HABSBURGOKTRAGÉDIÁJAINTIMITÁSOK AZ UTOLSÓ HABSBURGOKRÓL

ÍRTA:

ALBERT BARON DE MARGUTTINYUG. ALTÁBORNAGY, VOLT CSÁSZÁRI ÉS KIRÁLYI FŐHADSEGÉD

BUDAPESTLÉGRÁDY NYOMDA ÉS K Ö N Y V K I A D Ó R.-T.

1924

Légrády nyomda és könyvkiadó r.-t. nyomása, Budapest.

A szerző előszava.

A világháború, amely öt esztendőn keresztülmeggyötört bennünket, tűzzel és vassal megtöltötteés vérrel bemocskolta az évkönyveinket, eredmé-nyül hozta a központi hatalmak között kötött né-gyes szövetség bukását. Míg azonban a szövetségetalkotó államok közül három csak megcsonkított ésmeggyengült, — igaz., hogy hosszú időre, — a ne-gyedik, Ausztria-Magyarország teljesen megszűnt.*A dunai monarchia területiét Új államokra szabdal-ták fel, ugyanakkor, amikor a szomszédságábanvolt hatalmak megnövekedtek és az a számlájáratúlsúlyra jutottak.

Bárha helyesen kutatva utána, az ember föl-fedezheti a katasztrófa gyökereit, minden okunkmegvan arra, hogy meglepődjünk annak a nagy-hatalomnak párját ritkító bukásán, amely oly ma-gas rangot foglalt el, tekintélyt élvezett és bizalmatébresztett az európai koncertben; annál is inkább,mert ez az állam éppen azok közé a birodalmak, közétartozott, amelyek egész .sorozat gazdasági és szo-ciális rendszabályok életbeléptetésével tüntették kimagukat. Ennek az, érdeme pedig nagy részben ahat és fél évszázadja uralkodó dinasztiára esett.

* Már itt figyelmeztetnünk kell az olvasót arra,bogy Margutti, a könyv írója, a régi centralista oszt-ják álláspont híve, aki a dualizmus dacára semismeri el Magyarország önálló államiságát, ezért be-szél a volt monarchiáról úgy, mint egységes állam-tól, amelynek a létezése megszűnt az őt alkotó or-págrészek szétszakadásával. (A fordító.)

2

Még is kevés híja volt, hogy az utolsó csá-szár aki haláláig sértetlenül őrizte meg uralko-dói hatalmát, hosszú, hatvannyolcéves kormányzásakezdetét nem lett a politikai megrázkódtatások ál-dozatává. Tényleg, abban a pillanatban, amikor 1848december 2-án ez az uralkodó, Ferenc József, nagy-bátyja lemondása következtében Ausztria trónjárakerült, a dunai monarchiát olyan belső krízis ráztameg, amelynek ereje már azon a ponton volt, hogyörök időkre szétszórja a császárságot alkotó népekmozaikját. A veszélyt azonban mégis sikerült meg-fékezni. Addig, amíg az, egyik szomszéd Piémontzászlója alá gyűjtötte egész, Olaszországot, hogy aszabadság és a nemzeti egység felé vezesse őket, atúlsó oldalon egy hatalmas barát: Oroszországnyújtotta kezét a fiatal császárnak, — aki tizen-nyolcéves volt, — hogy segítségére legyen ősei mű-vének helyreállításában.**

A végzet tehát, amely ezt az, uralkodót fiatalkorában kishíján tanújává tette birodalma bukásá-nak, nem kímélte meg öt attól a tragikus szereptől,hogy ő álljon a kormányrúd mellett akkor, amikoraz örvény megnyílik, és ezúttal végérvényesen ma-gába nyeli a népeit. Kálváriajárásának egyetlenkönnyebbséget engedélyezett az ég, azt, hogy eltávoz-zék a világból, még mielőtt a császársága hajótöréstszenved; az a császárság, amelynek az, egységétcsak sok bajjal-tudta fenntartani, nem is szólva arrólaz árról, amelyet, ezért a saját személyiéiben fizetett.

* Margutti mint osztrák generális Ferenc Jó-zsefet s később utódját Károlyt állandóan mint „csá-szár”t emlegeti. (A fordító.)

** Margutti mint a Gesamtmonarchie fanati-kus híve ünnepli itt a magyar szabadságot sárba-tipró és a birodalom egységét újra helyreállító cársegítséget. (A fordító.)

3

Az összeomlás szomorú látványossága, —amiért minden részvétet megérdemel — utódjának,Károly császárnak volt; fen tartva. A történelemegyik legnagyobb feladatának, a terhe alatt roska-dozva, ez a fiatal uralkodó alig kétesztendős kor-mányzás után összerogyott és életével befejezte aHabsburgok tragédiáját. Mert van-e más szó, amelyjellemezhetné a mi öreg világunk legöregebb és leg-dicsőségesebb családjának a tönkremenetelét és el-tűnését; végső bukását annak a nemzetségnek, ame-lyik a földteke innenső felén a legragyogóbb koronátviselte?

Azt hiszem, hogy egy olyan monográfia, amelykissé részletesebben foglalkoznék ezzel a két ural-kodóval, nem volna minden érdek nélkül való. Minta császár első hadsegédének a vezérkarához beosz-tott tiszt, a két uralkodó közvetlen környezetiéiben él-tem és tizenhét évi udvari szolgálatom alatt alkal-mam volt arra, hogy többször is bepillantást nyer-jek az életük és tevékenységük titkaiba; még pedigteljesen pártatlan és elfogulatlan bepillantást. Meg-kisérlem, hogy megfigyeléseimről és napról-napraszerzett benyomásaimról számot adjak ezekben asorokban és hogy a két egymástól annyira külön-böző uralkodóról a lehetőséghez képest tárgyilagosarcképet fessek.

I.

FERENC JÓZSEF.

Ebben a tanulmányban csak az öreg császár-ral foglalkozom, mert kizárólag ebben a korábanismertem.

Még az első alkalommal, amikor audienciánfogadott (ez 1900 december 17-én történt), egyéni-sége rögtön lenyűgözött, olyan nagy volt az a mél-tóság és komolyság, amely a személyéből kisugár-sott. Olyan egyéniség volt, amelyik ritkította pár-ját. Puszta jelenléte tiszteletet ébresztett. Közép mér-téket felülmúló nyúlánk termet; teljesen fehér, jól-ápolt bajusza, ugyanilyen fehér szakálla; kopasz, deszép körvonalú feje; nagyszerű kék szeme: mindezegyütt felejthetetlenné tette a megjelenését mindenkiszámára.

Kicsit merev méltósággal állva fogadott éskönnyű, udvarias főhajtással felelt mély meghajlá-somra. Még most is látom, amint ott állt marsalluniformisában, zöld, tollas kalapja mellette egy kisasztalkán;*

mindig súlyt helyezett arra, hogy alattvalóitteljes díszben fogadja.

Ő maga típusa és mintája volt a legtökéletesebb for-májú gavalléros udvariasságnak; ő használta elő-ször ezt az axiómát, amely egyike volt kedvenc

6

mondásainak: „Becsüld meg az alattvalóidat, ha aztakarod, hogy azok is tiszteljenek téged.”

Visszatérve Berlinből, ahol több hónapon ke-resztül szolgálati ügyben időztem és ahol alkalmamvolt. arra, hogy Vilmos császárt a tőle kapott meg-hív Kiel-be kövessem, mindenekelőtt a németbirodalom urának üdvözletét adtam át az uralkodó-nak. Ferenc József mindjárt az iránt érdeklődött,hogy a tengerész újoncok eskütételénél a német csá-szár mondott-e valamilyen beszédet és milyet? Mi-közben igyekeztem, hogy a kívánságának elegettegyek, az öreg uralkodó közbevágott és sietős ér-deklődéssel ezt kérdezte:

— Azt mondja meg, hogy a császár kijelenté-sei érintették-e a politika birodalmat?

Miután abban a helyzetben voltam, hogy errea kérdésre nemmel felelhettem, úgy látszott, nagy kőesik le a császár szívéről. Beszélgetésünk továbbirésze, amely ugyanebben a körben mozgott, azt abenyomást keltette bennem, hogy

Ferenc József II. Vilmos szónoklataiban min-dig valami bizonytalan veszedelmet szima-

tolt és attól félt, hogy azok hátrányára le-hetnek az európai békének.

Mert különben mi röppentette volna el ajkáról eztaz örömteljes fölkiáltást:

— Így hát hála Istennek, nem játszottak atűzzel. Ez nagyon derék dolog!

Így tehát már ettől az első együttléttől kezdveteljesen tiszta benyomást kaptam arról, hogy

az én öreg császárom a legfontosabb dolog-nak tartja azt, hogy minden áron elkerüljönminden súrlódást a szomszédos hatalmakkal.

Ez a kezdetben még nem eléggé öntudatos benyomásidővel, tizenhat évi szolgálatom alatt, meggyőző

7

déssé változott és megrendíthetett erővel gyökere-zett be az agyamba.

Itt figyelmeztetnem kell az olvasót egy olyandologra, ami teljes világításba helyezi előttünk acsászár egyéniségének egyik vonását, ami egyúttaljellemző az uralkodó sorsára:

Ferenc Józsefnek nem volt szerencséje az élet-ben, a gonosz fátum fáradhatatlanul a sar-kába szegődött. Ő maga nagyon is jól szá-molt ezzel és ez a meggyőződés állandó bánat forrása lett a számára.

Hányszor hallotta a környezetié, amikor így kiáltottföl: „Mindig üldöz a balszerencse! vagy pedig:„Ebben a földi éleiben igazán le kell nyelnem min-den keserűséget!” A kétségbeesésnek ezek a kitöré-sei nagyon is igazoltak voltak. Kiváltották belőlenemcsak a birodalmának külső és belső irányításá-val együtt járó súlyos nehézségek, de azok a szo-morúságok is, amelyeket a családja okozott neki,hiszen tudvalevő:

mindazokat, akiket szeretett, a sors maka- cson üldözte és kegyetlenül megtizedelte.

Abban az időben, amelyről beszélek, két helyvolt üres a családi tűzhelyénél: az egyik a fiáé, amásik a feleségéé; az uralkodó elhagyatott lakosztá-lyaiban sötét emlékekkel nézett farkasszemet.

Mindenáron menekülni kellett ezektől a kí-sértetektől!

Az egyetlen orvosság, az egyetlen szórakozás, azegyetlen menedékhely volt a számára a munka,olyan munka, amelyben az ember teljesen fölolvad éseltűnik. Hajnalhasadástól kezdve a késő esti órákigFerenc József lázas szorgalommal látta el uralkodóikötelességeit, munka közben nem tűrt sem megsza-

8

kítást, sem megpihenést. Amint mondani szoktak,annyi ideje sem volt, hogy kifújja magát. Nem ke-rült nagy fáradságomba, hogy fölfedezzem, milyenalapelvek voltak azok, amelyek ezt a fáradhatatlanmunkát irányították, három szóban össze lehet fog-lalni őket:

rendben, gyorsan és jól elvégezni mindent.

Rendet hirdetett már az a legapróbb részletei-ben kidolgozott programm, amely napjainak a föl-osztásáról intézkedett. Ebben a programmban aggo-dalmas gonddal állapította meg előre ideje fölhasz-nálását, lett légyen szó rendes mindennapi életéről,vagy egy utazásról, vagy a császári székhelyen kí-vül tervezett tartózkodásról. Semmi kétértelműség,semmi bizonytalanság és különösen semmi hirtelenváltozás.

Rendeleteit írásban adta ki: ez volt a kedvencmódszere.

Hány ízben hibáztatták ezért, a rovására írván, hogyez az eljárási mód megbénította a tanácsosaival ésa közönséggel való érintkezését! A császárnak azon-ban ebben a tekintetben kiforrott véleménye volt.úgy okoskodott, hogy ha hasznos dolog beszélni,írni, még biztosabb. Ezzel kapcsolatban egy naponezt mondta nekem:

— Fontos ügyekben mindig írni kell. Nemcsakazért, mert ez a módszer nyújt a legtöbb biz-tosítékot, hanem azért is, mert idő megta-karítással jár. Ha az ember pontosan tudja,mit akar, a szavak önmaguktól tódulnak a tollhegyére; de tisztában kell lennünk önma-gunkkal, ez a dolog előfeltétele.

A tökéletes rendszeresség mellett, amelyet amintmondottam, ügyei intézésében irányadó elvvé emel!

9

Ferenc József gyorsan és jól dolgozott. A legna-gyobb figyelemmel tanulmányozott át minden ok-mányt, amit átadlak neki, sajátkezű jegyzeteivellátta el s azután minden késlekedés nélkül átkül-dötte őket az illetékes tényezőkhöz. Ezt a pontossá-got, amelynek maga is engedelmeskedett, a legszigo-rúbb hajthatatlansággal megkövetelte az alantasai-tól is. Ha az osztrák bürokrácia valamikor megér-demelt európai tekintélynek örvendett, ennek a tisz:

íesságnek a legnagyobb része Ferenc Józsefre há-ramlik

Az uralkodó ismerte az osztrák közigazgatásfölényét és büszke volt rá. Egész rendszere azon azalapelven épült föl, hogy

a hivatalnokok csak a közönség kedvéértvannak; szerepük nem az, hogy mindenbenkerékkötők legyenek, hanem, hogy mindenérdeket, a legkisebbet éppen úgy, mint a leg-nagyobbat, igyekezzenek kielégítően kiszol-gálni.

Az a munka, amelyet az uralkodó a szolgálat min-den ágában megkövetelt, intenzív, ésszel végzettmunka volt, nem pedig csak porhintés. Nem tudtaelszenvedni az olyan fajta adminisztrációt, amely-ben az eljárás bonyodalmassága, a hivatalos stílushomályosságával párosulva nem egyszer lehetetlennéteszi egy-egy ügy elintézését. Ferenc József ezen aponton volt a legérzékenyebb és ha ilyenfajta pa-nasz érkezett hozzá, jaj volt a felelőseknek!

Ezért volt az, hogy egy napon a császár ígyszólott előttem:

— Adja az Isten, hogy soha se essünk bele abbaa rendszerbe, amelyet a latin népek alkalmaznak,ahol az állami igazgatás gépezete lassú és nehézkes,ahol az adminisztráció a kétségbeesésbe kergetettnép legnagyobb kárára mindent megbénít. Soha sem

10

tudtam megérteni, hogy éppen a művelt, élénk éssziporkázó szellemű latin népek azok, akiknél amagánéletet és a közéletet egyaránt megbénítja az aközépkori bürokrácia, amely teljesen képtelen min-den kielégítő munkára. A hivatalos gépezet fojtogatószorongatásában a népek folytonos lidércnyomásbanélnek! Mindig a legkedvesebb föladatom volt ésmarad az, hogy ettől a ragálytól magunkat meg-óvjam.

A császár úgy elveiből, mint megszokásábólkifolyólag, munkáját a lehetőségig egyszerűvétette. Nála nem volt a telefon és a sürgönyhivatalolyan szakadatlan működésben mint a mai minisz-terek hivatalaiban.

Az uralkodó különben soha életében nem te-lefonozott és ezt a készüléket nem tűrte megsem a dolgozó szobájában, sem az íróasztalán.

Minden engedmény, amit ebben a tekintetben tett, azvolt, hogy hozzájárult ahhoz, hogy telefonokat sze-reljenek föl a tisztjei szobájában és a császári lak-osztályokban. Ilyenformán, ha valami rendelkezéstakart kiadni, szárnysegédeit vagy a palotában szol-gálatban lévő tisztek valamelyikét bízta meg azzal,hogy telefonon beszéljen. Ez a magatartás, amelyetazért nem lehetne „telephonophobiá”-nak nevezni,mert a császár nagyon is jól ismerte ennek a hasz-nos találmánynak az értékét, nem volt minden előnynélkül való. Ennek megkaptam az ellenpróbáját ké-sőbb, amikor láttm, hogy

a fiatal Károly császár nagybátyja szokásaitelvetve, úgyszólván minden nap maga tele-fonozgatott. Sok kellemetlen félreértés szár-mazott ebből, amelyek nem váltak a császáritekintély nagy előnyére.

Nemcsak a telefon, a fölvonó sem tudott sze-rephez jutni Ferenc József életében. Semmi áron

11

sem akarta hasznát venni ennek a készüléknek. En-nek következményei nem egyszer érdekesek, sőt mu-latságosak voltak; mert például nem volt minden ér-dek nélkül való látványosság az, amikor a nyolcvanesztendős uralkodó inkább lihegve mászott föl azona négy, vagy öt emelet lépcsőn, amely egy festő mű-termébe vezetett a látogatás után pedig újra inkábbgyalog ment ugyanazokon a lépcsőkön vissza, sem-hogy betegye lábát a fölvonóba. Végeredményben

Ferenc József számára ezen a világon egyet-len dolog létezett: a kormányzás.

Az élet egyéb érdekeit nem ismerte. Rideg és konokegyéniségének ez a buzgalma arra vezetett, hogy amagánszemély teljesen elsorvadt benne, tökéletesenmegfeledkezett önmagáról, az érdektelen tárgyila-gosságnak olyan fokáig emelkedett, hogy azt kellhinnünk, azt soha senki felül nem múlta. Jellemé-nek ez a vonása nagy részben megmagyarázza

azt a nyájasságot és udvariasságot,

amelyet; a császár kivétel nélkül mindenkivel szem-ben tanúsított. Minden parancsát, még akkor is, haazt a legutolsó lakájához intézte, azzal vezette be,hogy: „kérem”! ugyanígy minden jelentésre, ame-lyet hoztak neki, egy udvarias „köszönöm” volt afelelet. Ugyanezzel a szóval szokta befejezni a ki-hallgatásait is.

Az a nyelvezet, amelyet használt, tiszta volt ésválasztékos. Mindig ura volt, önmagának és ezért atürelmetlenség vagy rosszkedvű pillanat ritka voltnála, sőt azt is lehet mondani, hogy kivételes. Mi-lyen előnyös volt ez a környezetére nézve! Ilyenkörülmények között

12

a császár szájából a legkisebb korholás, hely-telenítés vagy megrovás hatása rendkívülivolt. Az a szerencsétlen, aki erre okot adott,főnökei vagy a magas funkcionáriusok előttrögtön halott embernek számított, amint azokaz esetről értesültek.

A császárnak magának semmi része sem volt azilyen kivégzésekben, sőt ellenkezőleg. Ha az ilyenudvari ostracizmus hire a füléhez jutott, rögtön vé-gét vetette. Egy hasonló alkalommal ezt mondtanekem:

— Istenem, miért kell az én szavaimat így fél-reérteni! Mondjak hát áment mindenütt, mindenre!Ha imitt-amott valami nem tetszik nekem és ezt megis jegyzem, mindjárt elevenen kell megnyúzni azembereket?

Udvariasságának másik megnyilatkozása volta pontossága.

Azt, hogy a pontosság a királyok udvariassága,senki sem tartotta jobban a szeme előtt, mint ő ésehhez; az elvhez senki sem ragaszkodott szigorúbbanő nála. Az uralkodónak minden nyilvános szereplé-sét, utazását, szemléjét, hivatalos ceremóniáját pon-tosan megállapított programmal előre szabályozták,és pedig micsoda szigorúan pontos programmal!

Percről-percre, mozzanatról-mozzanatra, sőtazt lehetne mondani, hogy mozdulatról-moz-dulatra minden részletet előre kiszámítottakés órarendbe foglaltak; ez az óraszerü pon-tosság biztosította azt, hogy az uralkodó perc-re ott legyen mindenütt, ahová be volt je-lentve.

Túlzott óvatosságból a császár maga is őrzöttegy emlékeztető följegyzést minden jövés-menéséről,

13

audienciájáról és napi beosztásáról. Erre a célra alegtöbbször egy naptárt használt, amely ott állt azíróasztalán — minden reggel a kalendáriumra vetettegyetlen egy szempillantással tisztában volt napi te-endőjével; de ugyanezt a célt szolgálta az íróasztallapját borító fedő lap. Ez nem volt más, mint egy ivmeglehetősen durva papiros két rétegbe hajtva, ami-nek a formája emberemlékezet óta nem változott; apapirost minden héten megújították. A császárhieroglifáival borítva, ez a papiros nem egyszer hű-séges tükre volt az uralkodó lelki állapotának. Mond-jak rá példái?

Egy este, a császár első lakája a legtitokza-tosabb formák között figyelmeztetett a csá-

szár következő föl jegyzésére: „Wekerle?Megint? Egek! De ezúttal nem!”

Schönbrunnban volt ez, 1903 szeptemberének aközepén. Wekerle ismételten volt Magyarország mi-niszterelnöke és a verebek is csiripelték azt a titkot,hogy a császár csak bizonyos vonakodás után szán-ta rá magát arra, hogy újból igénybe vegye a szol-gálatait.

Mindazonáltal, ha Ferenc József igénybe isvette a mnemotechnikának ezeket a primitiv formáit,az nem azt jelentette, hogy szüksége is volt rájuk.Emlékező ereje, késő öregségéig kitűnő voltés nem árult el semmiféle gyöngülést. A legjelenték-telenebb benyomások is. ha egyszer már belegyö-kereztek az agyába, soha többé el nem halványultak.Amikor a múlt század közepetáján történt esemé-nyekre visszaemlékezett, nagyon mondok avval,hogy öt hallgatva el kellett ámulni; azok a részle-tek, amelyekről megemlékezett, olyan pontosak ésbőségesek voltak, hogy az embernek egyszerűentátva maradt a szája.

14

Ez a hiányok és gyengeségek nélkül valómesés memória az öreg uralkodó számára fé-lelmetes fegyver volt, valahányszor a mi-

nisztereit vagy referenseit fogadta.

Mi a magyarázata ennek a ragyogó tehetségnek?Lassan-lassan rájöttem arra, hogy az nemcsak akorán kezdett gyakorlat és szívós akarat gyümöl-cse volt, hanem mindenekfölött Ferenc József kö-telességtudásának az eredménye. Önmagától is meg-követelte, hogy minden irányban kitűnő legyen:as emlékező tehetség tekintetében épen úgy,mint minden egyéb dologban. Ugyanezt a megjegy-zést lehet tenni a császár kaligrafikus Írására,amely mindenki csodálatát kiérdemelte, még akkoris, amikor a tollat irányító szemek az öregség miaftmeggyengülve, kénytelenek voltak a szemüveg se-gítségéhez fordulni.

A császár az öt jellemző lelkiismeretességgelosztotta he — még utazásokon is — napjának afölhasználását és ehhez az

órarendhez

szigorúan ragaszkodott. Amikor az óra a hajnalinégyet elütötte, fölkelt, hirtelenében megivott egypohár tejet, aztán nyolc óra tájig dolgozott. Pontnyolc órakor megkezdődtek a jelentéstételek. Majdaz audienciák. Főhadsegéde azt a kiváltságot él-vezte, hogy mindenkit megelőzve jelent meg előtte-Tíz óra után került a sor a miniszterekre, a hazaiés a külföldi méltóságokra. Ez a fölvonulás egé-szen délután öt óráig tartott, déltájban rövid kispihenő volt az ebéd számára: az ebédet egy tálcánaz uralkodó íróasztalára szervírozták. A kihall-gatások végén a császár elköltötte egyetlen rendesétkezését. Erre az alkalomra az asztalt megterítet-ték és az uralkodó vagy egyedül, vagy meghívott

15

vendégei társaságában fogyasztotta el vacsoráját. Ez-után még elintézte elmaradt dolgait, majd nyolcórakor, vagy legkésőbb félkilenckor visszavonulta hálószobájába.

Fekhelye egyszerű tábori vaságy volt,

amely csakúgy, mint a bútorzat többi része, nemárult el semmiféle jómódot; az ország polgárainaklegnagyobb része, közöttük még a legszerényebbis több kényelmet enged meg magának. Másrész-ről pedig

különös figyelemre méltó volt az az ellentét,amely az uralkodó saját személyét illető sze-rénysége és a rangjáról alkotott rendkívüli

magas fogalma között volt.

Ennek hangoztatására újra és újra visszatért. Azt ismeg lehet állapítani, hogy spártai életmódja, hozzá-járult a császár vasegészségének, élénkségének ésfiatalos erejének megőrzéséhez.

Érthető, hogy ilyen tevékenységben töltöttnap után az uralkodónak nem volt kedve az éjsza-kázásra. Teljesen különleges okok voltak szüksé-gesek ahhoz, hogy erre őt rábírják.

Nyolc óra után már semmiféle futár nemnyert hozzá bebocsáttatást.

A legmagasabb hatóságok emiatt sokszor panasz-kodtak. — A császárnak — mondották, — későbbkellene kezdenie a napját, amely így hosszabb le-hetne.

Az elvakultak nem látták meg, hogy ellen-kezőleg nagyon is szerencsés dolog volt ez a korareggeli kihallgatás, mely nekik és alkalmazottaik-nak időt hagyott arra, hogy a császár parancsaitugyanazon a napon végrehajtsák.

16

Különös nyomatékkal kell kiemelni

Ferenc József jellemző tartózkodását,

azt a csodálatos tartózkodást, amelyet munkatár-saival szemben is megőrzött. A császár részérőlsoha egy időszerűtlen szó, vagy egy pillanatnyi el-határozás! Munkatársai nyugodtan kidolgozhattáka különböző kormányzati intézkedéseket, soha semkellett tartaniok azoktól a kellemetlen közbelépé-sektől, állandó megzavartatásoktól és bonyodal-maktól, amelyek a megkezdett munkát egyszerrefélbeszakítják.

Említsük meg hasonlóképen azt a türelmetés nyugodtságot, amellyel az uralkodó a jelentés-tevőket meghallgatta.

Kivétel nélkül mindegyiknek megengedte,hogy az utolsó szóig elmondja a véleményét;azzal a föltétellel mégis, hogy ez a meg-szabott rend keretein belül történjék és sen-ki se felejtkezzék el a neki tartozó tisztelet-ről. Ezen a ponton nem lehetett vele alkudninem tűrte meg sem a túlheves fejtegetéseket,sem a helyén nem való kifejezéseket, sem atúlerős gesztusokat. Mindig ott érezte a dics-fényt homloka körül és nem bocsátotta megsoha, ha valaki arról elfelejtkezett. Jaj volta szórakozottaknak! Soha sem kaptak nálakegyelmet.

A személyes méltóságnak ez a nagy öntu-data magyarázza meg azt is, hogy miért értékelteolyan magasra Ferenc József a kézfogását. Csaka legnagyobb méltóságok viselői, a legmagasabbrangú tisztek, külföldi képviselők és diploma-ták voltak azok, akiket császári kezének odanyúj-tásával megtisztelt; az, hogy ezt a szokását nemegyszer elítélték és megkritizálták, a császárt meg-

17

kadályozta meg aljban, hogy továbbra is ragasz-kodjék hozzá.

Én magam is, aki tizenhat esztendeig álltamaz ő személyes szolgálatában, mindösszeegyetlen egyszer részesültem ebben a

kegyben.

EZ akkor volt, amikor tábornoki kinevezésemkorünnepélyes kihallgatáson jelentem meg előtte. Ma-gunkban voltunk, szemtől-szemben egymással, ta-núk nélkül ért a megtiszteltetés, ami nagyon sokatlevont annak az értékéből. Nagy meglepetésemreazonban az uralkodó a dolgot elmondta első had-segédének, Paar grófnak, aki másnap gratuláltehhez nekem. Egygyel több próbája annak, hogy azuralkodó a maga kézfogását nem tartotta olyanmindennapi aprópénznek, mint azt manapság szok-ták, hanem teljesen rendkívüli cselekedetnek, ritkaés értékes megkülönböztetésnek, különös kegynektekintette még olyankor is, amikor azt intim körül-között kegyeskedett odaajándékozni.

Máskülönben általában azt lehet mondani,hogy senki sem takarékoskodott úgy kegyé-inek a kifejezésre juttatásával, mint ő. Mi-jesoda zsugorisággal mérlegelte az uralkodóikegy különböző jeleit. Amint ezt egyszer tőlemagától hallottam, kitörölhetetlenül őrizteagyában nagyapjának, I. Ferencnek ezt amondását:

„Az uralkodói méltóságot soha sem szabadaprópénzre fölváltani!”.

Különös dolog!

Az uralkodó soha sem nyújtotta kezét egyet-lenegy egyházfejedelemnek sem,

légyen annak a rangja akármilyen magas. Mia magyarázata ennek a furcsaságnak? Mgr. Mayer,

18

az udvar tábori papja, egyszerű magyarázatát la-lálía enhek. Az uralkodó, mint katholikus ember,nem nyúlhatott egy egyházi méltóság kezéhez anél-kül, hogy meg ne csókolja az ujján levő gyűrűt,miután pedig nem akarta megalázni magát eddigia hódoló gesztusig, az a tartózkodó álláspont, ame-lyet elfoglalt, aránylag még a legalkalmasabb voltarra, hogy zavarából kisegítse.

Evvel ellentétben a hölgyek iránti figyelmesgyöngédsége nem volt alávetve semmiféle megszo-rításnak, velők szemben a császár udvariasságatökéletes volt. Az udvari bálok és ebédek alkalmá-val előre engedte őket a küszöbön, akkor is, haegészen fiatal lányokról, vagy a saját kis unokái-ról volt szó. Hányszor láttam azt, hogy sajátkezű-leg nyitott ajtót azok előtt a hölgyek előtt, akiketkísért! És az is változtathatatlan szabály volt nála,hogy mindaddig ne üljön le az asztalhoz, amígminden meghívott hölgy el nem helyezkedett.

A szépnemmel szemben ugyanezt a régi idők-ből származó udvariasságot követelte meg a kör-nyezetétől is.

Egy este megtörtént, hogy Budapesten a szín-házban egy hadsegéd nem emelkedett föl helyéről,amikor az udvarhölgyek egyike az udvari páholybabelépett, az uralkodó rögtön intézkedett, hogy azillető úr Paar gróf útján rendreutasításban része-süljön.

Az olvasó bizonyára kíváncsi rá, hogy Fe-renc József idejében dohányoztak-e a hölgyek ésaz uralkodó megtűrte-e, hogy a jelenlétében enneka szenvedélyüknek hódoljanak? A kérdés másodikfelére avval kell felelnem, hogy nem. Erről a témá-ról íme egy kis epizód.

Az eset a budai királyi palotában történt. A di-ner után Mária Jozefa főhercegasszony nem tudott

19

ellentállni annak a vágyának, hogy elfüstöljön egycigarettát és ad hoc visszavonult az előszobába.Két udvarhölgy csakhamar lábujjhegyen követte,majd két tiszt; röviden: csakhamar sűrű füstfel-hök töltötték meg azt a helyiséget, amely ilyenfor-mán átalakult dohányzóvá.

Hirtelen megnyílt az ajtó, amelynek a nyila-sában megjelent egy méltóságteljes és ko-moly fej: a császár volt. Hallgatagon és fe-nyegetően így marad ott egy pillanatig, be-érve azzal, hogy csak a fejét csóválja . . . az-után eltűnt anélkül, hogy a hölgyekkel ke-zet fogjon, amit soha sem szokott elmulasz- tani. A lecke, bárha teljesen némán folyt le,olyan komoly volt hogy a modern beautiesnem merték a dolgot többé megismételni.

A soha, semmiféle fogyatkozást sem szenvedőudvariasság egyike volt az öreg uralkodó legjel-lemzőbb vonásainak. Az udvarhoz tartozó urakkalbeszélgetve mindig vezetéknevükön szólította őket.A miniszterekkel vagy fő állami méltóságokkalfellőtt szemben, időről-időre megurazta őket, hozzá-téve a megfelelő címzést; bárha

ennek a szónak, „úr”, „Herr, a kimondásanem kis áldozatába került és épen azért hacsak tehette, el is kerülte. Úr az ő szemé-ben egyetlen egy volt, ő maga. A főnemességtagjainak csak nagyon kivételes alkalommaladta meg a címüket. Az olyan szavak pedig,mint Felség, Nagyméltóságod vagy Excellen-ciád, soha sem jöttek az ajkaira.

Annak a nehéz művészetnek, hogy mindenalattvalójával pontosan éreztesse az uralkodójátólhalasztó távolság mértékét, Ferenc József a leg-magasabb fokon birtokában volt. És erre a mód-szere olyan finom volt, hogy azt senki sem érez-

20

hető sértőnek. Ez a csoda abból a leírhatatlanméltóságból származott, amely egész egyéniségé-ből kisugárzott és amely már az egyéniségébőláradó bájjal hódolatra kényszerítette mindazokat,akik szemtől-szemben állottak vele.

Ilyen körülmények között mindenki megért-heti, hogy

az ő környezetében minden olyan alakulás,ami egy úgynevezett kamarillához hasonlí-tott volna, teljesen lehetetlen volt. Az ő ud-vara rossz talaj volt az intrikák és cselszö-vények fölburjánzása számára, Ott mindena tényes napvilágon történt és mindenki nyi-tott kártyákkal játszott.

Másrészről be kell ismerni, hogy Ferenc Jó-zsef, akit a sors megpróbáltatásai és komiszságaielfásitottak, öregségében nem rendelkezett töhbéaz érzelmeknek és az indulatoknak avval a frisse-ségével. mint életének korábbi szakaszaiban, híazonban ne túlozzunk! Több mint egy alkalmamvolt meggyőződni arról, hogy milyen rugalmasság-gal feleli az öröm és a bánat benyomásaira- ímeerre egy példa.

Amikor Albert szász király 1902 június vé-gén meghalt, az uralkodó vigasztalhatatlan volt ésígy kiáltott föl:

— Milyen nagyszerű barát volt! Milyen pó-tolhatatlan veszteség! Halálával ismét meg-fogyott azoknak a keveseknek a száma, akikmég megmaradtak nekem! Nemsokára mársenkim sem lesz. Egyedül leszek, teljesenegyedül!

És hány hasonló példát idézhetnék! Íme még egymásodik.

21

1913 augusztusának az utolján megtörtént,hogy gróf Lanjus viceadmirálist egy lövőgyakorla-ton megölte egy véletlen, fölrobbant löveg. A csá-szár, aki egyébként alig ismerte a szerencsétlent,alig tudta elrejteni a megindultságát. Elrendelte,hogy rendkívüli tisztességadás megadásával kell azelhunytat eltemetni; az áldozat feleségét és leányát,akiket audiencián fogadott, elhalmozta vigasztalószavaival, ugyanakkor pedig saját kezdeményezé-séből a sorsukról is bőkezűen gondoskodott.

Ez a felséges arc azonban nem csak a fájda-lom érzéseit engedte áttörni vonásain, hanem azÖrömét is; például valóságos átváltozás színjáté-kát mutatta az uralkodó arca olyankor, amikorhosszabb távollét után viszontláthatta valamelyik,leányát vagy unokáját. Intim barátjának, Károlyromán királynak, azután Luitpold bajor uralkodórégensnek és II. Vilmos császárnak a látogatásaihasonló örömöt okoztak neki.

— Ezek az én igazi ünnepnapjaim — mondottaminden kertelés nélkül, — ilyenkor elfelej-tem azt, hogy mennyi bajom és keserűségemvan ebben a földi életben.

Mindazonáltal ezek az ellágyulások nála min-dig kivételesek voltak. Egyébként soha sem lépetiki abból a szenvtelen közönyből, amely mögött el-táncolta magát és amely már második természetévéVáltozott.

Különösen akkor ragaszkodott ehhez aMagatartáshoz, amikor állami ügyeket tárgyalt.Ilyen alkalommal az a fal, amelyet maga körülemelt azokkal szemben, akikkel beszélgetett, áthág-hatatlan volt. Semmiféle tapintatlanság sem tudottőhozzá férkőzni.

22

Bizalmas ember, vagy egyszerűen barát; ezeka szavak Ferenc József számára nem létez-tek; a szót épen úgy nem ismerte, mint ma-gát a fogalmat. Referensei és miniszterei stb.mindaddig amíg hivatalukban maradtak,az ő szemében az állami gépezet kerekei vol-tak. Ez az álláspont az ő számára alapelvülszolgált, amelytől soha sem akart eltávo-lodni.

Ezt illetőleg itt következik a nemzetközi jogtanárának, dr. Lammaschnak az a megjegyzése,amelyet egy napon előttem mondott az uralkodóról:Abban a velős formában közlöm, amelyben az em-lékembe vissza tudom idézni:

— Az egyetlen ember, aki Ferenc Józsefegyéniségére befolyást tudna gyakorolni, olyanvalaki lehetne, aki a legmagasabb arisztokráciábólszármaznék, a legnagyobb tehetségekkel volnamegáldva, föl volna ékesítve a legragyogóbb tudás-sal, gazdag volna, mint Krőzus és semmit semkérne a császártól. Hála Istennek azonban, ez azember egyáltalában nem létezik.

Ez a megállapítás távol esik-e a valóságtól”?Miután nagy vonásokban megrajzoltam a csá-

szár egyéniségének a képét, most szeretném megkí-sérlem azt”, hogy megmutassam benne az uralko-dót és leírjam azt, hogy milyen viszonyt tartottfönn a jogara alatt álló népekkel, valamint a had-seregével és a haditengerészettel szemben. Ezek aviszonylatok olyan szűkkörűek és olyan bizalma-sak voltak, hogy Ferenc Józsefben az ember és azuralkodó teljesen egymásba olvadt s ezért, hogymegértsük benne az embert, szükséges, hogy mostszemügyre vegyük benne az uralkodót is. Vox po-puli vox Dei; állításom igazságának a megalapo-zására elég, ha arra hivatkozom, hogy a császár

23

milyen helyet foglalt el a közvéleményben. Ímeírre egy példa, amelyet a legékesszólóbbnak tartok.1860-ig nyúlik vissza annak a jóslatnak azeredete, amely azóta eleven erővel gyökerezett belea köztudatba, hogy

a népek elavult keverékéből álló dunaimonarchia nem életképes többé; és ha a roska-dozó épület még sem omlik össze, ez a csodakizárólag a Ferenc József személyének kö-szönhető.

Ezt a véleményt egy napon egészen nyersenés ami annál több, úgyszólván hivatalos formábanis kifejezték előttem.

Az 1900. év telének a folyamán, — alkal-mam volt arra, hogy bemutassanak a német császárkatonai kabinetiroda főnökének, von Hahnke tábor-noknak; a beszélgetés Ausztria belső helyzete körülforgott. Ha már egyszer a kérdés fölvetődött, aztalaposan megtárgyaltuk és íme az a forma, amely-ben a tábornok ,levonta előttem végső következteté-sét:

„Szerencsétlenségre semmi sem tudja meg-rendíteni azt a hitemet, hogy az önökmonarchiája Ferenc Józseffel együtt él ésvele együtt fog elpusztulni. Ő az egyetlen em-ber, aki még bizonyos összetartó erőt tudkölcsönözni a birodalma széthúzó elemeinek.Azon a napon, amelyen azt a birodalmat nemtámogatja többé az ősz uralkodó tekintélyeés hosszú tapasztalata azon a napon, nagyonfélek tőle, a Habsburgok országai fölöttmegkondul a halálharang . . . Ez a sors vá-rakozik az utódjára.

Ha tehát egy birodalom, amelynek az igazga-tása olyan nehéz, kizárólag csak egy ember képes-ségeire és hozzáértésére támaszkodva állhatott fönn,

24

el kell ismerni, hogy ennek az embernek kivételesképességei lehettek; vagy pedig legalább azt kellmegengedni, hogy ez az ember olyan buzgalommallátta el a közügyeket, hogy személyes léte teljesenfölolvadt és végül azonosodott az állam életével.

Ez a föltevés azonban, akármilyen találó isegyébként, nem alkalmazható az uralkodó fiatal ko-rára. Ifjúságában Ferenc József még nem találtameg a maga útját. Tapogatózott és tapasztalataihiánya miatt nem egy tévedéssel lakolt; amint Lu-therrel, Vele is nem egyszer megtörtént, hogy bosz-szúságában, hogy úgy mondjuk, a tintatartót vágjaaz ördög fejéhez. A tévedések iskolája azonban jóiskola, a császár jelleme ebben edződött és ebbentisztult meg. És miután egy uralkodó a gyengesé-geiben szokott közeledni az emberiség többi részé-hez, ezek miatt alattvalói nem szerették kevésbé. Né-pei sajnálták viszontagságai és szerencsétlenségeimiatt. Tudvalevő, hogy Ferenc Józsefnek nagy meg-próbáltatásokat kellett kiállnia! Minden nappal,amit az Isten rája fölvirrasztott, egy-egy újabb epe-csepp hullott szenvedéseinek a kelyhébe. De akármi-lyen teljes volt is a kétségbeesése, ez nem akadályoz-ta meg abban, hogy még ilyen pillanatokban is első-sorban népeivel törődjék. Népeiért és népei érdeké-ért megfelejtkezett önmagáról s ezzel a legtökélete-sebb és legkirályibb formában valósította meg azönmegtagadást.

Ambíciója elsősorban az volt, hogy az államaitalkotó népmozaik minden egyes tagjának egyenlőelbánást biztosítson; bárha — miért kellene ezt le-tagadni? —

szíve mélyén németnek érezte magát. Ez abelső hajlam nem akadályozta meg abban,hogy 1867-ben Ausztriának a dualizmus alap-ján adjon alkotmányt; ehez a szervezethez

25

azután a császár később is nyakasán ragasz-kodott, dacára azoknak a végzetes bonyodal-

maknak, amelyek belőle származtak. *

A valóságban, amíg keleten Magyarországfehér lapot kapott arra, hogy szabadon alkalmazzaa centralizáció és a nem magyar elemek rendszeresbeolvasztásának a politikáját, a császárság másikfele messze volt a hasonló állapotoktól. Itt a politi-ka állandóan hullámzó irányt mutatott, nem voltmás, mint félénk és ügyetlen alkalmazása a divideet impera elvének. A Lajtán innen a németek szí-vesen játszották volna ugyanazt a szerepet, mint amagyarok a Lajtán túl. az a tény azonban, hogykisebbségben voltak, már csirájában megölte azt aszándékukat, hogy fölszívják a szlávokat. Azegyensúlynak azt a hiányát Ferenc Ferdinandtrónörökös a következő ötlettel jellemezte:

„A monarchiát Magyarországon a magyarautokrácia, Ausztriában a német anarchia

kormányozza.”

Ebből a megjegyzésből és azokból a fejtegeté-sekből, amelyek ezután következnek, élesen kidom-borodik az a centralista fölfogás, amely nemcsak aszerzőt, hanem a Ferenc József környezetében élőmagasrangú katonai körökét általában jellemezte.Az ő számukra a monarchia a magyar alkotmányelismerése után is megmaradt „Ausztria”, Magyar-ország történelmi jogai iránt nem volt semmi érzé-kük, a magyar nemzet az ő szemükben egy elbírálásalá tartozott a monarchiát alkotó népmozaik többitagjával. Az emlékirat olvasása közben egy pillanat-ra sem szabad elfelejtkezni arról, hogy az olyannézőpontból világítja meg az udvar kulisszái mö-gött történt eseményeket, amely a mi számunkrateljesen idegen és amelyik mindig bizonyos ellenszenvet és rosszindulatot tanúsított a magyarsággalszemben. (A fordító.)

26

A magyarok tehát ügyesen halásztak a zava-rosban. A körülmények kedvező alakulását és acsászárság nyugati felében bekövetkezett hanyatlástfölhasználva szemérmetlenül törtek céljaik felé, ame-lyeknek egyedüli rugójuk volt a nemzeti érdekeikápolása. Jó napok virradtak rájuk! A mindig bi-zonytalan helyzetben ingadozó osztrák kormánynem tudott végét vetni intrikáiknak és a császár,abban az előrehaladott korban, amelyben megismer-tem, nem volt már eléggé erélyes ahhoz, hogy alap-jában megváltoztassa az általános politika irány-zatát.* Hozzá kell még tenni, hogy a kettős kor-mányzati gépezet következtében, az uralkodó be-ékelve rengeteg minisztere és két olyan kormányközé, amelyeknek az egyike csára, a másik hajszrahúzta a szekér rúdját, soha sem tudhatta, hol afeje és ő maga nem tanulmányozhatta át mindazokata terveket, amelyeket elhatározása elé bocsátottak.

Ennek az irtózatos munkának az elvégzésére

* Ezekben a sorokban most már leplezetlenültör ki a szerző ellenszenve a magyar nemzeti eszmeiránt. A gyűlölködő sorok azonban érdekes fényt vet-nek arra a szellemre, amely Ferenc József közvetlenkörnyezetében uralkodott. Ebben a környezetben„szemérmetlenség”-nek találták azt, hogy a magyarnemzet érvényesíteni akarja azokat a történelmi jo-gait, amelyekről soha nem mondott le, magyar „in-trikák”-ról beszéltek akkor, amikor a magyar kormányok egy-egy bátortalan lépéssel igyekeztek meg-akadályozni azt, hogy Magyarországot az osztráktartományok rangjára sülyesszék Mi magyarok tud-juk a legjobban, hogy a magyar befolyás milyen ke-véssé érvényesült a bécsi Burgban, azoknak a körök-nek azonban, amelyeknek a gondolkozását a Mar-gutti könyve is visszatükrözi, ez a kevés is sok voltés el voltak keseredve amiatt, hogy az öreg „császár”nem elég „erélyes” ahhoz, bogy visszatérjen az októ-beri diploma közjogi alapjához. (A fordító.)

27

a magyar, az osztrák kormányokon és a monarchiakét fele között közös külügy-, hadügy- és pénzügy-minisztereken kívül még egy

kabinetiroda

állt rendelkezésére. Azonban, akármilyen érdemesmunkát végzett is ez a kabinetiroda, én, a magamrészéről, hosszú ideig elégtelennek találtam műkö-dését. Az én szememben ez a kabinetiroda nem voltmás, mint egyszerű továbbítója az aktáknak, semmitöbb. Egy napon azonban, amikor ebben az irány-ban kikérdeztem, a kabinetiroda egy titkára fölvilá-gosított a tévedésem felől.

— Kétségtelen, — mondotta az illető, — akabinetiroda, amelyhez csak a felelős miniszterekutján érkezhetnek az ügyek, az első szempillan-tásra úgy tűnik föl, mintha híján volna mindenkezdeményezésnek. De gondolja csak meg! Ha akabinetiroda kezébe ragadná a kezdeményezési jo-got, amelynek a híjával vádolják és önálló javasla-tokat dolgozna ki, az ajtó egyszerre megnyílna aviták számára és szörnyűséges káosz származnéka dologból. Azt hiszi, hogy evvel az uralkodó dolgaegyszerűbbé válna? Ëpen ellenkezőleg. Élért, mi-után Ausztria végül is alkotmányos monarchia, nemlehet teljesen kikerülni a miniszterek befolyását,akik küldőik előtt felelősek. És aztán mi lenne akorona tekintélyéből és sérthetetlenségéből? Nemráncigálnák-e ezt is minden egyes esetben hol ide,hol oda és nem dobódnék-e bele mindig a vita for.galagába? Azonkívül a munkatöbblet szükségessétenne egy rendkívüli személyzetszaporítást; aztánaz időveszteség, amely belőle származnék a magakikerülhetetlen következményeivel, az ügyeknek éspedig a legkisebb dongnak is, a késedelmes el-intézése egyáltalában nem lenne megfelelő ellenszol-

28

gáltatás azokért az előnyökéit, amelyeket az ujjrendszertől ön várna.1

Mindez nagyon pontos megalapítás volt, csakaz ex absurdo bizonyítása hiányzott. Később evvela bizonyítással is szolgált nekem ugyanez a titkár,amikor rámutatott

a fiatal Károly császárra, aki túlhalmozva akabinetirodáját, beavatkozva minden r.eszort-ba, mindent meg akarva változtatni és megakarva javítani, csak azt érte el, hogy min-den összezavarodott és megfeneklett.

Akkor azután véglegesen meggyőződtem ar-ról, hogy a teóriám nem állja meg a helyét.

Mégis kívánatosnak tartottam volna, hogy aminiszterek ne legyenek mindenhatók és hogy anép az ő közvetítésük nélkül is megtalálja útját acsászárhoz. A parlamentnek tagjai, tehát a nép-képviselők lettek volna hivatva arra, hogy az ural-kodó és a nép közötti érintkezés szervei legyenek.Azonban csak

kivételes eset volt az, amikor az uralkodó-hoz közelíthettek és amikor ez — rendsze-rint ebédek, audienciák és hivatalos fogadta-tások keretében — megtörtént, az uralkodó alehető leggyorsabban igyekezett szabadulnitőlük. Külön kihallgatáson csak nagyon rit-kán jelentek meg előtte. Ilyen körülményekközött érthető, hogy a beszélgetés ha rá islerelődött a nép érdekeire, a társalgás nemlépte át a közhelyek kereteit és az adott fel-világosítások nagyon soványak voltak. Vagynagyon csatlatkozom, vagy ezek a tárgyalá-sok egészen felületesek voltak.

,,Nem lehetetlen, hogy maga a császár lenézteőket és vonakodott attól, hogy barátságosabb érint-kezési keressen ezekkel a parlamenti emberekkel.

29

akiket nagyon kevésre becsüli, hiszen csakis ked-vezőtlen jelentéseket olvasott róluk. így történt,hogy egy ízben (ez 1904-ben ebédnél történt egygödöllői tartózkodás során) így sóhajtott föl:

— Ha a képviselő uraknak nincsen más vesz-szőparipájuk csak az, hogy rongyszedőkmódjára huzakodjanak a nyomorúságos nem-zeti kérdéseken, csinálják ezt legalább énnélkülem és hagyjanak nekem békét!

Mindegy! Több érintkezés velök, mindeneset-re jobb lett volna. így minden memoárokon és hi-vatalos aktákon keresztül jutott az uralkodó elé.Hány szó maradt kimondatlanul, ami többet értvolna, mint ez a lim-lom! A közvélemény nem té-vedt egészen, amikor kárhoztatta ezt az elszige-teltséget, amelybe a császár elzárkózott és ebbenlátta azoknak a hibáknak az okát, amelyek időn-ként a kormányzásában előfordultak.

És itt meg kell említeni Ferenc József egyéni-ségének egy újabb különösségét:

irtózását a népszerűségtől;

ez alacsony és alávaló dolog volt az ő szemében;ő, aki nagy úr volt tetőtől talpig, visszariadt attól,hogy idáig lealacsonyítsa magát. Ha pedig egyszers máskor hajlott volna is ilyen irányban, a köz-vélemény kegye iránt érzett bizalmatlansága iselegendő lett volna arra, hogy gyanúja fölébresz-tésével ettől visszatartsa. A nép lelkesedése csakfuíó mámor, — gondolta, — a következő nap a tö-meg kijózanodva ébred és ebben a játékban az ural-kodó csak veszíthet.

Az egyetlen népszerűség, amelyet az olyanvágású uralkodó, mini ő, elfogadhatott, a saját ér-demével szerzett népszerűség volt. És ezt a nép-szerűséget a legvégsőkig menő gondossággal igye-

30

kezeit megrendíthetetlenné tenni . Ε tekintetben azerélye csodálatos és leírhatatlan volt. Azt akarta,hogy minden cselekedete kiállja a mások legrosz-szabb indulatú bírálatát is. „Az uralkodó viselke.dése, — mondotta egy napon Gautsch miniszter-elnök, — igazán olyan, mint egy folt nélküli tü-kör. Ezt még a rossznyelvűeknek is el kell ismer-niök.”

