HÓDOLAT

A NAPNAKA ciprusi mágus bölcsessége

Kyriacos C. Markides

MANAS

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Homage to tbe Sun – The wisdom of the Magus of Strovolos

Penguin Books, Arkana 1987

Fordította: Balikó Nándor

Copyright © 1987 by Kyriacos C. Markides Hungarian edition © Bulletcom Inc.

Hungarian translation © Balikó Nándor, 2002

Minden jog fenntartva!

ISBN 963 86309 1 4

Felelős kiadó: Bulletcom Kft.Nyomdai előkészítés: Nagy Gábor

Nyomda: Szegedi Kossuth Nyomda Kft.Felelős vezető: Gera Imre

2

A szerzőrőlKyriacos C. Markides ciprusi születésű, a szociológia professzora a

maine-i egyetemen, az Egyesült Allamokban. Felesége, Emily J. Markides szintén Cipruson született, Famagustában. Két gyermekük van, Constantine és Vasia. A szerző A ciprusi mágus – egy spirituális gyógyító különleges világa című művével vált közismertté, amelyben Daskalosnak, a misztikus beavatottnak és médiumnak az életéről számol be. Ezt a történetet folytatja két további kötetében, a Hódolat a Napnak, illetve a Lángoló szívben.

3

Tartalom

A szerző megjegyzései............................................9

A gyógyító.............................................................11

Örültek és misztikus beavatottak..........................33

A három test..........................................................61

Szent korongok – a csakrák...................................79

Thorisis és Rasadat................................................97

Testen kívül.........................................................115

Földönkívüli látogatók........................................135

Védőangyalok......................................................155

A misztikus beavatása.........................................177

Helyes gondolkodás............................................201

Álmok és fantáziaképek......................................233

Szómagyarázat.....................................................261

Emilynek

4

A szerző megjegyzései

A könyv, amelyet a tisztelt Olvasó most kezében tart, több tekintetben is folytatása A ciprusi Mágus (Édesvíz Kiadó, 1998) című művemnek. Ugyanakkor önálló tanulmányként is megállja a helyét, úgyhogy azok is bátran belekezdhetnek az olvasásába, akik esetleg a fent említett kötetet nem ismerik. Akik viszont már olvasták Daskalos kalandos világáról szóló előző írásomat, azok ebben a könyvben olyan új tanításokat ismer-hetnek meg, amik eddig még nem jelentek meg, vagy amelyek az első könyv megjelenése óta eltelt időben részletesebben ki lettek dolgozva. A könyv végén található szójegyzék hasznos segítséget nyújthat azoknak, akik még csak most ismerkednek Daskalos kifejezésmódjával.Az írás folyamán igyekeztem ugyanazt az írói technikát és semleges

nézőpontot alkalmazni, mint előző tanulmányomban. A fenomenológia módszerével közelítettem Daskalos világához, azaz hagytam, hadd mu-tassa be ő maga a tudományát, anélkül, hogy abba én a legcsekélyebb módon is beleavatkoznék elméleti ismereteimmel. Az anyagot úgy gyűjtöttem, hogy minden egyes beszélgetésünket magnószalagra rögzí-tettem, vagy ha erre nem volt lehetőségem, akkor részletesen jegyzetel-tem. Ott, ahol sem egyik, sem másik megoldás nem működött, egysze-rűen emlékezetből próbáltam a lehető legpontosabban visszaidézni az elhangzottakat.Daskalosszal való kapcsolatom 1978 nyarán kezdődött ugyan, de a jelen

kötet anyagát javarészt az 1983-as, 1984-es és 1985-ös évek nyári hó-napjainak gyűjtései teszik ki, továbbá az 1985-86-os tanév során szerzett

5

emlékezetes élményeim, amikor is a maine-i egyetem nagylelkűen tu-dományos alkotószabadsáot engedélyezett nekem. Mindezekért, illetve azokért az ösztöndíj-támogatásokért, amiket szintén ez az intézmény folyósított számomra, hogy megkezdett munkámat befejezhessem, örökre hálás maradok.A görög nevekkel kapcsolatban ugyanazt az eljárást követtem, mint A

ciprusi:mágusban: Daskalost megszólító esetben Daskalként írtam. A műben előforduló nevek nem valódiak, kivéve a történelmi személyek és családtagjaim nevét. A Daskalos név ugyanakkor szintén valódi, hiszen tanítványai és tisztelői így szólítják a mestert. A szó a görög nyelvben általánosan elterjedt, az iskolaigazgatókat és a papokat szólítják így. Szó szerinti jelentése „tanár”, vagy „mester”.Hosszú lenne mindazokat felsorolni, akiknek sokszorosan is köszönettel

tartozom ennek a könyvnek a megszületésében nyújtott segítségükért. De fogadja mindenki szívből jövő őszinte hálámat, aki valamilyen módon maga is részévé vált ennek a műnek és ezáltal életemnek. Legelsősorban természetesen Daskalos, aki megengedte, hogy írjak róla és tanításairól. Kapcsolatom ezzel a nagyszerű mesterrel, és mindazokkal, akik közel állnak hozzá – például Kostasszal, aki a nyomdokaiba lépett –, a legfelemelőbb élményt jelentették nekem, sokkal többet annál, mint bármilyen tudományos elismerés, amiket ezeknek az írásoknak köszönhetek.Köszönöm továbbá kollégáimnak a maine-i egyetem Szociológiai és

Szociális Munkásképző Karán, hogy folyamatosan segítették ezirányú kutatásaimat. Engedjék meg, hogy tanártársaim és közeli barátaim közül néhányat név szerint is megemlítsek: professzor Steve Cohn, Stephen Marks és Michael Lewis személyesen is közreműködtek és szüntelenül támogatásukról biztosítottak Daskalosszal és köreivel folytatott munkám során. Szívet melengető érzés, hogy Michael kiváló spirituális művésze-tének alkotásai szerves részévé váltak A ciprusi mágus és a Hódolat a Napnak köteteknek is.Köszönet Marlene Gábrielnek, irodalmi ügynökömnek, és Eileen

Campbellnek, szerkesztőmnek a Ruthledge & Kegan Paul Kiadónál, szakmai kiválóságukért és azért a kivételes, szerető gondoskodásért, ami-vel írásaimhoz viszonyultak. Köszönöm továbbá Sue McLaughlinnek és Eva Maynnek a kézirat begépelésében nyújtott segítségüket.Végül hadd köszönjem meg őszinte szívvel ciprusi rokonaimnak és

barátaimnak, hogy a szigeten töltött hosszú idők során mind jómagam, mind családom számára a legmesszebbmenőkig biztosították az alkotás-hoz szükséges tökéletes élet- és munkakörülményeket.

6

A gyógyító

Az évek során volt alkalmam meggyőződni arról, hogy a különleges szellemi képességekkel megáldott Spyros Sathi valóban nem a vé-letlennek köszönheti hírnevét. Pedig eleinte kételkedve fogadtam állítólagos csodatételeinek hírét, a gyógyításokat, a testen kívüli uta-zásokat, a telepatikus és egyéb „paranormális” jelenségeket. Bár megbízható szemtanúk esetleírásait olvastam, ezek egyike sem győzött meg személyesen.Szociológiát végeztem, pozitivista hagyományok szerint, gondol-

kodásmódomat a modern világi és racionális kultúra eme csúcstel-jesítménye határozta meg. Pusztán elméleti feltevésekre és módszerekre épülő tudományommal mit sem tudtam kezdeni a Spyros Sathi-féle „jelenségekkel”, így azokat jobb híján figyelemre sem méltattam, vagy igyekeztem a tündérmesék szintjére lealacsonyítani, gyenge és rakoncátlan elmék fantáziaszüleményének, az idejétmúlt babonák utolsó csökevényének tituláltam őket. Korán, már egyetemi éveim kezdetén megtanultam, hogy „Isten halott”, és hogy a vallás nem más, mint a tudattalan félelmek neurotikus kivetítése, egy a tudomány, a pszichoanalízis és a „felvilágosodás” térhódításának köszönhetően végleg feledésbe merülő illúzió.Úgy tanultam, sőt később tanítottam is, hogy a társadalom saját

fenntartása érdekében teremtett magának isteneket, ezért amikor az emberek isteneikhez imádkoznak, tulajdonképpen álruhába bújtatott társadalmukat bálványozzák. Mint a szociális tudósoktól általa

7

ban, tőlem is elvárták, hogy alapigazságként fogadjam el a kijelentést, miszerint a vallás nem más, mint a társadalom lenyomata, ami gyakran az elnyomott és tudatlan tömegek szórakoztatására szolgál csupán. Annak érdekében, hogy az értelmiség ifjú úttörői között tartsanak számon, ha nem is kellett egyértelműen ateistává válnom, de agnosztikussá igen, olyan emberré, aki minden képességből gúnyt űz, aminek a legcsekélyebb köze is lehet a misztikus, spirituális, vagy vallási gyökerekhez.És mihelyst Istent halottá nyilvánította és maga alá temette a pozitivista

tudomány, az Ember következett, hogy hasonló sorsra jusson. Azt mondták, emberi természet nem létezik. Vagy a „kondicionálás”, vagy egyéb olyan szociális kényszerítő erők határozzák meg mindennapjainkat, amiket képtelenség tudatosan irányítani. Eszerint a szabadság eszméje, Istennel együtt, puszta kitaláció, múló szeszély. A kortárs kultúra élharcosai elragadtatással zengték a tudat sírfeliratát. „Az ember is halott”, jelentette ki egy ünnepelt francia philosophe. A 20. század közepére a Homo sapiens üres lappá változott, amire a társadalom azt firkálhat, amit csak akar.Ezzel az intellektuális előképzettséggel felvértezve – amit csak tovább

súlyosbított saját bizonytalanságom –, léptem hát be Daskalos világába, azaz a Mesterébe, ahogy Spyros Sathit követői és tanítványai szólították. A tudományos materializmus mindig is távol állt tőlem, de úgy gondoltam, ez az a tragikus, és talán elkerülhetetlen ár, amit a modern szellemi életért cserébe fizetnünk kell. A bensőmben ott szunnyadt az a kezdetleges dosztojevszkiánus érzés, hogy „ha Isten nincsen, akkor minden mindegy”.Vonakodó hozzáállásom ugyanakkor talán nyitottabbá is tett Daskalos

magyarázataira, aki új, szent megvilágításba helyezte a valóságot, ráadásul úgy, hogy abba elméletileg alig-alig tudtam belekötni. Egyszerűen csak figyeltem őt gyógyítás közben, hallgattam, ahogy beszélt, ahogy előadott, és lassan magam is alkalmazkodtam nyelve-zetéhez, ismeretelméleti kategóriáihoz. Résztvevőjévé váltam az éle-tének, a szó legszorosabb értelmében, meditációs gyakorlatokba fogtam, amiket ő ajánlott, hogy fejlesszem lelki-szellemi képességeimet, és módszeresen elemezzem önmagam, átalakítva, megnemesítve ezzel énemet.Daskalos úgy fogadott el, ahogy vagyok, szkeptikusan, vagy ahogy

humoros kedvében ő szeretett hívni, „hitetlen Tamás”-ként. Sőt, nemcsak hogy elfogadta kételyeimet, de olykor még bátorított is.

8

Egyszer például a következőt javasolta: „Semmit se higgy el elsőre! Lángoló kérdőjel legyél, vizsgálj meg mindent, s mindig az önuralom legyen az iránytűd!”Kételyeim Daskalos nagyra becsült képességeit illetően hamarosan

szertefoszlottak, amikor alkalmam nyílt személyesen is megfigyelnem őt munka közben. Első alkalommal egy fiatal zsidó nőt gyógyított meg a szemem láttára, akit állítólag démonok kerítettek a hatalmukba. A hölgy otthonában hiába keresett fel pszichiátereket és rabbikat, senki sem tudott segíteni rajta. Egy rövid időre még elmegyógyintézetbe is került. De a „démonok” csak tovább gyötörték őt, egészen addig a pontig, hogy végül teljesen munkaképtelen lett, már aludni sem tudott, és egy percre sem lehetett magára hagyni őt. Daskalos, miután felmérte a helyzetet, kijelentette, hogy a nő „megszállói” nem démonok, hanem két emberi szellem, egészen pontosan két náci („férj és feleség, akik Hamburg bombázásakor vesztették életüket”), s ördögűző szertartásba kezdett a Kabbala formulái alapján. Ez az egyetlen találkozó elég volt ahhoz, hogy a hölgy teljesen megszabaduljon a problémájától. Elnémultak a kísér-teties hangok, és ő visszatérhetett normális életviteléhez.Egy másik alkalommal Daskalos egy középkorú ciprusi nőt gyógy-

kezelt, akinek súlyos gerincbántalmai voltak. Miután lebénult, orvosai Cipruson és külföldön egyaránt azt tanácsolták neki, hogy tanuljon meg együtt élni a betegségével, mert ezen kívül mást nem tehetnek érte. Daskalos viszont csak megérintette és megnyomogatta a hátát, és pár perc múlva az asszony felkelt az ágyából, amit az utóbbi hat hónapban képtelen volt elhagyni. Csigolyái újra a helyükre kerültek, még tornázni is tudott velük. És ami még különösebbé tette ezt a gyógyítást, az az volt, hogy mivel a hölgy maga sem igazán hitte, hogy ilyen hirtelen, ilyen csodálatos módon meggyógyult, még aznap elment megröntgeneztetni a hátát. Az egy héttel korábban készült felvételeken világosan látszott a sérülése, de az újakon már egy tökéletesen egészséges, normális gerinc volt látható. Ezután az epizód után, amit persze még több más is követett, ahol szintén volt szerencsém szemtanúként jelen lenni, meggyőződtem róla, hogy Daskalos nem mindennapi gyógyerővel rendelkezik, ami nem magyarázható egyszerű szuggesztióval, vagy más hagyományos orvosi-pszichológiai elmélettel.Ugyanakkor Daskalosnak egyéb képességei is voltak, amik fokozatosan

egyre közelebb vonzottak különleges világához. Egy napon

9

együtt utaztam vele, s egyszer csak részletesen mesélni kezdett maine-i otthonunkról. „Tetszik a házatok,” – jegyezte meg úgy mellékesen – „van karaktere.” Viccesen még azt is hozzátette, hogy fel kellene szereltetnünk egy telefont az emeleti hálószobában, nehogy egyszer hasra essünk a lépcsőn, lefelé futtában a konyhába, ahol csörög. Pedig Daskalos sosem járt nálunk Maine-ben, legalábbis testi mivoltában nem, és én sem meséltem neki soha házunk belsejéről, vagy a telefonról. „Amikor intenzíven rám gondolsz, veled vagyok,” – magyarázta. Kiderült, hogy már többször is „meglátogatott” minket az Allamokban, „fantomtestben”, testen kívüli állapotban. Ezért is tudott hát a részletekről.Amikor aztán hazatértem Maine-be, Emilynek, a feleségemnek

megfájdult a jobb térde. Kegyetlen fájdalmak kínozták, behajlítani sem tudta a lábát, alig bírt autóba ülni. Egy szép napon levelet kaptunk Iacovostól, Daskalos egyik fiatal tanítványától. „Emilynek orvoshoz kellene mennie, hogy megvizsgáltassa a térdét,” – olvastuk sürgető sorait. A levélben leírta, hogy ő és Daskalos felfedezte, hogy valami baj van Emily jobb térdével, és bár ők maguk már mindent megtettek a gyógyításáért, azért nem árt, ha a feleségem felkeresi a doktort. Emily fájdalmai, azt követően, hogy kézhez kaptuk Iacovos levelét, három napon belül megszűntek.Daskalos szokatlan képességeinek újabb megfigyelésére 1984 nyarán

nyílt lehetőségem, amikor ismételten hosszabb időt tölthettünk el Cipruson. Egy jó barátunk érkezett hozzánk látogatóba, egy pszi-chológus, az amerikai keleti partvidék egyik legelőkelőbb egyetemének nyugalmazott professzora, aki éppen egy „interkommunális műhely”-et szervezett a sziget görög és török lakosai közti kölcsönös megértés elmélyítésének reményében. Szerencsétlenségére azonban közvetlenül Ciprusra érkezése előtt egy, az olasz Alpokba tett hegyi kirándulás alkalmával megharapta a lábát egy németjuhász kutya. Mivel már idős korban járt, a seb meglehetősen lassan gyógyult, és fennállt az elfertőződés veszélye. Nem véletlen hát, hogy aggódott az egészségéért, hiába nyugtatgatták az olasz orvosok. Amikor aztán bicegve a szigetre érkezett, mellékesen megjegyeztem neki, hogy talán az orvosok mellett érdemes lenne felkeresnie Daskalost, hadd vessen egy pillantást ő is a sebére.Halványan emlékezett Daskalosszal folytatott kutatásaimra, és a maga

kifinomult, előkelő stílusában többször is tolmácsolta, mintegy atyai jó szándékkal, akadémiai megbecsültségem felett érzett

10

aggodalmát amiatt, hogy „efféle témákba” ártom magam. Biztosítottam róla, hogy Daskalos világát pusztán fenomenológiai jelleggel szoktam tanulmányozni, mindenféle propagandista szándék nélkül, és hogy hozzáállásom korántsem egyezik az igaz hívőkével. Akadémikus elégedettséggel bólogatott, és miután röviden vázoltam neki kutatásaim addigi eredményeit, érdeklődést mutatott arra, hogy találkozzon „a gyógyítóval”, ahogy ő nevezte Daskalost.Augusztus első napjaiban történt, egy szerda délután, hogy Stro-

volosban, Nicosia egyik külvárosi negyedében meglátogattuk Daskalost. Melegen üdvözölt minket, miután éppen akkor ért véget egy összejövetel, amit a „belső kör” tagjainak tartott. Még valamennyien ott voltak a Stoában, Daskalos házának egyik hátsó szobájában, ahol rendszeres találkozóikat és meditációikat rendezték. Bemutatott minket tanítványainak, akik közben kibújtak fehér palástjukból, és egyenként elhagyták a Szentélyt. Miután mindenki távozott, Daskalosszal bementünk a nappaliba, és egy kávé mellett beszédbe elegyedtünk vele.Némi habozás után kollégám törte meg a csendet. „Pszichológus

vagyok, bizonyos szempontból tehát közös az érdeklődésünk,” – mondta rám célozva. A lélektani ismeretek aktuális állapotáról folytatott rövid eszmecsere után Daskalos, miután tanúbizonyságot tett a témában való tökéletes jártasságáról, nemtetszését fejezte ki a hagyományos pszichológia iránt, mondván, hogy az még mindig „gyerekcipőben jár”.„A pszichológusok és a pszichoanalitdkusok legnagyobb hibája az,” –

mondta Daskalos energikusan – „hogy nem tanulmányozzák önmagukat. Pedig az embernek önmaga legmélyére kell hatolnia. Nem elég a kutatást és a megfigyelést másokra korlátozni, a páciensekre, önmagunkra is figyelmet kell fordítanunk.” Daskalos utolsó szavai közben felemelte az ujját, és játékos fenyegetéssel a barátomra mutatott. Szerencsére a professzor nem az a törékeny lélek, nem vette sértésnek Daskalos tiszteleden megjegyzését a munkáját illetően. Sőt mi több, ahogy azt a reakcióiból meg tudtam ítélni, valamelyes még egyet is értett vele. Egy világhírnévnek örvendő szociálpszichológus, évtizedes helyszíni felméréseinek minden tapasztalatával a háta mögött sokkal jobb hallgatónak bizonyult, mint gondoltam. Sokkal inkább érdekelték Daskalos nézetei, mintsem hogy saját tudományát, vagy az értelmiségi pálya hagyományait kezdje védelmezni, azt a szakterületet, amelynek karrierjét és elismertségét köszönhette.

11

Daskalos azzal folytatta, hogy a világ, amelyben ő él és dolgozik, a legszorosabban részét képezi a természetnek, ezért „tudományát” korántsem lehet metafizikának nevezni. Metafizika mint olyan, nem is létezik. „Minden megmagyarázható a fizika segítségével. Azért, mert nem látjuk a hidrogént, az még nem jelenti, hogy ne létezne. Hasonlóképpen, a magamfajta ember is csak annyiban tér el másoktól, hogy szélesebb értelemben tekint a valóságra, annak is arra a területére, amely közönséges érzékekkel ugyan már nem észlelhető, de amely még mindig eléggé kézzelfogható az azt kutató számára. Ezért is hívjuk magunkat az Igazság Keresőinek. Manapság a legtöbb tudós materialista. De vajon tényleg tudják-e, hogy mi az anyag? Megértésüket korlátozza az a tény, hogy kizárólag a durva anyagi szinttel foglakoznak. És nem véletlen mondtam durva anyagi szintet, hiszen az a terület, amivel mi foglakozunk, szintén anyagi. A levegő is anyag, bármennyire is látha-tatlan. Valamikor régen az étert is a hagyományos tudomány fedezte fel, de aztán érthetetlen módon elvetették a létezését. Pedig számunkra legalább annyira valóságos, mint az elektromosság, és használjuk is a telepátiában.”Barátomnak itt közbevetőleg megjegyeztem, hogy az az éterikus

energia, amire Daskalos utalt, több tekintetben is hasonlít Bergson élan vitaljára, Reich orgone energyére, Mesmer állati magnetizmusára, vagy a hinduk pránájára.„Értem,” – mondta a barátom, és gondolataiba merülve dörgölte meg az

állat.„A magukat materialistáknak nevező tudósokhoz képest mi anynyiban

vagyunk mások, hogy a mi laboratóriumunk sokkal tágasabb,” – mondta Daskalos, széles mosollyal az arcán.„Szóval, ha jól értem, azt akarja mondani,” – szólalt meg a professzor

megfontolt lassúsággal, – „hogy mi pszichológusok tulajdonképpen azzal az emberi aggyal foglakozunk, ami szintén anyagi természetű.”„Egy pillanat!” – felelte Daskalos. „Amit ön agynak nevez, az nem más,

mint koponyába zárt durva anyag. Én másról beszélek, a Tudatról!”„Óh, igen, nos, ön szerint mi a különbség a kettő között?” – kérdezte a

professzor.„Ugyanaz, mint ami egy generátor és az elektromosság között. Az

elektromosság mindenhol megtalálható,” – felelte Daskalos, és

12

szélesre tárt karokkal körbemutatott. „De a gép, az eszköz az, amely megmutatja számunkra a létezését. Azt viszont mégsem mondhatjuk, hogy az elektromosságot a gép teremti.”Daskalos azzal folytatta a magyarázatot, hogy kifejtette, miszerint

minden anyagi a Tudat megnyilvánulása, különböző formájú „rez-gésekben”. De a Tudat nem azonos az Abszolútummal, azzal, amit az emberek hétköznapian Istennek neveznek. A Tudat az az eszköz, amin keresztül a megnyilvánulatlan Abszolútum megnyilvánítja Önmagát. A Tudat az a „szuperszubsztancia”, amiből az „univerzumok” teremtődnek. „Halott anyag” nem létezik.Daskalos, kollégám figyelmét próbára téve magyarázott tovább.

Kifejtette, hogy a durva anyagi világ, amiben a hagyományos tudomány gondolkodik, a Tudat legalacsonyabb rezgésállapotai egyikének felel meg. A létezés negyedik dimenziójában találhatók a pszichikai világok, ahol az általunk ismert tér már nem létezik, az ötödik dimenzióban pedig ott a szellemi világ, ahol a tér mellett már az idő is transzcendenssé válik. Azon túl még magasabb szellemi világok húzódnak meg, az „archetípusok” és a tiszta formák világai. Az egyik ilyen archetípus az Ember Ideája. Ha egy „Szent Monász” emanációja áthalad ezen az archetípuson, kezdetét veszi az emberi lét. Halhatatlan énünk először szellemtestbe öltözik, majd egy lelki burkot vesz magára, s végül a fogantatással és a születéssel egy durva anyagi testet ölt.Ez a három test, amivel minden egyes ember rendelkezik, „anyagi”

természetű, csakhogy különbözőek a rezgésszintjeik. „A hagyományos tudomány tragédiája – beleértve a pszichológiát is – az, hogy ezek közül a testek közül csak egyet, a durva anyagit ismeri el létezőnek, és az emberi természetről, valamint az énről alkotott minden tudományos elmélet a létezésnek kizárólag eme legdurvább szintjére korlátozódik.” Daskalos azt is közölte, hogy az említett magasabb dimenziókról való ismereteit saját tapasztalatából merítette. Folyamatos kapcsolatban van ezekkel a magasabb világokkal, ahol több „láthatatlan segítőtársával” és mesterrel együtt dolgozik.Daskalos szerint a testi halált követően a szellem – az érzéseket,

vágyakat és gondolatokat hordozó lelki burokban – teljes tudatossággal tovább él ezekben a dimenziókban, mint „jelen személyiség”, legalábbis egészen a következő inkarnációig, amikor is az én egy új „jelen személyiséget” alkot magának, új szellemi, lelki és durva anyagi testtel. A belső önvalón, avagy az „állandó személyiségen”

13

keresztül pedig minden korábbi élet tapasztalatainak esszenciális ki-vonata átörökítődik az új inkarnációba.A professzor további kérdéseire válaszolva Daskalos elmagyarázta,

hogy az inkarnációs körforgás célja a tapasztalatszerzés, az „Egységen belüli egyediség” kifejlesztése. A Karma, azaz az ok és okozat törvénye révén az én egészen addig gyarapodik szellemiségben, míg végül eléri a Mindentudás állapotát, azaz felismeri, hogy maga is szerves részét képezi Istennek, vagy ha úgy tetszik, az Abszolútumnak. Ezt követően az ember kiszabadul a létforgatag kényszeréből, s már nem kell feltétlen alászállnia az „elkülönülés világaiba”, a durva anyagi síkra. Daskalos hangsúlyozta, hogy a „bűn” mint olyan, nem létezik, mint ahogy örök büntetés sincsen. Csak tapasztalatok vannak. A Karma törvénye, a jellemformálódás, a tudás és a bölcsesség belsővé tétele révén előbb-utóbb minden emberi szellem letörleszti adósságait. „A ma gyilkosa holnapra akár a megvilágosodás mesterévé is válhat.” Krisztus példázata a Tékozló fiúról jelképesen tárja az emberiség elé önnön sorsát és végzetét: a visszatérést a szerető atya palotájába, a földi életek megpróbáltatásai és szenvedései után.Ezt követően Daskalos kozmológiai nézeteinek magyarázatába kezdett.

Szerinte a világ a „túloldalon” lévő mesterektől ered, ők a forrása, azok a lények, akik már elérték a Theózist, az Istennel való tudatos egységet. Közülük is kiemelkedik Yohannan, azaz János apostol, aki Daskalos testét használja arra, hogy rajta keresztül adja át tanításait az emberiségnek a valóság és a létezés valódi természetéről.Hetvenöt éves barátom érdeklődéssel figyelt, de sem meghatottságnak,

sem csalódottságnak a nyomát nem lehetett látni rajta Daskalos kozmológiai elképzeléseinek hallatán. Rövid, negyed órás szünet után, míg Daskalos újabb látogatókat fogadott és látta el őket családi tanáccsal, barátom egy merész kérdést szegezett neki.„Valamit szeretnék megtudni a parapszichológiáról,” – kezdte, majd

párszor megköszörülte a torkát. Daskalos bátorítóan biccentett, mire a professzor folytatta.„Nem azért, mintha tesztelni akarnám önt, egyszerűen csak kíváncsi

vagyok a gondolataira.”„Rajta, ki vele!” – mondta Daskalos mosolyogva, és keresztbe fonta a

karjait.„Vegyük a természetfeletti érzékelőképesség felmérésére szolgáló egyik

hagyományos kísérletet. Tegyük fel, hogy van öt kártyánk,” – azzal úgy tett, mintha a kis dohányzóasztalon kiteregetné a lapokat.

14

„Az egyiken egy kör van, a másikon egy négyzet, és így tovább. Nos, számtalan kísérletből tudjuk, hogy ha találomra kihúzok egyet, lesznek olyanok, akik képesek megmondani, melyik lapot tartom a kezemben. Ugyanakkor azt sem mi, sem ön, sem senki más nem tudja, hogyan működik ez az információátvitel.”„Én tudom!” – tiltakozott nevetve Daskalos.„Hadd fejezzem be! A parapszichológusok szerint egyes emberek

statisztikailag sokkal jobban teljesítenek annál, mintsem hogy azt a véletlenre lehetne fogni. Míg egy átlagember várhatóan ötből csak egyszer, azaz legfeljebb 20-25 százalékos hatékonysággal találná el, hogy mi van a lapon, addig ezek a többiek 70-80 százalékos eséllyel. Ez pedig már tényleg nem lehet a puszta véletlen műve!” – mondta kollégám, miközben hangjába egyre több izgatottság vegyült, és előreszegezte mutatóujját. „Mindez azt bizonyítja, hogy a természetfeletti érzékelés valóban létezik. Azt hiszem, ebben megegyezhetünk. Vannak, akik képesek rá, és vannak, akik nem. Továbbá tudományosan elfogadott, hogy a dolognak lehet valami köze az anyaghoz, legalábbis abban az értelemben, hogy miközben én itt ülök és látom magát, önről fényhullámok verődnek vissza hozzám, és ezeket felfoghatjuk anyagként is.”„Valóban,” – bólintott Daskalos.„Ráadásul azt is tudjuk, hogy a rádióhullámok átterjednek a falakon.”„És azok is »anyagiak«,” – tette hozzá Daskalos mosolyogva, hangjában

némi iróniával.„Igen, ez tehát mind anyagi. De a téma szakirodalmában szerzett

ismereteim szerint a parapszichológusoknak még soha egyetlen embert sem sikerült megtanítaniuk a természetfeletti érzékelésre, arra, hogy efféle képességeket fejlesszenek ki magukban. Ön, gyakorlati tapasztalatai birtokában, elképzelhetőnek tartja-e, hogy ezek a parapszichológiái képességek tudatosan kialakíthatók?”„Először is, kedves professzor úr, el kell mondanom, hogy az ön által

felvázolt kísérletet meglehetős butaságnak tartom. A parapszichológia még ugyancsak gyerekcipőben jár. Mi nem öncélúan szeretnénk lelki-szellemi képességeket kifejleszteni, csak a csoda kedvéért. Mi gyógyításra akarjuk használni ezeket az erőket, hogy ezzel is embertársaink szolgálatára lehessünk! De hogy a kérdésére válaszoljak, igen, van módszerünk arra, hogyan tanítsuk meg az embereket fegyelmezni a Tudatukat.”„Mit ért a tudat fegyelmezése alatt?” – kérdezte barátom.

15

„Nézze, mint azt már mondtam, a Tudat egy mindenhol jelenvaló szuperszubsztancia. A rádióhullámok is léteznek, és ha megfelelő vevőkészülékkel rendelkezünk, akkor fogni tudjuk a zenét, vagy bármi más adást, aszerint, hogy melyik állomásra hangoltuk be a rádiónkat. A mi célunk az, hogy megfelelő vevőkészülékké alakítsuk magunkat a gondolati hullámok vételére.”„Na és hogy teszik magukat erre alkalmassá?”„Különböző koncentrációs és meditációs gyakorlatok segítségével.

Megtanítjuk az embereknek, hogyan kezeljék a Tudatot, ezt a formátlan szuperszubsztanciát, és hogyan alakítsák azt gondolati formákká, vagy mentális képekké. A gondolati formák – vagy ahogy mi nevezzük őket, az elementálok – anyagiak: Tudatból állnak, és ha valaki tisztánlátó képességgel rendelkezik, akár láthatja is őket.Az átlagemberek – folytatta Daskalos – nincsenek tisztában azzal,

hogyan uralhatnák a Tudatot. Legtöbbjük tudatossága alig érte még el egy embrió fejlettségi szintjét. Ezek az emberek egy percre sem képesek koncentrálni.”„És mi a helyzet a tudósokkal?” – kérdeztem. „Ők sem képesek a

koncentrációra?”„Nem, még a tudósok sem tudják, mit jelent valóban koncentrálni. Az a

koncentráció, amiről én beszélek, egészen más dolog, egyfajta képesség, egy imaginációs kép bizonyos időre szóló megrögzítése a tudatban anélkül, hogy közben bármiféle más gondolat megzavarná ezt az állapotot. Ezt pedig nem könnyű megvalósítani! Sokan a tudósokra is azt mondják, hogy koncentrálnak, de az ő koncentrációjuk csupán az a fajta, mikor egyik gondolat követi a másikat, de közben egyik sem rögzül, a figyelem nem irányul egyetlen pontra vagy képre. Ha a tudósok tudnák, hogyan kell igazán meditálni és abszolút megzavarhatatlanul, a figyelem legkisebb kihagyása nélkül koncentrálni, akkor a kreativitásuk azonnal a tízszeresére növekedne. Akkor megtapasztalhatnák, mi is az a – megismerési roham. Ennél érthetőbben nem tudom kifejezni azt az állapotot, amikor az ember egyetlen pillanatba sűrűsödve mindent megért, ami másoknak, a tudósoknak is, évek kőkemény munkájába kerül.”„De ha valaki elsajátítja ezeket a képességeket, méghozzá anélkül, hogy

közben spirituálisán is fejlesztené önmagát, akkor nem válik veszélyessé önmaga és mások számára is?” – vetettem közbe.„Természetesen igen. Ezért az emberek képzésekor nemcsak arra

fordítunk figyelmet, hogy miként fejlesszék ki lelki-szellemi erői

16

ket, hanem arra is, hogy a folyamatos önelemzés segítségével hogyan kerekedjenek felül egoizmusukon, és hogyan tisztítsák meg a tudatalattijukat az ártalmas gondolatoktól és vágyaktól.”Daskalos szerint a „normál” tudatállapotú, hétköznapi emberek egyfajta

félig hipnotikus, félig alvó állapotban élnek, teljesen mechanikusan. „Normál tudatállapotnak nevezem, amikor a figyelem a külső tárgyakra irányul, és közben az illető megfeledkezik saját belső valójáról.” Daskalos szerint a tudatosságnak eme hiánya – az eredendő önvalótól való elidegenedés – robotokká teszi az embereket, akik ezáltal a külső és leginkább ártalmas képzetek áldozataivá válnak. „Az emberek azt hiszik, hogy élnek, de ez valójában nem igaz rájuk. Csak akkor fognak ténylegesen életre kelni, ha felfedezik önmagukat, és ahelyett, hogy a testükkel törődnének, a kezüket és a lábukat mozgatnák, és efféle jelentéktelen apróságokra pazarolnák a drága idejüket, nos, ha ahelyett kihasználnák isteni örökségüket, a Tudatot, és mestereivé válnának a világnak!” – és hogy szavainak jelképes nyomatékot adjon, Daskalos ökölbe szorította a kezét, mint aki épp most ragadja meg a kínálkozó lehetőséget.„Nos, nekem hamarosan mennem kell,” – szólalt meg barátom, miután

eltöprengett Daskalos iménti szavain. „De előtte még szeretném elmesélni önnek egy ismerősöm felfedezését. Az illető a könnyek kémiai összetételét kutatva megfigyelte, hogy a mesterségesen előidézett, például hagymapucolás közben kibuggyanó könynyek vegyi kompozíciója eltér a bánatunkban hullatott könnyekétől. A bánat könnyeiben valódi méreganyagot tudott kimutatni, ami a hagyma kiváltotta könnyekből hiányzott. Nos, az ismerősöm elmélete a következő. Mivel társadalmunkban a férfiaknak nem szabad sírniuk, ha szomorúak, csak a nőknek, illetve mivel valószínűleg ez a méreganyag felelős a gyomorfekély kialakulásáért, ezért azt feltételezi, hogy a gyomorfekély előfordulási gyakorisága a férfiaknál magasabb lesz, mint a nőknél. A nők sokkal könnyebben ki tudják fejezni az érzelmeiket, s ezzel a méreg is könnyebben kiürül a szervezetükből, szemben a férfiakkal, akiknek »férfimód« illik viselkedniük. Ez persze egyelőre még csak elméleti feltevés, de úgy gondolom, talán önt is érdekelheti.”„Teljesen egyetértek a kollégája hipotézisével. Nagyon is jó nyomon

jár,” – felelte Daskalos, és rögtön hozzáfűzte saját álláspontját. „A könnyek, mondjuk úgy, egyfajta átlátszó vér. A sírás tehát hasonlít a vérzéshez. Tegyük fel, hogy valaki elvágja az ujját, és az vérzik.

17

A vér kémiai összetétele függeni fog az illető aktuális lelkiállapotától. Ha éppen megrázkódtatás érte, vagy haragos, vérképének kémiai jellemzői teljesen mások lesznek, mint ha nyugodt, békés körülmények között tesztelnénk őt. Hasonló ez ahhoz, mint amit az ismerőse a könnyek terén fedezett fel. Ráadásul el kell még mondanom, hogy mindez a többi testfolyadékra is igaz, nemcsak a könynyekre és a vérre, de a vizeletre és a nyálra is: összetételük az egyén kedélyvilágától függően változik. Hogy miért? Mert az anyagot az éteri energia kormányozza, ami lehet nyugodt és békés rezgésű, vagy dühtől vibráló. Tudok egy megtörtént esetről, amikor egy úgynevezett »rosszfiú« mérgében megharapta a társát, aki ettől vérmérgezést kapott. A dühkitörés hatására a nyál szó szerint méreggé változott. Amikor viszont mintát vettek a fiú nyálából, aki addigra már megnyugodott, nem tudták kimutatni a mérget. A nyál kémiai összetétele tükrözi az emberek, sőt az állatok lelkiállapotát is.”„Gondolom, Daskale,” – vetettem közbe – „ugyanez a helyzet az

agtasynavú, a szentelt vízzel is. Úgy tudom, néhány kutató azt állítja, hogy a szentelt víz vegyi összetétele is más, mint a közönséges vízé.”„Valóban. Ez is igazolja a gondolat hatását az anyagra. A víz tu-

lajdonképpen azoknak az elementáloknak a közreműködése révén változik meg, akiket mi emberek folyamatosan teremtünk, minden egyes gondolatunkkal.”„Elmagyarázná, kérem, mit ért pontosan »elementálok« alatt?” –

kérdezte barátom Daskalost.„Gyakorlatilag minden gondolat és minden vágy egyfajta lelkiszellemi

energiatöltet, amit a környezetünkbe sugárzunk. Amikor ezek az »elementálok« kikerülnek a külvilágba, formát öltenek és önálló életre kelnek. Az elementálok bárkit és bármit befolyásolni tudnak, ami azonos frekvencián rezeg azzal az illetővel vagy csoporttal, aki kivetítette őket. Éppen ezért az Igazság Keresőinek kötelessége, hogy az önelemzés és a megfelelő meditációs gyakorlatok segítségével csak és kizárólag jóindulatú elementálokat teremtsenek, olyanokat, amelyek üdvére vannak a többi embernek.”Daskalos hozzátette még, hogy az ember állandó összeköttetésben

marad az összes elementális lénnyel, akiket minduntalan teremt, és felelőséggel tartozik értük. Bármilyen gondolatunk vagy vágyunk legyen, vetítsünk ki magunkból bármilyen elementálokat, azok egyszer vissza fognak térni hozzánk, akár mostani életünkben, akár elkövetkező inkarnációink valamelyikében, így működik a Karma törvénye.

18

Ezután az elementálokról folytatott eszmefuttatás után barátom köszönetet mondott Daskalosnak, és szedelőzködni kezdtünk. De Daskalosnak még járt valami a fejében.„Professzor úr, mielőtt elindulnának,” – jegyezte meg játékosan,

mosollyal a szája szögletében, – „megengedné nekem, hogy vessek egy pillantást a lábára? Kyriacos említette, hogy egy kutya megharapta önt.”A barátom eleinte semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy

kikötözze a sebét. Kifejezetten idegesnek tűnt. De némi unszolásra végül csak letekerte a gézt. Daskalos leült mellé, és megkérte, hogy tegye a lábát az ölébe. Majd anélkül, hogy hozzányúlt volna a sebhez, Daskalos többször egymás után elhúzta a kezét a sérült terület fölött, s közben erősen koncentrált. Görög szavakat mormolt, mondván, hogy a seb rendbe jön, de egy vérrög aggasztja még, s most azt „dematerializálja”, nehogy a későbbiek folyamán szívelégtelenséget okozzon. Amikor végzett, megengedte a professzornak, hogy viszszakötözze a sebet. „A gyógyítás megtörtént,” – jelentette ki – „fertőzéstől nem kell tartani.” Majd barátom fejére tette a kezét, és pár percig éterikus energiát „árasztott” belé.Jól érzem magam, talán csak egy kissé kábának,” – mondta a barátom,

miután Daskalos befejezte a kezelését. „De hát máskor is kábán érzem magam, ha ovoshoz kell mennem,” – tette hozzá, és össze-rázkódott. Később elmesélte, hogy miközben Daskalos a feje fölött tartotta a kezét, egyfajta melegség árasztotta el a testét, de nem volt biztos benne, hogy csak képzelődik, vagy valóban valami energia áramlott át beléje Daskalos testéből.„Feltöltöttem magát az éteritásommal,” – mondta Daskalos ma-

gabiztosan. „A mesmeriánusok azt mondanák erre, hogy magnetizáltam önt. Ma éjszaka, alvás közben érezni fogja majd a hatását. Jobb lesz a vérkeringése. Feloldódott az a vérrög, úgyhogy most jól fogja érezni magát. De figyelmeztetnem kell,” – tette hozzá némi szigorral – „a mája nem a legjobb állapotban van. El van fertőződve. Kerülnie kellene az alkoholt!”Kollégám látszólag ügyet sem vetett Daskalos figyelmeztetésére, s

újabb kérdéseket intézett hozzá, mint aki meg sem hallotta az al-koholfogyasztási tilalmat.„Elmagyarázná, mit is csinált pontosan az imént? A lábammal. Hiszen

hozzá sem ért, továbbra is ott tátong rajta egy hatalmas lyuk, és maga azt mondja, hogy már meggyógyult?”

