1

MÓRA FERENC

Hannibál feltámasztása

2

3

MÓRA FERENC

Hannibál feltámasztása

• 2004

4

A szöveget gondoztaHEGEDŐS MÁRIA

LÁNG JÓZSEFPÉTER LÁSZLÓ

Az utószót írtaPÉTER LÁSZLÓ

© Móra Ferenc jogörökösei, 2004

ISBN 963 446 285 5

A kiadásért felel Láng József, az Argumentum Kiadó igazgatójaFelelős szerkesztő Hegedős Mária

A borítóterv Hodosi Mária munkájaTördelte Láng András

Nyomta az Argumentum Kiadó nyomdaüzemeFelelős vezető Roznai Zoltán

5

I.

Ahogy a magyar határon leszedtek bennünket a vonat-ról, a nyakába ugrottam az első fináncnak, és akkorátcuppantottam a képére jobbról-balról, hogy beletánto-rodott. Ugyan nem tudom, finánc volt-e, éntőlem lehe-tett fegyőr, postás, tűzoltó, akármilyen fegyvernem, a szí-nes posztón akkor se igen tudtam eligazodni, mikor1

magam is azt hordtam.Dia, aki tudta, hogy mennyire utáltam a tovarisokat

az örökös csókolódzásuk miatt, kerekre nyitotta álmo-san hunyorgó szemeit:2

– Testvéred talán? – kérdezte oroszul.– Hogyne volna testvérem, hiszen magyar ember –

feleltem neki én is oroszul. Mert akkor még kevés volta magyar tudománya,3 hogy a magunk nyelvén értet-hettem volna meg vele, micsoda förgeteges öröm lehetaz, amely egy magyar emberrel még a fináncot is meg-csókoltatja.

– Ó, te szegény ember! – simogatta meg Dia gyöngé-den a bal karom helyét. (Mert a bal karom ott maradta taganrogi kórházban. Éppen a Dia apja vágta le. Azvolt az utolsó operációja, másnap sürgős idézőt kapott

1 amikor2 szemét3 tudománya ahhoz

6

a Csekához, és sose jött többet vissza. Mielőtt elment vol-na, odahozta Diát az ágyamhoz, elmagyarázta neki, hogymikor kell levenni a kötést, és ránk parancsolt, hogy csó-koljuk meg egymást előtte is, ha már a háta mögött egy-másra akadtunk. Azt mondta, igen okosan tettük, mertígy mégiscsak lesz kettőnknek három keze, s az több,mint külön az egy meg a kettő.)

Ha nekem csak a ruhámhoz ér is Diának a keze, mind-járt zúgni kezd a vér a halántékomban. Magamhoz szo-rítottam a simogató karját, megkerestem az ujjammal azütőerét – ugyan nem kellett keresni, egyszerre odatalál-tam a prémkesztyű alatt lüktető halk folyóra –, és együttskandáltam a vére ütemével:

Hoc erat in votis...

Mögöttem hétesztendős pokol,1 előttem a hazai paradi-csom, Ázsia után Európa, a vérszagú szkíták után a ka-lácsszagú civilizáció, a börtön után a szabadság;2 a ka-romon a világ legdrágább asszonya, a csizmámban hír,dicsőség, akadémiai levelező tagság és talán a hetedikfizetési osztály is! Ugye, meg lehet érteni, hogy egy rok-kant klasszika-filológusnak Horatius szaladt ki a szájánélete legboldogabb pillanatában?

A finánc azonban nem volt hajlandó megérteni. Ki-rántotta a karomat a Diáéból, és valami silbakos bódé felélódított:

1 a háború2 a béke

7

– Ne beszéljenek itten1 zsidóul!– De kedves szemlész úr – próbáltam felokosítani –,

hát nem ismer rá, hogy ez diákul van? Mondja, magasose2 volt ministránsgyerek?

– Jó, jó – tessékelt tovább a könyökével –, ismerjükmár az ilyesmit. Majd, ha a vizsgálat megvolt, akkor vir-ginálhatnak, ahogy akarnak, de azt nem engedhetem,hogy előre összebeszéljenek. Csekaj,3 haladjunk csak be-felé!

Hét év alatt a fülem elszokott egy kicsit a hazai in-dulatszavaktól. A „csekaj” nem a malacokat igazgató ka-nászgyerekeket juttatta eszembe, hanem az orosz alkot-mány támaszát és talpkövét. Csöndes megadással bal-lagtam a bódé felé, amelynek ajtaját egy csillagos finánctámogatta. Csak a küszöbről fordultam hátra:

– Hát a feleségem?– Aztat is viszi az illetékes – nyugtatott meg a mér-

ges finánc.Az illetékes, aki egy másik bódé felé terelte Diát, egy

marcona, öreg némber volt. Az orosz népmesékben babajagodinának hívják4 az ilyent. (Magyarul is meg tudnámmondani, de hatósági személyről nem akarok tisztelet-lenül nyilatkozni.) Szegény asszonykám kergetett galambmódjára pihegett új honfitársnője előtt.

Odakiáltottam neki, hogy fölbátorítsam:5

1 itt2 sohase3 Na,4 hívták5 felbátorítsam

8

– Csak férfiasan, Profimova!Úgy lett,1 ahogy vártam: mosolyogva intett vissza. Ha

meg akartam nevettetni, csak a vezetéknevén kellett szó-lítanom. Sokat öltem vele, hogy milyen furcsa etimoló-giájuk2 van az orosz neveknek. Valahol azt olvastam,hogy a Turgenyev „tevebőr”-t jelentett eredetileg, ésa Dosztojevszkij „sapkaleffentyű”-t, mások szerint „üst-borító”-t. Mit tudhatom én most már, mit mondok ne-ki, mikor Profimovának hívom? Azt jelenti-e az, hogy„macskafarkinca”, vagy azt, hogy „medvetalpacska”?Akár3 egyiket teszi, akár a másikat, én ilyen csúnyátnem mondok, csak annak, aki rosszat tesz, például tea-főzéskor a mahorkás skatulyába csippent bele a teás he-lyett, vagy Nyikoláj Buharin helyett Ciceróval támasztjaföl az asztal lábát.

Mindig csak ilyen komoly vonatkozásban szólítottama családi nevén, különben Diának hívtam, mert LídiaAlekszejevna volt a keresztneve, és otthon Lidovkánakhívták. De én ezt csak szembehunyva tudtam kimon-dani, és akkor is mindig olajos káposzta szagát érez-tem, mert az orosz nőneveket nem tudom elválasztaniaz óhitű naptártól és a böjtös eledelektől. A Dia egé-szen más.4 Abban benne ragyog az egész Olimposz, ésazt hiszem, hogy négyszemközt Horatius is csak Diá-nak hívta a maga Lídiáját.

Sajnos, a bódéban megint meggyőződtem róla, hogy

1 tett2 etimológiája3 Akár az4 Én a Diát jobban szeretem.

9

hazámban nem nagy becsülete van a klasszikus kultú-rának.

– Mennyi pénze van készlétben? – kérdezte tőlem a csil-lagos pénzügyőr.Őszintén szólva jólesett ez a kérdés. Azt láttam belőle,

hogy feléből-harmadából se lehet az igaz, amit a musz-kák közt a hazámról beszéltek. Nem lehet az olyan vesznitért ország, ahol a hivatalos nyelv ilyen szépen megma-radt a maga régi integritásában.

– Nincs1 nekem, barátom, egy megveszekedett garasomse. Százötvenhat korona negyven2 fillér tiszti lénung voltnálam, mikor hadifogságba estem, azt őrizetbe vették Pe-rekopban, kaptam róla írást is, de a pénzt nem adtákvissza. Azt hiszem, az az aranyalapja az orosz államibanknak.

– Az3 írása megvan róla?– Nem vagyok én szemétláda, uram, hogy ilyesmit

tartogassak.4– Akkor ez irányú bejelentése nem vehető5 figyelembe.Egy darabig imponálóan harsogott a toll a papíron, az-

tán következett a punctum saliens.– Tiltott írások, propagandanyomtatványok, izgató

röplapok stb. vannak önnél?– Vannak a hóhérnál. Hiszen azok kergettek haza.6

1 Nincsen2 negyvenhat3 De az4 Nincs.5 vétetik6 Azok sincsenek.

10

– János, motozni!Nem vagyok csiklandós, nyugodtan álltam, hogy Já-

nos kicsipcsipcsókázza magát rajtam. Csakhogy a vakvarjúcska még hátra volt!

– Vetkőztesse le!Csak most jutott eszembe, hogy micsoda kincseken

járok én a csizmámban. Odaléptem az asztalhoz önkén-tes vallomástételre.

– Kérem, előadom én úgyis, ami nálam van. Régi latinpergamenekről való másolatok vannak eldugva a csiz-mámban. Tessék elhinni, nincsen semmi aktualitásuk.

– Majd elválik – intett a csillagos ember, és a csillag-talan János gyakorlott kézzel lekapta a csizmáimat.1 A bé-lés közül kiszedegette az apósom receptpapírjaira2 írtjegyzeteimet, és mint gyanús objektumokat előállítottaőket az asztalon.

– Persze! Muszka betűk! – villant föl diadalmasan a hi-vatalos ember szeme, ahogy fölemelte3 az egyik kutya-nyelvet.

– Ne úgy, könyörgöm, lábbal tetszik fölfelé tartani.– Mindegy az, muszka írás ez, akármerrül4 nézem.

Engem nem tesz bolonddá az úr, gyerekkoromban5 Zom-borban is ilyenek voltak a Mitetszik boltosnak a siltjén.

1 csizmámat2 receptpapírjain3 felemelte4 akármerről5 gyermekkoromban

11

A dolog csak annyiban lepett meg, hogy az én íráso-mat rendesen török írásnak szokták nézni, orosznak mégnem mondta senki se. De nem vettem sértésnek a dol-got, hidegvérrel felhúztam a csizmámat,1 és elmagya-ráztam a fináncoknak, hogy az újkori klasszika-filológialegnagyobb szenzációjában turkálnak.2 Egy kaffai kara-ita zsinagóga3 padlásán régi római pergameneket ta-láltam, amiket valószínűleg még az arabok hurcolhat-tak4 el az alexandriai könyvtárból. Az egyik pergamenHannibál haláláról szól, akiről eddig úgy tudtuk, hogyarra a vidékre menekült Prusziasz királyhoz Bithiniába,és ott mérgezte meg magát, mikor a rómaiak a kiadatá-sát követelték. Ebből a pergamenből azonban, amit énszó szerint lemásoltam, az derül5 ki, hogy Hannibál tu-lajdonképpen egy karthágói forradalomnak esett áldoza-tul, mikor az arisztokraták sérelmére6 új alapokra akartafektetni az adórendszert. Tehát tévedett Wiegand kol-légám, mikor húsz évvel ezelőtt a Fekete-tenger partjánHannibál sírját vélte megtalálni, ellenben közel járt azigazsághoz Dodge kollégám, aki már a kilencvenes évek-ben azt sejtette, hogy Hannibál felett nem Scipio aratottgyőzelmet, hanem a forradalom.

Éppen a karthágói adórendszer igazságtalanságaitakartam kifejteni, mikor vizsgám elnöke nagyot ásított:

1 csizmáimat2 turkál3 templom4 hurcoltak5 derült6 kérelmére

12

– Ez a hely nem arra való, hogy itt forradalmi propa-gandaelőadást tartson, és én különben se vettem részta forradalomban. Az öregapjának1 meséljen ilyeneket azúr, ne nekem.

– De ember!2 – csaptam össze a kezemet – hát3 ma-gának ez mese? Hát maga sose hallott4 Hannibálról?

– Maga akar engem 5 vallatni? – nézett rám szigorú-an. – Hát ha tudni akarja, igenis hallottunk6 HanniPálról. Benne van a kislányom emlékkönyvében is,hogy „Ki önmagának ellen áll, nagyobb vitéz, minthajdan Hanni Pál.” Nem beszélne az úr inkább arról,hogy mit mászkált ott Pokolegyházán a zsidótemplompadlásán?

Nem beszéltem már én semmit, csak azt kérdeztem,hogy ezek után szabad-e elajánlanom magamat?

Azt felelték, hogy sose volt jó az a nagy sietség, itt7

a barakkban várjam meg szép nyugodtan, míg folyamat-ba tett ügyem elintéződik.

– Mikorra várhatom ezt?– Kell neki két hét, mert komplikált az ügy. Örüljön

neki az úr, mert addig az állam kosztolja.– Hát a feleségemmel mi lesz addig?– Ne tessék félni, az is a mi vendégünk lesz.

1 öregapámnak2 ember...3 kezem. – Hát4 tanult5 Maga mer engem6 hallottam7 sietség. Itt

13

– De legalább összezárják velem?– No még csak az kellene! – nevetett össze a csilla-

gos János a csillagtalannal. – Hát minek tetszik néznia vesztegzárt? Ő a női barakkban lesz, vagy az is lehet,hogy már ott is van, az nem mihozzánk tartozik, mink1

csak jelentést teszünk a felsőbb hatóságnak.Öthetes házasok voltunk, és abból2 öt órát se töltöt-

tünk egymástól külön Diával. És most a hazai nászútazzal kezdődik, hogy elválasztanak bennünket két hétreasztaltól és ágytól! Sose voltam káromkodós ember, leg-följebb azt szoktam mondani, ha nagyon megharagíta-nak, amit az öreg Neptunus az Aeneisben: Quos ego!3

Most azonban kiszaladt a számon, amit a Zlota-Lipánáltanultam a polyák testvérektől:

– Jaszna sztrela gladova!Ami magyarul nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy

üssön meg benneteket a magas4 mennykő!– János, hozza csak vissza a jegyzőkönyvet!Persze hogy be kellett venni a gyanús ténykörülmé-

nyek közé azt is, milyen muszkául5 káromkodtam.

1 tartozik. Mi2 ebből3 ego...4 magos5 gyanúsan

14

II.

Ha jól utánagondolok, be kell ismernem, hogy a legna-gyobb jótevőm mégiscsak az volt nekem ebben az or-szágban, aki ezt a kéthetes karantént kitalálta a lelki lep-ragyanúsak számára. Soha életemben nem voltam ak-kora úr, és nyilván nem is leszek többet. Kvártély, kosztkifogástalan – mikor először kaptunk gulyáslevest, be-lecsordult a kanálba a könnyem –, és a társaságban sevolt kivetnivaló ember. Orvosok, ügyvédek, tanárok ha-mar összemelegedtünk, és csak annyiban volt köztünk1

pártkülönbség, hogy az egyik felekezet alsóspárti volt,a másik felekezet durákpárti. Én természetesen durák-párti voltam, mert szerény véleményem szerint ez job-ban megfelel a klasszika-filológus elmélyedésre hajla-mos pszichéjének és – őszintén szólva – az én politikaifelfogásomnak is. Láttam én azt a muszkáknál, hogymit tesz az, mikor az alsók ütik a felsőket! Ezt azonbannem mondtam senkinek, mert nem nagyon szerettemosztani, már pedig ki volt mondva, hogy egész nap azoszt, aki a politikát szóba hozza. Mikor ezt a törvénythoztuk, akkor az egyik májbajos doktor azt találta mon-dani, hogy ez odakint is így lesz, az oszt, aki politizál.Azzal büntettük meg, hogy aznap kizártuk a görögdiny-

1 közöttünk

15

nye élvezetéből, amit valamelyik János gurított be hoz-zánk.

Mert hamarosan kiderült, hogy a Jánosok nem olyankutyahitű emberek ám, mint amilyennek1 hivatalosanmutatják magukat. Más az, mikor2 rubrikás papíroso-kat töltenek ki a felsőbb hatóság használatára, és másaz, ha nem az előírásos szemükkel néznek körül a vi-lágban, hanem az istenteremtette szemükkel. Példáulaz a csillagos János, aki oly kevés megértést tanúsítottHannibál adóreformjaival szemben, aminőt legföljebb3

természetrajz-professzorokban4 vagy filozófusokbantételeztem volna fel, pár nap múlva a tulajdon gyíkle-sője hegyébe nyársalt sült kukoricával ütött oldalba.

– No – nevetett hozzá –, tudom, hogy ilyet se evetta komenisták közt.5

Ha a lotofagoszok asztaláról csent gyümölcs lett volna,nem haraphattam volna mohóbban bele.6 Mégiscsak a miföldünknek az édessége pattogzott ebben ki!7 Hát mégha Diával osztozhatnék rajta!8 Úgy, ahogy minden fala-ton osztozni szoktunk: most én harapok, most te ha-rapsz!9

1 amilyeneknek2 amikor3 legfeljebb4 professzorban5 szereti-e a csemegét?6 bele!7 ki.8 rajta.9 harapsz...

16

Kétfelé törtem a kukoricacsövet, és fölágaskodtama kerítésre. Így át lehetett látni a női barakk udvarára,és egyszer már át is telegrafáltam Diának. Kétszázszornyitottam szét és csuktam össze a tenyeremet, ami ezercsókot jelent a világ minden nyelvén. Gondoltam, meg-próbálom a fél kukoricacsövet áthajítani neki. Könnyebblesz ez sokkal, mint mikor kukoricagránátot hajigáltam,ette volna meg, aki kitalálta!1

Elkeseredve kushadtam vissza, mert a terepviszonyoknagyon kedvezőtlenre fordultak. Két kötél volt az aká-cokhoz kötve a barakkok közt húzódó töltésen, és azo-kon mindenféle fehér vásznak száradtak. Persze, ezt azintézményt nem csak a lelkek fertőtlenítésére találták ki.Még egyszer fölkapaszkodtam,2 hogy ha már Diát nemláthatom, legalább azt találgassam, melyik lehet az övéaz asszonyi himmi-hummik3 közül. De aztán megint csakvisszatottyantam, mert Poliphémosz legyen az, akiekkora fehér nyájban egy bárányt ki tud választani.

Kedvetlenül rágicsáltam4 a csutkát, mikor5 rám szólvalaki:

– Édes-e, uram, édes-e?Hát a János volt, nem a csillagos, hanem a taszigálós

János.

1 kitalálta.2 felkapaszkodtam3 himmi-hummi4 rágcsáltam5 amikor

17

Micsoda konfidencia ez, mikor itt nem is Oroszor-szágban vagyunk? Feleljek, ne feleljek neki? De olyanbizodalmasan mosolygott rám a becsületes, barna sze-mével, hogy muszáj volt emberséggel felelnem.

– Tudnék én ennél édesebbet is, fiam.– Teszem azt, például ezt-e? – nyújt felém egy lapule-

vélbe takart valamit.Hát a valami egy fél cső sült kukorica volt. Nézek Já-

nosra, int a lapulevélre, hogy azt nézzem csak. Nézema lapulevelet, hát számok vannak belevakarva: 1001.

Már erre megint csak meg kellett ölelgetnem a félka-rommal a taszigálós1 Jánost.

– A feleségem? Ember, a feleségem küldte?– Csakis – bólintott János. – Kóstolja no, édesebb-e ez?Egy kicsit megszégyelltem magamat. Én a kukoricám-

nak a vékonyabb végét tettem el Diának, ő meg az övé-nek a vastagabb felét2 küldte el nekem. Lemondás, asz-szony a neved! Igaz, hogy beleharapott, de azt csak azérttette, hogy a fogacskája helyét benne hagyja. Persze hogyott folytattam az istenek lakomáját, ahol az ő szája érin-tette. Két szerelmes szív a kukoricacsutkán is megtaláljaegymást.

– De én tudok ám édesebbet ennél is! – kacsintottJános a kerítés felé. – Az előbb,3 hogy eljövök a női ba-rakk előtt, látom, hogy nyitva van az ajtó. „Hát ez mértvan nyitva?” – kérdem attól a fehércselédtől, aki ottácsinkózik. Azt mondja, nyitva felejtette a Mári néni.

1 taszigáló2 végét3 elébb

18

„Hát hol a Mári néni?” Azt mondja, bement a falubaegy guriga selyemcérnáért. „Hát osztán1 kinek kell aza selyemcérna itten?” Azt mondja, őneki. Akkor nézekjobban a szemébe, hát látom, hogy ez meg az úrnaka menyecskéje. Az ám, azt mondja, ő az, és nagyon meg-köszönné, ha ezt a konfektet elhoznám az úrnak. Hátmért ne vinném, mondok,2 csak el ne csellegjen3 ám azasszonyság messzire innen az ajtótul. Nem ő, azt mondja,csak vigyáz itten a ruhákra, míg vissza nem ér a Márinéni. No, pedig abba beletelik egy fertályóra is... Hű, a te-remtésit neki, a barakk tehene belement az eklézsia he-résibe!

Nagyon kellemesen lepett meg, hogy János így szívénviseli az eklézsia érdekeit, még inkább az, hogy futtábanő is nyitva felejtette a mi ajtónkat.

– Látod, kedves, ilyen emberek a magyarok – mond-tam büszkén Diának, ahogy a pimpimpárés fűben az ölé-be hajtottam a fejemet a fehér vászonsátorban.

Attól fogva János olyan találékony pártfogónk volt,hogy nem győztem csodálni az invencióját. Meg is kér-deztem tőle, hogy milyen katona volt a háborúban.

– A vezérkarban voltam én, kérem, mint afféle tedd-ide-teddoda pucer.

Persze, az volt a baj, hogy János volt a pucer a tedd-ide-teddoda emberek közt.4

1 aztán2 mondom3 csellengjen4 között.

19

Egy hét múlva annyira összebarátkoztunk, hogy Jánosmár tekintetes úrnak szólított, és megmutatta a Rózsi arc-képét. Szép, nagy darab lány volt a Rózsi,1 a széle-hosszaegy fajtából, és nagy testi erőre vallottak a betűi is, amik-kel dedikálta a képet: „Lajcsikámnak”.

– Nini, hiszen magát Jánosnak hívják – néztem rá ér-tetlenül a pátrónusunkra.

– Hiszen éppen ez az én bánatom, hogy nem én va-gyok a Lajcsi. Kollégám a Lajcsi, és ő levelezte mostaná-ban a Rózsit,2 holott azelőtt engem levelezett a Rózsi.Húsvétkor bújt bele az ördög a lányba,3 mikor szabad-ságon voltam Pesten, és megismertettem vele a kollé-gát. Lássa, a képet is a Lajcsinak ajánlotta, pedig nekemígérte.

– Hogy kerül akkor magához?– Úgy, hogy Lajcsi kihajította a ládájábul.4 Neki már

nem kell se testének, se lelkének, mert itten veszi el a pap-gazdasszony lányát,5 avval6 két tehén is jár.

– Akkor hát a kutya se sánta, fiam. Lajcsié a két te-hén, magáé az egy Rózsi, ez csak tiszta munka?

– Az ám, ha azt tudhatnám, hogy ő mi szándékbanvan.

– Hát mért nem kérdezi meg tőle? Nem látszik magaolyan szégyenlős embernek.

1 volt Rózsi2 mostanában Rózsit3 leányba4 ládájából.5 leányát,6 azzal

20

– Nem is az van abban, uram, hanem karácsonyig nemlesz szabadságom. Az pedig nagy idő az olyan fehér-cselédnél, akin úgy kap a szem, mint a Rózsin.

– Nono, de hát a levél mire való?János elfanyarodott mosollyal vakarta meg a füle tövét.– Hiszen, ha én írástudó volnék, akkor én sokra vit-

tem volna a háborúban. (No, János, nem sokra vitte ottegy írástudó se.) Még tán könyvet is írnék róla a mara-dékjaimnak,1 hadd tudnák2 meg, hogy ki fia-csikaja voltaz ősük. (Jól van, János, ezt hívják a kitanult emberekmemoárnak. Csakhogy ahhoz meg végképp nem kellírnitudás.) De hát nem tudok én egyéb írást, csak a nagy-betűket a silteken, azokat is csak a nagykőrösi piacon.De látja, már a pesti silteket nem tudom elolvasni.

– Hát ez már baj, János.– Az a baj, tudja, hogy a Lajcsi már nem levelezi a Ró-

zsit. Mert ezelőtt,3 ha írt neki, engemet is mindég4 be-leírt a levélbe, de mióta fölhagyott vele, azóta nem va-gyok nyilvántartásban a Rózsinál. Azt se tudja, élek-e,halok-e.