Ez az érdem pedig rejtve óhajtott maradni —az árnyékot kereste. Ha az újságok, vagy megjelenőkönyvek ebben a tekintetben indiszkréciót követtekel, a kritikájuk épen cl y an mértékben mint a dicsé-retük fájdalmat okozott neki. Nem engedte meg,hogy az életét közszemlére állítsak, vagy hogy cse-lekedeteit kivigyék a nagy nyilvánosság vásáriszínpadjára; ha rászánta magát, hogy erre a szín-padra hatást gyakoroljon, azt mindig messziről in-tézte el, mint egy magnetizőr.

Dacára annak, hogy magatartásában jelszava:a suum cuique volt és ennek értelmében mindennépével szemben egyenlő magatartást igyekezett ta-núsítani,

ösztönszerűen vonzódott német alattvalói felé.Ez volt az ő fajtája, amelynek a körében föl-növekedett és amellyel teljesen egynekérezte lelkét és a szellemét.

Azt akarta azonban, hogy császárságának a né-metjei hűségesen és minden hátsó gondolat nélkülosztrákok legyenek. Ebben a tekintetben érzékeny-sége a szélsőségekbe ment és semmiféle ürügy alattsem tűrte el, hogy az osztrák-németeket akármilyencsekély mértékben is meggyanúsítsák avval, hogya pángermán eszmék és célok szolgálatában állanak.Mondjunk példát erre a szigorúságra? Ha akirály valamelyik városban tartózkodott, tilos voltaz, hogy a házakra húzott zászlók, vagy az abla-

31

kukul díszítő drapériák fekete-piros-sárga színűeklegyenek. Ha egy szónok túlságos melegséggel alá-húzta a német, vagy Németország szavakat, az ural-kodó összehúzta a szemöldökét. Ha Schönerernekés párthíveinek a Hohenzollern-ek melleit rendezetttüntetéséről hallott beszélni, vagy ha a füléhez ju-tott az a kiáltás, amelyet bizonyos protestáns lel-készek vallásos köntösbe öltöztetett propagandájuk-ban használtak, a „Los von Rom”:

Ferenc József elvesztette az álmát és azétvágyát.

Mindaz, ami alattvalóinak a hűségét megingathatta,az ő számára állandó gond tárgya volt, arra pedigkülönösen súlyt helyezett, hogy német alattvalóinaka hűsége meleg és megrendíthetetlen legyen, mertérezte, hogy a németség szükséges ragasztóanyaga különböző elemekből fölépített birodalma együtt-tartásához.

A németek után az olaszok voltak kedvenceia császárnak, aki nagy tisztelője volt az olasz kul-túrának. Folyékonyan irt és beszélt olaszul és mi-után Olaszországhoz fűződtek ifjúságának legra-gyogóbb emlékei, azon igyekezett, hogy ne engedjeelpárologni ennek a par főmnek az illatát és azt tel-jes frisseségében megőrizze. Benyomásai a korralsemmit sem vesztettek erejükből. Ezért az a lelkesfogadtatás, amelyet 1900-ban neki Görz vá-ros lakossága osztálykülönbség nélkül rendezett,felejthetetlen megindulást keltett benne. Semmi semtudta azután felejtetni vele a görzi üdvözlést, mégaz 1907 áprilisi diadalmas prágai bevonulás sem.

— A görzi ünneplés — mondotta FerencJózsef — nem volt kevésbbé szép, vagy kevésbbénagyszerű, dacára annak a pompának, amellyelPrágában a szememet elkápráztatták. OdalennFriaulban az egész világ talpon volt, kicsi és nagy,

32

fiatal és öreg; látni kellett azt a lelkesedést, a ra-gyogó szemeket, hallani a tömegből kitörő evivákat.A megrendelt éljenzésnek nincsen soha ilyen me-lege. A görzi fogadtatás kétségtelenül ösztönszerűés magától jövő volt. A nép szívéből sugárzott ki.Csakis Olaszországban lehet látni ilyesfajta ünnep-léseket! Az ilyen ünnep sok-sok száz esztendő kul-túrájától kifinomodott, fürge szellem gyümölcse,amely a szépség kérdéseiben csalhatatlan és termé-szetes ösztöne van a kecsességhez. Ez az, amit azember még mindig megtalál odalenn és amit semmi-féle idomításal nem lehet pótolni.

Ezzel ellentétben a monarchia szlávjai ke-veset számítottak az uralkodó szemében nemvolt érzéke ennek a fajtának a megértéséhez.

Rossz politikai számítás, mert a szlávság, anélkül,hogy Ferenc József sejtette volna és épen azért, mertteljesen megfelejtkezett róluk, a múlt század utolsóéveiben jelentős befolyásra fett szert, már csak nagyszámbeli súlya következtében is. Az uralkodó azon-ban, aki uralma kezdetén quantité negligeable-nektekintette a szlávokat, később sem helyesbbítette avéleményét. Mik voltak az ő szemében a csehek?A csehországi németek függeléke. A szlovének? tol-dalékai a stíriai és karinthiai németeknek. A tólolcés a szerbek? a magyarok mellékbolygói. A len-

* A szerző újabb tévedése a magyarok rová-sára. A szerző teljesen elfelejtkezik arról a tényről,hogy negyvennyolcban a magyarországi nemzetisé-gek, közöttük elsősorban a horvátok és a szerbekvoltak a magyarság ellen a bécsi abszolutizmus leg-hívebb fegyveres támaszai. Ez a részlet bizonyságaannak, hogy az a Scotus Viator-féle teória, amelya magyarországi nemzetiségek elnyomásának a hir-detésével igyekezett a magyarság ellen Európaszerteellenszenvet kelteni, milyen megértésre és milyentámogatásra talált a bécsi udvari körökben. (Afordító.)

33

gyelek sem voltak egyáltalában jobban osztályozvaa császár megbecsülésében; vagy legalább is ben-nük sem bízott tökéletesen, dacára annak a buzga-lomnak, amellyel azok a birodalmi tanácsban akormányt támogató többség megalakításában részt-vettek.

Sokkal több jóindulatot mutatott a csehek ésa délszlávok irányában.

Az a lojalitás, amelyet az utóbbiak a múltban mu-tattak, nem volt-e záloga annak, hogy a jövőben ishűségesek lesznek?

Ez a meggyőződés nem volt az uralkodóraminden hatás nélkül 1903-ban a magyar sze-paratista mozgalmak idején és valószínű,hogy ebből a befolyásbél származtak bizo-nyos ellenrendszabályok.* Amennyire a kér-dést meg lehet Ítélni, ebben az időben Fe-renc József nem ellenezte volna a délszlávkérdés megoldását. Legalább is ezt lehetmeglehetős világosan kiolvasni abból a kije-lentéséből, amelyet 1903. augusztus végén tettmeg, egy budapesti tartózkodás alkalmával,amikor a magyarországi zavarok kényszeri-tették arra, hogy a magyar fővárosban időz-zék, Ferenc József Khuen-Héderváry magyar

* 1903-ban kezdődött tudvalevőleg az a nemzetiküzdelem, amelynek célja az volt, hogy Magyaror-szág államisága ne sikkadjon el teljesen a közösügyei intézésében, különöse”! pedig a közös hadse-reg keretében. Mindaz, ami a mi szemünkben nemvolt egyéb és nem volt több, mint a hatvanhetes ki-;egyezéa becsületes végrehajtása, az udvari körökSzemüvegén keresztül nézve „veszedelmes” szepara-tista-mozgalom volt, amely ellen a negyvennyolcaseseményekre és Jellasich betörő bandájára emlé-kezve Ferenc József a délszlávokban keresett ellei-sulyt. (A fordító.)

34

miniszterelnökkel folytatott beszélgetésébenmegemlítette, hogy 1878 ban, a berlini kon-gresszuson lord Beaconsfield értésére adtagróf Andrássynak és Kállaynak, hogy Anglianem tartja elégségesnek Bosznia-Hercegovinaokkupációját és azt óhajtja, hogy a délszlávkérdés végleges rendezésével kapcsolatban eza rendszabály betetőződjék és véglegessé vál-jék egy anexióval. Az uralkodó elgondolko-zott efölött:

— Az ötlet minden esetre nagyszerű volt! —mondotta, majd nem minden malícia nélkülhozzátette: „Csak az a nagy kár, hogyBeaconsfield ugyanakkor nem mondta meg,hogyan lehetne erre a bolond problémáramegoldást találni; ezért a receptért ma na-gyon hálás lennék iránta, igazán nagyonhálás!”

Khuen-Héderváry úgy tett erre, mintha süketvolna, le nem vette a cipője orráról a tekin-tetét, hiszen mint magyar ember kötelezvevolt arra, hogy a magyar érdekeket minden-féle más érdek fölé helyezze.*

Íme egy másik apró eset ezzel a témával kap-csolatban. Báró Bolfras tábornok, kato-nai irodájának a feje, ki egyébként a világ leg-diszkrétebb embere volt, ezt mondta nekem egynapon:

— Hogy egyszersmindenkorra kitörölje a mo-narchia életéből a nemzetiségi bajokat, a császár-nak koncentrációs kormányt kellene alakítania, amelyben az elsőrangú politikai állásokban helyet

* Ez visszatérő vádja a szerzőnek a magyarokés a magyar államférfiak ellen. Mint telivér udvariember nem tudja megbocsátani nekünk azt, hogynem voltunk hajlandók fölolvadni és megsemmisül-ni a Gesamtmonarchie és a császári ház érdekeineka szolgálataiban. (A fordító.)

35

kellene adni minden párt vezérének, hogy a koronaígy automatikusan megjutalmazza a szolgálatai-kat.”

Aztán nekilelkesedve hozzáfűzte:— Nem helyesebb volna, ha Kramarcot nevez-nék ki Csehország kormányzójának, ahelyett, hogya föld minden Thun-jával és Coudenhovejávalrosszvért szülnek, nem is szólva arról, hogy ezekaz emberek semmit sem tudnak elérni! Kramarcmint kormányzó ellenben egyszerre rendbehoznáaz ügyeket, már csak annak a bebizonyításárahogy a népét csakugyan a kezei között tartja és apolitikában egyebet is tud csinálni, mint program-mokat köpködni. Abban sem lehet kételkedni, hogyKramarc a szívük gyökeréig ismeri a cseheket,sokkal jobban, mint mindazok a kormányzók, akikeddig belebuktak a vállakózásukba. Mindez az elsőpillanattól kezdve ütőkártyává tenné a kezünkbenKramarcot! Ez elég volna arra, hogy egysœers-mindenkorra véget vessen annak a mende-mondá-nak, amellyel lyukat beszélnek a hasunkba, hogyaz ellenzéki vezérek esküdt ellenségei az állam-nak!” *

Ez az okoskodás semmivel sem volt kevésbéjogos

Horvátországgal szemben. Ennek az ország-nak a hazafias elemei semmiféle visszhangra

sem találtak a császárnál.

Kramarc háborús szereplése, amelynek kö-vetkeztében, amint ez tudvalevő, árulásért előbb ha-lálra, azután öörtönre Ítélték, elég bizonyíték arra,hogy a tseh ellenzéki vezér és általában a nemzeti-ségi pártok vezetőinek a szereplését és az államhozvaló viszonyát Bolfras is épen olyan ferdén, naivulés rövidlátóan ítélte meg, mint az udvari körök ál-talában. (A fordító.)

36

Εz nem azt jelenti, hogy Strossmayer és párthíveine lettek volna úgy horvát honfitársaik, mint ma-gával az uralkodóval szemben a legjobb szándé-kokkal telítve:

Ferenc József azonban szokását követve,Horvátországot illetőleg is ragaszkodott ameglevő állapotokhoz; ami megmagyaráz-za, hogy miért nem törődtek a minisztereksoha sem ezekkel a kérdésekkel, bármeny-nyire ki is éleződtek különben.

A beavatkozás egyébként már úgyis elkésett vol-na, a baj már nagyon is elhatalmasodott és olyankétségbeejtő súlyosságban mutatkozott, hogy csakegyetlen egy orvosszere lett volna, épen az, amely-től a korona és a császár tanácsadói irtóztak·, a-federalizmus.

Menedékvárat az általános választói jogbankerestek.

Ez a kísérlet, amelyet egyszerű próbálkozás cí-mén egyelőre Ausztriára szorítkozva 1911-ben csi-náltak meg, kudarcot vallott. A dolog eredményeaz lett, hogy a Reichsrathban a székek egy nagyrésze a szocialisták birtokába jutott; a nemzetisé-gek közötti súrlódások tekintetében azonban az újrendszabály nem hozott semmiféle javulást. Sőt el-lenkezőleg, e tekintetben a helyzet csak még rosz-szabb lett, a ragyogó remények teljesen szétfoszlot-tak, az a parlamentáris kormányzat, amely ilyenalapokon épült föl, nem volt más és nem lehetettmás, mint Dobzse László kormánya.

Az történt, hogy ez a rendszer olyan szakadé-kot ásott a pártok között, hogy azon keresztül le-hetetlen volt hidat verni a megegyezés számára.

Az öreg császár most már nem tudta, melyikszenthez folyamodjék. Az a határozatlan és

37

ösztönszerű aggódás, amelyet a magyarok-kal szemben uralkodása első napjaitól kezdveeltöltötte, lázas nyugtalanságban és izga-lomban tartotta. Azt megtehette, hogy a fejétstrucc módjára a homokba dugja és ne akarjameglátni Magyarországot: így azonban nemlehetett a magyarokat elintézni. A magyarminiszterek és politikusok egyébként is rajtavoltak, hogy létezésüket eszébe juttassák. Aző kiskirálykodásuktól, metsző, sokszor fe-nyegető hangjuktól visszhangzott a Burgfolyosója; ezzel a módszerrel valósággalmegfélemlítették az uralkodót, aki osztrák ta-nácsosai részéről több kímélethez és több sze-rénységhez szokott *

* A magyar olvasó bizonyára meglepetve ol-vassa az emlékiratnak ezt a részét. De bizonyos,hogy meglepetéssel olvassák ezt azok a politikusokis, akiknek annak idején alkalmuk volt arra, hogyFerenc Józseffel tárgyaljanak. Mert ők maguk tud-hatják H legjobban, hogy a Ferenc József autokratagőgjével szemben sohasem játszhatták a kiskirályok(les petits-maitres) szerepét és ők maguk lehetnek atanuk arra, hogy a magyar álláspont mindig csaka szerény kéregető szerepét játszhatta a Burg folyo-sóin, amely a szerző benyomása szerint „visszhang-zott a magyar urak metsző és sokszor fenyegetőhangjától”. A magyar közvélemény inkább arról voltmeggyőződve mindig, hogy a mi uraink Bécsben na-gyon is halkan suttognak és nem adnak a nemzetköveteléseinek elég hangosan nyomatékot. Mi ma-gyarázza meg a mi tudomásunk és a szerző im-pressziója között az áthidalhatatlan és szinte gro-teszk ellentétet? Az, hogy azok a körök, amelyekhezBécsben Margutti tartozott, a magyar uraknak ezta szerény szereplését is sokalták, kényelmetlennek.találták és rossz szemmel nézték, hogy ezek a politi-kusok és ezek a miniszterek az ő föderalista és ge-sammtmonarchista törekvéseikkel szemben egyáltalá-ban hangot mertek adni a magyar álláspontnak.

(A fordító.)

38

A magyarok tehát ezzel az „erélyes modor-ral” elérték azt, hogy téliesen hatalmukba keritét-»ték az uralkodó fülét és meg tudtak akadályozniazt, hogy a Szent István koronájához tartozó or-szágok többi népe eljuttathassa szavát a császáif,hoz. Úgyszólván teljesen elvágva a nem magyarnemzetiségektől, foglyul ejtve a magyar sugalmuzá-sok szűkre összevont hálójában a szegény ural-kodó utolsó korszakában tanúsított automatikusengedelmességével arra is rávétette magát, hogyhozzájáruljon a nemzetiségek ellen alkalmazottmegtorlásokhoz. Milyen fokig kell öt ezért felelőssétenni? Jóakaratában nem lehet kételkedni, mert eza jóakarat határtalan void, a hozzájuttatott infor-mációk hiányosságában rejlett a hiba.

Ferenc Ferdinánd, aki sokkal helyesebbenítélte* meg a helyzetet és messze volt attól, hogy amagyarok irányában nagybátyja gyöngéjében osz-tozkodjék, nem esett ebbe a hibába.

— Soha sem értettem meg, — mondotta egynapon előttem, — hogy a császár miért re-meg falevél módjára ezek előtt a szájhősökelőtt? Ők is csak olyanok, mint a többiek;egy nagy bajusz, a bajusz alatt jól kiélesitettnyelv. Egyvágású emberek valamennyien! *

* Itt egy kis ízelítőt kaptunk abból, hogy FerencFerdinánd milyen mélyen gyökerező ellenszenvvelviseltetett a magyarok és a magyar politikusok ellen.Egyúttal a szerző megjegyzései elárulják azt is, hogyFerenc Ferdinánd és azok az udvari körök, amelyek-nek a gondolkozását Margutti képviseli, a magyarállameszmével szemben állandó támogatói voltak anemzetiségi aspirációknak, mert ugyanavval a ma-gyar kényuralomról szóló mesével, amellyel a nem-zetiségek Európaszerte ellenünk izgattak, az uralko-dót is a magyar álláspont ellen igyekeztek hangolni.

(A fordító.)

39

Ilyen nehézségek között, körülhálózva és meg-bénítva az uralkodónak egyetlenegy menedéke ma-radt:

a hadsereg.

Zaklatott lelke számára a hadsereg jelentette a meg-nyugvást és a megpihenést. Mint tetőtől talpig ka-tona maga is a nagy gépezet egy részecskéjénekérezte magát, dicsőségnek és becsületnek tartottaazt, hogy állandóan egyenruhát hordjon. Hosszúszolgálati időm alatt, amelyet úgyszólván állandóanaz oldala mellett töltöttem, nem emlékezem rá, hogyvalaha is más öltözetben láttam volna, kivéve vadá-szatok alkalmával Gödöllőn, Ischlben, Radmerbenés Eisenerzben. Egyenruháját illetőleg a legaprólé-kosabb részletekig tekintetbe vette a reglama elő-írásait. És amin talán már meg is szabad lepődni,ugyanilyen szigorú elbánásban részesítette a kül-földi egyenruháit is, amelyeket, hogy úgy mond-jam, nagyító üvegen vizsgált végig a legkisebbgombig és a legjelentéktelenebb szegélyig. Külföldiegyenruhája mindenfajta volt: orosz, porosz, angol,dán, svéd, bajor, szász, württembergi, spanyol,portugál és többféle rangfokozatú: marsall, tábor-nok és ezredesi egyenruha.

Kicsinyes pontosságában odáig ment, hogy atengeri és szárazföldi haderejéhez tartozó tisztekkelszemben, az uniformist illetőleg, ő volt a legszigo-rúbb ítélőbíró. A bűnöst nemcsak az uralkodó sze-mélyes megrovása, hanem szolgálati büntetés is súj-totta, mert az uralkodó, akinek a szívén feküdt,hogy ő legyen az a példánykép, amely felé az egészhadsereg tekint,

azt is föladatának érezte, hogy legfőbb bírómódjára őrködjék a fegyelem megtartása

fölüt;.

40

Ferenc József teljesen egy volt a katonáival.Díszszemlén, a gyakorlótéren vagy a nagygyakorla-tokon nem is volt többé ugyanaz az ember: a szemecsillogott, az arca kiragyogott, egész testét átjárta a megújuló ifjúság. 1905-ben Csehországban, anagygyakorlatok főhadiszállásán, hallottam ezt afölkiáltását:

— Anteus módjára új erőre kapok, valahány-szor a katonáim között vagyok; az én sze-gény meggyötört, államügyekkel és gondok-kal elkínzott agyam számára ez valóságosbalzsam és megnyugvás.

A hadsereg és a flotta így legfőbb tárgyaivoltak az érdeklődésének és ideje legnagyobb részétazoknak szentelte. Itt azonban meg kell jegyeznivalamit. Az 1867-ben megalkotott dualista rendszervisszahatott a katonai szervezetre is, amelynek kettéosztotta az erőit. Attól kezdve úgy a tartalék, minta honvédség csak az országhatárát védő csapatoklettek és a császárság minid a két felében önállószervezetbe tartoztak. Ferenc József látta az ebbőlszármazó veszélyeket, a vezérkar és a tényleges tá-bornokok vezénylete alá helyezte tehát ezeket a tár-tai ékcsapátokat, amelyek az első vonallal megőrzöttérintkezésük következtében nem vesztették el sem azegyneműségüket, sem az összetartozásukat. Enneka szervezetnek az érdeme” elsősorban a császáré, az-után vezérkari főnökéé, gróf Beck tábornoké, akihosszú időn keresztül volt

Ferenc József „öreg barátja”

— amint a császár ezt a hűségesen kitartó munka-társát nevezte.

1900-ban Gallonban. Jaslon történt, a nagy-gyakorlatok befejezése után, amikor a hadmozdula-

41

tok kritikai megbeszélése során az uralkodó előszörajándékozta meg Beck bárót ezzel az elnevezésselvalamennyi összegyűlt tiszt jelenlétében. Arany sza-vak egy ilyen tartózkodó szájban! Beck báró avvalérdemelte ki őket, hogy mély rokonszenvet ébresztettaz uralkodóban nyugodt és nemes modorával, vilá-gos, éretten megfontolt javaslataival, aprólékos,rendszeres német alaposságával, nem is szólva ar-ról, hogy milyen mélységes tapasztalat nyilatkozottmeg benne az emberek megítélésében.

A monarchia hadseregszervezete,

bárha sokat javítottak rajta, még mindig a régialapokon nyugodott és mindennek dacáranyilvánvaló hátrányban állt az orosz, francia és né-met hadseregekhez viszonyítva, amelyek a múlt szá-zad végén hirtelen fejlődésen mentek keresztül.Ebben az elmaradottságban veszély gyökere rejlett.Ferenc Ferdinánd ezt rögtön megértette és tudvaazt, hogy az első rendszabály, amelyre szükség van,a keretek megfiatalítása, a császárnak nem hagyottnyugtot és pihenést, egészen addig, amíg ebiben atekintetben el nem érte célját.

1906. őszén megtörténtek az első változtatá-sok. Conrad von Hötzendorf a vezérkar élé-

re került;

a hadügyminisztereket és a hadseregfelügyelőketkicserélték; magát a hadsereget pedig kiemelve ar-ról a szűk csapásról, amelyet az addig alkalmazottmegrögzött szokások jelöltek ki számára, újraszer-vezték, megfiatalították.

Az, ilyen merész és alapos átalakítás természe-tesen nem történhetett meg zökkenők és ellenállá-sok nélkül. Annyi oldalról és olyan hevességgel in-dult meg az ellenakció, hogy

42

Conrad tábornoknak, aki pedig nem voitkönnyen lebírható ember, és aki épen olyantehetséges, mint tisztességes szándékú fér-fiú volt, minden erejét össze kellett szed-nie, hogy a föltámadó viharban a helyétmegállja.

De értékes és heves természet létre, teljesgőzzel látott munkához, íróasztalán terv tervet, váz-lat vázlatot követett, amire a közvélemény kezdteelveszteni nyugalmát.

Az öreg uralkodó teljesen kizökkent rendeskerékvágásából mindezek a változások meg-fosztották az egyetlen gyönyörűségtől, amelymég megmaradt számára ezen a földön: at-tól, hogy a hadseregével foglalkozhassak. Sez még nem volt elég! Conrad nyugtalanítótevékenysége átkalandozott a politika te-rületére is. Memorandumot memorandumután szerkesztett és az égetővé vált problémák megoldására nem tudott elképzelnijobb megoldást, mint hogy úgy mondjuk,mindig a keze ügyébe tartson egy-egy casusbellit, készen arra, hogy azokat kijátssza,akkor is, ha nem lehetett szó semmiféle kihí-vásról. A császár már torkig volt ezekkel adolgokkal. Pacifista létére, aki mindig min-dent föláldozott a béke kedvéért, önkéntele-nül is rossz szemmel nézte Conrad talál-mányát, a ,,preventív háború”-t, s azt Bis-marck szavával bélyegezte meg:

— „A preventív háború ugyanolyan, minthavalaki öngyilkos lenne, a haláltól való fé-

lelmében.”

És hozzátette:

— Soha sem vesznek arra rá, hogy ebbe be-leegyezzem, soha, soha!

43

Megtörtént az, aminek meg kellett történnie.A császár mindinkább elvesztette a hadseregévelvaló érintkezést, végül az érdeklődése is ellahanyhultés 1913 augusztusában a hadsereg irányítását rá-bízta Ferenc Ferdinándra, akit kinevezett a tengeriés szárazföldi haderő legfőbb felügyelőjévé. Ez aválasztás helyes volt, tekintettel arra a nagy érdek-lődésre, amelyet ez a főherceg a hadsereg és flottafejlesztése iránt évek óta tanúsított, valamint azokraa Javításokra, amelyeket ezen a téren Ferenc Ferdi-nándnak már sikerült elérnie.

A haditengerészet különösen hálás lehetett Fe-renc Ferdinánd iránt friss fellendüléséért. Ezt nemkaphatta meg az öreg uralkodótól, aki túlságosannagy mértékben nélkülözte az ehhez szükséges tech-nikai tudást és a megfelelő ítélőképességet. Nem meg-kapó dolog-e. hogy Ferenc József tudatában képes-ségei hiányosságának, soha sem vette magára az ad-ípiráUsi egyenruhát?

Sőt ez az uniformis teljesen hiányzott álruha-tórából. Egy alkalommal, — ez 1910 nyarán wirténtIschlben, — amikor Ferenc Ferdinánd szemrehá-nyást tett neki azért, hogy nem akar kivételt tennia régi szokás alól, pedig a tengerésztisztek nagyonhízelgőnek tartanák, ha az uralkodó egyszer föl-venné az ő ruhájukat is, Ferenc József nem min-den finomság nélkül ezt válaszolta:

— Először is a tengerészetben soha sem ér-tem el semmiféle rangot; az én időmben kiadományozhatott volna meg ezzel? Talán adán Dahlerup, aki akkoriban a flottát ve-zényelte? Azonkívül pedig képtelen lennékarra- hogy itt ebben a medencében valame-lyik kis unokám papiroshajócskáját kom·mandirozzam. Szavamra mondom, szép kisadmirális lennék a jelmezemben!

44

A császárnak ebből a tréfájából kicsendül egyjellemző igazság is: a komolyság és a hajthatatlankötelességérzet volt két tartó oszlopa az egyéniségé-nek. Ez a magyarázata annak is, hogy

akármilyen jó katolikus volt is, mindenvallás iránt válogatás nélkül a legnagyobb

türelmességet tanúsította.

Amikor a monarchia területén utazott, soha sem mu-lasztotta el, hogy hivatalosan meg látogassa a pro-testáns templomokat és a zsinagógákat s alkalom-adtán részt vett az azokban tartott szertartásokon is.1910-ben például az ünnepélyes magatartás, amely-lyel Serajevóban és Mostarban a softák és ulémákimáit végig hallgatta, mély benyomást gyakorolt ajohamedán lakosságra és kedvező hangulatot tá-masztott irányában.

Mit lehet mondani még Ferenc Józsefnek a tu-dományok és művészetekkel szemben tanúsított ma-gatartásáról? Mindez — és ezt maga is szívesen be-vallotta, — az ő számára héber írás volt.

— Nagyon is keveset tanultam — jelentetteki egy alkalommal, a jó hangulat egy pilla-natában Haertl közoktatásügyi miniszter-nek, — sajnos, nem volt rá időm! Egészenfiatalon a trónra kerülve, húznom kellett azigát. El kellett búcsúznom a kellemes idő-töltésektől és hosszadalmas tanulmányoktól!

Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogyvalahányszor uralkodói kötelessége úgy kívánta,megjelenjék az előadásokon, koncerteken, képkiállí-tásokon stb., ahol mindig nagyon szépen megállta ahelyét, mert egyébként érdeklődött a művészet kü-lönböző formái iránt. Az a türelem, amelyet ilyenalkalmakkor tanúsított, minden szónoklatnál jobbbizonysága volt annak, hogy minden cselekedetében

45

mennyire lelkiismeretes volt és hogy a kötelességeszméje milyen helyet foglalt el az életében. Ennekaz istenségnek az ő szemében semmi sem állt felette.Kötelességtudásának mindent föláldozott! Mindenelve és minden belső meggyőződése ellenére fölál-dozta a népei békéjét is akkor, amikor tőle ezt a lel-kiismerete követelte! Amíg a becsvágy és az önzéscsak szalmaszál súllyal estek latba valamilyen ügyelintézésében előtte, a kötelességérzet teljes su.lyával nehezedett a mérleg serpenyőjére s azt magafelé billentette. Sokat mondunk, ha azt állítjuk, bogyebben a tekintetben igazi hős volt? És nem jogosdolog-e, ha a nagy uralkodók közé sorozzuk, dacáraa nevéhez fűződő végzetes dicsfénynek, vagy jobbanszólva épen erre a dicsfényre tekintettel, amelyegyike volt a legtragikusabbaknak és a legmegindí-tóbbaknak az egész történelemben?

II.

ERZSÉBET CSÁSZÁRNÉ.*Az a könyörtelen végzel, amely Ferenc Jó-

zsefre egész életén keresztül ránehezedett, magán-életét sem kímélte meg- jobban, mint nyilvános tevé-kenységét.

A párkák keze sok élet szálát metszette elidejekorán a házában és a családjában.

A sötét sorozatot az uralkodó fivére, FerdinándMaximilián főherceg nyitotta meg. Miután 1864 ótaMexikó ingadozó koronáját viselte, és I. Miksa né-ven uralkodott az ország fölött, 1867-ben Quére-laroban fejezte be az életét, ahol közönséges bűn-tettes módjára falhoz állították és agyonlőtték. Ez-után a császár egyetlen fiára és örökösére került asor, Rudolf főhercegre, aki erőszakos halállal múltki 1889 január 30-án Alsóausztriában a mayerlingikastélyban. Kilenc esztendővel később, 1898 szep-

* Margutti a nagy osztrák birodalmi eszme fa-natikusa osztrák állampolgár. Ennél fogva amintFerenc Józsefet következetesen „császáriak nevezi,Erzsébetet is a dolog természete szerint „császárné”néven emlegeti. Magyar olvasó számára akármilyenidegenszerű és kellemetlen hangzású legyen is minda ùvét címzés, nem láttuk okát, hogy a fordításbanváltoztassunk rajtuk, annál is inkább, mert ezzel ηmemoire szellemét hamisítottuk, volna meg. (A for-dító )

47

cember 10-én a császár felesége, Erzsébet esett elgyilkos tőr alatt Genfben; a gyászos lánc utolsószeme pedig Ferenc Ferdinánd főherceg volt, akimint politikai merénylet áldozata 1914 június 28-ánkövette őket a sírba.

Ezek voltak a császár kálváriájának fontosabbillomásai, közben azonban bőven érték kevésbbé je-lentős szerencsétlenségek is. Példának okáért Jánosiüzalvator főherceg fegyelemsértése, aki Orth Jánoslévén a Maghellan-szoros· mélységeiben tűnt el; az-után Leopold Ferdinánd főherceg pojáca élete,amikésőbb gazdag témája volt a botránykrónikáknakis a pletykáknak; a császár# unokaöccsének, Ottófőhercegnek, méltatlan viselkedése, aki idejekoránelpusztult kicsapongásai következtében; majd másikmokaöccsének, Ferenc Károlynak a botrányosmesaliancesza, aki miután csínytevései miatt ki-dobták a császári palotából, nyomorult módon vé-gezte a kölcsönkért Burg Ferdinánd neve alatt;végül last not least Lajos Viktor főherceg kicsa-pongásai, aki a császár öccse volt és aki Salzburgközelében, a Klessheim-kastélyba internálva töltötteel utolsó napjait.

S ezzel még nincsen vége a névsornak! Meny-nyi családi egyenetlenkedés származott abból, hogy

bizonyos házasságokat a császár nem akartjóváhagyni!

Így Stefánia császári főhercegnő házassága Lónyaygróffal, aki később herceg lett; Rudolf trónörökösegyetlen leányának, Erzsébet Máriának, a házasságaWindischgrätz Ottóval; a császár másik unokájá-nak, a bajorországi Erzsébet főhercegnőnek a nászaSeefried báróval, akiből később grófot csináltak;majd a császár fiatalabb leányának a leányai, Er-zsébet Franciska és Hedvig főhercegnők mentek fe-leségül Walburg Zeeil és Stolberg grófokhoz; végül

48

pedig a mesalliance-ok mesalliance-α: Ferenc Fer-dinánd házassága Chotek Zsófia grófnővel.

Olyan uralkodó, akinek annyira helyén volt aszíve, mint Ferenc Józsefnek, mindenesetre élénkértérezte mindezeket a keserűségeket. Miután erősenragaszkodott ahhoz az ambícióhoz, hogy

a vele egy törzsökből származó főhercegekés főhercegnők hívek maradjanak a császárivérhez és ne ereszkedjenek le a nekik ren-

delt magasságból,

csak még sajnálni valóbb volt, amikor illúziói ma-gaslatáról lezuhant. Nagy kortyokban itta a keserű-séget és az a vonzalom, amelyet családja iránt ér-zett, lassanként kihűlt és közönyösségbe olvadt.

Minél ritkábban látta a főhercegeket és afőhercegnőket, annál kevesebbszer emléke-zett meg róluk és annál jobban érezte magát.Egyetlen egyszer, 1910. augusztus 18-án tör-tént, hogy a főhercegek és főhercegnők gyü-lekezetét teljes számban láttam csoportosul-ni körülötte: nyolcvanadik születésnapjavolt ez az alkalom. Az aggastyán azonban,aki már csak dinasztikus megfontolásokkalkormányoztatta önmagát» még velők szem-ben sem ereszkedett le a közvetlenségig segy percre sem vetkőzte le uralkodói merev-ségét és hidegségét.

Még egy másik okkal is meg lehet magyaráznia császár fagyos magatartását: ez az a fontosság,amelyet Ferenc József a saját személyének tulajdo-nított és amelynek a noli me tangere lehetett volnaa jelmondata.

A legközelebbi családtagoknak is le kellettróniok előtte a hódolat adóját. A család nemtette ezt meg minden berzenkedés nélkül. Afőhercegek köreiben ez a mondás forgott:

49

— Valahányszor a császár itt van, nincs rámód, hogy az ember egy kicsit fölmele-

gedjék!

Hogy igazságosak legyünk, a császár nem sokakalmatlanságot szerzett magának miattuk. Boron-gós kedélyű lévén már természeténél fogva, kétszere-sen bizalmatlan lett, ha családtagjai közeledtekhozzá. Azt lehetne mondani, hogy a levegőben szí-matolta a hanyatlás illatát, és már látta azt, hogy aháza ingadozik. Talán szabad itt közbevetőleg el-mondanom egy emlékemet. Amikor egy napon Koer-ber miniszterelnök előtt azokról a nehézségekről be-széltek, amelyek néhány toscanai ághoz tartozó fö-hercegi miatt okoztak gondot az uralkodónak, Koer-ber így kiáltott föl:

— Az utolsó óra ütött a Habsburgok számá-ra. Ez olyan gondolat, ami nem megy ki afejemből; és a császár a legelső, aki ebbenvelem osztozkodik, bárha inkább darabokravágatná magát, semhogy ezt beismerje.

Ferenc József mégis különbséget tett a háza éscsaládja között. A családja, amely a lehető legszű-kebb körből, leányaiból, azoknak a férjeikből ésgyermekeikből állott, valóságos oázis volt az ural-kodó számára, az ő Tiburis-a. Leányai, Gizella és Mária a Valéria családjaik-kal együtt gyakran időztek apjuknál. A két leányközül talán a fiatalabbik, Mária Valéria volt a ked-vence. Már a vejei közül ellenkezőleg az idősebbiklányának a férje, Leopold bajor herceget részesítetteelőnyben. Lipót herceg minden tekintetben figyelem-reméltó egyéniség volt, és később a nagy háborúban kitüntette magát a német tábornokok sorában,a fiatalabb leány férje, Ferenc Szalvator, csak hosz-szú idő múlva tudott bejutni az uralkodó kegyeibe.

50

A házi tűzhely angyala azonban, a jóltevő tündéraki ott lebegett a kis kör fölött,

egy halottnak a lelke volt, az Erzsébet csá-szárné lelke.

Ez a lélek a síron túli csillagos messzeségből ter-mészetfölötti dicsfényben tűnt föl az uralkodó előttmegkoronázva az emlékek és a bánat sugárkoszo-rújával.

Abban az időben, melyről megemlékezem, acsászár soha sem beszélt az elhunytról és a volt csá-szárasszonyt az udvarnál a mélységes elfelejtettségsírja temette el. Mégis módom volt arra, hogyimitt-amott elejtett megjegyzésekből megkapó, bártökéletlen képet rajzoljak ki magamnak Erzsébet-ről és az ő egyéniségéről. A kapott fölvilágosításokelégtelensége legyen az olvasó előtt mentségem azok-ért a hiányokért, amelyek a megrajzolt arcképmutatkozni fognak. A föladatot különösen nehézzétette az a visszavonult, szinte hárem életrendbehasonló életmód, amelyet hősnőm folytatott,császárné visszavonultságának a megítélésébenletőleg a császár udvari orvosa, a kitűnő dr. Kenszolgált zsinórmértékemül, ő nagyon jól ismertecsászárnét, hiszen igen sok utazásán elkísérte. Νemtudják-e, hogy ő mivel magyarázta az érzékenyenek ezt a fajtáját?

Kerzl szerint a császárnét az tette félénkké,több, mint félénkké, vadóccá, — hogy félt arászegeződő tekintetektől; a doktor szerintez a fiziológiai természetű, sőt egy kicsitmár a patológia körébe tartozó sajátosságokolható azért, hogy nem érvényesült megfe-lelően rendkívüli szépsége, jósága, előkelősége,szellemének ritka kedvessége; ez a sajátos- ság zárta el útját a népszerűség felé.

51

A „rendkívüli” szó került a tollam alá. Nemlehet-e tényleg rendkívülinek találni azt az asszonyt,aki legalább tizenkét nyelvet beszélt, közöttük kétholt nyelvet, a latint és a görögöt, és aki a nyelv-tudásához fűzte az illető irodalmak olyan alaposismeretét, hogy avval nem egyszer a tudósokat ismegzavarta?

— Akkor hát tulajdonképen egy tudós asz-szony volt! — mondhatná valaki. Ez azonban igaz-ságtalan ítélet volna, mert csak a felületet érintené.Egy amazon nem kék harisnya, és nem is moliérivígjáték alakja. Es a császárné jobban megülte alovat, mint akárki más. Erről minden egyébnél tel-jesebb fogalmat adhat a következő kis részlet: lo-vas tehetségével csodálkozásba ejtette

Middleton angol tábornokot,

aki melléje volt beosztva 1875-ben az Irlandban ren-dezett hajtóvadászatokon.

— Soha életemben nem vettem részt ilyennyaktörő lovashajszában, — mondotta nekem ké-sőbb ez az élettel teli öreg úr, — ha a saját szemem-mel nem láttam volna, magam sem hinném! A .moz-dulatoknak az a gyöngédsége, az az ügyesség, az abiztos kéz, az a bátorság! Valósággal elszédült tőlea fejem!

Nem volt ebben valami varázslat? Az öreg tá-bornok tökéletesen meg volt győződve róla. Ő sze-rinte

Erzsébet valamilyen magnetikus erővelrendelkezett,

amely hasonlított a hipnotizőrből kisugárzó ener-giához, és úgy vélekedett, hogy Erzsébet ezzel azerővel alakítja át kezes bárányokká a legmakran-cosabb paripákat. És Middleton több hajmeresztő epi-

52

zódott idézett föl előttem a császárné sport-életéből,közöttük a következőt is, amelynek ő maga volt aszemtanúja:

Gróf Festetics ménesében egy nagyszerű méntkivégzésre ítéltek. Nagy értékű állat volt, de senkitsem engedett a maga közelébe. Alattomos volt ésbosszúálló, megvárta, amíg a lovász kellő távol-ságba került a patájához, hogy azután villámgyor-san belerúgjon. Ilyenformán rövid időn belül márhárom istállofiú élete terhelte a lelkiismeretét, nemis szólva arról, hogy más nyolcnak kirúgta a fogát,eltörte a karját, a lábaszárát, az oldalbordáját.Anélkül, hogy gyilkos múltja megijesztette volna, acsászárné belépett a félelmetes négylábú istállójába.Különös dologi a ló nem mozdult, tűrte, hogy ked-veskedjenek neki, hogy a szép fehér kéz megsimo-gassa, egy héttel később pedig teljesen megszelídítveés kinevelve azt is eltűrte, hogy megnyergeljék éshosszabb kilovaglásra használják.

— Azonban, — tette hozzá Middleton, — azilyen kivételes hatalom, amellyel némelyekrendelkeznek, rendszerint a szellemi rendelle-nességnek és egyensúlyhiánynak a jele. Anormális emberekből ez teljesen hiányzik.Erzsébet lelkileg beteg volt, innen szárma-zott az a vadócsága, amely olyan nagy aka-dálya volt a népszerűségének.

Ettől az időtől kezdve mindenféle híreszteléskelt szárnyra vele kapcsolatban. Egymás fülébe sut-togták, hogy Erzsébet rosszul tölti be szerepét, csnagyon gyengén állja meg mint császárné a helyét.Ezek a gyanúsítások elterjedtek nemcsak Ausztriá-ban, hanem Magyarországon is, az ő kedvenc orszá-gában, ahol mindent helyesnek és jónak találtak,amit Erzsébet mondott, vagy cselekedett. Nos tehát,

53

még Magyarországon is ilyesféléket mondtak azemberek:

— Anélkül, hogy a császárnétól megtagadnánkazt a részvétet, amelyet szerencsétlenségeivel meg-érdemelt és azt a sajnálatot, a melyet az ő sorsávalszemben minden szív érez, be kell vallani, hogy csakaz ötödik kerék a férje szekerében és a birodalomminden ügye ő nélküle intéződik el.

Ez a szigorú il élet egy tökéletes gentleman,gróf Cziráky udvari marsall szájából származik.

Az igazság arra kötelez, hogy

hamisnak bélyegezzem, ezeket a híresz-teléseket.

Ha az ember ahelyett, hogy külsőségekből itélnómeg a császárné egyéniségét, igyekezik annak a tit-kait és mélységeit elemzéssel megvilágítani; ha azember minden előítélet és elfogultság nélkül fogadjamagába azt a sugárzást, amely a lelkéből áradt akép megváltozik, az ítélet módosul és az ember haj-lamos lesz arra, hogy elfogadja Ferenczy Ida kis-asszonynak, a császárné fölolvasónőjének a vélemé-nyét, akinek szószerint idézem a következő megálla-pítását:

— Amikor úrnőm a szobájában volt, az em-ber azt hihette, hogy egy egérke mozog ot-tan. Soha sem lehetett rajta az uralkodónőtlátni, ezt semmiféle jel nem árulta el, de haszükség volt rá, könnyedén és kecsesen otttermett, mint egy jó szellem. Mindenütt,ahol az ő közbelépése hasznos lehetett, ahola beavatkozása valami segélyt nyújthatott,minden zavart és kritikus helyzetben az őkönyörületes keze, az ő asszonyi keze ki-nyúlt a háborgó hullámok fölé és mint egyvarázslattal lecsillapította azokat.

A tények emellett a vélemény mellett tanús-

54

kodnak. Amennyire én meg tudtam győződni róla,nem egy olyan magánjellegű, vagy közérdekű nehéz-ség, amely az uralkodónak gondot okozott, nyertmegoldást a császárné révén, abban a pillanatban,amikor az már katasztrófával fenyegetett.

Azonban nagyon is komoly okok kellettek ah-hoz, hogy Erzsébet kijöjjön elvonultsága menedék-helyéről. Csakugyan megtestesítője volt a szerény-ségnek és ez az erény őnála egyidejűleg félénkség-bői és illendőségérzésből, állott. Egyszerre fakadt a.belső természetéből és az akaratából! Végül pedigezeken a belső okokon kívül ott volt előtte anyósa,Zsófia főhercegnő példája, ez óvta minden megtéve-déstől, mert Erzsébet szemeiben valamikor ez azasszony megtestesítője volt a mértéktelen ambíciók-nak és a fáradhatatlan udvari intrikáknak. Ha szük-ség van rá, tanácsadóként lépni az ura mellé, mel-lette állni és támogatni, valahányszor úgy érzi, hogyerre szükség van, tapintatosan, anélkül, hogy azészrevenné, ott tartani asszony kezét a férfi homlo-kán: ez volt szerény célja és önmagának mértéketszabó programmja a császárnénak. És miután a jóta jó kedvéért és nem a dicséretekért művelte, nemtartott igényt sem dicséretre, sem csodálatra.

Ámde azon a magas helyen, amelyet elfoglalt,az a fölfogás, amelyet magának az erényről alko-tott, nem lehetett elégséges. Gróf Paar, amikor a je-lenlétében egyszer fölvetették ezt a kérdést: „Vajonfőnyeremény volt-e a császár számára, hogy Er-zsébetet feleségül vette?” Borongós hangulatiban eztválaszolta:

— Ez a sorsjegy a császár kezében épen úgy,mint a többi, a nem nyerő számok közésorozódott! Egy sokkal kevésbbé értékes fe-leség az ő számára sokkal jobb lett volna.Erzsébet hosszú időn keresztül talány volt a számára.

55

Gróf Paar ezzel azokra a felhőkre célzott,amelyek már az első időben árnyékot vetettek aFerenc József házasságára, holott ez szerelmi há-zasság volt. Azonban a házasfelek jellemének kü-lönbözősége, az egyiknek teljes érzéketlenségeminden költőiesség iránt, a másiknak az éteri ma-gasságokban szárnyaló lelkülete megakadályoztaazt. hogy megértsék egymást és egükön elhomá-lyosította a boldogság sugarait.

A boldog házasság álma, a fiatal leányok-nak ez a szép aranyos és ezüstös szárnyú

pillangója messze elrepült tőlük.

A fiatal asszony kielégítetlen vágyaival egypuszta kertben találta magát; az égboltozatról pe-dig, amelyen olyan kevés fény derengett a számá-ra, mint a villámcsapás érte imádott fiának, Ru-dolfnak, a halála.

A császárnő lelke összeroskadt. Más családiérzések, amelyekbe görcsösen igyekezett be-lekapaszkodni, nem tarthatták fönn sokáigafölött a szakadék fölött, amely hívogatta,elméje végre is belebukott ebbe a mély-ségbe. Erkölcsi tulajdonságai megváltoztak,képességeinek az egyensúlya megromlott.Furcsaságai fölkeltették a közönség figyel-mét, beszélni kezdtek a különcködéseiről.Mindezek a dolgok összefüggtek elmebeli ál-lapotával? Nem tudom. úgy bolyongott,mint egy elkárhozott lélek és sehol sem talált nyugodalmat.

— Lélekzek, — mondta, — beszélek és meg-értem azt, amit mások beszélnek és mégismár hosszú ideje halott vagyok! A szívemmár régóta nem vérzik és nem ver többet!

Ausztria és Magyarország tökéletesen elfe-lejtkeztek róla. Az emberek emlékezésének szen-

56

dergésél csak az a hír verte föl, hogy egy gyilkostőre átdöfte uralkodónéjuk szívét. Paar gróf voltaz, aki a rettenetes hírt a császárnak megvitte. Azuraikodó, mintha egy láthatatlan kéz súlya nehe-zednék rá, meghajtotta a fejét és ezt dadogta:

— Senki, senki sem tudja ezen a világon,hogy mennyire szerettük egymást!

Tragikus pillanatok voltak ezek. Az öreghadsegéd visszaemlékezve rájuk, később ezt mondtanekem.

— Az igazi fájdalmat nem lehet színlelni ésén tanúja voltam az uralkodó fájdalmának. Lát-tam, amikor az igazi fájdalom és nem annak a má-sa, nem annak az elkomédiázása végig vonult acsászár vászonfehér arcán, reszkető tagjain, egy-máshoz ütődő térdein; egész lénye a mélyen átér-zett belső kínt sugározta felém. Ezt megértettem:a császárné volt az a szent, akihez a földi életbena legmélyebb hódolatát intézte és elveszítve öt, ehvesztette mennyországa egy részét.

Élete alkonya most magányossá lett, az elha-gyatottság árnyai sűrűsödni kezdtek körülötteRemetesége, sok gondja, bánata vigasztalás nél-kül maradt, mert leányai minden idejüket nagy-számú gyermekeik nevelésére fordítva, nem rendel-keztek elég szabad alkalommal arra. hogy magu-kat atyjuknak szenteljék.

Mégis volt, aki segélyére sietett. Ez SchrattKatalin volt, az ő Egeriaja.

A Burgszinház művésznője volt, a maga ide-jének legfényesebb színpadi csillaga; amikor Fe-renc József találkozott vele, tetőfokán volt a tehet-ségének és a legélénkebb életerőben ragyogott,élénk, fürge, csupa napsugár-asszony volt, a báj.

57

és a szellem sugárzott róla, árnyékot nem ismerőjókedvével, vidámságával és kiapadhatatlan fecse-gésével az első szempillantásra magára vonta acsászár figyelmét és lebilincselte a tökéletességei,vei. Bemutatták a császárnőnek, annak a kegyeitis az első rohamra megnyerte s ezekután

szorgalmas látogatója lett az uralkodói párnak.

Hogy úgy mondjuk, kezdetben így Erzsébet magais részese volt annak a meghittségnek, amely ké-sö-M), özvegysége alatt, egyetlen vigasza lett acsászárnak

Schratt Katalin hietzingi háza és nyaraníalakott ischlii villája buen retiro-ja lett az uralko-dónak, ahol a beszélgetések bája, annak a néhánynagyon kevés embernek az egyszerű és minden fe-szélyezettségtől mentes társasága, akiketSchratt fogadott, elfelejttette vele a szerencse kere-kének a forgandóságát és sorsának sok viharát.

Mindjobban és jobban ragaszkodott ehheza barátnőjéhez. Egy-egy órára minden félelmeteskisértet eltűnt a képzeletéből, amikor vele találko-zott, amikor egy-egy könnyű étkezéshez az ő tár-saságában asztalhoz ült. Ezeket a fesztelen társal-gásokat néha muzsika szakította meg, csendesenés kellemesen teltek így el az órák.

A Schrattnál rendezett összejöveteleknek másprogrammjuk nem igen volt. Némely rossz nyel-vek azt is állították, hogy ott

bizonyos tarokk-partikat

szerveztek, amelyekben a császárnak és barátnő-jének, Palmer bankigazgató és Paul Schulz, aszámvevőszék alelnöke, lettek volna a játszótársai.Egyetlen egy szó igazság sincsen ezekben a histó-riákban, verba et voces praetereaque nihil. Magá-

58

ból a Schultz úr szájából hallottam az erre vonat-kozó cáfolatot. Ferenc Józsefnek az idegenkedése akártyától különben is valószínűtlenné teszi az egé.szét.

