kondor vilmos: a koronaőr második tévedése

8/10/2019 Kondor Vilmos: A koronaőr második tévedése

http://slidepdf.com/reader/full/kondor-vilmos-a-koronaor-masodik-tevedese 1/36



A szerzô eddig megjelent mûvei az Agave Könyvek gondozásában:

A Bûnös Budapest-ciklus kötetei:

Budapest noirBûnös BudapestA budapesti kémBudapest romokbanBudapest novemberbenMagda, a bestiális Népszínház utcai mindenes

A Szent Korona-trilógia:

A másik szárnysegéd



Kondor Vilmos: A koronaôr második tévedéseCopyright © Kondor Vilmos, 2014

ISBN: 978 61 5546 881 0Agave KönyvekFelelôs kiadó: A kiadó ügyvezetôjeA borítót tervezte: Faniszló ÁdámKalligráfia: Buzogány Dezsô

A kötetet tervezte: Kuszkó RajmundFelelôs szerkesztô: Velkei ZoltánSzerkesztô: Sz. Molnár SzilviaKorrektor: Boncz Éva

Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2014-benFelelôs vezetô: Tóth Béláné ügyvezetô igazgató

Mûfaj: történelmi kalandregény



MAGY AR NEMZETI MUZEUM ORS Z. S ZÉCHÉNYI - KÖNYV TÁRABUDAP ES T V III, MÚZEUM-KÖRÚT 14–1 6.

K ön yvt. szá mu le t é t .

Az al ábbi KÉZIRAT hatá ro zat la n i deig z áro lt mi nôsí t és be s or ola ndó, az

é r de kl ôd ô köz ön sé gne k ki ne m ad ha t ó, a t öbb i zá r o l t an ya gga l eg yü t t

ô ri ze nd ô é s a ka t al óg us ban s em f e lt ün t e t en dô .

Alá bbi k or l át oz ás f e lo ld á s á ra a mi ni sz te r el nö ks é g ut as í -

tá s a al ap j á n c sa k a m in de nkori Ma gy ar K ir á l y i mi n i s zt er el nökne k va n

j oga é s l eh et ôs é ge , a be l üg ymin i s z te r e l l en je gy z é s e al a p j án .

A Magy a r Nemze t i Múz e um fô ig a z gat ój a

Kel t Budap es te n , 19 20 . j ún iu s 2 0- án

1856

Fol. Hung.



ELSŐ RÉSZ



10

legfontosabb számomra. Akkor és ott, a dolgozószobában állva, amelyre temár nem emlékezhetsz, am, azt hittem, nincs a világon semmi, ami ennél ameggyőződésnél fontosabb lehetne. Azóta eltelt több mint egy év, és tudom:az igazság még ennél is, azaz mindennél fontosabb. Lehet, hogy nem kell

mindenkinek hallania – ahogy attól tartok,nagyon kevesen fogják hallani –,de nekem el kell mondanom – és nemcsak azért, am, mert megkértek rá,hanem azért is, mert egyszer talán majd te is elolvasod, mi történt velem ésa Szent Koronával. Nem tudhatom, hogy mi lesz ennek a stósznyi kézzelírott lapnak a sorsa, melyet anyád gépel majd le, ám ha nem reménykednékabban, hogy valamikor a te kezedbe kerül, akkor olyan rövidre fogtam volna,mint állítólag Ambrózy gróf tette. Csakhogy neki alig volt mit papírra vetnie,ellentétben velem.

– A becsületszavát adja – ismételte a gróf, és kihúzta magát remek öltönyé- ben, amelyet biztosan nem az én szabómnál csináltatott a Kis stáció utcában,a Havelkánál. – Ennél többet nem adhat.

– Nem, uram, nem adhatok – feleltem. – Ugyanakkor nem tudhatom, grófúr, mi mást kérhetne még tőlem. Katonaként és úriemberként a becsületsza-vamnál többet nem adhatok. – Benntartottam a levegőt, mert nem tudhat-tam, mit felel a gróf. Kintről paták vad dobogása hallatszott, majd csattogókerekek hangja verődött vissza a házfalakról, mint amikor elszabadul egykon is elől a ló.

– Nézze, Wertheimer – fordult végre felém a gróf. – Ebben a válságosórában minden segítségre szükségünk van. – Megköszörülte a torkát. – Min-den segítségre szükségem van – ismerte el. Tudtam, hogy szorult helyzet- ben vannak a koronaőrök, és nemcsak az egyetlen életben maradt országoskoronaőr, aki ott állt lakásunk dolgozószobájának nehéz bársonyfüggönyeelőtt – amelynek rojtjait a bátyád még azon a nyáron levágta, mielőtt a ház-

mesterlány frizurájának nekiállt volna –, hanem azok a tényleges korona-őrök is, akik a koronát rejtő helyiség előtt strázsáltak és életükkel feleltek adrágaságokért. Minden vágyam az volt, hogy én is közöttük álljak, ám ez avágyam mindeddig nem teljesülhetett, ami talán nem is volt baj, mert abbanaz esetben nem hozzám fordult volna a gróf. Én meg szerettem volna azthinni, hogy azért csöngetett be hozzánk akkor, azon az április végi délelőttöna gróf, mert én voltam a legalkalmasabb ember a feladatra, és nem azért, mertcsaládunk örök időkre adósa maradt a Szent Koronának.

– Tudom, hogy nem veszélytelen, amire kérem… – Amire ajánlkoztam, uram – vágtam a szavába a pontosság kedvéért.



11

– Amire ajánlkozott, Wertheimer – biccentett a gróf. – Most már én istudom, hogy nem kellett volna kétkednem a szavában, főhadnagy.

Szótlanul álltam. – Nemcsak nemzetünk léte és jövője van halálos veszedelemben, hanem

az is, ami az országunkat egyben tartja és megtestesíti. – Tudom, uram – bólintottam. – És ha segít elhárítani ezt a veszélyt, akkor a korona hivatalos őreként

kijelentem, hogy sem magának, sem a családjának nincs többé tartozása akorona felé.

Én annak is örültem volna, am, ha csak a tartozásunk tizedét letudjuk, márha egyáltalán lehetséges lett volna akár csak elfelezni is. Bevallom neked,nem tudom, ténylegesen mi igaz abból, amit a dédapádról mondanak, de hacsak a fele, csak a tizede, hát nekem akkor is jót kell állnom magamért, megérted is, am. Értetek. Voltaképpen az sem zavart volna, ha a gróf kénysze-rűségből fordul hozzám. Az ő indítékai nem nyomtak akkora súllyal a latban, mint az enyémek, ám azok is eltörpültek a bolsevikok ördögi tervénekszörnyű következményei mellett. Ha a kommün vezetői megteszik azt, amirekészülnek, akkor nem elég, hogy soha nem tudhatom le tartozásunkat, de ha-marosan senki és semmi sem lesz abból, aki felé ezt a tartozást letudhatnánk.

– Akkor vegyük át a teendőket – ült le a kerek dohányzóasztalhoz a gróf.Előkapta cigarettatárcáját, engem nem kínált meg, tüzet adtam neki, ő kifújtaa füstöt, keresztbe tette a lábát, és rám nézett szemüvege mögül, amelyremégiscsak ráfért volna az a tisztítás. – Tehát, Wertheimer, hol és kinek isakarják a bolsevikok eladni a koronát?

2. – Londonban, Bécsben és Münchenben – feleltem, majd amikor intett a gróf,én is leültem.

– Én Amszterdamot hallottam még teljes bizonyossággal, megbízható for -rásból – fújta ki a füstöt a gróf.

– Ezt is hallottam rebesgetni, uram, de mivel nem tudtam teljesen meggyő-ződni a hír valós voltáról, egyelőre nem akartam pánikot kelteni.

A gróf azzal a tekintettel nézte a falon Berkes Antal egyik városképét – hamegvan még, amikor ezt olvasod, nézd meg alaposan, anyáddal sokat vitat-



12

koztunk, hogy egyáltalán pesti utcakép-e, én mindig azt mondtam, hogy aFerencvárosban készítette, anyád szerint meg Párizs egyik külvárosában –,amely oly sok fontos és kevésbé fontos potentát arcát jellemezte tizennyolcősze óta, amikor Károlyi kikiáltotta a köztársaságot, Lindner feloszlatta a

katonaságot, a tótok sorra foglalták el a Felvidék városait, az oláhok megegyre türelmetlenebbül és szemtelenebbül topogtak a demarkációs vonalon.A gróf még mindig nem hitte el, mi történik. Nem volt vele egyedül, ke-

vesen hittük, hogy igaz lehet az, aminek szemtanúi voltunk: annak az össze-omlásnak, amely mindössze pár tízezer ember számára jelentette a kezdetet,sokunknak azonban a véget. A háború végét, a Monarchia végét, a jog és arend végét, a józan ész végét. Ők egyáltalán nem értették, én sem teljesen,am, de engem legalább nem lepett és nem bénított meg az, amit láttam, mertnégy év frontszolgálat után úgy hittem, semmi sem lephet már meg.

Megköszörültem a torkom, mire a gróf felém kapta a tekintetét, és aligészrevehetően megrázta a fejét.

– Bánffy Miklós tudatta velünk egy titkos követe útján, hogy Kunék meg- bízottjai több amszterdami régiségkereskedőt is megkörnyékeztek, akik kö-zül legalább egy, egy bizonyos van der Paas igent is mondott.

– Ahogy a müncheni, a bécsi és a londoni is – feleltem. – Gróf úr, nekemvan egy tervem – közöltem hirtelen.

