Karen Blixen A halhatatlan történet

POLAR KÖNYVEK

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Karen Blixen: Den udodelige historie (in: Skaebne-Anekdoter) Gyldendal Koppenhága 1958 Hungarian translation © Kertész Judit, 1997 Fordította Kertész Judit A Polar Alapítvány ezúton mond köszönetet az alábbi intézményeknek, akik e kötet megjelenését lehetővé tették: Dansk Litteraturinformationscenter Konsul George Jorck og hustru Emma Jorck's Fond Felelős Kiadó a PressConsult Kft. igazgatója Nyomdai előkészítés: TypoColor Bt. Készült a Franklin Nyomdában Felelős vezető: Bereczki Gábor ügyvezető igazgató A sorozatot Kemény Zoltán tervezte. Borítókép: Márton A. András Felelős szerkesztő: Pap Éva Készült: 5,98 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 85801 1 9

Mr. Clay A múlt század hatvanas éveiben élt Kantonban egy dúsgazdag teakereskedő, egy bizonyos Mr.

Clay. Ez a Mr. Clay magas, szikár, zárkózott öregember volt. Fényűzően berendezett, gyönyörű

házban lakott, mégis mindig magányosan, mereven ült székében a nagy pompa kellős közepén. Kanton többi európai lakóinak körében Mr. Clay kőszívű ember hírében állt, akinek egyetlen

szenvedélye a pénz. Kerülte is, aki csak tehette. Rossz hírét nem is annyira valamely határozott tettének, mint inkább külsejének, hangjának, merev tartásának köszönhette. De azért keringett róla a városban néhány újra és újra elmesélt történet, mely igazolni látszott a róla kialakult képet. Íme az egyik ilyen történet.

Tizenöt évvel korábban egy francia teakereskedő, aki egykor Mr. Clay társa volt, de később egy nézeteltérésük miatt önállósult, sikertelen spekulációk következtében tönkrement. Utolsó lehetőségként megpróbált egy rakomány teát elhelyezni a "Thermopylae" nevű vitorlás fedélzetén, mely éppen akkortájt készült felszedni a horgonyt a kikötőben. De a francia kereskedő háromszáz guinea-vel

tartozott Mr. Claynek, s ő lefoglaltatta a rakományt, saját teájával rakatta meg a "Thermopylaet" és ezzel a fortéllyal végérvényesen tönkretette vetélytársát. A francia kereskedő mindenét elveszítette amije csak volt, még a házát is el kellett adnia, végül feleségével és gyermekeivel az utcára került. Mivel balsorsából semmilyen kiutat sem talált, önkezével véget vetett életének.

Ez a francia kereskedő tehetséges, szívélyes ember volt, bájos feleséggel és szép gyermekekkel. Barátai a rideg és merev Mr. Clay szöges ellentétét látták benne, és ahogy telt-múlt az idő, feje fölé ragyogó glóriát fontak csupa jó és szeretetreméltó vonásból. Gyűjtést is rendeztek az özvegy számára, de mivel Kantonban soha nem volt összetartás a francia és az angol kolónia között, nem sok pénz gyűlt össze, és a francia özvegy gyermekeivel együtt csendesen eltűnt a láthatárról.

Mr. Clay elfoglalta elhunyt társa szép nagy villáját és hatalmas kertjét, melynek pázsitján pávák parádéztak. Történetünk idején még mindig ebben a házban lakott.

Idővel e történet egyre mitikusabb vonásokkal gazdagodott. Monsieur Dupont élete utolsó napján állítólag magához hivatta bájos feleségét és élénk, eszes gyermekeit, hogy tudtukra adja, a sors attól a pillanattól kezdve üldözi őket, amikor Mr. Clay arcát először megpillantotta. Ünnepélyesen megeskette családját, hogy történjék bármi, ők soha nem néznek annak az embernek az arcába. Azt is mesélték, hogy amikor el kellett hagynia házát, melyre oly büszke volt, saját kezűleg zúzott szét és égetett el benne mindent, ami művészi értékkel bírt, - mondván, hogy ezek a tárgyak az élet megszépítésére szolgálnak, és sehogyan sem illenének egy fedél alá a ház új urával. Minden szobában épen hagyta azonban a magas, aranykeretes tükröket, melyeket Franciaországból hozott magával, és melyek mindaddig csakis a boldog családi élet derűs pillanatait tükrözték. Ez lesz gyilkosa büntetése: bárhová megy, mindenhonnan egy hóhér ábrázata néz majd vissza rá.

Mr. Clay beköltözött a házba, ahol magányos vacsoráit saját képmásával szemben költötte el. Kétséges, hogy valaha is felmerült volna benne, hogy környezete nem elég barátságos, mert a barátságosság fogalma egyszerűen hiányzott az életéből. Ha rá lettek volna bízva a világ dolgai, pontosan úgy rendezett volna el mindent, mint ahogyan volt - természetes tehát, ha azt hitte, azért van minden úgy, ahogy van, mert ő úgy kívánta. Lassacskán kifejlődött benne a gazdag emberek önnön mindenhatóságukba vetett hite. A többi kantoni nagykereskedő is hasonló meggyőződést táplált saját személyét illetően, és ezt Mr. Clayhez hasonlóan azáltal tartották fenn, hogy a világnak azt a részét, mely kívül esett hatalmi szférájukon, semmibe vették.

Hetvenéves korában Mr. Clayt köszvény támadta meg, és hosszú időre szinte teljesen lebénult. Erős fájdalmai miatt éjszakánként sokszor álmatlanul forgolódott ágyában.

Ezek az éjszakák végtelenül hosszúnak tűntek számára. Történt egyszer, hogy Mr. Clay irodájából az egyik fiatal alkalmazott késő este becsengetett a

házba egy halom számlával, melyek szerinte helyesbítésre szorultak. Az öregember az ágyából hallotta, amint könyvelője az inassal tárgyal. Behívatta és sorra átnézték együtt az összes számlát. Mire megvirradt, Mr. Clay úgy találta, hogy ez az éjszaka gyorsabban telt el mint a többi. Ezért aztán másnap este újra magához rendelte a fiatal könyvelőt és felolvastatott vele főkönyveiből.

Ettől kezdve bevett szokássá vált, hogy a fiatalember este kilenckor megjelent a hatalmas, fényűzően berendezett hálószobában, letelepedett munkaadója ágyának szélére és a gyertyaláng fényénél felolvasott a nagyvállalat számláiból, szerződéseiből és üzleti ajánlataiból. A fiatalembernek szépen csengő, lágy hangja volt, de reggelre bizony általában kissé már berekedt. Ez felbosszantotta Mr. Clayt, mert ifjúkorában ugyan híresen éles hallása volt, de ekkor már igencsak kezdett nagyothallani. Emlékeztette írnokát, hogy fizetséget kap a munkájáért, és amennyiben nem képes azt tökéletesen végrehajtani, felmond neki és másik felolvasót alkalmaz.

Amikor az irodában éppen használatos könyveket már mind végigolvasták, az öregember mélyet sóhajtott és párnán nyugvó fejét csüggedten félrefordította. Az írnok töprengett egy kicsit, aztán kivett az irattárból öt, tíz, tizenöt éve készült főkönyveket és azokat olvasta fel urának a hosszú

éjszakai órákon. Mr. Clay odaadóan hallgatta. A felolvasás eszébe idézte múltbéli vállalkozásait és diadalait. De az éjszakák hosszúak voltak, idővel elfogytak a régi könyvek is, és a fiatalember arra kényszerült, hogy újra előlről kezdje az egészet.

Egy reggel, amikor már harmadszor rágta át magát egy húsz évvel korábbi üzlet elszámolásain, és éppen készülődött hazafelé, Mr. Clay visszahívta. Látszott, hogy valami igencsak szöget ütött a fejébe. Az írnok mindig rendkívüli jelentőséget tulajdonított gazdája gondolatainak, üldögélt hát még egy darabig, hogy időt hagyjon az öregnek szavakba foglalni kívánságát.

Ez eltartott egy jó darabig, majd Mr. Clay kelletlenül, tétován, mint akinek ellenére van saját kérdése, az iránt érdeklődött, hogy vajon a fiatalember ismer-e másfajta könyveket is. Az írnok azt válaszolta, hogy nem ismer másfajta könyveket, de ha Mr. Clay szíveskednék elárulni neki, miféle könyvekre gondol, tüstént felkutatja számára azokat. Mr. Clay erre nagy nehezen kibökte, hogy olyasféle könyvekre, beszámolókra gondol, amelyek nem üzleti ügyekről szólnak, hanem egyéb ügyes-bajos dolgokról, amelyeket egyesek megírnak, mások pedig elolvasnak. Az írnok hosszas fejtörés után azt válaszolta, hogy nem, ő ilyen könyvekről még sohasem hallott. Ezzel a beszélgetés be is fejeződött, az írnok összepakolt, tiszteletteljesen elbúcsúzott, és ment útjára.

Hanem ahogy bandukolt hazafelé, egyre csak Mr. Clay kérésén járt az esze. Érezte, e kérdés mélységes szükségből fakadt, mintegy a kérdező akarata ellenére, zavar, sőt szégyen kíséretében. Amennyiben az írnok maga is birtokában lett volna annak az érzésnek, amit szégyennek neveznek, minden bizonnyal egyhamar kiveri fejéből az egészet és olybá veszi, hogy principálisa ez egyszer megfeledkezett méltóságáról. De mivel ő híján volt mindenféle szégyenkezésnek, újra és újra meghányta-vetette magában a dolgot. Mr. Clay kívánsága minden kétséget kizáróan az aggastyán elgyengülésének a jele, esetleg a közelgő halál figyelmeztető intése. Vajon rá nézve milyen következményekkel járna a dolgok ilyetén állása? - morfondírozott magában a fiatal írnok.

Elisáma A fiatal írnokot a hivatalban mindenki Ellis Lewis néven ismerte, holott nem ez volt az igazi

neve. Valójában Elisáma Levinszkinek hívták. Nem azért változtatott nevet - mint oly sokan azok közül akik akkortájt Kínába vándoroltak - hogy egy bűntényt vagy bármi egyéb törvénytelenséget leplezzen vele, hanem azért, hogy éppenséggel az ellene elkövetett bűnöket leplezze, súlyos megpróbáltatásokkal teli múltját feledtesse.

Elisáma lengyel zsidó volt. Az 1848-as nagy pogrom alkalmával, amikor ő alig töltötte be hatodik életévét, egész családját kiirtották. Az addig eltelt réges-régi idők örökre elnémultak emlékezetében. Véletlenül megmenekült lengyel zsidók véletlenül hurcolták magukkal cókmókjaikkal együtt. Attól kezdve mintha csak egy csomag eladhatatlan árú lett volna: egy darabig ügyeltek rá, aztán ottfelejtették valahol egy fal tövében, később újra felszedték.

A magányos, védtelen, sorsára hagyott gyermek válogatott szenvedéseken ment keresztül vándorlásai során, Frankfurtban, Amszterdamban, Londonban és Lisszabonban. A kimondhatatlan, de sokszor még gondolatban is alig felidézhető borzalmak úgy úsztak komor lelke mélyén,

mint hatalmas mélytengeri halak. Londonban a véletlen egy agyafúrt, öreg olasz könyvelő útjába sodorta, aki megtanította írni-

olvasni, és élete utolsó egy évében annyit átadott neki a kettős könyvelés művészetéből, amennyit mások tíz év alatt sem sajátítanak el. A fiút később egy újabb hullám ragadta magával, és elsodorta Kelet felé, mígnem Mr. Clay kantoni irodájában partra vetette. Itt aztán évszámra megült íróasztala mögött. Olyanná vált, mint egy szerszám, melyet az élet fenőköve hihetetlenül élesre fent. Szeme és füle felért egy hiúzéval és semmiféle illúziót sem táplált a világgal vagy az emberekkel szemben.

Ilyeténképpen felfegyverkezve a világ ellen, Elisáma fényes karriert futhatott volna be. Olyan fontos személyiség válhatott volna belőle, akivel senkinek sem ajánlatos ujjat húznia. De mégsem így történt, és e látszólag logikátlan körülmény oka abban keresendő, hogy a fiatalember lelkében szemernyi becsvágy sem élt. A sors a vágy minden formáját kilúgozta, kiégette belőle, mielőtt még olvasni megtanult volna. Külsőre átlagos fiatalember volt, alacsony, törékeny alkatával, éjbarna, fátyolos pillantású szemével sok más nemzet fiának beillett volna.

Lelkileg semmi sem mutatott benne fiatalemberre, inkább koravén gyermeknek, vagy különös aggastyánnak tűnt. Az érzelmesség és az ellágyulás minden formája ismeretlen volt számára, nem vágyott sem szerelem, sem kalandok után, nem buzdította semmiféle versengés és nem tudta mi

a félelem vagy a harag. Kívül-belül olyan lett, mint valamiféle rovar, mint egy hangya, amelyet még a csizma sarkával is nehéz agyontaposni.

Egy szenvedélye volt - ha lehet ezt szenvedélynek nevezni - fanatikus elszántsággal törekedett a biztonságra és a zavartalan életre. Ez az érzés lényegében a honvággyal, vagy a postagalamb ösztönével volt rokon. Lelkét egyetlen kívánság töltötte be, az, hogy hazatérhessen szobájába és magára zárhassa az ajtót abban a biztos tudatban, hogy senki sem követte és nem zavarhatja nyugalmát.

A szoba, amelynek ajtaját magára zárta, sötét kis lyuk volt egy szűk utcácskában. Az ócska heverőt, amelyen aludt, háziasszonyától kölcsönözte. De volt még a szobában néhány tárgy, mely az ő tulajdonát képezte: egy kopott, tintapecsétes asztal, két szék és egy láda. E tárgyakat különös becsben tartotta. Éjszakánként néha a gyertya fényénél elnézegette őket, és az a megnyugtató érzése támadt, hogy mégiscsak szilárd valamennyire ez a világ. Abban is megnyugvást talált ezeken az éjszakákon, ha számokra gondolt.

Sorra vette a számokat - tíz, húsz, hétezer - mind megvolt még, és ő nyugodtan elalhatott. Elisáma, aki szívből megvetette e világ javait, kora reggeltől késő estig csupa kapzsi, mohó

ember között töltötte életét. Mégsem talált ebben semmi kivetnivalót. Megértette és pontosan kiismerte mindazt, ami a pénz és a hatalom rabszolgáinak a lelkében végbement, és a maga részéről

a legkisebb rezdüléseiket is méltányolni tudta. Hiszen végső soron ezen érzelmeknek és szenvedélyeknek köszönhette, hogy volt egy kis szobája, melynek ajtaját magára zárhatta. Ha valaha is megszűnne az aranyért és a hatalomért folytatott ádáz küzdelem a világon, e szoba léte sem lenne biztos többé. Ezért Elisáma minden erejével azon volt, hogy minél jobban felszítsa környezete mohóságának és becsvágyának tüzét. Különösen Mr. Clay mohóságát és becsvágyát tartotta szem előtt.

Mielőtt még az éjjeli felolvasások elkezdődtek, már létezett valamiféle kapcsolat Mr. Clay és Elisáma között, és ez mindkettejük életében ritka, úgyszólván ismeretlen jelenség volt. E kapcsolat akkor kezdődött, amikor Elisáma egy ízben figyelmeztette Mr. Clayt, hogy tóvásárlással megbízott emberei rászedték. Elisáma valamelyik őse lókupec volt Lengyelországban, hercegek és mágnások vettek tőle lovat. A fiatal kantoni könyvelő vérében újjáéledt ükapja szakértelme. Ő maga nem tartott volna lovat a világ minden kincséért sem, de tudása legyezgette Mr. Clay hiúságát, és ennek a haszna végső soron saját biztonságos helyzete volt. Mr. Clayt meghökkentette a fiatalember hozzáértése, tüstént megbízta istállója felügyeletével és ezt soha nem is bánta meg. Egyébként nem sok dolguk akadt egymással, de ettől kezdve Mr. Clay is tudatában volt Elisáma létezésének, Mr. Clay létezése pedig már régóta megszabta Elisáma tudatát.

E kapcsolat különös módon nyilvánult meg. A figyelmes szemlélőnek feltűnhetett, hogy egyikőjük sem említi soha a másikat harmadik személy előtt. Márpedig ez felettébb szokatlan dolog volt mind az öregúr, mind a fiatalember esetében. Mr. Clay örökösen kifogásolt valamit a fiatal írnokok munkájában, és panaszkodott rájuk feletteseiknek. Elisáma éles megjegyzései Kanton kis- és nagykereskedőiről pedig szállóigeként éltek tovább az irodákban és áruházakban. De egymásról mélyen hallgattak. Ily módon úr és szolga mintegy vállvetve járt-kelt valahol magasan a többiek világa fölött. Voltaképpen egészen úgy viselkedtek, mintha apa és fiú lettek volna.

Hazaérkezése után Elisáma a szobájában üldögélt, Mr. Clay járt a fejében, és arra a felismerésre jutott, hogy ura és parancsolója bizony bolondabb, mint ahogy eddig gondolta. Kis idő múlva felállt, hogy egy csésze teát készítsen - ezt a fényűzést olyankor engedte meg magának, amikor éjjeli felolvasásairól hazatért - és miközben a teát iszogatta, komolyan fontolóra vette Mr. Clay kérését. Lehetséges, hogy azok a könyvek, amelyekről az öreg érdeklődött, léteznek valahol - morfondírozott magában. Hozzászokott, hogy teljesítse Mr. Clay kívánságait. Éppen ezért, amennyiben ezek a könyvek léteznek, bárhol legyenek is, fel kell kutatnia őket.

Elisáma tenyerébe támasztotta állát, így ült egy darabig, aztán felkászálódott és a szoba sarkában álló láda felé indult. A ládából kivett egy kisebb, vörösre festett dobozt, amely Kantonba

érkezésekor minden vagyonát rejtette. Gondosan átkutatta a dobozt, míg egy régi, elsárgult papírost nem talált, mely összehajtogatva lapult egy apró selyemtarsolyban. A lámpa fényénél olvasni kezdte a papíron álló szöveget.