19

„Hát jó, elmagyarázom,” – felelte Daskalos határozott hangon. „Ha feltételezzük, hogy nem fertőződik el, előbb-utóbb, pár nap alatt, minden seb magától meggyógyul. De vajon mi okozza a gyógyulást? Valami a testen belül. Nevezheti éteritásnak, energiának, magnetizmusnak, Istennek, Szent Szellemnek, aminek csak akarja. Ez az, ami a gyógyulást előidézi, mondjuk, húsz nap alatt. Na mármost, ha én meg tudom kétszázszorozni ezt az energiát, és a rezgéseit a sebre összpontosítom, akkor a gyógyulási folyamat felgyorsul. Egyszerű matematika az egész,” – magyarázta fellelkesülten Daskalos. „Tulajdonképpen ez történik tehát, amikor egy gyógyítónak lehetősége van a beavatkozásra. A seb percek alatt begyógyulhat, természetesen csak ha a Karma törvényei szerint is engedély van rá.Amikor ránézek egy sebre, – folytatta – belelátok, belelátok a pá-

ciensembe – magába is. Ez azt jelenti, hogy az én énségemmel az ön bőrébe bújok, és bármi legyen is a testében, azt képes vagyok megvizsgálni. Amikor pedig az előbb becsuktam a szemem, láttam, hogy a lába meggyógyult. Gondolatban felépítettem egy egészséges láb mentális képét, kicseréltem a sebesülttel, és feltöltöttem éterikus életerővel. Akarati erőmmel arra összpontosítottam, hogy gyógyuljon meg a lába. Megalkottam a formát, egy ép láb mentális képét, és a sebesült helyére illesztettem.”„Próbálom felfogni mindazt, amit mond,” – közölte kollégám egy kis

szünet után. „Még csak nem is kétlem, hogy igaza van. Csak egy valamit hiányolok. Tudja, életem során volt már rá alkalom, hogy önhöz hasonlóakkal találkoztam, akik szintén azt hangoztatták, hogy náluk van az igazság. Név szerint William McDougalra gondolok, egy angol professzorra, aki filozófus, pszichológus és doktor is volt egy személyben. De említhetném akár Freudot is. Na mármost, ön abban különbözik tőlük, – persze még csak pár órája ismerem magát –, szóval, hozzájuk képest ön annyiban más, hogy az ön valóságról alkotott képe teljesnek tűnik. A németeknek van erre egy jó szavuk: Weltanscbauung. Ön átlátja az egész világot. Az egyik pillanatban még egészen egyszerű, hétköznapi dolgokról beszél, mint például a sebről a lábamon, de aztán hirtelen átvált a túloldalra, a mögöttesre, Istenre, és a többi. És ez az egész egy jól szervezett gondolati rendszert alkot. Bevallom, ezért csodálom magát, jobban mondva a szellemét, aki önben lakozik. Csodálom, hogy birtokában van ennek a Weltanschauuungnak. A problémám csak az, hogy ezzel már mások is rendelkeztek. Honnan tudhatnám akkor

20

én, szerény halandó, apró porszem Isten szőlőskertjében, hogy kinek van igaza?”Daskalos mosolygott, és eltöprengett barátom szavain. „Tisztelt

professzor úr, nem mondhatnám, hogy az ön által említett személyeknek nem volt igazuk. Igazuk volt. De az emberek mindannyian saját nevükkel felelnek a saját igazukért. Személyiségük és egoizmusuk gyakran összemosódik az igazságról alkotott elképzeléseikkel. Ez pedig helytelen. Én sosem állítottam magamról, hogy birtokomban lenne az igazság. Sőt, azt kell hogy mondjam, hogy mint emberi lények, a magunk korlátjaival, eleve csak relatív igazságokat ismerhetünk meg, magát az Igazságot nem! Csak az Abszolútum megnyilvánulását, az abból felfogható részeket érthetjük meg, magát az Abszolútumot soha, hiszen az túl van az emberi felfogóképesség határain. Ezért sem szabad soha megmásíthatatlan végkövetkeztetéseket hoznunk, mindig nyitva kell hagynunk egy kiskaput az esetleges korrekciókra. Semmiben sem lehetünk teljesen bizonyosak, találjunk bármit, vizsgáljuk azt bármilyen alaposan. Pedig higgye el, azok a realitások, amikről én beszélek, számomra még kézzelfoghatóbbak, mint ez az asztal itt előttünk, amit akár meg is tapogathatok,” – azzal Daskalos előrehajolt, és ujjaival megkocogtatta a kis dohányzóasztalt.„Azt hiszem, értem, mire céloz,” – felelte barátom lassan, mint aki

habozik, hogy mit is mondjon hirtelen, – „de tudja, az én intellektuális hagyományaim... és ne vegye sértésnek, én tisztelem magát... szóval, minket arra tanítottak, hogy mindig keressük az igazolhatóságot. Engedje meg, hogy egy újabb elméleti példát vessek fel ennek szemléltetésére: mondjuk, hogy adva van három kémikus, három különböző feltevéssel...”„Már hogy lehetne, hiszen mindegyiknek ott van a maga labora-

tóriuma,” – vágott a szavába nevetve Daskalos.„Látom, ön gondolatban már előttem jár. De vegyük a legegyszerűbb

kémiai képletet: rendeljünk egymás mellé két rész hidrogént és egy rész oxigént. Az egyik kémikus” – azzal barátom egy képzeletbeli tudósra mutatott Daskalos szobájának egyik sarkában – „azt mondja: »Két rész hidrogénből és egy rész oxigénből gáz keletkezik. « A másik kémikus” – s most egy másik sarok felé bökött – ”erre azt mondja: »Semmi sem fog történni, mert ezek az elemek nem lépnek kölcsönhatásba egymással.« Végül a harmadik megjegyzi:” – folytatta barátom, és a szobának egy harmadik sarkába

21

mutatott – „»Ha összeteszünk két rész hidrogént és egy rész oxigént, abból víz keletkezik.« Azzal rögtön ki is próbálják a dolgot a maguk kis laboratóriumában. Az első kémikus” – és ekkor újra az első sarok felé intett – „belátja, hogy tévedett, mert nem gáz keletkezik. De a másodiknak sem lesz igaza, aki azt jósolta, hogy semmi sem fog történni, mert az elemek igenis kölcsönhatásba lépnek egymással. A harmadik tudósnak lesz igaza, aki szerint víz keletkezik. Beigazolódott a feltevése.” A professzor külön kihangsúlyozta az utolsó mondatot. „Ezért van az, hogy amikor magát hallgatom, vagy bárki mástól olvasok valamit saját értelmiségi berkeimen belül, akkor fontosnak tartom az igazolhatóságot. Éppen ez a gond a láthatatlan szellemmel – azt nem lehet igazolni, legalábbis a legtöbben nem képesek rá. Persze tudom, hogy Földünkön rengeteg fontos dolog akad, ami szintén igazolhatatlan. Például, én most Cipruson vagyok. Azért utaztam ide, mert azt gondolom, nem helyes, hogy a szigeten élő törökök és görögök harcolnak egymás ellen. Van egy elképzelésem arról, hogy hogyan lehetne kibékíteni őket, és talán sikerül igazolnom az elméletemet. Röviden, pillanatnyilag ez a kérdés foglalkoztat, az igazolhatóság problematikája. Hadd legyen ez az utolsó kérdésem önhöz, és még egyszer szeretném leszögezni, hogy minden elismerésem az öné! Remélem, nem voltam túlzottan udvariatlan és nagyképű.” Azzal barátom hátradőlt a karosszékében, és várta, mit felel neki Daskalos.„Sokszor elmondtam már,” – felelte Daskalos – „most önnek is

elmondom: semmit se fogadjon el abból, amit mondtam, egyszerűen csak azért, mert én mondtam! Inkább jöjjön velem, és keressük meg együtt a válaszokat! Én csak a kezemet nyújtom az emberek felé. Semmit sem hiszek el csak azért, mert leírva látom, vagy mert ettől vagy attól a mestertől hallottam. Ezt a hibát senkinek sem szabadna elkövetnie. Mindennek utána kell járnunk magunknak is.” Azzal Daskalos még egyszer hangsúlyozta, hogy ő és a tanítványai az Igazság Keresőinek tekintik magukat, nem pedig hívőknek, s mint ilyenek, a valóság természetének lehető legszabadabb vizsgálatát támogatják. „A mi körünkben igyekszünk komolyan venni Krisztus figyelmeztető szavait: »És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.« (Jn. 8:32.)”„Daskale, az igazolhatóság akkor is nagyon fontos,” – szóltam bele a

beszélgetésbe – „több transzperszonális pszichológus kutatta már mélyrehatóan ezt a területet. A tudományban megvan a dolgok

22

hagyományos menete, ahogyan a feltevésektől eljutunk az eredmé-nyekig. Ebbe pedig beletartozik a visszaigazolás – a hasonló kutatásokat folytató tudósok leellenőrzik, hogy a megfigyeléseink megfelelnek-e a valóságnak, avagy csak a fantáziánk szüleményei.”„Pontosan,” – bólogatott Daskalos.„Érzékszervileg győződnek meg a dolgok valódiságáról!” – tette hozzá

sietve a professzor.„Az igazi mesterek, misztikusok és guruk” – folytattam a gondo-

latmenetemet – „valami ilyesmit mondanának: »Nézzék, ha önök a mi szemszögünkből szeretnék megtapasztalni a világot, akkor keresztül kell menniük egy szigorú képzésen, hasonlóan egy fizikaprofesszorhoz, aki szintén hosszas tanulmányokat folytat annak érdekében, hogy elsajátítsa a fizika törvényeit. Ha tehát önök hajlandók követni az általam előírt lépéseket,« – mondaná a mester – »akkor a kívánt eredményre juthatnak.« De ha valaki nem végzi el ezt a speciális tréninget, akkor nem szerezheti meg a szükséges tapasztalatokat. Ezért a különböző értelmiségi hátterű emberek gyakran nagyon nehezen értik meg egymást, mint ahogyan azt ma mi magunk is megfigyelhettük. A gyakorló misztikus megelégszik a valóság megegyezésen alapuló megerősítésével, azzal a hasonló típusú eredménnyel, amire a hosszú kiképzés során, bizonyos gyakorlatok előírásszerű végzésével tesz szert. De a misztikusok módszerei – szemben a tudományos kutatókéval – mégis csak az élményekre, nem pedig a laboratóriumban igazolható kutatási tapasztalatokra épülnek.”„Nagyszerű,” – kiáltott fel Daskalos, akit láthatóan lenyűgözött

hosszúra nyúlt eszmefuttatásom. „De hadd jegyezzem meg, Kyriaco, hogy azok is, akik nem követték feltétlenül egy szigorú képzés menetét, képesek észlelni a mesterek tetteinek kihatásait, és ezekből levonhatják a megfelelő következtetéseket. Mit gondolsz, mivel magyarázható, hogy oly sok orvos található a körünkben? Nos, ők is szemtanúi voltak a gyógyításoknak, láttak ezt-azt, s ez elég bizonyíték volt nekik. Amint azt már mondtam, a mi módszereink is tudományosak, csak a laboratóriumunk tágabb: mi magunk vagyunk azok, beleértve a durva anyagi testünket is. Teljesen mindegy, hogy valaki ciprusi, amerikai, angol vagy japán, ha ugyanazokat a gyakorlatokat végzi, ha ugyanazokat a formulákat használja, ebben a laboratóriumban – azaz önmagunkban – ugyanazokra a relatív igazságokra fog bukkanni, mint bárki más. Az pedig kifejezetten boldogsággal tölt el minket, ha saját kutatásaink alapján megál

23

lapítjuk, hogy az általunk használt vagy felfedezni vélt formulák megegyeznek azokkal, amelyeket olyan nagy mesterek tartottak kö-vetendőnek, mint Krisztus vagy Buddha!”Kollégám augusztus vége felé hagyta el Ciprust. Három hónap múlva

arról értesített, hogy sajnálatos módon fertőző májgyulladást kapott. Én, mivel addigra teljesen megfeledkeztem a Daskalosszal folytatott beszélgetésünk részleteiről, válaszlevelemben csak együttérzésemről biztosítottam őt, de egy árva szóval sem említettem, hogy Daskalos bizony előre figyelmeztette a fenyegető problémára. Következő levelében ő maga emlékeztetett hát az esetre: „Be kell vallanom neked valamit a hepatitisemmel kapcsolatban. Legutóbb, amikor beszámoltam a rossz hírről, szándékosan nem kérdeztelek, látni akartam, hátha neked is magadtól ugyanaz jut legelőször az eszedbe, ami nekem, de nyilván nem ez történt. Lehet, hogy csak az emlékezetem csal, de mintha Daskalos első megjegyzése az lett volna, miután megvizsgált engem, hogy vigyázzak a májammal, mert el van fertőződve. Emlékszel-e ilyesmire? Persze nem valószínű, miért is emlékeznél erre a jelentéktelennek tűnő epizódra, lehet, hogy jómagam is csak képzelődöm. De ha mégis mondott volna ilyesmit, nos, akkor az figyelemreméltó észrevétel volt, ugyanis az orvosom szerint ennek a májbetegségnek a lappangási ideje akár hatom hónap is lehet, és ez esetben Daskalosnak igaza volt. Emlékszem, mintha egyszer magamban kinevettem volna valamiért, amit mondott, olyannyira képtelenségnek tűnt akkor az állítása.”Szerencsére annak idején magnószalagra rögzítettem a Daskalosszal

folytatott beszélgetésünket, így most csak készítenem kellett a felvételről egy másolatot, és úgy postáztam a kazettát, hogy bejelöltem rajta azt a helyet, ahol Daskalos említést tesz barátom májáról. Pontosan úgy történt minden, ahogyan azt Daskalos előre jelezte: a májgyulladás nem volt igazán komoly, úgyhogy a következő nyárra a kollégám teljesen felépült betegségéből, és folytatni tudta Cipruson a béke érdekében tett erőfeszítéseit. Amikor újra találkoztunk a szigeten, az egyik leghőbb vágya volt, hogy meglátogathassa „a gyógyítót”.Miután leültünk, hogy megigyunk egy csésze kávét, ahogyan az már

Daskalosnál szokássá vált, barátom rögtön a tárgyra tért, és a betegségéről kezdett beszélni.„Szeretném elmesélni a múlt év során öntől szerzett tapasztalataim

eddigi eredményeit. Annyi mindenkivel találkozik, talán már

24

nem is emlékszik, tavaly mint közönséges érdeklődő jártam önnél, mivel Kyriacos azt állította, hogy ön esetleg tud segíteni a lábsérü-lésemen. És valóban, a lábam azóta rendbe is jött. De ugyanakkor említett még valamit, nevezetesen a májammal kapcsolatban, mégpedig azt, hogy fertőzött. Akkoriban elengedtem a fülem mellett ezt a megjegyzését. Nem sárgultam be, és nem mutatkoztak rajtam egyéb tünetek sem.”„Pedig én láttam,” – mondta Daskalos.„És igaza is lett,” – felelte a professzor, és szavainak nyomatékaként

Daskalosra mutatott. „Említettem az orvosaimnak, hogy mit mondott, és ők el voltak képedve, fel nem foghatták, maga honnan tudta előre, mi fog történni velem. Egyelőre ugyanis nincs olyan orvosi műszer, amivel előzetesen ki lehetne mutatni az efféle problémát. De a vírusnak már valóban bennem, a májamban kellett lennie, amikor önnél jártam, mert az orvosaim szerint a betegségnek hosszabb lappangási ideje van, mielőtt tünetileg is megjelenne.”„Pontosan így van,” – felelte Daskalos.„És ön már a lappangási periódusban észlelte a hepatitis lehetőségét?”„Tudtam, hogy el fogja kapni,” – helyesbített Daskalos. „Én nem

lehetőségről beszéltem. Egyszerűen el kellett kapnia a betegséget.”„Nos, orvosi szempontból mára teljesen meggyógyultam. Ujabb és

újabb vérvizsgálatokat folytattak, egészen addig, míg újra normálisnak nem találták a véremet. Amíg fertőző májgyulladásom volt, az orvosok megtiltották, hogy bizonyos dolgokat tegyek, tilos volt például alkoholt fogyasztanom, és így tovább. De ma már újra azt csinálhatok, amihez csak kedvem van, úgyhogy valóban úgy érzem, hogy meggyógyultam.”„Igen, igen, tényleg teljesen felépült,” – hümmögte Daskalos a

gondolataiba merülve. „De a vírus ott maradt a szervezetében, és bár ön immúnissá vált a betegséggel szemben, mást még megfertőzhet vele.”„Már elnézést kérek, de azt hiszem, az orvosok ezúttal nem értenének

egyet önnel,” – felelte a barátom, és kényelmetlenül mocorgott a karosszékében Daskalos ominózus kijelentésének hallatán.„Hát akkor nem értenek egyet,” – hagyta rá Daskalos, s hangjába némi

huncut irónia vegyült. „Én csak azt mondom, hogy ha a vére valaki másnak a vérével érintkezik, akkor átviheti rá a betegséget.”

25

„Nézze, én nem vagyok orvos,” – erősködött a professzor – „de amit ön állít, azt az én orvosaim akkor hangoztatták, amikor még fennállt a hepatitis. Most viszont már azt mondják, hogy megszűnt a probléma. Azaz többé nem kell attól tartanom, hogy másokat megfertőznék.”„Azt mondták?” – kuncogott Daskalos, de aztán visszatért mély tónusú

hangjához. „A vírus ott lappang önben. Ha egyszer elkapta, örökre a hordozója marad. Ezt jól jegyezze meg! Ha elmenne egy vérátömlesztésre, és megvizsgálnák a vérét, az orvosok is felfedeznék a passzív fertőzést. Az, ami egyszer a vérébe került, sosem pusztul ki onnan többé. Elképzelhető, hogy maga közben immúnissá vált a betegségre, lehet, hogy tökéletesen egészségesnek néz ki, de higgye el, attól még a vérével átörökítheti másokra.”„Azt akarja ezzel mondani, Daskale,” – próbáltam tisztázni a helyzetet –

„hogy csak vérátömlesztés esetén áll fenn a fertőzés veszélye?”„Csak a vérével adhatja át a betegséget,” – erősítette meg előbbi állítását

Daskalos.„Most, hogy mondja, az orvosok valóban azt mondták, hogy soha többé

ne adjak vért senkinek!” – kiáltott fel izgatottan a barátom, ahogy eszébe jutott a dolog.„Úgy van,” – szólt Daskalos – „pontosan ezt próbáltam az előbb

elmagyarázni önnek.”„Óh, igen, igen,” – hebegte a professzor, akit láthatóan lenyűgöztek

Daskalos orvosi ismeretei. Miután ily módon szerencsésen helyreállt Daskalos szavahihetősége, kollégám Daskalos ismereteinek szokatlan módozatairól szeretett volna újabb adalékokat megtudni. Daskalos mosolygott, és belekezdett a válaszadásba.„Hogy mit honnan tudok, azt elég nehéz lesz elmagyaráznom, de azért

megpróbálom. A dolog több év gyakorlást, koncentrációt és meditációt követel. Talán egy egész élet is kevés efféle képességek kifejlesztéséhez, pedig a lehetőség mindenkiben benne szunnyad. Én jelenleg ott tartok, hogy képes vagyok önre koncentrálni, és behatolni a testébe, mint a röntgensugarak. Azt hiszem, gyakran még jobban is belelátok az emberekbe, és ezáltal jobban fel tudom mérni az egészségi állapotukat, mint a röntgen! Minden szervnek megvan a maga sajátos színe – a tüdő, a szív, a hasnyálmirigy, és így tovább, mindegyik jellegzetes, élénk fényt sugároz magából, amiből meg tudom állapítani, ha valami baj közeleg. Az ön fertőzését is az aurájában láttam,” – magyarázta Daskalos, és hozzátette, hogy

26

mielőtt egy betegség megjelenne durva anyagi szinten, előtte már a fizikai test éterikus másán is megmutatkozik, ami formáját tekintve szinte azonos a fizikai testtel. Az éterikus más az az energiamező, ami minden durva anyagi testet életben tart. E nélkül nem létezhetnének élő szervezetek.„El tudnád magyarázni még részletesebben az adott esetet?” – kérdezte

Emily, a felségem, aki aznap szintén velünk tartott. „Hepatitist diagnosztizáltál, májgyulladást, pedig számtalan egyéb betegség is szóba jöhetett volna, nem igaz? Meg tudnád mondani pontosan, miből jöttél rá, hogy a professzor májával van a baj? A színek segítettek? Vagy valami más?”„Igen, a színek. Amikor tavaly megvizsgáltam a professzor úr lábát, és a

testén belülre koncentráltam, a májban észrevettem egy aprócska barna pöttyöt, ami érintette az epét. Tapasztalatból tudom, hogy ez közelgő betegséget jelent. Még azt is meg tudtam állapítani, hogy a kórokozó egy ausztrál vírus volt. Tudjátok, minden vírusnak megvan a maga egyedi alakja. Én pedig az olyan dolgokat is látom, amiket más mikroszkóppal sem lenne képes, mert akkorára nagyítom, amekkorára csak akarom, vagy amekkorára szükséges ahhoz, hogy megvizsgálhassam. Az alakjukból pedig már könnyedén rájövök, mifélék. Az én ismereteimmel összevetve a tudósok nem túl sokat tudnak ezekről a vírusokról, igaz?”„Valóban, attól tartok, hogy igaza van,” – szólalt meg az addig

gondolataiba mélyedt professzor.„Amikor magára koncentrálok,” – folytatta Daskalos – „amit látok, azt

saját magamon látom. Tükörré változom, ami önt tükrözi. Mi ez a tükör? A megtisztított Tudat. Meditációs és koncentrációs gyakorlataink mind arra irányulnak, hogy a bennünk szunnyadó képességeket kifejlesszük. Tegyük fel, hogy ön idead nekem egy fényképet valakiről, aki Amerikában él. Azáltal, hogy megérintem a fotót, kapcsolatba kerülök az illető aurájával. Eggyé válók vele. Önmagamban látom azt, amire koncentrálok, tükörré változom, ami bármit visszatükröz, amivel kapcsolatba lépek. Ez egy újfajta képesség, bár a csírái minden emberben megtalálhatók, s a távoli jövőben az egész emberiség kifejleszti majd. Már csak az a kérdés, hogy minek nevezzük? Attól tartok, egyelőre nincs még rá megfelelő kifejezésünk.”„Mit szólna az érzékeken túli érzékeiéihez?” – próbálkozott Emily.

27

„Lássuk csak, érzékeken túli érzékelés,” – ízlelgette a szavakat Daskalos, de aztán csalódott grimaszt vágott. „Túl sok benne az »érzékelés«, ami miatt mintha az egész a fizikai testhez kötődne, az érzékszervekhez. Mondtam, hogy egyelőre nincs rá jó szó. Ez a képesség ugyanis nem a testhez, hanem a szellemhez kapcsolódik! Mindaddig, míg az ember nem ébred rá önnön énjének szellemi valójára, amíg csak testi mivoltáról van fogalma, addig nem képes kifejleszteni ezeket az erőket. Ezek a képességek túl vannak a durva anyagi testen. Mint mondtam, a megtisztított Tudatról van szó, ami egyfajta tükörként funkcionál. Az ember eggyé válik vele, és azt tükrözi vissza, amire éppen koncentrál.”

28

Örültek és misztikus beavatottak

Egy héttel később, miután a barátom hazautazott az Egyesült Alla-mokba, felkerestem Daskalost. Késő délután volt, amikor a házához értem. Iacovosszal, egyik fiatal tanítványával együtt találtam rá. Leültünk beszélgetni, és egyszer csak hirtelen egy húszas évei közepén járó férfi rontott a házba. Hisztérikusan üvöltözött képzeletbeli ellenségeivel, akik állítólag összeesküvést szőnek ellene, és az életére törnek. Neveket is emlegetett, köztük Ronald Reagent és más világnagyságokat, meg az amerikai CIA-t.Daskalos nyugodtan, türelmesen végighallgatta őt, míg a hívatlan

látogató bele nem fáradt az ordítozásba. Akkor Daskalos azt tanácsolta neki, hogy a nyilvánosság előtt ne viselkedjen így, mert még őrültnek hiszik. „Ha bármikor ilyesmiről szeretne beszélgetni, jöjjön el bátran énhozzám,” – javasolta a betolakodónak.Miután a férfi ígéretet tett arra, hogy legközelebb óvatosabb lesz, szó

nélkül beszállt vadonatúj Volvójába, és elhajtott. Daskalos rögtön arra kérte Iacovost, hogy menjen be a Szentélybe, gyújtson meg egy gyertyát, és „burkolja be” az illetőt áttetsző fehér fénnyel, nehogy valami baleset érje az úton ilyen lelkiállapotban.„Próbáljuk megmenteni szegényt, nehogy elmegyógyintézetbe

kerüljön,” – mondta Daskalos. „Kiváló matematikus, és egyébként minden más téren teljesen normális. De időnként rohamszerűen rátör ez az őrület, és emiatt az állása is veszélyben forog.” Azzal Daskalos magyarázni kezdte nekem, mit is jelent őrültnek lenni.

29

„Figyeld meg, hogy egyes őrülteknél – vagy ahogy a pszichiáterek hívják őket, skizofréneknél – gyakran tapasztalni a rosszindulat jelét, ami azonban az ő esetükben nem más, mint a rajongás eltorzult formája. Az ilyen emberek kóros hazudozóknak tűnnek, mert nem képesek különbséget tenni a valóság, és saját fantáziaszüleményeik között. Hogy egy konkrét esetet említsek, amit Iacovos is jól ismer, van egy férfi, akit pillanatnyilag az a bátyja gondoz, akinek korábban gerinctörése volt. Szóval ez az illető – egyébként karate-bajnok – mellém szegődött és kezdett rendszeresen látogatni. Hogy miért karatézott? Mert az agresszivitás beépült a viselkedésébe, gyermekkora óta hordott álarcának része volt. A bátyja elmesélte nekem, hogy már fiatalon is meglehetősen verekedős volt, s még élvezte is, ha bánthatott valakit. Valószínűleg előző inkarnációiból hozta magával ezt a hajlamot. A rajongás és a gyűlölet összekeveredett a tudatában. Az ilyen emberek szeretik megalázni azokat, akiket szeretnek.”Úgy döntöttem, elkezdem megfigyelni a fiút. Régebben, miután

megvert valakit, idejött hozzám, és eldicsekedett a hőstettével. Egyszer, még a hadseregben, megütötte az egyik dandártábornokot, és Isten tudja, mi történt volna vele, ha mi nem avatkozunk közbe!Többször is megkérdezte tőlem, hogy járhatna-e az óráimra, de én

nemet mondtam neki. Nem volt megfelelő egészségi állapotban ahhoz, hogy felvegyük őt a köreinkbe. Ő mégis fűnek-fának azzal dicsekedett, hogy a tanítványom, és hogy mindenféle titkokat tanítottam meg neki. Később azt a pletykát terjesztette rólam, hogy azért nem akartam a tanítványomul fogadni őt, mert félek tőle, attól, hogy ellesné a tudományomat. így próbálta kifejezni felém irányuló rajongását, de én nem vettem róla tudomást.Erre képzeld, mit művelt? Egy alkalommal el kellett utaznom itthonról,

s ő ezalatt betört a házamba. Felment az emeletre, a hálószobámba, és iszonyatos felfordulást csinált. Leakasztotta a falról a Szent Szűz ikonját, és a földhöz vágta. Széthajigálta a könyveimet, felborította az éjjeliedényemet, a szőnyeget az ágy köré tekerte – alig lehetett ráismerni a szobámra! Amikor hazaértem, egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán Iacovos akart megviccelni így, de aztán beszéltem vele, és rögtön kiderült, ki volt a tettes. Később észrevettem, hogy bizonyos tárgyak eltűntek, például egy arany toll, amit ajándékba kaptam egy barátomtól. A kupakja viszont megvolt, ott hevert pontosan az ágyam melletti asztalka közepén, mintha csak ezzel akarta volna jelezni: »Én vittem el!«

30

És ez még mind semmi! – mennydörögte Daskalos. Az egész falut körbejárta, hogy elhíresztelje rólam, hogy homoszexuális vagyok, és a szeretőmnek szerettem volna őt, de ő visszautasított. Feltételezem, ha a betörésének a híre eljutott volna a rendőrségre, vagy az orvosok tudomást szereztek volna róla, akkor a bolondok házában köt ki. Egy szép napon épp a bankba tartottam, amikor útközben találkoztam vele. Megálltam, és a szemébe néztem. Mozdulni sem tudott. Próbált ugyan mondani valamit, de egy árva hang sem jött ki a torkán. Teljesen lebénult előttem. Végül megsajnáltam, és hagytam, hadd menjen!Pár nap múlva visszajött hozzám, és a következőket mondta: »Téged

akarlak! Tudom, hogy te is akarsz engem!« Mire én azt feletem: »Te őrült vagy, fiacskám! Eredj innen!«„„Almai voltak,” – mondta most Iacovos, aki láthatólag minden részletét

ismerte az esetnek.„Többször is megjelentem neki álmában, mint homoszexuális, akinek az

ismerőseivel van viszonya. Ebben az álomvilágban élt, egy téveszmének a fogságában.”„De valóságosan hitt ezekben az álmokban,” – hangsúlyozta Iacovos.„Óh, igen,” – folytatta Daskalos. „Néha nem hajlandó meghallgatni

sem, ha hozzá beszélek. Iacovost is gyűlöli. Nem lepne meg, ha egyszer megtámadná őt.”„Miért, mit tett ellene Iacovos?” – kérdeztem.„Semmit. Csak irigyli őt. Ha nem segítek ezen a fickón, valószínűleg a

diliházban köt ki. De a magam módján mindent megteszek érte.”„Mit és hogyan?”„Megfelelő elementálokat küldök neki a távolból, hogy észhez térjen.

Egyszer jól megverték, de elvonszolta magát a házamig, és a segítségemet kérte. Amikor észrevette Loizost, aki éppen velem volt, úgy nézett rá, mint egy közönséges bűnözőre. »Na mi az, lecserélted a szeretődet?« – kérdezte. Segítettünk neki levenni az ingét. A teste tele volt horzsolásokkal, és négy vagy öt csigolyája elmozdult a helyéről. Lefektettük a padlóra, és Loizos segítségével meggyógyítottam őt. Ez úgy délután négy-öt óra tájt lehetett. Utána értésére adtam, hogy ne kerüljön többet a szemem elé. Hatékonyabban tudok dolgozni rajta, ha távolabb van tőlem. De hajnali egykor arra ébredtem, hogy valaki zörget az ajtón. Lejöttem, hogy

31

megnézzem, ki az. Megint ő volt, kenyeret kért. »Éhes vagyok,« – mondta – »tegnap óta egy falatot sem ettem!« A ruházatából ítélve azóta nem járt otthon, hogy tőlem elment. Már éppen el akartam zavarni, amikor Yohannan atya közbeavatkozott. Ott állt ez a fickó az ajtóm előtt, hajnali egykor dörömbölt, hogy engedjem be, és a Mesterem azt mondta nekem: »Ne mérgelődj! Bánj vele kedvesen !« Pedig bármit odaadtam volna érte, csak hogy egyszer s mindenkorra elkotródjon végre a házamtól!”„Úgy hallod Yohannan atyát, mint egy hangot?” – kérdeztem közbe.„Érzem őt, beszél hozzám. Igen, hallom a hangját. Na szóval, volt itthon

egy fél kenyerem, három tojás, némi kolbász és szalonna. Ezeket megsütöttem neki. Úgy falta fel az egészet, mint aki még sosem evett! Aztán odasétált a hűtőszekrényhez, és nemes egyszerűséggel kiszolgálta magát: ivott egy kólát. Amikor végzett az evéssel, a következőt mondtam neki: »Ide figyelj, cimbora! A cselekedeteid számomra értelmetlenek. Nem akarok bajba kerülni miattad, ráadásul a jelenléted sem kívánatos. Kérlek, a jövőben próbálj meg elkerülni, és ne zavarj folyton!« Mielőtt elment volna, megragadta a kezemet, és vadul csókolgatni kezdte. És képzeld, mit mondott? Azt mondja: »Nagyon szeretlek!« »Én viszont jobban szeretném, ha nem szeretnél, és békén hagynál végre!« – válaszoltam. Erre még egyszer megismételte, hogy nagyon szeret, és elment. Biztos vagyok benne, hogy tényleg érzett irántam valamit, de az inkább a következő volt: »Tönkreteszem őt, aztán amikor már mindenki más elhagyta, észre fogja venni, hogy csak én törődöm vele igazán!« Mindig is volt ehhez hasonló problémám bizonyos emberekkel. Többször is megpróbálták már lerombolni a tekintélyemet annak érdekében, hogy kisajátíthassanak maguknak. Egy ilyen ember a rajongásig szerethet, de ha azt látja, hogy mások is a közelemben vannak, bármit megtenne azért, hogy megmérgezze a kapcsolatunkat. Mindent elkövet, hogy megszégyenítsen, hogy a sárba tiporjon, és a saját tulajdonának kiáltson ki. Hat ilyen esetem is volt már olyan személyekkel, akik egyébként teljesen normálisak. Ha egy ideig megfeledkeztem róluk, és nem figyeltem oda eléggé, biztosan tettek valami őrültséget csak azért, hogy újra velük foglalkozzam. Talán neurotikusoknak, vagy skizofréneknek kellene hívnunk az ilyeneket? A török megszállás óta épp elég nehéz egyetlen épeszűt is találni Cipruson...”

32

„Még mi is őrültek vagyunk egy kicsit!” – nevetett Iacovos.„Hát persze, hogy azok!” – tódította Daskalos. „Egy kicsit szadisták,

egy kicsit mazochisták, egy kicsit skizofrének.”„Inkább egy kicsit neurotikusak, nem igaz, Daskale?” – kérdeztem én is

nevetve.„Miért, mi a különbség egy neurotikus és egy skizofrén között?” –

kérdezett vissza Daskalos, s a pszichiátriai szóhasználattól az arca gunyoros grimaszba rándult.„Nos,” – próbáltam visszanyerni a komolyságomat – „a skizofrének

hangokat hallanak.”„Miért, mi nem?” – csapott le rám azonnal Daskalos, és hangos

hahotázásban tört ki.Azt vettem észre, hogy Daskalos mindennapjainak legjavát az efféle

pszichiátriai esetek kezelése töltötte ki, és újra meg újra csodálattal adóztam sikereinek, amiket a legjobb amerikai elmeorvosok is megirigyelhettek volna. A két fenti példa mindenesetre jó alkalmat szolgáltatott arra, hogy részletesebben is megvitassuk az elmebetegségek természetét, ugyanis mint szakmabelit, különösen foglalkoztatott ez a téma. A maine-i egyetemen tartottam egy kurzust az elmebetegségek szociológiai vonatkozásairól, és saját tanulmányaim alapján tisztában voltam vele, hogy maga az „elmebetegség” szó mennyire meghatározhatatlan, hogy értelmezése micsoda vitákat vált ki szakmai körökben. Maguk a specialisták is csak nehezen jutnak közös nevezőre a gyengeelméjűséget, és különösen a skizofréniát illetően. Egyre több az úgynevezett „anti-pszichiáter”, akik a hagyományos elmegyógyászat állításaival szembehelyezkedve fennhangon hirdetik, hogy a gyengeelméjűség alapvető természetéről szóló ismeretek tárháza a középkor óta szemernyit sem növekedett, és hogy a tudományos szakkifejezések csak arra jók, hogy kényelmesen meg lehessen bélyegezni velük az arra méltó műveletleneket. Daskalos láthatóan azoknak a táborába tartozott, akik osztották ezeket a nézeteket.„A pszichiáterek semmit sem tudnak arról, hogy mi az elmebetegség,” –

mondta határozott komolysággal, úgyhogy Iacovosszal együtt feszülten figyelni kezdtük minden szavát. Daskalos hosszú elbeszélésbe kezdett.„Ahhoz, hogy megértsük az elmebetegséget, először is meg kell

vizsgálnunk a szokások kialakulását. Amikor valami bevésődik az ember tudatalattijába, próbál a felszínre törni onnan: addig igyekszik megismétlődni, míg nem tudatosodik. Hogy a saját nyelvünkre

33

fordítsam le a dolgot, ez azt jelenti, hogy valaki kivetít egy elementált, ami aztán egyszer csak visszatér a forrásához, hogy energiát merítsen az illető éterikus másából, és újra megerősödjön. Ebből lesznek a szokások és a rögeszmék, amik tudat alatt beíródnak a finomabb testekbe. Ha az elementálok rezgése túlzottan felerősödik, akár agykárosodást is okozhatnak. Ezek azok a következmények, amikkel általában az úgynevezett elmebetegségek és a skizofrénia járnak. Ha viszont a lélek és a szellem rezgése lecsillapodik, az agy is megnyugszik, és az egyébként gyengeelméjű illető normális embertársaihoz hasonlóan kezd viselkedni és gondolkodni. Megfigyelhető például, hogy az elmeosztályokon a súlyosan zavart személyiségeknek is vannak tiszta, tudatos pillanataik, de ez csak addig tart náluk, míg a tudatalattijukban újra be nem indul az örvénylés. Na mármost, tegyük fel, hogy egy ilyen ember meghal, és mi találkozunk vele a szellemvilágban. Ott is őrült lesz-e vajon? Nem! Kér-dezhetitek, hogy ez hogyan lehetséges, hiszen a zavaró rezgés része az öntudatos személyiségnek, amit a finomabb testek hordoznak Az egész személyiség zavaróan rezeg, de a fizikai test és az agy börtönén kívül mégsem tapasztalható bomlottság. A zavaró rezgések ugyanis önmagukban még nem vezérnek őrülethez. Az őrültség a fizikai agy és a napfonat, a solar plexus képtelensége arra, hogy kifejezésre juttassák a finomabb testek belső állapotait. Néha megfigyelhető, hogy mielőtt valakinek idegrohamai támadnának, előtte gyomorfájdalmakra panasz-kodik, összegörnyed, és hányni kezd. Az a rezgés ugyanis, ami kibillenti az egyensúlyából, a solar plexusból is kiindulhat.”„Azt akarod ezzel mondani,” – kérdezte Iacovos – „hogy minden

gyengeelméjű embernek biológiailag is károsodott az agya?”„Nem. Legalábbis nem feltétlenül. Egyszerűen csak arról van szó, hogy

a fizikai agy képtelen levezetni ezeket az intenzív rezgéseket.”„Ezek szerint ez az állapot bárkinél előfordulhatna?” – gondolkoztam

hangosan.„Természetesen igen. Hányszor lehettünk már szemtanúi, hogy valaki

hirtelen dührohamot kapott, és idegességében hebegni-habogni kezdett? Ilyenkor a fizikai agyuk felmondja a szolgálatot, és képtelenek megszólalni. Vagy hányszor kapnak az emberek agyvérzést, esetleg szívrohamot egy-egy hirtelen rájuk törő, intenzív érzelemhullámtól?”„Daskale, több tudathasadásban szenvedő beteg állította már, hogy

hangokat hall, amik kötekednek velük, és kínozzák őket. Mik ezek a hangok?” – kérdeztem.

34

„A skizofrének a szellemvilágból érkező hangokat hallják.”„Az egyik tanulmány szerint, amit nemrégiben volt szerencsém

olvasni,” – vetettem közbe – „a skizofrén személyiségek általában kétféle hangról számolnak be, egy gonoszról, aki gyötri őket, mint a kisördög...”„Ezek a negatív elementálok,” – szólt közbe Daskalos.„...és nagy ritkán egy jóindulatú hangról, aki megnyugtatja őket,” –

fejeztem be a mondatot.„Igen, ezek pedig az angyali elementálok. A skizofrén személy

felkészületlenül és akaratlanul lép a szellem birodalmába. Ehhez képest egy misztikus beavatott be tud lépni ugyanoda a meditáció segítségével.”„Csak nem azt akarod ezzel mondani,” – szóltam nevetve – „hogy van

egy olyan közös pont, ami összekapcsolja a nagy misztikusokat a közönséges őrültekkel?”„De igen,” – felelte Daskalos teljes komolysággal. „A beavatottak, ha

megnyitják a rezgések magasabb érzékelésének kapuit, azaz meghallják a hangokat, azokat teljesen uralni tudják. Továbbá a beavatottak képesek megkülönböztetni a durva anyagit a szellemi dimenzióktól. Ők nem keverik össze a kettőt, és mindkét világban könnyedén mozognak. Ugyanakkor egy tudathasadásos személy a zavaró körülmények hatására nyitja meg a magasabb érzékelés kapuit, s már el is veszett! A hangoktól teljesen összezavarodik, és ki van szolgáltatva azok kényének-kedvének, hiszen számára azok valóságosak! Hogy mi módon? Hallani annyit tesz, mint rezgéseket felfogni, amik a hallóidegen keresztül ingerként a fizikai agyba jutnak. Tulajdonképpen ezt a folyamatot nevezzük »hallás«-nak. Ugyanez a helyzet a »látás«-sal is. A rezgéseknek viszont nem feltétlenül kell külső forrásból eredniük ahhoz, hogy a hallóideg továbbítsa őket. Közvetlenül a lelki és szellemi világokból is származhatnak.”„Ha jól értem, akkor a skizofrének olyan elementálokkal kerülnek

kapcsolatba a magasabb világokban, amiket mások teremtettek.”„Pontosan.”„Tehát nem maguk a skizofrének vetítik ki ezeket az elementálokat?”„Néha előfordul, hogy ők maguk hozzák létre a hangokat. Ha valaki

megnyitja a fizikai és az éteri agyközpontok kapuit, azonnal hangokat fog hallani. A hangok, amiket egy őrült hall, nem hallucinációk – teljesen valóságosak, még akkor is, ha mások nem hallják

35

őket. Ha sikerül az illetőre ráhangolódni, más is meghallhatja ugyan-azokat a hangokat. Ugyanakkor be is lehet zárni a magasabb érzé-kelésnek ezeket a kapuit, s akkor a hangok elhallgatnak. A pszicho-lógusok néha elektrosokkot használnak erre a célra – tulajdonképpen ezzel zárják vissza a kapukat, illetve kapcsolják ki az elementálokat, akiknek ettől kezdve nehezebb lesz visszatérniük, és saját rezgéseiket érvényesíteni az illetőn.”Az elektrosokk hallatán elmeséltem Daskalosnak, hogy a modern

humanisztikus gyógyászatban a pszichológusok és a pszichiáterek már igyekeznek azt elkerülni, amivel Daskalos egyet is értett, mondván, hogy ezek a módszerek valóban embertelenek, arról nem is beszélve, hogy káros mellékhatásaik lehetnek a testre. Ugyanakkor kitartott amellett, hogy a végeredményük a magasabb érzékelés kapuinak bezáródása.„Daskale, te hogyan segíted gyógyuláshoz a skizofréneket?”„Pozitív elementálokat teremtek, amelyek ellensúlyozzák az ő

negatívjaikat. Egy alkalommal például, a megszállás idején volt egy katona, bizonyos Petros – egyébként Iacovos is jól ismeri őt –, aki az első sorokban harcolt a fronton. Sok gyilkolást és vérontást látott – legjobb barátjának a feje a szeme láttára robbant szét egy lövedéktől, másoknak a belei lógtak ki a testükből, vagy a végtagjaikat veszítették el. Petros beleőrült a látottakba, és egy időre elmegyógyintézetbe zárták. Mindenütt csak vért látott, ölest, mészárlást...”„Újra és újra azt látta, amit egyszer átélt,” – magyarázta közbevetőleg

Iacovos.„Úgy van. De olyan gyilkos képeket is látott, amiket mások ta-

pasztaltak, és hozzá továbbítottak telepatikusán. Amikor elkezdtem foglalkozni az esetével, a pszichoanalízist választottam terápiaként, azaz megpróbáltam a leikéből felszínre hozni és elemezni az őt kínzó eseményeket, hogy az ellenkezőjüket ültethessem el benne.”„Tudnál erre konkrét példát mondani?”„Amikor láttam a tudatalattijában a vérontás képeit, próbáltam

elmagyarázni neki, hogy amiket látott, azok nem olyan tragikusak, mint azt hiszi. Beszéltem neki a Karma törvényéről, és azt tanácsoltam, hogy megfelelő gondolatokkal és tettekkel irtsa ki magából az őt gyötrő elementálokat. Próbáltam rávenni, hogy ne ragadjon bele a múltjába, hanem koncentráljon inkább a jövőjére.”„Ha jól értem, pszichoterápiái kezeléseid arra épülnek, hogy általuk

megváltoztasd a páciensek életfelfogását.”