– Azt reméltem is, Wertheimer. – Néhány kérdést szeretnék feltenni, uram, ha nem bánja – gomboltam ki

a zakómat. Annyira megszoktam a begombolt zubbonyt, hogy gyakran csaka zakó derekánál éreztem a szorítást. Amikor kényelmesen ültem, előszed-tem a zsebemből egy fekete noteszt, olyat, amibe apám szokott jegyzetelniaz építkezéseken.

– A korona jelenleg a helyén van, uram?

– Igen – felelte gróf Ambrózy. – Amennyire tudom. – Hogyan, uram? – kaptam fel a fejem. – Utolsó információm a koronáról az, hogy a Budavári Palotában őrzik,

a szokott helyén. – Megkérdezhetem, hogy mikor járt ott utoljára? – Annak ehhez az egészhez nincsen semmi köze! – csattant fel a gróf, majd

enyhén remegő kézzel töltött magának az elég vacak borral teli karaféból. Énszóda nélkül meg nem ittam volna, de a lőre mintha megnyugtatta volna agróf idegeit. Pedig még az utcáról sem hallatszottak fel zavaró és gyanús han-gok, a kocsis a lova nyomába eredt, és te is abbahagytad a sírást. A gróf nem



13

hallhatta, ahogy a bátyáddal közös szobában ordítottál, de én azon kevesekegyike voltam, akik jobb és élesebb hallással tértek vissza a frontról. – Nemmintha magyarázattal tartoznék magának, Wertheimer, mert… – hallgatottel a gróf, és megint rádöbbent a valóságra. Sem ő, sem én, sem egyetlen

koronaőr, de még egyetlen tiszt sem tartozott senkinek magyarázattal, lé-vén nem voltak ők már senkik sem. Kun Bélának nem kellett feloszlatnia ahadsereget, mert azt Károlyi Mihály már régen megtette a rendőrséggel mega csendőrséggel karöltve, így nem maradt más feladata, mint feloszlatni akoronaőrséget is, hogy az őröket aztán Károlyi Mihály villájának őrzésérerendelje ki. Gróf Ambrózynak nem kellett mondania, mert pontosan tudtam,hogy a koronát rejtő helyiség előtt két ember áll, két koronaőr, akik egymástváltják. Többen biztosan nem.

– El akartam kerülni, hogy felhívjam a bolsevikok gyelmét a koronára – folytatta a szükségtelen, mégis érdekes magyarázatot a gróf. – Ha exponá-lom magam a tiltakozásommal, akkor biztosan eszükbe jutnak a drágaságok – sóhajtott a gróf, és tudtam, hogy nehéz lehetett beismerni neki egy ilyen jelentős tévedést.

– Nos, nem sikerült, uram – jegyeztem meg, és a grófra pillantottam. Em-lékszem, a jelentőségteljes csendet hirtelen megszakította a konyha irányábólaz edények zörgése, anyád küzdött az ebéddel meg az edényekkel, mert nemvolt mit főzni. Nem nagyon számított az alapanyagok hiánya, mert anyádakkor is küzdött a konyhában, amikor a Csarnokban roskadoztak az asztalok akrumplitól meg a libazsírtól. – A bolsevikok gyelmét egyáltalán nem kerülteel a korona. A koronaőrség feloszlatása is mintha ezt bizonyítaná – folytat-tam, némileg szükségtelenül, de oly sok év számtalan dehonesztáló helyzeteután úgy éreztem, legalább ezt a megjegyzést megengedhetem magamnak,ha többet és mást nem is.

– Én ezt nem néztem volna ki Kunból meg Garbaiból – ingatta a fejét agróf, majd szabályszerűen felugrott a fotelból, amikor nyílt a dolgozóm ajtaja, és anyád lépett be rajta rövid, obligát kopogás után. Anyád homloka felhősvolt, jobb kezében téged tartott, a másikban meg egy tálcával egyensúlyozott,amelyen kávé gőzölgött. A gróf arcába gyorsan visszaköltözött a szín, éstermészetesen volt olyan úriember, hogy nem rtatta a kávé eredetét, jólleheta kávéházak nevéből akkoriban a kávét nyugodtan el lehetett volna hagyni.

– Uraim, a kávé előállt – mondta anyád, és először téged tett le a földre,aztán a tálcát az asztalra. A nyitott ajtón besurrant a szobába Micike, a macs-kánk, akire te biztosan nem emlékszel már, de ő nagyon sokáig és nagyon jól



14

emlékezett rád, mert valahányszor megláttad, azonnal megragadtad a farkát,és úgy húztad-szorítottad, hogy a nyomorult állat a parketta lakkozásába voltkénytelen kapaszkodni. Anyád a macskával együtt végül kivitt, mi pedigsztoikus gyanakvással méregettük a kávét.

– Gróf úr, én ezekből mindent kinézek – jegyeztem meg. – Még azt is, hogy ilyesmit terveljenek ki? – kérdezte a gróf, és a tekinte-tében láttam, hogy meginog a kávét illetően. Kicsit előrehajolt, beleszagolta kávés kancsóba. Nekem nem kellett. Tudtam, hogy mi van benne.

– Való igaz, uram, nehéz bármiféle tervet kinézni belőlük, ami nem rekvi-rálással, letartóztatással, államosítással vagy veréssel jár, de minden jel arramutat, hogy pontosan ezt akarták. Es gibt keine Zufälle.

– De kinek, mégis kinek jut eszébe eladni a koronát? – kérdezte a gróf,és csak nézte, ahogy cigarettája hamuvá ég a bronz hamutartó mélyén. – Ésmiért?

3.

Ez a kérdés bennem is számos alkalommal felmerült, amikor január végénfelépültem, és lassan visszatért belém az élet, én meg vissza a városi életbe.A spanyolnátha zavaros, lázas hetei alatt egyetlen gondolatom volt csak: hogyti le ne betegedjetek. Részleges, homályos, valószerűtlen emlékeim vannakazokról a hetekről. Néha beúszott elém egy arc, aztán egy repülő jelent meg,és bombák potyogtak belőle, majd egy macska ugrált a lövészárok szélén,amíg egy talján lövedék le nem terítette. Térdig tapostam a sárban, néhaderékig is belesüppedtem, és a bal térdem folyamatosan fájt, mintha szöget

vertek volna bele oldalról. A karácsonyból sem emlékszem semmire, minthadaloltatok volna, de lehet, hogy csak képzelegtem ezt is, mert a fronton miis daloltunk minden karácsonykor. A taljánok is daloltak, még akkor is, hatudtuk, hogy másnap reggel újra fel kell tűznünk a szuronyt a puska végére,mert támadunk. Az orvos utólag azt mondta, hogy az idegrendszerem gyen-gült le, azért nem bírta a testem elviselni a nyavalya támadását. Bennemmég elhallgatott gépfegyverek ropogtak. Kihűlt ágyútorkok éles vagy tompaugatása, szárnyukszegett repülőgépek surranó, kereplő, ritmikus motorzajaa megszűnt valóságból elkínzott agyamba és idegeimbe váltottak át. Most,hogy mindennek vége volt és vége volt a négyéves háborús vaskényszernek,



15

fegyelemnek, céltudatosságnak, a második természetté vált önlegyőzésnekés önfegyelemnek, tótágast állt bennem minden. A frontot megszoktam. A lö-véseket, a nyirkos hideget, a fagyot, a sarat, a mocskot, az éber alvást, azehetetlen konzerveket, a halál zajos monotóniáját. Az otthonlétet nem tudtam

megszokni, a szabadságot, az éjszakai csendet, azt, hogy amikor este bemen-tem hozzátok és megsimogattalak, úgy fogtad meg az ujjam, mintha sohanem akarnád elereszteni. Aludni alig bírtam, mert a háborúban megszoktamannak tudatát, hogy vagy az én álmomat őrzi mindig valaki, s akkor nyugod-tan alhatom, vagy nem alszom, mert én őrzöm mások álmát. Még a legelsőlövészárok előtt is kint volt a gyelő, a drótőrség vagy a patrul. Négy éven átsohasem aludtam úgy, hogy ne lett volna kezem ügyében töltött pisztolyom,fokosom, rohamkésem. Hazatértem után vacak éjszakák és a visszatérő ál-

mok viseltek meg, és az, hogy nem tudtam, miből adok nektek enni másnap.A háború hatalmas úr, rabjait nem engedi el soha többé. Bentmarad az agy- ban, a csontban, az idegekben. Csak részben, nehezen és lassan feledhetjük,annyira, amennyire feledni egyáltalán lehet. Ezért viselt meg nagyon, amikornovember másodikán az Astoria előtt egy lakatosinas meg egy cipészlegény bugylibicskával vágta le a rangjelzésemet, és a csillagokat a sapkámról.

Miután kikeltem az ágyból január közepén, támolyogtam csak, mint azőszi légy. Anyád hogyan, hogyan sem, meggyógyított, és ez volt a legkisebbcsoda, mert eltörpült amellett, hogy egyetlen ruhánkat sem rekvirálták, alakásunkba nem költöztettek be egyetlen soroksári kubikost sem a kilencgyerekével, egyetlen csepeli vasmunkást sem a tíz gyerekével meg a beteganyjával, minden eltörpült amellett, hogy anyád titeket egészségben meg-óvott, és még ennivalót is tudott az asztalra tenni. A jelek szerint nem isrosszat, mert amikor január első hetének végén arra tértem magamhoz, hogya nyakánál fogva lóbálod a macskát az ágyamon állva, kerekdedebb voltál,

mint előtte. És a bátyád is. Anyád sokat fogyott, ahogy az anyja solymárikertjébe elásott ezüst étkészlet apadt, de anyáddal már korán megtanultuk:fontosabb enni, mint az, hogy mivel.

