JILLIAN LAUREN

A szultán háremében

KELLY

A magyar kiadás alapja:Jillian Lauren: Some Girls Plume; April, 2010

FordítottaFAZEKAS EDIT

SzerkesztetteHORVÁTH ÁGNES

Kiadványmenedzser KELLY KATA

TördelésGOSLER LENKE

KorrektorKÓTAI KATA

ISBN 978 963 9943 77 3

© Jillian Lauren, 2010© Hungarian edition, Kelly Kiadó © Hungarian translation xxxxx

Kiadja a Kelly Kft.1161 Budapest, Baross utca 158. Tel: 06 30 948 1080 Felelős kiadó: Kelly Juli

Nyomás és kötés: Kaposvári Nyomda Kft. Felelős vezető: Pogány Zoltán

www.kellykiado.hu

A szultán felesége hűtlen lett, így férje lefejezte éskihirdette, hogy minden asszony romlott, s ennélfogvabüntetést érdemel. Ettől kezdve a nagyvezir minden este újabbszüzet vezetett a szultán elé, hogy az feleségül vegye, majdreggel kivégeztesse őket. Sok-sok ilyen véres napkelte után anagyvezir legidősebb és legkedvesebb lánya azt kérte, hogyaznap este őt ajánlják fel a szultánnak. A nagyvezir ellenkezett,de a lánya ragaszkodott hozzá, és ez a lányrábeszélőképességéről volt híres szerte a birodalomban. Aznapeste a szultán feleségül vette a nagyvezir lányát, miközben azapa a hálókamrájában zokogott, mert képtelen volt végignéznia szertartást. Eleinte a nagyvezir lányának nászéjszakája sem különbözöttazon szerencsétlen szüzekétől, akiket előtte vett nőül a szultán,de ahogy a reggel közeledett, az új feleség egy történetetkezdett mesélni. Még nem ért a végére, amikor a hajnal pírjaátderengett a függönyökön. A szultán megengedte, hogy azasszony élhessen még egyetlen napig, mert képtelen voltkivégeztetni, mielőtt a történet végét hallotta volna. A következő éjjel az asszony befejezte a történetet, demielőtt a nap a palota mecsetjének kupolája fölé emelkedett,belekezdett egy másik, ugyanolyan érdekfeszítő mesébe. Akövetkező ezer és egy éjszaka mind-mind egy befejezetlentörténettel ért véget. A mesék végére a szultán beleszeretett azasszonyba és megkímélte az életét, sebzett szíve begyógyult ésvisszanyerte bizalmát az asszonyokban. Amit elmondtam itt, az természetesen Seherezádé története.A mesemondó története. Odatesszük a fejünket a bakó tőkéjére,és reménykedünk benne, hogy megkegyelmeztek, hogy akartokmajd még egy mesét, s hogy a végére belénk szerettek.Keressük a történetet, ami megmenti majd az életünket. Ezer és egy éjszaka – az majdnem három év. Körülbelül

ennyiről szól ez a történet is. Meghallgatod? Már közeleg areggel.

1. fejezet Aznap reggel, amikor útnak indultam Bruneibe, metróvalmentem a Beth Israel Kórházba egy zöld, virágos bőröndöthúzva magam után. Utoljára akkor használtam ezt a bőröndöt,amikor végleg otthagytam a New York Egyetemet, magamután ráncigáltam minden csomagomat a liftből az utcára, éstaxival lezúgtam a Lower East Side-ra, ahol egy barátombarátjának volt egy kiadó szobája. Előtte pedig anyám segítettkipakolni belőle a főiskolai cuccaimat, az intézmény címkéitviselő pólókat és cipzáros zacskókat, tele házi sütésű csokiskeksszel. Valahányszor kinyitottam ezt a bőröndöt, mindig egy rakásgondosan szőtt új terv volt benne. S valahányszorbelepakoltam, megint új irányba rohantam. Felcibáltam abőröndöt három lépcsőn, aztán megpihentem, aztán megintfelhúztam pár lépcsőn addig, amíg fel nem értem végre ahatalmas téglalap alakú kijáratig, ahonnan a fény és aTizennegyedik utca nyüzsgése özönlött be. A télikabátom alattaz ingem háta csuromvizes volt. Nem gondoltam, hogy ilyensokat pakoltam. Előtte órákig álltam a faliszekrény előtt azt remélve, hogy atökéletes ruha majd szikraeső közepette materializálódik vagyáttűnik az ajtón, miközben a boldogság kék madarai tartjákcsőrükben a vállpántjait. Egy királyi bálra voltam hivatalos, afenébe is. Azért utaztam el, hogy egy herceggel találkozzam. Atündérkeresztanyám tényleg hagyná, hogy ilyen tetűválasztékból szedjem össze a ruhatáram? Láthatólag hagyta. Végül úgy döntöttem, berakok két méretre készültkosztümöt, két ötvenes évek stílusú szalagavató hosszúruhát,egy rakás vintage alsóneműt, két mélyen kivágott hippi nyáriruhát, egy bőr rövidnadrágot, és néhány flitteres cicanadrágot.

Ez a sok, nem-egészen-helyzethez illő ruha iszonyú nehéz volt.Vagy talán a bűntudat súlya terhelt igazán a cserbenhagyásmiatt, hiszen arra készültem, hogy magára hagyom a betegapámat egy távoli országban felkínált kaland kedvéért.Akármelyik volt is az igazság, meg kellett tanulnomkevesebbet pakolni. A kórház felé vettem az utamat,elvegyültem a gyalogosok tömegében, s hagytam, hogy akollektív céltudatosság érzése magával sodorjon. Apámat nyelőcső mellé kizáródott gyomorsérvvel operálták,ez egy olyan állapot, amikor a gyomor egy része kitüremkedika rekeszizom egy nyílásán át, amit hiatusnak hívnak, s ezért anyelőcső mellé kerül. Az a veszélyes benne, hogy a gyomorműködése leállhat, mert elzáródik a vérellátása. Ez általában atúlsúlyos embereknél fordul elő és olyanoknál, akikszélsőséges stresszben élnek, s apám esetében mind a kettőigaz volt. 1991-ben egy ilyen operáció veszélyes volt és akkoravágás kellett hozzá, ami a mellkasától a hátáig húzódott.Eredetileg azt mondtam anyámnak, végig ott leszek és segítekmindenben, amiben tudok, de amikor a brunei munkátmegkaptam, másképpen döntöttem. Ez az állandó késztetésem, hogy mindig úton legyek, talánelkerülhetetlen genetikai örökség volt. Vér szerinti anyámMariah-nak nevezett el „A szél neve Mariah” című dal után,amit a „Fesd ki a szekeredet” Broadway musicalben hallott.Talán tudta, hogy nemsokára elrepülök tőle egy 747-es Boeingégi bölcsőjében. A név nem ragadt rajtam. Örökbe fogadónevelőanyám átkeresztelt Jill Laurennek minden különösebb oknélkül; egyszerűen tetszett neki. Mivel maga is amatőrszínjátszó volt, úgy gondolta, a Lauren jó szolgálatot tesz majdszínpadi névként, ha valaha is szükségem lesz rá, és úgy istörtént. Az lehet, hogy először a szélről neveztek el, de háromszorostűzjegy vagyok, a nap és a hőség gyermeke. 1973 nyarának

közepén születtem Highland Parkban, Illinois-ban. Nemtudom, anyámnak eszébe jutott-e az abortusz, látva, hogykarcsú táncosnő teste valami felismerhetetlen és irányíthatatlantömeggé alakul, miközben könnyelmű barátja a közös autóvalegy nap elindult keletre és sosem tért vissza, a tengeri szélpedig jégpályát csinált a lucskos utcákból és belemart mindenszabadon maradt bőrfelületbe, amit a terhesség csak mégérzékenyebbé tett. Eközben ezer kilométerrel odébb New Jersey-ben, a SzentBarnabás Kórházzal szemközti nem igazán menő lakásokegyikében, egy fiatal tőzsdeügynök és a felesége bánkódottgyermektelenségén. Abban az időben hemzsegtek a homályosörökbefogadási ügyek, lepecsételt akták, és az olyasmik,amiket apám „szürkepiaci ügyleteknek” hívott. A szüleimkapcsolatba léptek egy ügyvéddel, aki ismert valakit, aki ismertvalaki mást, aki tudott egy terhes lányról Chicagóban, akiörökbe szerette volna adni a megszületendő gyermekét. Ezt azügyvédet később kizárták a kamarából és börtönbe került a sokhasonló adoptálási ügyben vállalt szerepéért, mivel tiloskisbabák adásvételét megszervezni. A szürkepiaci kisbabák nem voltak olcsók. A szüleim mégnem voltak vagyonosak, de kétségbeesetten vágytak családra.Olcsó ételeket ettek, kitaposott cipőkben jártak és vártak.Vártak, amíg a szomszédoknál tele lett a sok kiságy. Anyámkedvesen részt vett minden új kisbabát ünneplő összejövetelen,majd hazafelé menet a kukába dobta a kiosztott ajándékédességeket. A szüleim vártak és kerülték a témát, inkább atőzsdéről, a teniszről és a szomszédokról beszélgettek, mígvégül az ügyvéd felhívta őket, hogy szálljanak repülőre, mertmegszületett a lányuk. Anyám akkoriban szociális munkás voltés esküszik, hogy otthon volt és azért hallotta meg atelefonhívást,mertaznapbetegetjelentettmegmagyarázhatatlan hasi fájdalmak miatt. Pszichikai szülési

fájdalmakat érzett. Két évig éltünk együtt abban a zsúfolt kis egyszobáslakásban, míg végre apám tőzsdeügynöki vállalkozása felíveltés a szüleim vehettek végre egy házat egy közeli kisvárosban,jól csengő irányítószámmal és minőségi iskolákkal. Olyasfajtakisvárosban nőttem fel, ahol a hagyománytisztelet kötelező voltés melegen ajánlott volt orrplasztikát kapni ajándékba atizenhatodik szülinapodra. Azok a korai évek szinte szerelmes imádatban teltek apámés köztem. Olyan ember volt, akit leginkább a jó külsővel és ateljesítménnyel lehetett elégedetté tenni, így keményendolgoztam, hogy szikrázóan okos és atletikus és zeneilegtehetséges legyek – bármi, csak hogy lenyűgözzem. És aminem voltam, azt színleltem vagy csaltam, hogy úgy tűnjön.Apám odavolt a kis szemefényéért, számomra pedig ő volt avilág császára. Mindennap a lépcső tetején vártam, hogymeghalljam a garázsajtó csapódását és rohanjak üdvözölni,amikor feltűnt a házban a fontosságát sugárzó fényes cipőibenés Brooks Brothers öltönyében. A szüleim egyetlen dolgot mondtak el vér szerinti anyámról.Azt, hogy balett-táncos volt. Az én fantáziámban anyáméletnagyságú verziója volt annak a kis balerina figurának,amelyik a selyemmel borított kis zenedobozomban keringett. Akis műanyag balerinámnak pár szálnyi vörös haja volt és avégtagjai olyan vékonyak, mint a fogpiszkáló. Sosem vesztetteel az egyensúlyát; sosem kellett leengednie a karját.Elképzeltem szülőanyámat, ahogy folyamatosan arabesquepózban áll fehér tüllbe burkolva, hajában ragyog ahópelyhekből álló tiara. Jól felhúztam a kulccsal a dobozt, és a Hattyúk tava kezdődallama csendült fel kétszer majd egyre lassulva még egyszer,miközben a szerkezet lejárt. De a kettő között a kisműanyagfigura pontosan a megfelelő sebességgel mozgott.

Ilyenkor én magam is felemeltem a karjaimat és vele együttpörögtem. Valahol a túl gyors és a túl lassú szakasz köztmindig tökéletes szinkronba kerültünk. Emlékezetemben ebből az időszakból nevelőanyámról csakelmosódott képek jelennek meg, sok hosszú vörös körömmel.Ő a kéz, amelyik cink-oxiddal keni be az orromat, a perecek éscukrok forrása, a Sziszifusz a konyhában. Talán ez az anyáksorsa az emlékezetben, hogy besorolják őket a megszokott, séppen ezért láthatatlan elemek közé. Ez mostanában mindigeszembe jut, amikor a barátnőim a gyerekeiket hajkurásszák amedence körül, kezükben vegyszermentes napozókrémmel. Tudom, hogy ez nem lehet a teljes igazság, mégis úgyemlékszem, apám volt az, aki válaszolt az éjszakaikiabálásaimra, ha rosszat álmodtam, aki letörölte ahomlokomról az izzadságot és addig simogatta a fejem, amígújra el nem aludtam. Apám volt az, aki elszántan edzette afutbal és softbal csapataimat. Apám volt az, aki elvitt a Hattyúktavára a Lincoln Centerbe, és megmutatta nekem azt a világot,ahol a lányok úgy repkedtek a színpadon, mint a ragyogóhópelyhek. Néztem, ahogy a balerinák kékesfehéren ragyogtak areflektorfényben, és fájdalmasan sóvárogtam utána, hogy én isott legyek velük. Néztem a balerinákat és úgy éreztem, értem,miért adott örökbe a szülőanyám. El kell vesztened ahhozvalamit, hogy ilyen könnyű és ragyogó légy. Elegendő ok arra,hogy odaadd a kisbabádat – hogy ilyen fénylő és szabadmaradhass. A tömeg kivetett magából a Beth Israel bejáratánál. Ha márnem volt olyan tündérkeresztanyám, aki mesés báli ruhátajándékozna, az enyém legalább bátorságot adott. Mióta csakelmúltam tizenhat és hallottam az Easter című lemezét,eldöntöttem, hogy Patti Smith minden vagány és helyénvalódolog fonása. Úgy is nevezték, „A punk nagymamája”. Amikor

nehéz döntések előtt álltam, mindig azt kérdeztem magamtól:mit tenne a helyemben Patti Smith? Ez volt a mérce, amihez ahelyes döntést mértem, amikor a brunei munkát felajánlották.Mérlegeltem a lehetőségeimet: menjek, vagy inkább maradjak?Mit tenne most Patti Smith? Ő elmenne. Felülne az egzotikusországba tartó repülőre és soha többé nem nézne vissza. Ahogykeresztülmentem a kórház óriási kapuin, a lelkemben márhátradőltem a gép ülésén és figyeltem, ahogy a városzsugorodik alattam. Az előtér egy kórházhoz képest igazán elegáns volt, de az énszememet rögtön a sok szomorú részlet vonta magára – azajándékbolt margarétáinak erőltetett vidámsága, a lerakódottkosz, ahol a padló találkozott a fallal. Igazság szerint mindigvolt a gyomromban valami reszketés, valami lapockáimatfeszítő szorongás, amikor az apámmal kellett találkoznom, mégegészséges korában is. Tizenkét éves koromra a szerelem az apámmal, ahogy azlenni szokott, szívfájdalommal végződött. A gimnáziumiéveket és az utána jövőket az irányításért folytatott állandóharcban töltöttük, ami néha fizikai erőszakkal végződött. Agimnáziumi éveim alatt apám csak evett és evett, míg végülegy elhízott, dühvel megrakott tehervonat lett belőle. Én meg amagam részéről addig éheztettem magam, amíg a lehetőlegkisebb célpontja lettem a kirohanásainak. Sokévnyi terápiasegített neki, hogy megbocsásson magának, bár abbahagyta,mielőtt ahhoz a részhez ért volna, hogy ne hibáztasson örökkémásokat a saját nyomorúságáért. A zsidó szülők régihagyományaként az a legkedvesebb reménye, hogy ha ő majdelmegy, életem hátralévő részében egyfolytában bánni fogom,hogy olyan kőszívű voltam hozzá. Ami számára leginkábbmegtestesítette ezt az érzést, az a „Valami csodálatos” című dalvolt „A király és én” című filmből. Felhívott az operáció előtti estén.

– Szia, szívem. Itt üldögélek a kanapén a tűz előtt és újramegnéztem „A király és én”-t, és ahogy Lady Thiang énekeltea „Valami csodálatos”-t, az magamra emlékeztetett. Valószínűleg az apám az egyetlen ember a világon, akifelhív azzal, hogy hallott egy dalt, ami saját magát juttattaeszébe. Utáltam ezekért a nevetséges telefonhívásokért,amikkel rám erőltette azokat az érzéseket, amiket tőlem vártvolna. A „Valami csodálatos” egy szerelmi ballada, ami egygyarló, de elbűvölő királyról szól, és nagyon kockázatos errealapoznod a reményeidet. Ha nincsen saját országod és nemkeringőzöl úgy, mint Yul Brenner, a híres színész, akkor nemvalami okos dolog arra számítani, hogy a kitartóan sármosviselkedésed majd megment tőle, hogy seggfejként cselekedj.Ha apám abban a sorsfordító pillanatban leginkább a „Valamicsodálatos”-sal tudott azonosulni, akkor felteszem, én a„Rosszabb dolgokat is tehetnék” című nótát választottam volnaa Pomádéból. Vannak rosszabb dolgok is annál, hogy elfogadtam egyolyan munkát, ami Bruneibe szólított apám operációjánaknapján. Brunei délkelet-ázsiai szultánsága olyan ország volt,amiről addig nem is hallottam. A munkaköri leírásom finomanszólva is homályos volt, de arról fantáziáltam, hogymegérkezésemkor vad kalandokra találok majd, egy csomópénzre meg egy olyan munkaadóra, aki Kedves Hercegrehasonlít leginkább a Hamupipőkéből. Ez volt számomra a nagy lehetőség, hogy lerázzam a bohémköpönyeget magamról és megalkossam az új identitásomat,mint talányos exportcikk vagy talán királyi szerető, esetleg egykémregény hősnője. Reálisabb megközelítésben gyanítottam,hogy azt írtam alá: nemzetközi kvázi-prostituált leszek.Tehetnék rosszabb dolgokat is. Felkészítettem rá a szüleimet, hogy aznap elutazom. Aztmondtam nekik, jelentős szerepet kaptam egy mozifilmben, de

a forgatás Szingapúrban lesz, és azonnal oda kell mennem. Aztterveztem, ha később rákérdeznek, mi lett a nagy megbízással,azt mondom nekik, végül kivágták a szerepemet a filmből.Azzal igazoltam a hazudozást a szüleim felé, hogy aztképzeltem, végül tényleg valóra váltom ezeket a dolgokat ésakkor már nem is lesznek hazugságok. Jó, persze a szingapúrifilmezés valószínűleg nem történt volna meg, de a közelgősztárságom fényében ez úgyis eltörpült volna, és jelentéktelenrészletté zsugorodik. A szüleim hittek a színészi pályafutásomban és sztoikusnyugalommal fogadták távozásom hírét. Sőt, mielőtt felültemvolna aznap a repülőre, ők már elkezdtek hozzászokni atávollétemhez. Elfogadták, hogy amolyan tékozló leány leszek,aki mindig olyan egzotikus kalandokba bonyolódik, amit aszüleim világában élők közül kevesen tudtak akár csakelképzelni is. Aznap a Beth Israel Kórházban megkezdtékvárakozásukat az én bűnbánó visszatérésemre. Anyámmal és nagynénémmel üldögéltem az intenzív osztályfolyosóján a kagylófotelekben, a kabátokkal beborítottuk aszékek háttámláját. Nagynéném egy kócos ex-hippi, aki ahatvanas éveket marihuana-füstös kommunákban töltötte ésrengeteg európai padláson aludt – maga is tékozló leány volt.Mikor összejövünk a nagynénémmel, az általában egy maratonibeszélgetéssé válik, de aznap egyszerűen nem tudtuk, hogy mitmondhatnánk. Inkább a kvízműsor válaszaira koncentráltunk,amik a sarokban magasan a falra erősített tévéből szóltak. Arokonaim mind nagy rajongói voltak a műsornak. Szerettem a műsor Zen gondolkodásmódját: minden válaszvalójában kérdés volt. Amikor a nagyanyám rákban haldoklott,képes volt minden kérdést megválaszolni még morfiumtólkábán is. A nagynénémmel egymás kezét fogtuk és kórusbanzengtük a válaszokat. – Ki volt Thomas Mann?

– Mi a Panama-csatorna? Öcsém, Johnny tüntetőleg távol maradt, egy újabbkollégiumban próbált szerencsét és valószínűleg éppen sajáttermesztésű kábítószeres gombáit locsolgatta vagy talánstoppolt a legközelebbi Phish koncert helyszíne felé. Anyámcsendben olvasgatva ült. Haja ízlésesen melírozott kontyba voltfésülve, gyémánt fülbevalói szikráztak a kórházi neonlámpákfényében. Anyám tündöklik minden kórházban, temetésen ésönkéntes munkacsoportban. Ő az a hölgy, akit szeretnél magadmellett tudni, amikor minden összeomlik. Ezzel nem aztakarom mondani, hogy nem aggódott apám miatt; csak azt,hogy az aggodalom a lételeme, otthon érzi magát benne.Amikor nagyanyám haldoklott, anyám megtanított rá, hogy kikell ismernem magam a kórházakban, tudnom kell, hol tartjáka jeget, fejben kell tartanom a saját gyógyszereim nevét ésdózisát és barátságba kell kerülnöm a nővérekkel. Ha csaküldögélsz arra várva, hogy valaki majd hoz egy pohár vizet,akkor valószínűleg nagyon szomjas leszel. Mindhárman lementünk a büfébe túlfőzött lasagnét enni.Görnyedten ültünk ott, mint a többi ember, aki a langyosebédje fölé hajolt. Nevetés harsant fel abból a sarokból, aholnéhány fehérköpenyes orvos ült. Elképzelni is rossz volt, hogyegy ilyen helyen kellene ennem mindennap. Dr. Foster, apámkezelőorvosa ott állt a nevető doktorok asztala mellett. Jóképű,fiatal fickó volt sűrű fekete hajjal és teknőckeretesszemüveggel. Körülpillantott a teremben, egy másodpercigrajtunk időzött a tekintete, majd a felismerés legkisebb jelenélkül továbbmozdult. Hiába, ez az orvosok kizárólagoselőjoga, ha egy légtérben vannak egy olyan férfi rokonaival,akinek belső szerveit éppen feltárták, hogy bólintás nélkülkeresztülnézzenek rajtuk. Figyeltem, ahogy Dr. Foster kimegy a büféből. Amikor aműtét után beszéltünk, észrevettem valami flörtölős

érdeklődést a viselkedésében. (Tudom, tökéletes időzítés.) Tettegy homályos, de félreérthetetlen célzást arra, hogymegihatnánk valamit később a hét folyamán. Úgy gondoltam,hogy egy párhuzamos univerzumban Jill másképpen isdönthetne, elkanyarodhatna balra egy századmilliméterrel ésmás útra léphetne. Abban a pillanatban el tudtam képzelni, ahogy apárhuzamos Jill New York-ban maradna, s megváltoztatná asorsát azzal, hogy a hírnév és a szerencse kergetése helyettmegadja magát neveltetése elvárásainak. Felcsípi Dr. Fostertannak az italnak a során. Végül orvosfeleség lesz és formáslábait állandó teniszezéssel tartja karban és kétkarátos gyémántvillog az ujján. Elégedetten éli az életét a gyermeknevelés és az önkéntesmunka között. Lakberendezési magazinokat és ínyencrecepteket olvas, és olyasmikkel foglalja el magát, mint pl. aházi készítésű tészta, amiből ő maga csak néhány falatot eszik.Tengerparti üdülőhelyeken tölti a hétvégéit és minden évbenkét hetet nyaral a Karib-szigeteken. Anyám egy mártír nyugalmát sugározta, aki éppen a bakóelé sétál. Megadta magát a sorsának. Egyetlenegyszer semláttam, hogy szabadulni akart volna a házasságából, amely egyúrhatnám férfihez fűzte, aki folyamatosan megalázta. Azontűnődtem, vajon az ő párhuzamos énjei hol élhetnek. Vajonvisszatekintett néha és elgondolkodott azon, mi lett volna, ha?Vagy esetleg úgy gondolta, élete iránytűjét valami felsőbbhatalom állította be úgy, hogy pontosan ez az élet legyen asorsa? Amikor visszaértünk az ebédről, amitől a gyomromban egyszelet sajt csomóba állt össze, apám éppen felébredt azaltatásból. A nővér elmondta, az intenzív osztályra csak egylátogató mehetett be egyszerre, így anyámat előreengedtük.Körülbelül tizenöt perc múlva tért vissza rezzenéstelen arccal,

és csak annyit mondott, apám kérése, menjek én másodiknak. Apám valahol az öntudatlanság és az éberség határánlebegett. Vagy száz cső és vezeték volt rákötve. Több minthuszonöt kilót fogyott, de olyan gyorsan, hogy a bőrének nemvolt ideje összezsugorodni az új testének megfelelően. Úgylógott rajta, mint a bő ruha. Úgy nézett ki, minthaösszezsugorodott volna. Van egy fényképem apámról és rólam még kisbabakoromból. Fekszik az ágyon, én pedig alszom a pocakján.Akkoriban olyan nagy volt számomra, mint egy hegy. Úgyérzem, mintha emlékeznék erre a pillanatra. Tudom, csakjátszik velem az emlékezet, a fényképet és a realitást vetítiegymásra, hiszen akkor még csecsemő voltam. De esküdnimernék rá, milyen érzés volt, amikor a fejem olyan közelfeküdt a szívéhez. Véreres kék szemeit vadul forgatta, ahogy körülnézett aszobában. – Ez fáj – mondta halk, fáradt hangon. – Most már jobban leszel. – Nem tudtam, hogy ez ennyire fáj majd. Ott álltam az ágya mellett, fogtam a kezét, s egészen tisztánéreztem a fogaimat a számban, a lábaimat a cipőben, tudatábanvoltam az órámnak a csuklómon, amely már tíz perccel többetmutatott, mint amikor el kellett volna indulnom a repülőhöz.Meséltem neki a nagyszerű filmes munkámról. Úgy tűnt, ezfelvidította. – Eljött a te időd – mondta. Megtehettem volna, hogy egyszerűen nem jelenek meg areptéren, megihattam volna azt az italt Dr. Fosterrel, de nemállt szándékomban. Bizonytalan voltam a jövőmet illetően, deazt teljes bizonyossággal tudtam, hogy nem ott vár rám.Mondtam apámnak, hogy telefonálok majd Szingapúrbólmindennap. Aztán adtam egy puszit az arcára és kimentem.

Apám még suttogva utánam szólt. – Ragadd meg aszerencsecsillagodat és szárnyalj vele, amilyen magasra csaktudsz, Jilly. Hazudtam neki. És elmentem. A liftben sírtam az apámmiatt, mindazért, ami elveszett köztünk és a saját riasztónyugtalanságom miatt. De a könnyeim felszáradtak, amintletettem a fenekem a műanyaggal borított taxiülésre. Minden megbánásomat és fenntartásomat elsöpörte az atény, hogy milyen jó érzés volt menni – a zöld virágosbőrönddel a csomagtartóban és harminc dollárral a számlámon,leeresztett ablakkal a meglepően enyhe téli napon. Ahogyan öregedett és megenyhült, apám átírta a közöstörténelmünket, s ezzel együtt a rólam alkotott véleményét.Minden fordulópontot elővesz az életemből és melegennyilatkozik róla, valahogy így: – A lányom nem a megszokottutat választotta, és ez nagy dolog volt tőle. Egyetlen elcsépelt frázissal eléri, hogy megdicsérjen ésegyben mindörökké kívülállónak bélyegezzen. Ilyenkorszeretném azt mondani neki, olvassa el a verset, amiből idézett,reális szemszögből, és majd meglátja, az utak nagyjából mindegyformák. Az utazó csak képzeli, hogy az egyik kevésbékitaposott. Ennek ellenére előttem kettévált az út. S én azt választottam,amelyik egy picit vadabbnak tűnt, mert én magam is azakartam lenni.

2. fejezet Mivel egy éjszakát Los Angelesben egy másikatSzingapúrban kellett töltenem, az út Bruneibe végül háromnaposra sikeredett. A levegőben töltött hosszú órák alkalmatadtak a befelé tekintésre és a számvetésre. Mostanában az életem lassabb ütemben telik, s úgy tűnik, ahold fénye néha megfakul, aztán újra felragyog és a közben

eltelt idő csak finomabb nyomokat hagyott rajtam – kicsitmélyültek a szám körül a hajszálnyi ráncok, lazább lett akihúzott derekú jógatartás, talán megfeszültek egy-egy régibarátság szálai, vagy született egy új. Fáradhatatlanulkísérletezem a régi szokásaim elhagyásán, hogy egészségesebbújakkal váltsam fel őket. Rendszerint mindkettőbe belebukom, de egyik sem tör lekülönösebben. Már nem. Néha veszek egy repülőjegyet.Mindig van születés, halál, ünnepség, tragédia. De amikor aSzingapúrba tartó gépen ültem, sok dolgot át kellettértékelnem, s még annál is többet reméltem. Akkoriban ateherautó, amit az életemnek neveztem, áttörte a záróvonalat ésúgy ötpercenként irányt váltott. A Beszélő fejek nevű bandát hallgattam a CD walkman-emen. Persze, most talán azt kérdezed magadtól… hogyan jutottamide? Felteheted a kérdést úgy is: tudod, hogy egy hozzád hasonlószép kislány miért tart egy hárem felé? Engedd meg, hogy kitöltsem a hiányzó sorokat akeresztrejtvényben. Ahogyan idejutottam, az egy nagy futással kezdődött atengerparton, jóval éjfél után egy jeges novemberi éjszakánEast Hamptonban. Rohanni kezdtem a reflektorfényeshomokdűnéken, halálra rémült arckifejezéssel. Reeboktornacipőm alatt a homok engedett a súlyomnak és lelassított,mintha egy álomban futnék. A homokot előttem hosszú árnyakszabdalták. A rendező csak annyit mondott, mielőtt rohannikezdtem, hogy el kell futnom három pont mellett, amit aligészrevehető homokzsákokkal jelöltek meg. Egy kék és sárgapomponlány jelmezt viseltem, amit a két oldalán tépőzár tartottössze, hogy könnyen le lehessen tépni, és gesztenyebarnahajamat két szoros copfba fogták össze, sárga masnit kötöttek

bele. A hideg sós levegő marta a torkomat és fedetlen karjaim,lábaim libabőrösek lettek. Három hónappal azelőtt töltöttem bea tizennyolcat; lehettem volna akár igazi pom-pon-lány is. Az első homokzsákot rossz szögben értem el, rátapostam ésa bokám kicsit kifordult. Ahogy a forgatókönyvben állt, egykísérteties kéz nyúlt ki a sötétből és letépte a felsőmet.Elengedtem a legvérfagyasztóbb sikítást, ami tőlem telt, ésfutottam a következő homokzsák felé, most már meztelenfelsőtesttel, a bokám pedig istentelenül nyilallt. Ott voltam. Tényleg ott voltam. Patti Smith voltamcopfokkal, és a tüdőmet is kiordítottam a kamera előtt – végre akamera előtt. Ki a szart érdekelt, hogy ez csak egy vacakvámpírfilm volt, amit Floridában akartak videón terjeszteni?Film volt. Az első lépés volt. Egy apró kavics volt a sárgatéglásúton afelé, ami mindig is lenni akartam – a színpad és a vászonragyogó csillaga. Az volt a tervem, hogy olyan mélyen ésegyértelműen szeressenek, hogy többé soha ne kelljenkirekesztettnek éreznem magam semmiből. Ennek a filmnek, a sikerhez vezető létra legalacsonyabbfokának, Valerie volt a címe. Egy gimnazista lányról szólt, akitolyan megszállottan érdekeltek a vámpírok, hogy mágikusmódon maga is azzá vált és aztán rettegésben tartotta aziskoláját. Két héttel azelőtt válaszoltam egy hirdetésre, amit aBackstage-ben találtam, ami végül egy olyan téglaházhozvezetett Newarkban, amilyenekben általában az idős lengyelasszonyok laknak. Más volt ez, mint a megszokott válogatások,ahol a végén egy átlagos belvárosi szereposztó ügynökségenálldogálsz egy csomó másik lánnyal, akik a falat bámulvanémán mozgó szájjal és fel-le ugráló szemöldökkelmemorizálják a szövegüket. Kicsit ismertem Newarkot. A családom egy a régi newarkizsidó családok közül, akiknek a nyolcvanéves tagjait azetnográfusok felkutatják interjú céljából. Az üknagyapám és a

testvérei hajón érkeztek Lengyelországból és egy zöldségestaligával kezdték, aztán zöldségüzletet nyitottak, amiből egyegész lánc lett. Azzal kezdték, hogy újságot kézbesítettekgolyóstollakért cserébe, és végül gyógyszerrecepteket írtak.Orvosok és fogorvosok, üzlettulajdonosok lettek vagyingatlancsászárok. Segítettek megalapítani az első zsinagógát Newarkban,amelyikben az öcsém barmicvóját és az én barmicvómat istartották. Kérdezd meg apámat és ő mindent elmond róla: a micsaládunk építette Newarkot. Imádjuk Newarkot. Apám márrégen elköltözött otthonról, amikor a szülei maradtak azegyetlen fehér család a környéken. Csak akkor költöztek el,amikor nagyapám nyugdíjba ment és a koruk miatt már nemtudták nagyanyámmal rendben tartani a házat. Bár apám mostegy felkapott kertvárosi városrészben él, körülbelülhúszpercnyire ide, hamar elmondja majd, hogy ő nemváltozott: még mindig ugyanaz a newarki gyerek. Apámszentimentális ember és kicsi koromban sokszor beültetett aCordobájába, hogy megmutassa a régi házat a LyonsSugárúton, a hajdani gimnáziumát meg a régi zsidó temetőt.Olyan sokat beszélt róluk, hogy a newarki járdák otthonossáváltak, pedig én valójában sosem éltem ott velük és a kocsibólsem szálltunk ki soha. Szóval, amikor megérkeztem a címre, úgy éreztem, ismerema nagy tégla családi házat. Kopogtam az ajtón és a filmbehízelgő rendezője nyitott ajtót, farmerban és ritkuló copfbakötött hajjal. Betessékelt a nappaliba, ahol mindent elborítottaka horgolt csipkék és a bútorokra műanyag védőhuzat voltcipzárazva; valószínűleg az anyja háza volt. A dohányzóasztaltfélresöpörték a szoba egyik sarkába, s a helyét egy állványraerősített kamera foglalta el, ami körülbelül akkora volt, mintegy kenyérpirító. A kamera elé álltam és végigcsináltam a meghallgatást, ami

abból állt, hogy levettem a pólóm és sikítoztam. A rendező ésaz asszisztense összevont szemöldökkel hallgatott és anyikorgó kanapén fészkelődve jegyezgettek valamit azírótáblájukra. Két nap múlva felhívtak, hogy elmondják, rámosztották az első áldozat szerepét. A rendező azt is elmondta,hogy Butch Patrick, aki a filmben Eddie Munstert játszotta, azunokatestvére, úgyhogy nagy lehetőségek rejlenek aprojektben. Ahogy a mondás tartja, nincs kis szerep, csak kis színész, smivel akkoriban még nem tudtam, hogy ez az aforizma nemigaz, elvállaltam a megbízást. Rohantam a második homokzsák felé, ahol egy kéz ismétbenyúlt a megvilágított térbe és letépte a szoknyámat aderekamról. Ez a sikítás már nem volt olyan szívből jövő,inkább csak hangos. A táv utolsó harmadán már csak bugyit,edzőcipőt és zoknit viseltem. Amikor az utolsó jelzésig értem,előlépett Maria, a Valerie-t alakító színésznő, és utamat állta. Sikítás. Vége, csapó! Maria egy kétségtelenül anorexiás, űzött tekintetű szőke csajvolt. A sötét karikákat a szeme alatt a hófehér smink sem tudtaeltüntetni. Ahogy a háttérből világító reflektorok fényeátszűrődött a rongyos hálóingén, földönkívülinek tűnt a vékonytestével, ami aránytalanul nagy fejet hordozott. Miért ez a lánykapta a főszerepet, miközben én csak az első áldozat lettem? Miközben arra vártunk, hogy beállítsák a következőjelenetet, Maria és én beburkoltuk magunkat egy-egy paplanba,amit a közeli vízparti nyaralók egyikéből nyúltak le, nyilvánvalamelyikük szüleié volt a ház. Egymást melegítettükösszebújva, s éreztem, ahogy éles csípőcsontja hozzámnyomódik, mivel a külvilágtól semmilyen szigetelés nemvédte. A filmes stáb nyüzsgött körülöttünk, beállították alámpákat a következő közös jelenetünkhöz. Ez volt az utolsó

jelenetem. Az én Nagy Pillanatom. A rendező odajött hozzánk megbeszélni a tennivalókat,amíg az operatőre beállította a kamerákat. Először Mariát szólította meg. – Most ölsz először. Végül megadtad magad a vérszomjnak,ami ellen annyit küzdöttél. Ez egy eksztatikus pillanat. Ezorgazmikus – ahogyan birtokodba veszed a lányt. Élvezd ki.Ne siesd el. Főleg a harapást ne. Hozzám fordult és egyszerűen annyit mondott: – Harcoljvele. Egy egérszerű lány a stábból hosszú mellényben, sísapká-ban és könyékig érő gumikesztyűben bekevert egy vödörművért. Az első felvétel során Mariának le kellett tépnie azutolsó vékony akadályt, ami még a testem és az éjszaka közöttmaradt – a saját tulajdonú bugyimat, amit fel kellett áldoznoma forgatás kedvéért – és le kellett gyűrnie engem a földre. Amásodik felvétel volt a homoerotikus gyilkosság, amiben megkellett adnom magam a vámpírnak és művérben úszvameghalni. Az egérszerű lány nyomatékosan elmagyarázta,hogy jó lenne elsőre felvenni a jelenetet, mert ki van zárva,hogy a művért utána gyorsan letisztítsák rólam, hogy újrafelvegyük. A harci jelenet szánalmas lett. Mariának ahhoz is alig voltereje, hogy elkapja a csuklómat. Testalkatom szempontjábóléletre kelt mása vagyok azoknak a jó húsban lévőrajzfilmfiguráknak, amiket R. Crumb rajzolt, a nagyfenekükkel, az izmos combjaikkal, vékony derekukkal ésméretes melleikkel, ami annyit tesz, hogy Maria ágszerűentörékeny csontjait képes lettem volna egy ütéssel apródarabokra zúzni. Nem engedhettem, hogy a gyengeségeelrontsa az én nagy pillanatomat. Inkább összefontam azujjaimat az övéivel és körberángattam, mint valami bábot, spróbáltam olyan látszatot kelteni, mintha a pom-pon-lány

életemért küzdenék. Aztán hátratántorodtam és magammalrántottam a földre. Elég meglepettnek tűnt. Sikítás. Vége, csapó! A következő jelenet volt a csúcs. Az egérszerű lány magaelé kötött egy fekete gumikötényt, hogy a hentes hout-coutureteljes legyen. A csapat többi tagja csöveket temetett be ahomokba, és úgy rendezték el őket, hogy a nyakam mögülbukkanjon elő a végük. Amíg körülöttem nyüzsögtek, s ottfeküdtem a homokon, lehunytam a szemem, s próbáltam lassanlélegezni. Teljesen visszavonultam magamba és furcsán álmoslettem, miközben a kicsavarodott bokám lüktetett. Azontűnődtem, hogy vajon elkezdtem-e már halálra fagyni. Amögöttem tevékenykedő hangok azt taglalták, nem lesz-e baj aművérrel, mert elkezdett sűrűsödni, olyan állaga lett, mint azolvadó fagyinak. A forgatókönyv-felelős sürgette a rendezőt ésfelém mutogatott. A rendező végre akcióba lendült. – Rendben. A gyilkosságjön. Kezdenünk kell; mindjárt megfagy az első áldozatunk.Mindenki a helyére. Maria elhelyezkedett fölöttem, véreres szemei besüppedtekaz üregükbe a mély fáradtságtól és az éhségtől. Ellenőrizte,hogy vámpírfogai nem lazultak-e ki. A henteslány odajött ésegy kávéspohárból a számba öntött egy kis büdös olvadt fagyit,hogy legyen mit kiköpnöm az utolsó pillanatban, amikormegadom magam a sorsomnak. Csendet a helyszínen. Forog a kamera. Felvétel. Maria tágra meresztette a szemét, hogy hasonlítson LugosiBélára, minden idők legismertebb vámpírszínészére, és felémhajolt egy lassú, kéjes harapásra. Nem kapálózhattam sokat agondosan elhelyezett művér csövek miatt, így próbáltam az

arcjátékommal érzékeltetni a pánikot. Olyasfajta kihívásnaktartottam a helyzetet, aminek a megoldása elválasztjaegymástól a profit és az amatőrt; az amatőrök csakmegvetésemre tarthattak számot. Elengedtem még egy utolsó,teljesen valós sikolyt, amikor Maria lehajolt a harapáshoz és acsövekből gejzírként tört fel mögöttem a jeges művéráradat,amimindkettőnketbeborított.Halálosgörcsökbenvonaglottam, ahogy a vámpír a holdra emelte az arcát azöléstől megvadulva. Végül mozdulatlanul feküdtem, a fejemoldalra billentettem, vér szivárgott a szám sarkából, a szemeimpedig kifejezéstelenül meredtek előre. Vége, csapó. – Adjatok egy takarót az első áldozatnak. Maria, menj,fürödj le a következő jelenethez. A jelenlévő öt-hat ember különösebb lelkesedés nélkültapsolt és a henteslány odadobott egy törölközőt. Elkaptam, ésolyan gyorsan sántikáltam a ház felé, ahogy csak tudtam. Egyprodukciós asszisztens őrizte a tornácra vezető kaput. – Szabadtéri zuhanyzó – mondta. – Mindjárt itt pusztulok – nyögtem. – Komolyan mondtam. Lerúgtam a most már rózsaszín edzőcipőmet és zoknimat éskomoran indultam afelé, amiről biztosra vettem, hogymegkoronázza az est kínszenvedéseit. Aztán felfedeztem, hogyJersey-től eltérően Hamptonban a parti zuhanyozókból melegvíz jön akkora zuhanyrózsákból, mint egy frizbi. Csak álltam atalpalatnyi betonon és kihúztam a hajamból a szalagokat,gumikat, amíg a forró víz elmosta a csúszós művért és ahideget, és az utolsó órákra csak a csillagokkal teletűzdelt LongIsland-i ég meg a távolban csapkodó óceán maradt. Leráztam agyomromban mocorgó rossz előérzetet. Ez az egész a jó öregtáborozós hangulatban telt, hát nem igaz? A következőmeghallgatás már igazi lesz. A következő felajánlott szerepem

már igazi szerep lesz. Négy nagymellű lány szorongott a törölközővel letakartkanapén a földszinti dolgozószobában a házban. A sminkeslány megpróbálta egyenletesen felkenni a testükre a fehértestfestéket egy szivaccsal, de sehogy sem tudta megoldani,hogy ne legyen túl vastag és töredezett itt-ott, máshol megcsöpögősen híg és folyékony. A lányok a szövegüketgyakorolták egymással, a vámpírfeleségek szerepére készülve,akik majd beavatják bandájukba Valerie-t. Felvettem a pulóverem, hátrasimítottam nedves hajamat ésbefészkeltem magam egy sarokba, hogy kihúzzam a hosszúnakígérkező éjszaka hátralévő részét. A szobát cseresznyefaburkolat borította, tele volt díszpárnákkal, és széles,tengerészcsíkos bútorokkal. A sarokba húzott asztalon egy literkóla és egy üveg ásványvíz kellette magát egy rakásátnedvesedett szendvics meg egy kis chips társaságában.Messzire kerültem ezt a lehangoló kínálatot és helyettemegkerestem az italbárt. Aztán körbejártam egy üvegJamesonnal, mintha én lennék a ház úrnője, és kecsesháziasszony módjára mindenkinek töltöttem egy kis whiskyt aszódájába. Az italtól feléledt a csapat. Megeredt a nyelvünk ésbeszélgetni kezdtünk a vetkőző bárokról és a pasijainkról, aszcientológiáról ésavégbélméregtelenítésről,aszínésztanárokról és a belvárosi éttermekről. Elmélkedtünk a nagy feminista kérdésről: miért nevezik anői vámpírokat „vámpírfeleségeknek”, amikor pedig a férfiakatnem hívják „vámpírférjeknek”? A nemünkkel szembenelkövetett igazságtalanság ellenére a vámpírfeleségek végülkimentek, hogy felvegyék a jelenetüket, én megösszegömbölyödtem egy fotelban és egy párnát magamhozszorítva elaludtam. Akkor ébredtem fel, amikor a vámpírfeleségek frissen

zuhanyozva visszatértek, törölközőbe csavarva és hajuk néhányszála még őrizte a fehér smink maradékát. Kint már pirkadt,kicsit világosodott az ég alja a hajnalra várva, és csak Mariamaradt kint az utolsó jeleneteit felvenni. A rendező helyettesebehozta az előzőleg leforgatott jeleneteket és felerősített a tévémellé egy kamerát. Eléje gyűltünk, hogy megnézzük az addigi anyagot.Izgatottan vártam, hogy lássam magam. Úgy gondoltam, istenialakítást nyújtottam, a nyilvánvaló korlátokat számításba véve. Úgy tűnt vagy száz jelenetet néztünk meg, mire azenyémhez értünk, és kivétel nélkül mind tűrhetetlenül rosszvolt. Nem lett volna szabad meglepődnöm azon, hogy amikorvégre feltűntem a képen, olyan rossz volt a világítás, hogy aliglátszottam. Egy csomó röpködő sárga hajszalag meg egy párugráló cici voltam a sötétben. Haldokló vonaglásom olyan elmosódottnak tűnt, hogybiztos voltam benne, végül kivágják majd. Kisétáltam a tornácra a napfelkeltét nézni, mert úgydöntöttem, eleget láttam. Még viccből sem lehetett azt állítani afilmről, hogy jó volt. Végül csak egy másik ébren töltöttéjszaka lett belőle és egy másik halogatott csekk, ami sosemérkezik meg. Viszont legalább volt egy történetem. Ezeknek aszürreális és értelmetlen éjszakáknak a végén mindig ott volt atörténet, amit elmesélhettem. Az egyik vámpírfeleség, aki Ellen Barkin kiköpött másavolt, utánam jött. Kabátokba és paplanokba pólyáltukmagunkat és bevackolódtunk mindketten a tornácon lévőhintaágyba. Taylor garbót viselt és valahogy nem illett aValerie stábját alkotó alacsony költségvetésű pornósztárokhoz.Sűrű, vörösesszőke haja volt és kicsit kopott már a barnasága abőréről a szeplős kis orra körül. Beszélgettünk, miközben néztük, ahogy az ég alja aleghalványabb citromsárgából és narancsszínből meg

halványkékből átvált erősebb árnyalatokba. – Szóval, mit csinálsz, amikor éppen nem a művérrelfröcskölt cicidet fagyasztod le a nagy semmiért, aranyom? Taylor enyhe déli akcentussal beszélt, ami lehetővé tette,hogy büntetlenül „aranyomnak” szólíthassa az embereket. Elmondtam neki, hogy a Wooster Groupnak dolgozomgyakornokként, egy legendás belvárosi színháznak. Hosszúnapokat töltöttem a Performing Garage-ben, a Wooster és aGrand utca sarkán, ahol papírokat fűztem le Spalding Grayszámára és tejeskávét hordtam Willem Dafoe-nek. Beültem apróbákra, ahol Elizabeth LeCompte rendezőnő posztmodernsámánként szétszedte, újra összerakta és világra segítette aszínpadi műveket, hogy a jelen tátott szájjal csodáltmesterműveivé váljanak. Amikor Kate Valk vagy egy másik kétségbeejtően elegánsWooster veterán megsajnálta a kedvenc gyakornokait,meghívtak egy italra a sarki Lucky Strike bisztróba, a borégette a szám sarkán a borítéknyalás közben szerzett vágásokat.De a Performing Garage-ben töltött órák voltak életemfénypontja akkoriban. Gyakornok barátaim voltak a főszereplőia New York-i kísérleti színház következő nagy hullámának;meg voltunk róla győződve. – Valószínűleg ők a legjobb színházi társulat és én atámogatást kérő leveleikhez nyalom a borítékokat. – És mivel keresed a betevődet, amikor éppen nem aművészetek rabszolgája vagy? Rendszerint hazudtam, amikor erről kérdeztek az emberek,de Taylornak valamiért elmondtam az igazat. Bevallottam neki,hogy megosztom az időm egy kopott, de menő Canal utcaitoplessbár és egy még kopottabb és egyáltalán nem menőtopless-show között a Times Square-en. A táncot azután kezdtem, hogy otthagytam a New YorkEgyetem Tisch Művészeti Iskoláját. Tizenhat évesen vettek fel

egy különleges felvételi program jóvoltából, és a szüleimbezsuppoltak egy hálóterembe tizenkét emelettel a WashingtonPark felett, mielőtt még a jogsit megszerezhettem volna.Amikor hat hónappal később otthagytam és a közmondásos„inkább az élet iskoláját akarom járni” szöveget szajkóztam,apám nem vette be. Miközben rákot és gombát evett a JaneStreet Seafood előtt, egyetlen nyisszantással elvágta a pénzügyiköldökzsinóromat. – Hat hónapja még azt mondtad, „nem kell a gimi, érettvagyok már a főiskolára”. – Miközben beszélt, arca dühtőlvöröslő léggömbbé fújódott. – Most meg „nem kell a főiskola,érett vagyok már az életre”. Az élet pénzbe kerül. – Épp úgy, mint a főiskola. – Szövegelni azt tudsz. Azt hiszed, vicces az út, amitválasztottál? Tőlünk nem kapsz semmit. Próbáld ki, hogyanalakulnak majd a dolgaid, és aztán meglátjuk, változik-e avéleményed a főiskoláról. Igaza volt. Az élet tényleg pénzbe került. És New Yorkbanmég annál is többe, én pedig botcsinálta koktélpincérnőkéntsosem tudtam eleget összekaparni a Vörös Oroszlánban aBecker utcában. Egy gyakornoktársam a Kit Kat Clubbandolgozott az Ötvenkettedik és a Broadway sarkán, ésmeggyőzött róla, hogy ők sokkal jobban tolerálnák hiányospincérnői tudásomat. Egy nap elmentem vele és körülbelülnegyven percet töltöttem pincérkedéssel, mielőtt megráztam aseggemet, és a színpadra ugrottam egy kölcsöntangában. Azokban,akiksosemhúztakanyagihasznotszexualitásukból, mi, többiek elkerülhetetlenül kiváltjuk aszélsőséges érzelmek egész sorát és a kérdést: miért veti levalaki a ruháját pénzért? Mi késztet minket erre a kezdetifejesugrásra? Mitől lesz az egyik anyagilag megszorult lánybólsztriptíztáncos, a másikból pincér egy gyorsétteremben, aharmadikból orvostanhallgató? Rá akartok jönni a rejtély

nyitjára. Össze akarjátok kötni a közös pontokat, hogy biztosravehessétek, nem a ti lányotok lesz a következő a színpadipózna mellett. Szar kapcsolat az apámmal, alacsonyönbecsülés, asztrológiailag elkerülhetetlen kalandvágy, álmoka sztárságról, depressziós és szorongásos tünetek, kábítószereshajlamok – rakd mindezt az üstbe, keverd meg és a végénkiemelkedik a vegyületből az ideális szexmunkás fénylőn éskészre főzve. Csak nézd végig az ellenőrzőlistát. Ne aggódj, ez nem a tekicsi lányod. Ő sosem lesz olyan, mint én. A sztriptíz a Peeplandben és a Baby Dollban eleget hozottahhoz, hogy vegetáriánus készkajákon éljek, néha eltöltsek egyestét a Max Fish-ben, és béreljek egy kis lakást a Lower EastSide-on, de arra már nem telt, hogy pezsgőben fürödjék. – Túl sokat melózol, és alig keresel vele, ebben szét fogmenni a térded – mondta Taylor. – Betöltötted már atizennyolcat? Épphogy annyi voltam. – Jó, mert Diane ellenőrizni fogja. Nem nyomhatsz a kezébevalami gyenge hamis személyit, mint a félrészeg portásoknak. Azzal átadottegy névjegyet,amin aranyozottdombornyomással a „Crown Club” felirat volt olvasható, egykis koronával az „o” betű felett, s alatta egy telefonszám. Találtegy tollat a táskájában és leírta a saját számát is. – Diane vezeti az escort ügynökséget, ahol dolgozom. Ez alegjobb New Yorkban. Mélyen áron alul adtad magad eddig.Ha eljössz velem dolgozni, egy szempillantás alatt megváltozikaz életed. Egy escort ügynökség. Ez olyan egyszerűen és elegánsanhangzott. Úgy képzeltem, Diane egy elegáns nő krémszínűnadrágkosztümben, alacsony sarkú cipőben, kis gyémántfülbevalókkal. Hidegnek és ravasznak tűnik majd, de lesz egyrejtett oldala, tele anyai gyöngédséggel, mint Candice

Bergennek a Mayfloiver Madam című filmben. Ő lesz az, akitmajd csodálhatok, aki majd segít rajtam. Nem leszek ilyenkimerült, több időm lesz a színészi karrierem felépítésére. Taylor átfonta karjával a vállamat. Új barátnők voltunk,összefogódzkodva a hideg ellen és farkasszemet néztünk afelhőtlen ég határtalanságával. A nap éppen feljött; a stábbecsomagolta a felszerelést és elkezdték bepakolni akisteherautóba. A színészek kiszállingóztak a tornácra, ésvárták, hogy ki viszi őket vissza a városba. A Mayfloiver Madam kedves ötlet volt, de tudtam, hogyvalószínűleg nem fogom felhívni Diane-t. Az escort munkakicsit magasnak tűnt még. Azért eltettem a kártyát, ha esetlegmeggondolnám magam.

3. fejezet 1991 hálaadás napján elővettem a kártyát, amit Taylor adott,és felhívtam az ügynökséget. Amikor olyan dolgot teszel,amiről nem is álmodtál, az gyakran észrevétlen kis lépésekbentörténik. Egy icipicit átlépsz a vonalon, aztán megközelíted akövetkező vonalat. Egyik nap egyszer csak úgy érzed,magányos vagy, esetleg nincs pénzed vagy depressziós leszelvagy csak kíváncsi. Vagy ülsz a szüleid házában a kanapéncsendben fuldokolva és az emlékek láthatatlan párnájanyomódik az arcodba. És már amúgy is az a fajta lány vagy; hamár eddig jutottál, mit számít még egy telefonhívás? A barátom, Sean és én a családommal töltöttük azünnepeket. Vívódtam rajta, hogy magammal vigyem-e, de avágyam, hogy velem legyen, legyőzte a vonakodásomat, hogybárkit bemutassak a szüleimnek. Úgy gondoltam, talánszerelmes vagyok Seanba, bár ezt azzal a mélységes hittelvettem tudomásul, hogy a romantikus szerelem olyanösszeesküvésvolt,amelyetakapitalistavilágmarketingeszköznek használt, a média pedig Hamupipőke

altatójának. Mielőtt Seannal találkoztam, kalandból kalandbakeveredtem, szakításból szakításba estem, egyik fiú követte amásikat (s egy-két lány is), s még csak nem is pislogtam azon,milyen gyorsan hunyt ki a kezdeti láng. Sosem vártam, hogybárki megmarad mellettem. Amikor vele találkoztam, mégmindig csak tizenhét voltam, már hat hónapja táncoltam, éssosem volt még igazi barátom, még amolyan gimisegyüttjárásom sem. Aztán egyik délután megjelent Sean aPerforming Garageben, hogy meglátogassa a barátait. Vékony, magas srác volt őzike szemekkel, hullámos sötéthaja a válláig ért és gyönyörű muzsikus ujjai voltak. Pénztelenművész volt arisztokrata ősökkel, tehetséges színész és gitáros,aki egy kétszobás lakás társbérlője volt a Rivington utcában.Én egy sarokra onnan béreltem valakivel közösen egyegyszobás nyomortanyát a Ludlow utcában. Első randevúnkon tavaszi tekercset ettünk és söröztünk aházunk tetején az alacsonyan lógó felhők alatt. Egy hirtelendörgés és villámlás miatt talpra ugrottunk, az alattunk lévőautóparkolóban pedig felharsant a kocsiriasztók szimfóniája.Kövér esőcseppek verték a ház kátrányozott tetejét, mi pedigaddig maradtunk, amíg teljesen el nem áztunk, ő pedig fölémhajolva lassú, sör ízű csókokban fürdetett, miközben az esőbenmellettünk úszni kezdett a kínai kaja maradéka. Izgató volt. Nagyszerű volt. Ez volt a legjobb randim és ő volt a legjobbpasi, akivel valaha is találkoztam, addig legalábbis. Seant nem igazán érdekelte, hogy vetkőző táncos vagyok.Sőt egyszer-kétszer eljött megnézni. Tetszettek neki a cipők,amiket ilyenkor viseltem, és valahogy izgatónak találta.Rendszeresen meghallgatta a munka során szerzett, Fellinivilágába illő kalandjaimat, csak ritkán látszott, hogy nemigazán rajong ezért az életmódért. Az El Sombreróba jártunk enni vagy a Two Boots pizzázóba

és esténként a Max Fish-ben ittunk a barátainkkal, akikkülönböző zenei bandákból vagy színházi csoportokbólverbuválódtak. Rossz minőségű kokót vettünk az utcán, aztánfelszippantottuk, miközben teásbögréből hörpöltük a gintonikot és egész éjjel a művészetről meg az elidegenedéskülönböző fokozatairól beszélgettünk, s arról, mennyireszeretnénk „valódi életet” élni. Egy idő után úgy gondoltam,szerelmes vagyok, de közben keresztbe tettem az ujjaimat, haesetleg még sincs igazam. Seannal ugyanazon a buszon érkeztünk a szüleimhez, aminannyiszor ültem előtte, amikor gimnazistaként bementem avárosba a színjátszókörbe vagy táncórákra, esetlegrockkoncertekre, amelyekről mindig azt hazudtam, csak egybarátnőmnél alszom. A legtöbb fa már lehullatta a leveleit, de afű még élénk méregzöldben pompázott. A hetvenes évekbeliszürke, kétszintes ház a nem-foglalunk-állást állásfoglalásavolt, a társadalmi hovatartozás mementója. Az utcában mindenház variációnak tűnt egy témára, ugyanannak a Legokészletnek az elemeiből. A szüleim elsöprő ölelésekkel fogadtak minket az ajtóban,majd levertek a lábunkról a szorongásból fakadó túlzottszívélyességükkel. Apámat még sosem láttam olyansoványnak, mert a sérve miatt alig tudott enni. Amikor az arcaaz enyémhez ért, hideg izzadság borította. Láthatóan betegvolt, s ez megrázott engem. Mit fogok csinálni, ha valamitörténik az apámmal? Mindig ő volt a szikla a családban, az afajta ember, aki azt gondolja, az orvosok a gyengéknek valók,fogorvoshoz menni meg tiszta időpocsékolás. Libabőrös lettem, ahogy a lépcsőn felmentem vele.Megbotlottam és meg kellett kapaszkodnom. Apámvisszanézett és viccelődni próbált. – Vigyáz, kismalac. Gondolom, megint elkezdtél enni, azértbotladozol.

A barátomnak pedig azt mondta: – Hát nem kecses? Kiskorában itt táncolt fel-alá, mi megúgy hívtuk, Katrinka. A Hatalmas Katrinka egy némafilm sorozat szereplője volt.Wilna Hervey játszotta, egy komika, aki 190 centi magas voltés százötven kilót nyomott. Ezt a becenevet kaptam apámtól,amikor azt gondolta, bumfordi vagyok. Az apám volt a szikla. A bokámra kötözött szikla, ami lehúzott, mikor kiestem ahajóból. Egy pillanat alatt átváltottam az egészségéért érzettaggodalomból abba a kívánságba, hogy bárcsak halna éhen ott,a hálaadás napi asztal mellett, miközben egy egész vagon kajavan előtte. Sikerült elkerülnöm a hálaadás napi előkészületeket ésmeghúztam magam a földszinti dolgozószobában a kanapénegy családi fotó alatt, amihez nagyon vonakodva adtam abeleegyezésem annak idején. A családom minden tagjamereven kihúzva áll rajta egy kis zöld fűdarabon a hátsókertben. A medence fehér széle repülő csészealjnak látszikmögöttünk és az éles napsütés miatt kétdimenziós színesfoltokká redukálódtunk a képen. Oda nem illően vékony lábak hordozzák apám disznószerűtestét. Hunyorogva néz a kamerába s emiatt az elégedetlenségmélyen bevésődött szarkalábai még erősebben látszanak aszeme alatt. Anyám bőre még mindig ragyogó és feszes aképen, de úgy áll, mintha éppen hasba vágta volna valaki.Öcsémet, Johnnyt gondozatlan jamaikai hajfonatai Gorgónakmutatják, én meg egy ártatlan fehér pólóban egyensúlyozokmögötte erőltetett mosollyal, mindig ez jelent meg az arcomon,ha a szüleimnél voltam. Olyan önkéntelen reflex volt ez, mint alábam megrándulása, amikor gumikalapáccsal ütöttek atérdemre. Sean bevette magát Johnny szobájába és Pink Floydothallgattak. Kidugták a fejüket az ablakon és megosztoztak azon

a mariskán, ami mindig Johnny szájában lógott. A szüleim akkor fogadták örökbe Johnnyt, amikor énnégyéves lettem. Lábujjhegyen bámészkodva vártam azérkezésére, a copfjaimat lóbálva kukucskáltam a fehérvaskorlát felett a lépcső tetejénél. Anyám felsétált hozzám,kezében egy takaróba pólyált csomaggal, amiről kiderült, hogyegy aszalt szilva arcú kisbaba, fekete göndör fürtökkel.Azonnal megszerettem ezt a meleg, élettől lüktető apró lényt.Egy élő játék volt számomra a baba illatával, a puha dundikarjaival, és nagy kék szemeivel. Képes voltam órákig ringatnia kanapén ülve és csiklandozni a fülét, puszilgatni a pici orrát. John nem volt könnyű gyerek. Nem volt olyan gyors ésvicces, és nem akart annyira örömet okozni és megfelelni, mintén. Hogy ez az elejétől igaz volt-e, nehéz eldönteni, de haegyszer megkaptad ezt a leírást magadról, hát nagyon nehézeltérni tőle. Apám szerint Johnny születése óta terhelt volt, sezzel mintegy hárítani akarja, hogy ő lenne a hibás a fiúkésőbbi függőségi korszakáért, a romboló kábítószereskalandjaiért és vallási szélsőségeiért. Életének első néhány évében Johnny szüntelenül az anyámlábába kapaszkodott, míg én boldogan aludtam az apámcégének softballcsapatától kapott pólójában. Mi választottuk,melyik oldalon állunk. Szerettem Johnnyt, de apámkedvencének lenni még jobban szerettem. Johnny most a haszidista vallásnak hódol és Jeruzsálembenél. Napjait a zsinagógában heverve tölti és néha dolgozik kicsitolajbogyószüretkor vagy organikus gyógynövény tonikot árul.Arról álmodik, szerez egy kis földet meg egy kecskenyájat ésnéhány saját olajfát. Az ő világában a nők és a férfiak különszobában esznek. Ez egy olyan világ, amelynek megvan a sajátlogikája, de számomra kevés hely akad benne. Néha azértbeszélünk telefonon. Amikor eszembe jut a fia születésnapja,akkor küldök neki ajándékot.

Azt szoktam mondogatni, Johnny hibája, hogyeltávolodtunk egymástól. Ő az, akinek széles karimájú feketekalapja elrejti a szemét és ő vett fel egy archaikus hitrendszert,nem én. De az igazság az, hogy amikor a dolgok rosszrafordultak, elrohantam otthonról és magára hagytam őt.Megígértem neki, hogy majd visszamegyek érte, de sosemtettem meg. Azon a hálaadás napon lementem a földszintre ésegyedül üldögéltem a kanapén és nem figyeltem oda, amikorelmesélte, hogy apám fejbe vágta a telefonnal előző este. Anyám egyfolytában sürgölődött a konyha és az étkezőközt, elmerült abba a misztériumba, amit az ünnepi asztalmegterítése és a tökéletesen időzített étel-előkészítés jelentett aszámára. Apám a nappaliban játszott nagyra becsült Stein-waypianínóján.Fáradhatatlanulpróbálkozottegymusicalegyveleggel, félúton mindig elakadt, mert háromszorossebességgel próbálta őket lejátszani. Mindig úgy játszott,mintha lenne valahol egy, a jelenleginél fontosabb dallam afolyamatosan távolodó horizont szélén, amihez soha nem jutottel igazán. Ugyanerre a túlpörgetett muzsikára indultam behajdanán és kezdtem kitárt karral átpörögni a nappalin. Ahogy pörögtem, apám elkezdett Katrinkának hívni, desosem hallottam addig a Hatalmas Katrinkáról. Továbbtáncoltam. Én voltam a Kecses Katrinka, a TehetségesKatrinka, aki olyan éteri újjászületése volt egy nőnek, hogycsak finoman továbblebegett. MiutánNewYorkbamenekültem,valahányszorvisszatértem New Jersey-be, úgy éreztem, mintha nylonzacskóthúznék a fejemre a határon. Minél többet voltam ott, annálkevesebb oxigénem maradt. Levegő után kapkodtam, maga aház is fojtogató volt, és a zene meg a családi fotók és maga acsalád meg a barátom is az emeleten, aki mindezt látta. Talánez volt az oka, hogy előhúztam a névjegyet a táskámból, amitTaylor adott. Lyukat akartam ütni a zacskón, lélegzethez

akartam jutni. A Crown Club egész éles eszköznek tűnt ehhez,s ez volt a legjobb, ami éppen akkor eszembe jutott. Azemeleten elég hangosan szólt ahhoz a zene, hogy senki nehallja meg, hogy telefonálok. Nem hittem, hogy hálaadásnapján tényleg felveszi majd valaki a klubban, de persze bentvoltak.

4. fejezet Amikor megérkeztem az interjúra a belvárosi, barna kővelborított épületbe, egy kecses, barna hajú lány nyitott ajtótszéles mosollyal, tréningruhában és mezítláb. – Diane éppen telefonál az irodában. Gyere be és várd meg.Én Julie vagyok. Kezet ráztam vele és bemutatkoztam. Feltételeztem, a sajátnevünket használjuk, amikor a többieknek bemutatkozunk.Nem tudom, mi késztetett erre. A vetkőzőklubokban aművésznevemet használtam attól kezdve, hogy beléptem azajtón. Talán azért gondoltam, mert a Julie olyan prózaianhangzott. Habár az ember sosem tudhatja, milyen logikaalapján építi fel egy másik lány a munkában használtszemélyiségét. Lehet, hogy Julie csak egy kisvárosi lánybenyomását akarta kelteni, és valójában Jezabelnek hívták. Követtem a lányt egy rövid előszobán át a vaníliasárgávaldekorált egyszínű nappaliba, ahol Taylor és egy másik lányüldögélt. A falak, a szőnyeg, a kanapék, a díszpárnák és aszekrények mind vaníliasárgában pompáztak. Az egyetlenszínfolt egy Georgia O’Keefe poszter volt egy narancssárgapipaccsal, ami a kanapé felett lógott. Valaha nagyanyámelőszobájában ugyanez a kép lógott kicsiben, bekeretezve. Akép alatt egy idézet állt O’Keefe-től: „Egy virágot senki sem látigazán… a látáshoz idő kell. Mint ahogy egy barátságkialakulásához is.” Mióta ezt írta, Georgia szegény pipacsaitmegint láthatatlanná degradálta a tömegtermelés, és ott lógtak a

középnyugat orvosi várószobáiban és escort ügynökségein. Julie lehuppant egy simára nyalt hajú, modell külsejű lánymellé a kanapéra, aki enyhe kelet-európai akcentussal beszélt.A modell bemutatkozott, majd azonnal visszatért a figyelme atévében futó sorozatra. A szobát kínai kaja illata töltötte be, desehol nem látszott ételmaradék. Taylor felugrott a fotelből, ésodajött, hogy üdvözöljön és megöleljen. – Úgy örülök, hogy eljöttél. – Aztán odafordult a kanapénülő csajokhoz. – Ő az a lány, akivel a forgatáson találkoztam. Üres tekintettel meredtek rá. Mindhárman tréningruhábanültek, de tökéletes frizurával, kisminkelve és felékszerezve. Ahátsó padon üldögélő jégtáncosokra emlékeztettek, akik várják,hogy bemutassák, mit tudnak. A nappali mögötti helyiség eredetileg ebédlő volt, aztalakították át irodának. Egy hosszú asztalt toltak a falnak, amintöbbszörös irattartó rekeszek voltak. A másik fal mellett négyfehér, redőnyös irattartó szekrényke állt. A szoba távolabbivégében egy ablak nyílt a városra, ami apró fényekkel pulzálófekete bársonynak mutatta a külvilágot az amúgy szüntelensárga belső térben. Két gurulós szék állt az asztal előtt. Azegyikben egy egészségtől rózsás arcú gömbölyded nő ült, afején bokrétával díszített hajpánt. Egy kitömött rénszarvasállatka állt előtte az asztalon, pedig hol volt még karácsony.Felénk nézett, ahogy ott álltunk Taylorral és az ujjaivalmutatta, hogy csak öt perc. Valaki ült mellette a fotelban éshangosan, bosszúsan beszélt a telefonba, akiből csak egyrozsdavörös hajpamaccsal koronázott krémszínű kosztümötláttam. A kosztümnek erős queensi akcentusa volt.Feltételeztem, ez Diane. Taylor felhasználta a következő néhány percet, hogybeavasson. Behúzott egy sarokba és összeesküvők módjárasuttogott. – Hol vannak a ruháid?

Egy rövid ujjú, zöld, gyűrtbársony miniruhát viseltem necc-harisnyával és azzal a törpe tűsarkúval, amit évekkel azelőtt aszüleim vettek a templomba járáshoz. Ez volt az egyetlenmagas sarkú cipőm, ami nem volt olyan magas, mint egytorony. A fekete kabátomat a karomra vetve vittem. – Rajtam. – Tényleg? Csak ennyi van? Taylor odakísért a faliszekrényhez és kihúzott három szépenvasalt kosztümöt, a szoknyák rövidek voltak, de ízlésesek, afelsők jól szabottak. – Nem akarunk kurvának tűnni, amikor átmegyünk egyhotel előterén. Kosztüm vagy egybeszabott ruha, szexis, dekonzervatív, hét centis tűsarkak, combfix harisnya és drágaalsónemű kell. Nekem egyikből sem volt. – De az sem olyan szörnyű, amiben jöttél – vigasztalt. –Láttam már rosszabbat is. Ebben a pillanatban Diane letette a kagylót és intett, hogymenjek be hozzá. Ahogy rám nézett, a pillantása mindentelárult. Házsártos és nyers lévén merészen felmért, mint egyárucikket, amivé végül is lettem a keze alatt. Néhány bevezetőkérdés után egy jellemzést diktált rólam a hajpántos nőnek, akitEllie-ként mutatott be. Ellie egy index kártyára írta, amit Dianediktált. – Haja: gesztenyebarna. Szeme: világosbarna. Kilencven,hetven, száz… tíz. Akár a nagyfenekű szerepét isráoszthatnánk. Tizennyolc éves, jó alakú, telt idomúszíninövendék olyan arccal, mint… Winona Ryder. Mitvállalsz? – Hogy érti? – Hajlandó vagy nővérnek beöltözni? – Hm, igen. Ellie minden válaszomnál kipipált egy négyzetet a kártyán.