Cyrano jutott eszembe, és fölbiztattam Jánost, hogyha levélpapírt szerez, írok én az ő nevében olyan leve-let a józsefvárosi Roxánnak, hogy összeszalad rá az egészÓriás utca. Nem próbáltam ugyan még ezt a mestersé-get, de ha az embernek a Liber Heroidum volt a szakvizs-

1 maradékaimnak2 tudják3 azelőtt4 mindig

21

gai dolgozata, akkor csak tud szerkeszteni egy szívszag-gató szerelmes levelet.

Szép, rózsás, rozmaringos, vadgalambos levélpapírtszerzett János, de mi volt az ahhoz képest, amit én be-leraktam a botanikából meg az ornitológiából. Mikor el-olvastam Jánosnak, nem győzte az orrát törülgetni.

– Halhatatlan szép, valóságos vőfélyköszöntő. Ha már-ványkőből volna annak a nőnek a szíve, akkor is meg-lágyulna tőle.

Nem olyan nőnek látszott Rózsi a képen, mint akimárványkövet hord a szíve helyén, de azért mégis na-gyon meglepett a levelem eredménye. Válasz ugyan nemjött rá, de harmadnapra megjött Rózsi Pestről akkorakosárral, mintha a hadtáp géniuszát akarná szimbolizál-ni. Nekünk is jutott belőle olyan libacomb, hogy a régijó háborús világban megjárta volna buzogánynak. Márakkor tudtam annyit a hazai közállapotokról, hogy akiilyenekkel dokumentálja a szerelmét, az vagy kanono-kok testi jólétéről gondoskodik vagy bankigazgatókéról.

Meg is kérdeztem Rózsit, hogy van-e jó helye.– Ó, igen, kérem, áldott jó nagyságám van, egész nap

a szomszédban ül a kávémérésben, és lesi az urat, hogymikor hozzák haza agyonverve.

– Hát micsoda az úr?– Plakátragasztó, kérem. Élhetős foglalkozás az na-

gyon, alig győzi, csakhogy hol a jogászok1 verik fejbe,hol a vasmunkások,2 mert hogy azonos nemzetiségű sze-gény.

1 turulisták2 ébredők

22

Hát ez micsoda új színfolt lehet Magyarország etnog-ráfiai térképén? Ránéztem Jánosra, és János egy kicsitmegzavarodottan mosolygott rám egy mandulás pitébőlszerkesztett pajzs mögül.

– Rózsika azt gondolta, hogy szintén izraelitának tet-szik lenni. Ámbár, utóvégre az is csak Isten teremtése.

De a torkához is kapott János rögtön, ahogy ezt ki-mondta, mert megakadt rajta a pite. Így veri meg azIsten, aki nem szívéből beszél, hanem konjunktúrázik.Az is megijeszthette azonban a derék fiút, hogy rosszkorkonjunktúrázott. Nem jó, ha valaki meghallja az ilyenmeggondolatlan nyilatkozatot, és különösen nem jó, hafelsőbb hatóság hallja meg. Márpedig most egy valósá-gos felsőbb1 hatóság lába alatt ropogott a homok. Mertvan ám a homoknak is magához való esze, és tudja, mi-kor zizzenjen, mikor roppanjon. Kitapasztalta ezt az énfülem már a muszka fogolytáborokban.

A felsőbb hatóság különben ezúttal valami biztos volt– később rájöttem, hogy honfitársaim közül azok, akik-nek más címük nincs, vagy biztosok, vagy elnökök –, akimindenféle írásokat szedett elő a táskájából. Egy részü-ket aláíratta velem, és visszarakta, más részüket ő írtaalá, és ideadta nekem, hogy jól eltegyem őket, és vigyáz-zak rájuk, mert azokra még sokszor lesz szükségem.Tudniillik azokkal igazolhatom, hogy minket itten2 meg-mostak izsóppal, és fehérebbek lettünk, mint a hó.

Most pedig obsit, amerre a nap süt, kitelt a koszt,kvártély, világítás.

1 felső2 itt

23

– Hova állítsuk ki az utazási igazolványt?– Pesti tanár vagyok, oda megyünk. Nem tetszik tud-

ni, megvan-e még az Egyetemes Philologiai Közlöny?– Nem, azzal igazán nem szolgálhatok – nézett rám

úgy, ahogy udvarias ember szokott nézni a nem egészentökéletes1 emberre, aki nem tudja, mit beszél.

Pedig nagyon tudtam én, mit beszélek. Hannibál ha-lálát akartam előhozni. Hadd lássa a hivatalos ember,hogy a krími tatárok közt is a haza dicsőségén dolgoz-tam én.

Hirtelen a homlokomhoz kaptam. Ó, én mafla krímitatár! Hát nem majd itt felejtem2 a jegyzeteimet!

– Kérem, biztos úr, éntőlem itt elszedtek az alantas kö-zegek bizonyos tudományos jegyzeteket...

– Igen, állítólag tudományos jegyzeteket. Pardon, ta-nár úr, ez csak a tényálladékot feltüntető jegyzőkönyvkifejezése, eszem ágában sincs kételkedni önben.

– Köszönöm alásan.3 És a jegyzetek?– Azok felterjesztettek a felsőbb hatósághoz,4 de nyug-

tát tetszett róluk kapni, ott van azok közt az írások közt,amiket átadtam önnek. Tessék rá vigyázni, mert annakellenében fognak visszaszármaztatni az irományai.

Dia tipegő lábai alatt muzsikált a homok, és asszony-kám piros szája a nagy hadvezér komor árnya felett meg-semmisítő győzelmet aratott.

– Mehetmük?

1 épelméjű2 felejtettem3 szépen.4 hatóságokhoz

24

Sohase hallotta hírét a Halotti beszédnek a drága, deidegenek előtt, ha zavarba jött, mindig úgy ragozott, minta legrégibb magyar nyelvemlék. Azt hiszem, ez a leg-ragyogóbb érv amellett, hogy a Halotti beszédet olyantisztelendő magiszter hagyta ránk örökbe, aki nemlótejen nevelkedett, hanem méhsörön.

A biztos úr, amint Diát meglátta, a jobb kezével ne-gyed ívben emelte meg a kalapját, a bal kezével pedigrántott egyet a mellénye alján. Nincs az a Hannibál, akitegy magyar vesztegzárbiztos így megtisztelne. Latiatucfeleim, mic vogmuc.

25

III.

Utólag mindig kiderül, hogy a felsőbb hatóságoknak iga-zuk van. A közérdeket szolgálták akkor, mikor elszed-ték tőlem a krímiai jegyzeteket, amelyeknek hivatása voltmegrázni az ókori történelem alapjait, és alájuk temetniMommsent és Ferrerót. Mi lett volna a históriai recep-temből, ha nekem kellett volna gondjukat viselnem ab-ban a tabáni kubikulumban, amelybe a Rózsi élelmességebeprotezsált bennünket, mint negyedrendű elkárhozot-takat. (Már úgy értem, hogy albérlőket.)

A kubikulum egy földszintes háznak az udvari szo-bája alatt volt. Bezárni nem lehetett, csak becsukni, mertnem ajtaja volt, hanem teteje. Azt nappalra kitámasz-tottuk egy meszelőnyéllel, hogy levegőt raktározzunkbele éjszakára. Akkor persze le kellett csukni, ha má-sért nem, már csak azért is, mert erre tették be éjszakáraa konyhából a Bierhuber úr vaságyát, aki menekült mé-hésztanító volt Torontálból, és mint másodalbérlő bírtaa szobát. (Az első albérlőt Tera máminak hívtuk, abbólélt, hogy másodalbérlőt tartott, és kint hált a konyhábana sublótfiókban.)

A vaságy a Bierhuber úré volt, de nem ő hált benne,mert ő éjszaka aktuális politikai kérdésekkel foglalko-zott a Tuhutum Vérszövetségben. Az ágy Netumák bácsitesti kényelmét szolgálta, aki dohánybeváltó tiszt voltvalahol Turócban, de elszaladt a csehek elül, mert erővel

26

zsupánná akarták tenni. A zsupánságot elhittem neki, dea szaladást nem. Leromlott állapotában is másfél mázsátnyomott, integer korában kettőt, s1 azt hiszem, tulajdon-képpen ellensúly gyanánt alkalmazták az állami dohány-mázsán. Akárhogy volt, nekünk csak hasznunkra volt,hogy a sors őt rendelte fölébünk. Először azért, mertmegóvott bennünket a nagyvilági élet kísértéseitől. Semozi, se kávéház minket este el nem csábíthatott, mertNetumák bácsi már esti harangszóra lepihentette fáradttetemét,2 tehát nekünk úgy kellett igyekeznünk, hogylegalább öt perccel előbb már búcsút vegyünk a felvilág-tól. Mert nem volt emberi hatalom, amelyik Netumákbácsit kimozdíthatta volna a vaságyból, ha egyszer meg-szállta. Egyszer esett meg velem, hogy két ifjú honfitár-sam igazoltatott az utcán – persze megcsalódtak szegé-nyek, mert az aranyórám még Moszkvában áldozatulesett a korszellemnek –, emiatt késtem három percet,s az egész éjszakát az asztalon kellett végigkucorognom,mint Bierhuber úr szobájának legtöbb kényelmet nyúj-tó bútorán. Próbáltam én Netumák bácsit leemelni, dea klasszika-filológiai doktorátus nem képesít ekkora te-herbírásra. Az keserített azonban legjobban, hogy mégcsak egy kis megnyugtató kopogást se bírtam szegényDiához lejuttatni. Ahol Netumák bácsi hortyogott, ottsemmi erőművi zaj nem érvényesülhetett. Mi volt azehhez képest, mikor Kronión egy szemöldökrántássalmegrázta a nagy Olimposzt! Ha a titánoknak eszükbejutott volna Netumák bácsit bevenni a bandába, nem

1 is,2 testét

27

kellett volna oda se Ossza, se Pélion, egy horkantássalszétugrasztotta volna az egész isteni gyülekezetet!

De jó volt az1 nekünk nagyon, hogy Netumák bácsiilyen virtuóza volt a bőrhúzásnak éjszakáról éjszakára!Legalább nem kellett szégyellnünk magunkat, ha néhaegy kicsit hangosabban viháncoltunk, mint illett volna.Mert bizony minekünk nagyon kinyílt a szemünk, haa gyertyát eloltottuk, azt pedig igen hamar megcsele-kedtük. Egyrészt azért, mert nappalra is kellett, másrésztazért, hogy ne hárman osztozzunk azon az oxigénen,amelyikből kettőnknek is szűken jutott. Ámbár én azthiszem, hogy ahol szerelem van jelen, ott a kémia meg-bukik. A szerelmesek olyanok, mint a virágok, nem fo-gyasztják az oxigént, hanem termik.

Mink2 legalább úgy éltünk éjszakánkint a kubikulum-ban, mint a fehér egerek az üvegharang alatt az oxi-génben – legalább ami a virgoncságot illeti. Attól nemkellett félnünk, hogy kárt teszünk valamiben, mert min-den bútorunk egy láda volt meg egy ágy. De egészenmegfelelt az a mi szerény igényeinknek, ha pedig házielőadásokkal kárpótoltuk magunkat a színház és mozihelyett, díszleteknek is nagyszerűen beváltak. Az egyikvolt Kréta, a másik Naxosz, amikor Thészeuszt és Ari-adnét játszottunk, vagy Kolkhisz és Iolkosz, ha Jaszónés Médea került színre. A szín gyakran változott, s hogya téma nagyjában mindig ugyanaz maradt, azért a gö-rög mitológia a felelős. Helena elrablása, Európa elrab-lása, Persephone elrablása – mert az élet akkor is csupa

1 ez2 Mi

28

rablásból állt, mikor még istenek jártak a földön, csak-hogy akkor még nem volt különb rabolnivaló az asszo-nyoknál. Ezt a gonoszkás megjegyzést Dia tette, mert haén tettem volna, akkor Dia egyszerre Dianát játszottvolna. Különben őszinte örömet talált a hitregetanban,amelyet a lánygimnáziumokban mindenütt elnagyjázvatanítanak, holott sokkal jobban lekötné a növendékekérdeklődését, mint az accusativus cum infinitivo. Ezt nemelfogultságból mondom, mert én például az elemezést1

mindennek elébe teszem, és a mitológiát csak mint se-gédtudományt kezeltem. Dia azonban, akinek semmi-féle előiskolázottsága nem volt, ebben is mesternek te-kintett.

A budai tudóstársaság dolga azt megállapítani, hogykirályokat temettek-e valaha a tabáni kubikulumba, vagyvakszemen ütött gazdag disznókereskedőket hajigáltakbele a néhai rác kocsmárosok. Én csak annyit mond-hatok, hogy három hónapig az istenek űzték ott bohójátékaikat, abban az időben, mikor kint az utcákon isfeléledt a klasszikus ókor. Ha például Cicero is feléledtvolna, és körülnézett volna a fórumon, lépten-nyomontalálkozott volna Clodius és Milo ventosa plebsével, s há-lát adhatott volna a lareseknek, ha nem a Lánchídon ta-lálkozik velük, mert ott bizony megmártották volna a tó-gáját a vízben. Ugyan nem tudom, amilyen szélkakasvolt az öreg, még tán Tuhutum is lehetett volna belőle.

Én magam különben nem sokat tudtam a felső világ-ról, mert boldog infernómból csak olyankor kukkantam

1 elemzést

29

ki, ha a családi láda érdekei kívánták.1 (Tűzhelyet nemmondhatok, mert a kubikulum ezt az intézményt nemismerte, leginkább gyönge túrón, zöldpaprikán, sárga-répán és más ilyen cereáliákon éltünk, amiket a ládábantartogattunk.) Sokat ácsorogtam a hatóságoknál is, ame-lyek addig lőcsöltek egymás nyakába, míg végre kine-veztek tanárnak a régi iskolámhoz,2 már a harmadikhónapban. Igaz, hogy latin szakos3 létemre rajztanítástosztottak rám, de ebbe hamar belebékültem, mert lát-tam, hogy nem én vagyok egyetlen fia4 a hazának, akiabból él, amihez nem ért. Az volt a fő, hogy végre kitudtam tölteni a bejelentési5 lapon a „foglalkozás”-ro-vatot, és megszakíthattam minden érintkezést Leninnel,akiből eddig éltünk. Tudniillik abból éltünk, hogy mintszemtanú cikkeket írtam a lapoknak a vörös cár ellenelkövetett merényletekről. Vrangelban, Gyenyikinben ésKolcsakban együttvéve se volt annyi lelemény, mint én-bennem, mert én legalább tízszer felrobbantottam, vízbefojtottam, megmérgeztem, szíven döftem és a Kremlromjai alá temettem az Antikrisztust. És jobb meggyő-ződésem ellenére minden szenzációs „saját tudósítás”-om után arra kellett kérnem a jó Istent, hogy engedjementül tovább élni ezt a trifurcifert, mert miből veszünkaztán érett sajtot, ha egyszer csakugyan elviszi az ördög?

1 érdekei úgy kívánták.2 iskolánkhoz3 tanár4 olyan fia5 bejelentő

30

Hát most már vihette Lenint és vihette az egész külés belpolitikát.1 Megmondtam az iskolában is a kollégák-nak,2 hogy nekem hagyjanak békét, ne kapacitáljanak3

se jobbra, se balra, nem veszek részt a kötélhúzásban,mert én már anélkül is félkarú ember vagyok.

– Nono – figyelmeztettek jóakarattal –, baj lehet mégabból4 a nagy semlegességből! A történettanár5 is azértvan felfüggesztve, mert semlegesen tanította a világhá-borút!

– Hát pedig én az apám lelkének se politizálok!De nem6 ilyen kiabálva mondtam én ezt akkor, hanem

csak úgy lento risu, ahogy Horatiustól tanultam. S igye-keztem mindenkinek igazat adni, hogy magam marad-hassak, ami sikerült is, mert tudvalevőleg a klasszika-filológusok is nagy diplomaták meg a rajztanárok is, hátmég a klasszika-filológus rajztanár!

A fizikaprofesszor, aki a nehézkedési törvény értel-mében mindig oda dűlt,7 ahol nagyobb volt a rakás, aztkérdezte egyszer tőlem, hogy mi az őszinte véleményema numerus claususról. Okos törvénynek tartom-e? Mitgondolok, meg fog-e maradni?

1 Megvolt a munkám, és a nagy égzengés után, amit a háború je-lentett, szerettem volna békességben élni.

2 iskolában, a kollégáknak is3 kapacitáljanak engem4 ebből5 történelem tanár6 De persze nem7 ült

31

– Kérem, az én tudományom szerint a legokosabb tör-vényt a Caracalla idejében hozták, de azután mindjártez következik.

– Bravó! És hogy szól az a Caracalla-törvény?– Elrendeli, hogy a római birodalomban az utakat

mentül1 jobban el kell hanyagolni, mert mentül2 lassab-ban bírnak utazni az idegenek, annál többet költeneka birodalom határai közt.3 És tetszik látni, a gyakorlat-ban, ez a törvény nálunk mai napig is érvényben van.

A logika tanára azt a ravasz kérdést adta fel, hogy tu-lajdonképpen ki az én ideálom a ma élő európai állam-fők közt?

Tekintettel arra, hogy a bajuszkötő vége mindig kipi-piskedett a kolléga szivarzsebéből, nem kellett a vála-szért a fejemet törni.

– Vilmos császár.– Ugyebár?4 Igazán örülök. Nekem is mindig ő volt

az ideálom, mióta trónra lepett.– Ó, nekem azóta ideálom, mióta nem folytatja a mes-

terséget.A természetrajz-földrajz szakos kollégának valamikor

szombaton szokott lenni a vasárnapja, és talán innét vanaz, hogy még mindig érdeklődik szociológiai kérdésekiránt, igaz, hogy olyankor előbb körülnéz, és utólag meg-jegyzi, hogy ő csak azt akarja kimutatni, mennyire szép

1 mentől2 mentől3 között.4 No, ugyebár?

32

dolog az a méhtársadalomtól, hogy nem él vissza a szo-ciális gondolattal.

Nekem is akkor tette föl a kérdést, mikor csak kettenvoltunk a tanári szobában:

– Kedves kollégám, Ön színről színre látta az oroszfelfordulást, mondja, a bolsevizmusnak tulajdonképpenmi a felfogása a munkáról?

– Körülbelül az, ami a vásárhelyi parasztnak. Legjobbvolna a munkát eltemetni, azt meg, aki szerette, levágnia torára.

Egyszer óra közben nagy vitát provokált a hittan-árunknak1 az az állítása, hogy korunk erkölcsi színvo-nalát semmi se emelné annyira, mintha újra alkalma-zásba vennék az egyházi átok muzeális villámait.Némelyek lelkesen fölkarolták az eszmét, sőt szüksé-gesnek tartották azt pártértekezlet2 elé vinni, másokazonban kissé3 tiszteletlenül nyilatkoztak róla. Én azasztal végén ültem a rajztáblámmal, amelyen azepiciklois szerkesztését próbálgattam. Ez a görbe vonal,amelynek semmi egyéb rendeltetése nincs a világegye-temben,4 mint hogy tizennégy éves fiúk ríva5 fakadja-nak miatta, sokkal jobban érdekelt6 korunk erkölcsiszínvonalánál, de épp7 olyan kevéssé akart sikerülni,

1 hittantanárunknak2 pótértekezlet3 ellenben határozottan4 világon5 sírva6 érdekel7 nincs éppen

33

mint az. Különösen, mikor az asztal-verdesésre1 kerülta sor, ami erkölcsi problémák eldöntésének bevett esz-köze ugyan, de az epiciklois-szerkesztésnek2 nincs3

hasznára. Ott is akartam hagyni a zsinatot, de a hitok-tató rám harsant:

– Kolléga, maga is adja bele az eszét! Mi a véleményea szőnyegen forgó kérdésről? Lehetne-e a mi korunkbanaz egyházi átoknak foganatját várni?

– Hogyne – ocsúdtam fel a cikloisok bűvköreiből. –Ahol megfogja az embereket, ott föltétlenül van foga-natja. De például a medinaiakon nem fogott, mert mikorazok megharagították Mohamedet, és látták a szeméből,4hogy most mindjárt átkozódik, akkor mind leguggoltak,hogy ne érje őket az átok.

Ez végét vetette a vitának, de végét vetette a hitok-tató irántam való szimpátiájának is. Sose érdeklődött ná-lam többet az iránt,5 ami pedig állandóan foglalkoztatta,hogy turáni testvéreink közé tartoznak-e az arabok vagynem. (A nevük kétségtelenül magyar eredetre vall.)

A magyar irodalom professzora volt az egyetlen kol-léga, akit nemcsak hogy el nem idegenítettem magam-tól, de még hálára is köteleztem. Mégpedig éppen akkor,mikor6 azért duruzsolt, hogy nem vagyok elég hatá-rozott.

1 asztal verdesésére2 epiciklois szerkesztésének3 nincs éppen4 szentről5 az iránt többet,6 amikor

34

– Azt mondja Propertius, csak a halottak határozot-tak – bújtam egy régi középiskolai tekintély háta mögé.

De hát korunkban minden tekintély megingott. A kol-léga nyomban letromfolt.

– Azt is Proppernak hívták azelőtt! (Zajos derültséga ház minden oldalán.)

Okos ember, ha letiporják, kedvét keresi a győztesnek.– Az bizony nem lehetetlen. Horatiusnál is érdekes

dokumentumát találni annak, hogy már Rómában is meg-magyarosították a nevüket1 a zsidók. Ott van példáula Judaeus Apella, az ötödik szatírában. Bizony az is Ábe-lesz zsidó volt azelőtt.

– Nagyszerű, barátom! – kapta elő a noteszét. – Hamegengedi, ezt följegyzem magamnak. Vagy maga akar-ja megírni?

– Írja az ördög. Nem értek én ahhoz.– Hát én megírom: nagyszerű téma, akár vezércikk-

nek, akár humoreszknek.Nagyon melegen szorítottunk kezet. Én tán még job-

ban örültem, mint ő, mert jobb adni, mint kapni. Ki tudja,hátha olyan pályán indítottam el a kollégát, amely az iro-dalomtörténetbe ívellik!2

Örömemben3 vettem az alagút szájánál egy szál plety-kafüvet. Az a kilencedik fizetési osztály dísznövénye. Sza-porodik, mint a parancsolat, és nem kell neki se föld, secserép, csak egy pohár víz meg egy kis napocska. An-

1 megmagyarosították nevüket2 ível3 Örömömben

35

nak pedig nem vagyunk szűkiben, mióta a kubikulum-ból a magasabb régiókba emelkedtünk.

Ez körülbelül összeesett a tanári kinevezésemmel. Mi-kor az megjelent a hivatalos lapban, Bierhuber úr kike-rített a kapuban, és kért, hogy legyen szerencséje hoz-zám estére a Három Dudásban. (Más nevet mondott, deazt nem hozhatom nyilvánosságra. Magasabb érdekből.)Egy kis ünneplés a hazáért meg nem árt.

Nagyon szépen megköszöntem a kedves figyelmet,és őszinte sajnálatomat fejeztem ki, hogy én ezt nem te-hetem.

– Ja, ja, Tehetem! – ragyogott fel a Bierhuber úr vérbeborult szeme. (Nem a vérszomj veendő gyanúba, hanema sörszomj.) Én is Tehetem, te is Tehetem! Krisztigott,Bruder!

És akárhogy kapkodtam vissza a kezem, el nem eresz-tette addig, míg külön-külön végig nem ropogtatta min-den percét az öt ujjamnak.

Ez a rituális ujjropogtatás érette föl velem ésszel, hogyalighanem a vérszövetség titkaiba vagyok belecsöppe-nőben.1 A Töhötömöt torontáli vándorméhész dialek-tusban úgy mondják, hogy Tehetem, s Bierhuber test-vér ezen az alapon gondolja, hogy én is olyan szittyatáltos vagyok, mint ő. Elmagyaráztam neki, hogy szerényközpolgár vagyok én, nem ünneplésre való, s amúgy isnagy akadálya van annak, hogy én a testvéresülésen2

megjelenhessek. Tisztelet, becsület Töhötöm apánknak,de a Netumák bácsi százötven kilója se kutya ám!