Állításom támogatására szabad legyen itt föl-hoznom egy személyes emléket. 1904-ben Ferdi-nánd toscanai nagyherceg az uralkodó vendégevolt Gödöllőn. Ebéd után a társaság a szalonbangyűlt össze, ahol a legkülönbözőbb témák körülforgott a társalgás. Egy ilyen alkalommal, a nagyherceg, akit már emésztett a vágy, hogy kártyátfoghasson a kezébe, azt indítványozta, hogy játsza-nak egy partie tre sette-t. íme, ezt a választ kap-ta rá:

— Kedves Nando-m, lehetetlent kíván tőlem!Fogalmam sincsen a játékról. Ha néhányszor vollis kártya a kezemben, azok bizony geográfiai kártyúk voltak.

Visszatérve Schratt Katalin asszonyhoz, azuralkodó annyira szetette ennek a hölgynek a tár-saságát, hogy nem tűrte azt, hogy attól megfosz-szák, vagy a nála tett látogatásainak az idejét meg-rövidítsék.

Mária Valéria főhercegasszony ezért elégmérget nyert. Nem tudom milyen illendőségitekintet ürügye alatt a fejébe vette, hogy ap-ját Schratt asszonytól elválassza, a dologazonban óhajtása ellenére fordult: az ural-kodó mindig neheztelt rá egy kicsit emiatt,ahhoz pedig, akitől el akarták szakítani, csak annál jobban ragaszkodott.

Schratt asszony kvalitásai között ki kellemelni csodálatos nagy tapintatát, amely tökéletesízléssel párosult; óvakodott attól, hogy a legkisebbfelhőt idézze császári barátja homlokára. Egyálta-lában nem volt becsvágyó; befolyását senki sem

59

használta ki kevésbbé, mint ő arra, hogy kegyé-ét és előnyöket érjen el az uralkodónál.

Az ilyesfajta számítás különben sem ért volnasemmit. Ferenc József ebben a tekintetben elképzel-hetetlenül kényes volt. Azonban ki az, aki hosszaidők folyamán nem követ el egyszer valami oktalan-ságot? Schratt asszonnyal is megtörtént ez.

Egy szép napon Girardi Sándort, a komikusszínészt, aki a maga nemében lángész volt és akitabban az időben a nép bálványozott, kitüntetésreterjesztették föl. Girardi tehetsége számtalan Jóté-konycélu előadás bevételének az emeléséhez járulthozzá. A művész, miután a kitüntetés késett, egynapon

Schratt asszonyhoz fordult és arra kérte,hogy az uralkodónál élvezett bizalmát hasz-nálja föl arra, hogy a dolgot megsürgesse.

Schratt asszony teljesítette a művész kérését, azon-ban a császártól, mint egy jeges zuhanyt, ezt a vá-laszt kapta:

— Mihelyst a belügyminiszter, aki erre illeté-kes, javasolja, ki fogom tüntetni Girardit,

Aztán minden további szó nélkül másról kezdeít beszélni. Mi történt azután? Nem történt semmi.Hosszú hónapok teltek el addig, amíg a művész meg-kapta a kitüntetést. Ami Schratt Katalint illeti, okultaz esetből és óvakodott attól, hogy egy második lec-kének tegye ki magát.

Ez a kifogástalan tartózkodás és teljes érdek-telenség, amely ellen Schratt asszony soha többenem vétkezett, okozta azt, hogy a császár a legna-gyobb élvezettel és zavartalan bizalommal engedteát magát az iránta való barátságnak. Tudta, barát-nője képtelen arra, hogy a saját maga vagy a csa-ládja érdekében valami cselszövényt kezeljen:

60

Schratt Katalin a megtestesült önzetlenséglett a szemében. Az ilyen önzetlenségre pedigsenki sem szomjazott jobban, mint ez a sze-

gény uralkodó.

Schratt asszony barátsága égi adomány volt a szá-mára, amelyet, amint mondottam, Erzsébet kezébőlkapott, akinek a csodálatos jósága nem vonakodottattól sem, hogy férje boldogságát ebben az iránybanis elősegítse. De jóság, önmegtagadás, a mások ér-dekében tanúsított önzetlenség nem olyan tuajdon-ságok-e, amelyek azt a férfit és azt a nőt, aki velökrendelkezik, kiteszik a közvélemény elítélésének ésigazságtalanságának?

Újra hangsúlyozom, ha Erzsébetet igazságosaiakarjuk megítélni, óvakodni kell attól, hogy a kö-zönséges emberek számára készült mértéket alkal-mazzuk rá. Sokkal mélyebben állunk, semhogy öiértékelni tudjuk, az a távolság, amely elválaszt tőlebennünket, azt az érzést kelti bennünk, hogy egykicsit kívül állott a mi világunkon és hogy az egyé-nisége mindig talány marad a számunkra.

A költészet, amely a mi mindennapi nyelveze-tünk fölé emelkedik, megfelelőbb hangot tud találniaz ő ünneplésére:

Oszlop árnyában, boltívek alattHasztalan kutatsz, nem találod ő.Hol a csillagok fénylőn rajzanak.Fönt találsz reá, oda költözőit , . .

A HÁROM TRÓNÖRÖKÖS.

Hatvannyolcéves hosszú uralkodása alatt Fe-renc József három trónörököst látott következniegymás után: egyetlen fiát, Rudolf,, „császári herce-get; unokaöccsét, Ferenc Ferdinándot és Károlyt,aki egyik unokaöccsének a fia volt. Ferenc Ferdi-nánd apja, Károly Lajos főhervceg volt, a császáröccse; Károly pedig Ferenc Ferdinánd testvérének,Ottónak. volt a leszármazottja.

Megkísérlem, hogy sorban jellemezzem mind-egyiküket, mindenekelőtt azonban azt akarom meg-jegyezni,

mennyire különböztek egymástól: egyetlenegy olyan jellemvonást is nehéz volna ta-lálni, amiben mind a három megegyezett.

A károm között kétségtelenül Rudolf volt szel-lemileg a legkülönb, és a legtöbb tehetséggel meg-áldva, jellemének azonban olyan hibái voltak, hogya tehetségei úgyszólván semmi támasztékra sem ta-láltak az egyéniségében. Ferenc Ferdinánd a sors-tól erős és tevékeny akaratot kapott, amely sokkalnyíltabb föllépésével együtt alkalmassá tették a pa-rancsolásra. Ami Károlyt illeti, neki kitűnő szivevolt, a végzet azonban megtagadta tőle azokat a ve-zetőszerephez szükséges képességeket, amelyek pedignagycm is szükségesek lettek volna ahhoz, hogy aviharzó habok és a szirtek között sikeresen elve-zesse a monarchia elavult és léket kapott hajóját.

62

A három közül egyik sem emelkedett hiva-tása magaslatára

és amikor leszálltak arról a kiemelkedő fokrólamelyre a végzet állította őket, hazugság nélküegyik sem mondhatta volna azt, hogy tökéletesen tőitölte be föladatát.

Rudolfot egyetlen egyszer láttam, ez az emlőkern egészen 1887-re nyúlik vissza. Akkor a tüzériskola növendéke voltam és társaim sorában résztvettem a tavaszi nagy katonai parádén. A trónörökös nagyon szép és jóvágású férfi benyomásalette rám, szabályos, nemes vonásai voltak, jó fellé-pésü elegáns alakja. Nem egészen két esztendővékésőbb pedig, amikor mindén szem rajta csüngöttamikor reménysége volt a hazájának, Marcellusa;monarchiának, meg kellett halnia. Amikor a katasztrófa történt, még mindig a tüzérségi iskola növendéke voltam, újra résztvettem egy díszkivonuláson, de milyen más volt már ez! A Capucinusok terén a kis templom előtt álltam a sorban; előttem vonuit el

a koporsó, amely nehéz volt a meghiúsultremények súlyától.

Senki sem láthatott előre egy ilyen hirtelen katasztrófát. Az uralkodó példáját követve az égés?nép meggyászolta és a gyászt nem vette le egyhamar magáról. A monarchia népének büszkeségén ejtett seb mély volt és csak lassan gyógyult. Sokkalkésőbb is még ezt mondogatták:

— Oh! Ha Rudolf trónörökös élne!

Ez a sóhaj, ez a kiáltás mindenkinek a szivebői tört elő.

Az udvarnál töltött szolgálatom ideje alatt azelhunyt nevét senki sem ejtette ki előttem. úgy lát-szőtt, mintha mindenki egy hallgatólagos megegye-

63

zésnek engedelmeskednék. Az a kevés, amit Rudolf-ról tudok, olyan emberektől származik, akik hosszúideig érintkeztek vele és alaposon ismerték. Informá-toraim voltak: elsősorban Latour tábornok, a főher-ceg katonai nevelője, azután Kanter abbé, a buda-pesti udvar lelkésze, Rudolf különböző irodalmimunkálkodásának segítőtársai és végül sógora, Fü-löp kóburgi herceg. Ezeknek az egymást követő fel-világosításoknak az összetűzésével azt uiszem, képesvagyok arra, hogy az üt következő arcképet megraj-zoljam.

Ha az ember a különböző, de egymással meg-egyező információknak hitelt adhatna.

a trónörökös rendkívüli tehetségekkel voltmegáldva; fölfogása gyors és megbízhatóvolt, a világról ítéletet formáló tekintete ha-tározott és biztos, tiszta és átható, mentesminden előítélettől és megértő a kor mindennagy szükségletével szemben. Ka ennyi te-hetséggel egyesítette volna az édes apjátjellemző kötelességszeretetet, a legszertele-nebb reménységek is jogosultak lettek volnavele szemben. Szerencsétlenségére ez nemvolt így. Ereiben nyugtalan vér folyt; anyjakameaszerü szépségével egyetemben örökölteErzsébet sajátságait is. Szomorú horoskop ajövendőjére nézve! Ez a hasonlóság lett for-rásává a szerencsétlenségének. Válogatottnevelés kifinomodott hatása alatt fölnö-vekedve és nélkülözve azt a szigort, amely-nek a fejlődését irányítania kellett volna,mértéken felül kifejlődött benne az önálló-ság ösztöne. „Szabadság! Szabadság!” —csak ez a szó volt az ajakán és ez a dologmilyen romboló hatással volt az életére!Mint minden kényszer esküdt ellensége, csakhamar tűrhetetlennek találta a katonai fe-gyelmet és ugyanebből az okból torkig voltaz udvar formaságaival és ceremóniáival.

64

Egy jövendőbeli uralkodónál ezek a hajlamokkellemenenk voltak. Elkényeztetett gyermek létérevégre is elérte azt, hogy saját ízlése szerint for-málhassa az életet. Hogy úgy mondjuk, hozzászokvaaz iskolakerülő élethez, ugyanezt folytatta későbbis, mihelyst tehette a sarokba dobta a kardját és adolgozó szobájába sietett, hogy eltemetkezzék a gyűj-teményei és különböző természettudományi tárgyaiközött. A természet, amely kiragadta őt a konven-ciók és a hazugságok világából hamarosan kedvencmenedékhelye lett, ebbe eltemetkezve élvezte mindenszabad idejét. Végül pedig ez lett a számára a vi-lágegyetem. Ebben az irányban egyébként komolytanulmányokat folytatott és tevékeny részt vett nemegy nagy mű megalkotásában.

Ez az amatőr érdeklődés, ez az alkalmi munkaazonban nem foglalta le minden idejét. Ekkor az-után politikai és gazdasági tanulmányok közé ástael magát, de csak a dolgozó szobája négy fala kö-zött, mert

Ferenc József a maga tekintélyének félté-keny és érzékeny megóvása mellett az ár-nyékát sem tűrte volna meg annak, hogyfia beavatkozzék az ő abszolút uralmának a köreibe.

Rudolf tehát megkísérelte, hogy megdézsmálja atiltott gyümölcsöt. Ezen a téren cinkostársa is akadt,János Szalvátor főherceg, egy szabályokat, korláto-kat nem ismerő félbemaradt zseni személyében. A mikét főhercegünk úgy zárkózott be a dolgozószobamagányába, mint Faust és a famulusza, teljesen át-engedve magukat annak a veszélyes alchimiának,amelyet politikának neveznek. Egész rendszereketdolgoztak ki. új formákat igyekeztek kipróbálni, ol-vasztó tégelyükben olyan, meg kezdetleges alakban

65

jelentkező államformákat kotyvasztottak, amelyekfederalizmus alapján rendezték be az új államot. Arra a kérdésre, hogy Rudolf politikai ro-konszenvei milyen irányba fordultak, azt lehet fe-lelelni, hogy Franciaország felé.

Mint a szabadság lelkes rajongója, a magarepublikánusságában, — ami elég különössajátság volt a Habsburg trón örökösénél, —ellenállhatatlan ösztönnel vonzódott Fran-ciaországhoz, ugyanakkor, amikor jeges hi-degséget érzett Oroszország és nem kisebbmértékben Németország irányában.

— Szentpétervárott, — mondotta, amint eztnekem Latour elmesélte, — kancsukávalkormányoznak; Berlinben csizmarúgásokkal;két olyan módszer, amelyik méltó egy-máshoz, én mind a kettőt egyformán utá-lom! Egyáltalában nem akarok érintkezniezekkel az országokkal és ezekkel a kor-mányokkal.

De mindazok a rendszerek, amelyeket ez az idealista lélek kidolgozott, az álom világában marad-ok és nem lépték át a tervezgetés határait. A csá-szári Argus féltékenyen ügyelt a maga száz szeme-méi és egy pillanatra sem tűrte, hogy előjogait meg-sértsék, így kitaszítva és nélkülözve azt a szilárdJellemet, amely nélkül a legkiválóbb szellemek ismeddőségre vannak kárhoztatva, a fiatal elégedetlenmegunta az elfoglaltságát,

sötét, szomorú, mogorva és álmodozó Hamletlett belőle, majd a sápadt, semittevő nívó-jánál is mélyebbre zuhant s végül nem gon-golt másra, csak a maga elbódítására és szó- rakoztatására.

A választott ut annál inkább a pusztulás útjatettig számára, mert egyedül és vezető nélkül indult

66

ci rajta. A császár és a császárné valóban teljesei!szabadjára hagyták; az első, mert nem volt szabadideje arra, hogy vele foglalkozzék; a második az-ért, mert az elfogult anyák módjára gyenge vol-ahhoz, hogy fiait a helyes útra vezesse. Ami pedig atrónörökös nejét, Stefánia belga hercegnőt illetiszépsége dacára, sokkal jelentéktelenebb, sokkal báj-és szellem nélkül valóbb volt, semhogy a férjértakármilyen futólagos befolyást tudott volna gyako-rolni. Mint házasfeleket, különben is rosszul válogatták őket össze, teljes összeforradásukat az is meg-akadályozta, hogy nem volt fiúörökösük.

Látva, a fiatal főherceg hogyan kalandozik;(

sikamlós lejtökön, a legkevésbbé pesszimista széliéinis hajlandó lett volna arra, hogy rákiáltson: vigyeζ at! De mind az a szakadék, amelytől félteni lehe.tett, semmi sem volt ahhoz képest, amelybe végűbelezuhant. A Bécsben, az 1887-ben rendezett lengyrbálon megismerkedett

elválni, Mária bárókisasszonynyal,

aki anyja révén görög vérből számazott és unoka-húga volt a többszörös milliomos híres sportembernek, Baltazárnak. Ez az exotikus keleties szépség;szó szoros értelmében megőrjítette a trónörökös;aki teljesen rabjául esve szerelmének, ezentúl csalegyetlen egy gondolatot, egy célt forgatott a fejében

elválni, hogy feleségül vehesse bálványát.

Gondolni lehet, hogy a császár, mihelyst a do-logról értesült haragja villámját sújtotta a fia fejé-hez és a legteljesebb vétót mondotta a szándékai el-len. A viszony titokban folytatódott és legalább lát-szólag minden rendben ment egészen 1889 január2-ig, amikor nagy összecsapás támadt az apa ésfai között.

67

A tárgyalás a lehető legviharosabb lehetett,feiert utána egyfelől

az uralkodót ájultan találták a dolgozó szo-bájában, másfelől pedig két nappal későbbkét holttestet kellett elszállítani a mayer-lingi vadászkastélyból, az egyik a Rudolfévolt, a másik Vetsera bárókisasszonyé.

A drámát megelőző körülmények soha semlerültek föl teljesen és a katasztrófa körül még mostis a legsűrűbb homály uralkodik. Beszélnek vadász-szerencsétlenségről, dőzsölő asztalnál támadt vere-kedésről; a hivatalos magyarázat öngyilkosságbanállapította meg a halál okát. Én a magam részéről,»agyon Jó helyről származó információim alapiánftzt hiszem, egészen máshol kell keresni az igazsá-got és

a mayerlingi éjszaka tragikuseseményei

Körülbelül a következőképen játszódhattak le:Rudolf ugyanakkor, amikor császári atyjával az említett heves összeütközése lejátszódott, azt aparancsot kapta, hogy most már végérvényesen sza-kítson Vetsera Máriával. A főherceg engedelmeske-dett, a szakítás megtörtént és pedig minden jel sze-rint levélbelileg. Erre a levélre a bárónő avval vá-laszolt, hogy még egy utolsó találkára hívta a trón-örököst szerelmi fészkükbe, Bécs közelébe, a szépmayerlingi kastélyba. Rudolf ezt a kérést annálszívesebben teljesítette, mert amint mondani szok-ták, Mayerlingben más vasat is tartott a tűzben:viszonya volt Dauer erdővéd feleségével, egy pa-rasztszépséggel.

A mayerlingi falak tehát tanúi voltak a kétszerelmes búcsújának, amelyről azt lehet mondani,

68

hogy örökröszóló búcsújok volt. Amikor ennek aszomorú szerelmi kettősnek az utolsó akkordja el-hangzott és az éjtszakai homályban elenyésztek azutolsó szavak,

egy fehér árnyék siklott végig a kerten, bea kastélyba, visszatérve abba a szobába,amely elmúlt boldogságának színhelye volt:Vetsera Mária. Másnap megmérgezve talál-ták, a mérget valószínűleg elutazása előtt Bécsben szerezte.

Sainos, ez csak első felvonása volt a drá-mának!

Rudolf .megszabadulva Vetserától, mint vérbeliDon Juan, rögtön a másik szerelmese iránt érdek,lődött. Miután a férjet valami ürüggyel eltávolította,elindult, hogy a nőt fölkeresse. A férj azonban, akimár többször megkérte Rudolfot, szüntesse be ér-deklődését, gyanút fogott és ahelyett, hogy ténylegeltávozott volna, visszatért és elrejtőzött a bokrokközött.

Bizalmatlansága igazolódott; csakhamarférfi lépéseket hallott: a főherceg volt. Egyéles balta, vagy egy jó fegyver megtette atöbbit, csakhamar vértől piroslott a hó. Kö:

vetkező reggel az erdővéd lakásának közelé-ben szétloccsant koponyával találták meg Rudolfot.

Akármilyen valószínűtlennek is látszik, hahinni akarunk a rendelkezésünkre álló szavahihetőtanúknak, Rudolf és Vetsera halála között nemnem volt semmiféle összefüggés. A két haláleset egyszerre történt, íme ez minden, sőt föl kell tennünkhogy a főhercegnek sejtelme sem volt a leány kétségbeesett elhatározásáról; akármilyen élvhajhászóember volt is, nehéz föltételezni róla. hogy új gyö-

69

nyörök után szaladgált volna két lépésnyire egy mégki sem hűlt holttesttől Azonkívül megállapított tény,hogy

a bárónő halála több órával megelőzte atrónörökösét;

legalább ezt magam is többször hallottam a császárháziorvosától, dr. Kerzltől, aki, amikor ezt monata,elődje, dr. Widerhofer határozott megállapításátidézte.

Dr. Wilderhofer pedig véleményét a két holt-test fülboncolására alapította, amelyen maga is részt-veti.

A kettős tragédiának volt egy epilógusa:néhány nappal később az erdő egy elrejtettzugában homlokán hatalmas lyukkal meg-

találták az erdővéd holttestét.

Rudolf trónörökös halálának ez a magyará-zata, akár elfogadjuk, akár nem, a legmagasabbkörökben hitelre talált, úgy Ausztriában, mint akülföldön.

Ezeknek a tanuknak a sorában

szabad legyen idéznem Eugénia császárnét.

Íme, azok a személyes emlékek, amelyeket eb-ben a tekintetben módom van elmondani:

1906-ban, Ischlben, amikor a zuhogó eső arrakényszerített bennünket, hogy hazatérjünk, a csá-szárné, titkárja. Franceschini-Petri és én a császár-né szállásán beszélgettünk. A társalgás, miutántöbbféle tárgyat érintett, a mayerlingi katasztrófáraterelődött. Eugénia élénksége erre a témára megkét-szereződött. Erősen állította, hogy Rudolf tragikusvége a lehető legnagyobb szerencsétlenség volt nem-csak a császár, hanem Ausztria szempontjából is.

70

Ebben a pillanatban megkockáztattam egy közbevetést és megkérdeztem:

— Komolyan hisz Felséged abban, hogy atrónörökös öngyilkos lelt?

— Soha sem hittem egész életemben! — fe-lelte ő. — Gyilkos áldozata lett. Ezt szegényanyjától tudom. Egyébként, amikor valakiolyan nagy kópé, és olyan nagy Epicureus,mint ő volt, az nem veti végét önként nap-jainak. A halálnak ezt a nemét a stoicusok-nak szokták meghagyni. Ha semmi más, eza meggondolás végét vethetné az öngyilkos- ságról szóló legendának.

Ekkor ezt kérdeztem:— Ebben az cselben mivel magyarázza Felsé-

ged azt, hogy a hivatalos magyarázatban hazugsá-got tálaltak föl?,

Néhány pillanatnyi gondolkozás után a csá-szárnő ezt felelte:

— Kétségtelen, hogy valamilyen dinasztikustekintet játszott itt szerepet. Annak a megítélése vi-szont, hogy ezek a tekintetek megérdemelték-e, hogyekkora jelentőséget tulajdonítsanak neki és ilyenarányú hazugságot építsenek föl a kedvéért, az mármás kérdés, ami fölött vitatkozni lehet.

úgy látszik, a császárné véleménye meg-egyezik a Ferenc Józsefével, aki a véres

tragédia után így kiáltott föl:

— Szegény fiam! Úgy végezte, mint egysuszterlegény!

Ez a hirtelen vég, amely olyan gyors, várai-lan és egy császárság örököséhez annyira méltatlaivolt, gyászba borította az uralkodó családot és abirodalom népének minden osztályát. Az uralkodóaki sokkal jobban meg volt rendülve, semhogy azt

71

el lehetne mondani, csak hosszú idő múlva, törődöttbele a dologba, azt nem merném mondani, hogy va-laha is felejtett volna. Ami a császárnét illeti, a csa-pás túlságosan kíméletlen volt az ő erőihez viszo-nyítva, soha sem, épült ki belőle.

Ε haláleset következtében a trónöröklés a csä-szár öccsére, Károly Lajosra szállott, majd ennekaz 1896-ban bekövetkezett halála után Károly leg-idősebb fiára, Ferenc Ferdinándra.

Ferenc Ferdinánd

kétségtelenül legjellegzetesebb személyisége volt acsászárságnak. Az első szempillantásra rokonszenvetébresztett. Magas, nyúlánk, szép ember volt, sima eskomoly modorú, tökéletes úriember, minden látszatszerint eszményképe a trónörökösöknek, aki a sors-tól ajándékul kapta mindazokat a képességeket,amelyek szükségesek voltak arra, hogy becsülettelhallhasson föl ősei trónjára. Arcában legszembe-ötlőbb volt a szép, átlátszó kék, nagy szeme, amelyfigyelmesen szegeződött mindig a vele beszélőre, lán-golásával megzavarva azt, aki vele szemben állott.

Az a tudás mennyiség, amelyet neveltetésé-ből hozott magával, nem volt jelentékeny, atanulás az ő fiatalságában sem játszott na-gyobb szerepet, mint öcscsei életében. Deellentétben a többi főherceggel, ő hamaro-san észrevette a tudásában levő hiányo-kat és mint a teknősbékával versenyző nyúl,amelyik ráeszmélt arra, milyen hibátkövetett el, amikor előretörés helyett aharmatos fűben heverészett; rajta volt, hogyezt a mulasztását pótolja. Autodidakta lett belőle.

Alkalmam volt arra, hogy jó korán közvetlenközelrők megismerjem Ferenc Ferdinándot,

72

Ifjúságom ide|én Csehországban, Budweisbanő vezényelte a 38-ik gyalogos dandárt,

én pedig mint hadnagy, tagja voltam a ve-zérkarának.

A szolgálati időn kívül, amikor dolgom volt vele,vendége voltam asztalánál is, ahova sokszor meg-hívott, ugyanúgy, ahogyan sétakocsizásaira is. el-vitt magával, ő hajtott és én mellette ültem. A vadá-szat mellett a kocsihajtás volt a kedvenc sportja.Evvel szemben a lovaglásban soha sem volt erős,ellentétben Ferenc Józseffel, aki késő öregségéigrendkívül jó lovas volt.

Ferenc Ferdinánd figyelemmel kísérte aegész politikai irodalmat. Szenvedélyesen fog-lalkozott evvel a tudománnyal és a végletekigmenő figyelemmel kísérte azokat az eseményeket,amelyek a belföldön és a külföldön történtek.

Mint a federalizmus törhetetlen híve, bát-ran hangoztatta, hogy a dualizmus idejétmúlta és hogy ez a szúette, összeomlással fe-nyegető épület nem lehet tovább a Hasbur- gok sorsának mentsvára.

1895-ben egy este a főherceg az első betűtől azutolsóig kifejtette előttem a maga elméleteit és terveit.Arról álmodozott, hogy teljesen újjáépíti a monarchiaalkotmányát és Ausztria-Magyarországból olyan or-szágot alkot, amely kicsinyített mása lesz az észak-amerikai Egyesült-Államoknak. Az Egyesült-Álla-mok a trónörökös véleménye szerint, bár szinténnélkülözte az egyneműség előnyét, ezt a hátrányibőven helyrebillentette tagadhatatlan hatalmával éstényleges erejével. Amikor az előadás idáig érkezett,megengedtem magamnak a főherceggel szemben aztaz ellenvetést, hogy én ellenkezőleg úgy találom, azEgyesült-Államok egyneműsége tökéletes, tekintettel

73

arra, hogy ez az ország megalakulásának az elsőpillanatától kezdve olyan tapasztó anyaggal rendel-kezett, amely minden próbát kiállt. És ez a tapasztó-anyag volt: az angol civilizáció, amelynek a túl-súlya ezen a vidéken elvitathatatlan volt. Mi azon-ban, tettem hozzá, nem rendelkezünk semmi olyas-mivel, ami ezzel egyenlőrangú volna.

— És a németek? — kiáltotta hevesen a fő-berceg. — Ansztria németsége?

Rögtön fölismertem, hogy a kérdés mesterségesheve és kiszámított hangsúlya csapda volt; megsej-tettem, hogy ő maga az, aki érvelésének az erejébenkételkedik. Ügyes visszavonulásképen ezt feleltem:

— A németség akkor sem tudta megalapoznivezető súlyát a monarchiában, amikor 1866 előtt egé-szen bizonyosan számíthatott többi testvére támoga-tására. Hogyan érhetné el ezt a célt most, amikorgróf Taafe módszere rendszeresen megfosztottaőt jogaitól, a birodalom keleti fele pedig kezén,lábán megkötözve ki van szolgáltatva a magyarok-nak? Nagyon félek, hogy a német hegemóniát sem-miesetre sem lehet nálunk békés eszközökkel helyre,állítani!

— Akkor megcsinálom ezt erőszakkal —kiáltotta Ferenc Ferdinánd, kinek az arcaegyszerre elsötétedett. — Hamarosan megfogom találni azt a radírgumit, amely alkal-mas lesz arra, hogy vele Magyarországot el- tüntessem a monarchia térképéről.*

* Az emlékiratnak ez a szenzációs részlete teljesmeztelenségében megmutatja, hogy Ferenc Ferdinándnak milyen szándékai voltak velünk, magyarokkalszemben. A főcél, amely előtte lebegett: a Habsburg-ház jövőjének és hatalmának biztosítása volt. A dua-lizus, amely legalább látszatra és félig-meddig érvé-nyesítette az ezeréves Magyarország történelmi jogait,

74

úgy látszott, ezek a szavak megnyugtatták a főher-ceget. Asztalhoz ültünk és a társalgás különbözőtémák körül forgott. A diner azonban csak szél-csendet jelentett. A vihar újra teljes erejével kitört,amikor az asztaltól fölálltunk. A főherceg újra ottvette föl a fonalat, ahol elejtette és politikai pro-grammjának fővonalait olyan meglepő tisztasággal

a maga bátortalan tökéletlenségében is vörös posztóvolt a szemében. Ebben teljesen egyetértett a könyvírójával és azokkal az udvari körökkel, amelyekneka fölfogását a Margutti könyve visszatükrözi. A dualiz-must tehát félre akarja dobni, hogy a németség vezetőszerepének biztosításával federalizmust állítson a he-lyébe. Avval maga is tisztában van, hogy ez nem me-het szépszerével, azért keresi azt a „radírgummit”,amellyel Magyarországot ki lehet törölni a monarchiatérképéről, hogy azután — amint ezt az alább követ-kező sorokban a Margutti könyve is részletesen elma-gyarázza — korcs, törpe államokat teremtsen a helyé-be. A sors megdöbbentő iróniája, hogy a história nemMagyarországot, hanem Ausztriát és a Habsburg-biro-dalmat radírozta ki Európa térképéről. Ez azonban na-gyon szomorú elégtétel a mi számunkra, hiszen a mon-archia többi részével együtt Magyarország kétharmad-része is eltűnt a mappáról. Margutti a most következőrészekben elmondja, hogy a hozzáérkezett hírek szerintkésőbb, lehiggadt fejjel, maga a trónörökös is kétel-kedni kezdett abban, hogy terveit meg tudja-e százszázalék erejéig valósítani. Ez azonban még ha igazvolna is, — amiben Margutti, Ferenc Ferdinánd alaposismerője kételkedik, — nem változtat azon a tényen,hogy Magyarország államiságának és történelmi jogai-nak súlyos próbája lett volna az ő uralomra jutása. Amagyar közvélemény ezt eddig is egészséges ösztönnelsejtette, mindig úgy érezte, hogy Ferenc Ferdinándszemélyében a leendő magyar király a legnagyobb ésa legveszélyesebb ellensége. Ezt a szomorú igazságotazonban soha senki sem tárta elibünk olyan megdöb-bentően nyersen, mint a Margutti könyve. (A fordító.)

75

fejtette ki előttünk, ami megmutatta, mennyirehonos ebben a tárgyban.

— Hogyan tudnak a mérnökök megfelelőszilárdságú betont kapni? — kérdezte. —Azzal kezdik, hogy a szikladarabokat és anagy köveket öszetörik, hogy a cement meg-felelő módon közéjük hatolhasson és amagába ágyazott darabocskákat korlátlanidőkig tartó egynemű anyaggá foglaljaössze. Nos, az olyan államban, mint amienk, pontosan ez az eljárás követendő.Ha az ember azt akar ja, hogy a központi ha-talom jogát éreztesse a részekkel és a része-ket a kívánt ^egységbe olvassza, elsősorbanaz szükséges, hogy ezek a részek minél ki-sebbek legyenek. Ebből a célból Magyaror-szágból négy töredéket csinálok; Csehország-ból kettőt, Galíciából kettőt és a többi or-szágrészből annyit, amennyi szükségesneklátszik. Minden résznek teljes hatalma leszbelső ügyeinek intézésére, azonban ami ahadsereg, a külügy és a központi igazgatáskérdéseit illeti, teljesen alá kell magukatvetniök a központi kormányzatnak, amely-nek a nyelve kizárólag német lesz. Ez anyelv aztán lassan, lassan, észrevétlenülszülői öröksége lesz a szövetségben részt-vevő népek mindegyikének, tartópillérjeközös civilizációjuknak. Azt hiszem a célom teljesen kivihető.

Miután mindannyian hallgattunk, a főher-ceg még több hévvel folytatta:

— Tisztában vagyok azzal, hogy a magya-rok minden erejükből védekezni fognak,unguibus et rostro. Ellentállásukat beillesz-tettem a terveim közé. Nos hát újra, mégegyszer karddal kell majd meghódítaniMagyarországot. Nem látom, hogyan lehetne elkerülni ezt a szükségességet.

76

Később az a hír jutott el hozzám, hogy FerencFerdinánd nagyon is sok vizet öntött a borába ésnagyon sokat enyhített az elméletén; abban azarányban, ahogyan a tapasztalat ólomsúllyal nehe-zedett a képzelete szárnyaira, lassanként mérsékelteönmagát és a federalizmus követeléséről leszállt atrializmus, azután pedig a dualizmus álláspontjára.Én a magam részéről nem adok hitelt ezeknek ahíreszteléseknek, mert ha visszaemlékezem egy nn-szélgetésre, amely 1913 nyarán folyt le közöttemés a főherceg között, meg kell állapítanom, hogykésőbb bár több súlyt tulajdonított az eléje tornyo-suló nehézségeknek, továbbra is megmaradt a ti-zennyolc esztendővel azelőtt kovácsolt tervek mel-lett. Ebben az időben így nyilatkozott előttem:

— Életre-halálra híve vagyok a federalizmuseszméjének; ha valami megmentheti még a mon-archiát, akkor ebben az irányban kell keresni aszabadulást. A dualizmus a mi időnkben teljesenelévült; a képtelenségek és a lehetetlen dolgok közétartozik.

Már most, ha Ferenc Ferdinándot figyelem-mel kísérjük a gyakorlati politika terén, a ő szá-mára épen úgy, mint a császár számára a száraz-földi és a tengeri haderő játszotta az elsőrangú sze-repet az állam életében és adta meg a nagy épít-mény alapkövét. 1906 őszén, szemben az európaihelyzet fenyegető voltával ő volt az, aki mindenerőt mozgósított abban az irányban, hogy az osztrákhadsereget reorganizálják és hogy a hadsereg ke-reteit megújítsák. Másrészről joga volt arra, hogyhangos szóval beleszóljon ezekbe a kérdésekbe, meriszerette a katonákat és mindig ellene volt annak,hogy meggyötörjék őket.

Egy este, amikor a nagy gyakorlatokat vezető

77

Konrad parancsai szerint a tisztek haszontalanulkimentették az embereiket, így tört ki:

— Mire való az, hogy a csapatokat megtanít-sák arra, hogyan kell meghalni? Ennek a szükségétegyáltalában nem látom be; ha egy napon meg kellhalmok, ez akkor lesz, amikor a hazájukat keilmegvédelmezniük. Ostobaság, hogy már előre meg-öljék őket!

Ezek miatt az érzelmek miatt népszerű:volt ahadsereg előtt, a haderő egy emberként tapsolt,neki,amikor kinevezték a hadsereg és a tengerészet leg-főbb felügyelőjévé.

Ami a külpolitikát illeti,

Ferenc Ferdinánd tervei többé-kevésbbéOroszország felé irányítódtak; ennek okatalán az a titkos összefüggés volt, amely aző belső egyénisége és az orosz autokratiz-mus között mutatkozott;

bárha másrészről elég intelligens volt ahhoz, hogyezt a rendszert csak cum grano salis fogadja el.Akárhogy is volt, az, amire mindig visszatért, ahárom császár szövetsége volt, minden erejét arrafordította, hogy megvalósítsa ezt az ideált. Azonbana tett és a gondolat messze esik egymástól. II. Mik-lós, a fiatal orosz cár, akiről azt hitte, hogy segitötársa lesz, az ellenséghez pártolt át és Franciaor-szág karjaiba vetette magát. Ferenc Ferdinánd mél-tatlankodása mélységes volt és ennek a méltatlanko-dásnak a következő szavakban adott kifejezést,amelyeket 1895-ben hallottam tőle:

— Nem ostoba és fölháborító-e az a maga-tartás, amelyet ez a zöld csőrű tanúsít?Olyan vastag hályog van a szemén, hogynem tudja meglátni a saját érdekeit? Ezolyan játék, amit még nagyon drágán fogmegfizetni; olyan drágán, hogy egyszermajd a bőrét hagyja ott miatta! Mert a Ro-

78

manovok hatalma agyaglábakon nyugsziks a francia szabadkőművesekkel barátkoz- va, Miklós maga alatt vágja a fát.

Azonban akármilyen keserű volt is a pirula,le kellett nyelnie; ami egyébként nem ment minderarcfintorgatás nélkül; a főherceg kimaradván a já-tékból, sarkon fordult és II. Vilmos és Károly ro-mán király felé igazodott.

Az a közeledés, amelyet a két uralkodónakfölkínált, sokkal ragyogóbb volt, semhogy azok fo]ne fedezték volna annak az előnyeit. Érdekeik szol-gálatában azért kézzel-lábbal belekapaszkodtak Fe-renc Ferdinándba; ami nem volt hiábavaló dolog,mert elérték céljaikat. Ez nem sikerült nekik az elsőcsapásra és minden komoly nehézség nélkül; a né-met császár különösen sokszor kísértésbe eseti,hogy a nyelet a veszett fejsze után dobja és abbahagyja a vállalkozását. Vilmos császár tényleg soieelőre nem látott ellentállásba ütközött, aminek ímea magyarázata:

Ha Ferenc József császár a maga békeszero-tetében le is vonta 1866 konzekvenciáit és mindenfenntartás nélkül elismerte a félelmetes német biro-dalmat, ugyanez a nézőpont tökéletesen ellen* étbe avolt a Ferenc Ferdinánd fölfogásával, aki teljesenellentétesen vélekedett.

Az ő számára csak legitim és bitorló ural-kodók voltak. Szerinte legitim uralkodókvoltak az osztrák Habsburgok, bitorlók a

porosz Hohenzollernek.

Attól, hogy a Hohenzollerneket betolakodóknak te-kintse addig, hogy rossz szemmel nézze őket, márcsak egy lépés volt. Velük szemben nem egyszerélesen nyilatkozott meg a temperamentuma és marómegjegyzéseket kockáztatott meg a címükre. Erreszáz közül íme egy példa:

79

— Micsoda furcsa ötlet volt ősömtől, I. Ferenc-től — mondotta egy rosszkedvű pillanatban, —hogy egy szép napon lemondjon a történelmi né-met-római császárságról, azért, hogy helyette a sem-mitmondó osztrák császári címet vegye föl?! Aztmondták nekem, hogy ez a korona jelképes volt,épen úgy, mint a jeruzsálemi királyság, amelyet acsászárunk még a mai napig visel. De ha I. Ferencés utódjai nem fosztották volna meg magukat a né.met császári címtől, nem hiszem, hogy 1. Vilmosés Bismarck elég merészek lettek volna egy naponahhoz, hogy ezt a rangot fegyverrel a kezükbenvegyék el a nagybátyámtól; egész Németország anyakukon lett volna emiatt! Bizonyítéka ennek,hogy 1848-ban IV. Vilmosban volt annyi tapintat,hogy bár ebben az időben már nem létezett németcsászár, visszautasítsa a neki fölajánlott német ko-ronát, azért, mert ehhez a koronához teljes jogukvolt a Habsburgoknak, akik azt hat évszázadon ke-resztül viselték.

Ferenc Ferdinánd azonban nem elégedett megennyivel. Epéje túlcsordult. Sarcasmusokban törtki és mérges, keserű kritikával fordult Rechbergellen, aki 1863-ban Ausztria külügyminisztere voltis szánalmas és kerékkötő szerepet játszott a frank-furti szövetséges kongresszuson, kislelkűségébenmegakadályozván Ferenc Józsefet abban, hogy el-fogadja a német császári címet, amelyet a Porosz-ország kivételével egybegyűlt német uralkodók föl-ajánlottak neki.

— Ez a gyáva Rechberg! ez a kócpolyáca! hogylehetett valaki ennyire gyáva! Ha a mi császárunk,anélkül, hogy Poroszország beleegyezésére vártvolna, elfogadja, hogy német császárrá kikiáltsák,I. Vilmosnak és az ő mindenható Bismarckjánaknem lett volna egyéb lehetőségük, minthogy vissza-bújjanak az odújokba. Abban az időben minden

80

tromf a nagybátyám kezében voll; de azoka buta tanácsadók megfogták a kezét és kényszeri-tették arra, hogy elveszítse a játszmát. Sírni volnakedvem, amikor erre gondolok! Ez nagy szerencsét-lenség volt mindannyiunk számára. Most kezdjükmegfizetni a Frankfurtban elkövetett hiba árát és na-gyon csalatkoznék, ha végeredményben nem ez ahiba okozna a katasztrófánkat.

Ezek az utolsó szavak arra céloztak, hogy amonarchia keretén belül az osztrák-németek befolyá,sukat vesztették azóta, hogy a Német-birodalombólkirekesztették öl·”et. A végérvényes szétválás után eza befolyás a valóságban semmire olvadt, nem ÍRszólva arról, hogy a Német-birodalom keretén belülis a porosz befolyásnak a főherceg véleménye sze-rint nem lehetett más vége, csak szerencsétlenség.

— A porosz módszer ostorcsapásokkal kény-szeríti Németországot a gyors fejlődésre,azonban ez a haladás túlságosan gyors ésrohamos. Az ilyen hajsza végeredménybennem ér semmit, mert a szomszédok előbbmeglepődnek, azután kezdik kényelmetlenülérezni magukat, majd nyugtalankodni fog-nak, végül pedig mindannyian összefognakellene. Ennek automatikusan így kell tör- ténnie.

A főherceg szószerint ezeket mondotta..Az ő véleménye szerint egy olyan államszö-vetség, amelynek az élén Ausztria áll, ugyanezt afellendülést idézte volna elő Németországban. AmitNémetország elvesztett volna a gyorsaságban, aztvisszanyerte volna a szolidságban és a biztonság-ban. Eszerint az elmélet szerint a Habsburgok gyen-gébb keze megengedte volna azt, hogy az egyszerű,természetes fejlődés erői szerephez jussanak, a né-met állam pedig átengedve magát minden társadalmi

81

szervezet természetes törvényeinek, a régi világnemzetei között önmagától foglalta volna el azt azelőkelő helyet, amelyre öt belső értékei érdemessétették.

Azonban még akkor, ha Ferenc Ferdinándelhelyezkedett is Németország későbbi fejlődésé-nek-a nézőpontjába, úgy találta, hogy Poroszországtúlságosan elterjeszkedik Németország keretein be-lül. Véleményének kifejezésére a következő képethasználta:

— Ahogy az emberi testben valamelyik szerv-nek a túlságos kifejlődése betegséget, sőtnéha halált von maga után: ugyanúgy az ál-lamoknak egy ilyen szövetségében, ha vala-melyik túlhajtott mértékben fejlődik, hama-rább vagy később az összesség romlásátokozza. Ezek a beteges túltengést mutatószervek a Németbirodalomban Poroszország,nálunk Magyarország. A magyar nemzet —ha nem lesz olyan erő, amely a maga rang-jára vesse vissza, — meggyőződésem, tönkreteszi a monarchiát.

Ferenc Ferdinánd ezekből az aggodalmakbólkifolyólag érzett olyan megátalkodott ellen-szenvet, sőt gyűlöletet a magyarok iránt.

Teljesen pártatlanul* és reméljük, eléggé szem-lélőleg így foglalhattuk, össze azt a fölfogást,amelyet Ferenc Ferdinánd a jövendő missziójátérintő dolgok tekintetében vallott. Fölfogásának ér-vényt is tudott szerezni és a külföldnek is számolniakellett terveivel. II. Vilmos, amint ezt már említet-tük, kibékült vele. Miklós cár maga is kénytelen

* Alkalmunk volt már néhányszor rámutatni,a szerző a tárgyilagosságra való tiszteletreméltótörekvése mellett meglehetősen egyoldalúan és igaz-ságtalanul ítéli meg a magyar kérdést. (A fordító.)

82

volt közeledést keresni hozzá, legalább is félhivala-losan. Franciaország és Itália figyelmes, sőt nyug-talan szemmel kísérték a főherceg minden lépését éscselekedetét.

Ennek a bizalmatlanságnak alapos okai vol-tak, mert Ferenc Ferdinánd nem keztyűskezeket nyújtott a latin nemzetek felé. Szél-sőséges katolicizmusa, túlzó klerikálizmusaarra ösztönözték, hogy ferde szemmel nézzeaz olaszokat és szívesen meghallgassa Con-rad generálisnak a preventív háborúra irá-nyuló terveit. Ez az ország különben az őszámára az öröklött ellenség volt, ellenségesindulatát a római nagykövet és az inns-brucki, trieszti és zárai kormányzók jelen- tései állandóan táplálták.

Ami Franciaországot illeti, Ferenc Ferdinándsohasem bocsátotta meg neki, hogy ő ütötte az elsőrést az osztrák Bastille-on.

— A magentai és szolferinói ágyúk kondították meg először a monarchia fölött a lélekharangot— mondotta — és Franciaország volt az, aki mkünk ezt a szép koncertet rendezte.

Később, 1909-ben, visszatérve ugyanerre a té-mára, egy villásreggeli inán, amelyre néhány meg-hívott vendége volt. a Belvedere-palotában, így kiál-tott föl:

— Franciaország még mindig úgy találja,hogy kevés babért aratott, folytonosan ke-resztezi az utunkat és hiteget bennünket.Nem veszik észre, hogy elárasztja Oroszor-szágot pénzzel és mindenféle készlettel,azért, hogy Oroszország képes legyen nekünkmegadni a kegyelemdöfést? A legrosszabbazonban a dologban az, hogy szünet nélkül

83

megtölti az orosz politikusok zsebét, hogyázok adott pillanatban úgy cselekedjenek,ahogyan neki tetszik, akár akarja a cár,

akár nem.

A főhercegnők ezeket a szavait sohasem tud-tam elfelejteni. Nem a legjobb magyarázat-e ezazokra az elsietett intézkedésekre, amelyeket Szu-homlinoff orosz hadügyminiszter alkalmazott 1914augusztusának a kritikus napjaiban?

A trónörökösnek ilyenek voltak tehát az érzé-sei Oroszország és Franciaország irányában.Egyéni értékének nem utolsó jele, hogy a franciaközvélemény, amelyben olyan nehéz érdeklődést fel-ébreszteni és amelynek az érdeklődését még nehe-zebb ébren tartani, állandó figyelemmel kísérte Fe-renc Ferdinánd személyét. Párizsi szájból származ-nak a következő szavak, amelyek aranyérmére vé-sett arckép módjára jellemzik a trónörökös egyé-niségét:

— Ő lesz Ausztriának a XI. Lajosa.

Minden előjel: neveltetése és alkalmatossága,intelligenciája, ítélőképessége azt jósolta, hogy afőherceg értékes munkatársa lesz nagybátyjának.Azonban éppen abban az időszakban, amikor a csá-szár kora ezt a munkasegítséget szükségessé tettevolna, közbejött egy esemény, amely mindent elron-tott, amely örökre elrontotta a trónörökös dolgát azuralkodónál:

közbejött egy asszony.

A trónörökös 1891. év tájékán Frigyes főher-ceg feleségének, Izabellának a szalonjában megis-merkedett a főhercegnő egyik udvarhölgyével.

Ez a hölgy: Xchotek Zsófia grófnő, olyan he-ves szenvedélyt ébresztett benne, hogy a trónörököskifejezésre juttatta azt a megmásíthatatlan szándé-

84

kát, hogy feleségül akarja öt venni. Míg az egyikoldalról a trónörökös fejesen ragaszkodott ehhezaz akaratához, a másik oldalról

az uralkodó hasonló nyakasan kitartott amagáé mellett s úgy ítélve, hogy FerencFerdinánd terve képtelen szörnyűség, amaga hozzájárulását megtagadta a irigyhez.

Csak tíz esztendő múlva törődött bele a trónörökösmorganatikus házasságába. Ahhoz, hogy elhatáro-zása ilyen irányban megérlelődjék szükség voltarra, hogy Erzsébet királyné állandóan ostromoljakönyörgéseivel s később II. Vilmos császár is ha-sonló irányban érvényesítse a maga befolyását.Mellékesen megjegyezve a német császár evvel a ma-gatartásával szerelte le Ferenc Ferdinánd makacsellenszenvét s állította őt saját érdekeinek a szolgá-latába.

Miután a trónörökös ünnepélyesen lemondottszületendő fiainak a trónöröklési igényéről, ChovekZsófia, hercegnői rangra emelve, belépett azoknaka jogoknak és kiváltságoknak az élvezetébe, ame-lyeket a morganatikus házasság biztosított számára.

Bármilyen boldog is volt ez az egyesülés,amelyből egy leány és két fiú született, maga

a házasság végzetes kihatással volt a Habs-burg-ház virágzására, sőt létezésére.

Mert a trónörökös a házasság következtében máraz első időtől kezdve nagyon ferde helyzetbe került;a jövő pedig határozottan fenyegetően alakult. Mi-után Magyarországon, bárki is volt a király fele-sége, az a királyné jogait teljes mértékben gyako-rolta, a magyarok számára jó alkalom kínálkozottszeparatista törekvéseik végrehajtására. El lehetképzelni, milyen erjedésbe jött volna minden Buda-pesten a koronázás napján! Más részről

85

a hercegasszony mértéktelen ambíciói

nem voltak alkalmasak orra, hogy a helyzet nehéz-ségeit csökkentsek. Távol attól, hogy megelégedjekavval a félhomállyal, amelybe házassága állította,ez az asszony nap módjára akart ragyogni a férjemellett s minél tökéletesebb nagyságra vágyakozott.1906 júniusában, amikor Ferenc József a cseh-országi Reichenbergbe utazott, egy kiállítás meg-nyitására, az udvari vonat pihenőt tartott Bene-schauban. A trónörökösné férje társaságában el-hagyta a környéken fekvő lakóhelyét, Konopistot,hogy az uralkodó üdvözlésére siessen. Ekkor alkal-mam volt arra, hogy a

saját szemeimmel megfigyeljem az ambí-ciózus hercegasszony fondorkodásait.

A császár elég hosszú beszélgetésre fogadtamagánál a trónörököst és a feleségét, ennek a soránmindenki megfigyelhette, hogy a hercegnő milyenerőlködéssel igyekezett fölkelteni maga iránt azuralkodó figyelmét s megnyerni annak a jóakaratát.Ezt a fránya nagybácsit azonban nem volt könnyűdolog befonni! A hercegasszony hiába pazaroltafáradságát. Mi pedig, amikor visszaszálltunk vagon-jainkba, azt kérdeztük magunktól, milyen szerepetjátszik majd ez az asszony, ha fölemelkedett a trónlépcsőjéhez; nem egy aggodalmas jóslatot hallottamebben az irányban.

Gróf Paar, aki optimistább volt, mint mi,megnyugtatott bennünket:

— Nem fog több vizet zavarni — így véle-kedett — mint II. Viktor Emánuel olasz ki-

rály morganatikus felesége, Mirafiori grófnő,akinek a létezéséről nem is tudott a világ.