Amikor az első híreket meghallottam a házban, az utcán meg a kávéhá-zakban, a hitetlenkedés tört erőre bennem. Nehezen hittem el, hogy nema spanyolbetegség hagymázas álmában botorkálok, hanem a valóságban. Nem múlt el nap, mit nap, óra, hogy valamit ne hallottam volna, ami megcá-folt mindent, amit jól ismertem, legfőként a józan észt. A sok ostobaságbólnem tudtam kiszűrni, mi igaz, mi nem igaz. Hosszasan győzködtem magam,amint fázósan jártam egyik kávéházból a másikba, az egyik kocsmából a



16

másikba, bajtársakat keresve, barátokkal találkozva, ismerősöket lerázva,hogy addig nincs veszve semmi, amíg a Szent Korona megvéd minket. Mertha mi megvédjük a koronát, am, ő is megvéd minket. És nekem, nekünk,Wertheimereknek külön feladatunk, sőt nem múló obligációnk megvédeni a

koronát minden bajtól, veszélytől, ártalomtól.Februári reggel volt, nem emlékszem már, anyád miért küldött le az utcára,semmit sem lehetett kapni, csak pofonokat, verést meg vetkőztetést, amikora József körút sarkára érve elvánszorgott mellettem a villamos, és az egyikablakon kirepült egy szórólap. A szerzője azt követelte, hogy a koronát sem-misítse meg a kormány, vagy ha nem a kormány, hát a szociáldemokratákvagy a bolsevikok, vagy valaki más.

Az első dolgom az volt, amikor már elfogadhatóan voltam február elején,hogy megkerestem gróf Ambrózyt, aki két órán keresztül várakoztatott azirodája előtt a Budavári Palotában, majd amikor végre fogadott, olyan lekeze-lően bánt velem, mintha én lőttem volna agyon Tisza Istvánt. Megnyugtatott,hogy a korona a lehető legnagyobb biztonságban van, semmiféle veszély nemfenyegeti, a koronaőrség élvezi a köztársasági elnök bizalmát, bármit jelentsenis ez, és ugyan kevesebben látják el a rájuk háruló feladatot, mint szokásos,ő külön biztonsági rendszerrel szerelte fel a koronát rejtő helyiséget, annakajtaját, az odavezető folyosót, valamint a koronaőrök körletét, így azonnaltudnak cselekedni, ha valami baj történik. Megálltam, hogy ne kérdezzem megtőle: mire megy a drágalátos harangjaival meg csengőivel, ha mondjuk HeltaiViktor jelenik meg és dönt úgy, hogy neki most Pozsony után a koronára isszüksége van? És mögötte harminc, különösen rosszindulatú bűnöző áll, aki-ket a Nemzeti Tanács november elején eresztett szélnek a börtönökből? Hogyfel volt háborodva mindenki, hogy Vitárius István szabadon lett eresztve, ésezentúl majd szakmányban fog ölni meg rabolni, de hamar kiderült, hogy a

hűvösvölgyi rablógyilkos elbújhat szégyenében a büntetlen előéletűek mögött.Gróf Ambrózy nem felelt a kérdésemre, mert nem tettem fel neki, csak jobb kezében tartott kesztyűjével csapott bal tenyerébe, amikor felajánlottama szolgálataimat. Nem felelt, csak odacsapott a kesztyűjével, mintha nekemtudnom kellett volna, micsoda dőreség a kérésem. A gróf fölénye azonbannem szegte kedvemet, am, sőt. Nem a grófnak akartam megfelelni, nem agróf kedvében akartam járni, hanem a korona biztonsága járt az eszemben.Akármit is mondott nekem gróf Ambrózy koronaőr február elején díszesirodájában – amiből akkoriban nem hurcolták még el az értékes festményeketmeg a drága bútorokat –, én nem hittem neki, nem hihettem neki.



17

Anyád tudta, hogy fel fogok gyógyulni, és tudta, hogy mi lesz fontosabbszámomra még a meleg ételnél is. A hírek meg az újságok. Anyád nem voltrest, innen-onnan összegyűjtötte a kedvenc lapom, az Automobil-Zeitung fellelhető számait, összeszedte a tra kban, az ismerősöknél meg a szomszé-

doknál az előző napi újságokat – amelyekre senkinek sem volt már szüksége,hiszen az sem volt igaz, amit aznap írtak –, és amikor fel tudtam ülni az ágy- ban, elém rakta az egész kupacot. Én meg csak ittam a teát, és minden újság,minden napilap, minden cetli, szórólap, minden heti- és havilap minden egyessorát elolvastam, majd miután meguntam, háborúsat játszottam veletek, mertképtelen voltam meggyőzni titeket arról, hogy a háború nem játék.

Csapkodhatta a tenyerét a gróf magabiztosan, de engem nem tudott átejte-ni. Ha nem tanultam volna meg a bátyámtól, az örök hazardőrtől, hogy mik a bizonytalanság árulkodó jelei, akkor is tisztában lettem volna azzal, hogy mia helyzet a koronával. Azt szokták mondani, hogy elfogy a levegő az emberkörül – hát ez történt Ambrózy Gyulával is. Hogy ő ezt észrevette-e, vagycsak nem akarta észrevenni, nem tudhattam, annyi bizonyos, hogy a helyzete,valamint a koronaőrségé és ezáltal a koronáé is, hétről hétre romlott.

December elején a legújabb hadügyminiszter, Bartha Albert beolvasztottaa koronaőrséget egy nemzeti testőrszázadba, a gróf ez ellen természetesen til-takozott, ami süket fülekre talált, majd rá pár napra meghalt a másik országoskoronaőr, a katolikus gróf Széchenyi Béla, a protestáns Ambrózy pedig meg- próbálta egyedül vállalni a felelősséget a koronáért. A beolvasztással együtt új parancsnoka lett a koronaőrségnek Milesz István százados személyében, majdőt Jeszenszky Imre repülő főhadnagy követte, végül január végén hivatalosanis megszüntették a koronaőrséget, és akkor már Ambrózy gróf vajmi kevesettudott tenni, hiszen a lapok lehozták, hogy lemondott koronaőri tisztségéről.Cáfolata nemsokára megjelent a8 Órai Újság ban, miszerint nincs lehetősége

lemondani – megfelelő alkotmányos forma hiányában. Csak idő kérdése volt,hogy megszüntetik a tisztségét, amit márciusban meg is tett a tanácskormány.A gróf annyira belebonyolódott a korona őrzésével kapcsolatos huzavoná-

ba, hogy magára a koronára alig maradt ideje. Más körökben mozgott, mintén. Ha hallotta is azokat a híreszteléseket, amelyeket én, hát nem foglalkozottvele, csak legyintett, meg a kezét csapkodta a kesztyűjével – ami az ő körei- ben talán elfogadott dolog lehetett, de mi a 10. Császári és Királyi Huszárez-rednél nem csapkodni szoktunk a kesztyűnkkel, hanem cselekedni. Mert haén több helyről is azt hallom, hogy a koronát el akarják adni, akkor cselek -szem, még akkor is, ha az ezredemet régen feloszlatták, ha az egyenruhámról



18

letépték a csillagot, ha a söpredék az ellenségének tekintett, még akkor is, haegy senki és semmi vagyok, akinek semmi köze sincs a koronához. Viszonttudtam valamit, amit a gróf nem, és nem adtam fel: gyűjtöttem a bizonyítéko-kat, ám a választ csak sejtettem Ambrózy gróf kérdésére. Csakhogy nem az

volt a legfontosabb kérdés, hogy ki akarhatja eladni a koronát, és hogy miért.

4.

– Gróf úr, ennek most csekély jelentőségét látom – közöltem. – Érdemi je-lentőséggel most nem bír, hogy ki és miért akarja eladni a koronát. – A grófúgy kapta fel a fejét, mintha a kesztyűmmel hangosan a kezembe csaptamvolna. – Becsületszavamat adtam, hogy nem beszélek arról, amivel megbízottengem. Most végre hadd foglalkozzam azzal, ami számít.

– Mi számít, ha nem ez? Hogyne lenne ez a legfontosabb kérdés? Hogy kitervezi ezt a barbár tettet? – kérdezte indignáltan.

– Nos, uram, egyfelől erősen sejtjük, hogy ki akarja eladni, másfelől vi-szont sokkal fontosabb kérdés, hogy mit tudunk tenni a megakadályozására.

– Hogyan akadályozzuk meg a korona eladását, ha nem tudjuk, ki akarjaeladni, és miért?

Mély levegőt vettem. – Ha nem tudjuk megakadályozni a korona elszállítását, akkor… – Hogyne tudnánk! Akár fegyverrel! Akár az életünk árán! – csattant fel

a gróf. – Soha nem… – Hol van most a korona? – kérdeztem, és megkíméltem a grófot attól,

hogy hosszan a szemébe nézzek.

– A helyén! – Ezt biztosan tudja, gróf úr? Egészen bizonyos benne? – Egészen – vágta rá a gróf, de a hangszíne ellentmondott kijelentése ere-

jének. – Nem lehet, hogy a Nemzeti Múzeumban van? – rtattam. – Nem, én… – Nem lehet, hogy az Országos Levéltárban? – Nem – csattant fel a gróf, ám ellenkezése inkább volt beismerés, mint

bizonyosság.



19

Nem tudhatta, hogy hol van a Szent Korona, ahogy senki sem tudhatta biztosan. Naponta röppentek fel pletykák és jelentek meg hírek a lapokban,hogy a korona hol itt van, hol ott. Én magam a zsebemben őriztem azt a röp-lapot, amelyet a József körúton sodort elém a villamos szele. „Mi történjék

a magyar Szent Koronával?” A szerző – mint utóbb kiderült, egy bizonyosFöldes Artúr nevű csepűrágó – elég zavaros okfejtése végén arra a konklú-zióra jutott, hogy a koronát meg kell semmisíteni, ekképpen megsemmisüla királyság szimbóluma is, és maga a királyság. Hogy akkor mi lesz, arraFöldes úr nem tért ki, pedig szívesen elolvastam volna, milyennek képzeliel az országot a korona nélkül.