Ézsajás próféciája

A Lengyelországból menekülő zsidók közt, akik magukkal vitték Elisámát, volt egy aggastyán,

aki út közben meghalt; sietve el is temették az út mentén. Ő adta a fiúnak halála előtt azt az elsárgult papírt a vörös selyemtarsolyban. Elisáma jó erősen a nyakába kötözte kincsét és sikerült hosszú éveken át épségben megőriznie, legfőképpen azért, mert ezekben az években csak ritkán bújt ki ruhájából. Mivel olvasni nem tudott, fogalma sem volt arról, hogy mi állt a papíron.

De miután Londonban megtanult olvasni és rájött, hogy az írott dolgoknak nagy becsük van az emberek szemében, előszedte a papírt és látta, hogy egészen másfajta betűkkel írták, mint amilyeneket ő ismert. Gazdája néha üzleti ügyekben elszalajtotta egy sötét, szutykos zálogházba, melynek tulajdonosa egy hivatásától eltiltott pap volt. Hozzá vitte el Elisáma a papírt, és tőle tudakozódott, vajon jelent-e valamit ami rajta áll. Amikor megtudta, hogy a szöveg héberül íródott, megkérte a zálogost, fordítaná le neki és felajánlott érte három pennyt. Az öreg elolvasta a szöveget és nyomban felismerte a tartalmát. Felütötte a megfelelő helyet a Bibliában, kiírta az illető részt,

majd ünnepélyesen átvette a három pennyt. A fiú ettől kezdve együtt őrizte az eredetit és a fordítást a kis piros selyemtarsolyban.

Mr. Clay kedvéért most újra elővette a tarsolyt a ládikából. Egyébként soha nem nyúlt hozzá, mert az a papír sötét titkokat és egy régi barát homályos képét idézte emlékezetébe. Elisáma pedig hallani sem akart barátokról, ebben Mr. Clay-hez hasonlított. Számára a barát olyasvalaki volt, aki rengeteget szenved, aztán meghal. Már maga a szó is elválást és hiányt jelentett számára; könny és vér tapadt hozzá.

Így esett, hogy néhány nap múlva, amikor Elisáma befejezte a számlakönyvek felolvasását, és az öregember sóhajtva útjára küldte, az írnok piszkos kis papírcsíkot húzott elő a zsebéből és így szólt:

- Van itt még valami, Mr. Clay, amit szeretnék felolvasni Önnek... Mr. Clay a fiatalember arcára vetette fakó pillantását. És Elisáma olvasni kezdett: - "Örvend a puszta és a kietlen hely, örül a pusztaság és virul mint őszike. Virulva virul és

örvend ujjongva, a Libánon dicsősége adatott néki." - Mi ez? - kérdezte Mr. Clay bosszúsan. Elisáma letette a papírt. - Ami iránt Ön érdeklődött, Mr. Clay, - felelte Elisáma - valami más mint a főkönyvek, de ezt is

emberek gondolták ki és írták le. Majd folytatta: - "...Kármel és Sáron ékessége. Meglátják ők az Úrnak dicsőségét, Istenük ékességét. Erősítsétek a lankadt kezeket és szilárdítsátok a tántorgó

térdeket. Mondjátok a remegő szívűeknek..." - Mi a csuda ez? Honnan vetted? - dohogott Mr. Clay. Elisáma intőn felemelte az ujját, és folytatta az olvasást. - "Mondjátok a remegő szívűeknek: legyetek erősek, ne féljetek! Imé Istenetek bosszúra jő, az

Isten, aki megfizet, Ő jő, és megszabadít titeket. Akkor a vakok szemei megnyílnak, és a süketek fülei megnyittatnak. Akkor ugrándoz, mint szarvas a sánta, és ujjong a néma nyelve mert a pusztában víz fakad és patakok a kietlenben. És tóvá lesz a délibáb, és a szomjú föld vizek forrásává, a sakálok lakhelyén, ahol feküsznek, fű nád és káka terem."

Amikor Elisáma ehhez a helyhez ért, letette a papírt és maga elé nézett. Mr. Clay levegő után kapkodva kérdezte: - Mi volt ez az egész?! - Már mondtam egyszer, Mr. Clay Jól hallotta. Ezt is kigondolta és leírta valaki. - Megtörtént? - kérdezte Mr. Clay. - Nem - válaszolt Elisáma mély megvetéssel. - Most történik? - firtatta tovább Mr. Clay - Nem - felelte Elisáma változatlan hangsúllyal. Egy pillanat múlva Mr. Clay újra megszólalt: - Ki volt az a bolond, aki kitalálta ezeket ? - Ézsajás próféta - mondta Elisáma, egyenesen Mr. Clay szemébe nézve.

- Ki?! - kérdezte Mr. Clay élesen. - Próféta? - Hát az meg micsoda? - Olyan ember, aki előre megjósolja a dolgokat felelte Elisáma. - Akkor tehát ezeknek a dolgoknak valamikor meg is kell történniük - jegyezte meg gúnyosan

Mr. Clay. Elisáma nem kívánta Ézsajás próféta hitelét rontani, ezért így szólt: - Igen. Persze nem most rögtön. Kis idő múltán Mr. Clay ráparancsolt Elisámára: - Olvasd el újra azt a részt a sántákról! És Elisáma olvasott: - "Akkor ugrándoz mint szarvas a sánta". Rövid idő múltán Mr. Clay újra ráparancsolt: - A

tántorgó térdekről! - "Szilárdítsátok a tántorgó térdeket". - A süketekről! - parancsolta Mr. Clay. - "Akkor a süketek fülei újra megnyittatnak" - olvasta Elisáma. Hosszú szünet állt be. - Tesz valaki lépéseket annak érdekében, hogy ezek a dolgok valóra váljanak? - kérdezte Mr.

Clay. - Nem - felelte Elisáma a korábbinál is mélyebb megvetéssel. Amikor kisebb szünet után Mr. Clay újra felvette az elejtett szálat, Elisáma hallotta a hangján,

hogy egészen felélénkült. - Olvasd el még egyszer az egészet! - szólt Elisámára. Elisáma teljesítette a parancsot. Amikor befejezte az olvasást, Mr. Clay újabb kérdéssel fordult

hozzá: - Mikor élt ez az Ézsajás próféta? - Nem tudom, Mr. Clay, de gondolom, van vagy ezer éve. Mr. Clay térdébe belehasított a fájdalom, tehetetlensége különös erővel tört rá. - Micsoda ostobaság előre megjósolni dolgokat, amelyek még ezer év múlva sem mutatnak

semmi hajlandóságot arra, hogy valóra váljanak - mérgelődött. - Inkább - fűzte hozzá lassan - olyan dolgokat kellene feljegyezni, amelyek már megtörténtek!

- Óhajtja, hogy újra elővegyem a számlakönyveket? - kérdezte Elisáma. Nagyon hosszú szünet következett. - Ne. Másfajta megtörtént dolgokat is feljegyeznek az emberek mint ami a számlakönyvekben

áll. Tudom is, hogyan nevezik az ilyen feljegyzéseket. Történeteknek. Egyszer magam is hallottam egy ilyen történetet. Maradj csöndben egy kicsit, hadd gondolkozzam, hátha eszembe jut.

- Húsz éves voltam - kezdte Mr. Clay hosszú hallgatás után – amikor Angliából Kínába hajóztam. Ezt a történetet azon az éjszakán hallottam, mielőtt elértük a Jóreménység fokát. Tökéletesen emlékszem mindenre. Meleg volt az éjszaka, a tenger nyugodt, az égen ragyogott a telihold. Magányosan üldögéltem a fedélzeten, aztán jött három matróz és letelepedett a közelemben. Minden szavukat hallottam, de ők nem láttak engem.

Az egyik matróz mesélte a következő történetet a társainak. Csupa olyan dologról beszélt nekik, mely vele magával esett meg. Végighallgattam a történetet az elejétől a végéig és most elmondom neked.

A történet - Az a matróz egyszer egy nagyvárosban szállt partra - kezdte elbeszélését Mr. Clay. - Már nem

emlékszem pontosan, hol, de az most nem is érdekes. Magányosan kószált a kikötő közelében, amikor egy előkelő kocsi állt meg mellette és a kocsiból egy idős úr szállt ki. Az idős úr így szólt a matrózhoz: "Derék legénynek látszol, fiam. Akarsz-e öt guinea-t keresni ma éjjel?"

Mr. Clay annyira nem szokott hozzá a meséléshez, hogy ha nem lett volna sötét, talán nem is tudta volna folytatni a történetet. Várt egy kicsit, aztán újra nekirugaszkodott: "Akarsz-e öt guinea-t keresni ma éjjel?"

Elisáma összehajtogatta Ézsajás jövendölését, visszatette a tarsolyba, majd a tarsolyt a zsebébe süllyesztette.

- Mint ahogy várható, a matróz igennel felelt az ajánlatra. A gazdag úr ekkor felszólította, hogy tartson vele, majd kikocsiztak egy hatalmas, gyönyörű házhoz a város szélén. A ház belül éppoly pazar és fényűző volt, mint kívül. A matróz nem is sejtette, hogy ilyen gazdagság létezik a világon. Hogy is juthatott volna be egy hozzá fogható szegény ördög egy igazi úri házba?

A házigazda válogatott fogásokkal és drága borokkal vendégelte meg. A matróz a hajón azt is pontosan elmesélte hogy mit evett-ivott, de sajnos már a fogások és borok nevére nem emlékszem. Az étkezés befejeztével a gazdag úr így szólt a matrózhoz: "Amint látod, nagyon gazdag ember vagyok, a leggazdagabb a városban. De megöregedtem. Nincs már sok időm hátra. Azok, akik öröklik utánam amit életem során összegyűjtöttem, semmirekellő ostoba fajankók, nem bízom meg egyikben sem. Három esztendeje kiválasztottam egy egészséges fiatal lányt, akit nőül vettem, de hiába, mert nem ajándékozott meg gyermekkel.

Mr. Clay itt szünetet tartott, hogy összeszedje gondolatait. - Engedelmével - szólalt meg Elisáma - ezt a történetet én is be tudom fejezni. - Mit beszélsz?! - horkant fel Mr. Clay dühösen, hogy félbeszakították. - Szívesen folytatom, ha méltóztatik meghallgatni - mondta Elisáma. Mr. Clay egy ideig szóhoz sem tudott jutni, mire Elisáma folytatta a történetet. - Az idős úr bevezette a matrózt egy hálószobába, amelyben színarany kandeláberek álltak, öt

jobbról öt balról. Ugyebár így volt, Mr. Clay? A falakon pálmákat ábrázoló faragott képek függtek. A szoba közepén ágy állt, előtte aranylánc-függöny és az ágyban fiatal nő feküdt. Az idős úr így szólt a nőhöz: "Ismered óhajomat, nos, tégy meg mindent, hogy valóra váljék."

Ezután előhúzta erszényét, kivett belőle egy aranyat - azaz öt guinea-t, Mr. Clay, - átnyújtotta a matróznak, majd távozott a szobából. A matróz a nővel töltötte az éjszakát, de mihelyt hajnalodott, az idős úr szolgája kikísérte a ház kapujáig, és a matróz visszatért a hajójára. Így volt, uram?

Mr. Clay néhány másodpercig Elisámára meredt, azután ezt kérdezte: - Hogy lehetséges, hogy te is ismered ezt a történetet? Talán magad is találkoztál azzal a matrózzal, akivel annakidején egy hajón utaztam, a Jóreménység fokánál? Ugyancsak öreg lehet már, hisz ez a történet nagyon régen esett meg vele.

- Az a történet, amelyről Ön azt hiszi, hogy azzal a matrózzal esett meg, akivel együtt utazott a hajón, sohasem történt meg a valóságban, Mr, Clay. Ezt a történetet minden matróz ismeri és minden matróz meséli. És minden matróz úgy meséli, mintha vele történt volna, mert szeretné, ha vele történt volna. De nem történt meg senkivel. Minden matróz, aki hallja a történetet, így szereti hallani és el is várja, hogy így meséljék neki. Az a matróz, amelyik éppen meséli, esetleg változtathat a történeten valami apróságot a saját ízlése szerint, esetleg kiegészítheti a történetet néhány részlettel, például amikor a nő termetét, vagy az együtt töltött éjszaka eseményeit részletezi. De a történet különben mindig ugyanaz.

Az öreg némán feküdt egy darabig ágyában, aztán dühtől és csalódástól remegő hangon kérdezte: - Te honnan tudod?

- Megmondom Önnek, Mr. Clay. Ön egyetlen hajón utazott ide Kínába, ezért csak egyszer hallotta a történetet. Én azonban több hajóval utaztam. Először Gravesend és Lisszabon között, és azon a hajón is akadt egy matróz, aki elmesélte ugyanezt a történetet. Nagyon fiatal voltam még akkoriban, úgyhogy kis híján el is hittem, de csak kis híján. Azután Lisszabontól a Jóreménység fokáig, mit ad isten, újra akadt egy matróz aki elmesélte. Legközelebbi célpontom Szingapúr volt és út közben újra végighallgattam a mesét. Ezt a történetet a világ összes matróza ismeri, Mr. Clay Még a mondatok, a szavak is ismétlődnek benne. És mégis, a világ összes matróza élvezi, amikor egyikőjük újra belefog az elmesélésébe.

- Dehát miért mesélnék, ha nem volna igaz? értetlenkedett Mr. Clay Elisáma elgondolkozott ezen a kérdésen. - Azt is elmondom Önnek, ha végighallgat, uram. Bizonyos értelemben az emberek nagyon

hasonlítanak egymáshoz. Amikor ugye egy nagy részvénytársaság kibocsátja a részvényeit, a hirde-tésekben általában biztosra állítják, hogy a részvényesek nyeresége száz, esetenként kétszáz száza-lék lesz. Márpedig ilyen nyereség soha sincs, és ezt jól tudja mindenki, mégis, a részvények jegyzésekor mindenki ezeket a számokat akarja látni a papírokon, különben ügyet sem vetnek az illető vállalatra.

Ugyanez a helyzet a próféciákkal is, amelyeket olvastam Önnek. Ézsajás próféta nyilvánvalóan olyan országban élt, ahol kevés eső esett. Azért jövendöli, hogy a

pusztában víz fakad, a forró homoksivatag tengerré változik. Angliában, ahol télen a földek - különösen az országutak - minden évben tengerré és nádasok hazájává változnak, eszébe sem jutna senkinek, hogy ilyesmiről akarjon írni vagy olvasni.

A matrózok, akik ezt a történetet mesélik, Mr. Clay, szegény ördögök, életüket magányosan tengetik a tengeren. Ezért mesélnek gazdag házról és szép nőről. De a történet, amelyet mesélnek, soha nem esett meg senkivel.

- A matróz, aki mesélte, azt is mondta, hogy kezében tartja az öt guinea-t és hogy érzi az arany súlyát és hűvös érintését - vetette ellen Mr. Clay

- Hát persze, Mr. Clay. Érdekli, hogy miért mondta? Azért, mert tudta, hogy a társai tudják, ilyesmi nem történik meg soha. Ha elhinnék, hogy megtörténhet, nem kellene ezt mondani. A matrózok partraszálláskor általában fizetnek egy utcalánynak azért, hogy elmenjen velük. Néha tíz shillinget, néha ötöt, néha csak kettőt, és ezek a nők se nem szépek, se nem fiatalok, se nem gazdagok. Olykor talán előfordul - bár ebben is kételkedem, - hogy egy ilyen nő nem kér pénzt a matróztól. Még ha meg is történne ilyesmi, az biztos, hogy a matróz nem mesélne róla. Akkor már inkább mesél egy szép, fiatal nőről - talán messziről látott is ilyet, de beszélni nem beszélt vele egy szót sem aki neki fizetett öt guinea-t; ebben a történetben mindig öt guinea szerepel, Mr. Clay.

Márpedig ez ellene szól a kereslet-kínálat törvényének, Mr. Clay. Az eset nem történt meg soha, és nem is fog, éppen ezért mesélik.

Mr. Clayt olyannyira feldúlta amit hallott, hogy mérgében és zavarodottságában hirtelen nem is tudta, mit mondjon. Haragudott Elisámára, hogy kihasználva gyengeségét, szembe merészelt szállni tekintélyével. De megzavarta Ézsajás próféta is, aki mintha csak az ő világát és abban őt magát akarta volna megsemmisíteni. Mr. Clay határozottan űgy érezte, hogy ezek ketten összefogtak elle-ne. Kis idő múltán beszélni kezdett.

- Ha ez a történet nem történt meg eddig, én majd teszek róla, hogy megtörténjék. Ki nem áll-hatom a hazudozást és a próféciákat. Oktalan és tisztességtelen dolog valótlan történeteket tovább-adni. Én ragaszkodom a valósághoz, és gondoskodom róla, hogy ez a hazugság valósággá változ-zon.

Öreg szíve nagyon megkönnyebbült amint kimondta e szavakat. Úgy érezte, hogy mind Elisámát, mind Ézsajás prófétát sikerült legyőznie. Majd megmutatja ő nekik.

- A történet pedig valóra fog válni - mondta, nagyon lassan ejtve a szavakat. - Kell, hogy legyen egyetlen matróz a földön, aki az elejétől a végéig minden részletében úgy meséli el a történetet, ahogy az vele a valóságban megtörtént.