1 belecsöppenőbe2 testvérgyűlésen

36

A hun ivadék rám vigyorodott, és szamárfüleket mu-tatott. (Úgy látszik, ez is olyan jel,1 amiről a szövetségtagjai megismerik2 egymást.) Micsoda gondolat az,3 hogyengem akarnak ünnepelni? Ő, Anton Bierhuber lesz azest hőse, akit ma avatnak kánná, mert eddig csak mirzavolt. Hetvenheten vannak a mirzák, és heten a kánok.Ő soron kívüli kán lesz, mert soron kívül szerzett rá ér-demet.4 Kidolgozta Magyarország felszabadításának5

egyetlen keresztülvihető tervét. Pszt, erről6 egy szót se,mert mindenütt kémek vannak! Tudom-e én azt, mi az:egy méh? Ja, ja, eine Biene. De nem egy méh kell ide,hanem tízszázezer millió7 méh. Minden családba legalábbegy kaptár. Ha jön az ántánt, és megkérdezi,8 hogy mi-nek nekünk az a sok méh, azt mondjuk, hogy nagyonszeretjük a mézes kenyeret.9 Na, mi lesz ebből? Az lesz,hogy mikor minden családba be van vezetve a kaptár,akkor hajrá, neki a rácnak, neki a csehnek, neki az oláh-nak a méhekkel!10A méh, az szurony, az repülőgép, azminden. Akinek az megcsípi az orrát, az kiszalad a vi-lágból. Akié a méh, azé a jövő!11 És nem kell hozzá más,

1 jel volt2 megismerték3 az a részemről4 érdemeket.5 szabaddá tételének6 Pszt! Erről7 százezer, millió8 megkérdi9 nemzeti eledelünk a mézes kenyér.10 az ellenségnek11 Biztosítva van a jövő háború győzelme.

37

csak egy energikus szakember, egy lelkes Bienenvater.Az csak megérdemli azt a rongyos kis napidíjat, mi?Majd estére a többi függő kérdéssel együtt megtárgyaljákazt1 a kánok, csak én is ott legyek. Legkésőbb nyolcra,mert akkor lesz a pajzsra emelés. Holnap ilyenkor pedigmár a Duna-Tisza közén szervezi Anton Bierhuber a nem-zet megméhesítését.

– És mi lesz a lakással? – kérdeztem dobogó szívvel.Belátom, cudarság volt ilyen csiribiri dologra gondolni,mikor a hazám jövőjéről volt szó, de hát esendő az ember.

– Hja, asztad mék nem dutog – vont vállat a Bienen-vater. – Arról gel kontoskottya mótyor kudmány.2

– Én ezt a lakást értettem.3– Eszted?4 – köpött a küszöbre a soron kívüli kán. –

Eszted id hatyog,5 neket, mint Tehetemnek. Ety badriótmelldó6 a bárdfogásra.

De bizony lettem volna én ezért akár akkora patrióta7

mint Thonuzoba! Egy valóságos szobáért, amelynek igaziajtaja van, és azt igazi kilinccsel lehet csukni, nyitni! Azablakon reggel besüt a nap, és este betartja a lámpásta hold! Mindjárt el is határoztam, hogy bővítjük a mű-sort, és színre hozzuk Endimiont és Dianát. Csakhogy

1 ezt2 a mótyor kormány.3 értettem. A mienket.4 Esztet?5 Esztet itt hatyok6 Egy patriót méltó7 ezért lettem volna én akkora patrióta is

38

olyan Endimiont, akit fel lehet ébreszteni, és olyan Di-anát, aki ráakasztja az övét a hold szarvára.1

– Holtig hálás leszek, testvér. De van itt még egy meg-oldandó jogi kérdés. Hát Netumák hova menjen?

– Mid Nedumág?2 Asz nem erszi3 a mi mótyor fáj-dullmung,4 asz fan ety spion a csehekdül. Gel etet gi-topni! 5

No, a Netumák kidobásához sok mirza kell, gondol-tam magamban. Majd szót értünk velük estére.

De hát menni se kellett értük, mert alkonyatkor a he-lyünkbe jött két mirza. Igen fő-mirzák lehettek, mert na-gyon keresztbe állt a szemük, és különben is kegyetlentatár nevük volt. Az egyiket Hirhágernek hívták, a má-sikat Vidrozsilnak. Megtört szívvel jelentették, hogy An-ton Bierhuber nem fog többet hazajönni, mert elvitte a tu-rulmadár. Délutáni sörözés közben lefordult a székről,már be is szállították a bonctani intézetbe. Őket azértküldte ki a szövetség, hogy az asztalfiából elvigyék azelhunyt hazafi politikai hagyatékát, amint azt az alap-szabályok előírják. El is vittek egy méhészálarcot megegy proklamációtervezetet, amely méhészkerületek szer-vezésére hívta fel6 az Alföld hazafiasan gondolkozó7

népét.

1 sarlójára.2 Netumák3 érszi4 fáldallmung5 etet ki gell dopni!6 föl7 gondolkodó

39

Így dőlt sírba a haza felszabadításának reménye,1 ésígy lettem én rövid úton másodalbérlője Tera mamának,aki a gyászeset alkalmából tízszeresre emelte a lakbért.

– Nézze, nagyságám – adta elő az indoklást a házikincstárt kezelő Diának –, maguk meg úgy adják ki azalsó helyiséget az öreg tatának, ahogy akarják.

Egy kicsit felhődztem tőle, hogy az öreg tata nagyona szívére fogja venni menekült társa halálát. De kiderült,hogy észak és dél közt nagy ellentétek lappangnak.

– Szerb spion volt ez a Bierhuber,2 kérem – tért napi-rendre a nemzeti gyász felett Netumák bácsi, és sokkalnagyobb érdeklődést tanúsított az iránt a kérdés iránt,hogy hol fogja ő ezentúl kinyugodni a nap fáradalmait.

Fölajánlottuk3 neki a kubikulumot, de Netumák bácsitán még a zsupánságtól se ijedt meg annyira, mint ettől.4Azt mondta, hogy először is nem felel meg a társadal-mi állásának, másodszor nagyon nehéz bele lemenni,harmadszor föl bírjuk-e őt onnan húzni reggelenként?

Tekintettel a kettőnk három kezére, ezt nem mertükvállalni, és így Netumák bácsi kiesett az életközössé-günkből. Egy hétig még föl-fölijedtünk rá éjszakánként,hogy nem halljuk a horkolását, de az ember lassankéntmindent megszokik, még azt is, hogy a felesége szívedobogásán aludjon el Héphaisztosz fújtatója helyett.

1 az új rendszerű háború győzelmének reménye2 torontáli sváb3 Felajánlottuk4 ettől nagyon megijedt.

40

IV.

Pár hónap alatt gyönyörűen elbokrosodott a pletykafűaz ablakunkban, és éppen annak a szárazát csipkedtemki, mikor Dia egyszerre csak elneveti magát krumplitisz-títás közben.

– Hát te? – fordulok oda hozzá – tán az angyalodat1

látod?– Nem is képzeled, mit álmodtam az éjszaka. Lermon-

tov térdelt előttem a bahcsiszeráji forrásnál.A költők akkor is veszélyes vetélytársak, ha száz év-

vel ezelőtt meghaltak. Ajánlatosnak éreztem odaülni azasszony mellé a kisszékre.

– Az ám, de... ej, nem kötök én neked mindent az or-rodra!

– Egész bátran. Nem vagyok2 féltékeny mindenfélezöldfülű muszka kadétra.

– Nem is ajánlom – ölelt át Dia a fél karjával. – Én mégálmomban is hű vagyok hozzád.

Az ilyen asszony megérdemli, hogy az ember az ölé-be vegye. Még akkor is, ha a krumpli mind kigurul a kö-tőjébül.3

– Hát aztán hogy volt az azzal a Lermontovval?

1 angyalokat2 vagyok én3 kötényéből.

41

– Képzeld, meg akarta csókolni a térdemet!– Ejnye, tarrka szarrka farrka! (Ezt Dia valami klasz-

szikus káromkodásnak gondolta.) De csak nem enged-ted meg neki?

– Te csacsi, hát hogy engedtem volna, mikor nem volt1

harisnya a lábamon!Az ilyen szemérmes asszony megérdemli, hogy a va-

lóság kárpótolja az álomért. De eltaszította a fejemet.– Sicc, te! De tudod, mit mondott arra Lermontov?– Azt mondta, hogy te egy kőszívű kis majom vagy.

Olyan, amilyent a kínaiak faragnak nefritből.– Ó, nem,2 gavallér ember volt az a dámákhoz! Azt

mondta, hogy ha legközelebb megint vele álmodok, ak-kor hoz egy pár selyemharisnyát a Fő utcából.

De most már nagyon komoly káromkodást eresztet-tem meg.

– Hű, az allelujáját az alelölülőnek! Majd lesz gondomrá máskor, hogy ne olvass elalvás előtt orosz3 költőket.Hérodotoszt hozom én neked haza a tanári könyvtár-ból, abból megláthatod, hogy éppen a te hazádban mi-lyen egyszerű toalettekben jártak4 a puritán szarmata hit-vesek.

Fölugrott az ölemből, és csípőjére rakta a két kezét,összeráncolta a szemöldökét. De azért csak Aphroditévolt ő Pallasz Athénének is.

1 volt még harisnya se2 dehogy3 lírai4 járnak

42

– No csak az kellene még, hogy azt a vén pópát isidehozd! Nem elég az az egy, akit éjszaka a fejed alatttartasz?

Csupa nagyszakállú pópának képzelte a drága a klasz-szikusokat, és nagyon irtózott tőlük, mert csak a mito-lógiát tartotta szépnek az egész antik világból. Mindigkeresztet vetett, ha a reggeli ágyazáskor a Livius kiesetta vánkosom alul. (Mert ezt1 tartogattam a fejem alatt, no-ha nem sok eredménnyel. A pun háborúk háttérbe szo-rultak a mitológiai stúdiumok mellett.)

Elébem térdelt, és komoly aggodalommal nézett a sze-membe.

– Tudod, hogy megijesztettél az éjszaka? Nagyon kí-nosan nyöszörögtél, mi volt az?

– Rosszat álmodtam. Megjelent előttem Hannibál, ésszíven akart szúrni a lándzsájával.

A szívemre borult, és betakart széthulló haja aranyzuhatagával.

– Csúnya álom, rosszat jelent, féltelek, emberkém.– Sose félts engem, asszonykám – hajtottam bele fe-

jemet az aranyfolyóba. – Ha még egyszer eljön Hannibál,megmondom neki, hogy menjen a felsőbb hatóságokhoza jegyzeteimért. Énvelem nem állnak szóba, ő katona, tánjobban imponál nekik, különösen, ha táborszernagyi ru-hát vesz2 magára.

Ezerrel kezdd a csókot, arra százat,még ezret és még százra nyújtsd a szádat,

1 azt2 ruháját veszi

43

s ha még ezer és még száz ahhoz adva,végül hibásan lenne összeadva,addig kell újra kezdenünk,míg a hibára nem lelünk.

Innen-onnan kétezer esztendeje, hogy Catullus ezt a re-ceptet csinálta az asszonyok megnyugtatására, de azótase igen találtak ki hatásosabbat a doktorok. Dia mármajdnem teljesen megnyugodott, mikor fölkrákogott ben-nünket Menyus, az iskolaszolga.

– A méltóságos igazgató úr kéreti a tekintetes tanárurat, hogy azonnal tessék hozzá fölfáradni az irodába.

Ez a csókaszemű ember, ez a Menyus, mindig ide-gessé tett a sunyi nézésével. (A rómaiaknál bizonyosanharuspex lett volna belőle; azt hiszem, azoknak is így1

el volt görbülve a szemük a sok bélbe nézéstül.) Aztánaz igazgató is2 mi a szöszt akar tőlem vasárnap? Hát mégilyenkor is elvillanyosozzam3 az ebédrevalót?

– Látod, az álmod? Mondtam, ugye? – súgta a fülembeDia, míg nyakkendőkötés örve alatt megölelt.

– Álom: esős idő – haraptam meg a füle cimpáját sú-gás örve alatt. – Hátha egy kis előléptetés van a hivata-los lapban? Nézd, Menyus rá is tüsszentett.

Menyus csakugyan tüsszentett, de azt horkantásnakis lehetett venni, s hozzá még ki is tátotta a száját. Mind-egy no, lesz, ami lesz, azért hogy méltóságos úr, derékember az én igazgatóm, nem kell nekem attól félni.

1 úgy2 igazgató úr,3 elvillamosozzam

44

Azzal fogadott, hogy kényes ügyben akar velem bi-zalmasan beszélni; azért hívatott vasárnap délelőtt, mertilyenkor nincs bent senki, zavartalanul beszélgethetünk.

– Tessék parancsolni.– Kérlek alásan, te... hogy is mondjam... hát igen...

ugyebár... te katolikus vagy? Mert a hivatalos irataid sze-rint az vagy. Vagy legalábbis az voltál.

– Persze. Az vagyok én most is. Ha parancsolod,elmondom az egész katekizmust, még a kilenc idegenbűnt is.

– Ó, kérlek! De talán a kedves nejed őnagysága... vagyaz se zsidó?

– Az én feleségem? Archimandrita vagy mi a mánd-ruc volt a nagybátyja, akkora aranykereszt lógott a nya-kában, hogy azzal verték agyon a bolsik, Isten nyugtassaszegényt.1

A jóembernek felderült az arca. Mind a két kezévelmegszorította az egy kezemet.

– Nagyon örülök. Gratulálok. Már nem a kedves nagy-bátyátok halála miatt, ne érts félre, őszinte részvéttel va-gyok, hanem2 hogy alaptalanul megrágalmaztak benne-teket. De mondd csak, mi az ördögért szoktatok ti ott-hon zsidóul imádkozni?

Akkorára tátottam a szám, hogy majd kiesett rajtaa fejem.

– Mink? Egy ősöm volt, aki szombatos volt az ApafiMihály idejében, legföljebb az imádkozhatott volna zsi-

1 elég volt hordani neki.2 Mármint ahhoz,

45

dóul, de azt hiszem, az egyáltalán nem imádkozott se-hogy se, mert lovasok hadnagya volt.

– Nem értem – csóválta a fejét a direktor. – Pediga Menyus a saját szemivel1 látta, mikor a minap valami kö-rözvényt vitt hozzátok. Te keresztben ültél a széken, a nya-kadban volt a talesz, a fejeden valami kapele, a nejedőnagysága előolvasott valami héber imát, te pedig utána-morogtad, s még a fejed is billegtetted2 hozzá. Azt mondjaa Menyus, nagyon megijedtetek, mikor ő benyitott, s teolyan mérgesen néztél rá, hogy attól félt, megharapod.

Hát, amit a filológiában homéri kacajnak neveznek,az félénk mosolygás volt ahhoz képest, amit én véghez-vittem. Egyre recsegett alattam a kanapé, míg előadtama tényállást.

– Szóról szóra úgy volt, ahogy a Menyus jelentette.Keresztbe ültem a széken, mert én azt mindig úgy szok-tam, mikor a tükör előtt borotválkozom. Igaz, hogy akkormár túl voltam rajta, de a szalvéta3 még mindig a nya-kamban lógott: az volt4 a talesz. A fejemet is mostam,látod, milyen tüskés sertém van, ezt szelídítettem le a fe-leségem rossz, fekete selyemkendőjével, ez volt a ka-pele. A feleségem is csakugyan előimádkozott: az ábrá-zoló geometriából olvasta fel a kúpszeletek törvényeit,amik5 nekem valóban zsidóul vannak,6 mert már a fél

1 szemével2 billegetted3 törülköző4 volt nyilván5 törvényét, ami6 van,

46

osztályt beszekundáztattam belőlük,1 mégse értem őket.Az asszonynak az a nagyszerű gondolata támadt, hogytán énekelve könnyebben beszedném őket, azért ő be-állt elődúdolónak, én pedig utánamorogtam, és a fejem-mel vertem hozzá a taktust.

De itt már velem együtt prüsztihaházott2 a direktoris. Azt hiszem, méltóságos úr korában nem is nevetettmég ekkorát. Mikor aztán letörülgette a könnyeit, megintvisszaméltóságosodott, de most is majd sírva fakadt:

– Látod, fiam, ilyen világot élünk. Ez a Menyus tele-kürtölte vele az egész iskolát, hogy a te feleséged a jeru-zsálemi főrabbinak a lánya, és a tanárok egyre macerál-tak, hogy helyeztesselek el innen. Nahát, most már majdmegmondom nekik a magukét... Bennem emberükre ta-lálnak!

Hanem azért az ajtóból visszaintett, és a lelkemre kö-tötte, hogy a Menyustól óvakodjam.

– Tudod, fiam, az3 a legnagyobb tolvaj az egész ke-rületben, még a sógorának a keresztkomája is az iskolaszenével fűt, de nem tehetek ellene semmit, mert nagyonbefolyásos ember a pártban. Tudod, olyan főbizalmiféle,az volt már a Kommun alatt is.4

Megtanultam én azt még a muszkák közt, hogy a ne-gyedik parancsolatnak van egy kodicillusa is, amely aztmondja: tiszteld a főbizalmit, hogy hosszú életű lehess

1 belőle,2 prusztihaházott3 ez4 valami befolyásos főturul.

47

a földön! Nagyon1 tiszteltem Menyust, és ennek kifeje-zést is adtam minden tőlem telhető módon. Előre kö-szöntem neki, s mindig2 megkuckuztam azt a lépcső al-ján mászkáló kis varasbékát, akihez atyai jogokat formált,s akit az egész iskola főigazgatónak hívott. (Tudniillik,ha a földszinten ordított is, fölhallatszott a második eme-letre.) Még azt is megtettem, hogy a szivarvégeket Me-nyusnak adtam, holott otthon pipában magamat is de-lektálhattam volna velük.

Még ez se ért semmit, már nem tudom, azért-e, mertMenyus catói jellem volt, vagy azért, mert a szivarvé-gek csak rövid szivaroktól3 vették eredetüket. Menyuscsókaszeme egyre élesebben fúródott veséimbe, s a kol-légák egyre kínosabb csöndbe dermedtek, ha hirtelenbetoppantam közéjük. Azért kezdődő asztmámra tá-maszkodva rendesen már a folyosón fullasztó köhögésirohamokat produkáltam, mert nem szeretem zavarbahozni embertársaimat, s talán örömet is szereztem ne-kik, amikor konstatálhatták rólam, hogy „no, ebből isugat már a halál kutyája”. Az élet mindig ád rá alkal-mat az embernek, hogy jót tegyen a környezetével.

Hanem, akárhogy igyekeztem jóba foglalni magamat,az igazgatóm egyre kapta a névtelen leveleket, amelyekrészben előttem is ismeretlen adatokat szolgáltattak élet-rajzomhoz. Még az is kitudódott, hogy hol én hordoma feleségem szalmakalapját, hol a feleségem mén4 a vá-

1 No, én nagyon tiszteltem is2 neki mindig és minden alkalommal3 szivartól4 megy

48

sárcsarnokba az én szvetteremben, ami világos bizonyí-téka annak, hogy mi a kommunizmus1 alaptételeit a gya-korlatban is megvalósítjuk.

A direktorom rendesen eldobálta a névtelen leveleket– matematikus volt, és a logaritmus örök törvényei bi-zonyos erkölcsi bátorságot adnak az embernek ideig-óráig –, ezt az egyet azonban megmutatta.2

– Nézd csak, ez nőírás.– Az, de férfidiktandóra készült. Látod, itt dolgozat-

javításhoz szokott férfikéz rakott bele helyesírási hibá-kat, hogy olyan legyen, mint egy spontán elhatározásbólszületett női levél.

Végre is férfikéz vágta el a nyakamat, asszonyi segít-séggel. Hannibál szövetkezett az elbuktatásomra Emeseanyánkkal. Világos, hogy ha Ázsia és Afrika összefog,akkor el kell bukni Európának.

Húsvéti konferenciát tartottunk, egy kicsit meg is kés-tem, mert nagyon elácsorogtuk az időt a kirakatok előtt.Húsvét hetében mégiscsak tartozik egy szerető férj a fe-leségének azzal, hogy megmutatogatja3 neki, mennyiszépség van a világon az Attila körúttól a Retek utcáig.

– Tessék, tessék! – integetett az igazgató az asztalfő-ről, mikor restelkedve bekeszegeltem az ajtón – már csaka kollégára várakoztunk.

Szegény feje nem is sejtette, mennyire énrám vá-rakoztak!

1 közösségi elv2 egyet azonban megmutatott.3 megmutatja

49

A magyar irodalom professzora napirend előtt kértszót. Azt mondta, fontos bejelentést akar tenni. Ez abbólis látszott, hogy a cvikkerét nem az orrán tartotta, hanema kezében.

– Megengedik az urak? – kérdezte udvariasan a di-rektor.

Én bólintottam elsőnek, hogy „meg”.– Kölcsey mondása szerint félve szólamlok meg, mél-

tóságos elnök úr és nagytekintetű tanári kar. Egy olyanhallatlan kegyeletsértést vagyok kénytelen e1 nagyér-demű testületnek tudomására hozni, amely nemcsak fel-háborodással, hanem fájdalommal is eltölti keblemet.Amint hazánk nagy költője, Jókai Mór írja, őseinknél,a varchonitáknál, az anyagyilkosságot oly elképzelhetet-lennek tartották, hogy szavuk sem volt rá, ezt a gonosz-tettet névtelen bűnnek nevezték. Uraim, mély megdöbbe-néssel jelentem, hogy2 egyik megtévelyedett kartársunk,aki sorainkban ül, elkövette ezt a névtelen bűnt, elkö-vette a szellemi anyagyilkosságot! Engedelmet kérek.

A kolléga azért kért engedelmet, hogy szájára vehessea vizespoharat az asztal közepére helyezett tálcáról. Mintgyakorlott szónok, a megszakítással is fokozni óhajtottaa hatást.

– Halljuk! Halljuk! – kiabáltak a kollégák. Sőt én ma-gam is halljukoztam, nemcsak udvariasságból, hanemőszinte kíváncsiságból is. (Sőt az igazgatón kívül én vol-tam az egyetlen kíváncsi a társaságban.) Ki az ördög le-

1 a2 hogy az

50

het az e közt1 a sok gentleman közt,2 aki megölte az édes-anyját? Magamra természetesen nem gondoltam, nemis gondolhattam. Először is, mert az én édesanyám mégél, hála istennek; ő a levélhordó Kutyanyakon, ami na-gyon szép állás volna, csak az a baj, hogy darabszám sze-rint fizeti a postamester. Mivel pedig Kutyanyak levél-forgalmi statisztikájában egyetlen levél szerepel havonta:az, amit én küldök haza minden elsején, abba kényte-len vagyok beletenni a fizetésem harmadát. Másrészt, haanyagyilkos volnék is, a szónok azt köteles volna nekemmegbocsátani, hiszen nekem köszönheti nagy irodalmisikerét. Hiszen3 a Judaeus Apella nélkül nem írhatta volnameg nagy feltűnést keltő értekezését Horatius antiszemi-tizmusáról különös tekintettel a magyar ódaköltészetre. Igennagy sikere volt, különnyomat is készült belőle, németreis le van fordítva (kéziratban). Igaz, hogy a tanulmányheves polémiára is okot adott, amelynek során kiderült,hogy Horatius maga is zsidó volt, ennélfogva az anti-szemitizmusa nem lehetett őszinte – de hát ezért igazánnem lehet4 engem okolni.

Úgy látszik pedig, mégiscsak ezért kellett lakolnom.A szónok nehány5 korty ihlet után most már felém for-dulva folytatta:

– Kérdezem a jelenlevő megtévelyedett kollégát, me-ri-e tagadni, hogy Emese volt a magyarság ősanyja, mert

1 között2 között3 A4 lehetett5 néhány

51

az ő álmával kezdődött1 nemzeti történetünk? És meri-e tagadni, hogy mikor két nappal ezelőtt hazafelé menetaz Emese-egyesület művészi plakátjára tettem figyel-messé, amely e kis-ázsiai álmot ábrázolja, amelynek nyo-mán nagynevű elődeink Ázsiából Európába költöztek,ezzel a kvalifikálhatatlanul2 léha megjegyzéssel vála-szolt: „az álom nem lett volna nagy hiba, de tette volnainkább lutriba!” A nemzeti érzésem ellen intézett orv-támadás egy pillanatra megnémított, de amint elvál-tunk, rögtön följegyeztem ezt a példátlan blaszfémiát,s két jelenlevő kollégával tudom igazolni, hogy az szószerint így hangzott el.

Nagy lárma támadt, az igazgató halálsápadtan ráztaa csengőt, végre megkérdezte, hogy kívánok-e szólani.