36

„Igen, ez is egy fontos módszer, de nem az egyetlen, amit használok. Petrosra például ezzel nem igazán tudtam hatást gyakorolni. Ezért pozitív elementálokat teremtettem a tudatomban, és azokat átültettem ő belé, miközben aludt. Aztán hagytam, hogy maga hozza meg a döntéseit, anélkül, hogy tudatában lett volna annak, hogy azok a döntések már az én külső közbeavatkozásomnak az eredményeként születtek meg benne. Próbáltam elfedni az emlékezetében azokat a területeket, amik az általa látottakat tárolták, és elméjét kibillentették az egyensúlyából. Azt hiszem, az, ami az emlékeiből maradt, mára legfeljebb álomnak tűnik a számára, mindenféle valóságalap nélkül. Ezt az egyet tudtam tenni Petrosért, de ezzel kimentettem őt a bolondok házából. E nélkül talán még most is bent csücsülne! Muszáj volt nála a feledés homályába burkolni a kínos incidenseket, amik megestek vele. De az efféle esetekben sajnos még így sem lehet teljes a gyógyulás. A seb begyógyulhat ugyan, de a heg örökre megmarad. A szomorúság egyszer s mindenkorra Petrosra ragadt. Lehet, hogy olykor boldognak és felszabadultnak tűnik, de az öröm csak átmeneti nála. De hát nem ugyanez a helyzet manapság az egész emberiség háromnegyedével?” – zárta le beszámolóját Daskalos.„Talán még többel is!” – próbáltam elviccelni a dolgot. Aztán arra

kértem Daskalost, mesélje el, hogy milyen jóindulatú elementálokat teremtett és ültetett át Petrosba.„Kicseréltem a gyűlölet és az ellenséges hadakozás elementáljait a

szeretet, a béke és a megértés elementáljaira,” – felelte Daskalos. „De ahhoz, hogy valaki megértse ezeknek az elementáloknak a jelentését, megfelelő körülményekre van szükség. Petros esetében gondolatilag olyan eseményeket idéztem elő, amelyek ellentétesek voltak az őt napközben és álmában kínzóakkal. Mit gondolsz, az Igazság Keresőinek mi másért kell gyakorolniuk a vizualizációt? A tudatos képalkotás pontosan azt a célt szolgálja, hogy erős és építő elementálokat tudjon létrehozni az ember, és azokat képes legyen kivetíteni, hogy átvegyék az uralmat a romboló elementálok felett!”„Azt mondod, képes vagy olyan szituációt előidézni gondolatban, hogy

azt a páciens szeretetként élje át?” – kérdeztem.„Nem én keltem a szeretet érzését – az az illetőn belül van. Én csak

olyan feltételeket teremtek, amelyek felszínre hozzák ezt az érzetet, és nem hagyják, hogy továbbra is észrevétlenül szunnyadjon az illető bensőjében. A szeretet minden emberben természeténél fogva benne rejlik! Én csak felébresztem bennük. Imaginációval megte

37

remtem azokat a jóindulatú elementálokat, amik az illető tudatalat-tijában működésbe lépnek.”„Hogy őszinte legyek, ezt már alig tudom követni...”„Hadd magyarázzam el! Tegyük fel, hogy valaki részegen hazatér és

megveri a feleségét. Ezzel mindenféle kellemetlenséget indít az útjára. Én próbálom megértetni vele, hogy amit tett, az rossz, hogy máskor nem kellene így viselkednie. Erre reagál valahogy. Aztán éjszaka álmában találkozik velem, és én a következőt javaslom neki: »A te helyedben én nem tettem volna ilyet. Hiszen az egész értelmetlen!« Tudod, az ember sokszor nem más, mint egy utánozó majom. Utánozza a jót és a rosszat. Ha úgy viselkedik, ahogy én ajánlottam neki, életének részévé válhat a jó cselekedet, anélkül, hogy észrevenné, hogy azt egy külső esemény tette számára lehetővé. így hasznára válik a dolog. Én megpróbálom őt eljuttatni oda, ahová én szeretném, aztán hagyom, hogy maga oldja meg a problémáját.”Daskalos azt mondta, néha előfordul, hogy egy elmeháborodott ember

lecsendesítését úgy oldja meg, hogy az illetőt kiemeli a testéből, és a pszichikai, más néven asztrális síkon kezeli őt, majd visszajuttatja a fizikai testébe. Hozzátette még, hogy az egész folyamatot többféleképpen is elő lehet idézni, de részletesebben már nem tért ki a módozatokra.Pár perc szünet után a következőkkel folytatta: „Ahhoz, hogy valakin

segíthessünk, az adott esethez, és az adott illetőhöz kell igazítanunk a kezelés módszerét és technikáját. Meg kell érteni, mitől »kattan be« az illető, és aszerint kell eljárni vele. Vegyük például Niciforos esetét, akit már úgyis ismersz.”Niciforos egy hatvan éves üzletember volt, akinek egyetlen fia az 1974-

es török megszállás első napjaiban tűnt el nyomtalanul. Daskalos kifejezetten figyelmes volt Niciforosszal, és az eset után hosszú ideig naponta látogatta őt. Először azt gondoltam, hogy régi jó barátok, és Daskalos egyszerűen csak élvezi az öreg társaságát. Szinte már elválaszthatatlanok voltak ők ketten. De aztán hamarosan rájöttem, hogy Daskalos látogatásainak a hátterében nem a társasághiány állt, még ha ő úgy is tett, hogy ezt a látszatot keltse. Valójában gyógykezelte Niciforost, aki meglehetősen goromba ember hírében állt, és a fia elvesztése óta csak tovább mélyült ez a jellemvonása. Általában a feleségén töltötte ki a haragját. Daskalos egyszer teljes komolysággal elmesélte nekem, hogy az eset

38

azért is bír különös jelentőséggel a számára, mert Niciforos felesége egyik korábbi inkarnációjában Daskalos édesanyja volt az ősi Egyip-tomban. „Ha más okom nem lenne rá,” – mondta bizalmasan – „akkor is tartozom neki annyival, hogy segítsek a férjén.”„Niciforos esetében nagyon türelmesnek kellett lennem. Le kellett

ereszkednem az Ő szintjére, hogy bármiféle hatást elérjek nála. Ha valaki hallotta volna, hogy beszélgettem vele, amikor egymás között voltunk, bizonyára sokkot kapott volna!” Daskalos ugyanis olyankor ugyanúgy káromkodott, mint Niciforos – szókincsük leginkább egy trágár kocsiséval vetekedett. „Ha segíteni akarsz egy őrültön, néha neked is úgy kell viselkedned, úgy kell beszélned, mintha magad is őrült lennél. Ha Niciforosszal úgy bántam volna, mint egy »Mester«, aki elítéli és magasról lenézi őt, semmi eredményt nem értem volna el nála.”Megkérdeztem Daskalost, ismeri-e R.D. Laing elméletét a tudat-

hasadásról, különösen ahogy azt legvitatottabb könyvében, A tapasz-taláspolitikájában kifejtette. Daskalos még sosem hallott Laingről, de amikor elmeséltem neki, hogy a szerző szerint a skizofrének azok, akik kapcsolatban állnak a Valósággal, legalábbis sokkal inkább, mint a normálisnak nevezett emberek, akkor úgy elkezdett nevetni, hogy az egész teste belerázkódott, s közben a fejét csóválta.Továbbá elmagyaráztam neki Laing gyógyászati módszerét, miszerint

az őrülteket hagyni kell, hadd tombolják ki magukat, remélve, hogy „utazásaikból” bölcsebben és kiegyensúlyozottabban térnek majd vissza. Laing szerint a pszichiáternek nincs is más dolga, mint megfelelő környezetet teremteni a páciens skizofréniás rohamainak kiéléséhez, anélkül, hogy gyógyszerekkel, vagy bármilyen más módon megpróbálná leállítani őket.„Ez egyáltalán nem biztonságos!” – mondta Daskalos komolyan.

„Előfordulhat, hogy a beteg így teljesen kibillen az egyensúlyából, és olyan mélyen behatol saját őrületébe, hogy onnan már nem képes visszatérni. Néha még kellemes is számára ez az állapot, hiszen ilyenkor megszabadulhat minden felelősségétől.”„Feltételezem, a dolog szellemi magyarázata az lehet, hogy az őrültek

csakrái túl korán, idő előtt felnyílnak, és az illető nem tudja kontrollálni az energiáikat.”„Pontosan így van.”„Szerintem pedig nem!” – ellenkezett Iacovos, aki gyakran lelte örömét

abban, hogy eljátssza a kisördög szerepét, pedig Daskalos

39

egyik legjobb tanítványának tartotta őt. „Úgy beszéltek, mintha az illúziók megtapasztalása egyenlő lenne a csakrák megnyílásával.”„És vajon mik azok az illúziók?” – kérdezte Daskalos szónokian.„Itt van például az az őrült matematikus,” – mondta Iacovos, heves

türelmetlenséggel a hangjában – „aki mindenkit azzal vádol, hogy homoszexuálisnak tartják őt. Mi alapján? Ezt magyarázd el nekem! Hát süket az az ember? Süket!” – hagyta helyben saját állítását.Daskalos viszont leszögezte, hogy hiba lenne az őrültek világát ennyire

illuzórikusnak tekinteni. „Én például tudom róla,” – célzott a matematikusra – „hogy sok-sok évvel ezelőtt, amikor még gyerek volt, egy homoszexuális zaklatta őt. Még ha végül tényleges tapasztalatokra nem is tett szert e téren, de látensen lehetett benne valamilyen hajlam, s amikor ez a felszínre akart törni, egy belső hang figyelmeztette őt. Érted, mit akarok mondani? Ezek nem illúziók.”„De az csak illúzió,” – ragaszkodott álláspontjához Iacovos – „ha valaki

azt képzeli, hogy ezeket a gondolatokat mások küldik feléje?”„A helyzet az, hogy a gondolatait ő maga küldte magának, a többieken

keresztül,” – magyarázta Daskalos.„Szerintem mégis inkább a többiek gondolkodtak róla úgy, mint

homoszexuálisról,” – jegyezte meg Iacovos.„Honnan veszed?” – kérdezte Daskalos. „Elvileg mindkét eset

fennállhatott volna: hogy más küldi felé ezeket az elementálokat, vagy hogy ő maga használja a másikat, kivetít rá egy elementált, ami aztán visszapattan rá az illető aurájáról.”Egy darabig elképedve hallgattam kettejük párbeszédét, aztán

kérdésemmel akaratlanul is másra tereltem a szót. „Azt akarod mondani, Daskale, hogy minden csak az elementálokon múlik?”„Minden,” – felelte nyomatékosan Daskalos.„Ezek az elementálok az elme szüleményei?”„Pontosan! Mint ahogy semmi sincs ok nélkül, úgy semmi sincs

elementálok nélkül sem! És hogy akkor honnan szedte össze ez a matematikus a homoszexualitás elementálját? Nos, lehet, hogy saját maga gyűjtötte be saját magának, de az is lehet, hogy a múltból hozta, vagy a környezetéből vette fel őket. Végül is nem számít, hogy volt, a lényeg, hogy az ember semmi olyat nem tapasztalhat, aminek a hátterében ne egy elementál húzódna meg.”Ezt követően legalább egy perc telt el néma csöndben, amíg Daskalos

egy almát rágcsált, amit az imént hozott neki Iacovos. Végül én szólaltam meg újra.

40

„Daskale, egyszer azt mondtad nekem, hogy már a születésed pil-lanatától fogva tudatosan éltél a szellemi birodalmakban. Ugyanakkor úgy nőttél fel, hogy senki sem akadt a környezetedben, akivel megoszthattad volna a tapasztalataidat, senki, aki vezethetett, irá-nyíthatott volna. Bevallom, azóta is csodálkozom, hogy ebbe nem őrültél bele és nem kerültél elmegyógyintézetbe!”„Voltak mestereim, csakhogy a »másik oldalon«, a szellemvilágban. Ők

utat mutattak, megmondták, mikor mit tegyek vagy mondjak.” Azzal Daskalos egy másik almát kezdett harapdálni, de közben folytatta mondanivalóját: „Szerencsére nem ártó szellemek hatása alatt álltam, akik kibillenthettek volna az egyensúlyomból. Az egyetlen baklövés, amit akkoriban elkövettem az volt, hogy beszéltem az élményeimről. Ettől még saját anyám is megijedt, és rimánkodott, hogy ilyesmiket ne emlegessek, mert még bolondnak hisznek az emberek.”Jól emlékszem például arra a napra, amikor megszülettem. Később,

amikor már nagykorú lettem, részletesen elmeséltem a szüleimnek születésem körülményeit. Teljesen megrökönyödtek, az apám egyszerűen csak legyintett rám, és azt mondta: »Mindig is furcsa voltál, fiam, a születésed pillanatától kezdve!« Azóta sem változott meg a véleménye rólam, – mondta Daskalos, és nevetésben tört ki. „Pedig emlékszem, a születésemkor ott voltam a mennyezet alatt, és mindent hallottam és értettem, amit beszéltek. Egyszerre voltam odafent,” – mutatott Daskalos a plafonra – „és egyszerre anyám hasában,” – bökött a köldökére.„Hogy emlékezhetsz a szülőszobai beszélgetésre? Honnan ismerted a

nyelvet?”„Hogy honnan? Nos, előző életemben orosz voltam, úgyhogy nem ez

segített! Közvetlenül a jelenlevők gondolataival tudtam kommunikálni, ezért nem is volt szükségem nyelvtudásra. Összhangban voltam a gondolatrezgéseikkel. Abban a pillanatban, amikor a világra jöttem és felsírtam, még mindig ott voltam a plafonon, de már az újszülöttben is. Fentről észleltem, hogy sírok, és jeleket küldtem lenti önmagámnak, hogy nyugodjak meg, mire a baba abba is hagyta a sírást.”Daskalos újra nevetni kezdett, és jobb kézzel megveregette a térdemet.

„Kinek is mesélhetnék efféle történeteket anélkül, hogy bolondnak ne néznének?Harmadikos iskolás koromban egyszer készületlenül mentem órára.

Nem csináltam meg a matematika házi feladatot, és az

41

előérzetem azt súgta, hogy a tanár velem akarja majd megoldatni a táblánál. A félelmem be is igazolódott. »Tanár úr, tegnap nem éreztem jól magam, és nem készültem el a házi feladattal,« – jelentettem neki, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy kimenjek a táblához. Akkor megéreztem egyik láthatatlan segítőm jelenlétét. Dominico atya volt az, ott állt mellettem, a jobb oldalamon. »Gyere, fiacskám, oldjuk meg azt a feladatot közösen!« – súgta lágyan a fülembe. Kiálltam hát az egész osztály elé, fogtam a krétát, és írni kezdtem. Dominico atya fogta a kezem, és ő vezetett az írásban. Egy percbe sem telt, kész volt a megoldás. A tanár persze értedenül találgatta, miért kellett azt állítanom, hogy tegnap nem készültem. Én meg bevallottam neki: »De tanár úr, nem én oldottam meg a feladatot, hanem Dominico atya, az egyik láthatadan segítőm,« – és odamutattam a levegőbe a jobbomon. »A te kicsodád?« Megismételtem, amit az előbb mondtam, mire a tanárom dühbe gurult. Azt hitte, nevetségessé akarom tenni őt az osztály előtt. Megragadott a fülemnél fogva, úgy vonszolt el az igazgatóhoz, aki szerencsére maga is látó volt, így miután végighallgatta a történteket, magához vont, és figyelmeztetett, hogy másoknak ne beszéljek arról, amiket látok és hallok. A többség mit sem sejt az effélékről, és még kórházba kül-denének. Viszont megígérte, hogy a szünetekben meglátogathatom, ő ad tollat, meg papírt, és neki azt írok le, amit csak akarok. Aztán gondosan tanulmányozta a műveimet. Nagyon jó volt velem.”Daskalos elmondta, hogy egész élete során láthatadan segítők tá-

mogatták őt a problémás helyzetek megoldásában. Egyszer még az is megesett vele, hogy szóló zongorakoncertet adott a Varázspalotában, a régi Nicosia egyik színházában. Akkoriban felsőéves gimnazista volt, és amikor rá került a sor, az egyik láthatadan segítője mozgatta az ujjait. Az előadás olyan virtuózra sikeredett, hogy a közönség felállva tapsolt és éljenzett.„Eltelt egy kis idő, mire rájöttem, hogy másoknak nincsenek az

enyémhez hasonló élményeik, hogy ők nem olyanok, mint én. De amint látod, a szellemvilággal való kapcsolattartás nem feltétlenül vezet paranoiához vagy tudathasadáshoz.”„De előfordult, hogy valaki azért őrültnek nevezett téged?”„Hát persze, többen is!”„És hogyan reagáltál erre?”„Egy szót se szóltam. Emlékszem, egyszer még gyerekkoromban

otthagytam a társaim és visszavonultam egy eukaliptuszfákkal benőtt

42

patakocska partjára. Ott játszottam a virágok természetszellemeivel, akik olyanoknak tűntek nekem, mint kisfiúk és kislányok. Később az egyik barátom megkérdezte, mit csináltam annyi ideig egyedül, mire én megmondtam, hogy »velük« játszottam, és rámutattam a természetszellemekre. »Kikkel?« Az osztálytársaim persze semmit sem értettek. Azt gondolták, elment az eszem. Egyszer aztán mentek, és jelentették az igazgatónak, hogy magamban játszok és beszélek.Szerencsém volt, hogy olyan mesterek vezettek, mint Dominico, vagy

Yohannan atya. Ők megtanítottak arra, hogy ne erezzem magam megbántva, hogy ne keseredjem el, és ne támadjak vissza. Azt javasolták, hogy az élményeimről ne beszéljek olyanoknak, akik nem megértők velem. Ha gonosz hajlamaim lettek volna, és ezek a láthatadan mesterek nem irányítanak, nagyon könnyen vonzhattam volna magamhoz rosszindulatú szellemeket és elementálokat. Abba tényleg beleőrültem volna!”„Azt akarod ezzel mondani, hogy ha valaki alacsonyabb szinten rezeg,

akkor nagyobb az esély arra, hogy pszichopatává váljon?”„Igen. Bevonzza a gonoszt. Például mit gondolsz, mi a kleptománia?

Nem más, mint egy »Ezt elveszem, ezt a magaménak akarom!« elementál. A kleptomániás egyszerűen nem tud uralkodni önmagán. Ahhoz, hogy megszabadítsa a negatív elementáltól, a gyógyítónak azzal ellentétes elementálokat kell teremtenie. Szóban vagy gondolatban az illető értésére kell adni, hogy a lopás nem szükségszerű. Meg lehet például kérdezni őt, hogy szeretné-e, ha tőle is ellopnának valamit. Amikor Jézus azt mondta, hogy ne kívánjuk mások tulajdonát, tulajdonképpen mást sem tett, mint elementálokat teremtett a tolvajlás ellen!”Már késő estére járt, Daskalos elfáradt, nagyot ásított. így aztán be-

fejeztük a beszélgetést, és megegyeztünk abban, hogy másnap újra ta-lálkozunk. Addig is volt időm, hogy átnézzem és rendszerezzem mindazt, amiről addig szó volt. A folytatásban Daskalos leghaladóbb tanítványa, s egyben önmaga mestere, Kostas is csadakozott hozzánk.Daskalos azzal összegezte az előző napi beszélgetést, hogy nemtetszését

fejezte ki a pszichiátria elmebetegségekre vonatkozó szakszókincsét illetően. Azt mondta, a pszichiáterek azért nincsenek tisztában azzal, hogy mi is az a skizofrénia, mert csak az eredményeket tanulmányozzák, de nem hatolnak bele az okokba.„Egyszer megkérdeztem egy jól ismert angol pszichológust, hogyan

jellemezné az Ujtestamentum gonosz elementáloktól szenvedő

43

alakjait. »Paranoid skizofrének« – válaszolta. »Úgy gondolja?« – kérdeztem.” Azzal Daskalos elkezdte felvázolni az elmebetegség különböző fokozatait a saját álláspontja szerint.„Először is, vannak, akik biológiai agykárosodásból, vagy sérülésből

eredően betegek. Aztán ott vannak azok, akik gonosz elementáloktól szenvednek. Tudjuk, ezek az elementálok hogyan teremtődnek, hogyan távolodnak el az illetőtől, és hogyan térnek vissza hozzá. Jézus néma és süket szellemeknek, nevezte ezeket a lényeket. A skizofrének túlnyomó többsége ilyen elementáloktól szenved; az sokkal ritkább, hogy valakit démonok vagy az elhunytak szellemei kísértsenek.Ha véletlenül egy halott ember szelleme belép egy élő testébe, abból

még nem feltétlenül következik, hogy az illető idegösszeomlást kap,” – tette még hozzá Daskalos.„Hogy lehetséges ez?” – kérdeztem.„Tegyük fel, hogy én meghalok, és mint szellem, csatlakozom

Iacovoshoz, Kostashoz, vagy akár hozzád. Alit gondolsz, mi történne? Kellemes ellazultságot ereznél, és folyamatosan rám gondolnál. Persze felmerül a kérdés, mi van akkor, ha egy halott bűnöző szelleme kötődik össze egy élő személy testével. Ez vajon nem okozna elmezavart? De igen. Viszont a szellem csak akkor csatlakozhat be, ha az illető vele egy hullámhosszon rezeg! Egyébként nincs engedély az összekapcsolódásra. Amikor például én előadást tartok, Yohannan atya gyakran teljesen birtokba veszi a testemet. Az előadás idejére az ő szuperintelligenciájával koordinálom magam, és közben határtalanul boldog vagyok. Vajon egy démon is csatlakozhatna hozzám? Soha! Senkinek sem kell attól tartania, hogy ártó szándékú szellemek szálljak meg, hacsak nem rezeg velük azonos hullámhosszon. A hasonló a hasonlót vonzza. Értitek már? Egy halott bűnöző szelleme csak egy élő bűnözőhöz csatlakozhat be, de bármi, amit az élő bűnöző elkövet, hajlam szerint benne van, és adott körülmények hatására elkövetné a megszállottságtól függetlenül is. De tudok például egy esetről, amikor egy elhunyt bűnöző szelleme beleköltözött egy élő bűnöző testébe, és megóvta őt attól, hogy elkövessen egy bűncselekményt. A halott szelleme emlékezett felakasztására, és segíteni akart az illetőn, aki éppen bűnözni készült. Ez a megszállottság tehát kifejezetten jól végződött. De még egyszer hangsúlyoznám, hogy az úgynevezett kriminálpszichiátriai betegségek az esetek többségében elementálok hatására

44

alakulnak ki, nem pedig amiatt, hogy az embert halottak szellemei vagy démonok szálljak meg!”„Mi a teendő tehát, ha elmebetegséggel állunk szemben? Először is meg

kell állapítanunk, hogy sérült-e a fizikai agy, az idegek, vagy az agysejtek. Egy magasan fejlett Igazság Keresője különböző színekkel még ez esetben is képes olyan feltételeket teremteni, amik elegendőek a teljes gyógyuláshoz. Hogy volt-e már erre személyes példám? Nem is Qgyl De azt sosem tudhatjuk előre, hogy sikerrel járunk-e. Néha a legreménytelenebb esetben is hihetetlen sikert lehet elérni, máskor pedig egy látszólag egyszerű ügyről kiderül, hogy semmi sem válik be a kezelésből. Az a fiatalember például, akit a minap láttál, többször is megjárta már a zártosztályt, és ott jó magaviseletet tanúsított. A saját maga által teremtett elementálok kínozták, mígnem egyszer úgy döntött, hogy abbahagyja az evést, és csak szőlőt volt hajlandó magához venni. Persze teljesen legyengült, de azóta visszatért a rendes táplálkozáshoz, és jól fizetett állása van. Az agya nem sérült meg, bár némelyik agysejtje részleges bénulást szenvedett. Sajátos módszerünket alkalmazva – gyógyító elementálokat küldve neki – azonban sikerült ezt a károsodást is kiküszöbölnünk.Amit a pszichiáterek pszichoszomatikus betegségnek tartanak, az

általában az elementálok oly mértékű felszaporodása a személyiségben, ami már veszélyezteti a fizikai agy működését: az elementálok átveszik az irányítást az idegrendszer, a máj, a lép felett, sőt, szexuálmániások esetén a nemi szervek felett is. Mit tehetünk az ilyen esetekben? Ha minden gyógyító tisztánlátó lenne, látná az elementálokat és kiűzné őket az illetőből. Persze kérdés, hogy mindig van-e erre engedély.”„Gondolom,” – próbálkoztam a válaszadással – „ez az illető karmájától

függ.”„Úgy van. Ugyanakkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy ha egy

személyt minden zavaró elementáltól megszabadítanánk, akár a halálát is okozhatnánk! Ezért mindig nagyon óvatosnak kell lennünk, nehogy zűrzavar támadjon az illető kifejezőkészségében, nehogy ösz-szezavarodjon jelen személyisége. Tudjuk, hogy a jelenvaló személyiség mindazoknak az elementáloknak az összessége, amiket az illető azóta teremtett magának, hogy szelleme keresztülhaladt az Ember Ideáján. Nem szabad tehát valakinek a jelen személyiségét alkotó elementálok nagy részét felszámolnunk csak azért, hogy véghezvigyünk egy csodaszámba menő gyógyítást, amibe viszont később belehal az illető.”

45

„Volt már ilyen esetre példa?”„Igen. De még mielőtt nagyobb baj történhetett volna, a szellemi síkon

lévő Mestereim megállítottak. Egyszer elvállaltam egy athéni fiatalember gyógyítását, aki egészen fiatalon kényszeresen maszturbálni kezdett. Kokosnak hívták, és hamarosan homoszexuális hajlama is megmutatkozott, amiért az iskolában a többi fiú rendszeresen megverte. Az önkielégítés és a homoszexualitás elementáljai személyiségének szerves részévé váltak, sőt, később inni is kezdett. Ezek mind különböző elementálok voltak, és mivel elég gazdag volt ahhoz, hogy még az LSD-t is megengedhesse magának, hamarosan már a kábítószert is használta. Aztán belekóstolt a szerencsejátékba, és a személyisége totális romhalmazzá változott. Amikor a szülei elhozták hozzám, azt sem tudtam, mihez kezdjek hirtelen. Nem voltam biztos benne, mely elementálokat hagyjam érintetlenül, és melyek ellen vegyem fel a harcot. Vajon mihez kellene nyúlnom elsődlegesen, a homoszexualitás, a maszturbáció, az alkohol, a szerencsejáték, vagy a kábítószer elementáljaihoz? Hihetetlen izgalmakat okozott nekem az ügy! Úgy döntöttem, őszintén beszélek Kokos apjával és az orvosával is, akik elhozták hozzám őt Ciprusra. Megkérdeztem, miért titkolták el előlem, hogy a fiúnak a homoszexualitással is problémái vannak. Az apa zavartan válaszolt: »Én szégyelltem magam, hogyan is beszélhettem volna önnek ilyen csúnyaságokról? Látja, úgyis észrevette magától is!« Figyelmeztettem őket, hogyha minden problémájától megszabadítjuk a fiút, kárt tehetünk benne, de az apa ragaszkodott hozzá, hogy tegyek meg mindent, és ő magára vállalja a felelősséget. így hát, ha vonakodva is, de eltávolítottam a homoszexualitás elementáljait, majd sorban a többi lényt is: az alkoholét, a kábítószerét és a szerencsejátékét is. S hogy mi maradt szegény Kokosnak? Semmi!” – mondta Daskalos, és hangja felerősödött az önvádtól.„Amikor visszavitték őt Görögországba, elveszítette minden vágyát.

Úgy kellett őt felkelteni, hogy egy kis ételt tukmáljanak belé. Étvágytalan volt, a nap nagy részét átaludta, bevizelt és maga alá piszkított, mint egy újszülött csecsemő. Mi jót tettem hát vele? Hat hónap múlva újra elhozták őt hozzám. »Én figyelmeztettem magukat!« – mondtam. »És most mit tegyünk?« – kérdezték. Mondtam, hogy nem vagyok biztos benne. De arra ösztökéltem őket, hogy ne hagyják folyton aludni a fiút, keltsék fel, hadd illeszkedjen vissza a társadalomba, hadd fejezze ki önmagát, feltéve, hogy nem nyúl újra

46

az alkoholhoz és a kábítószerhez. Az apa szerint talán jót tett volna neki, ha kiházasították volna, de arról lebeszéltem. »Nézze, uram, milyen áldozatot követelne ez attól az emberi lénytől, akihez hozzámenne?« Végül, mit gondolsz, hogy végződött az eset? Visszatért a homoszexualitáshoz. Szerencsére már nem iszik és nem kábítószerezik. Érted? így van ez rendjén.”„Azt akarod mondani, hogy visszatérítetted hozzá a homoszexualitás

elementáljait?” – kérdeztem.„Nem. Csak hagytam, hogy újakat teremtsen magának. Ezeknek az

elementáloknak a csírái ott voltak benne. Ha a csírákat is eltávolítottam volna belőle, meghalhatott volna. A csírákból aztán újra kisarjadtak a hajlamok. Én csak kigyomláltam a gazt, de az újra kicsírázott. Mondtam az apjának, hogy mostantól próbálja meg tolerálni a fiát, fogadja el olyannak, amilyen, hiszen minden más téren rendbejött. Még azt is elértem Kokosnál, hogy felfigyeljen a zenére: magától megtanult zongorázni. Intelligens fickó! Csak segítenem kellett megváltoztatni az érdeklődési körét. Az alkohol, a drogok, a pénz és a prostitúció helyett most ott van neki a zene. A homoszexualitása civilizált formát öltött: a korábbiakhoz képest sokkal józanabb és körültekintőbb lett. Persze megkérdezhetnéd, hogy nem tudnám-e ettől a problémájától is megszabadítani. Nem tudnám, és nem is szabadna! Ezzel várni kell egy következő inkarnációig.Vagy itt egy másik eset. Egyszer egy idős házaspár jött el hozzám a

fiukkal, Alecosszal, aki 35 éves gimnáziumi tanár volt – meglehetősen intelligens, és minden tekintetben normális. De volt egy gyengesége, egy »szerelme«. Mit gondolsz, ki volt ez a »szerető«? Egy kerozinlámpa üvegbúrája! Akárhová ment, a lámpaburát mindenhová magával cipelte a hóna alatt, egy bársonydobozban. »Ülj le, Aleco,« – mondtam neki – »lássuk, mi a helyzet veled?« Kikísérte a szüleit a házamból, bezárta őket az autójukba, visszajött, magunkra zárta az ajtót, és azt mondta: »Daskale, van egy szeretőm! Ért engem?« Ha szexuális izgalomba jött, olívaolajba mártott kis szivacsokat helyezett a »szeretőjébe«, és maszturbálni kezdett. Miután elélvezett, megtisztogatta a lámpaburát, megcsókolta, és visszahelyezte azt a bársonydobozába.A szülei majd megőrültek tőle, – mondta Daskalos teljes komolysággal

az arcán, miközben mi alig tudtuk visszafojtani a nevetésünket. „Kémkedtek a fiuk után, és többször egymás után meglesték őt.

47

Alecosnak már hat éve tartott ez a »viszonya«. »Ha a szeretőm meg-halna, egy hét alatt én is utánahalnék,« – mondta nekem. »Már hogy halhatna meg egy lámpabura?« – kérdeztem tőle. »Hát eltörik!« – felelte. »Aleco, tudod, hogy őrültséget beszélsz!« – mondtam neki.” Azzal Daskalos elmagyarázta, hogy az efféle autoszuggesztió nagyon veszélyes lehet.„Akár bele is halhatott volna!” – helyeselt Kostas.„Valóban ez történt!” – mérgelődött Daskalos. „Az az idióta apja eltörte

a lámpát! Pedig mielőtt elmentek volna tőlem, direkt figyelmeztettem őket, nehogy ezt tegyék. Erre az apa kifakadt nekem: »Nézze, uram, mi azért hoztuk ide a gyerekünket, hogy maga meggyógyítsa őt! Akkor most miféle badarságról beszél? Úgyis megtalálom a módját, hogy egyszer elvegyem tőle!« így is tett: összetörte a lámpaburát, és a szilánkjait otthagyta a padlón. »Most aztán úgy baszhatod az üvegedet, ahogy csak akarod!« – üvöltözött a fiával, aki egy hétre rá belehalt bánatába.”„Hatalmas elementált teremthetett az évek során...” – dünnyögte Kostas.„Fel tudod fogni,” – folytatta Daskalos – „milyen óriási ereje lehet egy

elementálnak? Mert Alecót az az elementál ölte meg, amelyik a lámpaburához kapcsolódott!”„De Daskale, nem tehettél volna valamit ez ellen?” – kérdeztem.„Nem adtak nekem elég időt a gondolkodásra. Egyáltalán nem adtak

nekem időt!” Daskalos sajnálkozva ismételte önmagát: „Azt mondták, már hat éve tartott a fiuknál ez a probléma. Időre lett volna szükségem, hogy kisüssem, mit tehetnék. A fiú egyébként tökéletes egészségnek örvendett. Azért kellett meghalnia, mert az apja őrült módon eltörte a lámpaüveget.” Amikor Daskalos befejezte a mondatot, megcsörrent a telefon. Athénból hívták őt, és a segítségét kérték. Körülbelül negyed óráig tartott, míg tanácsokkal látta el a telefonálót. Amikor befejezte, visszaült a karosszékébe, és folytattuk a beszélgetésünket. Megjegyeztem, hogy a mentális betegségekben szenvedő pácienseinél alkalmazott gyógymódja mennyire eltér a klasszikus pszichoanalitikus eljárásoktól, amelyek leginkább az illető múltbeli tapasztalataira összpontosítanak.„Nem értem, miért olyan biztosak abban, hogy ez a módszer használ?!”

– mondta Daskalos. „Olyan dolgokat hozhatnak ezzel a felszínre, amit sokkal jobb lenne mélyen elfelejteni! Erre nem gondolnak?”

48

„Néha azért csak szükség lehet arra, hogy leássunk a múlt gyökereiig, nem?” – vetette közbe Iacvovos.„Ez igaz. De nagyon óvatosnak kell lennünk! Ez a módszer csak

felerősíti azokat a káros elementálokat, amelyek ott szunnyadnak mélyen eltemetve az illető tudatalattijában. Amikor az orvos felméri a beteg állapotát, sokszor akaratlanul is egyfajta fél-hipnotikus állapotba juttatja őt, függetlenül attól, hogy aztán a hagyományos pszichoanalízist, vagy a mi módszerünket szeretné alkalmazni. Ha felelevenítik a régi emlékeket, és közben elmagyarázzák, hogy a beteg hogyan bánjon ezekkel az emlékekkel, akkor a pszichoanalízis is hasznos lehet. Ilyenkor tulajdonképpen az történik, hogy az ember kártékony elementálokat hoz a felszínre, lerombolja őket, és a helyes életet szolgálókkal helyettesíti őket. De ha az orvos csak hagyja, hadd beszéljen a betege a problémáiról, míg ő figyelmesen hallgat vagy jegyzetel, aztán hirtelen felébreszti az illetőt abból a bizonyos fél-hipnózisszerű állapotból, akkor nagy bajt okozhat. A beteget felfalhatják a felébresztett szörnyetegek!Tegyük fel, hogy valaki részegen elkövetett valami olyasmit, amitől

rendkívüli bűntudata támad. Egyébként észre fogod venni, hogy ilyen esetekben az illető gyakran úgy próbál enyhíteni a lelkiismeretén, hogy újból és újból elköveti ugyanazt a tettet, ami a problémáját kiváltotta. Ez egy pszichopatológiai állapot, ami bárkin, akár a legzseniálisabb tudósokon is eluralkodhat. Gyógyítóként résen kell lennünk tehát, hogy alkalomadtán, amikor a beteg éppen belemerülne a bűntudatába, nyakon csíphessük az elementálját, amelyik kínozza őt.”„Hogyan?” – kérdeztem.„Például mondhatjuk az illetőnek a következőket: »Ide figyelj, testvér,

ami történt, megtörtént. Részeg voltál. Hibát követtél el, de hisz nem tudtad, mit teszel. Rosszabb is lehetett volna a helyzet. Tudjuk, hogy nem szándékosan tetted. Nem érdemes bánkódnod miatta. Bármelyikünkkel megeshetett volna a dolog.« Aztán ha egy kicsit is fogékonyabbá válik, akár a Karma törvényéről is beszélhetünk neki, lehet, hogy az kényszerítette, s amúgy sem kerülhette volna el az adott cselekedetet. Társalognunk kell vele, különben felemésztik őt a negatív elementálok. Addig kell segítenünk neki, míg elenyészik az elementálok ereje. Tulajdonképpen nekünk gyógyítóknak is mindig ezzel kellene zárnunk a napunkat, mielőtt elaludnánk! Elemeznünk kell önmagunkat, és ezáltal meg kell próbálnunk

49

legyengíteni azokat a negatív elementálokat, amelyek szeretnének elhatalmasodni rajtunk. Az Igazság Keresőjének folyamatosan für-késznie, kutatnia kell a gondolatait és az érzéseit. Ez is egyfajta pszi-choanalízis ugyebár, amire folyamatosan szükségünk is van a gonosz lényekkel szembeni harcban, mert ha nem így teszünk, azok kíméletlenül befészkelik magukat a tudatalattinkba!”„Nem hiszem, Daskale, hogy akadna pszichoanalitikus, aki vitába

szállna veled ezen a téren,” – feleltem – „eltekintve attól, hogy ők nem elementáloknak hívnák ezeket a lényeket.”„Mondjuk rögeszmés gondolatokat mondanának helyettük,” – pró-

bálkozott Iacovos.„Teljesen mindegy, minek nevezzük őket. Ami minket érdekel, az az

erejük: hol, miben lakozik, milyen kárt okoz, illetve hogyan pusztíthatjuk el őket. Ugyanakkor azáltal, hogy az »elementál« szóval megnevezzük őket, konkrétakká, megfoghatókká, elemezhetőkké válnak a számunkra. Formát és erőt adunk nekik, ami amúgy is a természetük. Az elementálok formájukban, energiájukban és erejükben térnek el egymástól. Mármost hogyan lenne képes kategorizálni őket egy pszichoanalitikus, ha egyszerűen csak »rögeszmés gondolatok«-nak nevezi őket? Vannak, akiket a rögeszmés gondolatok arra késztetnek, hogy igyanak, másokat arra, hogy maszturbáljanak, vagy dicsekedjenek, vagy verekedjenek, vagy megpofozzák a feleségüket. Ezeket mind vehetjük rögeszmés gon-dolatoknak, de az egyes elementálok teljesen eltérők lesznek. Egy tisztánlátó észleli, hogy ezeknek a lényeknek mind megvan a maga egyedi alakja, s a velük való bánásmódot is eszerint kell megválasztani. Hogyan is tudhatná egy modern lélekelemző, hogy mit tegyen, ha maga sincs tisztában a betegét kínzó elementális lény természetével? Azt gondolom, igazi gyógyító csak tisztánlátó lehet, aki ahelyett, hogy a sötétben tapogatózna, valóban megérti a természet törvényeit, és a páciens tudatalattijának legmélyére képes hatolni, hogy ott szüntesse meg a probléma kiváltó okát! A hagyományos orvoslás ezért nem tud felmutatni jelentősebb sikereket. Sőt, hadd jegyezzem még meg, ha már egyszer itt tartunk, hogy a mai pszichiáterek legtöbbje általában nem veszi észre, hogy a betegeiket gyötrő rögeszmés gondolatok fokozatosan az ő tudatalattijukba is beleivódhatnak. Hány olyan pszichiátert ismertek, akinek teljesen érintetlen és ép maradt az elméje? Én bevallom, sokakat ismerek, akiknek több problémájuk van, mint a betegeiknek együttvéve!”

50

„Ki mivel bánik, azzá válik!” – szellemeskedett Iacovos.„Ha ismernék az elementálok természetét, meg tudnák védeni magukat,

és az önelemzés, illetve megfelelő meditációs gyakorlatok segítségével ki tudnák tisztítani magukból ezeket a lényeket. Ehelyett mit csinálnak? Tudok olyan pszichiáterekről, akik rendszeresen megverik a feleségüket, aztán azzal mentegetőznek, hogy csak a munkájuk miatt volt az egész, elveszítették a fejüket, és bevesznek egy marék nyugtatót.A pszichoanalitikusoknak speciális képzést kellene kapniuk, hogy

megismerjék a Valóságot. A Valóság ugyanis túlmutat a fizikai világon, tehát ha meg akarunk érteni egy másik személyt, akkor tisztánlátókká kell válnunk. Vagy mi történik, ha a betegek arról mesélnek az orvosuknak, hogy hangokat hallanak, zsoltárok zengenek a fülükben, hogy valaki ezt vagy azt suttogja nekik? Ha az orvos maga nem tisztánhalló, azaz fogalma sincs, mit is jelent hangokat hallani, és hogyan lehet a hallottakat leellenőrizni, akkor hogyan akar segíteni a páciensein? Az egyik kedves ismerősöddel történt egy ehhez hasonló eset: hangokat hallott... Nem is tudom, valaha beszélt-e neked erről?”Rájöttem, hogy Daskalos Aspasiáról beszél, családunk egy régi

barátjáról, akinek a tragédiájáról még azelőtt értesültem, hogy Das-kalosszal először találkoztam volna. A hölgy különös körülmények között veszítette el 27 éves fiát, aki a ciprusi hadsereg tisztje volt, és a fronton harcolt a sziget 1974-es török megszállása idején. Amikor a törökök előretörése alábbhagyott, és életbe lépett a fegyverszünet, visszatért Nicosiába. Jó természetű embernek tartották, de időnként előtört belőle a fenegyerek. Egy este éppen a tiszttársaival iszogatott egy helyi kávézóban, amikor rájött, hogy bemutatja halált megvető bátorságát: elővette a pisztolyát, és orosz rulettet játszott. A végzetes lövedék barátai rémült szemei láttára egy pillanat alatt végzett vele.A szülei vigasztalhatatlanok voltak. Az egyetlen gyermeküket ve-

szítették el. A bánatukat pedig csak tovább súlyosbították fiuk halálának szerencsétien körülményei. Hiába élt túl egy véres inváziót, a saját butaságának áldozatául esett. A fájdalom lassan túlterhelte az apa szívét, aki egy hónap múlva maga is összeesett és meghalt. Aspasia teljesen magára maradt a világban, és szó szerint összeroskadt a gyötrelmek alatt. Kis híja volt, hogy nem került elmegyógyintézetbe. Ha nem Daskaloson múlt volna a dolog, talán bele is őrült volna a fájdalmába.