Hogy ez a kijelentés, amelyben különben sem-

86

mi rossz szándék sem volt, eljutott-e a trónörökös-néfüléhez, nem tudom. Egy napon azonban, amikorkésőbbi időkben szolgálati ügyben jelentkeztem aBelvedereban, a főhercegasszony hivatott és közellépve hozzám, szemtől-szemben ezt mondotta:

— Gróf Paar párhuzamot vont köztem ésMirafiori grófnő között; ezt tudom. Mondjameg neki, hogy ez az összehasonlítás sántítés nagyon haragszom érte. Mert gróf Paarelfelejti, hogy az én születésem és a Mira-fiori grófnőé között olyan különbség van,aminek a számonkívül hagyását nem tűr-hetem. Pfuj! Én nem vagyok Mirafiori grófnő és nem is leszek soha!

Amint látni lehet, Hohenberg hercegnő ezúttallevetette álarcát; azonban több más alkalommal isvilágosan kifejezésre juttatta, hogy milyen iránybatörnek az ambíciói.

Úgyannyira, hogy a császár elméjében gyanúütött tanyát és nem távozott onnan többet. Az a gon-dolat, amely az uralkodó álmatlan éjtszakáit meg-kísértette, a következő volt: úgy gondolta, hogy eza becsvágyó emberpár, nem mondva, le arról, hogyidősebbík fia számára igyekezzék a trónt biztosí-tani, nem fog visszariadni semmitől, hogy érvényte-lenítse azt az ünnepélyes esküt, amelyről fentebbbeszéltünk. Miután Ferenc Ferdinánd és a rómaikúria között kitűnő viszony volt, egy ilyen kísérletmagában véve nem látszott lehetetlennek; annál isinkább, mert már most is merültek föl bizonyos két-ségek s

egyes kánonjogi tudósok, közöttük Mgr.Mayer udvari lelkész arra az álláspontra he-lyezkedtek, hogy a trónörökös leendő gyer-mekei örökösödési jogáról lemondó eskü ér-vénytelen, mert azt akkor még nem létezőszemélyek nevében tették le.

87

Az uralkodó, akinek semmi sem feküdt a szi-vén jobban, mint a családi vér tiszta megőrzése,reszketett ezekkel a rémképekkel szemben, FerencFerdinánd, puszta megpillantására úgy találta, hogymegmagyarázhatatlan rossz érzés és szokatlan iz-galom vesz erőt rajta. Ilyenkor azután tragikomikushelyzet állt elő: Ferenc József parancsoló modormögé rejtette a félelmét, Ferenc Ferdinánd pedigszáraz és nyers modorral leplezte a zavarát. Ért-hető, hogy amikor ilyen kölcsönös feszélyezettség-gel álltak egymással szemben, ezekben a beszélgeté-sekben nem volt sok mulatságos vagy szórakoztató;ezért aztán csak a legszükségesebb érintkezésre szo-rítkoztak egymással szemben.

Hohenberg Zsófia kétségtelenül az agentprovocateur szerepét játszotta mindezekbena dolgokban, ő volt az, aki férjét rávette,hogy a császárral nagyhangon beszéljen.

— A császár már öreg és gyönge — ismétel-gette szüntelenül — nem látod, hogyan ha- nyatlanak a képességei napról-napra?

A jó békesség kedvéért Ferenc József megintcsak kapitulált, alkalmazkodva ahhoz a szabályhoz,amely annyi szerencsétlen férj irányelve: „Anythingfor a quiet life.” (Mindent a nyugodt életért!)

„Két kormányos elsülyeszti a csónakot” —mondja egy török közmondás. Két kocsissal a bakonaz állam szekere sem haladt jobban előre; mertha a császár de facto császár maradt is, a maga ré-széről Ferenc Ferdinánd is tekintélyes befolyássalrendelkezett, s anélkül, hogy valamilyen hatáskör-rel ruházták volna föl, anélkül, hogy akármilyenfelelősséget viselt volna, beleütötte az orrát min-den intézkedésbe, ezt a rendelkezést meghiúsítva,azt késleltetve, egyszóval beavatkozva a legfonto-sabb és legtitkosabb dolgokba. Hohenberg Zsófiaahelyett, hogy zabla lett volna, sarkantyú volt a szá-

88

mára. Ez az asszony, aki típusa volt az óvatosanbecsvágyó és nagyszabásúan kacér nőknek, napról-napra nagyobb befolyást nyert a főhercegre; ő ke-verte mindenben a kártyákat. Meg lehetne nekibocsátani, ha ez legalább az állam érdekében tör-tént volna, a hercegnő azonban csak saját érde-keit és önző céljait követte. A trónig akart föl-emelkedni.

Erőlködései részben sikerrel járlak. Személyétrá tudta kényszeríteni a szász, a román, majd ké-sőbb a berlini udvarokra, gőgös orra legalább eze-ken a helyeken élvezhette a hódolat tömjénjét. Bizo-nyos fokig így be tudta csapni a világot s úgy tudtaföltüntetni önmagát, mint a férje egyenrangú társát.

Ennek a fényes képnek azonban meg volt amaga árnyoldala is. Amint visszatért a monarchiahatárai közé, hogy úgy mondjuk, újra Hamupipőkelett belőle és hiába kísérletezett nagyratörő álmai-nak a megvalósításával. A közvélemény, azzal a he-lyes érzékkel és csalhatatlan ítélettel, amely jelle-mezni szokta, továbbra som látott benne mást, mintegy

„balkézre elvett főhercegné”-t,

miután pedig ennek a főhercegnőnek érdemei nemvoltak, elkerülték és messzire futottak tőle. Hohen-berg Zsófia, akit a császár időközben hercegnőirangra emelt, emésztődött emiatt és várta az elégté-tel idejének a megérkezését.

Erre áhított alkalom következett 1914 júniusá-nak a végén, amikor Ferenc Ferdinánd az ott ren-dezett nagygyakorlatok megszemlélésére Boszniábautazott. Ha sikerül a férjét rábírni, hogy a tar-tomány fővárosában, Sarajevóban, bizonyos időitöltsön, a hercegnőnek nyert ügye van, mert az uraiott fölkeresheti és módja nyílik arra, hogy jövő di-csőségének teljes ragyogásában parádézzék a trón-örökös oldalán.

89

Ferenc Ferdinánd nem akadékoskodott s ka-tonai irodája ezen az alapon dolgozta ki az utazásprogrammját.

Ki dühöngött emiatt? Az agg uralkodó, akikifejezetten megtiltotta, hogy az ilyenfajtaügyekben az ő hozzájárulása nélkül hatá-

rozzanak.

Ők azonban már Boszniában voltak, amikora dologról értesült s egyetlen bosszúja az a tervvolt, hogy elkerüli a trónörököst, majd ha vissza-érkezik s ebből a célból rögtön Ischlbe utazott.

1914 június 28-án a kora délutáni órákban ittérte a sürgöny, amely a kettős gyilkosságot jelen-tette. Ezt illetőleg íme néhány részlet, amelygróf Paartól származik, aki gyakran játszott Hiobszerepet az uralkodó mellett.

„Az esemény hírére a császár összeroskadtkarosszékében az íróasztal mellett, minthavillamos áramcsapás érte volna. Hosszúideig mozdulatlan maradt s lezárt szemmeltragikus hallgatásba burkolózott. Végül föl-emelkedett, végig támolygott a szobán, a leg-nagyobb izgalom zsákmánya volt, szemeizavartan forogtak üregeikben.

— Irtózatos . . . irtózatos ... — ez volt azegyetlen szó, amely elröppent az ajakáról.Végre úgy látszik, egy kissé ura lett önma-gának, mert hirtelen, mintha önmagával be-szélne, így kiáltott föl:

— Büntetlenül nem lehet a Mindenhatóvaldacolni! . . . Azt a rendet, amelyet sajnos!Nekem nem volt erőm megvédelmezni, egy

magasabb akarat visszaállította . . .

Ez volt minden. Az uralkodó elhatározta,hogy rögtön visszatér Bécsbe.”

90

Az uralkodónak ez a fölkiáltása rendkívülfontos, mert elárulja, mi történt a szívében? Kiderülbelőle, hogy Ferenc József első érzése ez alkalom-mal a borzalom volt, amelyet hamarosan nyomonkövetett a fölszabadulás. Úgy érezte, megszabaduléjtszakáinak kísértő rémétől: attól a gondolattól,hogy Ferenc Ferdinánd morganatikus házassága,trónja pusztulását vonhatja maga után. A császárszavaiból kiderül

annak a föltevésnek a képtelensége is, hogymár ezen a délutánon előre látta volna a há-

ború lehetőségét.

A kataszrófáról szóló hír csakis ezeket a személyestermészetű megmozdulásokat idézte elő lelkivilá-gában.

Az uralkodó tehát Bécsbe utazott, ahová 29-éndélben érkezett meg.

Károly főherceg

várakozott rá Penzingben az állomáson, ahonnanegyütt Schönbrunnba hajtattak.

A fiatal főherceg, aki a túlhajtott gyönyörökkövetkeztében 1906-ban — meghalt Ottó, főherceg fiavolt, így hirtelen a világ színpadjának az előterébekerült. Minden szem az öröm és a nyugtalanság ke-verékével szegeződött rá. Az ifjúság teljes kivirág-zásában, azokkal a tulajdonságokkal ékesítve, ame-lyek meg szokták nyerni az emberek szívét, ellen-állhatatlan rokonszenvet ébresztett mindenkiben:azonban mit lehetett építeni a tehetségeire? Pilla-natnyilag egyszerre aratva le a nép rokonszenvénekés a császár kegyének virágait, sokkal kedvezőbbelőjelek között vezetődött be a hatalomba, mint meg-gyilkolt nagybátyja.

91

Különös dolog! Bárha Ferenc Ferdinánd mor-ganatikus házassága 1900 óta megnyitotta előtte atrón felé vezető utat, a fiatal főherceg eddig nem lé-peti ki az árnyékból. Ettől visszatartotta saját sze-rénysége épen úgy, mint az őt megelőző trónörökösegyéniségének lenyűgöző ereje, aki nyugtalan tett-vágyában és féltékenyen a közvélemény figyelmére,soha sem szenvedte volna el, hogy egy másik főher-ceg keresztezze szándékait. Más részről, miután Ká-roly állandóan távol maradt az udvartól, az a befo-lyás, amelyet a császár gyakorolhatott volna rá, anullára szállt alá. Azonban láthatta-e előre az ural-kodó azt, hogy ő túléli Ferenc Ferdinándot? Lát-hatta-e előre, hogy még egy harmadik örököse is lesza koronájának?

Károly főherceg kora gyermekségétől kezdve,hogy úgy mondjuk, apátlan árva volt. Mert az atyjaéletében sem ért többet, mint egy halott és lealacso-nyító gyönyörökbe elmerülve, teljesen magára hagytaa fiát, ami az utóbbinak különben csak a legnagyobbelőnyére szolgált. Az anyja, Mária Sosepha főher-cegnő, György szász király leánya, szerencsérekettő helyett szerette a fiát s a legnagyobb buzgalom-mal szentelte magát a neveltetésének. A fiatal emberelvégezte a középiskolákat, azután egyébről sem ál-padozva, csak rohamokról és hadgyakorlatokról, adiák töltőtollat hamarosan fölcserélte a hadnagyikarddal. így került a hetedik dragonyos ezredhezCsehországba, egy kicsi fészekbe. Ez is lépést je-lentett ki a világba, ha úgy tetszik, de egy olyan vi-lágba, amelynek nem volt tágas és ragyogó látóköre.

Az alatt a hét év alatt, amíg itt poshadt, azudvari nevelés módszerei szerint magáraszedett egy csomó szűk és korlátolt néző-pontot, nyomorúságos és felületes előítéletet.

92

Igaz, hogy ez alatt az idő alatt rendesen beiratko-zott hallgató volt a prágai egyetemen, itt azonbancsak nagyon ritkán jelent meg, mert a tudós profesz-szoroknál sokkal többre becsülte helyőrségi bajtár-sainak a társaságát. Ez a környezet azonban, ame-lyik az egyetlen miliő volt, ahol jól érezte magát,

sajnos, nem gyarapította sem a tudományát,sem pedig az előnyös összeköttetések körét.

Kapitányi rangra emelkedve, Károly egy bécsitartózkodása alkalmával megismerkedett Róbertpármai herceg leányával, aki akkoriban WienerNeustadt közelében, Schwarzauban tartózkodott.Zita bourboni hercegnő 1911-ben a felesége lett, mégpedig némiképpen a császár tetszése ellenére, mertFerenc József szeme előtt tartva a régi jelmondatot:„Tu felix Austria nube!” úgy találta, hogy Károlyfőherceg választásában nem emelkedett föl eléggémagas régiókig. Károly választása tényleg egy olyandetronizált olasz herceg leányára esett, aki nagycsaláddal bírt és amellett valami nagy vagyonnalnem rendelkezett. Ennek a házasságnak azonbanmégis meg volt legalább egy előnye: nem volt mess-aliance, mint annyi sok más. Az uralkodó tehát neinfintorgatta túlságosan az orrát és eléggé atyai mó-don vett részt a menyegzőn, amely után a fiatal párSchönbrunn közelében, a hetzendorfi kastélyban lelepedett meg.

Engedtessék meg nekem, hogy itt visszaemlé-kezzek Ferenc Józsefnek egy pár szavára, smelyezekből az időkből származik. A császár Károly ésZita esküvőjéről súlyos tüdőgyulladással tért visz-sza, amely egy teljes hónapon keresztül kínozta.Minden köhögési rohamra így kiáltott föl:

— Óh! Az a végzetes schwarzaui nap!Ez az ismételt fölkiáltás végül is föltűnt ne-kem és mellékértelmet sejtve mögötte, Paar

93

grófhoz fordultam, hogy tisztába jöjjek vele.A gróf megismételte azt, amit már úgyis tud-tam, hogy az uralkodó nincsen nagyon el-ragadtatva az unokaöccse házasságától, az-után hozzátette:

— Semmi sincsen, amit Zita hercegnőnek aszemére lehetne vetni: jó, megbízható jel-lemű, érdemes asszony, okos és olyan ki-művelt szellemmel rendelkezik, ami ritkítjapárját. A császár szemében azonban vörösposztó a hercegnő családja: a szánalmasanya, aki mindenbe beleüti az orrát és a fi-vérei, akik szívesen politizálnak. Állandóanígy szokott fölsóhajtani: „Szegény Károly!a felesége családja elég csomót fog összebo-gozni, amit majd neki kell kigombolyítani!”

Közben úgy látszott, a boldogság ütött tanyátHetzendorfban, a kastély virágos ágyai és fasoraiközött. Egy fiúgyermek születése még fokozta a szü-lök boldogságát, akiknek szívélyes és soha sem mo-gorva modoruk, párosulva avval a szép családi élet-itel, amely példát szolgáltatott a világnak, mindenkiszivét megnyerte a számukra. Egyszerűségük mindenlátogatójuk számára kellemes helyzetet teremtett.

Erről nekem is alkalmam volt személyesenmeggyőződni 1913-ban, egy audiencia alkalmával,amelyen szerencsés voltam megjelenni. Miután a fő-homornyik minden nagyobb ceremónia nélkül beje-lentett, bevezettek a terembe, ahol a főherceg és afőhercegasszony kezüket nyújtva jöttek üdvözlésem-re. A világ legkedvesebb modorában leülteitek,

érdeklődéssel kérdezősködtek családi ügyeimfelől; olyan dolog volt ez, ami sohasem ju-tott volna eszébe az öreg császárnak, aki azilyesfajta kérdéseket csak a legmagasabbnemesség tagjai számára tartotta fönn.

94

Nyugodt és békés tartózkodási hely volt azövék. És miután semmiféle politikai terv nem szivár-gott ki e falak közül, nagyon sokan hajlandók vol-tak annak a föltevésére, hogy a főherceg nem is ér-deklődik a politika iránt s ha egyszer császár leszott fogja folytatni, ahol az előző rezsim abbahagyta.Ez a föltevés azonban nagy tévedés volt. Κárolycsak úgy foglalkozott a politikai alchimiával, mina többiek, bizalmas környezetben terveket és politi-kai rendszereket dolgozott ki, ebben a munkatársaazonban nem tudós tanácsnokok, hanem hozzá nemértő kotnyeles kukták voltak: egykori katonai bajtársai. Felesége, ugyanúgy, mint az anyja, továbbirokonságának még egy másik tagja, Mária Teréziafőhercegnő, valószínűleg szintén segítségére voltál·jóakaratú műkedvelő kísérletezésében. Mert ha Ferenc József részére és majdnem ugyanilyen mértékűFerenc Ferdinánd részére is a barátság a mesék éia fantomok országába tartozó fogalom volt, Káról·létében elhatározó súlyú szerepet játszott ez az érzés.A multos numerabis amicos elvét lehet alkalmaztará. Fiatalságától kezdve rá hagyták azt, hogy a bizalmas közeledések és ragaszkodások iránt való hul-lámának engedelmeskedjék; ami a legfigyelemre mél-tóbb nála, az, hogy szívbeli vonzalmai nem voltak-eszalmalángok, mert éveken keresztül égtek es ahnlegiietlék a lelkét. Ha egyszer valakit megajándéko-zott a rokonszenvével, azt nem vonta meg többé tőBarátját idővel így rendkívüli befolyást szereztekés a szuggesztiójuk alatt tartották anélkül, hogy cő maga észrevette volna.

Egy kis igazság azonban mégis kiszivárgó,ezekről az összejövetelekről: annak a hire, hogy

Károly nagybátyja politikáját elavult szer-kezetnek tartotta, hogy egy újfajta szervezet-ről álmodozott, amely az osztrák-magyarmonarchiát a demokratikus federalizmus

95

alapján rendezte volna be. Ennek a tervneka megvalósítása érdekében közeledést terve-zett a nyugati hatalmakhoz.

Programmjának ezt az utolsó pontját talán sugaltaneki valaki. Valamelyik főherceg, vagy inkább fő-hercegasszony? Az olvasó el jogja találni... Az újuralom ideje mindenesetre meglepetéseket ígért.

Ezeket a meglepetéseket azonban mindazok,akik a látszatra és a főherceg szeretetreméltóságáraépítettek, csakis kellemesnek képzellek. Szerencsét-lenségére elfelejtették azt a fontos nézőpontot, ame-lyet Tisza gróf, magyar miniszterelnök, a világhá-ború előestéjén a következő velős mondatban formu-lázó it meg:

— Ferenc József és Károly között két gene-ráció távolsága van. Jó lesz azért, ha résen

leszünk!

IV.

A MONARCHIA KÜLPOLITIKÁJA.

Ferenc Józsefnek az az irányelve, amely amonarchia belső kormányzásában megnyilvánultés amely lényegében a békesség és a haladás cél-jait szolgálta, az uralkodó külpolitikájára is rá-nyomta a bélyegét. Ez a külpolitika a belpolitikávalteljesen párhuzamos irányban haladt.

Ez a szó, külpolitika ténylegesen nagyon so-kat mond, ha mindössze egy adminisztratív szerve-zetet akar jelenteni, melyet az uralkodó legalább éle-tének utolsó esztendeiben úgyszólván teljesen áten-gedett külügyminisztereinek.

Az uralkodó szerepe de facto a legtöbbszörcsak abból állott, hogy elfogadta és jóvá-hagyta a külügyminiszterek előterjesztéseit,még akkor is, ha azok nem feleltek meg az ő személyes meggyőződéseinek.

Nincsen ebben valami különösség, majdnem el-lentmondás? Az ember megérti ezt, ha arra gondol,hogy a császár, aki szemét mindig az alkotmányosuralkodó hatáskörére függesztette, lelkiismereti kér-dést csinált abból, hogy a maga kezdeményezésévelne keresztezze minisztereink a terveit. Ebben azesetben nagyon is szigorú fölfogás volt az, amely-ből sok szerencsétlenség származott.

97

A császár azonban fáradt volt.

És épen a külpolitika terén nagyon kegyetlen ta-pasztalatokat szerzett, terhére volt ez a munkakörés nem érzett már magában elegendő ruganyossá-got arra, hogy elviselje a külpolitika irányításávaljáró irtózatos felelősség súlyát. Nemcsak habozvavonakodott attól, hogy ilyen vagy olyan intézkedésellen állást foglaljon, hanem elég volt, ha valakiszembeszállt velük és már engedett.

Az uralkodó, hogy a saját szemében is mente-gesse önmagát azért, hogy a fatalizmus egy nemé-vel ilyenformán lemondott akaratának a gyakorla-táról, erre nézve ezt mondotta:

— Aehrenthalnak jobban kell azt tudnia,mint nekem.

Vagy pedig:

— Berchtoldnak mindenesetre meg vannak amaga okai!

Néha teljesen hangosan beszélt önmagával ésilyenfajta fölkiáltásokat magam is gyakran hallot-tam elröpülni az ajakáról.

Engedett, de nem volt meggyőzve. A diploma-tákat általában nem tartotta túlságosan nagyra ésen bloc nem számított rájuk.

— Megint a kátyúba vittek! — szokta rájukmondani.

Vagy pedig ilyen kijelentésekre fakadt:

— Valahányszor valamelyik követemmel voltdolgom, soha sem voltam olyan szerencsés,hogy kellőképen tájékozottnak találtam vol- na valamilyen kérdésben.

Ezekben az epigrammákban egyébként sokkaltöbb volt, mint bosszúság; bizalmatlanság is volt

98

bennük, ösztönszerű bizalmatlanság mindenkiiránt, akinek a föladata volt, hogy égető problémá-kat megoldjon és közvetve része volt a külpoli-tika magas kérdéseinek az irányításában. Azt jelen-tette ez talán, hogy ő egyedül szeretett volna azlenni, aki dönt az ilyen kérdésekben? Egyáltalábannem! Amikor látta, hogy ezek a politikai kérdésekaz egyik oldalról közelednek hozzá, ő a másik ol-dal felé kitért előlük;

ha pedig megtörtént, hogy véletlenül mégisvalamilyen rendelkezést adott ki, bizonyosralehetett venni, hogy azt a rendelkezést ő ismástól kapta, olyantól, akit önmagával egyenlőnek tekintett.

Ifjúságában az uralkodó I. Miklós orosz cárlefolyása alatt állott, életének utolsó esztendeibenmás csillagzat hatása alá került és II. Vilmos né-met császár irányításának engedett.

Lelke mélyén Ferenc József titkos haragotőrzött a Hohenzollernek ellen amiatt, hogya Habsburgokat kizárták Németországból.II. Vilmos elég ügyes volt ahoz, hogy meg-édesítse neki a keserű pilulát és lassans megfelelő alkalmazkodással elaltassa a lap- pangó ellenszenvet.

Az igaz, hogy sok külső körülmény is kedve-zett neki ebben; ilyen volt például szakítása Bis-marckkal s félretolása a vaskancellárnak, aki a leg-félelmetesebb ellensége volt az osztrák császárnak;ilyen volt az az eset, amikor

Németország lemondott a közte és Orosz-ország között kötött titkos garancia szerző-dés megújításáról; ennek a szerződésnek alétezéséről Ferenc József Vilmos császár szá- jából értesült.

99

Az öreg uralkodó a vele szemben megnyilvánult bi-zalom és a német-orosz megállapodás fölmondásakövetkeztében olyan nagy kettős örömöt érzett, akölcsönös bizalommal teljes ragyogó barátságnakolyan horizontja nyílt meg előtte, hogy a szeme el-káprázott. Elfogadta azt a kezet, amelyet Németor-szág fiatal császára nyújtott feléje, barátsággal ésörömmel szorította meg azt. És soha életében nemengedte el többé.

Egyébkénit az a rokonszenv, amelyet egymásiránt kölcsönösen éreztek, nagy szerepet játszhatottpolitikai közeledésükben. Bismarck egj^szer eztmondta,:

— II. Vilmos minden ősétől örökölt valamilyenjellemvonást, csak nagy atyjától, L Vilmostól, nemmaradt rá semmi.

Ezek a szavak tétették meg Ferenc Józseffelaz első lépést Vilmos felé.

A barátság mézes hetei alatt Ferenc Józsefetkét megfontolás ejtette gondolkozóba: az egyik,hogy Bismarck visszavonulása egy összehasonlítha-tatlan értékű államférfitől és európai nagyságtól fosz-totta meg a központi hatalmakat; a másik pedig,hogy a német-orosz garancia-szerződés meg nem újí-tása — bármilyen monstruozusnak találta is FerencJózsef ezt a megegyezést a maga szempontjából —megteremtette a lehetőségét egy francia-orosz meg-egyezésnek.

Akárhogy is volt, az öreg császár számára amegújhodást jelentette az, hogy most már nincsenegyedül, hogy van egy olyan barátja, akiben mindigmegbízhatik, olyan szövetségese, akire mindig szá-mithat.

100

II. Vilmos a maga részéről nem akarva, hogyaz udvariassági versenyben alul maradjon,soha sem mulasztotta el, hogy „Éljen Ausz-tria” és „Éljen az osztrák császár!” — kiál-tásokban törjön ki, néha egy kicsit túlsá-gosan is hangosan. Több tartózkodás nemegyszer kívánatos lett volna. Ám ezekkel aszínpadias fogásokkal minden esetre megtudta nyerni Ferenc József kegyeit, dicsé-retei pedig, — vagy mondjuk így: hízelgé-sei véglegesen behegesztették azokat a sebe-ket, amelyeket az osztrák uralkodó önszere- tete 1866-ban szenvedett.

A Németországgal való szövetség tehát épenolyan megrendíthetetlen alaposzlopa lett Ferenc Jó-zsef utolsó éveiben a monarchia külpolitikájának,mint amilyen alaposzlop volt a belpolitikában a dua-lizmus. Más rendszerről beszélni Ferenc József előttpusztába kiáltó szó volt: könnyebb lett volna fölfor-gatni az év egymásra következő szakaszit, mint őtrábirni arra, hogy lemondjon a nézeteiről.

Megtörtént az, aminek meg kellett történnie.

Miután Németország ereje teljében volt ésmiután szervezete sokkal magasabbrangúvolt, mint szövetségestársáé, a Habsburg birodalom úgyszólván vazallusa lett.

Ez a helyzet, amelyik az egyik népet alávetette a má-siknak, végül már a legkevésbbé világoslátásu embe-reknek is szemet szúrt és magában Bécsben is többolyan hang emelkedett, amely igyekezett a figyelmetfölhívni erre a veszélyre.

Ferenc Ferdinánd például ezt mondtaegyszer:

— Ha ez tetszik a nagybátyámnak, az én íz-lésem egészen más és nem látom be, miértkelljen nálunk mindenkinek úgy mozogni,

101

mint a Berlinből zsinóron rángatott babák-nak. Ez az elszolgásodás még nagyon sokbafog nekünk kerülni egyszer. Én ezzel szem-ben ezt mondom: Ügyeljünk arra, hogy akezünk szabad legyen és tartsuk szem előttaz érdekeinket: A bőrünk mégis csak köze- lebb van hozzánk, mint az ingünk!

Ferenc Ferdinánd azok közé tartozott, akikmegbotránkoztak azokon az örökös nyájasságokonés előzékenységeken, amelyekkel II. Vilmos FerencJózsefet elhalmozta és aki szívesen lőtte ki a németcsászár udvaronc-tempói ellen a kritika és a gúnynyilait. Sokan vélekedtek úgy, hogy a német csá-szár túlságosan kesztyűs kezeket mutat és hogy eza viselkedés, amely sokkal udvariasabb, semhogy ér-dektelen lehetne, valamilyen előre föltett szándékotrejteget maga mögött.

A császárnak nem volt füle az ilyesmi számáraés szívósan ragaszkodva szövetségi programmjához,nem tűrte el azt, hogy kövei dobálják meg nagyszomszédjait. II. Vilmos barátja volt, ezen senki semtudott egy jottányit sem változtatni. Annyira elfogultvolt, hogy még a megszokott diszkréciójából is en-gedett, amikor erről a szövetségről volt szó. Közszem-lére állította azt, valahányszor csak tehette. Egy eny-nyire elfogult és ilyen törhetetlen bizalomra ébredtlélekkel hogyan lehetett volna megérttetni az ellenve-tések és figyelmeztetések hangját?

Mert a figyelmeztetések nem hiányoztak. Min-denfelől jöttek; belföldről épen úgy, mint a külföld-ről; sőt az egyik intés olyan komoly szájból érkezett,hogy az egész világ csodálkozott a sikertelenségén:a tanácsadó nem kisebb személyiség volt, mint a leg-első uralkodók egyike, VII. Eduard, akit a végzet1901. évben Anglia trónjára ültetett.

VII. Eduárdnak 1903. évi bécsi útja olyan ösz-szeköttetést nyitott meg, amely egészen 1906-ig húzó-

102

dott. A két uralkodó minden évben találkozott, vagyIschlben, Ferenc József nyaralójában, vagy Marien-badban, ahová az angol király kúrát használni járt.Miután azonban a politikai beszélgetések négyszemközött folytak le közöltük, az angol király titok fá-tyoléba burkolódzó tervei a legkülönbözőbb föltevé-sekre adtak alkalmat. Valami mégis kiszivárgott be-lőlük. Abból a kevés indiszkrécióból, amely Eduardkörnyezetéből származott, csakúgy, mint a Paargróf szájából hallott néhány célzásból egy tény tel-jesen világosan áll előttem. És ez a következő:

VII. Eduard terve, amelyet a császárralfolytatott tárgyalásokon igyekezett megvaló-sítani, azt a célt szolgálta, hogy a Habsburgbirodalmat bevonja Anglia érdekszférájába saz angol birodalom bolygójává tegye amonarchiát. Ebben a rendszerben a mon-archia besorozva a brit állam szövetségeseiközé, a maga részéről is résztvett volna Né-metország körülzárolásában. Ε a cél egyéb-ként nem vonta volna maga után a szom-szédos császársággal való rögtönos és nyersszakítást; csak egy preventív megegyezésrőlvolt sző és amint ezt előttem angol részrőltöbbször hangoztatták csak azt a célt szol-gálta volna, hogy fékezze Németország túl-ságosan gyors előretörését, amely Európabékéjét veszélyeztette.

Az kétségtelennek látszik, hogy VII. Eduárd,akármilyen németellenes volt is, csak a béke érdekéttartotta szem előtt és egyetlen célja volt, hogy elke-rülhetővé tegye egy olyan európai összeütközés be-következését, amelyet közelinek tartott: Ferenc Jó-zsef ugyanis, aki ebben a tekintetben igazán jólérte-sültnek tarthatta magát, szemben a háború borzal-mainak a Mártásaival, több mint egyszer így sóhaj-tott föl:

103

— Ha legalább Eduárd király még ezen a vi-lágon volna! Ő nem engedte volna meg, hogy

a dolgok idáig fejlődjenek!

Hozzá kell tenni, hogy ez a politika, amely tel-jesen praktikus volt és az érdek alapján állott, a dout des elvét követte: az angol ajánlatokat csábító ige-retek húzták alá. Eduárd értékes ellenszolgáltatásokmellett kötötte le magát: közöttük különös jelentőségevolt

a balkáni kérdés olyan rendezésének, amelya végletekig kedvező volt a monarchia

szempontjából.

Ezt a lehetőséget tartva szem előtt, a londoni kor-mány nem ismerte el a Karagyorgyevics-dinasztiát;ami megengedte a számára, hogy úgyszólván a kezeügyében tartsa Szerbiát és azt a császár szeme előttúgy szerepeltesse, mint engedékenységének az ellen-értékét.

Az angol ajánlatok tehát csábítók voltak. Fe-renc József azonban, aki a hűség hitvallásához ra-gaszkodott és akinek a szemében a lelkiismeret és abecsület minden volt, nem engedte magát eltántorí-tani. Ha az ember hitelt adhat Schratt asszonynak,az uralkodó több ízben megcáfolta előtte ezeket a po-litikai megbeszéléseket. Ebből azonban az ellenke-zőre is lehet következtetni. Ha az uralkodó a szóbanforgó tárgyalásokat igyekezett leplezni előtte, nemtekinthető-e ez bizonyságnak arra nézve, hogy azoktényleg megtörténtek, a császár pedig egyszerűenmeg akarta kímélni barátnőjét attól, hogy egy túl-ságosan súlyos titok nehezedjék a vállaira?

A császár tehát ingadozás nélkül hü maradt anémet szövetséghez és még határozottabban mint va-laha ebbe av irányba fordult, amikor Németországszövetséges fejedelmei eljöttek hozzá, hogy hatvan

104

esztendős uralkodása alkalmából kifejezzék előttehódolatukat. Ezt az impozáns szertartást Schön-brunnban rendezték, 1908 május 7-én; II. Vilmoscsászár is ott volt a német királyok és fejedelmekélén. A történelemben eddig még nem volt példa ilyenovációra, amely az akkori körülmények között aszimbólum és a fogadalom jelentőségét -öltötte ma-gára. Ferenc József legalább is ebben a formában ér-telmezte ezt, és így őrizte meg az ünnepség emlékét,mert sokkol később, 1915 szeptemberében Macken-sen tábornok jelenlétében visszaemlékezve az ünnep-ségre, ezt mondotta:

— Milyen felejthetetlen óra volt az! Talán alegszebb egész életemben! Mert azóta is a rámzudulószerencsétlenségek közepette sem felejtkeztem megróla egy percre sem!

Vajon csalódásai közé sorozta-e azt a látogatási,amelyre ezután az ünneplés után 1908 augusztusá-ban jelent meg nála Ischlben Eduard király? Ez na-gyon is lehetséges, mert a hímezés-hámozások és ha-lasztgatások után

az angol uralkodó ezúttal azt kérte, hogy ha-tározottan nyilatkozzanak ajánlatai felől éstiszta bort öntsenek a pohárba. A választmegkapta, ez a válasz udvarias „nem” volt,amelynek az első következménye az lett,hogy Nagybritannia határozottan ellenségesmagatartást tanúsított 1808. őszén Bosznia

annexiója alkalmából.

A császár egészen megrendült és haragbajött e fordulat miatt; annyira, hogy a kö-vetkező esztendőben, amikor Eduárd királyszokása szerint Marienbadba érkezett és en-gedélyt kért arra, hogy megismételje Ischlbena látogatásait, az öreg uralkodó sürgős elfog-laltságok ürügye alatt visszautasította azt,hogy fogadja.

105

A tárgyalások időszaka lezáródott. 1908augusztus 18-án, Ferenc József születés napjáraVII. Eduard saját jókívánataival a szertartás mes-terét küldte Isehlbe, aki ajándékot is hozott magá-val. VII. Eduárdnak ez a bizalmasa, miután az aján-dékot átadta, mielőtt elhagyta Ischlt, bizalmasanelmondotta nekem, hogy az angol királynak nemtetszik a dolog újabb fordulata és vigasztalan amiatt,hogy megszűntek azok a látogatások, amelyekre nekiaddig a császár minden esztendőben engedélyt adott.

— Annyi probléma várt volna a tárgyalásra,annyi érdek a megvitatásra, annyi dolog, amitrendbe lehetett volna hozni! A láthatár viharfelhők-től terhes és katasztrófák felé haladunk!

Az uralkodónak az angol királlyal való szakí-tását különbözöképen ítélték meg. Egyesek helyesel-ték, mások ellenben hibáztatták azt, hogy fölégettemaga mögött a hidat és visszautasított mindenfélemegegyezést. Bizonyos körökben annak a hangoz-tatásáig mentek, hogy Ferenc József helyrehozha-tatlan hibát követett el, amikor a szövetség meghiú-sulása utón nem fogadott el legalább valamilyenkompromisszumot. Az Angliával való barátság auto-matikusan magával hozta volna a Franciaországhozvaló közeledést, ami viszont visszahatásképen javí-totta volna a birodalomnak Oroszországhoz való vi-szonyát is. Ezekben a körökben tehát a szél más ol-dalról kezdett fújni. Ugyanakkor, amikor a németszövetség föláldozásáról beszéltek, teljesen bele vol-tak bolondulva egy osztrák-angol-francia megegye-zésbe, ügy érveltek, hogy egy ilyen megegyezésnekcsak előnyei lettek volna és sokkal több biztonságotnyújtott volna, mint a másik; hiszen Angliának ésFranciaországnak semmiféle olyan közvetlen érdekenem volt, amely miatt tartani kellett volna a beavat-kozásoktól, távol fekvő helyzetük miatt pedig tartani

106

sem kellett attól, hogy ilyen érdekeik lesznek a jö-vőben.

Ez az akkor meglehetősen általánosan forga-lomban levő vélekedés végül kifogásolta, hogy Fe-renc Ferdinándot nem hívták meg harmadiknak azIschlben folyó tanácskozásokhoz. Az ő sokkal job-ban kifejlődött politikai szimatja, az ő sokkal rugal-masabb okossága, mindenesetre megváltoztatta volnaa tárgyalások irányát és megakadályozta volna,hogy azok zsákutcába kerüljenek.

Íme azok a fecsegések, amelyek a hivatalos he-lyiségekben és az előszobákban elhangzottak. 1910-ben megemlítettem őket a trónörökösnek, aki ezt je-gyezte meg rá:

— Légből kapott beszédek! Az ember nemmehet a holdba szövetségesek után kutatni;a szomszédban kell keresni őket, a^^ajátfajtánk között. Azzal, ha FranciaorszagesAnglia mellé állnánk, a homokra építenénkés a szabadulás minden reménye nélkül ki-szolgáltatnánk magunkat a németeknek, azolaszoknak és az oroszoknak. Igen, igen, azoroszoknak is! Mert Németország, ha úgytetszik, akár holnap is szövetkezhetek elle-nünk az oroszokkal. Akkor azután várhatjuk,amig Franciaország és Anglia megérkezik asegítségünkre!! Keresztbetett karral páholy-ból néznék a földarabolásunkat. Nem, nema császár úgy felelt Eduárd királynak, aho-gyan kellett: én sem tanácsolhattam volnaneki más magatartást!

1910 májusának az elején VII. Eduard meg-halt. Fia, V, György, aki 1904 áprilisban feleségetársaságában Bécsben meglátogatta Ferenc Józse-fet, mint uralkodó a háttérben maradt. És egyáltalá-ban nem vette föl újra azokat az összeköttetéseket,amelyeket elődje szőtt a St. James és a Hofburg kö-

107

zött új légkör képződött, amely terhes volt a titkosneheztelésektől és rosszindulatú közömbösségektől.A viharfelhők, mialatt még az utolsó mennydörgéskem halt el, sűrűsödtek egészen a végső villámcsa-pásig.

A hármas-szövetség Ausztrián és Németorszá-gon kívül magába foglalta

Olaszországot is.

Ez a barátság, ami Ausztria-Magyarországot illeti,csak színlelt rokonszenv volt, aminek a törékenysége,amint azt a későbbi események be is igazolták, két-ségtelen volt. A veszély órájában összeroppant,mint egy dióhéj, talán soha nem is volt egyéb egyrossz tréfánál, amelyet a bécsi és berlini kormányok^szeltek ki.

Ferenc József azonban ebben a tekintetben iskomolyan vette a kötelességeit és lelkiismeretesen tel-jesítette szövetségesi hivatását. Hogy ez a pálfordu-lás milyen nehezére eshetett neki, azt könnyű meg-érteni, ha arra gondolunk, hogy milyen kellemetlenlolgok emlékeztették Itáliára, és hogy a két országnilyen rendkívüli viszonyban állott akkorifean egy-náseal szemben. Hogy a római szentszéket meg neíérlse, ô a megtestesült udvariasság nem volt-e kény-telen arra, hogy lemondjon annak a látogatásnak a vi-szonzásáról, amelyen 1881 októberében Umberto ki-rály és Margaretta királyné voltak a vendégei? Eznem vált előnyére Ausztriának, amelyet már amúgyis olyan kevéssé szerettek az Alpeseken tul; épen el-lenkezőleg! A viszony nem javult avval sem, amikorIII. Viktor Emmanuel jutott hatalomra; ami nagy saj-nálatot ébresztett a császárban, aki már 1898-banErzsébet királyné temetésén megjegyezte magának afiatal herceget és azután is nagyrabecsüléssel visel-tetett iránta.

108

A helyzet az volt, hogy az uralkodó tanács-adói keresztül gázoltak minden intencióján,meghiúsították az erőfeszítéseit és kerékkö-tői voltak minden tervének. Legalább is ezt aszerepet játszották mellette Goluchowski ésAehrenthal külügyminiszterek; mikor pediggróf Berchtold félénk kísérletet tett arra,hogy a gépezetet megállítsa és más iránybavezesse, már későn volt.

Ezek közül néhány példa illusztrálni fogjagondolatomat. Amikor 1911-ben Olaszország okku-pálta Tripoliszt, Ferenc József azonnal azt tervezte,hogy Törökországtól követelni fogja a Lybiáról valólemondást, hiszen ez a tartomány úgyis sokká;messzebbre szakadt a birodalom központjától, sem-hogy az vitális érdeket jelentett volna számára,másrészről pedig úgyis képtelen lett volna azt meg-védelmezni. De mialatt az osztrák császár az egyikirányban dolgozott, a német követség és a katonaimisszió Konstantinápolyban a másik irányban inttrikált. Addig, amig az egyik el akarta szigetelni íszerencsétlenséget, a másik tele kupából öntötte a|olajat a tűzre, a Portának azt tanácsolták, hogtmakacs és erélyes védekezést állítson szembe Afri-kában az olaszok benyomulásával. Ezek a tanácsolelőnyben részesültek és Törökország, bár harminééve nem törődött Tripolisszal, most eget földet meg-mozdított, hogy azt megvédelmezze.

Különös dolog! Az egész ügyben az osztrák,magyar külügyminiszter a német háborús uszítók-kal egy követ fujt; amikor pedig az olasz okkupációmás török területekre is kiterjedt, a Balplatz annyinehézséget igyekezett támasztani neki, amennyi csaktelt tőle.

A császár tiltakozásai, amint ez már szokás-ban volt, kárbavesztek; az alkotmányos monarchia

109

korlátolt jogai megakadályozták azt, hogy akaratátvesse a mérlegbe.

Ugyanilyen elidegenedés támadt

Oroszország

és közötte, holott Oroszország felé hatalmas vonzó-dás hajtotta, először az ország iránt érzeti rokon-szenvéből kifolyólag ás annak a hálának a követ-keztében, amelyét Miklós cárral szemben érzett.Ez az utóbbi volt, aki 1849-ben leverte a magyarlázadást* és evvel egy éles tüskét húzott ki FerencJózsef lábából.

Ilyen körülmények között az osztrák uralkodólegkedvesebb álma volt az, hogy tovább ápoljaSzentpétervár és Bécs között a tradicionális jó vi-szonyt. Mit nem adott volna azért, hogy ezt az ál-mot megvalósítsa! Azonban rosszul választotta meghozzá az időt; a politikai áramlatok ellene dolgoz-tak. Az egyik oldalon ott volt a francia-orosz szö-vetség; másik oldalon a pánszláv agitáció, amelyiwal fenyegetett, hogy örvényébe nyeli a monarchiaizlávjait; mindezek az indító okok a császár körültz izgalmak egész tajtékzó tengerét támasztották;erve, amely a három császár szövetségének megte-remtésére irányult, nehezebbnek látszott, mini azargonauták expedíciója, amellyel az aranygyapjúmegszerzésére indultak.

Azonban tehetsége szerint mégis kibontottavitorláit Kolkhisz felé. Amikor 1903 októberében a

* Azután a meg nem értés és ellenszenv után,melyet a könyv szerzője Magyarország alkotmányosjogai iránt eddig is tanúsított, senkit sem lephet meg,hogy szerinte a dicsőséges negyvennyolcas forradalom,mely a nemzet létért való küzdelme volt, csak egy-szerű és elítélendő „lázadás” a mindenható uralkodószemélye ellen. (A fordító.)

110

balkáni helyzet rendezése céljából Mürzstegben, II.Miklóssal találkozott; az öreg uralkodó a legna-gyobb szeretetreméltóságot tanúsította vendéglátó1

gazdája iránt. Környezete nem tudott eleget bámulnirajta. Azokra a megjegyzésekre, amelyek evvel kapcsolatban elhangzottak és amelyek az ő füléig is el.irtottak, az uralkodó ezt felelte:

— Egyetlen egy dolog fontos: Oroszországbarátsága.

Ehhez a felfogásához hű maradt az orosz-japán háború alatt is. 1905 szeptemberében az a hir,hogy Portsmouthban Amerika közvetítésével sike-rült megkötni a békét, a tiroli Komenoban érte, ahola nagygyakorlatokon vett részt. Ez valóban örven-detes hír volt a császár számára, előre nyújtott kéz-zel közeledett az orosz katonai megbízott, Mar-csenko felé és ragyogó arccal fejezte ki megelégedé-sét:

— Ezredes, fogadja gratulációmat! Megkötöt-ték a békét és pedig Oroszországra nézve nagyonkedvező feltételek melleit!

Ezt a mondatot franciául mondta, Ferenc Jó-zsef alaposan tudta ezt a nyelvet és a legnagyobbkönnyedséggel használta.

A császár oroszbarát érzelmeire követkéztetni lehetett egy apró szokásból is. Mindig,mindenhová magával vitte azt a kis szentGyörgy-rend keresztet, amelyet I. Miklósadott neki 1848-ban. Ez volt az egyetlen kül-földi kitüntetés, amelytől nem vált el soha,egészen addig a végzetes napig, amelyenmegtörtént az orosz hadüzenet. Ezen a na-pon a szemében könyekkel vette le azt ru- hájáról.

111

A másik szomszéd, Románia felé, a helyzetlátszólag sokkal nyugodtabb volt. Külsőségekbenjók is maradtak, sőt 1912-ben még egy szövetségiszerződéssel szorosabbra is fűződtek az alatt, amigFerenc József nagy barátja, Károly király volturalmon. Ennek a jó viszonynak azonban, amelyszemélyes rokonszenvre támaszkodott, el kellett tűn-nie a személyekkel.

Ami Szerbiát illeti,

Bécs és Belgrád között a helyzet egyre feszültebblett Budapest ostoba, szűklátókörű és korlátolt poli-tikájának a következtében, amely a határok elzárá-sával, Szerbiát megfosztva mezőgazdasági termé-nyeinek a lerakodó helyétől, ezt az országot elszegé-nyítette.* A feszültség mindazonáltal nem idézett fölközvetlen veszedelmet mindaddig, amig Milán királyés fia, Sándor, ültek a trónon. Ez a két uralkodótöbbé-kevésbbé hódolója volt az osztrák császárnak

* Szerzőnek ezt a szerb határzárt illető egyoldalúálláspont]át ismét Magyarország iránt érzett elfo-gultságának a rovására kell írni. A mi tudomásunkszerint a szerb határzár közvetlen oka nem a magyaragrár-érdekek megvédése volt, — ezt a célt önmagá-ján amúgy sem lehetett soha sem elérni a közös vám-terület mellett, — hanem a megtorlás; megtorlásazért, mert Szerbia ágyúparkját a francia Schneider-Creusot-gyárban rendelte meg és nem az osztrákSkoda-gy árban, amelyben a Habsburg-dinasztia többtagjának is tekintélyes részvényérdekeltsége volt. Azhogy a szerb határzárral elkövetett ostobaságot aszerző Magyarország rovására írja, annál nagyobbigazságtalanság, mert a magyar kormánynak sohasem volt a külpolitikára olyan befolyása, hogy ilyendöntő fontosságú kérdésben keresztül tudta volnavinni akaratát, a magyar lapok pedig a határzár el-rendeléséért legélesebben támadták a bécsi külügy-minisztériumot. (A fordító.)

112

és az előzékenységet részben érdekből, részben ba-rátságból odáig vitték, hogy országukban elnyom-ták a nép bizonyos Ausztria-ellenes tüntetéseit. 1903június 13-án azonban, az Obrenovics-dinasztia bu-kásával és a Karagyorgyevics-dinasztia színrelépé-sével, minden megváltozott. Nagy-Szerbia naciona-lista programijával párhuzamosan a dunai mon-archia-ellenes tüntetések olyan merészen kihívóklettek, hogy 1908-ban, Bosznia annexiója idején,már csak hajszálon függött a háború.

Ezek a minduntalan újra támadó viharok, amelyek mintha egy rosszindulatú Eolus tömlőjébőlszabadultak volna ki. nem egyezlek meg az ural-kodó számításával és teljesen ellenkeztek az óhaj-tásával. Ezen a ponton is másképen látta a dolgo-kat, mint a miniszterei és nem látott rá okot, Szerbiaépen úgy, mint a többi ország, miért ne találhatnamagának helyet a nap alatt? Ennek a szerencsétlenuralkodónak a születésekor a csillagok előre meg-szabták, hogy a miniszterei mindig ki fogják sem-mizni.

Az akaratáról azonban, ha az nem is érvé-nyesült, mindenki tudta, melyik oldalra hajlik.1913-ban a belgrádi kormány minden eszköz ésminden erő megmozgatásával igyekezett kùjárót szerezni magának az Adriához. Az osztrák ésa magyar politikusok természetesen olyan lármátcsapiak erre, mintha elevenen nyúzták volna őket.Az öreg uralkodó épen ellenkezőleg megindító józanösztönnel ezt jelentette ki:

— Nos hát, mi szerencsétlenség lenne abban,ha Szerbiának egy ablakocskát engednénekaz adriai tengerre? Ez a mi szempontunkbólis nagyszerű volna! Trieszten keresztül el-küldhetné hozzánk az állatait és a termé-nyeit. Máskülönben már torkig vagyok azzalaz agrárius politikával, amelyet Budapesten

113

űznek, a magyar politikusok vaklármájá-val, örökös megtorlási tervükkel. A Belgrádrészére megadott hozzájárulás mindennek

egyszerre véget vetne *

Ugyanebből az indokból az uralkodó nem tá-masztott volna nehézségeiket annak, hogy Péter ki-rály meglátogassa Bécsben. A szerb király több íz-ben és nagy állhatatossággal szorgalmazta azt a ke-gyet, hogy Ferenc Józsefet meglátogathasa, azon-ban minden alkalommal kitérő választ, többé-ke-vésbbé udvarias formába takart visszautasítást ka-pott. Aerenthal és Berchtold dirigálták ezt a báb-színházat. Ezek az urak rettegtek attól a gondolat-tól, hogv elrontják dolgukat a magyarokkal és agyenge uralkodó akaratát a maguké után vontatták.Ferenc József megelégedett azzal, hogy sóhajtoz-zék:

— Nekem tényleg semmi ellenvetésem sem vol-na az ellen, hogy Péter királlyal találkozzam, azokután az erőlködések után, amelyeket véghezvitt,hogy velem összejöjjön, ezt már igazán megérde-melte. Népeink, sajnos, szembenállnak egymással.Ez jó alkalom volna arra, hogy az ellentéteket le-tompítsuk és véget vessünk minden viszálykodásnak.Aerenthal azonban nem akarja, és végre is ő az,aki mindenért viseli a felelősséget.