Reggel, amikor Elisáma megtért otthonába, így morfondírozott magában: "Az öreg vagy meghibbant, vagy már nincs neki sok hátra... Ellenkező esetben holnap nagyon röstelkedik majd éjszakai terve miatt és szíves-örömest elfeledkezne róla. Ez esetben az lesz a legjobb, ha nem is említem neki többé"

Elisáma megbízatása

De Mr. Clay cseppet sem röstelkedett. Teljesen magával ragadta éjszakai terve; erőpróbának szánta az ellene lázadókkal szemben. A következő éjszakán, amikor éjfélt ütött az óra, újra visszatért a témára. Ezt kérdezte Elisámától:

- Azt hiszed talán, hogy már nem vagyok képes keresztülvinni az akaratomat? Ezúttal Elisáma egy szóval sem lázadt Mr. Clay ellen. - Dehogy, Mr. Clay Biztos vagyok abban, hogy Ön bármit meg tud tenni, amit akar. Mr. Clay ekkor így szólt: - Nos azt akarom, hogy a történet, amelyet tegnap éjjel mondtam el neked, megtörténjék a

valóságban is, valóságos személyekkel. - Gondoskodom róla, hogy teljesüljön a kívánsága, Mr. Clay. Hol parancsolja, hogy lejátszódjék

a történet? - Azt akarom, hogy itt játszódjék le - mondta Mr. Clay és büszkén tekintett körül királyi pompá-

val berendezett hálószobájában. - Itt, a házamban. Jelen akarok lenni magam is, hogy saját szememmel lássam. Magam akarom

kiválasztani a fiatal matrózt a kikötőben. Abban a megtiszteltetésben lesz része, hogy velem vacsorázhat, saját ebédlőmben.

- Igenis Mr. Clay - felelte Elisáma - és mikor óhajtja, hogy a történet a valóságos személyekkel lejátszódjék?

Mr. Clay rövid szünet után válaszolt: - Hamarosan. Nincs vesztegetni való időm. De ma éjjel jobban érzem magam, és egy hét múlva

talán már elég erős leszek ahhoz, hogy cselekedjem. - Tehát egy hét áll rendelkezésemre, hogy mindent előkészítsek - állapította meg Elisáma. - Sok kiadásod lesz, de nem baj, kerül amibe kerül - mondta Mr. Clay Az öregember utolsó mondata olyan dermesztő magányról árulkodott, mintha már a sír mélyéről

szólt volna. De mivel a sírral Elisáma is meghitt viszonyban állt, e pillanat csak közelebb vitte urához.

- Valóban nem lesz olcsó mulatság - helyeselt hiszen mint bizonyára emlékszik, egy fiatal hölgy is szerepel a történetben. .

- Ugyan! Egy nő! - dohogott Mr. Clay. - A világban csak úgy nyüzsögnek a nők. Pénzért mindig lehet nőt kapni. Ez lesz a legkisebb gond a történetben.

- Nem, Mr. Clay, nem ez lesz a legkisebb gond a történetben. Ugyanis ha egy afféle nőt szerzek a városból, akit pénzért bárki megvásárolhat, a matróz azonnal észreveszi, és az egész történet hitelét veszti.

Mr. Clay dörmögött valamit maga elé. - Valódi kisasszonyt nem fogok tudni szerezni mondta Elisáma. - Azért fizetlek, hogy elvégezd a munkát, amivel megbíztalak - mérgelődött Mr. Clay. -

Márpedig a jelenlegi feladatodhoz az is hozzátartozik, hogy keríts egy nőt. - Majd gondolkodom rajta - mondta Elisáma, de valójában mialatt az öreg perlekedett vele, már

ki is gondolt mindent. Amint már fentebb elmondottuk, Elisámának kisujjában volt a kettős könyvelés művészete. Tisztán látta Mr. Clayt a világ szemével, és a világ, - már amennyiben ismerné Mr. Clay tervét - kétségtelenül azt hinné, hogy az öreg megbolondult. Elisáma viszont saját szemével is látta Mr. Clayt, és ő mindig is bolondnak tartotta, többi nagykereskedő kollégájával egyetemben. Most felmerült benne, vajon nem értelmesebb cselekedet-e, ha egy fél lábbal a sírban lévő öregember pénzügyi tranzakciók helyett egy történet megvalósításának szenteli magát. Elisáma mindenkor hajlott arra, hogy a világgal szemben az egyén oldalára álljon; mert bármily eszelős legyen is egy egyén, a világ őrültsége minden bizonnyal sokkal ártalmasabb és reménytelenebb. Ahogy ezen az éjszakán hazafelé lépdelt, Elisáma ráébredt, hogy e naptól kezdve nélkülözhe-tetlenné vált ura számára és bármit megkaphat tőle, amit akar. Nem állt szándékában kihasználni e felismerést, de már maga a felismerés is óriási elégtétel volt számára.

Mr. Clay irodájában dolgozott egy másik fiatal írnok is, név szerint Charlie Simpson. Charlie becsvágyó fiatalember volt, azt tűzte célul maga elé, hogy egy napon ő is milliomos lesz, akárcsak Mr. Clay. A nagydarab, vörösesszőke fiatalember Elisáma egyetlen barátjának tekintette magát, védőszárnyai alá vette, sőt az utóbbi időben bizalmával is kitüntette.

Charlienak volt a városban egy Virginie nevű szeretője, egy jó családból való, francia lány, akit forró vére romlásba döntött és ekkor már csak szenvedélyének élt. Ez a Virginie szerfelett vágyakozott egy francia kendő után. Charlie örömmel megajándékozta volna vele, de nem szívesen tért volna be egy üzletbe, hogy megvásárolja, mert félt, hogy valaki meglátja és tüstént értesíti szigorú apját Angliában. Így történt, hogy Charlie megkérte barátját, keresse fel egy kollekció kendővel Virginie-t, és ő hálája jeléül összeismerteti a hölggyel.

A szerelmesek éppen egy heves veszekedés kellős közepén tartottak, amikor Elisáma beállított a kendőkkel, melyek láttára Virginie némileg megenyhült. A tükör előtt egyik kendőt a másik után tekerte karcsú alakja köré, mintha a két fiatalember ott sem lett volna a szobában. Sőt, szoknyáját kecses mozdulattal a térde fölé emelve néhány tánclépést is tett. Válla fölött szólt oda szeretőjének, beláthatná végre, hogy egy ilyen nőnek színpadon a helye. Volna csak egy kis pénze, gondolkodás nélkül visszamenne Franciaországba. Ott még él a színjátszás, a komédia, a dráma, a tragédia és a

nagy színésznőket valósággal isteníti a nép. Elisáma nem ismerte az olyan szavakat mint komédia, dráma és tragédia, de ösztöne azt súgta,

hogy valamiféle kapcsolat rejtőzik e szavak és Mr. Clay története között. És a Mr. Clay-jel folytatott utolsó beszélgetésének napján egyenesen Virginie háza felé vette útját.

Elisáma természetében volt egy látszatra különös vonás. Mély, ösztönös vonzalommal és együttérzéssel viseltetett a világon minden nő iránt, különös tekintettel a fiatal nőkre.

Habár ő maga, - amint azt fentebb már említettük - semmi pénzért sem tartott volna saját lovat, fillérre meg tudta állapítani bármely ló árát. És habár ő maga egyáltalában nem vágyott nők után, képes volt minden fiatal nőre a többi fiatalember szemével nézni és pontosan megbecsülni értéküket. Ámbár e fiatalembereket jobbára rövidlátóknak, sőt vakoknak, a szokásos árakat alacsonyaknak, az árut szánalmasan alábecsültnek tartotta.

Volt valami misztikus kapcsolat ezen hajlama és a madarak iránt érzett rokonszenve között. A négylábú állatok teljesen hidegen hagyták, a lovakat, lószakértő létére egyenesen ki nem állhatta. Ellenben útban hivatala felé sokszor tett kitérőt csakis azért, hogy a kínai madárkereskedők boltjai előtt elhaladhasson. Sokáig álldogált a kirakat előtt, és nézegette az egymás tetejére rakott kalitkákat. Végül már minden madarat ismert személyesen, sorsukat mély részvéttel követte.

Virginie otthona felé haladva Elisámában kétszeres rokonszenv ébredt a lány iránt, aki véletlenül éppen egy madárra emlékeztette. A Kantonban élő leányokhoz képest Virginie úgy jelent meg lelki szemei előtt, mint egy aranyfácán vagy egy páva a baromfiudvarban. Sudárabb volt társainál, tartása és tolldísze nemesebb, pompásabb; gőgösen, magányosan lépkedett szerényebb külsejű szárnyastársai körében. Pedig azon egyetlen alkalommal, amikor Elisáma látta, Virginie meglehetősen zilált és ingerült volt. Mint egy vedlő aranyfácán. De aranyfácán.

A történet hősnője

Virginie egy zöld zsalugáteres, bájos kis kínai házban lakott, egy bájos kis kert közepén. A ház tulajdonosa, egy kínai öregasszony, aki takarított és főzött is rá, aznap éppen a városban időzött. Elisáma nyitva találta Virginie ajtaját és habozás nélkül be is lépett rajta.

Virginie az ablak mellett ült és éppen kártyát rakott ki az előtte álló kisasztalra. - Szent ég! - pillantott fel riadtan. - Maga az? Mi szépet hozott ma? Kendőket? - Nem, Miss Virginie, ma semmit sem hoztam válaszolt Elisáma. - Hát akkor mit akar? - kérdezte Virginie, de aztán megenyhülve hozzáfűzte: - Ha már itt van,

foglaljon helyet Isten nevében. Elisáma tüstént eleget is tett a felszólításnak. Virginie mozgalmas múltja ellenére még mindig

fiatalnak és frissnek hatott. Valami virágszerű sugárzott a lényéből, mintha a szobában egy szál pompás rózsa állt volna. Fehér, fodros muszlin pongyolát viselt, hosszú uszállyal, dús, barna haját még nem fogta össze, fürtjei laza hullámokban omlottak le a derekára simuló rózsaszín szalagig. A zsalugáter résein keresztül beszűrődő délutáni arany napsugarak az ölébe hullottak.

Folytatta a pasziánszot, de közben zavartalanul társalgott. - Még mindig annál a vén sátánnál van? - A gazdám nagybeteg, szinte már mozdulni sem tud - felelte Elisáma. - Nahát, ez remek - örvendezett Virginie. - Talán még ma meghal? - Nem, Miss Virginie, annyi ereje van még, hogy új terveket kovácsoljon - felelte Elisáma. - Ha

megengedi, az egyik tervét el is mondanám, egészen az elejétől. - Hát jó. Ha már mozdulni sem tud az öreg, talán kibírom. - Mr. Clay hallott egyszer egy történetet - kezdte Elisáma - ötven évvel ezelőtt, éjnek idején, egy

hajón a Jóreménység fokánál. Most, hogy betegeskedik, és éjszakánként álmatlanságban szenved, elkezdett töprengeni ezen a histórián. Mr. Clay nem szenvedheti a kitalált történeteket és a próféciákat, csak a valóságot ismeri el. Ezért fejébe vette, hogy valóságos személyekkel életre kelti ezt a történetet. Én már hét éve szolgálom hűségesen, ki mást találhatott volna kívánsága teljesítésére, ha nem engem? Ő Kanton leggazdagabb embere, Miss Virginie, az ő kívánságának teljesülnie kell. És most figyeljen jól, íme a történet:

- Egy matróz magányosan kószált egy nagyváros kikötőjében, amikor megállt mellette egy kocsi, előtte két gyönyörű, barna telivérrel, kiszállt belőle egy szikár öregember és e szavakkal szólította

meg a matrózt: "Derék matróznak látszol. Akarsz-e ma éjjel öt guinea-t keresni? A matróz igent mondott, mire az öreg beültette a kocsijába, a házába vitte, és gazdagon megvendégelte. Ezután így szólt hozzá: "Amint látod, mérhetetlenül gazdag ember vagyok, a leggazdagabb a városban. De egészen egyedül állok ezen a világon. Azok, akik halálom után a vagyonomat öröklik, szüntelenül gyötörnek és kínoznak, nem hagynak nekem békét. Nőül vettem egy fiatal lányt, de...

Ennél a pontnál Virginie félbeszakította az elbeszélést. - Ismerem ezt a történetet - mondta. Volt egy angol hajóskapitány barátom, vele történt meg

Szingapúrban. Talán ő mesélte? - Nem, Miss Virginie. Ez a történet a tengeren született és soha meg nem esne a szárazföldön, ha

Mr. Clay történetesen nem szenvedne álmatlanságban. Gazdám azonban eltökélte, hogy valóra váltja ezt a mesét itt Kantonban, azért, hogy legalább egyetlenegy matróz legyen a világon, aki elejétől a végéig pontosan úgy meséli el, ahogyan ő maga átélte.

- Hát igen, várható volt, hogy a végén eszét veszti a vén kutya - mormogta Virgnie. - Illik hozzá, hogy az ördöggel komédiázzon.

- Ez az, komédia! Ezt a szót kerestem. Vannak ugyebár, akik különböző komédiákban és tragédiákban szerepelnek, ezért még pénzt is kapnak, és a nép isteníti őket.

Nos, Miss Virginie, Mr. Clay komédiájához három szereplő kell. Az öregurat ő maga játssza, a fiatal matrózt is ő akarja kiválasztani odalent a kikötő környékén, ahol sok matróz kószál. De ha kegyed hallotta a történetet az angol kapitánytól, Miss Virginie, bizonyára emlékszik rá, hogy a történetben egy szép fiatal nő is szerepel. Nos, én most éppen ezt a szép, fiatal hölgyet keresem. Ha sikerül megtalálnom, és az öreg elindíthatja a történetet, száz guinea üti annak a hölgynek a markát.

Virginie ekkor Elisáma felé fordult, karját keresztbefonta dús keblei előtt, és hangosan a fiatalember arcába nevetett.

- Mi ez az ostobaság? - Ez egy komédia, Miss Virginie - mondta Elisáma. Vagy dráma, vagy tragédia, ahogy tetszik.

Egy történet. - Furcsa elképzelései vannak az öregnek a színjátszásról - mondta Virginie. - A komédiákban a

színésznők eljátsszák, hogy teszem azt megmérgezik egymást, meghalnak, vagy ágyba bújnak a szeretőjükkel. De nem csinálják igazán. A maga ura olyan, mint Néró császár, aki saját szórakoztatására élő embereket vetett oroszlánok elé. De ez nagyon régen volt, és azóta ez a módszer nem használatos.

- Néró császár nagyon gazdag volt? - kérdezte Elisáma. - Az egész világ fölött uralkodott - felelte Virginie.

- És jók voltak a komédiái? - Neki legalábbis tetszettek - felelte Virginie - de ugyan kinek jutna ma eszébe eljátszani őket? - Ha most is a világ ura lenne, találna olyanokat akik eljátszanák. Virginie szúrós pillantást vetett Elisámára. - Magát biztosan nem lehet megsérteni, akárhogy is igyekszik az ember, igaz? Elisáma elgondolkodott ezen a megjegyzésen, majd kisvártatva azt mondta: - Nem. Miért kellene

megsértődnöm? - És ha most ajtót mutatnék magának, egyszerűen kisétálna? - Igen, egyszerűen kisétálnék - mondta Elisáma. - Ez kegyed otthona. De miután elmentem,

kegyed bizonyára elgondolkozna azon, hogy vajon miért mutatott nekem ajtót. Sokszor, amikor az ember kimondja a másik gondolatát, az azt hiszi, hogy meg akarták sérteni. De vajon miért nem tartják kimondásra érdemesnek az emberek tulajdon gondolataikat ?

Virginie le nem vette a szemét Elisámáról. Aznap reggel annyira elkeseredett mostoha sorsa felett, hogy már-már arra gondolt, a tengerbe veti magát. Csak a pasziánsz nyugtatta meg valamennyire. Most hirtelen ráébredt, hogy kettesben van Elisámával és nem kell attól tartania, hogy a könyvelő továbbadja, amit hall. Akkor hát folytathatják a beszélgetést.

- Mennyit fizetett magának Mr. Clay azért, hogy idejöjjön és vérig sértsen? - kérdezte, majd franciául folytatta: -Trente piéces d'argent, n'est-ce pas? C'est le pris!* Amikor Virginie gondolatai magasab szférákban szárnyaltak, mindig átváltott franciára.

Elisáma, aki ugyan jól beszélt franciául, nem ismerte fel az idézetet és azt hitte, a lány azért gúnyolja, hogy hitvány bért kap Mr. Clay szolgálatában.

- Nem, - mondta - külön azért, hogy idejöttem, semmit sem fizet. Mr. Clay alkalmazottja vagyok, máshol nem is vállalhatok munkát. Míg kegyed, Miss Virginie, oda mehet ahova akar, igaz?

- Miért ne? - És egész életében oda mehetett ahova akart. Maga mégis itt kötött ki, Miss Virginie, ebben a

házban. Virginie pulykavörös lett a méregtől, és ismét rádöbbent, hogy a világtól elzárva, egyedül van a

házban ezzel az idegennel. * Harminc ezüstöt, ugye? Ez az ár.

Virginie

Virginie apja hajdanán Kanton nagykereskedőinek egyike volt. Mottója az élethez, melyet még a pecsétgyűrűjébe is bevésetett, így szólt: Pourquoi pas? Miért ne? Szíve mindvégig Franciaországért dobogott, életének Kínában eltöltött húsz esztendeje alatt is, és egyes-egyedül a hazájában történt nagy események tudták megindítani.