51

„Aspasia felkeresett egy pszichiátert, aki nyugtatókat írt föl neki,” – mesélte Daskalos. „Amikor aztán végül hozzám is eljött, azonnal tudtam, mi történt vele, és arra kértem, hogy hagyja abba a gyógyszerek szedését, mert azok csak súlyosbítják a helyzetét. A sokk hatására, amit a fia és a férje elvesztésének következtében átélt, olyan elementálokat teremtett, amelyek megnyitották a csakráit, éppen akkor, amikor erre a legkevésbé volt felkészülve. Ezáltal egy emberi szellem, akivel Aspasia egyik előző életében együtt élt, lehetőséget talált arra, hogy hozzá csatlakozzon. El sem tudod képzelni, micsoda fáradságomba került, mire sikerült meggyőznöm ezt a szellemet, hogy hagyja békén őt! Folyton kínozta szegény asszonyt! Esténként, lefekvés után beszélni kezdett hozzá, és vége-hossza nem volt a követeléseinek.”„Hogyan sikerült rávenned a szellemet arra, hogy eltávozzon?”„Először is átvettem őt magamba. Neki fel sem tűnt ez a változás, örült,

hogy végre valaki intenzíven kommunikál vele. Nem volt tudatában annak, hogy zavarja Aspasiát, úgy ítélte meg, joga van hozzá csatlakozni, már csak a múltbéli együttlét miatt is. Elmagyaráztam neki, hogy el kell hagynia őt, mert különben még az őrületbe kergeti a szegény asszonyt. »Elég időd van arra, hogy a régi jogaidat majd a jövőben éld ki,« – mondtam neki. A szellem arra akarta rávenni Aspasiát, hogy különböző férfiakkal szerelmeskedjen. Vágyakat ébresztett benne. Éjszakánként tapogatta, és ezzel teljesen bevadította őt. A végcélja az lett volna, hogy rajta keresztül újra lejuthasson a Földre. »Ennek a nőnek nincs férje, akivel elvállalhatnák, hogy leszüless hozzájuk,« – magyaráztam neki. »Az ügyet ezzel le is zárhatjuk! Csak nem akarnál törvénytelen gyerekként a világra jönni? Hagyd abba! Semmi esélyed nincs nála! Keress magadnak egy születendő szellemet, csatlakozz ahhoz, és olts testet úgy, ha fentről is áldásukat adják erre.«Megkérdezte: »Es mi van, ha nem teszem?« Kénytelen voltam előhúzni

az utolsó adumat: megfenyegettem, hogy ez esetben kénytelen leszek kiűzni őt a nő testéből, ami óriási fájdalmakkal jár majd neki.”„Ezt hogyan csináltad volna?”„Teremtettem volna egy elementált köré, és azzal együtt egy lelki

börtöncellába vetettem volna őt arra az időre, míg meg nem jön a jobbik esze. Eközben ő hatalmas szenvedéseket élt volna át.”„Nem veszélyes ez? Szinte már fekete mágiának tűnik a számomra!”

52

„Ebben a konkrét esetben nem beszélhetünk fekete mágiáról. Csak akkor számítana annak, ha valaki egy ártatlan szellemet tartóztatna le és csukna lelki börtönbe azzal a céllal, hogy kínozza az illetőt. Ha az ember egy bűnözőt csíp nyakon, aki éppen egy gyilkosságot fontolgat, és őt ártalmatlanítja, az nem tekinthető fekete mágiának. De szerencsére itt erre sem került sor, mert sikerült meggyőznöm a szellemet, hogy önszántából hagyja ott a nőt. Azután elégettem azokat az elementálokat, amelyek megnyitották Aspasia csakráit, lehetővé téve ezzel a megszállását. Rengeteget kellett küszködnöm, mire megérttettem a szellemmel, hogy mi a helyzet, de megérte: Aspasia azóta tökéletesen rendbejött!”Késő este volt már, mire Iacovos, Kostas és jómagam búcsút intettünk

Daskalosnak. Megegyeztünk, hogy három nap múlva újra találkozunk, és folytatjuk a beszélgetést az elmebetegségek természetéről. Úgy tűnt, Daskalos eseteinek a száma végtelen, és örömest megosztja velünk tapasztalatait. Közben felvettem a kapcsolatot Aspasiával, és elbeszélgettem vele Daskalosszal kapcsolatos élményeiről. A lehető leghalványabb nyoma sem látszott rajta idegi problémának. Sőt, lenyűgözött hihetetlen nyugalmával, józan földi bölcsességével, és jó humorával. 49 éves varrónő volt, nyolc általános végzettséggel. Tragédiáját és gyógyulását követően elkötelezett tanítványa lett Daskalosnak, rengeteget olvasott, csak úgy falta a pszichológiai témájú könyveket. A könyvtárában halomban álltak Freud és mások írásai. Amikor nála jártam, éppen Eric Frommot olvasott: „Elbűvölő ez a könyv!” – lelkendezett nekem.Elmesélte, hogy annak idején kínzó fájdalma űzte Daskaloshoz, illetve

az a vágya, hogy beszélhessen szeretteivel, még ha akkoriban meglehetősen szkeptikus is volt ezen a téren. Amikor Daskalos felmérte a helyzetét, megpróbált segíteni rajta.„Lesújtó volt az idegállapotom. Csak jártam az utcákat céltalanul, és

nem bírtam abbahagyni a sírást. Daskalos leültetett, és a karmáról, meg a szellemi világokról kezdett beszélni nekem, de csak tiltakozást váltott ki belőlem. Egy szavát sem értettem.” Aztán Daskalos kapcsolatba lépett a „fiúkkal”, ahogy Aspasia nevezte elhunyt férjét és gyermekét. Transzállapotban kommunikált velük Aspasia jelenlétében, s ez meggyőzte az asszonyt arról, hogy szerettei valahol egy másik világban tovább élnek.„Ezt követően rendszeresen járni kezdtem az előadásaira. Eleinte nem

igen értettem, miket magyaráz, de fokozatosan annyira

53

belejöttem, hogy már különbséget tudtam tenni a durva anyagi világ és a szellemi sík között.”„Amennyire én tudom, ezek az előadások meglehetősen elméleti

jellegűek. Milyen kézzel fogható bizonyítékod volt arra, hogy amiről Daskalos beszél – a szellemi világ léte –, az nem csak azért hangzik meggyőzőnek a számodra, mert eleve szerettél volna hinni benne, hogy jobban erezd magad?” Biztos voltam benne, hogy Aspasia lelkiállapota elég erős ahhoz, hogy elviselje a kérdésemet anélkül, hogy idegi kiegyensúlyozottságát és egészségét veszélyeztetném vele.„Daskalos tanításai felébresztették bennem a tudás iránti vágyat.

Fáradhatadanul olvastam, és gondosan gyakoroltam azokat a meditációs technikákat, amiket Daskalos kijelölt a számomra. Egy idő után eljutottam addig a pontig, hogy már magam is átéltem szellemi él-ményeket, anélkül, hogy a tudatalattimban zavar támadt volna.”Aspasia elmesélte, hogy képessé vált szeretteinek a rezgésére han-

golódni, és bármikor érintkezésbe lépni velük. Állítása szerint a fia adott neki tanácsokat, hogy mikor melyik könyvet olvassa. „Máskülönben egy magamfajta műveleden varrónő honnan is tudhatná, hogy ki a csuda volt az a Freud?” – mondta nevetve. S bár szerette a munkáját, mégis azt kívánta, bárcsak több ideje jutna a tanulásra.„Ma már tapasztalatból tudom, hogy a szeretet sosem vész el! Ez a

felismerés teljesen megváltoztatott engem. Felszabadultam tőle!”„Mit jelent neked felszabadultnak lenni, Aspasia?”„Azóta nem bolondulok szenvedélyesen az anyagért. Ugyanakkor el

sem vetem, hiszen mindennek célja van. Azért vagyunk a világon, hogy tapasztalatokat szerezzünk, és türelemmel és bölcsességgel fogadjunk bármit, amit a sorsunk elénk tár. Minden az Isteni Terven alapszik. A fiúk is leszülettek, begyűjtötték, amire szükségük volt, aztán elmentek. Az ő idejük lejárt. Menniük kellett. Olyannak fogadom el a világot, amilyen, anélkül, hogy moralizálnék rajta, vagy ítélkeznék a dolgok felett. Tudom, hogy azért vagyunk itt, hogy egymás segítségére legyünk, és megtanuljuk szeretni egymást. A halál többé nem probléma a számomra. Csak egy egyszerű átalakulás, ideiglenes fizikai elválás azoktól, akiket szeretünk.Tudod, sokat szenvedtem, – folytatta mosolyogva – de megkaptam érte

a jutalmamat – a tudást! Sosem éreztem magam ennél jobban, egész eddigi életemben! Azelőtt tudatlanságban éltem. Ma tudok!”

54

Aspasia felhívta rá a figyelmemet, milyen szerencsés is vagyok, hogy a tanulmányaim révén léphettem a tudás útjára, anélkül, hogy ehhez egy személyes tragédiát kellett volna átélnem. „Engem úgy kellett erre az útra lökdösni!” – mondta, és újfent csak nevetett.Daskalos szerint Aspasia olyannyira jól haladt, hogy lassan önálló

gyógyítóként is megállja majd a helyét, és már azt fontolgatja, hogy tanítványai közül néhányat átad neki. Szabadidejében az aszszony már amúgy is szociális munkásként tevékenykedik, és azokat a gyógymódokat alkalmazza, amiket Daskalos tanított meg neki. A mester mellett is többször segédkezett már. Aspasia említette, hogy egy alkalommal volt szerencséje jelen lenni, amikor Daskalos meggyógyított egy 22 éves larnacai lányt, akinek születése óta gerincferdülése volt, és az egyik lába centikkel hosszabb volt a másiknál. Daskalos tökéletesen kiegyenesítette a lány gerincét, így a lábai is rendbe jöttek. Már csak meg kellett győzni őt arról, hogy krónikus problémája végleg megszűnt, mert először maga sem akart hinni a szemének. Amikor aztán belátta, hogy meggyógyult, lábra állt, és elindult egyenesen előre. Tudott járni!Első találkozónkat azóta több is követte Aspasiával. Jó barátok lettünk.

Mi több, kutatásaim kezdeti fázisában, mielőtt Iacovosszal és Kostasszal közelebbi viszonyba kerültem volna, ő volt az, akin keresztül Daskalosszal is sikerült tartanom a kapcsolatot.

55

A három test

Amikor megérkeztem Daskaloshoz, éppen látogatói voltak, egy család, akik láthatóan a krízis szélén álltak. Miután bemutatott, csöndesen félrehúzódtam, és leültem Kostas mellé, aki szintén jelen volt. Egy középkorú férfi – a családfő – teljesen le volt sújtva valamitől, és a könnyeivel küszködött. A felesége és a lánya lelkében láthatóan hasonló érzelmi vihar tombolt.„Azt tanácsoltad nekünk,” – mondta a férfi – „hogy ne avatkozzunk

közbe, hanem szeressük és értsük meg őt. Most aztán tessék, szinte tel-jesen tönkretett anyagilag, és fogalmam sincs, mitévő legyek. Vívódom önmagámmal, hogy megbocsássak-e neki, vagy sem. Bevallom, gyakran azt képzelem, hogy a megbocsátás a gyengeség jele.”„Szóval azt feltételezed, hogy igazságtalanul bánt veled,” – jelentette ki

Daskalos.„Nem csak feltételezem, tény, hogy igazságtalanul bánt velem!” –

fakadt ki a látogató. „Bizonyított tény!”„És mi a bizonyíték?” – kérdezte Daskalos.„A rendőrség letartóztatta őt, és most rajtam áll, hogy tanúskodom-e

ellene, vagy sem,” – közölte a férfi, akiről megtudtam, hogy gyógyszertáros és Daskalos köreihez tartozik. Kostas halkan elmesélte nekem, hogy hónapokkal ezelőtt a család észrevette, hogy nagyobb összegek és készletek hiányoznak a gyógyszertárból. Akkor a férj eljött Daskaloshoz, hogy megtudakolja tőle, ki a tettes. Daskalos elmondta neki az igazat, hogy a tolvaj nem más, mint saját mostoha

56

fia, aki úgy gondolta, hogy amit elvett, az jogosan megilleti őt. Daskalos azt tanácsolta, hogy ne forduljanak a fiú ellen, hanem inkább legyenek türelmesek és szeressék őt, remélve, hogy ez észhez téríti őt. A mostohafiú azonban folytatta a gyógyszertári kassza és a raktárkészlet fosztogatását, sőt, a szomszéd boltjába is betört, így az eset végül a rendőrség elé került. A helyzet jogilag úgy alakult, hogy most a mostohaapán múlt, vajon a fiút kiengedik-e a börtönből, vagy sem.

„Folyton azt kérdem magamtól,” – mondta keserűen a férfi –”hogy vajon vallomást tegyek-e ellene? Lehet, hogy bűnhődnie kellene annak érdekében, hogy megváltozzon?! Mi a helyzet a törvénnyel? Hiszen vétett a társadalmi rend ellen, nem?”„Valóban vétett,” – helyeselt Daskalos – „de nem a társadalom, hanem

önmaga ellen!”„Akkor most legyek a bűnrészese, vagy nézzem végig, ahogy elítélik?”„Ez a kiszabott büntetés mértékétől függ. Lehet, hogy az végleg

tönkretenné őt. Azt nem mondhatom meg, hogy mit kellene tenned, csak azt mondhatom el, én mit tennék a helyedben. Ha háborút indítasz a fiú ellen, mert sértve érzed magad, csak még nagyobb gonosztevőt faragsz belőle, mint amekkorává ő már így is tette önmagát. Hiszen tudod, a tetteink eleve magukban hordják az értük járó büntetést, vagy jutalmat. Nincs olyan ember, akinek ne lenne tudata. Ha én a te helyedben volnék, négyszemközt beszélnék a fiúval, megölelném és megcsókolnám őt, és biztosítanám a szeretetemről. Aztán adnék neki két hatalmas pofont, és azt mondanám: »Te szamár, térj már észre, mielőtt még túl késő lenne! Nem veszed észre, hogy önmagadnak ártasz?« Ezzel lángra lobbantanám a szívét, s ez talán felébresztené a tudatát. A rendőrségen nem vallanék ellene. Az tönkretenné őt. Mutassatok szeretetet feléje, a gonosztettei ellenére! Ez lenne számára a legnagyobb büntetés, ami a helyes útra terelné őt.”„De Daskale,” – szólalt meg ekkor egy férfi, aki elkísérte a családot –

„hiszen a fiú százezreket lopott!”„Mit számít az, hogy valaki egy marék szemetet lop, vagy egy egész

zsákra valót?” – förmedt rá Daskalos, majd a gyógyszertáros felé fordult.„Hadd kérdezzek tőled valamit: szereted a mostohafiadat?”„Szerettem őt.”

57

„De most szereted-e?” – ismételte meg a kérdést Daskalos nyomatékkal a hangjában.„Szerettem őt,” – szólt újra a férfi, és alig bírta visszatartani a könnyeit.

„Egészen kisgyerekként fogadtam őt örökbe, és úgy neveltem fel, mintha a sajátom lenne. Most pedig mit tett ellenem? Szándékosan megpróbált tönkretenni!”„Ha vissza szeretnéd szerezni a nyugalmadat, azt ajánlom, bocsáss meg

neki!” – vigasztalta szelíden Daskalos.„Azt kívánom, bárcsak meghalnék!” – fakadt ki a férfiből, és nem tudta

többé visszatartani a sírását. Hosszú percek teltek el némán, míg az apa, anya és lánya a szemüket törölgették.„Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha hagyom, hadd történjenek a dolgok a

maguk menetrendje szerint,” – mondta a gyógyszertáros eltökélten, miután megnyugodott és az utolsó könnycseppet is letörölte az arcáról. „Nem fogok tanúvallomást tenni ellene.” Ezután megköszönte Daskalosnak a rájuk szánt időt, és családjával, barátaival együtt távozott.„Ha nem bocsát meg neki,” – suttogta Daskalos Kostas felé, miközben

vendégei elhagyták a házat – „sosem fog megnyugodni. Nem a fiú fog szenvedni, hanem ő.”„A minap” – szólalt meg újra Daskalos, miután visszaült a székébe –

„egy ismerős házaspár panaszkodott nekem a fiukról. Azt mondták, szeretik őt, és nagy áldozatokat hoztak érte, hogy az egyetemen orvosnak tanulhasson, de mióta a fejébe vette, hogy megnősül, és egy lehetetlen lányt akar elvenni, azóta a »doktor bácsiból, »a család szeme fényé«-ből egyszeriben, egyik napról a másikra hálátlan gazfickó, hitvány semmirekellő lett. Az apa annyira dühös volt a fiára, hogy csak úgy fröcsögött belőle a rosszindulat: a saját gyereke halálát kívánta. »Remélem, egy napon kiterítve viszik el előttem a hordágyon!« – mondta nekem. Legszívesebben felpofoztam volna, úgy kiáltottam rá: »Azonnal hagyja abba! Megőrült?« És még képes volt azt állítani, hogy szereti őt! »Képtelenség! Maga sosem szerette a fiát! Csak önmagát szerette, ezért a fiát tükörré változtatta, hogy a saját tükörképében gyönyörködhessen!«Remélem, azóta már nagypapa lett, és sikerül kibékítenem őket

egymással. A szeretet számomra nem kapást, hanem adást jelent, – folytatta Daskalos. „Aki szeret, az önmagát adja. Ezt jelenti nekem a szeretet! Persze megkérdezhetné valaki: »Hol mutatkozik meg a mi világunkban ez a szeretet?« Nos, majd csak kifejlődik, szép

58

fokozatosan! Pillanatnyilag még meg vagyunk zavarodva.” Azzal Daskalos, mint aki lezárta a témát, egy hajtásra kiitta a pohár vizet, amit Kostas hozott neki az imént.„Kyriaco,” – fordult hozzám Daskalos, ahogy letette az üres poharat az

asztalra, – „lenne kedved velünk jönni Larnacába?”„Miért, mi lesz ott?” – kérdeztem.„Találkozónk van az ottani közösséggel.”Késő délután volt, amikor elindultunk a tengerparti város felé. Az égen

súlyos, fekete fellegek gyülekeztek, és még mielőtt elértük volna Nicosia külvárosát, hatalmas felhőszakadás zúdult alá, dörgött és villámlott. Daskalost hidegen hagyta az elemek vad összecsapása; annak az élénk vitának a fonalát vetette fel újra, amit korábban folytattunk a helyi politikai helyzet alakulásáról, az állandósuló válságállapotról. Bár Daskalos néha igyekezett meggyőzni minket a téridő jelenségeinek örökérvényűségéről, azt azért mégsem foghattuk rá, hogy ő maga olyan megszállott misztikus lett volna, aki csak szellemi témákkal hajlandó foglalkozni. Igenis érdekelték a hétköznapi, földi dolgok. Sőt, talán épp ez a „földhözragadtság”, a hajlam, hogy akár az utolsó jöttment alakkal is szóba álljon, tette őt elérhetővé barátai számára. Egyszer, félig tréfásan, megjegyeztem neki, hogy a metafizikai világról való tudása és szellemi jártassága azért sokkal meggyőzőbb számomra, mint ahogy a helyi és a nemzetközi politikai helyzetet ítéli meg, de ő – tiszteletlenségemre fittyet hányva – szívből nevetett célzásomon.Gyakran az a megmagyarázhatatlan érzésem támadt, hogy Daskalos

készakarva mutatja magát gyengeségekkel küzdő közönséges halandónak, csak azért, hogy lerombolja a személyét körüllengő „tökéletes mester” nimbuszát. Nem egyszer fordult elő, hogy nemtetszését fejezte ki a más misztikus hagyományokra jellemző személyi kultusz iránt, különösen, ha azok azonnali és minden különösebb erőfeszítés nélkül elérhető megvilágosodást ígértek a követőiknek.Közben magunk mögött hagytuk Nicosiát, és már közeledtünk Larnaca

felé, amikor elállt az eső: a felhők felszakadoztak, és a látóhatár szélén feltűnt egy szivárvány. Csodaszép látvány volt, mint egy mennyei díszszalag! November elején jártunk, és a ciprusi táj most kezdett éledezni a hosszú, száraz nyarat követően. Régesrég volt már, amikor utoljára éreztem a ciprusi ősz közeledtét, és most újra megrohantak a múlt nosztalgikus emlékei.

59

Útközben több görög falucska mellett hajtottunk el, amelyek most mind északról érkezett menekültekkel voltak tele. A Larnacába vezető út párhuzamosan futott a „zöldhatárral”, a törökök által megszállt északi és a ciprusi görögök fennhatósága alatt maradt déli országrész között húzódó természetes sávval. A falvak bejáratánál az autósokat mindenütt angol nyelvű tiltakozó táblák fogadták, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy a külföldi látogatókat meghassák velük: „Haza akarunk térni!”, „Igazságot Ciprusnak!”, „Menekültek vagyunk a saját hazánkban!” – hirdették a feliratok. Mégis Lympiában fogadott minket a legsiralmasabb látvány. A falu fölé magasodó hegy tetején állt egy Illés prófétának szentelt kis templom, aminek a harangtornyán egy török zászló lengedezett tüntetőleg. Alatta homokzsákokból épült barikád mögül török katonák kémlelték a völgyben elszórt görög házakat. A falu és a török erődítmény között működött egy ENSZ megfigyelőállomás, lejjebb az úton pedig egy ciprusi görög hazafiakból verbuválódott nemzeti gárda posztolt. Az egész kép a szigeten uralkodó béke törékenységére emlékeztetett. A „zöldhatár” közelében élő menekültek közül sokaknak szinte mazochista szokásává vált, hogy vasárnaponként felmásztak a hegyekbe, és távcsővel kukkolták megközelíthetelen otthonaikat, a falvakat, amik a választóvonaltól északra estek.Este hatra érkeztünk meg Theanóhoz, egy élettel teli, hatvanas éveiben

járó asszonysághoz, Daskalos belső körének tagjához, aki hangulatos régi, tengerre néző házában fogadott minket, amit egy parti sétány és pálmafák sora szegélyezett. A csókok és ölelések után helyet foglaltunk az antik bútorokkal zsúfoltan berendezett nappaliban – relikviák, amiket a költő férj, valamikor szintén Daskalos-tanítvány, hagyott feleségére. A falon, egy ősrégi zongora fölött három festmény díszelgett, Daskalos alkotásai: az egyik egy kaktuszt ábrázolt, a másik egy cikláment, a harmadik pedig két sötét, kitörni készülő vulkánt.Theano szokás szerint limonádéval, kávéval, és a jeles alkalomra saját

kezűleg készített süteményekkel várta vendégeit.Daskalos tanítványai egyenként érkeztek, leültek közénk, és a tésztákból

falatoztak, miközben Daskalos élménybeszámolóit és humoros anekdotáit hallgatták. Fél nyolcra körülbelül harminc ember gyűlt össze, a huszonévestől a hetvenévesig.A tanításra átvonultunk egy nagyobb szobába. Kostas meggyújtott egy

fehér gyertyát, egy kis fémdobozban elégetett pár templomi

60

füstölőt, és odaállt Daskalos jobbjára. A bal oldalon Iacovos állt. Daskalos behunyta a szemét, fejét kissé előrehajtotta, és tenyereit felfelé fordította. Valamennyien lesütött szemekkel hallgattuk, ahogy mormolni kezdte a Miatyánk ismerős sorait.A rövid ima után helyet foglaltunk, és Daskalos belekezdett előadásába.

„Ma újra felelevenítjük és összefoglaljuk mindazokat az ismereteket, amiket eddig az ember éterikus másának és három testének természetéről tanultunk. Közben bárkinek bármilyen kérdése támad, nyugodtan tegye majd fel.”Daskalos tanítása szerint minden ember a létezésnek három síkján él

egyidejűleg: a durva anyagi (fizikai), a lelki vagy asztrális (pszichikus), és a szellemi vagy mentális (noetikus) síkokon. Mindhárom univerzum anyagi természetű, de rezgéseik eltérőek. A háromdimenziójú fizikai világ rezgésszáma a legalacsonyabb, itt megtapasztalható mind a tér, mind az idő – azaz a „topo-krónikus” feltételek, hogy Daskalos kedvelt szavajárásával éljünk. A négydimenziójú asztrális világ szintén anyagi, de rezgésszáma már jóval magasabb. Itt már megszűnik a tér, az egyén tehát pillanatok alatt óriási távolságokat tud bejárni. Az asztrális dimenziót uraló törvények különböznek a háromdimenziós fizikai világban érvényesülőktől. Az ötödik dimenziójú mentális világra megint más törvényszerűségek vonatkoznak. Itt már sem térről, sem időről nem beszélhetünk. A rezgések sokkal ritkábbak, ennek megfelelően az egyén sokkal szabadabban mozoghat és cselekedhet, mint a másik két dimenzióban. Az egyén, mint tiszta öntudatosság, egyetlen pillanat alatt nemcsak óriási tereket képes áthidalni a Föld két pontja között, hanem az időben is ide-oda ugorhat.A három világnak megfelelően minden ember három testtel rendelkezik.

A háromdimenziós világban fizikai testünkkel élünk. A negyedik dimenzióban asztráltestünkkel létezünk, amely érzelmeinket és vágyainkat hordozza. Az ötödik dimenzióban található mentáltestünk, amely konkrét és elvont gondolataink kifejezését teszi lehetővé, és amely két részre, egy alsóra és egy felsőre különíthető el. Ez a három test együttesen alkotja jelenvaló öntudatos személyiségünket.Daskalos szerint a durva anyagi világban semmi sem található, aminek

ne lenne meg a maga megfelelője a magasabb síkokon. Eszerint maga a Föld bolygó is egy élő lény. Nincs olyan tárgy, vagy atom, amely „halott” lenne. Ugyanakkor az ásvány-, növény-

61

és állatvilágban a különböző testek asztrális és mentális megfelelői nem alkotnak külön testeket, amelyek a fizikai testtől függetlenül is működőképesek lennének. Az állatok nem rendelkeznek öntudattal. Csak az emberi szellem tekinthető örökkévaló entitásnak.„Az emberi öntudat nem az állatvilágból fejlődött ki, se nem az

ásványokból, ahogy azt néhány eszement tudós állítja,” – hangsúlyozta Daskalos. „Az ember persze összeköttetésben áll az állatokkal, a növényekkel és az ásványokkal, de csupán annyiban, hogy anyagi testünk fenntartása érdekében belőlük kell táplálkoznunk. De az állatoknak és a növényeknek semmi köze az ember belső valójához, a jelen személyiséghez! Az ember azáltal keletkezett, hogy keresztülhaladt az Ember Ideáján, és mint ilyen, teljesen örökkévaló lény, aki árnyékokat vet az alacsonyabb világokba, hogy önmagát kifejezhesse. Ezen árnyékok egyike a jelen személyiség.”Daskalos megjegyezte, hogy az asztráltest nem egyenlő az ember

pszichéjével, sem a szellemmel. Utóbbi ugyanis örökkévaló és túl van mindennemű megnyilvánuláson. Az asztráltest idővel ugyanúgy átmegy a halálon, mint ahogy a fizikai test is meghal, és a mentáltest is lebomlik. Az öntudattal rendelkező szellem minden egyes inkarnációban új mentál-, asztrál- és fizikai testet ölt magára. Ezt a három testet, mint köpönyegeket viseli a szellem annak érdekében, hogy egyik inkarnációról a másikra haladva kifejezésre juttassa tudatos önmagát.A jelen személyiséget alkotó három test egymástól függetlenül is képes

létezni. A durva anyagi testben ugyanakkor mindig megtalálható a másik kettő. Hasonlóképpen, az asztráltestben is mindig benne van a mentáltest. Ez utóbbi viszont önálló létre is képes, s mint ilyen, az öntudatos szellem teljes kifejeződésének járműve, hordozója lehet.Az ember elhagyhatja a fizikai testét; ha kilép belőle, az érzéseit és

vágyait hordozó asztráltestén keresztül még mindig teljesen tudatos maradhat az asztrális világban. Ugyanez lehetséges a mentáltesttel is: a mentális világban az is képes önállóan, teljes tudatossággal működni, miután az ember előbb elhagyta fizikai testét, majd kilépett asztráltestéből is. Az egyén halálakor asztrál- és mentálteste visszahúzódik a szellemi világokba, ahol az illető ugyanúgy folytatja életét, mint tette azt a fizikai síkon. Daskalos szerint a legtöbb ember emiatt gyakran észre sem veszi az átmenetet egyik állapotból a másikba.

62

„Egy magas szintű beavatott, aki már elérte azt a pontot, hogy tudatos jelenvaló személyisége folyamatos összhangban van a szellemével, az mindhárom testnek a mestere. Egy ilyen beavatott, aki élhet akár csak a mentális szférákban, mentáltestben, képes az akaratával asztráltestet teremteni, és materializálni magát az asztrális világokban. Továbbá akaratától függően létrehozhat magának fizikai testet is, hogy abban látható alakot öltsön a fizikai síkon. Az ilyen szintű beavatott tehát azután is képes folyamatos kapcsolatban maradni az alacsonyabb síkokkal, ha már levetette durva anyagi és asztrális testét. Képes például megjelenni más emberek előtt, beszélhet hozzájuk, kezet rázhat velük, segédkezhet nekik. Materializálhatja magát mondjuk egy csatamezőn, és segíthet a sebesülteken, vagy elállíthatja azok vérzését. Ugyanakkor legyünk tisztában azzal, hogy egy ilyen magas szinten lévő beavatottnak nem feltétlenül kell örökre elhagynia fizikai testét ahhoz, hogy efféle tetteket hajthasson végre. Mindegy, melyik világban él, durva anyagi teste van-e, vagy csak asztrál-, esetleg mentálteste, mivel mindháromnak tökéletesen ura, ezért az adott testben mindhárom világban képes kifejezésre juttatni önmagát.”„Daskale,” – kérdezte valaki – „mi a különbség a felső és az alsó

mentáltest között?”„Az alsó mentáltestnek alakja és formája van. Az ember utazhat ebben a

testében, aminek ugyanolyan sajátosságai lehetnek, mint fizikai testének. Bár az alsó mentáltest más dimenzióban létezik, más tulajdonságjegyekkel bír, képe mégis azonos az asztrál- és a fizikai test képével. A felső mentáltest ugyanakkor alaktalan. A magasabb mentális világban létezik, és a törvények és okok tartoznak fennhatósága alá. A felső mentáltest azoknak a rezgéseknek az együttese, amelyek az alacsonyabb szinteken fenntartják a formák és a képek közti kohéziót. Ez az az absztraktum, ami a valóság. Ami konkrétumnak látszik, az csak a jelenségek szintjén valódi.”„Ha jól értem, ezek szerint a felső mentáltestben közelebb vagyunk a

valósághoz, mint alacsonyabb testeinkben,” – jegyezte meg valaki.„Pontosan! Három tükör torzít el minket: a fizikai anyag, az asztrális

anyag és a mentális anyag. Az árnyékainkat hisszük valóságnak. Belemosolygunk a tükörbe, és a visszatükröződésünkről gondoljuk azt, hogy önmagunk. De igazi valónk egészen más! Ha azt felfedezzük, többé már nem akarjuk majd a tükröket összetörni.

63

A jelen öntudatos személyiséget alkotó három test – folytatta Daskalos – megfelelő éteri másaikon keresztül egymáshoz kapcsolódik. Mindegyik testet körbeveszi és áthatja egy életadó éteritás, amely életben tartja azt. Azért nevezzük őket éterikus másoknak, mert azonosak az adott testekkel, egyek azokkal, de anyagi szerkezetük mégis más. A test és éterikus másának kapcsolata talán az elem és a benne tárolt elektromosság párhuzamával szemléltethető leginkább. A testet az éteri más tartja életben. Abban a pillanatban, hogy az éterikus más elszakad a testtől, a test elkezd felbomlani. Ez mindhárom testre és azok éteri mására igaz. Az ember három teste ezeken az éterikus másokon keresztül kapcsolódik egymáshoz, és hat egyik a másikra.Ahhoz, hogy az emberi testek életben maradjanak, nemcsak táplálékra,

oxigénre és vízre van szükségük, hanem életadó éteritásra is. Ezt az energiát, amit az indiaiakpránánaSL neveznek, az éteri mások csakraközpontjain keresztül veszi fel az ember, és vezeti bele a testekbe. Az éteri energia vagy prána egyik forrása a Nap, ezért napközben az atmoszféra tele van vele, napnyugta után viszont csökken a mennyisége. Ezért rosszabbodik sok beteg állapota éjszakánként: a testek ilyenkor kevesebb életadó éteritást tudnak magukba szívni. Mély légzéssel ugyanakkor ilyenkor is megfelelő mennyiséghez juthat az ember.Ráadásul létezik az éteri energiának egy finomabb fajtája is, ami

egyenesen az űrből érkezik; ennek sem az éjszaka, sem semmiféle anyagi tárgy vagy égi test nem állja útját. Ezt az energiát megfelelő meditációs gyakorlatok végzésével tehetjük a magunkévá, eltárolhatjuk az éteri másokban, és tetszés szerint felhasználhatjuk gyógyítás céljából.”Daskalos ezek után elmagyarázta, hogy az élet fenntartásához

nélkülözhetetlen éteritásnak négy alapvető jellemzője, négy funkciója van: mozgató, érző, bevéső és alkotó. Az éterikus más minden atomja és sejtje telítve van e négy sajátossággal; azok egyszerre, egy időben is mind működőképesek.„Az éteritás alkotó, teremtő tulajdonsága a legfontosabb, ezért az a

Szent Szellem és a Krisztus-Logosz közvetlen irányítása alatt áll. Egy magasan fejlett beavatott, aki mesterévé válik ennek a tulajdonságnak, szó szerint sejteket tud materializálni és dematerializálni, ily módon gyógyítva például rákos daganatokat, vagy meghosszabbítva egy rövidebb lábat. Az éteri energia alkotó funkciója teszi lehetővé

64

a test felépítését és fenntartását, persze a többi funkcióval együtt-működve. A mozgató funkció nélkül például nem létezne az élet. Gondoljatok csak bele, a vérkeringés, a szívverés, a légzés, a járás, az emésztés, és így tovább, mind mozgatást igényel. Az éteritás mozgató tulajdonságát különböző gyakorlatok segítségével uralni lehet, amit meg fogok tanítani nektek. Ezáltal pedig a vegetatív idegrendszereteket is képesek lesztek tudatosan irányítani.”„Az éteritás érző tulajdonsága” – folytatta Daskalos – „felelős az érzéki

tapasztalatok létéért, az érzésekért és a vágyakéit. Az éteritás úgy áramlik az idegrendszerben, mint az elektromos áram a vezetékben, így jut el a bőr felszínét ért inger az agyközpontba.Az éteritás bevéső tulajdonsága képessé tesz minket a képalkotásra,

azaz lehetővé teszi magát a gondolkodást, illetve az olyan jelenségeket, mint a telepátia, a telekinézis, vagy a testen kívüliség. Na mármost, vajon lehet-e szó arról, kérdem én, hogy valaki lekapcsolja durva anyagi testéről az éterikus mást, és mint önálló testet teljesen külön használja azt? Nem, soha! Az éteri más a fizikai test szerves része. Ha az éteri más lekapcsolódik a durva anyagi testről, akkor beáll a halál, és a test bomlásnak indul. A halált követően az illető az asztrális világokban él tovább, magasabb testeiben. Ilyenkor a fizikai test éterikus mása már feleslegessé válik, és feloldódik.” Daskalos pár pillanatra megállt, nyilvánvalóan azért, hogy hallgatóságának legyen ideje kérdéseket megfogalmazni a hallottakkal kapcsolatban.„Daskale,” – vetettem fel, miután láttam, hogy mindenki más még a

gondolataiba merült – „vajon az éterikus más is a fizikai testhez hasonlóan öregszik?”„Nem. Nincs fiatal vagy idős éteri energia. Az éterikus más, amin mint

hordozón belül a fizikai test növekszik, szintén változásokon megy át az idők során, de ezt nem nevezhetjük öregedésnek. A magzat éteritása nem azonos egy felnőtt férfi éteritásával, mint ahogy egy fiatal lány éteritása sem azonos egy idősödő asszonyéval. De még egyszer hangsúlyoznám, hogy a változások, amiken az éterikus más átmegy, nem tekinthetőek öregedési folyamatnak. Egy idős személy éteri másán például nem látszanak ráncok, még akkor sem, ha az illető fizikai teste tele van velük. Az ugyanakkor észrevehető rajta, hogy az alakja és a működése, a durva anyagi testre kifejtett hatása megváltozik. Ez az, amiben egy csecsemő és egy idős személy éterikus mása eltér egymástól: az alakja és a működése.

65

Az éteri más tulajdonképpen az a folyamatosan változó hordozó, amin belül maga a fizikai test felépül, így az mindig az adott életciklusnak megfelelő törvényeknek engedelmeskedik.Hadd tegyem még hozzá, hogy a durva anyagi test éterikus mása

nagyjából mindenkinél hasonló, ugyanakkor az emberek asztrál-és mentáltesteinek éteri mása teljesen eltérő. Karakterét és személyiségét, jellemvonásait tekintve ugyanis mindenki egyedi, márpedig az egyén személyiségét a mentáltest és az asztráltest határozza meg. A mentális és az asztrális anyag összetétele egyénenként jellegzetesen különböző.”Daskalos ezek után megemlítette azt, amit már többször is hallottam

tőle, nevezetesen, hogy a jelen személyiség az öntudattal rendelkező emberi lény élete során szerzett tapasztalatainak és az illető által az anyagba való leszállás pillanatától, azaz inkarnációs körforgásának kezdete óta teremtett elementáloknak az összessége. Annak érdekében, hogy az éteritás létezéséről szóló elméleti fejtegetéseit még kézzelfoghatóbbá tegye, Daskalos egy meglehetősen szokadan szemléltető módszerhez folyamodott. Megkérte Theanót, hogy a szomszéd szobából hozzon neki egy hatalmas zsákvarrótűt, majd felállt, és bal karján feltűrte az inge ujját.„Az érző éter visszavonásával” – magyarázta – „érzésteleníteni lehet a

test egyes részeit pusztán a gondolat erejével, mindenféle altató gyógyszer nélkül. Akár még meg is lehet operálni a beteget anélkül, hogy bármilyen fájdalomérzet eljutna az agyközpontjáig.” Azzal erősen koncentrálni kezdett, és jobb kezét többször egymás után lassan elhúzta bal karja fölött. Amikor ezt befejezte, jobb kézzel felvette a tűt, és néhány erőteljes kilégzéssel „sterilizálta” azt. Majd megkérte Iacovost, hogy csippentse össze bal karján a csupasz bőrt, és egy hirtelen mozdulattal jobb kézzel átszúrta saját húsát, mintha csak egy darab bőrt varrna – a tű áthatolt Daskalos karján. Arcán azonban nyoma sem volt a fájdalomnak. Körülbelül egy percig a bőrében hagyta a tűt, hogy mindenki megvizsgálhassa, majd kihúzta azt, és lágy mozdulatokkal gyorsan megdörzsölte a karját. Egyáltalán nem vérzett, és még csak halvány nyoma sem maradt a „műtétnek”. Ezután önként jelentkezőket kért. Iacovos vállalkozott elsőként, akit a hallgatóság több tagja is követett. Daskalos mindannyiszor sikeresen megismételte az eljárást. Senkiben sem ébredt fájdalom, senkin sem maradt nyoma a beavatkozásnak. Erre én is összeszedtem a bátorságomat, és megkértem Daskalost, hogy az én

66

karomon is mutassa be, mit tud. Ha másért nem, hát már csak azért is, gondoltam, mert kutatási feladatomnak tekintettem, hogy mint a találkozón megfigyelőként résztvevő, kipróbáljam a dolgot. Ter-mészetesen épp elégszer láttam már Daskalos különleges képességeit megnyilvánulni ahhoz, hogy legalább minimális bizalom legyen bennem az iránt, hogy semmiféle komoly sérülésveszély nem fenyeget. És mint a többiek, én sem éreztem fájdalmat, s az én karomon sem maradt nyoma a tűszúrásnak.„Ha nem távolítanánk el a karból az érző étert, fájdalmat éreznénk, és a

szúrás helyén vérezne a kezünk. Szeretné valaki így is kipróbálni?” – kérdezte Daskalos pár perc csend után. Senki sem jelentkezett. Én kézbe vettem a tűt, közelebbről is megvizsgáltam, és megböktem vele a karomat. Fájt. Eszem ágában sem volt újabb kísérletnek alávetni magam Daskalos előzetes „mágiája” nélkül!Daskalos biztosította a tanítványait arról, hogy egy napon maguk is

képesek lesznek efféle mutatványokra, feltéve, ha rendszeresen gyakorolnak és végzik az általa kijelölt meditációkat, amik elősegítik, hogy mestereivé váljanak a különböző éteri tulajdonságoknak. Ha pedig elsajátították a megfelelő képességeket, azzal ma még „csodaszámba menő” gyógyításokat is véghez tudnak majd vinni.Daskalos ezután megkérte Kostast, hogy mutasson be egy másik

kísérletet, aminek során mindenki meggyőződhet az éterikus más különböző jellemzőinek működési elvéről. Daskalos azt tanította, hogy az Igazság Keresője, aki már uralja éteri energiaáramlásait, képes „kivetítésekre”, azaz koncentráció útján energiát tud átadni egy másik személynek, aki megérzi azt, függetlenül attól, hogy az energiaadó személy milyen távol van tőle. Tulajdonképpen ezáltal válik lehetővé a távolból való gyógyítás.Kostas odaállt az első ember elé. „Hunyd be a szemed,” – mondta a

harmincas éveiben járó nőnek – „és próbáld meg kitalálni, mit csinálok veled! De közben ne less!”„Rendben,” – felelte a nő, kihúzta magát, becsukta a szemét és kezét

lazán az ölébe ejtette. Kostas előrehajolt, és jobb kezét elkezdte lassan húzogatni pár centiméterrel a nő jobb karja fölött. Látszott rajta, hogy erősen koncentrál, a keze is beleremegett az erőfeszítésbe, de arra különösen ügyelt, nehogy megérintse a nő karját, vagy a ruháját.„Nos, mit csinálok?” – kérdezte Kostas, miután jó párszor elhúzta kezét

a nő karja fölött. A nő azt válaszolta, hogy egy meleg energiaáramlást érez a jobb karjában, fel-le.

67

„Na még egyszer!” – mondta Kostas, miután a nő kinyitotta a szemeit, s már lépett is a következő hallgató széke elé. Ebben a kísérletben mindenki részt vett, jómagam is. Kostas hol az illető jobb, hol a bal karja fölött jártatta a tenyerét, véletlenszerűen, úgyhogy megjósolhatatlan volt, kinek melyik karját választja koncentrációjához.Gondosan megfigyeltem a történteket, mint mindenki más is, és

számoltam a jó válaszokat. Mindannyian, akik helyes választ adtunk, hasonló kifejezésekkel írtuk le tapasztalatainkat, mint fel-le áramló melegség-érzetet. Statisztikai szempontból a kísérlet egészen meggyőző volt: a 32 jelenlévőből 26-an rögtön elsőre jó választ adtak, ráadásul semmiféle „csalásra” nem gyanakodhattam. A találati arány túl magas volt ahhoz, hogy puszta találgatás eredménye lehetett volna. Kostas erős gyógyító erővel rendelkezett, s ennek megfelelően nagy tiszteletnek örvendett Daskalos spirituális körein belül.Arról, hogy Daskalos éteri energiáról szóló tanításai igazak, és hogy az

éteri kezelés hatásai érvényesülnek, máskor, más körülmények közt is volt szerencsém meggyőződni. A New York Times 1985. március 25.-ei számának tudományos rovatában olvastam, hogy kutató orvosok gondosan ellenőrzött kísérleti körülmények között vizsgálták a betegápolásban az úgynevezett „kézrátételnek” a gyógyhatásait, ami, idézem, „a betegeknek az adott kezelés hatékonyságába vetett hite miatt bekövetkező gyógyulás placebo-effektusán jóval túlmutató eredményre vezetett. Mint azt más tanulmányok is megerősítették, a terápiás érintés akkor is pozitívan befolyásolta a páciensek egészségi állapotát, ha a gyógyító közvedenül nem érintette meg őket, illetve akkor is, ha a betegeknek fogalmuk sem volt arról, hogy mi célt szolgál ez a fajta eljárás.” A kutatók szerint a gyógyulás kulcsa abban rejlett, hogy a gyógyító a betegre „koncentrált”, de hogy a koncentráció miért működött, arra nem tudtak bővebb választ adni.Amikor Kostas befejezte a gyakorlatot, Daskalos megkérte őt, hogy

tanítson meg nekünk egy másikat, amellyel elsajátítható az éterikus erő érző, mozgató és bevéső tulajdonsága.Kostas utasított minket, hogy helyezkedjünk el kényelmesen, csukjuk be

a szemünket, lazítsuk el izmainkat és lélegezzünk mélyen, könnyedén.„Először az éteritás érző erejének megtapasztalását fogjuk gyakorolni!