Néztem egy ideig a kávét, amit anyád rakott az asztalra, aztán erőt vettemmagamon, és belekóstoltam, mert kiszáradt a szám: nem szoktam a sok be-

szédhez, inkább írni szeretek. Egy korty is elég volt ahhoz, hogy ne legyenszáraz a szám és könny szökjék a szemembe.

– Gróf úr, én azt indítványozom… – Igen? – kapta fel fejét a gróf, aki aVágóhíd legutóbbi számát olvasta fél

szemmel, vagy legalábbis úgy nézte, mint aki még soha nem látott élclapot. – Mit indítványoz?

– Azt, hogy azonnal induljanak útnak a négy helyszínre, és akadályozzákmeg a korona eladását – feleltem. – Mindenáron.

– Azt akarja, hogy menjek el Bécsbe, Münchenbe, Londonba és Amszter -damba? – nézett rám a gróf hitetlenkedve.

– Nem, uram – feleltem, és lassan folytattam, ahogyan nektek magya-ráztam el pár nappal korábban, miképpen emelkedik a levegőbe egy repü-lőgép, és hogyan csapódik ki az ágyú csövéből a lövedék. – Én vállalom,hogy elutazom Bécsbe, lévén a követségen van egy régi bajtársam, HajósJenő. A bátyám szívesen elutazik Londonba, és arra is van ötletem, hogy

kit bízzunk meg azzal, hogy Münchenbe utazzék. – Ez őrültség, Wertheimer – jelentette ki a gróf tymálóan. – Maga leg-alább olyan hagymázas, fantazmagóriás terveket sző, mint az a regényíró.Mi is a neve?

Felhúztam a vállam, és széttártam a tenyeremet, noha tudtam, hogy kiregondol a gróf. A bátyád az ő kedvéért tanult meg olvasni.

– Verne Gyula – bólintott a gróf. – Pontosan, mint az a Verne. Micsodaostobaság! – jelentette ki. – A helyszínen kell megakadályoznunk, hogy akoronához hozzáférhessenek és elvigyék.



20

Rámutattam, hogy nem tudjuk, hol őrzik a koronát, nem tudjuk, hányanőrzik, nem tudjuk, hogyan lehetne megközelíteni ezt az ismeretlen helyszínt,és abban még a gróf is egyetértett velem, hogy fegyverek nélkül értelmet-len, hovatovább felelőtlen kaland bármiféle kísérletbe bocsátkozni. Arra is

kénytelen voltam rámutatni, hogy noha más nem állhat a korona eladásamögött, mint a bolsevikok, azért mégsem mindegy, hogy ki az értelmi szer -ző: a teljhatalmú Kun Béla, a megtévelyedett Böhm Vilmos vagy a tébolyultSzamuely Tibor.

Tisztként, tízes huszárként megszoktam, hogy egy bizonyos rang fölöttállók rangjuk alattinak érzik a vitát. Mintha mást sem tudnának, mint pa-rancsot adni. Vitatkozni én sem szeretek, azt meg pláne nehezen viselem, havelem vitatkoznak. De akkor nem tehettem meg, hogy a grófra hagyatkozom,mert annak ki tudja, mi lett volna a vége. Ambrózy elméletben rendelkezetta komoly – és később helyesnek is bizonyuló – döntések meghozataláhozszükséges határozottsággal, ám gyakorlatban alig.

A gróf végre belátta lassan, hogy – bármily furcsán, zavarosan hangzik is –könnyebb Münchenben vagy Londonban megakadályozni a korona eladását,mint Budapesten. Azt viszont már nagyon nehezen látta be, hogy neki erről azegészről többet nem is kell tudnia. Délutánra járt az idő, mindketten fáradtakvoltunk, csakhogy a gróf fáradtsága mögött ötven fölötti kora állt, az enyémmögött meg négy év frontszolgálat. Nem akartam kifárasztani a grófot, demás lehetőséget nem láttam. Lassan és kitartóan őröltem fel az ellenállását,ahogy azt az olasz fronton megtanultam. A taljánok egyszer huszonhét napigvédtek egy kolostort. Az ezredünkből négyen vesztek oda csupán, az olaszokviszont huszonkét halottat hagytak maguk után, amikor az egyik hajnalonvégül kitörtek.

– Tudnom kell, kiket küld külföldre a magyar állam a magyar korona kép-

viseletében! – követelte a választ gróf Ambrózy. – Tudnom kell, kik azok,akikre rábízom a Szent Korona sorsát! – Megint az ablaknál állt, és a bár -sonyfüggönybe kapaszkodott. Láthatóan sok volt neki az izgalom. Pedig mégsehol nem tartottunk.

Odakint, a Szentkirályi utca sarkán egy agitátor hangosan üvöltve hívta fela járókelők gyelmét az első szabad május elsejei ünnepre. Hogy ez mitőlvolt szabad, és hogy a többi miért nem volt az, nem közölte, én meg csaksejtettem, hogy a szakszervezetekre olyan büszkék a bolsevikok, legalább-

is ezt vettem ki a szavaikból meg azokból a cikkekből, amelyekben egyrekevésbé lehetett bízni. A forradalom győzött, ezt skandálta mindenki, ráadá-



21

sul másodszor. Mert egyszer győzött októberben, és lett egy köztársaságielnökünk, aztán győzött újra márciusban, mire lett egy nyájra való népbiz-tosunk. De hogy mi lesz a vége a forradalomnak, azt még csak megjósolnisem lehetett. Máskor évtizedeken át, évszázadokon át nem történik félennyi,

ilyen jelentőségű esemény. Most mint egy őrült mozigép szalagján, úgy ro-hannak egymást hanyatt-homlok hajtva az események. Országok fordulnakki sarkaikból, nemzetek akarnak keletkezni, államformák változnak meg,trónok és királyok buknak, kalandorok kerülnek országok élére és történelmiosztályok tolódnak félre, helyet adva új rétegeknek, sok helyen a söpredék-nek. Pathológiai elbírálás alá tartozók nagyobb hatalomra tesznek szert, mintmásik Isten kegyelméből uralkodó ezeréves dinasztiák leszármazottai. Ne-gyedórák alatt, gondolkozás nélkül megcsinált törvények és rendeletek özöneszületik, melyek sorsdöntők százezrekre és milliókra s melyek körül máskorszakemberek, országgyűlések, koronatanácsok hetekig és hónapokig tárgyal-tak, tanulmányoztak és gondolkoztak. Mit tehet az ember a káosz közepette?Egyvalamire gyel, egyetlen dologra összpontosít idegzete minden erejével.Ahogy én most az előttem álló feladatra.

– Egy biztos, uram, hogy testvérbátyám, Lajos az egyik választottam.Ambrózy gróf úgy húzta fel a szemöldökét, mintha valami megcsípte vol-

na. Hitetlenkedve rázta a fejét, én pedig csak ültem és néztem őt, eltökélten,mert tudtam, hogy minden, amit a gróf ellenérvként fel fog hozni, színigaz.

– De a bátyja, Wertheimer, egy hazardőr. Egy korhely. Egy… pernahajder – mondta ki végre.

– Igaza van, gróf úr. – Mi az, hogy igazam van? – csattant fel Ambrózy gróf. – Ha nem lett

volna az a szerencsétlen ügy a maga nagyapjával, akkor a bátyja, ez a Lajosegymaga elég lenne ahhoz, hogy besározza a családja nevét.

Bólintottam, mert nem tehettem mást. A gróf még vissza is fogta magát,hiszen én ezeknél különb kifejezésekkel szoktam illetni Lajost. Csoda, hogynem állították haditörvényszék elé, mert jobb napjain csak magára meg a csa-ládjára hozott szégyent, rosszabb napjain azonban a seregre is. Gyanítottam,hogy amennyiben nem került volna sor a fegyverletételre, Lajost hadbíróságelé állítják. Csak nagy vonalakban hallottam arról, hogy mit művelt Pesten,a bárokban, a titkos kártyabarlangokban a bacc-asztal mellett, az orfeumok - ban a lányokkal, meg a lovin a zsokékkal és a balekokkal, mialatt én a keletifronton harcoltam, de ha csak a fele igaz a sok pletykának, hát a lefokozáslett volna a legkevesebb, amit megérdemel.



22

– Csakhogy az életemet rá merem bízni, uram – feleltem, majd megkö-szörültem a torkom, és hozzátettem: – És a családomét is. Bármikor. Lajostudja, mi a kötelessége. Még ha nem is mutatja, de tudja.

– Mennyi idős a kisebbik a? – kérdezte a gróf.

– Miklós most múlt másfél éves – feleltem. – Tizenhét novemberébenszületett.A gróf számolt magában, de megkönnyítettem a dolgát, nem mintha bármi

köze lett volna akár a amhoz, akár a feleségemhez, akár az életünkhöz. – Tizenhét elején egy könnyebb sebesülés végett Budapesten töltöttem

három hetet. – Hány kitüntetést kapott, Wertheimer? Nem láttam, hogy ettől mennyivel lennék megbízhatóbb, hiszen mocskos

gazemberek mellére is tűztek már plecsnit, miközben igazi hősök pusztultakel a kiégett, üszkös harctereken.