Apja halálakor Virginie tizenkettedik évében járt. Legidősebb gyermek volt, édesapja kedvence, szép, mint egy angyal. Apja örömmel vitte magával mindenfelé, büszkén mutogatta barátainak. Virginie néhány év alatt sokat látott és tapasztalt a világból. Rendkívüli tehetséggel utánozta a felnőtteket, kedves kis előadásokat rögtönzött, melyekben eljátszotta a színházban látott jeleneteket, párbeszédeket, és előadta a vidám dalokat, amelyek a fülében maradtak. Édesanyja, egy régi bretagne-i tengerészfamília leszármazottja volt, és jól tudta, hogy az asszonynak meg kell békélnie ura tomboló életkedvével, de olykor néha szelíden korholta férjét, hogy elkényezteti szép kicsi lányát. A válasz ilyenkor egy csók volt és egy vidám kacaj. Ah, Virginie est fine! Elle s’y comprend, en ironie!*

A csinos és megnyerő férfi, ifjúkorában bejárta a világot. Spanyolországban üzleti és meghitt

baráti viszonyban állt egy előkelő hölggyel, bizonyos Montijo grófnővel. Amikor később, már Kínában meghallotta, hogy III. Napóleon császár e hölgy leányát tette a franciák császárnéjává, olyan büszke és elégedett volt, mintha bizony ő maga hozta volna tető alá ezt a frigyet. Apja révén Virginie éveken át a második francia császárság előkelő világában, a Tuileriák hatalmas, csillogó báltermeiben, külföldi uralkodók fogadásain, udvari intrikák, romantikus szerelmi történetek, párbajok és Strauss keringők forgatagában élt.

Az apa halála után, a szegénység és a nélkülözés öt hosszú esztendeje alatt, miközben gyermeksége angyali báját is elveszítette, és talán túlságosan is nagyra nőtt, Virginie titokban e ragyogó világról szőtt álmokban keresett vigaszt. Továbbra is úgy látta magát, amint csillogó gyémántjaiban vonul felfelé egy ezer és ezer gyertyával szegélyezett hatalmas márványlépcsőn, hogy grófokkal és hercegekkel táncoljon. Mindenki, aki tanúja volt sötét kis szobákban töltött magányos, egyhangú életének, elámult a lány hősies tartásán. De a Tuileriák falai lassan elhalványodtak körülötte, aztán végleg leomlottak.

Apja mindig előszeretettel példálózott a császári udvarból származó anekdotákkal, olyankor is, amikor erkölcsi elveket igyekezett elültetni leánya fiatal elméjében. Ezek egyike mélyen bevésődött

* Virginie okos! Érti az iróniát!

a kislány szívébe. Az anekdota szerint a bájos Madmoiselle Montijo alkalomadtán értésére adta Napóleon császárnak, hogy hálószobájához az egyetlen út a Notre-Dame székesegyházon

keresztül vezet. Virginie nagyon jól ismerte a Notre-Dame székesegyházat egy nagyméretű rézkarcról, mely szülei nappalijának falán függött. Képzeletében egy hasonló méretű hálószoba jelent meg, közepén a bájos Madmoiselle Virginie, talpig csipkében. Ez az álomkép gyakran melengette a szívét.

De jaj, az ő hálószobájához az út nem a Notre Dame-on keresztül vezetett! Még csak nem is a kis szürke kantoni templomon át. Az utóbbi időben szinte kizárólag a város irodáiból és áruházaiból érkeztek látogatói. Ezért vetette meg Virginie azokat a férfiakat, akik ezen az úton jöttek hozzá.

Egyetlen diadal kísérte szomorú pályafutását, de arról is csak ő maga tudott. Első szeretője, egy angol hajóskapitány, rábeszélte a tizenöt éves lányt, hogy szökjön meg vele

Japánba, ahol épp akkoriban nyíltak meg a kapuk a nemzetközi kereskedelem előtt. A szerelmespár első éjszakáján Japánt irtózatos földrengés rázta meg. A kis hotel körül, amelyben megszálltak, megrepedeztek és összedőltek a házak, több mint száz ember meghalt. Virginie ezen az éjszakán a rettegésen túl valami sokkal hatalmasabbat is átélt. Ez volt élete legnagyobb pillanata. A bömbölő vihar az égből egyenesen neki szólt, a föld az ő ártatlanságának elvesztése miatt remegett és rengett, a megáradt tenger hatalmas hullámai mind, mind az ő bukását siratták! Csak a könnyelmű emberek - és ezek közé tartozott szeretője is - hagyták figyelmen kívül ezen az órán az ok és az okozat törvényszerűségét és viseltettek teljes nemtörődömséggel Virginie bukása iránt.

Virginie természeténél fogva kedves és barátságos lány volt. Szomorú helyzetében, amikor már végleg búcsút kellett vennie a Tuileriáktól, szeretői iránt is jobb szívvel lett volna, ha azok engedik, hogy a maga módján szerethesse őket, úgy, mint sajnálatraméltó, szegény fiatalembereket, akik szomjúhoznak a szeretetre. Jól kijött volna mostani szeretőjével, Elisáma barátjával is, ha el tudta volna érni, hogy ő is annak lássa kapcsolatukat, ami: két magányos lélek próbálkozásának, hogy egyszerű, polgári módon és némi gyöngédséggel a lehető legjobbat kihozzák ebből a szomorú világból. De Charlie becsvágyó fiatalember volt, önmagát világfiként, szeretőjét pedig kaméliás hölgyként akarta látni. Virginie, aki jól tudta, valójában mit is takar e név, nehezen viselte el barátja hiúságát és ez szolgáltatta az okot legtöbb veszekedésükhöz is.

Ahogy keresztbefont karral, fénylő szemét félig lehunyva hallgatta Elisámát, ollyan volt, mint egy zsákmányát figyelő macska. Ha Elisáma most akart volna elmenni, nem engedte volna ki karmai közül.

- Mr. Clay hajlandó száz guinea-t fizetni, amennyiben kegyed az általa meghatározott estén elmegy a házába. Ez, Miss Virginie...

- A házába?!- kiáltott Virginie feldúlva.

- Igen. A házába. És ez, Miss Virginie... Virginie olyan gyorsan pattant fel ültéből, hogy a széke is felborult. Teljes erejével arcul ütötte

Elisámát. - Nagy Isten! - dühöngött. - Még hogy a házába! Tudja maga, kinek a háza az? Az apámé! Egész

kislánykoromban abban a házban játszottam! Virginie egyik ujján gyűrűt viselt, amely az ütéskor felkarcolta Elisáma arcát. Elisáma letörölte a

vért az arcáról és csöndesen nézte véres kezét. Virginie valóságos dührohamot kapott, melyet még csak fokozott az általa kiserkentett vér látványa. Dühének nem is tudott szavakban kifejezést adni. Tombolva járkált a szobában le s fel, fehér pongyolájával a földet seperte. Most aztán fogalmat alkothatott magának Elisáma arról, hogy mi lehet valójában a dráma. Virginie lehuppant egy székre; majd máris újra felpattant és átült egy másikra.

Virginie és Elisáma

- Csak az a ház maradt meg - szólalt meg végre Virginie - abból az időből, amikor még szép,

gazdag és ártatlan kislány voltam. Ahányszor csak elmegyek előtte, mindig arról ábrándozom, hogy egyszer még átléphetem a küszöbét.

Zihálva szedte a levegőt és arcán fehér foltok ütköztek ki. - Hát most átlépheti, Miss Virginie - mondta Elisáma. Mr. Clay történetében éppen egy szép,

gazdag és ártatlan ifjú hölgy szerepel. Virginie úgy nézett rá, mintha nem is látná, vagy mintha egy bábút látna maga előtt. - Nagy Isten! - kiáltott fel. - Na persze, "Virginie est fine! Elle s'y comprend, en ironie!".-

Elfordult, majd újra Elisámára nézett. - Ez apám szavajárása volt, ha tudni akarja! Egy pillanatra befogta a fülét, majd lassan le-

eresztette a kezét és szembefordult a fiatalemberrel. - Tudja csak meg! - kiáltott. - Tudjon meg mindent! Tudja meg, hogy abban a házban apámmal

csupa nagyszerű, nemes és előkelő dologról beszélgettünk! Tudja meg, hogy Eugénia császárné mindig csak egyszer viselte fehér szatén cipellőit, aztán apácazárdáknak ajándékozta őket, hogy

az elsőáldozó kislányok viseljék. Rám is ez várt volna! Milyen büszke is volt a papa szép kis lábaimra!

Ekkor kissé felcsippentette köntöse alját és kétségbeesetten szemlélte ócska papucsba bújtatott lábait. - A francia császárné önerejéből jutott olyan magasra, és tudja meg, hogy előttem is ilyen pálya állt! És az ő hálószobájához az út,...- nem bánom, mostmár elmondom ezt is! Tudja csak meg! Az ő hálószobájához a Notre-Dame székesegyházon keresztül vezetett az út! - Aztán fáradtan fűzte hozzá: Virginie est fine! Elle s'y comprend, en ironie!

Ezután hosszú csend állt be. - Hallgasson rám, Miss Virginie - szólalt meg Elisáma. - Azokon a kendőkön... - Miféle kendőkről beszél? - Azokról, amelyeket én hoztam kegyednek nemrég - folytatta Elisáma. - Mindegyik kendőn

egyféle minta volt. Kegyed akkor azt mondta a barátjának, Mr. Simpsonnak, hogy az egyik minta jobban elnyerte a tetszését mint a többi. Pedig egyformák voltak.

Virginie rendkívül kifinomult ízléssel rendelkezett minták tekintetében; az angolokat például többek között azért sújtotta megvetésével, mert véleménye szerint minták nélkül éltek. Összeráncolt szemöldökkel hallgatta tovább Elisámát.

- Csupán annyi volt az egész, hogy az egyik mintában a szálak ellenkező irányban futottak, mint ahogy várta volna az ember. Mint a tükörben.

- Mint a tükörben - ismételte Virginie eltűnődve. - Igen, de a minta ugyanaz volt. Virginie ezúttal némán nézett Elisámára. - Azt mondta az imént, - folytatta Elisáma, - hogy a római császár a világ ura volt. Nos, Mr. Clay

egész Kanton és a benne élő összes ember ura. - (Engem kivéve - gondolta magában.) - Kantonban Mr. Clay és még néhány gazdag kereskedő az úr. Ha kegyed bármikor kitekint az ablakon, azt látja, hogy a város csak úgy nyüzsög a sok ide-oda futkosó embertől. Mit gondol, hányan futkosnának az utcákon, ha senki sem parancsolná meg nekik? Márpedig aki ezt parancsolja nekik, az nem más, mint Mr. Clay és a többi nagykereskedő, Miss Virginie. És Mr. Clay kegyednek most azt parancsolja, hogy menjen el hozzá és kegyed el is fog menni.

- Nem! - kiáltott fel Virginie. Elisáma várt egy pillanatig, de mivel Virginie hallgatott, folytatta mondandóját. - Mr. Clay parancsai mindig sorsdöntőek azok számára is, akiknek adja őket. Ön az imént

felháborodásában megütött engem és még most is reszket a parancs miatt. Ehhez képést nagyon kevéssé számít, hogy végrehajtja-e vagy sem.

- Nekem maga adta a parancsot. - Igen, de én csak közvetítettem. Újra csönd lett. - Engedje, hadd hulljon a haja az arcába, Miss Virginie, - szólalt meg Elisáma. - Amikor sötétre

van szüksége az embernek, legjobb ha a saját sötétjében ül egy kicsit. Én tudok várni, ameddig csak kell. Virginie hevesen hátravetette fejét, gúnyosan visszautasítván ezzel Elisáma ajánlatát.

A fekete hajsátor sötét felhőként lebegett körülötte, ahogy fel s alá járkált a szobában. Aztán egyszer csak leült, és fejét lehorgasztva, arcába hulló hajjal, mozdulatlanul ült a félhomályban.

- Az az út, amely a Notre-Dame-on keresztül vezet, benne van ebben a mintában. Csak megfordítva - szólt Elisáma.

- Megfordítva?- hallatszott Virginie hajsátra mögül. - Igen, mondta Elisáma - Megfordítva. Ebben a mintában visszafelé vezet az út. Végestelen

végig. A különös lágyság Elisáma hangjában önkéntelenül megérintette Virginiet. - Fényes pályát fut majd be, Miss Virginie mondta Elisáma - éppoly fényeset, mint a francia

császárné. Csak éppen másfelől. Végülis, miért ne? - Maga ismerte a papát? - kapta fel a fejét Virginie. - Nem, nem volt szerencsém ismerni a

kedves papát - felelt Elisáma. - Akkor honnan tudja, hogy az a minta, amelyet most használt, újra és újra ismétlődött a

családomban, olyannyira, hogy már-már tradíciónak lehet nevezni? Elisáma nem válaszolt, mert nem ismerte ez utóbbi kifejezést. Egy pillanatnyi csönd után Virginie végtelen lassúsággal ejtette a szavakat: - Végül is pourguoi pas? Miért ne? Haját hátravetette és emelt fővel ült asztalánál, mint valamiféle elárusítónő a pult mögött.

Elisámának feltűnt, hogy az arca hirtelen szélesebb és laposabb lett mint korábban volt. - Üzenem Mr. Claynek, hogy azért az árért amit felajánlott, nem megyek. De ha háromszáz

guinea-t fizet, akkor lehet szó róla. Nevezheti ezt mintának, ha akarja, de mondhatjuk úgy is - hogy Mr. Clay is megértse, - hogy egy régi adósság rendezéséről van szó.

- Ez az utolsó szava, Miss Virginie? - kérdezte Elisáma. - Igen - felelte Virginie. - Nem vonja vissza? - Nem - mondta Virginie. - Nos, akkor ezennel van szerencsém kifizetni kegyednek háromszáz guinea-t - mondta Elisáma,

azzal előhúzta levéltárcáját és leszámolta az asztalra a bankjegyeket. - Parancsol nyugtát? - kérdezte Virginie. - Nem - mondta Elisáma, mert azt gondolta, hogy ez az üzlet alighanem biztosabb lesz nyugta

nélkül. Virginie a kártyákkal együtt besöpörte a pénzt egy fiókba. Aznap már nem óhajtott

pasziánszozni. - Honnan tudja, - kérdezte Elisáma arcába nézve, - hogy nem gyújtom fel azt a házat holnap a maga urával együtt?

Elisáma már épp távozóban volt, de e szavakra megtorpant.

- Egy dolgot mondok még magának, mielőtt elmegyek.- Ez a történet végezni fog Mr. Clay-jel. - Gondolja, hogy saját gonoszsága a sírba viszi? - Nem tudom pontosan megmondani, hogy s

mint lesz, de hogy vége lesz, az biztos. Nincs olyan ember a világon, ha százszor a leggazdagabb is, aki megtörténtté tehet egy kitalált történetet.

- Honnan tudja? - kérdezte Virginie. Elisáma várt egy darabig. - Ha kegyed össze akar adni egy számoszlopot - mondta végül,

gondolván, hogy ezzel jobban megvilágítja Virginie számára a dolgot - jobboldalon kezdi a legkisebb számokkal és bal felé halad, a tízesek, százasok, ezresek és tízezresek felé. De ha valaki azt venné a fejébe, hogy visszafelé adja össze a számokat, vajon mi sülne ki abból? Hamis eredményt kapna és a számlakönyvei fabatkát sem érnének többé. Márpedig mihez kezdene Mr. Clay a számlakönyvei nélkül? Nagyon kellemetlen ez nekem, Miss Virginie, hét éve szolgálom Mr. Clayt és hamarosan el fogom veszíteni az állásomat. De nincs mit tenni.

Ez volt az első alkalom, hogy Elisáma bizalmasan beszélt valakivel Mr. Clayről. - Most hová megy? - kérdezte Virginie. - Én? - kérdezte Elisáma meglepve, hogy valaki az ő tettei iránt érdeklődik. Hazamegyek. A

szobámba. - Azon tűnődöm, vajon hol és milyen lehet az a szoba? - kérdezte Virginie enyhe borzongással a

hangjában. Volt magának otthona gyerekkorában? - Nem - mondta Elisáma. - Testvérei? - Azok sem. - Rögtön gondoltam - mondta Virginie - most már látom, hogy kicsoda maga. Eleinte azt hittem,

hogy csak egy közönséges kis patkány Mr. Clay valamelyik raktárából. Mais toi - tu est le Juif Errant!*

Elisáma fátyolos szeméből gyors, átható pillantást vetett a lányra és elsietett. * De te - te vagy a bolygó zsidó!

A történet hőse

Azon az estén, amelyet Mr. Clay története megvalósítására kiszemelt, telihold ragyogta be Kantont és a Kínai tengert. Áprilisi este volt, az édes illatokkal terhes, langyos levegőben denevérek raja cikázott némán. Az oleanderbokrok Mr. Clay kertjében sápadtan világítottak a holdfényben, Viktória-hintajának olajozott kerekei halk surranással gördültek ki a kavicsos feljárón.

Mr. Clay nagy nehézségek árán öltötte magára ruháit és szállt be a kocsiba. Komoly arccal, merev testtartással ült a selyemhuzatos ülésen, fekete köpenyében, fején angol cilinderével. Vele szemben, a keskenyebb ülésen foglalt helyet Elisáma, jóval szerényebb öltözetben, és némán, figyelmesen szemlélte gazdája arcát. Elindul hát a haldokló, hogy kinyilvánítsa mindenható hatalmát és véghez vigye a véghezvihetetlent - gondolta magában.

Kikocsiztak a város villákkal és kertekkel szegélyezett negyedeiből a kikötő környéki utcákba, ahol még lármásan zajlott és illatozott az élet. A napnak ebben a szakában már senkinek sem volt sürgős dolga, az emberek ráérősen őgyelegtek az utcákon, vagy csoportokban álldogáltak és beszélgettek. A kocsi csak lassan tudott előre haladni. A házak elé kitett színes lampionok mint megannyi izzó drágakő ragyogtak a sűrű félhomályban.

Mr. Clay éles szemmel vizslatta kocsijából a járókelőket. Eddig soha nem szentelt különösebb figyelmet senki emberfia arcának, ez a mostani helyzet tökéletesen új és egyszeri volt számára. Hamarosan egy matróz közeledett lassú léptekkel, bámészkodva a meredek utcán felfelé. Mr. Clay ráparancsolt Elisámára, hogy állíttassa meg a kocsit, szálljon ki, és szólítsa meg a fiatalembert. Az írnok kiszállt, és ura figyelő tekintetének fogságában e szavakkal fordult az idegenhez:

- Jó estét barátom. A gazdám itt a kocsiban megparancsolta, mondjam meg neked, hogy derék matróznak látszol. Kérdezteti, nem akarsz-e öt guinea-t keresni ma éjjel.