– Domina jöhet? – Miért ne. – Két lány együtt? – Igen. – Szobalány? – De nem kell takarítanom, igaz? Diane válasz nélkül Ellie-hez fordult. – Ez azt jelenti, igen. – Privát vetkőzőszám? Diane a kolléganőjéhez fordult és a válaszommal egy időbenkezdett beszélni. – Bármit megtesz. Ellie bólintott és kipipált egy utolsó négyzetet. A bármire isvolt egy kocka? A „bármit megtesz” elég pontos megfogalmazás volt. Apeep show-kban és vetkőzőbárokban sokkal illetlenebbdolgokat tettem meg tizennyolc éves korom előtt, mint amitegy átlagos nőnek akár egész élete során eszébe jut. Eggyeltöbb vagy kevesebb, mit számított? De az escort munka másvolt, nem igaz? Egy picike rossz előérzet kezdett mozgolódnivalahol a szegycsontom alatt. Akármilyen szépítő kifejezésekethasználnak rá az emberek, de mégiscsak arról beszéltünk, hogypénzért kefélünk, hát nem? Az önbizalom élő szobra voltam,amíg ott nem álltam annak a szobának a közepén a vacakruhámban, miközben Ellie kipipálta a „bármit” kockát. Aszorongás zuhatagként tört rám. Mi van, ha elkapok valamibetegséget? Mi van, ha gusztustalan a dolog? Mi van, ha ez akövetkező lépés olyan törést okoz a szívemben, ami sohasemgyógyul be? – Elhoztad a személyidet meg az útleveledet? Előre megmondták, hogy az interjúhoz kétféle igazolás kella személyazonosságomról. Átadtam őket. Szerencsére néhányhónappal azelőtt megleptem magam egy útlevéllel a

tizennyolcadik születésnapomra. El voltam ragadtatva a húszasévekbeli Párizsról szóló történetektől, és a leghőbb reményemvolt átjuttatni oda a fenekemet, bármi áron. Tudtam, hogy ahetven évvel azelőtti Párizs már rég nem létezik. Ennekellenére a város vonzása ott sajgott a csontjaimban. Már anevétől is órákig tartó boldog álmodozásba estem.Legszívesebben Párizs közepén landoltam volna, hogy bortigyak és verset írjak és engedjem, hogy a város átitassa alelkemet a városlakók szemléletével és kifinomultságával.Amikor megkaptam az útlevelet, még abban reménykedtem,hogy majd egy vámtiszt kezébe adom legközelebb a CharlesDe Gaulle nemzetközi reptéren. Helyette Diane kezébenyomtam a Crown Clubban, de ez csak egy szimpla átmenetimegálló volt, mondtam magamban. Diane ugyanazt a monológot adta elő a ruháim kapcsán,mint Taylor, és megesküdtem magamban, beszerzek néhánydivatos darabot, amint megengedhetem magamnak. Pár óránbelül rögtön be is dobtak a sűrűjébe. Taylor elmondta, hogyszerencsém van, hogy rögtön az első estémen munkát kaptam.Nem lesz semmi gondom, biztosított felőle, ha másért nem, háta korom miatt sikerem lesz. Én voltam köztük a legfiatalabblány és mindig is hasznát vettem az ártatlan külsőm előnyeinek.Hiába próbálkoztam minden erőmből tizenévesen, hogykemény punk legyek, senki se vette be – a csontom velejéigrendes lány vagyok. S ez jó szolgálatot tett a nem olyantisztességes vállalkozásaim során. Szóval, az első estémen egy jól ismert rádiós műsorvezetőlakására küldtek ki. Ellie, aki gyakorlatilag egy elpuhult,pitesütögető, konfekcióruhában járó kerítőnő volt, megtanítottrá, hogyan használjam a saját kis hitelkártya-leolvasómat éspontos információkkal látott el arra nézve, hogyan és mikorkell a tranzakciót végrehajtani (rögtön érkezés után) valamint aszabályokról, hogyan kell bejelentkezni a cégnél munka előtt

és után. Mielőtt elindultam volna az első „randimra”, Taylorbevitt a hálószobába, leültetett az ágyra és adott néhánytanácsot. Tényleg a szárnyai alá vett. – A nagy trükk az, hogyan tudod a legtöbbet elvenni alehető legkevesebbért, érted? Az egy órából mindig csináljkettőt vagy hármat és érd el, hogy egy sima szopás még aszexnél is többnek tűnjön. Ahogy Seherezádé, mi is mindig a történetet kerestük, amiolyan ellenállhatatlan volt, hogy ott kellett tartaniuk minketmég egy órára, hogy hallhassák a végét. – Némelyik éjszaka nagy szívás. Van, hogy csak ülünk ittegész éjjel és senki nem telefonál, máskor meg egész éjszakáslimuzinutakra visznek a kokótól lankadt farkú, más városbólvaló üzletemberek. A kettő kiegyenlíti egymást. Mindig,mindig használj gumit. A száddal rakd fel és akkor észre seveszik. Escort névként az Elizabethet választottam, mert olyanvalósnak hangzott és mert – az Eduardóval meg a Janice-szelegyütt – ez volt az a név, amit gyerekként a kitalálósjátékokban használtam. Én voltam Elizabeth, Franciaországkirálynéja, meg Elizabeth a „Három medve” című meséből,aztán Elizabeth, a hetedik Brady kölyök, Elizabeth, a franciaellenállás harcosa. Mindezekhez egyszerűen hozzáadtam, Elizabeth, a call-girl,Elizabeth, a csaló. Seannal nem volt olyan a kapcsolatunk,hogy ötpercenként hívtuk volna egymást, úgyhogy valójábannem is hazudtam neki, csak nem említettem, hogy aznap estemerre leszek. De tudtam, ha megmaradok ennél a munkánál,előbb-utóbb szükségem lesz néhány kemény hazugságra.Taylor azt mondta, a lányok néha azzal etetik a fiúikat, hogynéhány éjszakára felszolgálást vállaltak. A pincérkedéskockázatos hazugság volt, mert a pasid bármikormegjelenhetett, hogy meglepetést okozzon, s aztán lebuksz.

Arra gondoltam, hagyhatnám, hogy Sean továbbra is azthiggye, még mindig a klubban táncolok. Bár vetkőztem, azértaddig nem igazán hazudtam. A szüleimnek persze, de abarátaimnak nem. A barátomnak semmiképp, főleg az én igazipasimnak a gyönyörű kezeivel. Sean bemutatott Elvis Costellónak. Ahogy kimentem azirodából aznap este az első vendégemhez, a „Szinte kék” címűszámának a szövege pörgött a fejemben. „Van egy részem, amisosem hazudik, mindig igaz. Mindig.” A másik részem –Elizabeth, tizennyolc éves, telt idomú színinövendék olyanarccal, mint Winona Ryder, bármit megtesz – kilépett az utcáraegyedül, és leintett egy taxit, hogy vigye a város egyik jobbkerületében álló toronyházhoz. Olyan érzésem volt, mintha egy filmben mozognék, valamijó dzsessz aláfestéssel. Mint egy Woody Allen-filmben egyNew York-i szerelmes slágerrel a háttérben. Az egyik szereplőegy fiatal, eltévedt színésznő, aki egyszer csak egy taxibantalálja magát, útban a belváros felé, hogy kikezdjen egy rádiósszemélyiséggel. Muriel Hemingway főszereplésével. Az énfőszereplésemmel. A film már forgott. Nem állhattam meg,hogy újragondoljam a dolgokat. A taxiból kilépve látszott a leheletem a hideg éjszakában észsebre tett kézzel sétáltam el a portás előtt, aki udvariasanbiccentett. Majdnem a tetőig mentem a lifttel, majdbekopogtam egy ajtón. A rádiós műsorvezető szinte azonnalnyitotta is. Megismertem az arcát azokról a plakátokról, amik aműsorát hirdették a metrókocsikban. Egy hidegtől párás, féligüres poharat tartott a kezében, kasmírmintás fürdőköpenyefélig nyitva lógott rajta a lazán megkötött öv miatt, s látszott,hogy selyem alsónadrágot visel alatta. – Te biztosan Elizabeth vagy. Kérsz egy italt, drága? Készségesen elfogadtam a meghívást, teljesen figyelmenkívül hagyva Taylor tanácsát, hogy maradjak józan. Olyan

elegáns akartam lenni és magabiztosan irányítani, mint ő, detudtam, hogy odáig még el kell jutnom. Semmi nem hangzottcsábítóbban, mint az ital ismerős perzselése a torkomban.Követtem a pasit a lakásba, ahol elvette a kabátomat és egyszék hátára dobta, s intett, hogy üljek a fekete bőrkanapéra.Leültem, míg újratöltötte a saját vodka-tonikját és töltöttnekem A lakás egy klasszikus agglegénytanya volt drága ésbonyolult lejátszó rendszerekkel, öt magas CD tartó toronnyalés csodás panoráma nyílt a városra. Még mindig háttal álltnekem, miközben kérdések sorát zúdította rám. Megszokásból,gondolom. Megkérdezte, hány éves vagyok, és mivelfoglalkozom, amikor éppen nem „ezt” csinálom. Azt mondtamneki, tizennyolc éves színinövendék vagyok New Yorkban. – Idősebb vagy tizennyolcnál, szivi. Én csak tudom. Az amunkám, hogy olvassak az emberekben. Szemei önelégültségtől ragyogtak, ahogy mellém ült ésátnyújtotta a poharamat, s a másik kezét pedig a combomonnyugtatta. – Nekem nem kell hazudnod. Na, hány éves vagy igazából? Annyira elégedettnek tűnt az intuitív adottságaival, hogyjobbnak tűnt nem vitatkozni vele. – Igazad van. Húsz vagyok. Jövőre végzek. Ahogy tovább beszélgettünk, rájöttem, hogy ebben jóleszek. Egy új adottságomat fedeztem fel. A színészképzés alattaz egész időt azzal töltöttem, hogy felfedezzem a valóságotminden egyes pillanatban, hogy megpróbáljam pusztánmagamat adni. Itt meg kifejezetten a mesterséges valóságramentem, éppen az ellenkezőjére, de ugyanazokat a figyelem ésimprovizációs technikákat használtam. Jó voltam a vetkőzésben – született tehetség, mindenki aztmondta. Soha nem én voltam a legszebb vagy a legjobb testűcsaj, de volt bennem valami, ami arra késztette az embereket,

hogy megbámuljanak. S ami még fontosabb, megvolt bennemaz a dolog, amitől az emberek úgy érezték, hogy őket is látják.A magányos pasik egyszerűen odavoltak ezért. Nekem ezkönnyen ment; színészet volt, ami végül is a mesterségem. Sgyanítottam, ugyanez vár majd rám call-girlként. Születetttehetség leszek abban is. A rádióst lenyűgözte, hogy színinövendék vagyok, amitvalójában hat hónappal azelőtt adtam fel. – Én a Yale dráma szakára jártam – mondta. – Neked is megkellene fontolnod. – Jó ötlet. Tutira megfontolom. – Kedveled Sam Shepardot? – Imádom. – Sam Shepard közeli barátom. El tudnék intézni neked egymeghallgatást nála. Végigvezetett az előszobája falára rögtönzött kiállításon,ami tele volt fekete-fehér képekkel fiatalkorából, amikormindenféle alternatív kis produkcióban játszott. Minden képkissé megbillentve lógott, mintha valaki akkorát ütött volna afalra, hogy megreszketett – talán éppen ő, ahogy átbotorkált ahálószobából a bárba. Elkapta a kezemet és a hálószoba felé vezetett. – Van itt valami nagyon klassz, amit meg akarok mutatnineked. Kérlek, uram, tedd, hogy ne egy üveg kloroform legyen egyantik sebészkészlettel, imádkoztam magamban. Kértem egymásik italt, de oda se hallgatott rám. Nagy lendülettel kinyitottaa hálószobában az egyik faliszekrény ajtaját és berántottmagával. Két ember nyugodtan elfért benne, padlótól amennyezetig állt a polcokon a cowboycsizmák minden létezőváltozata. – Hűha. Klassz. – Arról vagyok híres, hogy mindig cowboycsizmát hordok –

mondta. – Ez a védjegyem. Akarsz levetkőzni? Hátranyúltam a cipzáramért, s közben borzongás futottvégig a lábamon, az a fajta, mint amikor rajtakapnak, hogyvalami rosszat teszel. – Nem, ne itt, hanem kint – intett a hálószoba felé. A háló szürkére volt festve és szürke berber szőnyegborította. Egy gránátvörös ágy volt benne az egyetlen bútor,szembeállítva a tükrökkel borított faliszekrény ajtókkal. Leültaz ágy szélére, s figyelte, ahogy levettem a ruhámat és aharisnyámat, s összehajtva egy csomóba dobtam őket asarokba. A neccharisnya előzőleg belenyomódott acombjaimba és rózsaszín mintákat hagyott maga után.Visszaléptem a cipőmbe és azt terveztem, a tangámat az utolsópillanatig magamon hagyom. Esetlenül álltam előtte, míg egy rövid pillanatig rám nézettbármiféle észrevehető reakció nélkül, aztán elkezdett matatniaz éjjeliszekrénye fiókjában. Egy dolog, ha a színpadon állszmeztelenül és félig részegen, miközben megy a zene ésrózsaszín fények köröznek a lármás közönség feje felett. Deegészen más csendben álldogálni a spotlámpák fénye alatt egyidegen hálószobájában. A karjaimat hosszúnak és idétlennekéreztem. Nem tudtam, hova tegyem őket. Végül a csípőmetválasztottam, bevágtam a szépségverseny pózt. Kicsitgiccsesnek tűnt, de jobb nem jutott eszembe. – Próbáltad már a Rusht? – kérdezte. Megtalálta, amitkeresett. Egy üveg volt a kezében. – Most nem vagyok olyan hangulatban, de te csak csináld. Megküzdöttem volna a láncfűrészes gyilkossal is egy italértabban a pillanatban, de nem akartam eszméletlenre inni magammunka közben. Ez volt az első alkalom, hogy amyl-nitrátotláttam egy homokos klub falain kívül. Lehet, hogy a pasihomokos? Tanultam eleget azokból a fantáziálásokból, amikbe

a klub vendégei beavattak, hogy tudjam, nagyon sokféleárnyalata van a homoszexualitásnak. A rádiós kibújt a selyemalsójából és tárgyilagosan arra kért,térdeljek négykézláb az ágyra és nézzek a tükrök felé. Addigcsak egyszer fogta meg a lábam, s néhányszor megragadta akezem, de világossá vált, hogy irtózik minden közelebbi testikontaktustól. Annyira más volt, mint a pasik a klubban, akik állandóan akezemet akarták fogni, mint valami randin. Néha még mozibais elhívtak. De nem ez a fickó. Terpeszállásban mögém térdeltaz ágyra, egyáltalán nem ért hozzám. – Csak mutasd a fenekedet, hogy nézhessem. Tettem, amit kért, de nem igazán nézte a fenekemet, sőtsemmilyen részemet. Helyette magát nézte a tükörben, mígkiverte magának. A másik kezével a ritkás fanszőrzetétcirógatta és feszegette a mellizmait. – Most nyalogasd az ajkaidat. Szorítsd egymáshoz amelleidet – mondta, miközben egész idő alatt a saját szemébenézett a tükörben. Mikor odáig ért, hogy mindjárt elélvez, felkapta a Rusht azéjjeliszekrényről, olyan mélyen belélegezte, hogy a szemeifennakadtak és rongycsomóként borult az ágyra mellettem.Csak egy picit kellett félrehajolnom, hogy az ágyra essen és nea hátamra. Kibogoztam magam a lábai közül és kivettem a veszélyesenmegbillent palackot a kezéből, nehogy kiömöljön belőle amérgező folyadék. Letettem az éjjeliszekrényre. Gyorsanmagához tért és mosolyogva letörölte az álláról a kicsorgottnyálat. – Csodás. Ez isteni volt. Még borravalót is adott, ahogy kikísért az ajtón. Hogy fussatandíjra. Elsétáltam a portás mellett és láttam, ahogy az égenegy szokatlanul korai hófelhő örvénylik, ami furcsa érzéseket

kavart fel s szorongó érzést keltett a mellkasomban. Imádom azelső havat New Yorkban, mielőtt még a tél fárasztóvá válik ésaz utcákat szürke latyak lepi el. Egy New York-i tél elsőhóesése mágikus dolog, hirtelen az egész várost csendes éstiszta lepel borítja be.

5. fejezet Egy hónappal később Taylor és én úgy sétáltunk be a Ritzelőterébe, ahogy szoktunk – magabiztosan, konzervatívan,céltudatosan. Mind a ketten pontosan 172 centiméteresekvoltunk a hét és fél centis tűsarkúkban. Taylor egy igen rövid,méretre készült homokszínű kosztümöt viselt, alatta fehérujjatlan trikóval és, mint mindig, nyakában ott lógott agyöngysor, amit tizenkettedik születésnapjára kapott anagymamájától. Az ő ismertetőjegye a kevés smink és arepkedősre szárított vörösesszőke hajkorona volt. Én pontosanaz ellentéte voltam a fekete kosztümömben, a vállig érőgesztenyebarna hajammal, élénkvörösre rúzsozva. Vörösrúzzsal, mert a legfőbb szabály, hogy nincs csókolózás. Igen, a„Micsoda nő”című filmben látott dolgok tényleg igazak.Legalábbis, ami a csókolózást illeti; a többi sértő baromság. Művészi tökélyre fejlesztettem, hogy nem nézek senkinek aszemébe, amíg el nem érjük a liftet. Előtte néha elakadtambenne, ahogyan rám néztek az emberek, rosszalló tekintetükszögesdrótot feszített közénk, amit önelégült kis mosolykövetett – mindig úgy lenyűgözte őket a saját hétköznapibölcsességük, hogy felismerték a kurvát egy fényes hotelben. Taylor meggyőzött róla, hogy cseréljem fel a vetkőző táncotaz escort munkára a könnyebb pénz és egy általában vévemenőbb élet ígéretéért. Egy hónap leforgása alatt szinte mindenötcsillagos hotelben megfordultam New Yorkban anélkül, hogyegy éjszakát is töltöttem volna bárhol. Amikor aznapbesétáltunk a Ritzbe, émelyegtem és kimerült voltam. A St.

Regis Hotelben töltöttem az előző éjszakát egy korosodó olaszműkereskedővel, aki addig nyomta a kokaint, amíg sárgarétegben ki nem ült a szája sarkára és buborékot vetett, amikorbeszélt. Addig szívott, amíg impotens nem lett tőle, majd úgydöntött, a hotel pornócsatornáját bámulja és belém dugdossa aszáraz, csontos ujjait, ami kilenc órának tűnt, bár igazából csakkettőt töltöttem vele. Az biztos, hogy többet kerestem, mintelőtte, de nem volt mindig olyan könnyű, ahogyan Taylor azelején lefestette. Kiderült, hogy Taylor néha a Crown Club megkerülésével isdolgozott. Sőt alkalmanként azt a kockázatot is vállalta, hogylenyúlta a Crown Club klienseit magának. Diane nem igazánrémített meg, de nem ő ült a létra legfelső fokán a cégnél. Sohanem láttuk vagy hallottunk arról a láthatatlan kézről, amelyik aminőségi prostituáltakat futtatta a környékünkön, de biztosralehetett venni, hogy olyan emberek, akiktől nem jó lopni. DeTaylor egy oroszlánszívű szabad szellem volt, talán már kicsitszociopata-féle is. Olyasvalaki, akihez közel akartam lenni,akinek sóvárogtam a szeretetét és az elismerését. Aztképzeltem, hasonlítok rá. Álmaimban én magam is olyan bátorvoltam. Bár kívülről úgy tűnt, bátran járom a magam útját, amikoregyedül voltam, szó szerint még az ágy alá is benéztem mindenéjjel,nincsenek-eottszörnyek,rámtörtamegmagyarázhatatlanpánik.Éjszakánkéntháromszorellenőriztem, zárva van-e az ajtó meg az ablakok, ésragaszkodtam hozzá, hogy Penny, a lakótársam is megtegye.Gyakran riadtam fel hajnalonta rémálmokból, amigyerekkorom óta állandóan kísértett, és csak feküdtem afélelemtől bénultan, és sürgettem magam, hogy vegyeklevegőt, még a fürdőbe se volt erőm kimenni. De Taylorralrettenthetetlen voltam. Képes voltam szabadon lélegezni. Sohanem néztem hátra. Úgyhogy amikor hívott, hogy menjek vele a

saját zsebre lebeszélt munkáira – agglegény bulikraWestchesterbe, egy mazochista professzorhoz a Columbiáról,egy japán üzletemberhez, aki szeretett a beöntésről beszélgetni,amíg mi Taylorral csókolóztunk –, mindig igent mondtam.Nem igazán a pénz késztetett rá. Ugyanennyi pénztkereshettem volna az ügynökségen keresztül is, de a kis különútjaim Taylorral megadták a szabadesés érzését, hogy bármimegtörténhet és ez megérte a kockázatot. Taylor nem sokat tudott a munkáról, ami miatt elmentünk azinterjúra. Csak annyit mondott, hogy egy Los Angeles-iügynök adta neki a tippet, hogy találkozzon egy nővel, aki NewYorkban keresett lányokat egy gazdag, Szingapúrban élőüzletember szórakoztatására. A kilátásba helyezett pénz többtízezer dollárra rúgott. – Mi van, ha végül eladnak minket valami harmadikvilágbeli bordélyba? – kérdeztem a liftben. – Te mindig olyan negatív vagy. Taylor éppen egy dianetika tanfolyamot végzett. Abszolútpozitívan állt hozzá mindenhez és felszabadította magátminden lenyomat alól, amit a múltja hagyott rajta (ebben azéletében és korábbiakban). Hitt benne, hogy a siker születésejogán jár neki és hogy alig egy-két hét választja el tőle. A hiteragályos volt. Amikor felértünk a lakosztályhoz, egy öltönyös férfi nyitottajtót. Nem tudtam megállapítani, honnan származott. Kicsitperzsának tűnt, de kicsit ázsiainak is. Taylor kezet nyújtott,amit a férfi látszólag észre sem vett. Visszament a nappalisarkába a barátjához, s ők ketten csendes megfigyelőkéntviselkedtek a délután folyamán. Mi érkeztünk utoljára. Egy nő felállt és odajött hozzánk,hogy üdvözöljön minket, Arabelle Lyonként mutatkozott be.Amikor escortként dolgoztam, rendszerint próbáltam leépíteniaz elvárásaimat és nem feltételeztem semmit, de Ari igazi

meglepetés volt. Kezet rázott velünk és rám villantotta ragyogófehér fogait. Szinte alig sminkelte magát és a haja abban atermészetes, élénk színben ragyogott, amilyen a medvebarnacsajoknál utoljára ötéves korukban fordul elő. A sarokbanleskelődő két pasi rejtélyes volt, de a gyanakvásomat igazábólez a franciás nevű Gidget-utánzat keltette fel. Egy ilyenálnévvel hogy lehetne bármi más ez a csaj, mint gyanús? Körülnéztem a szobában. A hét, kanapén üldögélő lányközül egy vagy kettő nyilvánvalóan ócska volt, talán kettőlehetett, aki komolyabb vetélytársnak bizonyulhatott és ott ültmég a Destiny nevű rendellenesség. – Jesse? – kérdezte Ari, amikor Destiny bemutatkozott. – Nem. Destiny. Ott van a jogsimon. Destiny lángvörös fürtjeit Jon Bon Jovi is megirigyeltevolna és a zöld kontaktlencséivel olyan volt, mintha a CatPeople című filmből szökött volna. Ötcentis műanyag karmaitolyan neonszínű zebracsíkokkal festette ki, amelyekharmonizáltak ujjatlan kesztyűjének színeivel. Őt nem lehetettelegáns kosztümbe bújtatni. Nem tudtam róla levenni aszemem. Teljesen elvarázsolt. Ari velünk szemben ült egy egyenes hátú székben. Akáróvónő is lehetett volna, aki éppen készül felolvasni nekünk egytörténetet. Azzal kezdte, hogy egy gazdag szingapúriüzletembernek dolgozik, aki éjszakánként partikat szervezmagának és a barátainak. Egy csapat amerikai lányt kerestek,akik vendégként csatlakoznának a bulikhoz két hétre, és atávozáskor készpénzt kapnánk ajándékba. Ez az ajándék úgyhúszezer dollár környékén járna. Leszögezte, hogy abiztonságunkról gondoskodnának, és elmondta, hogytisztelettel bánnának velünk, sőt kényeztetnének. Figyeltem az egyik lány reakcióját, akit előzőleg keményriválisként kiszúrtam. Hosszú szőke haja volt, őrületesenelegáns járomcsontokkal. Láttam rajta, teljesen biztos a

sikerében. A versenyszellem felpörgött bennem. Nem tudom,hittem-e egyáltalán Arinak vagy el akartam-e menni erre arejtélyes és potenciálisan veszélyes munkára, de abban biztosvoltam, azt akarom, hogy kiválasszanak. Ari kérdéseket tett felnekünk. – Jártatok már bárhol külföldön? – Én voltam már Londonban és Ibizán – hazudta Taylor -ésBalira készülök idén tavasszal. – Még sosem – felelte az Egyes Számú Ócskaság. – Én jártam egyszer Hawaiin – felelte a veszélyes szőke. Úgy gondoltam, jobb nem említeni a családi utazásunkat Izraelbe. Azt mondtam, hogy jártam a Kajmán-szigeteken ésarra gyűjtök, hogy eljussak Párizsba. Végül is ez igaz volt. – Egy bronxi út számít? – kérdezte Destiny. – Na jó, csakpoénkodtam. Ari megállt és félrehajtott fejjel vizsgálgatta Destinyt, mintegy egzotikus állatfajtát. Aztán visszakapcsolt businessüzemmódba és azt mondta, a munka megkívánja az érettszemélyiséget és más kultúrák tiszteletét, s hogy olyanlányokat keres, akivel a munkaadója könnyen kijönne.Átragadt rám Aritól valamennyi a Gidget szellemből. Gidgetbeáll gésának. – Imádok utazni – feleltem. – Imádok új kultúrákatmegismerni és vicces partivendégnek tartanak, úgyhogytökéletes lennék a munkára. Úgy éreztem, mintha a Békehadtestnél nyavalyognék egymunkáért, amíg el nem jutottunk az interjú második részéhez.Ekkor végre bementünk a másik szobába, hogy lefotózzanak.Az ágyat félretolták, hogy legyen elég hely a reflektoroknak.Felsorakoztunk a fal mellett és vártuk, hogy a kamera elékerüljünk. Egy túlságosan is lelkes fotós csinált rólunk párképet alsóneműben, aztán kezünkbe nyomta a névjegyét,amennyiben később arcképekre is szükségünk lenne jó áron.

Az egész dolog kétségesnek tűnt és hamar el is felejtettem.Csak egy másik délutánnak tartottam, amikor alsóneműbenálldogáltam egy szállodai szobában. De nem telt el egy hét,amikor Ari azzal hívott fel, hogy kiválasztottak, Destinyvelegyütt. Az ujjatlan kesztyűs Destinyvel együtt. Nem Taylor-ral.Rettegtem tőle, hogy elmondjam Taylornak, engem felkértek,de őt nem. Ismertem őt eléggé ahhoz, hogy tudjam, abarátságunk az erőfölényén alapszik és nem akartam elveszteniőt. Ő volt az egyetlen barátnőm, aki tudta, hogy mit csinálokéjszakánként a megélhetésemért és ettől függetlenül kedvelt.Szerettem Seant. Megtartottam a színházi barátaimat is, akiksokkal kifinomultabbak voltak intellektuálisan és művészilegTaylornál. Mégis, mindig is annak a láthatatlan falnak a másikoldalán álltak, ami elválasztott a világ nagy részétől,mindenkitől, aki nem volt vetkőző táncos vagy prosti. Taylorszilárdan állt a falnak azon az oldalán, ahol én, és nem akartamegyedül maradni. Ari elmondta, valójában nem egy szingapúri üzletembernekdolgozik, hanem a brunei királyi családnak. A pénz annál istöbb volt, mint amit elsőre elmondott, de nem akart részletekbebocsátkozni telefonon. A partikat, amiken részt kellenevennem, Jefri herceg adta, a szultán legfiatalabb öccse, énpedig személyes vendége lennék. Erre csak egy tétova kérdésttudtam kinyögni. – Milyen herceg? Ari azt mondta, küldjem el neki Fed-Ex-szel az útlevelemet,hogy elintézhessen nekem egy azonnali vízumot. A hétfátyoltánc képzete egy elátkozott palotában arra figyelmeztetett,hogy akár fehér rabszolgaként is tarthatnak egy pusztamatracon. Megbízhatok ebben a nőben? Ösztönösen úgyéreztem, hogy igen. A történet túl szélsőséges volt ahhoz, hogyhazugság legyen. De honnan tudhattam volna? Ösztönösen úgydöntöttem, hogy elfogadom a meghívást, fenntartva

magamban, hogy az utolsó pillanatban még úgyismeggondolhatom. Buzgott bennem a büszkeség, hogy ilyen merész lépésreszántam el magam Taylor bátorítása nélkül. Elsétáltam aHouston utcai postára és feladtam az útlevelemet LosAngelesbe. Szobatársamnak, Pennynek addig nem is beszéltem alehetőségről. Penny törekvő rendező volt, s amikor nem aWooster Groupnál gyakornokoskodott vagy nem pincérkedettegy belvárosi olasz étteremben, akkor egy ambiciózus színpadidarabot rendezett néhány barátunk főszereplésével. Pennyvel kimentünk egy barátunk tetőtéri lakásába a ParkSlope-ra, amit próbateremnek használtunk. Az úton akartamneki elmesélni a brunei munkát, de valamilyen okból képtelenvoltam rá. Tudtam, néhány hétre ki kell majd hagynom a próbákat, denem ez volt a húzódozásom fő oka. Penny okos volt ésambiciózus és keményen dolgozott. Mindez rám is igaz volt, deén állandóan kerestem a módját, hogy a jellemzés keménymunka részétől megszabaduljak. Penny egyáltalán nem ítélte elaz éjjeli telefonhívásaimat és taxiútjaimat, sem azt, hogy énvoltam az egyetlen lány, aki hajnali kettőkor kosztümbenparádézott a Ludlow utcában. De én az ő szemén keresztülnéztem és elítéltem magamat. Az egész próba anélkül telt, hogy szóltam volna neki. Atetőteret négy részre osztottuk, mindegyikben külön drámajátszódott. Az én epizódomat egy szőke parókára, egy kosárkozmetikumra és egy telefonhívásra alapoztuk barátunkkal,Eddel, a Húsok Poétájával (szemben a Múzsák Poétájával), akiegy performance művész volt, és német filozófiából készültéppen doktorálni. Nem sokkal előtte mindannyian megnéztükaz előadását a születésnapomon és egy nyers születésnapimarhabordát kaptam tőle (torta helyett) a színpadon. Amikor

utána betértünk egy italra a Max Fish-be, átadott egybecsomagolt kis ajándékot is. Egy frank volt a dobozban. – Hogy legyen, mikor Párizsba érsz. Arra gondoltam, vissza kell térnem az álmomhoz, hogyeljutok Párizsba. Reméltem, ez az új munka hoz majd annyit, hogyodamehessek. Hazafelé kibámultam az alagút sötétjébe a metró ablakán, scsak a saját arcomat láttam benne. A szobatársak meghittcsendjében üldögéltünk félútig, mielőtt hozzá fordultam éselmondtam a brunei munkát neki – már amennyit akkor tudtamróla. Rövid ideig csendben emésztette. – Ugye most csak viccelsz? Amikor megértettem vele, hogy nem ugratás a dolog, nempróbált lebeszélni, jobban ismert annál. Egy perciggondolkodott, aztán rögtön bonyolult mentési terveket kezdettkieszelni. Penny a tettek lánya volt. – Mennyi időnk van? Szükségem van egy másolatra ajogosítványodról meg az útleveledről. Ki kell találnunk valamititkos jelszót, amivel jelezheted nekem, ha bármi rosszul sül el– már ha kapcsolatba tudsz lépni velem valahogy. Mi másttehetünk még? Egy szívdobbanásnyi idő után folytatta. – Elmehetnénk a jósdába. Penny ismert egy jósdát, ahová tisztításért és kártyajóslásértjárt meg áldott gyertyákért. Én hittem is, nem is atalizmánjaiban, de vannak olyan idők, amikor megragadokbármilyen segítséget, ami elérhető. – Minek? – Védelemért. Beleegyeztem, bár tudtam, ha ez a vállalkozás rosszulvégződik, egy kókuszhéjnál meg egy gyertyánál többre leszszükség a megmentésemhez. Ennek ellenére a hazafelé vezető

úton vettünk egy védelmező gyertyát. Mihály arkangyal képevolt rajta, maga a teste páncélnak tűnt, a haja pedig ragyogósisaknak, lábait biztosan nyugtatta a sátán fején. Először Máriátszerettem volna, de a pult mögött álló nő ragaszkodott hozzá,hogy Mihályt vigyem. Kételkedtem benne, hogy egy férfi, mégha angyal is, közbelépne egy ilyen esetben. De azért elégettema gyertyát. Viszont a biztonság kedvéért még aznap délutánelmentem a városközpontba. Úgy gondoltam, megpróbálommagam felvértezni az információ tökéletlen páncéljával is. Elmentem a füstölőárusok és a bejáratot őrző kőoroszlánokelőtt a könyvtárba vezető úton. Úttörő voltam az Ari általfelajánlott pozícióban, előttünk csak egy amerikailánycsoportot hívtak meg a herceg partijaira. Nem volt senki,akivel beszélhettem volna, semmilyen valós módja nem volt,hogy megbizonyosodjam Ari ajánlatának hitelességéről. Mivelez még a paleolitikus, wikipedia előtti korszak volt,letáboroztam a könyvtárban a délután hátralévő részére ésfelkutattam Brunei és a királyi család történetét. Enciklopédiák lapjait pörgettem át, megfakult fényképillusztrációkat, és egy kis puhakötésű mindent-amit-tudni-kell-róla típusú könyvet (ami valójában keveset tudott), s az volt acíme: A világ leggazdagabb embere, Brunei szultánja. A könyvvalójában a szultán üzleti ügyeiről szólt, s olyan embereketemlített sűrűn, mint Kashogi és Fayed. Megtudtam, hogy Brunei egy maláj muzulmán monarchia,Borneó szigetének északi partvidékén. 1984-ben lett függetlenAngliától, de még mindig szoros kulturális és diplomáciaikapcsolatban állt vele. Abban az időben Brunei szultánja volt avilág leggazdagabb embere az olajnak és a befektetőknekköszönhetően, bár azóta Bili Gates már lekörözte, így most márcsak negyedik a sorban, a Microsoftos Paul Allan és Szaúd-Arábia királya is megelőzik. Lemásoltam az adatokat ajegyzetfüzetembe. Brunei körülbelül 5765 négyzetkilométeren

terül el Borneó északi partján, így egy kicsit kisebb, mintDelaware állam. Gyakran hívják olajléti államnak (jólétihelyett), 374 577 állampolgára van, akik mind ingyenesoktatásban és egészségügyi ellátásban részesülnek a szultánkegyéből. A szultánnak három öccse van: Mohammed, Sufri ésJefri, ő lenne az én házigazdám. Azt olvastam, Mohammed volta legvallásosabb a három testvér közül, egyetlen felesége voltés gyakran kritizálta szabadelvű (és szabados) testvéreit. Rengeteg képet találtam a szultánról és két feleségéről ésegyet Mohammedről, de egy sem volt Jefriről. A szultán olyanhivatalosnak tűnt a királyi felségjelekkel és katonaidíszszalagjaival. Nehéz volt elképzelni, hogy ilyen emberrelképes lennék kapcsolatot kiépíteni. A középosztálybeli zsidókNew Jersey-ben nem igazán dédelgetnek olyan álmokat, hogykirályi méltóságokkal futnak össze. A legtöbb gimnáziumiosztálytársam olyan helyekre ment főiskolára, mint Michiganvagy Syracuse, aztán néhány évvel később otthon viselték azévfolyami kitűzőjüket és maradtak, hogy férjhez menjenek ahelybéli fogorvosokhoz vagy látszerészekhez. Végül egy megsárgult puhafedelű könyv hátulján találtamegy képet Jefri hercegről. Pólós kalapot és kék uniformist viseltrajta. Egy ló mellett állt, aminek a szőrét ragyogóra kefélték.Jefri alacsonynak, de magabiztosnak és atletikusnak tűnt, ésmeglepően jóképűnek. Mindez kombinálva az Erről Flynnbajusszal egy másik korszakból származó huncutcsirkefogónak mutatta. Tényleg életre kelt Kedves Herceg volta Hamupipőkéből, egy csipetnyi martalóccal vegyítve. Hirtelenelöntött a meggyőződés, hogy elmegyek Bruneibe. Már ott, akönyvtárban felkészültem rá, hogy elrepülök ebbe apárhuzamos univerzumba, ami tele van palotákkal és partikkal,s úgy képzeltem, New York-i életem érintetlenül várja majdvisszatértemet. Aznap este elmondtam a dolgot Taylornak, s ő hűen

önmagához jutalékot követelt a béremből. Én pedig hűenönmagamhoz beleegyeztem, hogy megadom. Amikor megbeszéltem Seannal az utazást, megkaptam azelső jelzést arra, hogy a távozásom nem lesz olyan sima ügy,mint gondoltam. Lesznek harctéri áldozatok. Előzőlegegyszerűen hagytam, hogy azt gondolja, még mindig a klubbantáncolok, de nagyon szarul éreztem magam a megtévesztésmiatt. Amikor elfogadtam a munkát Bruneiben, tudtam, hogyelő kell rukkolnom az igazsággal. – A változatosság kedvéért most a sarkamra állok – mondtacsendesen. – Ezt nem teheted. A szűk konyhájában álltunk, ahol a megsárgult festék márhámlott a falakról és a konyhaasztal alól kilátszott a székekrozsdásodó króm lába. – Talán adsz nekem húszezer dollárt? – kérdeztem. – Nem minden a pénzről szól. Elég pénzt keresel a klubban. A tény, hogy igaza volt, feldühített és keményebbellenállásra sarkallt. A hazugságom, hogy még mindig aklubban táncolok, bűntudattal töltött el és még többellenállással. Ráadásul tényleg hittem benne, hogy a„munkakapcsolataimnak”ésaSeannalfolytatottviszonyomnak semmi közük egymáshoz. Az érzelmi világomban ezek fényévekre voltak egymástólés úgy gondoltam, ezt meg kell értenie, sőt mi több, egyetkellene értenie a döntésemmel. – Azért akarom ezt a pénzt, hogy egy darabig ne kelljenutána az anyagiak miatt aggódnom. – A pénz nem így működik. Ha több a pénzed, több azaggódnivalód, nem kevesebb. – Ez csak egy munka, rendben? – magyaráztamhangsúlyosan, mintha ütődött lenne. – Ennek semmi közehozzánk. Úgy tűnt, Sean hirtelen magasabb és szélesebb lett, mintha

felfújta volna magát. – Tudod, hogy kibaszott elmebeteg vagy? – Nem én vagyok elmebeteg. Te vagy egy burzsoá,parancsolgató seggfej. Úgy nézett rám, mint aki meg akar ütni. Felismertem anézést, ezerszer láttam apámon. Az volt a különbség, hogySean soha nem tette meg. A neveltetésem miatt úgy hittem, ezazt jelenti, hogy nem szeret eléggé. Nekem nem voltak ilyengátlásaim, és azonnal a fejéhez vágtam egy tányért, hogybebizonyítsam. Félreugrott és a tányér a falon csattant, ezerdarabra tört. Azonnal idiótának éreztem magam. Olyanmegalázó felsöpörni a porcelán darabjait, amivel előzőlegbeterítetted a konyhát. Sean körülnézett és felsóhajtott ésláttam, hogy ő is ezt gondolja; szégyelltem magam. Arra kért,hogy menjek el. Nem értettem, miért akarta meghiúsítani a tervem. Csak egykaland volt, egy csomó pénz, egy külföldi herceg. Hát nemadhatnánk egymásnak egy kis szabadságot? Bár én voltam, akiellenőrizte a leveleit, lehallgatta az üzenetrögzítőt és kidobáltaa régi barátnők hagyatékát. Most visszanézve, tudtam, hogy azálláspontom eléggé álszent, de akkor is ragaszkodtam hozzá.Mert végül úgyis arra készültem, azt teszem, amit akarok.Senki nem akadályozhatta meg, hogy felüljek arra a repülőre. Megálltam a lépcsőházi fordulóban. Egy emelettel feljebbSean állt a nyitott ajtóban; egy emelettel lejjebb a ház kijáratanyílt a Rivington utcára. Igazán szerettem Seant. Csak képtelenvoltam rendesen kimutatni. – Ne hagyj el – kértem. – Nem én hagylak el. Te mész el.

7. fejezet Az utolsó harminc dolláromat taxira költöttem, hogyeljussak a kórházból a Kennedy reptérre. A nemzetközi reptér

egy csomó magas oszlopra függesztett mennyezet volt, amibűntudatos menekülőből névtelen utazóvá alakított engem is,aki a déli verőfényben suhan a mozgólépcsőkön. Menj csak bea Kennedy reptérre, és ahogy átlépsz az ajtókon, feloldódsz egyátmeneti létben, nem vagy már itt, de még ott sem. Megláttam Destinyt hátulról, ahogy egy hosszú sorban állt abejelentkezésre várva. Tupírozott haja mintha meg akarta volnaérinteni a tetőablakokat, szűk elasztikus ruhába préselte magát,ami neonrózsaszín és neonsárga színekben játszott, mint egytrópusi naplemente. A ruha formátlan csomóba szorította összea melleit. Anyám azt mondja, az ilyen szűk felsőkben úgy nézki a lányok melle, mint egy nagy házi kenyér. Destiny házikenyerével egy fejlődő ország népét is jól lehetett volnalakatni. Gyorsan megöleltem és észrevettem, hogy kétféleparfüm illata árad belőle. Ordított róla, hogy egy vetkőzőtáncossal utazom. Ennyit az ismeretlenségről, a rejtélyről és azutazás biztosította átalakítható személyiségről. Az volt a terv, hogy Los Angelesbe repülünk, ott töltjük azéjszakát, másnap találkozunk Arival és egy lánnyal, Serená-val,akit még nem láttunk azelőtt. Aztán együtt utazunkSzingapúrba, ahol szintén eltöltünk egy éjszakát, majd másnaponnan megyünk Bandar Seri Begawanba, Brunei fővárosába. Rettegéssel töltött el az a rengeteg idő, amit Destinyvelkettesben várt rám. Miről beszélünk majd? Az emeletes talpúszandálok meglepő hasznosságáról? Ahogy a beszállókapuhoz sétáltunk, mindenki felnézett azújságjából és Destinyt bámulta. A folyosó egy divatbemutatókifutójává alakult körülöttünk. A Destinyvel szembenielutasításom ettől azonnal lojalitássá változott. A pillantásomelőreszegeztem. Én már megszoktam, hogy bámulnak:tizenévesen lila hajam volt egy drága magániskolában, MariaAntoinette-nek öltöztem nyári estéken a klubba menet, hűségesivócimboraként jó néhány feltűnően homokos barátomat

cipeltem haza a Lower East Side járókelői előtt. A bámulótekintetek arra késztettek, mutassak sokkal nagyobb önbizalmatannál, amennyim valójában volt. Felmértem, mit tenne Patti Smith, ha neki kelleneszembenéznie egy háromnapos úttal egy sétáló pornófilmkíséretében? Kihúzná a derekát, és egyenesen visszanézne abámulókra olyan tekintettel, ami azt mondja, „én is látlak,faszfej”. Miközben a kifutópálya felé utaztunk, megtudtam, hogyDestiny maga varrta minden ruháját, maga készítette aműkörmeit, szerette a súlyemelést, modellt állt a Hustlermagazinnak, imádta Jézust, és művészeti főiskolára járt. Kicsitmegnyugodtam a következő néhány napot illetően. Talánérdekesebbek lesznek a vártnál. Azt is megtudtam, hogyDestiny az édesanyjánál hagyta ötéves kislányát. Nem néztemle amiatt, hogy elhagyta a gyermekét. Azt teszed, amit tennedkell, így van? Előfordul, hogy van egy lányod, akit hátra kellhagynod. Bekapott egy kis kék pirulát és könnyes szemmel mutogattavégig a lánya képeit a tárcájában, miközben felbúgtak alattunka motorok. Én egy könnyet sem tudtam ejteni azokért, akikethátrahagytam, még Seanért sem. Úgy képzeltem akkor, ez azértvan, mert igazán szabad vagyok. A következő reggel a reptéri hotelszobánk erkélyénreggeliztünk Destinyvel. Mivel volt néhány óránk a gépindulása előtt, úgy döntöttünk, lemegyünk Venice Beachre. ABaywatch sorozat emléke arra csábított mindkettőnket, hogymegmártsuk a lábunkat a Csendes-óceánban, hogy megnézzüka bikinis strandcicákat, ahogy a röplabda után vetik magukat.Gondtalan amerikaiak akartunk lenni arra a napra. Nemcsalódtunk. A szél tisztára söpörte a vizet és az eget, olyankékre festette az égboltot, amilyet a festők a mennyországszíneihez használnak.

Egy-egy szép napon a fény Los Angelesben reménnyeltöltheti el a szívedet; még a kopott deszkapallókat is úgy tüntetifel a víz fölé nyúló mólón, mintha egy tökéletesen kivilágítottfilmfelvételt látnál. Hunyorogtunk és vettünk egy-egynapszemüveget a standokon, amelyek már messziről villogtakránk a verőfényben. Ha ma végigsétálok a deszkamólón, még mindig eszembejutnak azok a jellegzetes arcok, akiket az első ittenilátogatásomkor láttam. Szinte biztos vagyok benne, hogy egymagas srác görkorcsolyázott el mellettünk, kezében elektromosgitárral, erősítőt húzva maga után játszotta a „Purple haze”című számot. De nem száz százalék. Viszont azt tudom, hogyitt ült egy cigánynak öltözött nő, előtte kartonpapírra festve,hogy megjósolja a jövőt, mert még utánam is kiáltott: „Terhesvagy. Lány lesz. A többi is érdekelni fog.” Nem is figyeltem rá.Nem azért, mert felette állok a vízparti sarlatánok jóslatainak,hanem mert azt gondoltam, kegyetlen trükk azzal lépre csalni anőket, ami általában a legkedvesebb vágyuk vagy épplegnagyobb félelmük. Nem érdekelt egy fantom terhesség. Deha azt mondja: „egzotikus országokba utazol majd” vagy„találkozol egy jóképű herceggel és őrült szerelembe esel”,akkor levágtam volna Destinyt öt dollárra, hogy halljam avégét is. Segítettem Destinynek képeslapokat és pólókat választani alányának. Egy mólóra épült kávézóban ettünk, mellette egy kiskönyvesbolttal. Aztán lementünk a parti hintákhoz a homokba.Még mindig van egy fényképem róla, ahogy fekete farmerbanés óriási napszemüvegben hisztérikusan nevetek, miközben ahinta hátralendül és repül a hajam a szélben. Destiny pontosanazt a pillanatot kapta el, amikor a lendület elfogyott és agravitáció elkezdett lefelé húzni. Aznap este Ari várt minket a reptéren tisztára sikált arccal ésegy monogramos táskával. Azonnal rájöttem, hogy Kalifornia

nem New York. A New York-i szexiparban dolgozvaneurotikus, jól ápolt, kereskedő stílusú emberekkeltalálkoztam, akik fontos pozíciót töltöttek be. Vagy ilyenekkel,vagy a Pokol Angyalaival futottam össze. Serena a jegykiadópultnál állt Ari mellett. Tipikus platinaszőke volt, amolyanszegény ember Marilyn Monroe-ja, szigorú kék szemekkel. Aza fajta turcsi orra volt, amire nagyanyám azt mondta, beleesikaz eső. Rögtön tudtam, hogy nem bízhatom benne. Míg vártunk, Ari elmesélte, hogy nem kerítőnőként kezdte apályáját. Egy kedves lány volt Észak-Kaliforniából, egy gazdagés összetartó családból, akik francia borokat importáltak és alegjobb éttermeknek adták el őket az Öböl környékén.Ingatlanmenedzserként és személyi asszisztensként kezdett eldolgozni a brunei királyi családnak, és a feladatai közé tartozottkézben tartani az egyik Bel Air-en lévő fejedelmi birtokukat ésoda-vissza utazgatni a két ország között, hogy a herceggeltalálkozzon. Egyik útja során a herceg lazán megemlítette, hogylegközelebb hozhatna magával egy barátnőt, leginkább olyat,aki Marilyn Monroe-ra hasonlít. Gondolom, azt hitte, MarilynMonroe-k sétálgatnak Los Angelesben mindenfelé és mindenkiismer legalább egyet. Soha senki nem mondott nemet ahercegnek, így Ari addig kutatott a városban, míg rá nem találtSerenára, egy gyenge másolatra filmsztár álmokkal, akifogcsikorgatva kereste a kenyerét üzletkötőként a BeverlyCenterben. Ari következő útján Bruneibe Serena már otttolatott mögötte. Szóval, ezekkel a nőkkel indultam el, hogy beutazzam a félvilágot; egy Jézus-imádó Hustler címlaplány, egy gonoszMarilyn utánzat, és egy rossz útra tért napközis tanár néni.Serena már harmadszor járt Bruneiben, de nem volt éppensegítőkész tanácsadó. Hiába itattam már vagy félórájachardonnay-val a reptér bárjában, még mindig nem tudtam

többet kiszedni belőle arról, mi vár rám. Élvezte afensőbbségét, egy legyintéssel rázott le minket, ahogy átsétáltaz első osztály bejáratán Arival, míg mi Destinyvel aturistaosztályon maradtunk. Mi ketten állandóan nyújtózkodtunk, és még annál is többetpanaszkodtunk, nyakaltuk a pezsgőt, sütiért nyaggattuk acsinos légi kísérő csajokat a bokáig érő sárkánymintásruháikban. Megnéztük a „Szépség és a szörnyeteget”, aztánelaludtunk. A turistaosztály olyan volt, mint egy repülő hotel,de abba is belefárad az ember egy idő után. Elképzeltem anyámat és a nagynénémet, akik valószínűlegműanyagszékekben szorongtak apám ágya mellett éppen.Aztán elhessegettem a gondolatot. Nem volt értelme olyasminaggódni, ami felett semmi befolyásom nem volt. Semmiértelme nem volt egy olyan döntést boncolgatni, amit mármeghoztam. Tokióban átszálltunk és ment minden tovább mégvagy tizennyolc órán keresztül. Ezzel kezdetét vette számomraa kemény lecke a várakozásról és a hideg fejről – ha jobban azeszembe vésem ezt, sokkal gazdagabban végeztem volna. Megdörzsöltem a szemem és homlokomat az ablaknakdöntöttem, figyeltem a viharos felhőket alattunk. MireSzingapúr keskeny tengerparti strandja feltűnt, olyan fáradtvoltam, hogy csillagokat láttam minden pislantásnál. Anyelvem és az agyam egyaránt kiszáradt és elzsibbadt. Hálásvoltam Ari anyáskodásáért, aki határozottan terelt át minket avámon és taxit fogott a hotelhez. Útközben Serenakikottyantotta, hogy a hotel a királyi család tulajdonában áll, ésa hatvanharmadik emelet, ahol megszállunk, kizárólag az ővendégeiknek van fenntartva. A Westin Stamford Singapore a világ legmagasabbszállodája, hetvenhárom emeletével tornyosul a kikötő fölé.Mire odaértünk, még a hotel bejárásához sem volt erőm,nemhogy a környező utcákéhoz. Frissítőt rendeltem a

szobaszolgálattól, aztán elaludtam, még a lámpát se volt időmlekapcsolni. Mikor legközelebb kinyitottam a szemem nyolcóra múlva teljesen éberen, szédelegve az időeltolódástól, éppenhajnalodott. Kiugrottam az ágyból karjaimat összefonvameztelen mellkasomon és elhúztam a nehéz függönyöket, hogylássam a tengerészkékből kobaltkékbe váltó eget. Egy-kétcsillag még pislogott az erkély korlátján túl. Kiléptem alangyos, simogató levegőre, és néztem, ahogy a halászhajókkifutnak a kikötőből. Egyedül voltam, pontosan fél világgalodébb, mint ahol kezdtem és egy óceánra való ismeretlenlehetőség állt előttem. Biztos voltam benne, hogy pontosan erre az érzésre vártamaz út elejétől.

8. fejezet Két komoly, egyforma fehér inget, nyakkendőt viselőnapszemüveges férfi üdvözölt minket a reptéren Bandar SeriBegawanban. Arra gondoltam, milyen vicces, hogy titkos ügynöknektűnnek. Felvillanyozott, hogy főszerepet kaptam a saját titkoskémfilmemben. Visszatekintve megértem, persze, hogy titkosügynökök voltak. Eltartott egy darabig, mire felfogtam, hogyegy idegen állam vezetőinek titkos vendége voltam – egyhihetetlenül gazdag, ennélfogva befolyásos idegen államénak. Egy egész apparátus dolgozott azon, hogy eljussunkBruneibe, de mi sosem láttuk a függöny mögött meghúzódóembert. Bruneiben finom jelzésnek számított, milyen ruhátviseltek éppen az emberek, mit ettek, milyen gesztusokathasználtak, de én nem beszéltem ezt a nyelvet. A reptérenrengeteg hatalmas kép lógott. Ugyanazok az arcok díszítették afalakat minden étteremben, üzletben, bankban ésszépségszalonban a városban. A fő helyen mindig HassanalBolkiah Mu’izzaddin Waddaulah képe állt, Brunei szultánjáé, a

férfié, akit én Martinként ismertem meg később. A képen aszultán fehér katonai egyenruhát visel kitüntetésekkelmegrakva, egy kerek kis kalapot és egy arany szalagotkeresztben a felsőtestén. Az ő képe két oldalán mindig ott voltkissé lejjebb csúsztatva a két feleségé is: ijesztő első felesége,Saleha és a botrányosnak tartott második házasságából Miriam,aki azelőtt légi kísérő volt a Brunei Királyi Légitársaságnál. Afeleségek rengeteg sminket és gyöngyökkel dúsan kirakottruhákat, valamint óriási gyémánt tiarákat viseltek. Miközben a csomagjainkra vártunk a szállítószalag mellett,elképzeltem, ahogy a gyerekek az országban királyt éskirálynét játszanak. Két kislány összevész azon, ki legyen akirályné és valamelyikük édesanyja azzal csitítja le őket, hogykettő is lehet. A mama kivág két koronát kartonpapírból, hogybizonyítsa az igazát. A két kislány boldog egy percig a papírfejdísszel, de valahol mélyen tudják, ez mégsem olyan, minthaegyetlen királyné lenne. Megtanulják, hogy néha azzal kellbeérned, ami jut. A reptéri ajtók kitárultak és beléptünk a délkelet-ázsiainyirkos levegőbe, mint valami falba. Azonnal nedves lett tőle abőröm és lelassultam. Beitta magát a bőröndömbe is, amitőltízszer nehezebbnek tűnt. A cipőm sarka kifordult valamimélyedésben a járdán és megbotlottam. A bőröndöm a földreesett, én meg hadonásztam a karjaimmal, mint egyburleszkben. Mint a Hatalmas Katrinka. Visszanyertem azegyensúlyom, mielőtt elestem volna. Kis csapatunkbólmindenki visszanézett, mire egy kis táncmozdulattal eltereltema figyelmüket. – Kedvem szottyant táncolni. Mindig keményen harcoltam érte, hogy kecses legyek,mégis én voltam az a lány, akinek állandóan le volt horzsolva atérde és tapasz volt a könyökén. A vetkőző táncos, aki balerinaakart lenni. A cirkuszi bohóc, aki légtornász szeretett volna

lenni. Néha tényleg be kell érned azzal, ami jut. Beültünk két fekete Mercédeszbe, amiknek a sötétítettablakai szinte semmi belátást nem engedtek, és átvágtunk avároson, majd beértünk valami dzsungelszerűségbe. Bruneizöld volt, ősfákkal borított, nagy zöld térség. A fák nyiladékainkeresztül néha megpillantottam egy-egy modern irodaházatvagy jellegtelen családi házat, kupolás mecsetet. Ahogy továbbhaladtunk a vízpart mentén, felismertem akönyvtári kutatásom során látott Kampung mocsári falvakat. Afalvak cölöpökre épült, düledező viskókból álltak a zavarosmocsaras víz felett. Úgy tűnt, mintha a bódék bármelyikpillanatban becsúszhatnának a vízbe a hevenyészettcölöprendszerről. A közéjük ácsolt deszkajárdák pont olyanbiztonságosnak tűntek, mintha az alattuk növő vízililiomoklevelén próbálnál meg sétálni. – A szultán ingyenházakat ajánlott a mocsári népeknek, deők úgy döntöttek, itt maradnak – ráncolta Serena az orrát. –Minden csupa mocsok odakint. Még csatornázás sincsen. Erről eszembe jutott az a történet, amit egyszer a nomádperzsa törzsekről hallottam. A hetvenes években a sah anyugati kultúrától és a modernizálástól megszállottankierőszakolta, hogy a nomád törzsek hagyják ott megszokottterületüket és telepedjenek házakba. A nomádok a kecskéiketés a tevéiket tartották a házakban és az eléjük felvert sátrakbanaludtak. Miután a sah trónfosztott lett a forradalom során, a nomádokfelkerekedtek és visszatértek régi életmódjukhoz; ennyirebiztosak voltak abban, hogy kik ők valójában. Az elhagyottházaik még mindig ott állnak az iráni domboldalakon. Ahogy a kocsival haladtunk, néha elkaptam egy-egyfoszlányt a mögöttük lévő településekből, és többet akartamlátni. Megkérdeztem Arit, mikor lesz időnk városnézésre. – Soha.

– Néha kimehetsz majd a Yaohanba, ha előtte engedélytkérsz rá – tette hozzá Serena. A Yaohan volt abevásárlóközpont. – De baseballsapkát kell viselned és hosszúujjú ruhát, bár az emberek akkor is megbámulnak. Egy perverzígy is lefényképezett egyszer a parkolóban. Most, hogy elértünk Bruneiba, Serena felszabadultabbnaktűnt. Kényelmesen érezte magát a bőrében. Ő lett a lány, akitöbbet tudott nálunk, az idegenvezető. De észrevettem valamimást is. Állandóan a hüvelykujja tövét kapargatta a középsőujja körmével, ideges kis mozdulatokkal. Ahogy sorolta, mittud az országról, éreztem, ahogy növekszik benne a feszültség;valami miatt nyilvánvalóan szorongott. Úgy harminc perc múlva elértünk egy bekerítettlakóövezetbe, amiről kiderült, hogy kisebb város méretű.Magas, napszítta fehér falak vették körül a helyet, és felettükcsak a fák tetejét meg egy nagy kék kupolát lehetett kivenni atávolban. Bekanyarodtunk egy őrház elé, ahol egy katona álltolyan sapkában, amit csak egy régi vágású szódás viselne.Régebben egy nyugalmazott tengerésztől hallottam, aki bejárt avetkőzőbárba háborús történeteket mesélni a csajoknak, hogyők bilinek hívták ezt a fejfedőt. Az ilyen adatokat mélyenelástam, de megtartottam későbbi használatra. A katona kinyitotta a kaput, s miközben az hátragurult,valami Fort Lauderdale-féle erőd látványa tárult elénk, deAladdin tervei alapján. A dombon álló palotát nyolc kisnégyszobás ház vette körül félkörben. Egy út kanyargott körbea birtokon, és ezt követtük a házakig, ahol öt mosolygós thaiházvezetőnő várt minket rózsaszín uniformisban. A tornácrólintegettek, majd odaszaladtak a kocsikhoz, mikor megálltunk,és kirántották a csomagjainkat, miközben azt csiripelték:„Helló, hogy vagy? Helló, hogy vagy?” Nem vártak választtőlünk. A ház belül olyan volt, mint egy giccses mini palota,

mérföldnyi olasz márvánnyal és plüss szőnyeggel borítva. Azablakokat rengeteg barackszínű drapéria borította, és valakiminden sarokba dús, selyemvirág csokrokat gyömöszölt. Egyfurcsa részleten akadt meg a szemem: legalább háromzsebkendős doboz volt minden szobában, mutatós aranydíszítéssel a tetején. A hátsó tornácon álldogáltam és néztem a birtokot. Asokhektárnyi pázsit közepén egy dombtól félig eltakarva állt apalota. Akkora volt, mint egy nagyobb hotel. Az út bal oldalánegy medence csillogott kéken a távolban, mögötte néhányteniszpálya. A délutáni fény egyre fogyott, és rájöttem,farkaséhes vagyok. Levettem a cipőmet, mielőtt átsétáltam abarackszínű szőnyegen hagyott friss porszívónyomokon.Felmentem a lépcsőn, hogy megkeressem a szobámat.Rátaláltam a bőröndömre egy olyan szobában, ahol Destinymár javában kicsomagolt. Arié lett a lakosztály, Serena kapottegy hálószobát a nappalival szemben és én meg Destiny egyszobán osztoztunk. Körülnéztem. A hálószobánk egyik falatükörrel volt borítva, középen egy nagy kétszemélyes ággyal,egy fésülködőasztallal a sarokban és beépített szekrények soravonult végig a másik falon. Destinyt nem nyűgözte le a látvány. – Úgy néz ki, egy szőnyegkereskedő lakik itt. Magára kapott egy tréning felsőt, és a ráhímzettKurvakirálynő szavak minden irányból visszaverődtek atükrökön. Nem volt olyan foltja a szobának, ahonnan ne láttukvolna magunkat tükrök tükröződésein át a végtelenségigvisszaverve. – Ez a Serena igazi szemétnek tűnik – suttogta Destiny,miközben kis csomókba rendezte a pici ruhadarabjait az ágyon. – Az biztos. Amikor kinyitottam a bőröndöm, a torkomba ugrott aszívem. A fényűző szobánk hátterében a ruháim alapján

gyenge csalónak tűntem. Nem volt két hétre való parti ruhám. Valójában még kétnapra se volt elég parti göncöm. Soha életemben nem jártammég azelőtt egy valódi koktélpartin. Olcsó boltokban túrtcuccokat vittem, prosti kosztümöket és a klubban használtruhákat, azt remélve, kiegészítőkkel feldobhatom majd őketvalahogy. Miközben felakasztottam a ruháimat, úgy éreztem, a vízbőlkapaszkodom a hajó oldalába, miközben mindenki más afedélzeten kortyolgatja a pezsgőt. Megacéloztam magamat.Tudtam, hogy összehozom valahogy. Ahogy mindig. Egy nagy, kerek márványasztalnál ettünk a földszinten.Serena fürdőköpenyben volt és már betette a hajába acsavarókat, arca fénylett a hidratáló krémtől. Félig elkészülveés felajzva a lehetőségektől gyönyörűnek tűnt. Én még mindigaz útiruhámban voltam és úgy éreztem, valami filmszerű rétegvonja be az arcomat és a szemeimet, amit nem tudtam lemosni. A szolgálók valóságos lakomát hordtak elénk nagyalumínium tálakban. Hússzor annyi volt az étel, mint amennyitmeg tudtunk volna enni. Ízletes, szójaolajjal borított tészták ésfűszeres csirkeételek meg gyümölcsök és saláták sorakoztakelőttünk, egy óriási tálcán sütemények. A gyümölcsöstálbólviszont büdös lábszag terjengett. Ari elmondta, hogy a bűnös adurian nevű gyümölcs volt, majd hozzákezdett beavatni minketa protokollba. Az ebédet előző este kellett megrendelnünk.Bármit kívántunk, mágikusan materializálódott, s amikorvégeztünk, ilyen gyorsan el is tűnt a maradék. – Kivéve a papaját. Sosem fogsz papaját látni errefelé.Robin utálja – mondta Serena, miközben a szószt kapargatta leegy darab sült csirkéről a kanalával. – Ki az a Robin? Ari elmondta, hogy a megszállottan vallásos Mohammedkivételével a királyi testvéreknek volt nyugati beceneve és

nekünk így kellett őket hívnunk. Prince Jefrit példáulRobinnak. Kellemesen hangzott, olyan sherwoodi erdősen,szinte nőiesen: Jó uram, Robin. Én pedig szolgálóleányod,Mariann vagyok. Olyan dinka voltam. – Egyszer Jefrinek neveztem, hogy ugrassam – tette hozzáSerena. – Meg ne próbáljátok – intett minket Ari. A nap estébe hajlott, az este pedig elhozta a parti kezdetét.A cipőmet is alig tudtam lecserélni, olyan gyorsan folytak azesemények. Amikor öltözködni kezdtünk, a legjobbkosztümömet választottam, mert szexi volt és tényleg ez volt alegdrágább darab a birtokomban. Reméltem, ez majdkölcsönöz egy kis önbizalmat. Destiny, Serena és én a hallban vártunk Arira. Kezdtemhozzászokni, a ház már nem tűnt annyira palotának, inkábbvalamibankett-teremnek.Elképzeltemegycsapatmenyasszonyt, ahogy pózolnak a lépcsőn fényképészre várva.De csak mi hárman voltunk ott esetlenül nézegetve egymást,próbáltuk felérni a többiek erős és gyenge oldalát Arira várva. Úgy gondoltam, a műanyagkarmos Destinyvel szembenkülsőre jobb voltam, de nem elég vad. A porcelánbaba arcúSerenánál okosabb voltam, de nem olyan mutatós. Serena nekidőlt egy oszlopnak velem szemben. A darabbanő volt a szőke én meg a barna. A zenés színházak világában őlenne a szoprán, én meg az alt. Én voltam a nagyfenekű, aki anézőket megnevetteti. Serena volt a vékony derekú hősnő, aki avégén elnyeri a pasit. Én voltam Rizzo, ő pedig Sandy.Farkasszemet néztünk, amíg egy alig észrevehető mozdulattalle nem vette rólam a figyelmét, jelezve, nem tart nagyfenyegetésnek. Sandy mindig elfelejt egy dolgot: Rizzo kapja alegszebb dalt a show-ban. A palota túl messze volt ahhoz, hogy felsétáljunk, így a házelőtt parkoló golfkocsikba ültünk. Ari mellé beült Destiny, így

én felugrottam Serena mellé, aki csendben vezetett akanyargós, kivilágított úton a pálmafák alatt a medence és ateniszpályák mentén. A levegő nyirkos volt és nehéz a tropikusvirágok illatától. Még egy óra sem telt el a zuhany óta, de úgyéreztem, ragadok az izzadságtól. A fejemben tervekzáporoztak. Ki akartam hozni a legtöbbet az ott töltött időből.Azt terveztem, feljavítom a tenisztudásom. Lebarnulok.Lefogyok. Sőt az is lehet, hogy magamba bolondítok egyherceget és az egész életem szédületes, új irányt vesz. Sóvárogtam egy mágikus pirula után, ami enyhítené azállandóan a bőröm alatt bizsergő nyughatatlanságot. Nemtudom, miért hittem, hogy majd Bruneiben megtalálom ezt, denem én voltam az első ember, aki azt remélte, hogy a világmásik végén leugorva a repülőről felfedezi majd igaziönmagát, amint ott álldogálva vár rá. Ahogy közelebb értünk, a palota arra a képre emlékeztetett,amit a kaliforniai parton álló Hearst Kastélyról láttam. Azon isarany kupolák, oszlopok és kettős márványlépcsők voltak,amelyek bordaként csavarodtak fel a főbejárathoz. – Általában oldalt megyünk be, mert az nem olyan fárasztó,de ma azt akarom, hogy lássátok a bejárati csarnokot – mondtaAri. – Tetszeni fog. Lihegtünk, mire felértünk a lépcső tetejére. Beléptünk aszékesegyház méretű csarnokba, aminek szökőkút volt aközepén. Úgy éreztem, mintha besétáltam volna egy harmincasévekbeli MGM díszletbe, a Salome filmfelvételére. Azt vártam,hogy mindjárt leereszkedik a lépcsőn egy csapatselyembugyogós háremhölgy és belekezd egy kórustáncba. – Ez mind valódi? – mondta Serena. – Valódi micsoda? – Hát például az aranyszálak a szőnyegben valódi aranybólvannak. Az a rubin igazi rubin – mutatott egy kerámiatigrisre,amely a szökőkút közelében állt. A tigris egy teniszlabda

méretű csiszolt vörös követ tartott a szájában. Észrevettem egy képet a bejárattal szemben, ami Picassónaktűnt – ugyancsak valódi, gondoltam. Követtük Arit egy sarokmögé, ahol egy folyosó keresztezte a fő csarnokot, s egyDegas-balerina állt a talapzatán, egy bronzba öntöttkislányfigura. Háta mögött összefonta kezeit és dacosankidüllesztette a mellét, lábát előrenyújtotta a hármas balettpozícióba. Pontosan úgy nézett ki, mint az a szobor, amelyiketúgy szerettem gyerekként, amikor apámmal vasárnaponkéntelmentünk a Metropolitan Múzeumba, hogy végigsétáljunk acsodás képtárakon, aztán hot-doggal tömjük a fejünket alépcsőn. Minden alkalommal másik részleget választottunk.Leültünk a padra egy hatalmas Jackson Pollock-festmény elé éspróbáltunk figurákat belelátni a festékfoltokba, támadókutyákat, nyíló íriszeket és toronyházakat. Bandzsítottunk és próbáltuk összeállítani a figurákat, amiketPicasso apró részekre darabolt. Álltunk a hatalmas ablakokbólálló fal előtt és hagytuk, hogy a beözönlő fény fürdessenminket és az időutazásról álmodoztunk. De a nap végén mindigmeglátogattuk a Degas-balerináimat, mozdulatlanságba fagyvaaz időben, mintha a falra tűzött lepkék lettek volna. Amikor Ari rajtakapott, hogy megbámulom a szobrot,elmondta, hogy Robin szenvedélyes műgyűjtő. Számtalan falavárt a kidekorálásra. Robinnak más palotái is voltak, ahol élt,és megint mások, ahol a feleségei laktak, egész irodaházai, aholaz üzleti tevékenységeit folytatta, hoteljei és birtokaiSzingapúrban, Londonban és Los Angelesben. De Arielmondta, hogy a kedvenc műkincsei közül néhányat itt tart.Abban a palotában álltunk, ahol minden éjjel lazított, az őnapsütötte örömkupolájában. – Gyertek – mondta Ari izgalomtól kissé elfúló hangon. –Menjünk be. Olyan közel voltunk, hogy csak oda kellett volna lépnem, és

megérinthettem volna a Degas-t. Valójában elsöprő késztetéstéreztem rá, hogy megtegyem. Megígértem magamnak, hogykésőbb valamikor visszalopózom hozzá. Ahogy az emberekmegérintik Jézus lábát a Piétán és áldásban reménykednek, énis meg akartam érinteni a táncos lábát és a kecsességbenreménykedni.