Koncentráljatok a lábatokra, és érezzétek mindkét talpatokat! Csak a talpaitokat!” – mondta Kostas lassan, igéző hangon, és még

68

egyszer megismételte szavait. „Csak a talpaitokat érzitek. Testetek többi részére nem fordítatok figyelmet. Két talpatokba helyezkedtek. Enyhe rezgést éreztek a talpaitokban, de csak ott.” Pár perc csend következett, majd folytatta az utasításokat, ugyanabban a lassú tempóban, ugyanabban a fél-hipnotikus hangnemben.„Most pedig lássuk a mozgató erőt! Haladjatok lassan fölfelé a bokátok

irányában! Az éteri energia érző erejével érezzétek át a testeteket a talpaitoktól a bokáitokig!” Körülbelül fél perc telt el így, majd Kostas folytatta.„Most újra a mozgató éter! Haladjatok fokozatosan a bokátoktól a

térdetekig! Érezzétek a lábatokat a talpatoktól a térdekig! Testetek többi része ne zavarjon titeket! Az éteritás érző tulajdonságát alkalmazzátok, érzitek a lábatokat a talpaktól a térdekig. És újra a mozgató éter! Haladjatok lassan felfelé a combotokon át egészen odáig, ahol a lábatok csatlakozik a medencétekhez! Az érző éterrel erezhetitek mindkét lábatokat a talpatoktól a medencétekig. Ne feledjétek, testetek többi részére most nem fordítatok figyelmet!Most pedig, – folytatta – vegyük elő az éteri energia bevéső erejét!

Nézzétek, ahogy a lábatokat fehér fény veszi körül! Fehér ragyogás burkol be titeket egészen a talpatoktól a medencétekig! Gondolatban akarjátok erősen, hogy lábatokban eluralkodjon az egészség!Éteri energiátok mozgatásával haladjatok ismét fölfelé, a csípőtökön és

a hasi részeken át a mellkasotokig! – folytatta Kostas nagyjából fél perc szünet után, mi pedig még mindig csukott szemmel követtük az utasításait. „Gyakoroljátok az éteritás érzését, egészen a mellkasotokig, de ne feledkezzetek meg előző testrészeitek átérzéséről sem! Érezzétek a testeteket a talpatoktól a mellkasotokig, koncentráljatok ezekre a területekre!És most használjuk még egyszer a bevéső tulajdonságot! – zengte

Kostas egy perc elteltével. „Figyelmeteket irányítsátok befelé, a hasatok tájára! Gondolatban küldjétek oda egy kívánságot, hogy durva anyagi testetekben teljes egészség uralkodjon!És megint az éter mozgató ereje!” – hallatszott Kostas hangja újabb egy

percnyi csönd után. „Töltsétek be energiával egész mellkasotokat, az érző erővel érezzétek át mellkasotok minden porcikáját, a bevéső erővel pedig vizualizáljatok magatoknak egy fehérrózsaszín fényt, ami ködfátyolszerűen kívül-belül beburkolja a mellkasotokat!” Nagyjából megint fél perc telt el így, mire Kostas újra megszólalt: „Gondolatban kívánjátok azt, hogy asztrális testeteket

69

tökéletes egészség hassa át! Fogalmazzatok meg magatokban egy erőteljes kívánságot, hogy érzelemvilágotokat járja át a béke és a nyugalom, s ez az érzés töltse be jelen öntudatos személyiségeteket!”Ujabb perc telt el, majd Kostas folytatta: „Mozgassátok az éteri energiát

fel a vállatokig, majd fokozatosan lefelé a karjaitokban, egészen a tenyeretekig, és az ujjaitok hegyéig! Az érző éter segítségével érzitek a két karotokat, a vállaltoktól az ujjaitokig. Most a bevéső erővel képzeljétek el, hogy a két karotok fehéren ragyog. Terjesszétek ki ezt a ragyogást a lábaitokra is! Kezeteket és lábatokat vibráló fehér fényesség öleli körül. Kívánjátok, hogy mindkét kezetekben tökéletes egészség uralkodjon, hogy ezek a kezek gyógyító eszközei lehessenek embertársaitok fájdalmainak!Most haladjatok a mozgató éterrel ismét felfelé, – mondta Kostas egy

perc után – egészen a pajzsmirigyig! Az éter bevéső tulajdonságát kihasználva vizualizáljatok azt, hogy a pajzsmirigyetek tájékát egy tojás alakú, fehér-narancssárgás fény tölti ki. Ködfátyolként beburkolja pajzsmirigyeteket ez a fehér-narancssárga ragyogás! Kívánjátok újra azt, hogy fizikai testeteket egészség járja át!”Ezúttal nagyjából fél perc csönd után szólalt meg újra: „Használjátok az

éter mozgató tulajdonságát, és lassan lépjetek be vele a fejetekbe! Az érző éterrel érezzétek a fejeteket, a bevéső éterrel pedig figyeljétek meg, ahogy fejeteket kívül-belül beburkolja egy arany színű ködfátyol, hogy egész fejetek fehér-arany fényben fürdik! Ha akarjátok, mentáltestetekben is szétárad az egészség! Fogadjátok az érkező gondolatokat isteni ajándékokként, és használjátok azokat helyesen! Legyen az a kívánságotok, hogy helyesen gondolkodjatok!Most – folytatta Kostas ismét, ezúttal valamivel hosszabb hallgatás után

– minden egyes porcikátokban, durva anyagi testetek minden egyes sejtjében benne vagytok. Fejeteket fehér-arany fény övezi, mellkasotok fehér-rózsaszín fényben ragyog, a hasi tájékon ragyogó kékesfehér szín dominál, karjaitok és lábaitok fehéren fénylenek. Képzeljétek azt, hogy körbevesz titeket egy tojás alakú, vibráló fehér fényesség, s ti ennek a ragyogásnak a közepében helyezkedtek el. Figyelem, ez nem valami tömör anyag, hanem mindent betöltő fehér fény, s ti benne vagytok tetőtől talpig! Kívánjátok azt, hogy ez a tojásdad aura megvédje jelenvaló személyiségeteket minden külső támadástól, bármitől, ami sérülést okozhatna nektek! Ha akarjátok, ez a ragyogás képes semlegesíteni és feloldani mindent, ami ártó szándékkal jelenvaló személyiségetek ellen irányul. Ne

70

feledjétek, semlegesítésről van szó, nem pedig az ártó szándék vis-szajuttatásáról a feladóhoz! Legyetek óvatosak! Kívánjátok azt, hogy tökéletes egészség uralja jelen öntudatos személyiségeteket!Hát ennyi volt,” – mondta Kostas befejezésül, s mi lassan visszatértünk

meditatív állapotunkból: kinyitottuk a szemeinket, és nagyot nyújtózkodtunk. Az órámra néztem – az egész gyakorlatsor nem tartott tovább fél óránál. Daskalos megköszönte Kostas segítségét, majd utasított minket, hogy a következő hónapban naponta végezzük el ezt a gyakorlatot. „Ezzel az éteri energia négy tulajdonsága közül hármat elsajátíthattok, ráadásul mindhárom testetek jó egészségnek fog örvendeni,” – mondta.Ezt követően Daskalos legtöbb tanítványa eltávozott. Theano és a

larnacai kör egy másik tagja viszont egy kis ünnepséget rögtönzött Daskalos tiszteletére, amire mindannyiunkat meghívtak, akik nem a városban laktunk: Iacovost, Kostast, a belső kör egy másik tagját, aki velünk tartott Nicosiából, és jómagámat. Mint kiderült, a havonkénti larnacai találkozót mindig egy kis rituális vacsora követte, ami Daskalos tanításainak még bensőségesebb folytatásának bizonyult, s amiből nem hiányzott a vidámság és a jó humor sem.Alig hogy befejeztük a vacsorát, hallottuk, amint a ház előtt egy autó áll

meg, majd sietős lépteket hallottunk az ajtó irányába. Lisa volt az, Daskalos nicosiai tanítványainak egyike. Nagyon lesújtó volt az ábrázata. Lisa a család jó barátja volt, akinek Daskalos bensőséges titkairól is tudomása volt, s akiről már többször hallottam, jól ismertem őt. Számtalan csésze kávét ittunk már meg együtt, miközben a legkülönbözőbb témákról cseverésztünk, kamasz lánya problémáitól kezdve az Istennel való egység megvalósításáig. Lisa szinte a megtévesztésig hasonlított Leonardo da Vinci Mona Lisajára, ezért gyakran utaltunk rá viccesen, mint a „La Gioconda”. „Még-hogy Mona Lisa,” – nevetett egyszer velünk együtt Daskalos is, aki különösen szerette Lisát – „sokkal inkább DeMona Lisa!” – tréfálkozott, a nő dinamizmusára és éles elméjére utalva.„Daskale,” – mondta most Lisa zihálva – „a fiam megverte a húgát, és

ha csak rendbe nem jönnek a dolgok, nem is tudom, mi lesz!” Azzal idegesen kotorászni kezdett a tárcájában, előhúzott egy fényképet a gyermekeiről, és elmagyarázta, mi is történt. Fia, a ciprusi hadsereg tisztje elvesztette a rangjelzéseit, mert azt állítólag a húga odaadta egyik unokatestvérüknek. A lényeg, hogy elvesztek. A fiú pedig dühében megütötte a lányt. Megijedt a katonai törvényszék

71

esetleges büntetésétől, és a szégyentől, ami azzal jár. Lisát nagyon elkeserítette a házukban dúló viszály. Először Iacovos és Kostas kezébe adta a fényképet, majd átnyújtotta Daskalosnak, akik így hármasban átvonultak egy másik szobába, és suttogóra fogták a hangjukat. Nekünk, a többieknek az egész jelenet meglehetősen abszurdnak tetszett, mert úgy gondoltuk, a rangjelzések elvesztése még nem okozhatott volna ekkora családi perpatvart. Hogy valaki emiatt kocsiba üljön, és Nicosiából Larnacába hajtson, az eset súlyát tekintve teljesen feleslegesnek tűnt. Lisa azzal érvelt, hogy a hadsereg még aznap éjjel berendelheti szolgálatra a fiát, aki a katonai rendőrségen dolgozik, és rangjelzés nélkül jól megnézhetné magát! A Ciprusi Görög Nemzeti Gárdánál ugyanis elég komoly volt a fegyelem ahhoz, hogy ez aggassza a családot.A következő egy óra azzal telt, hogy Daskalos és a többiek Lisát

nyugtatgatták, amikor egyszer csak megcsörrent a telefon. Lisa férje volt az. Azért telefonált, hogy tudtunkra adja, megtalálták a rangjelzéseket, és minden rendbejött. Lisa megkönnyebbülten sóhajtott fel. Mielőtt hazaindult volna Nicosiába, négyszemközt megkérdeztem tőle, azt gondolja-e, hogy Daskalosnak volt köszönhető, hogy előkerültek fia rangjelzései. Magasra emelte a kezét, úgy válaszolt: „Ezt csak Isten tudja!” Lisának kétsége sem volt afelől, hogy Daskalosnak hatalmában volt az ilyesmi. A maga módján már évek óta figyelte Daskalost, s nem egyszer fordult elő, hogy olyan történeteket mesélt nekem, amelyek Daskalos különleges képességeiről szóltak, azokról a csodákról, amiknek Lisa is szemtanúja lehetett.Azon kívül, hogy Daskalos elismert gyógyítónak, tisztánlátónak és

szellemi mesternek számított, híres volt arról is, hogy elveszett tárgyakat tudott megtalálni. Egyszer egy asszony elmesélte nekem, hogy Daskalos segített neki beazonosítani a fia sírját, aki a sziget török megszállása idején tűnt el nyomtalanul.Jóval elmúlt már éjjel tizenegy óra, amikor hazaindultunk Nicosiába.

Limassolig Kostas vezetett, onnan pedig Daskalos, Iacovos és én folytattuk utunkat a fővárosig, a már említett nicosiai körbe tartozó tanítvánnyal együtt, az ő Volvójában. Alig volt már forgalom az utakon. Egyikünknek sem volt már kedve beszélgetni, Mozartot hallgattunk hát az állami rádióadón. A telihold, az utat szegélyező ciprusi fák és a zene megnyugtató, emlékezetes élménnyé varázsolták az utazást, amely így tökéletes keretbe foglalta, s mintegy megkoronázta együtt töltött, szellemi tanulságokban bővelkedő esténket.

72

Szent korongok – a csakrák

Daskalos szomorúnak tűnt aznap reggel, amikor Emilyvel beállítottunk hozzá. Theophanis, egyik közeli barátja és több mint 40 éve tanítványa hallgatta keserű szavait.„Annyi a zűrzavar mindenfelé!” – fakadt ki Daskalosból, amikor arról

érdeklődtünk, hogy mi történt. Elmesélte, hogy az egyik közeli tanítványa, akit szinte nővéreként szeretett, válni készül. És ami még szomorúbbá tette a helyzetet, a férje is Daskalos köreihez tartozott, és legalább olyan közeli barátjának számított. Daskalos hiába meditált értük, képtelen volt elsimítani a nézeteltéréseiket. Karmikusan nem volt rá engedélye.S hogy a problémák még jobban betetőződjenek, Daskalos kapott egy

üzenetet, miszerint a helyi pap előző vasárnap az istentisztelet során heves kirohanásban pocskondiázta őt. Arra ösztökélte a gyülekezetet, hogy messzire kerüljék el Daskalost, akit „az ördög eszközé”-nek titulált. Daskalosnak folyamatosan szembe kellett néznie az efféle véleményekkel. Csak diplomáciai ügyességén és a klérus felsőbb köreivel való jó kapcsolatán múlt, hogy nem közösítették ki őt.„Először arra gondoltam, hogy bepanaszolom az öreg bolondot, de

aztán meggondoltam magam,” – mondta Daskalos egykedvűen. „Ehelyett levelet írtam neki, amiben közöltem vele, hogy nem tudja, mit beszél. Még azt is hozzátettem, hogy a felettesei közül többen is a tanítványaim.”

73

„Nincs okod keseregni!” – szólalt meg Theophanis, pedig ő nemigen volt a szavak embere, s biztatólag megveregette Daskalos bal vállát.„Már hogy ne lenne, amikor az emberek ilyen undorító pletykákat

terjesztenek rólam?”„Daskale,” – szóltam közbe – „Theophanisnak igaza van. Mindazok

alapján, amiket tanítasz, nem jöhetsz zavarba csak amiatt, mert holmi tudatlan fickó helytelenül ítél meg téged! Hát nem állsz fölötte ezeknek?”„Kedves Kyriacóm,” – felelte Daskalos némi tiltakozással a hangjában

– „engem nem az zavar, ahogy mások megítélnek. Nincs szükségem mások támogatására, hogy helyreálljon az önértékelésem. De ha az efféle tudatlanok hazugságokat terjesztenek rólam, talán azok is távol maradnak tőlem, akik egyébként hozzám fordultak volna segítségért.”Biztosítottuk Daskalost arról, hogy a rajta keresztül megnyilvánuló

tanításokat nem lehet csak úgy elnyomni ilyen alantas módszerekkel. Erre Daskalos lassan megnyugodott, és pár perc múlva már vissza is tért életteli jókedve; újra készen állt a vég nélküli beszélgetésekre és a humoros anekdotákra.Mivel aznap reggel éppen egyetlen látogatója sem érkezett, hogy a

segítségét kérje, Daskalos az unszolásomra elkezdte részletesen ecsetelni előttünk a helyi egyházzal való ádáz kapcsolatát. A vele folytatott korábbi beszélgetéseimből tudtam, hogy évekkel ezelőtt, görög teológusok nyomására a püspökök egyszer már megpróbálták őt kiközösíteni, mondván, hogy ő Lucifer egyik apostola. Az ak kori érsek, Makarios atya jóban volt ugyan Daskalosszal, de mivel már régóta távol tartózkodott a szigettől, a püspökök elérkezettnek látták az időt arra, hogy leszámoljanak „a Mágussal”.Azok az élmények már nem okoztak fájdalmat Daskalosnak. Sőt,

éppen ellenkezőleg, felelevenítésük derültséget és hangos nevetést csalt elő belőle. Daskalos az a fajta ember volt, aki szorult helyzetétől függedenül sosem mulasztott volna el egy viccet sem, ha azzal megkönnyebbülést érhetett el másoknál. Olyan tulajdonsága voli ez, ami nagyban hozzájárult elragadó, karizmatikus jelleméhez, mint hatékony gyógyító.„Az alexandriai pátriárka értesült a püspökök cselszövéséről, és

74

írta, nincs joguk kiközösíteni engem, és hogy a tervükkel alááshat ják a ciprusi egyház tekintélyét.Tisztában voltam azzal, – folytatta Daskalos a kávéját szürcsölve –

hogy az érseknek hátsó szándéka van velem kapcsolatban: arra akart felhasználni engem, hogy a hatalmát kiterjessze a ciprusi egyházra, ami a patriarchátusnak évszázadok óta nem sikerült.”Az ötödik század elején Antiókhia pátriárkája – súlyos, ellentmondást

nem tűrő teológiai érvekkel alátámasztottan bizonyítva egyházának apostoli eredetét – azt követelte, hogy ismerjék el a fennhatóságát Ciprus felett. A ciprusi püspökök és egyházfők természetesen mindent elkövettek, hogy ellenálljanak a pátriárka követelésének. És mégis, mivel az antiokhiai pátriárka barátja volt Zénónak, a bizánci birodalom akkori uralkodójának, törekvésük valószínűleg kudarcba fulladt volna. Egy jól időzített „csoda” azonban megmentette a ciprusi egyházat. Anthemiosnak, Ciprus akkori érsekének látomása támadt, amelyben Máté apostol evangéliumának egy elveszett példányának a lelőhelye tárult fel előtte. A látomás szerint Márk evangélista helyezte azt Szent Barnabásnak, a ciprusi egyház alapítójának a mellkasára, amikor a szentet eltemették Cipruson az első század derekán.A megtalált evangéliummal egy ciprusi delegáció utazott

konstantinápolyba, és ajándékként átadták azt a császárnak. Az .mtiokhiai követelésnek így minden alapja odalett, hiszen a ciprusi egyházról is kiderült, hogy apostoli alapítású. A császár hálájának jeléül teljes autonómiával ruházta fel a ciprusi egyházat, s csupán néhány előjogot tartott meg a mindenkori bizánci uralkodónak. A ciprusi érsek ezüstből és aranyból készült birodalmi jogart kapott, meg egy országalmát, tetején drágakövekkel kirakott kereszttel. Továbbá engedélyt kapott a királyi bíbor körgallér viselésére, és arra, hogy a nevét vörös tintával írja alá. Azóta tizen- öt évszázad telt el, de a ciprusi érseknek még mindig megvannak ezek a kiváltságai, s ezzel jelentős befolyással bír a sziget szociális és politikai életére nézve.„Megmutattam a levelet Gennadios atyának, Paphos püspökének,” –

folytatta Daskalos. „Ijedtében alig jutott szóhoz. »Térdeljünk le, fiam, és imádkozzunk Istenhez, hogy megbocsásson nekünk!« – hebegte. »Térdeljen le maga, kérje az Úr bocsánatát, nekem nincs félnivalóm Tőle!« – feleltem neki. »Én szeretem az Isten!«

75

„Az a levél mentett meg a kiközösítéstől?” – kérdeztem.„Nem teljesen. Amint az érsek, Makarios atya értesült arról, hogy mit

terveznek távollétében a püspökei, leállította a szervezkedést.”Daskalos ezek után elmesélte, hogy az érsek már jó ideje kézhez kapta a

Daskalos tanításairól készült magnófelvételeket, és meditációs gyakorlatai révén kezdtek kibontakozni magasabb szellemi képességei. Sajnos azonban visszaélt ezekkel az erőkkel – állítólag előfordult például, hogy egy banketten azzal akarta lenyűgözni a jelenlévő püspököket, hogy az asztalon „megtáncoltatta” a tányérokat. Elképedve hallgattam Daskalos beszámolóját Makariosról, aki annak idején a Ciprusi Köztársaság első elnöke lett. Tudtam, hogy mielőtt a püspökök megpróbálták őt kitaszítani a papi rendből (később aztán éppen Makarios tagadta ki őket az egyházból egy hosszan elhúzódó válság lezárásaként), az egyikük, bizonyos Anthimos, rövid gúnyverset szerkesztett róla, amiben valóban mint természetfeletti, mágikus erők birtokosa tündökölt, aki tányérokat táncoltat. Az iromány szerint Makarios egy jógitól tanulta el ezeket az ördögi képességeket, amikor államügyekben Indiában járt. Az érsek ezoterikus tanítások iránti érdeklődésével magam is tisztában voltam, mivel egyszer, még 1977-ben bekövetkezett végzetes szívinfarktusát megelőzően alkalmam nyílt elbeszélgetni egy külföldi újságíróval, aki éppen egy hónappal azelőtt készített vele interjút. A riporter szerint Makariost nem érdekelte a politika. Sokkal inkább foglalkoztatták a spirituális kérdések; beszélgetés közben felhívta az újságíró figyelmét a rózsakeresztesek tanításaira, amelyek több ponton is hasonlítottak Daskaloséra.„Az ő közbeavatkozása nélkül a köreinket valószínűleg már réges-régen

feloszlatták volna,” – mondta Daskalos. A klérus nagy része Daskalos-ellenes volt, és már hosszú ideje próbálták aláásni gyógyítói és tisztánlátói képességével szerzett tekintélyét. Az egyik arkimandrita például pénzt ajánlott egy férfinak azért, hogy a környékbeli kávéházakban elterjessze Daskalosról, hogy homoszexuális. Egyszer éppen akkor toppant be az egyik kávéházba, amikor Daskalos is ott tartózkodott néhány tanítványával, és elkezdte fennhangon ecsetelni „a ciprusi mágussal” átélt testi gyönyöreit. Daskalos tanítványai megkérték őt, hogy mutassa meg, a helyiségben tartózkodók közül kicsoda Daskalos. Mivel az illető persze még sosem találkozott vele, nem tudta azonosítani őt. Akkor a tanítványok meg

76

ragadták őt az inggallérjánál fogva, és kikényszerítették belőle, hogy ki bízta meg gyalázatos feladatával.„A tanítványaim aztán felkeresték az arkimandritát, aki mindenféle

bűntudat és habozás nélkül közölte velük, hogy valóban ő bérelte fel a fickót a rosszindulatú pletyka terjesztésére. Azt mondta nekik: »Olyan eszközökkel harcolok a mesteretek ellen, amilyennel csak lehet!« Akkor kapott tőlem egy időpontot, hogy a házamba jöjjön, és szemtől szembe nekem is elismételje szavait. »Ha a középkorban lennénk, megsütnélek, mint egy bárányt!« – fenyegetőzött, majd a következőkkel folytatta: »Mi szerzetesek olyanok vagyunk, mint a faszén. Ha meggyújtják, ég, de ha eloltják is, tovább parázslik!« »Majd vasalt talpú cipőt húzok, hogy meg ne égessem magam!« – feleltem neki.”„Csak nem akartál kárt okozni benne?”„Természetesen nem! Csak én is odapiszkáltam neki, hogy végre békén

hagyjon.”Daskalos ezek után tovább mesélt Makarios érsekkel való kapcsolatának

alakulásáról. Az 1974-es tragikus eseményeket követően küldött egy kazettát Makariosnak, amiben rámutatott arra, hogy a katasztrófa bekövetkeztéért, azaz a szigetország török megszállásáért az egyházfő vállát terheli a legnagyobb felelősség.„»Ha kevésbé viselkedtél volna önző módon, ha megértőbb lettél volna

politikai ellenfeleddel szemben,« – mondtam neki a felvételen – »se zendülés nem tört volna ki ellened, se a szigetet nem szállták volna meg.« Emlékszem, Theophanis nem akarta eljuttatni hozzá a kazettát, mert túlontúl kritikusnak és sértőnek érezte a hangvételemet, de én ragaszkodtam hozzá, hogy haladéktalanul postázza azt.Theophanis személyesen adta át a kazettát Makariosnak, és rögtön

bocsánatot is kért érte, – folytatta Daskalos – de amikor Makarios meghallgatta a felvételt, azt felelte: »Nincs miért szabadkoznod, a lelkiismeretem szól most hozzám!«Halála után Makarios szelleme azonnal felkeresett engem. Emlékszem,

éppen a nappaliban ücsörögtem a vejemmel és Theophanisszal, amikor megéreztem őt a Szentélyben. Hátrasiettünk a Sztoá-ba, és valóban ott találtuk Makariost, aki az oltár előtt térdepelve imádkozott. Az éterteste volt jelen, mivel még nem lépett át az asztrális síkra. Pár másodpercre szembefordult velem, és azt mondta: »Spyro, rám adod a fehér palástot? A mi fekete köpenyünk sok mocskot eltakar, de a te fehér palástodon egy légypiszok is meglátszik.«

77

Azonnal hozzáláttam a ceremóniához. Megkértem a vejemet, hogy vegye át az érsek szerepét, és öltse magára a fehér köpenyt. Az érsek szelleme abban a szempillantásban beleköltözött a vejembe. Mintha maga Makarios állt volna előttem. Még az arcvonásai is átalakultak arra a kis időre.” Daskalos pár pillanatra elhallgatott, majd ismételten megjegyezte, hogy jelenvaló személyiségének hiányosságai ellenére Makarios nagyszerű lélek volt. Daskalos többször is hangsúlyozta ezt nekem, mert tudta, milyen kritikusan szemléltem a néhai érsek politikai karrierjét.„Ezért lóg hát a képe a nappalitok falán?” – kérdeztem nevetve,

iróniával a hangomban.„Ő maga kért meg rá, hogy el ne feledkezzem róla,” – felete Daskalos,

szintén nevetve.„Es mi lett volna,” – kérdeztem – „ha Makarios, tegyük fel, nem akart,

vagy nem tudott volna közbenjárni az érdekedben, és kiközösítenek? Akkor elfogadtad volna az alexandriai pátriárka segítségét?”„Nem, semmi esetre sem! Hogyan is kockáztathatnám a ciprusi egyház

autonómiáját? Hiszen annak idején magam voltam az egyik támpillére!”„Ezt nem értem,” – szóltam közbe. „Hogyhogy te voltál a ciprusi

egyház egyik tartóoszlopa?” Daskalos erre teljesen magától értetődően elmesélte, hogy egyik korábbi inkarnációjában Spyridon néven ciprusi egyházfő volt.„Csak nem Szent Spyridonra gondolsz?” – nyögtem lenyűgözve a

csodálkozástól. Nem tudtam, hogy komolyan vegyem-e Daskalost, vagy sem. De hamarosan rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem viccelt. Halálos komolysággal azonosította magát a sziget egyik szentjével, akit ortodox keresztény körökben mindmáig nagy becsben tartanak.„Azt gondolod, szent volt?” – kérdezett vissza Daskalos huncut

mosollyal a szája szögletében. „Hidd el nekem, egyáltalán nem! Egyszer fekete mágiához folyamodott, s ezért életeken át keményen megfizetett! Spyridonként való inkarnációm sokkal inkább spirituális bukásnak volt nevezhető.”„Hogy érted ezt?” – kérdezte Emily, aki egészen eddig velem együtt

elképedve hallgatott.„A Krisztus utáni 325. esztendőben, a niceai zsinaton történt,” – vágott

bele a történetbe Daskalos – „hogy az egyházatyák összegyűltek megvitatni egy teológiai konfliktust, ami már a kezdetek óta

78

fertőzte az Egyházat. A vitában két részre szakadt a társaság: azokra, akik szerint Krisztus egy ember volt, aki megistenült, illetve azokra, akik ragaszkodtak Krisztus isteni származásához. Arius, a protestálók vezetője, egy urbánus származású teológus, aki mellesleg művelt szónok is volt, azzal érvelt, hogy Jézus csupán egyike volt a nagy mestereknek, mint például Buddha is. Szavaival sok támogatót szerzett, és minden esélye megvolt arra, hogy a maga javára döntse el a vitát, s ezzel egy új tantételt vezessen be az Egyház tanításaiba. A ciprusi egyházatyák legtöbbje is az ő pártján állt. Én azonban, mármint Spyridon, elleneztem a tanítását, és ragaszkodtam Krisztus isteni feljebbvalóságához, ahhoz, hogy Krisztus maga volt a megtestesült Ige, a Logosz, Isten inkarnációja. Számomra minden ellenérv istenkáromlásnak tűnt.Paphos [város Ciprus délnyugati részén] kormányzója, és a sziget

jelentősebb egyházfőinek többsége viszont Arius mellett állt, ezért elfogadtak egy indítványt, amiben megtiltották nekem, hogy elhagyjam a szigetet, meghiúsítva ezzel részvételemet a niceai zsinaton. Egyetlen hajó sem vehetett fel a fedélzetére.S bár akkoriban még írástudatlan voltam, azért voltak képességeim.

Kiterítettem a köpenyem a földön, ráültem, és mint egy varázs-szőnyeggel, a levegőbe emelkedtem, és a kikötőbe repültem egy hajó fölé, onnan szóltam le a legénységnek: »Itt vagyok, nem a hajótokban! Vegyetek fel a fedélzetre!«„„Hogy... mi... mit csináltál?” – kérdeztem.„Levitáció, Kyriaco, levitáció. Mi ebben a meglepő?” – felelte

Daskalos, és széttárta a karjait, tettetett türelmetlenséggel, ezzel is jelezve, hogy mostanára már hozzászokhattam volna, hogy semmin se lepődjek meg, bármilyen hihetetlenül is hangozzon egy-egy történet az avatatlanok számára.„A tengerészek rettegtek, amikor megpillantottak a fejük fölött, és mivel

nem volt más választásuk, hát felvettek a hajójukra. így szöktem el Ciprusról, hogy részt vehessek a sorsdöntő niceai találkozón. Indulásom előtt pénzzé tettem arany koronámat, fehér palástot öltöttem magamra, a fejemre pedig egy vesszőből font kosarat húztam. A kezemben saját faragásommal díszített botot tartottam.A többi egyházi méltóság, aki hivatalos volt a zsinatra, természetesen

díszes kiséterrel érkezett, királyi pompába öltözött, és kezükben ezüst pálca volt, tetejükön kettős kígyó díszítéssel. De nekem nem volt szükségem ezüst kígyókra. Én mestere voltam az élő álla

79

toknak. A nemesi származású Arius nem átallott »büdös parasztnak titulálni engem. Persze hozzá képest valóban műveletlen tuskó voltam, és szaglottam a birkák miatt, de hát egyházi hivatásom mellett akkoriban ténylegesen pásztorkodtam is.Tudtam, hogy elvileg nincs esélyem a vita megnyerésére. Arius

csodálatos szónoki képességeivel nem vehettem fel a versenyt, még ha a teológiai tantételeit illetően nem is volt igaza. A többi résztvevőt kellett meggyőznöm arról, hogy Arius érvelése téves, s ezt nem szavakkal, hanem a képességeimmel igyekeztem megvalósítani. Mindenki szeme láttára felkaptam a földről egy téglát, összemorzsoltam azt, mire az tűzze, vízzé és földdé változott a kezemben. Arius persze kigúnyolt: »Kit érdekel egy közönséges tégla? Nem kőművesek vagyunk mi!« Erre óriási hibát követtem el: megátkoztam őt. »Ha Isten hallgat rám, és te valóban az igazság ellensége vagy, akkor forduljanak ki a beleid!« „Arius azonnal a gyomrához kapott, iszonyú fájdalmak közepette összegörnyedt, lerogyott a földre, és meghalt. A mindenségit, hát mégiscsak nekem volt igazam!” – mondta nevetve Daskalos, de azonnal hozzátette: „Soha többet nem követnék el még egy ilyen ballépést!Alig hogy visszatértem Ciprusra, a kormányzó és a többi ariánus,

beleértve a püspöki kart is, elrendelték a letartóztatásomat. Több fanatikus hívem szeme láttára hurcoltak börtönbe. »A fejükre sem érdemesek, amit a nyakukon hordanak!« – motyogtam magamban, a kormányzóra és a püspökökre gondolva, de ezzel mintha csak fel-tüzeltem volna a követőimet, akik szó szerint vették a motyogásomat, és pontosan úgy cselekedtek, ahogyan én tanácsoltam: felkoncolták mind a kormányzót, mind a püspökeit. Én persze új püspököket nevezem ki, és az élet ment tovább. De azért, amit Ariusszal műveltem, keményen meg kellett fizetnem.” „Vajon hogyan?” – kíváncsiskodtam.„Elvesztettem Erene lányomat, aki ebben az életemben idősebb

lányomként inkarnálódott. Ha egyszer megszegtük a Karma törvényét, azért fizetnünk kell!” – mondta Daskalos lassan, majd visszatért az előző történethez.„Spyridonként Tremedousia faluban hirdettem az igét. Mivel a kántor

meglehetősen megbízhatatlan ember volt, aki kint dolgozott a földeken, és így sokszor elkésett a mise kezdetéről, én angyalokkal énekeltem együtt. Ragaszkodtam ugyanis a szertartás pontos kezdéséhez. Az angyalok hangját gyakran mások is meghallották.

80

Manapság hasonló jelenségeket figyelhetünk meg bizonyos szeánszok alkalmával, ahol a résztvevők szintén hangokat hallanak, és így tovább.” Azzal Daskalos bizánci görög nyelven elszavalta Spyridon himnuszát, amit mind a mai napig énekelnek a templomokban a ciprusi szent tiszteletére.„Ha Spyridon nem volt szent, ahogyan azt állítod,” – mondtam félig

viccesen – „akkor az emberek, akik hozzá fordulnak segítségért, akik gyertyát gyújtanak a tiszteletére és imádkoznak hozzá, tulajdonképpen becsapják önmagukat. Arról nem is beszélve, hogy olyasvalakihez imádkoznak, aki már nem Spyridon többé, és aki annak idején is boszorkánypraktikákat űzött.”„Nem az számít, hogy Spyridon valódi szent volt-e, vagy sem. A hívők

Spyridon elementáljához imádkoznak, amit maguk teremtettek gondolataikkal és érzéseikkel. Ennek megfelelően pedig mindenképpen jótékony hatást érnek el. Spyridon mint öntudatosság többé nem létezik. Ő jelenleg Daskalosként él. De Spyridon árnyéka mindig a Kozmikus Emlékezetben marad, ami bármikor aktiválható és feltölthető gyógyerőkkel, hogyha a hozzá fordulók azt szeretnék.”„Ez volt az egyetlen inkarnációd, Spyridonként, amikor az életed

összefonódott az ortodox egyházéval?” – kérdeztem rövid szünet után. „Nem, több hasonló életem is volt.” „Nagyon kíváncsi lennék azokra is!”Daskalos elsőre nem látszott valami lelkesnek, hogy továbbra is ezt a

témát feszegessük, de aztán csak addig kérdezgettem, míg végül bevallotta, hogy egyik előző életében ő maga volt Origenész, a korai keresztény misztika atyja, a híres neoplatonista filozófús. Az egyházatyák eretnekként kiátkozták őt a soraikból, mert többek között a reinkarnációról és arról is tanított, hogy előbb-utóbb minden ember üdvözül.„Origenészként a szellem embere voltam, aki az ortodox kereszténység

megőrzéséért szálltam síkra. Persze »ortodox« alatt nem a papok múlandó dogmáit értem, hanem magának a Kereszténységnek az esszenciáját, ami tulajdonképpen azonos minden más vallás alapvető, lényegi mondanivalójával. Érted már, miért vagyok a híve annyira az ortodox vallásosságnak?”„Nos, ezek után azt még csak értem. De azt már korántsem, hogy

Origenészként miért kellett levágnod a nemi szervedet?” – felettem, s közben próbáltam komoly maradni.

81

Daskalos hangosan elnevette magát, csak úgy rázkódott. A történészek szerint ugyanis Origenész – ismeretlen okokból – valóban levágta a nemi szervét. Az egyik lehetséges magyarázat az volt, hogy Origenész azért követte el ezt a hallatlan tettet, mert mint kifejezett aszkéta, ezzel is szerette volna elkerülni a test csábításait. Egyik történész barátom, a korai kereszténység szakértője egyszer egy közös beszélgetésünk alkalmával elmondta nekem, hogy számára is felfoghatatlan, hogy egy olyan felvilágosult gondolkodó, mint Origenész, mi okból követhetett el egy ilyen képtelenséget.„Nos, az kétségtelen,” – magyarázta Daskalos – „hogy Origenész tette

abszurd ostobaságnak tűnik. De hidd el nekem, jó oka volt rá, és korántsem az, amit a történészek feltételeznek! Annak idején vallási ellenzői azzal próbálták tanait hiteltelenné tenni, hogy megvádolták őt ártatlan nők megerőszakolásával. Azért vágta hát le a nemi szervét, hogy ezzel is megvédje tanai igazát. Persze mondhatjuk, hogy Origenésznek voltak problémái a személyiségével, de a tanításai attól még igazak voltak.”Daskalos minden kétséget kizáróan beszélt arról, hogy annak idején

Origenészként öltött testet. Jómagam könnyedén nagyzási hóbortban szenvedő őrültnek titulálhattam volna, ha nem ismertem volna őt hosszú ideje közelebbről is. Szerinte pedig teljesen természetes, hogy az embernek lehetnek emlékei előző életeiről. Ha valaki elér egy bizonyos magasabbrendű tudatosságot, akkor képes részletesen emlékezni azokra a „szerepeire”, amiket a Földön, „az élet színházában” korábban játszott. Daskalos sohasem beszélt előző életeiről a nyilvánosság előtt. Tudatában volt annak, hogy az efféle történetek csak bajt hoznak az ember fejére. Ezért csak szűk körben, legközvetlenebb tanítványai előtt emlékezett előző életeire.Közelgett a dél, mire elhagytuk Daskalos házát. Távozásunk előtt még

figyelmeztetett, nehogy megfeledkezzem a nicosiai tanítványi kör késő délutáni gyűléséről, amire engem is elvártak. Biztosítottam őt, hogy emlékszem az időpontra, és hogy természetesen jelen leszek. A Szent Spyridonról és Daskalos előző életeinek állítólagos emlékeiről szóló élménybeszámolók mindig is élénken foglalkoztatták a fantáziámat, és az események egy érdekes fordulatának köszönhetően jómagam is belebonyolódtam a történtekbe. Hónapokkal később történt, Oronóban, a Maine Egyetemen, miközben éppen a ciprusi szent élettörténetének feldolgozásán fáradoztam.

82

Az irodámban ültem, előttem halmokban állt kutatómunkám összes feljegyzése. A Spyridon tiszteletére szerzett bizánci görög nyelvű himnusz fordításával próbáltam megbirkózni, amit Daskalos diktált le nekem, de nagyon nehezemre esett a dolog. Végül feladtam, és úgy döntöttem, levelet írok egyik barátomnak, aki a Ciprusi Szociális Kutatóközpontban dolgozott, hátha ő rendelkezésemre tudna bocsátani egy hivatalos egyházi fordítást. Közben tartottam egy kis szünetet, és átsétáltam a könyvtárba, hogy átböngésszem a napilapokat. Hogy, hogy nem, a Hellén Krónika legfrissebb száma akadt a kezembe, egy görög-amerikai kiadású hetilap, amely szokás szerint rövid hírekben tudósított ciprusi eseményekről is. Érdeklődéssel kutattam, vajon van-e valami pozitív fejleménye annak az oly régóta húzódó, eleddig mégis eredménytelen nemzetek közötti tárgyalássorozatnak, amely a ciprusi válságot volt hivatott kezelni. Szokásom szerint általában csak a címlapot és a tartalomjegyzéket futottam át, mivel a több oldalas helyi hírek nem nagyon érdekeltek, de aznap valamiért az egész újságot végiglapoztam, és egyszer csak megakadt a szemem egy egész oldalas, Szent Spyridonról szóló újságcikken. A szívem vadul kalapált. Hideg verejték csörgött végig a gerincem mentén. Egy percre mintha teljesen elkábultam volna, a kezem is remegett. Végre leültem egy karosszékbe, és elolvastam a cikket. A szerző, egy görög teológus, dicshimnuszokat zengett Spyridonról, erről a „ökumenikus lángelméről”, ahogy ő nevezte. A cikk legnagyobbrészt a Kr. u. 325-ös niceai zsinattal foglalkozott, és a leírás szinte szóról szóra megegyezett azzal, amit Daskalos adott elő nekem.

„Szent Spyridon mély benyomást gyakorolt a zsinat résztvevőire, annál is inkább, mivel (...) írástudatlan volt. Ennek ellenére, amikor szembekerült az eretnek Ariusszal, aki tökéletesen jártas volt az egy-házjogban és kortársaira is nagy hatást fejtett ki, Spyridon kikezdhetetlen hitével bebizonyította, hogy Ariusnak és követőinek eretnek tanításai valójában ördögi intrikák. (...) Szent Spyridon egy téglát vett a kezébe, és megkérdezte az egybegyűlteket, hogy milyen összetevői vannak a téglának. A delegátus azt felete: Föld, Víz és Tűz. Abban a pillanatban, Szent Spyridon összemorzsolta a téglát, s abból víz csörgött a padlóra, a szent keze közül lángok csaptak ki, és puszta föld maradt a tenyerében. Ezzel a csodával felelt meg azoknak, akik kételkedtek (...) a Szentháromság összetételében.”

83

A cikk Szent Spyridon himnuszának hivatalos egyházi fordításával végződött, amit névünnepén máig is recitálnak a templomokban, és amit Daskalos is elszavalt nekem.

„Ó Szent Atyánk, Istentől inspirált Spyridon, Aki az első zsinaton csodát műveltél és Győzedelmeskedtél; a te szavadra holtak Támadtak fel, és kígyók lettek aranyossá, Mert imáidban angyalok segédkeztek néked, Ó Szent Életű! Dicsőség az Úrnak, aki Megdicsőített téged; dicsőség a Magasságosnak, Aki megkoronázott; dicsőség Istennek, aki Általad mindannyiunkat meggyógyít!”