A külügyminiszter szerencsétlenségre nem elé-gedett meg azzal, hogy Szerbia terveit meghiúsítsa,hanem a bolgár király ellen is dolgozott és ezzelMegmérgezte a bizalomnak azt a légkörét, amelyetferenc József igyekezett a két udvar között meg-teremteni. Ferdinánd cár és az öreg császár kölcsö-

* Szerző itt ismét abba a hibába esik, hogytúlságos jelentőséget tulajdonit annak a befolyás-nak, amelyet a magyarok a monarchia külpolitiká-jára gyakoroltak. (A fordító.)

114

nösen becsülték egymást. Eat nagyon jól meg lehetettfigyelni 1908 szeptemberében, amikor a bolgár ural-kodópár látogatásra jelent meg Budapesten. Nagydíszebédet rendeztek a tiszteletükre, amelynek a vé-gén pohárköszöntők következtek. A bolgár fejede-lem olvan tiszta francia nyelven és olyan ékesszó-lóan beszélt, hogy a jelenlevőket egészen elkápráz-tatta. A császár még ugyanaz nap este ezt mondta ·.— Azok. akik nem akarták elismerni Ferdi-nánd fejedelemben a tehetséget, ma leláthattak téve-désüket. Az az ember, aki úgy beszél, ahogyan ő mabeszélt, mindenesetre be fog kerülni a történelembe.

A császárnak a többi európai uralkodóhozvaló viszonya

nem érdemel különösebb megemlítést: ezek az ösz-szeköttetések nem emelkedtek ki soha annak a sze-retetreméltó udvariasságnak a keretei közül, amely-re Ferenc József korlátozta őket. Ebbe a nembe so-rozhatók a bajor, szász, és württemhergi királyok,akik rokonai is voltak; azután a többi német fejedelem maid a spanyol, belga, dán, svéd, norvég ésgörög uralkodók, a hollandi királynő és a törökszultán. Csak az uralkodónak Franciaországhozvaló viszonyával óhajunk még itt foglalkozni.

Mindenekelőtt meglepő, hogy Ferenc Józsefmilyen bizalmatlansággal viseltetett ez iránt a nagy-hatalom iránt. Ez az érzés mélységes mélyen gyü-kerezett alelkében. Fáradhatatlané izgatót látottbenne, az egyenetlenségek és összeütközések tör-hetetlen maghintőjének tekintette. A nyíltan Német-ország és ugyanakkor Ausztria-Magyarország el-len irányuló francia-orosz szövetség a legfrissebbbizonyság volt e tekintetben a szemében. így tör-tént, hogy 1901 tavaszán Budán egy löncs utánígy szólt Széll Kálmán, akkori magyar miniszter-elnökhöz:

115

— Nem szabad megtörténnie annak, hogy amagyarok nagyon is leapasszák a hadseregüket és,akadékoskodjanak az újoncjavaslatok megszavazá-sával. Ez nagyon veszélyes játék volna; egyik nap-ról a másikra rettentő háború törhet ki és akkor jajazoknak, akiket a veszedelem fegyvertelenül fogtalálni! Hogy erről meggyőződjünk, elég ha egypillantást vetünk Franciaországra és megfigyeljük,hogyan árasztja el Oroszországot fegyverekkel ésmindenféle hadianyaggal. Soha sem hiteti el velemwnki, hogy puszta idealizmusból és az oroszokiráni érzett rokonszenvből nyitja meg ilyen gaval-lérosan a bugyellárisát. Ha egyszer Franciaországkirályt akar, a király rövidebb, vagy hosszabb időalatt megérkezik. És ez így van egyéb dologgal ib\A magam kárán tapasztaltam.

Ez az átlátszó célzás III. Napóleonra vonat-kozik. Ha az ember Ferenc Józsefnek egyéb ki-jelentéseit is számbaveszi, rá kell jönni, hogy azti számára a második császárság Franciaország®iolt az egyetlen, a különösen jellegzetes Francia-ország. És érthető, ha eziránt a

Franciaország iránt nem mutatott valaminagy rokonszenvet.

hiszen III. Napoleon volt az, aki 1859-ben örökidőkre megtörte a Habsburgok olaszországi uralmátés evvel megrendítette a Habsburgok abszolutizmu-sát; ugyanakkor pedig a monarchia keretein belülfeltámasztotta azt a tájfunt, melyet azóta sem sike-rült lecsillapítani: a nemzetiségek polgárháborúját.Mindezek dacára ott, ahol a Németországgal kötöttszerződés szabad mozgást engedett neki, Ferenc Jó-zsef megkísérelte, hogy Franciaországgal ne csu-pán udvarias és kifogástalan, de amennyire tőletelt, barátságos és szívélyes viszonyt létesítsen. Akét állam távolsága, amely lehetetlenné tett minden

116

határincidenst, jó előjelnek látszott és az uralkodófáradozásainak sikert ígért. Párizsban nem marad-tak megértés nélkül az ö szándékaival szemben s1908—1909 telén, a boszniai annexió krízise at-kalmával Franciaország a monarchia oldala melléállt.

Nem szabad másrészről elfelejteni, hogy Fe-renc Józsefnél az udvariasság és a jónevelés mindenkörülmények között nagyobb szerepet játszott, minta harag, vagy a megsértődés. Ennek bizonyságáulelég, ha arra gondolunk, hogy 1906 júliusában mi-lyen szívélyesen fogadta Ischlben Eugénia császár-nét és hogyan halmozta el öt mindavval a figyelem-mel, amely őt koránál fogva megillette. A császárnéannyira megindította és annyira elbájolta ez, hogyelutazása előtt így kiáltott föl:

— Nem találok alkalmas szavakat arra, hogyköszönetet mondjak önnek, Sir! Az ön jósága tény-leg példátlan. Önnél újra viszontlátom az elmúlt idő-ket, amelyekről már azt hittem, hogy a számomraörökre eltűntek és csak az emlékemben élnek olyanragyogóan. Ön előidézte azt a csodát, hogy a mintújraszülessék, az Isten áldja meg érte!

Lehet-e azt mondani, hogy az a köztársaságiállamforma, amelyet Franciaország választott, fo-kozta Ferenc József idegenkedését a franciák irántEz nagyon is önkényes feltevés volna, mert

az uralkodó őszintén szerette Svájcot,

pedig ez az ország is köztársaság. Soha sem apadjki ennek a bájos földnek a dicséretéiben, amely TellVilmos szülőföldje volt... és a Habsburgoké is. Tá-vol attól, hogy megvesse eredetének ezt a szerénybölcsőjét, büszke volt rá s a helvét szövetséges állánpolgárai az ö szemében teli voltak értékes tulajdon-ságokkal. Szüntelenül hivatkozott munkásságukra,

117

okosságukra, tehetséges voltukra. Csodálatát annyi-ra nem titkolta, hogy avval maguk a svájciak is tisz-tában voltak; ami megnyilvánult akkor, amikor Fe-renc József 1909 augusztus 31-én a constance-i tavonlajókázva Rorschach előtt horgonyt vetett és ennek avárosnak a lakossága végtelen ovációkban részesi-clíe. A kikötő feketéllett az emberektől, zászlók lo-togtak mindenfelé, mert a szövetség hatóságaival élénléi Svájc öszecsődült itt, erre az alkalomra. Népesküldöttség érkezett a hajóra, hogy üdvözölje az ural-kodéi, akit hirtelen megindulás fogott el, amikorlátta, hogy ilyen tiszteletnek a tárgya lett. Amikora hajó megindult, ezt kiáltotta:

— Isten veletek, derék emberek! Isten veletek!emlékezzetek még sokáig rám! Olyan boldog vol-tam most közöttetek!

Ugyanezt a mély megbecsülést érezte

az Amerikai Egyesült-Államok

irányában. Egyik állítása, amelyet soha sem módo-sított, az volt, hogy az öreg világ olyan korhadt,olyan mélyen előrehaladt a sorvadásban, hogy bu-kása csak esztendők kérdése lehet.

— És akkor hol gyulladna ki ismét a civilizá-ció elaludt fáklyája, ha nem az Atlanti-óceán másikoldalán, Amerikában?

Ezek után érthető, hogy az öreg uralkodó élénkfigyelemmel kísért mindent, ami a yankee-k közötttörtént; valahányszor új elnököt választottakWashingtonban, soha sem mulasztotta el, hogy alegmelegebb üdvözlését ne küldje el neki.

1901 szeptemberében Mac Kinley megöletésezintén alkalmat szolgáltatott neki arra, hogy a leg-lénkebb szavakban kifejezett részvétnyilatkozattaljuttassa kifejezésre rokonszenvét.

118

Másik megnyilatkozása yankee-rokonszenvé-nek volt az, amikor 1910-ben Rooseveltet fogadta.Bárha Roosevelt akkor már megvált az Egyesült-Államok elnöki méltóságától, az öreg uralkodóolyan figyelemmel környezte, hogy az még az ő an-gol-szász flegmájára is mély benyomást tett. FerencJózsef, aki — hallatlan kegy! — megengedte, hogyamerikai vendége redingote-ban és színes nyakken-dőben tisztelegjen előtte, valósággal elkápráztattaRooseweltet, aki így nyilatkozott előttem:

— Mindaz, ami eddig történt velem, elhalványo-dott amellett a negyedórás kihallgatás mellett, ame-lyet az Önök uralkodója engedélyezett nekem. Íme,ő az, akit én igazi uralkodónak nevezek! A király-ság megtestesülése! Tökéletesen megértem most márnemcsak azt, hogy a népei szeretik és tisztelik, ha-nem azt is, hogy a szíveikben első helyen van azIsten után! Még egy amerikai is, odakinn Ameriká-ban is, térdet hajtana előtte!

Érthetőleg sokkal epizodikusabbak voltakFerenc József összeköttetései az Európán kí- vül eső uralkodókkal.

Mindenféle színűt vendégül látott közülök, egyip-tomi khedivéket, abesszíniai sejkeket, perzsa saho-kat, indiai maharadzsákat, sziámi királyokat, kin aiés japáni hereegeket, délamerikai uralkodókat:mindannyival szemben nagy megbecsüléssel és jóin-dulattal viselkedett, a japánokkal szemben különösen.A japánokat csodálta azért az ügyességért, amely-,lyel öreg szokásaikat és évszázados berendezésüketössze tudták egyeztetni Európa intézményeivel éstalálmányaival.

— Figyeljék meg a japánokat, — mondottanem egyszer, — sok tekintetben méltók arra, hogymestereink legyenek. És jegyezzék meg azt, amit

119

mondok, ők lesznek azok, akik nem egy olyan világ-kérdést meg fognak oldani, amelynek a megoldásáraaz európaiak képtelenek lesznek, ha továbbra is úgyelmerülnek az iszapban, mint ahogyan ezt szokták.

Amint ebből a vázlatos rajzból is kivehető, azöreg uralkodó nyitott szemmel figyelte mindazt, amia külföldön történt és pedig nemcsak a szemével, ha-nem a szívével figyelte a dolgokat,mert soha sem al-kudozott a rokonszenvével. Otthonülő ízlése és a tra-díciókhoz való ragaszkodása mellett akármilyenosztrák volt is, a lelke széles körben szárnyalt ésjósága kozmopolita volt. Ebből a szempontból az azítélet, amelyet Fried fung osztrák történetíró mon-dott róla, revízióra szorul. Ez a szkeptikus lélek1919 nyarának a vége felé ezt mondta: „Két cseleke-det ad szánalomraméltó példát az uralkodó kormány-zásából, egyik az 1859-ben Piemontnak, a másikpedig az 1914 áprilisában Szerbiának küldőit ulti-mátum. Ez a két intézkedés kivonatosan magábanfoglalta Ferenc József egész politikáját, azt a vakon-dok-politikát, amely mindent a maga vakságának aszögletéből itéli meg, mindent torz formában látott sevvel a birodalmat végromlásba sodorta.”

Ez nagyon is kényelmes véleménymondás volt,nagyon is hirtelen ítélkezés, amely még a legszigo-rúbb mértékkel mérve is csak az osztrák-magyar dip-lomáciára vonatkoztatva állta meg a helyét. A diplo-mácia gyengéit azonban a császár jobban látta, mintakárki más. Igazságtalanság volna azt mondani,jhogy Ferenc József rábízta magát erre a diplomáciá-ira, csak beletörődött a működésébe.

Tagadhatatlan, hogy ez a diplomácia soha,egyetlen egy pillanatra sem állt hivatása ma-gaslatán. Az egyetlen dolog, amit a mentse·gére föl lehet hozni, az, hogy azok a problé-mák, amelyekkel szembekerült, túlságosan

120

bonyolódottak voltak. Azonban még ebben azesetben is a minisztereknek és a követeknektisztában kellett volna lenniük azzal, hogya monarchia milyen katonai erővel és egyébsegélyforrással rendelkezik.

Mindezeket a tényezőket ismerni kellett volna, hogyadott pillanatban a diplomáciai lépések erőre és pe-dig önmagában bízó erőre támaszkodhassanak. Acsászár képviselői soha sem emelkedtek erre a fokra.Mindez világosan kitűnik azokból a sorokból, ame-lyeket Montenuovo herceg, Ferenc József utolsó, ér-demes udvarmestere intézett hozzám a háború után:„Már jó régen arra a megingathatatlan meggyőző-désre jutottam, hogy a mi diplomáciánk olyan hely-zetet teremtett, amelynek a labirintusából egyetlen-egy kivezető út volt: a háború.”

V.

A VILÁGHÁBORÚ.

Mindaddig, amíg csillaga fönragyogott, Hohen-berg Zsófia hercegasszony szívesen ismételgette azta jóslatot, amely nem kevés önteltséget árult el, hogya gondviselés különös rendeltetést tartott fönn neki akettős monarchia népeinek a történetében. Maga semtudta, mennyire igaza van és milyen jó jósnő, ami-kor ezt mondja. Az események teljes megerősítéséthozták magukkal az ő szavainak, bárha egészen másértelemben. Hohenberg hercegnő személy ével1,kap-csolatban pattant ki az a szikra, amely a puskapo-ros hordót fölrobbantotla és föllángoltatta annak anagy világkatasztrófának a tüzét, amelyben össze-omlott a Habsburgok birodalma,.

Ferenc Ferdinánd és felesége temetését a her-cegasszony alacsonyabb rangja következtében, a ce-remónia rendjének megállapítását illetőleg, kínoshercehurcák előzték meg, maga a szertartás pedigsokkal kevésbbé volt pompás és ünnepélyes, mintamilyen lett volna más körülmények között. Miutána temetés Bécsben lezajlott, Ferenc József császárkis kíséretével együtt visszatért Ischlbe. Újra kezdő-dött a mindennapi élet, de csak látszólag, mert rend-kívül élénk sürgönyváltás indult meg az uralkodó,továbbá a kormány különböző tagjai és a hadseregközött. Az uralkodóval sürgönyöket váltó személyi-ségek többek között a következők voltak: gróf Berch-

122

told külügyminiszter, Krobatin tábornok, hadügy-miniszter, Conrad, a nagy vezérkar főnöke. Ezekbena lázas tanácskozásokban föl lehetett fedezni a kü-szöbön álló

fontos elhatározások előszelét.

Az uralkodó környezetében híre terjedt, hogynagy összeesküvést fedeztek föl Ferenc Ferdinándélete ellen és miután abban a meggyőződésbenvannak, hogy a szerb kormány játszotta a fölbujtószerepét, Belgrádban számon fogják kérni a gyil-kosságot.

Eddig fejlődtek a dolgok, amikor 1914 július20-án reggel gróf Paar átolvasás céljából ideadtanekem annak a jegyzéknek a kivonatát, amelyetaztán három nappal később át adtak Belgrádban,avval a hozzáadással, hogy huszonnégy óra alattválaszt kérünk rá. A kivonat olvasása rögtön aztaz érzést keltette bennem, hogy ezekben a sorok-ban olyan túlzó szigor nyilatkozik meg, amelynekminden valószínűségi számítás szerint a háború-ban kell kilyukadnia. Véleményemet nem tikoltamel gróf Paar előtt, és azt a meglepetésemet sem, amelyet akkor éreztem, amikor értesültem róla,hogy azt hiszik, ezt az „ultimátum”-ot el tudjákfogadtatni a császárral. A magam részéről az elsőpillanattól kezdve ultimátumnak neveztem ezt a dip-lomáciai okiratot, amelyet később is ezen a névenemlegettek, bárha szigorúan véve a jegyzék, amelya vég; felé némiképen enyhített a következtetésein,formája szerint nem érdemelte meg az ultimátumelnevezést. Az egyik oldalról tisztába voltam avval,hogy az öreg uralkodónak semmi sem drágább,mint a béke fönntartása, másrészről pedig kétség-telennek tartottam, hogy az uralkodó békés szán-dékait teljesen kompromittálják azok a követelé-

123

sek, amelyeket a belgrádi kormány elé akarnak ter-jeszteni. Gróf Paár rem osztozott a nézőpontom-ban; ő szerinte a jegyzék nem volt töltött pisztoly,mert

a császár éppen ellenkezőleg kikötötte, hogyaz osztrák-magyar közbelépésnek csak meg-szabott keretek határai között szabad mo-zognia. Az öreg tábornok felvilágosításaiszerint az uralkodó kifejezetten arra utasí-totta Berchtoldot, hogy kímélje Szerbiát ésarra az esetre, ha a bécsi kormány követe-léseit visszautasítanák, hagyjon nyitott aj- tót a későbbi tárgyalások számára.

Gróf Paárnak ez a két állítása pontos volt, és bi-zonyítja, hogy az öreg uralkodó még akkor is, amikor a tanácsosai falhoz szorították, a rendel-kezésére álló gyenge hatalmi eszközökkel az utol-só pillanatig mindent elkövetett arra, hogy legalábbenyhítse annak az intézkedésnek a hatását, amely-nek a komolysága nem kerülte el a figyelmét.

Ez nem változtat azon a tényen, hogy a monar-chia föllépése még is csak játék volt a tűzzel, amiértvégeredményben nem a tanácsosait, hanem őt magátterheli a felelősség főrésze, akárhogyan rendezte isel ezt a kérdést a saját lelkiismeretével. Mert másokszemében az ő részessége egészen más színben tű-nik föl. Saját szerény befolyásomat arra használtamtehát föl, hogy a szegény aggastyán vállait mente-sítsem a ránehezedő lesújtó felelősség terhének egyr

részétől. És ezt mondottam·.

— Tekintettel az események rendkívül súlyára,nem volna-e helyesebb, ha a parlamentek, vagy leg-alább az országgyűlések részéről kiküldött képviselőktárgyalnák meg a döntést? Ha hozzá járulnak atervhez, annál jobb, legalább nyugodtabban alszunk.Gróf Paar közbenjárt ebben az értelemben gróf

124

Berchtoldnál, szerencsétlenségre azonban minden si-ker nélkül.*

A külügyminiszter azt felelte, hogy a dologmár úgyis nagyon elhúzódott, mert a jegyzék meg-szerkesztése hetek munkájába került és a hátra levőidőt már nem lehet újabb késlekedéssel elvesztegetni.

A jegyzéket, amelyen nem történt semmiféleváltoztatás, július 23-án este hat órakor báró Giesl,osztrák-magyar követ átadta a szerb miniszterelnök-nek, Pasicsnak. A válaszra kitűzött határidő július25-én este hat órakor járt le.

24-én egész nap és 25-én délelőtt semmi hiresem volt Ischlben a szerb válasznak: Belgrád tehátnem nagyon sietett! Ez a késlekedés rossz előjel volt,a császár környezete addig azt hitte, hogy Szerbiameghódolása minden teketória nélkül meg fog tör.tenni, most azonban egyes élesebben látó szellemekkezdték rosszul értelmezni a késlekedést és kellemet-len sejtések támadtak bennük.

A bonyodalmak kikerülhetetleneknek látszottakés azok, akik kevésbé voltak felületesek, mint a töb-biek, így kezdtek okoskodni: Ha a belgrádi kormányígy halogatja a válaszadást, ez azt jelenti, hogymás hatalmaktól, elsősorban Oroszországtól kértutasítást. Súlyos kilátások!

A császár rossz hangulata szembeötlő voltazon a dejenner-n, amelyre fél káromkorgyűltek össze a meghívottak az uralkodó vil-

lájában.

* Érdekes, hogy Ferenc József katonai környe-zete, amely a Margutti emlékiratainak a tanúságaszerint is olyan ellenséges indulattal állott szembena parlamentarizmus rendszerével és olyan elkesere-detten kárhoztatta az uralkodó „alkotmánytisztelet”-ét,egyszerre fölfedezte a felelősség megosztásának azelőnyeit, amikor a döntés túlságosan veszedelmesneklátszott az abszolutizmus érdeke szempontjából.

(A fordító.)

125

A vendégek között voltak a cumberlandi her-ceg és hercegnő két leányukkal együtt, továbbá abraunsweigi hercegnő. Ferenc József bágyadtanvárakozott rájuk. Mihelyst leszálltak a kocsiról, acsászár, aki szokása ellenére, nagyon kurtán és ri-degen fogadta őket, azonnal az ebédlő szalonba irá-nyította a társaságot.

Ez a legkomorabb lakoma volt, amelyen va-laha életemben résztvettem.

A császár fölismerhetetlen volt: alig nyitottaki a száját és szórakozott szeme elárulta, hogy gon-dolatai ezer mérföldnyire járnak. Mihelyst ezt ud-variatlanság nélkül megtehette, fölemelkedett az asz-taltól és hirtelen búcsút véve a vendégeitől, vissza-vonult.

Követtem példáját és késlekedés nélkül vissza-tértem a hivatalomba.

— Belgrádból még mindig semmi? — kér-deztem.

— Még mindig semmi.— Várjunk tehát!

Este fél hatkor gróf Berchtold lépett be hoz-zám.

Tudta, hogy egyenes összeköttetésben állok a bécsihadügyminisztériummal s azért jött, hogy nálamvárja meg a telefonértesítést. A külügyminiszter fe-hér volt, mint egy halott, miután üdvözölt, belesüp-pedt egy fotelbe és ott a legtökéletesebb némaságbazárkózott. Amikor az óra hatot ütött, mint egy rugófölpattant.

— Nagyon valószínűtlen, hogy most még va-lami érkezzék — mondotta. — Kimegyek a levegőre.Ha szükség van rám, szállásomon, a Hotel Elisabeth-ben vagyok.

És eltávozott.

126

Alig öt perccel rá, hogy elment, a telefoncsengőmegszólalt. A hadügyminiszter segédtisztje jelen-tette, hogy a szerb kormány néhány perccel hat óraelőtt átnyújtotta válaszát Giesl követnek, s hogy akövet, miután a választ nem találta kielégítőnek,azonnal elhagyta Belgrádot, és egész személyzetévelegyütt Zimonyba ment át. Egyéb részletek eddigmég hiányoznak.

Anélkül, hogy egy percig is késlekedtem volna,összeköttetést kértem a Hotel Elisabeth-tel és grófBerchtoldot kértem a telefonhoz. Nem tudtam velebeszélni: a miniszter még nem érkezett vissza. Min-denki megértheti, milyen zavarban voltam: mostmár mit tegyek? Ebédnél sokkal mélyebb benyomásttett rám a császár lázas türelmetlensége, semhogyegy perccel, vagy egy másodperccel is meg akartamvolna hosszabbítani nála a várakozás kínjait. Szo-kásomhoz híven egy papirosívre lejegyeztem az üze-net szövegét és a papirost zsebre vágva inkább re-pültem, mint szaladtam a császári villa felé. Véletle-nül egy automobil állott a park rácsa előtt. Mindenmagyarázat nélkül beleugrottam és rövidebb időalatt, mint ahogy azt elmondom, ott voltam a villá-ban. A szolgálatban levő komornyik bejelentett ésegy másodperccel később, mialatt a szívem úgy do-bogott, hogy majd megszakadt

a császár előtt álltam.

Az uralkodó egy szó nélkül emelkedett föl író-asztalától; az arcáról visszatükröződő zavar és ag-godalom azonban néma kérdést sugárzott felém.Megismételtem azt, amit a hadügyminiszter hadse-gédje mondott. A császár rámmeresztett szemmelhallgatta meg a jelentést, azután, amikor befejez-tem, fájdalmasan, az izgalomtól rekedt hangon eztmondta:

— Tehát ide kellett megérkeznünk!

127

Csak ez a néhány szó tudott előtörni a torkából.Most átnyújtottam neki azt a papirost, amelyre le-írtam a szóbelileg kapott üzenetet. Az öreg uralkodóheves mozdulattal elvette a papirost, azután sarkonfordult és karosszékéhez támolygott, amelybe mint-ha összetörték volna, lehanyatlott. Nehezen lélek-zett. Kibontotta az írást és föltette a szemüvegét,hogy el tudja olvasni. A szemüveg fölillesztése csakhosszabb idő múlva sikerült, a kezei annyira resz-kettek. Végre el tudta olvasni a jelentést, újra elol-vasta, azután megint újra. Azt kérdeztem magamtól,mit kereshet ezen a papiroson és milyen titkot akarkibetűzni azokból az egyszerű sorokból. Egy időmúlva, ami nekem örökkévalóságnak tetszett« végrerászánta magát, hogy a papírszeletet letegye az író-asztalra és hátra vetve magát a karszékében, gon-dolatokba merült. Egyszerre észrevettem, hogy akarja megmozdul: nemet intett a kezével· A jobb ke-zén viselt két gyűrű beleütközött egy kis üveg tál-cába, amely tele volt tollal és ceruzával; tiszta, élescsengés szakította meg a szoba halotti csendjét.

A császár összerezzent. Én hasonlóképen. És ak-kor az uralkodó így kiáltott föl:

— Végre is a diplomáciai szakítás még nemjelent szükségképen casus bellit!

Ez a fölkiáltás kétségtelenül magában folytatotttépelődésének a végső következtetése volt és hogy eza gondolat mily megkönnyebbülést jelentett a szá-mára, azt rögtön le tudtam olvasni az arca megvál-tozott kifejezéséből; melle újra kifeszült, a keze nemreszketett többé, amikor a szemüvegét visszahe-lyezte az asztalra. Újabb szünet következett, majd azuralkodó azt parancsolta, hogy küldjem hozzá rög-tön a külügyminisztert és a megszokott szeretetre-méltóságával elbúcsúzott tőlem.

Ezek a pillanatok, amelyeket 1914 július 25-éneste az uralkodó dolgozószobájában töltöttem, két-ségtelenül életem legemlékezetesebb percei. Hogy|úgy mondjam, ujjammal érintettem a dolgokat és

128

kiszakíthatatlanul meggyökerezett bennem az ameggyőződés, hogy Ferenc József a krízis kitöréseután sem dobta a gyeplőt a lovak közé, távol voltattól, hogy a fegyveres konfliktust elháríthatatlan-nak tartsa, sőt épen ellenkezőleg, azt hitte,hogy az alatt a rövid idő alatt, ami még rendelke-zésre áll, meg tudja fékezni a szekeret a szaka-dékba vezető lejtőn.

És tényleg ilyen irányban dolgozott, amikoraztán két nappal később elhatározó lépés történt.Rossz tanács gyümölcse volt ez? Azt hitették elvele, hogy a háború azok után, ami történt, elke-rülhetetlen és csak ez szilárdíthatja meg a Habs-burgok ingadozó trónját? Nem tudom, mit tegyekföl a dologról. Azonban mégis az történt, hogy

Ferenc József egészen váratlanul megüzenteSzerbiának a háborút.

Ez a fordulat soha sem nyert eléggé kielégítőmagyarázatot és teljesen talány maradt mégaz uralkodó családtagjai előtt is. Gróf Paarerre a tárgyra nézve ezt mondta július 28-án:

— No ez derék dolog! Tegyük föl a legjobba-kat, képzeljük el a legtökéletesebb győzelmet, akkoris azt mondom, hogy nyolcvannégy év nem az a kor,amikor az ember aláírhat egy hadüzenetet!

Ezt a rejtélyt azonban még sem fedi olyansürü köd, hogy gondos keresés után az ember fölne fedezhetne benne néhány keresztül törő sugarat.

Mindenekelőtt, amint ezt még ma is igen sokkörben hiszik, vajon az osztrák>-szerb szakításnaktényleg Németország volt-e a mozgató rugója/ Amiengem illet, az én egyébként korlátolt kutatásaimszerint nem hiszek ebben a teóriában. Indokaimerre a következők: abból a telegrammból, amelyetII. Vilmos július 25-ike után küldött Ischlbe és

129

amelyet én elolvastam, egészen nyilvánvalóan kitű-nik, hogy

a német császár legalább ebben a kritikuspillanatban lázas igyekezettel fáradozott

azon, hogy Európát visszatartsa az örvény-be zuhanástól;

másrészről pedig a berlini külügyminisztérium azosztrák ultimátumot megelőzőleg ismételten okossá-got és mérsékletet tanácsolt Ferenc József kormá-nyának.

Azt is mondták, hogy Németország bécsi kö-vetej Tschírschky-Boegendorff, azért, hogy saját íz-lése szerint fölpiszkálhassa az ellentéteket, eltüntettea Berlinből kapott mérséklő intéseket, vagyis telje-sen a saját felelősségére cselekedett, abból a célból,hogy rossz szellemét, Berchtoldot, a legveszélye-sebb szélsőségekbe hajszolja. Ez a második vádépen olyan légből kapott, mint az első. Tschirschkytanácsai arra szorítkoztak, hogy Bécsnek ajánlotta,álljon készen minden eshetőségre; vagyis tegyemeg a szükséges katonai előkészületeket.

Más szóval a német nagykövet a diplomáciaidemarsot nem találta célravezetőnek a nyomábanjáró és a jegyzékvákltsnak nyomatékot adó katonaiintézkedések nélkül. Befolyását a következő irány-ban érvényesítette: az ultimátum visszautasításaesetén hirtelen támadás Belgrád ellen, egyidejűlegegy földszalag megszállása szerb területen, a Dunaés a Száva jobb oldalán. Mindez pedig egy percnyiidőveszteség nélkül. Az ő tárgyalásai azonbanBécsben folytak le, a császár pedig Ischlben volt,sokkal messzebb tehát, semhogy a nagykövetet meg-hallgathatta volna és hasznát vehette volna a taná-csainak. A nagykövet így semmi befolyással semlehetett a Szerbiának küldött hadüzenetre.

130

Egy harmadik magyarázat szerint az ural-kodó táviratot kapott Magyarországból, amelybenegy határincidens hírét juttatták el hozzá; a ma-gyar terület ellen intézett szerb merénylet késztettevolna azután az uralkodót arra, hogy lemondjonbékés szándékairól. Egy ilyen fojta táviratot tény-leg átadtak neki. Ennek a táviratnak azonban ahadüzenet megtörténte előtt már nem volt idejearra, hogy teljes átalakulást és fölfordulást idézzenelő Ferenc József fölfogásában.

Épen ilyen valószínűtlen a negyedik hipotézis:az, hogy vendettával állunk itten szemben és a csá-szár engedve azoknak, akiknek ez volt az álláspont-juk, egyszerűen meg akarta bosszulni a sarajevoigyilkosságot, amely őt megfosztotta az örökösétől.Erre azt válaszolom: Nem tekintve, hogy az a maga-tartás, amelyet az uralkodó a végzetes hir vételekortanúsított, kizár minden ilyenfajta gyanút, kérde-zem: ha a gyilkosságban olyan gaztettet látott, amely fegyveres megtorlást érdemel, miért fecséreltel egy egész hónapot, mielőtt elrendelte volna a meg-torlást.

Mindezek a magyarázatok tehát a levegőbenlógnak. Szabad lesz elmondanom a magamét?

Az én érzésem szerint az öreg uralkodó ta-nácsadóinak a hálójába esett, akik furfangos módonmár régóta körülfonták és fáradhatatlanul dolgoz-tak rajta, hogy végül megejtsék. Hét éven keresz-tül az uralkodó keresztül tudta törni a hálójukat.Minden megfontolás nélkül visszautasította háborúsjavaslataikat: minden áron ragaszkodott a békéhez.De jött egy nap, 1914. július 28-ika, amikor szembenazzal az egyenes provokálással, amely Ferenc Ferdi-nánd kebelén keresztül az ő személyét is érte, elvesz-tette a türelmét és maga sem tudta elképzelni, ho-gyan lehetne tovább halasztgatni Szerbiával szem-ben a számadás rendezését.

131

Annál kevésbbé láthatott erre módot, mert bel-grádi követe, Giesl július 25-én. anélkül, hogy bárkitvigyázatra intett volna, fölégette maga mögött a hida-kat, amelyek még lehetővé tették volna a további tár-gyalásokat.

Tehát a rohanó sietség, Giesl egy kissé meglepőgyorskezűsége s az arrogancia, amellyel Giesljogot formált arra, hogy a szakítás fölött magadöntsön, adja meg végeredményben azt a parányisúlyt, amely az ellenségeskedések felé billentette azesemények mérlegét.

A belgrádi követ meglehetősen szorult helyzet-ben volt, amikor július 27-én délutánján megjelentlschlben, az uralkodó előtt; viselkedését annál nehe-zebb volt megmagyaráznia, mert időközben ismere-tessé lett az osztrák-magyar ultimátumra adott szerbválasz teljes szövege. Nos, ez a válasz, amely két je-lentéktelen pont kivételével Bécs minden követelésételfogadta és arra a két pontra nézve is csak bizo-nyos fenntartásokkal élt, egyáltalában nem olyan volt,mint egy visszautasítás. Az az ajtó, amelyet Berchtoldkésőbb következő tárgyalások reményében nyitva ha-gyott. Pastes részéről sem záródott be:

Giesl volt az, aki azt maga mögött egy nyerskatona erélyével berúgta.

Ebben a gesztusban mindenesetre hősiességvolt. A közönség ezt mindjárt tisztán látta, mertegyszerre csak értékelni kezdték a követ érdemeit ésdícsérőleg emlegették, mennyi bátorság és okosságnyilatkozott meg a cselekedetében. Tegyük hozzá,hogy Giesl minden jel szerint úgy vélekedett, hogyhárom vagy négy osztrák hadtest tizenöt nap alatt-elintézi egész Szerbiát. Ugyanez volt a meggyőző-dése különben a monarchia belgrádi katonai attasé-jának, Gellei parancsnoknak is. Az az idea, hogy

132

a konfliktus szélesebb körre is kiterjedhet, megsem fogamzott a Giesl agyában.

Ez a megállapítás, azt hiszem, a legjobban rá-mutat a dolgok végső okára. Egy katonai séta Szer-biában – ez az utópia, amelyben ebben az időszak-ban a legtöbb ember osztozott, volt az a kő, amelybena Habsburg birodalom megbotlott.

És ebben a döntő órában, amikor légies tor-nyában már megcsendült a végzet lélekharangja, azosztrák-magyar diplomácia továbbra is ott maradt,ahonnan nem is nőtt ki soha: a pólyák között. Sem-mit sem tudott kikombinálni. semmit sem tudott kita-lálni, összeütközés Oroszországgal? — a vállukatvonogatták erre az ötletre. Amikor Zankievitch ésWynneken teljhatalmú orosz meghatalmazottak szá-jából hallott információk alapján azt merészeltemállítani, hogy Oroszország azonnal a nyakunkonlesz, mihelyt Szerbiának csak egy hajaszála is meg-görbül, kicsúfolták. Ami az öreg császárt illeti, azikörülvették és igyekeztek vele elhitetni, hogy ittnincsen semmi többről szó, csak egy „büntető expe-díció”-ról Szerbia ellen. Ebből a látószögből nézve adolgok tényleg nem látszottak olyan veszedelmesnek:és íme — legalább az én véleményem szerint, — ígyhatározta el azt, hogy átlépi a Rubicont.

Julius 80-án Ferenc József otthagyta Ischlt,visszatért Schönbrunnba, hogy így ott legyen a ren-delkezések és érkező újságok központjában. A had-üzenetek egyre-másra következtek, úgy, mint a vil-lámcsapás. Az orosz mozgósítás fölidézte a hadiálla-potot Németország és Oroszország, azután Németor-szág és Franciaország között. Ausztria a politikasodrába kerülve, kénytelen volt a maga részéről iskardott rántani.

— Nem elég még a nyomorúság? — kiáltottföl az öreg uralkodó. — Miért kellett nekünk vállal-nunk a támadó odiózus szerepét?

133

És keserű gáncsba tört ki a diplomáciája ellen,amely vakságában semmit sem látott, semmit semsejtett és annyi ügyesség sem volt benne, hogy meg-mentse legalább a látszatot.

— Mert, — így okoskodott a fölháborodotturalkodó, — ha igaz az. hogy ellenfeleink őrségekettoltak a határ felé, ha igaz az, hogy ők akarták aháborút, amíg azt mi nem akartuk, nem őrültség-e.,hogy elsőnek mégis mi kötőtűnk beléjük? Szerintemez feje tetejére állítja a dolgokat és előre kompromit-tálja az ügyünket!

Tényleg ez volt a helyzet, Anglia azonosítottamagát Franciaországgal és Oroszországgal. Azuralkodó a haját tépte:

— A játszma mindenképen elveszett a szá-munkra, — mondotta, — nem vagyunk mi képesekarra, hogy szembeszálljunk Angliával, különösenakkor, ha mai szövetségesei mellette állanak.

Ettől a pillanattól kezdve rögeszméje volt, hogya gigantikus dráma nem végződhetik máskép, mini aközponti hatalmak összeomlásával. A pesszimizmusfekete fonala ezentúl végig húzódott minden gondo-latán és megkeserítette azokat egészen az utolsó pil-lanatáig. Soha sem hiti az osztrák és német feayverekdöntő sikerének a lehetőségében. Amikor ilyen bátor-talanul gondolt a háborúra, hogyan vállalkozhatottvolna önként arra, hogy azt fölidézze? Talán ez alegdöntőbb érv, amelyet ártatlanságának bizonyíté-kául föl lehet hozni.

Miután nem számíthatott többé Olaszországbeavatkozására, most már épen ellenkezőleg az voítminden törekvése, hogy biztosítsa ennek az ország-nak a semlegességét. így nyilatkozott:

— Olaszország, amely vasban és szénben kül-földi behozatalra szorul, tengerpartjának rendkívülikiterjedése mellett hogyan is gondolhatna arra, hogy

134

Angliával megmérkőzzék? Azt kívánni, hogy hozzánkcsatlakozzék, olyan, mintha a holdat követelnénk.Ebben a pillanatban a világ legjobb akaratával semtehet okosabbat, minthogy semleges marad. Ebben apillanatban, — mert ha a dolgaink rosszul mennek,nem, fog késlekedni és a mesebeli szamármódjára megrugdalva a haldokló oroszlánt át-pártol ellenségeink táborába. Ez nagyon kevéssélesz lovagias dolog, de végre is meg lehet ér leni.

Ferenc József, amikor népei a háborút meg-kezdték, előre látta egy európai koalíció sötét árnyé-kát. A politikai horizont nagyon kevéssé volt biz-tató. Németország volt az egyetlen szövetséges, akimellénk állott, a belkormányzatban pedig megkezdőd-tek a nehézségek.

A fővezér kinevezése

volt az a gordiusi csomó, amelyet Ferenc Józsefnekki kellett volna bogoznia. A csomót egyszerűen el-vágta, amivel azt akarjuk mondani, hogy félrendsza-bályokhoz nyúlt és megalkuvást keresett a saját né-zete és tanácsosainak a véleménye között.

Az uralkodó legalább névlegesen át akartavenni a, hadműveletek irányítását, amelyet azután ahelyszínén a személyzetével támogatott vezérkari fő-nök hajtott volna végre.

A vezérkar épen ellenkezőleg a cselekvésbenmeg akarta őrizni a függetlenségét és sza-badságát. Megkezdődtek a súrlódások. Egyközvetítő rendszabályt elvetettek, pedig azkitűnő lett volna: az osztrák-magyar had-erőnek Vilmos császár parancsnoksága alá való helyezése.

Ekkor visszatértek egy osztrák generalisszimuseszméjéhez. A császár választása Frigyes főhercegreesett, aki unokaöccse volt Albrecht főhercegnek, a

135

custozzai győzőnek és unokája Károly főhercegnek,az asperni győzőnek. Frigyes ezideig az osztrák tar-talék parancsnoka volt. Ugyanekkor a vezérkar fő-nökévé kinevezték Conradot, fölruházták őt a leg-szélesebb körű, hogy úgy mondjuk korlátlan katonaihatalommal. Conrad Frigyes főherceg mellé volt ren-delve, de ténylegesen ő vezette a hadsereget.

Az uralkodó csak körömszakadtig tartó karaután szánta rá magát erre a balkezes intézkedésre.Ehhez járult még egy csomó kellemetlenkedés, amely-nek az volt a célja, hogy abban az órában, amikora harctereken az ő monarcihájának a sorsát kelletteldönteni, elvegyenek tőle minden befolyást és min-den ellenőrzést a hadsereget illetőleg. Nem nyelte leaz igazságot azok előtt, akik azt meg akarták hall-gatni és a tőle kicsikart félrendszabályokkal kapcso-latban nem egyszer így kiáltott föl:

— Óh! Ha fiatalabb lennék! Ha az öregség nemkötne ide a szobámhoz!

Most térjünk vissza Szerbiához;.Giesl hirtelen távozása valóságos pánikot tá-

masztott a szerbek közölt, akik azt hitték, hogy azelső „svábák”, az első osztrák katonák villámgyor-san fognak rajtuk ütni. A látóhatár azonban üresmaradt, az ellenség nem mutatkozott. Mi történt te-hát? A következő: az osztrák-magyar diplomáciaigesztus, amely nem volt minden nagyság nélkül való,csak egy jegyzékkel hadonászott és a nyomában nemkövetkezett semmiféle katonai akció. És amikor há-rom hét múlva az osztrák divíziók végre fölfejlődtek.a szerbeknek kényelmes idejük maradt arra, hogyidőközben a kardjukat élezzék és fölkészüljenek avisszavágásra; ez volt az a dolog, amelyet visszaem-lékezhetünk rá, Tschirschky minden áron el akartkerülni, indítványozván, hogy rögtönös katonaiakciót kezdjenek Belgrád ellen.

136

A dolgok tehát végtelenül elhúzódtak, amiértaz osztrák-magyar diplomáciára és vezér-karra esik a felelősség súlya. Most, amikorszavukon fogták őket, nagy lassan és ké-nyelmesen dolgoztak a mozgósítás végrehaj- tásán.

A katonai operációk így nem kezdődtek meg,csak augusztus hó második felében és pedig egy nagyhirtelenséggel megállapított terv szerint. A rendel-kezésre álló tizenhat hadtestből nyolcat Szerbia,nyolcat pedig Oroszország ellen küldtek. A Szerbiábaküldött nyolc hadtestnek az lett volna a kötelessége,hogy egy szempillantás alatt leverje a szerbeket, szer-vezze az ország megszállását s azután minden nél-külözhető erejét fölküldje az északi hadsereg erősí-tésére. Amikor ezt a csodálatra méltó tervet meghal-lotta a császár, a fejét csóválta:

— Nagyon is bonyolódott, — mondotta, — azon-ban nem tehetünk máskép. Különben is hazánk sor-sát katonáink és Conrad kezébe tettem le, teljesenmegbízom bennük! . . . Mindenesetre teljes szivem-ből jószerencsét kívánok nekik és sajnálom, hogykorom megakadályoz abban, hogy ennél többet te-hessek.

Fájdalma, hogy a hadseregtől távol kel-lett maradnia, egyre nyilvánvalóbban megmutatko-zott, mindig jobban és jobban szenvedett emiatt s az,hogy passzív, tétlen szerepre kényszerült, valóságoskínokkal gyötörte.

Addig szabad életmódja helyett valósággal el-temetkezett, Schönbrunn rácsai mögött úgy élt, minia kriptában. A zárt kapuk szigorúan eltiltottak min-denkit attól, hogy az udvarba, vagy a kertbe be-lépjen s

ez az elszigeteltség nagyon hasonlított afogsághoz.

137

Azonban ez a menekülés a nyilvánosság elöl vajoncélszerű dolog volt-e? Minden ok megvan arra, hogyebben kételkedjünk: az uralkodó és az alattvalói kö-zött nem volt többé semmiféle közlekedés. A töméigmegszokva azt, hogy lássa és néha hallja FerencJózsefet, sehogy sem tudott a programmnak ezzel aváltozásával megbarátkozni. Vajon Ferenc Józsefönkéntesen vonult vissza a kolostori életbe?

Nem; mások falazták be oda. És kik? Azudvari méltóságok más magasrangú hivatalosemberekkel szövetkezve, ürügyül használtákföl azt az érvet, hogy valamilyen katonaibalsiker esetén a főváros ellenséges tünteté-sek színhelye lehet és azt állították, hogy azuralkodót ezekkel szemben biztos helyen kell megőrizni.

A császár ugyan védekezhetett ez ellen, azt vitatva,hogy még mindig elég idő lesz arra, hogy Schön-brunnt elzárják, ha a fölkelő tömeg tényleg közele-dik, úgy mint évekkel előbb történt, amikor a drága-ság növekedése miatt a szocialisták nagy tüntetése-ket rendeztek. Ez az érvelés nem nyitotta meg akapukat.

Egyébként semmi sem változott napi pro-grammjában. A lehetőség határain belül igyekezett,hogy tájékozott legyen minden irányban, különösena katonai események tekintetében, és valósággal rá-vetette magát minden hírre, ami a katonai irodájábaérkezett Az információk azonban ritkák voltak, sőtkülönösen az északi hadsereget illetőleg, nemegyszer teljesen hiányoztak. A hadvezetőség, ame-lyet a magyarországi Újvidékről átvittek Galíciába,Przemyslbe, bölcs hallgatásba merült, Conrádnakmár az első napoktól kezdve nem volt módja arra,hogy valami fényes újdonságokkal kedveskedjék.úgy a szerbekkel, mint az oroszokkal szemben már

138

az első összecsapásaik avval az eredménnyel jártak,hogy a császári csapatok, dacára pazar értéküknekúgy északon, mint délen rengeteg vért vesztettek éskénytelenek voltak visszavonulni az ellenség elöl.

A hadjárat bevezető napjaiban, 1914 augusztus18-án töltötte be az uralkodó nyolcvannegyedik szü-letésnapját. A szerencsekívánó sürgönyök bősége ér-kezett hozzá erre az alkalomra. Érkeztek mindenfe-lől: Ausztriából, Magyarországitól, Németországbólés semleges országokból. Kétségtelenül egyetlenegyet sem kapott azokból az államokból, amelyekkelhadat viselt, azonban a többinek a bősége elfelejtettevele azokat a gratulációkat, amelyek hiányoztak. El-olvasás céljából csak azokat adtam át neki, amelyekuralkodók részéről érkeztek, vagy amelyek valami-lyen különös érdekességgel rendelkeztek, a többieketilletőleg megelégedtem az egyszerű fölsorolásukkal.Az első rendbe tartozók között volt egy, amelyikmeglehetősen figyelemreméltó volt: ez gróf Faárhozcímezve, Avarescu román tábornoktól érkezett. Amegszokott udvariassági frázisok után a sürgöny akövetkező francia szavakkal végződött: „Mindenekfölött kívánom, hogy őfelsége elbírja szenvedni mind-azokat a megrázkódtatásokat, amelyek még a legsze-rencsésebb háborúval is vele járnak.”

— De ki mondhatja azt, hogy ez a háború sze-rencsésen végződik-e? — sóhajtotta szomorúan azuralkodó. — Én nem hiszem, mert már most is min-den előjel szerencsétlen.

A jóslat ezúttal magának az uralkodónak aszájából hangzott el.

Az események nagyon is igazat adtak neki. Akommünikék körülírásai, a hazafias sajtó akcióinem tarthatták fönn sokáig az illúziót:

Ausztria számára nagyon rosszra fordultak aa dolgok.

139

S ugyanekkor Belgiumból és észak Franciaor-szágból német győzelmek híre érkezett az uralkodófüléhez. Milyen szívszaggató érzés az önszereteteszámára! Soha sem lesz hát szó osztrák sikerekről?Galíciában ezt még meg lehet érteni, ott az oroszoknagy számbeli túlsúlyban vannak, Szerbiában azon-ban lehet-e erre a kifogásra hivatkozni? Mi az ör-dög akadályozhatja meg ezen a fronton is a monar-chia csapatait az előnyomulásban? Az öreg császártörte a fejét, hogy ezt kitalálja.

Végre megérkezett a magyarázat. A déli had-sereg főparancsnoka, Potiorek tábornok volt az, akia magyarázatot megadta. Bizalmas barátjához,Bolfras tábornokhoz intézett levélben ezt írta:

— Nem tudok moccanni, minden össze-visszamegy, mert a nagy főhadiszállás fojtogat. Szabadit.sanak meg ettől és akkor felelek a győzelemről.

A panasz eljutott császár fülébe, aki anélkül,hogy Conrad erélyes ellenvetéseit meghallgattavolna,

a szerb fronton teljesen szabad kezet engedettPotioreknek, aki már bizonyos hírnévnek ör-vendett és úgy szerepelt, mint a monarchia

legjobb stratégája.

1906-ban a vezérkari főnöki állásra őt ajánlották,szemben Conraddal) akit a császár nem is ismert,aki azonban a Ferenc Ferdinánd pártfogoltja volt.Mint mindig, a trónörökös akarata teljesedett és aző pártfogoltja győzedelmeskedett. Potiorek kárpót-lásképen megkapta a gráci hadtest parancsnokságotés 1911-ben főkormánybiztos és hadsereg felügyelőlett Sarajevóban. A végzet úgy akarta, hogy szeme-láttára gyilkolják meg a trónörököst.

Ilyen esetben minden más hivatalos személyi-ség elvesztette volna az állását, annál inkább, mertaz ő felelőssége nyilvánvaló lett, miután nem tették

140

meg kellő mértékben a szükséges rendőri előkészü-leteket. Potioreket azonban nem hívták vissza; remis mondott le, ami az adott körülmények között alegkevesebb lett volna. A közvéleménynek mind-ebből azt kellett következtetni, hogy a császárnaka szeme rajta van ezen az emberen és hogy katonaibonyodalmak esetén Potiorek lesz az, aki a balkániszakaszon az osztrák seregek élére áll, hogy győ-zelemre vezesse őket.

A pillanat elérkezett, amikor meg kellett nekimutatni, mit tud? Tényleg: minden ingadozás nél-kül ragaszkodva eredetileg kiválasztott tervéhez,erős harcok és véres veszteségek árán előre haladtegészen a Kolubara folyócskáig, mialatt előre toltkülönítmények ugyanebben az időben elfoglaltákBelgrádot. Szerencsétlenségre feleúton megállapo-dott, újabb bizonyságát adva annak, hogy a legki-válóbb teoretikus gyakran nagyon is ügyetlen szer-vező. Az ő esete jó példa erre.

Potiorek elfelejtette azt, hogy az ellenség üldözése egymagában még nem teszi ki az egész:háborút, ellenben az utánpótlás és a csapató!megkímélése nem egyszer a felét jelenti a si-kernek. Ő bizony élelem, ruha, muníció nélkü-hagyta a csapatait, szemben azzal a szerb el-lentámadással, amely nem várathatott so- káig magára.