9. fejezet Beléptünk egy földszinti terembe, ahol gyönyörű nőkfoglaltak el minden négyzetcentimétert a kárpitozott üléseken.A teremben szétszórva helyezték el a kisebb ülőszigeteket,alacsony karosszékekkel és kanapékkal az üveglapos asztalokkörül, amiket arany és ezüst tigrisek tartottak. Ázsiai lányokültek az asztalok körül, akik maguk is mintha ketrecbe zárttigrisek lettek volna egy állatkertben. Fényes, hosszú feketehajuk eltakarta a hátukat, és a vállukat összeérintvebeszélgettek, mintha így tartották volna egymást. Sötétkékkárpitozású bútorokban ültek, a háttérben jádezölddrapériákkal, a sötét fából készült bár előtt a krémszínűszőnyegen. Különböző nemzetiségűek voltak. Némelyik thai, másokfilippínó, néhány indonéz, malajziai – úgy negyvenen lehettek.A terem távolabbi sarkában táncparkettet raktak le, a felettecsüngő tükrös diszkófény apró színfoltokat vetett mindenhováa terembe. Minden tekintet ránk szegeződött, amikorbeléptünk, kivéve azt a lányt, aki behunyt szemmel éppen akaraokéra koncentrált. Mögötte egy hatalmas képernyőn egyférfi és egy nő éppen egy körhintán ültek és a film alatt valamiidegen nyelven ment a szöveg sárga betűkkel. Egy széles homlokú, rosszul öltözött fehér nő fémkeretesszemüvegben meglátta Arit és elindult felénk a bár mellől,hogy üdvözölje őt. Ő volt Madge, a Mayflower Madam helyimegfelelője. Brit származású volt, és ő felelt a partikért,

szervezte a birtok háztartását és gondoskodott róla, hogy Jefriherceg mindig boldog legyen és minden terv szerint menjen.Övének egyik oldaláról mobil telefon lógott, ami akkoribanmég egzotikus látvány volt, a másik oldalára pedig egy walkie-talkie-t csiptetett. Ari és Madge baráti öleléssel üdvözölték egymást ésváltottak néhány kedves szót, mielőtt Madge odavezetett volnaminket a saját kis területünkhöz. A kitüntetett vendégnek járóhelyeket foglaltuk el, éppen az ajtó előtt. Követtük Ari ésSerena tanácsát és pezsgőt rendeltünk a szolgák seregétől, akiklesték a szavunkat. Bruneiben tilos volt nyilvánosan inni, de a herceg partijainpatakokban folyt az ital. Kissé elfogódottan szürcsöltem azitalt, tudtam, hogy a teremben mindenki rólunk beszél. A többinő bámult minket és érthetetlen szavaik halk mormogáskéntkeveredtek az ázsiai popzene émelyítő szintetizátoraláfestésével. Ari és Madge a londoni híreket osztották meg egymással, ésolyan emberekről beszélgettek, akiket még nem ismertem.Aztán Madge telefonja megcsörrent és kiment a hallba, Aripedig megragadta az alkalmat, hogy meséljen a férfiakról,akikkel találkozni fogunk a királyi házból és a kabinetminiszterek közül, és a légierő generálisairól meg nemzetközipénzemberekről. – A herceg körüli férfiak mind a legközelebbi barátai. Nebeszéljetek velük, hacsak ők nem szólnak hozzátok. Nemutassátok senkinek a cipőtök talpát, a muzulmán országokbanezt nagy sértésnek tartják. Miközben kioktattak, milyen szögben tartsam a lábam amuzulmán szokásokat tiszteletben tartva, kényszeredettmosollyal arra gondoltam, vajon mit szólna Kaplan rabbi, hamost látna engem. A zömök Kaplan rabbi, a keskeny ajkúteknősbéka, aki mellettem állt, miközben magabiztosan és

tisztán felmondtam a haftorah-mat. A legritkább és legkevésbémenő csapatba tartoztam – egy lány, aki komolyan vette abatmicváját, egy ígéretes héber tanuló. Csak öt évvel azelőtt történt. Későn érő voltam, úgyhogymég melltartót sem kellett viselnem a ruhám alatt. Még mindigemlékeztem a súlyra az ezüst mutatópálcán, amivel jeleztük,hol tartunk a tóra tekercs olvasása közben, a kincsnek számítókézzel írott pergamenen. A kecskebőr pergamen egyszerre tűntolajosnak és porosnak, mint a vékonyra nyújtott vajastészta adeszkán. Amikor a zsámolyon álltam, a tekercs mintha izzottvolna a magas, ólomüveg ablakok fényében mögöttem. Megakartam szagolni a papírt, hogy lássam, olyan szaga van-e,mint egy állatnak vagy a főzőolajnak, vagy mint az ezüstnekvagy az igazságnak. Valamilyen okból úgy hittem, valószínűleg olyan szaga van,mint az ősznek, mint a nedves leveleknek a földön. De nemtudtam biztosan megmondani, mert túl szégyenlős voltamahhoz, hogy lehajtsam a fejem és szimatolgassam a tórát arabbi előtt. Úgy hittem, hogy Isten valahogyan benne van a tekercsben,a szavak közötti résekben. Isten a kitöltetlen térben volt, atemplom csendes, lezárt oldalfolyosóin, a tetőnk és az égközött, meg a fák ágai között. Nem volt kérdés számomra Istenlétezése, mert éreztem őt. Isten kézzelfogható jelenlét volt, egymeleg érzés mögöttem. Állandóan beszéltem hozzá, kivéve,amikor éjjelente rémülten feküdtem a takaró alatt. Mertamilyen biztos voltam Istenben máskor, pont annyira biztosantudtam, hogy olyankor nincs a közelben. Amikor rám törtek arémálmok, gyorsan kellett gondolkodnom és a szörnyetegekkelalkudozni, ahelyett, hogy őt kerestem volna. De ezek az alkukés megállapodások szertefoszlottak a nap fényénél. Tizenkettő voltam, nem tizenhárom a bat micvám idején. Alányoknak megengedik, hogy előbb részesüljenek benne,

különösen azoknak, akiknek nyáron van a születésnapja és afogadást még az iskolaévben meg akarják tartani, amikormindenki el tud jönni. Abban az időben a mi városunkban azvolt a divat, hogy valamilyen téma köré épült a parti – minéllátványosabb, annál jobb. Hogy megünnepeljük ezt a rituálét,ami a felnőtté válás küszöbét jelentette, ezt a szimbolikusküszöbátlépést, az osztálytársaim mini karneválokat tartottak,jelmezes diszkókat, és csokornyakkendős bálokat. Városunkegyik ingatlanmágnása kibérelte a helyi Giants stadiont a fiapartijának, amelyre a Giants tagjai közül is eljöttek, megnéhány pom-pon-lány az uniformisában. Kóser hot dogotettünk a stadion éttermében, míg egy tűzoltó zenekar játszott apályán és úgy álltak fel, hogy a magasból kiolvasható lettGREG, a bat micvós kölyök neve. Az én partim témája a Broadway show-k voltak. Mindenegyes asztalon volt egy nagy habszivacsból és szövetbőlkészült asztaldísz, ami más-más show szereplőit mutatta. Az énasztalom a Chorus Line volt. A bankett-terem előterében voltegy asztal, ahol rányomtatták a képedet a saját Playbilledre.Hogy pontos legyek, a neve Jill’s Bill volt, úgy hallom, nagyonsokan gyűjtik ma már. Egy RJ nevű fickó állt a bankett-terembejáratánál, tüzet nyelt és zsonglőrködött vele. Tagja volt aBarnum cirkusz Broadway társulatának, amit akkor alegmenőbb dolognak tartottam. Rájöhettem volna anyilvánvaló ómenre, ha egy percig elgondolkodom azon, hogya pasi biztosan nem arról álmodozott, hogy külvárosi batmicvókon lépjen fel. Anyám keményen dolgozott azon, hogy a bat micvám olyanlegyen, amilyennek akartam, a ruhámtól a hozzá illő táskáig éscipőig (saját tervezésem volt tüllrózsákkal és rózsaszínSwarovski kristályokkal díszítve), a virágokig, a lufivalbetekert kapukig, a jégkrém büféig és ő hozta a cirkuszitűznyelőt is. De mintha az utolsó falat süti a kétkedéstől lett

volna kukacos, ami otthonra lelt a gyomromban és csak nőtt ará következő hónapokban. Ha Isten tényleg a karjába vett ésátemelt a nővé válás küszöbén, akkor ez a terem itt a túloldalonnem volt igazából egy nagy csalódás? Egy olyan terem, amizsúfolva volt elkényeztetett tizenévesekkel, akiknek legtöbbjemég csak a barátom se volt, fejükön műanyag homár álarcotviseltek és rángatózva táncoltak a B52 zenéjére? Nem sokkal ezután elkezdtem kétségbe vonni Istenbölcsességét a maga teljességében. Nem a Giants pom-pon-lá-nyok vagy a műanyag homárok miatt. Még csak nem is aHolokauszt volt az oka, vagy az afrikai éhezők, amik miattszakítottam Istennel. Inkább az íjászedzőhöz lehetett köze,akivel akkor nyáron az erdei táborban találkoztam ésszerelembe estem. Aki egyetértett Istennel a bat micvafogalmát illetően: úgy gondolta, a tizenkét éves lányok márteljesen felnőttek. Talán köze volt ahhoz is, hogy amikor a kisrománcunk kiderült, és bevonszoltak minket egy terembe, hogya táborigazgató és minden más nevelő elé álljunk, szüleimmel atelefonvonal végén, senki nem lépett közbe, hogy megvédjen.Sem az apám, sem más. Ez előtt az élmény előtt gyakran éreztem azt a fajtamagányt, ami abból a gyanúból ered, hogy nemcsakgenetikailag különbözöl a körülötted lévőktől, de a lelkedbenis. Királylány voltam egy másik királyságból, akit anyja aküszöbön hagyott, mert nem tudott gondoskodni róla, hiszenegy gonosz varázsló hattyúvá változtatta. De amikor Nathantkirúgták a táborból, egy másfajta magány telepedett rám.Egyedül voltam és szégyelltem magam. Nem a varázsló hibájavolt, hogy szerethetetlenné váltam a szüleim és Isten megmindenki más számára – kivéve egy nálam kilenc évvelidősebb srácot. Kizárólag az én hibám volt. Nem egy nyomon követhető ok-okozati lépés miatt szűnt

meg a hitem Istenben; inkább a tapasztalatok halmozódásamiatt. Először csak nem beszéltem többé Istenhez, aztánegyszerűen megfeledkeztem róla. Majd gimnáziumba mentemés felfedeztem, hogy sok ember egyetért velem ebben a nincsIsten témában. Annyira megkönnyebbültem. Szóval, ott voltam Bruneiben, hit nélkül a zsidó istenben,helyette nagy hittel minden szervezett vallás károsbefolyásában, s hirtelen mégis nagyon zsidónak kezdtem éreznimagam. – Ne legyen a fejetek soha magasabban Robinénál. Ha elkell mennetek előtte, míg ül, akkor hajoljatok meg – folytattaAri. – Hajoljunk meg, de hogy? – Majd meglátjátok. Hirtelen úgy éreztem, „A király és én” című filmet nézem.Amikor én leülök, te is leülsz. Amikor térdelek, te is letérdelsz,és így tovább, és így tovább. – És ügyeljetek rá, mit mondotok. Amikor azt hiszitek, nemhallanak titeket, akkor is hallanak. Amikor azt hiszitek, nemlátnak, akkor is látnak. Úgy értette, hogy Bruneiben mindenhol megfigyelőkamerák voltak, még a fürdőszobákban is; ezért volt a soktükör. Ez a spekuláció és paranoia folytonos forrása volt alányok közt. Végül is, nem igazán „A király és én”. Egy unott tekintetű filippínó nő állt fel a kanapéról a szobamásik oldalán és felénk indulva minden asztalnál megállt egyszóra, miközben egy csapat követte a pillantásával a lépteit.Úgy tűnt, ő az egyetlen nő a teremben, aki áttöri a láthatatlanbarikádot, amely az egyik csapat lányt elválasztotta a másiktól.Kicsit idősebb volt a terem átlagánál, és szinte matrónának tűnta fekete, magas nyakú ruhájában és pici gyémántfülbevalójával. Enyhe brit akcentussal mutatkozott be. – Fiona vagyok. Üdvözöllek titeket Bruneiben.

Serena felállt és mindkét orcájára puszit nyomott. Úgy tűnt,örülnek a találkozásnak, régi évfolyamtársak módjáraüdvözölték egymást és elkezdték kitárgyalni a legújabbpletykákat. Miután Fiona elment, Serena megjegyzést tett. – Látom, még mindig nem borotválta le a bajszát. Fiona volt Serena ősellensége, s nemsokára az énlegközelebbi szövetségesem. Félórán belül megbántam, hogy mit választottam fellépőruhának. A kis fekete kosztümömet viseltem, s úgy éreztemmagam, mintha be lennék fűzve, szemben Serena flörtölős,habkönnyű estélyi ruhájával és Grace Kelly-viselkedésével.Kényelmetlenül fészkelődtem és lazítgattam az elmerevedettizmaimat, nehogy lecsússzak a síkos selyemmel kárpitozottszékről. A karaoke zene hirtelen leállt és a fények elhalványodtak,ahogy a DJ átállította őket és felkészült a szintetizátor előtt. Abágyadtkanapé-dekorációkernyedtkérdőjelekbőlfelkiáltójelekké egyenesedtek. Csinosan keresztbe tették alábukat, miközben egy nő elfoglalta helyét a szintetizátoronjátszó DJ mellett és elkezdte Lisa Standsfield „A világ körül”című dalát énekelni. Éreztem, ahogy közeledik, még mielőtt belépett volna aszobába. Jefri herceg aznap éjjel rövidnadrágban és fényesSergio Tacchini tréningfelsőben jelent meg. Squash ütővel akezében sétált, mintha éppen a pályáról jött volna. Amikorfeltűnt, a lányok szándékosan ragyogni kezdtek. A képek nemhazudtak. Az életben is jóképű volt, a régimódi stuccolt frizuraés a vékony bajusz ellenére. Egy karizmatikus hullám söpörtvégig a szobán. Szinte látni lehetett, mint amikor a nyári napona hőség sugárzik az aszfaltból. Mögötte körülbelül tíz hozzáhasonlóan öltözött férfi sétált. Az egész csapat megtorpant,amikor megállt egy pillanatra, hogy körülnézzen.

A tekintete megpihent rajtunk, főleg Serenán. Meglepetéstszínlelt, majd odasétált, hogy kis puszit nyomjon Serena és Ariarcára. Közelről a herceg jókötésűnek tűnt, feszes bőre alattugráltak a kidolgozott izmok. Érezhető volt, hogy túl sok drágakölnit használ. Félig-meddig leült Ari székének a karjára. Mivolt az Arival kapcsolatban, ami annyira nem illett oda? Az„egyszerű” szó nem lenne elég ahhoz, hogy jellemezze őt.Olyan volt, mint egy szem erdei szamóca az egész teremre valóeper ízű tortaszelet között. Amikor Ari bemutatott minket Robinnak, ő rutinos mosolytdobott nekünk, majd rólunk tudomást sem véve Serenáhozfordult. A lány hirtelen a kacér gesztusok és szexi pillantásokiskolapéldájává vált – leengedett áll, a szemek felfelé néznek aférfira, kis kacajok és apró fejmozdulatok, pici szoknyaigazítás,finom jelzések a kézzel. Lefőzött. Sok minden voltam, ó jaj, definom az sosem. Miközben beszélgettek, a herceg úgy nézett Serenára, amiszinte elragadtatásnak tűnt, aztán valami foglyul ejtette afigyelmét a terem túloldalán. Követtem a tekintetét, ahogy afigyelme másfelé fordult. Ebben a pillanatnyi érdektelenségbenfelfedeztem az ajtót a magam számára. Párszor még bólintott, aztán atyáskodva megveregetteSerena lábát, mielőtt továbbsétált. Miután a herceg a következő asztalhoz lépett, Eddie, aherceg csúszómászó jobbkeze teleportálta magát a mellettemlévő székbe. Eddie ilyen alattomos volt; sosem láttadközeledni. Túlságosan szívélyes volt ahhoz, hogy jólessen,amikor az iránt érdeklődött, mindenünk megvan-e, miközbendülledt szemmel bámulta Destiny röghegységnyi melleit. Vajon a herceg vendégeit is „szórakoztatnunk” kellettvolna? Ez lett volna a „szórakoztatók” jelentése? Nem istudom, miért volt ez olyan nagy csalódás. Az biztos, hogy nemvoltam ilyen válogatós, amikor a Crown Club vendégeiről volt

szó. Tiszták voltak? Volt pénzük? Viszonylag normálisakvoltak vagy legalább nem hajlamosak az emberölésre? Ezekvoltak a kritériumok. De valamikor az út során aképzeletemben egy herceg szeretőjévé léptem elő. Meglepetésemre Eddie elég gyorsan lelépett. Két másikférfi, Dan és Winston jöttek oda köszönni. Arival és Serenávalbarátságosnak tűntek, és bár nem állt fel a szőr a hátamontőlük, mint Eddie-től, de ők is hamar odébbálltak. Három tehetséges énekes váltogatta egymást mindenszámnál, és egy émelyítő egyveleget énekeltek maláj ésamerikai popslágerekből. Az amerikai dalok abból a fajtábólvoltak, amiket a vegyesboltokban hallani és sírva fakadsztőlük, ha éppen betérsz fagyit és tampont venni hajnali kettőkoregy magányos éjszakán. Viszont az este végére már a combjaimat csipkedtem, hogyébren maradjak. Úgy éreztem, mintha matekórán lennék egytúlfűtött osztályteremben, a csuklómra erősített gumiszalaggallövöldözve a karomat, hogy el ne aludjak. A herceg végül leült a fal mellé állított karosszékbe Fionamellé. A másik oldalán volt egy üres szék, és bár rengetegember hajolt meg beszélgetni vele, egyik sem ült le mellé. Atöbbi férfi az ázsiai lányokkal beszélgetett és iszogatott.Néhány férfi átkarolta a mellette ülő lány vállát vagy fogta akezét. A kezdeti rövid üdvözlésektől eltekintve mindenkiátnézett rajtunk. Azon tűnődtem, vajon elvárják-e, hogy többetis tegyek, mint üljek és pezsgőzzek, de túl fáradt voltammegkérdezni. Egy felháborítóan kései órán a fények még halványabbaklettek, egy-két évvel azelőtti táncdal robbant ki ahangszórókból. A táncparkett azonnal megtelt lányokkal, míg aférfiak csak ültek és nézték őket. Teljesen elmerevedtem azüléstől, így amikor Destiny megragadta a kezem és a parkettfelé húzott, nem tiltakoztam.

A táncparketthez vezető egyetlen út a herceg széke előttvezetett. Egész éjjel figyeltem, ahogy a lányok meghajolnak,miközben elmennek előtte. Eljött az én időm gyakorolni.Utánoztam a többieket kis csoszogással sétálva és derékbólmeghajolva lehajtott fejjel. Majdnem felnevettem tőle. Szinteazt vártam, a herceg Yul Brenner hangsúlyával azt mondjamajd: „Na, ez aztán a meglepetés!” Helyette oda se figyeltránk. De éreztem a forró tekintetét magamon, ahogyelhaladtam előtte és elpirultam. Vajon a meghajlástól lettem hirtelen szégyenlős? Destinydacosan egyenesen tartotta a hátát és magával rántott. – Én egy kibaszott amerikai vagyok – mondta, amikortávolabb értünk Robintól. – Bocsi, de nem hajlongok. Amikor elértünk a parkettre, Destiny teljesen elvesztette azeszét, ami egyaránt tetszett a táncoló lányoknak és a nézelődőférfiaknak. A tengernyi nő között találtam egy rést és láttam,hogy a herceg is figyel, fejét Fiona felé tartva, aki súgott nekivalamit. Minden szem Destinyn csüggött, kivéve Robinét. Őelszántan engem nézett. Éreztem azt az elektromosfeszültséget, amit az okoz, ha felfigyelnek az emberre, hanéznek, amitől kicsit fényesebben ragyog az ember. Az igazángyönyörű embereknek bizonyára csak úgy buzog ez az energiaaz életében. Nem néztem vissza, de a lábaim biztosabbanmozogtak a padlón és a csípőm tökéletes összhangban mozgotta basszus szólammal. Egy órával a diszkó kezdete után Robin felállt. Az összesférfi szinte előre érezte és egy töredékmásodperc múlvafelpattantak ők is. A herceg néhányukkal kezet rázott,miközben kisétált a teremből Eddie-vel a sarkában. Amintfelért a lépcsőn és eltűnt, a zene leállt és a fények kigyúltak. Azösszes vendég az ajtónál tolongott, ahol Madge állta útjukat,kezét az övén lévő walkie-talkie-ján nyugtatta, mint avadnyugati pisztolyhősök. Pár perccel később egy recsegő,

felismerhetetlen hang jött a csípőjétől, lekapta a walkie-t azövéről és megköszönte valakinek a közlést, majd félreállt azajtóból. Mindenki fáradtan sétált ki. Még a férfiak is úgy néztek ki,mint mikor a vetkőző táncosok szépítgetés nélkül felmarkoljáka pénzt az estéért, egészen másnak tűntek, mint fél órávalazelőtt. – Mire vártunk? – kérdeztem Arit a golfkocsik felé sétálva. – Megvárjuk, míg a herceg elhagyja az épületet, háthameggondolja magát és vissza akar jönni. Egyetlenegyszer sem jött vissza. Csak szerette tudni, hogy aparti mindig várja.

10. fejezet A herceg sármos volt, dinamikus, rejtélyes, pólójátékos, egyplayboy, a pénzügyek minisztere. A herceget egyáltalán nem érdekeltem. Az első hét végére még mindig csak a pálya szélénsöprögettem a Brunei parti mikrokozmoszban. Serena a belsőkör tagja volt, de nem értettem, mi módon. Destinybesorolhatatlan volt bárhová, de leszarta. Ari olyan volt, mintazok az igazán jó boltvezetők, akikkel jó együtt lenni éshaverkodnak, de annyira átitatja őket az üzleti szellem, hogysosem adják ki a főnök egy titkát sem. Már majdnem a fele letelt a szerződött időmnek ésnagyszabású terveimmel ellentétben nem barnultam le,teniszütő nem járt a kezemben, nem estem szerelembe aherceggel és egy dekát sem fogytam. Az idő Bruneibenészrevétlenül illant el. Amint megpróbáltad megvetni a lábadegy nap kezdetén, az már el is telt. Némelyik nap órákigolvastam. Amikor kimanikűröztem a körmeimet, hatalmasteljesítménynek érzékeltem. A nagy doboz francianyelvkazetta, amit magammal vittem, kibontatlanul hevert a

polcon. Ari segített felhívni a szüleimet egyik este, hogyérdeklődjem apám állapota felől, ami rohamosan javult, de nemannyira, hogy elsöpörte volna a bűntudatomat. Apám megintönmaga volt a hangjából ítélve, de kissé fáradt. Anyám hangjamegviselten csengett, én pedig rövidre fogtam, s azt mondtam,hív a rendező. Tudod, a mozié, amit Szingapúrban forgattam. Kedden, csütörtökön és szombatonként a parti hajnali félötig tartott. A többi napokon fél négykor végeztünk. Reggelötig sosem kerültünk ágyba és a vastag függönyökmegkönnyítették, hogy délután egyig, kettőig aludjunk.Gyűrötten, másnaposan, farkaséhesen tántorogtunk le akonyhába a fürdőköpenyünkben, belapátoltuk az ebédet, aminagy alumínium tálakban sorakozott a konyhapulton, aztánlerogytunk az emeleti hallban a CD lemezjátszó elé. Néhalementünk a birtok edzőtermébe vagy kifeküdtünk amedencéhez az utolsó napsugarak fényében. Aztánmegvacsoráztunk és megint kezdődött az esti készülődés apartira. Csalódtam Bruneiben és magamban. Semmilyen nyomotnem hagytam a partik során és az éjszakák üresbeszélgetésekben és pezsgőben oldódtak fel. Az egyetlenhaszna a magányosan töltött éjszakáimnak az volt, hogymegfigyelhettem a finom manipulációkat, amik a körülöttemzajló társasági életet mozgatták. A partik úgy működtek, mintegy Petri-csésze, kiváló feltételeket biztosítottak a mélymeghittség és a még mélyebb neheztelés kifejlesztésére. Rájöttem, hogy az asztalokat országonként osztották ki:Malajzia, Thaiföld, a Fülöp-szigetek és Indonézia szerepelt asorban. Volt egy hierarchia, de nem fogtam fel egészen asorrendet. Azt tudtam, a filippínó lányok voltak a csúcsán és athai lányok a legalján. A filippínó lányok Fiona révén kapták astátuszukat, aki a herceg kedvenc barátnője volt, és az egyetlen,aki mellette ülhetett. Más lányok a teremben szintén a herceg

vagy valamelyik bizalmasa kedvencének tartották magukat, ésa helyezésük időről időre változott, amitől fellángolt aneheztelés és a szövetséges keresés a különböző táborokban. Például Winstonnak egyszer volt egy barátnője az indonéztáborban, de lapátra tette egy Tootie nevű thai lány kedvéért.Szóval emiatt addigra a thai és az indonéz lányok gyakorlatilagbandaháborút vívtak, ami kívülről persze semmiségnek tűnt.Amikor a csajok háborúznak, csendesebb harcmodortválasztanak az ökölrázásnál meg a kocsiból valógéppuskázásnál. Kihagyják a fizikai síkot és azonnal egymáslelkének mennek. Az ilyen vérzést nehezebb elállítani. Például, megtudtam, hogy a thai lányok megbízták a thaiszolgákat, hogy manipulálják az indonéz lányok italait.Némelyik éjszakán az italok túl erősek voltak, máskor túlgyengék. Azért csinálták, hogy összezavarják őket, és így az indonézlányok néha túlságosan becsípjenek és bolondot csináljanakmagukból, néha meg ne tudjanak annyit inni, hogy ellazuljanakés így rontsák a hangulatot a partin. Ez aztán néhány nap múlvavéget ért, és ha szükség volt a szövetségesi együttműködésrevalamilyen okból, akkor megint a legjobb barátok lettek. Ezeket a belső információkat egy gyönyörű, Yoya nevű thailánytól kaptam, akivel összebarátkoztam. Rajta volt valahol aherceg kedvenceinek listáján, de még ő sem tudta, vajonhányadik a sorban. Yoya karcsú, hajlékony kis teremtés volt,ragyogó szemekkel, kerek babaarccal, és fenékig érő vastagfekete hajfonattal. Eszes volt és tiszteletlen és égett a vágytól,hogy felhasználja a néhány szóra korlátozott angoltudását.Nekem meg szükségem volt egy kis távolságra az amerikailányoktól, akik olyan szinten kezdtek untatni, hogy néhaelőhívták az öngyilkos hajlamaimat. Mielőtt a férfiakmegjelentek, Serena valószínűtlen, híres nevekkel megtűzdelthollywood-i parti történeteitől mindig a kávémba ásítottam.

(„Szóval, ez alkalommal egy halloween partin voltam és ottvolt az a fickó, tudod, hogy is hívják… álarcban és egész éjjelflörtölt velem, én meg mondom, ismerem ezt a hangot, tudom,hogy ismerem valahonnan, és találjátok ki, ki volt? Na,tényleg, komolyan, találgassatok. Jó, rendben, Jack Nicholsonvolt. Nem igazán estem bele vagy ilyesmi, de megadtam neki aszámom és néha aztán felhívott azzal, hogy „helló, bébi, ittapuci beszél…”). Szóval, inkább átsétáltam a thai asztalhoz.Yoya legjobb barátnője, Lili mindig átült valakinek az ölébe,hogy helyet adjanak nekem is a kanapén. Összekapaszkodtakés bizarr történeteket raktak össze közösen küzdve az angolnyelvvel. Yoya mindig egyes szám harmadik személybenbeszélt önmagáról. – Tegnap Yoya meztelenbe megy az edzőterem. – Igen, igen – hajolt oda a többi lány is bólogatva. – Meztelenül mentél edzeni? Hm. Miért? – Valaki nézett valahol – suttogta, majd körülnézett adrámai hatás kedvéért. – Robin nézett valahol. Biztos voltam benne, hogy ugratnak. – Csak hülyítesz. – Nem, nem hülyít. Borzasztó így edzés. Lépcsőzés.Borzasztó. – Oh, Yoya olyan szégyenlős – csipkelődött Lili. – Yoya nagyon szégyenlős – helyeselt Yoya. Nem tudtam eldönteni, igazat mond, vagy csak gúnyolódik.Talán mindkettő igaz volt. Talán tényleg szégyenlős volt alelkében, de az adott körülmények között komikus volt ilyetmondani. Nem volt szükségem Yoyára ahhoz, hogy tudjam, ateremben ülők érdeklődésének középpontja Robin volt.Minden, ami történt, Robinnak, az egyszemélyes közönségnekszóló előadás volt. A férfiak, még a legközelebbi barátai is,fizetett játszótársak voltak éppannyira, mint a nők. De úgy tűnt,

Robint nem érdeklem, így gondolatban olyan közönségek feléfordultam, akikről úgy képzeltem, jobban értékelnék atehetségemet. A kristálycsillárt tanulmányozva pezsgőtiszogattam és a színészi karrieremről ábrándoztam. Hogyantalálkozhatnék a megfelelő emberekkel? Hogyan hoznék létremaradandó művészi alkotásokat? Hol van az a seggfej Sean ésvajon fájdalmasan hiányzom-e neki? Visszavesz-e majd,amikor ennek itt vége? Mi történhet most a PerformingGarage-ben? Vajon Penny előadása hogy halad? Mit viselekmajd, amikor elegánsan átveszem az Academy Awardomat, bárúgy gondoltam, elcsépelt és esetlen? Eddie lepett meg egy ilyen álmodozásom során azzal, hogylehuppant a mellettem lévő székre és kinyögött egy kérdést atipikusan körmönfont brunei módon. – Énekelsz holnap este? Nem volt igazán kérdés. Ha Eddie kért meg valamire, akkoraz azért volt, mert Robin mondta neki. Átnéztem Robin felé ésláttam, hogy ő meg Fiona bátorítóan bólogatnak felém. Úgygondoltam, ezek ketten viccelődnek velem, de boldog voltam,hogy bármire kiválasztottak, ami bizonyíthatta, hogy nem csakegy berendezési tárgy vagyok. – Hát persze. Boldogan. Válaszomra Eddie túláradó örömet színlelt. A partikra járóemberek, még az értelmesebbje is, mint Madge, mindig úgyviselkedtek, mintha a legapróbb dolog is élet-halál kérdése lettvolna. Mintha, mondjuk, az engedetlenségem azonnalifővesztéssel járt volna. Nem tudták, hogy gyakorlott énekes voltam. Úgy nőttemfel, hogy minden este énekeltem apám zongora repertoárjára.Fogadok egy dollárba, hogy eléneklem bármelyik showfőcímdalát, ami csak eszedbe jut. S rendszerint olyanszórakoztató módon adom elő, hogy észre sem veszed, nincskitűnő hangom.

Amikor ez a nagy énekesi karrierem elkezdődött, én voltama Kiválasztott. Technikailag ketten voltunk, de csaktechnikailag. A többi gyerek előtt álltunk, mi ketten külön sortalkottunk. A többi hétéves az 5A csapatban vörös flittereskalapot és sétapálcát kapott, de a mi kettőnkén arany flitterekvoltak. Én és Randy Klein arany flitterben fürödtünk. Gyanítom, csak azért kaptuk meg mi ketten a főszerepet,mert már ismertük a szöveget. Nekem megvolt a Chorus Line,a Macskák és a Pomádé album hanglemezen és fejbőlénekeltem az összes dalukat. Minden dalhoz tartozott egytáncszám is, amit a feszülten figyelő közönség előtt atökéletességig gyakoroltam – őket az ágyamon ülő kitömöttállatokból verbuváltam. Ami tehetség szempontjából hiányzott belőlem, aztlelkesedéssel és elszántsággal pótoltam. Ha megkérdeztélvolna, hogy mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt feleltemvolna, hogy a fehér cica a Macskákból, amelyik a szólóttáncolja a musical elején a reflektorfényben. Ahogy közeledett a nyári tábor színjátszó estéje, mindenegyes nap beiktattunk egy kis gyakorlást. A nevelőnk keresztbetett lábbal ült a kosárlabdaterem sarkában és újra meg újraelőretekerte a szalagot az ütött-kopott magnóban, s rágótóldagadó arccal diktálta a lépéseket. Botot fel. És. Ugrás fel és vissza térdre. Egy. És mosolyog minden egyes lépésnél. És fordul. Lalalala. Ugrik újra. A táncszámot szégyenletesen egyszerűnek éreztem. Mindenöt percben pihentünk egy kicsit, és almalevet ittunk a gyűröttdobozokból és megvakartuk a szúnyogcsípéseinket.Bosszantottak a sűrű szünetek, az elkötelezettség hiányánaktartottam. A többi lány unott volt és lassú, a többiek lábát

nézték maguk előtt, ahelyett, hogy megtanulták volna alépéseket. A tény, hogy én voltam a főszereplő, felelősséget ésparancsolgatást váltott ki belőlem. – Ne felejtsetek el mosolyogni. A mosolygás a legfontosabb– mondtam a lányoknak. Nem érdekelt, hogy forgatták a szemüket. Nem akartam,hogy szeressenek. Azt akartam, hogy jók legyünk. Aztakartam, a közönség szeressen mindannyiunkat, amikor eljön ashow napja. Randy ugyanígy érzett. Amikor szünetünk volt, aközös táncszámunkat gyakoroltuk. Ragaszkodtunk hozzá, hogyvalami feltűnőt csináljunk a dal utolsó taktusaira, amikor márcsak ketten mozogtunk. Az én tervem az volt, hogy a szüleim lássák, amint aszínpadon ragyogok, és engedjenek el a Stagedoor Manorba ará következő évben. A színjátszó táborba akartam menni, nemebbe a másikba a végtelen délutánokkal, amit futballozással észsinórfűzéssel töltöttek ki. Mindenki tudta, hogy a színjátszótáborbeli lányok aztán szerepet kaptak a Broadwaymusicalekben. Az ilyen kölykök utána későig alhattak ésspeciális iskolába jártak és az estéiket a kulisszák és azenészárok közt repkedve töltötték, meg a közönség és adíszletek közt, ahol a konfliktusokat nagy táncszámokkaloldották meg a fináléban. Ez volt az a királyság, amelynek azállampolgára akartam lenni. Kitartó könyörgésemre apám azt mondta végül: – Ha jégkorcsolyázó vagy táncos, vagy tornász, vagy valamikülönleges akarsz lenni, akkor reggel négykor kell felkelned ésmindennap gyakorolni iskola előtt, és nem lehetnek barátaid éssosem szórakozhatsz, nem ehetsz fagyit és nem mehetszbulikba, nem lehetnek udvarlóid. Ha tényleg ilyenCsipkerózsika akarsz lenni, akkor sosem mehetsz főiskolára éstönkre fogod tenni a térded meg a hátad és a karrierednek végelesz, mire betöltöd a harmincat. Hobbinak még rendben van.

De sose vidd túlzásba és ne álmodj többről. Csak próbált kíméletes lenni, meg akarta spórolni nekem aszívet tépő csalódásokat. Túl tömzsi voltam a baletthez,időpocsékolás volt. Túl szétszórt voltam a jégtánchoz. Túlközépszerű voltam az énekléshez. „Meg se próbáld, és nemesel pofára”, szólt apám mottója. De láttam a Csipkerózsikát éstudtam, hogy nem érti a lényeget. Tudtam, hogy amikor látnak majd főszereplőként, ahogy azén erős hangom vezeti a többiekét és csillog a napfényben asok arany flitterem, meggyőzi majd őket arról, hogy táncolni ésénekelni születtem, és hogy boldogan beáldozom érte a térdem.Nem bántam a koránkelést. A fiúkat és a fagyit amúgy seszerettem. Azt akartam, lássák, ahogy ragyog a tehetségem ésakkor még apám se tagadhatja, hogy a sorsom a színház. Az előadás napján a szüleim ott ültek az első sorban,középen. Fotóztak és súgták nekem a szavakat hang nélkül.Imádni való voltam. Le voltak nyűgözve. Elárasztottakpuszikkal és dicséretekkel. De amikor újra elővettem a témát,ugyanazt a választ kaptam a korai kelésről meg a fagyiról. Acsodás szereplésem ellenére sosem jutottam el a StagedoorManorba és helyette a számháborúk és kirándulásokpurgatóriumába száműztek. De az apám azért méltányolta aszínjátszásról szóló álmaimat egy bizonyos szintig. Végül is aző hobbija valahol rokon volt az enyémmel. Évekkel később a pianínója mellett ültem, az iskolaiszíndarab válogatására gyakoroltam egy dalt. – Nincsenek fantasztikus hangi adottságaid – mondta apám.– Úgyhogy jól kell megválasztanod a dalt és aztán el kelladnod. Sikeres tőzsdeügynökként szakértő volt a semmieladásában. Közösen kiválasztottuk a „Cicik és popsik” címűszámot a Chorus Line-ból arra a bizonyos meghallgatásra, amitalán furcsa választás egy tizennégy évestől, de megtette a

hatását. Ugyan nem kaptam meg a szerepet – az a barátnőmé,Alexis-é lett, aki tényleg tudott énekelni –, de én voltam az, akibesöpörte a közönség nevetését és figyelmét. Én voltam az,akiről végül mindenki beszélt. Szóval, ezt tanultam meg végülkihozni magamból. Még mindig nem tudok rendesenkorcsolyázni, de azt el tudom adni. Akármiről van is szó, eltudom adni. Félrehívtam Anthonyt a zongoristát. – Mi Robin kedvenc dala? – Hát, nagyon szeret néhány maláj dalt. Amerikai dalokközül? Azt nem tudom. Mit tudsz énekelni? – Egy maláj dalt fogok előadni. – Mennyi időd van? – Holnap este fellépek. – Az kevés. Nem tudod megcsinálni. Angelique, a legjobb a három énekes közül és pletykákszerint Sufri herceg viszonzatlan szerelme, hallott minket ésközbevágott. – Énekeld a Kasihot. Az a kedvence. Meg tudod tanulni.Segítek neked. Angelique elővett egy üres lapot Anthony egyikdossziéjából. Talált egy tollat a bár mögött, letörölte maga előtta pultot és elkezdte leírni a szavakat fonetikusan. Olyan kerek,kis betűkkel írt, mint egy elsős gimnazista. – Ez egy szerelmes dal. „Kasih” azt jelenti „drágám”. Aztán átvett velem minden egyes szót, kijavította akiejtésemet. Anthony átadott neki egy kazettát, ő megbelecsavarta a szöveg lapjába. – Csak egyszerűen énekeld, meg tudod csinálni. Meghatott Angelique bátorítása. Ahogy belenyomta akazettát a kezembe, az a gondolat villant át az agyamon, hogyegy nap jó anya lesz belőle. Amikor visszatértem a mi asztalunkhoz, Serena gyanakvó

szemmel nézett rám. – Holnap te énekelsz? Mit adsz elő? – A Kasihot. – Oh, istenem! Anthony mondta, hogy ezt énekeld? Aztmondta, Robin szereti vagy valami ilyesmit? Utálom azokat aszörnyű popdalokat. Én is énekelek holnap. – Mit énekelsz? – Otthon jazzénekes vagyok. Ebből élek. A „Fever”-t adomelő. Robin imádja, mikor ezt éneklem neki. Régebbenállandóan azt énekeltem neki. Anthony és én megállapodtunk, hogy másnap négykorpróbálunk. Aznap éjjel éberen feküdtem, míg Destiny az igazakálmát aludta mellettem. Sosem szenvedett álmatlanságban,feltette a gepárd mintás szemmaszkját és mikor a feje leért apárnára, már aludt. Irigyeltem érte. Az járt az eszemben, hogyan tanulhatnék meg idegennyelven egy dalt másnap estére? Jobban tettem volna, ha egyszexi kis dalt választok, mint Serena. Magabiztosan vágtambele, de végül gyomorgörcs lett belőle, ami miatt nem tudtamaludni. Jó korán felkeltem másnap és csendben újra meg újrameghallgattam a földszinti magnón a dalt a hangszóró előttfekve és a szöveggel bénázva, míg a többiek fent aludtak.Nagyjából egész nap ezzel foglalkoztam, amíg fel nem mentema palotába Anthonyval találkozni. A főbejáraton sétáltam be azelhagyott épületbe. A nap fénye beözönlött a magas ablakokonés visszaverődött a szökőkút vizéről. A művirágok, amelyekélőnek tűntek az esti kimódolt világításban, most megmutattákdrótszárukat és a műanyag harmatcseppeket. Egy ajtó nyitva volt a bal oldalon, amely zárva volt az elsőestémen. Egy bálterem volt, akkora kristálycsillárral, mint egykisebb autó. Egy férfi viaszolta fel a padlót egy géppel.Eszembe jutott nagyanyám kedvenc vicce, amivel be lehet

lépni egy partira. „Aki mer, az nyer; aki merít, az nyerít.” Átvágtam a szőnyeggel borított folyosókon és lementem aföldszinti terembe. Makulátlanul tiszta volt és üres, várva, hogyismét megteljen nőkkel. Mindig szerettem a bulik kezdete előttlátni a helyiségeket. Még ennél is mágikusabbak a színházaknapközben, mielőtt az ajtók kinyílnak, mielőtt az előadáselkezdődik, amikor a fények már égnek és látod az emelőketmeg a törmeléket a padlón. Imádom az érzést, hogy bármimegtörténhet. A buli után, amikor már minden megtörtént,rendszerint szembe kell nézned az elkerülhetetlen ténnyel,hogy semmi nem történt úgy, ahogy vártad. Anthony ott maradt velem, amíg a mikrofonba énekeltem, ésRobin üres székére mosolygott, ahogy laposan kipréseltem ahajlított dallamokat és folyton elrontottam a szöveget. Láttam,hogy Anthony szemeibe kétely költözik. – Tudsz valami más dalt? – Meg tudom csinálni. Újra elénekeltem, tökéletesen, aztán megint rosszul. – Jó, lehet, hogy nem tudom megcsinálni. – Túl késő – nézett az órájára Anthony. – Jó leszel. Csakhalandzsázz, ha elfelejted a szöveget. – Isteni. Robin biztos odalesz érte. Kifelé menet odasétáltam a balerina szobrához. Eszembejutott, hogy olvastam valahol, hogy a lány, aki modellt állt aszoborhoz, végül prosti lett, és a prostitúció lett sok sikertelentáncos sorsa Degas korában. Végigfuttattam az ujjam a bronz balettcipő szélén, aholtalálkozott a lábával. Ha elég gazdag vagy, ilyen műtárgyakatbirtokolhatsz. Berakhatod a sarokba, ahol soha senki nem nézimeg, kivéve egy arra járó lány – még csak félig nő –, akivalaha maga is viselte ezeket a cipőket és hattyúnak képzeltemagát.

Minden alkalommal, amikor Serena kiénekelte a „fever”szót, előredobta a karjait kifordított tenyérrel, és megráztakicsit a csípőjét. Boldogan figyeltem fel rá, hogy nem voltjazzénekes. Egy új lány került az asztalunkhoz. A neve Leanne volt,szappanopera színésznő Hong-Kongból, aki félig kínai, féligangol volt és csak úgy áradt belőle a szex. Álmos szemeivoltak, hosszú, hullámos haja és brit akcentus tapadt acigarettától rekedtes hangjához – mintha Janis Joplintalálkozott volna Di hercegnővel benne. Egyszerű, földig érőArmani estélyit viselt. Nem először járt Bruneiben. Serenáhozhasonlóan rejtélyes múltja volt a palotában, de tőle eltérőenLeanne nyíltan bevallotta, hogy szerelmes a hercegbe. Ezt úgya találkozásunk utáni ötödik másodpercben gyónta meg nekem.Elnyúlt a karosszékben, karjait a karfákon nyugtatta, az elegánsmegadás pózában. – Visszautasítottam egy szerepet, hogy itt lehessek, deRobin nem tud erről. Képtelen vagyok távol maradni tőle.Amikor legutóbb elmentem, megesküdtem, hogy örökre szól,de nem bírtam a fájdalommal élni. Volt valami igaz és valami valótlan Leanne körül. Aztösztönösen elhittem, hogy szereti a herceget, de mindigmegismertem a színésznőt, ha összehozott vele a sors. Mi,színésznők borzasztó dialógusokat írunk magunknak. Leanne és Serena közeli, konspirációs viszonyban voltak,együttesen küzdöttek Fiona ellen. Hallottam őket a másikrólbeszélni. Serena azt mondta, Fionát rajtakapták, amint valamivudu mágiát végzett a hálószobájában. Ez volt az egyetlenmagyarázat: az a tehén varázslatot használt, hogy magáhozkösse a herceget. Kövérebb is lett, nem csak öregebb? Mennyiidős is volt egyébként? Ijesztőek voltak és olyan ismerősenközönségesek, mint a sár, ezek az aljas, gonosz csajok. S én mivoltam? Az ellentétük? Kedves? Nem. Mi volt a gonosz

ellentéte? Gyenge? Eddie közeledett felém. – Te vagy a következő énekes? A legszebb vintage összeállításomat vettem fel, és vastagonkihúztam a szememet. Kicsit zömök Audrey Hepburnnekképzeltem magam a „Vicces arcok” című filmből. Eljött az énidőm, hogy ragyogjak. S még ha el is szúrom, én legalább nemkifordított tenyérrel imitáltam a jazzénekest és nem valamifáradt Peggy Lee-dalt énekeltem. Amikor Anthony elkezdte a bemutatást, az agyam leállt.Mindent elfelejtettem, amin közösen dolgoztunk. Biztos voltambenne, valami életre kelt rémálom kering körülöttem, az a fajta,amelyikben nem emlékszel rá, miért is mentél fel a színpadra.Nem pánikoltam; volt hitem. Tudtam, hogy amikor úgy tűnik, alavina mindjárt elsodor, akkor szembenézel vele és mindkétkaroddal úszol, ahogy csak tudsz. Mosolyogsz és eladod. – Kasih dengarlah hatiku berkata, Aku cinta kepada dirimusayang . .. A herceg egy ellenállhatatlan mosolyt vetett rám, miközbenaz ujjaival dobolt a dal ritmusára a combján. Mellette Fiona ismosolygott. Mi volt neki ebben a buli? Nem tűnt annak asárkánynak, aminek Leanne és Serena lefestette. Befejeztem adalt és a terem nagy tapsban tört ki. A thai barátaim egyenesenvisongtak. Serena arcán olyan mosoly játszott, mint a MissAmerika verseny második helyezettjén, aki teljesen biztos volta koronában előtte. Ahogy elmentem a herceg előtt ésmeghajoltam a visszaúton, ő elkapta a karomat. Megálltam,hogy szembenézzek vele, még mindig derékból meghajolva,lehajtott fejjel. Két száraz és puha, tökéletesen manikűrözött kezébe fogta akezemet és azt mondta: – Gyönyörű. Aztán elengedte a kezem.

– Igen, nagyon bájos – mondta Fiona. New Yorkból jöttem. Filmsztárok körül dolgoztam.Hozzászoktam, hogy felfigyelnek rám a majdnem befutottszínészek, és a szokványosan leszálló ágban lévő rocksztárok.Ennek az érintésnek, ennek a morzsányi figyelemnek semmitnem kellett volna jelentenie számomra. De agymosásonmehettem keresztül a hét során, mert egyetlen Midasz érintéselég volt a hercegtől és egész éjjel izzottam. Miután a fények eltompultak és megkezdődött a diszkó,kimentem a mellékhelyiségbe megigazítani a sminkemet. Egyfestmény ragadta meg a figyelmemet, ami mellett addigminden este elmentem. Egy klasszikus stílusú, orientalista képvolt a márványtestű odaliszkokról, akiket szerecsen szolgálóknyüzsögtek körül a hárem fürdőjében. Az ilyenfajtafestményekről tanultam művészettörténet órán, és analizáltamminden egyes rasszista, imperialista ecsetvonást rajtuk. S itt álltelőttem egy idealizált, tizenkilencedik századi nyugati ábrándegy háremről, ami százötven évvel később itt függött a falon –egy háremben. Egész biztosan posztmodern volt. Egy hárem. Hogyhogy nem jöttem rá előbb? Nem voltunkpartivendégek, sem prostituáltak. Háremhölgyek voltunk.

11. fejezet Hiába voltam egy kincsekkel megrakott terembe zárvaBorneó szigetén, az álmaimban még mindig a Gestapodörömbölt az ajtón. A nácik játszották a főszerepet azálmaimban, mióta csak nyolcévesen elolvastam Anna Franknaplóját. Álmaimban Anna voltam, fülemet a padlóra tapasztvahallgattam a csizmák csattogását, ahogy felmasíroztak, hogyelvigyenek minket. Álmaimban Anna voltam, és mármeghaltam, de ott bóklásztam a cipőhalmok és aranyfogakhalmai mellett. A bőröndöket kerestem. Tudtam, hogy azenyém is ott van valahol. Meg akartam találni, hogy

elmehessek. Gyermekként az éjjeli rémület átszivárgott az ébren töltöttpillanataimba is. Fogva tartottak a Holokauszt gondolatai.Anna Frank naplója elvezetett más könyvekhez, amelyek nemhagytak semmi reményt az emberi szív működésévelkapcsolatban. Különösen egy könyvre emlékszem jól a városikönyvtárból, amit egy lángokban álló Dávid-csillag díszített ésa haláltáborok térképe volt a belső borítójára nyomtatva.Fényképek voltak benne. Ismered ezt a fajtát, szemcsés fekete-fehér képek, a bordákközti árnyék a feketénél is feketébb, és a meztelen bőr azegymásra rakott testeken a legfehérebb fehér. Biztos voltam benne, csak idő kérdése, és a Holokauszt újraeljön, és azon tűnődtem, vajon a családom hogyan reagálna,amikor a nácik eljönnek értünk. Hogyan tudhatnád, milyenvagy valójában belül? Mindannyian szeretjük azt hinni, bátraklennénk. Mi lennénk a hős a filmben, aki feláldozza magátmásokat mentve, aki a helyes dolgot teszi, amikor a világkörülötte rosszul dönt. A moziban a helyes lépés kristálytiszta.S jó érzéssel megyünk ki a napfényre, mert elmondhatjuk, énbizony helyesen döntenék. Senki nem mondja, én bizony a gyáva szereplő lennék. Énfeladnám a szomszédom, hogy mentsem magam. De azemberek java része ezt teszi. Már nyolcévesen tudtam ezt. Szóval, ki lennék én, amikor eljönnek értünk? Bátor lennék?S a szüleim? Megpróbálnának elrejteni minket vagymegpróbálnának elmenekülni? Megölnének minket, inkább,mint hogy elvigyenek, mint az izraeliták tették Masadánál?Megvetnék a lábukat és téglákat hajigálnának, mint a zsidók avarsói gettóban? Vagy kötelességtudóan átadnák azútleveleiket és énekelnének a zuhanyzókba tartó sorban?Titokban gyanítottam, a szüleim nem a harcos fajtábatartoznának. Tudtam, hogy rám várna, mentsem magunkat,

úgyhogy próbáltam felkészülni. Részletes tervet dolgoztam ki amenekülésre, majd a későbbi visszatérésre, hogy harcoljunk.Tudtam, hogy az ellenállási terveim talán hasztalanok voltak,de akkor is a harc mellett döntöttem. Hogyan biztosítottam, hogy én legyek a bátor szereplő, ahős? Gyakorolnom kellett a lépéseket, újra és újra átmentem arészleteken fejben. Az alvásomból áldoztam időt erre amentális próbára. Aggódtam, ha készületlenül érnek, akkorkiszámíthatatlanul reagálok. Éreztem, hogy mélyen aszívemben valójában nem vagyok Anna. Nem olyanfajtalelkem volt, nem az a fajta, amelyik úgy tele van szeretettel,ragyogással, hogy az sokkal ellenállóbb, mint a test. Anyám segíteni akart, hogy el tudjak aludni, ezértmegpróbált meggyőzni róla, más időket élünk és a nácik nemtűnnek fel egy nap az iskolában, hogy elhurcoljanak. De nemért el semmit. Naivnak tartottam. Hát nem érti, hogy ezeket adolgokat emberek csinálták? Ugyanolyanok, mint akikkörülöttünk is voltak? Azért a dolgok nem voltak annyiramások. – Nem fog újra megtörténni – magyarázta anyám tagoltanmár vagy századszor. – Azért emlékezünk meg róla, hogy neengedjük újra megtörténni. – Anna Franknak is azt mondta az anyukája, hogy nem fogmegtörténni, mégis elvitték. A Holokauszt kísértete végül eltűnt az ébren töltöttóráimból, de az álmaimból sohasem egészen. Úgyhogy aGestapóról szóló álmom Bruneiben már nem volt meglepetés.De amikor kinyitottam a szemem, a kopogás nem szűnt meg.Sőt, egyre erősebb lett. Destiny és én felültünk az ágyban ésegymásra néztünk, de egyikünk se ment ajtót nyitni. Amikor megérkeztünk, Ari elvette az útlevelünket ésodaadta egy őrnek. Azt mondta, ellenőrizni kell a vízumunkatvagy valami ilyesmi. Ez a dolog úgy maradt meg bennem, mint

amikor haj kerül a szádba és nem tudsz szabadulni tőle. Vajonezt teszik az okos lányok? Elmennek Dél-Ázsiába valamitisztázatlan munkára és a megérkezéskor leadják azútlevelüket? Az útlevél emléke villant át az agyamon, miközben afejembe és a mellkasomba tódult a vér. Résnyire nyitottam azajtót. Egy őr állt ott uniformisban. Szürke gyapjú dzsekit viseltindiai állógallérral és szódás sapkát. Kitártam végül az ajtót, őmeg riadtan nézett a hálóingemre. – Nem vagy készen? – Mire készen? – Össze kell készülnöd. Öt perc. Mivel nem mondta el, mire készüljek, egyetlen kérdésmaradt csak. Az erre a kérdésre adott válasz szinte mindentelmond egy lánynak arról, milyen próbatétel vár rá. – Mit vegyek fel? – Vegyél fel hosszú ruhát. Ne viselj magas sarkú cipőt.Semmi smink. Öt perc alatt legyél kész. Megyünk. Arra gondoltam, felszaladok Ari szobájába, de aztánbeugrott, hogy aznap korán reggel visszament az Államokbavalami üzleti ügyben, meg még néhány lányért. Biztosított róla,hogy semmi bajunk nem eshet majd egyedül és visszatér azindulásunk előtt, hogy mindent eligazítson. Destinyre néztem,aki megvonta a vállát és hozzám hasonlóan tanácstalannaktűnt, de látszott rajta a megkönnyebbülés is, hogy engemvisznek, nem őt. Tíz perccel később szandálban és rózsamintás fekete nyáriruhában (szigorúan állig gombolva) kisétáltam az őrrel a kapunés beültünk egy másik sötétített ablakos fekete Mercédeszbe.Új kocsi szaga volt és éreztem a felmelegedett bőr szagát is azüléseken. – Hová megyünk? Az őr úgy tett, mintha nem hallana és felkapta a mobilját,

valakivel malájul beszélt. Ezek az őrök kifürkészhetetlenekvoltak, és közülük sokan olyan beavatottnak tűntek. Vajon mitgondoltak arról, hogy egész nap a herceg nőit furikázzák? Furcsán nyugodtnak éreztem magam, hátradőltem az ülésen.Kibámultam az ablakon és figyeltem, ahogy a világ visszafeléforog. Nem igazán voltam jelen. Egy filmstúdióban ültem egylehajtható fedelű kocsiban, miközben egy ventilátor szele fújtaa hajamat, mögém pedig egy utat vetítettek, ami a dzsungelbenkanyargott. Aztán váltott a kép és egy városban vezettem fel-alá a szűk sikátorokban. Bruneiben egész idő alatt egy fal vagyegy autó szélvédője mögött voltam. Az autó végre megállt egy irodaház hátsó bejáratánál, azegész egy nagy acél- és üvegdoboznak tűnt. A sofőr átadott egymásik őrnek, aki szó nélkül felkísért a lifttel majd átvezetettegy folyosón egy szobába. Adott egy pohár vizet, majdtávozáskor rám zárta az ajtót. A szoba berendezése összhangban állt az épület üzletieskülsejével. Arra számítottam, egy irodát látok majd, devalójában egy nappali volt, ugyanazzal a díszes bútorzattalzsúfolva, mint a palota, elferdült XIV. Lajos stílusúműtárgyutánzatok. Úgy tűnt, mintha a herceg belső építészénekhasadt személyisége lett volna. A tömör mahagóni íróasztaltelborították a bekeretezett fényképek, feltételeztem, a hercegfeleségeiről és gyermekeiről készültek. Végignéztem őket,próbáltam beléjük látni, hogy némi képet kapjak róla, milyenlehet az életük. A legtöbb képen egy fiatal srác volt, akihatalmas, felfújt bébinek tűnt, gyakran lovaspóló öltözékbegyömöszölve. Talán Hakim volt, a herceg legidősebb fia ésörököse? Ez az óriás nem lehetett a hajlékony hercegleszármazottja. Hakim egy Francis nevű figurára emlékeztetetta Pee-Wee Nagy kalandja című filmből. Elképzeltem amegtermett, dundi herceget, amint egy medence méretű kádbanüldögél és modell hajócskákkal játszik. A nők a fényképeken

mind gyönyörűek voltak, amolyan retusált módon, csillogószájfénnyel. Brokátruhákba voltak csomagolva, fejükönáttetsző fátylakkal. Ezek voltak a feleségei? Volt még egy képegy mosolygó, copfos kislányról. Azon tűnődtem, hány éveskorában cseréli majd fel a copfokat a fátyollal. A kislánya volt?A herceg maga sosem tűnt fel a képeken a nők mellett, bár voltegy-két felvétel, amin Hakim mellett állt. Nem tudtam pontosan, mire várok, de reméltem, hogyRobinra. Gondolom, furcsának kellett volna tűnnie számomra,hogy Robin feleségeit nézegetem, míg rá várok, de addigra márhozzászoktam a herceg milliónyi nőjének gondolatához, hiszena palotában töltöttem a napjaimat. Vonzó pózba rendeztemmagam a díványon és megpróbáltam elengedettnek tűnni,miközben a légkondicionáló berendezés déli-sarki levegőtnyomott a szobába és meglátszott a leheletem. Egyaranylábakon álló óra szerint még csak tíz perc telt el, majdfélóra. Végül feladtam, hogy rendesen üljek, és felhúztam atérdeimet a ruhám alatt, miközben a libabőrös karjaimatdörzsölgettem. Összehúztam magam, amennyire csak tudtam,miközben készen álltam arra, hogy egy pillanat alattkiegyenesedjek és szexi legyek újra, amint meghallom akilincset moccanni. De az ajtó továbbra is zárva maradt. Egy óra telt el. Nem voltak könyvek, se magazinok aszobában, sem tévé. Körbe-körbe sétáltam. Visszaültem.Kerestem a fürdőszobát. Megpróbáltam kinyitni egy ajtót, dezárva volt. Kipróbáltam egy másikat, az is zárva volt.Visszaültem. Egy másik óra telt el. Én voltam a Godot-ra várvasztárja, de nem volt közönségem. Fontolgattam, hogy az egyikpapírkosárba pisilek. Reszkettem a hidegtől, az éhségtől, azidegességtől. Próbáltam gondolkodni, pedig sajgó fejfájássalküszködtem a koffeinmegvonástól. Ha itt felejtenek ebben aszobában, akkor egyszerűen elrohadok majd élve befalazva,mint Antigoné?

Vagy még rosszabb, mi van, ha nem arra várok, hogyőfelsége desszertje legyek? Mi van, ha egész más sors vár rám?Ha eltűnök, ki keres majd? A szüleim biztosan. De holkezdenének keresni? Egy képzeletbeli filmforgatás helyszínénSzingapúrban? Kinek tulajdonítanák az eltűnésemet?Tudatában voltam, hogy eltüntethetnek abban a pillanatban, ésnem lesz senki, akit felelősségre vonnak érte. De ettől csak hisztérikus lettem. S amellett nem tehettemsemmit. Talán a fehér bőrdívány felhasogatott kárpitjábólkellett volna kötelet fonnom és leereszkedni Bandar SeriBegawan utcáira? Behunytam a szemem és próbáltam felmelegedni.Elképzeltem, hogy valami napos helyen vagyok, egy strandontalán. Túl elcsépelt. Aztán elképzeltem magam Robin egyikháremfestményének szereplőjeként, lábamat a gőzölgő fürdőbemártva. Túl nedves. Végül egyszerűen elképzeltem, hogyotthon vagyok az ágyamban, magamra húzva a meleg paplant aLudlow Street-i nyomortanyán. Hiányzott az otthonom. Vágytam rá, hogy visszamehessek oda és újra gyakornoklegyek a színházban. A térdeimet az államhoz húzva elaludtama díványon. Arra ébredtem, hogy nyílik az ajtó és felfelé bámulokRobinra, aki szürke egyenruhát viselt kitüntetésekkel dekorálvaés katonai sapkát. Ez volt az első alkalom, hogy nem sortban éstornacipőben láttam. Tényleg hercegnek nézett ki. Túl gyorsanültem fel, mint a gyerek, akit szunyókáláson kaptak házifeladat írás helyett. A Stockholm szindróma áldozata lettem –nem tehetsz mást, beleszeretsz a szabadítódba akkor is, haelőzőleg ő zárt be négy fagyos órára egy fürdőszoba nélkülihelyre. Mélységes hála öntött el és sóvárogtam rá, hogy azelőttem álló ember értékesnek tartson. Szélsőségeskörülmények között ez a kombináció nagyon hasonlít aszerelemhez.

– Régen itt vagy? – kérdezte mellém ülve és végigsimítottaa libabőrös karomat. – Igen. Úgy tűnt, mintha örömét lelné a válaszban. – És fázol. A tarkómra helyezte a kezét és magához húzott egy gyengédcsókra – nem parancsolóan, nem magabiztosan, én pedig nemezt vártam egy ilyen notórius playboytól. Én nem azelárusítópult mellől szédültem egyenesen egy herceg karjába.Az olyan lányok, mint Serena azt színlelték, ők kizárólag aszivárványt bámulni jöttek és a láda arany a végén véletlenvolt. Próbáltam nem hozzáadni az önámítást is ajellemhibáimhoz. Tudtam, hogy prostituáltak voltunk.Szépítsd, ahogy akarod, de amikor ugyanazon a partin vagyminden este és aztán lefekszel a pasival, aki rendezte, majdrejtélyesen egy rakás készpénzzel mész haza, akkor kurvavagy. De minden kurvának aranyból van a szíve valahol.Némelyik szív csak aranyozott, némelyik színarany és másoké,mint az enyém például, ketté van osztva, az egyik fénylik, amásik árnyékban áll. Tudtam, hogy kurva vagyok, de valahogy mégisHamupipőkének éreztem magam, ahogy a jóképű herceg kézenfogva a második ajtóhoz vezetett, amely most nyitva volt.Félig-meddig arra számítottam, letérdel és elővesz együvegcipőt a zsebéből. Ez részben az én romantikusütődöttségemből fakadt és részben a hercegből. Volt bennevalami. Mint oly sok más pasi, akik valóban szeretik a nőket,Robin úgy nézett rád, hogy hirtelen szeretetre méltó lettél. Anők mindenféle kegyetlenséget és hűtlenséget eltűrnek és apárna alá rejtik a józan eszüket, ha egy férfi képes velük aztéreztetni, a Louvre-ban kellene őket piedesztálra állítani. Azonban a hintó tökké változott, amint Hamupipőke

visszatért a fürdőszobából és benézett a másik ajtón. Egy olyanhálószoba várt, amiről még Hugh Hefner, a Playboy alapítója iscsak álmodozni merészelt volna. A falak ugyanabból a csillogófekete selyemből voltak, mint az ágy vége és az ágynemű.Tükrök voltak a mennyezeten, tükrök a beépített szekrényeken,legalább három látható videókamera, csincsilla szőrmetakarókszétdobálva, és egy tévé volt felerősítve a mennyezet közelébe.Két fekete bőrszék volt egy drágakövekkel kirakott arany ésezüst sakk-készlet elé húzva. Eszembe jutott, amit Serenamondott első alkalommal a palotában: „Itt minden igazi.”Igazán felesleges. Ki akart itt bent sakkozni? Merőn nézett rám. Megálltam és visszanéztem rá. – Mivel foglalkozol otthon? – Még tanulok. És színésznő vagyok. – Színészettel – mondta bólogatva, mintha ez érdekes lettvolna. – És talán néha ezzel is? – mutatott széles gesztussal azágyra. Éreztem, hogy kigyullad az arcom. Serena. Az a ribanc.Elkövettem a hibát, hogy megemlítettem az escort ügynökségetegyik nap ebédnél, amikor nem tartottam magamat eléggé, őpedig barátságos volt. Persze, hogy ment és elmondta ahercegnek. Kicsit összerándult a gyomrom. Nem akartam, hogyott és akkor escortnak nézzenek, és nemcsak azért, mert nemezt a szerepet játszottam Robinnak, hanem azért is, mert a sajátfejemben sem ez a fantázia élt magamról. Legyűrtem a dühömet és ártatlan képet vágtam. Mostelkezdődött. Benne voltam a játékban. Bosszút fogok állni acsajon. – Nincs vele gond – mondta. – Kedvelem a színésznőket.Sokat ismerek. Nagyon érzelmesek, szerintem. Nagyonszórakoztatóak. Most gyere ide. Robin kinyújtotta a kezét és lesimította a ruha pántját avállamról. Közelebb léptem hozzá és a kezét a derekamra

tettem. Az ágy felé húzott és leült elém. Kezeit összefonta azölében és várakozóan nézett rám, mint aki soha életébenegyetlen percig sem aggódott azon, hogy boldoggá tegyenvalakit, és sosem jutott eszébe, hogy a puszta jelenléténéltöbbre van szükség ahhoz, hogy megnyugtasson valakit. Mivel semmi más mondanivaló nem jutott eszembe,kiléptem a ruhámból és eléje térdelve az ölébe fektettem azarcom. Végigsimítottam a combja oldalát, de a könyökömnélfogva felhúzott. Az ölébe ültem és körülbelül egy percigcsókolóztunk, amikor felállt és én, aki néhányszorkönyörtelenül megszidtam anyámat a nercbundái miatt, hálásanbújtam be a szőrmetakaró alá, mert eltakart és melegített.Annyira fáztam, hogy az ujjaim vége már elkékült. Robin úgy vette le a ruháit, mintha zuhanyozni készülne,gondosan ráhajtogatta őket a sakkasztal előtti székre, és bebújtmellém a csincsilla alá. A megszállott tisztaság illata érzettrajta, szappan és kölni (Calvin Klein Egoiste-ja, ahogy előzőlega fürdőszobában láttam). Egy hajszál, egy pórus nem látszott azizmos testén. Nem voltak forradásai, sem látható érzelmei,semmi szokványos emberi megnyilvánulás. Egész idő alattegyenesen rám nézett, a szemei obszidián feketék, kissémélyen ülők és menyétre emlékeztetőek. Az a fajta pasi volt,akinél ha nem látnád a fizikai bizonyítékot, megesküdnél, hogynem volt orgazmusa. A legjobb, pornófilmek ihlette szopástnyújtottam, sok szemkontaktussal, és szinte unottnak tűnt. Elsőalkalommal láttam ilyet. Robin valami talizmánfélét viselt a nyakában, ami amezüzéhez hasonlított. Amikor kislány voltam, apám is viselthasonlót. Emlékszem, ahogy próbáltam keresztülnézni a finomezüst filigrán lyukacsai között és meglátni az aprópergamentekercset a csőben. Nem emlékeztem rá, mit írnakegy mezüze belsejébe. Valahogy így szólt: „Szívleld megazokat a parancsolatokat, amiket ma kapsz tőlem. Hűséggel

tanítsd meg őket gyermekeidnek.” Még mindig szerettemazoknak az imáknak a hangzását, bár már jelekben ésszellemekben, múzsákban és talán angyalokban hittem, deIstenben egyáltalán nem. Az elmém pontosan azt tette, amit a klub ügyfelei esetében,és hogy őszinte legyek, mint a barátaimnál is. Elhagyott.Spirálisan felemelkedett és kilebegett a szobából, úgyhogyamikor végeztünk a szexszel, az esetek felében nememlékeztem rá, mi történt. Kicsit olyan volt, mint amikorezerszer utazol ugyanazon a metróvonalon: elmerengsz, ésamikor megérkezel, kiderül, hogy kiestek a köztes megállók.Néha annyira elmerengsz, hogy amikor megint éber leszel, aztveszed észre, túlmentél a megállódon és már Queensben vagy. Szóval, megint ez történt. Elmerengtem és Queensbenébredtem. Felébredtem, de akkor már Robin óvszer nélküldugott engem, és nem találtam a hangom, hogy megállítsam. Az AIDS-korszak csúcsán jártunk és néhány színházibarátom otthon haldoklott középkori körülmények között. Deamilyen gyorsan eluralkodott rajtam a pánik, olyan gyorsanfélresöpörtem. A térdeim csúszkáltak a szőrmén, a kezeim ahűvös selymet markolták az ágy fejénél. Utána írt valamit a hátamra a medálja szélével. Arra ajátékra emlékeztetett, amit kölykökként a nyári táborbanjátszottunk. Szembeültünk egymással és csukott szemmelkinyújtottuk a karunkat. A másik írt rá valamit a körmével, nekünk pedig ki kelletttalálnunk a szót. Szinte lehetetlen volt kitalálni a puszta érzésalapján. Igazából annak a tesztje volt, mennyire ismered abarátodat, hogy ki tudod-e találni, milyen szót választott azíráshoz. Arra a játékra is emlékeztetett, amit később játszottam,miközben meztelenül feküdtem a pasijaimmal és a körmömmela nevemet írtam a hátukra, s közben azt színleltem, csak

cirógatom őket. Sean hátára már jóval azelőtt felírtam, hogy„szeretlek”, mielőtt kimondtam volna. Nem tudom, vajonRobin mit írt rám. A hasamon feküdtem, Robin pedig pontosan hárommásodpercig feküdt mellettem, mielőtt rácsapott a fenekemre,puszit nyomott az arcomra és kiugrott az ágyból, mint akitdróton rángatnak. – Ez nagyon jólesett. Elkések egy találkozóról. Több eszem volt annál, hogy azt mondjam „várj, várj, adjmég egy esélyt, és elérem, hogy maradni akarj”. Sőt azt istudtam, hogy még érezni is felesleges lenne, de azért éreztem.Egyáltalán nem vallott rám. Ez a pasi levett a lábamról (aki nemcsak a legkevésbészabad pasi volt a bolygón, de valószínűleg valami szexfüggőis, aki minden üzleti találkozója előtt más csajt dugott meg)vagy egyszerűen csak nem akartam, hogy újra egyedülhagyjanak? Mialatt Robin lezuhanyozott és felöltözött, hogy elmenjen,én a mennyezeti tükör segítségével elrendeztem a hajamat apárnán. Be akartam égetni magamat az agyába, olyan emléketakartam hagyni benne, amitől elmereng egy találkozó soránvagy az autója hátsó ülésén utazva vagy akármi közben, amit ahercegek csinálnak. Amikor elment, ugyanolyan feszültnek ésgyűröttnek tűnt, mint érkezésekor. Azt mondtam magamnak, egyszemélyes jószolgálati küldöttvagyok, aki saját kezűleg fordítja jobbra a zsidók és amuzulmánok közti kapcsolatot az egész világon. Nem énvoltam az első zsidó egy szultán ágyában. Hadassah Eszterreváltoztatta a nevét, hogy hozzámenjen a perzsa királyhoz.Purim ünnepét azért hozták létre, hogy Eszter történetétünnepeljék. De tudtam, hogy aligha ünneplik majd az én akciómat. Nemvoltam én semmi másnak a küldöttje, mint a saját pénztárcámé

és a vágyamé, hogy vágyjanak rám. Épphogy meg tudtamvédeni a saját hátsómat; nem védtem én senki mást. Számtalannő fordult meg a királyok ágyaiban úgy, mint én, de soha senkinem hallotta a történetüket, mert kit érdekelt volna? Miután meggyőződtem róla, hogy Robin már nem jönvissza, elmentem zuhanyozni. Az üvegajtó és a feketemárványfal még mindig csíkos volt Robin zuhanyától. Azuhanyból ömlött a víz a hátamra, én pedig csak álltam ott ésvisszagondoltam az első reggelre, amikor Sean lakásábanébredtem. Nem akartam az előző este viselt szűk ruhámbanhazasétálni, így felvettem az ő régi főiskolai pólóját meg egyfarmerját, ami olyan hosszú volt, hogy csattogott a lábamközött a két felgyűrt szára. Amikor hazaértem, kimerült voltamés a hajam bűzlött a cigifüsttől, de nem akartam zuhanyozni,mert még érezni akartam egy kicsit az illatát magamon.Bemásztam a ruháiban az ágyamba és elaludtam. Még három óra telt el, mire a gyanúm, hogy ismét ottfelejtettek, elhatalmasodott rajtam és pánikba estem. – Helló! Segítség! Itt vagyok bent! Valaki engedjen ki! Jó negyedórát dörömböltem és kiabáltam, mire jött valaki éskinyitotta az ajtót.