– Hármat, uram.A gróf láthatóan feszélyezve érezte magát, én pedig úgy véltem, hogy

mindent megtettem azért, hogy a megfelelő döntést hozza meg, ami annyiranem bizonyulhatott nehéznek. Vagy a korona nem ismert őrhelyét keressükmeg, és próbálunk tenni valamit, amire a bolsevikok bizonyára számítanakés készülnek – ez volt a gróf elképzelése. Vagy ott csípjük el őket, ahováigyekeznek – ez volt az én elképzelésem, aminek lényege a meglepetés volt.Csak azért, mert számomra egyértelműnek, sőt gyermekien egyszerűnek tűnta döntés, nem várhattam el, hogy a gróf is azonnal ugyanarra a végkövetkez-tetésre jusson, amire én jutottam.

Ha a gróf nemet mondott volna, bevallom, am, nem tudom, mihez kez-dek. Egyedül mégsem ostromolhattam meg egyik reggel az Országos Levél-tárat, délben a Várpalotát, délután a Nemzeti Múzeumot, este meg a Nemzeti

Bankot, hogy valamelyikben csak megtalálom a koronát. Erre az őrültségreegyedül a bátyám lett volna képes, feltéve, ha van annyira józan, hogy meg-találja a Budavári Palotát, és van valamennyi pénze kon isra, mert gyalogsoha nem szeretett járni.

Felálltam, begomboltam a zakómat, és magára hagytam a grófot, mond-ván, valamit meg kell beszélnem anyáddal. A konyhában találtalak tite-ket. A bátyád építőkockákból emelt éppen várat, te meg azt a kis mozdonyttologattad anyád lába alatt, amit Lajos hozott egy zavaros, lövöldözésbetorkollott, tiranai látogatásról.



23

– Mire készülnek? – kérdezte anyád, ahogy akkoriban napjában többszöris.

– Fontos dologra, Micza. – Mikor nem arra készülnek?

Szemébe néztem, aztán megvártam, amíg beletolod a mozdonyt a bátyádépítőkockavárába, majd amikor kitört a zsivajgás az összedőlt vár miatt,visszamentem a dolgozómba.

Amint kinyitottam az ajtót, láttam, hogy a gróf döntésre jutott.

5.

– Egy feltétellel adhatom áldásomat a tervére – közölte a gróf, és olyan ke-vélyen ült a mély fotelban, mintha az ő dolgozószobája lett volna, nem azenyém. Akkoriban még abban sem lehettem biztos, hogy meddig lesz azenyém a dolgozóm, meddig lesz a miénk a lakásunk, mert a bolsevikokmegállás nélkül rekvirálták az általuk túlzóan nagynak tartott burzsoá laká-sokat és házakat. Anyádnak volt annyi esze és lélekjelenléte, hogy amikoroktóberben kikiáltották a köztársaságot, és valamelyik nemzeti tanács meg-hirdette először a ruha-, majd a lakásrekvirálási direktívát, egy percet semkéslekedett. Ti ketten a bátyáddal eleve egy szobán osztoztatok, de nekünkvolt még egy nappalink és két hálószobánk. Anyád a nappalit berendeztedolgozószobának a solymári ház sufnijában lévő bútorokkal, amelyeket azapjától örökölt, a kisebbik hálószobát meg kiadta egy munkatársnőjének, egyMargit nevű egérkének, aki pont a rekvirálások miatt került utcára: főbérlőjeegyedül élt egy háromszobás lakásban a Terézvárosban, és az özvegyasszony

mellé odaraktak egy hattagú munkáscsaládot. Mialatt a spanyolbetegséggelfeküdtem, anyád a dolgozóban aludt egy régi kanapén – utána is gyakranledőlt oda, már ha hagytátok.

– Természetesen – feleltem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Hirtelenzápor csapott le a semmiből, pár pillanat múlva már csak az esőcseppek ko- pogását lehetett hallani, amely elnyomta az agitáció, az elszabadult kon isokés a kiszámíthatatlanul bugyborgó város zaját.

– Londonba én küldök valakit – közölte a gróf, és arcán azt a fajta megelé-

gedettséget láttam, amely egynémely parancsnokom sajátja volt a fronton. Ők



24

szoktak ennyire büszkék lenni magukra, amikor hirtelen eszükbe jut nekik isaz, ami félórája a század és az ezred minden tagjának eszébe jutott már – alovakat is beleértve.

– Kire gondolt, uram? – kérdeztem, mert el sem tudtam képzelni, ki lehet

az a gróf köreiből, aki nemcsak alkalmas a feladatra, hanem olyan pozícióbanis van, hogy képes cselekedni. – Azt majd idejében megtudja – mondta a gróf. – Idejében mindent meg-

tud. A rendelkezésemre álló információk alapján a legvalószínűbb vásárlóegy londoni kereskedő lesz a Bond utcában. És tervem is van arra, hogymiképpen akadályozzuk meg az üzlet nyélbe ütését.

Ravasz fény villant a gróf szemében, ami talán még magamagát is meg-lepte. Visszaültem a fotelba, és a lassan beálló félhomályban vártam, hogya gróf folytassa.

Nem kellett sokat várnom, folytatta. – Mi vesszük meg a koronát – közölte blazírt hangon Ambrózy gróf. – Mármint a bolsevikoktól? – rtattam. – Akár azoktól is. Tudjuk ennek az ócskásnak a nevét, az emberem el-

megy hozzá, és a magyar állam nevében tesz egy ajánlatot, miszerint ren-delkezésére bocsátjuk az anyagi fedezetet, amiért ő megvásárolja a koronát,mi pedig átvesszük tőle és biztonságba helyezzük, amíg a bolsevikok elnem takarodnak. – Elégedetten dőlt hátra, és az arcán azt a mosolyt láttamfelvillanni, am, amit a te arcodon szoktam látni, amidőn belevezeted fa-mozdonyodat a bátyád várába, vagy megint nyakon csíped azt a szerencsét-len macskát.

– Ez egy bátor terv – válaszoltam, noha tudtam, hogy a gróf csak közli, mitakar tenni, nem kér semmiféle jóváhagyást vagy véleményt tőlem.

– Az anyagi részét természetesen vállalom – folytatta a gróf. – Vannak

sokan, akik hajlandóak áldozni, nem is keveset a korona megmentésére. Ésha mégsem Londonban akarják eladni a koronát Kunék emberei, akkor aztmajd maguk fogják megakadályozni.

– Hogyne. – Megint kigomboltam a zakómat. – Mit zethet a kereskedő akoronáért? Mi az értéke? – kérdeztem, mert erről semmit sem tudtam. Azzaltisztában voltam, hogy mit jelent nekem, mit jelent sok millió hon társam-nak; tudtam, hogy sokunknak az életünknél is többet ér. De mi lehetett az azösszeg, amelyet egy régiségkereskedő ajánlhatott érte?

– Nos – köszörülte meg a torkát a gróf. – A londoni kereskedő állítólagszázezer frankot ajánlott érte.



25

– Ezt tudom, uram – feleltem. – De mi az értéke? Nem az ára, hanem azértéke?

– Vagy úgy – húzta fel az orrát a gróf, aztán előrecsúszott a fotelban, jobb kezét az asztalra tette, ujjait kinyújtotta, a balt pedig a zsebében tartot-

ta. Rosszéletű lányok szoktak így ülni, olyanok, akikkel a bátyám múlattaaz időt meg a pénzt. – Hogy mennyit ér a Szent Korona. Ezt akarja tudni,Wertheimer?

Vártam. – Amikor 1867-ben megvizsgálták a koronát, felmérték, hogy milyen drá-

gakövekből és színesfémekből áll. – A gróf elhallgatott. – A vizsgálat ered-ménye szerint harmincezer forint volt ezeknek az értéke összesen.

Ezen elcsodálkoztam. – Az annyi, mint hatvanezer korona?A gróf bólintott. – Talán kicsivel több, azóta már eltelt pár évtized. Mondjuk, hogy kilenc-

venezer korona. – Rongyos kilencvenezer korona? – ismételtem. – De hát annyiért alig

lehet házat venni Hidegkúton. – A kereskedő pedig hajlandó érte százezer frankot zetni. – Milyen nagylelkű tőle – jegyeztem meg, és nehezen tudtam leküzdeni

a bennem horgadó felháborodást. Ki az a szélhámos, aki ennyiért akarjamegvenni a drágaságot? Ám az igazán dühítő kérdés az volt, hogy ki az, akiennyiértakarja eladni? Lehet ennyire gyűlölni a hazát? Hogy krajcárokérteladja lelketlen gyűjtőknek a magyar nemzet legféltettebb kincsét? Azt mind-annyian tudtuk, akik józanul gondolkodtunk, hogy a bolsevikok igazi célja a pusztítás, de az meglepett, hogy ilyen vak és éjfekete gyűlölettel tekintenekhazájukra. Ezek az emberek mindenbe bele mertek vágni és a jövőre nem

gondolva úgy tettek, mintha örökre rendezkednének be. Megváltoztattak ésfelforgattak mindent, fenekestől és keresztül-kasul. Elpusztítottak mindent,ami alkotmányt, jogrendet, szokásokat, társadalmi berendezkedést, gazdasá-gi, pénzügyi és termelési rendet jelentett.

Kikísértem a grófot, aztán visszamentem a dolgozómba, és sokáig néztema szürke esőt, mielőtt kimentem volna a konyhába. Sötét volt a szoba, nemvolt kedvem lámpást gyújtani. Ugyanott álltam, ahol a gróf állt pár perce, ésugyanazt az esőt néztem, amit ő, és szabadjára engedtem a gondolataimat. Ez,ami itt végbemegy, ez nem forradalom. Nem lángot fúvó forradalmi táltosokragadnak vörös harci szekeret, hanem szamarak huzigálnak egy rossz kordét.