- Micsoda? - fakadt ki a matróz, mire Elisáma megismételte az ajánlatot. A matróz néhány lépést tett a kocsi felé, hogy jobban szemügyre vehesse a benne ülő

öregembert, majd Elisáma felé fordult. - Mondd csak el még egyszer, jól hallottam!? Miközben Elisáma harmadszorra is elismételte

ugyanazokat a szavakat, a matróz tátott szájjal bámulta. Hirtelen sarkon fordult és eliszkolt, amilyen gyorsan csak bírta a lába. A legközelebbi sarkon egy mellékutcában nyoma veszett.

Mr. Clay intésére Elisáma visszaült a kocsiba és kiadta a parancsot a kocsisnak, hogy hajtson tovább.

Kis idő múlva egy matróznak látszó, tagbaszakadt ifjú készült átkelni az úton és ahogy a kocsi lassított mellette, pillantása találkozott Mr. Clay pillantásával. Elisáma újfent kiszállt a kocsiból, és elismételte az előző matróznak mondottakat. Ez a fiatal matróz szemmel láthatóan épp a kocsmából jött, mert kissé bizonytalanul állt a lábán. Ő is arra kérte az írnokot, ismételné el amit mondott, de mielőtt még Elisáma végére ért volna mondókájának, a matróz térdét csapkodva hahotázni kezdett.

- Hát ez jó! - bömbölte. Egyre hangosabban, egyre ellenállhatatlanabbul gurgulázott belőle a nevetés, melyet csak az időnkénti "Hát ez jó!" felkiáltások szakítottak félbe, miközben Elisáma mindvégig komor arckifejezéssel állt vele szemben. - Tudom, tudom, - mondta végül a matróz - megyek. Jól választottál, öreg, bízhatsz bennem!

Felugrott a kocsira, lehuppant egyenesen Mr. Clay mellé, tetőtől talpig végigmérte, majd szemügyre vette Elisámát és a kocsist is, s közben egyfolytában az üléskárpitot simogatta.

- Tiszta selyem! - állapította meg elismerően. Tiszta selyem és bársony! És a java még csak eztán jön! Ahogy a kocsi elindult, a matróz fütyörészni kezdett, és levette a sapkáját, hogy kissé lehűtse magát. Egyszer csak mindkét kezét az arca elé kapta. Így ült egy darabig, aztán egy árva szó nélkül kiugrott a kocsiból, futásnak eredt és egy mellékutcában ugyanúgy nyoma veszett mint az előző matróznak.

Mr. Clay visszafordíttatta a kocsit, újra elhajtottak arra a bizonyos kikötőbéli utcára, majd ismét megfordultak és lassan döcögtek visszafelé. De most nem álltak meg. Mr. Clay egyetlen szót sem szólt és Elisáma, aki igencsak kerülte ura tekintetét, már-már azt gondolta, hogy az egész éjszakát kocsikázással fogják tölteni. Egyszer csak Mr. Clay kiadta a parancsot a kocsisnak, hogy vegye az irányt hazafelé.

Már elhagyták a kikötőnegyed szűk utcácskáit és Mr. Clay háza felé közeledtek, amikor kart karba fűzve három fiatal matróz jött velük szembe. Ahogy a kocsi közeledett hozzájuk, a két szélső elengedte a középső matrózt és odébbállt, a harmadik meg ott maradt hoppon, épp a kocsi előtt.

Mr. Clay megállíttatta a kocsit és felemelte a kezét. - Ezúttal magam szállok ki - mondta Elisámának. Az öreg lassan, nehézkesen, írnoka karjára támaszkodva kászálódott le a kocsiról és a matrózhoz lépett. Szálfaegyenesen megállt előtte, botjával felé bökött. Amikor megszólalt, hangja kemény, szinte metszően hideg volt.

- Jó estét. Derék matróznak látszol. Akarsz-e öt guinea-t keresni ma éjjel? Az ifjú matróz magas volt, széles vállú, végtagjai hosszúak, két mancsa hatalmas.

Valószínűtlenül világos, dús és hosszú haj keretezte az arcát, Elisáma először azt hitte, szőrmesapkát visel. Nem szólt, nem is moccant, csak nézett Mr. Clay-re nyugodt várakozással, mint egy fiatal bika. Jobb kezében nagy batyut szorongatott, amit aztán átvett a balba, majd szabadon maradt kezét le-fel csúsztatta combja mentén, mintha ütni készülne.

De ehelyett lassan előrenyújtotta, és megragadta Mr. Clay kezét. Az öregember megingott és megismételte ajánlatát. - Derék matróznak látszol, fiatal barátom.

Akarsz-e öt guinea-t keresni ma éjjel? A fiú rövid ideig gondolkozott mielőtt válaszolt. - Igen - mondta. - Éppen azon törtem a fejem,

hogyan kereshetnék öt guinea-t. Szíves örömest elmegyek magával, uram. Lassan ejtette a szavakat, hosszú szünetekkel minden mondat között és különös, erősen idegen

akcentussal. - Ülj hát be a kocsimba - bíztatta Mr. Clay - Mihelyt hazaérünk, részletesen elmondok mindent.

A matróz bedobta batyuját a kocsi padlójára, de ő maga kint maradt. - Én nem ülök be. Túl előkelő nekem a kocsija. A ruhám csupa kosz és szurok. Inkább futok.

Vagyok olyan gyors mint a kocsi. Hatalmas mancsát a kocsi védőernyőjére tette és ahogy az elindult, ő is futni kezdett. Derekasan

tartotta a lépést Mr. Clay angol telivérjeivel végig az úton, és amikor megérkeztek a ház elé, még csak kimerült sem volt.

Mr. Clay kínai személyzete kivonult fogadására, kisegítették a kocsiból és a köpenyéből, ezután a főudvarmester lépett ki a verandára, egy kövér, kopasz, tetőtől talpig zöld selyembe öltözött kínai, hosszú rúdon lógó, nagy kerek lampionnal a kezében, mintha csak a Mr. Clay saját használatára rendelt holdat hordozta volna. A lámpa fényénél Elisáma alaposabban szemügyre vette mind a ven-déget mind a házigazdát.

Mr. Clay különös módon felélénkült. Mintha az ifjú atléta az ő pulzusát is felgyorsította volna, még valamiféle halvány pír is megjelent az arcán. Elégedett volt a kantoni kikötőben fogott zsákmánnyal. És valószínű, hogy ebből a halfajtából nem is termett több arrafelé.

A matróz jóformán gyerek volt még. Széles, napbarnított arcában csak úgy világítottak világoskék szemei. De olyan sovány volt, hogy minden csontja kiállt és fiatal arcának különös komorsága azt a kellemetlen érzést keltette, hogy talán épp börtönből szabadult. Nyomorúságos ruházata egy kék ingből és egy durva lenvászon nadrágból állt, meztelen lábujja kikandikált lyukas cipőjéből. Szó nélkül kiemelte batyuját a kocsiból és követte a lámpavivő udvarmestert Mr. Clay házába.

A történetbeli lakoma

Az étkezőasztalon a súlyos, ezüst gyertyatartókban égő gyertyák fénye sokszorosan verődött vissza a nagy, aranykeretes falitükrökben és a sok száz apró gyertyaláng beragyogta a hosszú termet. Az asztal már terítve volt, ételekkel teli tálak és kibontott borosüvegek sorakoztak rajta.

Elisáma utolsónak lépett a szobába és nesztelenül foglalta el helyét az asztal végén. Úgy nézett két asztaltársára és a körülöttük hangtalanul keringő szolgák hadára, mintha valamiféle festményt szemlélne tisztes távolból.

Mr. Clay-t szolgái besegítették párnákkal kibélelt karosszékébe, melyben épp olyan mereven ült, mint előzőleg a hintójában. A matróz bátortalanul tekintgetett körül a szobában, egy ujjal sem nyúlt volna semmihez. Csak többszöri felszólításra volt hajlandó helyet foglalni.

A ház ura egy kézmozdulattal megparancsolta udvarmesterének, hogy töltsön bort a vendég poharába, figyelte amíg ivott, és az étkezés ideje alatt mindig újra és újra töltette poharát. Hogy meg ne sértse a vendéget, szokása ellenére néha-néha ő maga is kortyolt az italból.

Az első pohár bor azonnal a fiú fejébe szállt. Alighogy letette az üres poharat, arca kivörösödött, világító kék szeme könnybe lábadt.

Mr. Clay mélyet sóhajtott, aztán kettőt köhintett. Amikor megszólalt, hangja halk volt és rekedt, de beszéd közben lassacskán felerősödött és kitisztult. Mindvégig lassan, tagoltan ejtette a szavakat.

- Nos, fiatalember, akkor most elmondom, hogy miért hoztalak ide téged, szegény matrózt a sötét kikötőnegyedből. Elmondom, hogy miért invitáltalak az ebédlőmbe - amin bizonyára szerfölött csodálkozol. Az én házamban eddig Kanton leggazdagabb kereskedői közül is csak igen kevesen jártak. Hosszú történet ez, de csak várj, szép sorjában megtudsz mindent.

Rövid szüntet tartott, aztán mély sóhajjal folytatta. - Gazdag ember vagyok, a leggazdagabb ember Kantonban. Vagyonomnak, melyet egy hosszú életen át gyűjtöttem, egy része itt van ebben a házban, egy másik, tetemes része a raktáraimban de a java odakint úszik a folyókon és a tengeren. Kínában a nevem több pénzt ér mint amennyiről te valaha hallottál, vagy mint amennyit egyáltalán el tudsz képzelni. Akár itt, akár Angliában egymillió fonttal ér fel.

Ismét csönd következett. Elisáma közben arra gondolt, hogy eddig Mr. Clay még csupa valóságos dologról beszélt,

olyasmiről, ami szerves része gondolatvilágának. Vajon mi történik majd akkor, amikor a valóság világából át kell lépnie a képzelet világába? Mert az aggastyán hosszú élete során mindössze

egyetlenegy történetet hallott, ő maga pedig még soha nem mesélt el egyetlenegyet sem - kivált valótlan történetet nem. Miközben Mr. Clay folytatta elbeszélését, Elisáma megértette, hogy ura elméjében lakozik egy s más, amitől szabadulni szeretne. Valahol a sötét, bezárt lélek mélyén eszmék és elképzelések, sőt, érzések mocorogtak, melyek eddig soha nem jutottak kifejezésre és soha nem is hallhatná őket más, mint e névtelen ifjú az asztalnál, a ház egyetlen éjszakára meghívott vendége. Elisáma lassacskán kezdte felismerni, miben is rejlik a színjátékok értéke: az ember végre egyszer elmondhatja magáról az igazat.

- Egymillió font - folytatta Mr. Clay. - Ez az egymillió font vagyok én. A napjaim, az éveim, az agyam és a szívem, az életem. Egyedül élek ebben a házban sok-sok éve és ez mindig nagy megelégedésemre szolgált. Mert ellenemre volt mindenki, akivel életem során dolgom akadt. Csak keveseknek engedtem meg, hogy megérintsék a kezemet, a pénzemet pedig senki sem érinthette. Soha sem féltem attól - folytatta elgondolkozva - amitől a legtöbb gazdag ember fél, hogy a vagyonom nem tart ki addig, ameddig én magam. Mert értettem hozzá, hogyan tartsam meg, és hogyan gyarapítsam. De az utóbbi időben rádöbbentem, hogy én magam nem tartok ki addig ameddig a vagyonom. Eljön a pillanat, méghozzá nemsokára, amikor el kell válnunk egymástól, amikor az egyik felemnek el kell tűnnie, míg a másik felem él tovább. De hol és kinél éljen?

Azok kezére jusson, akiket mostanáig sikerült távol tartanom magamtól? Mohó és érdemtelen kezek tapogassák? Az olyan lenne, mintha tulajdon testemet engedném tapogatni! Ha erre gondolok, nem jön álom a szememre éjszaka.

- Nem is kísérleteztem azzal, hogy olyan kezeket találjak, amelyekbe bízvást átadhatnám a vagyonomat, mert tudom, hogy ilyen nem létezik ezen a világon. De utóbb az a gondolatom támadt, hogy abban szinte még örömömet is lelném, ha olyan kézbe adhatnám, amelyet én magam hívtam életre.

- Amelyet én magam hívtam életre, - ismételte lassan - magam idéztem meg, mondhatnánk úgy is, magam teremtettem. Úgy, ahogy a vagyonomat, az egymillió fontot.

- Nem a saját kezem volt, amely a teaültetvényeken szorgoskodott az áthatolhatatlan hajnali ködben vagy a tikkasztó déli napsütésben. Nem a saját tenyerem hólyagosodott fel a forró vaslemezeken, amelyeken a tealeveleket szárították. A hajókötél sem az én kezemet horzsolta véresre, amikor a vitorlát kellett megfeszíteni, hogy a klipper szélnél sebesebben szelje a habokat. A kiéhezett kulik a teaültetvényeken és a holtfáradt matrózok a hajnali őrségben nem is sejtették, hogy az egymillió font összegyűjtésén fáradoznak. Számukra csak a pillanat létezett, sajgó kezük, az arcukat csapkodó jégeső és a fizetségül kapott nyomorúságos rézgarasok. Az én agyam és akaratom kényszerítene együttműködésre a számtalan apró mozzanatot és így jött létre a vagyon,

az egymillió font. Nem én magam teremtettem-e hát, jog és törvény szerint? - Ugyanígy óhajtom akaratom irányításával együttműködésre bírni az életerőket, hogy megte-

remtsék a kezet, melybe elégedetten helyezhetem birodalmamat, énem halhatatlan részét. Mr. Clay sokáig némaságba süppedt, majd öreg, csontos kezét mélyen a zsebébe süllyesztette, és

lassan újra előhúzta. - Láttál már aranyat? - kérdezte a matróztól. - Nem én - szólt a fiú. - Sokat hallottam már róla kapitányoktól és fedélzetmesterektől, de látni

még nem láttam soha. - Nyújtsd ide a kezed - mondta Mr. Clay. A fiú az öreg felé nyújtotta óriási mancsát. Kezefején egy tetovált kereszt, egy szív és egy hor-

gony díszelgett. - Ez öt guinea - mondta Mr. Clay. - Ez az öt guinea a kereseted. Színarany. A matróz kinyújtott tenyerén tartotta az érmét, és egy ideig csak nézték mind a ketten. Aztán Mr.

Clay elfordította róla a tekintetét, megragadta a poharát és ivott egy korty bort. - Jómagam kemény, száraz ember vagyok - mondta. Mindig is az voltam és soha nem is akartam

másmilyen lenni. Születésemtől fogva iszonyodom a testnedvektől. Nem bírok vért látni, nem iszom tejet, az izzadság éppoly visszataszító számomra mint a könny. Ezek a dolgok feloldják a férfi erejét, akár még a csontjait is. És az olyan kapcsolatokban, amelyeket barátságnak, bajtársiasságnak, szerelemnek neveznek, ugyanígy feloldódik, semmivé válik a férfi ereje és gerince. Egyszer régen azért váltam meg egy üzlettársamtól, mert óvakodtam barátommá fogadni, nehogy meglágyítsa a gerincemet. Az arany, fiatal matróz barátom, az szilárd, kemény és nem oldódik fel semmiben. Az arany, - ismételte Mr. Clay és mintha mosoly árnya futott volna át az ar-cán - az arany az ember gerince.

- Te csak úgy duzzadsz az életerőtől - folytatta rövid szünet után - bővelkedsz nedvekben; vérben és talán könnyekben is. Áhítozol minden után ami feloldja a férfit: a barátság, a bajtársiasság és a szerelem után. Aranyat ma láttál először életedben. Épp te kellesz nekem.

- Számodra ma éjjel csak a testi gyönyör és zsebedben az öt guinea lesz valóságos. Nem gondolsz majd arra, hogy egy szép tervem megvalósulásához járulsz hozzá. Segítségeddel megtréfálom angliai rokonaimat, akik annakidején boldogok voltak, hogy megszabadultak tőlem, de az utóbbi húsz évben igencsak fáj a foguk a Kínából várható örökségre. Hát én jól kifogok rajtuk!

A matróz zsebébe süllyesztette az aranyat. Arca tüzelt a sok bortól és nehéz ételtől. Tagbaszakadt termetével, bozontos hajával, fénylő szemével olyan volt, akár egy téli álmából ébredt, támadásra kész medve.

- Ne is folytasd, öreg - dörmögte - tudom, hogy mit akarsz mondani. Szóról szóra hallottam már

több hajón is. Tudom, hogy ez gyakran megtörténik a matrózokkal, amint a partra teszik a lábukat. Neked öreg, nagy szerencséd volt ma este. Ha nagy és erős matrózra vadásztál, bizony mondom, szerencséd volt! Nálam erősebbet keresve se találtál volna! Vajon ki más bírt volna tizenegy órán keresztül a szivattyúnál állni a hóviharban a Lofot szigeteknél?! Őszintén sajnállak, hogy ilyen kiszikkadt öregember vagy. Hogy én mire vagyok jó, azt pontosan tudom.

Hirtelen még jobban elvörösödött, abbahagyta a hőzöngést és egy percre olyan néma lett, mint egy hal.

- Nem vagyok ahhoz szokva, hogy öregurakkal társalogjak. Hogy őszinte legyek, hosszú ideig egyáltalán nem társaloghattam senkivel. Legjobb, ha elmondom az egész históriát. Mielőtt tizennégy napja a "Barracuda" szkúner felvett, egy éven át egyetlen szót sem szólhattam senkihez. Mert egy évvel ezelőtt, március közepén, hajóm, az "Amelia Scott" viharba került, elsüllyedt és az egész legénységből egyedül engem vetettek partra a hullámok egy szigeten. Egyes egyedül engem. Alig több mint három hete még ott bolyongtam szigetem partjain. Sokféle hangot hallottam, de beszélni senki sem beszélt hozzám. Néha-néha énekelgettem magamnak - énekelni egyedül is lehet. De beszélni, azt nem.