12. fejezet Késő délután lett, mire ismét besétáltam a házunk ajtaján.Reméltem, a csajok a medencénél lesznek, de ott feküdtekmind az emeleti dolgozószoba kanapéin, egymásra rakták alábaikat, miközben a Henry és June című sorozatot nézték.Serena felnézett és mosolygott. Átnyúlt Leanne combja felettés elvett egy epret a tálból a dohányzóasztal közepéről. – Aggódtunk miattad – hazudta. Visszamosolyogtam rá és egyenesen a szemébe néztem. – Semmi szükség rá. Itt vagyok. – Jól vagy? – kérdezte kissé felhúzott szemöldökkel,

miközben az eper szélét rágcsálta. Serena alig evett. A sziruposálca alatt megláttam valamit a szeme sarkában, ami nemkegyetlenség volt. Éhség csillant meg benne. Éhség, amitfelhasználhatok a saját előnyömre. Ettől egy pillanatrakihagyott a figyelmem. De gyorsan magamhoz tértem. Nemteregettem ki a kártyáimat csak azért, mert mind a kettenéheztünk. – Milyen a film? – kérdeztem. – Nagy Henry Miller-rajongó vagyok – felelte Serena. – Tényleg? Melyik a kedvenc könyved tőle? – A „Henry és June”. Ez a film abból készült. Úgy döntöttem, a tény, hogy Serena egy nem létező HenryMiller-könyv elolvasását színleli, valójában csak azegyüttérzésemet válthatja ki. A gondolattól ruganyosan vágtam át előtte a szobán.Megfogadtam, hogy soha többé nem engedem magamzavartatni attól, amit a csaj mond. Mialatt elfordítottam az ajtógombját, még utánam szólt. – Ne aggódj. Talán nem hív újra. Rendszerint nem teszi. A fogadalmam éppen tizenhárom másodpercig tartott.Aznap este becsavartam a hajam és kivasaltam az utolsóruhámat, egy smaragdszínű darabot, ami az ötvenes évekmintájára készült mélyen kivágva, harangszerű szoknyával. Aza fajta ruha volt, amitől azt kívántam, a cipőim lennénekösszhangban a táskámmal, és hogy olyan pasival menjekszórakozni, aki tud dzsiggelni. Az ágynak azon az oldalán, ahol én feküdtem, kitettem azéjjeliszekrényre a nagymamám fiatalkori képét, aki majdnemugyanilyen ruhában mosolygott rajta. Fehér kesztyűt viselthozzá, aminek nagy gyöngy gombja volt a csuklóján. Mielőttférjhez ment és letelepedett Newarkban, a nagymamám bejártaa világot. A híres pszichológusnál, Alfréd Adlernél tanultBécsben, miközben egy mesés lakásban bérelt szobát egy

tönkrement grófnőnél. A nagymamám is nyughatatlan lélekvolt. Ha életben lett volna, neki elmondhattam volna azigazságot Bruneiről. Mellettem Destiny csúsztatta be csokibarnára napoztatottlábait az emeletes sarkú szandáljába, legalább öt centi magasvolt a talpa alatti rész, a sarok meg úgy tíz. Az őéjjeliszekrényén is egyetlen fotó állt. A lányát mutatta, ahogylebarnulva mosolyog az óceán előtt állva. A fényképek, amiket cipelünk, amelyeknek keretét boldoganbeleszámítjuk a poggyász súlyába, azokat mutatják, akiknek afeltétlen szeretetében bízunk. Aznap éjjel a partin Yoya és Lili nagyszerű karaoke verziótadtak elő a „Paradise by the Dashboard Light” című számból.Nyilvánvalóan próbáltak előtte, mert néhány koreografálttáncmozdulatot is bedobtak, legfőképpen egy vállrázós simmitannál a résznél, hogy alig múltak tizenhét évesek és aligviselnek valamit, zseniális dalszöveg, amit még szívszorítóbbátett a tény, hogy legtöbbünkre a teremben igaz is volt. Arra gondoltam, amire mindig, ha ezt a dalt hallom: sok dalvan a tizenhét éves korról. Egy vékony és jóképű, hosszú hajúférfi, aki kubai forradalmárra emlékeztetett, hívta fel erre afigyelmem egyszer, miután elkeveredtem a barátaimtól a„Hálás halottak” című show-nál, mikor azt hazudtam, tizenhétvagyok, pedig még csak tizennégy voltam. De sosem jó ötlet azt mondani, tizennégy vagy. Ígytizenhetet mondtam. Aztán elmondtam neki, hogy eltévedtem. – Sok dal szól a tizenhét évesekről – mondta. – Nemtévedtél el; csak nem a megfelelő helyen vagy. Követtem a fickót vissza a városba, a művészpadláslakásába a Tizennegyedik utcában. Terpentin és testszagérzett róla, és a farmerja jobb oldalán sok színes festékcsíkhúzódott. Szexeltem vele, pontosabban ő velem – ez voltéletemben az első –, míg én az odahallucinált rajzfilmfigurákat

néztem a sötétben a feje fölött. Úgy gondoltam, megérte, mertígy nem maradtam egyedül az éjszaka közepén valahol LongIslanden. Reggel kiloptam harminc dollárt a nadrágjából, hogyhazajussak. A cipőimmel a kezemben osontam le a lépcsőkön,hogy fel ne ébresszem, aztán felvettem őket és két háztömbötrohantam a metrómegállóig. A szüleimnek azt mondtam, Julie barátnőmnél töltöttem azéjszakát. Amikor később elmeséltem a történetet Julie-nak,emlékszem, mennyit nevettünk a „sok dal szól a tizenhétévesekről” résznél. Kihúztam magam ültömben és kuncogtam, amikor aszolgálók megtöltötték a feneketlen pezsgős poharainkat.Háttal voltam az ajtónak, de megéreztem, amikor Robinbelépett és a testem ösztönösen reagált, mintha hárompresszókávét döntöttem volna le hirtelen. Idegesenkisimítottam a szoknyámat; félresöpörtem egy hajtincset, amimindig a szemembe hullott. Néhány perccel később, amikorRobin a látóterembe került, röviden odaköszönt, miközbenelnézett a fejem fölött. Az este hátralévő részében nem beszéltvelem. Kisegítette Leanne-t a székéből majd élénk társalgástfolytatott vele a bárnál, mielőtt elfoglalta szokásos helyét Fionamellett. Leanne visszaült Serena mellé és különösen élénkengesztikulálva beszélgettek és érdeklődve néztek rám.Hányinger kerülgetett, de lenyomtam. Késztetést éreztem, hogyátmásszak az asztalon és elkapjam Serena kibaszott franciás kiscsuklóját és belenyomjam a csinos pofiját az üvegasztalba.Ehelyett csatlakoztam az asztrológiai kompatibilitásról szólótársalgáshoz. Robin, osztotta meg velünk Leanne, skorpió volt, innen ereda karizma, az önbizalom, a hatalom, a féktelen szexuális vágy. Serena bika volt, Leanne halak. Destiny azt mondta, őkeresztény, ez minden és feldughatják.

– A skorpió egy vízjegy – szólt Leanne. – Mint a halak.Szóval Robin és én együtt úszunk, de néha túlságosan érzelmesaz egész. Mindkettőnk számára. Nehezen tudtam Robint túl érzelmesnek elképzelni. – Te milyen jegyben születtél? – kérdezte tőlem Leanne. – Oroszlán vagyok. – Tűzjegy – felelte, majd egy pillanatnyi csendes győzelemlátszott rajta. Robin minden este rendszeresen eltűnt a partiról egyfélórára éjfél körül. Amíg nem volt jelen, körülnéztünk, éspróbáltunk rájönni, melyik lány hiányzik vele együtt. Aznapéjjel Leanne széke volt üres, éppen szemben velem.Gyorsabban ürítettem ki a pezsgőspoharam a szokásosnál.Lehet, hogy csúnyán berúgtam volna, ha Robin nem megy elFionával a karján korán, s így a partinak vége szakadt. Megszidtam magam azért, mert úgy éreztem, mély ütés ért.Amikor kimentem a fürdőszobába a sminkemet felfrissíteni,felismertem a feszült mosolyt az arcomon, amit azelőtt Serenánés Leanne-en láttam. A többi asztalnál ülő lányok, az ázsiaiak,nem sokat törődtek azzal, hol és kivel van Robin. Persze,Leanne és Fiona is ázsiai volt, de őket kiemelte az alacsonyabbasztaltársaságból a színésznői státuszuk és a tökéletesangoltudásuk. Ha Robin már nem volt ott a diszkó kezdetén, mi, a létratetejét elfoglalók gyakran csak ültünk keresztbe font karral,míg a többi lány felállt és mindentől függetlenül táncolt. A szerencsések lassúztak a végén, mintha szalagavatónlettek volna és fejüket a barátjuk vállán nyugtatták. Tőlünk,nyugati lányoktól nem kívánták meg, hogy barátot válasszunka herceg sleppjéből. Ehelyett mi egymással versengtünk ahercegért. Egy másik este telt el ugyanígy. Még azzal sem fáradtam,hogy mosolyt színleljek, miközben a teniszcipője csíkjait

figyeltem, ahogyan felfelé ment a lépcsőn a kijárat felé. Egyik reggel Serena azzal ébresztett minket, különlegesengedélyt kapott számunkra (hogy kitől, az rejtély maradt),hogy kimenjünk a Yeohanba. Több maréknyi brunei papírpénztosztott ki. Ez volt az első alkalom, hogy bármilyen pénztláttam, mióta megérkeztünk az országba. Majdnem két hétig akereskedelem segítsége nélkül éltem. Ha úgy vesszük. Megnéztem a bankókat, amit a csaj úgy osztott ki, mint amonopoly játékpénzt, és ott volt újra: a szakállas szultánméltóságteljesen nézett rám minden egyes bankjegyről. – Mi a váltási arány? – Nem tudom. Kit érdekel? Rengeteget kaptunk. Tegyélvalamit a fejedre. Nem vagy szőke, így nem sokat számít, deazért takard el. Bezsúfolódtunk egy Mercédeszbe és Serena az anyósülésenbeszélgetett a sofőrrel. Ő beilleszkedett ebbe a világba, énpedig nem. Kiszámoltam, három nap múlva hazamegyek, éskeveset láttam, még kevesebbet értettem és kipróbáltak majdodébb tettek, mint egy doboz narancskrémmel töltött bonbont. Mi volt a baj velem? Miért kerültem mindig olyan közelahhoz, amit akartam, s miért zártak ki mindig az utolsópercben? Rendszerint magamra vállaltam a szakítást, mielőttvisszautasítottak volna, de ez alkalommal nem igazán volt rámódom. Amikor ilyen kétségbeejtő helyzettel néz szembe egy lány,mindig jó vigasz a vásárlás. Amikor elértük a Yeohant, tipikusturistaszemmel néztünk körül, ami minden apróságotellenállhatatlannak tüntet fel, mert egzotikus és a helyi pénzértékét nem érzed, s úgy érzed magad, mint egy videójátékban,a háttérben szirupos ázsiai zenével és mosolygós, széles arcúeladónőkkel, akik rímekben beszélnek és kuncognak afurcsaságaidon. Ebben a videójátékban úgy gyűjtesz erőt, hogypólókat és édességet szerzel be meg kis, kitömött állatokat és

édes illatú szappanokat meg élénk színű szájfényt. Felfigyeltem rá, hogy a nők Bruneiben általában nemtakarták el a hajukat, bár a többi muzulmán országban ez volt aszokás, viszont igazán visszafogottan öltözködtek. Fényévekrevoltak a feltűnő, elegáns stílusú nőktől, akiket rövid szingapúritartózkodásom alatt láttam. Leanne volt a párom, s az előző éjszakai vetélkedést mármagunk mögé tudtuk, ahogy a sminkes pult felé sétáltunkkettesben. Az eladólány pantomim-mozdulatokkal magyarázta,mit javasol. Leanne leültetett egy zsámolyra és jóságosanmegmutatta, hogyan fessem ki a szemem úgy, hogy ne nézzekki mindig úgy, mintha „Az úriemberek a szőkéket szeretik”című show-ba akarnék bekerülni. – Gyönyörű bőr – mondta Leanne és egy kis pirosítót kentaz orcáimra. – Mint Hófehérke. Honnan származol? – New Jersey. – Nem, úgy értem, mi vagy? Ez a kérdés mindig furcsának tűnt számomra. Mi vagy? Jóboszorkány vagy rossz boszorkány? Én csak Dorothy Gailvagyok Kansasből. – Orosz. Lengyel. – Azt hittem, valami más. – Örökbe fogadtak. Egy pillanatra megállt és olyan tekintettel nézett rám,amiben az érdeklődés az együttérzéssel keveredett. – Ismered a valódi szüléidét? – Az örökbe fogadó szüleim az igazi szüleim. Ez az a kérdés, amit begyakoroltatnak veled, ha örökbefogadott gyerek vagy, mert milliószor felteszik. Olyan gyakranhallod, hogy végül már meg sem hallod. – Jó, de azért mégis – mondta. Hagytam a beszélgetést elhalni. Nem akartam vele errőlbeszélni. Ahhoz, hogy feladjam a védekező álláspontomat a

családommal kapcsolatban, olyasvalakivel kellett beszélnem,aki képes kicsivel bonyolultabb gondolatokat is megemészteni.De az volt az igazság, jól látta. A családom a családom volt, demégis. Még mindig azon tűnődtem, hátha valahol a DNS-emben rejlik a nyughatatlanságom magyarázata, ha valahol abiológiámban találom a nyilat, ami megmutatja, merre kellenemennem. Leanne a tükör felé fordított és a sminkem finom volt éselegáns. Mindent megvettem, amihez hozzányúlt. Ez volt azelső sminkkészlet, amit sajátomnak mondhattam és nem egyéjjel-nappali boltban vettem, és az első szépségtippek, amiketnem egy buzitól vagy kurvától kaptam. Egy-egy hatalmasszatyor sminkkel és parfümmel sétáltunk ki a boltból. Úgyéreztem, felfelé lépkedek a társadalmi ranglétrán – hölggyéválok a szemhéjfestékeim palettájával és a rejtélyesen érkezettpénzzel. Vettem még fogyasztó teát is meg egy újtréningnadrágot és megígértem magamnak, hogy másnapreggel edzeni kezdek. Újra megígértem magamnak, hogy egyvékonyabb és kívánatosabb testbe erőszakolom magam. Basszameg a biológia, olyanra építem a testem, amilyenre csakakarom. Ez volt a szabadsága annak, hogy nem ismered, honnanszármazik a szemed színe. Audrey Hepburn, add át a helyed.Még ha ez a Kedves Herceg félre is dobott, lesz majd másik ésaz biztosan nem teszi majd. Gondoskodom róla. Csak egy kis salátát és egy darab csirkét ettem vacsorára.Semmire nem volt szükségem, emlékeztettem magamat. Szintesemmire. Hallottam olyan szerzetesekről, akik napi egy szemrizsen éltek. A szükség csak egy illúzió volt. Csak az akaratlétezett, és az erősek képesek együtt élni azzal, ha nem kapjákmeg, amit akarnak. Senki nem ajánlkozott a munkára, így asaját szurkolótáborommá léptem elő. Légy erős. Játsszcsapatban.

Úgy éreztem, újjászülettem és erős vagyok, míg le nemültem a tükör elé az új sminkjeimmel és szembe nem kellettnéznem az igazsággal. A szurkolótábor szerepem olyangyorsan esett le rólam, mint az a tépőzáras ruha, amit elsőáldozatként viseltem a vámpírfilmben. A gyomrom nagyotkordult. A bátorító beszédeim ellenére tudtam, hogy soseméheztetném magam addig, hogy gyönyörű legyek. S hogyelolvashatnék minden könyvet a könyvtárban, mégsemsétálnék ki úgy a kapuján, hogy zseniális vagyok. Ez volt azigazság. Nem elég aranyos, nem elég eszes, nem elég népszerű, nemelég tehetséges, nem elég különleges. Csak egy átlagos prostivoltam, aki néha ki tudta dumálni magának, amit akart. Új szemhéjfesték ide vagy oda, pont annyira utáltammagamat a tükörben, mint előtte. Nagyot sóhajtva felkaptam egy sminkecsetet és nekiálltamdolgozni. Aznap éjjel Eddie, dülledt szemmel, idegesen éskéjvágyóan, mint mindig, leült egy ottománra Serena ésközém. A férfiak általában inkább ezekre a széles zsámolyokraültek az alacsony karosszékek helyett, valószínűleg azért, mertsosem maradtak soká egy helyen. A lányok viszont egész éjjelugyanabban a székben parkoltak, lassan beléjük süppedve,félretett marionettbábokként, míg a herceg belépett ésmindenki egyenesen felült, mintha megrántották volna őketfelülről, a fejükön áthúzott zsinóron. Eddie először Serenához fordult. – Énekelsz ma este? Persze, mondta a csaj. Helyes volt a kezdeti rám vonatkozófelmérése. Nem voltam veszélyes riválisa az ő jeges, szőkeeleganciájának. Abban biztos lehetsz, hogy a végén a szopránkapja meg a pasit. Aztán Eddie odafordult az én székemhez is, amiben úgy

éreztem, percenként mélyebbre süllyedek a feledés homályába. – És te énekelsz? Vagy talán nem. Serena rosszallólag krákogott felém. – Te most rögtön énekelsz. Kicsit reszketett a lábam az adrenalintól, ahogy a mikrofonfelé mentem. Készületlen voltam. Már három éjjel telt el azóta,hogy csoda módra előhúztam a kalapomból a „Kasih”-ot, ésbiztos voltam benne, az istenek nem állnak még egyszer az énoldalamra. De sok mindennel kapcsolatban tévedtem. Újraelénekeltem a „Kasih”-ot és nagyon jól ment, és begyűjtöttem ateremben ülők mosolyát, beleértve a herceget is. Amikor Serena felállt és elénekelte a „Valaki vigyázzonrám” című dal, megalázóan fakó előadást nyújtott. Igaziörömmel hallgattam. Nem volt az a Sandy, akinek képzeltemagát. Az első refrén alatt Fiona odaintett magukhoz, aholRobinnal ültek. Amikor elértem a kis hatalmi központot, ahárom fal elé helyezett karosszéket, Robin odafordult hozzám. – Ülj ide – ütögette meg a bal oldalán lévő széket. Fionamindig a jobb oldalán ült. Ez volt a második kedvenc barátnő oly sokak által sóvárgottszéke. Az este hátralévő részében ott ültem, vigyáztam aviselkedésemre, összeszorítottam a térdem, és csak akkorbeszéltem, ha szóltak hozzám. Az, hogy közvetlenül Robinmellett ültem, feszülten és éberen tartott. Robin leginkábbFionával beszélt, de időnként odafordult hozzám is és váratlankérdéseket tett fel. – Szereted a lovakat? – Imádom őket. Úgy hallottam, lovaspólózol. Valójában nem vagyok oda a lovakért. Kedvelem őket, deinkább kutyát vagy macskát tartanék. Azokat az állatokatszeretem, amik képesek tévét nézni veled a kanapén ülve. S életemben nem láttam lovaspólómeccset. – Így van.

– A póló olyan veszélyes – csak találgattam. – Biztosannagyon bátor vagy. Szeretnélek látni játék közben. – Szerintem fogsz is. Hogy tetszik az országom? A beszélgetésünk ebben a mederben kanyargott. Adiszkózene elkezdődött és figyeltük a lányokat, ahogy együtttáncolnak a „Dolgok, amiktől azt mondod, hmmm…” és a„Mint egy imádság” című Madonna-számokra. A parkettenmindenki hangosan énekelte a refréneket, bár legtöbbjük azt setudta, mit mondanak. Amikor a lányok berúgtak, keleti ésnyugati egyaránt, elég őrültbe váltottak a dolgok – csakpörögtek vagy felkapták a szoknyájukat, néha sorba állvakanyarogtak és vonatoztak. Felszabadultak az unalom alól. De abban a pillanatban én nem unatkoztam. A hercegpartijain a miniszterek és a szeretők egyformán a sorbanelfoglalt helyük szerint éltek, s én éppen előreléptem. Finomegyensúly volt, ami éjszakáról éjszakára változott. Megálltam ahelyem az első teszten: mellőztek, én pedig megfelelőenviselkedtem. Zaklatott voltam, de nem túl zaklatott, féltékeny,de nem túlzottan. Ha ez egy társasjáték lett volna, amiben egylétrán kell feljutni, én éppen felmásztam arra a hatalmas létrára,ami a csúcsra visz és kihagyja a közbenső fokokat. Tudtam,hogy nemsokára nagyon népszerűtlenné válok. Fiona előrehajolt és Robinra fülelve mégis rám nézett,mintha igazolna valamit, amiről előzőleg beszéltek. A hercegneki mondta ugyan, de elég hangosan ahhoz, hogy én ishalljam. – Szerintem a bátyámnak nagyon tetszene, nem gondolod? Fiona helyeselt. Mi a fenét jelent ez, gondoltam.

13 fejezet A nap olyan ragyogva verődött vissza a yacht üvegszálasoldaláról, hogy káprázott a szemem, amikor pislogtam. A hajó

mellett eltörpültem. Olyan nagy volt, hogy inkább óceánjáróüdülőhajónak tűnt, mint egy magán személyszállítónak. Alegénység tizenkét tagja sorakozott fel a fedélzeten azüdvözlésemre. A ragadós hőségtől rögtön izzadságcseppek jelentek meg afelsőajkamon és a melltartóm vonalában. Már bántam, hogyegy szűk farmer halásznadrágot és Destiny kis boleró-játvettem fel. Amikor aznap reggel kopogtak, arra számítottam,bezárnak egy másik pornó hűtőkamrába, de helyette a kocsi akikötőbe vitt. Arról álmodoztam, hogy bikiniben és széleskarimájú kalapban üldögélek és vörösre lakkozott körmeimelegánsan fonódnak a pezsgős pohárra. Hát nem így öltözöl, hasétahajókázol egy herceggel? Aztán már nem érdekelt, hogymegfelelően vagyok-e öltözve, igen önelégültté tett az a kilátás,hogy kihajózom, és a tucatnyi matróz lesi majd az óhajaimat. Ez volt a nekem való élet. Yacht és pezsgő. A nemzetközivégzet asszonya felsétál a pallón. De amikor felértem a fedélzetre, és szembenéztem aropogósra vasalt egyenruhában álló legénységgel, zavart láttama tekintetükben. A szemeik cikáztak, mind a másikat nézte, kifog először mozdulni. A kapitány, egy fiatal, napbarnítottausztrál fickó üdvözölt és azonnal mellém rendelt két vihorászólányt, ő pedig a legénység többi tagjával ment a dolgára. Az egyikük, egy lapátfogú barna csaj azt mondta: – Lássuk csak. Szerintem egy a méretünk. Éneklő hangon különböző kérdésekkel bombáztak, mialattkörbevezettek a hajó oldalán, majd le a fedélzet alattilegénységi szálláshoz. – A család más hajóin szolgálsz? – Nem. – Akkor velünk maradsz? Egy percbe se kerül éselőkészítjük Allison régi priccsét neked. Allison úgy háromhete ment el, de azt hittük, férfi jön helyette.

Kinyitottak egy faliszekrényt, ami tele volt az övéjükhözhasonló uniformisokkal, mindegyik precízen műanyagtasakbacsomagolva, a vállfák azonos távolságra állítva egymástól. Aruhadarabokat hozzám méregették, figyelmesen vizsgálgatták,melyik passzol, és összeraktak egy uniformist, amitfelakasztottak egy fogasra. Mindig gyanítottam, hogy az olyanemberek, akik a ruhákat módszeresen elrendezik, jobbemberek, mint én, tisztább a lelkük. – Akkor Leslie most vett fel? – Nem. – Tényleg? Valaki más vette át a személyzetfelvételt? – Nekünk sosem mondanak el semmit – tette hozzá a szőke. Valami magyarázatot vártak. Én megvetettem a lábam ésvárakozóan visszanéztem. Az ausztrál tengerészlányok annyiratiszták és egészségesek voltak, hogy fájt rájuk nézni. Olyanérzésem támadt, hogy a hajó szűkös tere nem ad helytsemmilyen zavarnak, titoknak. Milyen lenne olyan életet élni,amiről nem kell senkinek hazudni? – Mióta vagy stewardess? – Nem vagyok az. – Huh – néztek egymásra döbbenten, majd rám. – Nem akarok barátságtalan lenni, de mit csinálsz te itt? Az egyik leghasznosabb tudás, amire Bruneiben szerttettem, az volt, hogy sose adj ki túl sok információt.Megtanultam hátradőlve várakozni, amíg nem voltam benneteljesen biztos, mi is történik. Sosem szeretnél pont az lenni,aki kiadja a nevet ostobaságból. – Nektek mit mondtak? – Semmit – felelt a barna. – Csak annyit, menjünk a fedélzetre az új stewardesstüdvözölni. – Szóval, ha nem vagy stewardess, akkor… – Érted már, hogy miért vagyunk összezavarodva?

– Rendben, akkor maradjunk annyiban, hogy stewardessvagyok – zártam le. Ezzel meg is elégedtek. Találtunk egy uniformist, ami jóvolt rám. A keményített műszálas nadrág kicsit szűk volt ott,ahol a combom találkozott a fenekemmel, de ez mindig ígyvolt. Amint ugyanúgy néztem ki, mint a lányok, a beszélgetésbarátságosabbra váltott. Úgy döntöttünk, én egyszerűen aztteszem, amit ők. Megbeszéltük, hogy egy gyors munkakörileírást kapok tőlük szóban, mert a szultán és a családja egy óramúlva érkezik, hogy egy napot a tengeren töltsenek. Utánamajd egy részletesebb, alaposabb kiképzést kapok. Biztosvoltam benne, hogy arra sosem kerül majd sor, de azértmegköszöntem az ajánlatukat. Kezdtem rájönni, hogy a hercegszerette az embereit bizarr helyzetekbe hozni, csak hogy lássa,hogyan viselkednek. Mi voltunk a kísérleti nyulai. Azontűnődtem, vajon nincs-e neki valami gondja, egy kis szadistabeütése vagy más viselkedészavara. Vagy talán csak annak atünete volt, amikor valakinek túl sok pénze és hatalma van. A lányok kibontottak három diétás kólát és elmondták, amita munkáról tudni kellett, mialatt szívószálon szürcsöltük adobozból. Yacht stewardessek voltak, Ausztráliából vették felőket azzal a legénységgel, amelyikkel mindig is dolgoztak. Aszultán hajóján dolgozni volt életük legkönnyebb munkája. Hathónapja álltak a szultán alkalmazásában és addig egyetlenutazáshoz vette őket igénybe. A munka nem hangzott rosszul. Én örömmel tölteném anapjaimat egy priccsen ringatózva a hajón és a hullámokcsapkodását hallgatva. Szívesen járkálnék fel-alá céltudatosanegy tálca itallal. A kimenőnapjaimon este vörösbortszopogatnék a csillagok alatt és flörtölnék a kapitánnyal. Talánmeg kellene gondolnom a dolgot. Talán maradhatnék a hajónés semmilyen döntési jogkörrel bíró ember sem figyelne fel rá,hogy nem kellene ott lennem.

Talán így kikerülhetnék a herceg sarka alól, mielőtt olyannyomorulttá válok, mint Serena és Leanne. A lányok folytatták a munkaköri leírást. Hogyan kellfelvenni az étel- és italrendeléseket. El kellett tüntetnünk apoharakat és az edényeket, soha nem állhatott üres pohár egypercnél tovább sehol. Meg kellett állni az ajtóban készenmindenfajta kérésre. Jelen voltunk, mégis láthatatlanok.Étvágygerjesztőket szolgáltunk fel. Azonnal rendet raktunk aszobában, amikor valaki kiment, hogy ha visszatérnek, akkormakulátlan állapotban találják. Bevittek a fürdőszobába, hogy megmutassák a legfontosabbtrükköt: hogyan kell vissza hajtogatni a vécépapír végét egytökéletes háromszöggé, miután bárki használta a vécét. – Ezt annyira imádják. Ettől úgy érzik, minden kívánságukatlesed és rajtuk tartod a szemed. Így átgondolva, talán a stewardessmunka mégsem nekemvaló volt. Kis szünetet kértem a vécépapír hajtogatómagánórámból és felmentem a fedélzetre, s élveztem, ahogy anapsütés átmelegíti a merev fehér vászoningem. A tenger vizesó- és rothadásszagú volt, és kevésbé nyomasztó, mint a trópusiesőerdő szaga a sziget belsejében. Felidéztem a Jersey-ipartvidék emlékét. A családunk minden nyáron rendszeresen Beach Haven-reutazott Long Beach szigetére. Ott Johnny és én egy portyázókölyökbandával haverkodtunk. Egy csapatban rohantunkmindig az óceántól az Engleside motel medencéjéig, előbb azörvénylő óceánba ugrottunk, majd a forró fehér homokonátrohanva belevetettük magunkat a motel medencéjénekmélyebb végébe. Oda-vissza, egész nap, csak rövid szünetekreálltunk meg a jégkrémárus kocsijánál. A nap végén lebarnulvaés homokos hajjal csatlakoztunk a szüleinkhez és átsétáltunk asziget öbléhez, ahol sült kagylós szendvicseket ettünk aMorrison’s étteremben. Vacsora után kisétáltunk a mólóra és

figyeltük, ahogy a vitorlások visszatérnek a kikötőbe. A kikötőből terjengő apály szaga adta az éjszakák illatátBeach Havenen. De Beach Haven más érzéseket is hagyott.Emlékszem, úgy éreztem, bekúszott a bőröm alá. A karneválfényei és a forró, fahéjas fánkok íze reggelire meg a homokirákok ollójának csiklandozása nem olyasmi volt, amit kívülrőléreztem; a testem részei voltak. Mindörökre így maradt. Bruneipont az ellenkezője volt. Minden nappal egyre távolabbkerültem a testemtől. Egyre inkább elvesztettem a kapcsolatot akörülöttem lévő világgal. Némi szomorúsággal vettemtudomásul az érzést, ugyanakkor egyfajta elégedettséggel is.Az, hogy képtelen voltam érzékelni a testem, egyfajtabiztonságos kikötő volt önmagában, furcsa szabadságot adott. A fedélzetről, ahol álltam, figyeltem a szokásos feketeMercédeszek karavánját, amely lassan begördült a kikötőbe.Visszatértem a kabinba, amikor a kocsikból civil ruhás ésuniformist viselő biztonsági őrök rajzottak ki, hogyellenőrizzék a hajót. A biztonsági protokoll szinte észrevehetetlen volt. Amint ahajóra léptek, az őrök beleolvadtak a környezetbe. Ha nemnéztél körül elég alaposan, észrevehetetlen volt, milyen jólvédték a királyi családot, milyen közelről figyelték mindenegyes tagját. A dolgokat gondosan összehangolták ésmegszervezték, hogy fenntartsák egy átlagos élet illúzióját aszultánnak és testvéreinek, meg a családtagjaiknak. Vagymondjuk inkább úgy, hogy az átlagos élet egyfajtacsodalámpába zárt ritka verzióját, ahol minden szükségletet ésvágyat azonnal kielégítenek, gyakorlatilag még mielőtt őkmaguk felfigyelnének rá. Valószínűleg azt gondolták, avécépapír vége magától pöndörödött vissza háromszög alakúra,miután kitörölték a seggüket. Fojtogató volt. Nem csoda, hogya herceg állandóan csak kefélni akart. A civil ruhás biztonsági őrök élire vasalt öltönyben jártak,

ők állandóan körbesétáltak és egyeztették a feladatokat,könnyedén váltottak malájról brit akcentusú angolra. Egyikükmegállt kicsit beszélgetni a szőke stewardesszel. Halkanbeszélgettek a szoba másik végében és egy ponton a szó rámterelődött. Tudtam, mert az őr rám nézett, majd megállt egypillanatra gondolkodni, mielőtt folytatta. Ő sem tudta, mi afenét csinálok ott, de többet tudott, mint a legénység. Elegettudott. A szőke stewardess udvarias hangra váltva közölte velem,hogy egyszerűen álljak meg a szultán kabinjában és vegyem felaz italrendeléseket. Így végül nem kellett a fürdőszobákattakarítanom. Nem vagyok benne biztos, mi hangzott el abeszélgetés alatt, de akármi is volt, láthatatlan falat emeltközénk. A nagyfogú aztán elvitt egy óriási nappali ajtajához,bent a sötét faburkolatot rengeteg ablak szakította meg. Otthagytak állni egész nap és az egyetlen ember, aki beszéltvelem, az a bárfiú volt, aki felvette a rendeléseimet. Nem kellett sokáig álldogálnom a semmire várva.Hamarosan tumultus támadt, ahogy elrohant mellettem egy rajnevelőnő egy csapat gyerek után a társalgóba. Biztos, hogynem csak a közvetlen család volt, ahhoz túl soknak tűntek. Aszultán és a felesége nem sokkal lemaradva követték őket. Aszultán nem tűnt olyan méltóságteljesnek, mint a pénzeken. Akirályné kétszer akkora volt, mint a férje és a szokványosformátlan hosszúruhát viselte sok flittenel. Ahogy kihajóztunk,néztem, amint csendben ült egész nap és finom mosollyalválaszolt mindenre, amit az emberek mondtak neki. Úgy tűnt,élvezi a játszó gyermekek látványát, de sosem ment odahozzájuk. Egész nap üdítőket hordtam a családnak és lehordtam apoharakat, amikor végeztek velük. Étvágygerjesztőket kínáltamkörbe tálcán. A királyné rám mosolygott és egyenesen aszemembe nézett, sőt bocsánatkérőnek tűnt, amikor elkapta a

tekintetem, hogy újratöltsem a poharát. Mintha lett volna bármimás dolgom. Ember, úgy éreztem magam, mint egy hülyepicsa. A végső ötletem az volt, hogy azért szolgáltam fel kóláta fickó gyerekeinek, hogy jól megnézhesse a seggem. Aszultán másképpen volt jóképű, mint Robin, kicsit idősebb éskomolyabb lévén. A bajusza inkább Magnumra, mint ErrolFlynnre hasonlított. Kezdtem azt gyanítani, talán valaholfélreértések támadtak a kommunikációban. Valaki eldöntötte,hogy a hajóra küld, de senkinek nem mondta el, még aszultánnak sem. De az út végén, amikor a szultán és a királynékivonultak a társalgóból, a szultán végre a szemembe nézettcinkos mosollyal és rám kacsintott. Megkíséreltem rá úgynézni, mintha abszolúte ellenállhatatlan lenne. Végül is ő volt aszultán, és ha lepasszoltak neki, akkor megpróbálom alegtöbbet kihozni a dologból, gondoltam. A túlélő ösztönöm működésbe lépett. Nem volt rá semmiokom, hogy azt higgyem, ha érdektelennek ésnemkívánatosnak találnak, akkor letaszítanak egy sziklárólvagy nyilvánosan megköveznek,vagy egy kocsicsomagtartójába zárnak, ahonnan többé nem kerülök elő.Ennek ellenére készen álltam, hogy harcoljak mindennel, amimcsak van, hogy a királyi kedvencek vékony kötelén táncoljaktovább. Talán nem kellett hozzá közvetlen életveszély, elégvolt annak a veszélye, hogy nem szeretnek. Visszatekintvelátom, hogy szerencsés volt a bennem növekvő harci kedv,mert nemsokára szükségem lett rá. Amikor kikötöttünk, nem várt rám senki, de már nemaggasztott a gondolat, hogy elfeledkeztek rólam. Visszaadtam az uniformist és addig napoztam a rakparton,amíg a bár csaposa meg nem rázta a vállam, hogy megérkezettértem egy sofőr. Egy másik hasznos szokásom, amit Bruneibenfejlesztettem ki, hogy megtanultam elaludni bárhol, bármi iszajlott éppen körülöttem. Össze tudok gömbölyödni egy

bevásárlóközpontban a padon, egy hotel fürdőkádjában, areptér padlóján és másodpercek múlva már alszom is. Amikorsötétben a saját ágyamon próbálok elaludni, az már nehezebb.Valamilyen okból kisebb a rémálmok veszélye, ha egy padonalszom. Mire visszaértem a fogolytáborba, mindenki más elmentmár a partira. Levettem a ruháimat a kád felé sétálva, és amikorbeleültem a vízbe, kiszámoltam, hogy még pont félórám van,míg a herceg is odaér. Megértették velünk, a partiról csakakkor hiányozhatunk, ha maláriában haldoklunk, különben aztkockáztatjuk, hátracsúszunk a rangsorban tíz hellyel, ésmellőzéssel büntetnek. Bepúderoztam a leégett orromat, aztánfeltűztem a hajamat és beugrottam egy golfkocsiba. Tíz óra elmúlt, mire odaértem, és Robin már a terembenvolt, egy kanapé szélén ült és Yoyával beszélgetett. A lánytágra nyílt szemmel nézett és vadul gesztikulált, úgy nézett ki,mint egy kislány, aki az apjának mesél éppen egy példátlanesetről, ami az iskola játszóterén történt. Robin keresztbefontkarral hallgatta, arcán elnéző mosollyal. Valami olyasmitláttam az arckifejezésében, amitől picit megbotlottam aszőnyegen. Ellágyultnak és természetesnek tűnt. Úgy tűnt, szereti alányt. Nem a szenvedélyes szerető módján, hanem inkábbatyaian. Lehet, hogy csak a homályos megvilágítás okozta,lehet, hogy csak az agyam játszott velem, de egy pillanatraelakadt a lélegzetem. Bár sosem néztek rám egyenesen, volt valami árulóenergiaörvény Serena és Leanne körül, egy kitörni készülőviharé, ami a nyakamba szakadhatott. Nyugtalanná tett.Kihúztam magam és a székemhez sétáltam, a kavargóviharfelhők irányába, de Eddie megelőzött és elém lépvefélrehúzott. Már várta, hogy feltűnjek. Eddie dolga volt szólni a lánynak, akit a herceg kiválasztott

éppen éjszakára. Aznap este én voltam az. Levezetett alépcsőkön egy olyan szobába, ahol még sosem jártam azelőtt.Hatalmas, kör alakú szoba volt, körös-körül ajtókkal. Olyanvolt, mint egy tévés show. A hármas számú ajtó mögött egy újhűtőt találsz, a hatos számú mögött egy tigris vár, a hetes ajtómögött… egy hálószoba, ahol Eddie lerakott és rám fordította akulcsot kívülről. Úgy tűnt, a palotában minden ajtó kívülrőlzáródott. Robin tizenöt perc múlva ért oda. – Mesélj a napodról. Mi történt? Találkoztál vele? Éreztem, hogy fontos volt Robinnak, hogy tetszettem-e abátyjának. Elmondtam neki néhány részletet a napból. Úgygondoltam, jobb, ha nem említem a feleséget. A feleségek úgylebegtek körben, mint a családi titkok, amikről mindenki aztszínleli, nem tud róluk – mindig jelen vannak, de sosem említikőket. – Milyennek találtad a bátyámat? – Kacsintott. Mosolygott. Kedves volt. – Kacsintott? Robin elégedettnek tűnt és előhúzott egy digitálisfényképezőgépet. Sosem láttam ilyet azelőtt. Csak nem arrakészült, hogy képeket küld rólam a szultánnak? – A mi számunkra – felelte kérdő pillantásomra. Hát volt egy „mi”? Megkönnyebbültem. Nem akartam, hogylepasszoljanak. Úgy éreztem volna, mintha Robin a fülemreárcédulát tűzött volna és felvezetett volna a vásárra. Még haegy árucikk is voltam, azt akartam, hogy ennél többreértékeljenek. Bármilyenkörülményekválhatnakanormálishétköznapjaiddá, ha megengeded. Ugyanaz a lány, aki párhéttel azelőtt részvevő módon tanácsolta zokogó barátnőjének,hogy szakítson az őt megcsaló barátjával, különösebbgondolkodás nélkül ülhet az ágy szélén szerelmet remélve egyolyan pasitól, akinek nem egy, de negyven barátnője van, akik

húsz méterrel odébb ülnek – és akkor még nem is számoltuk afeleségeiket. Patti Smithből Patti Hearstté alakultam. Mit tennePatti Hearst? Beleesne Robinba, ha másért nem, hogy azunalomtól és az utálattól mentse magát, nehogymegundorodjon magától és mindenki mástól. Csapda volt. Robin Anglia legelőkelőbb iskoláiban tanult, mind apolitikában, mind a pénzvilágban a hatalmasok közé tartozott,betegesen önimádó volt, gyakorlott manipulátor, szexfüggő ésmestere a nőgyűjtésnek. Nem volt esélyem. Azt gondoltam,biztosan nem találkozott még senki hozzám hasonlóval addig.Talán én más vagyok. Talán én vagyok az, aki boldoggá teheti.Talán én magam is boldog leszek cserébe. Csatlakoztatta a fényképezőgépet egy asztali monitorhoz éselkezdett képeket csinálni rólam. Láttam a képernyőt az ágyonfekve. A monitoron egy pornóparódia tűnt fel, egy kerek arcú,nagy fenekű kislány, aki mindössze combfix harisnyát viselt. – Nézd meg! Tökéletes vagy – mondta később, ahogyátpörgettük a felvételeket. – Nem szabad megváltoznod. Tökéletes voltam. Vágj hozzám egy röhejes kissvájcisapkát, Patti. Innentől én viselem. Amikor felöltöztünk és elindultunk vissza a partira, Robinátadott egy dobozt. Egy aranylánc volt benne gyémántokkalkirakott szív alakú medállal. Ez volt az első ékszer, amitkaptam tőle és sokkal szerényebb volt, mint a későbbigyémántokkal kirakott Rolex és Bulgari készletek, de sokkalintimebb, a legszemélyesebb ajándékom tőle. A szívemmeglódult. Olyan lány lettem, akinek ékszeres dobozokat kellkinyitnia és felfedezni, mi csillog rájuk belőle, olyan lánnyá,aki felemeli a haját, míg a nyakára csatolnak egy nyakláncot. A nyaklánc megpecsételte az üzletet. Amikor ezt viselvevisszatértem a székemhez, Serena és Leanne nem is néztekrám. Halkan beszélgettek és különösen ki lehetett venni belőlea „kövér” szót. Aztán elhangzott a kurva is. Kimerült voltam,

leégtem a napon, a bőröm elvékonyodott; könnyek szöktek aszemembe. Nem csak Serena és Leanne miatt. A művészetiszertárban töltött ebédidők miatt, amikor évekig rejtőztemugyanezen kegyetlenség elől, a vicsorgó fogsorok miatt,amelyek csak annyiban különböztek az iskolában, hogyfogszabályzó volt rajtuk. Azt gondolhatnád, hogy addigraimmúnissá váltam ellenük, de sosem tudtam hozzászokni aszúráshoz. Megróttam magam a gyengeségemért – sose engeddnekik, hogy sírni lássanak. Fiona átkiáltott hozzám a zene fölött. Odafordultam és magamellé intett. Odasétáltam és leültem mellé, Robin székét üresenhagytuk, mert éppen körbesétált. Az arcom forró volt és arrakényszerítettem a szemeimet, ne engedjék kiszökni akönnyeket. Nem akartam, hogy bárki lássa, hogy letörlöm,ezért megvártam, míg a kibuggyant könnycsepp legurul azállamig, és a számhoz emelt pohár takarásában félresöpörtem.Fiona nem tette szóvá sem a könnyeimet, sem a tényt, hogyéppen megmentett. Kész csoda volt a nő. Sosem láttam, hogyügyetlenül intézett volna bármit. Én természettől fogvaügyetlen voltam. Amint elvarrok egy szálat, egy másik feslikfel. Szükségem volt egy szövetségesre és Fionában megtaláltam.Nem igazán bíztam benne, de kezdtem látni a stratégiáját. Nekiaz volt a legjobb, ha barátságban állt a Robin bal oldalán ülőlánnyal. Ezért nyújtott segédkezet nekem itt-ott. Feltételeztem,ő is elvárja, hogy segítsek neki azzal, hogy nem próbálommegfosztani a trónjától. Nekem semmi kifogásom nem volt ezellen. Ha ilyen volt a második kedvenc élete, nem akartammegtudni, milyen lehet Fionának.

14. fejezet A következő két éjszaka én voltam a lány, aki hiányzik apartiról. Eddie jelzésére kisurrantam a kör alakú hálószobába,

ahol megvártam Robint. Ahogy ott üldögéltem, eszembe jutottegy olyan lány születésnapi partija a felső tagozatból, akit kinem állhattam, de olyan népszerű volt, hogy nem utasíthattamvissza a meghívását. Annyira népszerű volt, hogy anyámragaszkodott hozzá, hogy új ruhát és új frizurát szerezzek be.Ez a lány olyan gazdag és olyan nevetséges családbólszármazott, hogy az egyik partijáték abból állt, hogy egy magasüvegdobozból papírpénzt fújtak körbe és be kellett dugni akezünket, ki tud több pénzt összeszedni fél perc alatt. Arról apartiról is ki kellett surrannom. Kiszöktem, hogy egy olyan fiúval találkozzam, aki szinténfényévekkel népszerűbb volt, mint én. Más fiúknál előbbszélesedett a válla, de volt valami sötét is a lényében. Voltvalami fáradtság a szemei alatt, egy enyhe sárgaság azolajbarna bőrén. A hátizsákjában mindig egy csomag inzulintűthordott. Az összes tanára asztalán maci alakú műanyagüvegben méz állt, ha a srácnak esetleg hirtelen veszélyesenleesik a vércukra. Nem tudom, Danny miért pont engem választott aznap esteaz összes lány közül. Intett felém a fejével és találkoztunk aház mögötti zöldben, és egymás mellett sétálgattunk a füvön.Levettem a rózsaszín szatén cipőmet a kis rózsákkal meg afehér harisnyámat, hogy érezzem a füvet a talpammal. A pázsit zölden fluoreszkált és az éjszaka enyhe volt. Azakójára feküdtem és a fák mély árnyékában csókolóztunk, s ezegy újfajta édes élmény volt, ilyen valószínűtlen dologhozjutni, mint egy csók Danny Rose-tól a tavaszi telehold alatt. A herceg partijáról kisurranni messze nem volt ilyen új vagyédes, de hasonló utóíze volt. Az, hogy valaki akar engem éshogy ilyen furcsa helyen vagyok, szinte mágikusan hatott rám. Szinte, de nem teljesen. Még mindig megvolt arepülőjegyem, ami másnapra szólt hazafelé. Vártuk, hogy Arimásnap visszaér, hogy engem és Destinyt kikísérjen a reptérre.

Az Arival érkező új lányok serege volt hivatott pótolni minket.Előszedtem a bőröndömet a földszinti beépített szekrényből ésnagyjából bepakoltam. Amikor aznap este Robin találkozott velem, még mindignem említette a jegyemet. Csalódott voltam, hogy ilyenkönnyedén hagy elmenni, de azzal próbáltam vigasztalnimagam, hogy egészében véve jó élmény volt. Nem voltszükség rá, hogy túl drámai legyek; tudtam, hogy kiheveremRobint, és hogy a Bruneiben töltött idő végül egy szórakoztatótörténetté válik. Miután mindennek vége, legalább a történetmegmarad. S örömmel vettem volna át a pénzemet. Az a pletyka járta,átadnak a végén egy borítékot, egy „ajándékot”. Be kell rakni atáskába és majd később lehet megnézni. A lányok biztosítottakróla, messze több lesz benne, mint amennyit ígértek. A hercegvégül is nem szeretett belém. A tiarával koronázott álmaimmind szétporlottak. De egy nagy rész bennem boldog volt,hogy hazamehetek a dolgokhoz, amik fontosak voltakszámomra: a barátaim, a színház, a nagy szerelemhez, amimaga New York, meg az életemhez, ami épp csak elkezdődött. A székemben ültem, Fionával szemben, amíg Robin aszokásos lassú körét járta vodka-tonikkal egyik kezében, aláthatatlan jogarral a másikban. Fiona boldogan csacsogott,ahogy ott ültünk, én pedig ugyanolyan boldog voltam, hogyhallgathatok. Nem volt olyan mesterkélt, mint a többi lány.Vagy ha igen, akkor a mesterkéltsége olyan kifinomult volt,hogy észrevehetetlenné vált. Megpróbáltam memorizálni a lányok arcát, a sarkot, ahol afal a mennyezettel találkozott, és Robint, ahogy háttal álltnekem. Egy mentális fényképalbumba gyűjtöttem a részleteketés lepecsételtem, hogy elővehessem, és megmutathassam majdaz embereknek, amikor a Max Fish-ben közeledik a záróra. Néztem, ahogy Eddie kivezeti a teremből Destinyt, hogy

átadja neki a híres borítékot. A csaj rám kacsintott, amikorvisszasétált. Figyeltem, ahogy egy utolsó ölelésre odamegyelköszönni a lányokhoz, meg a férfiakhoz és szolgálókhoz,akiket közelebbről megismert. Mindenki kedvelte. Igazánszórakoztató volt a hatalmas cickóival és a felháborító ruháivalmeg a szókimondó stílusával. – Nagyon népszerű volt – jegyezte meg Fiona. –Szerencsétlenségére a népszerűség és a siker nem ugyanaz. Összeszedtem magam és Eddie hívására vártam, de nemtörtént semmi. Beszéltem növekvő szorongásomról Fionának. – Oh, te nem utazol. Csak lazíts. Ez volt az első eset, hogy hallottam róla, esetlegmaradhatok. Úgy döntöttem, nem hiszek neki. Nem őirányította a dolgokat. Nem tudott mindenről. Mielőttelmondhattam volna neki, hogy szerintem téved, Robinvisszatért hozzánk. Az éjszaka a végéhez közeledett és Eddienem jelzett, egy szót sem szólt – sem ő, sem Madge vagy bárkimás. A mellkasomban a pánik rezgése egyre erősödött. Engemmiért nem fizetnek ki? Valamit rosszul csináltam? Fiona végülfelhozta a témát, fáradtan forgatta a szemét, hogy megint errőlkell beszélnie. – A kislány teljesen fel van zaklatva, mert azt hiszi, neki ismennie kell. A herceg a jól ismert, hamis meglepetéssel nézett rám. – El akarsz menni? – Nem, persze hogy nem. De a jegyem holnapra szól. – Persze hogy maradsz. Fionához fordult. – Néha el kellene mondanod neki a dolgokat. – Én mondtam neki. Ennyi volt. Hátradőltem és átrendeztem a gondolataimat.Tehát maradok. Mennyi időre? Nem volt több ruhám, legalábbháromszor viseltem már mindegyiket. Tennivalók vártak

otthon. Először is… mi? Átfutottam a listámat. A barátaimbiztos ott lesznek még egy darabig. New York sem megysehová. Sean utált. A családommal már rosszabb dolgokon istúljutottunk; ezt is túléljük majd. Ami a karrieremet illette, a tiltakozásom ott helybenmegdőlt. Gyakornok voltam néhány nagyszerű ember mellett,ami nem jelentette, hogy én magam is nagyszerű voltam. Voltegy szakmai önéletrajzom, amiben a Pennyvel folytatott munkaszerepelt, három diák színdarab, két diák film, és nagy eséllyela legrosszabb előadás a valaha volt legrosszabb vámpírfilmben.Objektíven számba véve nem volt semmi, amihez visszatérjek.Semmi, csak nagy tervek. Azok várhatnak. Az érzelmi skálakét legszélsőségesebb végét éltem át egyszerre: fel voltamvillanyozva és undorodtam. Győztem és zuhantam.

15. fejezet A napok átlépték a két, majd a három hét határát és egy újcsapat ragyogó és tanácstalan amerikai lány ülte körül azasztalt. Taylor ült mellettem. Persze, megtalálta az útjátBruneibe. Letámadta, körbehízelegte és hipnotizálta Arit, hogyküldjön neki egy jegyet. Nem lehetett neki nemet mondani.Először tartottam tőle, de dühét hamar lelohasztotta anagyszámú versenytárs és hamarosan ismét barátok voltunk. Az amerikai és európai lányok átköltöztek az ötös házból ahatosba. A legtöbb ázsiai lány Leanne és Fiona kivételévelátköltözött egy másik helyre, ami leginkább egy nagyhálóteremre hasonlított. Taylor és én egy szobán osztoztunk ahatos vendégházban. Leanne kapta a társalgóval szembeniszobát és Serena kapta a lakosztályt. Ari elfoglalta az ötös házlakosztályát. A kisebb szereplők, a statiszták (ne tulajdonítsnekik nagy jelentőséget, gyorsan cserélődnek) között volt egyszőke amazon, Kimmee, aki röplabdajátékos volt; és egy L.A.rockbanda énekese, Brittany, aki jegygyűrűt viselt, állítólag

Vince Neil adta neki, és egy Suzy nevű antiszemita, akitőlelőször hallottam a „zsidó” szót igeként: „ Lezsidóztam az árátennek a fülbevalónak.” A herceg számára négy feleség volt engedélyezve. És mégcsak három volt neki. Szóval a lányok közti kemény vetélkedéshátterében az állt, a győzelemmel esetleg egy korona is jár.Szóval a játék lényege ez volt: lépj át minden feltételezésen,lépd át az összes láthatatlan hierarchiát, keltsd fel a mindentelsöprő szerelmet és a világ mostohalányából – tizenéves thaiprostiból, korosodó playmate-ből, gyenge színésznőből,rabszolga alkalmazottból, tévelygő rockénekes ribancból –hercegnővé lépsz elő. Rút kiskacsából hattyúvá, a hercegegyetlen bólintására. Néhány lány csak jött és ment, cserélhető arcok a viccesfelvételeken, amiket a ház körül csináltunk, amikor túlrészegek vagy túl felajzottak voltunk aludni (olyan felvételek,amiket később szégyelltem, mikor az egyik lány eladta asajátjait egy amerikai magazinnak). Némelyik lány hosszabbideig maradt és csinos kanapé-dekorációként üldögéltek a radaralatt. Némelyik lány felkelt a kispadról és belevetette magát ajátékba minden tudásával. Minden lány megváltozott a bruneitartózkodása alatt. Minden lányt átalakított valahogy a nyomás,a paranoia, a lappangó bizonytalanság, ami bekúszik azagyadba, ha minden este egy teremre való másik lánnyalhasonlítod össze magad. Te milyen lennél? Ragyognál vagy meghúznád magad?Maradnál és kiverekednéd a dolgokat magadnak vagy elfutnál? Az egyik kedvenc téma a lányok közt az volt, ki mitmondott a szüleinek, a barátjának vagy a férjének. Amikor egypornósztár először feltűnik egy filmben feltűzött hajjalnapszemüvegben, mielőtt az irodai asztalra mászik, mindigeltűnődik az ember „hogyan mondta el a szüleinek”? Serena azt állította, azt mondta a szüleinek, a főnökével

randizik. A vele élő pasinak (a vörös hajúnak, aki kihozta areptérre, s aki Kansasből Los Angelesbe költözött vele, de nema vőlegénye, erősködött) azt mondta, nevelőnőnek szegődött el.Amennyire én tudtam, Taylornak nem voltak szülei. Sosembeszélt róluk és sosem hívta őket telefonon. Amikortalálkoztunk, leadott nekem egy gyanús történetet valamibarackültetvényről, úgyhogy sosem kérdeztem a múltjáróltöbbé. Gondoltam, megspórolom neki a hazudozást. Túl sokáig halogattam és eljött az ideje, hogy mondjakvalamit a szüleimnek, ha nem akartam nemzetközi botránytokozni. Érezhetően gyanakodni kezdtek a sietős hívásaim miatta véget nem érő szingapúri forgatásról. Leültem a telefon melléa cicás pizsamámban a telefon asztalka mellé a márványelőtérben és tárcsáztam a számukat. A beszélgetés esetlenre sikeredett. A nemzetközi vonalonszokványos hangkimaradások fájdalmasan emlékeztettek aköztünk lévő távolságra. Azt mondtam nekik, a forgatás alatttalálkoztam egy pasival, akinek az asszisztense lettem éskiderült róla, hogy ő a Brunei herceg. – Hol herceg? – kérdezte apám. – Bruneiben. – Mi a fasz az a Brunei? Kitalálhattam volna valami kevésbé leleplezőt, valamit,amiben nem szerepel a könnyen megfejthető „asszisztens”fogalom. De a hazugságokat valós talajra kell építeni, különbenköréd fonódnak, mint egy kínai hüvelykszorító. Nehezebb volt, mint gondoltam. A szüleim hangjából zavarthallottam ki. Aggodalmasnak és erőtlennek hangzottak, apámdadogott a visszafojtott dühtől és átadta anyámnak a kagylót,hogy derítse ki, mi az ördög folyik itt, míg anyám megpróbáltmindenkinek a jó oldalára apellálni – az örök diplomata,mindenáron. Elképzeltem őt, ahogy elfehéredő ujjakkalkapaszkodik a konyhai szék támlájába, s mögötte bugyog a

tűzhelyen a paradicsomszósz. – Mikor jössz haza? – Nem vagyok benne biztos. Két hét. Három, talán több. Éreztem, ahogy nő a bűntudatom. Éreztem a savas nyálat atorkom hátsó részében. Fizikailag beteg lettem a sokhazudozástól. Sajnálom, hogy nem vagyok másfajta lányotok,akartam mondani nekik. Sajnálom, hogy nem vagytok másfajtaszülők. Sajnálom, hogy megbántalak titeket. Sajnálom ezt azegész kavarást. Sajnálom, de akkor is folytatom. Annyilejátszott meccs után velük, még mindig éreztem a folyamatoskésztetést, hogy azt mondjam, sajnálom. Amikor eldöntöttem, hogy elköltözöm otthonról, tizenhatéves voltam. Tudom, hogy szombat volt, mert egy gyerekrevigyáztam valakinél. Otthon a garázsajtón bepötyögtem akódot és a földszint felől mentem be. Anyám a vasalódeszkafölé görnyedt farmerban és pólóban. A mosókonyha csupaszvillanykörtéje hátulról világította meg, száját szorosanösszepréselte. A házban a gőzölgő pamut illata terjengett. Az iskolaiolvasmány járt a fejemben, Holden Caulfield, aki rejtegeti aképzeletbeli golyó ütötte sebét, meg hogy április alegkegyetlenebb hónap – szóval, csupa fontos dolog. Szótlanulelmentem anyám mellett. – Legalább annyit mondhatnál, hogy szia – szólt rám. – Szia. S azzal mentem tovább. Anyámra nem volt időm, deapámmal végtelen sok időnk volt egymás számára. Mindenegyes nap új manővereket igényelt az állóháborúnkban. Deanyámon csak átnéztem. Azt hiszem, szenvedett tőle. – Nézz a szemembe – követelt némi figyelmet. – Hol voltál,mit csináltál? – Részegen vezettem. – Ne beszélj velem ilyen hangon – vágott vissza.

– Milyen hangon? Apám félúton járt a földszint felé. Hallottam súlyos lépteit alépcsőn felettünk. Anyám abbahagyta a vasalást és határozottanelállta az utamat. Próbáltam megkerülni, de elkapta acsuklómat. – Ne merj meglógni előlem. Nézz rám! Drogozol? Ez volt a kedvenc kérdése. Mindenféle bizottság tagja volt:amelyik a drogokról oktatott az iskolákban, amelyik fellépett arandevún elkövetett erőszak ellen, amelyik az iskolai vásárokatszervezte. A drogok elleni bizottságtól teljesen paranoiás lett.Igazság szerint nem drogoztam olyan sűrűn és aznap esteegyáltalán nem csináltam semmit, ha azt nem számítjuk, hogybelélegeztem a nitró gázt a palackos tejszínhab kinyomásaközben. – Engedj el – rántottam meg a karom. Ekkorra ért le apám a lépcső aljára. Amikor kirántottam akezem, apámnak úgy tűnt, mintha meg akarnám ütni anyámat.Apám hihetetlen sebességgel tudott mozogni. Alacsony, tömzsiember volt, de a dühe legyőzte a fizikai törvényeket. Szemeikidülledtek és véreresek voltak. A nyakán kidagadtak az erekés az orra meg a járomcsontja körüli erek elsötétültek azerőfeszítéstől, hogy helyet adjanak az arcába áramló vérnek.Olyan gyors volt, hogy már csak azt láttam, ott áll. – Soha nem merj kezet emelni az anyádra – mondta,miközben elkapta a nyakamat és a falhoz vágott. – Ezt a szégyent. Kibaszott gusztustalan. Hálátlan kisribanc. Apám minden mondatnál előrehúzta a nyakamat, aztánmegint a falba verte a fejemet. Amikor elengedett, lerogytam apadlóra és a térdeimet a mellkasomhoz húztam. Ezt a polgáriengedetlenségi trükkömnek hívtam. Becsuktam a szemem és alehető legkisebbre húztam össze magam. Elrejtettem az összessérülékeny, lágy részt.

– Rám nézz, amikor hozzád beszélek! Fel s alá járkált előttem, összeszorítva és kiengedve az öklét.Az ütéseket könnyebben viseltem, mint a szavakat. Az ütésekritkán jöttek, a szavak mindennap. Tudtam, hogy nincs igaza,tudtam, hogy megbocsáthatatlan dolgot tesz. Mégis a szavakvoltak a legrosszabbak. Dadogott, ahogy előtörtek belőle. Aligforgott a nyelve és szó szerint habzott a szája, ahogy darálta aszavakat. – Egy disznó vagy úgy öltözöl mint egy kibaszotthajléktalan és direkt elrondítod magad úgy nézel ki mint egyocsmány féreg és azt hiszed majd jó emberekkel találkozol deígy nem fogsz azt hiszed majd találkozol egy rendes sráccal deígy nem fogsz szégyenbe hozol minket egy kibaszott nagycsalódás vagy egy tönkrement ember mi történt veled mittettem én hogy ezt érdemlem mivel érdemeltem ki ezt a szaréletet ezeket a kibaszott kölyköket egy vicc vagy ez az egészegy kibaszott vicc velem szemben. Ismertem apám dühkitöréseit, és tudtam, hogyan kellleállítani. Tudtam, egy percre még rosszabbra fordul majd,aztán hamarosan vége lesz. Tovább tüzeltem. – Ez a legjobb, ami telik tőled? – Mit mondtál nekem a saját házamban? Elkapta a hajamat és elhúzott a faltól. – Drogozol? A kikapcsoláshoz folyamodtam. Elengedtem mindentagomat, üveges szemmel meredtem előre. Megmarkolta aruhát a mellkasomon és pofozni kezdett, nyitott tenyerétváltogatva a keményebb kézfejével. Minden ütésnél újramegkérdezte: – Drogozol? Csengett a fülem és ez volt a helyzetből kivezető kötél vége.Elkaptam és felhúztam magam a szoba mennyezetéig, mintha alevegőnél is könnyebb lennék, aztán ki a házból a mélyzöld

külvárosi éjszakába a levágott fű illatával, láttam a függönyökmögötti fényt és a tévé villózását a nappalikban. EllebegtemWest Orange és Newark mellett és át a Hudson folyón, amígmeg nem láttam New Yorkot, a Smaragdvárost, a kivilágítottfelhőkarcolókat a holdfényben. Tudtam valamit New Yorkról.Tudtam, hogy nem leszek csúnya, amikor eljutok oda. Anyám rongyként lógó karokkal állt a lépcső aljában. Úgynézett ki, mint egy filmszereplő, aki számára megállt az idő,míg a többiek tovább mozogtak mellette. A varázslat csakannyira szakadt meg, hogy felkiálthasson. – Elég. Kérlek. Elég. Nem voltam benne biztos, hogy apámhoz beszél vagyhozzám, vagy Istenhez. Apám felállt és hátralépett, zavartnakés elveszettnek tűnt. Úgy gondoltam, tudom, mire gondoléppen: hogy az élete olyan messze volt mindentől, amibenreménykedett, amivel próbálkozott, amiről álmodott, mikorcsaládot szeretett volna. Hogy olyan messze volt attól azembertől, akinek képzelte magát. Sajnálatot éreztem iránta. – A gyermekeim Isten átka rajtam – mondta, ahogymegfordult és kisétált a garázsba. Amikor apám így kitört,néhány órával később – legrosszabb esetben másnap – egyteljesen más ember kopogott bátortalanul az ajtómon ésmegkérdezte, le akarok-e menni zenét hallgatni a tűz előtt,vagy el akarok-e menni fagyizni és kikölcsönözni egy filmet. – Heves a természetem – szereti mondogatni magáról –, degyorsan észhez is térek. Mintha egy gyors verés jobb lenne, mint egy hosszúbeszélgetés. A rá következő nap azt mondtam anyámnak,elköltözöm otthonról. Anyám – díjnyertes csomagok küldője anyári táborokba, vidám társaság a kocsiúton, a szülőimunkaközösség elnöke, fáradhatatlan önkéntes, a családi ésbaráti levelezés bajnoka, makulátlan vacsorák szervezője,bármely beteg ismerős vagy barát elkötelezett gondviselője –

azt mondta, jó ötlet. Azt javasolta, érettségizzek előbb és jelentkezzek főiskoláraegy évvel korábban a szokásosnál. Bejutottam a New YorkEgyetemre és anyám elvitt a Loehmann áruházba ruhákatvenni. Bármikor vásároltunk, anyám a végtelenségignagyvonalú volt. Gyakran megszenvedte később, amikor apámdohogott,hogymennyirekönnyelmű,mennyirehasználhatatlan bármire. Ilyenkor megkapta, hogy még a házatsem tudja rendesen kitakarítani, csak vásárlásra jó. Ezek aletolások minden alkalommal megtörténtek, amikorvisszaküldték a számlát a hitelkártya túllépése miatt, de ő csakvásárolt. – Meg kell értened a férfiakat – magyarázta nekem. –Hagynod kell, hogy elmondják, amit akarnak, utána megteszed, amit úgyis tennél. Anyám a Loehmannbe akart menni én meg az egyetlen punkboltba egész Észak-Jersey-ben, végül kompromisszumotkötöttünk, hogy mindkét helyre elmegyünk. Engemmegrémített, amit az idős zsidó hölgyeken láttam a közöspróbafülkében, anyámat pedig az eladó mindkét karjára tetováltsvasztika döbbentette meg a punk boltban, de aznap gyengédekvoltunk egymáshoz. – Nem kellene ilyen frizurát hordania ahhoz a kerek arcához– ennyit jegyzett meg mindössze az eladóról. Együtt ebédeltünk, és nem emlékszem, miről beszélgettünk.Volt valami kedves a rituáléban, az utolsó bevásárlókörútban,mielőtt végleg elköltöztem otthonról. Olyan volt, mintha én iscsak egy lány lennék, aki főiskolára megy. S részben igaz isvolt. Mindkét realitás létezett, egymással párhuzamosan. Féligtönkrement anorexiás tizenéves voltam, a lila hajam mögérejtőzve és az életemért rohanva, miközben koravén lány isvoltam színészi ambíciókkal, korengedéllyel felvéve egy jóiskolába, valamint tízoldalnyi terv és álom, amit lejegyeztem a

naplómba. S két anya is létezett egy időben: anyám, akinek időnkéntelfelhősödött a szeme, aki a levegőbe bámult és lógott a karja,míg a férje veri a gyerekeit; anyám, aki belehímezte a nevemetminden ruhadarabomba, mielőtt elindultam a főiskolára. Minda két anyámat hallottam aznap a telefon végén. – Kérdezd meg tőle, azért eljön-e velünk a Kajmán-szigetekre nyaralni – szólalt meg apám a háttérben. – Szívem, hazaérsz időben ahhoz, hogy velünk gyere aKajmán-szigetekre? Tényleg örülnénk neki, ha eljönnél –fordította anyám. – Nem anya, nem hiszem. – Mit mondott? – kérdezte apám a háttérből. – Azt mondta, nem. Idén nem tud eljönni. – Micsoda? Akkor össze leszek zárva az öccsével? Monddmeg neki, tönkreteszi a vakációmat. Anyám nem továbbította ezt az üzenetet. Helyette aztkérdezte. – Tényleg rendben vagy? – Istenien vagyok. Nagyszerű ez a munka. Nem hagyhatomitt. Mire letettem a kagylót, megkönnyebbültem, hogy tudjáknagyjából az igazságot és attól is megkönnyebbültem, hogynem kell látnom őket egy ideig. Senki nem állt sorba atelefonért, úgyhogy felhívtam Seant. Felhívtam és sírdogáltam.Hiányzott. Honvágyam volt. Megfordultam és néztem atükörben, ahogy az arcom megduzzad és tésztás lesz. Titokbanszerettem nézni magam sírás közben. Olyan volt, minthamásvalaki arcát néztem volna. Bizonyította számomra, hogyéreztem valamit. Néha olyan sokáig játszottam a szerepemet,hogy végül elfelejtettem, mit is érzek valójában, elfelejtettem,hogy volt-e valaha is bármilyen valós érzésem. – Akkor gyere haza Jill. Egyszerűen gyere haza – mondta

Sean fáradtan. Belém fáradt. Később elmondta, nem belémfáradt, hanem szomorú volt miattam. Amiatt, amivé váltam, s őképtelen volt megakadályozni. – Nem tehetem. – Nem tudok segíteni rajtad – búcsúzott. Felhívtam Pennyt is, és elmondta, hogy az előadás nélkülemis haladt, de biztosított róla, mindig lesz egy hely számomrabenne. Amikor hazamegyek, ígérte, írunk valami újat. Csak az volt a gond, nem tudtam, mikor megyek haza.Bántott, hogy képtelen voltam enyhíteni anyám aggodalmait,hogy nem tértem vissza Seanhoz, hogy nem voltam jelen, mígPenny a közös előadásunkat írta, de kényszert éreztem arra,hogy maradjak. Viszont egyiknek sem tudtam volnaelmagyarázni, miért. Nem sétálhattam csak úgy tovább. Nemengedhettem Serenát győzni. Nem akartam vesztes lenni, akifeladja. A partikon nevetéssel csillogtam, de a házban otthon komorvoltam és honvágyat éreztem. Serena könyörtelen volt.Visszaküldte az ételt, mire reggel leértem a földszintre. Partikatszervezett a medence körül és elfelejtett meghívni. Hangosannézte a filmeket a szobám melletti dolgozószobában, amikoraludni akartam. Azt mondta a többi lánynak, büdös vagyok,hogy kurva voltam herpesszel, hogy részeges vagyok, egykövér, bulémiás picsa. Mindent, amit mondott, hallottak aláthatatlan figyelők is, úgyhogy a herpeszmese után váratlanulorvoshoz vittek. Serena ármánykodását Taylor mesélte el nekem, akimellettem állt, mert utálta a csajt, s mert én voltam az egyetlenbarátja Bruneiben vagy New Yorkban vagy bárhol, bár mégmindig követelte a jutalékot a pénzemből. Taylor és én azágyon feküdtünk és a lámpákat nézegettük a mennyezeten.Olyan volt a szobánk, mint egy nappali, amiből hálót csináltak.Taylor a fülembe suttogott a hangos zene mellett, nehogy

kihallgassanak. Megpróbált rábeszélni, álljak bosszút Serenán. – Vissza kell vágnod – súgta. – Senki nem hallgat rám. Mindenki rá figyel. – Robin hallgat rád. Mit gondolsz, mi másért csinálja a csaj? Kezdtem hinni, valahogy előhívtam egy ősi törzsi ösztönt,hogy kiközösítsék, aki más volt. – Nem azért van, mert más vagy, aranyom – súgta Taylor. -Hajítsd már ki ezt az egész énközpontú gondolkodást. Azértvan, mert jobb vagy náluk. Mert Robin téged kedvel. De az akurva még elérheti, hogy megváltoztassa a véleményét, ha nemlépsz közbe és nem véded meg, ami a tiéd. De nem emlékeztem rá, hogy valaha is bosszút álltam volnabárkin. Helyette inkább magamba vonultam vagy elszaladtam.Belekapaszkodtam a sztárságról szőtt álmomba és tudtam,hogy abban rejlik a bosszúm. Taylornak valami sokkalközelebbi dolog járt a fejében, és az instrukciói nyománelkezdtem gondolkodni rajta. Kezdtem azt gondolni, tartozomvele magamnak. Végül is nem ezt teszed, amikor hirtelen egykirályi udvar tagjaként ébredsz? Összeesküvést tervezel. Hálótszövögetsz. Csellel igyekszel pozíciót szerezni. Bosszút állsz.Hát nem ilyen ember akarsz lenni? Vagy az a lány akarsz lenni,akinek jó a szíve, kedves, akibe beletörlik a lábukat, a lány,akire elkerülhetetlenül kezdesz úgy nézni, bárcsak ne lenneennyit a képernyőn, mert mindenki más sokkal érdekesebb? – Ki kell állnod magadért. Mondhatnál a hercegnek valamiolyat a csajról, hogy hazaküldje – javasolta Taylor,szórakozottan csavargatva egy hajfürtjét. – A herceg túl okos. Tudná, mire megy ki a játék. – Nem feltétlenül. Nem, ha te is okos vagy. Okosabb.Lehetnél, tudod? A hercegnek is van gyengéje. Elvakítja azegója. Nagy bánatomra, Taylor látogatása hamar véget ért, így atervezgetésünknek vége szakadt. Taylor és Robin nem jöttek ki

jól. Taylor talán briliáns volt a maga módján, de túl számító,nem volt elég gyenge pontja. Pont olyan volt, mint a herceg éső erre rá is jött azonnal. Az olyan lányokat szerette, akiket eltudott bűvölni, akiket meg tudott sebezni. Taylor jó színésznővolt, de megvoltak a maga határai. Nem tudta a sérülékeny,érzékeny lányt játszani. De ahhoz elég soká maradt, hogyelültessen bennem egy kemény, hideg magot. Amit ő elültetett, Fiona tovább locsolgatta. Miután Taylorelment, délutánonként Fiona házába menekültem cigizni éscsokit enni. Fiona volt az egyetlen lány, aki egy egész házatkapott. A lakosztályban aludt és a másik két szobát ruhatárnakhasználta. Kivitette az ágyakat és gurulós ruhaállványokatszerzett be helyettük. A kosztümjei, az estélyi ruhái és ateniszöltözéke, sőt a pizsamái is előbb fajtánként, majd színszerint osztályozva lógtak rajtuk. Nem maga csinálta, afeladatokat olyan grandiózus hangon osztotta ki, mint aki tudja,joga van hozzá. Neki kétszer annyi szolgálója volt a házában, mint nekünk,és állandóan futkostak valamilyen feladattal. Fiona szinte csakthai nyelven beszélt velük és úgy tűnt, igazán kedvelik őt. Énmindig bocsánatkérő hangon beszéltem a szolgálókkal. Annyitkellett még tanulnom. Fiona népszerű televíziós színésznő volt a Fülöp-szigeteken.Elmondta, hogy Robin a tévésorozatát nézve lett szerelmesbelé, és felkereste, majd meghívta egy látogatásra. Előszörkíváncsi volt, aztán visszataszítónak tartotta ezt az életstílust,majd a herceg meghódította. Első estéjén Bruneiben besétált apartira, majd azonnal kiment. Robin gyémántokkal válaszolt adöbbent visszavonulásra. Elővette a nyakéket egy ékszeresdobozokkal zsúfolt fiókból és felpróbálta a kedvemért. Egygyémántokkal kirakott puma volt, ami a saját farkába harapott,ott volt a kapocs. Úgy futott körbe Fiona nyakán, mint egyrabságba ejtett állat. Ő már hat hónapja élt Bruneiben.