26

A forradalom nemcsak az eszme és a mozgalom. Forradalom a forradalmiidők minden megnyilatkozása és hétköznapja is. Az a dologtalan nagyvá-rosi csirkefogó, aki most egy kirabolt tra kból szerzett szivarral a szájában,nyaksálját göbre kötve, tudja az isten, milyen vállalkozásra sétál, az éppúgy

forradalom, mint az a sarkon álló rendőr, aki talán jobban fél most néhányilyen csirkefogótól, mint feljebbvalóitól, mert ezeknek most mindent szabad. Hiszen a csirkefogótól függ csak, hogy nem hozzák-e bajba őt azzal,hogy fegyverhasználatra kényszerítik. Mert akármilyen jogosan használtais fegyverét adott esetben, nem számíthat arra, hogy feljebbvalói részérőlvédelemben részesüljön. Mert forradalom az is, hogy annak, aki rendet akartartani, soha sincs igaza.

És idetartozik az a postáskisasszony, aki a leveleket felbontja, hogy vala-

hova híreket adjon tovább és a lehallgatott telefonbeszélgetéseket ide vagyoda elárulja. Ide tartozik az az adjutáns, aki parancsnoka mellett bizalmiszolgálatban a tudomására jutott hivatali dolgokat közli a hozzá közel álló pártpolitikusokkal, a polgár, aki vészhíreket terjeszt, a tisztviselő, aki megal-kuszik az eseményekkel, hogy a helyén maradhasson és részben kényelem- ből, részben, hogy polgári lelkiismeretét a jövőre megnyugtassa, csendbenszabotál – és a generális, aki felajánlja tudását és kardját az új rendszernek,azzal nyugtatva meg lelkiismeretét, hogy most nem lehet mást csinálni. Vé-gül betetőzi mindezt az uralkodó, aki felold hűségeskük alól, aki elmegyidegenbe, aki népeire bízza, milyen államformát akarnak, és aki nem tudkirályi módra parancsolni, harcolni és ha kell, elesni.

6.

Aznap este, miután anyád letett titeket aludni, és ettünk valamit, talán főtt babot avas zsírral és szikkadt kenyérrel, elmondtam, hogy sikerült meggyőz-nöm a grófot. Anyád végighallgatta, mit beszéltünk a gróffal, közben halkan bugyogott a forró víz a kannában a teához. Nem fekete teát ittunk akkoriban,hanem mindenféle gyógynövényeket gyűjtött anyád, azokat forrázta le, és énlassacskán meg is szerettem, de ezt soha nem ismertem be neki. Aznap estetalán mentatea volt soron, anyád felállt, levette a sparheltról a kopottas, többhelyen is horpadt teáskannát, ráöntötte a tealevelekre a porcelánkancsóban,



27

aztán odatette elénk, az asztalra. Haját kontyba tűzte, azt szerettem a legjobban, hegyes állával szinte felszúrta a kezét, és rám nézett.

– Remek terv, Miklós.Kurtán biccentettem. Anyád mindig így kezdte, és én még mindig nem

voltam felkészülve arra, ami ezután következett. – Még szerencse, hogy majdnem mindenre gondoltak. – Hogy érti, hogy majdnem mindenre?Anyád elmosolyodott. A bátyád születése után vettem észre először ezt a

mosolyt. Akkor nézett így Ferkóra, amikor tudta, hogy valami éktelen buta-ságot fog művelni, de anyád – felvilágosult asszonyként – csak akkor lépettközbe, ha valamelyikőtök testi épsége forgott kockán. Rám is így nézett, deengem egyáltalán nem nyugtatott meg, hogy nincs veszélyben a testi épsé-

gem. – Londont mondott, ugye? Bécset, Amszterdamot és Münchent. – Azt. A Margit barátnője ezt mondta nekem, többször is. – És ha nem ezek egyikébe viszik a koronát? Hanem máshova? – nézett

rám anyád nyárias, barna szemével. – Akkor mit csinálnak? Nem lehet, hogya grófnak volt igaza, és mégis inkább ott kellene ügyködniük valamit, ahola koronát őrzik?

– Hát ez az! – csaptam az asztalra visszafogottan, noha szívem szerintlevertem volna onnan a porcelánkancsót, annyira elfutott a méreg. Mert rend- ben van, hogy a grófnak ez nem jutott az eszébe, de hogy nekem sem? Any-nyira készpénznek vettem annak a Vilma nevű nőnek az értesüléseit. Anyádmegjegyzése nem azt jelentette, hogy a Vilmának ne lett volna igaza; sokkalinkább azt, hogy a nagy összpontosításban elfeledkeztem a lényegről, a kö-rültekintésről.

Április 28-a volt, hétfő. Szorított az idő, és én ennek még csak tudatában

sem voltam. Valami mélyen mocorgott bennem, a tudás vagy a sejtés csírája – anyád megérzésnek mondaná, de én azok létében nem hiszek. Valami mé-lyen és halkan azt duruzsolta a fülembe, hogy sietni kell. Nem mondhatom,am, hogy tétlenkedtem volna, mert másnap reggel első dolgom volt beszélniLajos bátyámmal. De mielőtt nekiláttam volna Lajost előkeríteni, ahhoz azemberhez kellett elmennem, akiben feltétel nélkül megbíztam – és aki kétszeris megmentette az életemet a harctéren.

Egy nyugtalan és zavaros éjszaka után ziláltan keltem fel. Éjszaka aligéreztem nyomát annak, hogy vége a háborúnak és megszűnt mindaz, ami



28

vele járt. Folyton álmodtam és minden álmom háborús álom volt. Mindigés folyton hallottam a géppuskákat kelepelni, a gránátokat robbanni. Nemtudom, mindenkinél egyformán van-e ez, de nálam a vizuális emlékek sokkalhamarább kezdtek kikapcsolódni, mint azok, amelyek a hallásra hatottak.

A legtöbb, még oly kis zaj is pillanatok alatt visszavitt a háborúba és ébre-déskor félálomban sokszor átfutott egy kérdő gondolat: itthon vagyok-e vagycsak álmodtam? Mi az igaz és igaz-e az a vég, amit csak teljes öntudattal,kínlódva lehet elhinni?

Gyorsan megborotválkoztam, közben azon gondolkodtam, hogy mennyien panaszkodnak a borbélyokra. Hogy nem úgy nyírnak, nem úgy beretválnak,nem úgy fésülnek, mint a régi időkben. Én akkor sem hagynám, hogy borbélynyúljon az arcomhoz, ha ingyen tenné. Négy évig minden reggel magam borotválkoztam, magam nyírtam a bajuszomat, még akkor is, amikor tudtam,hogy ez a nap lehet az utolsó, amely rám virradt. El vannak kényelmesedveaz emberek, a forradalom ezt legalább megmutatta.

Amint kiléptem az ajtón a Baross utcára, azon gondolkodtam, hogy villa-mosra szálljak-e, vagy inkább sétáljak tovább a Cálvin tér felé, a belvárosba,és onnét megint csak gyalog tovább. Nem kellett sokat hezitálnom, gyalogindultam el, mert lehet, hogy a Károlyi-féle respublik már novemberbenállamosította a pesti villamosokat, de ez nem jelentette azt, hogy könnyebblett volna eljutni a város egyik végéből a másikba. Igaz, nem kellett az em- bernek hetvenféle jegyből válogatnia, de azóta alig múlt el hét, hogy neálltak volna a villamosok pár órát szinte naponta, mert nem volt ember, akiaz elektromos hálózatot tápláló kályhákba beszórta volna a szenet. Ahhozmeg semmi kedvem nem volt, hogy engem is beállítsanak szenet lapátolni,mert erre is volt példa.

Különben is szerettem a várost járni, meglepő módon most, a forradalom

utáni napokban is, de csak nappal. Szeles, napos, esős április vége volt, olyan,amire sem öltözni, sem készülni nem lehet. Vihettem volna magammal es-ernyőt, de nem tettem, mert az esernyő olyan luxus volt, amelyről rögvestleszoktunk a frontra érkezvén. Azóta sem hiányzott.

Ha megázom az alatt az egy óra alatt, amíg elérek a Plányihoz, majd meg-száradok. A Mária utca sarkára érve gyorsan el is ment a kedvem attól, hogyvillamosra üljek. A villamosmegállóban, egy kocsma előtt éppen teherautóraugrottak fel a Vörös Őrség tagjai. Hogy mit őriztek és miért, nem tudhattam, deaz biztos, hogy se italt, se nőt, se pénzt nem bíztam volna rájuk, mert alig múltfél kilenc, máris olyan részegen dajdanáztak, hogy valószínűleg még az Iparmű-



29

vészeti Múzeum portása is felébredt rá, a Központi Klinika amúgy is nyomorulthelyzetben lévő ápoltjairól nem is beszélve. Elmés, nemes dalt énekeltek, ésláttam, hogy rajtam kívül többen kényszerültek megállásra, nem feltétlenül avörösőrök részegsége, hanem a dal miatt, amely valahogy így hangzott:

Kis kutya, nagy kutya Nem ugat hiába, Diktatura van most Pestnek városába. Pest egy hires város Kievvel határos, Kievvel, ki avval

Lesz majd mostan páros.