– Csak azt vagyok bátor megkérdezni az előttem szó-lott kollégától, hogy nem azon a napon történt-e az énsajnálatos elszólásom, mikor a kolléga úr mint a tanárikönyvtár őre hazahozta a Jókai költeményeinek máso-dik kötetét, amelyet fél évig magánál tartott?

– Kikérek magamnak minden meggyanúsítást! Imá-dom Jókait, s idei értesítőnk számára programérteke-zést írok a költészetéről, azért3 alaposan kellett vele fog-lalkoznom.

– Bocsánatot kérek, azt én egy pillanatra4 sem vonomkétségbe. Csak azt legyen szabad még megjegyeznem,hogy az inkriminált rigmusokat én szó szerint idéztem

1 kezdődik2 kvalifikálatlan3 amiért4 pillanatig

52

hazánk nagy költőjének, Jókai Mórnak Emese ősanyánk-ról szóló költeményéből, amelynek az az alapeszméje,hogy igen nagy kár volt nekünk Ázsiából kijönni. Eny-hítő körülményül szolgáljon a nevezett költő javára,hogy nem most írta ezt a verset, hanem ötven évvelezelőtt, amikor a közállapotok igen elkeserítőek voltak.

Némi zavart csönd támadt, aminek az igazgató ve-tett véget, szemmel látható megkönnyebbedéssel jelent-vén ki, hogy áttérünk a napirendre. Van szerencséje be-mutatni a kultuszminiszter úr őnagyméltósága leiratáta pornográfia elleni küzdelem pedagógiai vonatkozásaitárgyában.

Ez máskor nagyon érdekes téma szokott lenni, amely-hez kor- és világnézeti különbség nélkül hozzászól min-denki, most azonban senki se hallgatott oda. Halk torok-köszörülések, nem egészen véletlen könyök-összeértetésekés tenyérbe hajtott homlok alól való összekacsintások1

tettek róla bizonyságot,2 hogy a legőszintébb öröm a kár-öröm.

Az ülést a szokott amábilis konfúzió fejezte be, amely-nek során irodalomtörténész kollégám lépett meg első-nek, mellőzvén az elköszönés formaságait. Amint elment,az igazgató újra összecsődített bennünket.

– Uraim, baj van. Imént eltávozott kollégánk közöltevelem, hogy egyéb elfoglaltsága miatt nem vállalja azértesítői programértekezést. Ki hajlandó most már fel-áldozni magát a haza oltárán?

1 összekacsintgatások2 tanúbizonyságot,

53

Mindenki a szomszédját noszogatta, hogy „szólj márte is, bibas”, Engem1 nem noszogatott senki, de mikorjelentkeztem, még meg is éljeneztek. Az igazgató majdmegölelt. Látszott a szeméből, hogy úgy veszi a dogot,mint nekem kijáró elégtételt.

– Mi lesz a címe?– A zámai csata és következményei.– Mikor kapom meg?– Az ünnepek után. Most legjobban ráérek.

1 csak engem

54

V.

Csak kint az utcán jutott eszembe, hogy reggel az ágy-ban egészen más húsvéti programot csináltunk mink.1Kankalinszedés a Kecskehegyen. Kökörcsinszedés a Sas-hegyen. Adóniszszedés a Jánoshegyen. Csókszedés min-den virágos kökénybokorban. Hímestojás-festés viasz-eljárással. Hadd lássa az orosz menyecske, hogy értünkám ahhoz itt is. Aztán azt is megígértem Diának, hogymegfoltozom az atlaszcipőjét, már abban viszem a föltá-madásra, meg húsvét hétfőjén a gellérthegyi búcsúra.2

Hát persze, mindebből most már nem lett semmi se.Hannibál és Scipio letaposták vascsizmáikkal az egészhúsvéti flórát. Csak Dia maradt meg drága, mosolygó,virágzó kökénybokromnak. Azt mondta, nem bán ő sem-mit, csak odakuporodhasson a lábamhoz, mikor írok.

Hanem azért azt hiszem, nagyon örült, mikor húsvét-hétfő estéjén eltakarodtak az asztalomról az öreg „pópák”,Livius, Polibiosz meg az újabb kori minisztránsgyerekek,akik ezeket az öreg mesemondókat kommentálták. Minkcsak akkor mondtuk el egymásnak, hogy „Vosz Chresz-tosz”, és csak akkor hajtottuk be egymáson a húsvéti csó-kot. Igaz, hogy azt jó kiadósan.

1 mi Diával:2 a Gellért-hegyre, búcsúra.

55

– Te – mondom az asszonynak, ahogy kisimogatoma haját a szeméből –, nem kívánkozol te most visszamuszkának?1 Tenálatok2 ilyenkor keresztényi köteles-sége az embernek mindenkit megcsókolni, akivel talál-kozik.

– Ej, házi kutya – „kutyaházi”-t akart mondani, mi-közben meghúzta a fülemet –, azért gondoskodtál te ró-la, hogy itt csak olyan vén medvékkel találkozzak, minta Scipio meg a Hannibál!3

Még a kezében volt a fülem, mikor kaparássza vala-ki a kilincsünket. Ugyan ki lehet az ilyen késő este eb-ben a vadidegen városban, ahol mink4 a világon senki-vel se járunk össze. (Utóvégre nem szedhet az emberminden vizitelőt az ölébe, márpedig egyéb megoldásnemigen van olyan helyen, ahol két székből áll az egészkomfort, azt is a saját terveim alapján készítettem va-lódi uraságoktól levetett ládákból. Tudniillik a padlá-son valami gyógynövény-kereskedőnek a raktára volt,s annak az inasai rövid úton szállították le a megvett üresládákat.)

Nem zengett éppen ősi magyar vendégszeretet a han-gomban, mikor azt mondtam: „szabad!” De mikor a ven-dég belépett, bizony úgy megörültem neki, hogy mind-járt odacuppantottam a képére a „Vosz Chresztosz”-t.

– Hozta Isten, Rózsi fiam, mi jót hozott nekünk?

1 most haza2 Nálatok3 Hannibálod?4 mi

56

– Hát ezt hoztam, e! – tett le az asztalra egy fonatoskalácsot – meg ezt is hoztam, ni!

Azzal kinyújtotta a kezét az ajtón, és berántotta az ud-varról – a Jánost! A lökdösős1 Jánost, mind ez ideig egyet-len pátrónusunkat a hazai földön.

– No,2 ezt meg nekem küldte a jó Isten! – nevette elmagát Dia, s most meg ő adott húsvéti csókot a finánc-nak, de kettőt. Az egyiket azért, mert ez kijárt Rózsiért,a másikat meg mit tudom én, miért. Filológus vagyokén, nem pszichológus. A rómaiak nem ismerték a csó-kot. Már nem azt a kellemes művelkedést3 értem, amelyvörös fonálként húzódik végig az emberiség történetén,hanem magát a szót. A latin úgy hívja a csókot, hogy„osculum”, „szájacska”. Tehát Dia „szájacskát” adott a fi-náncnak. Nem sajnáltam szegénytől, legalább életébenegyszer főszemlésznek érezte4 magát.

Amúgy úgy se lehetett rá semmi kilátása szegény fe-jének, hogy majd őbelőle is csillagos János lesz valaha.Háromszor is nekirugaszkodott már az ábécének, de so-se jutott tovább annál, hogy „úr, ír, rí, úr ír”. (Az se voltám úr, aki ezt kitalálta. Aki „úr”, az nem ír! Tudja eztminden írástudó ember.) A káplán már a fonó mimikátis kipróbálta a János eszmetehetségén (ezt a szép szótis tőle tanultam) – de az ő feje még ezt se5 vette be. Mi-kor a fülét kellett volna megfogni, akkor az orrához kap-

1 taszigálós2 Ne3 ténykörülményt4 érezhette5 sem

57

kodott, és mikor a homlokáról kellett volna a legyet el-hajtani, akkor a hasán morzsolgatta a mundérgombota kincstári cérna erős veszélyeztetésével.

– Márpedig, ha írni-olvasni meg nem tanulsz, akkora próbaesztendőd után oda mehetsz, ahol a part sza-kad – mondta neki a fölöttes hatósága.

– Márpedig én inkább leteszem a panganétot, de en-gem kukorékolni meg kását fújni ne tanítgassanak – je-lentette be János a fölöttes hatóságnak1 a véghatározatot.

Mivel a próbaesztendő most már a vége felé járt, Já-nos lejött húsvétolni Pestre, hogy a Rózsi segedelmévelvalami olyan polgári foglalkozás után nézzen, ahol nemmacerálják az embert a tudományokkal.

Ha követválasztásos idő lett volna, akkor tudtam vol-na valami neki való pályát ajánlani Jánosnak, így azon-ban csak azzal biztattam, hogy becsületes ember a jéghátán is megél. Aztán mikor eljóéjszakáztak, utánaszól-tam, hogy csak nekem szóljon ám megint, ha szerelmeslevelet akar íratni!

– Hiszen csak az kellene! – karolt bele Rózsi nevetve.– Majd megtanítanám én a betyárt a nyújtófával úgy,hogy mindjárt elmondaná az ábécét.

János kihúzta magát, mert rendkívül emeli a férfiön-érzetet,2 ha női ajak betyárnak nevezi. De énhozzám isvolt ám elismerő szava Rózsinak!

– A tekintetes úr meg úgyse tudna többet olyan széplevelet írni! Azóta mindig itt hordom a kelebemben.

1 hatóságának2 önérzetét

58

Kerek, fekete szeme megcsillant a holdfényben, ahogyalmapiros arcát visszafordította.

– Te – mondom Diának, ahogy betesszük1 az ajtót –,észre se vettem eddig, hogy ez2 a Rózsi egész jóképűnémber volna, ha a többit nem nézné az ember.

– Én meg azt néztem, hogy milyen formás szája volnaennek a legénynek, ha az a nagy rozmárbajusz el nemtakarná – tromfolt vissza Dia.

– Na – csücsörítettem előre az ajkam –, azt hiszem,szép szájért nem kell a szomszédba menned.

– Hát, ami azt illeti – nevetett Dia a szeme sarkával –,én a tiednek felit elengedném.3

– Mit? – húztam össze a számat. – Így is kisebb, minta tied!

– Próbáljuk össze!Miután több ízben mértéket vettünk egymás szájáról,

megint visszatértem a fináncra.– Te, én azt hiszem, hogy ez a János éppen úgy bele-

tartozik az életembe, mint Hannibál. Ő szedte ki a csiz-mámból Hannibált, mikor hazaértünk, s most éppenazon a napon jelentkezett újra, mikor Hannibált föltá-masztom haló poraiból. Nem érdekes?

– És neki is olyan bundabajusza van, mint Hannibál-nak – rúgott Dia a papucsa hegyével Montanarinak azasztal alá söpört könyvére, amelyben benne van a nagypun állítólagos hermája.4 (Szerintem ez a másik Hanni-

1 becsuktuk2 az3 sarkából – a tiédnek a felét elengedném!4 képe.

59

bált ábrázolja, az admirálist, akit a saját emberei feszí-tettek keresztre Szardíniában, mikor Duilius elcsáklyáztaa flottáját. Az a borbélycímerbe való császárszakállas ten-geri borjú, akit ez ábrázol, nem kelhetett át az Alpeseken.)

– Csacsikám – állítottam meg Dia lábának karcsú in-gáját –, te nem tudod, milyen fordulópont volt az embe-riség életében a zámai csata. Látod, ha akkor Hannibálveri meg Scipiót, nekem talán nem lóg most1 üresen azegyik kabátom ujja, s te tudod azt, amit így sose fogsztudni ebben az életben: hogy milyen érzés az, mikor egyasszonyt két karral ölelnek át. S akkor nekem se kellenemindig arra gondolnom, mikor megölellek, hogy nemvagy jól bekerítve, s nagy baj lehet még egyszer abból.

Most már Dia mondta nekem azt, hogy csacsi vagyok– felső fokban [?] –, és megcsókolta az üres kabátujjat.

– Hát, hogy volt az a zámai csata?– Úgy, mint hogyha én kiállnék birkózni a Jánossal,

és addig zötyögtetnénk egymást, még2 a parasztökle benem törné az én szép, finom koponyámat.

– Csakhogy ennek a drága szép, finom koponyánakvan ám annyi esze, hogy nem mén3 neki annak a vas-tag csontú paraszt medvének! – helyezkedett Dia tör-ténetfilozófiai álláspontra, és olyan helyen adott oltal-mat a szóban forgó koponyának, ahol az igen szeretetttartózkodni.

Nem tudom, Diának ilyen intervenciója mennyibenbefolyásolta volna a zámai csata sorsát – bizonyos, hogy

1 most nem lóg2 míg3 megy

60

ő abban az időben istennő lett volna –, de azt nagysze-rűen kifejtettem a tanulmányomban, hogy a világ képeegészen másképp alakult volna, ha Zámánál Ábel terítile Káint. Mert Ádám fiainak örökös versengésében két-ségtelenül Karthágó volt a finom szellem, a messzi ho-rizontokig érő ész, a világokat átfogó civilizáció, a pu-ha és rafinált Ábel, és Róma volt a nyers és durva Káin,a korlátolt kecskepásztor, aki zöld gallyakból rakta a tü-zet, és csodálkozott rajta,1 hogy füstje nem száll az ég felé.

Bár a jegyzeteim nyilván rég eladták makulatúránaka felsőbb hatóságok, mint más megsemmisítésre ítélt cor-pus delictiket, Hannibál igen meg lehetett velem eléged-ve. Mindent megtettem érte, ami tőlem telt. Még a nyom-dába is személyesen mentem korrektúrát csinálni, ne-hogy sajtóhibák tegyék csúffá a pun Napóleont, akit énolyan szépen megtisztogattam a római historikusok kezeszennyétől. Pedig húzódoztam a nyomdától, mert azthittem, hogy ott mind olyan elkeseredett, mérges rabszol-gák vannak, mint amilyeneknek azokat a scriptorokatelképzeli az ember, akik éhen-szomjan sokszorosítottákHoratius ódáit a circei osztrigáról meg a falernumi bortszikráztató kráterekről. Nagyon meglepett, hogy a nyom-daigazgató milyen jól táplált, hasba vállas emberke, ésnagyon jólesett, hogy olyan szívélyesen fogadott. Per-sze, aki betűk közt él, az éppen olyan magától értető-dően intelligens, mint ahogy a molnár lisztes, és való-színűleg a tanulmányomat is olvasta már levonatban,2sőt, talán már kéziratban is élvezte. Hiszen átment a ke-

1 azon,2 a levonatban

61

zén, s aki abba belenéz, az le nem teszi a „Használt ésidézett források”-ig.

Bemutatkoztam neki, ez és ez vagyok, Hannibálrólírtam egy kis értekezést, talán a névre tetszik is emlé-kezni...

– Hogyne, hogyne – nagyon örülök –, mivel lehetekszerencsés szolgálatára lenni?

– A kefelevonatokat ha szabad volna átnéznem, soka görög és latin idézet...

– Te, fiú! – intett oda egy álmos surculást1 – szaladja korrektor úrhoz, mondd meg neki, hogy itt van Han-nibál tanár úr, valami görög históriának a levonatát kéri.Han-ni-bál tanár úr, megértetted, te állat!

Ez volt az első siker, amihez Róma rettegtetője hozzá-juttatott. Valami szimbolikus jelentőségét találtam annak,hogy az a kövér rabszolgafőnök éppen Hannibálnak2 ne-vezett ki. Csakugyan van valami hannibálos abban, amitcsináltam. Szembeszállni a világtörténelemmel, nema kisbetűssel, hanem a nagybetűssel, amit a kultuszmi-niszter engedélyezett a középiskolák negyedik osztályaszámára: van ez olyan merész vállalkozás, mint kétszázelefánttal átkelni az Alpeseken. S talán Hannibálnak isvoltak olyan későn támadt skrupulusai, mint nekem.Méltó keret-e ilyen tudományos szenzációhoz egy kö-zépiskolai értesítő? Nem jobb lett volna-e3 a BudapestiSzemléhez menni a cikkel? Vagy nem kellett volna-e

1 nyomdászinaskát2 rabszolgának3 lett volna-e jobb

62

várni vele, még1 olyan helyzetben leszek, hogy egy-kétrészletkérdésnek alaposabban utánajárhatok? Példáulsok homályt tisztázna egy ásatás a zámai csatatéren,s Dia is nagyon örülne egy tuniszi kirándulásnak. Os-tobaság. Először is, azt se tudjuk biztosan, hogy hol voltZáma, másodszor, az állatkertbe is gyalog mentünk kiDiával, mert kettőnknek nagy rubrika lett volna a vil-lamosköltség. Most már majd igen, ha a tanulmányomnapvilágot lát. Az a legkevesebb, hogy egy fizetési osz-tályt ugrok. Talán a kormány ki fog küldeni tanulmány-útra Karthágóba. Esetleg a külföldi akadémiák szólíta-nak föl rá. Persze, nem tudják a címemet, kényteleneklesznek a Magyar Tudományos Akadémiának írni. No,az nagyszerű lesz, mikor Berzeviczy Albert fűtől-fátólkérdezgetni fogja, hogy „kicsoda ez az ember? Hogynem szóltatok nekem erről előbb? Utóvégre én nem kí-sérhetek mindent figyelemmel, de mégis különös, hogyezt a nevet sose hallottam, úgy látszik, ezt még senki seérte plágiumon.”

A kétségeimet nem közöltem Diával, de az álompa-lotához együtt hordtuk a köveket. Péter-Pálra építettünkis olyan Turris Maecenatianát, hogy abban még hintaszékis volt. Csak azon nem tudtunk megegyezni, hogy mi-lyen színű plüss legyen rajta a takaró. Dia azt mondta,hogy legyen vörös, de én erre azt mondtam, nekem aznem kell, mert az a kommunistákat juttatja eszembe.Én azt ajánlottam, hogy legyen olyan színe, mint az at-tikai ibolyáknak, amiket én természetesen sose láttam,

1 míg

63

de az meg nem kellett1 Diának, mert2 annak a kijevi ko-lostornak a gyóntató papját juttatta3 eszébe, amelyikbennevelkedett. („Ohó, gyere, gyónd meg csak, micsoda pe-nitenciákat szabott az neked?4 De lélekre!”)

Péter-Pálkor hazavittem neki az értesítőt, s mutattama tábláját:

– No, nézd, ez a tengerszín tetszene neked takarónak?– Ez? Tengerszín? De hiszen ez borszín.– No, igen. Homérosznál az a tengernek a jelzője, hogy

„borszínű”.– Ahá! – nevetett Dia – azért voltak hát részegesek

mindazok a görög tengerészek, akik a Krímben meg-fordultak. Szárazon is mindig tengerszínt akartak látni.

Végre is abban egyeztünk meg, hogy a takaró egyikoldala lilásvörös lesz, a másik meg vöröseslila.

– De hát mikor gondolod, hogy bútorozkodhatunk?– Azt hiszem, két héten belül tele lesz a nevemmel az

itthoni sajtó. Holnaptól kezdve mindenesetre figyelem-mel kísérjük a lapokat. Két trafikot is tudok a hídfő körül,ahol szabad megnézni az újságokat. Majd megosztozunkrajtuk.

De úgy látszott, hogy az egész mai kor fináncszemmelnézi az ókort. Álompalotánk tornyai egymás után omla-doztak be. Egyszer, amint hazaértem az újságböngészés-ből, észrevettem, hogy a falról eltűnt a Hannibál kéteshitelű portréja, amit Dia kivett a Montanari könyvéből,

1 vöröset, én meg attikai ibolyaszínt ajánlottam, de az nem teszett2 mert ez a szín3 juttatja4 neked, ez a trifurcifer?!

64

és belerakott a nádkeretbe, amelyet saját kezűleg szer-kesztettem védőszentünknek. Bántott a dolog, de nemmertem szólni. Be kellett látnom, hogy Hannibál förtel-mesen viseli magát.

65

VI.

Pár nap múlva arra ébredek föl reggel, hogy besuhog va-lami az ablakon. (Július vége felé járt, nyitott ablaknálaludtunk.) Kiugrok1 az ágyból, fölveszem: újság.

Máig se tudom, ki dobta be, de az bizonyos, nem Han-nibál szelleme volt. A karthágóiak kegyetlen emberekvoltak, de a megkékceruzázott cikkek nem tartoztak a kín-zóeszközeik közé.

Óriási botrány a parlamentben egy értesítő miatt. Propa-gandaértekezés a sémi világuralomról. Orosz bérenc a kated-rán. – Ez csak a cím volt, többet nem is olvastam. Össze-gyűrtem a lapot, és odakaptam a meglevő karommala meg nem levőhöz, mert rettenetes fájdalmat éreztembenne a vállamtól az ujjam hegyéig. Aztán a fájás átug-rott a fejembe, és onnan beleütött a szívembe. Az orromcimpájába mintha tűt szúrtak volna, és vízesés zuhogotta fülemben, abba néha beleszisszentek a srapnelek, aztána vízesés egyre messzebbről hallatszott, elaludtam.

Arra ébredtem föl, hogy vizes a vánkosom, és Dia tö-rülgeti a szememet. Már felöltözve ült az ágy szélén, ölé-ben a kisimogatott újság.

– Kicsoda ez a képviselő, aki interpellált a dolgod2

miatt? – mutatott rá egy névre.

1 kiugrom2 cikked

66

Odanéztem, és elnevettem magam.– Hát a Morognám volt? Ismertem az abroszt, szösz-

ből fonták!Az interpelláló képviselő iskolatársam volt, akit azért

hívtunk Morognámnak, mert még nyolcadikos korábanis így mondta a monogramot. A történelemmel különbenmár akkor is nagyon egyéni szempontok szerint bánt.

– No, Misa – fogta meg egyszer óra közben a törté-nelemtanár a folyosón –, sorold föl hamar a római csá-szárokat! No, ne ijedj meg, nem élek én szamárhússal!Mondjuk szépen: Augustus...

– Szeptember, október, november – folytatta Misa ha-bozás nélkül, de tovább már nem volt benne biztos, hogyki következik.

És ez rakta most énalám a máglyát? Ez szögez engemaz Országház kapujára bőregérnek? Ez a nagy fülű orosz-lán akar engem elnyelni? No, megállj, majd keresztbefekszem én a torkodon! Eh, őrület, nem lehet ezt komo-lyan venni! Olyan,1 mint hogyha egy papmacska-hernyóazt mondaná Hannibálnak, hogy „hamm, mindjárt be-kaplak a kétszáz elefántusoddal együtt!”

Egészen földerülten búcsúztam el Diától.– Hoci csak az újságot, szívem! Hadd viszem el azt is

a direktornak. Nagyon szívibül2 tud nevetni, mikor mer.Az iskola kapujában Menyus tartott világnézeti elő-

adást az utcai cipőpucolónak. (Azért gondolom, hogyvilágnézeti előadás volt, mert hallottam az „akasztófa”szót.) Ahogy engem meglátott, rám vigyorodott.

1 Olyan ez2 szívből

67

– Szolgája, tanár úr! Már vártuk.Azzal előrevetette a fél lábát, nyilvánvalóan azzal

a szívbeli kívánsággal, hogy milyen jó lenne, ha én ab-ban orra buknék.

A folyosón a magyar irodalmassal1 találkoztam. Mi-óta az anyagyilkosság vádja alól tisztáztam magam, az-óta nem álltunk egymással köszönési viszonyban. Mostazonban elkapta a kezemet, és rázta, mint a szivattyúskutat.2

– Gratulálok, kollégám. Olvastam az értekezését.Mondhatom, remek. Különösen ahol rámutat a karthá-gói kultúra fölényére. Élveztem, kérem. És az irálya ispompás, még a feleségemnek is megdicsértem. Külön-ben hogy tetszik érezni magát? Azt hittem, haza tetszettutazni a kedves nejével Oroszországba. Amint hallom,most már egészen tűrhetőek ott a viszonyok.

Nem vagyok haragtartó ember, s aki bajba jut, min-den3 jó szóért hálás. Visszaszorítottam a kezét, s oda-adtam neki az újságot.

– Hát ezt tetszett-e már olvasni?Hamar átfutotta, s fejcsóválva adta vissza.– Gyalázat, kérem, mondhatom, szégyen, gyalázat.

Hja, most ilyen a világ. Az ember jól teszi, ha még a ko-csonyát is megfújja. No, ajánlom magamat, jó nyaralástkívánok.

– A direktor itt van?