Az osztrák-magyarok lesújtó vereséget szenvedtek,a Kolubara épen olyan baljóslatú lett Ferenc Józsefcsapatai számára, mint a német császár serege ré-szére a Marne. A monarchia katonáit megszállta aterror és néhány nappal később egyetlenegy semmaradt közülük szerb területen. Szerencsére az ül-dözőik is ki voltak merülve és kifogytak a lélekzet-böl, mert enelkül semmi sem maradt volna FerencJózsef hadseregéből. Azt hitték, hogy Potioreket

141

ezekután elbocsátják. Nem; csak rendeletileg föl-mentették a parancsnokságtól, utódja, Jenő főhercegpedig egyelőre megelégedett avval, hogy újra szer-vezze a császári csapatokat.

Ezek az újságok, amelyeknek a politikai hord-eredét talán egyedül csak az uralkodó értette meg, azta kevés bátorságot is elvették tőle, ami még meg?maradt benne.

— Ilyen vállalkozások után tessék tovább szőnia szép külpolitikai álmokat! — mondotta. — Olasz-ország most egyszeriben a hátunkban lesz és ha Ro-mánia nem követi a példáját, szép gyertyát kellgyújtanom barátom, Károly király tiszteletére.

Az északi fronton sem voltak kedvezőbbek ahadműveletek. Conrad offenzívája kétségtelenül ra-gyogó eredményt ért el több ponton, — így Kras-niknál és Komarovnál, — ezek a győzelmek azon-ban múló sikerek voltak az oroszok lesújtó szám-beli fölényével szemben. Csakhamar általános visz-szavonulásra kényszerült, amely csak a San men-tén és a Kárpátok vonalán állapodott meg. Conradszidta a németeket, akik őt ide juttatták és sürgetvekérte a segítségüket, a császár nagy szomorúságára,aki, azt szerette volna, hogy csapatai a saját ere-jükből győzzenek.

— Miért fecsérli el Conrad a legjobb egysé-geinket? — kiáltott föl. — Azonban az kétségtelen,hogy nehéz lehet helyt állni a muszkáknak. Conradpedig minden tőle telhetőt elkövet, hogy megvessea lábát velük szemben.

A karácsonyi hó fehér pillékkel szórta teleezeket a sötét gondokat,

hosszú élete alatt bizonyosan ez volt FerencJózsefnek a legszomorúbb karácsonya,

pedig elég bánatos ünnepben volt része. Fiatalabblánya mindent elkövetett, hogy kiragadja dolgozó-

142

szobájából és magárai vigye a walsee-i kastély csa-ládi körébe, szentestei gyertyagyújtásra. Azonbanminden kísérlete csődöt mondott. Ferenc József eztválaszolta:

— Hogyan tarthatnék én karácsonyi vakációtmost, amikor a monarchiám élet és halál között ví-vódik? Pfuj! undorodnék önmagamtól, ha csak egyórai pihenői engednék magamnak.

Az, hogy előző ősszel Törökország a központihatalmak oldalán lépett be a háborúba, a másik ol-dalról ellensúlyozódott egy kedvezőtlen esemény-nyel: Károly román király meghalt. Amikor decem-ber 31-ike elérkezett és vele együtt az újévi levelezéskötelezettsége, Ferenc József elé terjesztettem azok-nak az uralkodóknak a névsorát, akiknek szokásszerint gratulálni szokott. Ezen a névsoron szere-pelt az új román király, Ferdinánd és felesége, Má-ria királyné. A császár megcsóválta a fejét és eztmondta:

— Íme, két olyan név, amelyet hamarosan tö-rölnünk kell, előbb vagy utóbb fölmondták nekünka barátságot.

Ahelyett, hogy ki tudta volna szabadítanimagát a lelkét mardosó gondokból, a szegény ural-kodó egyre jobban elmertet bennük. 1915 ilyen le-verő kilátásokkal kezdődött meg. Március 18-ánPrzemysl elesett és Conrad, akinek a visszavonu-lását egészen Krakkóig kellett folytatnia, a főhadi-szállást áttette Teschenbe, Sziléziába. Az oroszokBécset és Budapestet fenyegették és hogy a szeren-csétlenség teljes legyen, mindehhez hozzájárult

Olaszország teljes elpártolása.

Az osztrákbarát külügyminiszter, San Gui-liano márki, halott volt, utódja, Sonnino pedig tel-jesen ellentétes politikát űzve azt követelte, hogy az

143

olasz semlegesség tovább folytatása fejében rögtö-nösen adják át nekik Trentino, Trieszt, Görz, Záraterületét több adriai szigettel egyetemben.

Ezekkel a követelésekkel kapcsolatban a mon-archia római nagykövete zavaros információkat kül-dött Bécsbe, ugyanakkor német kollégája, Bülowherceg, aki minden áron el akarta kerülni az olaszellenségeskedést, télies erejével azon dolgozott,hogy fogadják el a föltételeket.

Berchtold, akit az 1914. évi politikai kombiná-cióinak a bukása teljesen megzavart és megfosztottminden bátorságától, új dilemmával kerüli szem-közt: minden kényes kérdések legsúlyosabbjávalhelyzetét még nehezebbé tette a császár következőszenvedélyes kijelentése:

— Soha, soha az életben nem engedem át harcnélkül a régi Ausztria területét! Inkább becsülettelelpusztulni, mint hogy ilyen kupeckedésbe belemen-jek. Ha Németország ajánlja nekünk ezt a megol-dást, nagyon helyes, járjon elő jó példával és adjavissza Franciaországnak Elzász-Lotharingiát. Ezegyszerre befejezné a háborút és én megkönnyebbül-ten sóhajtanék fel.

Ezen a ponton a császár szilárd maradt éssemmi sem rendítette meg önfejűségét. Berchtold azta következtetést vonta le belőle, amit le kellett von-nia, leköszönt, utódja egy bürokrata lett: báróBurián.

Burián, aki még elődjénél is inkább híve voltaz Olaszországgal való megegyezésnek, odáig ment,hogy titokban a legcsalogatóbb ígéretekkel halmoztael Itáliát, azonban olyan nyakatekert formában, any-nyi kétértelműséggel és minden fajta fenntartással,hogy ezzel Rómában nem sok bizalmat ébresztett.Az ajánlatok már különben is későn érkeztek.

144

Nagy sietve néhány divíziót szedtek tehát összeés odadobták őket az olasz határra. Jenő főherceglett az új front parancsnoka. Ez a művelet főképarra való, hogy megmentse a látszatot, mert Olasz-ország harci egységek, tüzérség tekintetében olyanlesújtó fölényben volt, hogy a küzdelem a két ellen-fél között nagyon egyenlőtlennek mutatkozott. Az1915 május 3-iki hadüzenet a császárt bágyadt, be-letörődött és közönyös kedélyállapotban találta.

— Ennek be kellett következni, — mondotta. —Tizenöt nap alatt az olaszok Grazban lesznek, anél-kül, hogy nagy erőt kellene kifejteniök és ezzel a há-ború véget ér. Bár az Isten adná, hogy legalább egydarabka megmaradjon a kezemben a birodalmam-ból, ha majd a békét megkötjük.

Ez azonban túlságos sötét látása volt a dol-goknak. Ferenc József ezúttal pesszimizmusa áldo-zata volt; a végzet még: egy szerencsés fordulatottartogatott a számára.

Május végén Conrad tervei alapján, amelyetosztrák-magyar és német csapatokkal Mackensenhajtott végre, a központi hatalmak áttörték az oroszfrontot s ezzel megnyílt az útja egész sereg nagy-szerű sikernek, amely a szövetségeseket nemcsakPrzemysl és Lemberg birtokába helyezte vissza, ha-nem kezükbe juttatta a hatalmasan megerősítettVarsó és Ivangorod után Brest Litowskot is, amelyfő központja volt az orosz ellentállásnak. Ε győzel-mek révén egész Lengyelország az osztrákok és né-metek kezébe esett, erről az oldalról tehát hosszúidőre nem kellett meglepetésektől tartani.

Ami pedig az olasz előnyomulást illeti, az el-maradt. A császári csapatok minden dicsérő szófölött álló bátorsággal álltak az ellenség nyomásá-nak ellent, ami tekintettel nagy számbeli kisebbsé-gükre, nem volt csekély vállalkozás.

115

Az öreg uralkodó pesszimizmusát így látszólagminden oldalról megcáfolták az események. Mind-ezek a sikerek azonban nem részegítették meg és nemvesztették el vele a higgadt ítéletét. sőt mindenekdacára, továbbra is állhatatosan megmaradt a pesz-Bzimizmusában. Ki találja ki, mit mondott Lembergvisszafoglalásának a hírére? Megelégedett ennek akijelentésével:

— Nagyszerű, fenséges dolog! Le kell venni akalapot ez előtt a siker előtt, de ne felejtsük el: mégnem mondták ki az utolsó szót. Ki tudja, lesz-e be-lőle valami hasznunk egyáltalában? Egész tömeg el-lenséggel van dolgunk, akik nem hagynak nekünknyugtot addig, amíg el nem érik a céljukat. Még né-hány ilyenfajta győzelem és a végsőket járjuk; mertmindez csak arra való, hogy meghosszabbítsa a há-borút. Mert az ilyen hosszú háború nem a gyengébbvereségével, hanem teljes romlásával végződik.

Aztán gondolkozva hozzátette:— És a hátsó terület? Lesz-e elég kitartás ben-

ne? Mert nem szabad kizárólag csak a harcvonalontartanunk a szemünket. Hm. Nem tenném a keze-met a tűzbe. Németország és mi teljesen körül va-gyunk zárva, minden összeköttetésünk megszakadt akülvilággal. Helyzetünk sokkal rosszabb, mint azéáz ostromlott váré, amellyel gyakran összehasonlí-tanak; mert az ostromlott várnak vannak tartalékkészletei és élelmiszerei fölhalmozva a raktáraiban.Pe hol vannak a mi készleteink?

Gróf Paar sokat bosszankodott emiatt a „csá-szári képmutatás” miatt és gyakran késztette kifaka-dásra Ferenc József „krónikus pesszimizmusa.”

— A császár sokkal öregebb, semhogy megér-tené a mi szép és nagy korszakunkat, — mondotta.— Méreggel telíti a saját életét és a másokét; reg-geltől estig minden fekete körülötte, mindent tintaszínben lát és szemet huny a mi időnk minden nagy-

146

szerű jelenségével szemben. Biztos vagyok benne,hogy az események megcáfolják.

De sem gróf Paar, sem akárki más nem voltképes arra, hogy az uralkodó fölfogását ebben a te-kintetben megváltoztassa. Egy győzelem az ő szemé-ben sokkal kevésbbé volt katonai siker, mint inkábbegy olyan lépcsőfok, amely a béke felé vezet. Abéke: ez központja lett a gondolatainak, alfája ésómegája egész magatartásainak az unum necessa-rium, amelynek az eléréséért bármilyen áldozatrahajlandó lett volna.. Másrészről pedig egy fixa ideaszállta meg, egyike egy olyan óhajtásnak, amelyekel szokták emészteni az aggastyánokat: az a kíván-ság gyökerezett az agyába, hogy még életben érjemeg a béke aláírását.

— Bár adná meg az Isten nékem azt a kegyet,hogy meglássam a háború végét! — ismételgettegyakran. — Miután akarata ellenére neki kellettmegnyitnia az európai ellenségeskedéseket, azt óhaj-totta, hogy ő legyen az is, aki annak végét veti; az!az egyetlen gondolat, hogy utódjára egy ilyen hábo-rút kelljen örökségül hagynia, bánattal és rémületteltöltötte el.

A háború kitörése óta 1915 júliusaiban fogadtaaz első uralkodó látogatását: III. Lajos bajor ki-rályét. Az öreg uralkodó számára ez kellemes kité-rés volt, amely megszakította mindennapi életeszürke taposó malom unalmát; a rangjából származótárs előtt kiönthette a lelkét. A bajor király jó hirthozott: Bulgária beavatkozása a központi hatalmakoldalán közvetlen küszöbön állott. Ferenc Józsefnem mutatott valami túlságos elragadtatást:

— Mindezek a szövetségi kombinációk — mon-dotta, — szerintem nem ígérnek sokat; akkor szé-pek és akkor jók, ha közelebb segítenek bennünket abékéhez. Már most Bulgária közbelépése közelebb se-git-e bennünket ehhez? Legalább is az kellene, hogy

147

Oroszország visszavonuljon a játékból, akkor vilá-gosabban látnék a dologiban. Sajnos, még nem érkez-tünk meg odáig.

1915 szeptemberében Bulgária tényleg a köz-ponti hatalmak oldalára állott, Mackensen pedigmegkezdte nagy offenzíváját, amely nemcsak Szer-bia és Montenegró, hanem Albánia és Macedónia el-foglalására vezetett. Potiorek légiói meg voltak bosz-szulva és Ferenc József egy kis önbizalmai kapott.

pont, hogy a szerbek megverték a seregeit.Mert bánatában az volt a legérzékenyebb

A szerbek! Milyen szörnyűséges szégyen! Agyőzelem lemosta a gyalázatot, az a gondolat azon-ban, hogy a sikert a német és bolgár seregek segít-ségének köszönheti, keserű hátsó gondolattal töl-tötte el.

— A németek nélkül, — így sóhajtott, — nemérdemes semmit sem elkezdeni. Mindenféle formábanazt ismételgetik előttem, hogy katonáim bátorságáranincsen példa. Akkor hát más ok játszik itt közbe.De micsoda? A szervezés elégtelen nálunk? Conradmár nagy takarítást rendezett és százával menesz-tette a frontról a tábornokokat. Az új kinevezésekmódot adtak neki arra, hogy alkalmas emberekkelcserélje ki őket. Ami engem illet, bizonyos vagyokabban, hogy ez neki sikerülni fog . . .

Bolfras, a katonai iroda főnöke, aki előtt eze-ket mondotta, néma maradt, mint a csuka, csak ké-sőbb nyilatkoztatta ki előttem, hogy Conrad vetély-társa, Schemua tábornok, aki a vezérkari főnököt1911 őszétől 1912 őszéig helyettesítette, más eredmé-nyeket ért volna el.

1915 novemberében az év nagy győzelmei után

Vilmos császár is megérkezett Schönbrunnba

148

hogy kezet fogjon barátjával és szövetségesével. Eza látogatás, amely teljesen intim keretek között folytle, mérhetetlen reménységek forrása lett, elterjedt ahír, hogy ez volt az első lépés a béke felé. A valóságsokkal prózaibb dolog volt. Vilmos császár megér-kezése Ferenc Józsefet tövises ágyra fektette. Er-kölcsi tartozásának tudata lesújtotta az osztrák ural-kodót, sokkal lelkiismeretesebb voll, semhogy neérezze, hogy ebben a politikai társulásban ő volt agyengébb fél és csak tökéletlenül működött közre aközös ügy érdekében.

A maga részéről a Kaiser egészen megváltozott:mesterkéltebb, kimértebb volt, mint máskor, kénysze-redett nevetése elárulta, hogy erőltetett jókedv álarcamögé akarja rejteni a lelkében rejtegetett emésztőgondokat. Az, ami mind a kettőjüknek legjobban aszivükön feküdt, a béke volt,

a lehető leggyorsabb és a lehető legkevésbbéhátrányos béke.

De mind a kettő azt várta, hogy a másik érintse ezta témát: Ferenc József azért, mert nem akarta, hogygyávának vagy kislelkűnek tartsák, Vilmos császáraz őt környező aranygallérok és csillagoktól valófélelmében, meghódoló tekintetből tábornokai iránt,akik az orránál fogva vezették.

Az idő így eltelt azzal, hogy az esőről, mega szép időről beszélgettek és a találkozáseredménye tökéletesen semmi sem volt.

Vilmos különben sem ütötte föl sátrát hosszabb időreSchönbrunban s miután a két uralkodó kölcsönösencsak feszélyezte egymást, igaza volt, amikor igyeke-zett megrövidíteni a látogatását. A távozásnál azonban meglehetősen fölindultnak látszott, a „viszontlá-tásra!” szó alig tudott előtörni az ajkai közül. Fe-

149

renc József, mint mindig, ez alkalommal is megta-lálta a megfelelő szót és a megfelelő gesztust:

— Az én koromban ez a szó, hogy „viszontlá-tásra!” mindig nagyon problematikusnak látszik, —mondotta. — Ha a sors megtagadná tőlem ezt azörömöt, most ez alkalommal szívem mélyéből kö-szönöm neked mind azt a jóságot, amelyet irántamtanúsítottál.

Néhány nappal ezek után az események utángróf Paartól hallottam, hogy az öreg uralkodó álmat-lanságban szenved. A monarchia belső helyzete voltennek az oka. Az antant blokádja tényleg erősencsökkentette, majdnem teljesen megszüntette az első-rangú élelmiszerek utánpótlását. Legalább is Auszt-riában, mert Magyarországnak sokkal kevesebb okavolt a panaszra. Mint mezőgazdasági ország és ter-mészetes gabonaraktár nem szenvedett hiányt sem-miben Ilyen körülmények között a legegyszerűbbdolog az lett volna, ha központosítják az élelmezéstés a szerencsétlen Ausztriát főképen a magyar ter-melésből élelmezték volna. A magyaroknak azonbanaz önzés a legkisebb hibájuk, politikájuk pedignem érkezett meg annak a megértéséig, hogy az őéletérdekük szolidáris a szomszédjuk életével. MégTisza István magyar miniszterelnök is, aki tehetség-ben sokkal fölötte állott honfitársainak, azonosítottamagát az agráriusokkal és lezárta az Ausztriávalszomszédos magyar határokat. Gróf Stürgkh oszt-rák miniszterelnöknek nem volt sem elég erélye,sem elég hatalma ahhoz, hogy ennek az újfajta blo-kádnak véget vessen.* Azonfelül parlament nélkül

*Újabb igazságtalan vád a szerző részéről Ma-gyarország és a magyar politikusok ellen. A háborúalatt egész Ausztria meg volt győződve arról amitMargutti mond, hogy „Magyarország nem szenvedhiányt semmiben”. Mi, akik végigszenvedtük a há-borús nélkülözések és hiányok töméntelenségét saját

150

kormányozott, míg Tisza a magyar képviselőházratámaszkodhatott.

Az osztrák parlamentet nem merték össze-hívni akkor, amikor Oroszország ellen folyta háború, mert jól tudták, milyen megbíz-hatatlanok az osztrák szlávok, különösenpedig a csehek lojalitása és biztosra vették,hogy a parlament nyílt ülésén nem marad- hatnak el bizonyos viták és incidensek.

Stürgkh tehát a hadüzenet időpontjában bizony-talan időre elnapolta az osztrák képviselőházat és ahasonló alkalom előrelátásával készült 14. §-ra tá-maszkodva a saját kezében egyesített minden kor-mányzati hatalmat. A dolgoknak ebből az állapotábóla legnagyobb mértékben képtelen helyzet keletkezett.Az osztrák nép sorsa legtragikusabb fordulóján aztlátta, hogy megfosztják törvényszerű képviselőitől shogy szó nélkül a hátára kell vennie az egyre növe-kedő nyomornak a terhét, amely alatt már roskadoznikezdett. Lehetetlenség volt, hogy az elégedetlenség neterjedjen; és hol áll meg a lázadás, ha láncait egy-szer az éhség eloldozta.

Ezek a gondok sújtották le az uralkodót. Köz-benjárt tehát egyrészről Stürgkhnél, hogy a törvény-hozás összehívását elérje, másrészről pedig gróf Ti-szánál, hogy megnyittassa vele a magyar határokat.Nem jutott eredményre sem az egyiknél, sem a má-

tapasztalatunkból tudjuk, hogy ez a: vád mennyireigazságtalan volt, annál is inkább, mert amiről Mar-gutti nem vesz tudomást, az osztrák-magyar határtcsak az illegitim csempészések elől zárták le, a nor-mális és megengedett kereskedelem útján a magyarkormány hozzájárulásával így is töméntelen magyafélelmiszer ment ki Ausztriába, ami egymagában véveelég cáfolata annak az állításnak, hogy nem volt elégérzék bennünk az érdekközösség fölismerése iránt(A fordító.)

151

siknál. A volt osztrák miniszterelnökkel, gróf Koer-berrel beszélgetve, az uralkodó ezt sóhajtotta:

— A monarchia magában hordja a romlás csi-ráit. Ezzel a ténnyel szemben mi hasznuk van a ten-gerí és szárazföldi győzelmeknek? És hogyan érhet-nék el valami sikert, amikor tudom, hogy a belsőellenség mindig lesben áll s kémkedve lesi az alkal-mat, mikor eshetik neki a hadsereg hátának, hogyeltörje a gerincét?

Az a meghívás tehát, hogy az uralkodó töltsea karácsonyi ünnepeket a walsee-i kastélyban, eb-ben az évben még kevésbbé járt sikerrel, mint azelözö esztendőben. Ferenc József még azt az ötletetis nyersen visszautasította, hogy a nyár során né-hány heti pihenőre vonuljon vissza Ischlbe, vagylegalább a Hermes-villába, amely Lainzban nagypark közepén feküdt, néhány lépésnyire a székvá-rostól.

Az év utolsó napja a nedves és komor Schön-brunban találta és itt látta az ígéretek és reménysé-gek halvány fényében fölkelő újév hajnalát. 1916ujévnapja mégis olyan szomorú volt, hogy azt sohasem felejtem el. A gyengélkedő császár egy köhö-gésben töltött álmatlan éjtszaka után minden láto-gatást Rendelt. Egész délelőtt légzési zavarokbanszenvedett, a, nap hátralévő részét pedig összetörveés hajlott háttal a karosszékében töltötte. Milyenellentét azzal az erővel és élénkséggel, melyet mégelözö este is mutatott! Hallottam, amikor ezt sóhaj-totta:

— Ha legalább ez már a vég lenne ... azenyém, ha már nem a háborúé!

Az életerő kialvóban volt benne. Az új évtehát rosszul kezdődött.

A következő napon azonban az uralkodó is-mét visszanyerte rugékonyságát. üdesége február

152

elején meglepte Ferdinánd bolgár cárt, aki látoga-tásra érkezett Bécsbe. Neki is csak úgy, mint jó-hány hónappal megelőzőleg II. Vilmosnak,

a békegalamb szerepét

tulajdonították. Az csakugyan kétségtelen, hogy akét uralkodó mindenre kész lett volna ennek a cél-nak az érdekében.

— Szerencsétlenségre — magyarázta meg ne-kem Paar gróf — a vállalkozás még nem érett meg.Ellenségeink ezer mérföldnyire vannak attól, hogymagukat megverteknek tekintsék: ami érthető, ha azember arra gondol, mennyi tromf van még a kezük-ben. Ami már most a kölcsönös engedékenység bé-kéjét illeti, arról a németek nem akarnak hallani; őkgyőzőknek tekintik magukat, ami katonai szem-pontból tényleg igaz. De csakis katonai szempont-ból, — ismételte meg az öreg generális, aki azutánkifejtette, hogy az ilyen hosszú háborúban a fegy-verek nem egyetlen alkotóelemei a győzelemnek.

Közben elhatározták, hogy intenzívebbenfolytatják a háborút,

1916 tavaszán a német és az osztrák-magyar vezér-kar annak a megvitatásával foglalkozott, hogy mi-lyen offenzíva-tervet állapítson meg egy közös akciókeretében, amely eljuttatja őket az antant fölött valógyőzelemhez. A császár a bonyolódott tárgyalásokmenetét dobogó szívvel és fölújuló reménységgel ki-sérte, végül azonban keserű csalódásban lett része:

a közös offenzíva tervét elejtették, az érde-keltek nem tudtak egymással megegyezni.Mert amíg Conrad hajszra tartott, német kol-légája, Falkenhayn, csára húzott, amíg azegyik azt kívánta, hogy a döntő csapástOlaszországra mérjék, a másik Verdun mel-lett kardoskodott. Az eredmény az lett, hogy mindegyik ment a maga útján.

153

Megszabadulva ezektől a dolgoktól, Conradmost téliesen saját terveinek a végrehajtására szen-telhette magát. Most azonban egy másik nehézségmerült föl. Amíg Jenő főherceg és a Karsztot hő-siesen védelmező Boroevics Friaul ellen kívántakakciót indítani, Conrad mindenáron Tirol keleti ha-tára ellen akarta megindítani az offenzívát. Az őálláspontja győzött, azonban a márciusra tervezettoperációkat el kellett halasztani egészen májusra, mert az időjárási viszonyok kedvezőtlenek voltak.

Ebből a célból dél Tirolban nagy csapat 3me-geket koncentráltak hatalmas tüzérséggel ellátva,erősítésül az orosz frontról hoztak számos egységet.Ez azt jelentette, hogy

veszélyes pontról kellett elvonni csapato-kat, mert Oroszország nagyszerű erőmegfeszí-tésre készült és az ecélból véghezvitt csapat-összevonások nem kerülték el sem a németek,sem az osztrákok figyelmét. Az orosz front hirtelen a helyzet súlypontjába került.

Ha Németország és Ausztria-Magyarország megtudják állítani ezen a fronton az ellenség támadóhullámait, a játszimat talán megnyerik; nem látszottlehetetlennek, hogy akkor II. Miklós császár fá-radtságból békét kér. Trónja már erősen ingott, mertmegrendítették a különböző forradalmi megrázkód-tatások.

Az offenzíva kimenetelének ezenkívül tatássalkellett lennie Romániára is. Romániát habozóvá tettea központi hatalmak győzedelmes helyzete és vissza-tartotta attól, hogy szövetséget kössön az antantial,azonban csak az orosz fegyverek sikerét várta arra,hogy a központi hatalmakat megtámadja, bárha attóla gondolattól sem idegenkedett, hogy mégis csak azantant ellen forduljon, ha más irányból fúj a szél.

Több játszma kezdődött és folytatódott tehátegyidejűleg. A sakktábla nagy figurái azonban amint

154

mondottuk, az orosz harctéren voltak. Csak Conradkéslekedett néhány toronnyal és néhány lóval olyanponton, amelynek teljesen másodrangú jelentőségevolt.

— Az alkalom csábító lett volna arra, hogy meg-buktassuk, — mondotta nekem később Bolfras tábor-nok, — de nem volt senki, aki helyettesítse.

Az igazságot mondta. Az osztrák-magyar had-seregnek csak egy Conradja volt. Ő volt az egyetlen,aki olyan kipróbált stratégiai látással és szemben akétségbeesett helyzetekkel olyan zseniket jellemzőnyugalommal rendelkezett, mint ő.

A császár mindenesetre tisztában volt úgy ahelyzet komolyságával, mint a Conrad tervéből szár-mazó veszélyekkel; de mint mindig, most is a szélső-ségig korrekten és minden súrlódástól irtózva jobb-nak látta, hogy ne avatkozzék be stratégiai dolgokbaés hagyta, menjenek a dolgok úgy, amint akarnak.Conrad még egy második okkal is szolgált az ural-kodónak az elégedetlenségre, meghíván a fiatal Ká-roly főherceget egy első vonalban levő hadtest pa-rancsnokságára.

Az volt a szándéka, hogy ezzel nagyobb fényt,kölcsönözzön az offenzívájának, abból a célból pe-dig, hogy a javaslatát elfogadtassa, nagyon helyesdinasztikus érveket hozott föl: a jövendőbeli császár-nak a maga számára is babérokat kell gyűjtenie.

Ferenc József mindebben csak katonai komé-diát látott, amely egyáltalában nem illett azesemények komolyságához és csak hajlandó-sága ellenére egyezett bele a Conrad szán- dékába.

A nádszálat mindig egészen apró sulyok ingatlakmeg, ebben az esetben Zita királynő kérései okángyermekeivel együtt Schönbrunnban időzött. Az öreguralkodó azonban komor és nyugtalan maradt.

155

Az osztrák-magyar lövöldözés tehát megkez-dődött május közepén a tiroli Alpok keleti nyúlvá-nyain és a támadók részére elég jelentős helyi elő-nyöket eredményezett. A jó kezdet után azonban egy-szerre meg kellett szakítani az előnyomulást, hogymindenki odacsődüljön, ahol legjobban égett a ház,vagyis az orosz frontra.

Az összevont erős orosz csapatok kihasználvaazokat az űröket, amelyeket az ellenség sorai·ban a Tirolba átszállított egységek okoztak,erős tüzérséggel áttörték az osztrák-magyarfrontot Lucknál és még több helyütt, ezen anyiláson keresztül pedig elárasztották Galí- ciát és Bukovinát.

Más szakaszokról összeszedett erőket vetettek hirte-len a fenyegetett pontra. A maguk részéről a néme-tek is több divízót hoztak ide és közös erővel sike-rült megállítani az orosz előnyomulást. Az ellensé-ges sikereknek azonban más következmények jártaka nyomukban.

Bukarest most állás foglalt

és elhatározta, hogy végérvényesen az antant olda-lára, áll. Ez újellenséget jelentett Ausztria oldalábanés pedig annál félelmetesebbet, mert seregei teljesenérintetlenek voltak.

Ez kegyelemdöfés volt a császár számára. Amegmaradt bátorsága is elpárolgott.

— A dolgaink rosszul folynak, — mondotta ne-kem ebben az időben, — rosszabbul, semhogy ezt va-laha is gondoltuk. A hátsó terület kitartása is fogy-tán van. A telet majd csak áthúzzuk valahogy. Deelhatároztam: tavaszra véget vetek a háborúnak. Ke-rüljön, amibe kerül. De nem várhatjuk meg, amígteljesen tönkretesznek bennünket!

150

Megismételtem ezeket a szavakat gróf Paárelőtt, aki egyáltalában nem látszott meglepettnek, Acsászár elhatározása nem volt újság a számára. Föl-világosított az okról, ami nagyon érdekes volt. ő^szelehet foglalni ebbe a logikai következtetésbe:

A háborút be kell fejezni az Egyesült-Álla-mok beavatkozása előtt.

Ámde: ez a beavatkozás tavaszra, egész biz-tosan várható.

Tehát: a háborúnak be kell feleződnie tavaszelőtt.

Ennek a syllogismusnak az első fele naívonfoglalkoztatta a császárt, mert az Egyesült-Államok-ban látta azt az egyetlen semleges hatalmat, amely al-kalmas arra, hogy újra eljátssza azt a szerepet, ame-lyet 1905-beo Oroszország és Japán között vállaltmagára. De mi marad ennek a közvetítésnek a re-ménységéből, ha Amerika, a bíró tiszte helyettmaga is érdekelt fél lesz és azonosítja magát azantanttal?

Ilyen tényekkel szemben, az éleslátásnak éstiszta ítéletnek hasonló példája után lehet-e megis-mételni többé azt az elkopott közhelyet, hogy azuralkodó túl sokat élt és tovább uralkodott, mintahogy szabad lett volna? Ennek nem épen az ellen-kezője az igaz?

Augusztus végén Románia belépett a hadvi-selő felek közé, a monarchia pedig, — nemkell-e ezért az osztrák-magyar vezérkart és amagysr kormányt felelőssé tenni? — telje-sen készületlen volt ezzel a ténnyel szem-ben; annyira készületlen, hogy Niel maréchaltörténelmi mondását megváltoztatva, azt le-hetne mondani, hogy egyetlen egy gomb sem volt a kamásnikon.

Ez a szerencsétlenség, párosulva a románok mindenskrupulustól mentes hadviselési módjával azt ered-

157

ményezte, hogy néhány nap alatt úgy szólván kard-csapán nélkül a kezükben volt egy tekintélyes föld-szalag a monrhia területéből, ahol a népességet alegnagyobb brutalitással kezelték. A népet meglepe-fésképen érte a támadás, nem volt ideje, sem módjaarra, hogy meneküljön, a levegő tele volt panasszalés siránkozással, ami elhallatszott egészen Buda-pestig, sőt Bécsig is.

Ez volt a jel annak a forrongásnak a kitörésére,amely már hosszabb idő óta érlelődött mindenkineka lelkében. A gátak elszakadtak; az elégedetlenségáradata, amely három év óta erőszakkal visszafojtvacseppről-cseppre gyűlt össze a szívek mélyén, kicsa-pott és fölszabadulva, egyszerre olyan erős lett, mintegy félelmetes árvíz.

Mint minden kritikus alkalommal most is Né-metországnak kellett beavatkozni. Avval a szervezőzsenialitással, amely őket jellemzi, a németek hirte-lenében tekintélyes sereget állítottak talpra, amely-ben német, osztrák és magyar egységek voltak és eza hadsereg több összecsapásban megverte a románo-kat. A román hadsereg teljes és megsemmisítő vere-séget szenvedett s arra kényszerült, hogy a legna-gyobb sietséggel vonuljon vissza a határra, beleszo-rulva egy harapófogóba, amelynek fenyegetve előretörő szárai voltak a Mackensen és a Falkenhayn se-regei, az egyik Erdély, a másik pedig Bulgária felől.

Újabb próbája annak, hogy a bátor osztrák-magyar csapatoknak csak jó vezetésre volt

szükségük ahhoz, hogy győzzenek.

Ezúttal az öreg uralkodó már csak gyenge ér-deklődést mutatott a hadműveletek iráni. Az az er-kölcsi levertség, amely 1916 nyarán elfogta, nemhogycsökkent volna, hanem még növekedett, a román be-avatkozás és az a fixa idea, hogy a Hinterland nemtarthat ki tovább, lesújtották.

158

Már októberben heves tüdőgyulladás támadtameg, amely hamarosan lázzal komplikálódott. Min-den éjjel köhögési rohamok gyötörték s reggelen-ként olyan gyengének és kimerültnek érezte magát,hogy csak a legnagyobb erőfeszítések árán tudottújra munkához fogni. De azért tovább küzdött, éssikerült neki az, hogy akaratával egy darabig megmozgásba tartsa a gépet. Minden nap az íróasztalamellett ülve fogadta minisztereinek a jelentését ésa munkába merülve igyekezett elfelejtetni önmagávalazt az erőcsökkenést, amelyet a kor és a túlságosansok munka okozott. Aggastyánban ez az energia mára fanatizmus határán járt.

Időközben gróf Stürgkh miniszterelnököt leterí-tette Bécsben egy osztrák szocialista golyója. Úgytekintették öt, mint az autokratizmus képviselőjét éselpusztították, hogy szabaddá tegyék az utat a népkövetelései előtt.

Erre a hírre a császárt újra megszállottaminden borzalom. Azt hitte, már is látja, ho-gyan lázad föl a hadsereg mögött a Hinter-land s a látóhatáron mindenütt kísértetek és rémek hemzsegtek.

Egy pillanatnyi habozás nélkül hivatta Koerbert,aki nagyon tekintélyes politikai személyiség volt ésrábízva a kormányalakítást arra kérte, hívja összeminél előbb a parlamentet, hogy a monarchia Lajtántuü részeiben is helyre állítsa a normális viszonyo-kat. Az új miniszterelnök megígérte, hogy az osz-trák képviselőház 1917. év kezdetén újra megkezdiműködését és nagy buzgalommal látott munkához.

Az uralkodó azonban ezt már nem érhette meg.

November első napjaiban lassan előrehaladó tüdő-gyulladás lépett föl nála, amellyel szemben háziorvosaKerzl, nem találva elég megbízhatónak a maga ítéle-

159

tét, tanácskozásra hívta meg egyik kitűnő kollégá-ját, dr. Ortner egyetemi tanárt Azonban az utóbbisem tudta megakasztani a baj előrehaladását. Hideg-rázástól meggyötörve, alig vánszorogva, a beteg csakcsodaszámba menő energiával tudta magát fen tar-tani a foteljében. Ügyeket intézett, még mindig, min-dig . . . Később csak az agónia tudta kiragadni ke-zéből a tollat.

Amikor érezte, hogy vége közeledik, kérte, ad-ják föl neki a halotti szentségeket, ezt a kívánságátaz udvari lelkész teljesítette. Azután folytatta mun-káját hétfőn, november 20-án és november 21-én,kedden délelőtt.

Ezen az utolsó reggelen, mint rendesen, fogadtaaz első hadsegédjét, továbbá a katonai iroda főnökétés aláírásával látta el az eléje terjesztett aktákat,majd még azokat is, amelyeket a két órai kurír ho-zott hozzá. Az öt órai futárt is szokás szerint elindí-tottam Schönbrunnba, azonban már hét órát ütöttea Hofburgban. ahol tartózkodtam, de a postát mégmindig nem hozták nekem vissza. Nagyon megle-pődtem, telefonoztam Schlönbtnunmha s megtudtamegy szolgálatban levő lakájtól, hogy a császár mégmindig a dolgozószobájában van, azonban nincstöbbé ereje arra, hogy az aktákat elolvassa és alá-írja, így tehát azokra ma már nem számíthatok.

Szegény ember sírt, mialatt nekem ezeket afölvilágosításokat megadta. Schönbrunnba siettem,ahol a hadsegédeket az előszobában gyülekezve ta-láltam. Paar gróftól megtudtam, hogy

az uralkodó állapota a legnagyobb aggodal-makra adhat okot. Csakhamar megérkezettKároly főherceg, akit előző napon sürgönyilegértesítettek, A sürgöny a keleti fronton ta-lálta ahol az Olaszország ellen indított offen-zíva megakadása óta egy hadsereg-csoportot vezényelt. Sápadtsága, izgatottsága elárulta,

160

hogy a felelősség súlyának a borzalmai márisránehezednek a vállaira.

Az ajtónyílásban komoly arcukat időről-időrekidugták az orvosok, akik néma kérdésünkrefejcsóválással válaszoltak. Este nyolc és félórakor elérték, hogy a betegük ágyba feküdt.Szinte erőszakkal kellett őt lefektetniük. Az-zal a cérnaszál hangocskával ami még meg-maradt neki, állandóan azzal érvelt ellenök,hogy még annyi elintézni valója van. Öt perc-cel kilenc óra után Ferenc József császár ki-adta utolsó lélekzetét. Valóban napi mun-kája közben halt meg ez az uralkodó, aki-nek az élete egy hosszú kálvária volt és akiutolsó előtti pillanatig talpon maradt, mintaz Erély és Akarat eleven szobra.

A császár családja a halottas szoba előcsarno-kában volt együtt. Amikor rám került a sor, én isbeléptem hozzá, aki nem volt többé és egy csókot le-heltem merev kezére. Egészen halkan megköszöntemneki azt a jóságot, amellyel engem, az egyszerű pol-gári ház szülöttjét elhalmozott. Rövid imát intéztemaz éghez lelke nyugalmáért és visszavonultam. Énelőttem a nagyatyám és az atyám is az ő szolgálatá-ban állott...

Amikor távoztam, a szomszédos szobában azúj császárt, Károlyt találtam nagy beszélge-tésben a főhercegekkel, főhercegnőkkel és azudvari méltóságokkal. Mélységesen meghajol-tam új uralkodóm előtt, aki mosolyogva visz·szaköszönt és szívélyes kézlegyintéssel vála-szolt. Hálás voltam iránta, hogy nem szólítottmeg, mert a torkom annyira összeszorult,hogy egyetlen egy szót sem tudtam volnakierőszakolni rajta. Az a kiáltás, hogy „Meg-halt a király! Éljen a király!” nem oly köny- nyű, mint ahogy általában hiszik.

161

A haláleset híre villámgyorsan terjedt el Bécs-ben és a monarchiában. A halál mindig kinyitja azemberek szemét, a népek pedig ezúttal nagyon ha-mar átérezték annak a veszteségnek a nagyságát,amely megfosztotta őket attól az uralkodótól, akinemzedékeken keresztül nemcsak uruk volt, hanemédesatyjuk is.

A testet maréchali díszegyenruhába öltöztetvea halottas szobában ravatalozták föl. Minden pompanélkül, mint akármelyik alattvalóját. Csaknem egészBécs fölvonult a koporsó előtt. A császárt szerették,mert megsiratták. Azután a hullát átvitték a Hofburgkápolnájába, ahol újra hozzábocsátották a tisztelgőnépet, amely nem tudott megválni a ravataltól.

November 30-án lezárták a koporsót és az ün-nepélyes temetési szertartás után, amelyet a bécsibíboros érsek celebrált, eltemették a Kapucinusoktemplomának a kriptájába, ahol családjának a többitalajaival együtt alussza örök álmát.

A gyászmenetet vezették: a bajor és szász kirá-lyok, a bolgár cár, a német trónörökös, a spanyol,dán és svéd királyok, a bolgár cár, a német trón-örökös, továbbá a török szultán küldöttei. A koporsómögött Károly császár és Zita királyné haladtakés közöttük egy szép szőkefürtű gyermek, .Ottó, akis trónörökös.

Ennek a fiúcskának a jelenléte nagy eltérésvolt a szokásos ceremóniás szabályoktól, de Károlycsászár így óhajtotta, mert azt akarta, hogy az ol-dalán megmutathassa a népnek a fiát. És tényleg:ennek a bájos gyermeknek a megpillantása csak-ugyan nagy lelkesedést ébresztett az útvonalon szo-rongó tömegben. Minden szív a fiatal uralkodók felérepült, akik ettől kezdve a főváros bálványai lettek.

December másodikán, szombaton, egy pompá-san celebrált rekviem volt Ferenc József lelkének a

162

nyugalmáért a Hofburg kápolnájában és ez zárta bea gyászünnepségeket. Azután az élet lépett a magajogaiba, a finom homokon a feledés pora lepte be alépéseket, annak az uralkodónak a nyomait, aki any-nyit cselekedett, annyit dolgozott, annyit szenvedettés annyit reszketett a népeiért,..

VI.

KÁROLY CSÁSZÁR.

A publikum hegyeket és csodákat várt az újuralomtól, annyira, hogy a fiatal uralkodóra, aki egyőrjöngő tömeg vállaira emelve jelent meg a színen,alkalmazni lehetett volna ezt a mondást:

Magnus ab integro saeculorum nascitur ordo.Az alig harmincéves uralkodó programmja

nem arra való volt, hogy a tömeget kijózanítsa;csupa színes buborék volt: idebenn szabadság és de-mokratikus uralom, kifelé gyors béke az ellenséggel. A reformoknak ezt a sorát Károly császár min-den hátsó gondolat nélkül, fiatalos sietséggel prokla-málta, úgyszólván nagybátyjának még ki sem hűltholtteste mellett. Ennyi álmodozás és reménység kö-zepette mégis néhány elszigetelt nyugodt és komoly|iang emelődött, nyugtalanul kérdezve, ennyi össze-tett és kényes probléma hogyan találhatna megoldástilyen hirtelenül és rögtönözve? Aggodalmas lelkekakadtak, akik kételkedtek abban, hogy a császárezeket a sokszínű cseppecskéket megfogható szilárdanyaggá tudja sajtolni.

— A császár meg tudja csinálni azt, amit akar!— felelték a hívei és az új uralom első esztendejébenezek a szavak bejárták a szalonokat és az utcákat.Oh! Ha csak legalább félig is igazat mondtak volnaezek a szavak!

164

Az első hónapokban úgy látszott, igazat mon-dottak. A császár, mint egy víztölcsér tisztára mostamindazokat a pozíciókat, amelyeket a Ferenc Józse-fet hatalmas munkájában támogató tanácsosok ésmunkatársak tartottak elfoglalva. Az operáció jólhaladt előre, néhány nap alatt mind, vagy legalábbis majdnem mind kirepültek.

Utódjaik betelepedtek a helyeikre, ismeretle-nek, akiket a véletlen folytán szedtek össze, alegtöbbjük minden tehetség és arravalóságnélkül, talán sokkal jobban elkáprázhatva,semhogy maguk is érezték volna a vállukranehezedő felelősség összezúzó súlyát. A fiataluralkodóra rákényszerítette a környezete an-nak a szólásmódnak az alkalmazását, hogy„Akinek az Isten hivatalt ad, eszét is ad hozzá.”

Olyan nagy volt a hullámzás, hogy a letűntrendszernek az a néhány embere, aki, mint én is,megmaradt a helyén, úgy érezte magát, mintha aFöldközi-tenger meleg és nyugodt medencéjéből egy-szerre áttették volna a viharzó Atlanti-óceánra. Aháborgó habok avval fenyegettek, hogy leszakítjáka kormányrudat. Mindannyian a tájékozási képessé-güket elveszítve maradtak a szolgálatuk sorompójá-jánál.

1916 decemberében Károly császár Teschenbe,a főhadiszállásra utazott, hogy személyesen átvegyea szárazföldi haderő vezényletét. Miután nagybáty-jával ellentétben szerette a kifejező és energikus sza-vakat, amikor azt hitte, hogy utazása célját meg kellindokolnia, ezt a következő, másoktól sugallt, de az-után szívesen ismételt tréfás szavakkal cselekedte:

— Most megyek és kitisztítom az Augias is-tállóját, a főhadiszállást!

165

Maga az operáció nem lett volna fölösleges. Deamikor látogatásának az eredménye ismeretessé lett,amikor megtudták, hogy a főhadiszálláson mind-össze egy csomó kitüntetés és érem kiosztására szo-rítkozott, azt kérdezték maguktól az emberek, vajona császár kijelentései nemcsak szélbeszórt szavak-eés komolyan lehet-e venni őket? Tényleg, úgylátszik,gyakran előbb beszélt és csak azután gondolkozott.Az ő számára semmiség volt nemcsak az, hogy vál-toztasson az egyszer már kiadott rendeleten, hanemami sokkal súlyosabb dolog, azt, is megtette, hogyamiben előzőleg megegyezett, azt másnap megváltoz-tatta. Ilyen alkalmakra, arra a célra, hogy kivezetőutat találjon az ilyesfajta zsákutcákból, egy szólás-formát csináltak a részére, amely így hangzott:

— „Meggondoltam a dolgot és most más véle-ményen vagyok!”

Teschenből visszatérve Polába ment, hogy át-vegye a flotta főparancsnokságát is és ebből az al-kalomból szemlét tartott néhány hajó fölött. Mindengőzerővel ment, a fiatal uralkodó nem szakított ma-gának időt arra, hogy bánni mellett megállapodjékés azt alaposabban megvizsgálja; még mielőtt bele-fogott valamibe, már végezni szeretett volna. A lá-zas türelmetlenség, amely benne vibrált a vérében ésamely elárasztotta a cselekedeteit is, kezdett legjel-lemzőbb vonásává lenni az egyéniségének. Ez a sa-játság, amely közönséges embernél, közönséges idők-ben is sajnálatos lett volna

félelmetes jellegű és vésztjósló volt egy olyanuralkodónál, akire mérhetetlen nagy fölada-tok vártak a világ sarkait megrázkódtató vi-

harzáson belül.

Nem volt hát a környezetében ember, aki csillapítanitudta volna idegeinek a hevét és aki bele tudott volna

166

sugallani egy keveset abból a nemes mérsékletből,amely nélkülözhetetlen azok számára, akik kormá-nyozni akarnak? Sajnos nem!

Azok a tanácsadók, akiknek természetes köte-lességük lett volna, hogy mérsékeljék és irá-nyítsák, saját érdekeikre való tekintetből,vagy közönyösségből lemondtak erről a ne-mes szerepről. Körülötte sem voltak mások,csak udvaroncok és hízelgők, akik a világminden kincséért sem kockáztatták volna ahelyüket, akik szívesebben adtak teljes sza-badságot az uralkodó cselekedeteinek, mint-hogy megállítsák hirtelen és gyakran meg-gondolatlan elhatározásaiban.

Azonkívül, ha mást akarnak, elérik-e céljukat? Ne-hezen, mert általában véve nemcsak teljesen járatla-nok voltak szakmájuk dolgaiban, hanem közülök alegtöbb hiányával volt minden hatáskörnek, még alegelemibbnek is. Tehetségtelenségük volt tehát leg-első mentségük a császárral szemben. Szegény csá-szár! Senki sem akadályozta semmiben, minden mentúgy, ahogy ő akarta, mint a karikacsapás.

Ő maga legalább így hitte és nem vette észre,hogy a Charibidistől csak azért szabadult meg, hogyáldozata Tegyen a Sevillának, vagyis:

csak azért menekült meg környezete befolyá-sától, hogy a császárné hatalma alá kerüljön.Nem mondom egyátalában azt, hogy ez abefolyás gyászos, vagy akár kellemetlen kö-vetkezményekkel járt volna reá nézve. El-lenkezőleg, ezt már csak azért sem lehet állí-tani, mert Zita királyné szellemi tekintet-ben nagy fölényben volt a férje fölött, amihezmég egy végtelenül finom és széleskörű kul-túra járult. Mindezek mellett ebben az asz-szonyban hirtelen fölfogás, tiszta és éleslátóÍtélet nyilatkozott meg, ami az ő közreműkö-

167

dését nagy segítséggé avatta olyan problé-máknak a tanulmányozásában, amelyekkelszemben Károly teljesen tanácstalanul és

bátorságvesztetten állott.

Ilyen alkalommal Zita királyné biztos kezekkel ve-zette át őt a szirtek között s legalább egy időre me-nedéket szerzett neki a vihar elöl. Föl kell tételezni,hogy az ő tanácsai aranytanácsok voltak a császárszámára, mert mind értékesebbeknek tekintette őketés egyre kevésbbé lehetett el nélkülük, annyira, hogya felesége nélkül semmiféle vállalkozásba sem kez-dett. A szellemi gyámkodásnak ez a módja magya-rázza meg, hogy Zita miért kísérte el az uralkodótminden útjára és miért nem tágított mellöle itthon ésa külföldön, az országban és a fronton, Károly pe-dig úgy vélekedvén, hogy onnan el tudja igazgatniaz államügyeket, ezért nem volt hajlandó arra, hogymásutt lakjék, mint a családja rezidenciájában.

Azonban akármilyen tehetségesnek, vagy akárzseniálisnak ismerjük is el őt,

a császárné végül is csak egy asszony volt,ami azt jelenti, hogy asszonyisága kárhoz-tatta sokszor olyan fogékony benyomásokraés olyan ideg-visszahatásokra, amelyek gyak-ran jelentőségteljesek, sőt nem egyszer döntő súlyúak voltak.

A százszemű közvélemény hamarosan észrevette,hogy a birodalom kormányzása női ágra szállott éspedig példa nélkül való fölfordulások között olyanidőben, amikor az állami lét legfőbb kérdése lett ato be, or not to be, a lenni vagy nem lenni. A szere-peknek ez a cseréje és a közvélemény elkedvetlene-dése magyarázza meg, hogy a Zita népszerűségéneka hőmérője, miután eleinte valóságos Senegalba illőmeleget mutatott, a most következő hónapokban egy-szerre esni kezdett és esett, esett egészen addig a fo-

168

kig, amelynél már a kegyvesztettség, a gyűlölet kez-dődik.

Magyarországon, ha lehet, a dolgok még ked-vezőtlenebbül álltak. Íme, a magyarázat, hogy miért?