Lenyűgözve tettem le az újságot. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha valami láthatatlan, józan ésszel fel nem fogható erő pontosan arra a helyre vezetett volna engem, ahol megkaphattam a számomra szükséges információt.Mióta Daskalosszal megismerkedtem, nem ez volt az első eset, hogy

ilyen különös egybeesés történt az életemben. Amikor rájuk fókuszáltam a figyelmemet, újra kellett értékelnem magának a „véletlenének a fogalmát. Őszintén bevallom, kérdések merültek fel bennem, vajon az a tudatos világ, amelyben Daskalos és néhány közeli tanítványa élt, ahogy állították magukról, a maga egzotikussága és a mi hétköznapi világunktól való eltérései ellenére nem sokkal valóságosabb-e? Véletlenek nem léteznek, mondja Jung. Ezen az alapon dolgozta ki sok vitát kavart „szinkronicitás-elmélet”-ét, amit aztán a jelenben Arthur Koestler és több ünnepelt „kvantumfizikus” dolgozott ki részletesebben. Olyan téma volt ez, amit már az emberiség nagy bölcsei is mind megfogalmaztak: az egész univerzumban nincsenek véletlenek.Délután, a menetrendszerű összejövetelen, miután befejezte a rövid

imákat, Daskalos megkérdezte, van-e bárkinek valamilyen kérdése. Már éppen megszólaltam volna, amikor egy örmény származású, ötven éves üzletember, aki egyébként folyékonyán beszélt görögül, megkérte Daskalost, hogy meséljen a csakrák – vagy ahogy ő nevezte őket, a „szent korongok” – természetéről és szerepükről.Daskalos azt tanította, hogy az emberi testnek és annak éterikus

másának több energiaközpontja is van, amik forgó korongokként

84

mutatkoznak meg a látó előtt. Ezeken az energiaközpontokon, vagy ahogy a hindu beavatottak nevezik, a csakrákon keresztül veszi fel ma-gába a test a kozmosz éteri energiáit. A beavatottak mind arra törek-szenek, hogy „megnyissák” ezeket a csakrákat, hiszen az a tisztánlátás és más szellemi képességek kialakításának az előfeltétele is egyben.Daskalos habozás nélkül belevágott a válaszba: „Az éterikus más két

legfontosabb központja közvetlenül egymás mellett található, az agyközpontban, a két agyfélteke és a nyúltagy között. Az ezzel ösz-szeköttetésben álló csakra nagyjából 15 centiméterrel a fej fölött kering, az óramutató járásával megegyező irányban. Egyébként az összes többi csakrának is ez a normális forgásiránya. Néha azonban előfordul, hogy az illető mentális és érzelmi állapotától függően a csakra megváltoztatja a forgásirányát. Ez történik például akkor, ha az illető bizonytalan gondolkodású, szeszélyes, ingatag életvitelű. Az ilyen ember általában nem képes megfelelően érvelni, és ki van téve az olyan káros lelki rezgéseknek, mint például a harag, a türelmetlenség, a gyűlölet, és ehhez hasonlók. Figyeljétek csak meg, hogy amikor valaki ilyen lelkiállapotba kerül és magával ragadják ezek az érzések, akkor szinte teljesen az eszét veszti. Nos, ilyenkor a fej fölött található csakra pontosan az ellenkező irányba forog. Ha aztán az illető megnyugszik, és újra »észhez tér«, a csakra is visszanyeri eredeti, az órajárásnak megfelelő forgásirányát. Vannak olyan egyének is, akiknek mindig minden csakrája a normálishoz képest ellenkező irányba forog. Az ilyen emberek szíve a legsötétebb, szemernyi jóindulat sincs bennük, a viselkedésük pedig állandóan gyűlölködő, agresszív, és velejéig romlottan gonosz.Abban a pillanatban, mihelyst valaki a világra jön, az összes csakrája

beindul. Mozgásuk az adott energiaközpont érettségétől függ. A csecsemőknél a csakrák még úgy néznek ki, mint egy-egy apró pénzérme. Nagyon lassan forognak, de a gyermek növekedési ütemében folyamatosan gyorsulnak.”„Daskale,” – szóltam közbe – „minden csakrának azonos a sebessége a

születés pillanatától kezdve?”„Nem. Az éterikus más elsőként mozgásba lendülő központja a

solarplexus, a napfonat. Ez a csakra tulajdonképpen már magzati korban, az anyaméhben forogni kezd. Mit gondoltok, hogyan táplálkozik az embrió? Ugyebár a köldökzsinóron keresztül, aminek a maradványa a köldökünk. Nos, éppen ez az a pont, ahol a solar plexus csakrája elhelyezkedik.

85

Az igazat megvallva a magzatban ugyanabból a központból kiindulva még két csakra kering. Az egyik körülbelül akkora, mint egy ötforintos, és a magzat hasüregén belül található, ott, ahol a solar plexus. Egy másik csakra ugyanakkor kívül található, pontosan ott, ahol a köldökzsinór becsatlakozik a magzat testébe. Amikor az újszülött világra jön, és elvágják a köldökzsinórját, ez a csakra visszahúzódik a hasüregbe, ahol elnyeli őt a másik szent korong. Egy tisztánlátó ezt mind látja. Amint a külső csakra belehúzódik a sorar plexusba, az újszülött megkezdi önálló életét. Persze még eltart egy darabig, míg a két szent korong teljesen eggyé válik. Ez idő alatt a csecsemő még telepatikus összeköttetésben marad az édesanyjával. Az orvosok megfigyelték például, hogy gyakran megesik, ha egy csecsemőnek valamije fáj, hirtelen az anyja is fájdalmat érez. A csecsemő aztán megnyugszik – a fájdalmat telepatikusán átadta az édesanyjának.„A szívcsakra a napfonat csakrával egyidejűleg kezd el forogni, még az

anya méhében. Ez a két csakra felelős az életünkért. A szívcsakra később, megszületésünket követően a tüdők mozgatásához szükséges energiaellátást is biztosítja.A szívcsakra és a napfonat csakra teljesen függetlenek a jelenvaló

öntudatos személyiségtől. A Szent Szellem közvetlen, mindentudó felügyelete alá tartoznak, az indítja be a mozgásukat, lehetővé téve ezáltal a testi létet.A személyiség kialakulásáért és az öntudat felébredéséért a fejnél

található két csakra felelős. Az egyik az orrtőnél helyezkedik el, a két szem között, és úgy néz ki, mint egy sokszirmú, forgó virág. A fejtetőnél található csakra ugyanakkor olyan, mint egy hófehér lótusz, számtalan szirommal. Ez már a születéstől fogva viszonylag nagynak számít. A kettő közül először a szemek közötti csakra, a homlokcsakra lép működésbe, amikor a csecsemő megtanul fókuszálni, és figyelni. Minél többet gyakorolja ezt a csecsemő, annál intenzívebben és harmonikusabban fog forogni a csakrája is.”„Lehetséges-e, Daskale,” – kérdeztem – „hogy időnként ez a két sze-

münk között elhelyezkedő homlokcsakra is helytelenül működik?”„Természetesen igen. Például amikor valaki összpontosítani próbál, de

sehogy sem sikerül neki, akkor ez a csakrája felváltva hol az egyik, hol a másik irányba forog.”„És mikor lép működésbe a fejtető csakra?” – kérdeztem tovább.„Nagyon lassan már a születés pillanatában forogni kezd, de igazán csak

akkor indul fejlődésnek, amikor a gyermek megtanul

86

koncentrálni és gondolkodni. A fejen található csakrák a személyiség fejlődésével összhangban működnek, szemben a szívcsakrával és a napfonattal, amik természetüket tekintve a Szent Szellemmel állnak összefüggésben. Utóbbi kettőt a Szent Szellem irányítja, azok mozgásába az öntudatos személyiségnek semmilyen közvetlen beleszólása nincsen.Néha előfordul, hogy egy illető az egész életét úgy éli le, hogy a fejtető

csakrája sosem működött megfelelően, hogy a forgása teljesen diszharmonikus volt. Ez akkor következik be, ha az illetőt túlságosan lekötik a földi dolgok, ha csak az anyagra, a fizikai létre képes koncentrálni. Azt vettem észre, hogy a legtöbb embernél ez a csakra szinte alig mozdul meg. »Szinte alig«, mondom, hiszen valójában mindig, mindenkinél mozog egy kicsit, függetlenül az egyén mentális és spirituális fejlettségétől. De a materialista emberek esetében ez a csakra elcsökevényesedik, akkorára sorvad össze, mint amekkora a születés pillanatában volt.A fejtető csakrának a fejlettsége az egyén tudatossági fokától,

gondolkodásmódjától, szellemiséghez való hozzáállásától függ. Ha az illető megfelelően használja a gondolkodási erőket, akkor a csakra növekedésnek indul, és forgása harmonizálódik.Ha valaki megtanul tudatosan kilépni a testéből, a csakra teljesen

felpörög, a normális, óramutató járásával megegyező irányban, ló-tuszszirmai kinyílnak, és minden színe láthatóvá válik.A fejtető csakra megfelelő meditációs és koncentrációs gyakorlatokkal

fejleszthető. De anélkül is fejlődhet, hogy az ember tudatosan törekedne erre. Néha éppen ez lenne a hatékonyabb megoldás. Voltak például emberek, akik erkölcsi tisztaságuk révén, értelmük, megfigyelőképességük és önuralmuk segítségével tökéletesen kifej-lesztették ezt a csakrájukat anélkül, hogy valaha is hallottak volna annak létezéséről, vagy valaha is megpróbálták volna tudatosan nyitogatni azt. Ugyanakkor az is előfordul, hogy egy Igazság Keresője hall ezekről a csakrákról, elolvassa a témába vágó keleti könyveket, gyakorolni kezd, és felpörgeti a csakráit. Morális előrelépés nélkül viszont mit sem ér el! Sőt, lehet, hogy túl korán nyitja meg az energiaközpontjait, ami kedvezőtlen kihatással lehet jelen személyiségére. A fejtető csakra fejlesztésének legbiztonságosabb módja az, ha az ember önmagát elemzi, értelmesen és megfelelő erkölcsök szerint él. Az Igazság Keresője azzal érheti el a legjelentősebb eredményeket, ha ötvözi az önelemzést és a meditációs gyakorlatot.

87

Figyeljétek meg, hogy a két feji csakra, amiknek a központjai egymás mellett találhatók, függetlenek egymástól, mégis hatással vannak egymásra, hiszen a központjaik, amikből kiindulnak, az agyban érintkeznek egymással. Tulajdonképpen akár azt is mondhatnánk, hogy gyakorlatilag egy agyközpontból erednek. Hadd mondjak erre egy szemléletes példát! A látás kialakulását a homlokcsakra teszi lehetővé. »Látás« alatt persze nemcsak a normális látást értem, hanem a tisztánlátást is. De vajon lehetséges-e a látás gondolkodás nélkül? Nem! Ezért is kötődik a két csakra ugyanahhoz a közös agyközponthoz.A homlokcsakra olyan, mint egy tükör. A közönséges ember tükrét éteri

homály fedi, ami nem engedi, hogy az alakzatok megfelelő módon tükröződhessenek. Az átlagember így kezdi, és általában így is végzi be az életét – a tükre sohasem tisztul meg. Az ilyen ember sosem tanult meg összpontosítani, koncentrálni. Pedig a homlokcsakra megfelelő működéséhez éppen a koncentrálóképességet kell fejleszteni, azt az erőt, amivel egy felmerülő mentális képet minden más zavaró gondolattól mentesen képes az ember megtartani az elméjében. A koncentrációs gyakorlatok segítségével a homlokcsakra felszíne kitisztul, és lehetővé teszi a képek tiszta visszatükrözését. Az, hogy az illető jó hasznát veszi-e ennek a csakraközpontnak, az attól függ, milyen fejlett a jelen öntudatos személyisége. Amikor ugyanis a tükör kitisztul, az ember nemcsak a külső tárgyak visszaverődéseit pillantja meg benne, hanem a magából a csakrából, annak belsejéből kiinduló képeket is. Ekkor a tér, ami a hétköznapi látás számára akadályt jelent, átalakul, és az ember tisztánlátóvá válik. A tisztánlátás idejére a hagyományos látás bezárul, és egy belső koncentráció kezdődik, amikor is a tisztánlátó, mint egyfajta tévékamera, az egész bolygóról, vagy az asztrális világokból venni kezdi a képeket. Ebben az állapotban az egyén képes megérteni a Valóság ter-mészetét. Amikor a látás és a tisztánlátás átalakul tudássá és megértéssé, akkor a fejtető csakra harmonikus mozgásba kezd, és kinyílik. Amikor pedig a beavatott még tovább fejlődik, egy olyan extatikus állapotba kerül, ahol a homlokcsakra már alig játszik szerepet. A szerepét szinte teljesen a fejtető csakra veszi át. Az extázisban az egyén eggyé válik az Istennel, a magasabb világokkal. Ez is egyfajta tisztánlátás. Némelyik beavatott, aki elérte ezt az extatikus állapotot, aki megpillantotta Istent és az Örök Fényt, azt képzeli, hogy a homlokcsakrának még van némi szerepe a látásélményben. De ez

88

nem így van. Ha ebben az állapotban egy másik látó szemügyre veszi az illetőt, azt látja, hogy a fejtető csakrája szépen, nagy sebességgel forog, ugyanakkor a homlokcsakrája teljesen lelassul.”„Miért, mi történik ilyenkor?” – kérdezte az egyik hallgató.„A homlokcsakra összes energiája felfelé áramlik, mint amikor valaki

feléleszti a Szent Tüzet, ami felfut a gerinc mentén. Miután eléri az agyközpontot, a fejtető feletti lótuszba áramlik, s közben elnyeli a homlokcsakra többletenergiáját, ami az intenzív koncentráció révén gyülemlett fel, még az extatikus elragadtatást megelőzően. Maga az extázis csak rövid ideig tart, mindaddig, míg a jelen öntudatos személyiség az állandó személyiséggel teljes összhangban és egységben tisztán a magasabb világokra irányul. A feji csakrák egyéb funkcióiról egy következő alkalommal ejtek majd szót.”Megkértem Daskalost, magyarázza el a „Szent Tűz” jelentését, mivel

most hallottam tőle először ezt a kifejezést. „Ez az,” – felelte –”amit az indiaiak Kundalininek neveznek.Néha hívják Szent Kígyónak is, mert tényleg úgy néz ki, mint egy

kígyó. A farka a nemi csakránál található, pontosan a gerinc tövénél, onnan kiindulva kúszik kígyó módra felfelé a gerinc mentén, hétszeres spirálban tekeredve, miközben fénye energiával tölti fel a nemi szerveket, és a csontvelőn keresztül áttételesen az összes többi szervet is.”Daskalos szerint a Szent Kígyó sötét vörös színű, ami a tüzet és a hőt

szimbolizálja. A nemi csakraközpont egyfajta hatalmas energiaraktár, amit a Szent Szellem és más entitások – a Törvény szellemei – tartanak ellenőrzésük alatt. Az ortodox vallásban a Szent Tüzet a tűz mesterének, Mihály arkangyalnak a lángoló fényes kardja jelképezi.Daskalos úgy tanította, hogy amint valaki mesterévé válik a

Kundalininek, amint képes tudatosan „mozgatni” a Kígyót, olyan tettekre lesz képes, amik a hétköznapi halandók számára különleges csodaszámba mennek. Ez a nagy igazság rejtezik a mögött az ősi mítosz mögött is, amiben Herkules megfojtja a kígyókat.Daskalos azzal fejezte be a találkozót, hogy meditációik rendszeres

gyakorlására buzdította a tanítványait. „Szeretném, ha az elkövetkező egy hónapban” – mondta – „a következőket gyakorolnátok. Üljetek le egy fehér abrosszal borított asztal elé, csukjátok be a szemeteket, és a jobb könyökötöket tegyétek az asztalra. Érezzétek a jobb karotokat, a vállatoktól egészen a tenyeretekig, az ujjaitok hegyéig. A könyökötökön támaszkodjatok, úgy, hogy az alkarotok

89

végigfeküdjön az asztal lapján, s a tenyeretek felfelé nézzen. Figyeljétek a kezeteket, erőlködés nélkül, és vizualizáljátok azt, hogy a fizikai kezeteken belül előtűnik egy azt átható, fehér fényből álló kéz. Ezután lassan emeljétek fel a fizikai kezeteket, és a tenyereteket tegyétek a vállatokra, majd eresszétek le a karotokat újra a kiinduló helyzetbe. Közben folyamatosan érezzétek az egész karotokat, és szemléljétek a fehér fénykart is a fizikai kar belsejében. Ötször ismételjétek meg a karmozgatást. Ezt követően hagyjátok a fizikai kezeteket az asztalon, és gondolatban, lassan, könnyedén, próbáljátok meg felemelni csak a fehér, éteri fényből szőtt kezet, és érintsétek meg vele a vállatokat, majd ugyanolyan lassan és könnyedén engedjétek le, vissza az asztalra, bele a fizikai kezetekbe. Ezt is ismételjétek meg ötször egymás után, közben folyamatosan koncentráljatok az éteri kezetekre. Úgy kell ereznetek azt, mintha csak a fizikai kezeteket emelgetnétek! Végezzétek ezt a gyakorlatot minden nap, legalább tíz percig.És ne feledjétek, – tette hozzá Daskalos – elalvás előtt mindenki

végezzen el egy rövid, öt perces önelemzést, ami elengedhetetlenül fontos a szellemi fejlődés érdekében! Idézzétek fel emlékezetben az aznapi történéseket. Éljétek át őket újra, a lehető legrészletesebben, megfigyelve felmerülő érzéseiteket, gondolataitokat, viselke-désmintáitokat. De ne ítélkezzetek önmagatok fölött, ne tagadjátok meg jelenvaló személyiségeteket! Ne legyetek mazochisták! Ragaszkodás nélkül figyeljétek a történteket, részrehajlás nélkül, objektíven. Tanulmányozzátok az eseményeket, különös figyelmet fordítva a saját magatok és mások viselkedésére, és ebből vonjátok le a következtetéseiteket. Ez a gyakorlat segít megismerni egótok erejét. Anélkül, hogy kipucolnánk magunkból az egoista önzés utolsó nyomát is, nem válhatunk mesterekké, és nem fejleszthetjük szellemi képességeinket sem! Az Atya legkedvesebbjének, Krisztusnak a szeretete legyen veletek, házatok népével, és az egész világgal!”

90

Thorisis és Rasadat

Kora délután érkeztem Daskalos házához. Theophanis és Iacovos volt ott, beszélgettek és kávét iszogattak a mesterrel. A kis Marios, Daskalos unokája csigákat gyűjtött, és azokkal játszott odakint, nagyapja kertjében.Alig ültem le közéjük, amikor egy fiatal nő kopogtatott be, hogy

Daskalos segítségét kérje. A sógorának agytumorja volt, és az orvosok nem sok esélyt láttak a felépülésére. A nő anyja viszont hevesen tiltakozott az ellen, hogy a férfit Daskaloshoz hozzák: szigorú vallásos volt, és erősen kételkedett „a ciprusi mágus”-ban. A fiatalaszszony hiába állította neki, amit az egyik barátjuktól hallott, hogy Daskalos képes lehet meggyógyítani a sógorát, az anyja továbbra is csak tiltakozott, mondván: „A Sátán is angyalbőrbe bújhat!” Inkább gyertyákat gyújtott hát védőszentje, Szent Nectarios ikonja előtt.„Ne is akarja megváltoztatni az anyja véleményét rólam,” – mondta

Daskalos kissé szomorkásán – „az ő tudata már megmerevedett velem szemben. Még azt is tudom, ki ültette el ezeket a gondolatokat a fejében!” Daskalos gyorsan elmesélte, hogy a Szent Nectarios alapítvány igazgatója, egy teológus pap szokott róla mindenféle pletykákat terjeszteni. „Pedig amikor találkozunk, látszólag olyan kedves velem: »Ó, kedves Spyróm, hát hogy vagy...?« Látjátok, időnként nem is olyan kellemes dolog belelátni mások gondolataiba!”Daskalos kézbe vette a beteg férfi fényképét, és egy percre becsukta a

szemét. „Attól tartok,” – szólalt meg végül – „az eset valóban

91

reménytelen. Még az is kérdéses, vajon megéli-e a következő fél évet. Persze megtesszük, amit lehet, de a többi már Istenen múlik. Az anyja szereti a sógorát?”„Igen, nagyon,” – felelte a fiatalasszony.,Jó. Az sokat segít. Azt hiszem, ezúttal az lesz a legjobb, ha csak a

távolból hatunk a sógorára, anélkül, hogy arról bárkinek tudomása lenne.”Azzal Daskalos odaadta a fényképet Iacovosnak és Theophanis-nak,

akik megerősítették a diagnózisát. Daskalos még a kis Mariost is behívta a házba.„Gyere csak, drágám,” – mondta az unokájának – „mondd csak, te mit

látsz ezen a képen?”Marios megfogta a képet, komoly ábrázattal nézegette, forgatta, mintha

minden lehetséges szögből szerette volna szemügyre venni, de nem szólt semmit.„Mondd el nekünk,” – kérte Daskalos őszintén – „mit látsz?” A kis

Marios válasz helyett csak sóhajtott egy nagyot, és letette a fotót az asztalra.„Ezek szerint ez a válaszod!” – mondta Daskalos lassan. „És mondd

csak, drága kis unokám, hajlandó lennél segíteni nekem, meggyógyítani ezt a bácsit?” A kisfiú bólintott, és szó nélkül visszaszaladt a kertbe a csigáihoz.Daskalos már többször említette nekem, hogy az unokája előző életében

lengyel püspök volt, nagy beavatott, aki ha felnő, a többiekkel együtt folytatni fogja Daskalos megkezdett munkáját a tanítványokkal. Mi több, olyan híreket is hallottam suttogni a kis Mariosról, hogy már eddig is segített a nagyapjának: egy athéni nő nyaki daganatát állítólag ketten együtt távolították el. Amikor a nő visszatért Görögországba és felkereste az orvosait, örömmel mesélte nekik, hogy egy ciprusi kisfiú meggyógyította őt. Az elképedt orvosok persze rögtön Daskalost kezdték hívogatni, hogy bővebb felvilágosítással szolgáljon az esetről. „A ter-mészet micsoda iróniája,” – mondta nekem egyszer Daskalos az unokájára mutatva – „itt ez a hatalmas mester, akinek várnia kell mindaddig, míg a teste kifejlődik, hogy aztán igazából megmutathassa, mire képes!”„Remélem, nincs már szüksége erre a fényképre, asszonyom,” – mondta

Daskalos – „mert attól tartok, el kell égetnem.”„Miért?” – kérdeztem kíváncsian.

92

„Érintkezésbe kell, hogy hozzam a tűz-elemmel, hogy elégjenek a rákos sejtek,” – felelte Daskalos, és megkért, hogy a képet tegyem be a szentélybe, közvetlenül a Krisztus-kép elé.Amikorra visszaértem a ház hátuljából, a látogató már távozott.

Daskalos megjegyezte, hogy a rákos megbetegedések aránya Cipruson és világszerte is lassan már járványszerű méreteket ölt.„Észrevettétek például, hogy egyre több gyerek betegszik meg rákban?”„És minél inkább szennyezzük a környezetünket, annál többen fognak

ezután is megbetegedni,” – próbálkoztam egyféle magyarázattal.„A ráknak nem ez az oka,” – szólt Daskalos, akit láthatóan nem igen

hatott meg szociológiai éleslátásom.„Na de Daskale,” – erősködtem – „tudjuk, hogy az Egyesült Ál-

lamokban a rákos megbetegedések aránya éppen New Jersey területén a legmagasabb, ami egyben az ország legszennyezettebb vidéke is. Miért ne mondhatnánk hát, hogy a rák fő kiváltó oka a környezetszennyezés? „„Egyszerűen azért, mert nem ez a fő oka,” – fojtotta belém a szót

nyomatékosan Daskalos. „A rákos megbetegedéseknek karmikus okai vannak. Figyeljétek csak meg ezt a véres 20. századot: megéltünk két világháborút. Sokan azok közül, akik annak idején részesei voltak a háborús kegyetlenkedéseknek, mostanában kezdenek viszszaszületni a Földre, hogy törlesszék az adósságaikat. Nem véletlen, hogy valaki éppen egy környezetszennyezés sújtotta helyen találja magát, és ott rákot kap, mint ahogy az sem véleden, ha emberek egy csoportja repülőgépre száll, és mindannyian együtt halnak meg egy légi szerencsédenségben. Értitek?Theophani, múlt éjjel különös álmom volt, – váltott témát hirtelen

Daskalos, és barátjához fordult, aki szokás szerint szódanul figyelt. „Egy hatalmas zöld kígyó próbálta elnyelni a jobb karomat! Már majdnem a teljes karomat bekebelezte, amikor odaszóltam neki: »Te buta állat, hát nem tudod, hogy ha csak megrázom a kezem, neked kihullik az összes fogad? Na engedd el szépen a karomat!« De minél inkább könyörögtem neki, ő annál mélyebben vájt a húsomba. Erre hirtelen megráztam a karomat, és tényleg kiestek a fogai, sőt, maga a kígyó is lehullott rólam.Iacovos ott állt mellettem, – folytatta Daskalos, huncutul mosolygó ifjú

tanítványára mutatva – és arra próbált rábeszélni, hogy kerítsek egy fejszét, és azzal vágjam le a kígyó fejét, még mielőtt

93

annak visszanőnek a fogai és újra belém mar. »Nem tehetem,« – mondtam neki – »nem nyakazhatom le szegény párát!« Erre a kígyónak valóban visszanőttek a fogai, és újra elkezdte elnyelni a karomat. »Hát nem volt még elég? Nem tanultál a leckéből?« – kérdeztem a kígyótól, de megint csak hiába rimánkodtam neki, hogy eresszen el. »En megmondtam!« – mondta Iacovos álmomban. »Meg kellett volna ölnöd az átkozott kígyóját!« Persze nem tettem, csak újból megráztam a karomat, és a kígyó megint elhullajtotta a fogait. Ekkor Iacovos az ellenkező irányba mutatott, és ezzel valahogy elterelte a figyelmemet. Amíg én azt kerestem, hogy mit akart vajon mutatni nekem, addig ő felkapott egy fejszét, és kettéhasította az állat fejét. Döbbent tekintetem láttán pedig csak ennyit mondott: »Ne aggódj, a te Leonidasodnak a feje is visszanő majd!« »Miféle Leonidasomé?« – kérdeztem tőle, mire ő a kígyóra bökött: »Hát ezé a Leonidasodé! Nézd csak meg, pontosan olyan a feje, mint Leonidasé!« Én erre fogtam a kígyó fejét, megnéztem, de semmiféle Leonidast nem láttam benne. »Mert nem akarod észrevenni« – mondta Iacovos.”„Az álmod olyan világos, hogy ennél világosabb már nem is lehetne!” –

jegyezte meg Theophanis.Daskalosnak volt egy unokaöccse, akit Leonidasnak hívtak, s aki

valóban sok kellemetlenséget okozott Daskalosnak azzal, hogy feldúlta fiatalabbik lánya családi életét. Leonidas egy félig földalatti fegyveres mozgalom vezetője volt, és Daskalos attól tartott, az ő „őrültsége” miatt sok ártatlan ember vére folyhat még a szigeten.„Egyszer azt vetette a szememre, hogy »elterelem a tömegek figyelmét

a valódi problémákról«. Az idióta!” – mondta Daskalos, és megrázta a fejét. Leonidas egyik előző életében állítólag Daskalos fia volt. „Szerencsétlen, már akkor is ugyanolyan őrült volt, mint most!” „Iacovos azért győzködött, hogy bánjak már el vele, mert Leonidas folytonosan zavar minket. Én azonban nem akarok emiatt visszaélni a szellemi erőmmel. Nem szeghetem meg az Igazság Keresőinek hétszeres fogadalmát, amit Yohannan adott meg nekem, amikor hét éves voltam. Nem azért tettem akkor ígéretet, hogy 64 évvel később semmibe vegyem őket egy olyan probléma miatt, amivel most kell szembenéznem. Kedves Iacovóm, hadd emlékeztesselek téged is az ötös számú fogadalomra: »Szeresd és szolgáld embertársaidat őszinte szívvel, lelked legmélyéről, függetlenül attól, hogyan viselkednek ők veled szemben.«„

94

„Daskale,” – kérdeztem – „ez az álom egyfajta testen kívüli élmény volt?”„Természetesen.”„Úgy értem, Iacovos tényleg ott volt veled?” „Persze hogy ott volt!” –

felelte, és Iacovos is bólogatott. Daskalos elmagyarázta, hogy ő és Iacovos lelkileg olyannyira egymásra vannak hangolódva, hogy amit az egyikük megtapasztal, azt a másikuk is átéli. Mintha csak összenőtt volna az aurájuk.„Az ember testen kívül néha szimbolikusan, néha közvetlenül ta-

pasztalja a dolgokat,” – jegyezte meg Theophanis. „Én általában szimbolikusan szoktam.” Azzal, mint ki jól végezte dolgát, felállt, és elköszönt. Három órás autóút várt még rá hazáig, Paphosig, és már így is késő délután volt. Én örömmel hallottam, hogy Daskalosnak nincs programja estére, úgyhogy folytathattuk a beszélgetést.„Daskale,” – kezdtem bele, miután vacsorára elfogyasztottunk egy sült

csirkét, amit a közeli étteremből hozattunk – „mindig lenyűgöz, milyen könnyedén tudsz visszaemlékezni előző életeidre. Kíváncsi lennék még néhány hasonló élménybeszámolóra!” Persze szerencsém volt ezen a téren, mert mint „helyszínelő kutatónak”, Daskalos szinte sosem utasította vissza a válaszadást.„Előző életeim közös vonása mindig az volt,” – kezdett hozzá most is,

én pedig Iacovosszal együtt feszült figyelemmel hallgattam őt – „hogy szolgáljam embertársaimat, és egyensúlyt teremtsek az értelem és az érzelem között. Teljesen mindegy volt, hogy egy adott életben zenészként, festőként, íróként, vagy orvosként tevékenykedtem, az volt a célom, hogy megmutassam az embereknek az Istenben rejlő szépséget.”„Daskale,” – szakítottam félbe – „honnan tudhatod biztosan, hogy

annak idején az voltál, akinek most állítod magad? Honnan veszed, hogy az előző életeidből hozott emlékeid nem csupán szép illúziók, fantáziaképek vagy hallucinációk?”„No akkor kezdjük a dolgot a legelejéről!” – mondta Daskalos teljesen

magabiztosan. „Nagyon könnyen félrevezethetik ugyanis az embert. Sokakkal találkoztam már, akik azt állították magukról, hogy betekintést nyertek előző életeikbe, de a magam módján én keresztülláttam az illúzióikon. Rajongásuk és ragaszkodásuk a régmúlt egy alakjához oda vezetett, hogy ráhangolódtak az elhunyt elementáljára, aki meggyőzte őket arról, hogy ők maguk voltak az illető.

95

Az ember csak akkor lehet teljesen biztos egy előző inkarnáció-jának valódiságában, ha képes annak az adott életnek bármelyik pillanatát elevenen felidézni, a születés pillanatától kezdve egészen a halálig. Minden jelentősebb történés benne él az ember emlékezetében, s ha az adott inkarnációra összpontosít, egy-egy életszakasz vizsgálatakor mindig ugyanazokat a képeket látja. Ha becsukom a szemem, egy teljesen tudatos életútra tudok visszaemlékezni, annak minden részletével: minden hibámmal, erényemmel és gyengeségemmel együtt látom magam.”„Azt akarod ezzel mondani, hogy mások, akik csak részleteket pil-

lantottak meg előző életeikből, csupán képzelődtek?” – kérdeztem. „Nem feltétlenül. Az ilyen eseteket nem lehet teljes bizonyossággal eldönteni, szemben azzal, ha valaki tényleg minden részletre emlékszik. Sok tanítványomról tudom például, hogy bizonyos töredékeket újra megtapasztaltak már előző életeikből, amik valóban megtörténtek velük. Egyiküknek éppen akkor villant be egy emlékkép, amikor beavatást nyert, és magára öltötte testvériségünk fehér palástját. A földre roskadt, és zokogni kezdett. Én a karjaimba vettem, és próbáltam megnyugtatni őt. Mindent elsöprő erővel jelentkezett nála a felismerés.” „Mire jött rá?”„Arra, hogy mi történt közte és énközöttem abban az életben.” Nem

hagytam annyiban a dolgot, Daskalos egyre kíváncsibbá tett. „Mesélnél többet is erről az esetről?”„Évszázadokkal ezelőtt történt. Akkoriban tibeti láma voltam, és ő volt

az egyik tanítványom, aki azt követelte tőlem, hogy osszam szét a kolostor minden vagyonát a szegényeknek. Én elleneztem a tervét; egyrészt a kolostornak sem ment valami jól, másrészt nem láttam be, vajon a Buddha-szobor homlokát díszítő drágakő hogyan lenne képes segíteni a szegényeken. S bár a tanítványom jó szándékú volt, de nagyon makacs. Kapcsolatba lépett valakikkel, akikről azt gondolta, hogy forradalmárok, és bevezette őket a templomunkba, hogy azok megszerezhessék a drágakövet. Az emberei azonban valójában közönséges bűnözők voltak. Amikor megpróbáltam megfékezni őket, leszúrtak. A tanítványom is hiába próbált már közbeavatkozni, ahhoz túl késő volt. Amikor rádöbbent, hogy mit követett el, öngyilkos lett: levetette magát egy szakadékba. Amikor most ennek az egész történetnek az emléke felelevenedett benne, az túlságosan megviselte őt. Csak nagy

96

nehezen sikerült lecsillapítanom őt: »Hát nem látod,« – mondtam neki – »itt vagyok, élek és virulok!«„„Hány éves voltál,” – kérdeztem pár percnyi elmélyült hallgatás után –

„amikor először tudatosodtak benned előző életeid?”„Kezdettől fogva tudtam, hogy ki vagyok, a születésem pillanatától,” –

mondta Daskalos teljes őszinteséggel.„Ezt elég nehezemre esik elképzelni! Hogy emlékezhet egy két-három

éves kisbaba tudatosan az előző életeire?” – kérdeztem meglehetősen zavarodottan.„Márpedig ez a fajta emlékezoképességem már előző életeimben is

megvolt.”„Azt hittem, ezek az emlékek fokozatosan térnek vissza...” „Nem, nem.

Azon a ponton, ahol én tartok, az ember már nem fokozatokban emlékezik, hanem az egész életre, egy az egyben.”„És mi a helyzet Iacovosszal?” – kérdeztem, és Daskalos ifjú tanítványa

felé böktem, aki láthatólag jól szórakozott eddigi párbeszédünkön.„Iacovosnak még át kell hidalnia az emlékezeti szakadékot, mert

túlontúl ragaszkodik jelenlegi inkarnációjához. De már képes behatolni előző életeibe, és megnézni, ki volt korábban. Tudom, legutóbb például egy ősi Egyiptombeli életének töredékeire emlékezett vissza.”„Ez igaz,” – mondta Iacovos teljes komolysággal. „És neked, Daskale,”

– kérdeztem – „koncentrálnod kell azért, hogy fel tudd idézni előző életeid emlékeit?”,Jelenlegi szintemen nekem már nincs szükségem külön kon-

centrációra,” – felelte.„Ezzel azt akarod mondani, hogy ismered minden eddigi inkar-

nációdat?” – csaptam le rá türelmetlenül.„Csak azokra emlékszem, amelyek érdekelnek. Azokon kívül még

számtalan testet öltésem volt, de amelyik nem érdekel, azzal nem foglalkozom.”„Szóval amikor leszülettél erre a világra,” – próbáltam összefoglalni

tapasztalatának milyenségét – „egyfajta érzésed volt, hogy korábban egy bizonyos illetőként éltél már itt, azelőtt pedig megint valaki másként inkarnálódtál, s ahogy most felnőttél, folyamatosan feltámadtak benned ezeknek az életeknek az emlékei.”„Nem, nem pontosan,” – igazított ki Daskalos némileg csalódottan,

hogy még mindig nem értettem meg tökéletesen, amit mondani

97

akart nekem. „Tudom, ki voltam,” – mondta lassan, megnyomva minden szót. „Az egész nem az emlékezet kérdése.”„De hát honnan tudhatná egy két éves gyerek” – tiltakoztam újra

felemelt hangon – „hogy ki volt Spyridon, vagy Origenész, vagy bárki más, akiket említettél?”„Ha a gyerek ezeknek az embereknek az inkarnációja, akkor tud róluk.

Én tudom, mert az voltam. Két éves koromban persze még nem tudtam magam kifejezni. De belsőleg tudtam, ki voltam korábban. Csak meg kellett várnom, míg ez a testem felnő, hogy úgy tudjam kifejezni magam, ahogy most teszem. Természetesen az anyagi test bizonyos szempontból korlátozza tökéletes önkifejeződésünket. Ezt nem könnyű elmagyarázni. De hidd el nekem, nem volt olyan pillanat az életemben, amikor ne lettem volna tisztában azzal, hogy ki voltam annak idején, előző életeimben.Némelyik inkarnációmban egészen felmagasztaltak,” – idézte vissza a

múltat Daskalos. „Persze korántsem voltam olyan jó, vagy akkora szent, mint amekkorának beállítanak, de a hibáimról mára elfeledkeztek, sőt, még apróbb bűneimet is elnézték nekem, amikor rám terítették szent palástomat,” – mondta, öniróniával a hangjában. „Gondolom, a Spyridonként elkövetett tetteidre gondolsz,” -szólaltam meg.„Igen, azokra,” – felelte.„A legtöbb úgynevezett szent ember” – kuncogott Iacovos – „inkább

varázsló volt, akik gyakran fordultak a fekete mágiához.”Daskalos azzal folytatta, hogy nyelvismerete is előző életeinek

köszönhető. Állította, hogy ebben az életében soha nem tanult oroszul, mégis beszélte a nyelvet, mert legutóbbi inkarnációjában orosz író volt. De ugyanígy beszélt örményül, és tudott egy keveset olaszul is.„Mit gondolsz,” – kérdezte tőlem, és a nyomaték kedvéért megütögette

a térdemet – „honnan tudom ezeket a nyelveket, mindenféle képzés, vagy nyelvtanulás nélkül? Úgy hoztam magammal a képességet. Amikor este lefekszel aludni, és reggel felkelsz, vajon ébredés után csak emlékszel arra, hogy Kyriacos vagy, vagy tudatosan tudod, hogy te vagy Kyriacos? Látod, ugyanez a helyzet velem is. Nem emlékszem arra, hogy ki vagyok, hanem tudom!”„De volt-e valaha saját szubjektív tudatosságodon kívül bármiféle egyéb

bizonyítékod arra, hogy valóban az voltál, akinek állítod magad?” – kérdeztem.

98

„Persze, rengeteg!”„Mint például?”„Olyan helyeket, konkrét utcákat ismerek, amiket egyetlen könyv sem

említ.”„És honnan veszed, hogy ezek az utcák nem csak a képzeleted

szüleményei?”„Nem lehetnek azok. Hidd el, meg tudom különböztetni a fantáziát

attól, amit én »az Akása Krónika olvasásá« -nak hívok, attól, amit újra átélek előző életeimből, közben begyűjtve ugyanazokat a tapasztalatokat. Ha valaki teljes mértékben képes visszaemlékezni egy múltbéli személyiség életére, akkor semmi kétség, ő maga volt az illető. Úgy értem, ha egy előző élet minden egyes apró részlete világos, minden gyengeség, minden elhibázott vagy jó szándékú cselekedet, amitől elszégyellted magad, vagy amire büszke lehettél. Tudsz követni? Nemcsak egyes jelenetek rémlenek, hanem az öszszes érzés is, amiket menet közben átéltem.”„Találkoztál-e valaha olyasvalakivel, aki hozzád hasonló módon képes

volt visszaemlékezni előző életeire?” – kérdeztem, magam is elképedve egyre hihetetlenebb beszédtémánktól.„Úgy érted, hogy ugyanolyan mélységig, mint én?”„Igen.”„Nem. Még sosem találkoztam. Csak olyan emberekkel, akik egyes

részletekre emlékeztek.”„Ez azt jelenti, hogy te lennél az egyetlen emberi lény a Földön, akinek

ilyen képesség adatott?”„Ezt nem mondtam. Nem is ismerem a Föld összes lakóját!” -mondta

Daskalos viccelődve.Emlékeztettem őt, hogy egyszer már megígérte nekem, hogy részletesen

felidézi egyik korábbi inkarnációját az ősi Egyiptomból. Állítólag ez volt az egyik legintenzívebb testet öltése, amikor ő és Iacovos is Aton templomában szolgáltak, mint a nagy misztériumokba beavatott papok. Úgy gondoltam, eddigi társalgásunk jó alapot nyújtott ahhoz, hogy most visszaidézze, mi is történt annak idején a fáraók földjén.„Ha Iacovos is beleegyezik, hajlandó vagyok mesélni róla,” -mondta

Daskalos, és mindketten ifjú tanítványára szegeztük a tekintetünket.„Nem bánom,” – szólt lágyan Iacovos, mire Daskalos mély lélegzetet

vett, hátradőlt a karosszékében, és belekezdett elbeszélésébe.

99

„Ekhnaton fáraó idején hatalmas összetűzés robbant ki Amon-Ré és Aton követői között. Amon-Ré hívei a fizikai Napban hittek, em-beráldozatokat mutattak be, és egy kutyaszerű istenséget imádtak, nem beszélve a cápákról, a krokodilokról, és hasonlókról. Aton követői ellenezték ezeket a praktikákat: ők a szellemi Napot imádták, egy Istent tiszteltek, és eltörölték az emberáldozatokat.Aton dicsőítőinek egyik előfutára a fáraó unokaöccse volt. Két fia

született: az idősebbiket Rasadatnak hívták. A két testvér a megszólalásig hasonlított egymásra. Az apa idővel templomi szolgálatra adta a fiát, hogy Rasadatból Aton misztériumainak beavatottja legyen.Rasadat apjának volt egy unokanővére, akit Chapsitounak hívtak, s

akinek egy Arész nevű görög férfi volt a férje, aki a fáraó hadseregében szolgált. A párnak született egy gyermeke, Thorisis, azaz jómagam. Amikor Arész visszatért az egyik háborúból, amit a setonok, a mai szudániak ellen vívtak, magával hozott és örökbe fogadott egy fekete gyermeket, akit a foglyok között talált. Az illető ma is ugyanolyan alattomos, mint abban az életében. Amikor felnőtt, mást sem tett, csak vádaskodott Thorisis ellen, úgyhogy Thorisis végül is úgy döntött, hogy elhagyja az apai házat, és nagybátyjához, Rasadat apjához költözik. Tulajdonképpen legelőször Thorisis lépett be Aton templomába, s Rasadat egy év múlva követte őt. Kettejük között szoros barátság alakult ki.”Miközben Daskalos a történetbe mélyedt, Iacovos csukott szemmel ült,

meditáló pózban. Úgy tűnt, mintha Daskalos igéző előadásmódja újraélesztette volna benne Rasadat ősi, Egyiptomban átélt tapasztalatait.,Amikor Thorisis 18 éves lett, versenyt hirdettek, hogy ki váltsa majd

fel a templom beavató mesterét, aki három kérdést tett fel a vállalkozóknak. Aki a legkielégítőbb választ adja mindhárom kérdésre, az lesz az utód – így szólt a szabály –, s a mester a győztes fehér köpenyes beavatottat fogja majd felövezi egy arany övvel.Három jelentkező akadt, Rasadat, Thorisis, és egy 24 éves újonc, aki

nemrégiben tért át Aton hitére. Rasadat és Thorisis tisztánlátók voltak, beleláttak mások gondolataiba, úgyhogy már jó előre tudták a válaszokat, még mielőtt a mester egyáltalán feltette volna a három kérdést.Thorisis volt az első vizsgázó. Mindhárom kérdésre kiválóan felelt. Őt a

24 éves újonc követte. Amikor Thorisis kilépett a templom folyosójára, ott találta Rasadatot, aki a sorára várt. Amint megpillan

100

totta Thorisist, derékon ragadta őt, és kijelentette, hogy előre tudja a kérdéseket és a válaszokat. Közben a második jelentkező is befejezte a vizsgát, mégpedig sikertelenül, úgyhogy szólították Rasadatot, aki az első és a harmadik kérdésre helyes választ adott, de a másodikat megválaszolatlanul hagyta. Úgy látszott hát, hogy Thorisis nyeri el a tisztséget. A mester mindhármukat maga elé hívatta, és közölte, hogy Rasadat sem felelt meg, mivel nem adott kielégítő választ a kettes számú kérdésre. Erre Thorisis felkiáltott: »Nem igazság! Kint a folyosón Rasadat azt mondta nekem, hogy tudja a kérdéseket, és meg is felelt azokra, pontosan olyan jól, mint ahogy én tettem. Miért ne válaszolt volna hát helyesen? Miért tett volna ilyet?« »Azt hiszem, én tudom az okát,« – mondta a mester. »Amikor a második jelöltet vizsgáztattam, magam is kint voltam veletek a folyosón, és hallottam, mit beszéltetek.« Thorisis tovább tiltakozott, és kijelentette, hogy nem hajlandó elfogadni az arany övet. Abban a pillanatban Rasadat megcsókolta a mester kezét, és engedelmével magához ragadta az övet. »Mester, övezd fel Thorisist, vagy én magam teszem meg!« »Tedd hát!« – mondta a mester, s Rasadat valóban fel is övezte Thorisist, majd így szólt hozzá: »Járd a magad útját. Én követni foglak téged!« Akkor Thorisis megölelte Rasadatot, megcsó-kolta őt, és így felelt neki: »Megint egyek lettünk hát, mindig is egyek leszünk!« »Tudom,« – mondta Rasadat – »de bárcsak erezném is!«Rasadat ugyanis nem volt képes átérezni az egységet,” – folytatta

Daskalos kissé szomorkásán, és Iacovosra nézett, aki továbbra is csukott szemekkel meditált.Daskalos többször hangoztatta már nekem, hogy Iacovos és ő

duállelkek, de Iacovos mindig is megmaradt gondolkodó, intellektuális félnek, míg Daskalos inkább a szentimentális, érzelmi oldalt képviselte. Ezzel tulajdonképpen mindkettőjük jelenlegi életét is tökéletesen jellemezte.„Nagyon kíváncsivá tettél, Daskale!” – mondtam. „Mi volt az a három

kérdés, amire felelnetek kellett?”„Az első a létezés természetére vonatkozott, az ember és Aton

kapcsolatára. Be kellett bizonyítanunk Aton valódiságát, azt, hogy a fizikai Nap mögött egy szellemi Nap található. A feladat része volt az is, hogy tüzet élesszünk a gondolatunkkal, és azt egyik helyről a másikra transzformáljuk.A második kérdés a szeretet természetére utalt. A következőt feleltem

rá: »A szeretetből teremtődik az anyag, a szeretet tartja fenn

101

az univerzum egységét és harmóniáját. Az alacsonyabb világokban mint vonzódás jelentkezik, tűzként, ami éget, amitől lángra lobban és szikrákat hány a fa. A szeretet tüzének füstje könnyeket csal az ember szemébe, de ugyanakkor a szeretet fény is, ragyogó fény. A szeretet maga a Nap, ami melegével éltet.«A harmadik kérdés a szeretet és az élet közti különbségre kérdezett rá.