Egy hajszolt tekintetű, borzas frizurájú ötvenes asszonnyal összeakadt atekintetünk, de ahogy fél éve még cinkosan egymásra mosolyogtunk volna,mondván ez mégsem járja, úgy először a nő kapta el a szemét, aztán én is.A gyanakvás olyan volt az életünkben, mint a nyirkos időben erőre kapóköszvény: a csontjainkban volt már, kiűzni nem lehetett, ott nyúzott minket.Fél éve még azt mondtam volna, nem lehet az, hogy ez az asszony a hosszúkabátjában, sebtében felkötött kendőjében, állán egy nagy bibircsókkal, szá- jában kettővel több foggal, értelmes tekintete ellenére kommunista besúgólenne. Pedig akkor már övék volt a hatalom. De senki sem tudhatta, mikorkapja elő valaki a zsebéből a csontos kezét, hogy göcsörtös ujjával rá nemutasson a másikra, és azt kiáltsa: – Burzsoá népnyúzó, a nép ellensége,háborús panamista, valutaüzér ellenforradalmár! – Mert akárki is rikkantottael magát, akárhol és akármikor, pillanatokon belül megjelent néhány suhanc,

kezükben vacak pisztollyal, szemükben vérszomjas tűzzel, hogy akár otthelyben végezzenek az ellenséggel. Jobb esetben csak elvitték az embert,rosszabb esetben előtte alaposan megverték, a legrosszabb esetben pedigazonnal agyonverték vagy -lőtték.

A vörösőrök alatt megrázkódott a teherautó, én pedig továbbsiettem, és aCálvin téren megálltam egy kicsit, ha nem is pihenni, de körbenézni. 1917 januárjában kaptam egy tüdőlövést, amelyből Pesten épültem fel. Azóta több-ször megállok séta közben, ha kapar a tüdőm.

A sétapálcámra támaszkodtam – inkább bot volt az, erős és egyenes, díszí-tés nélküli fejjel, mert azt hivalkodónak tartottam –, aztán szemembe húztam



30

a kalapomat, és elindultam a Ferenc József híd felé. Nem volt kedvem néznia lehúzott redőnyöket, az üres kirakatokat, a mindent beborító plakátokat,haladni akartam, gyorsan és ütemesen, hogy odaérjek Plányihoz, mert úgyláttam, hogy egyetlen percet sem késlekedhetünk. Plányival olyan jól ösz-

szeszoktunk, hogy néha beszélnünk sem kellett. Nála jobb adjutánsom sohanem volt. Gerinces, kemény, a végletekig hűséges. Kevés ilyen fér volt márakkoriban is, amikor tizennégyben bevonultunk Szerbiába, és mire a háborúvéget ért, alig maradt belőlük pár.

Plányi a Szent Imre herceg útjánál lakott, a Lenke tér közelében. Sokszormegtettem már ezt az utat, többször gyalog, mint villamossal. Olyan voltnekem a gyaloglás, mint másnak a lovaglás. Olykor sikerült eltalálnom a tö-kéletes ritmust, a tökéletes levegővételt, a botom végén a rézgomb ütemesenkoppant, a térdem csak annyira fájt, hogy érezzem, nem néztem se jobbra,se balra, nem állított meg senki, nem tartóztatott fel idegen, ismerős, koldusvagy rikkancs, csak róttam az utamat, át a körúton, át a hídon, végig a járdán,és azt sem nagyon hallottam, ha csilingelt mellettem a villamos, vagy rámdudált egy teherautó.

Plányi a Mogyoró utcában lakott a feleségével meg két kis ikergyerekével,akik nemrég múltak ötévesek. A ház bejárata előtt megálltam, és kifújtammagam. A tüdőm sípolt, de gyorsan abbahagyta, én pedig felmentem az elsőemeletre. A házőrség nem őrzött semmit, vagy ha mégis, én nem láttam őrt,aki az udvart, a házat vagy a lakókat védte volna a csőcseléktől. Ez szokat-lan volt, mert ha mást nem, hát a kaput azért be szokták csukni, de most azis nyitva állt. Mire felértem az elsőre, biztos voltam abban, hogy valami baj történt. A ház olyan csöndes volt, mintha hajnal lett volna, vagy későeste. Nem kiabált senki, nem kergették egymást gyerekek a gangon, nemcsapkodta senki a födőket. Plányiék lakásának ajtaja résnyire nyitva állt.

Odasiettem, a legrosszabbra számítva. Sokat hallottam arról, hogy a vörösöklakásokba törnek be vélt vagy valósnak kikiáltott ellenséget keresve, és jobbesetben zokogó asszonyokat meg falfehér arcú gyerekeket hagytak magukután, rosszabb esetben véres holttesteket. Rendőrt ilyenkor nem lehetett hív-ni, mert nemegyszer maguk a rendőrök követték el a gyilkosságot, akárminekis nevezték őket.

Plányi felesége, egy vékony, csinos kis asszony, aki idő előtt őszült bele aháborúba meg az ikrekbe, a nappali közepén ült, és az éktelen nagy rendet-

lenséget nézte. Mondania sem kellett, hogy mi történt, tudtam én anélkül is,mégis megkérdeztem.



31

Edit, mert ez volt a neve, könnyek közt mesélte el, hogy hajnalban dö-römböltek az ajtón, Ervin azonnal magára kapta a nadrágját meg a zakóját,hogy ha érte jönnek, ne gatyában vigyék el. Egykori adjutánsom soha nemrejtette véka alá, mit gondol a bolsevikokról, különösen Kun Béláról meg

Landler Jenőről, de aki igazán a begyét szúrta, az Böhm Vilmos volt. A Vö-rös Hadsereg főparancsnokát ott szidta, ahol érte, noha Edit a gyerekekrehivatkozva könyörgött neki, én meg a józan ész mellett érvelve kértem, hogyhagyja abba. Nem hagyta. Elvitték.

Segítettem összeszedni, amit a földre szórtak a bolsevikok. Edit meg agyerekeket húzta ki az ágy alól, ahova rémületükben bújtak.

– A Lenin- úk voltak, főhadnagy úr – mondta Edit. – Cserny? – kérdeztem, mert ha Cserny József jött el Plányiért, akkor a

gyerekek az életben nem látják többé az apjukat.Edit a fejét rázta, és én némileg megkönnyebbültem, aztán mondtam neki,

hogy ne aggódjon, átküldöm hozzá Miczát, ő majd segít neki, ahogy akkoris tette, amikor Plányival a fronton voltunk.

A ház elé kiérve egyre sürgetőbbnek találtam megtalálni a bátyámat. Azzal,hogy Plányit elvitték, a legmegbízhatóbb emberemet veszítettem el, akinekkulcsszerepet szántam a korona megmentésében. Körbepillantottam, háthameglátok egy kon ist, de természetesen ez volt az a délelőtt, amikor az összes bérkocsis úgy döntött, hogy messze elkerüli Buda déli részét. Megmarkoltam botomat, és elindultam a körtér felé. Ott már találtam villamost, amely bevitta belvárosba, és úgy gondoltam, talán gond nélkül eljutok vele az Apponyitérig. Amint ott álltam a zötykölődő és lassan vánszorgó kocsiban, a zsebemben apró után kotorásztam. Nem tudtam, mennyibe kerülnek a jegyek.Régebben azért nem tudtam, mert nyolcvanvalahány-féle jegy volt, akkormeg azért nem, mert napról napra változtak az árak. Amikor odaért a kalauz,

kinyújtottam a kezem, ő meg rosszallóan kivett belőle pár pénzérmét, miutánközöltem vele, hogy az Apponyi térig megyek.Előttem egy atal, ragyás képű legény majdnem hajba kapott egy idősebb,

foszlott kalapot viselő fér val, hogy ki kit lökött meg és mennyire, nekemmeg megfordult a fejemben, hogy inkább a peronra kapaszkodom, mert ottnem zavar majd senki, de a két fér végül rendezte nemes vitáját, én pedigszámba vettem, hogy honnét tudnám előkeríteni a bátyámat, mert Plányielvesztésével magamra maradtam.

Fogalmam sem volt, hogy merre kezdjem a kutatást, mert Lajos bátyá-mat megtalálni akkor sem volt egyszerű, amikor aktív tiszt volt, de amióta



32

Linder kijelentette, hogy nem akar több katonát látni, Lajos olyan lett, minta bolygó hollandi: mindenki esküdött rá, hogy létezik, csak éppen egy idejesenki sem látta.

7.

Mire le tudtam préselni magam a villamosról az Astoria előtt, nagyjából ösz-szeállt a fejemben, hogy merre is kellene kezdenem a kutatást. Egy nagyonideges és nagyon szeplős atal lány a cipője sarkával rátaposott a lábamra,és mielőtt elnézést kérhettem volna, már át is szaladt a másik oldalra, azAstoria Hotelhoz, amelynek bejárata előtt magát katonának képzelő suhan-cok és börtöntöltelékek álltak puskával a kezükben, amelyet – ebben akárfogadtam is volna – egyikük sem tudott volna rendesen megtisztítani, csakelsütni. Márpedig az igazi katona arról ismerszik meg, hogy óvja és gondozzaa fegyverét, mert ha ezt nem teszi, akkor nemhogy ölni nem tud vele, de mégsaját és társai életét sem tudja megvédeni.

Az a hotel úgy magasodott ott, mint valami mesebéli torony. Falai ugyan-olyan magasak voltak, ablakai ugyanolyan csillogók, mint alig fél éve, nemtolták odébb a bolsevikok a szomszédos házakat, és még csak a körutat semszélesítették ki, ennek ellenére mintha megnőtt volna az épület, amelyetegyébként soha nem szerettem. A háború első évében adták át, mindenki acsodájára járt. Nagy volt, nem vitás. Nagyapád, aki még tizenhatban meg-halt, építész volt, na, őt különösen bőszítette az épület. Azt mondta, hogyolyan, mint egy dagadt kofa bő szoknyában és ostoba kis kalapban, amelyetmindig a szemébe húz, nehogy valaki meglássa, mire készül. Nagyapád a

maga módján szenvedélyes ember volt, és gyakran nem értettem egyet azzal,ahogyan megfogalmazta a véleményét, de ez egyszer igaza volt. Amikor amegnyitóünnepségre elment, pár éve már nem dolgozott, nyugdíjas volt, ésunalmában minden építkezést megnézett Pesten. Csak akkor érezte magát jól,ha malteros volt a keze, meg ceruzát dughatott a füle mögé, és azon a hétfődélelőttön az ő hasonlata jutott eszembe. A dagadt kofa az ostoba kalapjában,ahogy előtte a kisegerek, a bolsevikok és a sleppjük rohangáltak ki-be azépületből, ahol most a kommünvezető, Kun Béla és elvtársai laktak. Anyádkérdezte meg tőlem március huszonkettedikén, amikor kiderült, hogy megintmás vezeti az országot, hogy ha annyira nagyon utálják a burzsoákat, akkor



33

miért nem egy ferencvárosi bérkaszárnyába költöztek be? Miért az egyiklegpuccosabb hotelba?