A hajó

Ez a váratlan, kalandos elem a matróz történetében nagyon megnyerte Mr. Clay tetszését. Félig

lehunyt pillái alól elismerően, már-már barátságosan szemlélte a fiú arcát. - Tehát egy éven át éheztél, a puszta földön háltál és rongyokban jártál? - kérdezte és büszkén

tekintett körül a pompás szobában. - Akkor ez itt most nem kis változás számodra. Körülnézett a matróz is. - Hát, ez a ház tényleg más egy kicsit mint a szigetem volt. Újra az öregre emelte tekintetét, hajába túrt és folytatta. - Azért ilyen hosszú a hajam is - szabadkozott. Úgy volt, hogy ma este levágatom. A cimboráim

megígérték, hogy elvisznek a borbélyhoz, de aztán meggondolták magukat és azt mondták, inkább bordélyba visznek. Nagy szerencse, hogy nem tartottam velük, mert akkor nem hoz össze a sors ma-gával. Hamar visszaszokom ám majd a beszédhez, hiszen azelőtt is tudtam beszélni. Nem vagyok olyan ostoba, mint amilyennek látszom.

- Milyen kellemes lehet - motyogta Mr. Clay mintha csak magában beszélne - milyen kellemes

lehet egészen egyedül lenni egy szigeten, ahol senki sem zavarhatja az embert. - Nem volt olyan rossz - bizonygatta a fiú komoly képpel. - A parton mindig találtam madártojást

meg aztán halásztam is. Velem volt a késem igen jó kis kés - aztán amikor az újholdat megpillan-tottam, mindig véstem egy rovást egy öles fa kérgébe. Kilenc rovás után egyszer megfeledkeztem róla, aztán még két-három újhold jött fel az égre, mire a "Barracuda" megérkezett.

- Nagyon fiatal vagy még - mondta Mr. Clay bizonyára felettébb örültél, amikor jött az a hajó, és visszahozott az emberek közé.

- Hát igen, örültem - felelte a fiú - egy bizonyos dolog miatt. Mert amúgy nagyon jól megszoktam a szigetet, leéltem volna ott akár az egész életemet is. Ahogy mondtam, sokféle hang vett körül. Egész éjjel fülembe zúgtak a hullámok, és amikor feltámadt a szél, az olyan volt, mintha minden lyukból süvített volna körülöttem. Hajnalban a sirályok ébresztettek. Egyszer egy egész hónapon át esett az eső, máskor meg két héten át. Hatalmas zivatarok is voltak. Az eső szünet nélkül dobolt, a dörgés meg emberi hangon szólt, tisztára olyan volt, mint az öreg kapitányom hangja. Ez igen furcsán érintett, mert akkor már több hónapja nem hallottam emberi hangot.

- Hosszúak voltak az éjszakák? - érdeklődött Mr. Clay. - Épp olyan hosszúak mint a nappalok - felelte a matróz. A nappal után jött az éjszaka, aztán

megint a nappal. És az egyik épp olyan hosszú volt mint a másik. Nem úgy, mint az én hazámban, ahol az éjszakák nyáron rövidek, télen meg hosszúak.

- Éjszakánként mire gondoltál? - kérdezte Mr. Clay - Legtöbbször mindig ugyanarra - felelt a matróz. - Egy bárkára. Sokszor álmodtam vele, mindig azt, hogy vízrebocsátom és én magam kormányzom. Jó erős, tengerálló hajót álmodtam magamnak. Nem kellene hogy nagyon nagy legyen, megelégednék egy négy-öt regisztertonnással. Egy jó kis jacht lenne az igazi, magas mellvéddel. A farát kékre festeném, a kajütablakok köré meg kis csillagokat vésnék a fába. A dániai Marstalban, ahonnan való vagyok, az öreg Lars Jensen Bager hajóács apám jó barátja. Hát ő biztos, hogy segítene nekem megépíteni azt a hajót. Gabonát szállítanék vele Brandholmból és Skelskaerből Koppenhágába. Nem halhatok meg addig, amíg azt a hajót meg nem építettem. Hát ezért örültem, amikor a "Barracuda" felvett-gondoltam, egy lépéssel ezzel is közelebb jutottam a célomhoz. Amikor aztán magával találkoztam, és azt kérdezte, akarok-e öt guinea-t keresni ma éjjel, tudtam, hogy okos dolog volt otthagyni a szigetemet. Hát ezért jöttem el magával.

- Nagyon fiatal vagy - ismételte meg iménti megállapítását Mr. Clay - bizonyára gondoltál nőkre is azon a szigeten?

A fiú sokáig nézett némán maga elé, mintha hirtelen elfelejtett volna beszélni.

- Igen, gondoltam - motyogta. - A fiúk az "Amalia Scott"-on meg a "Barracudá"-n örökösen a kedveseikről beszéltek. Tudom én jól, mire adja nekem azt az öt guinea-t. Épp olyan jó leszek e feladatra, mint bármelyik matróz. Nem lesz oka panaszra. És az asszonyának, aki odabent vár rám, annak sem.

Hirtelen, immár harmadszorra, ismét arcába szökött a vér, de csak hogy rögtön ki is szökjék belőle, majd újra visszatérjen és mélyvörösen izzon napbarnított bőre alatt. Ekkor a fiú felpattant ültéből, és teljes nagyságában elkomolyodott.

- Mégis jobb lesz, ha visszamegyek a hajómra mondta egészen új, megváltozott hangon. - Maga meg, öreg, keressen magának egy másik matrózt. Azzal zsebébe süllyesztette kezét.

Mr. Clay arcáról most eltűnt az enyhe pír. - Nem! - kiáltotta. - Nem akarom, hogy visszamenj a hajódra! Téged vetett partra a víz egy lakatlan szigeten, egy éven át te nem beszéltél senkivel. Ez tetszik nekem, nagyon kedvemre való gondolat. Te kellesz nekem. Nem akarok másik matrózt!

Mr. Clay vendége egy lépést előrelépett, ettől olyan hatalmasnak tűnt, hogy az öreg önkéntelenül megmarkolta a szék karfáját. Megesett már vele, hogy kétségbeesett emberek rátámadtak, de a pén-zével, vagy metszően hideg eszének erejével mindig sikerült leszerelnie őket. De ez a dühödt fiatal bika itt oktalanabb annál, semhogy engedjen érveinek. Talán éppen azért nyúlt a zsebébe, hogy előhúzza a kését, azt a bizonyos jó kést, amiről az imént beszélt. Lehet, hogy mindjárt az életébe kerül az embernek, ha arra vetemedik, hogy valóra váltson egy történetet?

A matróz előhúzta zsebéből az aranypénzt, melyet Mr. Clay adott neki és felé nyújtotta. - Ne is próbáljon visszatartani. Úgysincs ereje hozzá. Köszönöm a vacsorát és a bort, de most

visszamegyek a hajómra. Jó éjszakát, uram. Mr. Clay a döbbenettől csak suttogva, rekedt hangon tudott beszélni. De beszélt. - És a hajóval mi lesz, fiatalember? A saját hajóddal? Az erős, négytonnás, tengerálló jachttal,

amivel gabonát akarsz szállítani szülőfaludból Koppenhágába? Mi lesz most vele, ha visszaadod az öt guinea-t és itt hagysz? Nem lesz belőle más, mint egy történet, amit elmeséltél itt nekem. Soha az életben nem bocsátod vízre és nem kormányozod!

Egy pillanattal később a fiú újra zsebébe süllyesztette az aranyat.

Az öregúr beszéde a történetben

Mialatt a nábob és a matróz ilyenformán egyezkedett a ragyogóan kivilágított ebédlőben, a hálószobában, ahol azon az estén minden lámpa fényét rózsaszín ernyő tompította, Virginie saját szerepére készülődött.

Kis kínai szolgálólánya segítségével sikerült olymódon elrendeznie és apró holmikkal feldíszítenie a szobát, hogy egy valódi előkelő hölgy hálószobájának tűnjék. Virginie háromszor is félbeszakította a munkát, és közölte a lánnyal, hogy azon nyomban elhagyják a házat. Aztán a lány, úrnője felszólítására távozott, Virginie pedig egyedül maradt és nem gondolt többé menekülésre.

A szoba, amelyben éppen rendezkedett, valaha szülei hálószobája volt, ahová vasárnap reggelente a gyerekek is bebocsáttatást nyertek és a nagy ágyban játszhattak kedvükre. Édesapja és édesanyja, kikre oly hosszú ideje nem is gondolt már, ezen az estén itt voltak vele; az ő jóváhagyásukkal lépett be újra a házukba. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan módon biztosan érezte, hogy ezen az éjszakán beteljesül halálos ellenségük végítélete, és a döntő bizonyíték vele szemben az ő szégyene és megaláztatása lesz. Régi ígéretéhez híven Virginie nem nézhet az ellenség arcába az ítélethirdetés alatt, de édesapja és édesanyja majd tanúskodik helyette.

A sok szép tárgy, amellyel Mr. Clay történetének hősnője erre az éjszakára felékesítette hálószobáját, - nippek, kínai legyezők, Makart-bokréták - gyermekkora tárgyaira emlékeztették Virginiet, azokra, amelyeket édesapja éktelen haragjában diribdarabra tört, vagy tűzre vetett, mielőtt Mr. Clay elfoglalta a házat. Néhány apró csecsebecsét otthonról hozott magával. Ily módon tudta az utóbbi szomorú éveket összhangba hozni az örökre elsüllyedt, ártatlan, vidám gyermekkor éveivel. E kapcsolódást Monsieur és Madame Dupont is szentesítette.

Eztán Virginie hozzálátott sajátmaga felékesítéséhez. A szertartáshoz ünnepélyes, komor arcot öltött. Judit sem készülődhetett elszántabban a babilóniaiak sátrában a találkozásra Holofernesszel. Ám e foglalatosság szinte azonnyomban és ellenállhatatlanul magával ragadta Virginiet - mint ahogy hajdanán valószínűleg Juditot is.

Pénzügyekben Virginié rendkívül megbízható volt. Mr. Clay háromszáz guinea-jéből lelkiismeretesen bevásárolt mindent, ami a szerepéhez kellett. Különösképpen rajongott a csipkékért: e pillanatban is valenciai csipkefelhő lengte körül, nyakában korall-lánc, fülében igazgyöngy függött, lábán rózsaszín atlaszselyem papucs fénylett. Arcát bepúderezte, kétoldalt pirosítót is tett rá, szemöldökét kihúzta, ajkát rubinpírosra festette, selymesen lágy, dús fürtjeit

vállára engedte és parfümöt dörzsölt nyaka, karja és keble hófehér bőrére. Amikor mindezzel elkészült, méltóságteljesen elvonult a hatalmas tükrök előtt.

E tükrökben nézegette magát kislánykorában is, és azok mindig elbűvölően szépnek mutatták. Ahogy most nézte magát, eszébe jutott, amint tizenkét évesen arról faggatta őket, vajon milyennek mutatják majd, amikor már igazi, felnőtt dáma lesz. Nos, az az egykori kislány aligha láthatott volna elbűvölőbbet ennél a varázslatos, rózsaszín fényben tündöklő szépségnél. Virginie apjától örökölt érzéke a drámai művészetek iránt most is segítségére sietett, mint mindig a szükség óráiban. Jóllehet nem pontosan az volt, mint akinek kiadta magát, - de apja üzleti tranzakcói sem voltak éppenséggel mindig olyan támadhatatlanok, mint amilyeneknek ő feltüntette azokat.

Ilyen elmélkedések közepette Virginie kilépett apró selyempapucsából és bebújt az ágyba. A csipkés takarókat művészien elrendezte szép, karcsú alakja körül, göndör, fekete tincseit szétterítette a párnahuzaton.

Teljesen belemerült ellensége képének felidézésébe és saját tükörképe szemlélésébe. Csak amikor léptek zaját hallotta a folyosóról, akkor jutott eszébe, hogy a történetnek egy harmadik szereplője is van: ismeretlen éjszakai látogatója. Jeges borzongás futott végig rajta, mélységes megvetés Mr. Clay megvásárolt marionett-bábuja iránt.

Amikor odakint lenyomták a kilincset, Virginie lesütötte szemét és pillantását mereven az ágy takaróra szegezte. Ez a visszafogottság azonban annyi erőt és energiát árasztott, hogy jócskán felért egy engesztelhetetlen gyűlöletet kifejező pillantással.

Mr. Clay botjára támaszkodva, hosszú, nehéz kínai selyem köntösben bicegett be a szobába. Mögötte néhány lépés távolságban egy hatalmas, elmosódott körvonalú, sötét árny lépte át a küszöböt.

A pohár bor, amelyet Mr. Clay a sok álmatlan éjszaka után vendégével elfogyasztott, megtette hatását. Mindehhez hozzájárult, hogy néhány perccel korábban alaposan megijedt, s bár ő maga sok embert félemlített meg élete során, a félelem ismeretlen élmény volt számára és ugyancsak felgyorsította szívverését. De amitől igazán megmámorosodott, az még ezeknél is erősebb ajzószer volt. Ezen az éjszakán egy olyan világban mozoghatott, melyet tulajdon akarata és szava hívott életre.

Diadala jelet is hagyott rajta: haja néhány óra alatt hófehér lett. Ám csodás módon ettől mintha csak megfiatalodott volna. Teljes lendülettel indult csatába az ellene lázadó világ leigázására; úgy akarta ártalmatlanná tenni, hogy saját fennhatósága alá vonja. Valóra vált egy agyszüleményt, valósággá változtat egy mesét. Egy sötét és hatalmas érzés - ezen az estén csakis sötét és hatalmas érzések irányították azt súgta neki, hogy ezáltal fölébe kerekedik valakinek, aki meg akarta zavarni világképét, még ha ez a valaki maga Ézsajás próféta is.

Arcán mosoly bujkált, és kissé bizonytalanul állt a lábán. Életében először hatott rá női szépség. Szinte boldogan szemlélte az ágyban fekvő fiatal nőt, és egy másodpercre egy bájos gyermek elmosódott képe merült fel emlékezetében, melyet egy büszke apa mutatott neki valamikor - de a látomás a következő pillanatban már szerte is foszlott.

Elismerően biccentett fejével. Bábui kiválóan teljesítették feladatukat. Fehérben és rózsaszínben pompázó hősnőjének lesütött pillái tisztességről és riadt szeméremről tanúskodtak. Kezdődhet az előadás.

És ezzel elérkezett az öregúr beszédének pillanata a történetben. Pontosan emlékezett még minden egyes szóra ötven év előttről. De mérhetetlen hatalmának tuda-

ta kezdett a kantoni nábob fejébe szállni és ez megszédítette. A ravasz Ézsajás próféta a jámborság leple alatt néha különös eszközökkel él. Most is, nagy jámborságában mintha azon mesterkedne, hogy helyére tegye a nábobot. Mr. Clay nagyon rövid ideig volt gyermek, épp csak addig, ameddig megtanult beszélni és megtanulta megérteni mások beszédét. Ézsajás próféta most lágyan Mr. Clay fejére helyezte a kezét, s újra gyermekké tette, mielőtt még teljhatalmának tudata egészen magával ragadta volna a hetedik mennyországba. Más szóval a kőszívű öregember csöndesen, és eddig nem ismert meghatottsággal visszatért gyermekkorába. Játszani kezdett történetével, még nem volt szíve kiengedni kezéből korábbi témáját.

- Te - bökött ujjával az ágyon fekvő lány felé - és te - folytatta hátra sem nézve, a fiúra mutatva - ti mind a ketten fiatalok és egészségesek vagytok, nem sajog minden tagotok és átalusszátok az éjszakát. És mivel fájdalmak nélkül mozogtok és járkáltok mindenfelé, azt hiszitek, hogy úgy mozogtok és járkáltok, ahogy nektek tetszik. Márpedig ez nem így van. Úgy mozogtok és járkáltok, ahogy én parancsolom. Valójában csak erős, egészséges bábuk vagytok ebben a két öreg kézben.

Hallgatott egy sort, arcán ott maradt a kemény kis mosoly. - Éppen így - folytatta - éppen így, mint ahogy rólatok mondtam, minden ember bábú egy

erősebb kézben. A szegény a gazdagéban, a balga az okoséban. És úgy táncolnak, ahogy a kéz a zsinórt rángatja.

- Amikor majd kimegyek - fűzte még hozzá Mr. Clay - és magatokra hagylak benneteket, azt hiszitek, hogy fiatal véretek szavát követitek, pedig semmi de semmi mást nem tesztek mint amit én akarok tőletek. Az én történetem cselekményét követitek. Hiszen ez az éjszaka, ez a szoba, ez az ágy, még tulajdon fiatal, forró véretek sem más, mint egy történet része, melyet az én parancsom kelt életre.

Nehezére esett elszakadnia a szobától. Botjára támaszkodva álldogált még egy ideig az ágy végé-nél. Aztán méltóságteljes mozdulattal hátat fordított a két újdonsült színésznek, akiket az ő mindenható hatalma állított színpadra. Amint hátat fordított, hogy kinyissa az ajtót, Virginie felemelte tekintetét.

Most hát közvetlen közelről láthatta apja gyilkosát, de valójában semmi mást nem látott, mint egy távozó alak elmosódó körvonalait. Mr. Clay hosszú kínai slafrokja a földet seperte és ahogy bezárta az ajtót, köpenye alja becsípődött az ajtórésbe, így újra ki kellett nyitnia, majd behúznia az ajtót maga mögött.

A találkozás

Néma csönd ülte meg a szobát. A fiú két lépést tett előre, mire Virginie megfordította a fejét és

ránézett. Hirtelen halálos rémület fogta el. Feledve mégoly magasztos küldetését is, hevesen

visszakívánkozott saját otthonába, Charley Simpson oltalma alá, bármily csekélyke volt is az. Mert az ágy végénél álló alak nem holmi egyszerű matróz volt Kanton utcáiról. Ezt a hatalmas vadkant nyilvánvalóan azért hozták ide, hogy szétmarcangolja őt.