Be kellett mutatnunk, hogy szeretet nélkül nincs élet, hogy a szeretet maga az élet.Természetesen nem volt elég pusztán szavakkal megválaszolnunk a

kérdéseket, finom rezgések formájában meg kellett tudnunk teremteni szavaink jelentésének szellemi képét, hogy azt a beavató mester is átélhesse. Bizonyságot kellett tennünk arról, hogy szellemi képességek birtokában vagyunk. Azokban az időkben a vallási vezetőknek még valódi hatalma volt. Ma már bezzeg csak az átlagember rövidlátásával rendelkeznek, legyenek akár keresztények, akár buddhisták, vagy az iszlám elkötelezettjei. A nagy igazságok elvesztek a szavak között, a vallás puszta üzletággá silányult.Emlékszem, – folytatta Daskalos – a templomunk a Nílus egyik kis

szigetén állt, és nyolc másik templom vette körül. A szigetek közt vagy csónakokkal közlekedtünk, vagy saját lábunkon, ott, ahol a víz térdig sem ért. A tanoncok otthonai ezeken a környező szigeteken épültek; Thorisis és Rasadat folyton együtt voltak, egy házban laktak. Emlékszem, Rasadat mennyire szeretett elnyújtózni az udvar fehér márvány kövezetén úgy, hogy közben a Nílus vizébe lógatta a lábát! Ha Thorisis a közelébe merészkedett, azonnal fröcskölni kezdte őt – úgy játszottak, mint a gyerekek, annak ellenére, hogy mindketten felnőtt beavatottak voltak.Eközben – folytatta Daskalos az elbeszélést, de ezúttal már átváltott első

személybe – az apám megtudta, hová lettem, és meglátogatott a templomban. Görög származású lévén a görögök és az egyiptomiak isteneiben is hitt. Azt mondtam neki: »Atyám, ígérem, elmegyek, és meglátogatom anyámat, de aztán visszatérek a templomba. Én már Atonhoz tartozom.«Amikor Set követői, a szudániak háborút indítottak Kami, azaz

Egyiptom földje ellen, apám örökbe fogadott fia már felnőtt volt, és támadó honfitársai mellé állt. Egy napon felgyújtották Árész házát, és a templomaink ellen vonultak.Mindeközben nekünk mint beavatottaknak nemcsak az ima és a vallási

élet szervezése tartozott a feladataink közé, hanem földjeink

102

művelése és a terményfelesleg szétosztása is a nép körében. Egy napon, amikor éppen az északi falvakba utaztam, hogy ott élelmet oszszak, a támadók megrohamozták és felégették házainkat a templomok mellett. Amikor értesültem a történtekről, azonnal hazasiettem, és Rasadat keresésére indultam. Átkutattam a házunk romjait, és megtaláltam a szandálját: csöpögött belőle a vér, Rasadat holtteste pedig a Nílus vizén lebegett. Osszeroskadtam, és hosszasan sírtam. Képtelen voltam gondolkodni, vagy bármit is csinálni. És akkor megpillantottam Rasadat apját, aki egy csónakban evezett felém. Amikor odaért hozzám, én csak szótlanul rámutattam Rasadat testére. »Tudom, fiam, én is látom őt. Gyere, szállj be a hajóba, az ellenség még mindig a környéken ólálkodik és gyújtogat.« »Nem megyek sehová!« – zokogtam. »Odaúszom, nem hagyom, hogy csak úgy elsodorja Rasadat tetemét a víz.« »Ne légy bolond!« – torkolt le az apja. »Még a végén téged is megölnek! Ő az én fiam volt, gondolod, nekem kisebb a fájdalmam? Azt akarom, hogy észhez térj! Feküdj a csónak fenekére, úgy kell áttörnünk a papirusznád sűrűjén, hogy észre ne vegyenek minket.« Emlékszem, a nádasban egyszer csak egy sikló úszott el mellettünk, és én, ahogy ott feküdtem a csónak alján, a vízbe lógattam a kezem, hátha elkaphatnám, de Rasadat apja jelzett, hogy hagyjam békén. »Erre most nincs időnk,« – suttogta. Talán érdekel, ha elmondom, hogy Rasadat apja ma Theophanis; ezért is vannak ők ketten Iacovosszal olyan közel egymáshoz ebben az inkarnációjukban is.A folyó mentén hamarosan elértük a következő templomot, – folytatta

Daskalos – és tudtuk, hogy megmenekültünk. Mély álomba zuhantam a hűs márványkövezeten. Amikor felébredtem, Rasadat holttestét láttam magam mellett. Tele volt késszúrásokkal. A Nílus sodorta idáig, és a papok kihalászták a vízből, hogy előkészítsék a bebalzsamozásra. Rasadat apja kérlelt, hogy ne is nézzek a fiára, mert ahogy mondta, az iránta érzett szeretetem lassan már kezdett bosszúszomjas gyűlöletbe fordulni.A templom nagymestere ígéretet tett, hogy a sorsomat viseli. Éppen

látogatóba készült a fáraóhoz, aki Aton követőit okolta a háború kitöréséért. »Már látom a jövőnket, fiam,« – mondta nekem. »Meglásd, a gonosz csak egyre gonoszabb lesz!«És valóban, hamarosan engem is a fáraó elé hurcoltak, hogy meg-

tagadjam a hitemet, fordítsak hátat Atonnak és kövessem Amon-Rét. En azonban ellenálltam, s bár felszínesen úgy tettem, mintha

103

behódolnék, valójában sosem lettem hűtlen Atonhoz. Templomi szolgálatra rendeltek, hogy Amon-Rének áldozzak. Rasadat elvesztése és templomunk elpusztítása lelkileg teljesen összetört, ráadásul pillanatnyilag minden ellenállás hiábavalónak látszott.Aztán, emlékszem, egy szép napon emberek érkeztek a templomba, akik

belevetették magukat a szent tóba, hogy felfalják őket a krokodilok, s ezáltal a »paradicsomba« kerüljenek. Egy nő is volt köztük, aki újszülött csecsemőjét akarta a vízbe vetni, hogy aztán maga is utána ugorjon, remélve, hogy a túlvilágon viszontláthatja halott férjét. Még éppen idejében sikerült odaérnem hozzá, hogy kiragadjam a gyermeket a kezéből, de őt magát már nem tudtam megmenteni. A krokodilok martaléka lett. Szülei helyett én neveltem fel a fiút, akinek a Rames nevet adtam. Később, Aton más titkos követőivel együtt, az összes krokodilt megöltük.Ezzel persze sikerült magamra haragítani a fáraót, aki »jutalmul« ciprusi

gyarmataira száműzött, és Thorisisról Korratonra változtatta a nevemet, ami annyit tesz: »akit megtévesztett Aton«. Gondoltam, ha így kell lennie, hát legyen, legalább örökre emlékezni fogok az egyetlen Istenre, Atonra.”Daskalos ezután rátért ciprusi életének előadására; kiderült, hogy

javarészt kereskedelemmel foglalkozott. Az volt a dolga, hogy a ciprusi termékeket – főleg rezet és búzát – Egyiptomba hajóztassa. Azokban az ősi időkben Ciprus híres volt rézbányászatáról, s tulajdonképpen a nevét is a rézről kapta. Daskalos azt állította, hogy mostani inkarnációjában előző életének ciprusi tapasztalatai révén tudott segíteni egy európai archeológusnak, aki egy Salamis ősi romjainak közvetlen közelében felfedezett városka, Alasia ásatásán dolgozott.„Amikor visszatértem Egyiptomba, Amon-Ré követői összeesküvést

szőttek ellenem. Hercegi rangomra hivatkozva azt követelték, hogy vegyek részt egy beavatási szertartáson, amibe persze bele is halhattam. A templom belsejében volt egy hatalmas arany korong, ami a Napot jelképezte – a mennyezetről lógott alá. A korong alatt állt egy kőlétra, és nekem arra kellett felmásznom, a harmadik fokára. A ceremónia során Amon-Ré papjai gondolataik erejével eltépték a hatalmas bálvány láncait, és a korong egyenesen rám zuhant. Ok persze azonnal szentségtörőnek kiáltottak ki, s miután a beavató mester kijelentette, hogy maga Ré, a napisten ítélt halálra engem, késével szabályosan kibelezett. Még halálomban is úgy bán

104

tak velem, mint istentelennel: kihurcoltak a templom elé, a hasamat trágyával töltötték meg, és állva temettek el, egy házikószerű gödörben, amit szintén trágyával béleltek ki számomra. Ráadásul hoztak egy rendeletet: bárki, aki Korraton sírjánál gyászolni merészel, a helyszínen azonnal a halálával fizessen a tettéért.”„De hát miért tették ezt veled, Daskale?” – kérdeztem. „Miért temettek

téged trágya közé?”„Ez egyfajta fekete mágia volt: foglyul akartak ejteni az éteri világban,

hogy ne tudjak újra inkarnálódni. Egy éjszaka Rames, aki idő közben felnőtt férfivá érett, a tiltás ellenére meglátogatta a síromat, hogy meggyászoljon engem. Amint ott zokogott, széttárt karokkal a síromra borulva, egy dárdával őt magát is odaszögezték.”Daskalos elmondta, hogy Rames most Dominico atyaként ismert, mint

katolikus pap és nagy mester, aki jelenleg a szellemvilágban tartózkodik. Annak idején ő volt a gyermek Daskalos egyik láthatatlan segítője, s még ma is az. Ugyanaz a szellemiség tehát, aki Egyiptomban Ramesként inkarnálódott, legutóbbi földi testet öltése során Dominico atya néven élte le életét.„Ennek a fekete mágiának a segítségével 200 évre sikerült bebör-

tönözniük engem a túlvilágon. Látod, a régi vallási vezetők még ilyesféle hatalommal bírtak! Amikor sikerült börtönömből kiszabadulnom, az aztékok között öltöttem újra testet. Rasadat oda is követett engem. Abban az életemben is papi beavatást kaptam, és vallási szokásainknak megfelelően emberáldozatokat mutattunk be. Azték áldozópapként bevonzottam egyiptomi életem ellenségeit, Amon-Ré híveit, akiket, miután elérték a nyolc éves életkort, sorra feláldoztam a háború istenének. Egy kőkéssel felnyitottam a mellkasukat, és puszta kézzel kiemeltem még dobogó szívüket, hogy parázsló szénen süssem meg azt.”„Daskale, hogy tehettél ilyet? Mint egy közönséges hentes!” –

háborogtam forgó gyomorral.„Valóban kegyetlenül bántam velük, de ezért mind a mai napig

keményen megfizetek. Mit gondolsz, miért vacakol annyit a szívem? Azóta minden egyes inkarnációmban szívelégtelenségben szenvedek. Az az életem egy szellemi bukás volt. De mindez még a Legszeretettebb eljövetele előtt történt, Ő pedig azóta megtanított minket ellenségeink szeretetére is!”Daskalos elbeszélése szerint többször egymás után testet öltött az

aztékok között, s ezáltal a spanyol hódítók érkezésére is emlékezett.

105

Egyik inkarnációjában a spanyolok partra szállásakor uralkodott azték király, Montezuma unokatestvére volt. Iacovos akkoriban Daskalos másik unokaöccse volt, Montezuma testvérének, Theophanisnak a fia. Daskalos iszonyodva beszélt a spanyol konkvisztádorról, a „barbár” Cortezről, és az aranyra éhes, kapzsi spanyolokról. Olyan átéléssel mesélt a spanyol hódítók igazságtalan gaztetteiről, hogy szinte magam előtt láttam megelevenedni az azték kultúra végnapjait.„Egy nap, amikor Theophanis, aki a vízvezeték-hálózatért volt felelős,

elutazott, a spanyolok letartóztatták Iacovost. Én próbáltam megmenteni őt, és alkut kötöttem a törzsőrmesterrel: »Ha élve visszakapom őt, a testsúlyának megfelelő arannyal fizetek érte.« A tiszt a szavát adta: »Jézus Krisztus nevében ígérem, hogy szabadon engedjük őt.« Olyan naivak voltunk, hogy azt hittük, a spanyolok is igazodnak az általunk megszokott morális értékrendhez. Tudod, Krisztus a mennybemenetelt követően az aztékok között is megjelent, akik úgy tekintettek rá, mint a Fehér Istenre, aki a legenda szerint egyszer majd visszatér. Az aztékok ezért is nem öltek meg egyetlen fehér embert sem, nehogy a Fehér Istent öljék meg véletlenül. A bolondok addig ragaszkodtak ehhez a mítoszhoz, míg a spanyolok az utolsó szálig le nem mészárolták őket.Amikor a spanyol katonákat bevezettem a templomunkba, hogy

megmutassam nekik az aranyat, persze fel sem merült bennem, hogy nem fogják tartani magukat a fogadalmukhoz. De amikor megpillantották a kincseket, teljesen elvesztették az eszüket. A törzsőrmester előrántotta a kardját, és Iacovost is, engem is lekaszabolt.”Daskalos azt is elmondta, hogy a „törzsőrmester” ma az a Prasi-nos úr,

aki Daskalos belső tanítványi köréhez tartozik. Amikor Daskalos bemutatott minket egymásnak, igyekeznem kellett, hogy az arcomon semmi ne látszódjon. Az ötven éves, szemüveges, alacsony emberkét, a folyton mosolygó, törékeny könyvelőt nehéz volt elképzelni nevetés nélkül mint rettegett spanyol konkvisztádort.„A karmának köszönhető, hogy most a belső kör tagja lehet,” –

magyarázta Daskalos. „Csak Isten tudja, neki is miken kellett ke-resztülmennie, mire törölte azokat a negatív elementálokat, amiket spanyol hódítóként teremtett! De mára szerető testvérré lett, igaz, némi távolságtartás azért megmaradt közöttünk. Bármennyire is a testvérünknek tekintjük, bármennyire is szeretjük őt, a régi sebhelyek azért még nem tűntek el végérvényesen. Hosszú-hosszú kor

106

szakoknak kell még eltelnie mindaddig, míg az efféle sebek mind begyógyulnak...”„Az összes inkarnációd közül melyikre emlékszel vissza a legszí-

vesebben, Daskale? Melyiket tartod a legsikeresebbnek, a legjobbnak?” – kérdeztem.„Azt, amikor Thorisisként éltem,” – felelte habozás nélkül.„Hogy nevezhetsz egy inkarnációt a legjobbnak, amikor az olyan

tragikus halállal ért véget?”„Nem az számít, hogyan távozol az élők sorából,” – mondta Daskalos

felemelt hangon, hősiesen csillogó szemekkel – „hanem az, hogyan élted le az életed!”Pár másodpercig kábán hallgattam, mint akinek váratlanul behúztak

egyet. Daskalos mondása oly mélyen megérintett, hogy könnyek gyűltek a szemembe. Szavai továbbra is ott keringtek a fejemben, mintha csak egy mantrát ültetett volna el bennem, ami újra és újra ismételte önmagát: „Nem az számít, hogyan távozol az élők sorából, hanem az, hogyan élted le az életed!” Egy szempillantás alatt az egész életem lepergett előttem, arra kényszerítve, hogy végigvizsgáljam, vajon mennyire volt értékes eddigi teljes létem. Amerikában töltött éveim, állandó vágyódásom és ellenérzéseim szülőhazámmal, Ciprussal kapcsolatban, hazám keserű sorsa felett érzett aggodalmaim, minden átvillant a tudatomon, mint egy mozivásznon. Nem is emlékszem biztosan, mennyi ideig tartott, míg ki-kecmeregtem ebből a furcsa állapotból. De abban biztos vagyok, hogy Daskalos észrevette, milyen mély hatást tett rám kijelentésével.Thorisisként való testet öltése során alakult ki – folytatta elbeszélését –

a legszorosabb és legfelemelőbb érzelmi kötődése Rasadat-tal, duálpárjával, akivel arra rendelteitek, hogy a Theózisban újra egyesüljenek majd.„Néha előfordul, hogy megfeledkezem magamról, és Iacovost

Rasadatnak szólítom. Az egyik ilyen alkalommal két keze közé fogta a fejemet, és az arcomba üvöltötte, hogy felejtsem már el Rasadatot. »Iacovos vagyok, nem Rasadat!« – kiabálta.Azóta is rendszeresen találkoztam vele, legalább 20 inkarnáció-ban, de

lelki kapcsolatunk sosem vált még egyszer olyan szorossá, mint amilyen Egyiptomban volt.”„Érdekes, nekem valamiért mindig az volt az elképzelésem, hogy minél

inkább megismersz valakit egyik inkarnációról a másikra, annál inkább közel kerülsz az illetőhöz,” – tűnődtem hangosan.

107

„Ez nem feltétlenül van így. Előfordulhat, hogy szellemileg közelebb kerülsz valakihez, de ugyanakkor lelkileg, érzelmileg kissé eltávolodtok egymástól. A kettőnk közötti távolságtartás ötlete egyébként nem tőlem származott; ő akarja így, mind a mai napig,” – mondta Daskalos, és szavainak nyomatékául Iacovos felé mutatott, aki már visszatért meditatív állapotából, és csöndben hallgatta tovább a társalgásunkat.Közben észrevétlenül elrepült az idő, s már jócskán későre járt, amikor

elbúcsúztunk egymástól. Úgy egyeztünk meg, hogy másnap reggel újra találkozunk, hiszen még rengeteg kérdés ott motoszkált bennem, amit szerettem volna tisztázni Daskalosszal.„Mondd csak, Iacovo,” – kérdeztem barátomat, akit hazafuvaroztam és

kitettem a házuk előtt – „el tudnád magyarázni nekem, miért öltek meg titeket annyiszor?” Bizonyos szempontból teljesen tudatában voltam kérdésem abszurditásának, ugyanakkor Daskalos világnézete szerint teljesen jogosnak is éreztem, hogy feltegyem.„Elmondok egy aforizmát, amit egy indiai mester hagyott hátra,” –

felelte Iacovos mosolyogva.

»Aki keres, megtalál engem, Aki megtalál, megismer engem, Aki megismer, megszeret engem, Akit én megszeretek, azt megölöm.«

„Most már érted?”„Nem, nem értem,” – feleltem némileg sértődötten, és elhajtottam.

Hidegzuhanyként ért a válasza, beletelt némi időbe, mire meg-emésztettem.

108

Testen kívül

Kora este értem Daskalos házához, nyitva találtam a bejárati ajtót. Azért bekopogtam, de nem jött válasz. A nappaliban égett a villany, és valakinek a hangját hallottam. Azt gondoltam, Daskalos épp magnóra rögzíti az egyik előadását tengerentúli tanítványai számára. „Micsoda nagyszerű találmány ez a kazettás magnó,” – mondta nemegyszer elbűvölten – „úgy megkönnyíti a munkánkat!”Újból kopogtattam, még mindig semmi válasz. Már éppen készültem

leülni az előszobában, hogy ott várakozzam, amikor az ajtóban hirtelen felbukkant Iacovos. Üdvözöltük egymást, és beinvitált, de én szabadkoztam, nem akartam megzavarni a felvételt.„Nem veszek fel semmit,” – felelte – „a rádiót hallgatom. Papaioannou

beszél a parlamentben.” Csütörtök volt, a ciprusi képviselőház szokásos heti ülésnapja. Leültünk hát, és hallgattuk a közvetítést.„Neked ki a kedvenc politikusod?” – kérdezte váratlanul Iacovos.„Nincs kedvencem. Csak bajt csinálnak,” – feleltem fanyarul, és

hanghordozásommal próbáltam érzékeltetni, hogy semmi kedvem a politikáról társalogni. De Iacovosnak, Daskaloshoz hasonlóan, egyik kedvenc vesszőparipája volt a politikai pletykálkodás.„Szeretem Papaioannout,” – folytatta, és egy oldalpillantással igyekezett

felmérni reakciómat. „Ő két lábbal áll a földön, és nem csak mellébeszél, mint a többiek.” Nocsak, gondoltam meglepetten, egy keresztény misztikus, akit elkápráztat a sziget vezető kommunistájának szónoki képessége!

109

„Lyssarides” – tette hozzá Iacovos – „hozzá képest csupa szélsőség! Nem is tudom, mi alapján nevezi magát szocialistának!” Iacovos a rádióműsor hallatán egyre jobban belemelegedett a témába, és láthatólag továbbra is a politikáról beszélt volna, ha közbe nem szólok.„Daskalos itthon van?” – kérdeztem, próbálva szellemibb vizekre terelni

a beszélgetésünket.Szinte még be sem fejeztem a mondatot, amikor Daskalos lépett be az

ajtón.,Jó estét, jó estét,” – áradozott kezeit dörgölve. „Minden O.K.?” –

kérdezte angolul.„Igen, minden rendben,” – feleltem illedelmesen – „leszámítva ezt a

makacs fejfájást, ami már napok óta kínoz. Azt hiszem, megfázhattam a minap.”„Na gyere csak, ülj át ide, ebbe a székbe, hadd lássuk azt a makacs

fejedet!” – hunyorított rám.Úgy tettem, ahogy mondta. Daskalos mögém állt, és a fejem fölé

tartotta két kezét. Mintha enyhe áramütés bizsergett volna végig a testemen, a fejemtől a köldökömig. Igen különös érzés volt, s egészen addig tartott, míg Daskalos le nem engedte a kezeit – körülbelül hét percig.„Most, hogy feltöltődtél éteri energiával, meglásd, hűlt helye lesz a

meghűlésednek!” – jelentette ki, és a konyhából hozott nekem egy csészével abból a forró csokoládéból, amit korábban az unokájának készített. „Idd meg ezt, ettől teljesen rendbe jössz majd,” – biztatott.Legnagyobb meglepetésemre Daskalos „varázslata” tényleg működött.

A fejem kitisztult, a levertségem elillant. Készen álltam egy hosszú beszélgetésre.„Gyere velem egy pillanatra, kérlek, mondani akarok neked valamit,” –

intett felém Daskalos, és kisétált a nappaliból az előszobába. Amikor utolértem, becsukta magunk mögött az ajtót. Különös, gondoltam, mi olyat mondhat nekem Daskalos, amit Iacovos, egyik legközelebbi tanítványa ne hallhatna?„Kérlek,” – suttogta Daskalos – „ne emlegesd Iacovosnak, amit tegnap

meséltem róla, ha csak ő maga nem kér meg rá. Nem szereti, ha róla beszélnek. Mindenkinek megvan a maga bogara, tartsuk ezt tiszteletben, jó?”Daskalos Iacovos néhány személyes élményére és gyógyítására utalt.

Megígértem neki, hogy egy szót sem szólok ezekről mind

110

addig, míg Iacovos a beleegyezését nem adja. Daskalos ezzel meg is elégedett, de még mindig suttogó hangon folytatta: „Tudod, Iacovosnak jó lehetősége van arra, hogy maga is mester legyen. De még túl fiatal, és ez aggaszt engem. Egyszer Yohannan is figyelmeztetett, hogy ne várjak túl sokat tőle. Előbb fel kell nőnie, és meg kell érnie a feladatra.”Amikor visszatértünk a nappaliba, Iacovos csendben ült a helyén.

Láthatólag cseppet sem zavarta Daskalos velem folytatott magán-beszélgetése.„Magam sem tudnék sokkal többet hozzátenni ahhoz, mint amit Iacovos

tud tanítani neked,” – szólt Daskalos fennhangon, mire Iacovos félénk mosolyra húzta a száját. De azzal Daskalos már magunkra is hagyott minket – felsétált az emeletre, ahol az unokája már türelmetlenül várta őt, hogy segítsen neki megoldani a matematika házi feladatát. Hogy hasznosan töltsük az estét, Iacovost Daskalosszal való kapcsolatáról kezdtem kérdezgetni. Az ifjú mesterpalánta mintha már várta volna a kérdésemet, készséggel hajlandó volt válaszolni. Vele, Daskalosszal, vagy Kostasszal töltött időmben egy percet sem mulasztottam el, hogy ne kérdeztem volna tőlük valamit, ők pedig szerencsére jó beszélgetőpartnereknek bizonyultak, még ha időnként viccelődtek is velem kíváncsi természetem miatt. De éppen ez a kedélyes hangulat könnyítette meg leginkább kutatómunkámat.„Iacovo,” – kérdeztem hát most is, amint kényelmesen belehuppantam

az egyik fotelba – „kíváncsi lennék rá, hogyan találkoztál először Daskalosszal.” Kérdésem azon nyomban felélénkítette őt -lassú, megfontolt hangon, késedelem nélkül belekezdett a válaszadásba. Beszéde tekintélyt parancsoló volt, már nyoma sem volt a fiatal menekültnek, aki annak idején a török megszállás miatt kénytelen volt elhagyni szülőfaluját, Ayios Georgiost. Hangjában a tanítványság minden tapasztalata csengett, mégsem volt hivalkodó.„Már egészen fiatalon, általános iskolás koromban filozófiai és vallási

kérdések foglalkoztattak. A többiek »okostojásnak« csúfoltak emiatt. De engem érdekelt, hogy hogyan teremtődött a világ, vagy hogy milyen lenne emberek nélkül. Az űrt próbáltam megragadni. Szüleim ateizmusa ellenére én hittem egy Felsőbbrendű Lény létezésében, ráadásul nem is csupán azért, mert mindenáron ellenkezni akartam velük. Nem, egyszerűen csak éreztem az Abszolútum jelenlétét, mint ahogy azzal is tisztában voltam, hogy egy szép napon

111

találkozom majd valakivel, akit már régóta ismerek, és aki megvál-toztatja majd az életem.Tizenkét éves koromban az apámnak egy daganat nőtt a nyakán.

Iszonyatos fájdalmai voltak, de az orvosok semmit sem tudtak kezdeni vele. Akkoriban az egyik bácsikám valami »fakírt« emlegetett, aki szerinte talán képes lett volna meggyógyítani őt. Ahogy meghallottam, miről beszél, rögtön arra ösztökéltem apámat, hogy keressük fel azt az embert. Abban az évben Daskalos havonta egyszer járt a mi vidékünk felé. Egy maroknyi hallgatóságnak tartott előadásokat, a mi falunkhoz közel, éppen ott, ahol a törökök először partra szálltak.Daskalos csak rátette a kezét apám nyakára, és a daganat felszívódott.

Attól a naptól fogva rendszeresen járni kezdtem az előadásaira.”„Mit ereztél, amikor először találkoztatok?”„Beszélgetni kezdtünk, mintha már évek óta ismernénk egymást. Úgy

éreztem, mintha már találkoztunk volna, de a konkrét emlékek csak fokozatosan tértek vissza. Órákon át nevettünk azon az első estén! Valahol legbelül már akkor megéreztem, hogy ki ő.”„Azt akarod mondani, hogy már tizenkét évesen hittél a reinkarná-

cióban, és érezted, hogy egy előző életedből ismered Daskalost?” – kérdeztem.„Azelőtt sosem hallottam a reinkarnáció'szót, de azt biztosan tudtam,

hogy már éltem korábban. Egyik előző életem háborús emlékei folyton kísértettek, sokáig attól tartottam, fiatalon fogok meghalni. Ma már tudom, hogy mindez egy ezt megelőző életemben történt. Kifejezetten élénken emlékszem az ősi Egyiptomra, a piramisokra, a Nílusra, a templomokra – felejthetetlen élet volt! A templomban támadtak ránk, és elfogtak, úgyhogy nem a jelenlegi életemben tapasztaltam meg először, milyen érzés is fogolynak lenni. Amikor most a törökök a hajóikra tereltek minket, hogy elhurcoljanak, az emberek sikoltoztak, és az arcukra kiült a kétségbeesés. Ez a jelenet az én tudatomban hasonló fogságok emlékeit idézte fel, amiket akkor egytől egyig újra átéltem. Amikor bebörtönöztek, mindannyian elveszettnek éreztük magunkat, tudtuk, hogy bármelyik pillanatban kivégezhetnek minket. A megszállás korai szakaszában ez sokakkal meg is történt. Korábban említettem már neked, hogy útban Törökország felé megéreztem a Logosz jelenlétét – fehér fény formájában hozzám kapcsolódott. Ettől teljesen megnyugodtam, függetlenül a körülöttem zajló zűrzavartól.”

112

„Volt-e a megszállást megelőzően egyéb kontaktusod is Daskalosszal?” – kérdeztem.„Igen. Amikor elkezdtem járni az előadásaira, rögtön elsőre ismerősnek

tűntek a tanításai. Az első naptól fogva, amikor meditálni kezdtünk, félrevont a többiektől, és közölte velem, hogy sokat vár tőlem, mert mindenki másnál jobban csinálom a gyakorlatot. Ezzel teljesen felvillanyozott. De ha nem lettek volna a tudatalattimban emlékeim előző életeimről, és emiatt nem lettem volna fogékony az efféle szellemiség iránt, mégis feladtam volna. Egyszerűen lelohadt volna a kezdeti lelkesedésem, és mint annyian mások, én sem folytattam volna a megkezdett utat.Amikor Törökországban börtönbe kerültem, mindent megpróbáltam,

hogy szellemi kapcsolatba lépjek Daskalosszal. Végül sikerült!” „Hogy csináltad?” – kérdeztem.„Rá irányítottam a figyelmemet, és egyszerre megéreztem őt magam

mellett. Attól kezdve folyamatosan velem volt. Képzelheted, szinte szárnyaltam a gyönyörűségtől! Általa információkat kaptam a ciprusi történésekről.”„Ez azt jelenti, hogy egy füledbe sugdosó hangot hallottál?” „Nem. Ha

elcsendesítettem a tudatomat, gondolatok bukkantak fel bennem. Tudtam például, hol és hogy vannak a szüleim, ami szabadon bocsátásom után be is igazolódott. Azt is előre tudtam, hogy már tárgyalnak a szabadon engedésünkről, és ezt közöltem is fogolytársaimmal.”Amikor Iacovost elengedték, és hazatérhetett Ciprusra, első útja

Daskaloshoz vezetett, aki kigyógyította őt az öthónapos kínszenvedés során szerzett sérüléseiből. Daskalos aztán meghívta őt, hogy csatlakozzon a belső körhöz. Attól kezdve Iacovos Daskalos egyik legközelebbi tanítványa lett.„Iacovo,” – hallatszott ekkor Daskalos hangja odafentről – „tudnál

segíteni? Feljönnél pár percre?” Daskalosnak nyilván nehézsége támadt az unokája számtanfeladataival, és Iacovos segítségére szorult. Körülbelül tíz perc múlva hármasban sétáltak le a lépcsőn. Daskalos panaszkodott a tanárokra, őrülteknek nevezte őket. Túlerőltetik a diákjaikat, akiknek a házi feladaton kívül semmi másra nem marad idejük. Végül magunkra hagyott, hadd folytassuk a beszélgetésünket, míg ő hazakíséri az unokáját. Mihelyst kilépett a házból, valami elképesztően furcsa dolog történt. A nappali szoba ajtaja rázkódni kezdett, mintha csak valaki próbált volna bejutni rajta.

113

Ugyanakkor rajtunk kívül senki más nem volt a házban. Egy pillanatig azt képzeltem, talán a szél volt az, de aznap este teljes szélcsend volt, és egyébként is, minden ablak, és a külső bejárati ajtó is csukva volt. Csodálkozó szemekkel meredtem Iacovosra, s közben arra gondoltam, valószínűleg az efféle jelenségeket nevezik szellemjárásnak.„Ne aggódj,” – nyugtatott meg Iacovos – „ez csak az éterikus másunk

kisugárzása. Az rezegted az ajtót.”Pár perc múlva a „remegés” valóban megszűnt. Hitetlenkedve

megcsóváltam a fejem, és ott folytattuk megkezdett beszélgetésünket, ahol abbahagytuk, mintha mi sem történt volna. Iacovos testen kívüli élményeiről mesélt, arról, hogyan igazolta önmagának, hogy azok nem puszta illúziók voltak.„Egy reggel arra ébredtem, hogy részletesen ismerek egy helyet, ahol

azelőtt sosem jártam.”„Nem lehet, hogy az egész csak egy közönséges álom volt?” –

kérdeztem.„Nem, nem álom volt!” – hangsúlyozta Iacovos. „Megkérdeztem

Daskalost, tudja-e, hol jártam aznap éjszaka. Ő részletesen leírta nekem a helyet, és hogy mit láttam ott. Az efféle élményeim idővel rendszeressé váltak, és Daskalos mindegyiket igazolta nekem. Nem hinném, hogy minden ilyen megtapasztalásom csakis a véletlen műve lenne! Rengeteg tudás, aminek ma a birtokában vagyok, a létezés más síkjairól származik.”„Daskalos azt állítja, hogy ő képes kilépni a testéből, és elutazni a világ

bármely pontjára. Ezek szerint te is képes vagy ilyesmire?”„Természetesen. Libanon bombázásakor például rendszeresen

járőröztünk azon a vidéken, bátorítást nyújtva a sebesülteknek. Vagy egy reggel nagyon idegesen ébredtem. Földrengés volt, ha jól emlékszem, Romániában. Láttam a testeket a romok alatt. Gondolatokat ültettem a mentőalakulat tagjainak a tudatába, hogy merre keressenek az élők után. Olyan emlékeim is vannak, amikor valakit a szellemi síkon gyógyítottam meg.” „Az hogy lehet?”„Tegyük fel, egy beteg fényes nappal odajön hozzám, és én próbálom őt

meggyógyítani. Később, testen kívül én is meglátogatom őt, és folytatom a kezelését. Az első testen kívüli élményem után” – emlékezett vissza Iacovos – „csak úgy remegett a testem, amikor visszatértem bele!” „Miért?”

114

„Amikor az asztrál- és a mentáltest visszatér a fizikai testbe, az idegrendszer túlfeszített állapotba jut. A remegés a magasabb és az alacsonyabb testek találkozásából adódik. Idővel aztán úrrá lettem ezen a remegésen, úgyhogy ma már nem fordul elő velem.”Mint Iacovos mondta, a fizikai testet és a magasabb testeket egy „ezüst

szál” köti össze, ami alapján megállapítható, hogy egy adott emberi lény vajon csak a szellemvilágban él-e, vagy fizikai léttel is bír. Ha nincs „ezüst szála”, akkor az illető halott, és csak az asztrál-teste vagy mentálteste él tovább. Iacovos szerint az ember „ezüst szála” akkorára nyúlhat, hogy hétszer körbeéri a Földet.„Ezek szerint magasabb testben sem lehet messzebb utazni a Földtől,

mint a kerületének a hétszerese?” – kérdeztem.„Úgy van. Ellenkező esetben az ezüst szál elszakad, és a fizikai test

meghal. Persze a távolabbi utazásnak is megvan a maga módja, nem is egy, de arra csak a leghaladottabb mesterek képesek.”Későre járt, kilenc óra is elmúlt már, megéheztünk. Gondoltuk,

bekapunk valamit az egyik közeli étteremben. Már éppen indulófélben voltunk, amikor Daskalos hazaért, és marasztalni kezdett minket, hogy vacsorázzunk vele, és kóstoljuk meg jóféle falusi kolbászát, ami ott lógott konyhája faláról. Mi mégis inkább a shishkebab vendéglőt választottuk, hogy ott folytassuk a beszélgetésünket. Mielőtt elhagytuk volna a házat, Daskalos emlékeztetett rá, hogy másnap lesz tanítványainak szokásos heti összejövetele, ahová engem is szeretettel várnak, természetesen Iacovosszal együtt.Miközben szuvlakinkat falatoztuk és kortyoltuk hozzá a sörünket,

Iacovost továbbra is Daskalosszal való kapcsolatáról faggattam.„Csak halkan!” – figyelmeztetett suttogóra fogott hangon, vigyorogva.