Teát ittunk a nappaliban, miközben ő félig feküdt a kanapénés láncdohányos módra egyre füstölt. Sehol nem voltengedélyezve, mert Robin utálta. Fionát ez sem érdekelte. Elsírtam neki a bánatomat. A többi lány olyan gonosz volt. Taylor hazament. Hiányzott New York. Hiányzott Sean.Egyre gyűlt a szorongásom, túl sokszor voltam másnapos,minden reggel egy sötét felhővel a fejem felett ébredtem, amitnem tudtam lerázni. – Nem tudom elviselni azokat a gonosz picsákat. Nemtudom ezt továbbcsinálni. – Ne légy ostoba. Barátokat szerezni jöttél ide? Az nagyhiba. Én nem vagyok a barátod. Robin sem a barátod. Azok aszipirtyók biztos, hogy nem a barátaid. A pénz az egyetlenbarátod. Olyan akartam lenni, mint ő. Amikor tizenöt lettem, teljesenfelnőttnek tartottam magam, de azóta megváltozott avéleményem. – Amellett visszavághatsz nekik. Nekem megvannak amagam elképzelései az elégtételről. Legtöbbjük a vásárlásrólszól. Néhány nap múlva reggel meghallottam az addigra ismerőskopogást az ajtómon, de amikor lementem a kocsihoz, Fionaült benne. – Vásárolni megyünk – jelentette ki. – Robin szereti, hahagyományos hosszúruhákat viselünk. De ne aggódj, igaziruhákat is veszünk később. Gondolj a mai napra úgy, mintétvágygerjesztőre. A sofőr körbevitt minket a hagyományos maláj boltokban,ahol vastagon sminkelt nők mintás selyemruhákbansürgölődtek körülöttünk, élénk színű szárongokat hordtakelénk, a hozzájuk illő kövekkel kirakott cipőkkel éshajdíszekkel, ékszerekkel. Legalább tízet vettünk fejenként. Asofőr lassan, egyesével leszámolta értük a bankjegyeket és a

táskáinkat a kocsihoz egyensúlyozta. Aznap éjjel Robin felvételeket készített rólunk Fionával apalota előterében álló szökőkútnál. Ott álltam a hagyományos,gyöngyökkel kivarrt rózsaszín selyem szárongban, egy csillogóflitterekkel kirakott művirággal a hajamban. A legtöbb fotónegyedül állunk, de volt néhány, ahol egymás kezét fogjukFionával, mint valami esküvői képen. Fiona kezdett barátnál is több lenni; egy nővér volt, ahelyzetből fakadóan kicsit perverz módon. Mindig szerettemvolna egy nővért. Aznap éjjel úgy éreztem, pozícióm a háremhierarchiájában valami ősi dolog résztvevőjévé tett. Egy részeárulással teli és borzasztó volt, de a másik része nem volt olyanrossz, ez a nőkből álló világ, amely egyetlen rejtélyes férfikörül forgott, aki mindannyiunkat megbabonázott és uralt. A következő bevásárlóutunk teljesen másképp festett. Fionaés én beültünk megint egy másik autóba, ez alkalommal afőváros repterére hajtattunk, ahol felugrottunk egymagánrepülőre Szingapúr felé. A gép belseje tiszta fehér bőrvolt és a falak úgy néztek ki, mintha arany futott volna végig amárvány repedéseiben. Csinos légi kísérők szolgálták fel azitalokat és az ebédet, és magazinokat nyújtottak felénk, hogyválasszunk. – Köszönöm, Siti. Köszönöm, Jing – mondta Fiona amosolygó lányoknak, amikor kiléptünk a repülőből. Ő mindigmegtanulta mindenkinek a nevét és emlékezett rá. Fiona úgy sétált át a reptéren, mint aki tudja, hová megy, desoha nem sietett. Mindig magas sarkúban járt és ettől a csípőienyhén ringtak, semmi kurvás, de ahhoz elég, hogy magáravonja az elhaladó férfiak tekintetét. Utánoztam a járását a ránkváró kocsiig és aztán a Hiltonnál is, ahol a hercegmagánlakosztályában szálltunk meg. A lakosztály egy egészemeletet foglalt el, saját személyzete volt és inkább villának,mint szállodának tűnt. A berendezése klasszikus Robin stílusú

volt egy nagy szökőkúttal és rengeteg színarany ajtógombbal. Fiona méltóságteljes volt egész úton, de én úgy éreztemmagam, mint Courtney Love a Buckingham-palotábanbotladozva. Arra jutottam, ha már légi kísérők és sofőrök megcselédek szolgálnak ki, akkor nekem is legalább tűrhetően kellalakítanom a szerepemet. Azzal kezdtem, hogy erőfeszítésekettettem, ne használjam a „kibaszott” és a „mint” szavakatminden mondatban. Fiona brit akcentusát átvenni már túl soklett volna, de legalább megpróbáltam tisztán kiejteni aszótagokat és hasonulni az ő tiszta ritmusához. Megpróbáltammindazt a durva Jersey hanghordozást, amit még nem öltek kibelőlem a színjátszásórák, felcserélni az ő selymes althangjának lejtésére. Figyeltem, ahogy egyenes derékkal ült a vacsoránál ésmégis elengedettnek tűnt. Elkezdtem a bal kezemben tartani avillát, kicsiket vágni a csirkéből és sikerült úgy beszélnem,hogy csukva tartottam a számat rágás közben. Úgytanulmányoztam Fionát, mint egy színjátszó gyakorlatot.Természetesen szerepet játszottam, de ebből a szerepből nemvolt olyan könnyű kilépni, mint a többiből. Amikorodaérkezésemkor azon a balkonon álltam a hotelben, tudtam,hogy az átváltozás küszöbén állok, és igazam volt. Ott aludtunk aznap éjjel és másnap szalonnás tojástreggeliztünk. Fiona úgy evett, mint egy hölgy, de nem hagyottott semmit. Nem volt fogyókúramániás. – Rá fogsz jönni, hogy Robin nem sokáig tartja maga körüla sovány lányokat – mondta. – Most mondd meg, ki tudnaellenállni egy ilyen férfinak? Ez igaz. Ki ne esne bele egy olyan pasiba, aki szereti, ha vanmit fogni a barátnőin? Én kihagytam a szalonnát, defelszabadultan szedtem még magamnak tojást. Úgymegkönnyebbültem. Az otthoni életünkről beszélgettünk. Fiona már vett

magának és a szüleinek városi házakat a színésznőikeresetéből. Aztán a saját házát odaadta a nővérének és vettmagának egy másik házat a Robintól kapott pénzből, vagyinkább „ajándékaiból”. Próbáltam elmesélni neki, mi a kísérleti színház és láttam, alegostobább dolognak tartja, amiről csak hallott. – Milyen művészi – mondta udvariasan. Láttam, hogy ha nem is elragadónak, de legalábbszórakoztatónak tartott; ha nem is egyenlőnek, de legalábbméltó játszótársnak. Rájöttem, nem azért jutottam fel a létránilyen gyorsan, mert Robin lement hídba tőlem, bár úgy hiszem,őszintén megkedvelt. Azért jutottam fel, mert Fiona barátnőtakart maga mellé. Fiona csípett fel engem, ő terelgette a hercegérzelmeit. – Mondtam Robinnak, hogy ma velem kell tartanodvásárolni – jegyezte meg kis emlékeztetőként arra nézve, ki afőnök. Reggeli után külön utakra indultunk egy-egy sofőrrel. Úgygondoltam, együtt kellene mennünk, de amikor megemlítettemFionának, ő egy vállrándítással lesöpört, azt mondta, nem lenneelég hely kettőnknek ugyanabban a boltban, ami nevetségesnektűnt. A sofőröm mellett egy testőr ült egy pénzzel teli LouisVuitton-zsákkal, ami mintha a némafilmekben használtbankrabló zsákok paródiája lett volna. A testőr megkérdezte, hová akarok menni. Minden boltotismert Szingapúrban; csak választanom kellett. Kimondtam azelső nevet, ami eszembe jutott: Dolce and Gabbana.Elvégeztetett. Szingapúr egy ezüstös sci-fi utópiára emlékeztetett egyoxigén kupola alatt. A bevásárlóközpontok mintha magánakSzingapúrnak a kicsinyített másai lettek volna, ragyogtak ésmodernek voltak. Az első áruház fényesen és fehérenkanyargott felfelé egy spirálban, mint a Guggenheim Múzeum.

Óvatosan végigpörgettem az ujjaim közt a ruhákat a Dolcénél,a rengeteg nullát bámulva az árcédulákon. Egy eladólánytüsténkedett körülöttem és lekapta a ruhákat az állványról,amiket megfogtam. Amikor tele volt a karja, átadta egy másiklánynak, aki bevitte a próbafülkébe. Olyanok voltak, mint egyösszecsiszolódott brigád. Amikor bementem felpróbálni a ruhákat, rájöttem, hogy azeladólányok a szingapúri márkaboltokban kicsit mások, mintakikkel én a külvárosban találkoztam otthon. Hármanbezsúfolódtak velem a próbafülkébe és gyakorlatilaglevetkőztettek. Lassan kezdtem, mindent kétszer felpróbálva, árcédulákatnézegetve, kikérve mindenkinek a véleményét. Az eladólányokcsipogtak, és elsimították az anyagot és jóváhagyólagbólogattak. Én csak fintorogtam és forogtam a tükör előtt, míga testőröm torkig lett velem és megmarkolta a vállam. Rámnézett és azt mondta: – Ez még csak az első bolt. Felvette az egyik ruhát a padról meg három másikat avállfáról, odaadta az eladólánynak, és malájul beszélt vele. Alány odavitte őket a pulthoz. – Mindet vedd meg. Lehet, hogy életedben csak egyszervásárolhatsz. Felkapott egy táskát a kivilágított üvegpolcról és odaadtaegy másik lánynak, aki előrevitte a boltban a kasszához. – Mégis, mennyit költhetek? – kérdeztem, mert nemakartam kimeríteni a lehetőségeimet és egy tucat olyan ruhávalbeérni, ami nem is tetszett igazán, főként, ha tényleg csakegyszer vásárolhatok életemben. – Csak fogd meg őket és menjünk. Majd szólok, ha közeljársz a limitedhez. Chanel, Hermes, Versace, Dior, Armani, Gucci.Kimerítettük az első áruház kínálatát és mentünk a másikba,

majd megint másikba, amíg már a legdrágább dolgok is –főként a legdrágábbak – elkezdtek olcsónak és visszataszítónaktűnni. Még a táskákat sem szedtük össze, házhoz szállítottákőket. Eszeveszett körút volt. Olyan voltam, mint valamikülvárosi háziasszony, aki megnyerte a fődíjat és van tíz perce,hogy körbeszaladjon az áruházban egy bevásárlókocsival ésösszekapja, amit tud. Tudatában voltam elvadult fogyasztói szemléletemnek. S mivan a nyolcéves kínai rabszolgákkal, akik összeöltögettékezeket a nevetségesen drága rongyokat? Mi van az éhezőkkel?A hajléktalanokkal? Egész országokkal, akik a szegénység ésaz éhezés szorításában élnek? Egész utcákkal New Yorkban,ahol kartondobozokban élnek az emberek az utcán? Azt mondtam végül magamnak: ez nem az én költőpénzemvolt, hanem Robin pénze, aki nem hajléktalanokra költötte,hanem a szeretői ruháira, és ha nem veszem meg azt a szoknyátaz orrom előtt, azzal sem segítenék senkin, attól még egyetlenholtfáradt varrónő sem kapna kicsivel több levegőt. Ostobavoltam, a fájó szívű burzsoá dáma álmait dédelgettem. Nemmegvenni egy ruhát, mert az emberek éheznek? Már maga abűntudat is kínos volt, kicsit olyan, mint a kísérleti színház.Fiona kigúnyolt volna. Megbocsáthatatlannak tartotta volna azostobaságomat. Meggyőztem magam, hogy Robin igazánjótékony pasi, csak más módon. Végül is, mindenki kapottorvosi ellátást Bruneiben; mindenkinek rendelkezésére állt a jóminőségű ingyenes oktatás. Mi rossz van abban, hogy közbenazt is szerette volna, hogy a barátnői jól nézzenek ki? Amikor este kilenckor bezártak az áruházak, a biztonságiőrök nyitották ki számunkra az ajtókat. Az eladólányok továbbmaradtak, és mi folytattuk a vásárlást, a lábam már bedagadt aszandálban,ahogycéltudatosanvégigmentünkabevásárlóközpontok hosszú folyosóin. Elkezdtem Chanelestélyiket dobálni a pénztár pultjára, anélkül, hogy

felpróbáltam volna őket. Arra gondoltam, addig megyek, mígel nem érem a limitemet, de hamarabb fáradtam el és feladtam.Éjfél körül mentünk vissza a hotelbe. Délelőtt tizenegy ótavásároltam. – Egyébként mennyi volt a limitem? – kérdeztem a testőrt azautóban ülve. Nem tudtam elhinni, hogy nem értem el, pedignagyon próbáltam. – Nem volt limited. Néhány lánynak nincsen. De csak anagyon különleges lányoknak. – Jó, akkor mennyit költöttem? Mondott egy számot, amitől elállt a szavam. A szám messzemeghaladta azt az összeget, amivel a jelenlegi házamatleelőlegeztem. Szédelegtem, mintha részeg lettem volna. Csendben ettünk Fionával. Kiszáradtam és a tésztagumisnak, ízetlennek tűnt. Holtfáradtan egyenesen a szobánkbamentünk. Tizenöt egyforma bőrönd sorakozott a fal mellett. Azúj ruháim már összehajtva, becsomagolva pihentek bennük. Azágyra feküdtem és megpróbáltam olyan szorosan amellkasomhoz préselni a térdeimet, hogy kiszorítsam agyomromból az undort.

16. fejezet A fürdőszobámban a tükör kezdett elválni a faltól, csak egyhajszálnyit, de ahhoz elég volt, hogy lássam, amint egy kisvörös jelzőlámpa néha kigyullad a sötétben. Bevonszoltam atöbbi lányt a fürdőbe, hogy igazolják, ők is látják. Annyitbiztosan megállapítottunk: néha kigyulladt a fény. Nem volt újdonság, hogy figyelnek minket, de attól mégmindig őrjítő, paranoid hatása volt. Ki figyelt vajon? Mitakartak látni? Habár Taylor hazament, megengedték, hogymegtartsam a szobát és egyedül legyek, mert olyan sok ruhátvettem, hogy szükségem volt minden faliszekrényre, de soseméreztem magam valóban egyedül. Olyan volt, mint a borsószem

a matrac alatt – elég ahhoz, hogy kényelmetlenül érezzemmagam, de ahhoz már nem elég, hogy pontosan meg tudjamhatározni, mi a baj. Azt hallottam, hogy a magánélet egyfajta privilégium.Amilyen előjogaim nekem voltak a neveltetésem során, énsosem éreztem egy szikrányit sem belőle. Apám leszerelte azárat az ajtóinkról. Anyám elolvasta a naplómat és azt mondta,a takarítás során esett ki egy fiókból, a házvezetőnő találtameg. Soha nem vettem biztosra, hogy a New York-ilakásomban senki nem nyitja rám az ajtót kopogás nélkül, vagynem kutatják át a fiókom engedély nélkül, de nem kellett anaplómat olyan titkosan kódolni, hogy később esetleg magamse értsem. Bruneiben megint olyan világban éltem, aholegyetlen lap sem lehetett titok. Bárhová ültem le a naplómatírni, mindig volt mögöttem egy tükör és mögötte egy kamerafelvett minden egyes betűt. Mit láttak a kamerák? Mi volt a nagy bűnöm, amit titkolniakartam? Hogy viasszal leszedtem a bajuszom? Hogygitároztam a levegőben egy rockszámra? Egy vibrátor?Egyáltalán nem érdekelt, hogy mit látnak. Nem, én igazából azért átkoztam magam, mert egy olyanlányt láttak, aki két napig ült a földön és bámulta a bőröndjeit,mert képtelen volt kipakolni. Mert amikor félig kipakolt, aszoba úgy nézett ki, mint egy rablótámadás után és úgy ismaradt még három napig. Mert a lánynak sikerült egy darabotkihúzni a halomból, belepréselte és összerakta magát az estipartira, de reggel megint szétzuhanva ébredt. Csak arra voltképes, hogy olvasson és zenét hallgasson. Abbahagyta a tornát,az úszást, nem teniszezett már a gépből kilőtt labdával sem. Olyan gyorsan telepedett rám. Valahol Szingapúr és Bruneiközt egy ágyúgolyó tűnt fel az égen és gyomron talált, alevegőt is kiszorította belőlem. Mindennap megesküdtem, hogymegváltozom, hatékony és vidám leszek, mint Ari, ügyes és

vicces, mint Madge, számító és ragyogó, mint Fiona – bármi,de nem lusta és irányíthatatlan és magába roskadt. Bármi, csaknem én. A depresszió csápjai fojtogattak, s ez jött és ment az életemsorán, időnként csak éppen megcsípett, máskor megbénított.Nem ez volt az első alkalom, hogy megadtam magamat nekik.Amikor a depresszió árnyai elsötétítették a látásomat agimiben, akkor az apámat és az iskolát hibáztattam érte. Most,hogy annyi minden volt már mögöttem, láttam, hogy nem voltigazam; csak magamat hibáztathattam érte. Azzal vádoltammagam, hogy gyenge az akaratom, lusta vagyok és önimádó. Avádak listája tetszés szerint folytatható. Biztos voltam benne,ha elég keményen próbálkoznék, ha eleget jógáznék, elegetolvasnék Freudtól és Jungtól meg a Dalai Lámától és RamDasstól, nem ennék több csokit, többet tornáznék, ésmegtanulnám azokat a kurva francialeckéket, amiketmagammal cipeltem, akkor meggyógyulnék. Biztos voltambenne, ha meg tudnám mászni ezt az erődítményt, akkor olyanmagasra jutnék, hogy látnám a napsütötte kék eget, és frisslevegőt szívhatnék. Csak állnék ott és érezném, hogy menthetőés megváltható vagyok, nem egy romhalmaz. Fogalmam sevolt, milyen állattal nézek farkasszemet. Ha azt mondtad volna akkoriban, a problémáim abbólerednek, hogy rosszul van bekötve az agyam vagy valamikémiai kísérlet zajlik benne, az lett volna a válaszom, nebiztass a saját felelősségem ledobására. Most már tudom, hogy rosszul láttam. Mostanában, amikora depresszió kezdeti tünetei megjelennek, azonnal tudom, mitörténik. Már nem rombolom le az életem módszeresen, amikora depresszió előugrik egy fa mögül. De akkoriban biztosvoltam benne, hogy helyre lehetne hozni mindent, ha a világgyorsabban változna, vagy én gyorsabban változnék. Ennek az illúziónak egy része abból eredt, hogy úgy tűnt, a

környezetváltozás működik. Amikor a világ megváltozottkörülöttem, egy-két percig az újdonság, az adrenalin, azendorfinok néha ki tudtak szakítani az ingoványból.Ugyanezekbe az endorfinokba kapaszkodtam, amikorkiugrottam az ágyból és végül kipakoltam a Szingapúrbantelevásárolt bőröndjeimét, mialatt a másik kezemmelbepakoltam egyet a malajziai utazásunkhoz. Fionát és engemmeghívtak a királyi család körútjára Kuala Lumpurba, amivalójában egy kéthetes diplomáciai misszió volt. A szokványoskései értesítéssel az előző napon tudatták velem, hogy másnapindulunk. Azt hiszem, Ari megsajnált amiatt, ahogyan a többi lánykezelt, bár nem vitte túlzásba. Elég jól megfizették mindazért akemény munkáért, amit végzett, de sosem fürdettékgyémántokban és készpénzben, mint minket, a barátnőket.Szerinte mi egyáltalán nem dolgoztunk keményen. Ez ingerelteőt, de sosem adta feltűnő jelét. Ari mindig távolságtartássalkezelte a munkáját. Végül is, egy Bel Airen lévő ingatlankezelésével indult, s odáig vitte, hogy prostituáltakat kerítettegy hercegnek. A lányok, akiket Ari Bruneibe hozott, szinte sosem voltakprostik kezdetben, de sosem láttam olyat, aki visszautasította aherceget, látva a jutalmat. Mindenkinek megvolt az ára, akivel Bruneiben találkoztamés Robin hiba nélkül meg is fizette. Egyetlenegyszer hallottampanaszt, majd a hét során az illetőnél megjelent egy nagyékszeres doboz válaszként. Sőt, azok a lányok illeszkedtek beleggyorsabban az új életstílusba, akik normál munkából,normál vőlegények mellől, hétköznapi életből érkeztek. Szégyenkeztem miattuk, ahogy folyt a nyáluk a Rolexszületésnapi ajándékaik miatt. Csak azért, mert el vagy zárvaegy párhuzamos univerzumban egy lánykollégiumba, méglehet benned egy kis méltóság.

Ariban viszont volt méltóság bőven. S úgy tűnt, őmegtartotta az identitását még Brunei erőszakos befolyása alattis. Sőt, John nevű vőlegényét is megtartotta otthon. Johnsikeres építési vállalkozó volt. Egyik szeme zöld volt, a másikkék, és nevetségesen jóképű is, mintha csak egy aftershavereklámból lépett volna elő. Mindezeken felül önkéntes munkátvégzett, autista gyerekeket tanított úszni. Tökéletes főszereplőlett volna belőle egy romantikus komédiában, már ha valakiszereti az olyat. Bár Arit nem kötötték Bruneiben senkihez romantikusszálak, tabu volt Johnt megemlíteni. Az olyan nők, mint Ari ésMadge nehéz munkával voltak megbízva, sok pénz és titkosinformáció járt vele, de számukra sem az udvarlókat sem aférjhez menést nem engedélyezték. Vagy legalábbis egy közösmegegyezéssel fenntartott csend vette körül a témát. Ari ésMadge részéről szabályszegés lett volna udvarlót tartani, deRobin barátnőinél ez felért az öngyilkossággal. A következőrepülőn találhattad magad, ha valaki rájött és kibeszélte. Még Ari is magányosnak érezte magát Bruneiben, úgyhogynéha velem beszélgetett. Bár a „megbízhatóság” nem számította legfőbb erényemnek akkoriban, azért valószínűleg mégis énlehettem a legjobb választás számára. Nem igazán arról szólt adolog, hogy Ari bízott bennem, inkább arra számított, hogyelég okos vagyok ahhoz, hogy tudjam, semmi hasznom nemlenne abból, ha keresztbe tennék neki. Az esküvői terveirőlbeszélgettünk, anélkül, hogy egyszer is kiejtette volna aházasság szót. Keresztbe tett lábbal üldögélt az ágyon,miközben egy avokádót kanalazott ki a héjából. – Kicsit aggódom, mert persze megint négy nappal előbbkellett visszajönnöm, mint ahogy terveztem és el kelletthalasztanom a találkozót a vendéglőssel meg a szervezővel.Azért az elnök találkozhat az építésszel. Nem panaszkodom. Ari fél év múlva készült hozzámenni Johnhoz. „Elnökként”

emlegette, mert nem akarta a nevét kiejteni. Ari huszonöt évesvolt, és Malibun építette a házát. Megértettem, hogy szögreakarja akasztani a bőröndjét és letelepedni, családot alapítani.Akár ezt is megtehette, hiszen nem látott már eleget huszonötéves korára? – Édesanyád meg tudja szervezni helyetted? – Ja, elkerülhetetlen, hogy mindent ő csinál majd. Tudom.De csak egyszer történik veled ilyen, úgyhogy legalábbszeretném látni a meghívókat, mielőtt kiküldik őket. Mondtammár, hogy amikor Kuala Lumpurban lesztek, semmiképpen nehagyd el a szobát, hacsak egy őr nem jön érted? Ez nagyonfontos. Aztán megszemlélte az útra összekészített ruháimat. – Oh, tetszik ez a ruha. Hol vetted? – Dior. – Ezt mindenképpen vidd el. Lezártam a bőröndjeimét és azzal se fáradtam, hogylevegyem őket az ágyról. Tudtam, valaki majd elviszi őket ésmágikus módon feltűnnek majd az úticélnál. Robin a negyedik feleségét készült kiválasztani, s nem voltkizárt, hogy a partikon részt vevő lányok közül választ. Az elsővagy a második feleség esetén ez elképzelhetetlen lett volna.De amint a trónöröklés vonala biztosítva van, a királyi srácoknagyobb pályán játszhatnak. Néha elgondolkodtam azon,milyen lenne hozzámenni Robinhoz. Nem is olyan rossz egyolyan férj, aki csak néha jár a környéken, főként, ha olyan aszemélyzeted, hogy minden szükségletedre gondot viselnek, spuszta szeszélyből is felpattanhatsz a repülőre, hogySzingapúrba vigyen. De az, hogy szabad bármit megvenned,nem azonos a szabadsággal. Tudtam, ha hozzámegyek aherceghez, soha nem szerepelhetek még egy színdarabban,soha nem járhatom be Európát hátizsákkal, soha nem mehetekmoziba egy férfi barátommal, még a bevásárlóközpontba se

mehetek testőr nélkül. Néha áldozatul estem az álmaimnak arról, milyen lennehercegnővé válni. Olyan furcsának tűnt, hogy beférkőzött alehetőségekből alkotott kis világomba. Melyik Disney-agyú,rajzfilmen nevelkedett amerikai lány ne tudta volna mélyen aszívében, hogy méltó arra, egy herceg csókja ébressze fel a reáküldött átkozott álomból? Hogy kinyitja majd a szemét ésanélkül, hogy neki mozdulnia kellett volna, megmentették?Kinek ne jutott volna eszébe megkísérelni, hogy megkaparintsaazt az aranygyűrűt meg a gyémánt tiarát? De nem voltam teljesen agymosott. Azt még az ottanisikereim tetőfokán is tudtam, hogy nem igazán akarok férjhezmenni Robinhoz. Ha megtettem volna, soha többé nemrandizhattam volna az esőben a tetőn. A szingapúri bevásárlókörút után még az a néhány lány istüskéket növesztett, akik előtte semlegesek voltak irányomban.Úgyhogy amikor elutaztam Kuala Lumpurba, boldogansétáltam ki az ajtón a legkonzervatívabb rózsaszín halszálkásfekete Chanel kosztümömben. Annyira meggyötörtek, annyiragonoszak voltak, hogy nem éreztem többé szükségét, hogymeghúzzam magam, hátha megszeretnek. Kit érdekelt, ha azoka szipirtyók nem voltak a barátaim? Ezt mondta volna Fiona, sígy éreztem én is a néhány hétnyi kegyetlenkedésük után.Hasonlított a tizenéveskori megkönnyebbülésemre, amikorfelfedeztem a punkzene világát. Egy egész más világot hoztamlétre magamnak akkor. Azt választottam, hogy különböznifogok azoktól a kölyköktől, akik megnyomorították azéletemet. Megmutathattam egyszer és mindenkorra, hogy őktévedtek, nem én. A gimnáziumban a színjátszóköri bandával lógtam vagy akerámia szakkörben. Én varrtam a ruháimat, egyik alapszínután a másikkal festettem a hajam, és felfedeztem, hogyimádom a punkzenét. A komor színű ruháink miatt a

gazdagabb és előkelőbb tanulók a Sötétség Gyermekeinekbecéztek minket (ami egy rockbanda neve volt akkoriban) ésezt a nevet aztán örömmel írtuk fel a falra a kedvenc asztalunkfölé az ebédlőben. A Sötétség Gyermekei egy bizarr kölykökből álló csapatvolt fura frizurákkal, és olyan dolgokat csináltak, mint példáulegy rockopera megírása vagy saját élettörténetük paródiájánakelőadása. Széttárták gótikus köpenyeiket és megviselt kabátjaikat, ésmagukhoz ölelve befogadtak engem. Utána akármilyen különcdolgot is adtam elő az iskolai tehetségkutató versenyeken,mindig volt egy szurkolótáborom. Egy törzs voltunk. De azújonnan érkezett befogadásom fekete szemfestékkel és díszesbiztosítótűkkel járt. S a hangyás dolgok, amikkel atehetségkutató versenyeken részt vettem, elmozdultak arról apontról, hogy népzenére csoszogtam a színpadon odáig, hogyakusztikus háttérzenét adtam elő a Siouxsie és a Bansheesegyüttesek zenéjéhez. Apámnak mindez az elfogadható viselkedéstől valófelháborító eltérést jelentette, szégyent a családra nézve, sszemélyes támadást a maga számára. Folyamatosan a kirobbanó düh határán állt. Szóval amikorotthon voltam, Glinda punk verziójának képzeltem magam az„Óz, a nagy varázsló”-ból, s egy nagy rózsaszín buborékbanlebegtem minden felett. Elérhetetlen voltam, épp úgy, mintamikor lazán búcsút intettem a viperáknak Bruneiben. – Ciao. Mit tenne Patti Smith? Azt mondaná, basszák meg. Talánnem viselne Chanel kosztümöt hozzá, de hoznod kell néha asaját formádat. Egy privát reptérről szállt fel a királyi repülőkaraván.Láttam néhány arcot, akiket felismertem – Dan és Winstonmeg Dr. Gordon a partikról –, de rajtunk kívül nem volt más

nő. Arra számítottam, talán megpillanthatjuk Robin valamelyikfeleségét személyesen, de nem voltak feleségek, sőt, Robintsem lehetett látni; csak egy csapatnyi öltönyös férfit, akikfigyelemre sem méltattak minket. Viszont Dan és Winston ránkmosolyogtak. Winston mindig is a kedvencem volt. Ő meg a barátnője,Tootie, aranyosak voltak együtt és az éjszakákat egymás kezétfogva beszélgetéssel töltötték. Néha rájuk néztem ésösszefacsarodott a szívem az irigységtől, bár sosem tartottsokáig. A lány biztosan nem kereste az ezredrészét sem annak,amit én kaptam, de a barátja úgy tűnt, valóban szereti.Mindenesetre, ha választhattam volna, én a pénznél maradok. Fiona és én megint a saját repülőnkkel mentünk, ami ténylegaz utazás legjobb módja. Kuala Lumpurban a reptérenáttereltek minket egy folyosón, amit biztonsági őrök csapatavett körül, és egyenesen az autóhoz vittek. Nem létezettolyasmi, hogy vám- és útlevél-ellenőrzés, amikor a diplomáciaesernyője alatt utaztunk. Senki sem kérdőjelezte meg akilétünket. Megtanultam, hogy hagyjam magam vezetni, éshogy ne kérdezzek. Levél voltam a folyóban, mondogattammagamban. A pillanatnak éltem. Gyakorlatilag Zen szerzetesvoltam. Személyes testőrünk kíséretében Fiona és én a hotelbahajtattunk, és két szomszédos szobában helyeztek el minket.Az őr megkért minket, sose hagyjuk el a szobát, hacsak nemhívatnak. Kettőnk ajtaja között megállt és őrködött. Búcsútintettem Fionának, ahogy beléptünk a két szomszédos luxuscellánkba. Öt perccel később felhívott telefonon. – Miért nem lóghatunk legalább egymással? – kérdeztem. – Ne aggódj. Nem fog itt állni egész nap. Vacsoránáltalálkozunk. Pizsamában jelent meg néhány órával később, majdnemsokára követte őt egy üveg bor és a szobaszolgálat.

Biztatott, hogy rendeljek, amit csak akarok. Rendeljek együveg bort, vagy akár hármat. – Van fogalmad róla, hány ember jött velünk? Martin ésRobin egy teljes emeletet foglalnak el a kísérőikkel és egykülön penthouse lakosztályt maguknak. Gondolod, bárki isellenőrzi a számlát? A legtöbb napot egymás szobájában töltöttük, kaviártrendeltünk és kanállal ettük az üvegből, filmeket néztünk, ésdrága borokat ittunk. A pezsgő és a kaviár röhejesen elcsépelt,de nagyszerű érzés, amikor közben tréningruhában vagy és aToday show-t nézed. Masszírozást is rendeltünk, és zenéthallgattunk, frizurát csináltunk egymásnak és egyszer még ki isszöktünk, pedikűröztettünk a hotel szalonjában. Olyan ideges voltam, míg lent jártunk, hogy csalánkiütéstkaptam. Nem tudom, Fiona mit csinált éjszakánként; nem beszéltünkróla. Robin egy szót sem szólt hozzám hat teljes napig. MígFiona esténként elment, és Artaudot és Hesset olvastam ésteljesen bepörögtem. Olvastam Artaud szavait „nem vagyokteljesen önmagam” és azt gondoltam, „rólam beszél”. Nem vagyok teljesen önmagam. Már azt se tudom, ki az azén. Azt mondtam magamnak, ki kell jutnom ebből és gyorsanvalami igazit tenni, és szabadnak lenni újra. Felhívtam Johnnyt, aki épp otthon volt két kollégium közt,az egyikből már kirúgták és még nem vitték át autóval egymásikba. A szüleim aggódtak, mert Johnny kényszeres viselkedésiproblémáinak dossziéja láthatólag egyre növekedett, miótautoljára találkoztam vele. Anyám az előző beszélgetésünk alattelmondta, nagyon nehezen tudja kivinni az ajtón az öcsémet,mert olyan sok rituálét kell elvégeznie, mielőtt elhagyná aházat. A saját kis világában élt, ami tele volt idegesarcrándulásokkal, szokásokkal, kitörésekkel, ajtókeretek

megérintésével, úgy érezte, bele kell köpnie a pocsolyákba és akanalával kell kocogtatnia a tányért. – Öcsi. – Hugi. – Hogy vagy? – Klasszul. Klasszul. A családi birtokon múlatom az időtéppen. Ralph Reuben hallotta a mamájától, hogy rabszolgavagy Kínában. – Igazából Malajziában vagyok. És Ralph Reuben mamájahonnan hallotta ezt? – Összefutott anyánkkal az áruházban. Gyönyörű. Ezek szerint anyám mindenkinek felfedte, holvagyok, akivel csak összefutott a boltban. – Szólnál neki, hogy legyen egy kicsit diszkrétebb? – Persze, majd tudatom vele. Annyi biztos elég hozzá. – Mit fogsz most csinálni? – kérdeztem. – Anya és apa nagyon szeretné, ha lelépnék egy másikkiváló nevelési intézménybe. – Most miért jöttél el a suliból? – Úgy éreztem magam, mint amikor Anthony Dantévaleljártam a templomba. Addig mindig jól éreztem magam, amígle nem estek a padról az apróságok, mert mindenki letérdelt ésén voltam az egyetlen, aki ülve maradt. Ilyen volt a suliban is.Én voltam az egyetlen zsidó a templomban. – Tudom, milyen érzés. Még a hétköznapi társalgás során is érezhető volt, Johnnyegy költő. Aggódtam érte. Törékenynek, átlátszónak tűnt. A költészetből nem lehetettmegélni és a világ nem volt kedves az olyan emberekhez,akiknek láthatóan mentális problémája volt. De ötvenezerkilométerrel odébb voltam, és nem tehettem sokat azért, hogymeggyőzzem, próbálja meg nem elszúrni a következő sulit. Még magamat se tudtam annak idején meggyőzni, hogy ott

maradjak. Hogyan javasolhattam volna neki olyasmit, amiszámomra börtönbüntetésnek tűnt? – Szeretlek, öcsi. Hiányzol – búcsúztam. A szavaim visszhangoztak a nemzetközi vonalakonkeresztül. A szavak elégtelennek tűntek. Aztán volt egy kisszünet, amit addigra már megtanultam kivárni. – Én is szeretlek, hugi. Elfelejtve üldögéltem napokig, és emiatt kétségbeesettenvissza akartam jutni New Yorkba, vissza a meghallgatásokra.Mivel Robin mellőzött, a vonzereje csökkent számomra. Azéletem eltűnőben volt, az órák elporlottak, miközben egyhotelszoba ketrecében ültem. Amikor Artaudról próbáltambeszélni Fionával, határozottan közölte, hogy Artaud mániákusvolt én meg egy éretlen kölyök. – Nem tudsz legalább öt percig nyugton ülni? Végül is nemarra kértek, hogy gödröt áss. Menj és írd meg az összes verset,amit akartál, itt és most. Tanulj meg tizenkét új monológot.Üsd ki magad. Nem az a gond, hol vagy. De Fiona idősebb volt nálam.Fogalmam se volt, mit ér egy dollár, nem volt gondom azzal,ha mogyoróvajat kellett ennem az üvegből ebédre, és kiflitvacsorára. Nem igazán érdekelt, hogy szegény voltam, így azsem tűnt nagy dolognak, hogy meggazdagodhattam volna,miközben semmit nem csinálok. Akkor még szívből hittem, hogy nagy karrier vár rám aszínpadon. Nyugtalan voltam, de még mindig nem tudtamdönteni. Még mindig nem mondtam le teljesen Bruneiről, nemvoltam hajlandó elfogadni a vereséget. Így amikor szóltak,hogy Robin meghívott magához az emeletre, rohantam. Elakartam bűvölni. Reméltem, hogy kipattinthatom a szikrát,amivel ismét megragadhatom a figyelmét, s az majd maradásrabír. Úgy öltöztem, mint aki az Oscar átvételére készül,aranyszegélyű Armani estélyibe mélyen kivágott háttal. Robin

a lányok fenekét imádta, igyekeztem eszerint öltözni. A testőrünk felvezetett az emeletre egy fényűző vacsorára,ahol én, az egyetlen nő, Robin mellett ültem. Sok férfitfelismertem az asztal körül, de voltak új arcok olyanakcentussal, ami eltért Robin és kísérőiétől. Némelyik talániráni volt; néhányan pedig britek. Viccesebbnek tűntek aszokásosnál, mintha valamilyen sikert ünnepeltek volna. Ez az egyik olyan éjszaka volt, ami szinte repülőszőnyegentelt pezsgővel, jó pillanatokkal, jó időzítéssel, az a fajtaéjszaka, amikor minden a helyén van, és gyönyörűnek,okosnak érzed magad. Láttam, hogy elégedett velem. Nem voltaz arcán semmi a szokásos sötét felhőből vagy a kritikusszemléletből, amit hamis mosolya máskor gyakran elárult.Robin arckifejezésén nem tűntek fel az elégedetlenség felhői,amik előre jelezték a büntetést, napokig tartó kiűzetést azágyából, egy rivális lány diadalát az orrod előtt. De mint minden vele töltött éjszakán, a parti hosszanfolytatódott még akkor is, mikor már mindenki kimerült. Ő az afajta ember volt, akinek nem volt szüksége alvásra, akimindenkit elítélt amiatt, hogy megpróbálják átaludni a földöntöltött szűk óráikat. Az a fajta álmatlanságban szenvedő ember volt, aki haátlagos életet él, sok-sok magányos késő éjjeli órát szenvedettvolna át. De mivel egy mocskosul gazdag arisztokrata volt, kitudott fizetni egy partit, hogy rengeteg ember vegye körülolyan későig, amíg csak akarta. Robin elnézést kért a többi vendégtől és bekísért ahálószobájául szolgáló lakosztályba. A szoba padlótól amennyezetig érő ablakokkal volt tele, mintha az egészfényektől pislogó város a mi privát akváriumunk lett volna.Elhúzott függönyök mellett keféltünk, lekapcsolt lámpákmellett. Miután végeztünk, arra számítottam, a szokásos fenékre

paskolással és a puszival leszek utamra bocsátva. Ehelyettmegtörtént az elképzelhetetlen. Megnyomott egy gombot atávirányítón, ami behúzta a függönyt, összegömbölyödöttmellettem, átkarolt hátulról és jó éjszakát kívánt. Teljesen megrémített. Az intimitás olyan nagy ugrás volt.Robin jelenlétében mindig elöntött a feszültség, pózoltam ésmeg akartam felelni neki, sosem gondoltam a sajátszükségleteimre. Annyira megmerevedtem abban a pózban, hogy még atakarómat se tudtam lerúgni a lábamról, mikor túl meleg lett,nehogy megzavarjam. Éberen feküdtem, a lábam izzadt, aszívem szaporán vert, a gyomrom görcsölt. Reméltem, ő alszikel előbb és horkolni kezd vagy valami és akkor majd ellazulok.Alvást színleltem. – Te nem alszol – szólalt meg. Nem lehetett bolonddá tenni. Úgy éreztem, kudarcotszenvedtem. Végül adott egy altatót és ő is bevett egyet.Amikor felébredtünk, a szobában reggeliztünk, és a CNN-tnéztük, amíg felöltözött. Az út hátralévő részében így töltöttükaz estéinket és a reggeleinket. Normálissá vált. Csak egy kószagondolatot szenteltem annak, hogy most Fiona várakozottegyedül a szobájában. Az első Öbölháború éppen véget ért, de még sok riportotlehetett látni a következményeiről. Csak néhány hónappalazelőtt tüntettem a Tompkins Square Parkban ellene, deaddigra, Bruneiben már távolinak tűnt – mind a háború, mind apark. A legtöbb ember, aki Bruneiről megkérdez, aztfeltételezi, hogy valahol a Közel-Keleten van, talán az olaj és abarna bőr miatt. De Délkelet-Ázsia messze van Iraktól és nemvettem észre semmilyen kapcsolatot köztük. Persze azért voltkapcsolat. Minden olajból meggazdagodott szultán, király,elnök és miniszterelnök ugyanabban az olajos pocsolyábanúszkál.

Robin oly módon kötődött az olaj hálózatához, amit nemértettem és sosem beszélhettem vele erről. Nem éppen ezértvoltam ott. De gondolkodtam róla, miközben figyeltem, ahogyállandóan a híreket nézi, ez minden másnál előrébb való voltszámára. Feküdtem a hatalmas hotelágyban, negyven emelettelalattam Kuala Lumpur városa nyüzsgött, és néztem azállandóan jelenlévő CNN-t, míg Robin munkába készült –akármi is volt az. Minden reggel, sok egyéb között, néztemMandela kinagyított arcát, ahogy az apartheid széthullásárólbeszélt. Ahogy Robin munkaadómból egyre inkább a szeretőmmékezdett válni, időnként meg mertem kérdezni a véleményét alátott hírekről. De rendszerint kitért előle, úgyhogy nemkérdeztem túl sokat. Tudtam, hogy Bruneiben nincsensajtószabadság, hogy a szultán egyeduralkodó volt (még haszívélyes is), és hogy komoly bűnténynek számított kritizálni.Ezek egyike sem volt rokonszenves dolog, de úgy döntöttem,nem foglalkozom velük. Nem az Amnesty Internationalküldöttjeként mentem oda. Nem az én országom volt. Nem azén bajom. Az összes politikai meggyőződésem, az aktivistaként töltöttéveim, hirtelen érdektelenné váltak. Nem arról volt szó, hogytámogatni kezdtem a papi uralmat, a többnejűséget, és aféktelen fogyasztást, de egyszerűen nem számított, mit hiszek. A gimiben busszal lementem Washingtonba a döntésszabadságáért, a melegek jogaiért tüntetni. Dolgozatokat írtama mexikói forradalmárokról és azt terveztem, érettségi utánleutazom Chiapas-ba. De sosem jutottam el oda. Helyette aszínésziambícióimatházasítottamösszeaktivistatörekvéseimmel és csatlakoztam a színházon keresztül valóellenállás jeles történetéhez, míg rá nem jöttem, hogy nem fizeteleget és az önfenntartás realitása elkezdte leépíteni azideáljaimat. Sem a művészetnek, sem az aktivista szemléletnek

nem volt helye az én brunei világomban, amely a hónapokmúlásával az igazi világommá vált. Robin érdeklődéséhez közelebb állt az apartheidnél a britkirályi válás. Még annál is közelebb a nemzetközi pénzvilághírei, amit ugyan angolul néztünk, de amennyit én tudtam atőzsdéről, akár malájul is lehetett volna. Apám semmit nemtanított erről, valószínűleg, mivel sosem kértem rá. De azértelmondtam Robinnak, apám pénzügyekkel foglalkozott, s ezegy percre mély hatást gyakorolt rá, de gyorsan másfelé fordultaz érdeklődése. Helyette aranyos kunsztokkal jöttem elő, hogyszórakoztassam. Egyik reggel kötekedtem vele, mert nem volt hajlandóvelem fürödni. – Kizárólag egy kacsával fürödnék együtt – felelte. Aznap délután elküldtem egy őrt, hogy vegyen egygumikacsát és odaadtam Robinnak ajándékképpen, hogy nelegyen magányos a kádban. Aznap különösen el volt bűvölve tőle, jobban, mint máskor.Nem terveztem el, amit tettem, de a mag, amit Taylor ültetett elbennem, szárba szökkent. Robin szerette bedobni Serena nevét a társalgásainkba,amikor jól mentek a dolgok köztünk és kezdtem önelégültlenni. Nem emlékszem, hogyan jött elő a téma. Talán aszínészetről beszéltünk? Vagy az éneklésről? – Azt hiszem, Serena énekes egy Los Angeles-i bandában.Nem igaz? – kérdezte. – Igen, emlékszem, azt mondta, a vőlegénye bandájábanénekel – feleltem. Olyan könnyű volt. A herceg maga adta akezembe a lehetőséget. – Tényleg ezt mondta? – nézett rám keményen. – Hogy jazzénekes? – Azt színleltem, a vőlegény dolog csakvéletlenül csúszott ki a számon és észre se vettem. – Nekem eztmondta.

Aznap reggel búcsúpuszit adtam neki, majd odamentem azablakhoz és sokáig álltam ott a várost bámulva. Minden reggelugyanezt tettem. Mindig volt néhány órám, mielőtt az őr feljött értem, hogylekísérjen a saját szobámba, ahol szundikáltam, ebédetrendeltem, kicsit olvastam és felöltöztem, hogy elölről kezdjemaz egészet. De a nap legkedvesebb része számomra az volt,amikor Robin dolgozni ment, az első csendes időszak, amikoregyedül lehettem. Néha felhívtam Fiona szobáját, de ő sosemvolt otthon napközben. Próbáltam nem gondolni rá, vajon hollehet. Minden reggel búcsúpuszit adtam Robinnak és minden estemellette ültem a vacsoránál. Olyan volt, mintha a barátom lettvolna, kivéve, hogy egy diktátor öccse volt és háromszoros férjés volt negyven barátnője, akik közül egyet aktívan igyekeztemmegfosztani a megélhetésétől. Nehéz lenne megmagyarázni, miért harcoltam annyiraRobinért. Néha azt gondoltam, manipulált és lenyűgözött a szexigonosztevő. Néha elérte, hogy hihetetlenül szeretetre méltónakéreztem magam. Néha azt gondoltam, hogy elviselhetetlen kisseggfej, és be kellene vernem a fejét a távirányítóval. De azundorító igazság az: megosztottam vele az ágyát és úgyéreztem, része vagyok valami hatalommal és fontossággal bíródolognak. A hatalmat sosem tapasztaltam azelőtt. Nem vagyok bennebiztos, hogy szerelmes voltam Robinba mint emberbe, deszerelmes voltam az érzésbe, mámorítóan szerelmes. Talánösszekevertem a kettőt. A hatalomnak olyan íze volt, mint az osztrigának, mintha atengert nyeltem volna le, minden emlékét, a nyugalmát és arothadását és a brutalitását. Gyerekként egyszer megettem egy osztrigát, ami még

mindig lüktetett az élettől. Apám kedvence a kagyló volt. Egybostoni utunk során, amikor olyan hétéves lehettem, elvitt apiacra és letett közénk egy pár osztrigát meg egy tucat nyerskagylót. Felszúrta egy fogpiszkálóra az első osztrigát ésbelemártotta koktélszószba, aztán lenyelte az egészet és errebátorított engem is. Egész kis tömeg gyűlt körénk, akik látniakarták, amint egy kislány osztrigát eszik. Egy pillanatig magam előtt tartottam a fura szerzetet, kiakartam bújni a kihívás alól. Olyan volt, mint az embernyelvének az alja, nedves és hideg és arra teremtették, mindigrejtve legyen. A számba tettem, próbáltam elrágni, és hátraküldeni atorkomban, amitől öklendezni kezdtem. A tömeg nevetett.Aztán szurkolni kezdtek. Gyerünk, kölyök, meg tudod csinálni!Öklendeztem még egyszer, aztán rájöttem, hogy tudom kinyitnia torkom és lenyelni. Hányni szerettem volna, de visszanyomtam az osztrigát, éslenyeltem még négyet. Tudom, hogy az apám büszke volt rám.S minden egyes osztrigával egyre többet értettem meg.Gusztustalanok, ízletesek, és lenyeled mindegyiket, csak hogybizonyítsd, képes vagy rá. Valami szédítőt akartam, és megkaptam. Királyi szeretővoltam, La Perla alsóneműben sétálgattam, és Kuala Lumpurranéztem le egy magánlakosztályból. S ha elkapott az érzés, hogyaz osztriga megmérgezi a véremet, ha olyan gondolatvisszhangzott a fejemben, hogy valami pótolhatatlant cseréleképpen be erre, félresöpörtem.

17. fejezet Egy őr kopogtatott az ajtómon napközben és elmondta,estélyit kell felvennem. Előzőleg, a maláj úton, Robin csakesténként hívatott, így ez furcsának tűnt. Amikor beszálltunk aliftbe, az őr a legfelső gombot nyomta meg. A szívem

összeszorult a pániktól. Túl sokat tudok és meg fognakszabadulni tőlem. Nem tehettem semmit. Csapdába estem.Olyan voltam, mint a gengszterfilmekben az a pasi, aki tudja,hogy nemsokára darabokra szedik, de nincs más választása,mint beszállni a jövendő gyilkosa kocsijába. Elképzeltem afőcímeket. KÉTSÉGBEESETT, MELLŐZÖTT SZERETŐ LEVETIMAGÁT EGY MALÁJ TORONYHÁZRÓL MEGHALT EGY AMERIKAI PROSTITUÁLT EGYFÉLRESIKERÜLT DROGÜGYLET SORÁN A KUALALUMPURI HILTONBAN DÉLKELET-ÁZSIAI VAKÁCIÓJA SORÁN ELTŰNTEGY JERSEYI TIZENÉVES Legalább estélyiben halok meg. De senki nem lökött le atetőről. Helyette egy helikopter várt rám és őrült szelet kavart.Először ültem ilyesmiben és a pilóta által kezembe nyomottfejhallgatók tönkretették az öt perccel előtte tökéletesre fésültfrizurámat. Gyanítottam, úgy nézek ki, mint egyHitchcockhősnő, akit átüldöznek egy szökőkúton és közben fújaz ipari ventilátor, s összecsavarja a hősnő ruháját a lába körül. Az út nevetségesen rövid volt, egy Pókember-ugrás egyiktetőről a másikra. De lenézve a dugóban vergődő utcákra,biztosra vettem, hogy a háromperces helikopterút három óralett volna autóban. Ez a repülés meg a hotelba vezető autóút ésa kilátás a nappaliból volt az egyetlen élményem a városról.Sosem érezhettem a vendéglőkből kiáradó ételek illatát, nempróbálhattam meg sálat venni az utcai árusoktól, sosemrendeltem magamnak egy csésze teát, még a cipőm is csakakkor érintett egy darab maláj földet, amikor kisétáltam ahotelből a kocsiba. Jártam is meg nem is Malajziában. Jártam Borneó szigetén,de nem igazán. A túloldalon kiszállva a helikopterből két napszemüveges őr

üdvözölt, akik bekísértek egy újabb szálloda lakosztályába.Úgy tűnt, ez már mindig így lesz. Megigazítottam a hajam,körülnéztem és felkészültem egy másik maratoni várakozásra.Megfordultam, és egy alacsony kétszemélyes kanapén ott ült aszultán. Hátraugrottam és majdnem sikítottam a meglepetéstől,hogy nem vagyok egyedül. – Hogy tetszik az országom? – kérdezte és megpaskoltamaga mellett a kanapét. Robin ugyanezt kérdezte tőlem nemsokkal azelőtt. Persze abban a pillanatban nem voltunk az ő országában, detudtam, mit ért alatta. A világ a lábai előtt hevert; mindenhol aző országa volt. S nem úgy, ahogy John Lennon értette. Úgy tűnt, mintha a szoba távoli vége egy futballpályatávolságra lenne tőlem. Előtte a kávézóasztalon egy arannyaldíszített csont-teáskészlet állt. A szultán arra kért, szólítsamMartinnak, amikor mellé ültem, és töltött mindkettőnknek.Vele könnyebb volt beszélgetni, mint Robinnal. Barátságos ésszinte fesztelen volt, mosolygó arca nem volt olyan nyomasztó,mint a kemény arckifejezés a papírpénzeken és ahirdetőtáblákon. Majdnem két csésze teát is megittunk, mielőttvisszavonultunk a hálószobába. A lakosztály, ahol Bruneiszultánjával találkoztam, nagyjából tízszer akkora volt, mint ajelenlegi házam. Maga a pápa sem ábrándozhatott volnafényűzőbb helyszínről. Végül is lepasszoltak. De már elég régen voltam ahhozBruneiben, hogy tudjam, ez inkább bókot, mint sértést jelentett.Engem használtak az elismerés kifejezésére, a testvérek köztimegbecsülés és tisztelet rendszerének része lettem. Ajándékvoltam. Elég volt Martint megcsókolni és már tudtam, milyen más,mint Robin. Nem volt olyan bonyolult, nem akart annyimindent és nem volt olyan manipulatív. A különbséget alegjobban így fejezhetném ki: Robin megkövetelte, hogy

szeresd; Martin csak azt akarta, szopd le a farkát. Udvariasanfel is kért erre, miután azt mondta, vegyem le a ruháimat éscsak sétálgassak, majd táncoljak egy kicsit. Utána vidámanvisszaküldött a helikopterrel, és megjegyezte, az öccsének jóízlése van. Sosem láttam többé a szultánt, de utána mindig derültemrajta, amikor megláttam az arcát a Brunei dollárokon. Angelique, az énekes, akibe Sufri herceg szerelmes volt,később elmondta nekem, hogy semmi okom rosszul éreznimagamat, mert a szultán nem hívott többé. Sőt büszkének kelllennem rá, hogy egyáltalán találkoztam vele. Elmondta, hogy aszultán szinte soha nem kefélt meg nyugati lányokat, s hamégis megtette, sosem tartotta meg őket. Aznap este Robin égett a vágytól, hogy megtudja,tetszettem-e a szultánnak. Olyan volt, mint egy kisfiú, aki azapja jóváhagyására áhítozik. Robin szemei mindig aztmutatták, ki van éhezve. Az a fajta éhség volt ez, amit nemlehet kielégíteni, ami ébren tart hajnali ötig minden éjszaka, ésarra késztet, egyik lányt a másik után dugd meg, egyikMaseratit a másik után vedd. Alkoholistánaktűnt,akinélközelegazáróra,olyasvalakinek, aki megkapott mindent, amit akart éskétségbeesett attól, hogy esetleg felfedezi, még mindig üresnekérzi magát. Ez volt az első alkalom, amikor kezdtem gyanítani, hogyrendíthetetlen örömszerző hadjáratai ellenére, valójábannagyon nehezen tudott örülni. Ezt a fajta étvágyat a világösszes csaja és kocsija sem képes kielégíteni. Robin karjaiban aludtam el és arról álmodtam, én vagyok aszultán, vagy talán nem is ő, de mindenképp férfi. Férfi vagyok és besétálok a Kit Kat Clubba, átvágok abejáratra akasztott flitteres függönyön, megkerülöm a tükrösoszlopokat. Leülök az egyik fal melletti kioszkba és fizetek egy

körülöttem ellejtett táncért egy csajnak, akinek nem látom azarcát, de érzem a testéből áradó hőt. Megdöbbent, milyenmélységesen meztelen a lány, amikor az ölembe ül. Álmombanlenyűgöz a lány puhasága és azt gondolom, megvehetsz egylányt, egy egész, meleg, bársonyos lányt. Soha nem értettem előtte. Soha nem értettem, miért akarjákmegvenni a lányokat, egészen addig az álomig. Álmombanolyan hálás voltam érte, hogy férfi lehetek.

18. fejezet Mire visszaértem Kuala Lumpurból, Serena már elment. – Elment? – hitetlenkedtem. – Elment. Szekrények kiürítve. Egy útra szóló jegy. Elment– felelte Ari. Oh, boldog nap! Serena elment! Szóval kibírtam és ő adtafel előbb. Aztán leesett. Lehet, hogy a kis szómenésem miattküldték haza, amit a Robinnal folytatott hálószobaibeszélgetésbe szőttem? S ha igen, kit érdekel? Ki kelleneélveznem a győzelmet és kész. A csaj ugyanezt próbálta megtenni velem, de nem működött,mert túl átlátszó volt. Visszagondoltam rá, ahogy az epret ette. Ismertem az érzést,ahogy a nyelv végigfut az apró kis magokon, előre elképzeledaz ízét, s mindig azt színleled, egy harapás elég, hogy sosemkell jóllakottnak érezned magadat vagy kielégültnek. Valamifájdalmas érzés tört rám. Nem bűntudat. Undor. Serena ésmagam miatt. Amiért olyan kegyetlen hárpia lett belőle, samivé én lettem ennek hatására. De hát nem ez akartam lenni?A könyörtelen, az, aki harcol és győz, még ha véresen kerül iski belőle? A harcos ellentéte nem a szerető, hanem a gyávánelfutó. Melyik akarsz lenni? Megkérdeztem Arit, miért ment el Serena és végülelmondott mindent a csajról. Serena története azzal kezdődött,

hogy ő volt az első számú kedvenc, még jóval azelőtt, hogyFiona megjelent. Serena volt az egyes számú kedvenc, mielőttmég bármilyen más nyugati lány megjelent volna Bruneiben.Robin valaha imáda Serenát. De éppen úgy, mint aKékszakállú herceg felesége, ő sem tudott ellenállni azegyetlen dolognak, ami tilos volt a számára. A brunei partilányok kezdeti időszakában, éppen nyolchónappal előttem, Ari, Serena és Leanne rendszeresenkijárhattak a Hiltonba és ott ebédeltek, úsztak. Szingapúrbanvásároltak és együtt jártak az állatkertbe. Mindegyik a sajátvendégházában lakott. Ebben az aranykorban Hakim herceg, Robin legidősebb fia,akivel addig még nem találkoztam, minden este elment apartira. Volt egy Arif nevű barátja, a behemót Hakim jóképű ésjókötésű ellentéte. Arif elkezdett feltűnni a Hiltonban bizonyosnapokon, amelyek rejtélyesen egyeztek Serena kimenőivel. Serena a házban lévő telefont használta a találkákegyeztetésére. Úgy tűnik, kedvenc jégkék szeműszépségünknek ahhoz is volt tehetsége, hogy csúnyán beszéljenaz említett telefonba, de nem Robin hallgatta a másik végénkéjesen. Robin ritkán használta a telefont. Miért kellett volnaneki? Más emberek bonyolították a telefonhívásait. Ha beszélniakart valakivel, csak megemlítette az egyik segédjének és aszemély hamarosan előtte is állt. Serena úttörő volt Bruneiben. Nem tudta, hogy a telefonokatlehallgatják. Sosem gyanította, hogy magánbeszélgetéseitegyszer lejátsszák, mégpedig magának a hercegnek, aki sosemvádolta meg nyíltan, inkább csak rávezette a dologra azzal,hogy elejtett időnként egy szót vagy mondatot a megfelelőpillanatban azok közül, amiket Serena Arifnak mondott. Képzelem, a herceg mennyire élvezte, amikor a lány testeilyenkor megmerevedett és kihűlt, a szemeiben tükröződőfélelmet és bűntudatot, amit még ő sem tudott elrejteni, hogyan

izzadt le finoman és próbálta még inkább kielégíteni aherceget, nagyobb szenvedélyt mímelve. A herceg végül nem vágatta le a fejét. Még csak nem isadott neki egy hazafelé szóló jegyet. Mire lenne az jó, semmiöröm benne? Nem ez volt a stílusa. Ha ő lett volna a NagyInkvizítor és felköttet egy kerékre, akkor az napokig tartottvolna. Olyan lassan forgatta volna a kereket, hogy észre semveszed a kínzásodat egészen addig, amíg a belső részeid ki nemesnek melléd a padlóra. Nem, ő megbocsátást színlelt.Visszahívta Serenát és beültette egy székbe, ahol hónapokig rásem nézett, mialatt minden más terembéli nővel romantikázott,de főleg a riválisával. Ez voltam én. Ari mindezt sajtosszendvicsek és dinnyeszeletek fölött mondta el. Éreztem, hogyhirtelen kihűlnek a lábujjaim. Fiona, a legjobb barátombiztosan tudott erről, mégsem szólt róla. Nem mintha nemfigyelmeztetett volna: „nem vagyok a barátod”. Egy másikhasznos lecke, amit Bruneiben tanultam, ha valaki olyasmitmond neked: „nem vagyok a barátod”, akkor hidd el neki. Amikor Taylor feküdt mellettem az ágyban, arra biztatott,vágjak vissza a sértésekért. Azt suttogta a fülembe:”te is okosvagy”. Tényleg az voltam? Olyasmit léptem, ami jónak tűnt a játszma során, dekiderült, a többi játékosnak sokkal több információja volt, mintnekem. Mivel Serena elment, attól tartottam, félre leszekállítva, hiszen már nem volt rám szüksége Robinnak, hogy amásikat gyötörje. Élvezte a lányok közt dúló belső harcokat.Vajon most kevesebb örömét leli majd bennem rivális nélkül?Visszaküldenek majd New Yorkba, ahol várom Ari hívását, desosem jön, és a reményeim a hónapok múlásával megfakulnakmajd? Ha ráadásul én befolyásoltam Serena távozását,rövidlátó módon manipuláltam az eseményeket? S Fiona vajon előre látta ezt? Arra használt, hogy

megszabaduljon a másiktól, arra számítva, hogy Robin elvesztiaz érdeklődését irántam Serena távozásával? Vagy csak egybonyolult szappanoperát hoztam létre az agyamban? Meg kellett volna maradnom annál, amiben jó vagyok:kedvesen nézni és vicces történeteket mesélni, aztán eladni atudásom. Apám szavai csengtek a fülembe kis változtatással.Nem vagy nagyszerű nemzetközi call-girl, úgyhogy el kelladnod a dolgot először. Tudtam, hogy Fionával szemben sosem győzhetnék, detanultam tőle eleget ahhoz, hogy ne győzhessen le könnyen.Valahányszor kezdtem bedilizni az unalomtól vagy azönutálattól, és készen álltam, hogy egy hazafelé szólórepülőjegyért könyörögjek, mindig történt valami, amivisszahúzott. Robin vett egy új Lamborghinit. Mielőtt beléptem volna aparti terembe, egy őr elkapott és a palota hátsó bejáratáhozkísért, ahol Robin felvett az autójába egy próbakörre. Beléptemés az ajtók automatikusan lecsukódtak felülről, mint egyidőgépen. Az ülések olyan alacsonyan voltak, úgy éreztem,szinte a földön ülök. Egy gyorsítás akár le is horzsolhatta volnaa fenekemet. Dzsungel szegélyezte utakon robogtunk, ahol az egyetlenvilágítást a mi reflektorunk adta. Egy autóban ülni Robinnalegy másik furcsa intimitás volt, mintha átlagos pár lennénk, ésbárhová elmehetnénk vacsorázni vagy moziba. Perszevalójában visszamentünk ugyanarra a helyre, ahol minden másestét is töltöttünk. Figyeltem, ahogy Robin nézi az utat. Valamilüktetett a bőre alatt és a szemei mögött s ez átment a nyakánkidagadó ereken is. Olyan volt, mintha nagy nehézségek áránkellene visszatartania magát attól, hogy ne óránként nyolcszázkilométeres sebességgel vezessen. Rólam szinte teljesenmegfeledkezett. Azon tűnődtem, vajon nem akart-e olyanmessze vezetni, ahol már senki nem nézné hercegnek.

– Mit gondolsz? – lepett meg belső monológom közben.Majdnem azt mondtam, hogy szerintem el kellene mennünkonnan és meg se állni Thaiföldig. Ne hozz semmit. Vegyél újruhát, mikor odaérünk, és egy kunyhóban lakunk majd astrandon Phuket-ben és búvárkodunk a sziklákról. – Mit gondolsz? – ismételte. – Miről? – értetlenkedtem. – A kocsiról – felelte bosszúsan. A kocsiról. Persze. Minthalétezne bármi más azon kívül. Egy melléknév után kutattam, amivel elégedett lenne ő is.Valójában azt gondoltam az autóról: csúnya, nevetséges,szánalmas. De mást mondtam. – Erős? Elégedetlenül nézett rám. – Gyönyörű. Ez egy gyönyörű autó. A „gyönyörű” szót csak úgy hajigálták mindenfelé Brunei-ben. Minden gyönyörű volt: a dzsungel, a nyakláncok, alányok, az autók, a műkincsei, az otthona. Mindet birtokolta.Mindegyik ugyanolyan volt. Mindig azt akarta hallani,mindene „gyönyörű”. Birtokolja a szépséget; ott van amarkában. Néhány új arc tűnt fel a két hét alatt, míg távol voltunk. Alegfeltűnőbb Hakim hercegé volt, aki Serena távoztával ismétjárni kezdett a partikra. Olyan volt, mint egy felfújt baba,majdnem háromszorosa az apjának. Robin elvitt a bejáratig és egyedül sétáltam le a lépcsőn.Hakim herceg a parti terem ajtaja előtt egy távirányításúautóval játszott, ami élethű mása volt a Lamborghininek,amiből épp kiszálltam. Két vékony thai lány, akik egymásnakdőltek a lépcsőn ülve, kuncogtak a herceg mutatványain. Én szokásszerűen meghajoltam a fiú előtt, ahogy elsétáltammellette. Más érzés volt meghajolni Robin előtt, mint egyvelem egykorú fiú előtt nagy távirányítóval a kezében.