A fiú rezzenéstelen tekintettel meredt rá, csak széles mellkasa járt fel s alá, mély, nyugodt lélegzetvétele ritmusára.

Aztán megszólalt: - Ilyen szép lányt még soha életemben nem láttam. Virginie ekkor ráébredt, hogy csak egy nagyranőtt gyerekkel van dolga. - Hány éves? - kérdezte a matróz. Virginie torkán egyetlen hang sem jött ki. Lehet, hogy az ő hatalmas, sötét titkokkal terhes

tragédiája végül bohózatba torkollik? A fiú egy darabig várta a választ, aztán találgatni kezdett.

- Tizenhét? - Igen - mondta Virginie és ahogy meghallotta saját hangját, arckifejezése is megenyhült kissé. -

Akkor épp egyidősek vagyunk - szögezte le a fiú. Lassan előrelépett, és leült az ágy szélére. - Mi a neve? - kérdezte. - Virginie - felelte a lány. A fiú kétszer elismételte a nevet és egy ideig csak nézte a lányt. Aztán óvatosan melléheveredett

a takaró tetejére. Hatalmas termete ellenére minden mozdulata könnyed és laza volt. Virginie hallgatta, ahogy a fiú lélegzete egyre szaporábbá válik, hirtelen kihagy, aztán újra zihálni kezd. Mintha valamit le akart volna gyűrni magában. Így feküdtek egymás mellett egy darabig.

- Mondanom kell valamit magának - fakadt ki a fiú rekedten. - Én még soha nem háltam nővel. Pedig sokszor gondoltam már rá. Akartam is többször, de még nem sikerült.

Elhallgatott, várta, mit szól majd erre a lány. Mivel semmit sem szólt, folytatta. - De nem csak az én hibámból. Sokáig voltam távol egy olyan helyen, ahol nem voltak lányok.

Ismét elakadt, aztán újra nekiveselkedett. - A hajón nem mondtam el senkinek. Még a cimboráimnak sem, akikkel ma este bejöttem a

városba. De most már látom, hogy jobban tettem volna, ha elmondom nekik. Virginie akarata ellenére a fiú felé fordult. A fiú arca valósággal izzott. - Amikor ott voltam azon a helyen, amiről az előbb beszéltem magának, - folytatta vallomását -

sokszor elképzeltem, hogy velem van egy lány is, aki teljesen az enyém. Vittem neki madártojást, halat, meg hatalmas, mézédes gyümölcsöket - a nevüket sajnos nem tudom - a lány pedig jó volt hozzám. Együtt aludtunk egy barlangban, amelyet akkor fedeztem fel, amikor már három hónapja voltam a szigeten. A telihold megvilágította a barlangunkat. Csak nevet nem tudtam találni annak a lánynak. Egyetlenegy lánynév se jutott eszembe. "Virginie" - ismételte áhítattal. Aztán még egyszer: "Virginie".

Gyors mozdulattal fellibbentette a könnyű takarót és becsúszott alá. Noha még tisztes távolságban feküdtek egymástól, a lány érezte a hatalmas, mégis könnyed, fiatal testet maga mellett. Kis idő múlva a fiú óvatosan kinyújtotta a kezét. A lány csipkés hálóinge felcsúszott és a fiú megérintette meztelen, kerek térdét. Lassan, félénken simogatta egy ideig, aztán visszahúzta a kezét és megtapogatta saját, csontos térdeit.

Kis idő múltán Virginie, hangjában halálos rémülettel felsikított: - Teremtőm! Földrengés! Kelj fel gyorsan, reng a föld, nem érzed?!

- Nem - nyögte a matróz az arcába közvetlen közelről. - Ez nem földrengés. Csak én vagyok.

A búcsú

Amikor a matróz végre elaludt, ölelő karjai szinte satuba fogták Virginiet. Fejét a lány vállába fúrta, mélyen és nyugodtan lélegzett.

Virginie, akinek az elmúlt órákban annyi minden fordult meg a fejében, éberen feküdt mellette, de a világon semmire sem tudott gondolni. Soha életében nem találkozott még ilyen erővel. Hasztalan lett volna minden próbálkozás, hogy saját kezébe vegye a sorsát. A hatalmas karok szorítása úgy hatott rá, mint egy új, számára eddig ismeretlen lehetőség, melyhez képest minden más üresnek, hamisnak tűnt fel előtte.

Az éjszaka folyamán váratlanul eszébe jutottak édesanyja családi történetei bretagne-i tengerész-őseiről. Régi francia dalok merültek fel emlékezetében a veszélyes tengeri életről, boldog hazatérésekről, levelet váró asszonyokról. Visszaemlékezett néhány bölcsődalra is.

A fiú egyszer-egyszer felébredt az éjszaka folyamán, ilyenkor vad mohóságában és boldog elragadtatottságában majd hogy le nem nyelte a lányt, még morgott, brummogott is hozzá mint a medve, amikor lépes mézet eszik. Néha beszélgettek is.

- Odafönn a hajókon írtam néhány dalt - dicsekedett a fiú. - És miről szóltak azok a dalok? - kérdezte Virginie. - A tengerről - felelte a fiú. - Meg a tengerészek életéről. És haláláról. - Hadd halljak egyet - kérlelte Virginie. A fiú kisvártatva lassan mondani kezdte:

Hideg hajnali órán az őr reszket a csillagos ég alatt. Hirtelen három hattyú rebben az arany hold arca előtt.

- Arany hold - ismételte gondterhelten, mintha e szó nyugtalanságot keltett volna benne. - Az öt

guinea-s is olyan, mint a hold. De azért mégis teljesen más. - Több dalt is írtál? - kérdezte Virginie. Nem értette a fiú célzását, de érezte hirtelen támadt

nyugtalanságát, és mindenáron el akarta oszlatni. - Igen, írtam többet is - mondta a fiú. A hajómról. - Mondj el egyet azok közül is - kérte Virginie.

És a fiú újra rákezdett.

A haragvó tenger tombol vadul, és feketén tátong a mély. A szkúter leszúrt bálnaként süllyed, ám Povl Povlsen nem sápad, ne félj!

- Povl a neved? - kérdezte Virginie. - Igen, Povl - felelte a füi. - Nem rossz név az. Az apám is Povl volt, meg az ő apja is. Derék

tengerész volt mindegyik Povl, hűséges a hajójához. Apám hat hónappal a születésem előtt a tengerbe fulladt. Odalent nyugszik a tengerfenéken.

- De te ugye nem fulladsz a tengerbe, Povl? kérdezte Virginie. - Nemigen - mondta a fiú. - Hisz most is partra vetett a víz a szigeten. De azért sokszor kérdezem

magamtól, vajon mire gondolt apám utoljára, mielőtt a tengerbe veszett? - Szeretsz ilyen dolgokon töprengeni? - kérdezte Virginie enyhe borzongással. A fiú meghányta-vetette magában a kérdést. - Igen - mondta végül - Jó dolog a viharra, meg a hatalmas hullámokra gondolni. És a halálra

gondolni sem rossz. Nem sokkal ezután fájdalmas sóhaj tört ki belőle: - Amint hajnalodik, vissza kell térnem a

hajóra. Reggel felszedjük a horgonyt. E szavakra Virginie testébe éles fájdalom hasított. De a következő pillanatban a fiúból áradó

hatalmas erő minden fájdalmat feledtetett vele. Nemsokára ismét egymás karjaiban szunnyadtak. Mihelyt a hajnal szürke sávjai feltűntek a függöny réseiben Virginie felébredt. A fiú már nem

szorította olyan erősen magához, de legmélyebb álmában sem engedte el a kezét. Az ébredés pillanatában Virginie-t jeges rémület ragadta torkon. Soha, egyetlen gondolat sem töltötte még el ilyen erővel, ilyen kizárólagosan mint ez: "Ha

napvilágnál meglátja az arcomat, egy öreg, kikent-kifent arcot pillant meg. Egy feslett, öreg nő arcát."

Éberen kémlelte az eget, ahogy egyre világosodott. "Még tíz perc, még öt perc" - gondolta mind jobban elnehezülő szívvel. Aztán lejárt az utolsó perc is és Virginie kétszer egymás után hangosan nevén szólította a fiút.

Amint felébredt, noszogatni kezdte, hogy keljen fel, máskülönben nélküle fut ki a hajó a kikötőből. A fiú nem válaszolt, csak még erősebben szorította a lány kezét és panaszos nyöszörgéssel húzta az arca elé.

Virginie hallotta, hogy odakint a kertben megszólal egy madár. - Hallod?! - kiáltott. - Madár dalol! Tövig égtek a gyertyák, az éjszaka elmúlt!

Hirtelen, hangtalanul, ahogy egy állat ugrik fel vackáról, a fiú kipattant az ágyból, megragadta a lányt s magasba emelte. - Velem jössz! - kiáltotta.

Hangja zúgott, mint az orkán, és még magasabbra röpítette a lányt mint az erős karok. - Magammal viszlek a hajóra! - kiáltott újra a fiú - elrejtelek lent a rakodótérben. Hazaviszlek!

Virginie tenyerét nekifeszítette a fiú mellének, mely úgy járt le s fel, akár egy fújtató. Ki akarta szabadítani magát, de mindössze annyit ért el, hogy a fiú vele együtt megingott kissé,

épp csak annyira, mint egy fa a szélben. Ezután még erősebben szorította a lányt és feljebb emelte,

olyan mozdulattal, mintha a vállára akarná venni. - Nem hagylak itt! - bömbölte. - Soha senki nem választhat el tőled! Soha senki! Ebben a percben Virginie a homályban megpillantotta a tükörben kettejük alakját. Ennél

drámaibb jelenetet álmodni sem álmodhatott volna: a hatalmas matróz félelmetesen magasodott fölé, mint egy hátsó lábaira emelkedő, jobb mancsával lecsapni készülő feldühödött medve, bal karjában lecsüngő hajú, magatehetetlen zsákmányával. Virginie addig izgett-mozgott, míg végül sikerült egyik lábával elérnie a földet. A fiú észrevette, hogy egész testében reszket, letette, de továbbra is szorosan ölelte magához.

- Mitől félsz? - kérdezte, miközben ujjával kissé megemelte a lány arcát. - Azt hiszed, elvehet tőlem valaki? Velem jössz a hazámba. Amíg engem látsz nincs félnivalód sem a tenger haragjától, sem a hóvihartól, sem a háborgó hullámoktól! Dániában aztán végképp nem lesz mitől félned. Ott minden éjjel együtt alszunk majd. Úgy mint ma! Úgy mint ma!

Virginie halálos rettegésének semmi köze sem volt holmi viharokhoz és háborgó hullámokhoz - e pillanatban még maga a halál sem riasztotta. Annál hevesebben félte a napvilágot, mely felfedi majd arcát a fiú előtt. Beszélni sem mert, nem bízott magában: félt, hogy valami butaságot talál mondani. Amikor végre két lábbal állt a földön, minden bátorságát összeszedve megpróbált egérutat nyerni.

- Nem lehet - mondta. - Téged megfizettek. - Mi? - hördült fel a fiú. - Az öreg megfizetett - ismételte Virginie. - Megfizette azt is, hogy hajnalhasadáskor örökre

elhagyj. És te elfogadtad a pénzét! Amint a matróz felfogta e szavak jelentését, egészen belesápadt és olyan hirtelenséggel engedte

el a lányt, mintha tűz égette volna meg. - Igen, megfizetett és én elfogadtam a pénzét buktak ki száján a szavak mint a sziklák, aztán fel-

kiáltott: - de akkor még nem tudtam...! A lány feje fölött a levegőbe nézett. - Valóban szavamat adtam neki - ismerte be kelletlenül.

Fejét a lány vállára ejtette, arcát beletemette hosszú hajába. - Jaj, jaj - nyöszörgött. Eztán újra felemelte a lányt, visszavitte az ágyra, ő maga behunyt szemmel leült mellé. Amíg

behunyva tartotta a szemét, Virginie kissé megnyugodhatott. Felidézte magában rövid ismeretségük minden pillanatát és vigasztaló szavakat keresett.

- Végre meglesz a hajód - mondta végül. A fiú hosszú hallgatás után megszólalt: - Igen, meglesz a hajóm. - Majd valamivel később

visszakérdezett: - Mit mondtál az imént? Hogy meglesz a hajóm?! Na és te?! Veled mi lesz? - Veled mi lesz? - ismételte lassan. - Mi lesz veled, én szegény kis leánykám? Virginie nem válaszolt. A fiú feszengett, Virginie úgy érezte, talán meg is neheztelt rá.

- Mennem kell - mondta a fiú. - El kell érnem a hajót. - Egy darabig hallgatott, aztán még hozzátette: - Már dalol a madár. Tövig égtek a gyertyák, az éjszaka elmúlt. Mennem kell. De egy ideig eltartott még, amíg útnak indult.

- Isten veled Virginie! - búcsúzott. - Ez lesz a hajóm neve: Virginie. Rólad nevezem el a hajómat. Kettőnk nevét adom neki: "Povl és Virginie". Kettőnk nevével szeli majd a vizet a Storstromön és a Koge öblön át.

- Gondolsz majd rám? - kérdezte Virginie. - Igen - felelte a matróz. - Életem végéig csak rád gondolok. - Azzal felállt. - Életem végéig.

Hogy is ne gondolnék rád majd a hajómon? Rád gondolok, ha vitorlát bontok és ha horgonyt vetek. Rád gondolok minden reggel, amikor felhangzik a madárdal. Sohasem feledem, hogy karjaimban tartottalak, örökre emlékezni fogok az illatodra. Sohasem gondolok más lányra ezután. Mert te vagy a legszebb lány ezen a világon.

Virginie az ajtóig kísérte a matrózt és karjával átkulcsolta a nyakát. Itt, az ablaktól távol, még félhomály honolt a szobában. Virginie egyszerre azon kapta magát, hogy potyognak a könnyei. "Még van egy percem" - gondolta, és hosszan csókolta a fiút.

- Nézz rám. Nézz rám, Povl - suttogta. A fiú komoly arccal ránézett. - Emlékezz az arcomra. Nézd meg jól, és mindig emlékezz rá. Emlékezz rá, hogy tizenhét éves

vagyok és hogy soha senkit nem szerettem előtted. - Mindenre emlékezni fogok - mondta a fiú. Soha nem felejtem el az arcodat. Virginie hozzásimult, nedves arcát felemelve hirtelen megérezte, hogy a fiú már szabadulna

öleléséből. - Indulnod kell - mondta és eltolta magától.

A kagyló

Ugyanezen a hajnalon Elisáma áthaladt a kavicsos ösvényen, és belépett Mr. Clay házába, hogy a maga csöndes módján pontot tegyen a történet végére.

A hosszúkás ebédlőteremben az asztal még megterítve állt, a poharak alján is ott csillogott még a maradék bor. A gyertyák tövig égtek, csak az egyik lampionban pislákolt még egy apró láng.

Mr. Clay is változatlanul ugyanott ült öblös karosszékében párnái közt, lábát zsámolyon pihentetve. Így virrasztotta át az egész éjszakát; látni akarta a hajnalt, hogy napkeltekor az utolsó cseppig kiürítse győzelme serlegét. Azonban e győzelmi nedű túl erősnek bizonyult számára.

Elisáma hosszan, mozdulatlanul állt, és nézte az ugyancsak mozdulatlan öregembert. Soha nem látta még urát alvás közben és örökös panaszaiból következtetve mindeddig azt hitte, hogy ez a látvány nem is adatik meg neki soha. "No lám" - gondolta magában- "úgy látszik, Mr. Clay valóban megtalálta az egyetlen hatásos ellenszert a bajára. Aki valóra vált egy történetet, annak megnyugszik a lelke".

Az öregember szeme, mely fakó volt, akár a tengerparti kavicsok, résnyire nyitva maradt, de vékony száját összeszorította, ajkain ferde kis mosoly bujkált. Arca és térdén nyugvó csontos keze hamuszürkére vált. Köntöse mély ráncokban csüngött alá, szinte hihetetlennek tűnt, hogy alatta test rejtőzik, mely kapcsolatot teremt az arc és a kezek között. Egész lénye, melyet ezrek irigyeltek és rettegtek, egész merev és büszke alakja pontosan olyan volt e hajnali órán, mint egy marionett-bábú, amelyet a zsinórt tartó kéz éppen elengedett.

Szolgája és bizalmasa leült egy székre és hallgatta az öreg tüdejének jól ismert, nehéz sípolását. A szobában néma csönd honolt. Elisáma elismételte magában prófétája szavait:

" ...és eltűnik fájdalom és sóhaj." Jó ideig üldögélt így Mr. Clay írnoka, a nap eseményei és általában az emberi sors fölött

töprengve. Mi lett a sorsa Mr. Clay történetében a három szereplőnek? Vajon elkerülhették volna sorsukat? "Nehéz lehet" - gondolta most is, mint már annyiszor életében - "nehéz lehet azoknak az embereknek, akik annyira vágyakoznak valami után, hogy már nem is tudnak élni nélküle. Ha nem kapják meg, ami után vágyakoznak, azért szenvednek, de ha megkapják, akkor jön csak a neheze."

Egy idő után felmerült benne, hogy talán - főakaratát bizonyítandó - meg kellene érintenie a magába roskadt, mozdulatlan Mr. Clayt, hogy felébressze hatalmas terve és erőfeszítései diadalmas végkifejletének kiélvezésére. De aztán mégis úgy döntött, hogy vár még egy kicsit, és előbb ő maga győződik meg a végkifejlet sikeréről. Némán kisurrant a szobából.