Amint Phaetus a nap szekerének a hajtásaközben nem törődött avval, ha fölgyújtja is az egészvilágot, Károly császár, alig hunyta be nagybátyjaszemeit, áldatlan türelmetlenséggel sürgette azt, hogyBudapesten megkoronázzák. Evvel alkalmazkodottMagyarország szokásaihoz és hagyományaihoz, ahola király nem lép jogainak és kiváltságainak teljesélvezetébe addig, amíg fejét nem övezte Szent Istvánkoronája. Az ünnepélyes szertartásra kitűzött na-pon, 1916 december 30-án, az uralkodópár megérke-zett a magyar fővárosba. Néhány nappal előbb egymásik látogatásukat példátlan lelkesedést és rokon-szenvet eláruló tüntetésekkel fogadták Budapesten.Olyan erős éljenzések hangzottak el, hogy Károlyteljesen megittasulva a fogadtatások és ünnepségekmámorától, megígérte, hogy meg fogja hosszabbítania nagyszerű budai királyi palotában való tartózko-dását. Ez az ígéret azután tetőfokára emelte a tömegelragadtatását. A magyar fővárosban vidáman lát-tak neki a munkának és legalább három heti pará-déra és szórakozásra készülődtek.

A publikum számítása szerint ez volt az a mi-nimális idő, ameddig a király és királyné lá-togatásának tartania kellett. Ki lepődött az-után meg? A magyar közönség, amikor arrólértesült, hogy a királyi pár néhány érával akoronázás után már szárnyra kelt.

Mi történt tehát, amiből ez a valószínűtlen-nek látszó esemény megszületett? Károly azünnepség délutánján egyszerűen parancsotadott arra, hogy visszatérjenek kedvenc tar-tózkodási helyére, Bécs közelébe, a Sem-mering elragadóan szép völgyébe elrejtett

169

Reichenauba, Szilveszter éjszakáját családikörben akarta eltölteni: ez volt az egyetlenmagyarázat, amelyet a váratlan és meggon-dolatlan cselekedet igazolására ki tudtakeszelni. A villája bizonyára kivilágítva vártavissza. Budapest azonban, amelynek az ut-cáin ebben a pillanatban a kocsija végig röpí-tette, sötét és kihalt volt, a Habsburgok cí-merével dúsan ékesített hintója pedig ezen azestén sokkal jobban hasonlított egy halottaskocsihoz, mint királyi fogathoz. A nép üdv-rivalgása, amely néhány nappal előbb az ut-cákat betöltötte, eltűnt, mintha a föld nyeltevolna el. A magyarok érzékenyen megsértveés halálosan mgbántva amiatt, hogy a ki-rályuk nem tartotta meg az ígéretét, engedtékelutazni, egy szó búcsú nélkül, úgyhogy máskísérete nem volt, csak az a négy vagy öthivatalos személyiség, akinek ez az előírott ceremóniák szerint kötelessége volt.

Károly azonban már előzőleg is elkövetett egymásik ügyetlenséget: nem mulasztotta el az alkal-mat arra, hogy

súlyosan megsértse Tisza Istvánt.Tisza, vissza visszaemlékezve arra, hogy 1867-ben a her-cegprímás mellett az akkori miniszterelnök, grófAndrássy Gyula tette Ferenc József fejére SzentIstván koronáját, a precedensből jogot merített an-nak a kérésére, hogy ezt a kegyet neki tartsák fönnmost is.

Szerencsétlenségére ő kálvinista volt ésazonkívül a magyar református egyház kon-ventjének az elnöke. Tisza kérése olyan volttehát, mint a kútba dobott kő és a császárrossz kedvéhez semmit sem lehetne hasonlí-tani, hacsak nem a császárnő mérgelődését,akinek a felháborodása nem ismert határtarra a gondolatra, hogy a szent ereklyét egy eretnek tegye föl a király fejére.

170

Minden töle telhetőt elkövetett, hogy elkerülhető le-gyen ez a profanizáció. Hamarosan találtak egy ki-búvót, kiásván egy régi szokást, amely szerint ahercegprímás mellett, mint a király magyarországiképviselőjének, a nádornak kötelessége az, hogylegálisan segédkezzék a koronázásban. Nem kelletttehát egyéb, csak ki kellett nevezni valakit a nádoriméltóságra, amely már hatvannyolc esztendő óta be-töltetlen volt. József főherceg, a nagy palatínus uno-kája, szinte rendelve volt arra, hogy nagyatyja örö-két betöltse.

Tisza István azonban, aki nem akarta meg-engedni, hogy a presztízsét ezzel a kinevezés-sel megcsorbítsák, teljes erejével szegült aterv ellen s ebben a hatalmi harcban végül iső lett a győztes. De csak hajszálon függött,hogy ne csapják el csúfosan, úgy, amint ezkét hét előtt osztrák kollégájával, Koerberrel történt.

Koerbert, amint ezt már megemlítettük, FerencJózsef megbízta avval, hogy minél gyorsabban in-tézze el az osztrák parlament összehívásának az elő-munkálatait. Ez a rengeteg munka teljesen lekötötteaz új osztrák miniszterelnök erejét. Azonfelül, aminem vált a munkálja előnyére, meg kellett mérkőzniazokkal a nehézségekkel, amelyek Lengyelországrészéről támadtak, mert a volt orosz birodalom terlétéből megalkotott lengyel királyság a lehető leg-zavarosabb és legbonyolódottabb helyzetet teremtettGalícia számára. Koerber kétségtelenül mindeztnehézséget megoldotta volna, ha hagyják nyugodtdolgozni. Szerencsétlenségre Károly nem engedettneki erre elég időt.

Miután a „demokrácia” szó, amelynek talánnem is fogta föl teljes jelentőségében az értelmét, valósággal hipnotizálta, gyors tempóban akarta össze-hívni a parlamentet, hogy érdemeket szerezzen ma-

171

gának a modem uralkodó címére. Ez csak nagyké-püsködés volt, a nagyképűség azonban Koerbernekpok alkalmatlanságot és bosszúságot szerzett, amígrégül szilárdan kijelentette, hogy a törvényhozó tes-tületek összehívása előtt garanciákat kell szerezniarra, hogy a parlament teljes igyekezettel fog részt-venni a nemzeti munkában; más szóval: előbb olyandolgokat kell elintézni, amelyeket nem lehet fölfújninéhány nap alatt. Ez nagy méltatlankodást ébresz-tett az uralkodóban, aki

nyersen elbocsátotta Koerbert,

Megfosztván evvel önmagát Ausztria legtisztábbszemmel látó emberének a tanácsaitól és fölvilágosí-tásaitól.

Láttam a miniszterelnököt, amikor a legutolsóviharokkal teljes rendkívüli audiencia után elhagytacsászár dolgozószobáját. Fölháborodva és föliz-gatva, Koerber ekkor ebben a rosszmájú szójátékbanfoglalta össze az impresszióját:

— Károly császár harmincesztendős, húsznaklátszik, a beszédében és a gondolkozásában pedigolyan, mint egy tízéves gyermek.

Báró Burián külügyminiszter ugyanarra azútra került, mint Koerber, neki is ott kellett hagyniaa helyét. De senki sem bánkódott utána, különösen,amikor nyilvánosságra került utódjának a neve. Azutód gróf Czernin volt, akiről az volt az általánosvélemény, hogy the right man in the right place, hogya legideálisabb ember a béketárgyalásokra, aki ér-teni fog ahhoz, hogy a békét a lehető legkevésbbékedvezőtlenné tegye a monarchia számára. Ez a ki-nevezés újabb határozatlan optimizmust keltett föl,amely épen olyan túlzott volt, mint az előbbiek. Csaklehány világosfejű ember volt képes arra, hogy azúj rendszer első intézkedéseiből a megfelelő követ-

172

keztetéseket vonja le és megállapítsa azt, hogy az újuralkodó politikai tekintetben épen olyan szerencsét-len, mint amilyen tapasztalatlan.

Az 1917. év így egészen másfajta népszerűségjegyében kezdődött. Egy hónap és néhány nap elégvolt arra, hogy a szél egészen más irányból fújjonA hadseregben is a nyugtalanság jelei mutatkoztak.Az új főhadvezér, a fiatal Károly császár, szélvészmódjára jelent meg a főhadiszálláson, csak épen meg-jött és máris távozott s beszélgetésképen megelégedettavval, hogy néhány alkalmi szót váltson a legelsőtiszttel vagy katonával, aki véletlenül az útjába ke-rült. Ilyen vendégszereplések után azután teljes hó-napok múltak el visszatérés nélkül. Akkor azutárfölbukkant a front valamelyik másik pontján, hogjpár pillanat múlva újra eltűnjön a sülyesztőben.

1916 karácsonyán elkövette azt a baklövésthogy rendeletet adott ki az arisztokraták előlépte-tése érdekében”, azoknak a főnemesi családhoz tartczóknak javára, akik anélkül, hogy a hadsereg aktívkötelékébe tartoztak volna a fronton vagy a főhadi-szálláson vállaltak szolgálatot. Ezek az arisztokratakatonák vagy magasabb fokozatba léptek elő, vagykitüntetést kaptak.

Ez az intézkedés, amelynek már a jogcí-me is középszerű ízlésre vallott, annál saj-nálatosabb hatást gyakorolt, mert — legalább egyidőre — elfelejtette a polgári eredetű tiszteket, akikkomoly érdemekkel tüntették ki magukat. A rendel-kezés azonkívül rámutatott a császári politika igatagságára és kompromittálta azt a „demokráciais, amelyet Károly folytonosan emlegetett. FerencJózsef nem beszélt annyit a demokráciáról, de sohasem gondolt volna arra, hogy így előtérbe tolja azarisztokráciát; egyszerűen kidobta volna azt, akiilyen kegyencrendszert javasolt volna előtte.

A történelem azonban kötelessége szerint le-

173

gyen pártatlan és szigorú, azért megbocsáthatatlanbűn lenne, ha ebben a vázlatos életrajzban nemhangsúlyoznánk a Károly jellemének egy olyan vo-nását, amely a cselekedeteinek a labirintusábancsakugyan az Ariadne fonalának a szerepét játszotta:értem ezalatt akarata egyenességét és a szándé-kainak a tisztaságát.

Egyetlen célja az összesség érdeke és bol-dogsága volt.

Minden terv, amely az alattvalóinak az erkölcsi,szociális vagy anyagi jólétét kívánta szolgálni, meg,nyerte a hajlandóságát, rögtön vakon magáévá tetteazt és teljes szívvel lélekkel látott hozzá a megvaló-sításához; szerencsétlenségre körültekintő tanul-mányok nélkül és teljes hiányával annak a bölcce-ségnek, amely kiszámítja a cselekedetek célszerűsé-gét és horderejét.

A fiatalembernek a jóakaratával és a jócsele-kedetnek evvel a szenvedélyével avatkozott be

a békekötés kényes kérdésébe is.

Első gondja az volt, hogy Németországot rávegyea békekötésre.

Nagy tévedés volna, ha azt himlők, hogy Né-metország ellene volt egy kölcsönös engedékenysé-gen alapuló békének. Ellenkezőleg, már az 1916 de-cember 12-iki manifesztumban elárulta ezt a hajlan-dóságát; ebben a memorandumban a központi ha-talmak tudvalevőleg kifejezték készségüket a bé-ketárgyalások megkezdésére. Kétségtelen, hogy eza deklaráció nem lépte túl a nagy általánosságokkereteit s ami ennél többet jelent, olyan időben látvanapvilágot, amikor a központi hatalmak presz-tízse már sülyedni kezdett, sokkal kevésbbé voltkedvező hatású, mint amilyen lett volna egy eszten-dővel ezelőtt. Mindezeknél az okoknál fogva a mani-

174

fesztumnak az antant körökben semmiféle visz-hangja sem volt.

Károly császár ebben az esetben biztos szemmértékkel ítélte meg a helyzetet. Elítélte ezt a „szó-fecsérlő” invitálgatást és teljes joggal úgy vélekedetthogy a békegalambok nem bonthatnak szárnyat és-nem repülhetnek föl egy olyan égboltra, amelyet go-lyók és gránátok szántanak föl.

— Tüstént megyek és megkeresem Vilmos csá-szárt, — mondotta, — és ha nem akar békét kötnivelem együtt, úgy is jó, megkötöm a békét egészenegyedül!

Ezek a fiatal uralkodó saját szavai. Komoly-ságában elég hangosan kiáltotta, hogy mindenkimeghallhassa őket. Az ellenséges táborban mint amuzsika, olyan édesek voltak ezek a szavak. Aztmondták, Ausztria most már a végsőkön van, azosztrák-német szövetség sziklája repedezik. Ez ál-talános örömet okozott.

A látszatból ítélve a két császárság között aszakítás már útban volt, sőt talán már be is telje-sedett Nem azt jelentette-e az a sóhajtás, amely acsászár környezetéből szállt föl, 1917 januárjánakelején?

— Hála Istennek, hogy a császár megszabadítbennünket ettől a középkori Niebelungen hűségtől!

Amikor tehát a fiatal uralkodó elindult a né-met főhadiszállás felé, minden tartózkodás nélkülhirdette lépten-nyomon, hogy nyíltan fog beszélni,Vilmos császárral és az elé a választás elé állítja]hogy vagy békét köt Ausztria-Magyarországgalegyütt, vagy egymagában folytatja a háborút.

Ez a hetvenkedés azonban nem tartott so-káig. Amikor Károly leszállt a vonatról ésszemtől szembe került a Hohenzollern kon-

175

dottieri bajuszával, rezgő orrcimpáival és sö-tét arcával, amikor Vilmos császár egy négy-szemközötti beszélgetésben elhalmozta szem-rehányásaival, eszébe juttatta Ferenc Józsefhűségét és a múltból származó kötelessége-ket, a fiatal császárnak minden nagy bátor-sága elpárolgott egy pillanat alatt és a rákö-vetkező ebéd alkalmával az elhangzott po-hárköszöntők már a leglelkesebb és leglen-dületesebb hangon ünnepelték a két biroda-lom között fennálló szövetség további fentar-tatását. És ki hinné? A két toasztozó közül Ká-roly volt a dagályosabb és a hódítóbb ked-vű. A legkomolyabban esküdözött, hogy fegy-verbarátja mellett kitart a legutolsó lóig és alegutolsó emberig.

Ha az osztrák császár ellágyulásával szembe-állítjuk azokat a tüzes fogadkozásokat, amelyeknekútitársak tanúi voltak, mielőtt Károly megdermedtvolna Vilmos császár tekintete előtt, be kell vallani,hogy ez a pálfordulás nem lehetett volna tökélete-tesebb.

Az ember mégis keres valami magyarázatot,mert a pálfordulásnak bizonyára volt valami oka.Harterer tábornoknak, a császári katonai iroda fő-nökének, egyszerű magyarázata volt erre:

miután bizonyos igazságokat nem lehet szem-től szemben megmondani, Károly is idegen-kedett attól, hogy a maga igazát a Kaiser

arcába vágja;

Vilmos azonban nem veszít semmit avval, hogy egy-re megvárakoztatják. Bécsből már lépéseket tet-a különbéke előkészítésére s ha azok már eléggérehal adtak, akár tetszik neki, akár nem, nekitudomást kell szereznie róluk!

Ez nagyon is igaz volt.

176

Α monarchia és a Németbirodalom viszo-nyához újabb időben hátsó gondolat vegyült,amely már szomszédos volt a hűtlenséggel,

vagy akár az árulással.

Föllélekzettem, amikor arról értesültem, hogya külügyminiszter nemcsak hogy nem akar tudni egiilyen alattomos politikáról, hanem minden ereje megfeszítésével igyekszik szorosabbra fűzni a németosztrák szövetséget. Irtózott attól a gondolattólhogy különbekéről tárgyaljon; a véleménye ebbeia tekintetben teljesen ellentéte volt az udvar fölfogá-sának. Szerinte Ausztria-Magyarország némiképenelfogadható békeföltételeket is csak úgy remélhetett,ha megmarad hatalmas és legyőzhetetlen szövetségese oldalán.

1917 januárjának elején Károly a főhadiszál-lást Bécs közelébe, Badenbe helyezte át — talánazért, hogy azt elvonja a német szomszédságtól.amelynek a befolyásától félt — és a parancsnokságaimegvonva Conradtól, azt Arz-Sirausenburg tábor-nokra bizta, aki kitüntette magát az orosz fronton.Conrad cserében megkapta a tiroli hadsereg pa-rancsnokságát, azt remélték, hogy ezen a helyen di-csőséggel fogja borítani a nevét.

Sajnálni lehet, hogy Conrad, aki olyan kiválómódon és annyi érdemet szerezve töltött be egy ké-nyelmetlen pozíciót, azt hitte, hogy kötelessége;:-hadseregparancsnokság elfogadása, ahelyett, hogyteljesen visszavonult volna abból az állásból, amely-ben több része volt a felelősségből, mint a megbe-csülésből. új hivatásában épen úgy, mint az előbbiben, továbbra is hiányzott ennek a valóban nagyembernek működéséből egy olyan elem, amely nél-külözhetetlen a sikerhez: a szerencse.

1917 januárjának végén a császárnő megtisz-telt avval, hogy kihallgatáson fogadott a Hofburg-

177

ban. Ezúttal is elkápráztatott nemcsak avval a báj-jal, amely felséges személyéből kiáradt, nemcsak amodorában megnyilatkozó példátlan kecsességgel,lianem a beszédében megnyilatkozó szellemmel,élénk volt és szeretetreméltó, fürge és intelligenciá-tól ragyogó. Csakhamar beleszőtte a beszélgetésbeazt, hogy a császárt mennyire gyötri a békevágyés evvel kapcsolatban valóságos vádbeszédet eresz-tett meg Németország ellen.

— Vilmos császár — mondotta — knock out-igakarja leverni az ellenségeit és csak akkor akar bé-két kötni. Mindez nagyon szép, de ki kezeskedik ró-la nekünk, hogy valóra válik? És a magam részéróiellenkezőleg azon a véleményen vagyok, hogy megiell kísérelni a tárgyalásokat, mindent el kell kö-petnünk ebben az irányban és meg kell elégednünk,[ia egy szerény ösvényünk nyílik a béke felé. Mindenrőmet ilyen irányban érvényesítem a császár mel-ett, mert egyetlen egy perc sincsen elveszteni való,monarchia létezése forog kockán. Istenem, ha ha-marosan tárgyalni lehetne, legalább a cárral! Az őtrónja is ingadozik, a bukás pedig, ha bek övetkeznék,maga után vonná a mienket és a II. Vilmosét is. Aszabadkőművességnek kétségtelenül nincsen máscélja, mint ez. A mi számunkra és Németország szá-mára a legsürgősebb kötelesség tehát, hogy tá-mogassuk Miklós cárt, bárha most még az ellensé-günk. De vájjon megengedi-e, hogy segítsünk rajta?Rövidlátásában, vaksiságában képes arra, hogy kü-lön szerződésekben újra testtel-lélekkel eladja ma-gát a franciáknak, ami természetesen az idők végte-telenségig kitolná megint annak a lehetőségét, hogytárgyaljunk vele.

Azután szomorúbbra válva a császárné hoz-zátette:

— Nem tudom, milyen végzet súlyosodik ránk!Hogy Németország avval fenyegetődzik, hogy inten-zívebbé teszi a tengeralatti hadviselését s nem tu-dom, még mi minden egyébbel akarja súlyosítani a

178

háborút. Mindennek ráadásául rövid időn belül anyakunkra hozza még Amerikát is. Nem hiányzikmás, csak ez! Mit csinálunk akkor ennyi ellenség-gel szemben? El lehet képzelni, hogy végre is kiio-gyunk a lélekzetb[l. Ezért kell mindenáron valamikapcsolatot találnunk és megértésre jutnunk az el-lenséggel!

Megfigyelve azt. hogy a császárné érvelése mi-lyen részletekre kiterjedő, mennyi különleges szem-pontot érint, milyen sok változatot tud belehozni ebbeaz egy témába, azután látva, hogy az információi ki-tűnőek, szemmértéke megbízható, hogy a legkülön-bözőbb dolgok megítélésében nagy éleslátást tanúsít,az a benyomásom volt, hogy egy ilyen nagy tehetségszükségképen mély benyomással van az ellenfélre éshogy a császárné ezt a páratlan presztízst ki isakarja használni arra, hogy a békét elérje.

Ugyanakkor tisztába jutottam még egy másikdologgal is: ez az, hogy

az új rezsim alatt a német szövetség na-gyon távol jutott attól, hogy megőrizze a régisérthetetlenségét; sőt mi több, Bécsben ké-szen vannak arra is, hogy mint feleslegesballasztot a tengerbe dobják, nyomban, amint ezt más előnyökre kicserélhetik.

Ezekben a napokban történt valami, ami akár-milyen jelentéktelen és kicsi eseménynek látszott,csakhamar komoly következményeket vont magaután: Montenuovot, a régi udvarmestert fölmentenéks az utódja Conrad von Hohenlohe lett, az osztrákállamtanács volt elnöke.

Montenuovoval az udvari életnek egy nagyszerűalakja tűnt el: nemcsak azért, mert tisztjében olyantevékenységet, tapasztaltságot, biztos szemmértékettanúsított, amely példája volt az egész udvarnak, ha-nem azért is, mert a távozó udvarmester régi ke-

179

ményfából faragott ember volt, az ő megbízhatóságafa lojalitása minden próbát kiállott; higgadt, okosfejjel bármelyik pillanatban tisztában volt avval, mitakar, komoly vágású szája megőrizte jogát a nyíltbeszédhez, még a fiatal császárral szemben is, akit,ha úgy találta szükségesnek, nem szokott megkímélnia tanácsoktól és megrovásoktól. Értékes tanácsok,megbecsülhetetlen megrovások! Vele együtt kidőlt azutolsó oszlop, amely a régi és felséges épületből mégépen maradt. Károly ezután minden támasz nélkülvolt kiszolgűáltatva a maga egyébként nagyon ment-hető járatlanságának. Amikor azután a császár hi-bát hibára, ügyetlenséget ügyetlenségre halmozott, apártatlan megfigyelők szájából nem egyszer röppentel ez a fölkiáltás:

— Oh, ha Montenuovo még hivatalában volna,ilyesmi nem történhetett volna meg!

Valamivel később, februárban híre ment, hogypolitikai helyzet ingadozik Oroszországban s nem-okára hírét kell hallanunk a cárizmus bukásának.Erre a hírre Bécs örömmámorban úszott, azt lehetnemondani, hogy minden utcasarkon bálokat és mulat-ságokat rendeztek. Ez jelzi, hogy milyen ködösenlátták a valódi helyzetet; nem kevesebb kellett ahhoz,mint a Romanovok bukása után egy szélsőséges vö-rös uralom, hogy a szemük megnyíljon és visszatér-jek a realitások terére.

Egy pillanat alatt a közvélemény úgy átválto-zott, mint egy kifordított kesztyű. Nem táncoltaktöbbé, hanem remegtek. Lobkovtz herceg, a császárfőhadsegédje ezt mondotta:

— Adja az Isten, hogy ez ne legyen egy általa-nos katasztrófának a kezdete és a megrázkódtatásokne terjedjenek ki egész Európára! Nem vagyunkolyan kivételes helyzetben, hogy ebben az esetben mimeg ne érezzük!

180

Osztoztam az aggodalmaiban és annál ke-vésbbé éreztem biztosnak a helyzetet, mert a némettengeralatti háború minden nagy dobverése és fenye-getőzése dacára avval végződött, hogy meghozta amaga természetes gyümölcseit, március közepén azEgyesült-Államok is beavatkoztak a háborúba. Nemmaradt más hátra, minthogy alkalmazkodjunk a szó-lásmódhoz és erős szívet mutassunk a balszerencsé-ben. Károly azonban még nem érkezett meg erre afilozófiai magaslatra.

Miután környezete fölbátorította arra, hogyII. Vilmosban lássa minden baj okozóját, őmaga is kígyót-békát kiáltott rá, ami elgon-dolhatólag hozzájárult annak az elhidegü-lésnek és annak a szakadásnak a fokozásá-hoz, amely már is elválasztotta egymástól a két uralkodót.

Czerninnek az a kísérlete, hogy közeledést hozzonlétre közöttük, nemcsak nem járt semmi eredménnyel,de hozzájárult ahhoz, hogy az osztrák-magyar kül-ügyminiszter kegyvesztett legyen. Az uralkodó és akülügyminiszter tájékozódása tényleg homlokegyenest ellentétbe jutott egymással. Az egyik a külön-béke elnyerése érdekében dolgozott, a másik egy fed-hetetlen diplomácia korrekt útjait követte, azonbar,csak szerencsés véletlennek köszönhette, hog\hatalmon maradhatott: az osztrák-magyar seregekkeletgaliciai és bukovinai győzelmének.

Károly, ott hagyva a laxemburgi park virág-ágyait és sétányait szikkadni a napsütésben, marsalli egyenruhában, kibontott zászlókkal sietett újraa lövészárkokba, hogy összegyűjtse az első nagysiker dicsőségének a gyümölcseit. Ambíciója volt,hogy az ellenség üldözése közben kövesse a csapa-tait. A lucki kudarc meg volt bosszulva és a császárnéhány napos katonai séta után visszatérve kastélyá-

181

ba, mindent rózsaszínben látott és úgy tudta, hogyminden a legnagyszerűbben megy a világon.

Az optimizmus ködében úgy képzelte, hogymost ütött a kedvező szerencse órája s most márdolgozószobájában Czernin segítsége, sőt tudta nél-kül is megfabrikálhatja a régóta óhajtott bölcsek kö-vét: a békét. Valószínű, hogy a császárné segítségérevolt a nagy politikai mű előkészítésében.

Mindenekelőtt keresni kellett egy személyisé-get, aki közvetítőül szolgálhatott Károly és ellensé-gei között. Nem kellett ezt a személyiséget messze ke-resni: a császárné egyik testvére,

Sixtus pármai herceg

a belga hadseregben szolgált és minden kívánatostulajdonságot föl lehetett benne fedezni erre a célra.Károly tehát sajátkezűleg levelet intézett Sixtusherceghez és arra kérte, hogy az irtás tartalmát kö-zölje a francia köztársasági elnökkel.

Ebben az üzenetben a császár nemcsak elis- merte a franciáknak Elzász-Lotharingiához

való jogát, de arra is vállalkozott, hogy igé-nyüknek támogatója és szószólója lesz.

Ennek a levélnek a következtében a császári pár ésrokonuk között olyan levelezés keletkezett,amelynek a véletlen a nyomára vezetett. A kurír, akiaz üzeneteket Svájcon át közvetítette, minden utazásaalkalmával megjelent irodámban, hogy útiköltségeitmegkapja; így, bárha mindig talányokban beszélt,megszimatoltam a cselszövényt.

Akárhogyan is ítélkezzünk is ezek fölött a „six-tusi levelek” fölött, egy dolog kétségtelen: s ez az,hogy a császár kizárólag népe jólétét tartotta szemeelőtt és hogy a szándékai teljesen tiszták és érdek-telenek voltak; alkalmas helyet keresett, ahol kivet-

182

hetné a béke horgonyát, íme ez volt az egész. Hiva-talosan ez lehetetlen kísérlet lett volna. Mint utolsóeszköz nem maradt a számára más, mint a magán-kezdeményezés, eltitkolva a kormány szeme elöl.

Kétségtelen, hogy a választott eljárási mód töb-bé-kevésbbé alkalmat adott annak a szemrehányásá-ra, hogy ez árulás. A szó csúnya, a fogalom méggyűlöletesebb. De melyik éremnek nincsen másik ol-dala is? A császár mindenestől tekintette ezt a de-marsot, ugy7 amilyen volt, a kellemetlen oldalakkal·és az előnyökkel együtt s úgy találta, hogy ebben azesetben az előnyök a túlnyomóak.

— Két rossz közül a kisebbet kell választani— mondják. És Károly szemében a kisebbik rosszvolt a béke.

Tévedés volna azonban annak a föltevése, hogyő egyedül volt ezen a nézeten: Lammasch tanárlelkesedéssel csatlakozott a véleményéhez. Egy na-pon nyíltan kifejtette előttem véleményét:

— Nem tehetek mást, — mondotta, — a magamrészéről a legmelegebben ajánlom a császárnak azt,hogy a tudott ügyben igénybevegye a sixtusi hercegszolgálatait. Enélkül a háború örök időkig tartanaés a központi hatalmak bukása csalhatatlan és elke-rülhetetlen matematikai bizonyossággal bekövet-keznék.

A nagy szerencsétlenség csak az volt, hogyezek a levelek nem vezettek célhoz. Franciaországés Anglia talán hajlandók lettek volna arra, hogykomolyan vegyék és esetleg elfogadták volna őket atárgyalások kiinduló alapjául. De Olaszország?

Kétesztendei háború és rendkívüli áldozatokután ez a nagyhatalom ragaszkodott azokhoz azígéretekhez, amelyeket 1915-ben a londoni paktumbiztosított a számára. Ez a titkos megállapodás abeavatkozás fejében garantálta számára Trieszt,Istria birtokát, továbbá Tirol, Friaul és Dalmácia

183

tekintélyes részének az annexióját. Ez volt talán az.egyetlen szirt, amelyen Károly tervének hajótöréstkellett szenvednie, hogy úgy mondjuk, akkor, amikormár a partot látta hajójáról. Károly elkeseredettenküzdött az akadályok ellen, közben megtörtént vele,hogy különösen ami az olasz követeléseket illeti, egykicsit ferde megvilágításba helyezte a tényeket; mind-ezt azért, hogy legalább Franciaország rokonszenvétbiztosítsa a maga számára.

Párizs azonban mindenekelőtt fölvilágosításo-kat kért Rómától, fölfedezték a kilógó lólábat, amitönkretette Károly vállalkozásának a sikerét.

Ezentúl nem érdeklődtek a javaslatai iránt,leveleit a papírkosárba dobták.

Erre a kissé túlságosan megvető gesztusra különbenbefolyással volt az is, hogy 1917 márciusában Ame-rika is belépett a háborúba. Amikor a föld túlsó felénkezdtek fölkerekedni a segítő csapatok és a hajó-rajok, gőgösen és lekicsinyléssel néztek annak azuralkodónak a memorandumára, akinek a hatalmafölött már megkondult a lélekharang.

A szerencsétlen császár előtt tehát már a viz iselapadt, a sorsa bizony nagyon kegyetlen volt, mertha sikerült volna neki az, hogy Amerika hadüzeneteelőtt elfogadtassa az indítványait, vajon nem áldottákvolna-e a nevét és nem magasztalták volna-e égigazért, hogy alapot talált a fegyverszüneti tárgyalásokmegindítására? Nem olyan cél volt-e ez, amely von-zóerőt gyakorolhatott a legnemesebb szívekre és ki-nek lehet joga, hogy Károlyt azért kárhoztassa,mert a cél megvalósítására a rendelkezésére álló esz-közök közül ahhoz nyúlt, amely szemében a legal-kalmasabbnak látszott? Sajnos, a rossz tündér ottvolt az ő születésénél, épen úgy, mint a nagybáty-jáénál és varázsvesszejével megérintette a bölcsőjét...

184

A fiatal uralkodó reményeiben csalódva hagyta,hogy az idő spongyája letörölje ezt a históriát ésmindig rosszkedvű lett, ha erre emlékeztették. Odáigment, hogy az egészet letagadta egy alkalommal,amikor azt Czernin szóba hozta egy kihallgatáson.

Ezt a cáfolatot természetesen nagy méltatlan-kodással fogadta a francia sajtó, polémia keletke-zett, amelynek a során Clemenceau miniszterelnökaz egész világ színe előtt szembehelyezkedett Károlyállításaival. Károly császár számára a helyzet na-gyon zavarbaejtő lett, abból a zsákutcából, amelybekerült, nem volt kijárás, canossajárásra szánta eltehát magát, más szóval elhatározta, hogy

engesztelő látogatásra megy el Vilmoscsászárhoz.

Ha II. Vilmost le is szerelte, evvel szemben egyál-talában nem sikerült neki lefegyverezni a németközvéleményt, amely haraggal és gyűlölettel telt eliránta a Franciaországgal kezdett tárgyalások miatt;hasonlóképen nem tudta visszaszerezni saját birodal-mában az örökidőkre megsértett és elkeserített né-met lakosság rokonszenvét.

Így tehát valamikor ragyogó népszerűségeelhalványodott és kialudt a közömbösség éjszakájá-ban. Az, hogy alattvalóinak szeretetét elvesztette, min-den balsors közt a legjobban fájt neki és a szívén ta-lálta. Hogy ezt a drága kegyet visszaszerezzék szá-mára, a császár környezete olyan módszert fedezettföl, amely csak újabb tépelődésekre adott Károlynakalkalmat.

Egy sajtóiroda lépett működésbe és az újsá-gokat elhalmozta

a »császári bulletin«nek

egy fajtájával. Ezek a csaknem naponta megjelenőkommünikék a legnagyobb rokonszenvvel, körülmé-

185

nyes részletességgel számollak be a császár és acsászári család egyes tagjainak nyilvános és privátelfoglaltságairól. Ez a szüntelen tömjénezés egy da-rabig szépen ment, addig, amíg a hízelkedések bizo-nyos mértéket tanúsítottak és amíg a közvéleménybennem ébred föl a gyanakodás. A képben és írásbanűzött reklámakció azonban túlságosan kirívó lett,amikor a Bulletin az uralkodó tudta és beleegyezésenélkül valóságos macskazenéjét rendezte a dicsőíté-seknek, nemegyszer himnuszokat zengve a császárról,máskor a császárnéról, a császári pár gyermekeiről,erről vagy arról a rokonukról stb., stb. Ez a dob-verés a legnaivabb olvasóban is fölébresztette a gya-nakvást, kinyitotta mindenki szemét. Az ügyet-len reklám nemcsak hogy nem járult hozzá acsászári tekintély helyreállításához, hanem épen el-lenkezőleg: megadta neki a kegyelemdöfést. Azegyébként hiszékeny és bizalmas természetű közvéle-mény egyik napról a másikra szkeptikus lett és gú-nyolódó. Bluff lett a szemében válogatás nélkül min-den hivatalos információ. Sőt különösen a birodalomnémet lakosai odáig mentek, hogy ezt a propagandátúgy tekintették, mint egy rossz bohóctréfát, mint avásári kikiáltók zagyvaságait, amelyeknek az a cél-juk, hogy a közönséget elfoglalják és elvonják a fi-gyelmét attól, ami a függöny mögött történik.

— Ha nem volna semmi rejtegetni valójuk, —mondogatták, — mi szükségük lett volna arra, hogyehhez a sarlatánkodáshoz folyamodjanak? Oh! Haaz öreg Ferenc József még életben volna!

Így az a kísérlet, amellyel Károly tanácsadóivissza akarták szerezni a népszerűségét, épen úgymeghiúsult, mint ezt megelőzőleg a külpolitikai vál-lalkozásuk. Nem voltak szerencsésebbek a harmadikterületen sem: a belpolitikában.

Amikor Clam-Martinitz, az az ember, az a mi-

186

niszterelnök, akinek a császár véleménye szerintjobban kellett volna tudni elvégezni a dolgát, mintelődjének, Koerbernek,

1917. május 30-án végre összehozta aReichsrathot,

a „megtalálhatatlan parlamentet, általános volta vélemény, hogy Koerber, aki azért lett kegy-vesztett, mert a császár szerint túlságosan lassú volt,fele annyi idő alatt elérte volna ezt az eredményt. Alevegő különben tele volt villamos feszültséggel. Aláthatár szélén villámtól és mennykőtől terhes, vörösfellegek dagadoztak. A parlament első ülés-szaka a végtelenségig viharos volt. Λ csehek,akik között a titokban tartott összeesküvő gyűlésekállandó izgalmat támasztottak és előkészítették a tá-madást, azt követelték, hogy a szent Vencel koroná-jához tartozó országok ugyanazt a függetlenséget ésautonómiát élvezzék, mint szomszédjuk, Magyaror-szág és ennek a követelésnek az elfogadását, mintsine qua non állították oda a további tárgyalásokfeltételéül. Kívánságuk nem jelentett kevesebbet,mint Csehországnak, Morvaországnak és Sziléziá-nak a leamputálását a monarchia testéről; ami másszóval egyenlő értékű volt egy halálos operációval.

— Ez az a három csöngetés, amely a függöny föl-emelkedése előtt az előadást jelenti, — jegyezte megLammasch, — a darab azonban, amelyet végig kellmajd néznünk, nem a federalizmus, hanem a biro-dalom szétomlása.

Dacára a levegőben lógó viharnak, az uralkodómegnyitotta a parlament üléseit és a szokásoknakmegfelelöleg fedett fejjel a trónon ülve, fölolvastatrónbeszédjét. Ez

az első és az utolsó trónbeszédevolt, el kell azonban ismerni róla, hogy most a leg-kedvezőbb oldaláról mutatkozott be. Ezúttal levetkőz-

187

te magáról modorának a túlságos bizalmaskodó vol-tát, gesztusai komolyak lettek, egész magatartása fel-séges. Fölemelt, határozott tartású feje ebben a pil-lanatban igazi királyi fej volt, a fiatalsága pedig tá-vol attól, hogy ártalmára legyen, annál több bájjalárasztotta el egész személyét. A jelenlevők közül kilett volna elég zárkózott és elég eltompult érzésűahhoz, hogy szemben az ő gesztenye-barna hajával,tipikusan Habsburg lápiszlazuli szemével, friss arc-bőrével, ruganyos és finom termetével, tiszta és kel-lemes csengésű hangjával, beszédének nem egy ré-szével, így különösen a demokráciát hangsúlyozórészekkel szemben megtagadta volna tőle a rokon-szenvet? A megelégedés és a büszkeség moraja fu-tott végig a termen, amelyet meghódított és fölvilla-nyozott ez a szemkápráztató jelenség.

— Ha mindig ilyen volna! — sóhajtotta fölmellettem Kielmannsegg szenátor.

Ez a kétélű felkiáltás arra célzott, hogy azuralkodó magatartását egyébként a szélsőségbe vittegyszerűség jellemezte még olyan esetekben is, ami-kor a legkomolyabb méltóságtartás kötelező lettvolna. Azonban amíg egy részről ezért készségesenföl lehet menteni Károlyt, nem lehet eléggé kárhoz-tatni a környezetét, amely ebben az irányban tény-leg sok közönyt és érzéketlenséget mutatott. Mondjalcféldát róla?

1917 júniusának utolsó napjaiban elhatározták,hogy díszlátogatást tesznek Bajorországban ésWürttembergben. Ennek a tervnek a végrehajtásá-én, — ami pedig csak nagyon egyszerű epizód egycsászár életében, — ki hinné? a gyakorlati érzéklegkisebb árnyéka nélkül jártak el. A kezdet az volt,hogy a látogatást csak néhány nappal előbb jelentet-ték be; ez volt az első oka annak a kényelmetlenérzesnek, amelyet Münchenben és Stuttgartban tá-

188

masztottak, ahol az égből felhőszakadás módjárahulló vendégek tömege halálos zavarba ejtette a fo-gadtatást rendező udvari embereket: az udvarmestert,az istállómestert, a főkamarást és a többit, nem isbeszélve a főudvarmesterről, akinek a feladata volt,hogy a legnagyobb nélkülözés időszakában százterí-tékes lakomákat rendezzen.

Az első ügyetlenségre szerencsétlenül rádup-láztak: Miután a vendéglátó udvarok vért-izzadva mindent előteremtettek, miután aládákból előszedték a díszterítéshez szüksé-ges edényeket, a kocsiszínekből kihoztákminden kocsijukat, Károly császár alig né-hány órai időzés után tovább állott. Üstökös módjára csak végig rohant a láthatáron.

De térjünk vissza Bécsbe és időrendben mesél-jük el ennek az utazásnak a történetét.

Az előkészület két napja a császári palota szol-gaszemélyzetében nagy fölfordulást idézett elő; atelegráf egész nap és egész éjjel működött, anélkül,hogy másrészről sikerült volna egy legalább nemi-képen kielégítő programmot összeállítani.

„Lassan járj, tovább érsz!” — mondja a köz-mondás. A császár pedig ebben az esetben a teknős-békával versenyt futó nyúl szerepét játszotta. Hihe-tetlenül izgatott és türelmetlen volt, egyik ötlete amásikat kergette, egyik rendelkezésével lerombolta amásikat, egyik határozatával megmásította a mási-kat. Papírkosárba dobta azt az útirendet, amelyet azelőző pillanatban összeállított. Az egymásnak ellent-mondó tervek zűrzavarában akaratlanul is a boldo-gult Ferenc József munkatársaira gondoltam és arraa csodálatos nyugalomra, amellyel azok elő tudtákkészíteni a császári utazásokat

Végül azonban jól-rosszul megérkezett az in-dulás perce, az uralkodó és kísérete elhelyezkedtekaz udvari vonatban, amely fütyült és útnak indult.

189

A rendetlenség folytatódott, csak nevet vál-toztatott: ezentúl pontatlanságnak hívták.

Az uralkodó hadilábon volt a pontossággal, minden-hová későn érkezett; az udvari méltóságok dolga lettvolna, hogy egy olyan nyugtalan vérű embernél,mint ő, ezt megelőzzék és elkerüljék.

Az utazás tehát nem sok szerencsével folytató-dott tovább, azonban ami legjobban meglepett engem,az Károly némasága volt. Ki nem nyitotta a száját,hacsak nem azért, hogy egy-két szót szóljon család-jához. Igaz, hogy többféle gond foglalkoztatta. Afigyelmét elsősorban az kötötte le, hogy végigolvas-son egy hosszú lisztát tele azokkal a müncheni ésstuttgarti urakkal, akiket neki kitüntetésre ajánlot-tak. A „figyelem” nem elég kifejező szó, mert a csá-szár ezeket a végtelen hosszú memorandumokat,amint mondani szokták, lóhalálban fölfalta, megelé-gedve avval, hogy imitt-amott a jókedvű vagy rossz-kedvű véletlen szeszélye szerint megváltoztasson egy-egy javaslatot. Végeredményben nem sokat módosí-tott rajta, de előre féltem attól, hogy ezek a változta-tások elkerülhetetlen panaszokat fognak maguk utánvonni. Emiatt érzett nyugtalanságomban közöltemaggodalmamat Lobkovitz herceggel, aki bátorságrakapva, másodízben is az uralkodó elé terjesztette akihúzottak listáját. Mit gondol az olvasó, mit csele.fredett erre Károly? Egy szemöldökrándulás nélkülvisszaállította a javaslatokat eredeti formájukba sezzel az incidens elintéződött. Ez eggyel több alka-pom volt arra, hogy meggyőződjem: mennyire hozzá-férhető a jótanácsok számára. Megérkeztünk Salzburgba, a határvárosba, adolgok ott sem mentek jobban. A bajor díszkíséretteljes parádéban jelentkezett a pályaudvar perronján:néhány rövid köszönőszó után az uralkodó faképnélhagyta őket és úgy morfondíroztak ott tovább, addig,

190

amíg föl nem kértem őket, hogy foglalják el helyei-ket az uralkodó vonatjának számukra fönntartottszalónkcsijában. Néhány más tiszt társaságában itttovábbra is én foglalkoztam velők, mert sem a csá-szár, sem a császárné nem méltatlak őket arra, hogykörükben mutatkozzanak. Arra gondolva, hogy adíszkíséret élén két öreg és nagyon érdemes tábornokvolt, von der Taun és báró Speidel, az ember köny-nyen megítélheti az uralkodó pár távolmaradásánaksúlyát; be kell vallani, hogy ez — bárha tudatlanultörtént — nagy tapintathiány volt.

A baklövések folytatódtak Münchenben.

A megérkezésnél a császári párt III. Lajos király,a királyné és a királyi ház hercegei fogadták. A szo-kásos üdvözléseket és nyájasságokat kicserélték, aprogrammnak ez a része kifogástalanul folyt volnale, ha szerencsétlenségre — a díszszázad szemléiénem lett volna alkotórésze a programmnak. Károly,kimerítve az unalomtól és az útifáradtságtól, vágya-kozva arra, hogy mielőbb a királyi palotában lehes-sen, egy-kettőre elintézte ezt a ceremóniát s közbentüntető módon elárulta azt, hogy az egész dolog nemérdekli. A bajor hadügyminiszter nem állta meg,hogy fülembe ne súgja:

— Szemmel látható, hogy ezek a dolgok vég-telenül untatják az ön császárját. Nyilvánvalóan job-ban szeretne otthon ülni házikabátban, a lábán pa-pucsokkal.

A mondás második fele arra célzott, hogy acsászár nem egyszer elhanyagolta a toalettjét. Ennekaz oka a hosszú háború volt, amint ez okozta azt is,hogy a hadsereg valamikor kifogástalan öltözéke ishanyagabbá lett és általában szabad folyást enged-tek sok olyan dolognak, amely a fegyelem meglazu-lására vezetett.

191

Amint megérkeztünk Münchenbe, úgy hagytukis el, vagyis kutyafuttában. Egy éjt szakai vonattaltovább illantunk Stuttgartba, ahová másnap reggelérkeztünk.

A württembergi király a pályaudvaron vártaa vendégét, Károly azonban nem mutatko-zott, még nem volt készen a toalettjével,épen mosakodott. Jó néhány perc múlva mégmindig álmos szemekkel megjelent és fo- gadta házigazdája üdvözlését.

A szegény császár nem valami jó képet mutatottebben a pillanatban és nem egy kellemetlen megjegy-zés hallatszott el a terhére, amit ő nem hallott meg,ami azonban eljutott a kísérete füléhez.

Stuttgartban a délelőtt hamarosan eltelt. Vasár-nap volt és az osztrák uralkodópár a kastély rögtön-zött katholikus kápolnává átalakított szalonjábanmisét hallgatott, amelyet speciálisan az ő számukramondottak. Ez az istentisztelet, amelyen én is jelenvoltam, alkalmat adott annak a megfigyelésére, hogyKároly milyen türelmetlen volt vallási dolgokban.A legnagyobb komolysággal vizsgálta végig az egészhallgatóságot, amikor megállapította, hogy kíséreté-nek két tagja hiányzik, rögtön hívatta őket és élesszemrehányásokat tett nekik. Mise után következteka királyi család különböző tagjainál való látogatások,majd felséges lunch-öt szolgáltak föl a kastély nagydísztermében. Ennek a dejeuner-nek az elején awürttembergi király és Károly császár kölcsönöstoasztokat mondtak egymásra. Azonban amíg azegyik csupa ékesszólás és melegség, a másik szárazhangon fölolvasott, egyhangú recitáció volt, amelyaltató hatást gyakorolt. A legnagyobb baj azonbanezután következett:

192

Károly elfelejtette azt, hogy beszéde végénvendéglátó királyi gazdáira „hoch”-ot mond-jon, az asztali zenét szolgáltató zenekar kar-mestere pedig a levegőben felejtette a bot-ját, mert a császártól hiába várta, hogy azutolsó „hoch” szóval jelt adjon a császári himnusz eljátszására.

Ezt a mulasztást a hallgatóságnak kellett pótolnia.Ez volt az utazás kiemelkedő mozzanata. Alig

keltek föl az asztaltól, α császár és a császárné va-gonjaikba szálltak és visszautaztak Reichenauba. Acsászári vonatban mint az üdítő szellő lengedezett eza sóhajtás:

— Hál´ Istennek, hogy ezen is túl vagyunk!

A császár, aki nem a ceremóniák levegőjébennőtt föl, nem is tudta megszokni őket.

Ha ilyen részletesen számoltam be erről az uta-zásról, azért tettem, mert az kicsinyben visszatük-rözi az egész új rezsim rendszerét. A régi szép ésbékességes kormányzásból úgyszólván semmi semmaradt. Minden ködbe borult, a szokások és hagyo-mányok iránti hódolat, a létező intézmények megbe-csülése, a törvények tisztelete. Én a magam részérőlbevallom: miután ismertem a régi rendszert, sehogysem tudtam megszokni az újat: nem tudtam úszni azúj árral, amely az embert az ellenkező parton dobtaki és nem ott, ahová igyekezett. Szolgálati kellemet-lenségek olyan előzékenységek miatt, amelyekért há-rom évtizede csak dicsérni tudtam önmagamat, né-hány kellemetlenség az új méltóságokkal, más ap-róbb bosszúsággal együtt megérlelte az elhatározáso-mat. 1917 július végén kértem a fölváltásomat, amitnem kaptam meg, csak szeptemberben, a jó császárnem szívesen engedett el egy olyan öreg szolgát, mintamilyen én voltam. És amikor mégis bele kellett nyu-

193

godnia, meg kell vallanom, hogy a távozásom alkal-mából a váratlan kegyek egész tömegével halmozottel, a saját kezdeményezéséből hosszabb egészségi sza-badságot adott nekem, amihez a saját pénztárábólszármazó külön jutalommal járult. Nagyon megindultvoltam, amikor elváltam tőle és a szívemben örökhálával távoztam. Az új állás, amelyet el kellett fog-lalnom, a háborús levéltár igazgatói tiszte volt.

Időközben az osztrák-magyar hadsereg némettámogatással áttörte az olasz frontot Karfreitnél éselárasztotta a velencei síkságot, egészen a Piavéig,ahol az olaszoknak sikerült magukat újra elásniok.Károly császár azt tette, amit cselekedett fél évvelazelőtt, amikor megérkezett hozzá a galíciai győzel-mek hire. Sólyomszárnyon repült az olasz frontra éscsak november második felében tért vissza Laxen-burgba. Ugyanennek a hónapnak 30-ik napján bú-csúkihallgatáson fogadott, amelyről szabad legyennekem itt néhány, a számomra felejthetetlen részletetelmondanom.

Az uralkodó kimondhatatlanul szeretetreméltóés közvetlen volt, minél több szívességet igyekezettirántam kimutatni és

teljesen levetkőzte az uralkodói külsőségeket.

Az emberek legjobbika állt velem szemben, ténylega legszebb kivirágzása az emberiségnek, akinek afezemében ebben a pillanatban egyetlenegy dolog voltfontos: az, hogy engem és családomat elhalmozzonmindenféle elképzelhető keggyel. Úgy láttam, ahogyhitem szerint az Isten előtt kellett megjelennie: póz,álarc, kölcsönkért viselkedés nélkül, avval a kimerít-hetetlen jósággal a lelkében, amely alapja volt a jel-lemének. Milyen kár, hogy egy ilyen széptüzű gyé-mántot a hozzátapadt salak megakadályozta abban,hogy fénye teljes erejében tündököljön!

194

A salak a környezete volt.

Ha ellenkezőleg komoly tanácsadókat tud maga körégyűjteni, ha a megközelíthetetlen és önzetlen embe-rek között keresi őket, meg vagyok győződve róla,örömmel követte volna a tanácsaikat, mert lelkénekaz anyaga lágy volt és formálható. Az, ami nekilegjobban hiányzott, a nemes, komoly, hozzáméltóés erényes befolyás volt, amely nevelte, fölvilágosí-totta, irányította és segítette volna a cselekedeteiben.ő egymaga túlságosan jó volt ahhoz, hogy a bal-jóslatú befolyások körét erőszakkal keresztültörjeés saját szíve szerint cselekedjék. Sokkal rosszabbpszichológus s egyúttal jobbindulatú bírája volt azemberi nemnek, semhogy a tiszta búzát meg tudtavolna különböztetni a konkolytól. Annyi kiváló tu-lajdonság dacára tehát nádszál maradt, amely meg-inog a szél minden változására és amelyet a legelsőszélvész kiszakít a földből és szalmaszál módjáramagával ragad. Egyébként csak egy tölgyfa állha-lott volna ellent ennek a viharnak, olyan tölgyfa,amelyhez hasonló csak egyszer-kétszer támad egy-egy évszázadban. Más szavakkal ezekben a mozgal-mas időkben egy fokozott értékű Napóleonnak, vagyBismarcknak kellett volna lennie ahhoz, hogy a ha-talmon maradhasson.