Robinnal a meghajlás megadást tükrözött és szexi volt. Hakimhercegnél gúnyos. Két új lány, Delia és Trish vették át Serena helyét. Amikorbeléptem, a thai lányok visítva üdvözöltek, Yoya és Tootiemeg Lili megöleltek. Nem tudtam rájönni, miért ilyen kedvesekvelem. Talán mert átléptem a szokásokon és gyakran sétáltamát az ő szigetükre a mi kis női szigetvilágunkban. Leültem azsúfolt kanapéjuk szélére és megkérdeztem tőlük, hogyanmondják thai nyelven „kérem, köszönöm”, és válaszként úgykezeltek, mint rég elvesztett gyermekkori barátot. Néhány lányBruneiben igazán rendes volt, édes kis csajok. Fiona úgy üdvözölt, amiről feltételeztem, hogy melegségvolt, számára ez valahol a nemtörődömség és a nemneheztelésközött állt. Robin és haverjai akkor léptek be, amikorAngelique éppen szenvedélyesen énekelte a „Hogyan élhetnéknélküled” című számot. Eddie körülbelül egy órával későbbjelzett, hogy hagyjam el a termet. Egy őr elvezetett az ajtókkaltelezsúfolt előtérbe, ahol kinyitott egyet, amin még sosemléptem be. A kettes számú ajtó mögött egy életre elégpadlóviasz található, a hatos ajtó mögött egy rakás aranytégla,a hármas ajtó mögött… egy fürdőkád. Egy igazán nagyfürdőkád. Valamelyik orientalista festőnek kellett volna ecsettel akezében ülnie a sarokban. A középre helyezett fürdőkád egykisebb úszómedencének tűnt, a pereme apró aranymozaikkalkirakva, s ezek fénysugarakat vertek vissza a gőzölgőteremben. Egy gyümölcsökkel dúsan megrakott tálcáthelyeztek a kád mellé. A gumikacsa, amit Malajziában vettemRobinnak, ott úszott a vízben, bánatosan oldalára fordulva.Nem akartam beülni a fürdőbe és leizzadni, mire ő odaér, deostobán éreztem magam az estélyimben, így felakasztottam aruháimat és meztelenül ledőltem a díványra, mint egy odaliszka herceg valamelyik festményéről. Az egyetlen dolog, ami

lerombolta a hárem fürdőjének tökéletes látványát, az egy falraszerelt tévé volt a sarokban, amiből szokás szerint üvöltött aCNN. Gondolom, az volt a terve, hogy megmutassa, nem félegy lánnyal fürödni. Úgy tűnt, egy romantikus kis időtöltést szervezett megszámunkra, mégis, amikor Robin belépett, az arckifejezésefagyos volt és kemény. Alig szólt hozzám egy szót az autóbanelőzőleg. A Malajziában átélt közelségünk már a múlté volt.Gyanítottam, talán csalódott volt, hogy arra jött meg, Serenaelment, még ha ő volt is, aki elvégezte a telefonhívást, amiszáműzte a lányt. De nem hagytam számára semmilyen máslehetőséget. Robin tudta, hogy a lánynak van barátja, éntudtam, hogy ő tudja, így nem engedhette meg neki, hogymaradjon. Az én hibámból kellett mennie, és már nem voltsenki, akit Robin büntessen, így a büntetés rám várt. Még ha Serena nem is esett volna áldozatul, addigraismertem már eléggé, hogy ne csodálkozzak rajta, miértváltozott meg ilyen hirtelen a viszonya felém. Nem kelletthozzá ok. Idegesített, amikor jegessé vált, de mégsem olyanidegessé, mint amikor kedves volt. Amikor kedves volt,biztosra vehetted, hogy éppen azon dolgozik, nagyot zuhanjutána. Talán a büntetésem enyhe lesz, gondoltam. – Nagyon jól nézel ki – vetette oda. A másik szobában átöltözött, és amikor visszajött,felakasztotta a köntösét és belépett a kádba, de csak derékigmerült el. Becsúsztam mellé és maga elé fordított, anélkül, hogy akármegcsókolt volna. Úgy éreztem, mintha felfelé lebegnék amennyezet irányába, miközben megdugott. Ez az a fajta dugásvolt, amitől rosszul kellene érezned magad, de nem működött.Egyre kevésbé kötődtem a testemhez. Már akarattal is kitudtam lépni belőle és csak egy hologramot hagytam hátra.Messze alattam a hologram elkapta a dívány lábát, hogy

kiegyensúlyozza magát. De én szabad voltam. Én nem voltama csúszómászó alattvalói között. Még a gravitáció sem tudottmaga alá kényszeríteni. Miután felöltözött, hogy visszamenjen a partira, kipróbáltamaz egyik memorizált maláj mondatomat. Ezt valami különlegesalkalomra tartogattam. – Aku cinta padamu – szóltam utána. Ahogy már mondtam, a szultán csak azt akarta, szopják le,de Robinnak a szerelmed is kellett. Az olyan emberek, akiknekszükségük van rá, hogy mindenki szeresse őket, messzeveszélyesebbek, mint azok, akik egyszerűen megelégszenek apénzzel és a hatalommal. Az előbbieknek sokkal többet kellnyújtanod, hogy boldoggá tedd őket. – Ez kedves – felelte. Amit mondtam, nem volt teljesen igaz. Amit éreztem iránta,olyasmi volt, mint a szerelem, de nem teljesen. Olyan volt,mint a szerelem és olyan, mint a semmi. Amikor visszasétáltam a terembe, Fiona intett felém és énátvágtam a szobán, hogy elfoglaljam a székemet Robin baljánés szembenézzek a sorsommal.

19. fejezet Sufri herceg visszatért a partikra egy hosszú angliaitartózkodás után. A partik hangneme megváltozott, amikormegérkezett. Például, az estéket a teniszpályán kezdtük. Ateniszpályák egy hangárszerű, ragyogóan kivilágított terembenvoltak, aminek a szivacsos padlója elkapta a sarkunkat ésazonnal megbotlottunk, ha nem emeltük olyan óvatosan alábunkat, mint egy szitakötő. Amikor Robin feltűnt a tollaslabdánál, arcán érdektelentolerancia tükröződött. Állt a sarokban összefont karral, sgyakran nézett az ajtó felé. De Sufri volt az idősebb testvér ésRobin megadta neki a tiszteletet. Sufri herceget mi, lányok,

Bennek hívtuk. A Ben kedvesen hangzott. Amikor ránéztem,az a Jackson dal jutott eszembe, amit nyári táborbanhallgattunk. Mindig azt hittem, a dal valami csúnya barátrólszól, amíg Liz barátnőm el nem árulta, valójában egypatkányról írták. Bent eltorzította egy bőrbetegség, ami hatalmas keléseketokozott a testén. Ari azt mondta, hogy a rákkezelés utóhatásavolt, bár sok rákbeteget láttam, és egyiknek sem volt Benhezhasonló szövődménye. Új szobatársam, Delia, akivel közelkerültünk egymáshoz, úgy gondolta, az átkos királyibelházasságok tehetnek róla. Ben torokrákja gégemetszéssel járt, és egy mobiltelefonméretű gépen át beszélt, amit hozzáerősítettek egyhangdobozhoz a torkánál. Ettől és a bőrbetegségtől úgy nézettki, és úgy is hangzott, mint egy varangyosbéka. A kelésekeltorzították az arcát, gülüszemű lett tőlük. Homokszínű hajavékony volt és vöröses csomókban állt fel a fején. A legtöbb amerikai lányt megrémítette a külseje és kellőtávolságot tartottak tőle, féltek, hátha ragályos, vagy ha esetlegmegkedveli őket a végén, még simogatniuk kell a holdkráteresképét. Én úgy gondoltam, ostobák. Ha választhatsz egy szörnyés egy playboy között, mindig a szörnyet válaszd. A szörnyekjobban bánnak veled. S bár már ki volt jelölve számomra a helya playboy istállójában, azért barátkoztam Bennel. Üdítő volt olyasvalakivel beszélgetni, aki nem annyirakegyetlen, nem annyira manipulatív és nagyobb hatássalvagyok rá, mint Robinra valaha is. Ránéztem Benre ésmagamat láttam kifordítva. Yoya és Tootie szintén Benhez dörgölődzött, és mi hármanlányok egyre közelebb kerültünk egymáshoz, ahogy teltek ahetek. Megosztották velem az amerikai lányokról alkotottvéleményüket. Azt mondták, elkényeztetett, hálátlan nyafogokvagyunk. A saját nyelvünket is borzasztóan beszéljük. Yoya

utánozta a kaliforniai akcentust. – De, hm, de, um, mint, umm, teljesen, ummm. Engem sem mentettek fel az ítélet alól. Úgy gondolták, én isegy elkényeztetett nyafogó vagyok. – Te is nyafogsz. Nyafi, nyafi – mondta Tootie vidáman. – Tényleg? – lepődtem meg. – De mi akkor is szeretünk – biztosított róla. – Te akkor isbarátunk. Bennek volt néhány kedvence a filippínó és az indonézlányok között, de nem hiszem, hogy többet akart tőlük, minthogy játsszanak előtte páros meccseket a pályán. Mikor prostiknagyestélyiben mezítláb tollasoznak, az olyan látvány, amitérdemes megnézni. Amíg figyeltük a műsort, Ben elmondtanekem, hogy reménytelenül szerelmes Angelique-be, de a lányvisszautasítja a közeledését és visszaküldi az ajándékait. Visszaküldi az ajándékait? Lementem hídba. Senki nemutasított vissza ilyesfajta ajándékokat. Olyan csak a filmekbenvan. Ez vagy Angelique kivételes erényeiről vagy Benkivételesen visszataszító voltáról tanúskodott. Reméltem, hogyaz elvei vezették a lányt. Kedveltem Angelique-et, és hinniakartam benne, hogy létezett olyan nő, akit nem lehetettmegvenni és pont. Nem csak olyan nő, akit egy varangy nemtudott megvenni. Ben szokása volt figyelni, amint a lányok ügyetlenültollasoznak, aztán beterelte az egész csapatot a parti terembe,hogy lássa Angelique-et énekelni. Amikor Ben is ott volt, azénekesek nem váltották egymást. Tisztán Angelique-show volt.Egy idő múlva Ben mindig kisétált, leplezetlenül megtörtszívvel, zsebre vágott kézzel és lehajtott fejjel. Amikor elment,a dolgok visszatértek abba a mederbe, ahol az ő érkezése előttfolydogáltak. Figyeltem a távozását és azt gondoltam, Ben, talán egyedüla testvérei közül, éppen átéli azt az emberi érzést, hogy

öszzetörték a szívét. Robintól eltérően Ben nem kapott megmindent, amit csak akart, és nem csodálkozott azon, hogyennek ellenére még mindig elégedetlen. Talán könnyebbvalamilyen módon a csúnyák és kitaszítottak élete, a férfiaké,akiket kelések torzítanak el és a tizenéves lányoké, akikvécéfülkékben ebédelnek, hogy elkerüljék az éttermicsúfolódást. Nekünk nem ugyanaz az elvárásunk a boldogságotilletően. Néhány dolog megváltozott Serena eltűnése óta. Először azúj szobatársam, aki egy becsületes, két lábbal a földön álló tyúkvolt. Delia egy eszméletlen testű fürdőruhamodell volt, aki mártúljutott a csúcson és ezt tudta is, és csodamód nem próbáltatagadni. Ahelyett, hogy radikális sebészeti beavatkozásokkaligazította volna a testét az életrajzán megadott korához, inkábbegy törvényes üzleti vállalkozást épített esküvői ésportréfotósként. Az ő félig komolyan gondolt pom-pon-lány attitűdjével és afenékig érő szőke hajával olyan biztosan állt a lábán Bru-neiben, ami csak néhány lánynak sikerült. Amikor Robin egyetlenegyszer hívta Deliát és soha többé,ami a standard eljárás volt nála néhány lánytól eltekintve, Delianem csinált belőle ügyet. Helyette inkább megbarátkozottArival és Eddie-vel, az estek diszkó részében sortáncokatkezdeményezett, és néhanapján kicsit berúgva pörgött atáncparketten, amitől fellebbent a szoknyája. Deliavalószínűleg jobban viselte magát Bruneiben, mint legtöbbünk,miközben kisebb árat fizetett érte az ördögnek, vagy akárkinek,aki ezeket a dolgokat számon tartja. A vendégségbe érkező méltóságok imádtak újabb cseleketkieszelni, hogy láthassák a szörfös lányt, Deliát, és rendszerintazt kérték, én is menjek vele. Néha üzenetet kaptunk, hogyüljünk ki napozni és órákat töltöttünk a felső medencénél,mikor már mindenki bevonult a nehéz, sűrű és nyirkos

levegőről. Vittünk magunkkal könyveket, és tonnányi naptejet,nehogy megsüljünk. Soha nem láttunk senkit, de Madge leadtaa drótot, hogy a palota medencére néző sötétített ablakaimögött konferenciatermek és ebédlők vannak, úgyhogyszerintem minket szántak a festői látványnak. A mi fürdőruhás testünk mögött az egyetlen látványosság adomb alján lévő néhány vendégház volt és a falak mögöttiláthatárig húzódó esőerdő. Deliát és engem más partitrükkökre is felkértek néha. Egynap egy őr tűnt fel az ajtónk előtt, kezében fehérteniszöltözékekkel, és felvitt minket a squash-pályára, aholkaptunk egy leereszkedő hangvételű leckét valami Dubaibólérkezett seggfejtől. Apám négyéves koromban adott ütőt először a kezembe.Tizenévesen felhagytam vele, de még mindig jól meg tudtamütni a labdát a pályán. S kiderült, hogy Delia pont olyanatletikus volt, amilyennek kinézett. Még ha vesztettünk is,mély benyomást tettünk a Dubai nagykövetre, és amikor hírement, gyakran kihívtak a partikról, hogy páros meccsetjátsszunk más csorgó nyálú méltóságokkal. Képzeld csak el,lányok, akik valamit képesek jól csinálni – pontosabban, olyanlányok, mint mi, akik ráadásul képesek valamit jól csinálni. Ezeknek a pozitív történéseknek az ellenére – a riválisomeltűnése, egy új barát, a figyelem pillanatnyi fellángolásai, anapok monoton ritmusa kezdett kikészíteni. Robin gyakranmellőzött, nem szólt hozzám pár szónál többet egész nap. Sokéjszakát töltöttem egy üres szék mellett, míg Fionávalfecsegtünk. Pletykákkal dobálóztunk igen jól nevelt módon,mintha egy krikettjáték nézőiként ülnénk a pálya szélén. Egyik éjjel Yoya és Lili került terítékre. – Azt hiszem, Robin általában kettőjüket hívja egyszerre –mondta Fiona. – Tényleg? Botrányos.

– Nagyon is. Szeretnél valami még botrányosabbat? – Persze. – Szerinted hány éves Yoya? – Nem tudom. Fiatal. Kisbaba. Tizenhét? – A tizenhét az kisbaba lenne? Lejjebb. – Tizenhat. – Lejjebb. – Mi? De hát ez borzasztó. – Oh, ne légy drámai. Szerencsés, hogy van munkája. ÉsLili is. De Lili botránya rosszabb, mint Yoyáé. – Mesélj. – Lili néhány évvel idősebb, mint Yoya, de amikor az őkorában volt, neki gyermeke született. Nem hagyhatta aszüleivel a babát, mert nem is tudtak róla, így be kellett adniaegy árvaházba, hogy idejöhessen. – Honnan tudod mindezt? – Én mindent tudok. Többet akartam hallani a történetükről. Igaz volt vagy csakkitalálták? De Robin odajött és kinyújtotta a kezét Fiona felé, segy pillantást sem vetett az irányomba. A hátsó lifthez sétáltakés korán elmentek a partiról. Fiona volt az egyetlen lány, aki aherceggel távozott a partikról. Sosem kérdeztem tőle, hovámentek ilyenkor. Akármennyit is beszélgettünk, sosem került szóba az idő,amit Robinnal töltöttünk. Követtem Fiona tanácsát, s mintmásban, ebben is igaza volt. Soha nem tudtam meg, mit csináltRobin Fionával, így sosem volt alkalmam összehasonlítaniazzal, amit velem tett. Ily módon, sosem tudtuk igazán, holállunk Robin listáján egymáshoz képest. Ez a választotttudatlanság tette lehetővé, hogy barátnők legyünk. Egyedül ültem a fényben, míg a többiek az ajtónál várták ajelet, hogy kitódulhassanak. Néztem Lilit, tanulmányoztam.Minek? Valami előzőleg észre nem vett bánat nyomát kerestem

rajta, ami igazolhatná Fiona történetét? Egy olyan résztkerestem, ahol az édes, mosolygós maszk lehámlott az arcárólés megmutatta, hogy megsebezte és megtörte, amit tett? Elképzeltem, milyen lehetőségek közül választhatott Lili,amikor felajánlották neki a munkát Bruneiben. Beállhatszkurvának és fizethetsz egy másiknak, aki már nem népszerű,hogy vigyázzon a gyerekedre, amíg te dolgozol, mert a sírókisbabák ártanak az üzletnek, vagy nem leszel kurva, elmondodaz igazat a szüleidnek és akkor mindenki kurvának tart majd. Éhezhettek a kisbabáddal Thaiföldön vagy hátrahagyhatodőt, hogy hármasfogatot játssz egy herceggel és több pénztkeress, mint amiről álmodtál. Ha a gyerektörténet igaz volt, vajon minden este úgy ült ott,hogy azt kereste a pezsgőbuborékokban, hol kanyarodhatottvolnamásfeléazútjavagymegköszönteaszerencsecsillagának, hogy a feneke azon a kanapén volt ésnem egy bangkoki bordély koszos matracán döngették? Az vetődött fel bennem, a szülőanyám talán mégsembalerina volt. Talán csak a zenélő doboz fantáziámra épült azegész. Talán a szüleim csak azért mondták, merttündérmesének tűnt és azoknak mindig jobb a vége, mint azigaziaknak. Talán a szülőanyámnak is a rossz és a mégrosszabb között kellett választania. Aznap éjjel ismét megjelent a visszatérő régi álom, amit márévek óta nem láttam. Gyerek vagyok Beach Haven strandján. Ahomokozólapátommal és vödreimmel játszom a víz partján.Kicsit feljebb a parton anyám és Johnny napoznak egy takarón.A távolban a szülőanyám sétál felém a víz szélét követve. Nemlátom az arcát, mert messze van és a nap a szemembe süt, detudom, hogy ő az. Aztán a tengerre nézek, s látom, hogy miemelkedett ki a vízből, amíg háttal álltam. Egy tsunami az, kékés fehér tajték szegélyezi a hullámokat, mint a japánfestményeken. Már olyan magas, mint a hegy és egyre nő az

ereje és a mérete. Oda akarok szaladni anyámhoz és azöcsémhez figyelmeztetni őket. De a szülőanyám irányába is el akarok szaladni, hogy végremegtudjam az igazságot, honnan jöttem, gyorsan, mielőtt ahullámok mindannyiunkat kisodornak a tengerre. S amíg atanácstalanságtól dermedten térdelek a hullám árnyékában, azhirtelen lecsap rám. Bukfencezem a hullámban. Megpróbálom megmarkolni aföldet, de az ember nem kapaszkodhat homokba. Érzem, ahogya homok végigszalad az ujjaim és a hajam közt, ahogy mindentelsöpör a víz. Nem vagyok elég okos, és senkit nem mentek meg. Egyik éjjel a másik után ültem lehorgonyozva a székembenés próbáltam nem pánikba esni. Láttam, ahogy néhány lányelkezdett becsavarodni Robin finom és szadisztikusjátszmáitól. Leanne-ről például azt pletykálták, hogy valahaversengett Fionával az első helyért. Robin rendszerintmegtartotta Leanne-t valahol a harmadik, negyedik hely körül,de aztán hónapokig nem hívatta. Nem én voltam az egyetlen akörnyéken, akit mellőzött. Láttam, ahogy Leanne egyre többetiszik, egyre vékonyabb és hangosabb lesz. Az egész napot akanapén töltötte fürdőköpenyben cigarettázva és a „Micsodanő”-t nézte, aztán egész éjjel azon ügyeskedett, hogy magáravonja Robin figyelmét. Egyik éjjel, amikor Robin már távozóban volt, Leannemegtört. A padlóra vetette magát, elkapta a lábát ésmeggörnyedve hozzábújt. Igazi könnyekkel zokogott. – Szeretlek. Szeretlek. Hát miért nem veszed észre, hogy énjobban szeretlek? Eszembe jutott az utolsó szóváltásom Seannal. Szeretlek. Nehagyj el. Mennyire nem eredeti. Talán Leanne kitörése volt az egyetlen alkalom, amikorRobin arcán valódi meglepődést láttam. Megbénult. Mindenki

megbénult. Eddie végül magára eszmélt és megpróbáltalerángatni a lányt a herceg lábáról, de Leanne erősebb volt,mint gondolta. Lerázta Eddie-t és szinte lerántotta Robint,amikor feltérdelt és karjait a herceg dereka köré fonta. Robinegy ujját sem mozdította, hogy lerázza, vagy hogymegnyugtassa. Madge volt végül, aki felemelte Leanne-t ésodébb vitte. Robin nem rúgta ki a lányt ezért a hibáért. Azt hiszem, mégélvezte is a dolgot. Semmi nem dobja fel úgy az estét, mint egykis valódi fájdalom. De Leanne tönkrement. Maradt még párhétig, aztán magától elment. Ha ez színpadi fellépés lett volna,díjat is nyerhetett volna. De azt hiszem, nem az volt. Megesküdtem, hogy belőlem nem válhat ilyen nő. Még aherceg sem törhet meg ennyire. Miután Leanne elment, észrevettem, hogy Brittany volt az acsaj, aki gyakran eltűnt a diszkó ideje alatt a teremből, a lány,aki ebéd után járt haza a vendégházba. Én a Serenáévalellentétes taktikát választottam. Először is, Serena módszerenem működött, másodszor, nem bírta a természetem, hogymásokat kiutáljak és megkínozzak. Helyette összebarátkoztamBrittany-val. Hát nem ezt tette Fiona is velem? De csakhízelegtem magamnak. Én nem voltam Fiona. Fiona nem csakpuszilgatta a fenekemet némi információért cserébe. Ő többettett az én nem túl eredeti próbálkozásomnál, hogy magammellett tudjam az ellenségemet. Fiona megalkotott engem. Brittany állandóan arról áradozott, milyen klassz kanapét éskétszemélyes faragott karszéket vesz majd magának. Fehér,fehér, fehér – mindig fehér kanapét akart. Fehér kanapékatakart, amiket fekete, kovácsoltvas gyertyatartók vesznek körülés hozzáillő kovácsoltvas-keretes ágy, áttetsző habfehérfüggönyökkel, amik lobognak a franciaerkélyeken beáramlószellőben, semmi kétség. Meg voltam róla győződve, hogyéppen akkor álmodja meg a legújabb közös videóklipjét Vince

Neillel. – Beszéltél Vince-szel? – buzdítottam. Erről mindigszívesen beszélt, sosem unta meg a kérdést. – Hát, éppen úton van. Nagyon nehéz. Állandóan hiányzunkegymásnak. De én hiszek bennünk. – Te olyan lány vagy, akiben erős a hit. – Vince azt mondta, ha bármikor kételyem támad, csak üljekle csendben, hunyjam be a szemem és idézzem fel az arcát. Aztmondta, képes leszek érezni, mit csinál, és akkor tudni fogommélyen a szívemben, hogy hűséges. S ha elég erősenkoncentrálok, ő is érezni fogja és tudja majd, hogy rágondolok. S tudod mit? Működik. Ha tényleg az igazat mondta a Vince-szel folytatottbeszélgetéseikről, akkor csak abban reménykedtem az őkedvéért, hogy Vince nem fogja rajta is ugyanezeket atávolbalátó technikákat alkalmazni. Az új barátnőm pont annyira volt érdekfeszítő, mint egymosogatógép használati utasítása, de neki is megvolt a jóoldala. Például elárulta nekem a fogyókúratitkait. Dr. Gordon,a herceg orvosa és az esti partik állandó résztvevője diétástablettákat adott neki. Abban biztos vagyok, hogy Robin nemtudott erről, mert nem engedélyezte volna, hogy a csajaiéheztessék magukat. Nos, én olyan ember vagyok, aki sosem utasítja el atablettákat. S ha ilyenfajta ember vagy, akkor mindig, demindig vissza kell utasítanod a tablettákat. Akkoriban ezt mégnem tudtam. – Adnál egyet nekem is? – Persze. Ez nagyszerű lesz. És akkor lehetünk diétásnővérek. Tornázhatunk együtt. Támogathatjuk egymást. Brittany előhúzott egy fehér műanyag üveget, amibenzörögtek a félig kék, félig fehér kapszulák, az a fajta, amibenmillió apró gyöngy van belül. Egyet a tenyerembe vettem és

hátradobtam a torkomba, mert némelyik lány így csinálja. Adjegy lánynak a kezébe egy tablettát olyan üvegből, amire idegennyelven írtak valamit és gondolkodás nélkül a nyelvére teszi. – Szuper – áradozott Brittany. – Kezdj napi eggyel, és küzddfel magad napi kettőig. A Föld bolygón töltött tizennyolc évem alatt körülbelültizenötezer fajta fogyókúrába kezdtem bele. Kilencévesentalálkoztam az elsővel. De nem értem el vele a kívánt hatást,közel se jutottam hozzá. Addig fogyózom, amíg nem tetszemmagamnak, az isten verje meg. Meggyőződésem volt, hogylehetséges, még ha az összes bizonyíték azt mutatta is, hogynem működik. A tetszem magamnak rész volt az, ami sosemtörtént meg. A testem tájképe az évek alatt, a lerakódások és az eróziók,a különböző időszakok nyomai egymás mellett olyanok voltak,mint egy felgyorsított film, ami több ezer évet mutat be néhányperc alatt. Természettől fogva erős, formás lány vagyok, nagyparasztos kezekkel és csípővel, hogy legyen min egyensúlyoznia ruháskosarat. Általánosságban a tavasz termékenysége vonz,de alkalmanként őrülten várom a telet. Amikor tehetem,szeretem elhullatni a leveleimet, hogy az ágak csupaszak éstörékenyek legyenek. Szeretem, ha a vérem hidegen csordogál,mint a hó – ne legyen üzemanyag, ami táplálná a tüzet, hogyfelmelegedjen. Alapjában véve duci lány vagyok, az anorexia és a bulémiaidőnkénti kitöréseivel. S semmitől nem érzem magam jobban,mint az irányítás édes érzésétől, amikor a mérlegen egyrelejjebb szorulnak a kilók. A gimiben azt képzeltem, élhetnékabból, hogy lekötöm a levegőből a kristályokat, mint azorchideák. Próbáltam vékonnyá válni, hogy ne kössön semmi aföldhöz, a családomhoz és az ő lavina méretű fájdalmukhoz. Működött. Megcsináltam. Végre olyan könnyű voltam, mintegy balerina, a karjaim kedves kis szalagok, a bordáimon

zongorázni lehetett. A bőröm kékesfehér lett, a testem olyananyagtalan, hogy azt hittem, az ihlet fénye vagy magánakIstennek a fénye át tudna világítani rajtam. Érintsd meg acsontos mellkasomat és érezheted, úgy dübörög a szívem, minta funky zenében a basszus a mélynyomóládából. Csak éppensenki nem érintett meg. Az emberek elfordították atekintetüket. Észrevettem, de már nem érdekelt. Érinthetetlenés makulátlan voltam. Soha nem éreztem magam olyantisztának. Az ajkaim lilában játszottak. Több réteg pulóvert viseltemegymáson és több marék negyeddollárost tettem a zsebembesúlynak az iskolanővér támadásaitól tartva, aki mindigelőugrott az ajtók mögül és magával vonszolt, hogy a mérlegreállítson és meglássa azt a számot, amivel már kórházbaküldhet. Én akkor is fáztam, amikor a tavaszi nap életre keltette asáros téli gyepet. Hosszú szoknyákba és csizmákba burkoltammagam. Befontam a hajam és egy Jane Austen-novella tragikussorsú hősnőjének képzeltem magam. Egy öröklakásban Roselandben, ami néhány kilométerre vana 10-es út elágazásától, a nagymamám is egyre vékonyabb ésvékonyabb lett, ahogy a rák terjedt a testében. Mellhártyarákja volt, ami a tüdőt körülvevő szövetekrosszindulatú elváltozása. Úgy kapta, hogy beszívta azazbesztszálakat, amik mindenhol terjengtek a levegőben anewarki iskolákban, ahol könyvtárosként dolgozott. Olyan sokmódja van annak, ahogy a mérgek megtalálják az utat azemberhez. Azt mondta egy nap, miközben azt a sor csomótmasszíroztam, amivé a gerince vált, hogy nem akarjavégignézni, ahogy meghalok. Hogy az ő haldoklása pont elégnehéz volt önmagában is. Megkért rá, hogy egyek. A kérése elég volt ahhoz, hogy elkezdjek gondosan kimért

adagokban barna rizst, tengeri algát és zöldségeket magamhozvenni mindennap. Én mondtam a gyászbeszédet a temetésén és öt percre rá,hogy leengedték a koporsóját a földbe, elhagytam New Jersey-t. A nagymamám volt a legjobb barátom, és én olyan éhesvoltam életének utolsó évében, hogy nem tudtam ráfigyelni,olyan énközpontú, hogy elfelejtettem megkérdezni az életéről,még akkor is, amikor tudtam, hogy nincs már egy éve hátra. Haén nem kérdeztem meg, ugyan ki más tette volna? Sosem írt naplót, így az emlékei ma már nem léteznek,elásott kincs, amihez nincsen térkép. Amikor a New York Egyetemre megérkeztem, elkezdteminni és az ivás visszavitt az evéshez is, és fél éven belülvisszaszedtem a huszonöt kilót vagy még többet is. A semmirevesztegettem mindazt a rengeteg időt éhezve és zavartan, sképtelen voltam oly tisztán gondolkodni, hogy legalább aztmegkérdezzem, milyen volt Bécs a háború előtt. S nemcsak elkövettem ezt a bűnt, de nem is tanultam belőle.Mert még mindig azt gondoltam, ezúttal másképp lesz. A kistabletta lecsúszott egy korty jeges teával és azt képzeltem, nemmérget nyelek, hanem reményt, segítséget. Szedtem a phentermine tablettákat és megint a fogyásmegszállottja lettem. Nem voltam egyedül. A legtöbb lányBruneiben tablettát szedett. Fogyasztó teákat ittunk. Bárakármilyen ételt megrendelhettünk, mi mégis roston sült csirkétkértünk és párolt zöldségeket, s megpróbáltuk teletömni agyomrunkat balzsamos ecettel spriccelt salátával. Ez a faustimegállapodás sok nő számára, akiknek a testük amegélhetésük. Mások imádni fogják a testedet, te pedig utálod.Másoknak örömet nyújt, de neked csak szenvedést. Atornaterem tükreiben éberen figyeltük az újabb gödrökelőtűnését a testünkön, miközben a falnyi tévén néztük CindyCrawford gyakorlatait, s az arcán lévő szemölcs kosárlabda

méretűnek tűnt. Fáradhatatlanul örvendeztem annak, hogykezdett látszani a nyakamnál a kulcscsontom. Mielőtt elindultam Bruneibe, Penny odaadta nekem JeanetteWinterson „Szexelni a cseresznyével” című könyvét. Olvasgattam, amíg az éhség facsarta a gyomromat, tablettákide vagy oda. A könyvben a hősnő testében egy óriás rejtőzött,egy szörny. Rólam írták. Kivéve, hogy bennem nem egy óriásvolt, hanem egy csontváz rejtőzött. Egy anorexiás lányleselkedett bennem, akinek a könyöke vastagabb volt, mint azalsókarja. Én ez a fajta szörny voltam. De úgy gondoltam, az aszörny a valódi énem. Amikor éheztettem magam, elkezdtemvalódi önmagammá válni. Csak a legszükségesebb elemekrecsökkenteni magamat valóságos költészet volt. Talán Robinészre sem veszi majd. Vagy épp ellenkezőleg, ettől végre ismétfelfigyel majd rám. Hét kilót fogytam pár hét alatt és egy este a partin Robin aztmondta, túl vékony kezdek lenni. Az éhezéssel kapcsolatban aza legnagyobb trükk, hogy eleinte szörnyű, aztán nagyszerűérzés, míg rá nem jössz, hogy nem tudod abbahagyni. MireRobin megemlítette, én már átléptem ezt a vonalat. Tudtam,hogy rontom az esélyeimet Robinnál, de már túl voltam alogika határán. Nem akartam, nem tudtam újra enni. Az ephedrine-től és az akaraterőtől hajtva a késődélutánokat a teniszpályán töltöttem, és csak ütöttem alabdákat, amiket a gép lőtt felém. Emlékszem egy olyan napra,amikor már szürkült, mire végeztem és gőzölögtem azizzadságtól a fáradtság meg a nyirkos időjárás miatt. Elsétáltamaz alsó medencéhez, lehámoztam a ruháimat és úsztam egyet.Amikor lehűltem, felhúztam magam a medencepadkára éslefeküdtem, figyeltem, ahogy a hold a palota fölé emelkedik.Éjszakánként Brunei lélegzetelállító volt. Feküdtem a mesebeli palota árnyékában, beszívtam avirágok illatával terhes levegőt, ami olyan sűrű volt, hogy

palackozni lehetett volna. Boldog vagyok, gondoltam. Itt ésmost. Egyedül. A föld és a csillagok között, az üres délutánokés a kínzó esték között. Nincsenek tükrök. Nincsenek partiöltözékek. Senki nem kér tőlem semmit és nem akarok semmit.S aztán a pillanat tovatűnt, ideje volt megint a tükrök elé állniés partiruhába bújni. Eltelt egy hónap és a menzeszem nem jelentkezett.Lehetséges, hogy terhes vagyok? A lányok legnagyobb álmaegy királyi terhesség volt, mert ha a herceg gyermekét hordod aszíved alatt, egész életedben gondoskodnak rólad. Persze,fegyveres őrök kíséretében viselnének rád gondot. Beraknánakegy luxusapartmanba Szingapúrban, soha többé nem lennebarátod, még vacsorázni sem mehetnél el figyelő szemekkísérete nélkül. Először megrémültem, aztán elkezdtem számítgatni. Nemkérdés, hogy megtartanám a kisbabát, de előbb ki kellenejutnom Bruneiből. Senkinek nem szólhatnék róla. A mi titkunklenne, a kisbabáé és az enyém. Egy nap elmondanám akislánynak, hogy az apukája mesésen gazdag, ördögien jóképűdélkelet-ázsiai herceg, és hogy nagyon szerettem, de ki kellettőt hoznom kisbabaként egy olyan életbe, ahol mindkettenszabadok lehetünk. Talán küszködnénk, de elsöprő szeretetbenélnénk. A terhesség gondolata új reményt adott, újabb okot arra,hogy kicsit tovább bírjam Bruneiben. Rájöttem, hogykapcsolatom Robinnal befejeződött, és hogy szükségem vanminden pénzre, amit csak meg tudok szerezni. Nyomkodtam amelleimet, és fájdalmasan érzékenyek voltak. Kétségtelenülmegnőttek. Elhagytam a diétát és hajnali ötkor is lesurrantam akonyhába, hogy krémes sütivel tömjem a fejemet. Nemtörődtem vele sokat, azt mondtam magamnak, csak kívánósvagyok. De nem volt semmiféle terhesség; csak éheztem. S amikor

elkezdtem a képzeletbeli kettő helyett enni, megjött amenzeszem. Ültem a vécén és a térdemre hajtottam a fejem.Láttam, hogy a titkos kisbabám legjobb esetben nevetségesvolt, legrosszabb esetben pedig önáltatás. Hónapokigbotladoztam a depresszió határán, és aznap, amikor megláttama vért, ez elmozdította a mérleg nyelvét. Hát persze, hogy nemvoltam terhes. Csupa tüske és horzsolás voltam belül. Hogyanmaradhatna életben bennem bármi? Csupa méreg az egészbelsőm. A depresszió mindig visszakúszott, mint a szén-monoxid azajtó alatt: színtelen, szagtalan, de biztosan elzárja előled azoxigént és megöl, ha nem veszed észre. Már nem fáradtamazzal, hogy felkeljek a parti kezdete előtt. Órákig ültem néha afürdőkádban. Az önutálatom kötetei hirtelen megszaporodtak.Az agyamra mentek a kamerák, a megfigyelés. Elképzeltem,ahogy a férfiak lesik minden mozdulatomat és kiröhögik ahibáimat. Elkezdtem a láthatatlan figyelőkre úgy gondolni,mint szellemekre, egy más világ teremtményeire, akik velünkéltek a házban, pedig nem is láttuk őket. Nem én voltam az egyetlen, akit kísértettek. A pletykaszerint a vendégházakban szellemek tanyáztak. Sőt volt egyolyan éjszaka, amikor a tömeghisztéria miatt egy hajnalon négylány kirohant a hatos házból és mind azt mesélte, hogy valamisötét jelenlétet éreztek, ami bebújt melléjük az ágyba éslenyomta őket. Akkor nem kevés nőgyűlölettel azt gondoltam, hogy van az,hogy mikor pár lány összegyűlik, mindjárt ördögűzésre vanszükség? De aztán már nem voltam benne biztos, hogy nincsigazuk. Elkezdtem reszkető árnyakat látni a sarkokban,állandóan hátranézegettem a sötét folyosókon. Ráadásul Robinis a jégre tett, mint valami tartalék desszertet. Csak ültem ottéjszakánként tökéletes tartással és erőltetett mosollyal,miközben ő átnézett rajtam.

Amikor nem tudtam már tovább elviselni, könyörögnikezdtem, hogy hazamehessek. Azt mondtam Arinak, hogyapám műtét előtt áll és ott kell lennem vele. Apám műtétje márrég megvolt, de mindig jó, ha az igazságra alapozod ahazugságaidat, nehogy belezavarodj. Ari együtt érzett velem éselintézte a hazautamat, de megígértette velem, hogy három hétmúlva visszatérek. Talán, ha nem vagyok olyan nyughatatlan, tovább bírtamvolna, és nagyobb vagyont szedek össze. De fogalmam semvolt arról, mi a türelem. De fogalmam sem volt róla, milyenváratlan szerencsébe botlottam. Azt hittem, a gyémántosBulgari készletek meg a százezer dolláros borítékok időrőlidőre maguktól hullanak az égből. Azt mondogattammagamban, talán visszajövök, talán nem. Némelyik lány Bruneiben hétvégi vendégként jött és ment, snémelyik egy időre az uradalom úrnőjévé vált. Én a bálszépeként kezdtem, de végül az őrült hölgy lettem a padláson.Törékenyebb voltam, mint valaha is gondoltam. Delia, akiidősebb, bölcsebb, lelkileg stabilabb volt, megpróbáltlebeszélni a távozásról, de elszántam magamat. Igazság szerint,szerencsébe botlottam vagy sem, muszáj volt hazamennem,hogy a maradék józan eszemet megőrizzem. Robin Londonban volt éppen üzleti úton, amikor elutaztam. Még elbúcsúzni sem tudtam tőle.

20. fejezet Miközben bepakoltam a csomagjaimat, valami felváltvaemelkedett, süllyedt bennem, mint a dagály. Visszatérek NewYorkba, az igazi életemhez és az igazi barátaimhoz éscsaládomhoz, ahol majd emlékszem rá, ki is vagyok igazán.Vajon rögtön visszafordulok majd? A partin az utolsó éjszakámon az ázsiai barátnőim mindkörüldongtak. Ők nem utazhattak haza, kivéve, amikor végleg

elmentek, így mindent tudni akartak arról, mit fogok csinálni,és kit látogatok majd meg, és hol élek, milyen a családom. Winston a drótkeretes szemüvege mögül kedvesen nézettrám és azt kérdezte: – Mit fogsz csinálni, amikor visszatérsz a való életbe? Kacéran és óvatosan válaszoltam neki. Ez volt a kitérőharcmodorom Bruneiben, még Winstonnal szemben is. – Ez talán nem a való világ? – Nem – mondta ritkán tapasztalt tisztasággal. Bruneibenmindenki úgy viselkedett, mintha a partik az örökkévalóságrészei lettek volna. – Ez nem a való élet egyikünk számárasem. Ez egy álom, s egy nap mindannyian felébredünk. Eddie kivitt a folyosóra, és leült velem a lépcsőre, ahol abarackszínű szőnyegben fénylettek a valódi aranyszegélyszálai. A kezembe nyomott egy vastag pénzköteget, amiszingapúri tízezer dollárosokból állt, aztán egy nagy dobozt tettaz ölembe. Kinyitottam, és egy arany Tiffany-garnitúráttaláltam benne, ami leginkább Kleopátrához illett volna – egykosármintába fűzött merev nyakék hozzáillő karkötővel ésfülbevalóval. Az ékszerek már nem döbbentettek meg. Akkoresett volna le az állam, ha ennyi idő után nem kaptam volnaegy felháborítóan drága ajándékot. Megkértem Eddie-t,segítsen bekapcsolni a nyakéket. Amikor visszatértem a partira, Fiona megjegyezte: – Remélem, az édesapád jobban érzi magát. Úgy nézett rám, mint aki pontosan tudja, mi történik. – Tudom, hogy hamarosan visszajössz, így nem búcsúzom,csak jó utat kívánok. Az új Tiffany-garnitúrát betettem a szívmedálos lánc mellé,a Cartier óra meg a gyémánttal kirakott Rolex mellé, amiketaddig kaptam Robintól, bedobtam a pénzt és az ékszereket akézitáskámba és sikerült a ruháimat négy bőröndbegyömöszölni. Ari kitanított, hogyan tudom a zsákmányomat és

magamat biztonságban visszavinni az országba. Aztánmegölelt, átadta az útlevelem, meg egy jegyet haza és egymásikat a visszaútra három hét múlva. A lakótársaim mindkiálltak a tornác márványkorlátja mellé és integettek, ahogy azautóval elhúztam előttük. Szingapúrban magabiztosan sétáltam, mint aki tudja, hovátart. Úgy tettem, mintha nem első alkalommal próbálnéktájékozódni egyedül egy idegen országban. CIA ügynökvoltam, aki hét nyelven beszél és kemény kiképzést kapotttitkos küldetésekre. Ha megbotlottam, ha elbizonytalanodtam,az mind az álca része volt. Ari azt javasolta, egy szingapúri bankban váltsam be apénzemet, hogy elkerüljem az amerikai adóhatóságérdeklődését, ami megtörtént volna, ha otthon váltom be apénzt. A bankban mindenki körülbelül három centiméterre állta másiktól a sorban. Beszívtam az előttem álló pasifülzsírszagú hajfényének illatát, éreztem a mögöttem álló nőrágógumiszagú leheletét. Már nem voltam falevél a folyóban. A képzeletemben márfélig otthon voltam és volt nálam egy szatyor, amit teleakartam rakni készpénzzel, még rengeteg tennivaló várt, ésegyszerűen ki akartam tolni a képemből azokat az embereket.Egy pánikroham szorította össze a gyomromat, ésbizonytalanul imbolyogni kezdtem a lábamon. Éreztem akésztetést, hogy megadjam magamat, elveszítsem azeszméletemet és belezuhanjak a bársonyos sötétségbe ésfejemmel a hűvös márványpadlón ébredjek. Próbáltammélyeket lélegezni. Van valami, amitől elkezdek a végcél előttkiborulni. A mantrámat „falevél vagy a folyóban”-ról gyorsanátigazítottam a „most ne szúrd el” szövegre. Ezt. Ne. Szúrd. El. Mit tenne Patti Smith? Először is nem kerülne ilyenhelyzetbe. Tényleg nem. Messze kisodródtam a vízre és nem volt ott a

tündérkeresztanyám, hogy az iránytűmet szemmel tartsa. Mikorsodródtam így el? De nem szúrtam el. Átvettem a készpénzemet és bepakoltamösszegumizott csomagokban egyenként a táskába. Kisétáltamaz ajtón a szorosan összekötött százasok csomagjaival. Akárfürödhettem volna benne. Visszaléptem a személyeskémfilmembe Szingapúr utcáin sétálva a nagy táska pénzzel, snézegettem a kirakatokban, követ-e valaki. Leintettem egytaxit, hogy vigyen a hotelba, ahol nagy borravalót adtam amixernek a bárban, akinek sárga rózsa volt a hajtókáján. Végecsapó. Következő jelenet: az elutazásom reggele. Azt a készpénzt,ami nem fért bele a két, derekamra köthető táskába,belegyömöszöltem a harisnyámba. Eldobtam az ékszeresdobozaimat és felvettem a tartalmukat. Felkaptam egy bő tréningfelsőt, ami takarta az ékszereket éskívülről egy ideges tekintetű, vastagderekú lánnyá váltam nagyarany fülbevalókkal. Egész úton izzadtam Frankfurt felé, aholbelapátoltam egy kis kínai kaját és Jack Daniel’st ittam areptéren. Újra éreztem az elűzhetetlen repülési problémákat:görcsölt a gyomrom és nem voltam elég részeg. Jó néhány órával később a tüskés hegyormok, az ismerősvölgyek, és a hatalmas hidak, a New Yorknak nevezettkomikusan lebegő csodametropolisz könnyeket csalt aszemembe.

21. fejezet Egy szellős, rügyező New York-i áprilisba értem vissza.Egyenként vonszoltam fel a bőröndjeimét a két lépcsősoron ésledobtam őket a nyomortanya közepére, amit már nemcsakPennyvel kellett megosztanom, de egy Sam nevű rendezőbarátunkkal is. Összemelegedtek, amíg távol voltam és Sambeköltözött az egyszobás ingatlanba egyetlen vagyonát, a

waffle sütőt magával cipelve. Üdvözlő vacsorát rendezteknekem ők ketten, waffle-t sütöttek és bemutatták nekem amacskájukat, akit Nadának neveztek el az utca túloldalán lévőkísérleti színház után, ahol Penny árulta a jegyeket. Kipakoltam a márkás ruháimat a parányi faliszekrényembe,amelynek ajtajáról már hámlott a festék. Azelőtt az egyetlentulajdonom a japán matracágy volt a padlón, meg egy kopottíróasztal, egy tucat ruha meg néhány lemez, amit agyümölcsösládákból eszkábált szekrényünkön tartottam. Hippifalikárpitokat raktunk az ablakok elé függönyként. Porosfogadalmi gyertyák borítottak minden vízszintes felületet. Eznem volt palota. A maradék ékszereimet, amik legalább százezer dollártértek, betettem a faliszekrényem aljába egy cipősdobozba.Gondolkodtam róla, vajon a patkányokat vonzzák-e a fényesdolgok vagy megelégszenek a süteményekkel. Vajon a bérházpatkányai, akik kövérek és magabiztosak voltak, átrágják-emagukat a kartondobozon és meglógnak a Tiffany-garnitúrámmal? Azokat a ruhákat, amik nem voltak már jók rám, betettemkét bőröndbe és azt terveztem, a hét folyamán kiviszem majdőket taxival a szüleimhez a garázsba Jersey-be. Amikormegérkeztem hozzájuk, csak ledobtam a bőröndöket és már aföldszintről éreztem a sülő csirke és a hagyma illatát. Hónapokóta ez volt az első alkalom, hogy valóban éreztem, valamitfőznek körülöttem. Anyám kikiáltott a konyhából apámnak a hátsó udvarba. – Jill haza jött! Mintha csak egy táborozásra mentem volna; mintha az mégmindig az otthonom lett volna. Mentem fel a lépcsőn, anyám pedig jött le felém. A lépcsőközepén találkoztunk, megöleltük egymást feszengő mosollyal.Egyáltalán nem volt könnyebb megölelni, mint azelőtt. Mindig

kényelmetlen érzés volt, mintha egy távoli rokont ölelnél, akikiskorodban ismert, de te már nem emlékszel rá egyáltalán. Settől szarul éreztem magam, mert anyám az a fajta hölgy volt,aki csirkével várt. Vártam, hogy a kényelmetlen érzés majdeltűnik, ahogy nagyobb távolság választott el minket aszüleimmel, de megöleltem anyámat és még mindig ott volt. Úgy tűnt, apám visszanyerte legalább a fele súlyát, s azzal amániás, zavaró energiával vibrált, mint mindig. Izgalmában,hogy ismét lát, elkapta a fejemet és ide-oda ringatta. Éppenvirágokat ültetett odakint, így az ingén a virágföld és a fű szagaérződött. Húsz perccel később a szürke kanapén ültem a szürkenappaliban és kinéztem az újjávarázsolt előkertjükre a szürkevászonrolók között. Kérdezgettek az útról persze, demegelégedtek a bizonytalan válaszaimmal és más dolgokratértek át. Szerintem megkönnyebbülten ejtették a témát. – Lebontottátok a kerítést az előkertben? – kérdeztem. – Milyen kerítés volt az előkertben? – értetlenkedett anyám. – Nem volt ott egy kerítés régebben? – Nem – felelte anyám. Milyen furcsa. Ismertem a ház minden szegletét: mindenporcelánt, minden könyv gerincét a dolgozószobában, mindenrejtekhelyet a hanuka ajándékoknak, minden egyes ékszertanyám fiókjaiban, minden palack italt a bárszekrényben.Tudtam, apám hol rejtegeti a kiskaliberű pisztolyát, ami azapjától maradt rá. Ennek ellenére néha így is rosszulemlékeztem dolgokra, fura dolgokra, mint például afantomkerítés a ház előtt. Úgy éreztem, mintha nem én éltemvolna ebben a házban, hanem egy másik lány, akiről egytörténetben olvastam. Egy olyan történetben, amire nememlékszem világosan. – Meddig laktál itt, te eszement? – tette hozzá apám, bárkedves hangon. Szeretett olyan szavakat használni, mint az

eszement és a smokk kedveskedésként. Néhány héttel azelőtt gyönyörű végzet asszonya voltam,pezsgőt kortyolgattam egy idegen nagyvárost nézegetve amagasból, várva, hogy a hercegem hazatérjen a hercegiteendőiből. Most viszont eszement voltam egy makacspattanással az államon és legalább két ilyen óra állt előttem,mielőtt egy udvarias mentséggel visszatérhetek a városba.Éreztem, hogy jön a migrén, mintha valaki egy horgot akasztottvolna belülről a szemembe és rángatná. Vacsora után, ahogy szokta, anyám előhozta az ajándékokat.Adott nekem egy kézzel kötött sapkát egy kirakodóvásárról,egy feminista szlogennel díszített pólót a washingtoni útjáról anőszövetséggel, és egy jáde nyakláncot, ami a nagymamámévolt. Én odaadtam neki a Cartier órát, ami nem volt akedvencem. Arra gondoltam, ő többet használná, mint én.Valami szépet akartam neki adni. Én otthagytam volna az összegumizott százdollároskötegeket a fehérneműs fiókban meg az irattartó szekrénybenheverni, de Sam elvonszolt egy bankba a Canal utcába, aholszéfet béreltem. A Rolexet nem voltam hajlandó beletenni.Viselni akartam. – Miért nem dobod inkább a folyóba? – kérdezte Sam.Hagyd ott azt a lélekromboló munkát. Maradj itt velünk.Gyerünk, meg tudod tenni. Dobd azt a vacakot a folyóba. Sam színházi rendező volt, nagy érzékkel az elsöprőgesztusok iránt. – Azt már nem – makacskodtam. Az elsöprő gesztusok ugyanabba a kategóriába tartoztak,mint a falhoz vágott tányérok. Az ilyen gesztusokat drámainakés jelentősnek éreztem, de miután az ember elmegy, inkábbcsak őrültségek, mert utána nem változik semmi. A dolgoknem felrobbannak és eltűnnek; felrobbannak és teleszemetelikaz egész padlót. Mindig maradnak cserepek, amik elkerülik a

seprű szálait, és hetek múlva is beleállnak a talpadba, hamezítláb mész arra. Az óra maradt. Három hét telt el úgy, ahogy New Yorkban szoktakelolvadni a hetek, ha engeded. Élveztem a kis életünketSammel és Pennyvel, reggelente együtt olvastuk az újságot ésszürcsöltük az eszpresszót a gépből, amit vettem.Vásárolgattam a városban és ebédre hívtam szép sorban a régiismerősöket. Amikor a jegyemen feltüntetett dátum elérkezett, felhívtamArit, hogy meg kellene hosszabbítani. Azt mondtam, apámnakszüksége van rám, hogy ápoljam még néhány hétig. Igazságszerint nem tudtam elviselni a gondolatot, hogybecsomagoljak, és ismét elmenjek. Azt mondtam magamban,szükségem volt egy kis szünetre, és majd nemsokáramásképpen érzek. Vettem egy pár cowboycsizmát valódiezüstdíszítéssel. Vettem egy igazi ágyat. Fogva tartott az őrült inspiráció. Úgy döntöttem, írok egyolyan darabot, amiben csak egy nő szerepel, a szexiparbanszerzett tapasztalataimra alapozva. Nem valami szörnyeneredeti, de akkor jó ötletnek tűnt. Napra nap ültem akávézókban és körmöltem az én nagyszerű darabomat. Vettemegy mikrót. Amikor este a színház bezárt, Sam, Penny meg én Bailey’s-tiszogattunk a tűzlépcsőnkön és az emlékeinkről beszélgettünkmeg az ötletek vírusszerű terjedéséről. Az országban Dél-Kalifornia lángokban állt a Los Angeles-i zavargások miatt. Avalódi forradalom lehetetlenségéről beszélgettünk, tekintve afogyasztói társadalom agymosó hatását. A forradalom csak akollektív tudatosság emelkedésével történhetett volna meg. Haamit csináltunk, nem járult hozzá ehhez az emelkedéshez,akkor haszontalannak ítéltük. Otthon lenni az igazi barátaimközött olyan megkönnyebbülés volt. Ismét beszélhettem. Ismétlélegezhettem. Egy másik három hét telt el ilyen módon és én

megint elhalasztottam az indulást, bár Ari hangja ingerült volt avonal túloldalán. Vettem egy Chanel napszemüveget, amitől úgy néztem ki,mint egy légy. Vettem egy riasztópisztolyt is, mert az embersohasem tudhatja. Sean visszahívott, ha kerestem, de lerombolta mindenreményemet az újrakezdés lehetőségéről. Sam el akarta terelnia figyelmemet Seanról és egy éjjel magával vitt, hogymegismertessen egy Andy nevű régi barátjával a PrincetonEgyetemről. Sam kopogtatott az ajtófélfán, pont ott, ahol afüggöny lógott, amivel leválasztottuk a szobámat a lakás többirészétől. Azt mondta, Andy telefonált, egy éjszakai klubból.Egy Moby nevű barátjával lógott és megkérdezte, nincs-ekedvünk találkozni vele. Sam előtte már mesélt Andyről, azegykori csodagyerek zeneszerzőről, aki sosem vesztette elTexasban felszedett rajongását a sör és a futball iránt. Velementem, nem volt éppen semmi dolgom. Egy másik értékes képesség, amit Bruneiben szedtem fel, azvolt, hogy tíz perc alatt el tudtam készülni, bármi is álltelőttem. Nem sokkal előtte platinaszőkére festettem a hajam ésfelfedeztem, hogy a szőkéknek tulajdonított előjogokat nem azalacsony önbecsülésem sugallta: valóban tény volt. S bár afesték felmarta a fejbőröm és úgy elégette a hajam végét, hogyrövidre kellett vágatnom, igazán élveztem az extra figyelmet.Én voltam az új Marilyn, és képes voltam öt perc alatthullámos frizurát kanyarítani belőle. Megszoktam, hogy olyan klubokba járok, ahol rengeteg anőimitátor, így felragasztottam egy műszempillát, fűzős topotés magas sarkút vettem fel, zebramintás harisnyával. Deamikor megérkeztünk, kiderült, hogy a hely inkább a technostílusról szól, lógó gatyás fiatalokkal. Oda nem illőnek éreztemmagam a csajok közt, akik körbedöngicsélték Mobyt, kiéhezettvegetáriánusok voltak, cumit viseltek a nyakukba kötve és

furcsa kalapokat. Andy elektronikus zenét írt és számítógép programozó volt,és úgy is nézett ki. Hosszú, töredezett haja volt, szörnyűállapotban lévő fogai és okos, szürkéskék szemei. Egy régiosztálytársával, Tommal éppen beindítottak egy Tomandandynevű céget. A vállalkozás bejött. Összehoztak egy népszerűtáncdalt. Ők írták Olivér Stone JFK című filmjéhez az egyikjelenet zenéjét. Andy esetlen volt és szerény, de akármikorlejöttem a táncparkettről, ott várt, kezében egy itallal ésmiközben ordítva beszélgettünk a hangos zene miatt, az ajkanéha a fülemhez ért. Ezért szeretjük a klubokban a hangoszenét, gondoltam akkor. Nem értettem a szavait. A hangja azene részévé vált. – Mi? – ordítottam. És megint odahajolt, hogy elismételje a mondandóját. Az éjszaka végén a zsúfolt lift, ami olyan gyorsan ment le aszázadikról, hogy pattogott a fülem, végül elakadt. Csendbenmegállt, nyikorgás és remegés nélkül. Eltartott egy pár percig,mire rájöttünk, hogy nem mozgunk. Egy nő sárga ruhábanmereven állt és csak bámulta a nem változó számokat. A barátja, aki túl sok hajzselét tett a fejére, vakarózott ésegyik lábáról a másikra állt. Egy másik pasi elkezdettvitatkozni a zselés hajúval. Ahogy teltek a percek, a liftben apánik és az izzadság szaga kezdett terjengeni. Andy és én nyugodtak voltunk. Leültünk a padlóra és úgybeszélgettünk, mintha egyedül lennénk. – Sam mondta, hogy nemrég jöttél haza Szingapúrból. – Bruneiből. Valójában Bruneiben voltam. – A Brunei Szultánságban? – kérdezte. – Pontosan. Próbáltam az igazsághoz hűen, de nem túl valóságosanelmesélni a munkámat. Azt mondtam neki, királyi vendégvoltam, egy kanapé dekoráció az éjjeli partikhoz. Vártam a

gyanakvást és a kérdéseket, de egy sem jött. Úgy viselkedett,mintha arról meséltem volna, önkéntes vagyok egygyermekkórházban. Érdeklődéssel hallgatott, ítélkezés nélkül.Ez a pasi olyan ritka volt, mint az unikornis, mert minden férfireagál így vagy úgy arra, ha szexmunkás vagy. – Ha a következő három napot idebent kellene töltenünk, ésa lift zenecsatornája is elakadna, mit választanál, mit játsszon?– kérdeztem, mielőtt a lift kábelei életre keltek és afelfüggesztett doboz, amiben ültünk, folytatta útját lefelé. – Brucknert. Akkor itt szeretnék ülni veled és Brucknerthallgatni. Előnyben volt velem szemben, mert ő hallott Bruneiszultánjáról, de én még sosem hallottam Brucknerről. Amikorleértünk, kisétáltunk az éjszakába, s egymáshoz kötött minket atény, hogy együtt kerültünk el egy katasztrófát. A pénzügyikerület a bankalkalmazottak és ügyvezetők nélkül úgy nézettki, mint egy letűnt civilizáció büszke romja. – Mutatni akarok neked valamit – mondta. Megfogta a kezemet és a toronyházak közti üres pontravezetett, ahol magyarázat nélkül lefeküdt a földre. Melléfeküdtem. Felnéztünk a két egyforma monolitra, amik olyanmagasra emelkedtek, mintha meg akarnák érinteni azalacsonyan szálló felhőket, és néztük, ahogyan finomanimbolyogtak a szélben. Azt hittem, optikai csalódás volt. – Nem – válaszolta. – Tényleg mozognak. Építészetilegsokkal stabilabb, ha az épületnek van egy kis kilengése. Évekkel később sűrűn visszaemlékeztem arra az éjszakára.Emlékeztem rá, hogyan szikrázott New York, a rengetegkivilágított ablakával a falakon. Hogy az egész város mintha atánczenére lélegzett volna, ami az éjszakai klubból szűrődöttki, mely néhány órával azelőtt még elegáns étteremkéntműködött. Emlékeztem rá, hogyan üldögéltem kislányként aszüleimmel ugyanabban az étteremben. Egy balettelőadás után

mentünk oda vacsorázni. Talán a Hattyúk tava volt. S emlékeztem rá, hogy míg a többi ember a liftben agresszívlett és egymással kezdtek veszekedni, Andy és én leültünk azegésznek a közepén és Brucknerről beszélgettünk. Amikormajdnem tíz évvel később láttam a tornyokat leomlani, arra azéjszakára gondoltam, amikor elakadtunk a World Trade Centerliftjében. Arra az éjszakára gondoltam, amikor találkoztamAndyvel. Másnap éjjel Andy meghívott a Tomandandy stúdióba – egyhiper művészies Soho tetőtéri lakásba, aminek a felújítását mégnem fejezték be. Kiszálltam a taxiból és magas sarkúbanegyensúlyoztam a macskaköveken. A stúdiója egy egészemeletet elfoglalt egy öreg épület tetején a Spring és a Greenesarkán. Amikor a lift ajtaja kinyílt, ismét feltűntek a kiéhezettvegetáriánus csajok, dohányozva könyököltek a folyosóablakpárkányaira. Nem voltak villanyégők, azt hiszem, avezetékeket cserélték éppen. A hippi csajokat csak az utcáróljövő fény világította meg, és a felparázsló cigarettavégek azarcuknál. Elsétáltam mellettük egy barlangszerű, hatalmasszobába, ami bűzlött a friss festéktől. A szoba közepén óriásihalomba dobálva álltak a számítógépek és a hangszerek,amiket megvilágított egy bekapcsolva felejtett, hangosan zúgógenerátor. Összecsavart drótkötegek hevertek mindenfelé. A szoba sarkában, a számítógép-képernyő kék fényébenmegláttam Andyt. Felém fordult és rám vetette farkasmosolyát, a felső szemfogai olyan tömötten és hegyesen álltaka fogsorában, hogy elsőre az volt az ember benyomása, minthalett volna egy teljes második fogsor az első felett. Tudtam, hogy a jövőm egy darabkájára nézek éppen. Ahogy körbesétáltam aznap este az egyik csapat unott NewYork-itól a másikig, észrevettem egy trendet. Beszélgetésbeelegyedtem egy Brooklynból érkezett filmessel, és a

Norvégiából importált modell barátnőjével. A filmes aztmondta, Andy a legjobb barátja. Találkoztam egy klubmarketingvezetőjével, aki ugyanezt mondta. Ugyanígy a Unixprogramozó srác is, és gyakorlatilag mindenki más, akivelbeszéltem. Később gyakran felfigyeltem rá, hogy az embereksűrűn nevezték Andyt a legjobb barátjuknak, bár ő a nevükre isalig emlékezett, mert Andy volt a világ legjobb hallgatósága. A közvetlensége miatt könnyű volt közel kerülni hozzá, amiarra késztette az idegeneket a bárokban, hogy elmondják neki atitkaikat és gyakran összevesztek a figyelmén. Az emberekAndy körül közel álltak hozzá, de ellenségesek voltakegymással. Andy és én kisurrantunk a buliról és elmentünk sétálni.Csókolóztunk a TriBeca átjárónál egy kupolaszerű állványzatalatt. Rájöttem, hogy Andy ritka pasi volt. Szüksége volt egykis átalakításra, amivel el lehetett tüntetni a pancser látszatát,de azt könnyű volt elintézni. Néhány randi után beleszövődtemaz életébe, a stúdió állandó bútordarabjává váltam és egy kinem mondott dráma forrása Andy és az üzlettársa, Tom között.Simán beilleszkedtem abba a sémába, hogy mindenki szeretiAndyt és utálja a többieket. Szerelmes voltam, igazán szerelmes lettem egy igaziudvarlóba. Gyakran gondoltam Robinra, de egyáltalán nemhiányzott. Amikor a jegyemen a dátum ismét elérkezett,egyszerűen nem mentem ki a reptérre. Nem hívtam Arit, hogylemondjam az utat. A szemétbe dobtam a jegyet éstovábbsétáltam az új életem felé, mintha a régi sosem létezettvolna. Andy végtelenül káprázatos volt, rengeteg pénzt keresett ésnagyjából azt csinálta, amit mondtam neki, amitől ő lettszámomra a tökéletes pasi. Egy hónapon belül összeköltöztünk.Az ingatlanügynök unokatesóm talált nekünk egy lakást a Mottés a Houston sarkán. Talán ez volt a legrondább bérház egész