Most is érkezett egy autó, és újabb bőrsapkás, bőrkabátos, bőrborostás alak pattant ki belőle. A széles sapka miatt nem láttam a bolsevik arcát, de mivel

a többiek gyorsan elkotródtak előle, biztos fontos kutya lehetett. Átmentema túloldalra, majd felsoroltam magamban azokat a kétes hírű helyeket, aholLajos lehetett.

A helyzetem két oknál fogva sem volt könnyű. Nem iszom, soha nemittam, kabaréban is csak néhány alkalommal jártam anyáddal a háború előtt,ám Lajos nemcsak hogy ivott, de a város minden egyes orfeumában, bárjá- ban, kabaréjában, kocsmájában, lebujában és becsületsüllyesztőjében névrőlismerte a kasszírnőket, tegeződött minden pincérrel, és több szesztestvérevolt, mint egy kijózanítóállomás összes vendégének vasárnap hajnalban. Ezazonban nem akadályozott meg abban, hogy megtaláljam őt, ha nagyon anyomára kellett akadnom, ami egyszer fordult csak elő, amióta hazajöttem.Január végén jelent meg nálunk egy nyamvadt kis nő egy négyévesformagyerekkel, és közölte velem, hogy a gyerek a Lajosé, a felelősség is a La- josé, neki nem maradt más, csak a pusztulat és a halál, majd mielőtt bármitis tudtunk volna tenni, villámgyorsan eltűnt, és mire leszaladtam az utcára,mintha elpárolgott volna a gyerekkel együtt. Azon a szombaton három óraalatt sikerült felhajtanom Lajost, de akkor még legalább minden a helyénvolt. Csakhogy március huszonkettedike után új világ köszöntött Lajosrameg számolatlan sorstársára. Kun Béláék egyik első intézkedése a teljes ésátfogó alkoholtilalom volt, és ha addig akár egy karcnyi esélyt adtam volnaennek a rezsimnek a jövőjét illetően, hát abban a pillanatban leszámoltamaz összessel. Meddig húzhatta az a vezetés, amely a munkásnak bor helyettszínházat adott? Miért gondolta úgy ez a Lukács nevű népbiztos, hogy elég

egy rendelet, és minden megváltozik? Mit tudott ez a pesti úri ú, bankigaz-gató gyereke, bukott jogász és katonai szolgálat alól felmentett nyeszledék,aki az életben egy órát nem töltött munkával, rendes, tisztességes, két kéz-zel, verejtékkel, nyögéssel végzett munkával, arról, hogy mi kell a csepelimunkásnak? Annyit tudott róla, mint Böhm Vilmos a hadvezetésről. Egyírógépügynök, aki hadúr akar lenni?

Különben is, pergőtűzszerűen jöttek a rendeletek márciustól kezdődően.Fegyver-beszolgáltatás, házak és autók rekvirálása, rendelet a vörös had-

sereg megszervezéséről, vasúti direktórium kinevezése, lakásfelkutató ésrekviráló bizottságok és sok hasonló. Azután egy felhívás „Mindenkihez”



34

és a külföldhöz címezve, mely cseh, tót, román burzsoá hódítókról beszél samely nem tudom miért, kihagyta a névsorból a szerbet. Ebben az idegen ka-tonaságot szólították fel, hogy csináljon otthon forradalmat. A mi példánkra.Egy rendelet a vidéki munkás-, katona- és paraszttanácsok és direktóriumok

hatáskörét állapítja meg. Közben nagy parádé – az első nemzetközi ezredegyik zászlóalja felvonult – nem az ellenség ellen, hanem a Vérmezőre. Újcikk, hogy „Örökre megdőlt a régi rend”, aztán hírek, hogy az üzleteket újramegnyitották, rögtön utána egy másik, hogy ruházati cikkeket és bútorokatcsak bizalmi fér ak engedélyével lehet vásárolni és egyébként is az egészvonalon bevezetik a jegyrendszert. Rendőrség, csendőrség, pénzügyőrségmegszűnt, csak egységes Vörös Őrség van.

Ahogy nekem az fájt, ami a katonasággal történt, Lajos bátyámnak azfájt, ami az orfeumokkal és lebujokkal történt. Ahogy én nem tudtam, mihezkezdjek, ő sem tudta. Nem voltunk mi annyira különbözők, am. Mindkettenugyanazt éreztük, ugyanazt kerestük – hiábavalóan.

Azt gondolom, már te is tudod, hogy mire mentek a bolsevikok a szeszti-lalmi rendeletükkel. Semmire. A boltokban nem lehetett bort meg sört kapni,a sarki kocsmában sem, és a hivatalos személyek, akik ellenőrizni voltakhivatottak ezt a rendelkezést, ahogy a többit is, nemcsak kevesen voltak,de még a lelkesedésük sem csapott annyira a magasba. Lukács népbiztosfeltehetően egyetlen kocsmába sem ment el, ami érthető is, hiszen nagyonel lehetett foglalva, lévén hamarosan újabb rendeletet hozott, amely ezúttal amagángyűjtemények felszámolására irányult. Na, ezzel a rekvirálással aztánannyira elfoglalta magát, hogy már a színházakra sem gyelt annyira, ráadá-sul a hadi helyzet is egyre romlott, és ha Egerben adtak borjegyet, akkor pontPesten ne találtak volna megoldást az emberek arra, hogy igyanak?

Orfeumok zártak be és nyitottak ki más néven, vagy ugyanazon a néven

egy házzal odébb, tea helyett konyakot adtak, limonádé helyett fröccsöt, ésaz egésszel természetesen az járt a legjobban, aki ellátta őket. Nem egy ésnem két vidéki parasztcsalád lett egy-két úval meg unokaöccsel szegényebb,viszont nagy vagyonokkal gazdagabb, mire augusztusban a bolsevikokkalegyütt a szesztilalom is eltűnt az országból. Aki felejteni akart, vagy éppenmulatni – mert ezek közé tartozott Lajos is, hiszen felejtenie nem volt mit,és mást sem tudott, csak mulatni –, annak mindez nehézségekbe ütközött.A rendelet meghozatala után alig egy hónappal, azon hétfő előtt, amikorfelcsaptam csehó-, cseherli-, kaffa-, gifthalli- és gödörellenőrnek Lajos bá-tyámat keresvén, még rendszeresen lehetett hallani arról, hogy megbüntet-



35

tek vagy vasra verve elvittek korcsmárosokat, kávékimérések tulajdonosait,kabarék konferansziéit, orfeumok főpincéreit. Aztán hamar lelohadt a forra-dalmi hevület. Április közepén már kialakult az új rend, a hivatalosan bezártcseherlik és orfeumok törzsvendégei és személyzete nem túl bonyolult, ámde

hatásos jelrendszer alapján játszották ki az ellenőrök éberségét és a rendelet bántó ostobaságát. Azt hiszed, érdekelte az embereket annyi nyűg, idegtépő borzalom és elvesztett háború után, hogy mit írt az a Juhász Gyula nevű fűz-fapoéta?„Elég volt már a borgőzös szavalatokból, a régi virtusból, a részegember tűnődéséből, ide ma heroikus munka, stoikus erények, bölcs öntudatkellenek, a romokat eltakarítani, a kizökkent világot helyretolni, a századokbűnét jóvátenni .”

Magamtól soha nem jegyeztem volna meg, most is csak egy kötetből má-

soltam ki, mert anyád annyira szerette ezt az álszent rímfaragót. Sokan sok -féle marhaságot összehordtak akkoriban, de a Juhászé volt az egyik legszebb,mert nála nagyobb piást se Pest, se Szeged nem látott. Inni akart mindenki, őis, meg a proletár is, én azonban csak a bátyámat akartam megtalálni.

Ha lett volna egy kávézó a Rákóczi úton, hát beülök oda, de nem volt,mert délutánig ki sem nyithattak, így aztán leültem egy padra, elővettema noteszomat meg egy ceruzát, és összeírtam, hol lehet Lajos. Ezek voltakazok a helyek, amelyekről tudtam, hogy rendszeresen látogatja őket. Tervemegyszerű volt: végignézem mindegyiket, és közben betérek mindenhova, aholalkoholt árulhatnak – csak előkerítem valahonnan Lajost.

– Roboz Ernő bárja az Excelsior Hotelban, Rákóczi u. 72. félemelet – Palatinus Kávéház, Lipót krt. 5. – Fővárosi Orfeum, Nagymező u. 17. – Télikert, Nagymező u. 22–24.

– Intim Kabaré, Teréz krt. 46. – Royal Orfeum, Erzsébet krt. 31. – Muskátli Kabaré, Andrássy és Csengery sarok – Apolló Kabaré, Blaha Lujza tér – Kis Komédia (Rott és Steinhardt), Folies Caprice, Szerecsen utca 35.

Bele sem gondoltam a feladat nagyságába, megigazítottam a kalapomat,és elindultam az Excelsior Hotel felé.

kondor vilmos: a koronaőr második tévedése

Documents