Hogy visszatérjek a kihallgatásomra, a csá-szár nem mulasztotta el, hogy ne beszéljen nekemazokról a sikerekről, amelyek akkor közszájon fo-rogtak. Büszkeségébe azonban sajnálkozás vegyült;az, hogy az ilyen ragyogóan kezdett offenzíva fele-utján megrekedt, anélkül, hogy célját elérhettevolna: azt, hogy Olaszország ne játszhassék többészerepet a nagy pariiban.

Azért, hogy nem sikerült ezt elérni, az ural-kodó Conradot hibáztatta.

195

— Keleti Tirol felől hátba kellett volna támadnia az olaszokat és azután föl göngyölíteni őket. Az,hogy ezt nem csinálta meg, nagy csalódást okozottnekem, mert senki sem bízik jobban az ő rendkívülitehetségében, mint én.

Nem állhattam meg, hogy mindazzal a szerény-séggel, amely ebben az esetben számomra kötelezővolt, ellen ne vessem, hogy szerintem egy ilyen ope-rációhoz a Conrad serege túlságosan gyenge volt,nem is szólva arról, hogy a téli idő is ellene volt,a hegyi vidéken megbénítva minden előrehaladástés minden hadmozdulatot.

— Ugyan, ugyan, — mondotta az uralkodóharagosan, — egy ilyen nagy stratéga! Ezek a ne-hézségek lehetetlenséget jelentettek volna az ő szá-mára? Föltételezem róla, hogy képes lett volna le-küzdeni őket. Igen, igen! — Azután rövid elmeren-gés után hozzátette: — De legyünk igazságosak:mögötte összehasonlíthatatlan értékű hosszú szol-gálat van.

Így mindenütt és minden esetben a császárnálvégül mégis a szív mondta ki az utolsó szót.

Megjegyzésre méltó, hogy az uralkodó, akitfiatalsága optimizmusra szoktathatott volna, nemosztozott az általános reménységekben az olasz fron-tot illetőleg. Szerinte először is: az ellenség olyanjól elásta magát a Piavénái, hogy rettentő bajoslesz őt onnan kimozdítani. Másodszor: a velenceisíkság elárasztása, amely egész Olaszországban ahazafias érzés újabb megerősödését idézte elő, vég-eredményben Ausztria ellen fordult. Harmadszorpedig: az oroszok Kerenszky alatt újra kezdtek elő-rehaladni, míg ugyanakkor a németek a franciafronton nem tudták megőrizni a pozíciójukat Acsászár nem minden irónia nélkül ezt kérdezte:

196

— Mi az? Az előrehaladással addig várnak, amígaz első amerikai csapatok megérkeznek?

És így vonta le a következtetésit:— A helyzet olyan átláthatatlan, mint egy

üveg tinta. Ha valaki ilyen körülmények között tisz-tán tud látni, bevallom, nem én vagyok az! A leges-legjobb volna a béke, a minél előbb való béke. Ezaz, amit folytonosan ismételgetek Czernin előtt.

A külügyminiszternek ilyen körülmények kö-zött a császár állandó sürgetése és sarkantyuzásaközben kellett dolgoznia. Ki az, aki szeretett volnaa bőrében lenni? Helyzete annál keservesebb volt,mert bár ítélőképessége sokkal felülmúlta a csá-szárét, sokszor úgy érezte, hogy a császár beavat-kozása sokszor súrolta az ő hatáskörét. A minisz-ter sastekintetét, hidegen számító géniuszát sokszorsértette az, amikor a császár belekontárkodása ösz-szezavarta számításait, hogy úgy mondjuk, levertea kuglibabáit.

Ez szemmel látható volt 1917—1918 telén. AzOroszországgal és a Romániával megkötött béke areménységek ellenére semmit sem könnyített a keléiifronton. Ennek az oka az volt, hogy

a békét hebehurgyán kötötték meg, anélkül,hogy Németország és a monarchia kellő biz-

tonságáról gondoskodtak volna,

ami lehetővé tette volna ennek az oldalnak a lesze-relését. Czernin ezeket a tárgyalásokat kétségtelenfdsokkal kielégítőbb eredményhez juttatta volna. Kü-lönösen áll ez a breszt-litovszi tanácskozásokról,amelyeket az oroszok intrikái a résztvevők nagybosszúságára állandóan késleltettek és megszakítot-tak. Mi hiányzott itt a Czernin számára? Az idő ésa nyugalom. Mert a császár annyira hajszolta, hogya legelső alkalommal elbocsátását kérte.

197

A meglepetés általános volt, azonban ez mégnövekedett akkor, amikor megtudták, hogy Czerninutódja báró Burián.

Különösen azok számára, akik 1916-ban acsászár szolgálatában álltak, a meglepetés tetőfo-kára hágott, mert

a császár ebben az időben egy gyufaszálattöbbre becsült, mint báró Buriánt,

Caveant consules! — kiáltotta Koerber, amikor hí-rét vette ennek a kinevezésnek, amelynek a gyászoskövetkezményeit előre látta. A dologban a legérde-kesebb, hogy Burián programmja élére a németszövetség újabb szorosabbra fűzését vette. Az em-ber így a legsötétebb éjtszakába és áthatolhatatlansötétségbe került.

Mert milyen színe volt tulajdonképen az osz-trák-magyar politikának? Fehér volt-e vagyfekete? Németbarát, vagy németellenes? Pe-nelope módjára felfejtette éjszaka azt a vász- nat, amelyet nappal megszövött.

1918-ban másik látványosságnak voltunk ta-núi, amely nem volt kevésbbé különös. Mint a mesekolíója, aki megesküdött, hogy nem engedi többépagát becsapni,

állásaikból sorba kidobálta kegyenceit, akiktisztüket csak nagyon mérsékelt sikerrel toltötték be. A holló és a sajt története azonbanújra kezdődött: helyettük megint csak olyankegyenceket nevezett ki, akik ugyanabba akörnyezetbe tartoztak. így történt, hogy Clam-Martinitz kénytelen volt a helyét átadni Seid-lernek, aki a császárnak fiatal korában ne-velője volt és akivel baklövésekkel teli na- gyon szomorú korszaka kezdődött.

A legnagyobb baklövés az a nyilatkozat volt, ame-

198

lyet az új kormányelnök a képviselőház nyílt ülésénejtett ki a száján:

— Az én belső politikám nyíltan és mindengyöngeség nélkül a németségre fog támaszkodni ésminden habozás nélkül kijelentem, hogy elttől azorientációtól nem fog eltérni.

Elképzelhető, hogy ezek a szavak milyen ha-tást és milyen mozgalmat támasztottak a szlávokközött olyan időben, amikor épen ellenkezőleg a leg-hízelgőbb hangot kellett volna alkalmazni velükszemben és hegyeket ígérni azért, hogy a szakadástelkerülhetővé* tegyék. Ez a szó adta meg a végsőjelt a katasztrófára.

Utolsó alkalmam arra, hogy a császárral ésa császárnéval érintkezzem, 1918 május 1-én volt,a török küldöttség fogadtatása alkalmával, ßaden-hen nagy dejeuner-t rendeztek a tiszteletükre, amely,nek a folyama alatt a császári pár annyi szeretetre-méltóságot és kedvességet mutatott irántuk, hogy atörökök teljesen elbájolva és elkápráztatva utaztakel. A császár vidámságának a külsősége alatt azon-ban itt-amott már áttörtek akkor a gond szimptómái.Sokkal hallgatagabbnak találtam, őt, mint amilyenegyébként volt. A polgári kabinetiroda főnöke, aki-hez éhben az irányban kérdést intéztem, azt feleltenekem, hogy az uralkodó tényleg gondterhes s hosz-szu idő óta Prágába készülődik, anélkül, hogy azutazásra rá tudná magát szánni. A csehek nem mu-

* Az udvari körök naivitása nyilatkozik megebben az állításban. Abban az időszakban, amelybena szerbekkel, csehekkel kötött megállapodásokban azantant már régen földarabolta a monarchia területét,háborúvesztés esetén nagyon nehéz lett volna márbecsapni a szlávokat, még akkor is, ha Margutti ta-nácsa szerint „hegyeket ígérnek” nekik; viszont győz-tes háború esetében nem volt mit tartani tőlük.

(A fordító.)

190

lasztanák el, hogy ott fölajánlják neki a cseh koro-nái, ami — mint valamikor a Caesarnak fölajánlottdiadém — mozgósítaná ellene a végzet fúriáit, másszóval a magyarok rögtönös ellenségeskedését, amicsak előfutárja volna az ausztriai németek harag-jának.

Ezen a gondon kívül más sötét gondolatok fér-gei is rágódtak az uralkodó lelkén. Nagyon elkese-rítette a velencei offenzíva megállása és mindent el-követett arra nézve, hogy a vezérkar főnökét ezena részleten újabb akcióra indítsa.

Ilyen izgalmak zsákmánya volt, amikor újraösszekerültem vele. Nem tudtam visszatartani ma-gamat a részvét egy mozdulatától:

ilyen fiatalon ennyire megöregedni! A szeren-csétlen elvesztette az arcszínét és megsová-nyodott, hajába ősz szálak vegyültek. Csak-ugyan töviskorona volt-e hát az, amely nagy- bátyjától rá örökségül maradt?

Június közepén tényleg megindult az olaszokellen az offenzíva azonban váratlanul meghiúsult.Az osztrák-magyar csapatok nagy vérveszteség után,ahelyett, hogy tért nyertek volna, tért vesztettek. Acsászár, aki elindult, hogy seregei élére álljon,szinte megfutamodva tért vissza Badenbe, útján rosz-szul fogadták, lelkét elbátortalanodás, szinte kétség-beesés töltötte el. Hogy csirájában megállítsa a for-rongást, amelynek a távoli zúgása már fülébe jutott,hamarosan körülnézett egy bűnbak után, aki áldo-zatává legyen minden felelősségnek és átoknak. Anép haragjával szemben rámutatott Conradra, akitmiután gróffá és a császári gárda parancsnokávánevezett ki, száműzött a pusztába.

Minden információ szerint, amit ebben a tárgy-ban össze tudtam gyűjteni, Conrad kegyvesztettségeégrekiáltó igazságtalanság volt. Azok a kétségtelenül

200

nagy szolgálatok, amelyeket ez a tábornok teljesí-tett, meg kellett volna hogy kíméljék ragyogó nevétattól, hogy azt a baljóslatú 1918. dátummal a pellen-gérre fölírják.

A Piave mellett való vereség

a vég kezdete

volt. Az interpellációk egész jégesője zuhogott le aminiszteri padokra, előbb a magyar országgyűlésen,azután az osztrák parlamentben. Ugyanakkor a mö-göttes országrészekben az éhség és egyéb nélkülö-zések következtében végig fújt a fölkelések előszeleés fenyegető ordítás követelte a békét. A vezetőkcsak minden erejük megfeszítésével tudták megállí-tani a szakadék szélén az állam kocsiját s tudtáklegalább még egy időre helyreállítani a jármű egyen-súlyát.

A szegény uralkodó családja körébe menekültReichenauba, nem mert többé innen kimozdulni ésidegenkedett attól, hogy a főváros utcáin mutassamagát. Alig-alig és csak nagy időközökben jelentmeg főhadiszállásán, Badenben is.

Ilyenkor a rendőrségnek olyan nagy tömegeés annyi rendszabálya kísérte, hogy a tömegemiatt csak még elégedetlenebb és dü-

hösebb lett.

A helyzet végtelenül feszült lett. A tüz, amelyolyan sokáig lappangott, ezer és ezer ponton föléledtés a lángok táplálékot keresve lobogva kezdtek föl-felé csavarodni. Egyszerre szabadjára engedtéknemcsak a kritikát, hanem a leggorombább szidal-makat is.

Az ember nem hitt a fülének: ilyen szitko-zódások a császárok városában, a Szent Ist-ván templom tövében, a Práter és Schön-

brunn százados fái alatt!

201

A katasztrófa most már hétmérföldes csizmá-kon közeledett. Bulgária, anélkül, hogy a szövetsé-geseivel tárgyalt volna, vagy hogy azokkal a leg-kevesebbet is törődött volna, megkötötte a különbe-két* és egyetlenegy intő szó nélkül visszavonta diví-zióit a balkáni frontról. Azon a hatalmas nyilasonkeresztül, amely így a harcvonalon támadt, az an-gol-francia-szerb csapatok bármelyik pillanatbanelőretörhettek. A ház égni kezdett. Tizenöt nap múl-va pedig egészen lángbaborult.

A magyarok félőrülten egy invázió gon-dolatától, erőszakos módon követelték sajátcsapataikat, hogy azokat a megfelelőpontokon fölállítva, saját területüket meg-védelmezhessék. Az őrültségnek ez ellen akitörése ellen Tisza kellő módon lépett fölés szikla módjára szegült ellene a dühöngőnép háborgásának. Az egyetemes harag ak-kor még hevesebben fordult ellene, amire azuralkodó kötelességének tartotta, hogy őt azőrjöngőknek föláldozza, mint ahogy a far-kasok üldözte szánból a kiéhezett és vér-szomjas ordasok torkának zsákmányául ki-dobnak egy ártatlan utazót.

A szegény uralkodó, aki teljesen elvesztette afejét, úgy képzelte, hogy a közvéleményt le tudja

* Nem a különbékét, csak a külön fegyverszüne-tet. (A fordító.)

** Meglepő tévedés a szerző részéről. Tisza Ist-ván, amint ez köztudomású, a nagy összeomlást ti-zenhat hónappal megelőzőleg mondott le a minisz-terelnökségről, utódja lett Esterházy Móric, aki 1917júniusában kapta meg a kinevezését. 1917 augusztu-sában ő is megbukott, fölváltotta Wekerle Sándor,aki 1917 augusztus 17-én kapta meg a kinevezését ésazután 1918 október végéig kormányon maradt. (Afordító.)

202

csendesíteni azzal, ha nagyobb arányokban foly-tatja ezeket a kivégzéseket. Újból belevetette tehátmagát kedvenc politikájának: a változtatások poli-tikájának a karjaiba. Gróf Andrássy Gyula, a híresminiszter fia, kapta meg a külügyminiszteri tárcát;Lamasch lett Ausztria miniszterelnöke, Esterházy amagyar kormány feje* a marsalli rangban levőKöves tábornok pedig a császár egyenes parancsáraátvette az osztrák-magyar seregek főparancsnoksá-gát, elsősorban kötelességévé tétetvén, hogy helyre-állítsa a frontot Szerbia ellen.

Az események gyorsasága azonban megelőzteaz intézkedéseket. Azokba a résekbe, amelyeket amagyarok visszavonása a délnyugati fronton oko-zott,** az olaszok hirtelen behatoltak s a legnagyobbkönnyedséggel szaporították sikereiket és foglyaikat.A kívülről dolgozó faltörő kosok munkáját idebenna szlávok támogatták, akik belülről megkettőztettéka citadella falát döngető kalapácsütéseiket, követelé-sül most már nem az autonómiájukat, hanem a tel-jes függetlenségüket tűzték ki.

Ebben a pillanatban, 1918 októberének köze-pén, a Habsburg-birodalom a fölfordulásnak kétség-Szerző ráduplázása az előbb említett nagy té-vedésre. Esterházy Móric, amint erre már rámutat-tunk, már régen bukott miniszterelnök volt, amikora szerb front összeomlott s ebben az időben a We-kerle-kormány vezette Magyarországon — egészen avégső összeomlásig — az ügyeket. (A fordító.)

** A szerző itt kísérletet tett arra, hogy ezérta katasztrófáért is a magyarokat okolja. Nagyon jóltudjuk azonban, hogy a magyar csapatok visszavoná-sára vonatkozó kívánságokat egyáltalában nem telje-sítette a hadvezetőség, csapataink pedig azért nem tud-tak az olasz fronton ellenállani, mert az osztrák hadve-zetőség jóvoltából éhezett, lemeztelenedéit és hadiszernélkül maradt (A fordító.)

203

beejtő képét nyújtotta. Ebben a zűrzavarban többéa legvilágosabb elme és a legkitűnőbb szervező semtudott volna eligazodni.

Hosszú és hősies ellentállás után ezzel egyide-jűleg történt meg a franciaországi német front áttö-rése. Ennek a következménye lett a fegyverszünetitárgyalások megkezdése, előbb Olaszországgal, az-után a balkáni államokkal, ugyanakkor pedig mégmegkísérlették, hogy gipszszel betömködjék a belpo-litika támasztó pillérjein támadt repedéseket.

Ebből a célból az uralkodó jónak látta, hogya parlament tagjaival tárgyaljon, meghívta tehátőket Badenbe. Sajnos, az a mód, ahogyan fogadtaőket, eggyel több bizonyítéka a környezete ügyet-lenségének. Károly ahelyett, hogy abban a fénybenmutatkozott volna előttük, amely megilleti Ausztriacsászárját, amikor a nép képviselőit maga elé bo-csátja, minden formaságok nélkül fogadta őket éskét rövid órán keresztül szórakozottan hallgattaazoknak a rettentően súlyos kérdéseknek a fejtege-tését, amelyeknek a tanulmányozásához hetek kel-lettek volna. Alig nyílt meg a tanácskozás, már isvéget ért. Fölösleges hozzátenni, hogy semmi sikeresem volt.

Nem volt hát az idő elég komoly ahhoz, hogykomolyan cselekedjenek? és miért hanyagolt el amindent, ami a tekintélyét emelte volna: együnnepélyes ülésszak fényét és pompáját a Hofburgszertartás-termében, ahol ragyogó kíséretétől övezveteljes díszben mutatkozhatott volna, abban a terem-ben, amely még visszasugározta a dicsőséges múltvarázsát.*

* Nem nagyon valószínű, hogy mindennek azudvari ember szemével nézve nagyjelentőségű ésnagyfontosságú színpadias pompának a kedvéért aszlovének, az olaszok, a csehek, a lengyelek és a románok lemondtak volna az elszakadásról! (A fordító.)

204

Fentebb mondottam, hogy a badeni konferen-ciának nem volt semmi eredménye. Csalódtam. Mertvolt egy eredménye, az igaz, hogy teljesen ellentétesazzal, amit vártak tőle, mert a képviselők csalódottantávoztak, azzal a meggyőződéssel, hogy a monarchianem fejthet ki sokáig ellentállást ezzel a re-zsimmel.

Az a manifesztum, melyeit. Károly 1918 októbe-rében teljesen a maga jószántából adott ki és amely

a leghatártalanabb nemzeti autonómiát

ígérte a népeinek, semmit sem változtatott a parla-ment ellenséges érzületén. Rudolfnak és Ferenc Fer-dinándnak össze kellett rezzenniök sírjaikban. Aföderalizmus tehát megvalósult.

Ferenc Ferdinánd különösen jó prófétánakbizonyult, aki valamikor azt hirdette, hogyegyedül a föderalizmus mentheti meg amonarchiát, előbb azonban le kell törni amagyarokat, akik állandó akadályai voltakennek a kormányzási formának. Az esemé-nyek teljesen igazat adtak neki. Magyar-ország tiltakozva Károly deklarációja ellen,elárulta a közös érdeket, félre állott ésgyáva módon visszautasította a monarchiahelyreállításának a munkáját, amelyet az ő vonakodása örökre lehetetlenné tett. *

* A szerző, aki olyan jóakaratú megértést mu-tat könyve folyamán a csehek és a monarchia min-den egyéb nemzetisége iránt, elvakultságában olyanigazságtalanságra ragadtatja magát, amely még aző elfogultsága mellett is meglepő. A monarchia szét-züllésével kapcsolatban egy szava sincsen a csehekelítélésére, akik az egész háború alatt árulók voltak(jellemző, hogy erről a szánalmas szerepről egyetlen-egyszer sem emlékezik meg az emlékiratok folya-mán), nincsen semmi elítélő szava a lengyelek, azolaszok, a szlovének, a románok és a monarchia

205

A monarchiát megrázó utolsó lökés tehát a Laj-tától keletre eső rész elszakadása volt és a magyarokazt a szerepet játszották, amelyet annyiszor megjó-solt Ferenc Ferdinánd: ők voltak

az öreg Habsburg-birodalom megrontói.

Végzetes összetalálkozása az eseményeknek, hiszenők voltak azok is, akik egész Európa sorsára a leg-végzetesebb befolyást gyakorolták, a balkáni álla-mokkal való állandó súrlódásuk révén kicsiholva eb-ből a félszigetből a világháborút lángralobbantószikrát.”*

többi nemzetisége ellen, akik a nagy összeomlás utánegyszerre fölfedezték magukban azt, hogy ők tulaj-donképen a győztes hatalmakhoz tartoznak és semmiközösséget sem kötelesek tartani a megvert mon-archiával. Azzal az elfogultsággal, amely a bécsiHofburgban Magyarország ellen intrikáló kamarillátmindig jellemezte, ezúttal is a magyarság ellen for-dul minden gyűlöletével és kárhoztatásával. És gyá-vasággal vádolja azt a magyarságot, amely a legto-vább kitartott a monarchia és a dinasztia védelmé-ben és a vérét ontotta még akkor is, amikor Mar-gutti kedvencei, a monarchiát a dinasztiával együttgyáván eláruló nemzetiségek már régen megtaláltákaz utat Róma, Belgrád, Bukarest és Párizs felé.(A fordító.)

* A magyar közönség a szerzőnek ezt a rosszin-dulatú megállapítását is kellő értékére tudja leszállí-tani, mert teljesen tisztában van azzal, hogy a mon-archia külügyeit állandóan Bécsből intézték, magyarszó, magyar kívánság arra semmiféle vagy nagyongyenge befolyást gyakorolt, azért pedig, amit a bécsiudvari körök az egymást követő osztrák-német, po-lyák és egyéb nemzetiségű külügyminiszterekkel ki-főztek, a magyarságot felelőssé tenni józan ésszelnem lehet. Ε tekintetben elég arra az okmányszerűenigazolt tényre hivatkozni, hogy a Bécsben tartott dön-

206

A fiatal uralkodó manifesztuma ilyenformánmár nem talált egy élő monarchiára. Erre vonat-kozólag Lamasch professzor ezt mondta:

Az október 18-iki manifesztum kiadásaannyit jelentett, mint ha kámfor injekciótadnának egy halottnak.

Amikor minden fronton megkötötték a fegyverszü-netet (nem anélkül, hogy sajnálatra méltó hibákne kerültek volna ezrek életébe és tízezrek szabad-ságába) Ausztria-Magyarország megszűnt létezni.

Wilson elnök volt az első, aki az osztrák ka-pitulációra hangzatos frázisokban azt válaszolta,hogy Csehszlovákia máris független állam lett; ezta kijelentést csakhamar megismételte Amerika többiszövetségestársa.

A győzőknek ez az első föllépése tetőfokárafokozta azt a zűrzavart, amelyben Károly remény-telenül vergődött.

tő koronatanácson gróf Tisza István volt az egyetlenállamférfi, aki a háborút ellenezte, a szava azonban —mint fontos külpolitikai esetekben a magyar politiku-sok szava általában — nem talált meghallgatásra. Amagyar befolyást túlbecsülő szerzővel szemben uta-lunk arra is, hogy a magyar parlamentáris életegyetlen szerve, amelynek az alkotmány szerint akülügyek irányítását illetőleg az ellenőrzés szerepétkellett volna játszania: a delegációk milyen szánal-mas bábszínház-szerepre voltak kárhoztatva a min-denható külügyminiszterekkel szemben, akik a dele-gációt alig méltatták arra, hogy a külpolitikai hely-zetről nagy általánosságban megfelelően tájékoztassák.Csodálatos volna, hogy ezt Margutti nem tudja, haa magyar belső viszonyokat illetőleg nem esett volnamár előzőleg is olyan vaskos tévedésekbe, amikremár előzőleg, a katasztrófát megelőző magyar kor-mányváltozásokkal kapcsolatban volt alkalmunk rá-mutatni, (A fordító.)

207

Látva azt, hogy császárságának a fele kisza-lad lábai alól, Magyarországra szaladt, hogylegalább egy töredékét megmentse a biro-dalmának. Budapest azonban jeges hideg-séggel fogadta, a talaj ott is remegett a lábaalatt s amikor az új vizeken evező de-mokratát, Károlyi Mihályt választotta kiarra, hogy fölváltsa az öreg Wekerlét, aki amaga részéről a szerencsétlen Esterházy át-meneti utódja volt, ezzel a választással egy-általában nem szilárdította meg a politikaihelyzetet. Épen ellenkezőleg, mert az új ma-gyar miniszterelnök harminc dénárért el-árulva mesterét, az ellenséggel paktált ésmeg kötött vele egy becsületbevágó fegy-verszünetet. Károly leverte cipőjéről ennek akétszínű városnak a porát és visszatértBécsbe* bezárkózván Schönbrunnban, ahol még élt nagybátyjának a lelke.

Hány bécsi szív vágyakozott azután, hogy vissza-térjen Bécs falai közé abban az időben, amikor csa-ládja kedvéért teljesen elhanyagolta a fővárost, min-den idejét Laxenburg, Reichenau és Baden vidékimagányába visszavonulva töltötte el!... Most a sze-rencsétlenség visszahozta öt, egy kissé úgy, minta mese tékozló fiúját, azonban sajnos! egyetlenegykart sem talált, amely kitárult volna eléje, egyetlen-egy rokonszenves üdvözlés sem kísérelte meg, hogyúj erőre hozza. A nép lelke elfordult tőle és megme-revedett a közönyösségben.

* Szerző, aki itt ismét teljesen ferde megvilágí-tásba helyezi Magyarország és a magyar fővárosszereplését, újra összezavarja a történések sorrend-jét. Károly király már október 26-án távozott Ma-gyarországról, az a fegyverszüneti tárgyalás pedig,amelyről itt Margutti megemlékezik, jóval ezután,november 7-én folyt le Károlyi és Franchet d´Espé-rey között. (A fordító.)

208

A fölborulás most villámgyorsasággal folyta-tódott. Az osztrák örökös tartományok, a császár-ság végérvényes széthullásával szemben „Német-Ausztria” név alatt autonóm állammá tömörültekés már az első pillanattól fogva a németséget tettékegyesülésüli tengelyévé. Csehszlovákia, Magyaror-szág, Lengyelország, olasz Tirol, Friaul és Trieszt,az illyr országrészek után* tehát Károlynak el kellvesztenie koronája összetartó központi díszét is,kedvenc városát, Bécset, hogy azután király legyenbelőle ország nélkül! Lamentabile regnum. Csapa-tai a legnagyobb rendben tértek vissza és megőriz-ték a legteljesebb fegyelmet: más a Károly helyé-ben a seregei élére állott volna és megkíséreltevolna, hogy legalább egy időre megtartsa az ural-mát és a koronáját. Károly azonban sokkal szelí-debb lélek volt, semhogy — amikor erre szükségvolt — vért tudott volna ontani. Az önszeretetet ésaz ambíciót a lelkében legyőzte az emberszeretet ésa jóság.

* Margutti itt ismét fölcseréli a dolgok sorrend-jét. Németausztria nem Magyarország után, hanemMagyarország előtt rendezkedett be önálló államiéletre, sőt Magyarország volt az utolsó tagja a Habs-burg-monarchiának, aki levonta a nagy összeom-lás konzekvenciáit. Az események hiteles sorrendjea következő: október 21-én közzéteszik Wilson ismere-tes jegyzékét, amelyre Margutti is utal és amelymegadta a jelet a monarchia teljes fölbomlására.Ugyanezen a napon a már régebben megalakult csehnemzeti tanács kijelenti, hogy a cseh nép jövője ér-dekében nem ismer tárgyalásokat Béccsel. Ez nembelügyi kérdés többé, hanem világkérdés, a cseh kérdésnek nincsen más megoldása, mint a „cseh-szlovákhaza” teljes állami függetlensége. A szerb, horvát,szlovén nemzeti tanács Zágrábban már október 17—19-én tartott ülésén hasonló határozatot hozott, ki-mondván, hogy követeli azoknak az etnográfiai te-

208

— Csak polgárháború ne legyen! — feleltetöbb tábornoknak, akik arra igyekeztek őt rá-bírni, hogy lépjen ki a tétlenségből és vesse keztyű-jét a végzet arcába. — Inkább lemondok, semhogyalattvalóim közül csak egy is a vérét ontsa miattam!

Megtartotta a szavát és mint a népeiért ho-zott kiengesztelő áldozat, föláldozta magát a hazaoltárán.

Az 1918 november 12-én kelt manifesztumbanKároly lemondott arról, hogy államfői jogait Ausz-triában gyakorolja; formaszerint azonban csak az1919 április 11-i törvénnyel fosztották meg jogai-tól, ugyanez a törvény az osztracizmus cserepétjelentette a számára, mert száműzte őt az országból.Magyarország követte Ausztriát, azonban itt e te-rületeknek, amelyeken ezek a népek élnek, a tarto-mányi és állami határokra való tekintet nélküli ön-álló államiságát és a béketrágyaláson való képviseletét. A csehekkel egyidejűleg, október 21-én, hasonlóhatározatot hoz az ukrán nemzeti tanács is, sőt Mar-gutti kedvencei, az osztrák-németek sem maradnakhátra, mert ők az elsők, akik nemcsak a követelésekkörvonalozásával juttatják kifejezésre az elszakadást,hanem az alsóausztriai tartománygyűlésen forma-szerint is megalakítják a német-osztrák államot, Ma-gyarországon ellenben még a következő napon, októ-ber 22-én is az történik, hogy a képviselőház leszavazza Károlyi Mihály indítványát, amely szerényencsak Magyarország függetlenségének törvénybeiktató,-sát követeli, külön külügyminiszterrel és önálló hadsereggel s azt kívánja, „a kormány eszközölje ki,hogy, őfelsége a válságos időkben Budapestre jöjjön”,A rebellis Károlyi követeléseinek szinte anachronisz-tikus szerénysége s ezeknek a követeléseknek az elve-tése mutatja, hogy abban az időben, amikor Cseh-ország, a délszlávság és Németausztria már de factokülön és önálló életet élő államokká alakultak, Ma-gyarországon még meg sem született az elszakadásgondolata. (A fordító).

210

kintetben sokkal több nehézség mutatkozott: ahhoz,hogy a budapesti nemzetgyűléssel elfogadtassákKároly császár trónvesztését, nem kevesebbre voltszükség, mint a szomszédos államok, Franciaországés Olaszország egyesített nyomására.*

Amint az események mutatják, ez az ural-kodó, aki mindent megtett az Európát marcangolótestvérháború befejezése, egy új társadalmi rendmegszületése, minden népe aspirációinak a kielégí-tése érdekében, végeredményben a háború hosszú-ságának, a szociális forradalomnak és népei elsza-kadó vágyának köszönhette trónja összeomlását.Milyen iróniája a sorsnak! Ha nemes törekvései-vel kudarcot vallott, ezért nem esik rá vissza a fe-lelősség súlya. Talán nem is esnek messze a tör-ténelmi igazságtól azok, akik azt állítják, hogy havalami elkésett, úgy nem az ő reformjai, de magaaz ő uralkodásának az ideje érkezett későn.

Legalább is bizonyos, hogy ez a paradoxonmegerősítést talál Károly élettörténetében, különö-sen, ha, amint ezt az igazságosság is megkívánjatőlünk, az ő végleges megítélése előtt

életének utolsó szakát

is figyelembe vesszük.Bukásának pillanatától kezdve ugyanis

nem tagadhatjuk meg tőle nemcsak a részvétün-ket, hanem a csodálatunkat sem. Szigorúan véveSchönbrunn is pontosan egyenlő értékű volt egy

* A szerző számára itt alkalom kínálkozottvolna arra, hogy párhuzamot vonjon a dédelgetettosztrák-németek és a mindig mostohagyermek szám-ba menő magyarok, a császárok szívéhez nőtt Bécsés az állandóan elmellőzött Budapest hűsége között.A szerző azonban, aki már előzőleg „kétszínű város”-nak bélyegezte Budapestet, ezt az alkalmat elmu-lasztja. (A fordító.)

211

börtönnel, ez azonban királyi fogság volt legalább.Az új idők urai csakhamar túlságosan is pompás-nak találták és Károlynak a schönbrunni kastélytföl kellett cserélnie Eckertsau-val, ezzel a nyomorú-ságos kis vadászpavillonnal, amelyet Ferenc Ferdi-nánd építtetett Alsó-Ausztriában, a Duna egy el-rejtett völgyében. Ez már nem volt többé palota, delegalább még a haza földje volt. Károly lelke any-nyira megtisztult, óhajtásaiban annyira szerénylett, hogy megelégedett ezzel a félboldogsággal. Aneki dobott alamizsna azonban még mindig túlsá-gosan bőkezűnek látszott. Puszta jelenléte az oszt-rák földön feszélyező volt, miért is el kelleit őt tá-volitani, olyan folytonosan fenyegető veszély volt,amelyet el kellett hárítani. Hosszú és fáradságostanácskozások után kimondták az ítéletet, amelySvájcba száműzte őt, ahol azután angol protektorá-tus alatt a Léman-tó partján, Pranginsban élt to-vább. Amikor Ausztriát elhagyta, azt lehetett hinni,hogy örök búcsút mond az életnek és a világnak,hogy a szíve rögtön megszakad. Egyetlenegy meg-gondolás édesítette meg a búcsú óráját: az, hogyilyen módon szeretett népét megkíméli az idegenekbosszújától és megtorlásától.

Talán arra is gondolt, hogy a svájci vendég-szereltet több szabadságot fog engedni neki a trónjavisszaszerzésére irányuló erőfeszítéseiben, mert ezjárt az eszében; legalább is az a terv, hogy ufórahomlokára illeszti Szent István koronáját.

Magyarországon az események hógörgetegsebességével követték egymást. 1919 tavaszán a Ká-rolyi-uralmat, amely semmivel sem állt erősebb lá-bakon, mint egy kártyavár, megbuktatta Kun Bélas ez a változás a magyarok számára a leggyűlöle-tesebb szélsőségekkel kísért szovjetrendszert jelen-tette. Ez a forradalmi alakulat hatalmon maradtegészen az év közepéig, mikor Horthy és pompás

212

párthívei (Horthy et ses superbes partisans) ki-seprűzték őket az országból s a rendre és a tradí-cióra támaszkodva megalapítottták saját uralmukat.Magyarország így félig újra királyság lett. Károlyrészére ez a mentő szalmaszál volt, az a karó, ame-lyet váratlanul nyújtottak feléje a partról, hogy azárból újra partra kapaszkodhassék.

A magyar legitimisták az idői alkalmasnaktartottak egy államcsíny végrehajtására, nyugta-lankodtak, Károlynak kéréseikkel és sürgetéseikkelszünet nélkül alkalmatlankodtak. Semmi másranincs szükség, csak hogy megjelenjék az országbanés akkor, mintha csak egy varázspálca érintése meg-nyitná az egykori lojalizmus kiszikkadtnak látszóforrásait, egyszerre egész Magyarország ott lesz alábai elölt.

A magyar legitimisták kiküldöttjei eljutat-tak egészen Pranginsig és a legragyogóbbszínekkel festették le a helyzetet az uralkodóelőtt, hozzátéve, hogy ha egyszer ismét amagyar trónon ül, nagyobb fáradtság nélkülvisszaszerzi örökölt birodalmának többi ré- szét is.

Ennek az ezüstszavú harangjátéknak a muzsi-kába közben, amely úgy elringatta Károlyt, mintegy édes dal, mégis eljutott a fülébe egy komolyabbszó. Mint egy érzéketlen ködkürt-búgás érkezeit meghozzá. Horthy intése, amely az ilyenfajta vállalkozásveszélyeire figyelmeztette. Az államcsíny nemcsaka szomszédos országokkal való háborút, hanem apolgárháborút is jelentené, mert Magyarország amaga egészében is távol áll attól, hogy erősza-kos lépést bátorítson és vál lal ja az ebből származóvisszahatásokat.

A régi Károly azonban nem halt meg egé-szen . . . Bezárta fülét a bölcsek előtt és en-gedett személyes barátai rábeszélésének.

213

1921 húsvét vasárnapján a fiatal császár nemminden kaland nélkül megérkezett Szombathelyre,majd onnan Budapestre és megjelent Horthy előtt,aki a szemét dörzsölte meglepetésében. Károlykönnybelábadt szemekkel adott neki magyarázatot:viszont akarja látni a királyságát és kéri Horthyt,hogy segítsen neki trónja visszaszerzésében. Horthyazonban távol állott attól, hogy ugyanolyan pápa-szemen keresztül lássa a dolgokat. Arra kérte Ká-rolyt, utazzék vissza azonnal és ne taszítsa Magyar-országot kétségbeejtő helyzetbe; olyan rábeszélőékesszólást fejtett ki, olyan megcáfolhatatlan érveketsorakoztatott föl és mindezt olyan erélyes formábancsinálta,, hogy Károly engedett: visszautazott. Her-rensteinban, új svájci tartózkodási helyén várta ajobb idők elkövetkezését.

Ennek a hirtelen visszatérésnek a keserű-sége tetőfokára emelkedett akkor, amikor azosztrák területen kellett átutaznia. A népes-séget itt közönyösnek, vagy épen ellensé-gesnek találta magával szemben; különösenami a munkásosztályt illeti, amelyik fenye-gető morgással vicsorgatta a fogát feléje,annyira, hogy utazása közben kellemetlen,ségei lettek volna, ha a melléje rendelt an-gol testőrség közbe nem lép és erélyesenmeg nem védelmezi. *

Ez a kudarc egyáltalán nem bátortalanította ela magyar legitimistákat, akik egy második kísérle-tet kezdtek előkészíteni. Mint az első alkalommal,

* Károlynak visszatérő útjában azt a részt kel-tett Ausztriából átszelnie, amelynek a lakossága né-metajkú. Hol volt ebben az időben az osztrák-néme-tek híres dinasztikus hűsége, amelyet Ferenc Józsefannyira méltányolt és amelyet a szerző, aki a ma-gyarokat állandóan hűtlenséggel vádolta meg, magais olyan nagyra értékelt? (A fordító).

214

most is bátorítással és könyörgésekkel láttak a do-loghoz. Ezúttal is bősz elégedetlenek megnyertékKároly néhány személyes barátját és ami több, akirályi csalód eszét: Zita császárnét, aki soha semtudott belenyugodni trónja elvesztésébe, a koronavisszaszerzése érdekében testtel, lélekkel csatlakozottminden kalandos tervhez.

Az illúzióknak és a hiszékenységeknek ebbenaz atmoszférájában nem meglepő, hogy azok a meg-gondolások, amelyekre Horthyt a dolgok ténylegesállapota késztette, nem tűntek föl többé komolyak-nak, hogy Horthyt végül fehér helyett fekete színbenlátták, az esélytelenség szemrehányásával illették,sőt azt vetették a szemére, hogy áruló. Innen addiga lépésig, hogy Horthy nélkül, vagy Horthy ellenéreigyekezzenek visszanyerni Szent István koronáját,már csak egy lépés volt és ezt a lépést hamarosanmegtették.

Károly ezúttal Zita királyné társaságában,szeptember végén* megismételte az első vállalkozá-sát és pedig ezúttal még sokkal romantikusabb kül-sőségek között. A császári párt repülőgép hozta alevegőn keresztül és letette őket Győrben,** Csakegy maroknyi legitimista volt beavatva a titokba.Néhány elszánt katonatiszt és néhány megbízhatócsapat csatlakozott a császárhoz, aki ilyenformánelszánt párthívek élén találta magát.

* újabb ténybeli tévedése Marguttinak, amelyépen olyan meglepő, mint az eddigiek. Károly királyZita királyné kíséretében tudvalevőleg nem szeptem-ber végén, hanem 1921 október 21-én érkezett meg ma-gyar földre. (A fordító.)

* Ez ismét tévedés: a királyi pár nem Győrben,hanem Sopron közelében, Dénesfalván ért földet sonnan csak pár órai tartózkodás után ment továbbGyőrbe. (A fordító).

215

Nem lehetetlen, hogyha egy perc elvesztésenélkül előrenyomul, Budapest a kezébe kerül

a meglepett és elkápráztatott tömeg pedig királyánakFogadja. Azonban nem tudott, vagy nem mert eré-lyesen cselekedni, a kormány csapatainak időt enge-dett a gyülekezésre. A kormány számára, ha elakarta kerülni a szomszédokkal való katonai össze-ütközést, nem νοlt más út, csak az, hogy ehhez avégső eszközhöz nyúljon, amelyre nézve is rá-szánta magát. Horthy ezúttal nem ismert tréfát ésKároly előtt elzárta a Budapest felé vezető utat. Né-hány elég élénk összecsapás következett, egy párágyúgolyót is kilőttek, főképen arra a vonatra,amely a császári pari Budapest felé szállította. Ajátszma gyorsan véget ért, Károly lett a vesztes,kudarca ezúttal tökéletes volt: álmai és reménységeiépen úgy a semmibe oszlottak, mint lokomotívjá-nak a füstje.

A szerencsétlen uralkodó azt kívánta,hogy visszatérhessen Svájcba. A nagyhatalmaknakazonban elég volt ezekből a tragikomédiákból. Úgyvélték, hogy

ezúttal egyszersmindenkorra végét kell vetniaz ilyen kísérleteknek,

aminek a legjobb módja, ha áthághatatlan fizikaiakadályokat á l l í t anak a túlságosan mozgékony csá-szár elé. Ezért, elszállították öt ki a tenger közepére,Madeira szigetére. Károly hosszú szárazföldi és ten-geri kerülő után érkezett meg száműzetési helyére,a császárné pedig engedélyt kapott arra, hogy gyer-mekeivel együtt tovább is Svájcban időzzön.

Egyedül és mindenkitől elhagyatva szállt ki acsászár Funchalban: ez a hely rendeltetett arra,hogy utolsó állomása legyen odisszeájának.

A császárné ezala t t nem maradt tétlenül és

216

irányadó helyen megszerezte az engedélyt arra, hogyférjével egyesülhessen. Elképzelhető, milyen öröm-teljes jelenet volt az Funchalban, amikor a császárlátta, hogy a felesége, akit körülnyüzsögtek az apró-ságai, partra száll Funchalban. Milyen jó kezdetevolt a télnek az, hogy ismét családi körben lehettekegyütt! Károly száműzetése tehát nem volt mindenöröm nélkül való, bárha elég kellemetlenség-gel járt, hogy addig elfoglalt kényelmes lakásátkénytelen volt elcserélni a Machado-villával, amelya várostól bizonyos távolságra feküdt.

A Machado villa, amely meglehetősen elha-nyagolt állapotban volt, rossz beosztásával,nedves falaival, hideg, nehezen átfűthetőszobáival nagyon kényelmetlen lakásnakbizonyult;

egészségtelen volt maga a sziget is, gyilkos klímá-jával, tüdővész-baktériummal telített levegőjével. Acsászár gyenge lábon álló egészsége, amelyet annyiizgalom és megrázkódtatús már megrendített, itt tel-jesen tönkrement. Március uttolsó hetében tüdőkata-rusban megbetegedett, amely minden orvosi segít-ségtől távol, csakhamar súlyosra fordult. A királyicsalád nem rendelkezett egy szanatórium segédesz-közeivel, a légváltozásra pedig, amely a beteget talánmegmenthette volna, gondolni sem lehetett.

A gyógykezelés eszközei amúgy is hiányo-sak és kezdetlegesek voltak,

úgy hogy a betegség tovább haladt a maga útj á n ésamikor végre egy orvos érkezett, már későn volt.Az uralkodó ezt megérezve, elbúcsúzott az élettől ésazoktól a lényektől, akik a boldogság egyedüli suga-rait jelentették a földi létben a számára.

1922 április. 1-én Habsburgi Károly császár,ennek a méltóságnak utolsó viselője, miután hat hó-

217

napon keresztül ette a száműzetés könnyel áztatottkenyerét, egy majdnem teljesen üres szobában, mesz-szefekvő, rideg, idegen földön visszaadta lelkét iste-nének.

Özvegyet és hét gyermeket hagyott maga után:Ottó trónörököst, Adelaide főhercegnőt, Robert, Fé-lix, Károly Lajos, Rudolf főhercegeket és Sarolta fő-hercegnőt.

A temetést, amely április ötödikén folyt le, ra-gyogó nap lángolása sugározta be és a tavasz min-den, bűbája övezte ezen a trópusokhoz közel fekvőszigeten. A Villa Machado halottas szobájából a tes-tet átvitték a közelben fekvő kis kápolnába, ahol aztszegényes ravatalra helyezték. Miután Funchaltemplomai messze voltak, a királyi család ezt a ká-polnát használta föl ájtatosságai számára. A kopor-sót Ausztria-Magyarország hadi lobogója borította,a zászló színeit azonban alig lehetett látni a rára-kott virágok és lőpszaruk tömege alatt, amelyek min.denfelöl érkeztek, a spanyol király is egy rendkívülinagy koszorút küldött.

Egész Funchal talpon volt. Az az út, amelyena gyászkíséretnek végig kellett haladnia, feketéllettaz emberektől. Az egész város gyászszíneket öltött.Mindenfelé zokogások hallatszottak.

A Villa Machado mellett, a Capomonte kis ká-polnájában, számos paptól körülvéve Funchal ér-seke beszentelte a koporsót, majd rövid beszédettartott, amely így kezdődött:

— Madeira, amely eddig várakozott arra,hogy neki is meg legyen a maga szénije, végre meg-találta azt amit kívánt. Egy vértanút adunk visszaa földnek és a ti gyermekeitek gyermekei is visszafognak emlékezni az ő fájdalmas kálváriájára, ame-lyet olyan ű&talon kellett megkezdenie, amelyet olyancsodálatos Megnyugvással járt végig és amelynek ami szigetünk lett végállomásává.

218

Bossuet milyen „nagy és rettenetes leckét”vont volna le tanulságképen abból az ellentétből,amely a valóság és aminek lennie kellett volna, afalusias temetés és a császárt megillető pompásgyászszertartás, a Capomonte kápolnájának a ha-jója és a bécsi kapucinus templom kriptája közölivolt!

Időközben a halálhír megérkezett Bécsbe is ésugyanabban az órában, amikor a temetési menetlasean végigvonult Funchal utcáin, a Szent István-templomban fényes rekviemet tartottak a császárlelki üdvösségéért, Teljes segédlettől körülvéve a kar-dinális érsek végezte a szertartást a megindult hall-gatóság előtt, amely a (templom egész hajóját meg-töltötte és túláradt egészen az előcsarnokig. Bécsnem felejtette el császárját és amikor a hagyomá-nyos „Gott erhalte” előtört egy diákkórus torkaiból,sok tízezer hang énekelje velük együtt a dalt, amelyegy pillanatra mintha fölélesztette volna a régiAusztriát.

Az uralkodó testéit eltemetitek a capomonteitemplom kőlapjai alatt rögtönzött kriptában.

A bebalzsamozott szívet kristályedénybe he-lyezték, ezt ismét egy ezüst serlegbe helyez-ték, hogy alkalmas pillanatban elszállítsák

Bécsbe.

Zita császárné most, ha másért nem, a kiscsaládja egészsége iránti gondoskodásból rajta volt,hogy az antant megmásítsa az őt sújtó szigorúszáműző rendelkezéseket. A spanyol király támo-gatása, aki országában menedékhelyet kínált neki,biztosította kérésének a sikerét.

Egy mogorva májusi reggelen, miután szívet-tépő fájdalommal búcsút vett urának a hamvaitól,a tengerpartra ment, ahol mint egy elyslumi ár-nyék bolyongott, várva azt a spanyol hajót, amely-

219

nek a hivatása volt, hogy visszatelepítse Európábaés elvezesse új száműzetésébe ... Cid hazája, ahidalgók földje, mindenesetre nagylelkűen és ven-dégszeretően viselkedett vele szemben, a spanyol ki-rály lakhelyül a szegény asszonynak gavallérosanátengedte Prado kastélyát. Itt, ebben a kastélyban,adott életet Zita királyné 1922 június 1-én nyolca-dik, utószülött gyermekének, Erzsébet főherceg-nőnek.

Dacára a jelentős enyhítéseknek, a szerencsét-len királyné sorsa, aki idegen földön kegyelemke-nyéren él, nagyon sajnálatraméltó. Nagyon is fe-kete kenyér az az ő finom, fehér keze között! Ajövő azonban még sötétebb, mert máris a szükségkopogtat ennek a szerencsétlen nőnek az ajtaján,aki megszokta az udvar minden finomságát és pa-zarlását.

Mint valamikor az uralkodónői modora, ne-mességgel és bájjal teljes egyszerűsége elölt, hajol-junk meg most is lelkinagyságával és minden hi-bája fölött győzedelmeskedő hősiességével szemben.A régiek ezt mondták: „A legszebb látvány, amely-ben halandó gyönyörködhetik, az, amikor egy ár-tatlan emberi teremtmény harcol a balsorsával.”

És ettől a szenvedő asszonytól a rokonszenvvisszaszáll a férjig, aki élete legszebb korában ha-nyatlott sírba távol száműzetésében. Szembekerülveolyan gigászi föl adattat amelytől királyságá-nak minden Herkulese visszariadt volna, mindentelhetőt elkövetett, hogy eltisztítsa az útból azokataz akadályokat, amelyek mint leszakadt sziklatöm-bök zárták el a továbbhaladás lehetőségét. A kezetúlságosan gyöngéd volt, ereje cserbenhagyta. Le-győzötten omlott össze, de nem minden dicsőségnélkül; épen ellenkezőleg, a döntő órákban olyanfelséges érzéseket, olyan megindító önmegtagadást

220

tanúsított, hogy a képe mindörökre élni fog a híveiemlékezetében.

ő vele sírba szállt a régi Ausztria,

Európának ez az öreg hercegasszonya, aki hat ésfél évszázad folyama alatt fehér hajával, körülhó-dolva és rettegve, tiszteletreméltóan és méltóságosansétáltatta meg a kastélyokban és a palotákban amaga kissé nehézkes hatalmát és arisztokratikuskecsességét. Nem maradt meg belőle több, mint egyzavaros, határozatlan, emlék, hasonló valami a ki-hunyt dicsőség utolsó káprázatához, az eltompultparfömillathoz és a megsárgult relikviákhoz . ..

És a hatalmas fejedelmekből, akik ezt a bi-rodalmat kormányozták, akik ezt a különösegységet annyi eltűnt állam összeforrasztásával létrehozták, nem maradt más, csak ahamvak a mauzóleumokban és a bebalzsa- mozott szívek az urnákban.

A semminek ilyen mély önkényébe zuhant le anagyságuk, ilyen porrá omlott szét a rombadőlthatalmuk, százados örökségüket úgy szétosztották,eldarabolták, mint a világ négy tája felé szórt ha-mut, hogy a történetíró keze megremeg, amikor asírboltjuk márványtáblájára rá akarja vésni azt aszót, amely kijár a legszerényebb és legismeretlenebbnebb síroknak is: Föltámadunk!

Vége.