1 irodalom szakossal2 szivattyúkutat.3 különben is minden

68

– Fogalmam sincs róla. Csak a kutyafejű botomért jöt-tem be, bent felejtettem a múltkor, tetszik tudni, minde-nemet elhagyogatom.

Az ám, vettem észre, mert amit a direktor asztalánelőször megláttam, az a kolléga fekete szalmakalapja volt.A direktor lenyaklott fejjel ült a dívány sarkában, éssötéten nézte a cipője orrát. Marius lehetett ilyen Kart-hágó romjain. Bizonyosan az is ilyen dühösen ugrottvolna fel, ha Sulla megjelent volna előtte. Csakhogy Ma-rius nyugalmazott generális volt, a direktor pedig ked-ves, lágy naspolyaember.

– Ön az? (Magunk közt eddig mindig tegezett.) Hal-latlan bátorság kellett hozzá, hogy még ide mert jönni.Hogy mert ön a bizalmammal visszaélni?

– De bocsánatot kérek – feleltem támolyogva –, hátolvasta direktor úr az értekezésemet?

– Nem; nem is akarom olvasni. Elég volt az újságotelolvasnom. Éppen az előbb járt itt vele az egyik kolléga.Tudja, hogy tönkretett engem, tudja, hogy fegyelmit in-dítanak1 ellenem?

Láttam, hogy nekem itt már semmi keresnivalómnincs. Otthagytam Mariust cipője orra és a fekete szal-makalap társaságában, de őszintén szólva, egy csöppetse2 sajnáltam. Nagyon fájt, hogy nem olvasta a dolgo-zatomat.

Szügyembe vágott fejjel kódorogtam az utcákon. Nemmehetek haza Diához elégtétel nélkül. De hát hol ka-

1 indíthatnak2 cseppet sem

69

pom azt1 meg? Utamba esett az a könyvkereskedés, ahola gyerekekkel a rajzeszközöket szoktam vétetni, s aholengem mindig igen szívesen fogadtak, tekintettel arra,hogy nekem nem volt rajzeszközökkel felszerelendő fi-am. Kértem egy cím- és lakjegyzéket, s míg a személyzetössze-összesúgott a hátam mögött, kikerestem a Mo-rognám barátom lakását. Én ma „megverek valakit, vagyengem valaki”, de az igazamat nem hagyom.

Csak attól féltem, hogy nem fogad, ha a névjegyemetmeglátja – de hát ezen a napon nekem mindenkibencsalódnom kellett. Kitárt karral jött elébem, s mindjártbetömte a számat egy trabuco especiallal. (Persze morog-námos tárcából.)

– Nahát, ez igazán kedves tőled, hogy végre felke-restél, pajtás. Csak nem a miatt a bolond interpellációmiatt jöttél? Ugyan, hagyd fenébe, szóra se érdemes,ingyen reklámot csináltam neked, hehehe! Őszintén szól-va, én nem is olvastam azt az izét... milyen csata is? No,mindegy, én készen kaptam az egész interpellációt, ésszó sincs róla, nekem nagyon jól jött, nézd, már üdvözlősürgönyt2 is kaptam a kerületből. Bungyócsi3 kalapos,mint pártelnök, nagyszerű, mi? Hiszen emlékszel rá,tudod, az a nagy marha.4 Szép lánya van, barátom, hűde kutya szép lány és nagyvérű! No, aki azt elveszi...De mit is akarok mondani? Ja, igen, eszem ágában sevolt neked kellemetlenséget szerezni, te tudod, bará-

1 ezt2 sorokat3 Bungyósi4 marha ember!

70

tom, ez a politika. Ugye, hiszen együtt tanultuk, JuliusCaesar politikából a saját fiát is leszúrta? 1 De hát min-den csuda három napig tart, öregem, aztán a varjú sekárog rólad többet. Hát egy kicsit megijedtél, mi? Haakarod, szólok a miniszternek, hogy ne szamárkodja-nak, de légy nyugodt, kánikula van most.2 Szoktál-ea Dunára járni? Te, öreg, gyere föl egyszer a parlament-be, onnan lelátni a fürdőbe, a kellős közepibe...3 vagyte most is olyan szégyenlős vagy még? Nana, kópé: szentéletű vasfazék, csak a füle kormos! Te, ma püspökkelvacsorázom,4 azzal is a hónod alá nyúlathatok, ha kell!És én is boldog leszek, ha rendelkezésedre állhatok, akár-melyik vállalatomnál abban a percben elhelyezlek, ami-kor kívánod. Kiviteli üzlet, sajtgyár, sertéshizlaló, te-metkezési vállalat, ciroktenyésztő, hősök albuma, vanitt minden, amit akarsz. Becsületszavamra! Parancsoljmég egy szivart az útra, ha ízlik ez a vacak. Sajnálom,hogy most nem tudok jobbal szolgálni, de az este börze-zsidók voltak nálam feketén, és elszívták a havannáimat.Tudod, a zsidó mindennek a javát válogatja, fene a fa-jába. Pá!5

Eszembe se jutott az utcán, hogy kiköpjem a szám-ból a pántlikás szivart. Hiszen jó fiú az, aki adta, habolond is. Aztán, ha nekem ártani nem akart, mért nehasznált volna magának? Jól mondta, hogy ez a politi-

1 leszúrta? Mi?!2 most, a kutya se törődik ezekkel a dolgokkal...3 közepébe...4 vacsorázom együtt5 elszívták a vendégeim a havnnáimat, fene beléjük. No, pá!

71

ka.1Az utolsó becsületes politikus uticai Cato volt, mertaz a maga nyakát vágta el. Igaz, hogy az is leginkábbazért, mert más nem esett a keze ügyébe.

Otthon Dia kisírt szemmel szaladt elébem. Becsaptaszegényt valami pokolra való tojásos kofa, hat közülnégy tojásban csirkét talált.

– No – mondom –, azért nem kell sírni, anyókám!Majd levonjuk a béredből elsején.

– Nem is azért sírtam én, hanem azért, mert meg-ijedtem a kiscsirkétől. Nem láttam én még olyant sose.

– De hát még a csirkék hogy megijedhettek tőled!Ők se láttak ám még ilyent sose! – ültem föl a konyha-asztalra.

Hogy a jókedvemet látta, az ő szemében is kisütöttaz öröm.

– Jó hír? Jó hír?– Bizony. Olyan nagy úrral barátkoztam, hogy én-

velem ma nem lehet gyalog beszélni.Az ölembe ugrott, és addig lovagoltattam, hogy a

spenótba is beletenyereltem. (Külön öröm, mert azzalis kevesebbet kell belőle elfogyasztani.)

– Nincs semmi baj, félreértés volt az egész, az inter-pelláció inkább hasznomra vált, mert felébresztette irán-tam a figyelmet, és most lesz már belőlem igazán híresember.

Nem is gondoltam, milyen jó próféta vagyok.2Negyednapra Diát lefektettem ebéd után, el is altat-

tam, kihajtottam a szobából a legyeket is, az ablakot is

1 politika. Legalábbis mostanában.2 voltam.

72

besötétítettem a kabátommal, én magam meg csak úgyingujjban kiültem a konyhaküszöbre Horatius epodo-szait olvasni. De olyan meleg volt, mintha olvasztottólom csurogna az égből, bele-belebóbiskoltam a könyv-be. Ötször is nekiveselkedtem, de mindig megakadtamennél a sornál:

Flebit et insignis tota cantabitur urbe...

„Sírva fakad, s az egész város nyelvére kerül majd!”A szavakat össze tudtam rakni, de azt nem bírtam ki-sütni, ki az a nyavalyás, akiről az egész városban kán-tálnak.

Nagyot csapódik az utcaajtó, fölkapom a fejem, Ró-zsi kopog végig sebesen a téglaudvaron, de sárga a ké-pe, mint a citrom-alma.

– Tekintetes úr... – kotyogott belőle a szó el-elakad-va –, már tessék megbocsájtani,1 hogy ilyen kacérkánszaladtam ki... jaj Istenem, még a kötőm is előttem ma-radt... tessék már megnézni... most raggatja tele a gaz-dám a várost ezzel a statáriummal vagy mivel... aztmondja, a tekintetes úr is benne van, de hát nem látomén ebben a nevit... mondtam neki, hogy nem Júdásnakhívják a tekintetes urat... de csak azon erősködött, hogyaz az úr, mert az újságban is benne volt...

Epeszínű plakátot kapott ki a blúzából, amely meg-parancsolta minden igaz hazafinak, hogy másnap dé-lután négy órakor legyen ott az iskolánk tornatermében,és felháborodása lángostorával verje ki a Júdást a tu-

1 megbocsátani

73

dományok csarnokából. Hazafias üdvözlettel az én Mo-rognám barátom legfölül, alatta a minorum gentium.Pék, tímár, bormérő, suszter, női szabó, borbély és egyébkánok és mirzák,1 akiknek szemmel láthatóan2 az ókortörténete a legkedvesebb stúdiumuk üres óráikban.

– Hát biz ez én vagyok, lelkem – hajtogattam összea plakátot, és tettem be olvasójegynek az epodoszokba.(Tudom már, ki az a nyavalyás, aki „az egész város nyel-vére kerül”!)

Hanem aki sírva fakadt, az mégse én voltam. Rózsinaktört el a mécsese. Úgy látszik, asszonyi körökben nemföltétlenül diffamáló az emberre, ha Júdás. Úgy magá-hoz ölelt a jó lélek ijedtében, hogy becsületes apostol-nak se érdemeltem volna többet.

– Jaj, dehogy hagyom levágni ezt3 a szép, fekete fe-jét. (Akkoriban látta Dantont a moziban. Azt hitte, en-gem is ilyen ceremóniával fejetlenítenek meg.) A mi spáj-zunkban bújjon el, tekintetes4 úr, ott meg nem találjáka tarhonyás zsákok közt.5

A jajgatásra Dia is kijött, és értesülvén a helyzetről,kijelentette, hogy a házból ki nem ereszt. Együtt élünk,együtt halunk, akár a kubikulumban, akár a szárítottpipacsok és pipitérek közt a drogista padlásán.

Én csak nevettem őket, és előszedtem Cicero beszé-deit. Felháborodás kell nektek, lángostor kell nektek, eb-

1 Csupa kán és mirza,2 láthatólag3 azt4 a tekintetes5 között

74

adta kovászvakarói és dratvarágói? Gyertek csak, Cati-linariák! Mutassak nektek egy semmirekellőt, aki „a fó-rumon csatangol kacér módon fésült és szagos ke-nőcstől fényes hajjal”? Gyere csak, Pro Roscio! Akartoklátni egy horgas ujjú jómadarat, aki miatt „jobb a vad-állatok közé költözni, mint Rómában élni”? Ide csak,Anti Verrem!

Éjfélig fordítottam, kivonatoltam, jegyeztem, akkor iscsak azért hagytam abba, mert kifogyott a lámpábóla petróleum. Akkor kimentem az udvarra, és a holdfé-nyen elrendeztem a gondolataimat a retorika szabályaiszerint. Arányosan elosztottam az étoszt és a pátoszt,szétbontottam altételekre a főtételeket, összecsirizeltemdedukciót és indukciót, és szerkesztettem olyan szillogiz-musokat, hogy Arisztotelész eltátotta volna rájuk a száját.Mióta kánok és mirzák vannak a világon, még ennyitnem fáradt értük a klasszika-filológia.

Mikor mindennel készen voltam, fölálltam1 a kútkávatetejére, és a csillagokra szegezett fejjel elmondtam elsőnyilvános beszédemet. A csillagok nem mondtak rá sem-mit, mert ők, mióta katalógusba vannak foglalva, nemártják magukat a halandók dolgaiba. Ellenben, noha a pró-bát félhangon tartottam, fölébresztettem vele a Teramama nőstény gerlicéjét, és az azt monda rá, „hihihi!hihihi!”

Egészen átáztatott a harmat, mire odabújtam Diához2,akinek fehér alakja fel-felvillant előttem az ablaknál, mígDémoszthenész művészetében gyakoroltam magamat.

1 felálltam2 Dia mellé,

75

Most már meg mertem neki mondani, hogy mit csinál-tam. Fölkészültem Sámsonnak a filiszteusok közé.

– Mit, te oda akarsz menni közéjük! – pattant föl azágyban, és ahogy fölém hajolt, láttam elfehéredni az arcáta hajnal lángolásában. Keze, mint jégbe mártott bársonycsúszott végig a homlokomon. Attól félt az ártatlan, hogyaz eszemre ment az izgalom.

– De oda is megyek, szívem. Hát hogy lángosto-rozzanak meg szegények, ha ott nem vagyok?

Még1 bolondnak gondolt, anyáskodott velem; mikorlátta, hogy eszemen vagyok, bolondnak nevezett. Azthiszem, ilyesmi más házastársak közt is megesett már.S talán abban sincs semmi meglepő, hogy utoljára mégis„kis hősöm”-nek mondott. Ami nekem sokkal jobbanesett, mint mikor a vezércikkek neveztek annak nehány2

milliomod magammal. Olyankor mindig a fogamat csi-korgattam, és legjobban szerettem volna addig menni,míg meg nem találom a kiváló publicistát, és hősi haláltnem halatok vele a tulajdon tintatartójában. Most ellen-ben nagyon büszke voltam rá, hogy hős vagyok, és ál-momban olyan fidélisen diskuráltam Hannibállal, mintahogy hősök szoktak egymás közt.

– Én, ha neked volnék, lovon mennék holnap az akasz-tásodra – tette a vállamra a kezét. – Fogadj szót egy ta-pasztalt hadvezérnek.

– De hát miért? – néztem a mellén a sok hadikitün-tetést.

– Azért, mert lovon könnyebb lesz elszaladnod.

1 Míg2 néhány

76

Elcsodálkozva néztem rá, és csak most vettem észre,hogy nem is Hannibállal beszélek, hanem Tacitussal.Igen szigorúan bökdöste a stílusával a bordáimat.

Persze, Dia vékony ujja kopogtatta a szívemet.– Kelj föl már, te hétalvó! (Ezek nevezetes szentjei a ke-

leti egyháznak. Magam is igen tisztelem őket.) Tizenegyóra. A reggelit eszed meg ebédre vagy az ebédet regge-lire?

– Egyiket se – ugrottam ki az ágyból. – Csomagoldbe, drágám, dolgom van az egyetemi könyvtárban, majdott eszem meg.

Nem ok nélkül álmodtam én Tacitussal. Van neki egyértekezése a szónoklatról. Azt még át kell futnom, mertúgy rémlik, abban is találhatók igen hasznos utasítások.Hadd lássák a kánok, hogy micsoda ember az, akinekők el akarják koppantani a gyertyáját!

Már a kalap is a kezemben volt, mikor1 eszembe ju-tott a sok hadifityegő a Hannibál mellén.

Bizonyosan nem ok nélkül mutogatta azokat ő se én-nekem. Hátha én is előszedném őket? Mert nekem is voltbelőlük négy darab, persze csak az aprajából. (Mert éncsak a fronton szolgáltam.) Kettőt Rácországban szerez-tem, kettőt a polyákföldön.

– Hozd ki csak őket, fiam! – fordultam vissza a kü-szöbről. – Ott vannak a kanalas kosárban. (A kés-villánkívül ezek voltak minden fémértékeink, hát együtt tar-tottuk őket, mint a többi grófok.)

– Mit akarsz velük? – csudálkozott az asszony.

1 amikor

77

– „Vagy ezzel, vagy ezen!” – idéztem a spártai anyát,ahogy a zsebembe süllyesztettem őket, a rajzpapír mellé,amibe az ebédem takaródzott.

– Siess vissza, emberkém! – csókolt meg Dia. – Olyannem jól érzem magam, a hideg is borzongat, hányhat-nékom is van.1

– Nem lesz semmi baj se – nyugtattam meg egy2

utolsó csókkal. – Majd meglátod, fehér lobogóval jövökhaza, mint Thészeusz Krétából. Leharapom a fejét az ösz-szes minotauruszoknak.

1 émelyeg a gyomrom.2 meg az

78

VII.

A pesti hídfőig kétszer is elmondtam magamban a be-szédemet, s egyre biztosabbra vettem, hogy miszlikbe vá-gom vele az egész tao-tájt vagy kurul-tájt, vagy a macskatudja jobban, minek tisztelik a kánok ivadékai a parla-mentjüket. Ha aztán Góg és Magóg hadaival elbántam,illetékes helyről könnyen megszerezhetem az elégtételt.

De nini, hátha mielőtt a Krethi és Plethi elé állnék,megtudnám, hogy mit gondolnak rólam az illetékes he-lyen? Elszántam magam, hogy fölmegyek a minisztérium-ba, szót értek a pártusok előtt az európai emberekkel.

Sose láttam ugyan, akihez készültem, de hallomásbólúgy tudtam, hogy ő a legeurópaibb szittya, és ő az a sza-lonnafölső, aki mindenrül1 jó. A klasszikussal szólva:„Nyelvbúvár, szónok, ír, fest, tud jóslani, kenni, jár kö-telen táncot,2 törvényt hoz, népet igazgat.” Olyan sok-oldalú ember hírében állt,3 hogy egy vicclap egyszer tet-rakontraoktaédernek rajzolta meg. (Tudniillik, a pappen-dekliből4 készült mértani testek közt5 ez az, amelyikenlegtöbb oldal takarja be az ürességet. Sok papír kell hoz-

1 mindenről2 jól kötélen táncol,3 áll4 kartonpapírból5 között

79

zá, és annak a megragasztásához sok kovász. Én mintrajztanár hatályon kívül is helyeztem, és csak olyan nö-vendékkel készíttettem el, akinek lisztkereskedő van azatyafiságában.)

No hát, ez a tetrakontraoktaéder lesz az én emberem!Kérdem a portást a minisztérium kapujában, fönt van-e

már?1 A kérdésre kérdéssel felel: Hogy hányadik fize-tési osztályban van az az illető uraság?

– Tán ügyosztályt akart mondani, öregem?Nem2 ő, erősítette a janitor, hanem fizetési osztályt.

Mert3 ő nem kapus. Irodaszolga a népjólétiben, aktát ho-zott, és a kapus megkérte, hogy vigyázzon a házra, még4

ő megautóztatja egy kicsit az unokáit. Személy szerinttehát itt senkit se ismer, de annyit tud, hogy mindenkia fizetési osztálya szerint jár föl5 a hivatalba. Ki mentülmagasabb, annál később[.] Ez a törvény Dunán innen,Dunán túl.

Kisütöttük, hogy az én emberem fizetési osztályánakkörülbelül az egy óra felel meg, tehát szerencsét pró-bálhatok. Szerencsém is volt, ott találtam, csak egy ki-csit várakoznom6 kellett, mert vendége volt. A lictor, akiaz ajtóban állt, azt mondta, hogy valami angol újságíróvan bent nála villásreggelin.

1 az illető mértani idom?2 Nem akart3 Mert hogy4 míg5 fel6 várakozni

80

– Jön ide, kérem, mindenféle nemzet, angol, francia,olasz, holland, az Isten se győzi őket.

Nem mondta, hogy mivel, én meg nem kérdeztem.Annyit én is tudok az illendőségből, hogy a nagyurakszolgáinak a leereszkedésével nem szabad visszaélni.

Ahogy a Mr. Nemtomki kijött, megláttam a nagyúrmosolygó arcát. Amikor engem állított elő a lictor, akkormár nem mosolygott. Hűvösen fogadott, de nem udva-riatlanul, nem ültetett le, de legalább ő is felállt.

– Mivel szolgálhatok?Mikor elmondtam neki, micsoda krédóba kevertek

engem Pilátusnak, felcsillant a szeme.– Á, ön az? Az ön témája engem igen1 érdekel. Nem

olvastam, de hallottam róla. Én is többször foglalkoz-tam a Krisztus előtti második század véres üstökösével,aki kétségtelenül pregnáns kifejezője volt a nacionaliz-mus eszméjének. Mondanom se kell, hogy én híve va-gyok a tudományos kutatás szabadságának, de azértnincs igaza önnek, édes barátom. Nem elég jó hazafi-nak lenni, az mindenki lehet, de intelligens embernek aztmutatni is kell. Látja, ha ön nemzeti alapra helyezke-dett volna a tanulmányában, magyar nemzeti alapra...

– De könyörgöm, a pun háborúkat nagyon nehéz ma-gyar nemzeti alapra helyezni – tettem egy sápadt ellen-vetést.

– Téved, tanár úr! – lépett közelebb hozzám. – Min-denbe bele lehet, és egy kis csalafintasággal bele is kellvinni a magyar vonatkozást. Próbáljuk csak. Scipio. Ugye-bár, erre bátran mondhatja az ember, hogy egy kicsit

1 is

81

csángósan hangzik? Hazai magyar nyelven ezt a szótScsipiónak ejtjük. Ennek aztán már nagyon könnyűolyan etimológiáját találni, amit a laikus is egyszerreelfogad. Scsipió, Csipió, Csipijó, azaz Csipi jól, vagyis,aki jól megcsípi Hannibált.

Az előbb sápadt voltam, most már kezdett a vér a fe-jembe tódulni.

– De engedelmet kérek...– Várjunk csak, barátom. Hannibál, Hannibál... Mire

emlékezteti ez önt? Érdekes, magam is csak most jövökrá! Hannibál, Hanni bál, Honni bál, Honi bál. A karthá-góiak, az ókor degenerált franciái úgy fogják föl1 a hábo-rút, mint egy bálat. Rendkívül jellemző a mentalitásukra,hogy a főistenüket is Bálnak hívják.2 Ugye, mennyi ma-gyar kölcsönszó már a világtörténelem hajnalán? Látja,ha ezekre mutatott volna rá, akkor a mindig résen levőés gyanakvó nemzeti érzés nem érthette volna önt félre.A nemzeti önérzetre való nevelés, barátom, ez legyen azalapja a pedagógiának.3 Ért ön engem?

Nagyon barátságosan kapaszkodott a vállamba. Egylelkesedés volt az egész ember a füle hegyéig. Csak-hogy énbelém már akkor4 belém bújt a Bál ördög. El-nevettem magamat.

1 fel2 hívják3 pedagógiájának.4 akkor már

82

– Hogyne érteném. Hallottam én már ilyesmiről gólyakoromban. Tarquinius, azaz Tar-quin, vagyis Tár-kony,annyi mint1 Tar kán, vagyis kopasz főnök.

– Aha, ön a Jules Martha könyvére gondol, az etrusz-kokról! Ismerem, érdekes könyv.

– Nem arra gondolok én, instálom, hanem a KakasMárton nagy naptárára, ami minálunk megvolt a pad-láson. Kakas Márton már a Bach-korszakban önérzetrenevelte a nemzetet azzal, hogy Nabukodonozor is ma-gyar volt meg Salmanasszár is. Az egyik nagy bunkóvalhadonászó úr – a másik meg nagy szalmaszár. Halhatat-lan magyar típus mind a kettő.

– Maga pedig mételyes vörös! – harsant rám a „ked-ves barátom”, pedig ő volt olyan vörös, mintha csalán-ba esett volna a képével.

Hátat fordított, dühösen legyezgetve magát a zseb-kendőjével, én pedig úgy bevágtam az ajtót magam után,hogy bizonyosan lekéredzkedett a szemöldökfa fölüla vakolat. Ebből megláthatta a nagy Szalmaszár, hogymégse vagyok én teljes híjával a magyar karakternek.

Hanem aztán lent az utcán megcsöndesedtem. Hováa poklok fenekébe2 menjek én már most? A könyvtár-ban már nekem semmi keresnivalóm nincs, mert az bi-zonyos, hogy a tudomány meg én nem eszünk többetegy tálból. Hiszen az ajtót nemcsak a nagy bunkóvalhadonászó úrra csaptam rá, hanem a kenyeremre is. Tud-ta azt már Seneca is, hogy „fulmen est, ubi cum potes-tate habitat iracundia”. Ahol a harag a hatalom nad-

1 ami2 fenekére

83

rágjában jár, ott mindig kéznél van a ménkű! Tisztábanvoltam vele, hogy engem már meg is ütött, most márcsak az a kérdés, hogy énmiattam nem csapják-e ki Han-nibált is az ország összes középiskoláiból.