A hálószoba ajtajához lopózott, és miközben ott várakozott, hangokat hallott. Két hangot hallott egyszerre. Vajon mi történt a két szereplővel az éjszaka folyamán, és vajon mi történik most? Vajon feltétlenül így kellett történnie? Sírás hallatszott a szobából, a hallgatózó fülbe csak könnyekbe fúlt töredékek jutottak el. Elisáma újra Ézsajás próféta szavait ismételte magában:

"...a pusztában víz fakad és patakok a kietlenben..." Valamivel később nyílt az ajtó és nyílásában két szorosan egymáshoz simuló alak jelent meg.

Aztán elváltak egymástól, az egyik hátralépett és eltűnt, a másik előrelépett és bezárta az ajtót maga mögött. A matróz, akit Elisáma az előző estén látott először, még néhány másodpercig állt az ajtó előtt, aztán elindult kifelé.

Ekkor Elisáma előlépett a homályból. Az urához haláláig hű írnok úgy érezte, hogy Mr. Clay győzelmének megerősítését a matróz saját szájából kell hallania.

A fiú komoly tekintettel nézett rá, majd így szólt: - Mennem kell. Sietek vissza a hajómra. Majd mondd meg az öregnek, hogy elmentem.

Elisáma úgy látta, hogy előző este tévedett: a fiú mégsem annyira fiatal mint gondolta. A különbség persze nem volt jelentős - az biztos, hogy még nagyon sokára lesz olyan öreg, mint a székében békésen szunyókáló Mr. Clay. Sokáig él még majd megannyi veszély és hirtelen változás közepette, az elemeknek és saját vágyainak kiszolgáltatva.

Az írnok rászánta magát, hogy elkészítse a vállalkozás mérlegét. - Most már elmesélheted a történetet - mondta a fiúnak. - Miféle történetet? - kérdezte amaz. - Ezt az egészet - felelte Elisáma. - Ha elmeséled, mi történt veled tegnap estétől ma hajnalig, az

lesz az egész történet. Te vagy az egyetlen matróz a földkerekségen aki elejétől a végéig mindent pontosan úgy mesélhet el, ahogyan elejétől a végéig valóban átélte.

A fiú hosszan nézte Elisámát. - Mit éltem én át? - szólalt meg végül. Mi történt velem tegnap estétől ma hajnalig? - Várt egy

kicsit, majd még hozzátette: - Miért nevezed ezt "történetnek"? - Azért, mert te magad is hallottad már a történetet a matrózról, aki partra száll egy nagyvárosban

és ahogy megy-mendegél, egy kis utcácskában a kikötő mellett, mellégördül egy kocsi, és egy öregember hajol ki belőle, ezekkel a szavakkal: "Derék legénynek látszol. Akarsz-e öt guinea-t keresni ma éjjel?"

A fiú mozdulatlanul állt, ám rendelkezett egy különleges képességgel: minden átmenet, egyetlen mozdulat nélkül képes volt összpontosítani minden erejét és a vele szembenálló ellen fordítani, mint valami félelmetes fegyvert, úgy, hogy az közvetlen

életveszélyben érezte magát. Ugyanezzel ijesztett rá Mr. Clay-re az elmúlt esti találkozásnál és később a vacsora után, az ebédlőben. Még Elisáma is, akinek a félelem teljességgel idegen volt a természetétől, tett egy önkéntelen mozdulatot. Hátrált egy lépést az előtte tornyosuló hatalmas alaktól és ugyanazzal a misztikus, kissé fájdalmas együttérzéssel szegezte rá tekintetét, amellyel a nők és a madarak iránt viseltetett.

Ám ez az óriás teremtmény béketűrő vadnak bizonyult. Figyelmesen, a nyugtalanság legapróbb jele nélkül nézett vissza Elisámára.

- Az a történet - mondta lassan - az a történet egyáltalán nem is hasonlít arra, amit én átéltem. - Elmeséljem az én élményemet? – folytatta. Ugyan kinek mesélném? Hol van az a hajó a

világon, amelyiken bárki elhinné nekem? Minden nyugalmát és erejét belesűrítette az utolsó mondatba: - Nem is mesélném el százszor öt guinea-ért sem! Elisáma kinyitotta az éjszakai vendégnek a ház

ajtaját. Mr. Clay kertjében a sok harmatos virág oly érintetlennek és frissnek tűnt a hajnali derengésben, mintha abban az órában varázsolta volna őket oda a Teremtő. Az ég - mint egy rózsa -vörösen izzott, parányi felhő sem volt rajta. Mr. Clay egyik pávája átvonult a pázsiton, hosszú farkával sötét csíkot húzott az ezüstösen csillogó fűben. Távolról az ébredező város zajai hallatszottak.

A matróz tekintete batyujára esett, melyet még az este ottfelejtett a veranda lakkozott asztalán. Felemelte, hogy magával vigye, de hirtelen meggondolta magát, visszatette és kibogozta a csomóját.

- Megtennél nekem valamit? - kérdezte Elisámától. - Meg - válaszolt Elisáma. - Egyszer régen - kezdte a fiú - egy szigeten voltam, ahol sok-sok ezer kagyló hevert a parton.

Voltak köztük nagyon szépek és ritkák, olyanok is, amelyeket egyedül csak azon a szigeten lehet találni. Minden reggel összegyűjtöttem néhányat. A legszebbeket elhoztam magammal. Azt gondoltam, hazaviszem Dániába. Ezen kívül nincs is mit hazavinnem.

Szétterítette az asztalon a gyűjteményét, elgondolkozva nézegette, majd kiválasztott egy nagy, fényes rózsaszínű, csavart kagylót. Elisáma felé nyújtotta.

- Mindet nem adom neki - magyarázta. - Annyi gyönyörű holmija van, mit érne vele, ha még egy halom kagylója is lenne? De ez itt egy ritka darab. Talán az egész világon sincs még egy ehhez fogható.

Ujjával lassan végigsimította a kagylót. - Épp olyan sima, mint egy térd - mondta. - És ha a füledhez teszed, hallasz benne valamit. Egy

dalt. Odaadnád neki? És megmondanád, hogy tartsa a füléhez? Saját füléhez szorította a kagylót, arcán elmélyült, békés kifejezés ömlött el. Elisáma azt

gondolta, hogy talán mégsem tévedett az este, hiszen ez szinte még gyerek. - Rendben van - válaszolt. - Feltétlenül át fogom adni a kagylót.

- És nem felejted el megmondani, hogy tartsa a füléhez? - Nem - felelt Elisáma. - Köszönöm. Isten veled! - búcsúzott a matróz és Elisáma felé nyújtotta hatalmas mancsát. Lesétált a veranda lépcsőjén, át a kavicsos úton, majd batyujával kezében örökre eltűnt. Elisáma ott maradt, és hosszan nézett utána. Amikor már semmi sem látszott a hatalmas ifjúból,

ő is füléhez emelte a kagylót. Mélyen és halkan, mint távoli hullámok moraja, zúgott benne egy hang. Elisáma arca ugyanolyan kifejezést öltött mint néhány pillanattal azelőtt a fiúé. Különös, mély megindultságot érzett, hogy egy új hangot hall a házban, a történetben. "Már hallottam ezt a hangot" - gondolta - "nagyon régen. Nagyon-nagyon régen. De vajon hol?"

Lassan leeresztette a kezét.

Utószó Karen Blixen-Finecke dán bárónő rendkívüli életét és egyéniségét Sydney Pollack Távol

Afrikától című hét Oscar-díjat elnyert filmjéből ismerheti a magyar közönség. A film sikere után világszerte felébredt az érdeklődés az írónő különleges atmoszférájú elbeszélései iránt. Újra kiadták könyveit és újabb filmeket is készítettek műveiből. A Babette lakomájából a dán-francia Gabriel Axel forgatott ugyancsak Oscar-díjas filmet, a Halhatatlan történet-et pedig az idős Orson Welles filmesítette meg.

A dán irodalom nagyasszonya későn kezdte írói pályáját, mely gyorsan ívelt felfelé. Eleinte különböző álneveken, legtöbbször Isak Dinesen és Tanja Blixen néven publikált angolul. Hazájában csak amerikai sikerei után ismerték meg a nevét.

Írói tehetségét ugyancsak álnéven író apjától, a nemesi származású, kalandos életű Wilhelm Dinesentől örökölte, aki a dán és a francia hadseregben szolgált katonatisztként. Ezt megelőzően önkéntes száműzetésben élt a közép-nyugat-amerikai chippaway indiánok között. Apát és lányát nagyon szoros kötelék fűzte egymáshoz. Egész életén át kiheverhetetlen megrázkódtatásként érte a tíz éves gyermeket a hír, hogy apja egy koppenhágai szállodában - feltehetően gyógyíthatatlan

betegsége miatt - önkezével véget vetett életének. Az átlagon felüli intelligenciájú és rendkívül színes képzeletű fiatal lány előbb Koppenhágában,

majd Párizsban és Rómában festészetet tanult. Hazatérése után nehezére esett a beilleszkedés a szigorú protestáns családi környezetbe, mely nem segítette elő tehetsége teljes kibontakoztatását. A család nőtagjai, akik apja halála után neveléséről gondoskodtak, puritán elvek szerint éltek és a hagyományos női szerepet többre értékelték bármilyen művészi pályánál. A fiatal Karen Dinesen, habár erős érzelmi szálak kötötték otthonához, nem találta a helyét az idillien jámbor környezetben, melyet aztán később oly megkapóan ábrázolt éppen a Babette lakomája című elbeszélésében. Váratlanul úgy döntött, hogy feleségül megy unokafivéréhez, a svéd Bror von Blixen báróhoz, és követi Afrikába. Ez a döntés élete és későbbi munkássága legmeghatározóbb élményét hozta meg számára.

Szinte első látásra beleszeretett a Ngong hegység alján elterülő lenyűgöző tájba és a végtelen szabadságba amelybe az otthoni bezártságból hirtelen belecsöppent. Afrikában kezdődött számára a "valódi élet". Férjével kávéültetvényt telepítettek Nairobitól néhány kilométerre a fennsíkon. A törékeny úrilány pár hónap alatt beletanult a kávéfarm körüli teendőkbe, megtanult gazdálkodni és vadászni. Amíg férje - akit egyébként Hemingway is megörökített egy közös vadászat

emlékeképpen a "Francis Macombre rövid boldogsága" című elbeszélésében szafarikat vezetett a szavannákon, Karen Blixen egyedül irányította a farmot. Lassacskán nagy tekintélyre tett szert a környéken, olykor még a szomszédságában élő nomád maszájok is megkérték, hogy lője ki a teheneik között garázdálkodó oroszlánokat. Kezdettől fogva alázattal és szeretettel közeledett a szá-mára ismeretlen, vonzó földrész és annak lakói felé. Írásaiban sokszor nemesebbeknek ábrázolja a bennszülötteket, mint az ostoba és arrogáns fehér gyarmatosítókat.

Afrika hálából ma is őrzi emlékét: egykori kávéfarmja területét Kenyában Karenföldnek nevez-ték el.

Házassága hamar zátonyra futott. Férje vadászösztöne nem csak a vadakra terjedt ki; hírhedt volt nőügyeiről, adósságairól és léha életmódjáról. Mindennek tetejébe eltitkolt vérbajával megfertőzte feleségét, aki e betegség szövődményeitől egész életén át szenvedett.

Hosszú magányosság után lépett életébe a férfi, aki egész további sorsát meghatározta. A rendkívüli műveltségű angol arisztokratát, egykori etoni diákot és atlétát, Denys Finch-Hattont is szabadságvágya, a civilizált világtól való csömöre űzte el Angliából Afrikába. Férfias bátorságával, ugyanakkor a szépség és a művészetek iránti fogékonyságával az ideális férfit testesítette meg Karen Blixen számára. Közös vadászataikon csodálatos tájakra kalauzolta,

ahogy az írónő mondja később, ő ismertette meg vele Afrika lelkét. Csak Karen Blixen halála után kiadott leveleiből derült fény e kapcsolat mélységére. Hosszú évekig tartó kapcsolatuk a külvilág előtt rejtve maradt. Ez a szerelem fűti és teszi oly érzékletessé az afrikai éveiről szóló műve, a Volt egy farmom Afrikában minden sorát, noha a férfit éppen csak megemlíti benne. Ez a könyv lebilincselő emlékirat, antropológiai tanulmány, és filozófiai elmélkedés egyben. A "civilizálás" előtt álló földrészt, mint a pusztulás előtt álló Paradicsomot ismerjük meg belőle.

A tizenhét év megfeszített munkájával létrehozott farmmal, melyet hol természeti csapások hol gazdasági válságok sújtottak, Karen Blixen egyre nehezebben boldogul. Ezzel párhuzamosan magánélete is csődök sorozata: hosszú, önmagával való tusakodás után szakít Denys Finch-Hattonnal, aki szabadságát vele szemben is védelmezte, és az időnkénti rövidebb-hosszabb együttléteket nem volt hajlandó felcserélni a házassággal. Nem sokkal ezután, vakmerő élete méltó lezárásaként repülőjével lezuhant Nairobi mellett és szörnyethalt. Bror hivatalosan is elvált az írónőtől, majd kisvártatva újranősült. A legnagyobb csapás azonban ezután következett: a farm csődbe jutott, Karen Blixennek el kellett hagynia imádott Afrikáját.

Ennyi sorscsapás sokakat végleg megtört volna; Karen Blixen Dániába hazatérve több, mint ötven évesen megkezdte írói pályafutását. Életműve különleges helyet foglal el a dán és a világirodalomban egyaránt.

Első kötetét, az egzotikus és misztikus Seven Gothic Tales-t (Hét fantasztikus mese) megjelenését követően a "hónap könyveként" ünnepelték Amerikában. Keletkezéséről a szerző elmondja, hogy otthon, a szülői ház csendjében elkezdte leírni azokat a tündérmeséket és fantasztikus történeteket amelyekkel Afrikában az aszály ideje alatt szórakoztatta a kandalló mellett magát és egy-egy hozzá betérő barátját. A "betérő barátok" közül nyilvánvalóan a leggyakoribb és legfontosabb hallgatója Denys Finch-Hatton lehetett, hiszen az írónő ezekben a jelenetekben nem egyszer Seherezádéhoz hasonlítja magát. Igaz, ő nem az életéért, "csupán" szerelme marasztalásáért mesélt. Ezek az egzotikus elbeszélések Andersent, a német romantikát, E.T.A. Hoffmannt és Hauffot idézik, de stílusuk hamisítatlanul eredeti. Színes képei mögött az írónő hiteles lélektani megfigyelésekkel ábrázolja hőseit. Elbeszélései általában a múlt század közepén, a romantika virágzása idején játszódnak. Az elbeszélésekből, "mesékből" álló életművet sok nyelvre lefordították, (a magyar olvasó eddig mindössze az Volt egy farmom Afrikában című önéletrajzi írást és két elbeszélést olvashatott ezekből ).

Ezt követően még jó néhány elbeszéléskötete jelent meg angolul és dánul. Felolvasó és előadókörutakra járt hazájában és külföldön egyaránt. A műveit rendkívül intenzíven előadó írónő körül a rajongók valóságos tábora alakult ki. Hívei közé olyan hírességek is tartoztak mint

Arthur Miller, Orson Welles és Hemingway, aki 1954-ben a Nobel-díj átvételekor úgy nyilatkozott, hogy Karen Blixen jobban megérdemelte volna a díjat, mint ő. Népszerűsége töretlen volt 1962 szept. 7.-én bekövetkezett haláláig.

A halhatatlan történet 1958-ban jelent meg a A végzet anekdotái című öt elbeszélést tartalmazó kötetben Koppenhágában, New Yorkban és Londonban egyidejűleg. Története egzotikus helyszínre, a múlt századi Kínába kalauzolja el az olvasót, szereplői különböző okokból hazájuktól távol élő európaiak. Ezt a légkört Karen Blixen különösen jól ismerte afrikai éveiből. A színes cselekmény mögött érdekes gondolatkísérlet rejtőzik: vajon meg lehet-e fordítani a világ menetét, és megtörténtté lehet-e tenni egy mítoszt? Mi történik azokkal, akik a legcsekélyebb képzelőerővel sem rendelkezvén, saját fekete-fehér világukhoz, a "maguk képére" akarják alakítani a világot? Létezik-e olyan vagyon a világon, amely jogosan kelti tulajdonosában a mindenhatóság érzését? A válasz egyértelmű: Mr. Clay, az öreg nábob belepusztul erőfeszítésébe, és győz a "történet". Karen Blixen univerzumában a történet, a mese mágikus erővel rendelkezik. A kardinális első meséjének főhőse ki is mondja: "Kezdetben vala a történet." Mintha a világ valamiféle rend, előre megírt "történet" szerint működne, melyet az ember ugyan nem változtathat meg, mégis fontos feladata van benne: az, hogy a saját helyét, rendeltetését megtalálja, és azon belül beteljesítse magát. Ezzel a gondolattal találkozunk a Babette lakomájá-ban és az írónő más elbeszéléseiben is. Saját életét is mintegy ilyen történetként fogta fel, így érthető, hogy annyi katasztrófa és megpróbáltatás ellenére többször is kijelentette, hogy egész életében "szerelmes volt a sorsába".

Valamiféle megváltoztathatatlan rend felismerését fejezi ki Mr. Clay megállapítása is, miszerint "minden ember bábu egy erősebb kézben. A szegény a gazdagéban, a balga az okoséban. És úgy táncolnak, ahogy a kéz a zsinórt rángatja." Csakhogy Mr. Clay elköveti a legnagyobb bűnt, saját magát kivonja e rend alól, Isten szerepére tör. Törvényszerűen elbukik és a mese diadalmasan folytatja halhatatlan útját az emberek képzeletében.

"Mert a mesék olyanok, mint némely derék ember: ahogy vénülnek, úgy szépülnek, s bizony, jól esik ezt látni" - írta Andersen, Karen Blixen nagy honfitársa és elődje egy évszázaddal korábban.

Kertész Judit