New Yorkban, az egyik szokványos tégladoboz az olcsósárgaréz fogantyúkkal mindenhol és a felcsiszolt gránitelőterekkel. A mi házunk az a fajta szemet bántó épület volt,ami előfutára lett az üveg- és acélmonstrumoknak, amelyekkelbeterítették azóta a belvárost, egyre keletebbre és keletebbrenyúlva a folyóig, míg az egész Lower East Side-ot elborítottaaz olcsó lakások tömege, az épületek aljában pedig üzleteknyíltak. De New Yorkban lakást keríteni rettenetes kihívás volt,amivel nem akartam szembenézni; gyárilag türelmetlen alkatvoltam, és elfogadtam az első helyet, ami kínálkozott. Azegyszobás lakásunk két apró fehér dobozból állt, egy miniatűrkonyha volt a nappali falára toldva. Összepakoltam és minden holmimat átvittem Pennytőlkörülbelül öt óra alatt. Én átalakítottam Andy külsejét ésotthont nyújtottam neki, ő pedig fizette a bért és nyújtott nekemvalakit, akit szerethetek. Vettem egy pithont. Vettemmagunknak egy ágyat, egy öltözőszekrénykét és egy kanapétegy olcsó bútorboltban. A szüleim bejöttek a városbahétvégenként, hogy velem ebédeljenek és anyám mindigtelerakta a fagyasztót lasagnéval és csirkelevessel. Énmegmelegítettem a főztjét vacsorára és főzésnek hívtam adolgot. Gyakorlatilag már felnőttek voltunk. Sok szempontból ez volt a vágyálmom, ez a normális élet,miközben mégis teljesen őrültek maradhattunk. Egy művészikurva (vagy egy kurvás művész, napja válogatta) és egy zseniszámítógép hacker, akik meghódítják a világot napközben,miközben együtt élvezik a csendes estéket klasszikus filmeketnézve és édességeket falva. Ritka alkalmakkor, amikor acsillagok állása úgy hozta, így nézett ki az életünk. De igazságszerint nagyon sok estét töltöttem egyedül. Andy munkamániásvolt, és szinte sosem volt otthon. Azt mondtam magamnak, ezideális, mert olyan lány vagyok, akinek szüksége van saját

térre. Nem Andy volt az egyetlen, aki a karrierjére gondolt,nekem is voltak terveim. Meghallgatásokra jártam és visszamentem heti pár óráraönkéntesnek a Wooster Groupba. Füzeteket töltöttem meg aforgatókönyv-ötleteimmel. A legtöbb délutánon elsétáltamAndy stúdiójába, szusit ettem a méretre készült narancssárgabőrkanapén, s figyeltem, ahogy dolgozik, zenét szerez abonyolult számítógépes konzoljain. Olyan tehetséges volt,olyan szerény, olyan kibaszott okos. Irigyeltem. Neki nemkellett meghallgatásra mennie senkihez, vagy lefeküdniebárkivel, vagy színlelnie, hogy más, mint aki, vagy seggetnyalnia és könyörögnie egy szerepért, egy munkáért, egylehetőségért. Neki egyszerűen Andynek kellett lennie. Eztkapod a világtól cserébe, ha kivételes vagy. Nekünk,többieknek keményen kell dolgoznunk. Ha én csak önmagamlennék, sehol sem lennék. Andy és én sosem védekeztünk. Eltekintve a kis hisztérikusbrunei terhességemtől, nem igazán hittem benne, hogy teherbeeshetek. Amikor a gimiben éheztettem magamat, egy évigkimaradt a menzeszem. Utána sosem jött meg rendszeresen.Úgy gondoltam, elmerevedtek, megkövesedtek a belsőrészeim. Szóval nem a kimaradó menzeszem ébresztett rá, hogyvalami nincs rendben; egyszerűen csak éreztem. De azértrápisiltem a teszterre és negatív volt a jelzése. Újra és újrapisiltem és az orvosom is azt mondta, a teszt tévedhetetlen.Amikor végül vértesztet követeltem, már három hónapos terhesvoltam. Andy furcsán nyugodtan fogadta, amikor megjelentema munkahelyén a terhesség hírével. Megvigasztalt egyöleléssel, mielőtt visszament volna dolgozni, s én dermedtenálltam a narancsszínű liftajtók előtt, a recepciós csak bámultrám. A recepcióssal valószínűleg ellentétes asztrológiai jegyben

születtünk vagy valami ilyesmi, mert a beszélgetéseink mindigtüskések voltak. Ő szűrte meg a hívásaimat, amikor Andy aztkérte, ne zavarják. A recepciós tagadta, de tudtam, hogy ígyvolt. Félresöpörtem minden gyengeséget vagy érzelmet és aztterveztem, olyan helyen foglalkozom az érzéseimmel, aholmagam lehetek. De amikor hazaértem, nem találtam a későbbrefélretett érzéseimet. Ez a színlelés veszélye. Elfelejted, hogymiről színlelted az elején, hogy nem létezik. Andy feltételezte, hogy abortuszra akarok menni, mert az ővilágában ez volt az egyetlen opció. Amikor aznap estehazajött, elkezdett a részletekről beszélni, például, hogy mikorkell szabadságot kivennie, hogy velem jöjjön a klinikára, éshogy egy egész napot vagy egy felet kellene-e kivennie.Felmelegítettem neki egy fagyasztott vacsorát és felszolgáltamneki az ütött-kopott alvó kanapénkon. Akkor vettem a kanapét,amikor zsugorian takarékos akartam lenni és borzasztó darabvolt. Fekete vászonnal borítva formátlan volt és billegett, és adíszpárnák mindig lecsúsztak róla. Naponta tízszer kellettvisszaraknunk őket. Ez a kanapé uralta a nappalit. Jelzés voltszámomra, emlékeztető, hogy semmit nem tudok rendesencsinálni. Még ahhoz sem voltam eléggé nőies, hogy jó kanapétválasszak. – Nem vagyok benne biztos, hogy meg akarok szabadulnitőle – mondtam. Andy rendszerint tiltakozás nélkül teljesítette akívánságaimat. Ez egy jó trükkje volt. Elérte, hogy az emberekúgy érezzék, ők irányítanak, de valójában arra használta őket,hogy mindent elintézzenek a számára. Persze, hogyberendezhettem a lakást úgy, ahogy akartam, de a trükk az volt,hogy nekem kellett megcsinálni az egészet. Így amikor adolgok rosszul sültek el, mint például a kanapéval, az sosemAndy hibája volt. Ebben az esetben azonban megláttam Andy egy olyan

oldalát, amit azelőtt még sosem. Csendesen határozott és nyíltvolt. Úgy tűnt, hogy mégis képes saját véleményalkotásra.Talán végig megvolt a maga véleménye, csak nem adta elő. – Ha gyereket akarsz, akkor egyedül fogod végigcsinálni. A gimiben lebuszoztam Washingtonba, hogy tüntessek aszabad döntés jogáért harcoló csapattal. Amikor a katonai,szabad döntés elleni csoport, az Operation Rescue megtámadtaNew Yorkot a Demokratikus Nemzetgyűlés idején, énönkéntesen beálltam a Nemzeti Abortusz Jogokért Ligaklinikákat védő csapataiba. Különböző klinikáknál jelentünkmeg este hatkor, összefogódzkodva láncot alkottunk ésmegvédtük az oda belépő nőket az utcai kellemetlenkedőktől,akik megbocsáthatatlan szövegeket írtak a tábláikra. Ritkánéreztem magam olyan tisztán a jó oldalon harcolva a rosszellen. Nekünk igazunk volt; ők tévedtek. Nem igazán meséltem el Andynek vagy bárkinek, mennyiremeg akartam tartani a kisbabát, hogyan harcolt a szívem azagyam által hozott döntéssel. Tizenkilenc voltam és a barátomnem akart gyereket. Inkább rajzszöget nyeltem volna, minthogy a szüleimhez forduljak segítségért. A barátaimkarrierközpontú művészek voltak. A választásom eleveeldöntetett. Penny konyhájában búslakodtam, a régi konyhámban és teátszürcsöltem. – Veszteség, az biztos – mondta. Néhány évvel azelőtt voltegy abortusza. – Nem bántam meg, de még mindig kísért. – Tizenkilenc évvel ezelőtt a szülőanyám ugyanezt abeszélgetést folytatta le a barátjával. Ő más megoldástválasztott. – Ő egy másik lány volt egy másik időben. Ez a te életed,nem az övé. De többet gondoltam a szülőanyámra, mint bármikorazelőtt, amikor meghoztam a döntést. S a gondolataimban nem

egy hosszúlábú balerina volt; egy lány volt, mint én, tökéletlenés teljes csődnek érezte magát. Azon tűnődtem, vajon ő isabban reménykedett-e, mint én, hogy a barátja megfordul, ésazt mondja, nincs egyedül. S a szemeiben ott lenne a csillogás,amikor egy férfi megváltoztatja a döntését. Családot ajánlana alánynak, egy kis bohém törzset. S a lány rögtön ugyanaztajánlaná cserébe. S a lány élete döbbenetes és meglepő módonváltozna meg. Amikor Bruneiben azt gondoltam, terhes vagyok, a babamegtartásának gondolata minden eshetőség ellenére olyanegyszerűnek, nemesnek tűnt. Talán mélyen belül végig tudtam,hogy sosem voltam terhes. A nevelőanyámra gondoltam ifjú házasként, ahogyporszívózta a barna szőnyeget a New Yersey-i lakásban, steltek a hónapok anélkül, hogy bármi gyökeret vert volnabenne, a belső részei csúszósak és üresek, és nem tudtairányítani őket. Arra gondoltam, ahogy kipipálja minden egyeshónap végeérhetetlen pillanatait, amíg az orvosokból ügyvédeklettek és a családalapítás olyan méretű projektté válik, amirőlkorábban sem ő, sem az apám nem is álmodtak volna. De aztán ott volt a kisbaba, a tökéletes és hibátlan kisbaba akarjaiban, rózsaszín takaróba bugyolálva és átaludta arepülőutat Chicagóból New Yorkba, szuszogva és édes,hintőporos újdonságként illatozva. S az anyám életedöbbenetes és meglepő módon változott meg. S egy pillanatra boldog volt. Nyár vége volt, szeptember kezdete – rendszerint a kedvenchónapom New Yorkban. De hát ezt csinálták az eszes lányok, a feminizmus korautáni lányok, akiknek volt jövőjük, nem igaz? Először azonigyekeztek, hogy ne csinálják fel őket, de ha a szerencsétlenbaleset bekövetkezett, akkor komoran elmentek aCsaládtervező Központokba és gyakorolták azt a jogukat, amit

anyáik oly kemény harc árán vívtak ki nekik. Megtették éstalán némi terápiára szorultak utána. Megtették és tudomásulvették a felsebzett szövetet, de akkor is megtették. Egy gyerek elképzelhetetlen teher volt. Tizenkilenc évesengyereket szülni olyasmi volt, amit a külvárosi vagy alakókocsiban élő középnyugati lányok vállaltak, akikegyébként is tudták, hogy nem valószínű, hogy a sorsuk máslehetne, mint az anyjuké. De anyám úgy nevelt, hogy kételynélkül higgyem, az én életem más lesz, mint az övé. „Az én testem, az én döntésem” üvöltöttem a Kapitóliumlépcsőjén évekkel azelőtt. S így is volt. Egyedül az éndöntésem volt, s végül egyedül ültem egy belvárosi épületmásodik emeletén. A hideg folyosón vártam hálóingben és papír papucsban, anyakamat kitekerve, hogy lássam a Batmant a tévén. A nők,akik velem vártak, azzal a könnyed nyíltsággal beszélgettek,ami gyakran uralkodik a körömszalonokban, az edzőteremben,az orvosnál. A velem szemben ülő nő latin volt, zöldszemű éskakaóbarna bőrű. Vastag dereka volt, de a lábai vékonyak ésformásak, keresztbe tette őket, miközben libabőrös lett ahidegtől. Azt mondta a mellette ülőnek, hogy már háromgyereke volt és tablettát szedett, amikor terhes lett. – Kilencvenkilenc százalékos hatékonyság, meg a seggem –horkant fel. Minden műanyagszéken ült valaki. A karjaim hozzáértek amellettem ülőéhez mindkét oldalon. Én senkihez nem szóltam. Andy génjei, gondoltam. Andy csodálatos, briliáns,muzikális génjei. Rájöttem, hogy valami visszafordíthatatlanküszöbén állok, sokkal inkább, mint bármelyik előzőleg hozottdöntésemmel. Egy részem megdermedt, haldoklott. Talán az arészem, ami olyan mélyen hitt a saját igazamban, a sajátjóságomban, a tényben, hogy én jobban csinálom majd, mint az

anyám, az anyáim, hogy mindkettőjüket túlragyogom majdmérhetetlen sok wattal. Lehagyom őket legalább ezer kilométerrel. Helyette végigmentem a folyosón, semmivel sem jobban,mint ők. Rosszabbul. Rosszabbul. Az egyik dolog, amit gyakran elmondanak az adoptáltgyerekeknek, hogy „a szülőanyád annyira szeretett, hogyodaadott nekünk, hogy jobb életed legyen, mint neki”. Ez talánigaz. Az is igaz lehet, hogy ha csak egy kicsit jobban szeretettvolna, akkor megtartott volna. Én nem szerettem eléggé a kisbabámat. De szerettemazokban az utolsó pillanatokban. Éreztem, hogy velem van. S afejemben a „magzatfejlődési stádiumok” képe lebegett, agipszformák a Természettudományi Múzeumban, ahová apámgyerekként vitt el az élet csodáját megnézni. Vajon hogy nézett ki a babám? A szemhéja. A fülei. Akezei, amiket a kis, szaporán verő szíve előtt font össze. Az asztalon feküdtem a kis operációs helyiségben, a lábaimfelszíjazva a lábtartókra, a hálóingem derékig felhajtva és egytízcentis papírtörlő keresztbe rakva a combom felső részén.Mindig nehezen találták meg a vénámat. Az aneszteziológusfelsóhajtott és megszúrt néhányszor. – Ha lenne szíves abbahagyni a reszketést, akkor be tudnámszúrni ezt a tűt. Néma könnyek peregtek a halántékomon keresztül ahajamba. Végül megéreztem a tűt a könyökhajlatomban ésaztán a dagadást a torkom hátuljában, majd az álmosítómelegséget. Mielőtt a szürkületi zóna álma a semmibe ragadott volna,abban az egy pillanatban apámról álmodtam a kórházban. Nemlátni kell egy vénát, hanem megérezni. Visszatérő álom volt,legalább részben az emlékezetemből eredt. Tizenkét évesen petefészek cisztáim voltak, olyan

fájdalmasak, hogy az orvosok majdnem kivették a vakbelemet.Ennek eredményeképp állandóan kórházba jártam, de nembántam. Jobban szerettem a kórházat, mint az iskolát. Azemberek gondoskodtak rólam és csokit hoztak és pároltzöldbabot ettem kenyérrel és kis dobozban hozták a vajat,egész nap pizsamában néztem a tévét. Apám szabadságot vettki, hogy velem maradhasson. Ő is szerette a kórházakat. Azorvoslás volt az igazi szerelme. Orvos akart lenni, de képtelenvolt eléggé koncentrálni, türelmetlen volt és képtelen volt jólbánni a betegekkel. Azt mondja, ezért választotta inkább apénzvilágot helyette. Egy gyakorlatlan laboráns megszúrta akaromat. Ezt a részt szerettem legkevésbé a kórházban.Elfordítottam a fejem és ugyanazok a néma könnyek peregtekaz arcomon. Apám a helyiség másik sarkából figyelt, amíg adühe el nem söpörte a mértéktartását és felemelte a laboránst agallérjánál fogva a székből, odavágta a falhoz. A torkánálfogva tartotta ott a fickót és egy fenyegető mutatóujjat rázott azorra előtt. – Nem látni kell egy vénát, te kibaszott idióta. Érezni kell! Leejtette a férfit és leült mellém, szelíden és ügyesenkitapogatta a vénát a könyökhajlatomban, mielőtt bevezette akatétert elsőre. Nem tudom, hogy ez hallucináció volt-e vagy valóság, deazt tudom, hogy amikor újra lejátszom ezt a pillanatot afejemben, akkor nagyon szeretem az apámat. Andy kocsival jött értem a klinikához. Sírt a liftben, amikormeglátta az arcomat, de otthon kitett és visszament dolgozni.Amikor később hazajött, hozott egy Ben és Jerry kazettát ésbecipelte a tévét a hálószobába, megtörve a kemény „nincs tévéa hálóban” szabályomat. Fájt. Nem görcsölt, mint ahogymondták. Egyáltalán nem görcsöket éreztem. Olyan volt,mintha valami kivezető utat vágott volna belőlem a karmaival. Egyik betétet a másik után véreztem át. Andy talált egy

barátot, akinek volt Vicodine-ja. Bevettem egyet. Aztán mégegyet és varázslatosan betakart az elfogadás puha felhője, amiátlebegett velem egy könyörtelenül álomtalan alvásba. Amikor felébredtem, egy nagy vörös folt várt a lepedőn, aszélei már barnásra száradva. Valami baj volt. Bevettem mégkét Vicodine-t és azt gondoltam, ha lenne egy Vicodine fám,egy sosem kimerülő készlet, minden problémám meg lenneoldva, beszívná a föld, mint a vajat a meleg pirítós. Amikor a vérzés délutánra sem állt el, felhívtam azorvosomat és üzenetet hagytam neki. Fontolgattam, hogybemegyek az ügyeletre, de a szombat délutáni ügyeletgondolata New Yorkban visszavezetett a Vicodine-os üveghez,aztán vissza az ágyba, összehajtott törölközőt tettem magamalá. Eltartott néhány napig, mire megszűnt a vérzés. Az orvosazt mondta, a „visszamaradt termékek” okozták, olyanszövetek, amiket nem távolítottak el rendesen. Visszamaradttermékek. Próbálsz kibújni a tetteid következménye alól, de amaradék mindenhová követ. Azt mondta, fájdalmas és ijesztő,de alapjában ártalmatlan jelenség. Néha azon tűnődömmostanában – miután számtalan hormoninjekciót nyomtam ahasamba, egyik klinikáról a másikra mentem olyantermékenységi kezelésekre, mint „A nyolcadik utas a halál”, deegy sem működött –, hogy esetleg nem volt igaza. Összegömbölyödtem egy melegítőpárna körül és egytévésorozatot néztem. Vége lett, és csak néztem tovább a tévét. Az orvosok a klinikán azt mondták, egy-két napon belülfelkelhetek, így Andy nem értette, miért nézem hetekig ágybóla tévét. Nem a fájdalom volt az oka. Az néhány nap alattelmúlt. S a Vicodine is eltűnt néhány napra rá, s a meleg semmihelyett egy gödröt, egy krátert, egy fekete lyukat találtam,aminek a széleit a visszamaradt termékek szegélyezték. Bele akartam zuhanni abba a fekete lyukba és olyan kicsivé

válni, hogy a nyomás millió darabra repesszen, robbantsa fel azarroganciámat és a meggondolatlan döntéseimet, robbantsa fela lerázhatatlan szomorúságot, a nehéz követ, amit belülrőlkötöttek a nyakamba. Fel akartam adni és felrobbantani azénemet. Nem igazán tudtam rátalálni, az ostobára, a kudarcotkudarcra halmozóra. A saját ősrobbanásom. Kérlek,könyörögtem akárkinek, akire tartozik, hadd essek darabokraés hadd kezdjem újra.

22. fejezet Carrie Gardner volt a neve. Csintalanul hangzott ésközépnyugatinak és egyszerűnek, mint egy reptéri jegykezelő,egy pincérnő vagy egy óvónő neve. Lassan és reszkető lábakkal kezdtem kiemelkedni arémületemből. Penny könyörgésére elkezdtem terápiára járniegy Paul Pavel nevű orvoshoz. Mindennap hévvel mentem abelvárosi lakására. Hihetetlen reménnyel teli ember volt, akifélig megfagyott állatokat mentett télen a Central Parkból, egyember, akit magát félig fagyott állapotban mentették ki a hóbólaz amerikai katonák Auschwitz felszabadítása után. Paulkinyújtotta tetovált karját felém, megérintett és engem iskiolvasztott. Kivezetett a depresszió legsötétebb részéből, amiaz abortuszomat követte. Paul egyebek közt meg volt róla győződve, hogy a biológiaiszármazásom sokkal fontosabb nekem, mint amennyireelismerem. Szerinte kapcsolat volt az anyám elvesztése és azabortuszom miatti bénító bűntudatom közt. S ahogy a terápiaközben mindezt előástuk, Johnny felhívott a szülőanyámnevével. Johnny éppen otthon volt a zsidó újévi ünnepekre, megintegy másik kollégiumból. Szokás szerint megint nem figyeltemaz ünnepekre, kivéve, hogy felhívtam a szüleimet és ahagyomány szerint azt kívántam nekik: „jó évre legyetek

beírva”. S bár nem hiányzott az álszentség, a pénzközpontúválett ünnep, a hagyomány ridegsége, olyan szomorúságotéreztem, amit nem tudtam megfogalmazni. Talán az ünnepekmiatt sóvárogtam az időszak után, amikor valami olyanvalószínűtlenben hittem, mint Isten, vagy olyan időszak után,amikor része voltam valaminek. Valaha az ünnepeken távoli unokatestvérek rohantak le atemplom előterében széttárt karokkal és rúzsos mosollyal,Chanel No. 5 parfümöt árasztva. Emlékszem rá, hogy azarcomat olyan gyapjúkabátokhoz szorítottam, amik túl melegekvoltak egy napos szeptemberi New Jersey-i napon. Emlékszem,ahogy kiszöktem a gyerekek részére fenntartott földszintihelyről és körbesétáltam a templom kertjében, miközben a napátsütött a leveleken, amik olyan színesek és átlátszóak voltak,mint a templom ablakai. Emlékszem a mézbe mártottalmaszeletekre, amik olyan édesek voltak, hogy belesajdult azember foga. Johnny, aki tíz évvel később annyira vallásos lett ésmindezt, sőt még több hagyományt mondhatott a magáénak,abban az időben még tehetséges tolvaj volt. A szüleink mindigazt mondták, nincs információjuk a vér szerinti szüleinkről. Azegyetlen születési bizonyítványon, amit valaha láttunk, örökbefogadó szüleink szerepeltek szülőkként. Pont. Bármilyen előzőfeljegyzés örökre le volt zárva. A papírok olyan kitartóanbizonyították ezt, és a szüleink is kitartottak emellett. Johnnyaznap azért hívott, hogy elmondja, sikerült bizonyítékottalálnia a szüleim történetére. A szüleimnek igenis volt információja a vér szerintiszülőkről. Johnny úgy találta meg, hogy feltört egy lezártdobozt. Talált részletes információt magáról is, mivel fiatalabbvolt, és az örökbefogadási törvények akkor már lazábbakvoltak. De számomra talált egy nevet – egy nevet és egy rövidtörténetet, amit egy ügyvéd leveleiből állított össze, és egy régi

címet. Minden, amit Johnny felfedezéseiről tudok, az abeszélgetésünk emlékeiből fakad. Sosem láttam a papírokat asaját szememmel. Biztos vagyok benne, a szüleim most mármegmutatnák őket, de nem tudom rávenni magamat, hogymegkérjem őket rá. Ez még mindig egy érzékeny területszámukra és a bűntudat forrása számomra. Bűntudatot érzek, hogy kutattunk, hogy egyáltalán érdekeltminket. Szégyellem, illogikus módon, hogy hazudtak nekünk. Halványan emlékszem, hogy Johnny beszélt régiújságkivágásokról egy vér szerinti apáról, aki megpróbáltavisszaszerezni a felügyeleti jogát. De ez talán csak hasonlít azén életemre és a Jog és Rend” című sorozat egyik epizódjáraemlékeztet leginkább. Olyan furcsa pillanat volt, hogy nememlékszem mindenre tisztán, amit mondott. De arra emlékszem, hogy volt bizonyíték arra a történetre,amit a szüleim mindig mondogattak nekem. Azt vártam, talánez is hazugság lesz, de igaz volt. A szüleim igazat mondtakarról, hogy szülőanyám balerina volt. Csak akkor jöttem rá,mennyire kapaszkodtam ebbe a részletbe, amikor avisszaigazolás miatt hatalmas megkönnyebbülés öntött el. Egy fiatal balett-táncos Chicagóban kisbabát vár, akire nemtud gondot viselni… Felírtam a nevet és a Highland Park címét Illinois-ban egydarabka papírra és betettem a fiókba. Valahol volt egy asszony,akihez a név tartozott, aki egyszer ráírta ezt a címet aformanyomtatványokra, amikkel örökbe adta a kisbabáját. Azenélődobozbeli anyám, szépen elzárva a szatén lepedők és egyhangfelvétel közé, egy hercegnő, akit az átok hattyúváváltoztatott. Canie Gardner. Egy reptéri jegykezelő, egypincérnő vagy óvónő. Egy név, ami nem válasz volt, hanemkérdés, amire úgy döntöttem, megkeresem a választ; csak mégnem tudtam, hogyan.

Szokásommá vált akkoriban New Yorkban elsétálni azegyik nemzetközi újságos standra és venni néhány gyönyörű ésismeretlen fényes papírra nyomott magazint, amiket egy CaféOrlin nevű kávéházban olvastam el a Nyolcadik utcában.Azelőtt itt Ed Hardy-pólókat árultak (és palackozott vizet,irodafelszereléseket és zuhanyfüggönyöket). Don Ed Hardyművész volt, aki egy Tattootime című magazint adott ki. Amintmegfogtam a magazint, horogra akadtam. Minden egyesTattootime egy adott téma köré szerveződött: új törzsiviselkedés, élet és halál tetoválások, művészet a szívből, zeneiés tengeri tetoválások. Ahogy az történni szokott a tetoválásiránt érdeklődő emberekkel, a rajzok és a tetoválás történetemegpendített egy húrt a szívemben. A San Franciscóban élőtetováló művész, aki az én tetkóimat csinálta, azt mondta, hogya tetoválás istenei megjelennek számodra, amikor eljön azideje. Néztem a magazin lapjain az embereket és azonnal bajtársiérzéseket váltottak ki belőlem. Én is kalóz voltam, tengerész,prosti, gengszter, egy mellék attrakció, de senki nem tudta.Senki sem látta. Az jutott eszembe, hogy valóságosabban kellélnem vagy alakváltó lesz belőlem – bármit megtesz, amitkérnek – az életem hátralévő részére. A tetkó istenei megjelentek előttem. Pont ilyen drámai volt adolog. Amint elkezdtem kiagyalni, mi legyen az első tetkóm,azonnal megjelent előttem a terv, hogy nézzen ki az egésztestem. Ha a történetem a testemre van írva, többé nem csábítsemmi arra, hogy azzal bolondítsam az embereket, normális,hétköznapi lény vagyok. A tetoválást az én radikálisüzenetemnek szántam a maradandóságról és a mulandóságról.Ez volt a skarlát betű, amit büszkén hímeztem volna amellemre. A Tattootime-ban olvastam, hogy Borneó szigetén, Saeawakesőerdejében, nem messze a brunei királyi yachtoktól és

palotáktól meg a kocsigyűjteménytől, élnek a maorik, akiktetőtől talpig kitetoválják magukat egy csontvésővel. Aspirálban haladó fekete tintával készült tetkók szent jelek. Amaori harcosok megszentelik vadságukat a bőrükön. A törzsimotívumaik eljutottak a nyugati világba és feltűnnek asúlyemelők karján Venice Beachen és az utcai punkokon aTompkins Square Parkban. Míg én a palotában ültem Brunei-ben és történeteket szőttem Robin számára, amik elporlottak alevegőben, néhány kilométerrel odébb törzsi harcosok abőrükön örökítették meg a történeteiket. Eldöntöttem, hogy a következő elemek hiányoznak atörténetemből: meg kellett találnom a szülőanyámat ésszükségem volt egy tetkóra. Meg akartam találni magamat,ugyanakkor meg akartam alkotni magamat. A két dologváratlan módon találkozott. Átnéztem a magazinokat éstaláltam egy tökéletes tetkóművészt. A fickót GuyAitchisonnak hívták és Chicagóban lakott. Az a nagyszerű atetkóval kapcsolatban, hogy nincs lehetőséged a kételyluxusára. Fel kell vállalnod a döntésedet mindörökre. Egy fiatal balett-táncos Chicagóban kisbabát vár, akire nemtud gondot viselni…

23. fejezet A repülőn Chicago felé kettős küldetésem tudatábanelaludtam, és félálomban Robinra gondoltam. Végül is addigramár repülőn kellett volna ülnöm útban vissza hozzá és avilágához. Ki volt most ott helyettem? Valaki más beült már aszékembe, s ha igen, a herceg teljesen el is felejtett? Azt nem mondhattam, hogy hiányzott, vagy hogy az időbőlkiszakadt kis világát hiányoltam, de egy részemnek, s nem csaka Patti Hearst felemnek fontos volt. Egy részem emlékezett azarcára furcsa pillanatokban, ahogy barackot eszik a hotelreggelizőasztalánál, ahogy a reggeli fény forró fehér csíkokat

vet az ágyneműre, miközben ő munkába készül. Nem csak a Brunei lányoknak kellett szerepet játszaniuk.Robinnak is volt egy olyan élete, amelyben egyik szerepet amásik után játszotta. Még a hercegek is belefáradnak néha ahercegségbe. Voltak pillanatok néha éjjel, amikor betege volt apartiknak, olyan reggeli pillanatok, amikor tíz perccel továbbheverészett, mielőtt eleget tett volna a szigorú napirendjének.Pillanatok, amikor túl gyorsan vezette az autóját a kanyargósutakon és azon tűnődtem, vajon nem akart-e csak vezetni éshátrahagyni mindent. Ezek voltak a pillanatok, amikorbesurrant őrizetlen tudatomba, amikor álmos voltam vagy egyparkon sétáltam át, vagy egy repülő ablakán néztem ki. Andy is eszembe jutott. Nem kísért ki a reptérre. Persze,megint dolgozott. Alig járt már haza, amikor ébren voltam. Mindig a rossz lóra tettem. Csak azokat szerettem, akikotthagytak a sóvárgó ürességgel a hasamban. A szerelembenbalfék voltam. De azt mondják, a végső tetkó az, amelyiktől aszamár zebrává válik. Én pont ebben reménykedtem. Az elsőtetkóm egy nagy esemény, egy életemet megváltoztató tetkó.Ez egy lila kígyó, amely a köldökömből bújik elő spirálisan ésátvonul az egész hasamon, végül egy virágzó kertté válik, éstesz egy kanyart a bal combom tetején, majd visszafordulva azegész puncimat hegyes szörnyfogakkal veszi körül. Mostanában már láthatod a tetkómat néhány tetoválásrólszóló könyvben. Mielőtt belefogott, Guy bölcsen megpróbált eltéríteni apuncitetkó gondolatától. – Talán előbb egy másik testrészedre kellene tetováltatnod,hogy lásd, milyen érzés. Azt feleltem neki, hogy teljesen biztos vagyok benne, hogyát akarok alakulni. Megvonta a vállát. Nem a tetkóművészek hatásköremegakadályozni,hogyazemberekostobákés

melodramatikusak legyenek. Guy híres volt a sc-fi hatásútájairól, és mesés részletekben bővelkedő mérgező kertjeiről.Ha az első tetkóm helyét nem is a legbölcsebben választottammeg, legalább gyönyörű. Az egyik nem túl eredeti kérdés, amit a teletetováltembereknek feltesznek, amikor sétálnak az utcán: „És fájt?”Egy barátom San Franciscóban egy pólót visel a „Baszd meg,igen fájt” felirattal. Az egész idegrendszerem összezavarodott.Amikor Guy a bordáimat tetoválta, olyan volt, mintha anyakamon dolgozott volna. Remegtem és izzadtam, és végülkialakítottam valami elviselhető közelséget a fájdalommal. Atetkókészítők azt mondják, hajolj bele. Amikor belül márteljesen összekavarodtál, a tetkó fájdalma metaforává válik: ezelviselhetetlen, mégis túl tudom élni. Másnap úgy ébredtem, mintha valami szörnyű út haladna áta hasamon és volt egy kis lázam, de fel voltam dobva, hogymegkaptam a belépőkártyámat egy új klubba. Kirándulnimentünk Guy-jal és a barátnőjével. Megettünk egy marékravaló kábító gombát és elmentünk a természettudományimúzeumba egy óriás rovarokról szóló kiállításra. Sétáltunk azélénk kék chicagói ég alatt és a szél feltámadt a tó felől és átfújta túl vékony ruhámon keresztül, s lehűtötte az égő bőrömet. Amikor beléptünk a múzeumba, a jegyárusnő megkérdezteGuy-t, mennyiért tetovál. Ez a második legnépszerűbb kérdés a„fájt-e” után. Aznap Guy-jal megkaptam az első leckét arról,milyen, ha tetkód van. Amikor idióták állnak eléd, akkor rutinból kell elintézniőket, akármilyen helyzetbe hoznak is. Úgy kezelnek, mintvalami őrültet. S akkor mi van? Ezzel mit kezdesz? Mitkezdene vele Patti Smith? Guy úgy nézett ki, mint Al Jourgensen, csak ibolyakékszeme volt. Egy morgással válaszolt a nőnek és egy„feláldozlak a sátánnak, bébi” tekintettel. Két napot töltöttem

Guy-jal és megállapítottam, hogy éppen annyira tudott kedvessrác lenni, mint amennyire maró hippi is. Valójában édes fickóvolt. A sátán már a pokol bejáratánál visszafordította volna. Afélelmetes oldalt csak játszotta, de a jegypénztárosnak ez elégvolt. Bent a rovarok színesek voltak, s úgy foszforeszkáltak,mintha egy másik bolygóról jöttek volna. Egy párhuzamosuniverzumba léptem. Néztem, ahogy visszatükrözi a képemetegy bordó skarabeusz áttetsző szárnya, ami kétszer akkora volt,mint én. Talán a hallucinogén gomba okozta, vagy a tetkóistenek tündérpora, de azzal a szédítő érzéssel tántorogtam,mint első éjjel a szingapúri balkonon: ott van, a lány, aki lenniakarok, valódi és szégyentelen és merész technicolor színekbenjátszik, még nem elérhető, de közel van. Úgy éreztem, valami alapvető dolog került a helyére velemkapcsolatban a tetkó miatt. Másnap felugrottam egy vonatraHighland Park felé, hogy megtaláljam egy másik hiányzórészemet. Nem tudom, mire számítottam, de a Highland Parkmegálló csak egy járda volt a külváros közepén. Az a fajta hely volt, ahol a bejáró üzletemberek leparkoltákaz autóikat és vonatra szálltak a belvárosba. Nem gondoltamrá, hogy kocsit béreljek. Magammal hordtam a jogsimat, deazóta nem vezettem, hogy tizenhat évesen leléptem otthonról, sakkor sem ment jól. Hozzászoktam, hogy a metró szinte azajtóig visz, bármerre akarok menni. Átvágtam a parkolón az út kanyarulatához, ahol élénkforgalmat láttam és elkezdtem stoppolni. Nem volt máslehetőségem, vagy mehettem volna egyenesen vissza. Mindigakaraterővel pótoltam, ami a tervezés terén hiányzott belőlem.Egy fekete Cadillac egy szerencsére nem tapogatós sofőrrelelvitt a Highland Park Kórházhoz, egy nagy téglaépülethezhosszú rózsaszín virágágyásokkal. Végigkóboroltam a hosszúfolyosókon az irattárhoz, ahol értetlen szemekkel néztek rám.

– Nem segíthetünk Önnek semmiben – mondta egy nőgyöngyházfényű zöld karmokkal. – Furcsa vagy és kivételes – feleltem a körmeire nézve,kedvenc filmemre, a Kabaréra utalva ezzel. Mégkifejezéstelenebbül nézett rám, ha lehetséges. – Tudja. Sally Bowles. Zöld körmök. Furcsa és kivételes. Nem tudta. – Próbálkozhatna a Megyei Jegyző hivatalában. A születésianyakönyvi kivonata miatt. Persze ott sem találtam semmit. S már megvolt a hivatalosszületési anyakönyvi kivonatom. Az semmit nem mondottszámomra. Kitörölte a történetemet, mintha sosem létezettvolna. Elmentem a szülészetre, mert jobb nem jutott eszembe ésvereségnek éreztem volna olyan gyorsan visszavonulni. Amikor átnéztem az üvegen a szobába, ahol a kisbabákmocorogtak, elöntött a bolti tolvajok hideg adrenalinlökete.Miért éreztem úgy, hogy rosszban sántikálok? A migrénkezdeti tüneteivel és érzelmi ürességgel távoztam. Már csak egy nyom volt a tarsolyomban. Már profinaktartottam magam a stoppolásban és leintettem egy másik autót,hogy vigyen el arra a címre, amit egy darabka papírrajegyeztem le. A Highland Park házai előtt a gyep pont úgynézett ki, mint a feltörekvő kisvárosban, ahol felnőttem ésugyanazt váltotta ki: rettenetes félelmet. A fák éppen elkezdtekrügyezni, a kis levelek szegélye még csak ígérte az élénktavaszi színeket. Néztem a csinos kis házakat és boltokat és a reménytelenségérzése söpört át rajtam. Klausztrofóbiás lettem és a jobbszemem előtt fehér foltok jelentek meg. Olyan érzés volt,mintha az agyam felét egy idegen faj elektródáival tesztelgettékvolna. Egy percig azon gondolkodtam, talán asztmarohamomlesz, de csak képzelődés volt. A külvárosba tett utazások

asztmát, migrént és ritka betegségeket váltottak ki belőlem. A korosodó „zsidó mintafeleség” típusú sofőr megszidott astoppolásért, aztán kikérdezett az utazásom célja felől. Afrancia manikűrös műkörmeivel dobolt a kormányon. Anyámragondoltam – az igazira és az örökbefogadóra –, a sok,másokkal egyeztetett közös autóhasználatra, miközben alégkondi teljes erővel működött. A fekete keretes szemüvegéregondoltam a sötétített üveggel, az ujjaira, amik bedagadtak akorai ízületi gyulladástól, de még mindig formásak éstökéletesen manikűrözöttek voltak, ahogy körbefonódtak akormányon. – Egy régi barátot keresek – feleltem a hölgynek. – Mi a neve? Vagy száz éve élek itt. Talán ismerem ahölgyet. Vagy urat? – Hölgy. Carrie Gardner a neve. – Gardner. Talán volt egy Gardner, a lányom felettiosztályba járt a felső tagozatban, de nem ismertem a szüleit. Az volt az érzésem, csak kitalálja az egészet. Olyanfajtanőnek tűnt, aki nem bírja elviselni, ha rajtakapják, hogy nemtudja a választ. – Sose veszek fel stopposokat, tudod, de láttam, hogykedves lány vagy. A lányom Michiganben járt iskolába, mielőttotthagyta. Most a Hálás Halottak nevű rockbandát követimindenhová. Úgy gondolja, hogy aktivista. Nevetséges. Olyanokos az a kölyök. Arra gondoltam, a lányom is állhatna így azút mellett. Szeretném, ha neki is valami normális ember állnameg. Mit mondana az anyám? A lányom a New York Egyetemrejárt, mielőtt otthagyta. Mostanában ide-oda repked New Yorkés Délkelet-Ázsia között. Azt hiszi, hogy színésznő.Nevetséges. Olyan okos az a kölyök. Az asszony megnézte a gyűrött papíromat a címmel és kitettegy farmház típusú külvárosi épületnél, ami egyszerűnek és

biztonságosan középosztálybelinek tűnt. – Biztosan rendben leszel? – kérdezte. – Igen. Innen már elvisz valaki. Nagyon köszönöm. Fontolgattam, hogy megkérem, várjon egy percet, aztánvigyen vissza az állomásra. Nem úgy nézett ki, mint akinek soka dolga. De úgy döntöttem, nem teszem. Biztos voltam benne,igent mondana, de nem akartam tovább beszélgetni vele, nemakartam, hogy emlékeztessen a saját anyámra, és azárulásomra, ahogy éppen nyomozok a másik után. Egy holdvilágképű asszony nyitott ajtót és hunyorogvanézett rám, s kisimított egy hajfürtöt az arcából. Azt mondta,csak egy évvel azelőtt költözött oda, és nem tudott semmit.Mielőtt beköltözött volna, egy család lakott ott három évig, denem emlékezett a nevükre. Carrie talán azzal a családdal élt,akik még azelőtt laktak ott. Vagy még az azelőttiekkel. Csaktalálgatott. Tizenkilenc év hosszú idő, végül is. Tizenkilenc évhulláma söpörte el a homokvárakat, ha Carrie valaha is építettilyesmit. – Van bárki az épületben, aki tizenkilenc éve is itt lakott? -kérdeztem. – Nem tudok róla. Ez egy fiatal lakóközösség. Családoskörnyék. Elnézést, mondaná még egyszer, hogy ki maga? A szellemtörténetekben mindig valami szörnyű tragédiahagy nyomot maga után, egy olyan durva támadás, ami utánmaga az idő is félrelép, hogy engedje az áldozatot a tetthelyenkóborolni és feldolgozni az igazságtalanságot. De mi van ahétköznapiszemélyestragédiáinkkal,aprózaiigazságtalanságokkal, amikről nem készül rendőrségifeljegyzés, nincs hozzá közönség? Ezek elmosódnak, amikor akövetkező család beköltözik az edényeivel. Gondolom,maradhattam volna még egy ideig a környéken és jobboknyomozó újságíró is lehettem volna, de hirtelen elöntött ahányinger és felerősödött a bénító fejfájás.

Lestoppolni az állomásig nehezebbnek bizonyult, mintgondoltam. Egy órán keresztül sétáltam egy széles úton,mielőtt bárki felvett volna, ostobának éreztem magam, ésegyszer megálltam hányni egy bokorban. Máskülönbeneseménytelen volt. Nem tudom, mire számítottam. Valahogyfontosnak tűnt látni ennek a városnak a színeit, érezni a szagát,bár csak ugyanazt az őszi illatot éreztem, mint máshol,ugyanazokat a fákat és kórházi tálcákat láttam, mint bárholmáshol. Szégyelltem a látogatásom a szülészetre, a sajátszentimentalizmusomat. Hazafelé a vonaton az ablakhoz támasztottam az arcomat ésJoni Mitchellre gondoltam, az énekesnőre. A gimibeneldöntöttem, hogy rá hasonlítok, függetlenül a finom,manószerű vonásaitól. Elsőre nem úgy néztem ki, mint ő, demás módon, a saját csontrendszeremet érzékelve, én láttam ahasonlóságot. Még úgy is énekeltem, mint ő, amikor egyedülvoltam. A színpadon a zenés darabokban klasszikus alt voltam,de a titkos pillanataimban úgy énekeltem, mint ő, magashangon és leheletfinoman, népies beütéssel. Olvastam a Rolling Stone magazinban, hogy Joni Mitchellhajdanán örökbe adta a kisbabáját. Ez a kisbaba a rák jegyébenszületett, amit megénekelt a „Kis zöld terület” című dalában.Biztos voltam benne, hogy én voltam az a baba. Nemfoglalkoztam a ténnyel, hogy oroszlán voltam. Ne is törődj aténnyel, hogy az 1971-es album ezzel a dallal két évvel azelőttjött ki, hogy én megszülettem. Ne is foglalkozz vele, hogy nemvagyok az a szőke, kékszemű manó típus, mint Joni. Kizártam az ellentmondó tényeket, és kétségtelenül tudtam,hogy szülőanyám Joni Mitchell volt. Mert a lelke olyan volt,mint az enyém. S nem egy olyan anyára volt szükségem, aki atestében hordott. Anélkül megvoltam. De meg kellett találnom,honnan jött a szívem. A szívem elutasította, hogy mindörökreárva legyen.

Nem azért szereztem be a tetoválást, hogy hirdesse, „ittjártam”, amit a felüljárókra firkálnak fel, hanem hogy mutassa,„ezeken a helyeken jártam”. Itt láthatóak a hegyek és völgyek,amik a szemhéjam belsejébe vésődtek. Mert még amikor azálmaidat elveszted, az anyádat elveszted, a kisbabádatelveszted, a szeretődet elveszted – még akkor is veled marad atörténeted. A tetkóimmal saját tanúmként és történetírókéntszolgálok a magam számára. Az első tetkót még sok másik követte. Mostanában azemberek úgy futtatják néha végig az ujjukat a tetkóimon,mintha Braille-írás lenne. Ez a tapogatás néha az idegeimremegy. Olyan emberek, akik nem is ismernek, kinyújtják akezüket felém és megragadják a karomat, végigfuttatják atenyerüket az alsókaromon. De megértem őket. A tetkóimélettől vibrálnak. Tartsd oda a füled és meghallod az óceántBeach Havennél, hallod majd a kitartó kopogást egy ajtónBruneiben, hallod a vonatot kihúzni a Highland Parkállomásról. Hagytam Highland Parkot semmivé foszlani magam mögött.Az a város nem tartogatott nekem semmit, a legkisebb jelétsem, hogy volt ott valaha egy lány, aki terhes volt velem, átadtaa gondolatait, a félelmeit, talán az utolsó névtelen családnállakott vagy az előzőnél; senki sem emlékszik rá. Küldetésem sikertelen volt, de legalább rájöttem valamire.A városban a levegő ezer tonnával nyomott, de a vonatontávolodva olyan könnyűnek éreztem magam. Felismertem azidő változó súlyát – a múlt terhét és a pillanat könnyűségét. Amit kerestem, nem Highland Parkban volt, és nem is egymásik helyen. Néha csak egy Joni Mitchell-dal elég hozzá,hogy tudd, ki vagy. Néha véletlenül rátalálsz egy külföldierkélyen hajnalban. S néha a történeted felveszi egy lila kígyóalakját, ami a köldöködből kanyarodik elő, mindörökrebevésve a bőröd alá.

24. fejezet Egy tetovált kígyó jobb, mint egy élő. Ittam egypresszókávét és Varia, a kegyetlen burmai piton ketrecébebámultam. Csak rendkívül furcsa takarítónőm, Shakti, akimaga is részben hüllő lehetett, nyúlhatott hozzá könyékig érőkesztyű nélkül. Akartam egy háziállatot, de minden aranyosprémes be volt tiltva a házban, így egy nap besétáltam a LowerEast Side-on egy állatkereskedésbe és Variával távoztam.Mindig szerettem a kígyókat és azt hittem, jó lesz egy otthon.Tévedtem. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen megrázó lesz élőegérrel etetni a kígyót. Még annál is megrázóbb volt, amikortanácsot kértem Varia agresszív természete miatt és az eladó aboltban azt mondta, öljem meg előbb az egereket. Azt mondta,ez leépíti Varia gyilkos ösztöneit. Halálra váltan néztem rá. Énvoltam a kislány, aki cipősdobozban temette el a hörcsögét,amit festéssel szarkofágnak álcázott és hetekig könnyezett asírjánál. De én vettem a kígyót és az én felelősségem volt.Hátam mögé utasítottam a lányt, aki valaha kastélyokat építettlegóból. Utána minden alkalommal, amikor Varia etetése eljött,sírtam és papírzacskóba tettem az egeret. Aztán esdekelvebocsánatot kértem tőle és a falhoz csapkodtam a zacskót. Azegeret bedobtam az akváriumba, ami még órákig rángatózott,Varia oda se figyelt rá, én meg fuldokoltam a bűntudattól.Szörnyű volt. Andy nem volt hajlandó etetni Varlát. – Te akartad, te eteted. Ezerszer rosszabb volt, mint a mellényúlásom a kanapéval.Varia testesítette megminden rosszdöntésemet,összetekeredve és rám sziszegve a büdös ketrecéből. Aznapreggel azon gondolkodtam, hogy a faszba fogom megmozdítaniazt a hatalmas terráriumot, és kit vehetnék rá egy gonosz kígyó

adoptálására, amikor csengett a telefon. A legendás belvárosi színházigazgató, Richárd Foremankeresett, hogy elmondja, szerepet kaptam a legújabbdarabjában, Sámuel „Nehéz problémák” című darabjában.Mikor letettem a telefont, sikítoztam és táncoltam, mint egyháziasszony, aki megtudta, hogy Ed McMahon a nappalijábanforgat majd. El akartam mondani Andynek, de az asszisztense nemkapcsolta. Úgy döntöttem, átsétálok a stúdiójába ésszemélyesen mondom el neki. Utasíthatta az asszisztensét,hogy ne kapcsoljon senkit, de nem mondhatta neki, hogyfordítsa vissza az ajtóból a barátnőjét. Nem az volt mindenvágyam, hogy egy munkamániással éljek, még ha ő fizette is aszámláinkat. A Wooster Streeten átvettem Richardstól aszövegkönyvet, miközben Andyhez igyekeztem. A darabban Steven Ratazzival és Thomas Jay Ryanneljátszottam, két mesésen tehetséges színésszel. Én játszottamMaria Helenát, aki egy szellem/ördög/parázna/nővér MarilynMonroe típusú figura volt. A legszebb időm érkezett el NewYorkban, amikor a Mott utcai lakásból a St. Mark templombasétáltam az első próbákra. December eleje volt és a testemben forróság buzgott akabátom alatt, az orrom hegye félig lefagyott a szélben. Afejemben egy régi dal pörgött, „Az utca, ahol élsz” – gyakransétáltam le azon az utcán előtte, de sosem lebegtem a járdafelett addig –, a különc zenés színházi hátterem mindigmegakadályozta, hogy újjászülessek az avantgarde világában. Benyitottam a kovácsoltvas kapun, elmentem amegvetemedett bejárati ajtó mellett, végig a templom mellettikőjárdán, keresztül a sírkerten és végül vissza a színházba. Richárd olyan darabokat állít színpadra, amelyek nemigazán színdarabok. Inkább háromdimenziós költemények vagyfilozófiai értekezések óvodai rigmusokba rendezve. Szerepet

kapni egy darabjában annyit jelent, hogy beállsz atudatalattijában lebegő homályos figurák közé és ott keringszegy pár hónapig. Ez felváltva volt fennkölt és őrjítő. Richárd egy kedves, zseniális pasi volt és ugyanakkor egymániákus, leereszkedő kényúr. Teljesen kicseréltette adíszleteket minden pár napban, akadályokat állíttatott még fel,mint például a három derékig érő fekete pózna, ami beleolvadta háttérbe és fájdalmas baleseteket okozott. Egy ebédszünetalatt elvitte az összes kellékünket és egy plexifalat állíttatott aszínészek és a közönség közé. Egy másik közbentestmikrofonokat rakott ránk és utasított, hogy mindenpárbeszéd suttogva történjen. Egy másik pillanatban pedigvisszahozatta a kellékeket és megváltoztatta a színpad alakját. Az egész olyan volt, mint egy robbanás. A stáb minden tagjalenyűgöző volt és mindannyian hajlamosak voltunk bepiálni abulikon és csókolózni egymással. Volt egy jelmeztervezőnk,Lindsay Davis, egy meleg, akinek a bőrruha volt a kedvence,ragályos volt a nevetése és tele volt a szekrénye furcsa kiskalapokkal. Lindsay és én hamar felfedeztük, hogy lelki társakvagyunk. Elmentem a tetőtéri lakásába a Harmincnyolcadikutcába kiegészítőkért és végül egész délutánra ott ragadtam,mariskát szívtam és lementünk palacsintázni a földszintiétterembe. Gyönyörű fekete ruhát csinált nekem, ami úgynézett ki, mint egy ötvenes évekbeli tökéletes koktélruha,kivéve, hogy teljesen átlátszó volt. A lábaimra Richárd kérésére fekete szigetelőszalagotragasztottam, amik láthatóak voltak az anyagon keresztül.Ugyanazt a mintát mutatta, mint a színpadon az átlós csíkok,amelyek egy keskeny átjárót jelöltek ki. A szigetelőszalag, amitminden este fel kellett tennem, vörös ostorcsapásokat hagyott abőrömön, ami nem múlt el, amíg vége nem lett a show-nak.Büszke voltam rájuk: ezek voltak az én harci sebeim. Egész decemberben próbáltunk és 1993 első három

hónapjában tartottuk az előadásokat. Kivettem egy marékszázdollárost a széfemből és vettem egy estélyi ruhát amegnyitó utáni fogadásra. Burgundivörös gyűrt bársonybólkészült, egy sor selyemrózsa díszítette a derekát hátul. Igaz,hogy tele volt a szekrényem egy csomó divatos ruhával, amitsosem vettem fel, de olyasvalamit akartam, amit a sajátkeresményemből vettem, nem olyan ruhát, amit dühömbenvettem egy királyi őr kíséretében egy zsák monopolyjátékpénzből. Olyan ruhát akartam, amiben egy álom valóraválását ünnepelhettem, mert erről szólt az egész dolog a próbákőrlődéseitől a hányingeres szorongásig a premier estéjén. A szüleim, akik őrülten támogattak, beautóztak a városba éslegalább hetente egyszer megnéztek. Apám még a háromhónapos időszak végén is ragaszkodott hozzá, nem érti, mitmond a darab és anyám ragaszkodott hozzá, hogy tálcaszámrahozza magával a banános sütit és egyéb édességeket. Apámélvezetből üldözte a mellé ülőket (ezek elkerülhetetlenül éppenWallace Shawn vagy John Malkovich vagy egyéb hírességekvoltak) és követelte, hogy a döbbent lélek magyarázza el neki,mi a fene folyik a színpadon. Én elmondhattam volna neki, detőlem sosem kérdezte. Szerintem apám sokkal jobban élvezte afeltűnést. Egy csomó indirekt haszna volt annak, hogy a darabbanjátszottam. Nagyszerű kritikákat kaptunk a New York Times-ban és a Village Voice-ban. Már az előadások közbenmeghívásokat kaptam meghallgatásokra. Együtt ebédeltemDon DeLillóval, miután eljött megnézni a darabot (az ebédalatt tök hülye voltam, de akár a bíróság előtt is megesküszöm,hogy a tisztelettől állt el a szavam). Andy eljött a megnyitóra és azt hiszem, büszke volt rám.Egy-két másik este otthagyta a munkáját és besurrant azelőadás kezdete után. Néha előadás után érkezett és együtt ivotta stábbal a Mona klubban vagy a 7A-ban. Keményen edzett

texasi piás volt és képes volt józan és elbűvölő maradni,amikor már mindenki más az asztal alá csúszott. Mindenkiimádta és senki sem értette, amikor szakítottunk. Furcsa volt azegész, ahogy történt. Andy és én még csak nem is beszéltünk aszakításról a napot megelőzően, amikor elment. Az Andyről és az életünkről alkotott képem már jóval Markfeltűnése előtt szertefoszlott. De az érkezése előtt nem láttam,hogy így van. Nem vettem észre. Túl elfoglalt voltam.Teljesidős állás volt pusztán önmagamnak lenni, hogybelefessem magam New York arcába, mintha a cipőm sarkábaizzó, forró vasat raktak volna. Egyik este, amikor a színházban szünnap volt, Andymegkért, menjek vele, hogy megismerjem egy régi barátjátTexas-ból, akivel a Monában beszéltek meg randevút. Ez abarát éppen Los Angelesből érkezett pár napra. Művészetiigazgató volt és nehezen tudta megtartani a munkáját afilmiparban a kokainproblémája miatt. Csak két ital utántudtam összerakni a képet. Ez a texasi barát egy idősebb férfivolt, akivel Andynek „kapcsolata” volt tizenkét éves korában,két évig tartó viszonya, ami letartóztatással végződött egyvasúti kocsiban. Tudtam róla, hogy Andy néha még beszélt apasival, de sosem számítottam rá, hogy egyszer egy asztalnálkell ülnöm vele. Az ilyenek vadásznak az érzékenyekre, az eszesekre, amagányosokra. Mielőtt elmentem a nyári táborba tizenháromévesen, láttam a „Marjorie Morningstar” című filmet ésrájöttem, olyan vagyok, mint Natalie Wood. Éppen olyan frissés merész voltam belül. S eldöntöttem, hogy én majd átírom atörténet végét. Én sosem végzem majd középszerű, elveszettfeleségként a tornácon. Szerettem a fehér sportcipőket és a melírozott hajat. A táborelső hetében narancssárga csíkokat szőkítettem a hajamba ésbabaolajjal sötétítettem a bőrömet. Úgy képzeltem, olyan

vagyok, mint egy lány Blue Hawaii strandján, kivéve, hogynem volt szükségem melltartóra. Bár azért elloptam egy nőiborotvát egy másik lány fiókjából, hogy leborotváljam a lábamelső alkalommal. Nathan volt az íjászedzőnk. Mindenki szerette, amikoréppen nem utálta, mert túlságosan ragyogó srác volt ahhoz alepusztult táborhoz. Huszonegy évesen New Yorkból jött és aza pletyka járta, hogy fehérneműmodellként dolgozott aBenettonnak. El tudtam képzelni azokon a plakátokon, ahogynekidől valami afro modellnek csíkos kendőben a nyaka körül.Nathannek szőkített haja volt, amit elválasztott és az egyikszemére fésült. A keki rövidnadrágja annyira lelógott aderekán, hogy látni lehetett a boxeralsója felső csíkját.Gyomorgörcsöt kaptam tőle és asztmát, ha csak ránéztem.Sokkal jóképűbb volt, mint John Travolta a Pomádéban.Vagányabb volt, mint akár Elvis a Jailhouse Rockban vagy aViva Las Vegasban. Az íjászterület egy füves lankán terült el, közel a táborlányok által lakott részéhez, a természetvédő kunyhó és afazekasműhely között. A vacsora előtti szabadfoglalkozásokonvadul rohangáltunk és azt csináltuk, amit akartunk. Úgydöntöttem, mindennél jobban szeretném megtanulni, hogyankell egy nyilat kilőni. De sosem fogtam a kezembe az íjat.Helyette az íjászterületen üldögéltem egy közeli dombon és atérdemen nyugtattam az államat. Egyik este észrevettem, hogy túl hűvös volt és Nathan csakpólót viselt, úgyhogy berohantam a kunyhónkba és vittem nekiegy nagyméretű rózsaszín Benetton pulcsit. Amikor felvette,tudtam, hogy ez azt jelenti, van egy titkunk, csak abban nemvoltam még biztos, mi az. Csendben ültem és figyeltem, ahogy lő, túl messziről ahhoz,hogy beszélgessünk. Magas volt és betartotta a tökéletesszöget, lazán és magabiztosan, a nyilat ügyesen az íjra

illesztette, feszesen visszahúzta. Néha az éjszaka közepén mi, lányok átsurrantunk a tábor fiúoldalára, hogy rajtuk üssünk. A nevelők általában alvástszínleltek az éjszakai borotvakrémfújás és gatyarablás idejealatt. Miután odaadtam Nathannek a pulcsimat, este felhúztama kis úti ébresztőórámat hajnali négyre és a párnám alá tettem. Rágót tettem az éjjeliszekrényre és gondosan elrendeztem ahajam, hogy ne kócolódjon össze. De az az éjszaka más volt,mert nem akartam felébreszteni egyik barátnőmet sem.Magányos küldetésre készültem. Feszült lépésekkel vágtam át az ismerős ösvényen, azseblámpám fényén kívül eső sötétségben megtévesztő árnyakmozogtak, s eszembe jutott az összes tábori szellemtörténet,amit addig hallottam és lenéző mosollyal elhessentettem.Őrülten elszánt és rémült voltam. Az adrenalin felbátorított.Átsegített a táboron, míg végül a sportcipőm nedves sarkaNathan zöld lépcsőin dobogott, és amikor benyitottam, az ajtónyikorgott. Átsétáltam a katonai vaságyakon alvó fiúk soraközött a rágómat szívogatva, s azon gondolkodtam, lenyeljem-e. A nyál úgy folyt lefelé a torkomon, mint a hideg sav.Összerázkódtam. Nathan beteggé tett. Megmérgezett. Megérintettem a lapockáját, és éreztem, hogy milyencsupasz és éles. Amikor felült, éppen egy fejjel volt magasabbnálam. Soha nem voltam még olyan közel hozzá. Alig tudtamkivenni a vonásait a sötétben, de nem tűnt meglepettnek.Kinyújtotta a kezét és azt mondta: – Add ide a rágódat. S amikor megcsókolt, azt gondoltam, a nyelvek olyanok,mint a bársonyos kagyló. S hogy könnyebb a férfiakkal bánni,mint valaha is gondoltam. Meglepődtem, hogy megkaptam, amit akartam. Elértem,hogy megszegje a szabályokat. Úgy gondoltam, ez elég nagyeredmény volt. S gyakran kívántam, hogy bár sose lett volna

semmi közöm Nathanhez, amikor épp reménytelenülszerelmesnek éreztem magam, bár reggeli csókolózásainksosem mentek túl messzire, ezt nem ismertem be. Legtöbbszörmég magamnak sem. Később, amikor Nathant kirúgták, engem pedigmegszégyenítettek, apám azt mondta. – Mégis mit gondoltál, mi fog történni? Ezt kapod, amiértmindig megszeged a szabályokat. A Markkal való találkozás estéjén túl sokat ittam.Türelmetlen lettem és gúnyos, s végül elnézést kellett kérnem.Egyedül sétáltam haza és álomba zuhantam. Később Andy is hazajött és leült az ágy szélére.Felpislantottam az alakra a sötétben, s rájöttem, hogy az alak,aki simogatja a lábam szárát, nem Andy volt. Úgy pattantam fel, mint a puskagolyó, azonnal éberen ésrémülten. – Elvesztettem a munkámat. Persze, Mark volt. Rémálmaim voltak Nathanről ésfelébredve Markot láttam. Álmomban azt mondtam Nathannek, tudod, mit teszelvelem? Egész nap néznem kell, ahogy rohangálsz a sortodban. Megőrülök tőle. S nem tehetek semmit a dologgalkapcsolatban, és nem mondhatom el senkinek. – Andy? – kiáltottam a másik szoba felé. – Vissza kellett mennie a stúdióba valamiért – motyogtarészegen Mark Vajon honnan volt kulcsa? Nem beszéltük meg, hogynálunk alszik. Andy azt mondta, hotelben szállt meg. – Soha többé nem kapok munkát. Ez a fickó talán pszichotikus. Talán utál, hogy Andyvel élekés meg akar ölni. Vagy talán csak egy szomorú, alkoholista,átlagos pedofil. Úgy gondoltam, abban az állapotában talánelbírnék vele. A félelmemet hirtelen lenyomta a feltámadó düh,

ami fojtogatott, s azzal fenyegetett, hogy ki kell majd köpnöm,mint a hányást. – Igazán? S vajon miért van ez így, Mark? – Mert szeretem a fiúkat. Jó ez így, édesem? Olyan csinos vagy és olyan puha. Jó ezneked, kis szívem? Olyan gyönyörű vagy. – Mert szeretem a kisfúkat – ismételte. Megvárlak iskola után és elviszlek New Yorkba ésmegnézzük a tűzoltó zenekart meg a mozikat és mindenfélétcsinálunk, jó? Vigyázni fogok rád. Hát nem ezt akarod? Körülnéztem valamiféle fegyver után. Hol van az akibaszott riasztópisztoly? Mi értelme pisztolyt tartani, ha nememlékszel, hová tetted? Talán nem is ő volt a veszélyes itt.Talán inkább én voltam. Talán meg fogom ölni. De nem tettem. Helyette ráordítottam, hogy takarodjon apicsába, és húzzon el a lakásomból. Mikor csak ült ottdermedten, újra ordítottam. Még sokáig ordítottam, miutánelment. Most menj vissza a kunyhódba, szívem. Gyere el holnapújra. Megígéred? Később, amikor Andy megérkezett, vele is ordítottam. Amagas, széles vállú Andy összegörnyedve zokogott az ágyszélébe kapaszkodva. Sosem jutott eszembe megvédeni Andytvagy hogy meg kellene védenünk egymást. Én csak tőlevártam, hogy védjen engem. Szakítottam Andyvel, mert kulcsot adott egy ragadozónak alakásomhoz és nem éreztem magam biztonságban, de ez csakegy része volt az igazságnak. Azért szakítottam vele, mertsosem volt mellettem és magányos voltam, mert elutasította ahívásaimat és bolondnak éreztem magam, akit nem szeretsenki. Másnap, miután Mark meglepett az ágyamban, elmentemLindsay lakására mariskát szívni és sírni. Lindsay-nek is

szüksége volt egy vállra, amin kisírhatta magát, mert ő isnemrég szakított. Tíz évig élt a barátjával, aki elköltözött ésLindsay a szomorú reggeli csendről beszélt, a makulátlannávált fürdőszobáról, meg hogy este elszív még egy extramariskát, ami segít neki elaludni. Rájöttem, nekem még mindez megvolt, még mindig abarátommal éltem, a talán homokos, de biztosandiszfunkcionális és zavart barátommal. Úgy tűnt, volt egynyilvánvaló megoldás – ki kellene lépnem a nem kielégítőkapcsolatomból Andyvel és beköltözni Lindsay-hez újszobatársként. Amikor kiköltöztem, nem voltam kedves. Alig vártam, hogykilépjek abból a fehér dobozlakásból, amit sehogy sem tudtambarátságosabbá tenni. Ki akart mindig a hibáival, afogyatékosságaival, a kísérleteivel szembenézni a fürdőszobafalán lévő csempében minden alkalommal, amikor pisilt? Kétút elvált egymástól és én azt választottam, ami a szabadságnaktűnt. Andy egyik nap hazajött és én már a dobozaimatpakoltam. Leült a kanapéra és a kezébe temette az arcát. Annyirameglepett. Azt hittem, kinyit egy üveg sört, és zenét hallgatmajd örömében. Ilyen messzire kerültem attól, hogy ismerjem.Az elmémben teljesen az ő hibája volt, hogy eltávolodtunk. Őnem volt jelen sosem. A saját távollétem meg sem fordult afejemben. Ami legjobban hiányzik manapság a színházi munkából,nem a taps. A teljes jelenlét érzése az, amit a színpadonéreztem. Számomra a lehatárolt világ, az adrenalin és a fényekelsöprik a zavar és a szégyen minden jelét. Az elmém kiürül, atestem egyensúlyra lel, és kinyílik a szívem. Sosem voltamkülönösebb módszertannal dolgozó színész, akinek éhezőgyermekekre vagy vérző fókakölykökre vagy a halottnagymamájára kell gondolnia, hogy sírni tudjon a színen. Amit

imádok az előadásokkal kapcsolatban, hogy amikor jólcsinálom, akkor egyáltalán nem gondolkodom. Igaz a mondás, hogy sosem hagyod el a színházat teljesen.A Samuel-darabban az egész színpad kötelek pókhálója volt, akönyvespolc sarkára kötve, majd átvezetve a székek lábaira, agyertyatartóktól a tábláig vezetett. A való életben ott a kötés,de láthatatlan. A tested talán kecsesen (vagy otrombán)elhagyja a színpadot, de a szívedhez erősített kötél ott marad.Egész életedben, bármikor is fordulsz a rossz irányba, mikorlegkevésbé várnád, megérzed a rántását. S ez nem csak a színházra igaz. Elképzelem a szívemet,ahogy egy pókháló közepén dobog, amiből selymes szálakvezetnek kifelé, melyek hozzá vannak kötve mindenhez, amitszerettem, amiről azt gondoltam, tisztán és érintetlenül hagyoka hátam mögött.

25. fejezet Miután nézőként részt vettem Annie Sprinkle posztpornómodernista show-ján, leültem beszélgetni a pornósztárbólelőadóművésszé lett hírességgel. Elvarázsolt a hindu pirosponttal a homlokán, a hüvelytükrözésről és szeméremtestmutogatásról szóló vicceivel, és hamarosan barátok lettünk.Annie igazi forradalmár. Megmutatott számomra egy újlehetőséget – lehet szégyen nélkül élni. Ugyanezt a szívességetteszi meg sok más embernek. Ebédekre jártam Annie-vel és találkoztam olyanemberekkel, akiknek munkája a művészettől a szexmunkáigterjedt. Legtöbbjük híresebb volt, mint én (olyanfajta emberekvoltak, akik történeteket meséltek Robert Mapplethorpe-ról),de volt néhány egyedi gyémántom a tiarámban. Egy tizenkilencéves lány voltam, tetoválással a punciján. Én voltam a lány, akivisszatért a brunei herceg háreméből. Annie mindig így

mutatott be. Modellt álltam Annie posztmodern Öröm AktivistaKártyáihoz és ez megnyitotta az utat előttem a fétismodellkedés felé, néha igazán ismert művészekkel. Némelyikmodellélményem nagyszerű volt és erősnek éreztem magamtőle, mások kizsákmányoló jellegűek voltak, s úgy éreztemtőlük magam, mint amikor egy gimnáziumi tanárom elkezdte avállamat dörzsölgetni és olyan zavarban voltam, hogy nemmertem szólni neki, hogy hagyja abba. Némelyik akkori fotótólmost már összerándulok, de legtöbbjük gyönyörű és örülök,hogy megcsináltam őket. Mindenkinek javaslom, hogy találjameg a módját, hogy kamera elé kerüljön tizenkilenc évesen.Tedd meg. Még ha csúnyának gondolod is magad. Mert tizenötévvel később megnézed, és rájössz, sosem voltál csúnya. Fabrikáltam magamnak egy önazonosságot az esküvőielőadóságból, aktivista munkából és a szexmunkából. Amikoraz emberek megkérdeztek, azt mondtam, feministaszexaktivista vagyok. Pornó előadóművész voltam. Sőt voltnéhány randim Camille Pagliával is, mert ő testesítette meg aszent prostituáltat, a szexmunkást, mint szexistennőt. De nemtudtam vele kijönni, mert egyszerűen alacsony volt és gonosz. Elrohant és később egy Playboy-interjúban beszélt egy, amiénkkel megegyező randevúról, amiről azt mondta, ha férfilett volna, akkor talán leszúrta volna a nőt, aki így ingerli őt éskötekedik vele, mint egy szűzkurva. Camille példaként hoztafel ezt a randevút arra, hogyan provokálják ki némelyik férfibőla jogos erőszakot a nők. S én még azt gondoltam, hogy ez csakegy tetű randi volt. A darab, amit írtam, egyre hosszabb lett és sikerült néhányrészét videóra vennem. De ennek ellenére az egész arraemlékeztetett, amikor segítettem egy vetkőzőtáncosismerősömnek egy japán matracágyat odébb vinni. Amintsikerült a matrac egyik végét megemelnem, a másik vége máris

a földre lógott. Mikor azt gondoltuk, jó fogást találtunk rajta éselindultunk vele, elkezdett ide-oda nyaklani és lelógni újra.Körülbelül három órát vett igénybe tíz háztömböt sétálni veleés felcipelni a lépcsőn. A darabom pont ilyen volt. Bármikorsikerült megerősítenem egyik végét, a másik esett le. Tudtam,hogy nem jó, de semmi ötletem nem volt rá, hogyan javítsamki. Penn Jillette, a Penn & Teller bűvész duó magasabbik tagjalakott Lindsay lakása alatt. Jóval azelőtt, hogy beköltöztemvolna, Penn és én összebarátkoztunk. Az, hogy beköltöztem azépületbe, amiben a férfi is lakott, amolyan „kicsi a világ”élmény volt számunkra. Penn kompjuterzseni barátja, Colin,gyakran feljött az emeletre kicsit lógni velünk. Colin és énközeli barátok lettünk, s ma is azok vagyunk. Olyan volt,mintha egy koleszban élnék. Lifttel lementem néhány emeletet,ha számítógépes problémám volt, vagy vittem néhány tonhalasszendvicset és aztán rögtön vissza, hogy félretoljuk a szőnyegetés sztepptáncleckét vegyek Lindsay-től a nappaliban. – Lazán tartsd a karodat, hercegnőm – mondogatta Lindsay.– Ne hagyd, hogy úgy érezzem, egy aligátorral birkózom. Lindsay olyan volt, mint egy pótapa. Nem csak táncolnitanított; elsősegélyben részesítette a kificamodott ízlésemet is.A ruhatáramat Victoria Kurvás Szekrényének hívta a népszerűVictoria’s Secret márka után, és rendszeresen az orrom aládörgölte, hogy Jacky Kennedy még halálában sem venne felolyan cipőt, amilyet én viselek. Emlékeztettem rá, hogy aruháimat a prosti karrierhez vettem, nem azért, hogy First Ladylegyen belőlem. Azt mondta, az ilyenfajta merev elhatárolás kizárólag aszegényes képzeletemnek tulajdonítható. Néha még viseltemvacak cipőket, de Lindsay magánórái hihetetlen sokat javítottaka megjelenésemen. Arra is rávett, hogy tisztán tartsam a házat,elvonszolt az edzőterembe és buzdított, hogy néha főzzek

valamit. De még egy pornó előadóművésznek, egy feministaszexaktivistának is rá kell végül néznie a tényekre. Egy év teltel, mióta otthagytam Bruneit – olyan év, amikor havontaváltottam a hajszínemet és tizenhat pár csizmát vettem alegdrágábbakból, teljes utazókészletet Louis Vuittonbőröndökből (ez talán nem vallott Patti Smithre). Olyan évvolt, amikor márkás farmerokban bicajoztam és állandóanebédelni hívtam a barátaimat, amikor Pratesi lepedőkönaludtam és a bolhapiacra jártam antik bútort venni, amit aztánsosem használtam. Nem voltam egyedül a költekezésben. Minden lány, akimegfordult Bruneiben, ugyanezt tette. Azt mondtammagamban, hozzájuk képest én még beosztó voltam. Azidőnkénti telefonokból Deliától megtudtam, amint a LosAngeles-i lányok földet értek, már mentek is Beverly Hillsbe ésmegvették a legdrágább Mercedes-Benz-t, ami akiállítóteremben állt, rendszerint krémszínűt, hozzáillő belsőtérrel. Mind Louis Vuitton bőröndöket vettek, hát én miért netettem volna? Alapvető volt, mint egy falat kenyér, egy kortytej, hát nem? Egy évnyi ilyen ostobaság után a kút még nemszáradt ki, de már láttam a fenekét. A Foreman-darab megnyitotta az ajtókat számomra, s hamegragadom a lehetőséget, valós esély volt rá, hogy beindul aszínészi karrierem. Mit tenne Patti Smith a helyemben? PattiSmith előlépne, elvenné, ami jár neki, és mindenkit seggberúgna. Némelyek utálnák őt, némelyek szeretnék. De mindenkilátná, és senki nem felejtené el. De minden egyes alkalommal, amikor leültem alehetőségeimet számba venni, zavart voltam és ideges. Nemvoltam abban a hangulatban, hogy bármit elvegyek a magamszámára. Elfáradtam és ledőltem aludni. Hová lett anyughatatlan ambícióm? Valahol elapadt az út során.

Próbáltam megtalálni a pontot, ahol léket kapott, azt gondolva,befoltozom, és rögtön megtelik azzal a sodró áradattal, amimiatt minden szombaton buszra ültem és New Yorkba mentema táncórákra meg a színjátszó körbe. Amikor ránéztem, olyansok lyukat találtam, hogy nem tudtam, hol kezdjem a foltozást. Rendezőként megbuktam. Órákig néztem Amy Fishert aBírósági Csatornán és hosszú sétákat tettem a ColumbusCircle-hez. Egyik kevésbé henye napomon elmentem azEmpire State Buildingbe. Láttam az ablakomból és egy reggelmagamra dobtam a bőrkabátomat és elmentem megnézni,milyen belülről. Odaúton elmentem a Macy’s áruház mellett és hirtelenösztönösen sarkon fordultam. Bementem a férfiosztályra, ésodasétáltam a kölni részleghez, ahol kikerestem egy üvegEgoiste-ot, Robin kedvencét. Felkaptam az üveget, mindkétcsuklómra spricceltem belőle és kivártam, amíg az alkoholelpárolog, mielőtt megszagoltam. Egy szúrást éreztem, kicsit,de eltéveszthetetlent. Az Empire State Building tetejéről lenéztem a hálókra,amikkel felfogják a leeső fémpénzeket és mindent, amit azemberek kidobálnak. A város úgy nézett ki, mint egy ördögilabirintus patkánykísérletekhez, a kormos leplet gödrökszakították meg. Újra az orromhoz emeltem a csuklómat ésvalamilyen okból az jutott eszembe, amikor Robin azt mondtanekem, „jó kislány”. Megalázó volt, hogy úgy beszélt hozzám,mint egy ötéveshez vagy egy terrierhez, de mégis, valahogytetszett. Még így is kedvességnek, majdnem szeretetnek tűnt.Győzelemnek tűnt. A lány, aki New Yorkban lettem, talán közelebb állt az igaziénemhez, de a lány, aki Bruneiben voltam, legalább céltudatosvolt. Ott erősnek éreztem magam. Ott nem kellettszembenéznem olyasmivel, mint a sikertelen darabírásveszélye. Ott nem csináltam olyasmiket, mint az abortusz, vagy

valakinek az állandó gyötrése. Nem sikerült jó filmes munkátszereznem és még mindig céltalannak éreztem magam.Bruneiben az élet ugyan veszélyes volt, de a szabályok annyiraegyszerűek, a cél pedig olyan nyilvánvaló. Ráadásul elköltöttem a pénzem nagy részét, míg otthonvoltam és valahol az idő során hozzá is szoktam, hogy annyipénzem legyen. Sőt felépítettem egy olyan világot, amihezszükségem is volt annyira. A szexmunkának sok buktatója van,és ez az egyik közülük. Ez az oka, hogy a vetkőzőtáncos, aki apénzből iskolába jár, általában csak egy mítosz. Persze nagyon sok vetkőzőtáncos kezdi úgy, hogy iskolábamegy, de aztán gyorsan elveszti a kedvét. A szociológusidiplomáddal csak olyan kezdő munkakörbe vesznek fel, amiközel sem hoz annyi azonnali bevételt, mint amikor a kifutónsétálsz egy klubban. De többről van szó, mint a pénz. Létrehozol egyszemélyiséget, amivel bele tudsz ülni az idegenek ölébe vagyelfelejtve fekhetsz a fekete selyemlepedők közt egy herceghálószobájában. Ez a személyiség szexisebb, merészebb éselkerülhetetlenül kevesebb fájdalmat érez, mint te. Ha nem ígyvan, akkor nem végeztél elég jó munkát a létrehozásakor.Szóval, elkezded felvenni ezt a személyiséget néhanapjánakkor is, amikor nem dolgozol. Hétvégéken, tudod, amikoresetlenül viselkedsz a társaságban, vagy amikor egy barátodmegsért, vagy randi közben sebezhetőnek érzed magad. Srájössz, hogy ez a személyiség segíthet rajtad, az a merészvetkőzőtáncos, az a kifinomult csaj. Tehát elkezded kicsitgyakrabban elővenni őt. A szexmunka veszélyes foglalkozás. Igen, megvannak anyilvánvaló veszélyei. A nőket mindenféle kizsákmányolásnakteszi ki az őket futtató striciktől és a megdicsőült, öltönyösstriciktől, akiket klubtulajdonosoknak hívnak. Könnyen azerőszak célpontjaivá válunk. Kitesz minket a nemi úton terjedő

betegségek veszélyének. De a kevésbé feltűnő és mindigjelenlévő veszély az, hogy nem leszel képes többémegkülönböztetni a munkaszemélyiségedet önmagadtól. S nemakarod, hogy az a lány hozza meg életed legfőbb döntéseit, akiesténként olyan fesztelenül táncol a tangában. De nyújtsd odaneki a kisujjadat, s tudod, hogy mi lesz a vége. Végül is egyvetkőző csaj. Amit csak lehet, elvesz. Ez a munkája. Akkoriban ezt nem tudtam még. Amikor eldöntöttem, hogyvisszamegyek Bruneibe, azt mondtam magamnak, majdnemminden pénzem elköltöttem, és még nem jártam Párizsban.Csak még egy út Bruneibe és most jól fogom csinálni.Elmegyek majd Párizsba, és amikor visszatérek, azonnaltalálok magamnak egy jó ügynököt és nemsokára utánamárkinőként adnak kézről kézre; ott lesz a nevem a stáblistalegelején a mozivásznon. Azt is mondtam magamnak, hogyhiányzott Robin, hogy sosem tudtam tőle rendesen elbúcsúzni.Visszatekintve nem annyira Robin hiányzott, hanem az a lány,aki a szálloda tetejéről nézte Kuala Lumpurt, aki máris sikeresvolt és nem volt más dolga, mint álmodozni. Colin feljött az emeletre és utoljára még megbütykölte akompjuteremet, mialatt pakoltam. Hónapokkal előtte rábeszélt,hogy szerezzem be azt a félnótás újdonságot, amit laptopnakhívnak. Colin mindent megpróbált, hogy felkészítse akompjuteremet és e-mailt tudjak küldeni majd Bruneiből.Tartottam tőle, hogy elkobozzák a vacakot, de legalábbmegpróbáltam magammal vinni. – Gondolod, hogy hibát követek el? – kérdeztem Colint.Gyakorlatias volt, mint mindig. – Ugyan, dehogy. Rengeteg nő szenved a külvárosokbanvalami seggfej pénzéért egész életében. Te csak előre letöltöd abüntetésedet. Aztán fogod a pénzt, és azt csinálsz, amit akarsz.Csak ez alkalommal jól gondold meg, mi az, és aranyéletedlesz.