Jó darabig csavarogtam az utcákon, körülbelül abbana lelkiállapotban, amelyikben a bukott vezér lehetett a zá-mai csata után. De azt hiszem, azért Hannibál is csakmegebédelt, mikor1 megéhezett. Leültem a Deák-szobortalpára, és kihúztam a zsebemből a menázsit. Rosszatsejtettem, ahogy bontogattam a rajzpapírt, és semmi áru-ló zsírfoltot nem láttam rajta. Micsoda puritán étel lehetaz, amely ennyire kerül minden feltűnést? Bizony, ez na-gyon kis probléma, de az ember ilyenekkel bugyboré-kol vissza az életbe, mikor a nagy problémák a víz alábuktatják.

Hát lekváros kenyér volt a papírban, két karajka, szé-pen összeborulva a ragadós oldalával. Én igazán nemvagyok az az ember, aki metafizikát csinál a lekvároskenyérből is, de most akaratlanul a végokok tudomá-nyára terelődtek gondolataim. Ha Schopenhauer megnem előzött volna, hajlandó lettem volna értekezést ír-ni az élet semmiségéről és gyötrelméről, amit az én sze-memben már ifjúságom hajnalán is a lekváros kenyérszimbolizált. Már akkor is áhítatos tisztelője voltam Pla-tónnak, de azt sejtettem, hogy Szókratész halálának kö-rülményeit tévesen jegyezte fel az utókor számára. Nembürök lehetett az, amivel az igazság bajnokát megétetteaz athéni demokrácia,2 hanem valami híg dzsem. Per-

1 amikor2 megétették

84

sze, biztosat1 még akkor nem tudtam, mert a kutyanyakidzsemet lekvárnak hívták, s az szilárd halmazállapotú,masszív, magában is harapható anyag volt, amely le-vált a kenyérről, ha az ember a falhoz veregette. Mostmár azonban tisztán láttam magam előtt Szókratész ha-lálát. Az attikai bürök ilyen pesti dzsem lehetett, ilyensavanyú, keserű, émelygős, földi bodzából possajtottbolti pempő, amely lassan keveredett a filozófus véré-vel, azért tudott még a bevétele után is félórás disszer-tációt tartani a halhatatlanságról. Szilárd meggyőződé-sem, hogy a metafizika eredetét a rossz konyhában kellkeresni. Azok a gazdag csiszlikek, akik Szókratészt ha-lálra ítélték, fenyvesrigót ettek2 fuvolaszó mellett, tha-szoszi bort ittak rá, és a táncosnők lábáról cseréltek esz-mét, nem a lélek halhatatlanságáról.

Mivel szakítottam a klasszikusokkal, akik romláso-mat okozták, nem tartottam kötelességemnek Szókra-tész példáját követni, és visszacsavargattam a lekvároskenyeret védőburkába. Gondoltam ugyan rá, hogy ta-lán az ég madarainak táplálására kellene fordítanom,és kísérletet is tettem rá, hogy feldobom a haza bölcsé-nek ércölébe, de az első kísérlet nem sikerült, a máso-dikat meg nem mertem megkockáztatni. A rendőrposztnagyon gyanakodva nézett rám, s meg is állított, ahogya motyómmal a hónom alatt elhaladtam előtte.

– Mit akart az úr azzal a szoborral?A conscia mens recti nyugalmával mutattam be neki

a lekváros kenyeret.

1 biztosan2 vacsoráztak

85

– Kedves biztos úr, egy bölcse van a hazának, akitnem is kell félteni, hogy megtagadja a múltját, hát csaknem gondolja, hogy azt is fel akarom robbantani?

Lecsellegtem a vízpartra, odakuporodtam a legalsólépcsőre, és belebámultam a sárgászöld tükörbe. Pedignekem se vízbe, se tűzbe nézni nem jó, mert mind a ket-tőben igézet lakik, és én annak nehezen tudok ellenáll-ni. Valami ősi ösztön hajt a lelék felé, akik a vizek fe-nekén hancúroznak, és az láttat velem táncoló lidérce-ket a tűzben is. Talán az őseim sámánok lehettek mégJugriában, sátoros korunkban, és addig bűvöltek vízzelés tűzzel, míg a törzs népe vízbe nem hányta vagy tűz-be nem dobálta őket, mikor az Ukkó isten rosszkedvűvolt, és nem adott halat meg menyétkét. Talán most isők mormognak föl1 rám a Duna fenekéről, hogy „gyerehaza, gyerek, majd meglátod, hogy ide nem jönnek utá-nad a kánok meg a mirzák!” Kutyanyakon nem voltilyen nagy víz, ott csak lóúsztató volt, de azért abba isbele lehetett fulladni, és a lelék már ott is csalogattak,hogy ugorjak közéjük. Csakhogy a lóúsztatóban piócákis laktak, azoktól pedig féltem, azért nem mentem lea lelékhez, de játszani nagyon szerettem velük. Ha ke-rek, lapos kavicsot dobtam a vízre, azt négyszer-ötszöris visszapattintották, míg a többi gyerekekét2 mindjártlekapták magukhoz. A pajtásaim mindig irigykedtekrám, hogy én jobban tudok „szőni”, mint ők, de én tud-tam, hogy ez csak azért van, mert a lelék énvelem job-ban szeretnek játszani.

1 morognak fel2 gyerekét

86

Ahogy egyre közelebb csúsztam a vízhez, olyan egy-ügyű gondolatokkal, amelyek talán nem illettek volnaa klasszika-filológia doktorához, de természetszerűenébredtek fel a munkanélküliek statisztikájának egyik ala-nyában, megcsörrentek a zsebemben a hadimonéták.

– Nini – mosolyodtam el –, ugyan tudnék-e még„szőni”?

– Platty! Platty! Platty! Platty! – bronz, vas, kisezüst,nagyezüst egymás után potyogtak a vízbe. De a leléknem pattintottak vissza belőlük1 egyet se. Térdemig csa-pó, haragos hullámmal üzenték, hogy nem detaillokbankellek nekik, hanem angróban.

– No megálljatok – álltam fel –, mindjárt megkaptok,csak előbb hazamegyek az asszonyért, elhozom azt is.Összefogódzunk jó szorosan, aztán Kusztendséig megse állunk. Ott is csak addig, míg hírt adunk Ovidiusnak,hogy most már megírhatja Jaszón és Médea hazatérésétKolkhiszba. Igen szép költői elbeszélés lesz belőle, pá-lyázhat vele a Nádasdy-díjra.

Ahogy a lépcső tetejére értem, nagy csődületet talál-tam a vaskorlátnál. Izgatottan mutogattak az embereka vízre, és összevissza kiabáltak.

– Hulla, hulla! Koponya az csak! De bizony hulla!Persze, megint ismeretlen holttest! Disznóság! Telefo-nálni kellene a rendőrségre!2

Egy nagy, sárga fej bukdosott a hullámokon. Néhamegállt, mintha azon gondolkozna, hogy érdemes-e mégidefönt nézelődni, aztán megint csak nekilódult. A híd

1 belőlük vissza2 rendőrségnek

87

felül lecsapott rá egy varjú, de alig vágott hozzá, mind-járt elrepült.

– Varjú a varjúnak nem ássa ki a szemét! – emelke-dett a helyzet magaslatára egy rakodómunkás.

– Szóval ploretár volt – suhogtatta meg a gúny toma-hawkját egy alvé-áruló nagytőkés.

A rakodómunkás előrántotta a bicskáját, a másik oda-ugrott az asztalához és fölkapta az alvé-vágó tomahaw-kot. Mielőtt azonban a világnézetek harca kitört volna,egy uborkáskofa a faji kérdést vetette közbe.

– No hiszen érdemes is ezért megöldösni egymást.Hát nem látják az orráról, hogy zsidó volt?1

– Igaza van! Az az csakugyan – erősítették a jobb sze-műek. Amire a hadra kelt seregek nyomban leszerel-tek, de az izgalom egyre fokozódott.

A halálfej lebukott a víz alá, éppen mikor az egyikúszóházból valaki utána vetette magát.

– Csáklyát kellene hozni! – mondta valaki.2A fej megint fölmerült, a koponyahalász magához

rántotta a két karjával, aztán a fülig szaladt a szája a ne-vetéstől.

– Fogják meg! – röhögött ki a partra, és nagyot ló-bálva a jobb karján, fölhajította a koponyát.

Az emberek szörnyülködve szétrebbentek, és az asz-falton nagyot pukkant egy félig rothadt tök. Az érdeklő-désnek egyszerre vége volt, a publikum elégedetlenked-ve távozott, volt, aki reménykedve vissza-visszanézett,

1 – Biztosan megint egy összedrótozott zsidónak a hullája – ve-tette közbe egy uborkás kofa a divatos faji kérdést.

2 – ajánlgatták

88

de a tök makacsul állta az egy helyet. Igaz, hogy akkorse igen csinált volna mást, ha koponya lett volna, deazért a töktől mégis rossznéven veszik1 az emberek, hogyfejnek teteti magát. (Már mint a veteményes földön ter-mett töktől.)

Egy ember azonban nemcsak visszanézett, hanem visz-sza is fordult, a hóna alá kapta a „a gondolatok elha-gyott dómját”, és elbicebócázott vele a villanyosmegál-lóig.2 Csak akkor kaptam észbe, mikor már elnyikorgottvele a kocsi. Nini,3 hiszen ez a Menyus volt, a mi Me-nyusunk! Nézem a hajóállomás óráját: négy óra. AbbizIsten, most fonják nekem az igaz hazafiak a lángostorta tornacsarnokban! De már oda mégiscsak elmegyek,csupa becsületből is. Ha már betanultam a filippikát,nem viszem le a lelék közé. Aztán különben is, meg-gondoljuk még ezt a vízi utat. Nem tudom én, a lel-kemre merjem-e venni, hogy derék honpolgárok az énkobakom miatt bicskát eresztgessenek egymásba. Jó em-ber voltam én világéletemben, halálom után váljak ak-tív politikussá?

A tudományok csarnokán semmi se mutatta kívül-ről, hogy belül történelmi esemény játszódik le. Ha csakaz nem, hogy a kapuban elhagyatva állott a cipőpucolóstandja.

– Ejnye – néztem körül –, hát ez a jó ember itt merihagyni ilyen gazdátlanul a keféit meg a subickjait?4 No,

1 mégiscsak rossznéven vették2 villamos3 kocsi, hogy nini4 kenőcseit?

89

akkor mégse lehet ez a Budapest olyan bűnös, ha mára cipőpucolók is így1 bíznak az ősi erényben!

Ahogy ott ácsinkózok, lesuttyan az útszéli fáról egyszurtos kis fityfiritty, begurul a kapu alá, és besüvölta tornacsarnok irányába:

– Hé, Gazsi bácsi, van egy pasas!– Van ángyod térde! – lódítottam odább a cipőfénye-

sítő gyakornokot. (Mert bizonyos, hogy legalább ennyicíme van.) – Hát már engem is úrnak nézel, te bórem-bukk? Hol a majszterod?

– Ott bent eszi a frász, ni!– Mit csinálnak ott?– Nem tom. Sokan vannak. Alighanem ütik a zsidót.No, azt meg kell adni, hogy nagyon csendben ütöt-

ték. Morognám barátom ugyan kitett magáért, az ösz-szes nemzeti táncokat eljárta, még2 a határozati javas-latot felolvasta – már ott tartottak, mikor besompolyog-tam a szertorna-tudományok templomába –, de a szity-tyák sehogy se akartak parazsat abrakolni. Az ünnepicsöndet nem zajos helyeslések zavarták, csak elkesere-dett ásítások. A mirzák és kánok nagyobb része édes-deden aludt. Mikor az előadó végre föltette a kérdést,hogy el méltóztatnak-e fogadni a határozati javaslatot,az igaz hazafiak csak nagyon szórványos és nagyonkényszeredett „elfogadjuk”-kal válaszoltak. De hát nemis csoda. A határozati javaslat az volt, hogy az ország-háborító értesítőből az összes társadalmi egyesületekbevonásával máglyát kell rakni a Vérmezőn. Máglyát

1 úgy2 míg

90

rakni, a kánikula derekán, harmincöt fokos melegben,mikor a békasó is magától izzad! Az egyik kán – kövér1

mézeskalácsos – pótindítványt terjesztett be, hogy a ha-tározat csak a jövő év januárjában hajtassék végre, ami-kor a máglya nemcsak intő példa lesz a destrukciónak,hanem legalább a budai szegény gyerekek is meleged-hetnek nála. Egy másik kán azonban – mindjárt kide-rült, hogy ez fakereskedő volt – a határozatot mindjárt,de legkésőbb Szent István napján végre akarta hajtatni.Nem akar senkit se gyanúsítani, mert az neki nem ke-nyere, de szerény véleménye szerint az anarchiának teszszolgálatot, aki ennek a nagy horderejű határozatnaka végrehajtását halogatja. A mézeskalácsos nagyon rö-viden, de velősen kívánt nyilatkozni. Neki se kenyerea gyanúsítás, de az ő szerény véleménye szerint a kán-társ a maga üzleti érdekeit félti a téli ingyen máglyától.Végre ő meghajol a többség határozata előtt, de kérdi,nem lehetne-e ezt a megtorló intézkedést azáltal is em-lékezetessé tenni a tanulóifjúság körében, hogy ez alka-lommal jutányos árban beszerzett mézeskalácsot oszto-gatnának szét a jelesebb előmenetelű növendékek közt?2

– Szavazzunk! Szavazzunk! – kiabáltak a kevésbé ér-dekelt szakmák. Egy petróleum-kereskedőt,3 aki az irány-ban tett módosító javaslatot, hogy a hatás fokozásáraminden értesítőt külön locsoljanak le petróleummal, az-zal hurrogtak le, hogy ő még csak mirza, s a mirzáknaknincs indítványozási joguk. Ez ellen többen hevesen til-

1 kövér, jómódú2 között?3 petróleum nagykereskedőt,

91

takoztak, s mivel attól féltem, hogy a tiltakozás ürügyealatt a többség elhagyja a tudományok izzasztó csarno-kát, fölugrottam1 a pódiumra Morognám barátom mellé,és fölemeltem2 a karomat, mint Agamemnón a megke-veredett achájok és argivok felett.

– Patres et3 conscripti! Akarom mondani, tiszteletre-méltó kánok és mirzák! Én vagyok az az országpusz-tító kalefaktor, ezzel a fél kezemmel, akit az önök böl-csessége máglyára szentenciázott.

Ebben a pillanatban, mikor minden száj rámtátódott,nagyot koppant valami a lábamnál a pódiumon.

– Bomba! – ordította el magát Morognám barátom, ésa teremben őrült kavarodás támadt. Mindenki egymáshegyén-hátán szaladt az ajtó felé.

– Nyugalom, uraim! – ordítottam én is, és fölemel-tem4 a pódiumról a változatos pályafutású rothadt tö-köt. – Tessék ide nézni! Úgy látszik, valamelyik jelen-levő tisztelt polgártársunk elvesztette a fejét!

Olyan förgeteges nevetést a tatárjárás óta nem hallott5

Hunnia, mint amilyennel a kánok és mirzák visszafor-dultak. Csak Menyus somfordált ki, mint a leforrázottmacska, feldúlt lelkiállapotának úgy adván kifejezést,hogy lerúgta a lépcsőről tulajdon kis varasbékáját.

1 felugrottam2 felemeltem3 és4 felemeltem5 látott

92

De nekem most már nem Menyus volt fontos,1 ha-nem a főkán, a Batu kán, az én kedves konskolárisom.Ő is el akart oldalogni, mert annyit tudott a parlamentigyakorlatból,2 hogy aki a nevettetés kötelén fogja az em-bereket, az oda is elvezetheti3 őket, ahová nincs mehet-nékjük.

– De nem úgy van az, kedves képviselő úr! – fogtammarokra a mellén a selyeminget. – Addig innen el nemmegy, míg ez előtt a nagyérdemű közönség előtt nemtisztázzuk a kérdést, hogy Scipio volt-e a jobb hazafivagy Hannibál. Én nem adok se4akadémiára, se nem-zetgyűlésre semmit, hanem ezekre az5 urakra adok, mertezek sine ira et studio ítélnek!

– Úgy van! – dördült meg a mézeskalácsos hangja,és utána fölhangzott az első zajos helyeslés. – Halljuk,halljuk!

– Először is tessék elereszteni az ingemet – ránga-tódzott a Batu kán, mint a6 Galvani békája. – Engemvéd a képviselői immunitás...

– Tessék! – eresztettem el a prédámat, akit már verta halálverejték.7 Pedig még csak most kezdődött azinkvizíció! – Mindenekelőtt sorolja fel a képviselő úr a ró-mai császárokat. Augustus...

1 volt a fontos2 mert parlamenti gyakorlatból tudta3 elvezeti4 az5 a jelenlévő6 akárcsak7 halálveríték

93

– Uraim – fordult lihegve a boldogtalan a hívei felé –,az idő nagyon előrehaladt... máskor nagyon boldog le-szek rendelkezésükre állhatni... és meg vagyok róla győ-ződve... illetve meg lehetnek önök győződve... vagyisbeláthatják önök, hogy nekem most nagyon sürgős an-kétem1 van... a haza üdve kívánja távozásomat... okvet-len vigyáznom kell a nemzet érdekeire... a marhakivi-teli ankét... tetszik tudni, okvetlen ott kell lennem.

De ezt már az ajtóból mondta, s nem hallotta, mikorvalamelyik próba-mirza utána kiáltott, hogy „maradjonis ott!”. (Ez alighanem hentes volt; nemcsak telt for-máiról gyanítottam, hanem a logika törvényei szerint isezt kellett megállapítanom: a henteseket érintheti leg-fájdalmasabban, mikor a marhakivitellel csak a mészá-rosoknak adnak jogcímet az áremelésre.)

A próba-mirza nem az osztatlan közóhajnak adott ki-fejezést: többen pisszegtek, mint helyeseltek neki. Mostmár ez nekem igen mindegy volt, mert az ütközetetkétségtelenül én nyertem meg. De ha már benne va-gyok, gondoltam, nem ismétlem meg Hannibál hibáját,aki nem használta ki a cannae-i győzelmet. Én bizonykihasználom az enyémet, ha semmi hasznom nem leszis belőle. Azt már elértem, hogy Batu kán megfutamo-dott; most megmutatom, hogy még tevehajcsárnak seveszik be többet a Három Dudásba.2 „Hja, barátom, eza politika!”

– Uraim – emeltem fel újra a karomat –, csak egy perctürelmet kérek! (Halljuk! Halljuk!) Önök bizonyára mind-

1 ankétom2 Dudásba. Fülemben voltak a szavai:

94

annyian jól tudják,1 ki volt Hannibál. (Tudjuk! Tudjuk!Egy cérnahang – a női szabóé lehetett – azt kiáltotta, hogy„portás!”) – Igen, jól van értesülve a tisztelt polgártárs,mert a nagy államférfi és hadvezér változatos pályájátcsakugyan mint portás kezdte2 meg. A közpolgári osz-tály, amelynek példát adott abban,3 hogy becsülettel ésszorgalommal az egyszerű ember is mennyire viheti, ígyis őrizte meg az emlékezetét: „Hannibal ante portas.”Hannibál, azelőtt portás. (Hosszú, elnyújtott, kottáraszedhető ásítás. Rokon érzelmüknek többen pártoló mo-sollyal adnak kifejezést.) Pár szót leszek bátor mondanierről az ideális férfiúról, az ókori polgári társadalomnak4

erről a sans peur et sans reproche lovagjáról. (Ellenszen-vező5 köhögések és csoszogások, többen a könyökük-kel azt kérdik a szomszédjuktól, hogy hány óra, amia távozási szándék kétségtelen jele.) Ő volt az, aki két-ezer évvel ezelőtt megakadályozta a forgalmi adó be-hozatalát. (Éljen! Halljuk! Halljuk!) Sajnálom, hogy azönök szeretett elnöke, az én igen tisztelt barátom, eltá-vozott. Ő a kérdésnek ezt a részét tüzetesebben tanul-mányozta, mert úgy tudom, hogy a forgalmiadó-javas-latnak ő lesz az előadója a parlamentben, s úgy vagyokértesülve, hogy tulajdonképp most is a titkos forgalmi-ankétra sietett. (Szégyen! Gyalázat! Le vele!)

1 igen jól tudják, hogy2 kezdte3 arra4 az ókornak5 Ellen nem vető

95

Akkoriban már fújt a forgalmi adó szele, ahogy a ki-adóhivatalok kirakati újságpéldányaiból láttam, s tud-tam, hogy ezt a gebulát mindenki beveszi. (Nem az adót,hanem az ellene való tiltakozást.) Cicero az ilyesmit men-daciunculumnak nevezi, azaz olyan kecses kis hazugság-nak, s a szónoki művészetben a hatás megengedett, sőtajánlatos eszközének tartja. Ő feleljen érte, ha1 egy ki-csit bőven bántam vele, de hát amim van, azzal én soseszoktam fukarkodni.

– Uraim, ha van önök közt2 valaki, aki olvasta sze-rény munkámat,3 amelynek tűzhalálát megszavazta, azszíveskedjék jelentkezni. (Szusszanni se4 mer senki. A ke-rek világon egy ember van, aki jelentkezhetett volna,a magyar szakos kolléga. De azt a tanári szoba ablaká-ban törte a kíváncsiság. A pódiumról láttam föl-fölvil-lani a cvikkerét.) Megértem, ha önök bokros teendőikközepette5 eddig nem bírtak neki időt szentelni. AmintHannibál mondta: az az állam, amely adókönyvet nyoma városi polgárok kezébe, nem várhatja tőlük, hogy házitűzhelyükön még egyéb könyvet is forgassanak. (Taps.)Ennél fogva meg fogják önök engedni, hogy in nuce rá-mutassak Hannibálnak mint az ipar és kereskedelemvértanújának halhatatlan érdemeire. („Csukják be az aj-

1 hogy2 ha esetleg önök közt talán akad valaki3 munkámat (mert eddig még ilyennel nem találkoztam),4 sem5 közt

96

tót!” – kiáltott hátra a fakereskedő. A kis varasgyík mégmindig vartyogott.1)

Most következett az, amit a régi rétorok narratio re-rumnak neveztek, a mai ügyvédek pedig szintén madár-nyelven tényálladéknak mondanak. Eszerint Scipio a kis-gazdák2 vezére volt, Hannibál pedig a merkantilistáké.Scipio semmi egyéb nevezetes dolgot nem csinált, minthogy megszavaztatta az általános választójogot, Han-nibál ellenben a legnagyszerűbb törvények egész sorá-val ajándékozta meg hazáját. Például kimondatta, hogya fa- és szénkereskedők csak szemmérték szerint tartoz-nak kimérni a portékájukat, és a közönség köteles azta szemmértéket akceptálni. A gáz- és villanyvilágítástbeszüntettette,3 és a petróleumvilágítást tette kötelezővé,mert amellett nem kívánkoznak sokáig fönnmaradni azállampolgárok, hanem hamar lefekszenek, és az többszempontból üdvös a hazának. A pékek közt állami ju-talmat tűzött ki a legkisebb zsemlyére, mert arra kevésvajat lehet felkenni, s ezáltal nagy megtakarítás eszkö-zölhető a nemzeti vagyonban. (A nagy aranyérmet aza pék nyerte el, aki olyan kis zsemlyéket sütött, hogymikor4 egyet kikapott a szél az inasa kosarából, és bele-fújt5 a karthágói plebános szemébe, az alig bírta kidör-zsölni a zsebkendőjével.) Elrendelte az általános, köte-

1 vartyogott a lépcsőn való legurulás következtében.2 gazdák3 beszüntette4 amikor5 belefújta

97

lező alkoholfogyasztást, mégpedig1 úgy, hogy mindenkitartozik naponta legalább egyszer kolbászt vagy karmo-nádlit enni, mert az egyrészt erősíti az izmokat, másrésztmegkönnyíti az alkoholtörvény végrehajtását. S hogya lábbeli szakma és a cipőpucoló Gazsi is ki legyen elé-gítve, olyan törvényt is hozattam Hannibállal, hogy a la-kosság kerületenként minden héten tartozik egy-egy párcipőjét égő áldozatul bemutatni Moloch oltárán, aki ab-ban az időben a civilizált népek közös istene volt, ésigen gyönyörködött az égő bőr szagában, s tartozik azahelyett csináltatott új cipőben belegázolni az e célrakészített pocsolyába, mert ez igen edzi a lábakat.

Az egyre megújuló tapsviharok közepette csak kétkán ült szigorúan összeráncolt homlokkal a helyén, még-pedig két hangadó kán: a női szabó meg a mézeskalá-csos. Szerencsére idejében észrevettem őket, és siettemjogos igényeiket kielégíteni.