Miközben beszélgettünk, Colin elképesztő sebességgelgépelt és néhány üzletfelével is eszmét cserélt telefonon. – Tudod, az böki a csőrömet, hogy a herceg olyan kevesetvesz meg abból, amit te adhatnál neki. Úgy értem, mondhatná,hogy „írj egy darabot keddre és péntekre állítsd színpadra”. – Nem mindenki akarja látni a színdarabjaimat. – De mégis, ott az a sok pénz. Szénné unod magad, ha csakarra vársz. – Ez igaz. Az egész dolog tuti unalmas. – Tudsz fejben novellákat írni, amíg a partikon ülsz? Elgondolkodtam rajta. Soha eszembe nem jutott novellákatírni. De volt benne valami vonzó. Egész jó ötlet volt. – Nem tudom. Megpróbálhatnám. Belevághatnék egy rövid történetbe. – Próbáld meg. Írd meg fejben, amíg a partin vagy, aztán írdle és e-mailezd el nekem, amikor éjjel visszaérsz a házba. Neengedd, hogy azok a gazemberek halálra untassanak. A gép leszállt és figyeltem, ahogy az én Smaragdvárosomfénylő tornyai játékokból valósággá váltak. Az órámatelőreállítottam a szingapúri időhöz. A hosszú repülőutakonsegít alkalmazkodni a helyzethez, ha már a kezdeténelőreállítod az órádat. Egész életemben arra vágytam, hogyNew Yorkba költözzem és színésznő legyek. S most ott volt alattam a város, egyre kisebb lett acsaládommal és a kierőszakolt barátságaimmal meg aszerepajánlatokkal együtt. S valahogy alig vártam, hogyeltűnjön és belevesszek a húszórányi mélykék égbe.

26. fejezet Alvajáróként tettem meg a szokásos utat New YorkbólFrankfurtba, onnan Szingapúrba, majd a rá következő napBandar Seri Begawanba. Ari elmondta, a szingapúri reptérenhárom újdonsült szerzeménnyel találkozom majd és egy napot

együtt töltünk majd az utolsó repülőút előtt. Mivel Ari csak egyhéttel később tudott jönni, rám várt, hogy eligazítsam az újlányokat. Ari megkért, tegyem meg neki azt a szívességet,hogy gyorsan átterelek mindenkit Bandar Seri Begawanban areptéren és vigyázok rájuk. Még mindig bízott bennem. Ez jóérzés volt. Legutóbb annyira fáradtan érkeztem Szingapúrba, hogyfelmentem a szállodába és kinyúltam. Ez alkalommal úgydöntöttem, társasági életet élek, mintegy büntetésként azért,hogy oly sokáig távol maradtam. Lementem a szállodaéttermébe, hogy az új lányokkal találkozzam: Gina és valakifelejthető, meg Sheila várt rám. Figyeltem, ahogy felbecsülik aruháim értékét, ahogy az asztalhoz közeledtem. Az egyetlenmárkás és értékes darab, amit viseltem, a táskám volt. Addigraa fiókjaim tele voltak Chanel és Hermes táskákkal. A hónapminden napján másikat viselhettem volna. De máskülönbenfarmerban és smink nélkül utaztam. A lányok arca megnyúlt acsalódástól, amikor megláttak. Mindannyian jól szabottegyberuhát és rengeteg sminket viseltek. Amikor üdvözlésként megöleltem őket, kezdtem érezni, mitis értett Ari azon, hogy Bruneiben változnak a dolgok. Ezek a lányok eszesebbek voltak az általam ismertcsapatnál; ez parfümfelhőként lengte őket körül. Úgy néztek ki,mintha most sétáltak volna ki a Rampage áruházpróbafülkéjéből és olyan illatuk volt, mint egy egészkozmetikai osztálynak. Azonnal a pénzről kérdeztek. Alig mutatkoztunk be és őkmár egymással versengve kérdezték, mennyi? Mennyitkeresünk egy héten? Összesen mennyit kapunk? Kapunk-emajd ékszereket? Azt mondtam nekik, amit hajdanán nekemmondtak: ne aggódjatok, nem mentek el csalódottan. Sheila volt a legszínesebb egyéniség közülük. Rekedt hangjavolt és kopott táskája. Amikor előhúzta az egyéves fia képét, a

tárcája egyik leszakadt szegélye lifegett a kezében. – Ő itt a fiam – mondta nekünk a mindenhol jelenlévő satay,azaz a nyárson sült csirkefalatok, és a mogyorószósz felett.Ami engem illet, a mogyorószósz szerintem Délkelet-Ázsiaegyik legnagyobb hozzájárulása a világhoz. – Egyedül élsz? – kérdezte Sheila, mialatt felszolgálták aharmadik kör italunkat. – Igen. – Nem tudom, említették-e neked, de én voltam a Penthousemagazinnál az Év Arca. A magazint kiadó Guccione fivérekkeléltem. Olyanok nekem, mint a családom. Úgyhogy nem idegenszámomra ez az életmód. – A Guccione családnak saját országa van? – kérdeztem. – Értem. Vicces vagy. Imádnád a fiatalabbik Bobot.Megismertetlek vele, amikor hazaérünk. New Yorkban él.Olyan okos vagy, mint ő. Imádna téged. Egészen addig szórakoztatott minket a történeteivel, hogymi zajlik a Guccione család házon belüli medencéje körül, mígel nem mentünk aludni. Másnap csipás szemmel elmentünk egy kisebbvárosnézésre. A szingapúri állatkertben kötöttünk ki, mert aztmondták, olyan emberi és kivételes meg minden.Körbevánszorogtunk a gőzölgő melegben és bébi elefántokatsimogattunk. A szingapúriak és a kövér nyugati turistákegyaránt megbámulták Sheila kivágott blúzát és feszesrövidnadrágját. A többi lány élvezte az állatkerti sétát, de énnem, sosem tudtam. A gorilláktól mindig elszomorodom, olyanemberi a kezük. Amikor másnap négyen felszálltunk a Royal Brunei Airlinesgépére, azt mondtam magamnak, a hányingerrel vegyítettzuhanó érzés az időeltolódás eredménye nálam. Amikor megérkeztünk a vendégházba, láttam, hogy Sheila,Gina és hogyishívják csak egy töredéke volt az új szépségekből

álló versenyistállónak. A legutóbbi csapatból csak Delia volt még ott egy évvelkésőbb is, vidáman, mint mindig és keményen kapaszkodva apozícióba, miközben a bankszámláját építgette és a jövőjéttervezgette. A saját szobák és a korlátlan telefonbeszélgetések koralejárt. Két ház volt tele amerikai lányokkal és én Sheilávalkerültem egy szobába. Már az első ott töltött órámban éreztem,hogy a légkör lármásabb, zsúfoltabb és kevésbé szigorúanirányított. Hamarosan megtudtam, nem Sheila volt az egyetlen,aki a Penthouse magazin lánya címmel büszkélkedett. A helytele volt a Playmate magazinban szerepelt csajokkal ésszépségkirálynőkkel meg fürdőruhamodellekkel. Amikorszorosan körbeültük a márványasztalt az ebédnél, körülnéztemés azt gondoltam: hát ennyi lenne? Itt van egy nagy csomóPlayboy-nyuszi és naptárlány, egy fiatal srác életre keltfantáziája, és ennyiről szól az egész? Egyszerűen csak lányok voltak, igazi és nem hibátlanlányok, akiknek a képét rányomtatták a magazinok lapjaira éskiretusálták, hogy lehetetlenül simának és bujának tűnjenek.Talán Robin ugyanezt gondolta. Talán ezért rendelt belőlükegyre többet és rövid idő után mind kidobta őket. Az, hogy ilyen sok amerikai lány jelent meg a háremben, azelső jelzése volt Robin egyre növekvő mohóságának ésdekadenciájának. Az első hópelyheit figyeltem éppen annak alavinának, ami évekkel később maga alá temette őt. Mire azmegtörtént, én már régen nem voltam ott és az újságokbólértesültem róla. Egy barátom kanapéján üldögéltem és leesettállal néztem, amikor Sheila kitálalt egy bulvárműsorriporterének és egyszer csak félmeztelen képeket mutattakrólam a képernyőn, amiken megpróbálták a szemeimet és amelleimet egy digitális folttal kitakarni a személyiségi jogaimvédelmében.

De aznap csak egy villanásnyit láttam abból azátalakulásból, ami a palota kapuin belül elterülő világbanzajlott. Megdöbbentett. Előtte úgy tűnt, annyira szorosanirányítják ezt a világot, hogy azt hittem, sohasem fog változni. Azért néhány dolog ugyanaz maradt. Pontosan egy órájavoltam ott, és egy kanapén heverészve egy gyík hasátbámultam, amelyik felmászott a tetőtéri ablakra kívülről,amikor megjelent egy őr és azt mondta nekünk Deliával, hogyvegyünk fel bikinit és menjünk ki napozni a felső medencéhez.Napolajat locsoltam New Yorkban megfakult bőrömre ésfelkaptam egy törölközőt. Egy golfkocsiban zúgtunk fel azismerős dombra. Gyakorlatilag lilán világítottam a délutáninapsütésben. Olyan voltam, mintha fekete fény alatt álltamvolna. – Hol van Fiona? – kérdeztem. – Oh, hugikám, régen jártál erre – felelte Delia. Elmesélte Fiona történetét: majdnem egy évnyi ott-tartózkodás után Fionának számtalan szekrénye volt márkásruhákkal teletömve, házakat vett magának és a családjának aFülöp-szigeteken, az ékszerei vetekedtek az angol királynőével.Karácsonykor Robin egymillió dollárt adott neki ajándékba ésegy eljegyzési gyűrűt. Azt a képzeletbeli bronzgyűrűt, amiértmindannyian versengtünk. Ahogy kiderült, mindannyian,kivéve Fionát. Visszautasította Robin ajánlatát és az első géppel távozott aruháival, a pénzével és a szabadságával együtt. Az ő árulásamessze meghaladta Serenáét. Senki nem tudta, hol lakik Fionaés hogyan léphetnénk kapcsolatba vele. Sosem láttam őt újra, de néha eszembe jut. Mindig akkorgondolok rá, amikor megemlékezem róla, hogyan tanultammeg igazán járni. Egy elefántcsont színű miniruhát választottam ki az elsőestére a partihoz. A selymen keresztül látható volt a tangám

körvonala a tetoválásom szélének vonalával együtt.Tanulmányoztam magamat a tükörben és megkérdőjeleztem adöntésemet, első alkalommal azóta, hogy a tetkótmegcsináltattam. Fogalmam sem volt, mit szól majd hozzáRobin. Egy puncitetkó, az isten szerelmére, ki csináltat ilyet?Hogy juthatott eszembe? Undorodni fog tőle? A partiteremben a mi kis királyságunk olyan zsúfolt lett,hogy egymáshoz ért a fenekünk, ahogy az ottománokonszorongtunk. A karosszékek karján egyensúlyoztunk. Azigazán kistermetű lányok ketten is elfértek egy székben apárnák szélén előreülve. A mi részlegünk a teremben hajdanánelső osztálynak tűnt mindenki más kanapéihoz mérten. Mostugyanolyanok voltunk. Az új lányok körülbelül három másodpercig voltakkíváncsiak rám. Ott voltam egy évvel azelőtt? De aztán afigyelmük elkalandozott. Leginkább egy téma érdekelte őket:saját maguk. Nem igazán tudtam rájönni, miről beszélgettek,akárhányszor próbáltam, de legalább élénk társalgás volt.Minden lány belevágott a másik mondandójába és hosszasanecsetelte, hogyan vonatkozik őrá az éppen tárgyalt téma. – Volt egy unokatestvérem, aki elment egy holisztikustáplálkozási tanácsadóhoz, aki elmondta, hogy a szén-dioxiddaldúsított italok okozzák a narancsbőrt, mert a buborékokbanlekötött oxigén nem tud átjutni a zsírszöveten. Vajon ez apezsgő is ilyennek számít? – Nem hiszem. Minden modell pezsgőzik és nincsnarancsbőrük. – Egyszer együtt voltam Dave Navarróval a SunsetMarquis-ban úgy valahogy reggel hat felé és úgy valahogynégyen voltunk a szobájában a Doors-filmet vagy valamiilyesmit néztük és mindannyian jól berúgtunk és Cristalpezsgőt szolgáltak fel, aminek valahol hatszáz dollár körül jár

üvegje, és valami isteni volt. – Hallottatok arról a francia lányról, aki marihuánát hozottSzingapúrba a táskájába varrva és halálbüntetést kapott ésminden kormány közbenjárt érte, tudjátok? De őket nemérdekelte és mégiscsak lefejezték. – Ja, így igaz. Tisztára fasiszták. Már rágózni sem lehet aszingapúri reptéren. Addigra megváltozott bennem valami. A beszélgetésükethallgatva már nem akartam megfojtani őket, sem magamat atáskám szíjával. Én választottam, sok más lehetőség közül,hogy visszatérek oda és újra beülök abba a székbe.Kényelmesebben éreztem magamat abban a ketrecben azállatkertünkben, mint előtte a betondzsungelben. Kijózanítóvolt. De csendesebbnek és derültebbnek is éreztem magam,ahogy az életem percei elteltek abban a teremben. Nemszenvedtem az illúziótól, hogy vár valami nagyszabású élet,amihez visszatérhetek. A sztárság álma, ami addig az utamatbevilágította, kezdett halványodni, sőt alig parázslott. Szinteérezni lehetett a füstjét. Közeledett Robin érkezésének órája. Észrevettem, hogyfelhúztam a vállaimat, összefontam a karjaimat a mellkasomelőtt, mintha csendesíteni akarnám a belül csapkodónyugtalanságot. Tudatosan vissza kellett húznom a vállaimat,keresztbe tenni a lábaimat elegáns szögben és úgy tettem, mintaki nagyon jól érzi magát. Az ázsiai lányok is átalakultak, de nem olyan drasztikusan,mint az amerikaiak. Örültem, hogy látom a barátnőimet, Yoyát,Tootie-t és Lilit, de még ők is kissé visszahúzódtak tőlem.Tootie ugyanolyan kortalan volt és egészséges, mint előtte.Yoya felszedett pár kilót a csípőjére, de a vonásai élesebbeklettek, már nem volt olyan kerek az arca. Gondolom, öregedett.Már legalább tizenhat éves volt. Egy narancsszínű Chanelkosztümöt viselt és lófarokba font fekete haja még

hosszabbnak tűnt. Amikor Robin végül tényleg besétált, pontosan ugyanúgynézett ki. Ugyanolyan teniszcipőt viselt, és sűrű fekete hajátpelyhesen hátrafésülte. Körbejárt és ide-oda köszöngetett,direkt nem nézett az amerikai lányok felé. Mögötte téblábolt azismerős csapat, Winston, Dan, Dr. Gordon és a többiek.Tudtam, addig nem köszönnek, amíg Robin nem teszi. Amikorvégül odanézett, elkapta a pillantásomat és felvette a színlelt éseltúlzott meglepetés arckifejezését. – Hát itt vagy – mondta, miközben kezébe vette a kezemetés lehajolt egy puszira hozzám. A lányok összepréselődtek,hogy helyet adjanak neki, de nem ült le. A meglepetésjelenettől kirázott a hideg. Mindig együtt járt azzal a burkoltjelentéssel, hogy valami olyat tettél, amit nem kellett volna.Mikor Robin leült a helyére, észrevettem, hogy már nem ülneklányok sem a jobbján, sem a balján. Rövid ideig üldögélt kétbarátjával, mielőtt elindult a terembeli körútjára. Eddie nagy öleléssel és hangos hellóval üdvözölt, mielőttmagával húzott a partiról egy ebédlőbe, ahol tizenkét terítéketraktak ki a vacsorához és nagy halomban gőzölögtek az ételekaz asztal közepén. Robin barátai hamarosan csatlakoztak, aherceg érkezett utoljára. Robin jobbján ültem, amíg ettünk és anagy tévét néztük a sarokban, ami egy Bollywood mozifilmetjátszott malájul feliratozva. A többi pasi úgy viselkedett, mint agimnazisták, könyörtelenül ugratták Dant az egyik filmbeliszínésznővel kapcsolatban. – Szerelmes a lányba – mondta nekem Robin. Bárhol máshol egy színésznő iránti rajongás a fantáziavilágába tartozott volna. Bruneiben viszont teljesen fel voltamrá készülve, hogy a színésznő pár nap múlva meglepettenfeltűnik, mintha besétált volna egy faliszekrénybe Mumbaibanés egyszer csak kilépett volna Bruneiben a másik oldalon. Vacsora alatt Robin feltett néhány kérdést az otthon töltött

időről. Hangsúlyoztam, mennyire unalmas volt és mennyirehiányzott nekem. Azt mondtam, apámat kellett ápolnom, ezértmaradtam távol. Színlelt szimpátiával bólogatott, majd ejtette atémát. Vagy képtelen volt az együttérzésre vagy tudta, hogyhazudok. Nem hiszek a pokolban vagy büntető istenekben vagy amegtorlásban, jószerével még a karmában sem. De amikor azthazudom, a szüleim betegek, úgy érzem, valami szörnyűítéletnek nézek majd elébe miatta. Az ítélet talán magában ahazudozásban rejlik. Nincs szükség semmi plusz büntetésre, hatudod, hogy olyanfajta ember vagy, aki az egyik szülőjénekhalálos betegségéről hazudozik. Robin egyszer csak szó nélkül felállt a furcsa vacsora és amozi közepén és kézen fogott. Mindenki állt, amíg kimentünk. A tetkóval újfajta szégyenlősség tört rám, mialattvetkőztem. Talán be kellene jelentenem előre? Vagy inkább neszóljak semmit? A legnagyobb problémának azt láttam, hogyellentétben állt az iskoláslány szereppel, amit neki játszottam,mikor minden egyes szava csodálatba ejtett. Ott ült az ágyszélén az ismerős hálóban a palotában, amíg én ki nem jöttem afürdőből. – Van egy kis meglepetésem. A fejemen át lehúztam a selyemruhámat. – Nagyon csinos – felelte, és lehúzott magára az ágyba. Megse rezzent a tekintete és azon tűnődtem, vajon miért. Talán a nem messze táborozó tetovált törzsek miatt? Vagytalán a millió pornó film miatt, amit látott, vagy az ezernyi nőmiatt, akiket megdugott? Vagy talán már semmi sem gyakoroltrá mélyebb hatást. Talán már nem is igazán látott, mert nemnézett sehová. A szemei még éhesebbek voltak, mint amikorutoljára láttam. Szó szerint sokkolt, amikor a bőrömhöz ért. Olyan volt,mintha előtte egy órát csiszolgatta volna a zokniját a műszálas

szőnyegen. Olyan nyers volt, olyan gyakorlatlan. Olyan érzésvolt, mint az igazi szex egy igazi pasival, szeretettel teli éskényelmetlen. Éreztem, ahogy a bensőmben visszahúzódikbennem minden, védelmet keresve. Egy percig tartott, miremagamhoz tértem és kijózanodtam. Körbe kelletttapogatóznom a belső kapcsolómért. S amikor megtaláltam,szinte sajnáltam elfordítani. Egy pillanatig kísértést éreztem,hogy ne tegyem, s azon tűnődtem, mit tenne Robin, haengedném neki, hogy igazán lásson. Nem volt kétségem, hogyminden tiszteletét azonnal elvesztené irántam. Többé nemlennék méltó ellenfél. Egy sarokban rohadnék a látogatásomhátralévő részében. Mikor visszatértem a partira, megálltam a bejáratnál Madge-dzsel beszélgetni, aki őszintén örült, hogy újra lát, bár nekimindig sikerült fenntartania a tökéletes, hűvös angoltemperamentumot. Úgy tett, mintha csak egy hétvégérementem volna el. Amikor Madge feszült volt, arca tökéletesmása volt egy nyugodt Buddháénak, de elfehéredő bütykökkelszorongatta az övén lógó walkie-talkie-t. Akkor éppen nemvolt teljesen feszült, de valahol a határán állt. Megkérdeztemtőle, mi a gond. – Oh, tudod, hogy van ez. Sűrű napunk volt Hussein királylátogatása miatt. Hallottam, hogy ma találkoztál vele. – Tényleg? – Miért, hát nem? Amikor ebédkor itt jártál. Ez egyike volt ritka elszólásainak. Nem mintha nagy dologlett volna, de éppen beavatott abba, ki bámulta a sötétített ablaktúloldaláról a tájat és minket a medencénél, míg napoztunk. – Hát, igen. Nagyon kedves pasi, igazán. Üdvöz légy újra abban a világban, ahol minden tükörmögött kamera lóg és egy király leselkedik minden sarkon.

27. fejezet A királyi család elkezdte az örömök palotáját ebédekhezhasználni, sőt időnként vendégszállásnak, így néha napokignem mozdulhattunk ki. „Ne gyertek ki az ajtón, ne álljatok kiaz erkélyre, ne használjátok az edzőtermet és a medencétnappal”. Egyfajta házi őrizet volt, rengeteg zenei CD-vel éshabfürdővel, meg torna videó kazettákkal. Otthon hagytam a francia kazettáimat. Túlságosan elvették abátorságomat, amikor az itteni polcokon porosodtak. Viszontazt bámultam, amit helyettük hoztam – a laptopomat. Nemtudtam még, milyenfajta írást hozzak össze. Történeteket?Verseket? Egy színdarabot? Már régen feladtam a sajátpeformance előadásom ötletét, így a horizont teljesen nyitvaállt előttem. Az e-mail rendszer, amit Colin telepített, tökéletesenműködött. Bedugtam a telefonvonal zsinórját a laptopombaminden reggel és elküldtem az előző este írt leveleket. Azthiszem, azért nem buktam le vele, mert olyan új dolog volt,amire senki nem gyanakodott. Ha rájöttek volna, biztos vagyokbenne, hogy nem engedik. A szobafogság kizárta a teniszezést és a nappali egész naptele volt fecsegő lányokkal, így elkezdtem a hálószobámbanbujdosni, az ágyon ülve írtam a laptopomba. Kislánykorom ótanaplót vezettem, néha rendszeresen, néha csak ötleteket ésálmokat jegyeztem le, de mindig volt egy napló azéjjeliszekrényemen. Addig valahogy elkerülte a figyelmem az adolog, amit egész végig folyamatosan csináltam. Úgy döntöttem, a naplómat a számítógépbe írom azontúl, ésez volt a megmentőm. Belevesztem. Nem mehettem sehová ésnem csinálhattam semmit, szóval elkezdtem leírni, milyen voltBruneiben, és egyre teltek a lapok. Kimásoltam az írásaimat éselküldtem Colinnak. Ő elkezdte ugyanezt tenni, oldalakat írt aszülei nyaralójáról Kanadában, ellátott családi pletykákkal,

kigúnyolta a barátnője esküdözéseit. Ezek az e-mailek aztjelentették, volt mire várnom reggelente. Elkezdtem a beszélgetéseket, részleteket, megfigyeléseimetszó szerint lejegyezni. Az írás okott adott rá, hogy éberenfigyeljem magam körül a világot, és hirtelen már nem isunatkoztam annyira. Hirtelen olyan okom volt Bruneibentartózkodni, ami meghaladta az eltorzult önös szemléletemet,az egészségtelen ragaszkodásomat egy züllött herceghez, és azennél könnyebben érthető ragaszkodásomat a fent nevezettherceg bankszámlájához. Robin még mindig rendszeresen kihívott egy-egy lányt azesti partiról, és csak alkalmanként vitt el engem, s úgyviselkedett, mintha minden a régiben lenne köztünk. Csakegyetlenegyszer hívott napközben. Elég figyelmet szánt rámahhoz, hogy tudassa, még mindig kedvel, de nem eleget ahhoz,hogy visszategye a seggemet abba a székbe, ahol azelőttüldögéltem. Ezt vártam, s nem is zavart a dolog addig, amíg Gina ajtajánnem hallottam a reggeli kopogásokat. Gina egyszerű, tisztaarcú lány volt, mint azok a szépségversenyről másodiknaktávozó indianai lányok, akikből annyit látni. Leszögeztenekem, hogy ő nem mutogatta a cicijét a fényes magazinokközépső lapján, hanem valódi színésznő és modell. A bőre nemvolt szép, így ha éppen nem egy tonna alapozót viselt, akkorszépségmaszkkal az arcán sétált a házban. Alacsony voltvékony derékkal és nagy mellekkel, ami gondolom, sokatszámít. A stílusa visszataszító volt, majdnem röhejes.Barnásszürke cipőket hordott, amik jók lettek volna egy szülőiértekezletre és hozzá hányingert keltő, mélyen dekoltált virágosruhát, ami két számmal szűkebb volt a kelleténél. A konyhai asztalnál olvasgattam, amikor visszasétált az elsőRobinnál töltött alkalom után. Leült mellém, én pedig letettema könyvem.

– Beszélhetek veled? – suttogta. – Persze – bátorítottam. – Éppen Robintól jövök – mondta, s szemét elfutották akönnyek. Oh, istenem, csak ezt ne. Vigasztalóan dörzsölgettem ahátát. Mi mást tehetnél, mikor egy lány sírni kezd?Szabálytalan ritmusban kapkodta a levegőt. – Nem tudtam, hová visznek és tényleg meglepődtem és. És.Tudom, hogy te voltál. Hm. A barátnője. Szóval. Nem akarom,hogy megharagudj rám. Én. Nem tudtam, hogyan mondjak.Nemet. Most haragszol? Biztosítottam róla, hogy nem. Mondtam neki, hogy mindenrendben lesz és egyébként a herceg igazán aranyos, hát nem? Shogy otthon sokszor csinálta ugyanezt a dolgot, s a fiú mégcsak nem is volt herceg, nem igaz? S hallottam, hogy ugyanazhagyja el a számat, amit Serena mondott nekem. – Ne aggódj. Lehet, hogy sohasem hív újra. Nem volt igazam. Még sokszor hívta. Újra és újra. S nemvolt több könnyes, szívhez szóló beszélgetés. A lánykifejlesztett egy mindentudó hozzáállást egy jó adag hamisszerénységgel, amitől okádni tudtam volna. Eszembe jutott,hogy most én voltam Serena és Gina kapta az én szerepemet.Visszamenőleg elkezdtem együtt érezni Serenával, hogy mikenment át, amikor látott engem hazatérni mindennap, frissenmegdugva, új ruhatárral és ékszerekkel megrakva. Fájt, ez nemvolt kérdés. Csak belőlem nem lett olyan hülye picsa emiatt. Láttam eleget ahhoz, hogy tudjam, amilyen biztosanfelléptem a létra felső fokára, ugyanolyan biztosan léptem mostrá a lefelé vezető csúszdára. S úgy döntöttem, olyan méltósággal csúszom le rajta,amennyire csak tőlem telik. Minden felfüggesztődött, amikor Robin Mekkába mentzarándokútra. Ez nagy esemény volt. A Brunei Times

mindennap címoldalon hozta Robin képét a hagyományosfehér köntösben. A legközelebbi barátai közül néhányan velementek. A zarándokút őrülten szentségesnek tűnt nekem; arragondoltam, Robin sok minden volt, de a szent valahogy nemillett közéjük. Kíváncsi lettem. A Ramadan idejét Bruneibentöltöttem és tudtam, a férfiak böjtölnek napközben, így avallásos hitük nem volt teljesen álszent. Ez a zarándokútolyasmi volt Robin számára, amit a nyilvánosság kedvéértkellett megtennie vagy tényleg jelentett valamit a számára?Azon tűnődtem, vajon Robin miért imádkozik. Hogy mibenhisz igazán. Hisz-e Allah-ban? Hisz-e bármiben? Ő meg én egész nyíltan beszélgettünk és addigranaprakészen tartottam magamat politikából és pénzügyekből,meg a brit királyi családról szóló pletykákból, de a hit témájasosem vetődött fel. Azért imádkozott, hogy legalább egyéjszakát át tudjon aludni nyugodtan? Vagy egy igaz barátért,akit nem kell megvennie? És én vajon miért imádkoztam? Míg távol járt, a partik folytatódtak, csak rövidebbek voltak.Sufri herceg beleszeretett egy maláj lányba, aki Londonbantanult. Elmondta nekem, hogy megkéri a lány kezét ésboldognak tűnt. Néhányszor megkísérelte feléleszteni azérdeklődését a tollaslabdameccsek iránt, de a szíve máshol jártés mindannyian korán hazakerültünk. Mielőtt visszatértem Bruneibe, sokszor megfogadtam, hogyjózan maradok. Megesküdtem, hogy kerülöm az alkoholt ésmindent, ami ártalmas, beleértve a cukrot és a koffeint. Hosszúszerződést írtam alá magammal ennek érdekében. De amintodaértem, az elhatározásomat alkotó téglafal darabkáielkezdtek széthullani. Néhány hét múlva minden este ittam éselkezdtem megint szedni a fogyókúrás tablettákat. Ez aszerződés volt az első kudarcom a sokból, hogy afüggőségeimet leépítsem. Azt mondtam magamban, hogy a

körülmények hibája volt. Ha le is szokom bármiről, az nemBruneiben lesz. Robin zarándokútra ment, én meg elindultam a saját antizarándoklatomon. Minden este együtt táncoltam Deliával,teljesen ostobán viselkedtünk és őrülten röhögtünk, twisteltünkés salsát táncoltunk meg hip-hopot a thai barátnőinkkel. Deliakedvenc száma az volt: „Csak a barátod akarok lenni”.Anthony minden este legalább kétszer eljátszotta, s ez egyfajtaidőhurokká vált, amikor mindenki eljátszotta a szöveget ésüvöltött bizonyos sorokat, mint például, hogy olyan KANOSvagyok. A berúgásaink Deliával gyakran vezettek oda, hogyegyikünk gyakorlatilag hazacipelte a másikat. Egyik este egybotlás miatt a lépcsőn végiggurultunk az aljáig. Szerencsére alépcsőket a palotában vastag szőnyeg borította, és nem voltaktúl meredekek. A szoknyánk a fejünk tetejére csúszott, mireleértünk. Az egész particsapat szinte megfulladt a nevetéstől. Minden este ittam és vezettem. Szerencsére csak agolfautókat. Egyik este a gázra léptem a fék helyett és az autónekirohant a garázs falának. Én előreestem és bevágtam azorrom az oldaltükörbe. Nem tört el, de felrepedt a bőröm ésbedagadt, pár napig szörnyen néztem ki. Hálás voltam, hogyRobin nem volt a városban, míg begyógyult. Azállandórészegségemnekvoltegypozitívkövetkezménye. Egyik részeg éjszakán egyik este megtörtemés zokogni kezdtem egy Penthouse lány vállán, egynagyfenekű szőkéén, akinek zöldesszürke szeme volt ésMelodynak hívták. Ez a bizonyos címlaplány eljegyzési gyűrűt hordott, állítólagVince Neiltől (ugyanaz, akiről Brittany mesélt, csak a gyűrűvolt más) és állandóan egy diktafonba beszélt, mert könyvet írt„Ahogyan én látom” címmel. Meg akarta osztani az élettelkapcsolatos bölcsességeit, a humoros részeket meg a többit is.

Sosem írta meg végül. Úgy hallottam, inkább Jézusnakajánlotta fel végül az életét. A születésnapom előtti hét volt. A születésnapok voltak akedvenceim. Úgy hallom, ez jellemző az adoptált gyerekekre.Az összes lány a partin igyekezett úgy tervezni, hogy aszületésnapján Bruneiben legyen, mert a szülinap ékszereketjelentett, de még az ékszerek kilátása sem volt elég számomra,hogy megelőzzem a szülinapi lelki megzuhanást. A hercegmellőzése és az italozás közepette nem voltam valami jól. Nemvettem olyan méltóságteljesen a zuhanást, mint ahogymegfogadtam. Én lettem az a lány, aki berúg a partikon és sírvafakad. – Nem akarok többé úgy viselkedni, mint egy tizenéves. Ésmit értem el eddig? Nem akarom úgy leélni az életem, hogyállandóan diétás italokat iszom, és semmit nem fejezek be, amitelkezdtem. A többi, harminchoz közeledő lány csak a szemét forgatta,miközbenelmondtamMelodynakazelmúltévmegpróbáltatásait. Nem emlékszem pontosan, mit mondtam, de azt tudom,hogy biztosan megemlítettem a szülőanyám utáni sikertelenkutatásomat, mert Melody megosztotta velem bölcsességét(mind a humorost, mind a többit) és abban szóba került egymagánnyomozó neve és telefonszáma Denverben. Mikor felébredtem, a név és a telefonszám látványa fogadottaz éjjeliszekrényen. Sokkal jobban megrémített, hogykiöntöttem a szívemet Melodynak, mint az, hogy mindenkilátott a fejemre csúszott szoknyámmal landolni a lépcső alján.De azért beletettem a papírt egy könyvbe, későbbi használatra.Sosem tudhatod, mikor lesz szükséged egy magánnyomozóraDenverből, verébfejű betűkkel lejegyezve, szívecskékkel az „i”betűk felett.

28. fejezet Míg Robin távol volt, megnyílt az ég és egyik vihar a másikután jött, vad és bibliai, emlékeztetve rá, hogy a falak mögöttBorneó terült el, a sziget csupa esőerdővel és föld alattifolyóval meg barlanggal. A monszun rázta az ablakokat,kitartóan eszünkbe idézve, hogy volt egy másik világ azékszeresdoboz termeinken túl. Az esős időszak közepéndöntöttem el, hogy másban is kipróbálom magam, nem csak anaplóírásban. Az eső dübörgött a tetőablakon, amikor befejeztem az első,szörnyen rövid történetemet és elküldtem Colinnak. Ugyanígyválaszolt és elkezdtünk történeteket küldeni egymásnak.Először bocsánatkérő előszóval küldtem őket, mindazért aszörnyűségekért, amikről szóltak, amíg Colin vissza nem írt,hogy nem hajlandó elfogadni a történeteimet, amígönleértékelő megjegyzésekkel látom el őket. Azt írta, hogyakármilyen szegényesen is csinálom a dolgaimat, akkor semszabad bocsánatot kérnem értük. Az első történet egy lányról szólt, akinek az édesanyjávalkellett mennie, hogy összepakolják a porcelánt a halottnagymamája házában. Az alapja az volt, amikor ugyaneztkellett tennem nagyanyám házában. A második történet egyvetkőző táncosról szólt, aki eladja a lelkét az ördögnek, hogyVegasban saját műsora lehessen. Ez egy metaforája voltvalaminek, amire viszont már nem emlékszem. Míg engem elfoglalt az írás, a herceget meg a zarándoklataMekkában, egy új énekes tűnt fel, a neve Iyen volt. Csinosfilippínó lány volt, aki szerette a haját lófarokba kötni és a bőhárembugyogókat. Amikor Robin visszatért, első látásrabeleszeretett. Két hét múlva a lánynak akkora gyűrű volt azujján, mint maga Brunei. Próbáltam kinyomozni, hogy ténylegelvette-e, és ha igen, még mindig együtt vannak-e, de olyansűrű homály fedi, hogy valójában hány felesége van a

hercegnek, és hogy közülük mennyi hivatalos. Beszéltem egyriporterrel, aki előzőleg a Washington Postnak dolgozott, ésszerinte a szám messze meghaladja az engedélyezett négyet. Robin kedves volt hozzám, és amikor leült beszélgetnivelem, már nem éreztem lappangó dühöt a viselkedésében.Nem féltem már a megtorlásától. A kényeztetéstől a büntetésenát eljutottam az átlagos szintjére. Ez volt az, amikor nagycsattanással leértem a lejtő aljára. Robin néhány éjszakát még velem töltött, menyasszony idevagy oda, sőt még elvitt néhány körre az új Aston Martinjával,de a köztünk lévő szikrák kialudtak. A lemondás érzésekeringett a lányok között. A herceg szerelmes volt.Megváltozott. Alig járt a partikra, és ha jött is, csak azért, hogyIyen dalait hallgassa. Ők ketten egész éjjel beszélgetve ültekkint a lépcsőn, míg mi bent gúnyolódtunk a lány ruháin, aztképzeltük, a mi ízlésünk sokkal kifinomultabb, mivel órákigbámultuk Elsa Klensch stílusról szóló műsorát. S azoncsodálkoztunk, hogy amikor mi olyan stílusosak, drágánöltözöttek, hibátlan frizurájúak és olyan kurva vékonyakvagyunk, miért választ a herceg egy dundi, divatképtelenbárénekest helyettünk. A huszadik születésnapomat Bruneiben töltöttem, és nemegy, de két elképesztő órát kaptam ajándékba, amiket Eddieejtett az ölembe. A hivatalos születésnapi bulim után alakótársaimmal hálóingben kicsit fentmaradtunk és rendeztünkegy saját kis bulit a házunkban. A szolgálók mosolygós kiscsapata áthozott egy tortát meg némi pezsgőt a palotából. Már nem voltam kitaszított, mert nem számítottam.Legalább barátokra leltem. De igazság szerint jobbanszerettem, amikor hatalmam volt. Barátnőm, Donna, egy tüneményes filippínó-amerikaikickboxharcos és modell felemelte a pezsgős poharát ésmegpróbálta Ricardo Montalbanót utánozni.

– Isten hozott Fantázia szigetén, ahol minden álmod valóraválik. Vagy majdnem. Nehezen tudtam aludni. Rászoktam, hogy minden éjjel íroka parti végeztével hajnalig, amikor az első fénysugarakmegérintik a világnak azt a részét százféle áttetsző kék ésbordó színben játszva, tisztán és reményekkel teli. Azt írtam Colinnak, hogy csak azt akarom, akarjak végrevalamit. Már nem akartam semmit és szörnyű lyukat éreztemott, ahol valaha a céljaim lángoltak. Egy e-mailben válaszolt. Négy hónappal és öt történettel később ismét elindultamNew Yorkba. Vastagabb borítékkal távoztam, mint előtte ésolyan ékszerekkel, amik mellé külön-külön őrt kellett volnaállítani. Van valami ezekben a kemény, szikrázó hatalmijelképekben, amit még én is, a félszocialista, néha vegetáriánusművész is fel akarok tartani a levegőbe és azt ordítani: „Idefigyeljetek balfaszok: kincset kaptam egy hercegtől. Gyönyörűvagyok.” De a kincs egóerősítő hatása hamar lejár és csak egymásik óra lesz belőle, egy másik pár fülbevaló, olyan cifraékszer, ami elkezd úgy kinézni, mintha az ócskapiacon vettedvolna. Végül az ékszerek annyira elvesztik érzelmi értéküket, hogyeladod őket egy hagyatéki becsüsnek egy második emeletiirodában, a gyémánt kerületben. S miközben ülsz a parányiasztal mellett, és figyeled a kis öregembert, aki Leonbácsikádra emlékeztet és felbecsüli az ékszereidet a parányinagyítójával, eszedbe jut, amit nagyanyád szokott mondani,mikor az utolsó pillanatra halasztod az angol leckéd megírását:a gyémántok nagy nyomás alatt születnek. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy az lesz az utolsólátogatásom Bruneiben. De volt egy ösztönös bevillanásom,amikor elbúcsúztam Robintól. Keményen figyeltem a vonásait,memorizáltam az arcát. Mi lesz, ha többé nem látom? Meghoztam azt a döntést, ami legkevésbé emlékeztetett

Pattire. Még a legszabadabb, punk tündérkeresztanyávalfelvértezve is egy jól megfizetett tulajdonná váltam, még hacsak kölcsöntulajdonná is, de ennek ellenére úgymegszakítottam a kapcsolatot a testem és a lelkem között, hogymár alig éreztem a saját bőrömet. Ha esetleg sosem látom újraRobint, talán cserébe visszatérhetek magamhoz. Tudtam, hogyhosszú visszaút elé nézek.

29. fejezet A magánzsarunak két hétbe telt a szülőanyám lakhelyétfelderítenie. Carrie az első levelében küldött néhány fotót acsaládjáról. A vakációjukon készült képen a férje magas,kopaszodó, kedves szemű ember vastag szemüveggel. Látható,hogy az idősebbik, tizenéves kislánynak speciális iskolába kelljárnia. A kisebbik, hat év körüli gyerek kerekarcú, csinos latinkislány. Azt írta, mindkettőt örökbe fogadták. Carrie elszántnak és erősnek tűnt a képen, rúzs nélkül éstárgyilagosan mosolyog a lencsébe. Ők négyen egyformakarácsonyi pulóverekben álltak egy alumínium oldalú házmellett, fagyott hócsomókkal a háttérben látható pázsiton. Őkaz egyik olyan középnyugati család, akik mellett elvisz az utadDisneylandbe. Odaképzeltem magam a képbe. Ki lennék ma, ha mindennapebbe a házba mentem volna haza a gimiből? Elképzeltem atörténetet, mint egy gimisekről szóló mozit, amelyikben ahősnő popsztárok képével tűzdeli tele a szobája falát és kékszalagokkal díszíti az öltözőasztala tükrét. Fekszik az ágyon éstelefonon beszélget a legjobb barátnőjével, miközben az ágytámláján nyugtatja a lábát. Az egész jelenetet elöntik a vajsárganapsugarak. Tudtam, hogy nevetséges, szégyenletes, de azzalkényeztettem magam, hogy egy pillanatra odaképzeltem

magam abba a világba, amelyikben lehetőségem lett volna rá,hogy más legyek, mint ami vagyok, egy olyan világba, aholtalán meglett volna hozzá minden, hogy jobb döntésekethozzak. Carrie más, színes fotókat is küldött, saját ceruza-felirataivalellátva legtöbbjét. Legtöbbjük a Kereszt és Kard előadásárólkészült egy helyi színházban Jacksonville-ben 1972-ben, aholapámmal, Jimmel találkozott. „Megtaláltam néhány fotót édesapádról. Mindig arragondoltam, hogy szerencsés vagy, ha örökölted a vonásait, nemmintha panaszkodnék a saját külsőmre.” Kedvenc fotómon Jim a színpad közepén áll egy hősigesztus közben. Hosszú, hullámos, hetvenes évekbeli frizurájavan, és reneszánsz ruhát visel. Carrie a táncosokból álló sorvégén áll mögötte. Virágkoszorú van a hajában és hosszúszoknyát visel parasztblúzzal. Éppen letérdel és feltartja atamburáját, miközben felnéz apámra. Mindketten nagyon csinosak, de apám talán még szebb,mint anyám. Levelében Carrie elmondta, hogy Jim tehetségesszínészésköltővolt.Számomramegátalkodottszoknyavadásznak tűnik. Látom a szemében. A szám és azorrom nagyon hasonlít Carrie-re, de a szemeimet Jimtőlörököltem. „Genetikai örökség? Azt hiszem, főként fehér angolszászprotestánsok. Úgy hiszem, Jimnek angol ősei lehettek. Anyámleánykori neve MacDowell-Scotch volt. Skót, német és talán írkeverék vagyok. Mindig úgy hittem, zsidónak nézek ki, New York-i vagyorosz zsidónak. Ezt mondom, amikor megkérdeznek aszármazásom felől. Orosz-lengyel zsidó vagyok. Amikornemrégiben ezt mondtam az orosz manikűrösömnek, bólintottés megjegyezte, „tudtam”. Hihetetlenül független voltam és könnyebbnek találtam, ha

magam intézem a dolgaimat. Fiatalként nem voltam mindigelégedett azzal, amit csináltam és egyre újabb dolgokat vártamaz élettől. Szerintem ez nem volt szokatlan a hatvanas éshetvenes években… Úgy gondolom, a régi ötletekből mégmindig sokat hordozok magamban. Emlékeztettél a sok régiérzésre és ideálra, miközben előástam a sok régi papírt ésfényképet.” Úgy tűnt, ebben sokkal inkább Carrie-re ütöttem, mint azörökbe fogadó szüleimre, akik behúzták a spalettákat ésátvészelték valahogy a hatvanas éveket, mintha hurrikán lettvolna. Carrie a leveleit fehér, vonalas papírra írta, amiknek a szélefűrészfogú volt – gyakorlatias, semmi színházi allűrt nemmutat. Egy konyhai jegyzetfüzet lapjaira írta a levelét a régenelvesztett biológiai leányához. „Persze, gyakran gondoltam rád. Az utóbbi időkben gyakrangondolkodtam rajta, mit kellene tennem, hogy elérj, ha eztakarod. Remélem, megadhatom neked, amit szeretnél, vagyamire szükséged van. Utálom a történeteket azokról az örökbefogadott emberekről, akik kétségbeesetten keresik aszülőanyjukat. Mindig azt reméltem, hogy boldog, teljes életedvan nélkülem.” Kétségbeesetten kerestem volna őt? Nem éppen. Inkábbvalamit. Kétségbeesetten kerestem valamit és ő része voltannak a valaminek. Carrie levelei bemutatják egy fiatal nő vándorlásait egyközéposztálybeli nebraskai családból a Utah Egyetemre, majdkezdő táncosi karrierjét Chicagóban és fellépését Floridában,majd útját vissza Chicagóba, ahol bajba került a rossz sráccal arossz időben. Majd vissza Nebraskába, ahol férjhez ment ésbefejezte a főiskolát és végül útját Boise-ba, Idahóba, aholorvosi technikusként és tánctanárként működött, s végül kétkislányt fogadott örökbe.

Intelligensnek és józannak tűnt. Nem hitványnak, nemőrültnek, csak egy nőnek, aki valaha nyughatatlan volt észavart. Beültetted a kertedet? Kérdeztem tőle egyik levelemben.Eregetsz-e néha sárkányt, ami két zsinóron emelkedik alevegőbe? Lindsay és Colin mellettem ültek a fekete bőrkanapén,amikor végül felhívtam Carrie-t, hogy megkérjem, látogassonmeg New Yorkban. Készen álltam rá, hogy ennek a történetneklezárjam az első fejezetét és másikat kezdjek. Mit tenne PattiSmith? Szembenézne az igazsággal és egyetlenegyszer sempislogna. Talán százszor is álltam a Newark Nemzetközi Reptérérkezési kapujánál, de az a legemlékezetesebb, amikor Carrie-tvártam. Beleégett az agyamba a kép, ahogy jött felém a hosszúfolyosón a tárgyilagos lépteivel. Kedves arca volt és szélescsípője, mint nekem, farmert viselt és egyszerű flanelinget.Feszült mosollyal üdvözöltük egymást. Azt hiszem,mindkettőnk arcát elfelhőzte a megbánás, hogy miértdöntöttünk egyáltalán a találkozás mellett. Jó ötletnek tűnt azelején, de a kivitelezése hirtelen túl éles, túl fényes lett, minthaegy sötét szobából hirtelen a napsütésbe lépnél. Esetlen és feszült találkozás volt, de a szülőanyám keményasszony. Pontosan egy könnyet ejtett, bocsánatot kérve töröltele. Magasabb vagyok nála. Amíg a csomagokra vártunk, aztmondta, apám szemeit örököltem. Ezt már tudtam a képekből,amiket küldött. A csomagszalagon tartottam azokat a bizonyosszemeket, színlelve, hogy figyelmesen kutatok a bőröndjeiután, bár azt sem tudtam, hogy néznek ki. Később mesélt Jimről és kettőjükről, ahogy a magasszékeken ülve kínait ettünk Lindsay konyhájában, amivarrószobaként is szolgált. Furcsának és aránytalannak éreztem

magam. Kicsi voltam a magas mennyezetű konyhában, denagydarab az apró anyámhoz képest. A kezeim szégyenletesennagynak és férfiasnak tűntek számomra, ahogy az evőpálcátmarkoltam. A szemeim bedagadtak és elfáradtak, és hirtelenbeesettnek tűntek. – Szerelmesek voltunk. Követett vissza Chicagóba a showután – mesélte. Felragyogott, amikor apámról mesélt, még annyi év után is,a sok fájdalom után is, amit okozott. – Nagyon jóképű volt, nagyon karizmatikus. Próbáltszínészként dolgozni Chicagóban és egy garzonban laktunk.Küszködtünk. Emlékszem, Jim eltörte a lábát és rajta volt az ahatalmas gipszcsizma és elkezdtünk veszekedni. Kint esett ahó, hóvihar volt és levonszolta magát az utcára abban ahóesésben. Ott mentem mellette az autóval és kiabáltam vele,hogy szálljon be. Felnevettem. – Belecsúsztam a kocsival egy hóbuckába és mind akettőnknek gyalog kellett hazamennie. Aztán elbizonytalanodott. Nem tudtam eldönteni, hogycsalódott vagyok-e vagy megkönnyebbült, hogy a nyíltságát aködös emlékezet váltotta fel. Ahogy az apámról beszélt és az együtt töltött időről, az akényelmetlen érzésem támadt, mint mikor a szexről beszélsz aszüleiddel. Az a fajta vagány anya-lánya csapat akarsz lenni,akik mindenről nyíltan beszélnek – a legjobb barátok. De nemtudod megtenni. Abban az esetben nem is a szexről beszéltünk.És ő nem is volt az anyám, igazából. Ennek ellenére bennemvolt az ösztönös idegenkedés a témával kapcsolatban. – Sok mindenre nem emlékszem. Ne haragudj. Azt hiszem,kizártam. Sokat álmodoztam arról, hogy felnevellek, de hidd el,egy hosszú távú kapcsolat Jimmel katasztrófa lett volna.Egyébként is elment. Elment, mielőtt megszülettél.

A történet, amit elmesélt, egész vacsora alatt tartott, aszerencsesütikig. Jó történet volt, de nem éreztem, hogy bármiköze lenne hozzám. Ugyanakkor felismertem, hogy ez volt az atörténet, amire egész életemben vártam. Ott volt előttem. Végülmeghallgathattam. Végül ott ült előttem az a személy, akihez avilágon legjobban hasonlítottam. Furcsa volt, hihetetlen.Valami kitörlődött belőlem. Nem tudtam nyugodtan ülni Carriekörül. Nem sokra emlékszem abból, amit azon a héten csináltunk,kivéve, hogy sokat voltunk Lindsay-vel és Colinnal. Carriemegismerkedett a különböző barátainkkal, akik feltűntek atetőtéri lakásban. Mindenkire érdeklődve nézett, akitbemutattunk neki és magabiztosan társalgott velük, pedigszínházi hippik és botránykirálynők voltak köztük. Annyiramegkönnyebbültem. Gondolom, attól féltem, mit találok majd.Talán aggódtam, hogy felfedezem majd Carrie-ben a sajátszemélyiségem árnyoldalait. Elmentünk a Central Parkba és utána a MetropolitanMúzeumba. Találkoztunk Carrie barátnőjével a Rockette-ből,egy hajlékony, negyvenes éveiben járó nővel. Megtudtam,hogy a Rockette az a hely, ahová a balerinák mennek meghalni.Minden évben korosodó táncosok utaznak az ország mindenrészéből New Yorkba táncolni a karácsonyi műsorban. Olyan aszervezésük, mint egy katonai hadműveleté, és Rockette-neklenni gyakorlatilag önálló nemzetiségnek számít. Carrie barátjaazért érkezett a városba, hogy lemérjék, kicsit leporolja atudását és néhány táncórát vegyen. Mint minden gyerek, aki néhány kilométerre élManhattantől, én is sokszor láttam a Rockette műsorát.Leginkább a szőrmével díszített kalapjaikra emlékszem és ahosszú lábakra, amik úgy mozogtak, mint egy tündéri gépezet.Olyan vonzónak tűnnek az emberi szemnek, egy csapategyforma nő és a kaleidoszkóp, amit a testükből raknak ki a

térben. Isteni volt találkozni egy tréningnadrágos Rockette-taggal a parkban. Teát ittunk – feketén, semmi cukor – ésnéztük, ahogy a távirányítású hajók fel-alá zúgtak a kis tóvizén. Carrie-vel akartam vacsorázni a táncórája után, amitváratlanul bevállalt, így elsétáltam a Columbus Circle-höz,hogy találkozzam vele a Stepsnél. A Steps az a hely, ahol aBroadway előadásokon szereplő gyerekeket tanítják táncolni.Én nem vagyok rossz táncos, de a Steps táncosai kegyetlenüljók. Sokszor ültem az iskola sötét hátuljában és belesírtam azátizzadt jazztáncos cipőimbe: túl kövér vagyok; túl lassantanulom a koreográfiát; eltévesztem a lépéseket. S alegátkozottabb, hogy túl lusta vagyok. Annyival jobb lehettemvolna, ha kicsit többet gyakorlok, ha kicsit jobban figyelek azórán, ha nem adtam volna fel abban a pillanatban, amikor adolgok nehézzé váltak. – A balerináknak hosszú, vékony nyakuk van, mint ahattyúknak – mondogatta apám. Nem volt rá szükség, hogy befejezze a mondatot. Abalerinák született hattyúk voltak. Én is láttam, mint mindenkimás, hogy én kiskacsa vagyok. Hogy meg kell tanulnom örülniés vigaszt kell merítenem a puszta tényből, hogy víz folyik ahátamon. Korán érkeztem a Stepsbe és próbáltam elbújni, míg néztemCarrie óráját az üvegfalon át, ami a stúdió tetejét választotta le. Egy haladó jazz osztályt vezetett, ahová én soha be semmertem menni. Kora és nem igazán táncosi alakja ellenére,függetlenül a bedagadt lábától, amiből bőrrák miattkimetszették a nyirokcsomókat, lenyűgöző volt. Megvolt benneaz a bizonyos kivételes dolog. Amikor a csapata elfoglalta a termet, láttam, ahogy azegyébként nagyon szemét táncosok, mind húsz évvel fiatalabb,

mint ő, tisztelettel figyelik a terem széleiről. A tanáruk odavillantott egy mosolyt Carrie-re. Ő éber voltés elektromos feszültség áradt belőle. Jobb volt, mintbármelyikük. Amikor az órának vége volt, a táncosok kiscsoportja vette körül. Ott lézengtek beszélgetve, mialatt akövetkező osztály beszivárgott. Én, aki mindig otthonra leltem az elvarázsolt és megalkudniképtelen barátaim között, igazán jól tudtam, hogy sok módjavan annak, ahogy az ember családot hozhat létre maga körül. Studtam, hogy a szüleim, az igazi szüleim New Jersey-ben éltekés őrülten szerettek, még ha szegényesen is mutatták ki néha.De a Stepsben az üveg mögött állva éltem át az első alkalmat,amikor elöntött a düh. Egy pillanatig azt kívántam, hogy Carriekicsit kevésbé lett volna önző, kicsit összetartóbb és bár piciveljobban szeretett volna. Ha mellette maradhatok, talán úgytáncolhattam volna. Vagy legalábbis ezt akartam hinni. De nemtáncoltam úgy. S őszintén, már beteg voltam tőle, hogy annyiravágytam rá. Sokáig ültem még a newarki reptéren, amikor Carrie elment.Leültem a széles üvegablakok előtt és figyeltem, ahogy arepülők fel- és leszállnak. Még csak húszéves voltam, abban akorban, amikor Carrie örökbe adott engem. S amikor számbavettem a szégyenteljes bukásaimat az előző néhány évben,amikor meglátogattam az elhantolt álmaim lehangoló sírjait,amikor ránéztem mindarra, amit eltapostam, arrakényszerültem, hogy megbocsássak Carrie-nek. Tizenöt évvel a búcsú után egy tengerre nyíló lakáskanapéján ültem, miközben a nyitott ablakon át a tengeri szellőjátszott a függönyökkel. A férjemmel a sötétedő szobábanültünk, s figyeltük, ahogy a tenger magába szívja az utolsó fakófénysugarakat. Patti Smith éppen a mólón játszott SantaMonicában, hét emelettel lejjebb, de nem tudtunk elmenni rá,mert pihennem kellett az aznapi in-vitro megtermékenyítési

eljárás után. Kételkedtem benne, hogy működni fog és így islett. De abban sosem kételkedtem, hogy lesz majd gyermekünkvalahogy, egy gyermek, aki szélesre tárja majd a szívünket, akisegít majd, hogy az együttérzésünk beérjen és növekedjen. Patti hangja rezzenéstelen volt, akárhány év telt is elközben. A zenét lefojtotta a távolság, de a szavakat ki tudtamvenni. Most már megvan a válaszom, azt hiszem. Mit tenne PattiSmith? Énekelne nekem. Megbocsátana nekem azért, hogyelvesztettem önmagam.

Epilógus Tizenhét év telt el azóta, hogy először felszálltam egySzingapúrba tartó gépre. New Yorkból hamarosan San Franciscóba költöztem nemsokkal azután, hogy hazatértem Bruneiből, és sosem mentemvissza. Hagyd el New Yorkot és ő is gyorsan maga mögötthagy. New York olyan, mint a szerető, akit hiába hagysz el,mindig ott érzed a kezét a válladon. Amikor elmész mellette azutcán, előbb felismered, mint ő téged. El kell döntened,megszólítod-e. „Én vagyok. Jill vagyok”. Olvasod az újságbana nevét, és a tested emlékezni fog. Nézed a tévén, ahogy vastag füstfelhők emelkednek alevegőbe és New Yorkra emlékezel, mintha valaki éppen aszívednek ütközött volna egy repülővel. De New York még alegnagyobb fájdalma idején sem emlékszik rád. S bár sokkaljobban szeretem a kilátásaimat és a gondolkodásmódomat,mióta eljöttem onnan, néha még mindig fáj, amikorfelismerem, hogy elfelejtettek. Házasságban élek, egy három hálószobás lakásbanelsáncolva, reggelente teát iszom és kinézek az ablakomon abuja kámforfákra és a bordó törzsű jacaranda fákra, amelyekkaliforniai utcánkat szegélyezik.

Amikor kicsit megállok, egy ismeretlen érzés reszket atudatom határán. Ott van egy pillanatig, aztán eltűnik. Eltartegy pillanatig, amíg nevet találok rá. Úgy hiszem, ez aboldogság lehet. Ahogy egyre mélyebbre török a háziasságnak ebben a sűrűerdejében, a karomon látható sűrű tetoválások a szomszédaimszámára egy más élet emlékét jelzik. Furcsálkodva néznek rám,amikor átmegyek hozzájuk a magam sütötte karácsonyi sütivel,valahogy érzik, hogy a kép nem teljes. S amikor koktélpartikonkicsúszik a számon egy-egy dolog hajdani hitványönmagamról, rám néznek és bizonytalanul nevetnek, hogyviccelek-e. Biztos vagyok benne, hogy Robin is olyan életet él, amirenem számított. 1997-ben egy hajdani amerikai szépségkirálynőkilencvenmillió dollárra perelte azt állítva, hogy elkábította ésmegerőszakolta, akarata ellenére szexrabszolgaként tartottafogva. A vádakat ejtették diplomáciai mentességére valótekintettel, de nemzetközi botrány lett belőle. Nem sokkalezután a herceg és a szultán összevesztek és útjaik elváltak,mivel a herceget harmincmilliárd dollár elsikkasztásávalvádolták. A vád miatt sokat kellett bíróságra járnia és a hercegvagyonának nagy részét lefoglalták és elárverezték. Legutóbbnem jelent meg az angol legfelsőbb bíróságon, ahová a bíróságmegszegéséért idézték; elfogató parancsot adtak ki ellene.Némi érdeklődéssel kísérem megpróbáltatásait, azon tűnődve,vajon mit fog most csinálni, és mi történik majd a feleségeivelés gyermekeivel. Ami engem illet, én egy másik hosszú repülőút elé nézek.Néhány napja felhívott az örökbefogadási ügynökségünk ésértesítettek, hogy a fiunk esetét letárgyalta az etióp bíróság, ésaz utazása időpontját jóváhagyták. Van egy tíz hónapos fiam,akivel két hét múlva találkozom először. Láttam róla képeket,

így tudom, hogy nagy, csokoládébarna szemei vannak éshihetetlenül gyönyörű kisbaba. Bár még nincs itt, azért minden reggel elhúzom aszobájában a függönyöket. Megállok az ablak előtt, selképzelem, milyennek tűnik majd a látvány a fiamnak, akiannyira más tájat néz éppen. A fiam, aki ilyen hosszú utat teszmajd meg ilyen pici korában. Mindketten igen messzireutaztunk, hogy egymásra találjunk. Seherezádémeséjeatörténetmondótörténete.Reménykedünk benne, hogy a történet, amit elmesélünk,megmenti majd az életünket. A fiam neve Tariku. Amharik nyelven ez azt jelenti „az ő története” vagy „tevagy az én történetem”.

TE MEDDIG MENNÉL EL, HOGY MEGVÉDD A CSALÁDOD?HOGY MEGVÉDD A GYERMEKED? HÁNY HAZUGSÁGOTMONDANÁL? LENNE MERSZED BEISMERNI A LEGSÖTÉTEBBTITKOKAT – LEGALÁBB MAGAD ELŐTT?

Jeanne Cross hétköznapi kertvárosi feleség és anya, akilátszólag tökéletes életet él, amikor feltűnik a színen AliMather, egy hegedűtanárnő, aki felrúg minden szabályt, s bárjócskán elmúlt negyven, sorra töri a férfiszíveket. Jeanne-tszinte akarata ellenére mágnesként vonzza ez a rendkívüliasszony, s az igézet hamarosan megfertőzi Jeanne férjét éstinédzser fiukat is. Bár a két nő barátsága szokatlannak, sőtveszélyesnek tűnik közös ismerőseik szemében, Alit és Jeannetösszekötik a mélyen rejlő érzésekből fakadó szükségleteik,sebezhetőségük és a titkok, amelyeket Ali naplóba zár. A napló egy fenyegető titok kulcsát rejti. Bár bizonyítaninem tudja, Ali szentül hiszi, hogy valaki bejár a házába, amikorő nincs otthon – és szándéka nem sok jót ígér. A betörő nemkevesebbet akar, mint egy darabot Ali lelkéből. Az Egy hazug nő naplója zavart elmék hátborzongatóangyönyörködtető története. Pszichológiai thriller, melybenmaguk a szereplők a legnagyobb rejtély. Érzékeny krimiazoknak, akik szerint az emberi szív a legsötétebb misztérium.A kukkolás édes izgalmát nyújtja azoknak, akik nem tudnakellenállni valaki más naplójának, egy zárt ajtónak, vagylelakatolt szívnek. Letehetetlen olvasmány mindazoknak, akikvalaha beleolvastak egy naplóba, s megtudtak valamit, amitsoha nem akartak. Azoknak szól, akiket jobban érdekel: miérttörtént, mint az, ki tette.

Te meddig mennél el?

Holly Hill jómódú barátja kérésére hagyta ott a munkáját, a

szakítás után azonban nehéz helyzetbe került. Miután hat hétigszenvedett pizsamában a szerelmi csalódás miatt, egy barátjaazt tanácsolta neki, legyen nyitottabb a karrierválasztástekintetében. Holly ekkor hirdetést adott fel az interneten,amelyben őt kitartó szeretőt keresett. Hihetetlen mennyiségűválaszlevelet kapott különböző férfiaktól, többségükben olyannős férfiaktól, akiknek a felesége már nem kívánja a szexet.Holly számtalan férfival találkozott, mire kiválasztotta aszámára megfelelő partnert. Szinte napi gyakorisággal jegyeztefel különleges élményeit nemcsak a férfiakról, hanem arról is,amit megtudott a házasság intézményéről, a férfiak vágyairól. A feladott hirdetés: „Vonzó, diplomás, intelligens, jólöltözött, 35 éves nő szeretőt keres. Darlínghurtsben lakom egylégkondicionált, kikötői panorámás lakásban, A lakásomhoznagyon diszkrét, biztonságos, fedett parkoló is tartozik, de vanmegbízható autóm, és hajlandó vagyok a környezőtelepülésekre is eljárni. Kizárólagosságra törekszem, ezért(elméletileg) a nap 24 órájában rendelkezésre állok, majd.Egyedülálló vagyok., gyerekeim nincsenek, Nagyszerű szakácsvagyok, és kérésre ínyencfogásokat tudok, készíteni. Szívesentöltöm fel a hűtőt kedvenc ételeiddel és italaiddal (nincs is jobbannál, mint elkényeztetni valakit és megvalósítani az álmait).Pszichológus végzettségem van, ezért remek hallgatóságvagyok, és nagyon élvezem a tartalmas beszélgetéseket.Társasági lény vagyok., gyönyörű, szellem és szórakoztatópartner szinte minden helyzetbe., IMÁDOM a szexet, és kevésolyasmi van, amit nem élvezek. Ráadásul remekül masszírozok!A fentiekért cserébe bőkezű heti zsebpénzt kérek.”

Holly Hill a Luxus nyalánkságban beszámol az e-mailekrőlés a randevúkról, valamint mesél arról az öt szerencsés férfiról,akit végül kiválasztott (persze nem párhuzamosan!).A könyvegyszerre vicces, tanulságos, provokatív és gondolatébresztő.

A könyv, ami után mindenki megnyalja a szája szélét. Valós eseményeken alapuló történet egy kitartott nőről. „Pikáns és pimasz: az internetes generáció Büszkeség ésbalítélete.” – The Sun-Herald —

A KELLY KIADÓ EDDIG MEGJELENT KÖNYVEI Nemzetközi Bestsellerek SZÉPIRODALOM

Richard Russo

Richard RussoSyrie JamesAugusten BurroughsJames MorganSantiago BodinSyrie JamesAnn Patchett

A Múlt Fogságában (Pulitzerdíjas)Sóhajok hídjaJane Austen naplójaFarkas az asztalnálMatisse nyomábanMinden csak hangulat (vers)Charlotte BronteÉletszonáta

SZÓRAKOZTATÓ IRODALOM

Phil DoranMichael S. SandersJennifer WeinerJennifer WeinerJennifer WeinerMarc LevyAnnie HawesAnnie HawesDavid LissSarah DessenHolly HillZaneJennifer CruiseAmanda Goldberg- Ruthanna Hopper

Csábító ToscanaVersenyben Provance-szalEgy cipőbenKismamák pácbanJó az ágybanMint a mennybenExtra SzűzSzerelem az olajfák közöttEgy kufár bosszújaFigyelj rám!LuxusnyalánkságKedves G pontIsten hozott kísértésben!

Hülyewood

Melissa HillSusan DonovanSusy McPheeEmily GiffinHenri CharriereErol Munuz- David ShalleckMelissa HillJennifer CrusieSarah DessenAdriana TrigianiLinda HimelsteinBridget AsherJennifer CrusieGary ShteyngartAnna BlundyAriana FranklinMelissa HillEdward P. JonesPatry FrancisJillian Lauren

Érted mindent!A kitartott nőFérjek és hazugságokZűr van, babám!Pillangó

Mediterrán nyárKívánj bármitFogadj rámEgy felejthetelen évAngyali cipellőkA vodkakirályA férjem szeretőiSzerelmes szélhámosokAbszurdisztánAz oligarcha feleségeA Cambridge-i vérvádMíg el nem felejtemAz ismert világEgy hazug nő naplójaA szultán háremében

SOPHIE KINSELLA SOROZAT

Sophie Kinsella

Sophie Kinsella

Sophie KinsellaSophie KinsellaSophie KinsellaSophie KinsellaSophie Kinsella

Pánik a plázában-(Mániákus vásárló sorozat)Egy boltkóros naplója-(Mániákus vásárló sorozat)Emlékszel rám?Tudsz titkot tartani?Kétbalkezes IstennőA boltkóros férjhez megyA boltkóros babát vár

Sophie Kinsella A boltkóros és a tesója

HÍRES EMBEREK, SZTÁROK

Edward DouglasLawrence GrobelPeter Evans

Olivier De Funés- Patrick De FunésJacques Pépin

Jack az életművészAl PacinoJackie Kennedy – A First Ladytitka

Louis de FunésElnökök Séfje(szórakoztató történetek,receptek)Bulik, balhék, sztorikDr. House – főszerepben HughLaurieJackie Kennedy – A First LadytitkaA vodkakirályA FuggerekBelmondo

Gesztesi KárolyPaul Challen

Peter Evans

Linda HimelsteinGünter OggerGilles Durieux

IGAZ TÖRTÉNET, DOKUMENTUMREGÉNY

Christopher MasonBill Mason

Fülöp T. MariannDr. Kenneth KamlerStacey Halprin

Kathleen WilleyJohn Gilstrap

Milliárdos csalásA nyolcadik parancsolat – Nelopj!A kétszínű IránOrvos az Everesten (Útikönyv)Győzelem a kilók felett(Életmód)Gyilkossággal vádolva

- Kurt MuseDr. Somos ZoltánNick PageZarah Ghahramani

Hat percre a szabadságtólTánczos – az utolsó szó jogánA leghosszabb hétVallomás korbácsütésre

HÁBORÚS MEMOÁR, KALANDREGÉNY

Anthony SwoffordJames Follet

BőrnyakúakKémcsapda

KRIMI

Howard RoughanJess WalterHugh LaurieHarlan CohenHarlan CohenHarlan CohenRobert CraisRobert CraisJuan Gomez-JuradoMichael PalmerMichael PalmerJ. A. KonrathDavid RosenfeltNatsuo KirinoDavid LevienBarbara VineAlex BarclayLisa Jackson

VakjátszmaA védett tanúA balek (Dr. House)Az erdőAz ördög játszótereDermesztő csendA rettegés házaA kétperces szabályJúdás a VatikánbanGyilkos dózisBűnszövetségHajszaAz eltűnt bizonyítékKínA bűn városaA születésnapi meglepetésA sötétség házaA gonosz csábítása

CASINO SOROZAT-PÓKER KÖNYVEK

Gus HansenPhil Hellmuth-Joe NavarroRick BennetGrant Mcrea

Nyílt lapokkal

Olvasd le, foszd ki!Vakok között a királyHalott pénz

VERSEK

Santiago BodinFüzesi István

Minden csak hangulatSzavak mögötti táj

FANTASY

P. C. Cast, Kristin CastP. C. Cast, Kristin CastP. C. Cast, Kristin CastP. C. Cast, Kristin CastP. C. Cast, Kristin CastP. C. Cast, Kristin CastKaren ChanceKaren ChanceGregory MaguirePaul HoffmanMelissa De La CruzMelissa De La CruzMelissa MarrMelissa MarrMelissa MarrKaren Marie MoningKaren Marie Moning

MegjelölveElárulvaA kiválasztottA vadA prédaMegkísértveMegérint a sötétségÁrnyak vonzásábanA boszorkányIsten balkezeRettegésÁlarcbanTörékeny örökkévalóságVeszélyes álmokVeszélyes játékKeserű ébredésÁlom és valóság

EROTIKUS

Charlotte RocheMaya BanksMaya BanksMa-Ling Lee

Nedves tájakVénuszdombi mesékÉdes megadásA legfiatalabb madám

PSZICHOLÓGIA

Paul Ekman Beszédes hazugságok

HAMAROSAN MEGJELENIK

Kelly Juli 600 kalória és ami belefér