– Hannibál reformjai közé tartozott az is, hogy a had-sereget női ruhákba2 öltöztette, ami azért volt jó, mertaz ellenséget mindig elbizakodottá tette, továbbá a pró-funtot mézeskalács-kovászból3 süttette, mert így a ka-tonák sokkal jobban elhitték, hogy édes a hazáért meg-halni!

Azt fölöslegesnek tartottam részletezni, hogy mennyiküzdelmébe került Hannibálnak ezeknek a törvények-nek az elfogadtatása,4 mert hiszen azt úgyis elképzel-

1 éspedig2 ruhába3 mézeskalácsból4 elfogadtatása.

98

heti minden okos ember, hogy a kisgazda-társadalom ak-kor is önző és kapzsi volt. Annál jobban kidomborítot-tam azt a végzetes harcot, amelyre az adóreform-javas-latok vezettek. Hannibál azt követelte, hogy emeljék fela földbirtok1 adóját, Scipióék azonban a forgalmi adóteszelték ki. Az ellentétek polgárháborúra vezettek, ésZámánál volt a döntő csata, amelyre Hannibál a céhek-kel vonult ki, Scipio pedig a parasztokkal.2 Sajnos, minta történelemből ismeretes, a nyers erő győzött az intelli-gencia felett, Hannibál az ellenség kezébe került, s a kis-gazdák irtózatos bosszút álltak rajta. A fél szemét ki-szúrták, a szájába korpát tömtek, végre elevenen meg-nyúzták, és kitömött bőrét madárijesztőnek állították kia Scipio kölesföldjére, a nyakába pedig táblát akasztot-tak ezzel a fölírással: vae victis! vagyis hogy így jár az,aki a kisgazdát bántja! Természetesen a törvényeit mindeltörölték, ellenben életbe léptették a forgalmi adót, amelyaztán úgy elpusztította Karthágót, hogy csak romja ma-radt meg, s ezen épült fel, mint neve is mutatja, Róma!

A retorika törvényei szerint most a befejezés követ-kezett volna, a szívhez szólás és az ilyen súlyosabb eset-ben,3 mint az enyém, térdre borulás és az „egybegyűltatyák” házi isteneire való hivatkozás. De ez mind fölös-legesnek látszott már most. Az egybegyűlt atyák úgyistisztában voltak már vele, hogy itt mire megy ki a pakli:a kormány azért törte rám a kórét,4 mert rámutattam

1 földbirtokok2 földbirtokosokkal3 esetekben4 tört felettem pálcát

99

a forgalmi adó várható következményeire. Igaz is! Tes-sék elgondolni, hol tartanánk ma, ha Hannibál törvényeiéletben maradtak volna, és nézzék meg, mi lett a világ-ból, mióta1 azokat eltörölték!

– Uraim – hajlongtam külön-külön a nyújtó, a má-szópózna, a korlát és gyűrűhinta, a ló és az ugródeszkafelé, amelyek körül a kánok és mirzák bizonyos árnya-latok szerint csoportosultak –, uraim, azzal fejezem be,amivel Hannibál kilehelte nemes lelkét a nyúzógeren-dán: Isten áldja a tisztes ipart!

Nem voltam ott, mikor a római szenátus Cicerót ki-kiáltotta a „Haza atyjá”-nak, de az majdnem olyan le-hetett, mint mikor engem fölültettek a tornalóra, és ki-kiáltottak tiszteletbeli kánnak. Még a fabuzogányokatis összeverték a tiszteletemre, ami szegény Anton Bier-hubert juttatta eszembe. (Tudniillik a Három Dudásbanezt a szertartást üres sörös palackokkal végezték.)

Azután nívós vita indult meg arról, hogy Hannibál-nak az arcképét festessék-e meg vagy szobrot állítsanakneki, egy szeme legyen-e azon vagy kettő, ki tartsa a le-leplező beszédet, kik vezessék a társadalmi gyűjtést, ésa zsidóktól fogadjanak-e el pénzt? Ez az egy pont voltaz, amelyben mindenki igennel szavazott, a többiekrenézve azonban nagyon elágazók voltak a vélemények,azért nem is vártam meg az eszmecsere végét, hanemangolosan megléptem kán és mirza testvéreimtől.

Ha tógám lett volna, azt minden bizonnyal az arcomrahúztam volna, mikor kiléptem a kapun. A Coriolanusanyja érezhette így magát, mikor megtudta Plutarkhosz-

1 amióta

100

ból, hogy Rómát megmentette, de a fiát elvesztette. A ke-nyeremet tán én is megmentettem, de Hannibált elvesz-tettem, éppen, mikor föltámasztottam. Meghamisítottam,eltorzítottam, csúfot űztem belőle, maskarába öltöztet-tem, és bukfencet hányattam vele a cirkuszban. Ehhezfogható gonosztett nem volt azóta, mióta az elvetemültTullia a saját apja holttestén végigkocsikorzózott1 a ViaScelerátán. A tisztelt című kánok talán kijárhatnák a meg-kegyelmezésemet a nagyságos és méltóságos kánoknál,de én soha meg nem bocsáthatok magamnak.

A varasbéka ott csúszott-mászott a celtisz alatt, ar-cocskáján nem annyira a kiállott szenvedések, mint in-kább a különböző cipőkenőcsök nyomaival. Fölhasz-nálva a Gazsi bácsi politikai elfoglaltságát, belekóstoltminden subickos2 skatulyába. (Így fog belenyúlni, majdha iskolaszolga lesz, minden tanárnak a fiókjába.) Mostazzal foglalkozott, hogy az ölében levő számtanfüzet-ből kitépett egy levelet, csinált belőle staniclit, teleraktaéretlen celtiszbogyóval, azt onnan kiszedegette,3 és be-leduggatta az orrocskájába.4 Így sokkal rafináltabb voltaz élvezet, mintha közvetlen a földből5 raktározta volnaaz orrába a bogyókat.

– Nekem adod-e ezt az irkát, pajtás? – kuporodtam lehozzá.

1 végigkocsikázott2 suvikszos3 kiszedte4 beduggatta a fülecskéjébe.5 földről

101

– Mitatóteneteme? – kapadozott a zsebemhez.1 Ebbőlértettem meg, hogy a varasbéka az alkudozások terérelépett, és azt kérdezi, hogy milyen ellenértéket kínálokaz irkáért.

Egyebem nem volt a noteszemnél, azt ajánlottam fel,ami nagyon szép volt tőlem, mert a noteszben sokkaltöbb volt a kitépnivaló, mint az irkában. De hát nekema notesz már úgyse kellett többet, az irka meg nagyonkellett, legalább egy tiszta levele.

Azon írtam meg ott nyomban a lemondásomat a ta-nári állásomról, be is dobtam mindjárt az igazgatói irodaajtaján levő levélszekrénybe. Ennyi engesztelő áldozat-tal tartoztam Hannibál meggyalázott szellemének.

1 zsebembe

102

VIII.

Szelíd és udvarias ember vagyok, aki még a gyógynö-vény-kereskedő kandúrjának se azt mondom, hogy „sicc,te!”, hanem azt, hogy „cicuskám, nem lennél szíves másirányban orientálódni?” A gúnyolódásra se volt sohasekedvem, se különös tehetségem. A római szatirikusokatés a görög komédiaírókat sokat forgattam ugyan – a dok-tori disszertációm Arisztophanészről szólt –, de inkábbcsak nyelvi szempontból, s az iróniájukat nem tudtam seélvezni se1 helyeselni. Sőt például Arisztophanészt ha-tározottan elítéltem azért, hogy kiváló talentumát a tekin-télyek lerombolásának szolgálatába2 állította. Nekem hiá-ba mondják, hogy nem ő volt a3 hibás, hanem a kor, amelyKleónokat termett Arisztideszék helyett. Az nem úgy van,aki igazi költő, az a suszterokról is tud pindaroszi ódá-kat írni, sőt csakis az az igazi költő, aki ezt meg tudjacsinálni. A marathóni győzőkről nem kunszt szépet írni.

De hát akkor mi bújt énbelém, hogy így eljárattam azáprilist ezekkel a derék, becsületes három dudásokkal,akik végre is nem akarnak semmi rosszat, csak jól akar-nak lakni a hazából? Hol itatták énvelem azt a boszor-kányos filtrát, amelyik így kiforgatott magamból? Hi-

1 sem élvezni, sem2 lerombolásába3 ő nem volt

103

szen nem ez volt az én szándékom. Szép cicerói szó-noklatra készültem én, nem ilyen labériusi mimusra. Holmaradt le a lábamról a kothurnus, és mikor került ráa soccus? Nem, nem én voltam az, aki mindenkibe be-leeresztettem a fullánkot, sőt, magára Hannibálra is sza-márbőrt húztam. Ez valami révület volt, valami meg-szállottság. Persze, így jár az ember, ha sámánok ivadé-ka; egyszerre megperdül a szívében az ördöngös dob, ésjáratja vele a kutyakopogóst.

No, most már aztán igazán elmehetünk a lelékhez örö-kös vizitre. „Ultra Sauromatas fugere hinc et glacialemOceanum!” „Fussunk túl Szkíthián, túl észak zord óce-ánján.”1 Szegény Dia se gondolta, hogy az úti progra-munkat csináljuk, mikor pár héttel ezelőtt Juvenalist for-dítgattam neki. (No, nem az asszonyokról valót, csaka képmutatókról szólót!)

Az Erinniszek akkor se maradtak el tőlem, mikor a ka-punkon beléptem. De nagyon is az arcomra vetődhetettaz árnyékuk, mert Tera mama szükségesnek látott meg-vigasztalni, ahogy elém döcögött.

– No, nem kell azért megijedni, tanár úr, esett márilyen a világon máskor is!

Hát persze hogy esett. De hát mi köze ahhoz ennek azaventinusi vén boszorkánynak, és mit vigyorog hozzá?

– Tudja, fiatalasszonyon szokott az ilyesmi megesni!Énrajtam már nem esik meg.

Egy2 ugrással bent voltam a szobában. Dia a sifonérelőtt térdelt.

1 árján.2 Most már egy

104

– Mi történt veled? – szökkent föl1 a szívem a tor-komba.

Felém fordította az arcát, amely sápadt és riadt volt,de szelíden mosolygó, mint a vízből visszasütő hold.Összekulcsolt kezét a szájára téve mutatta, hogy csönd-ben2 kell lenni, mert ő most imádkozik, aztán fölintetta sifonér tetejére.

Pléhre préselt kazáni Mária nézett le onnan, olyan,amelyik még nem a karján hordja a Megváltót,3 hanema méhében. A Krímben találni ilyent minden háznál,4

ahol új házasok virágzanak.Odatérdeltem Dia mellé, de nem zavartam, csak a két

összetett tenyere közé csúsztattam az én egy tenyeremet.A bánatos Máriácska száján, mert az orosz Máriák mindbánatosak, egyszerre kinyílt a mosoly.

Amikor befejezte az imádságát, keresztet vetett ma-gára, és keresztet vetett rám is, de azért nem keltünk fela földről. Jólesett egymást átölelve és hátunkat a sifo-nérnak vetve tovább is ott maradnunk a Boldogságos ol-talmában, és hallgatnunk az egymás szíve dobogását.

Az udvar vénhedt törökeperfáján elrikkantotta magátegy jókedvű sárgarigó: „Kell-e dió, fiú?” – ezt mindigolyan fán kérdezik5 a sárgarigók, amelyiken nincs dió –és Dia megszólalt:

– Tera mama azt mondja, fiú lesz.

1 fel2 hogy most csöndbe3 fiát,4 házban5 kezdik

105

– Persze, hogy fiú lesz – nevettem el magam –, ésa mai nap emlékére Hannibálnak fogjuk keresztelni.

A fúriák egyszerre eltakarodtak a fejem fölül. Vittéka hírt a leléknek, a vizek pokolfenekére, hogy már me-gint nem lesz barátkozás. Olyan bolond fajzat az em-ber, hogy minden baját elfelejti, ha megtudja, hogy leszkire hagyni a szenvedéseit.

– Mi nyom itt a kabátod zsebében? – kérdezte Diaodakuporodva az ölembe.1

– Hát az ebédem – veszem ki a csomagot.De már kibontatni nem értem rá, mert az ajtón besö-

tétedett egy árnyék.– Nini! A János! A finánc! – ugráltunk fel. Erre szá-

míthattam volna is. Hiszen Hannibál a meg János ösz-szetartoznak a mi életünkben.

Csakhogy a finánc már nem volt finánc. Valami hiva-talos libériában feszített, de civil jellegűben, gyíkleső nél-kül, a bajusza stuccolva, borbélyszaggal dúsan bebűzítve.

– No, mi az, János, de nagy gavallér lett magából! Hátkitelt az esztendő?

– Ki, kérem. Most a külügyben vagyok.Akkor már értem a stuccolt bajuszt. A külügyben ga-

vallérok az ajtónyitogatók is.– Hát ott nem kell írni-olvasni tudni?– Nem2 kérdezték, kérem, én meg nem mondtam.– Okosan,3 János. Lehet, hogy nem is tudódik ki so-

1 Dia ahogy hozzám bújt.2 Ők nem3 okosan tette,

106

ha. Járt már ott úgy más is. No tartson velünk – toltameléje a lekváros kenyeret.

Megköszönte szépen, de azt mondja, nem ezért1 jött.Elhozta ezeket az „izéket”.

– Mizéket, János?Elém rakta a perekopi receptpapírokat. A Hannibál-

pergamenek másolatait.– Ember, hát ezek hogy jutottak magához? – csaptam

össze a kezemet a térdemmel. (Félkarú hősöknél ez a csu-dálkozás gesztusa. Bele van tudva a rokkantsegélybe.)

– Ott voltak ezek, kérem, az asztalban, mióta2 a felet-tes hatóságom odatette őket. Csak eddig nem szólhat-tam róluk, mert a hivatalos titkot a harmadik paragra-fus szerint meg kell őrizni.

– De hát most hogy kerültek ide?– Hát most már nem vagyok szolgálatban, kérem. Mon-

dom, elhozom, hátha hasznukat veszi3 a tekintetes úr.– Én már nem, barátom – kötöztem össze a csomagot.

– Már én se vagyok szolgálatban. Hanem... hanem majda fiam.4 Az5 majd föltámasztja Ábelt. Akarom mondani,Hannibált.

Azzal6 beleharaptam a lekváros kenyérbe.7

1 azért2 mióta csak3 veheti4 fiam. Az ő idejében majd más lesz a világ... nem akarják majd

az igazság kutatásáért máglyára tenni az embereket.5 A fiam6 A szemem a jövő képe felé csillant – és7 kenyerembe...

107

Szó- és kifejezésmagyarázatok

accusativus cum infinitivo lat – tárgyeset főnévi igen-évvel

achájok gör – az ógörög nép egyik fő törzsealvé (halva, halvé) tör – török eredetű keleti édességante portas lat – a kapuk előttamábilis lat – kedves, szeretnivalóAnti Verrem lat – Cicerónak Verres ellen tartott vád-

beszédearchimandrita gör – rendfőnök, főapát a görögkeleti

egyházbanargivok gör – az ógörög Argos lakói, Homérosznál a Tró-

ját ostromló görögökAventinus lat – a hét halom egyike, amelyeken az ókori

Róma épült, az ókori Róma szegénynegyedebaba jagodina lengy – vasorrú bábacatilinariák lat – Cicero leghíresebb beszédeiceltis lat – ostorfa, szilfa, édeskés bogyót teremcereáliák lat – gabonaneműekconsia mens recti (famae mendacia ridet) lat – akinek

tiszta a lelke, kineveti a hazudozásokat (Ovidius)corpus delicti lat – bűnjelCseka or – Csrezvicsajnaja Komisszija, államvédelmi bi-

zottság röv.csekaj táj – cseka: disznó, csekaj: disznótereléskor hasz-

nált indulatszó

108

delektál lat – gyönyörködtetdestrukció lat – bomlasztás, züllesztésdetail fr – rész, részletdratva – cipészek, csizmadiák varrásra használt, szurok-

kal megsodort kenderfonalaepiciklois gör – görbe vonal, a naprendszerben történő

mozgásokat modellező képzelt körepodosz gör – utóének, illetve olyan költemény, mely-

ben hosszú és rövid sorok váltakoznakétosz gör – erkölcs, jellemfidélis lat – kedélyes, vidámfiltra lat – kotyvalékfonomimika gör – a hangok ábrázolása taglejtésekkel,

olvasástanítás kézmozdulatok segítségévelgebula táj – maszlag, nyavalyaharuspex lat – az áldozati állatok beleiből jósoló ókori

római paphoc erat in votis lat – ez volt vágyaim netovábbja (Ho-

ratius)in nuce lat – röviden, dióhéjbaninteger lat – érintetlen, feddhetetlenizsóp gör–lat – gyógynövényjanitor lat – kapus, ajtónállóJudaeus Apella lat – Horatiusnál egy babonás zsidó nevekalefaktor lat – áruló, csínytevőkapele héb – kis kerek sapkakaraiták újhéb – zsidó felekezet, amely a szóbeli hagyo-

mányt elvetikarmonádli ném – rövidkarajkodicillus lat – pótvégrendeletkonfekt ném – nyalánkság, csemege

109

konfidencia lat – bizalmaskodás, tolakodáskonfúzió lat – zűrzavar, zavarodottságkonskoláris lat – iskolatárskothurnus gör – magasszárú vadászcipő, színpadon ma-

gasított talpú cipő (Aiszkhülosz)kubikulum lat – hálófülkelabériusi mimus – Laberius, Decimus: római mimus-

költő, mimus gör: verses komédialele – kísértet, gonosz tündérlento risu lat – lassú, csendes nevetéssel (Horatius)lénung ném – bér, fizetésLiber Herodium lat–gör – mitológiai hősnők levelei ked-

veseikhez (Ovidius)lictor lat – hivatali, hatósági szolgalotofagosz gör – lótuszevőmándruc – rossz, gonosz, ördög, rossz szellemmendaciunculum lat – hazugság, káprázatminorum gentium lat – újabb nemzedék, utódoknarratio rerumlat lat – a tárgy elbeszélése, a szónoki be-

széd részenefrit gör – zöldes színű ásványnumerus clausus lat – zárt szám: az a szám, amelyet

valamely társulat, testület tagjainak száma meg nemhaladhat (zsidótörvények)

panganét ném – szuronyPatres és conscripti! lat – atyák és összeírottak, egybe-

gyűltek, megszólítás a római szenátusbanprófunt lat–ném – katonakenyérPro Roscio lat – Cicero beszéde az amériai S. Roscius

védelmérepunctum saliens lat – mindennek az oka, eredete

110

Quos ego! lat – Majd adok én nektek! Neptunus fenye-getése a szeleknek (Vergilius)

sans peur et sans reproche fr – félelem és gáncs nélkülisilt táj – sild: cégér, cégtáblasine ira et studio lat – harag és részrehajlás nélkül, pár-

tatlanul (Tacitus)soccus lat – bőrből vagy nemezből készült férficipő, pa-

pucs, vígjátékok kellékestilus lat – íróvesszőszillogizmus gör – a logika egyik következtetési formája,

két előzményből zárótételtalesz héb – imalepeltóga lat –gyapjúszövetből készült ujjatlan férfiviselet,

a római polgárok viseltéktrabuco especial sp – különleges szivarTurris Maecenatinal lat – a mecénási torony, Horatius

jelképeVae victis! lat – jaj, a legyőzötteknek!ventosa plebs lat – szeles csőcselék, köpönyegforgató

népségvirginál táj – idétlenül, gyermekien sírogatVosz Chrestos or – Chrisztosz voszkren! Krisztus fel-

támadt! Húsvéti templomi üdvözlés a görögkeleti-eknél

zsupán szl – kerületi főnök, vezető

111

Utószó

Ad usum delphini. Ez a szállóige XIV. Lajos francia királyfiának nevelőjétől, Montausier hercegtől (1607–1671) szár-mazik, és benne a latin delphinus nem a kedves tengeriállatot, a delfint jelenti, hanem a francia trónörököst,a dauphint. Azt mondja tehát: a trónörökös használatára.E célra a latin klasszikusokat herélték ki: gondosan ki-gyomlálták szövegeikből az ítéletük szerint az ifjú sze-me elé nem való részeket.

Azóta nemcsak az erkölcsi, hanem – és korunkban fő-ként – a politikai szempontú csonkítást is ide értjük. Szö-rényi László teremtette meg a magyar irodalmi szöve-geknek a Rákosi- és a Kádár-korszakban rendszerré váltefféle meghamisítására vonatkozó vizsgálódásáról a gu-nyoros delfinológia műszót. Kötetnyit kiadott e filológiaigroteszkekből (Delfinárium, 1998).

Móra-delfinológia

Móra Ferenc életműve sem kerülhette el ezt a sorsot.Olyannyira, hogy az, ami az ő műveivel ezekben az év-tizedekben történt, a legélesebben világít rá a parancs-uralmi rendszer irodalompolitikájának erre a jellegzetesgyakorlatára.

112

Ének a búzamezőkről (1927) című regényét, amelybőlSzőts István klasszikus filmje (1947) készült, és kihívtaa hatalom, a hagyomány szerint személyesen Rákosi Má-tyás dühét, 1945 után sokáig nem adták ki. Kimaradta Magvető 13 kötetes sorozatából (1958–1967) is. Ami-kor a puhuló diktatúrában már nem térhettek ki a meg-jelentetése elől, 1978-ban, ugyancsak a Magvető, soroza-ton kívül kiadta – ad usum delphini.

Az 1918. évi forradalomkor kezdődő regényben Mórahiteles képet ad a szegedi tanyavilágban játszódó esemé-nyekről. A komenistákról, vörös katonákról szóló mondatok,bekezdések, jelzők a gondos szerkesztő ébersége követ-keztében rendre kimaradtak. Ferenc, mondják a főhős-ről, nem komenista. „Lehet, hogy jót akarnak azok is, derosszat csinálnak.” A dőlten szedett mellékmondat kima-radt. A Móra kedvelt szavával esernyőcsinálónak nevezettkétkulacsos „forradalmárt” a másik főhős, Mátyás, azellenforradalom hatalomra jutása után így köszöntötte:„Hát maga most ezön a pályán van? Fölköszönt a ko-menizmussal? Látja, mögmondtam én azt mán akkor is, hogyjégre mönnek maguk azzal.” Az egész utolsó mondat kö-zölhetetlen volt.

Vészits Ferenc hagyatéka

Nyolc éven át egy gimnáziumi osztályba jártam a Vad-emberrel, Vészits Ferenccel (1925–2000), Móra Ferenc uno-kájával. Halála után lánya, Andrea megtalálta hagyatéká-ban a Móra életében kiadatlanul maradt kisregényének,a Hannibál feltámasztásának 164 kutyanyelven írott kéz-

113

iratát. Fecó, ahogyan hívtuk, tudta, hogy Móra életmű-vével foglalkozom, műveit gondozom, tanulmányokatírok alkotómódszeréről, nyelvművészetéről, de soha nemmondta, hogy őrzi a kéziratot. Megértem. Abban az idő-ben nem vetett volna jó fényt sem Mórára, sem örökö-seire ez a kézirat.

A regény keletkezéstörténete

Habent sua fata libelli. A könyveknek megvan a maguksorsa – mondja a bölcs latin mondás. Móra e regényénektörténete igazolja a szentencia tanulságát.

A szegedi újságírót, lírai költőt és polgári radikális ve-zércikkírót a Világ című liberális-demokratikus napilapismertette meg az országgal. „Engem a Világ ásott kia körtöltés mögül” – írta Móra 1931-ben egyik levelében.

Világ-beli első cikkének megjelenése után a lap szer-kesztője, Supka Géza, arra biztatta, írja meg a kor regé-nyét. A kor az ellenforradalom első esztendeinek ideje...

Móra eleinte húzódozott. Két év múltán, 1924. április24-én ezt írta a szerkesztő ismételt biztató szavaira: „Is-ten Máriauccse, nem a jó szándékon múlik, hogy a re-gényt még mindig nem tehetem az öledbe. Megpróbál-tam világra hozni, de láttam, hogy csak torzszülött leszbelőle, hát abba kellett hagynom.”

De Supka Géza tovább sürgette, sőt most már termi-nust is szabott számára. Móra ezt sem teljesítette. „Drágajó embereknél töltöttem a nyarat Makón, de nem jót tettnekem, hogy annyira szerettek” – írta tréfásan mentege-tőzve, hogy nem készült el időre. Makón, Diósszilágyi

114

Samu főorvos vendégszeretetében a karácsonyra meg-jelent Georgikont (1924) fejezte be. Csak december 8-i le-velével egyidejűleg küldte a Supkának ígért mű kézira-tának első részét. Kísérő levelében ezt írta:

„Tájékoztatásul itt a mese in nuce [mogyoróhéjban].Napjainkban nagyon sok a szerelem, de kevés az intel-ligencia és a helyesírás. Egy B-listás klasszika-filológusSzerelmi Levelező című irodát nyit, amely a régi divatúlevelezőkönyveket pótolja. Őrülten beválik, a legnépsze-rűbb ember lesz Budapesten – de örökre megutálja a sze-relmet, amelyet hivatalosan ápol. Végre is a felesége,akivel imádják egymást, kénytelen tőle elválni, és olyanférjet keresni, aki nem tud írni-olvasni. Ez a mese ge-rince, húsul a mai élet lötyög rajta.”

A regény eredeti tervében tehát a szerelem elüzletie-sedése állott középpontban, bár ugyanakkor a kor, azellenforradalom társadalmi-erkölcsi viszonyai is kritikaiábrázolásban kerültek a kissé erőltetett, valószínűtlencselekmény hátteréül a műbe. Érdekes azonban megfi-gyelni, hogy alakult, tisztázódott az íróban a mondani-való, a közelmúlt, a Horthy-rendszer éles kritikája, amelyvégül is lényegesen módosította a regény tervét. Pár hétmúlva újabb levelet írt Supka Gézának:

„A regény nyúlt-nyúlt, mint a jó rétestészta, és ad-dig nyúlt, míg a közepén elszakadt. Más baj nem tör-tént vele, mint hogy egy regényből lett kettő, s mivelcsak az egyik kész, meg kell a címét változtatni. NemSzerelmi levelező lesz, hanem Hannibál föltámasztása. Azepizódgally levált a fáról, és külön fa lett belőle. Énugyan nem hagyom elszáradni az anyafát se, megíroma Szerelmi levelezőt, valószínűleg ennek folytatásául – erős

115

a gyanúm, hogy a Jean Christophe is így készült –, de aznektek most sok is lenne, meg én se győzöm már szusz-szal.”

A meg nem írt Szerelmi levelező

Még három értékes adatunk van a későbbi időkből, ame-lyek mind azt mutatják, hogy Móra változatlanul megakarta írni első regénytervét. A szegedi napilap, a Dél-magyarország 1925. augusztus 9-i száma átvette PálfynéGulácsy Irénnek a Nagyvárad című lapban Látogatás MóraFerencnél címmel megjelent interjúját. Móra ebben márelkészült műként beszélt a Szerelmi levelezőről, tehát bi-zonyos, hogy ezt még csak a Hannibál feltámasztása címűregényének első részére értette. (A most előkerült kéz-iraton Móra áthúzta a Szerelmi levelező címet, s fölé írtaa véglegeset.) Témáját, gondolatmenetét lényegében ha-sonlóan mondta el, mint Supkához írt fél év előtti leve-lében. De ami meglepőbb: öt év múlva, már az Éneka búzamezőkről után is foglalkoztatta a csaknem évtized-del előtti regényterv. A Délmagyarország 1930. január24-i számában Magyar László közölte Mórával folyta-tott beszélgetését, s ebben ismét szó esett a Szerelmi le-velezőről. „Foglalkoztat – mondta Móra – a Szerelmi le-velező témája is, amelyre még 1922-ben bukkantam, deamely körül olyan jelek mutatkoznak, hogy nem na-gyon bízok benne. Nem a téma jóságában, hanem abban,hogy lesz-e belőle megírt írás.” E pesszimista kijelen-tésre nyílván az elkészült első rész, a Hannibál feltámasz-

116

tása kéziratának sorsa, kiadatlansága, sőt elkallódásakésztette az írót.

A regény tartalmát most is a már ismert fölépítésnekmegfelelően mondta el. A Hannibállal közös gyökérze-tére utal a főszereplő figurája is: ott is tanár, orosz asz-szonyt hozott haza a fogságból, s itthon nyomorog.

Hiteles irodalomtörténeti dokumentum van erre a megnem írt Móra-regényre: egy üzleti nyomtatvány, egyet-len nyomtatott lap, amely Új utakon címmel – ez bizo-nyára sorozatcím – egyik oldalán Kosztolányi DezsőA mostoha című, annak idején szintén meg nem jelent,de azóta töredékként napvilágot látott regényét, mási-kon Móra Szerelmi levelezőjét hirdette. „Ára vászonkö-tésben 4,80 pengő” – már ezt is tudta a röplap. A regénymondanivalóját, bizonyára Móra tájékoztatása alapján,így ismertette:

„A Szerelmi levelező az egész vidék ifjainak-leányai-nak szerelmi levelezője, az elszegényedett, megrokkantlelkű magyar intellektuel, aki miután régi kenyerét, régipozícióját elvesztette, abból tengeti életét, hogy mások-nak, nyersebb, fiatalabb, erősebb embereknek udvarlásiés szakítási formulákra van szükségük. A környezeta Szeged környéki tanya, a háború utáni magyar paraszt-nak – a magyar alföldnek az a sűrű vérű, keményfábólfaragott népe, amelynek gondolkodásmódját és szoká-sait Móra Ferenc olyan érzékletes élethűséggel szoktamegrajzolni. Móra Ferenc egyik legmagyarabb, talán leg-zamatosabban és legtősgyökeresebben magyar írónk,ki tudósi pályájának folyamán, régészeti és nyelvészetibúvárkodásainak során sem vesztette el a szoros kap-csolatot, mely eredeténél fogva is a föld népéhez fűzte.

117

Ritka jelenség: egy tág látókörű, nagy műveltségű gon-dolkozó, kinek esze járásán, mondatfűzésén mindigmintha egy bölcs, nyugodt, szelíd derűvel anekdotázómagyar gazda jóízű hanghordozását éreznők. A legna-gyobb problémáikra olyan egyszerű, szinte fülbemászó-an talpraesett, meggyőző feleleteket tud adni, hogy méga legprimitívebb ember előtt is egy csapásra megvilá-gosodik a dolgok bonyolult szövevénye. Ám ebben a re-gényében, a Szerelmi levelezőben – akárcsak az óriási si-kert aratott Ének a búzamezőkről című regényében – egyébkiváló kvalitásokat is megismerünk: színes fantáziát,nagyszerű emberábrázoló erőt, igazi elbeszélői mesélő-kedvet. Dédelgető, meleg, szinte atyai szeretettel éli belemagát alakjainak érzéseibe, de közben tisztán látja hibái-kat is, s különösen tisztán látja a derűs, idillikus zsá-nerképek mélyén a megbújó, egyhangú keserűséget,a homok sivárságát, a puszta dermedtségét, a kis epizó-dokban a nagy tragédiákat. Kevés olyan igaz és tisztahangon megírt könyve van a mai irodalomnak, minta Szerelmi levelező.”

Több tanulságot is nyújt ez az üzleti fölhívás. Legfő-képpen, hogy Móra a Hannibál feltámasztásának megírásaután több évvel is, az Ének a búzamezőkről sikere után, te-hát 1930 táján ismét foglalkozott a Szerelmi levelező meg-írásának gondolatával. De – ha nem lehet is az ilyesfajtaelőzetes kiadói reklámismertetéseknek egészen hinni –ismét jelentősen módosult formában. Az ismertetés– a szokásos általánosságokon, dicsérő jelzőkön túl – el-árulja, hogy a regény környezete megváltozott: Buda-pest helyett (ahol eredetileg játszódott volna, s ahola Hannibál feltámasztásának ismert változata játszódik is)

118

Szeged környéke a színhely. A mondanivaló visszatérta magánélet problémájához, s csupán annyi társadalom-kritikai vonatkozása maradt, hogy a „szerelmi levele-zés” kényszerű üzletére fanyalodó értelmiségi sorsábana Horthy-korszak tanult emberének sorsát tipizálja az író,ha kissé karikatúraszerű, különc módon is.

Miért nem írta meg – még ebben az enyhített formá-ban sem – a Szerelmi levelezőt? Biztosat e felől ma máraligha tudhatunk. Két motívum játszhatott itt szerepet:egyik, hogy az ellenforradalom első éveiben még oly ele-venen ható, húsba-vérbe vágó kérdéskör a konszolidáció,majd még inkább a gazdasági válság idejére már elavult;ekkor már új módon kellett volna mondanivalóját meg-ragadnia, s talán ez nem sikerült neki. A másik akadá-lyozó tényező pedig valószínűleg az lehetett, hogy ek-kortájt már az Aranykoporsó témája foglalkoztatta, s él-ményei is e felé terelték.

Nem tudjuk, milyen lett volna a Szerelmi levelező. Deha az Aranykoporsót úgy tekintjük, mint az író ekkor márszűkre mért életének helyette megalkotott hattyúdalát,akkor elvesztéséért bőven kárpótolva érezzük magunkat.

A megírt Hannibál feltámasztása

A Hannibál feltámasztásának vázlatát az előbb idéztem,1924-beli levelében – ismét mogyoróhéjban – Supka Gé-zának Móra maga így írta meg:

„A hadifogságos tanár hazajön, ír egy értesítői prog-ramértekezést a zámai csatáró1, azt fejtegeti benne, hogymi lett volna a világból, ha Hannibál nem győzött vol-

119

na, akadémiai pálmát vár, parlamenti interpellációt kapa »sémi világeszme propagálásáért«, mivel senki a ke-rek világon el nem olvasta a tanulmányát, maga az in-terpelláló se, öngyilkos akar lenni, de a felesége megsúgjaneki az örvendetes titkot, s erre megnyugszik abbana hitben, hogy majd a fia föl fogja támasztani Hannibált,aki a civilizációt képviseli a barbár katonával, Rómávalszemben. Ez a meséje Hannibál föltámasztásának, amiben,azt hiszem, a legnevettetőbb és legszívfájdítóbb magyarszatírát vasaltad ki belőlem... Különben egy percig seszidtalak, mert ebben a munkámban magamnak is nagypasszióm telt, és szokatlanul meg vagyok vele elégedve.”

„Jól emlékszem – írta Emlékezés Móra Ferencre címűfüzetében Móra makói vendéglátója és barátja, Diósszi-lágyi Sámuel –, milyen önelégtétellel mesélte el a regényegy-egy fejezetét, amelyben akár politikusokról, akárírókról, akár más honmentőkről mondta el véleményét.”

A kézirat azonban eltűnt. Móra 1925. június 3-i le-velében visszakérte, de akkorra már „nyoma veszett”.Nem is került az elő az író életében, s ő azzal a tudattaltávozott az életből, hogy ezt a művét hiába írta, véglegelkallódott.

Alig telt azonban el néhány hónap Móra halála után,Feleky Géza, a Világ egykori főszerkesztője, költözkö-dés közben holmijai közt, ahová annak idején – nyil-ván szándékosan – úgy eltette, hogy sokáig maga semtudta, hová, megtalálta. A Móra-örökösök a kiadóhozfordultak, ez azonban visszaadta azzal, hogy nem merikiadni, mert a regény a Horthy-rendszert pellengéreziki. Ahogyan tehát annak idején a Világ főszerkesztője

120

sem merte közzétenni, a Móra-kötetek kiadási jogát a Lan-tos Adolftól megvásárló Révai kiadó sem.

A kéziratot a Móra-örökösök megbízásából eljáró, a Vi-lág utódjaként működő Magyar Hírlap szerkesztője, Mó-ra barátja, Roóz Rezső vette magához. Gondosan elzárta,őrizte, sőt amikor 1944-ben, a nyilas terror idején laká-sát el kellett hagynia, magával vitt kevés holmija közöttott volt a Móra-regény kézirata.

Diósszilágyi Sámuel 1938-ban azt írta idézett füzeté-ben: „Majd eljön az ideje Hannibál föltámadásának is.”Jövendölése valóra vált. 1945 után Roóz Rezső a magyarirodalmi köztudat rendelkezésére bocsátotta a gondo-san megőrzött kéziratot. „Én csak örülök – mondottaa kézirat átadásakor –, hogy a mai kor közönsége szá-mára, amely bizonyára nagy élvezettel fogja olvasni Mó-ra Ferencnek ezt az ismeretlen írását, sok viszontagságés hányattatás után megőrizhettem.”

Az előkerült kéziratot először a Magyar Nemzet tetteközzé 1949. november 13-tól december 6-ig 20 folyta-tásban. Ennek alapján a szegedi Délmagyarország 1954-ben újra közölte. Utána jelent meg Szegeden önálló kö-tetben, 1955-ben. Ebből született Fábri Zoltán immárnemzetközi hírű filmje, a Hannibál tanár úr (1956).

A delfinizálás a Magyar Nemzet szerkesztőségében ké-szült. A kéziraton ott a nyoma: az aggályosnak ítélt szö-vegek mellett, a lapszélen függőleges vonások, olykor kér-dőjelek jelzik az utóbb kihagyott vagy megváltoztatottrészeket.

Ma már nehéz biztonsággal állítani, ki vette magánaka bátorságot, hogy Móra szövegét fölülbírálja, kiherél-je, átírja. Minden bizonnyal a kulturális rovat vezetője,

121

Sós Endre (1905–1969) vállalta, lelkiismeret-furdalássalvagy e nélkül – ezt már soha nem tudjuk meg – ezt a gyil-kos föladatot.

Az eredeti kézirat alapján készült kiadásunk tipográ-fiai módszerrel, a megfelelő szövegrészek áthúzásávalhívja föl az olvasó figyelmét Móra művének önkényesszerkesztői megcsonkítására, melynek nyomán vala-mennyi eddigi kiadás meghamisított szöveggel látottnapvilágot.

A cenzor szerepét vállaló szerkesztő törlései és vál-toztatásai többféle indítékból születtek. Mindenekelőttkiirtotta a szovjet viszonyokra utaló részeket, szavakat,neveket. Leninről, „a vörös cárról” természetesen már1949-ben sem lehetett írni; Buharin nevét leírni sem.Tovarisok, bolsik, muszkák szintén nem fordulhattak elő.De nem csak a rendszerről, hanem az oroszokról iscsupán jót lehetett írni; kárukra még tréfálkozni, eny-hén gúnyolódni sem volt szabad. Azt szoktam mondani:a törökök itt hagyták nekünk a papucsot, az oroszoka férficsókot. A szláv csókolódzás, mint olvasható, márMórának sem tetszett. Az erre utalást azonban, akár azolajos káposzta kellemetlen szagára, a szerkesztői cen-zúra törölte. Nem lehetett megbántani az oroszokat az-zal sem, hogy szóvá tette: Moszkvában megfosztottákaranyórájától. Ez sokakat emlékeztetett volna a fölsza-badító szovjet hadsereg gyakorlatára...

Három-négy olyan hely is van a szövegben, ahola cenzor bekezdésnyi anyagot önkényesen „foglalt ösz-sze” saját szavaival, Móra mondanivalóját egyszersmindmeghamisítva. A Leninről szóló részből tolmácsolásá-ban ennyi maradt: „Megvolt a munkám, és a nagy ég-

122

zengés után, amit a háború jelentett, szerettem volna bé-kességben élni.” Ennek semmi köze sincs a törölt részmondandójához.

A felszabadítás szót a szerkesztő nem merte a szö-vegben hagyni. Ha csak ezt a szót kellett helyettesíteni,arra jó volt a szabaddá tétel. De azután Móra ezt írta: „Ígydőlt sírba a haza felszabadításának reménye...” Ezt máregész mondattal kellett „helyrehozni”: „Így dőlt sírba azúj rendszerű háború győzelmének reménye.”

Különösen fölháborító a befejezés. „Hanem... hanem...majd a fiam. Az majd föltámasztja Ábelt. Akarom mon-dani Hannibált.” E két utolsó mondat közé önkényesenbeszúrta a maga vulgáris, szájbarágó fogalmazását: „Aző idejében majd más lesz a világ... nem akarják majd azigazság kutatásáért máglyára tenni az embereket.” Jel-lemző, hogy a kisregény könyv alakban megjelent elsőkiadásának (Tiszatáji Magvető, Szeged, 1955) előszavá-ban Vajda László – abban a hiszemben, hogy Móra hi-teles szövege – éppen ezt a mondatot idézte!

A kiadástudománynak, szakszóval textológiának, fon-tos fölismerése a banalizáció törvénye: az a lélektani kény-szer, amely a szokatlan vagy kevéssé ismert szót szok-ványossal helyettesíti. Ez elsősorban az olvasatban,egy-egy nehezen olvasható szó értelmezésében, másod-sorban a kézirat másolásában, nyomdai szedésében ér-vényesül. Ezért sok esetben nem dönthető el, hogy a vál-toztatás a szerkesztő vagy a szedő rovására írandó-e.Móra kézírása közismerten nehezen olvasható, és ma isrejtvényeket ad föl másolójának, értelmezőjének. Aző avval szava a szerkesztő és szedő kezén így lehetettszándéktalanul is azzal; a kötő~kötény; kifejteni~kifejezni;

123

az~ez; ezelőtt~azelőtt; ült~dült; pártértekezlet~pótértekez-let; szeméből~szentből; kérdezik~kezdik; megismerik~megis-merték; iskolámhoz~iskolánkhoz; szelíd~szolíd; elfogadtatá-sa~elfogadása. Abban már szándékosságot látunk, hogy„az arisztokraták sérelmére” helyett azt olvassuk: „azarisztokraták kérelmére”.

A szerkesztő meg akarta óvni az olvasót a szerintekevéssé érthető idegen szavaktól. A hermája így lett egy-szerűen csak képe. A kor stílusát jellemző pappendeklia purista szerkesztő átiratában naprakészen hullámpapír,a suvick pedig kenőcs lett. A nyomdászműszó, a surculásszintén: nyomdászinaskává magyarosodott. Holott, aho-gyan a regény sok más szava, szólása, a mai olvasó szá-mára magyarázatra szorul, úgy köztük ezt is meg lehetettvolna fejteni, s így megmenteni fogyatkozó szókincsünkszámára. Martinkó András szögezte le a tételt: a nyelviváltozások miatt minden ötven évnél régebbi művet csakszómagyarázatokkal szabad kiadni!

A Móra pályakezdésekor még általános (Babits köl-tői nyelvében is gyakori) villanyos a megjelent változat-ban villamossá korszerűsödött. A Megváltó pedig – nyil-ván nehogy vallásos hangulatkeltéssel vádolják a MagyarNemzetet – csak Mária fiává egyszerűsödött. Az pedignem olvasat kérdése, hanem tudatos torzítás, amikor kis-gazdák helyett gazdák, sőt parasztok helyett földbirtokosok,vasmunkások helyett turulisták kerültek Móra szövegébe:így szinte ellentétesre fordult az ő álláspontja.

A verejték bizonyára túl népnyelvinek tetszett az ön-kéntes cenzornak, irodalmibbnak vélte a verítéket. Nemtetszett neki a népi szólás: törte rám a kórét; átírta a meg-szokott változatra: tört felettem pálcát... Nem ismerhette

124

azt sem, mi az, ha valaki az angyalát látja: az angyalodatezért olvashatta, vagy írhatta át a szólástól idegen an-gyalokat alakra. Móra gyakran élt – nyelvének közvet-lenségét fokozva – más írásaiban is az élőbeszédbenáltalános mink névmással; a szerkesztő ezt sem tudtaelviselni, rendre mi alakra „banalizálta”. Talán egy he-lyen átfutott rajta a szeme, s úgy hagyta. Mint ahogy csakvéletlenül maradt egy-két közt is a szigorúan között alakraváltoztatott mellett.

Sokszor teljesen érthetetlen, a Magyar Nemzet szer-kesztője miért változtatta meg Móra szövegét. Miért voltneki jobb ettek helyett vacsoráztak; pillanatra helyett pil-lanatig; gyötrelméről helyett gyötrelmeiről; ajánlgatták he-lyett mondta valaki; kenyérbe helyett kenyerembe; teteméthelyett testét; zsinagóga helyett templom. Mi kifogása le-hetett Mórának e mondata ellen: odakuporodott az ölem-be? Átírta: ahogy hozzám bújt.

Móra a sváb Bierhuber magyar kiejtésében követke-zetesen érzékeltette a zöngés alakokat: Eszted id hagyog...Ezt sem értette meg a cenzor: valamennyitzöngétlenítette. Móra – ë-ző félegyházi nyelvben ne-velkedvén – nemigen élt az ö-ző változatokkal, mégaz irodalmi nyelvben egyenrangú föl igekötővel is rit-kán. A kéziraton is egyértelműen Hannibál feltámasztásaáll, tehát – sajnálatomra – az eddigi címet is meg kellettváltoztatnunk. Olykor azonban használja a föl, fölszaba-dulás, föltámasztás, csönd, fölött változatokat, de többnyireezek is a banalizáció áldozatai lettek, a szerkesztő vagya szedő kezén olykor fel, csend, felett lett belőlük.

Átalakult a központozás is, aligha a helyesírás sza-bályai szerint. Önkényesen tüntek el vagy kerültek más-

125

hová fölkiáltó-, kérdő-, idéző- és zárójelek, három pon-tok. Többször szabdalták a hosszabb mondatokat rövi-debbre, és szüntettek meg vagy alkottak bekezdéseket.Ezeket a változtatásokat nem tüntetjük föl, mert több lettvolna a lapalji jegyzet, mint a szöveg.

Tartozunk az igazságnak annak megállapításával, hogya sok átalakítás-hamisítás terhe nemcsak a Magyar Nem-zeté. Az 1955-i első könyvkiadás is jócskán megszapo-rította a hibákat. Akkor ugyan tudatos politikai meg-fontolásból már kevéssé húztak, s ritkán írtak át szöveg-helyeket, ámde figyelmetlenségből kimaradtak szavak,mondattöredékek, s túlzott „figyelmességből” szapo-rodtak a „stiláris” javítások. Ami például a sajtóközlés-ben még megmaradt a közt, mikor, fel~föl alakokból, azo-kat – és még másokat is – gondosan átírták; nyilvána vélt következetesség jegyében.

A mostani első hiteles kiadás lapalji jegyzeteiben rög-zíti azokat a változtatásokat, amelyeket a Magyar Nem-zet szerkesztőségében követtek el, de nem tünteti föla későbbi, így az 1955. évi első kötetkiadás során végre-hajtott szövegmódosításokat. Az Argumentum Kiadószerkesztői arra ügyeltek, hogy a hiteles kézirat birto-kában minél pontosabban adják vissza Móra szövegét.

Az eddigi kiadások jellemzett torzításai, még a mon-danivaló szempontjából kevéssé jelentős nyelvi eltérésekis, önmagukban, már csak mennyiségük miatt is tűrhe-tetlenek. De természetesen azok a törlések és betoldásoka végképpen fölháborítók, amelyek az író véleményéthamisították meg. Móra 1924-ben – végig élve, végigszenvedve a forradalmak és az ellenforradalom viszon-tagságait – kisregényében tudatosan gúnyolta ki mind

126

a két szélsőséget: a vörös- és a fehérterrort, a kommu-nista zsarnokságot és az ellenforradalmi bosszúállást.A sztalinista zsargon ezt úgy fogalmazta volna meg:„kétfrontos harcot” vívott. A Magyar Nemzet cenzorabeavatkozásával mindezt egyoldalúvá tette: azt a látsza-tot keltette, hogy Móra csak a fönnálló rendszert bírálta;azt viszont, amelynek a reakciójaként ez a rendszer lét-rejött, és amelyet ellenkező előjellel megtorlásként után-zott, tehát a proletárdiktatúrát, a bolsevizmust és hazaiparódiáját, elfogadta, szó nélkül hagyta.

Holott épp a Hannibál feltámasztásának e hiteles szö-vege a bizonyíték rá, hogy Móra – akár az ellenforradal-mat fehér bolsevizmusnak minősítő Juhász Gyula – na-gyon jól látta a történelmi folyamatot: ahogyan a világmegújításával hitegető forradalmak utáni csalódást azigazságtételt ígérő fehérterror képmutatása fokozta.

Móra Ferenc valódi politikai nézeteit csak a Hannibálfeltámasztása mostani kiadásából ismerheti meg az utó-kor. Ebben van jelentősége.

Péter László