„Ha itt meghallják, hogy miről társalgunk, még azt hihetik, hogy most szöktünk a szanatórium elmeosztályáról!” Elmesélte, hogy Daskalos néha megfeledkezik magáról, és olyanokat mond, amivel csak bajba keveri önmagát. Egyszer például Larnacába tartottak egy kisbusszal, amikor Daskalos nosztalgikusán elkezdte felidézni előző közös életeik emlékeit. „Emlékszel, akkoriban három évvel idősebb voltál nálam,” – mesélte könnyed stílusban, és Iaco-vosnak kellett rászólnia, hogy halkítsa le a hangját, nehogy a többi utas megütközzön bizarr beszélgetésükön.„Daskalos néha olyan ártatlan tud lenni!” – zárta le a témát Iacovos, de

pár perc csöndes falatozás után hirtelen újra megszólalt. „Gondolod, őrült vagyok?” Szemei szikráztak a sötétben, arcán

115

fürkésző mosoly játszott. Arra gondolhatott, hogy szavai talán meg-botránkozást váltottak ki belőlem.„Nem, egyáltalán nem,” – biztosítottam őt – „épp ellenkezőleg! Kérlek,

folytasd!”„Ne hidd, hogy a témák, amiket ma este megvitattunk,” -vágott bele

Iacovos, miközben már a számlánkat fizettük – „metafizikai jellegűek! Semmi sem metafizikai! Mindent tudományos hozzáállással kell megvizsgálnunk! Fizikai és matematikai tanulmányaim, és Daskalos tanításai közt sok párhuzamot fedeztem már fel. Remélem, egy napon segíthetünk majd kialakítani egy olyan spirituális alapokon nyugvó tudományágat, ami megment minket a többi tudománytól.”Az utcán vettük csak észre, hogy már majdnem éjfél felé járt, és

fogalmunk sem volt, hogy jutunk haza. Aznap ugyanis nem kocsival érkeztem Daskaloshoz, ilyen későn pedig már nem jártak a buszok. Iacovos Aglantziában lakott, Nicosia munkásnegyedében, hétnyolc kilométerre Daskalos házától. Valahonnan egy taxit kellett volna kerítenünk, de telefonfülke sem volt a közelben, hogy hívjunk egyet. Végül jobb híján a séta mellett döntöttünk. Ám ekkor hirtelen, a semmiből felbukkant egy taxi, egy fekete Mercedes, és a sofőr megkérdezte, hogy elvihet-e minket. Kíváncsi zavarodottsággal pil-lantottam Iacovosra. Micsoda véleden egybeesés, gondoltam, az éjszaka kellős közepén egyszer csak előttünk terem egy fekete Mercedes, hogy hazafuvarozzon minket... Persze Iacovosnak ez egyáltalán nem okozott problémát, szerinte a taxi azért került elő, mert gondolatban elég erős vágyelementált teremtettünk.Másnap, újra Daskalosnál, folytattam kérdéseim sorát a testen kívüli

élményeket illetően. Bár erről a témáról már számtalanszor be-szélgettünk, előttem mindig újabb és újabb érdekességek merültek fel, olyan információk, amik addig rejtve maradtak előlem.Pár nappal korábban is véletlen fültanúja voltam Daskalos és Kostas

beszélgetésének – a testelhagyásról tárgyaltak. Én a konyhában voltam, éppen kávét főztem, amikor felfigyeltem Daskalos hangjára. Azt mondta, párás időben könnyebb az embernek kilépnie a testéből. Aznap nem adódót rá lehetőségem, hogy részletesebben kikérdezzem őt a dologról, mert látogatói érkeztek, akik a segítségét kérték, de most Iacovos és Kostas társaságában úgy éreztem, itt az idő, hogy újra felvessem a témát.Daskalos először is röviden elmagyarázta, hogy a különböző asztrális

síkok domináns eleme a víz, ezért megy könnyebben a test

116

elhagyás párás időben. Iacovos hozzátette, hogy ő mindig tart egy pohár vizet az ágya mellett, mert „a víz atomi kisugárzása” – ahogy ő fogalmazott – segít neki könnyedebben kilépni a testéből.Daskalos ezt követően hosszas magyarázatba kezdett a testen kí-

vüliségről. A testből való tudatos kilépés elsajátítása állítólag hosszú képzést és speciális, a csakrákra irányuló koncentrációt és meditációt igényel. A tanítványokat csak bizonyos szellemi fejlettségi szint elérése után avatják be ezekbe a praktikákba, amikor más, alapvető meditációs technikákat már elsajátítottak. De még így sem volt feltétlen garancia arra, hogy az évekig tartó gyakorlással mindenki képes lesz tudatosan kilépni a testéből. Daskalos ezért csak a beavatott, fehér palástot viselő testvéreknek és a legbelső kör tagjainak tanított ezekről a speciális meditációs gyakorlatokról, azaz én mint kívülálló sem tanulhattam meg őket, de azért az elméleti hátterükről Daskalos hajlandó volt elbeszélgetni velem, tudatszintemnek megfelelően leegyszerűsítve a dolgokat.„A testelhagyás és a telepátia egy és ugyanaz?”„Nem, egyáltalán nem. Meg kell különböztetnünk a két fogalmat! A

telepátia egyszerűen egy elementális lény kivetítése, vagy egy kisugárzás felnagyítása, ami a kívánt tapasztaláshoz segíti a misztikust, aki azonban ezalatt mindvégig durva anyagi testében marad. Persze az is kitartó gyakorlást és koncentrációt igényel, hogy valaki mesterévé váljon olyan szilárd és hatékony elementálok teremtésének, amelyeket aztán bolygónk bármelyik részére kivetíthet. A telepátiához a harmadik szemet, azaz a homlokcsakrát kell aktivizálni az orrgyök fölött. A testelhagyás ugyanakkor egyfajta transzállapot, amikor is – mint azt a neve is mutatja – az illető kilép a testéből. Ha pedig ezt megvalósítottuk, már bárhová utazhatunk a Földön, megtartva teljes tudatosságunkat, mintha csak fizikai testünkben lennénk jelen az adott helyen. Amikor a beavatott átlép az asztrálvilágba, ugyanaz a személy marad, aki volt, ugyanaz a jelen-való, öntudatos személyiség. Az Igazság Keresőinek leghaladóbbjai aztán még egy második testelhagyásra is képesek: kiléphetnek aszt-ráltestükből is, és szellemükkel átléphetnek a mentális síkra, az előzőekhez hasonlóan megőrizve teljes és csorbítatlan tudatosságukat. Ne feledd, hogy meg kell különböztetnünk az öntudatos ént, a szellemet, és annak ruháit, a fizikai, az asztrál- és a mentáltestet! Ha valaki leveti magáról valamelyik ruhadarabját – mondjuk, a legkülső réteget –, attól még ugyanaz a személy marad, mint ahogy ugyanaz

117

a személy marad akkor is, ha a második és a harmadik réteg ruhát is levetkőzi. Ugyanez a helyzet a testelhagyással is – a szellem mindvégig megőrzi teljes tudatosságát.”„Testelhagyáskor az anyagi világ éteri másába kerül át az ember, vagy

magába a szellemvilágba lép át?” – kérdeztem.„Mindkettő lehetséges, és mindkettő megtörténhet. Persze ilyenkor a

fizikai síkon élők nem látnak minket, kivéve ha nem csökkentjük le a rezgésszintünket annyira, azaz nem gyűjtünk magunk köré elég éteri anyagot ahhoz, hogy láthatóvá váljunk a közönséges tekintet számára. Ez még nem jelent teljes materializációt, és nem is tartható fenn sokáig. Mihelyst a gondolatunkat másra irányítjuk, a besűrített éteritás feloszlik.”„Milyen érzései vannak az embernek efféle materializáció közben?” –

érdeklődtem.„Olyan, mintha az Egyenlítő táján a legnagyobb forróságban egyszer

csak vennél egy hideg zuhanyt. Nagyon kellemes! Ezzel kezdődik a materializáció, de aztán közben alig érzel valamit. Egyszer csak úgy visszakerülsz oda, ahonnan indultál, azaz ezúttal az asztrálsíkra.Amíg testen kívül, az asztrálsíkon tartózkodik az ember, az asztrálvilág

lényei látják őt. De tegyük fel, hogy valaki még nagyobb mozgásszabadságra vágyik, vagy szeretne láthatatlanná válni más, szintén az asztrálsíkon tartózkodó emberek előtt. Mi ilyenkor a teendő? Nos, ezesetben nem elég kilépni a fizikai testből, de el kell hagyni az asztráltestet is. Ezt hívjuk második testelhagyásnak, amikor az ember már csak a mentáltestében tartózkodik. Ezt megvalósítani persze még az első testelhagyásnál is jóval nehezebb.Ha aztán a mentáltestünkben úgy döntünk, hogy materializáljuk

magunkat az asztrálvilágban, akkor le kell csökkentenünk a mentál-testünk rezgésszintjét, és az asztrális sík éteri erőit kell magunkba fogadnunk. Az efféle materializációt olyan érzés kíséri, mintha hűs levegő venne körül, szemben a hideg zuhannyal.”„És mi történik az asztráltesttel a második testelhagyás közben?” -

kérdezte Iacovos.„Ez már sok misztikusnak fejtörést okozott az évszázadok során. Vajon

visszatér a durva anyagi testhez? Nos, a válasz nem. Összegyűlik egy állandó atomban, ami minden jelenvaló személyiségben megtalálható. Az asztráltest, mint egy mikrofilm, belezsugorodik a mentáltestbe. Atomnyi méretű lesz az örök, öntudattal rendelkező énen belül. Ilyenkor az én vigyázza az asztráltestet, úgyhogy amikor

118

a mentáltest rezgésszintje lecsökken, az asztráltest újra rögtön ott van, érintetlenül és teljesen. Semmi nem lett hozzáadva, semmi nem lett elvéve belőle.Amikor az ember kilép a fizikai testéből, az érintetlenül hátramarad, ott,

ahol hagytuk, és a Szent Szellem felügyelete alá kerül. A második testelhagyás során asztráltestünk – függetlenül tökéletességi szintjétől, illetve attól, hogy éppen melyik asztrális régióban rezeg – automatikusan összezsugorodik, és szellemi képe egy asztrális atom formájában a mentáltestbe kerül. Tulajdonképpen magunkkal visszük a mentális világba, és amikor lecsökkentjük a rezgésszintünket, akkor atomnyi méretűből újra kibontja önmagát, és visszanyeri teljes életenergiáját. Az egész csodálatos!A második testelhagyás során a Szent Szellemnek nincs más dolga, mint

hogy előkészítse a szükséges asztrális és mentális anyagokat. Az asztráltestről való gondoskodás tulajdonképpen a tudatos én dolga.Halálunk után fizikai testünk feloldódik, csakúgy, mint annak éteri

mása. Az embernek megszűnik a kapcsolata a durva anyaggal, elhagyja a materiális világot. A fizikai test elemeire hull szét, amikből majdan új élet keletkezhet. Ezt követi a második halál, amikor asztráltestünk összegyűlik, és belép állandó asztrális atomjába. Csak ezután kerülhet sor az új inkarnációra, de tudatos énünkben minden egyes testet öltéskor magunkkal hozzuk előző életeink összes tapasztalatát.A jelenlegi asztráltestben sehol és mindenütt egyszerre létező örök

asztrális atomba zárva ugyanis rögzültek előző életeink élményei. Ha nem ez lenne a helyzet, maga az ember is feloldódna, megszűnne létezni. Érzelmi élete összeomlana, és nem emlékezne semmiféle múltbeli tapasztalattá.”„Daskale,” – kérdeztem – „van-e másféle testelhagyás is?”„Igen, az úgynevezett szupertudatos testelhagyás, ami viszont bizonyos

szempontból már nem is nevezhető testelhagyásnak. Amikor kiterjesztjük magunkat, és lefedünk egy adott teret, legyen az kicsi vagy nagy, fizikai testünkön kívül egyszerre több helyről is érnek minket benyomások, amiket szupertudatunkkal vagyunk képesek felfogni. Kiléptünk ugyan a testünkből, de az továbbra is gyűjti a benyomásokat: mindent érzékelünk magunk körül, saját testünket is. Nem mi vagyunk a fizikai testünkben, hanem a fizikai testünk van mibennünk. Ha összehangoljuk magunkat jelenvaló személyiségünk éber tudatosságával, érezhetjük magunkat, nemcsak mai

119

állapotunkban, hanem mint leendő szupertudatosság is. Az Igazság Keresőinek egyik legnagyobb öröme talán éppen az, amikor képes megkülönböztetni kettős természetét, önmagát mint jelenvaló sze-mélyiséget, és mint tudatos szellemet. A kettőt ugyan egyként érzi az ember, de mégis megkülönböztethetők!”Daskalos ezután elmesélte egy olyan élményét, amit azelőtt még sosem

osztott meg velem: egyszer testelhagyás segítségével úgy mentett meg egy kislányt, hogy materializálta magát a vele erőszakoskodni próbáló idősebb férfi előtt.„Éjjel tizenegy volt, otthon olvasgattam a dolgozószobámban. A

gyerekek már aludtak, csak a feleségem volt még ébren, egy pulóvert kötött. »Ma este senki ne zavarjon!« – vetettem oda neki hirtelen, amin igencsak elcsodálkozott – mi üthetett belém? »Egy férfi becsábított egy fiatal kislányt a közeli eukaliptusz-erdőbe,« – magyaráztam neki. »Meg kell őt állítanom!« A férfi az erdő szélén parkolt le a kocsijával, és bevezette a lányt a fák közé. Készült őt leteperni, lerángatta a lány ruháját, fogdosta őt, a mellét harapdálta, a lány pedig csak zokogott.”„Meg akarta erőszakolni?” – kérdeztem.„Nem tudom, eleinte a lány önként követte őt. De akkor is, még csak

tizenöt éves volt! Nem nézhettem tétlenül, hogy mit tesznek vele! Kiléptem hát a testemből, és materializáltam magam a férfi előtt. Amikor észrevett, a lélegzete is elakadt. Materializált kezemet a képébe nyomtam, és elkezdtem tolni őt befelé az erdő sűrűjébe. Ő csak az arcomat, a mellkasomat és a kezemet látta, ennél többet nem is sűrítettem be magamból. »Most azonnal hazaviszed a lányt, értetted?!« – parancsoltam rá szigorúan. »És egy ujjal se merj hozzányúlni!« Azzal egy közeli ösvényre mutattam, és intettem neki, hogy arra menjen. »Vigyázz, a nyomodban leszek!« A lány először újabb sírógörcsöt kapott, amikor meglátta a kezemet a férfi arcán, de aztán amikor újra rám nézett, mintha már mosolygott volna. A férfi követte az utasításaimat, és hazáig kísérte a lányt.Az illető nicosiai volt, és ismert engem. Pár nap múlva meglátogatott.

Zavartnak tűnt, mint aki nem biztos benne, hogy a történtek valóságosak voltak-e, vagy csak álmodta őket. Odaállt elém, és azt mondta: »Barátom, feltennék neked egy kérdést!« »Kit érdekel, nem vagyok a barátod!« – vetettem oda neki kurtán. »Miért avatkoztál közbe és fosztottál meg engem az élvezettől?« »Hát nem szégyelled magad? A saját lányaid is ugyanolyan korúak, mint az a kislány!

120

Azt képzelted tán, hogy ő közönséges kurva? Mondd csak, pofon vágtalak aznap este?« »Nem.« »Akkor most nesze!« – azzal jól képen töröltem. »Látom, az eszed még mindig azon jár, hogy kikezdj azzal a szegény lánnyal. Te vadállat! Gondolj a saját lányaidra!« A fickó erre sírva fakadt. »Az én lányaim tisztességes gyerekek!« »Es nem gondolod, hogy az a kislány is az?« – kérdeztem tőle mérgesen.Látod, néha kifejezetten durván kell fellépnünk. De hát ilyen az élet,

nem könnyű manapság! Ebben az esetben azért kellett materializálnom magamat, mert már nem volt idő arra, hogy az erdőig rohanjak. De ami engem illet, én nem látok különbséget aközött, hogy egy adott tettet valaki testén kívül visz véghez, materializálva önmagát, vagy pedig fizikai testében teszi meg ugyanazt.”„Szerintem fényévek választják el a két dolgot egymástól!” – jegyeztem

meg.„Úgy gondolod? Szerintem nem,” – felelte Daskalos ártatlan arcot

vágva.„Márpedig mindaz, amit tettél, ellentmond minden természeti

törvénynek, amikhez mi, közönséges halandók hozzászoktunk.”Daskalos nevetett, és belekezdett egy másik materializációs történetbe –

nyilvánvalónak tűnt, hogy kimeríthetetlen repertoárja volt az efféle egzotikus kalandokból.„A minap a szomszéd kávézó mellett jövet arra lettem figyelmes, hogy

odabent heves vita folyik valakinek a hűtlenségéről. Egy házas ember sógorának viszonya volt az illető feleségével, s a két férfi aznap épp összefutott a kávézóban. A férjnek már rég feltűnt felesége csalárdsága, és veszekedni kezdett a sógorával. A többi vendég megjegyzései csak tovább tüzelték az amúgy is forró hangulatot. A sógor végül bevallotta titkolt kapcsolatát, de kitartott amellett, hogy nem az ő hibájából történt a dolog. Akkor a feldühödött férj felkapott egy éles kést az asztalról, és sógorának a mellkasába akarta döfni azt. Én kint álltam a járdán. Az egész olyan hirtelen történt, hogy azon mindenki meglepődött, és csak döbbenten állt. Én viszont azon nyomban materializáltam egy kezet, és megragadtam vele a férj karját.”„Materializáltál egy láthatatlan kezet?” – kérdeztem tátott szájjal.„Igen. A férj hiába próbálta leereszteni a kezét, képtelen volt rá. Erre a

vendégek is felocsúdtak, odaugrottak hozzá, és elvették tőle a kést. A férfi rám nézett, és megkérdezte: »Miért fogtad le a kezemet?« Azt feleltem neki, hogy meg kell tanulnia uralkodni az indulatain, mert ellenkező esetben az ő nyaka körül fog szorulni a hurok.

121

»Gondolj a gyermekedre!« – mondtam. A sógornak ugyanakkor azt tanácsoltam, hogy másnap reggel üljön fel az első gépre, és hagyja el Ciprust. Megfogadta a tanácsomat, és tényleg elutazott egy afrikai rokonához.”„Vannak-e veszélyei a testelhagyásnak?” – érdeklődtem némi szünet

után.„Amikor az ember mély álomba merül,” – kezdte Daskalos – „ami

gyakran olyan, mintha meghalt volna, akkor tulajdonképpen a testén kívül tartózkodik. Ekkor a Szent Szellem felügyel a testére, és korrigálja azokat a sérüléseket, amiket az napközben elszenvedett. Alvás közben tehát minden ember átéli a testelhagyás élményét, csak nem tudatosan. Amikor aztán a Szent Szellem befejezte a feladatát, az emberek visszatérnek a testükbe. Amikor egy adott illető letargikus állapotba kerül, ez tulajdonképpen annak köszönhető, hogy túlzottan fogékonnyá vált jelenlegi vagy elmúlt inkarnációjának emlékeire.Persze kérdezhetnéd, hogy miért helyezi az illetőt a Szent Szellem ebbe

a letargikus állapotba? Nos azért, mert bármilyen tapasztalat érte az ember asztráltestét, az átíródhat a fizikai testébe is. Tegyük fel, hogy valaki asztráltestében átél egy zuhanást, és a földhöz csapódik. Felébredve testén is megjelennének a zúzódások. Csakhogy a Szent Szellem nemcsak a teljes fizikai testet és annak életfolyamatait felügyeli, hanem az alvó nyugalmát és egészségét is. A Szent Szellem lép közbe annak érdekében, hogy megóvja az embert a kellemetlenségektől, amik alvás közben, álmában érhetnék. Hány olyan álmodra emlékszel te is, amikor valami veszéllyel kellett szembenézned, de még azelőtt felébredtél, hogy a katasztrófa bekövetkezett volna? A Szent Szellem bölcsessége az, ami visszaparancsol a fizikai testedbe, még mielőtt bármi bajod származna az álmodból. Ezt magad is észrevehetted már személyes tapasztalatodból.De hogy a kérdésedre visszatérjek, igen, vannak veszélyei a test-

elhagyásnak, mégpedig a fizikai testre és a személyiségre nézve egy-aránt. Testelhagyás közben a szellemi rezgések sokkal erősebbek, és ha az illető véletlenül állandó asztrális atomjából felszínre hozza előző életeinek emlékeit, akkor előfordulhat, hogy olyan állapotokat idéz elő önmagában, amelyekre még nincs felkészülve, s amelyek ezért ártalmára lehetnek.Tudatos testelhagyás közben – tette hozzá Daskalos – az embernek

roppant figyelmesnek kell lennie, nehogy a sok veszélyes csapda közül belesétáljon valamelyikbe.”

122

„Mire gondolsz pontosan?” – kérdeztem.„A legjobb lesz, ha mondok egy személyes példát. A libanoni pol-

gárháború idején próbáltunk segíteni a sebesülteken, akár keresztények voltak, akár muzulmánok. Néhány helyi mágus felfedezte, hogy mit csinálunk, és haragosan ránk támadtak, amiért mindkét vallás híveivel egyformán bántunk. Azt akarták, hogy csak az igaz-hitű muzulmánokkal foglalkozzunk. Míg én a testemen kívül tartózkodtam, ők ellátogattak hozzám, besűrítettek egy éteri kést, belém döfték azt a combom és a nemi szervem között, aztán dematerializálták a gyilkos szerszámot. Persze mihelyst megéreztem a fájdalmat, azonnal visszatértem a testembe. Felkaptam egy törölközőt, és elállítottam a vérzést. Felhívtam a sógoromat, aki átjött hozzám segíteni. A lepedő csurom vér lett alattam!Tudod az történt, hogy elfelejtettem védő elementált teremteni magam

köré, mielőtt kiléptem volna a testemből. Ha ezt megtettem volna, a libanoni varázslók nem tudtak volna ártani nekem. Bármikor, ha az ember tudatosan elhagyja a testét, teremtenie kell egy elementált, hogy az távollétében megvédje őt.” „Na és hogy kell ilyen elementált teremteni?” „Erős önszuggesztió segítségével. Azt mondom magamnak: »Nem érheti testemet támadás, míg rajta kívül tartózkodom!« Egyszer Theophanist is megsebesítették valami kuruzslók a karján, de szerencsére a sebe nem volt komoly.”„Kíváncsi lennék, mi történt azokkal a libanoni fekete mágusokkal

azóta!” – mondtam.„Egyszer közbeléptek indiai testvéreink, és megakadályozták, hogy

visszatérhessenek a testükbe.”„Azt hiszem, nem értem. Mit jelent ez?”„Néhány indiai mester – egyébként muzulmán szufik – felfedezte a

libanoni varázslók mesterkedéseit, és úgy döntöttek, hogy leállítják őket. Gondolati úton leállították a fekete mágusok szívverését, és gyengéden áttessékelték őket az asztrálvilágba.”„Magyarul megölték őket,” – mondtam némileg meghökkenve. ,Attól

tartok, így is fogalmazhatsz. Pedig én szigorúan figyelmeztettem szufi barátainkat, és kifejezetten elleneztem, hogy bármit is ártsanak a libanoniaknak. De ők azt mondták, hogy ők muzulmánok, és csak bízzam rájuk, hadd intézzék el a dolgot muzulmán módra. »Nem engedhetjük, hogy folytassák gonosz kis praktikáikat!« – közölték.”

123

Daskalos beszámolója élénken emlékeztetett egy bizonyos antro-pológusra, aki Afrikában végzett terepmunkát. Az illető véletlenül szólta el magát egyszer a jelenlétemben, pedig évekig titokban tartotta, hogy mi történt vele. Amikor Afrikába érkezett, hogy tanulmányozzon egy bennszülött törzset, a helyi orvosságos ember ellenségesen fordult felé. Különös és félelmetes dolgok történtek az antropológussal, mígnem rájött, hogy a hatalmát féltő kuruzsló áll a megmagyarázhatatlan esetek hátterében. Az antropológus, hogy mentse az életét, míg nem késő, igyekezett összebarátkozni a „boszorkánydoktorral”, aki a következőket adta a tudtára: „Nektek európaiaknak fogalmatok sincs azokról a rejtett erőkről, amiknek mi, sámánok, itt Afrikában a birtokában vagyunk!” És hogy bemutassa varázshatalmát, azzal kérkedett, hogy képes megőrjíteni a térségben szolgálatot teljesítő katonák egyik magasrangú tisztjét. Az antropológus legnagyobb megdöbbenésére és rémületére az adott tiszt valóban „eszét vesztette”, és már másnap kórházba kellett szállítani, pedig egészen addig semmiféle „mentális zavar” nem mutatkozott rajta.Amikor antropológus ismerősöm befejezte a kutatásait, és már elhagyni

készült Afrikát, a törzs tagjai elszomorodtak, és kérlelni kezdték, hogy maradjon még. Az ismerősöm nem akarta megbántani őket, ezért azt a kifogást eszelte ki, hogy azért kell Európába utaznia, mert egészségileg szárazabb klímára van szüksége. „Errefelé túl sok az eső!” – panaszkodott. „Ha csak ez a probléma,” – felelték a törzsbeliek – „mit szólnál hozzá, ha a sátrad körül elállítanánk az esőt, és csak az erdőben hagynánk, hogy tovább essen?” Azzal a bennszülöttek vad táncba kezdtek a sátra körül, és gyökerestől tépdesték ki a növényeket, majd visszaültették azokat, de fejjel lefelé. Antropológus barátom azt feltételezte, hogy ezzel jelképesen próbálják visszájára fordítani a természeti folyamatokat. „Alig hittem a saját szememnek, Kyriaco,” – mondta nekem – „épp csak hogy táncolni kezdtek, és bár az erdőben továbbra is megállás nélkül zuhogott, az én sátram körül elállt az eső!”A barátom meg volt győződve róla, hogy az élménye egyedülálló, és

hogy nem csak hallucinált, hanem tényleg elállt az eső a sátra körül. Mégis titokban tartotta ezeket az emlékeket, és más, hasonlóan „egzotikus” élményeit is, nehogy akadémikus hírneve szenvedjen csorbát miattuk. A kollégái ugyanis valószínűleg őrültnek titulálták volna őt, és hiteltelennek minősítették volna addigi tudományos kutatásait is. „Arról nem is beszélve, hogy jómagam is egész

124

életemben racionális képzésben részesültem, ezért tapasztalataim ellenére sem igazán tudtam mit kezdeni az efféle csodákkal. Túl öreg vagyok én már a változáshoz! Te még fiatal vagy, talán a te életedben egyszer még eljön az idő, amikor az ehhez hasonló témákkal is tudományosan lehet majd foglalkozni,” – mondta szomorúan.„Nem értem, mi olyan meglepő ezekben az esetekben,” – szólt

Daskalos, mikor előadtam neki a történetet. „Ezek az erők minden emberi lényben ott szunnyadnak!”Szerinte csak meg kell tanulnunk helyesen, gyógyászati célokra

használni ezeket az erőket. „De mindaddig, míg nem érünk el megfelelő spirituális fejlettséget, jobb, ha ezek a képességek rejtve maradnak előttünk!” – szavalta egyik kedvenc jelmondatát. „Ha nem tudunk úrrá lenni az egoizmusunkon, csak kárt okozunk magunknak és másoknak egyaránt!”Testelhagyásról folytatott beszélgetésünket ekkor egy kopogtatás

zavarta meg. Egy 45 éves férfi érkezett, elegáns zakóban, nem kevésbé jól öltözött feleségével. Borzasztó idegesnek tűntek, és négyszemközt akartak beszélni Daskalosszal. Daskalos azt felelte, hogy éppen előadást tart, és megkérte látogatóit, hogy ha csak nem kifejezetten sürgős az ügy, akkor jöjjenek vissza másnap. Az üzletember szerint viszont roppant sürgős természetű dolog miatt jöttek: egy életbevágó döntést kellett meghozniuk másnapra, és szeretnék kikérni Daskalos véleményét. Iacovos, Kostas és én elhagytuk hát a szobát, és a következő fél órában Daskalos a látogatóival értekezett.Miután elmentek, Daskalos bizalmasan elmesélte nekünk, mi volt a

házaspár problémája. A férfi jól fizetett banki alkalmazott volt, aki illegálisan külföldi valutát csempészett ki a szigetországból. A helyzet úgy alakult, hogy emiatt gyanúba keveredett, és attól tartott, elveszítheti az állását. Daskalos viszont ismert néhány befolyásos embert a banknál, a férfi tehát arra kérte őt, hogy szóljon pár jó szót az érdekében.„Persze nem egyeztem bele. Elmagyaráztam neki, hogy amit tett, az

nem volt becsületes,” – mondta Daskalos szigorú hangon. „»Országunk szomorú helyzetét tekintve nem lepne meg, ha mások egyenesen hazaárulásnak minősítenék a tettét!« – mondtam a férfinak. »Szigetünk felét idegen csapatok bitorolják, és ön aláássa az ellenük folytatott harcot azzal, hogy kiutalja a valutát az országból. Pénz nélkül pedig hogyan is harcolhatnánk? Fegyverekkel? Nem, az egyetlen esélyünk, ha sikerül fenntartanunk saját gazdaságunkat,

125

és politikai eszközökkel, tárgyalások útján igyekszünk rendezni a helyzetet.« »Erre még, ilyen formában sosem gondoltam!« – sajnálkozott a férfi.”„És mit tanácsoltál neki, mit tegyen?” – kérdeztem.„Figyelembe véve a körülményeket, azt találtam a legkevésbé fáj-

dalmasnak a számára, ha benyújtja a lemondását, még mielőtt tényleg lebukna. A végkielégítéssel, ami jár neki, még mindig belevághat valamibe, és új életet kezdhet a családjával. Különben nem is volt más választása: ha marad, a börtönben végzi.”Az est hátralevő részében politikáról beszélgettünk, aztán szedelőzködni

kezdtünk, hogy indulunk haza. „A testelhagyásról majd legközelebb!” – nyugtatott még meg Daskalos, mielőtt búcsút intettünk volna.„Csak még egy utolsó kérdés,” – mondtam játékos hangon. „A minap

azt olvastam az egyik újságban, hogy egy angol turistát kórházba szállítottak Észak-Görögországban, mert megégette a lábát, miközben izzó parázson próbált meg átsétálni. Azt akarta bebizonyítani, hogy az Anastenarides-követők állításai nem igazak.”Az Anastenarides egy tűzönjárókból álló szekta neve volt, akik évente

egyszer, vallási szokásaiknak megfelelően mezítláb táncolnak az izzó parázson. Előbb csak a tűz körül ropják, kezükben Szent Konstantin ikonjával, és miután megfelelő pszichés állapotba kerülnek, mezítláb járkálni és táncolni kezdenek a parázson anélkül, hogy bármiféle égési sérülést szenvednének. Az antropológusok körében az efféle tűzönjárás kiterjedt dokumentációval rendelkezik -nem csak Görögországból, de Afrikából és Ázsiából is jelentettek hasonló szertartásokat. Tudtommal azonban mindez ideig nem szolgáltak tudományos magyarázattal erről a különlegességről. A hivatalos görög egyház sátánista, pogány rituálénak minősítette, szemben az Anastenarides-hívőkkel, akik szerint a Szent Szellem védi meg a lábaikat, erős hitüknek köszönhetően.Daskalos elmagyarázta, hogy ebben az esetben ugyanaz a szellemi elv

érvényesül, mint ami a levitáció során. Minden a tudatalatti irányítása alatt áll. A hívek rendszeres évi összejövetelükkel megteremtették Szent Konstantin elementálját, akit védelmező tulajdonságokkal ruháztak fel. Ez az elementál hat rájuk a tudatalattijukon keresztül, mihelyst belekezdenek a rituáléba.„Tulajdonképpen az történik velük,” – mondta Daskalos -”hogy

tudattalanul egy éteri energiaréteggel burkolják be a lábukat

126

és a testüket, ami szigetelőként működik a bőrük és a tűz, az izzó parázs között.De most már tényleg ideje indulnotok, azt akarom, hogy éjfélre ágyban

legyetek!” – szólt oda Daskalos Iacovosnak és Kostasnak, úgyhogy mindhárman el is indultunk haza. Daskalos még utánunk kiáltott: „Ma éjjel dolgunk van!”Már meg sem lepődtem az efféle kijelentésein. Amikor először

hallottam ilyesmiket, folyton kérdezősködtem és magyarázatokat követeltem, de mára már hozzászoktam Daskalosnak ehhez a fur-csaságához. Tudtam, mire gondol. Szüksége volt a tanítványaira éjszakai testen kívüli utazásaihoz, mint egyfajta „asztrális testőrökre”, akik „láthatadan segítőkként” közreműködtek a gyógyításban, a szükségben szenvedők megsegítésében.Nemrég véletlen fültanúja voltam egy beszélgetésnek Iacovos és Kostas

között: suttogva mesélték előző nap éjszakai élményeiket, hogy ezzel is igazolják maguknak testelhagyásos tapasztalataik valódiságát, és megállapítsák, benyomásaik mennyire voltak egyezőek.„Mindketten ugyanazt éltétek át?” – kotnyeleskedtem kérdésemmel.

Bólogattak, és jót nevettek, látva elképedt arcomat. Ez a fajta ellenőrzés a részükről csak megerősítette bizonyosságukat arra nézve, hogy az a világ, amelyben élnek, és amibe Daskalos vezetésével betekintést nyertek, nem holmi fantáziaszülemény csupán, hanem éppenséggel a valóságnak egy a fizikainál sokkal igazabb vetülete.

127

Földönkívüli látogatók

Az előadás véget ért. Daskalos ezúttal Krisztus tanításainak, a csak-ráknak és a keleti Kundalini-kígyó elméletnek a bonyolult összefüg-gésrendszeréről beszélt. Mint korábban, most is engedélyt kaptam arra, hogy részt vegyek a tanításon, amit egyébként csak a leghaladóbb tanítványok látogathattak. Ugyanakkor nem volt szabad sem magnóra rögzítenem, sem lejegyzetelnem az elhangzottakat, illetve hogy mik történtek még előadás közben. Daskalosnak – és különösen Kostasnak – ugyanis az volt a véleménye, hogy bizonyos igazságok, amik a belső kör tagjai előtt már feltárhatók, a szélesebb közönségnek még nem közölhetők, mert veszélyesek lehetnek a beavatatlan átlagemberre nézve. Érdekes módon én az alatt a néhány alkalom alatt, amikor efféle előadáson jelen lehettem, semmi olyasmit nem tapasztaltam, ami a legcsekélyebb mértékben is veszélyesnek tűnt volna a számomra e téren. Ugyanakkor nem voltam biztos benne, hogy jelenlétemben nem volt-e Daskalos kifejezetten óvatos, nehogy olyan titkokat fedjen fel, amik tényleg csak a kivételezett keveseknek volt a tudtára adható. Sőt, egyszer az is előfordult, hogy a szokásos szerda délutáni összejövetelt azon a héten hétfőn tartották meg, s engem sem az időpontváltozásról, sem annak okáról nem értesítettek. Később aztán elmondták nekem, hogy éppen aznap, az előadás ideje alatt egyszer csak megjelent a szobában a Logosz. Mindenki térdre ereszkedett előtte, az áttetsző fehér fény előtt, ami ott lebegett, vibrált a fejük felett. Kostas elmagyarázta, hogy nekem

128

valószínűleg egyelőre még nem kellett megtapasztalnom mindezt. Megkértem, fejtse ki, mit is jelent az, hogy a Logosz „leereszkedett” közéjük, hiszen a definíció szerint az Ige minden emberi lényben benne van. „Nos, ez esetben a Logosz egy sokkal kézzelfoghatóbb, koncentráltabb formában jelenik meg,” – felelte.Amint tehát az előadás véget ért, Daskalos – szokásához híven -átsétált

a nappaliba, kényelmesen elhelyezkedett az egyik fotelban, és tanítványaitól körülvéve könnyed társsalkodásba fogott velük. Ezalatt Theano, Kostas és jómagam a konyhába mentünk kávét főzni, és felszeleteltük a süteményt, amit Aspasia, a belső kör legújabb tagja, a legfrissebb beavatott hozott otthonról.A konyhai munka közben vitába keveredtem Kostasszal Krisztus isteni

mivoltának jelentőségét illetően. Vajon mi erről az Igazság Keresőinek a véleménye?„Néhányan azt feltételezik,” – kezdett bele Kostas, miközben a

kávéscsészéket tette tálcára – „hogy a Krisztus-Logosz születése csak a mi bolygónkon történt meg egy adott időben és helyen. Ez az állítás a mi időbe vetett létezésünk miatt helyénvaló is, de az örök jelen időtlensége szempontjából nem létezik olyan idő, amelyben Krisztus testet öltése ne ment volna végbe. A végtelen térben számtalan naprendszer létezik, ahol akár már évmilliókkal ezelőtt megtapasztalhatták Krisztus születését, és olyan naprendszerek is létezhetnek, ahol a Krisztus-Logosz még nem nyilvánította ki Önmagát.”„Amikor azt mondod, hogy Krisztus »megszületett«, akkor gondolom,

ez alatt szó szerint a Logosz emberi testben való inkarnálódását érted.”„l£en.”„És miért feltételezed, hogy a Krisztus-Logosz születése a Földön éppen

akkor ment végbe, amikor, és nem az emberiség valamely korábbi korszakában?” – kérdeztem, miközben Theano széles mosollyal hallgatta párbeszédünket.„Talán azért, mert az emberi tudat a történelemnek abban a pillanatában

ért el egyfajta érettséget ahhoz, hogy képes legyen magába fogadni az Ige kifejeződését, a fényt és az igazságot. Akkor, abban az időpillanatban az egész emberiség közös szükséglete volt az, ami kiváltotta a Logosz megtestesülését.”„Sokaknak nehezére esik felfogni azt,” – mondtam Kostasnak, s közben

igyekeztem segíteni neki – „hogy a mindent betöltő, univerzális Ige

129

közönséges halandó képében öltött testet, ráadásul úgy

130

halt meg a kereszten, mint egy bűnöző. Még a komoly spirituális úton járók közt is akad ilyen gondolkodású illető. .Azt még csak elfogadják, hogy az emberré lett Krisztus elérte a tudatosság létező legmagasabb fokát, de azt már nem feltétlenül látják be, hogy magának az Abszolútumnak az inkarnációja lett volna.”„Krisztus,” – közölte Kostas, aki Daskaloshoz hasonlóan hangsúlyozta,

hogy Jézus nem egymást követő testet öltései révén érte el az Istennel való tökéletes egység állapotát, a Theózist, hanem maga volt az Isten inkarnációja – „azért öltött emberi testet, hogy megértesse velünk Magát. És mi 2000 év elteltével még mindig alig értjük Őt! El tudod képzelni, mi lett volna hát akkor, ha ráadásul más alakban, még csak nem is hozzánk hasonló emberként jelent volna meg közöttünk?”Én persze tovább „kötözködtem” Kostasszal Krisztus inkarnációjáról,

egészen addig, míg az összes csésze kávé el nem készült, kinek-kinek a kérése alapján, megfelelő számú kockacukorral. Daskalos cukor nélkül itta a kávét, mivel cukorbeteg. Körbehordoztam a tálcát a nappaliban, úgy szolgáltam fel mindenkinek a saját feketéjét, míg Kostas és Theano még a konyhában tett-vett.„Daskale,” – szólaltam meg – „az imént vitába keveredtem Kostasszal

Krisztus isteni mivoltát illetően. Én úgy látom, a szellemi úton járás szempontjából teljesen mindegy, hogy valaki úgy fogadja el Krisztust, mint isteni inkarnációt, vagy pedig úgy, mint az Abszolútum Logosz-aspektusának megnyilvánulását. Szerinted van különbség, már legalábbis ami az Igazság Keresőjét illeti?”„Tulajdonképpen nincsen,” – felelte Daskalos habozás nélkül. „De

előbb-utóbb úgyis feltárul a kereső előtt az igazság.”„Ezért olyan fontos hangsúlyozni ezt az álláspontot? Nem veszélyes ez?

Még a végén szigorú dogma lesz belőle!”„Nem, nem feltétlenül. De a megvilágosodás felé haladva, magadévá

téve ezt az igazságot, nagyobb boldogságot élsz át, még ha egyébként a másik út is célravezető lehet.”„Szeretném, ha ezt Kostas is hallaná!” – vidultam fel némileg önző

módon, és kikiabáltam neki a konyhába.„Mi az, mi történt?” – kérdezte, ahogy kezében süteményekkel

megrakott tálcával belépett a szobába.„Félre ne érts, Kyriaco,” – szólalt meg aztán, miután elmeséltem neki,

mit mondott Daskalos – „Krisztus nem azért jött erre a világra, hogy spirituális rendszereket töröljön el, vagy hogy meg

131

változtassa az Utat. Azért jött, hogy kitöltse a hiányzó részeket, és hogy fényével mindent bevilágítson! A sötétséget jött eloszlatni, a sötétséget, amiben az emberek tévelyegtek, hogy megszabadítson minket a tévképzeteinktől!”„Pontosan!” – szólt közbe Daskalos. Jól figyelj! Tegyük fel, előttem az

Út,” – azzal előre nyújtotta jobb kezét. „Függetlenül attól, hogy ezt az utat végtelen fényár ragyogja be, vagy csak néhány halvány utcai lámpa pislákol mellette, az út még ugyanaz marad. Utóbbi esetben a biztonságérzetem lecsökken ugyan, de a végcélomat azért még elérhetem. A végső elszámolásnál teljesen mindegy, hogy utam során többé vagy kevésbé láttam tisztán.”„Persze minél sötétebb van, annál kevésbé tudom a dolgokat a maguk

részletességében megfigyelni,” – tette hozzá Kostas.„így igaz!” – helyeselt Daskalos. „Minél több a fény, annál köny-

nyebben haladhatok befelé önmagámba.”„Ezt értem. Akár még azt is el tudom fogadni, hogy Krisztus maga volt

a testet öltött Ige. De legalább ilyen könnyedén igazat adok a másik fél véleményének is, akik szerint Krisztus mint beteljesedett mester a tökéletes bölcsesség hordozója volt. Mi különbség van a két nézet között?”„Egy pillanat!” – csapott le rám azonnal Daskalos. „Akár így, akár úgy

látja valaki Krisztust, nem a belső fényében látja Őt, ahogy azt Szent Pál megfogalmazta, hanem csupán képek és alakzatok formájában, áttételesen, észérvekkel vagy meditatívan megragadva Őt. De az emberi gondolatok erődén szárnyak csupán, amelyekkel nem lehet végtelen magasságokba emelkedni! Hadd magyarázzam meg, mire gondolok! Tegyük fel, hogy te teremtesz magadnak egy istent. Legyen az szörnyűséges kinézetű, ostoba, vagy éppenséggel szépségesen szép bálvány, én azt fogom mondani rá, hogy az a te istened. Földi isten. »De hisz milyen szépre sikeredett!« – mondhatod erre te. De kérdem én, milyen szép volt Hermész, vagy Apolló, és milyen csúnyák más istenek, torzonborz hajukkal, vicsorgó fogaikkal, agyaraikkal?! Ettől számomra, misztikus beavatott számára még nem válnak többé puszta bálványoknál, közönséges földi faragványoknál. Erékelhetem ugyan esztétikai érzékenységedet, ha a te istened, a te műalkotásod szépre sikeredik, nem pedig egy acsarkodó, szőrös torzszülemény lesz belőle, de semmiképpen sem fogod tudni megalkotni Istent magát! Az emberek azért harcolnak egymással, mert eltérőek a bálványaik, amiket önmaguk teremtettek önmaguknak.

132

De közülük, akik a történelem során saját elképzeléseiket védve másokat mészároltak le ártatlanul, közülük hányan ismerték valóban Istent? Az igazi misztikus éppen ezért befelé kezd el kutatni, hogy önmagában találja meg Istent!” – fejezte be Daskalos az eszmefuttatást, és utolsó mondatát hangsúlyozandó, jelentőségteljesen a szívére mutatott.„Ertem, amit mondasz, Daskale,” – feleltem – „de szerintem mégiscsak

felesleges dogmatikai kérdés, hogy kihangsúlyozzuk Krisztus isteni természetét, isteni mivoltát, vagy egyszerűen az isteni bölcsesség hordozójának tartjuk Őt. Szeretném tudni, hogy te magad lényegesnek tartod-e, hogy különbséget tegyünk e téren?”„Nem, ezen a szinten, Isten tényleges megtapasztalása nélkül valóban

mellékes, hogy ki melyik álláspont mellett vagy ellen érvel. Abból is látszik, hogy valaki valóban ismeri-e Istent, vagy sem, hogy feltétlenül saját álláspontja mellett kardoskodik-e. Krisztus a Szeretet. Pont.”„Más szavakkal, lehet, hogy egy zen buddhista szerzetes sokkal

közelebb van Krisztushoz, és sokkal következetesebben halad a krisztusi úton, mint a legtöbb megrögzött keresztény hívő?”„Pontosan!” – felelte Daskalos. „Egy zen szerzetes, aki a maga

»nyolcrétű nemes ösvényén« halad, imádkozik és meditál, próbálja legyőzni a gonoszt, türelmet és ragaszkodásmentességet gyakorol, és mindezeket igyekszik tudatosan beépíteni a mindennapjaiba, sokkal inkább nevezhető krisztusi útkövetőnek, mint számos dogmatikus pap vagy teológus.Sokaktól hallom, – folytatta Daskalos – hogy Isten a fény, vagy a

Legfelsőbb Ragyogás, de közülük még senki sem látta ezt a fényt, ezt a ragyogást. Tapasztalat nélkül pedig nem létezik tudás! Csak ismételni tudom Yohannan atyát, aki az egyik előadásomon a következőt mondatta velem: »A gondolatok és az elképzelések túlságosan gyöngék ahhoz, hogy a segítségükkel mint szárnyakkal a biztos ismeret magasságába emelkedhessünk.«„ Azzal Daskalos, mint ki jól végezte dolgát, kényelmesen hátradőlt, és az utolsó csöpp kávéját is kihörpintette. Közben valószínűleg eszébe juthatott még valami, mert hirtelen új élménybeszámolóba kezdett.„Egyszer egy libanoni fiút hoztak el hozzám. Angolul megkérdeztem

tőle: »Muzulmán, vagy keresztény hitű vagy?« »Muzulmán, ishallah!« – felelte, ami azt jelenti: »Muzulmán, Istennek legyen hála!« Ebből is látszik, milyen korán fanatikussá válhat az ember! Az én kisunokám a Miatyánkot imádkozza. Melyiküknek van

133

inkább igaza? Én azt mondanám, mindketten a maguk útját járják. Teljesen mindegy, hogy a libanoni fiú Allahban hisz, az én kis Mariosom pedig a kereszténység Istenében. De melyik ez az Isten? Vajon Marios el tudja-e most magyarázni, hogy kicsoda Isten?Amikor öt éves volt, – fakadt mosolyra Daskalos, ahogy vissza-

emlékezett – foglalkoztatni kezdték őt az efféle kérdések. »Daskale apó,« – jött oda hozzám egy napon – »hol van Isten? Kicsoda Ő?« »Hogy Isten? No gyere csak, hadd mutassam meg neked, drágaságomé Azzal kézen fogtam, és kivezettem őt a kertbe. »Nézd azt a csodálatos mandulafát! Pár hete még csak a csupasz ágai meredeztek, de most tele van virágokkal! Kis idő múlva pedig levelei nőnek, és mandulát terem majd. Mindezt Isten műveli a fával. Isten benne van a mandulafában!« »De Daskale apó,« – mondta erre a kisunokám, – »hiszen ez csak egy virágzó mandulafa!« »Igen? No akkor ide figyelj, hadd magyarázom el neked másképpen! Látod azt a sokféle madarat? Szépen csicseregnek. Ok az élet. Ők Isten.« »De nagyapó,« – kuncogott a kis drágaságom – »hiszen azok csak csiripelő madarak, meg virágzó fák.« »Gyere velem!« -mondtam neki erre, bevezettem a szobába, és odaállítottam a tükör elé. Megcsiklandoztam, mire nevetni kezdett. »Na, most ki csiklandozza a nevetgélő Mariost?« »Hát te, nagyapó!« – felelte, és tovább kacagott. »Drágaságom, ha idehoznék egy halottat, és őt is megcsiklandoznám, ő is nevetne?« »Nem.« »De te nevetsz, mivel élsz. Isten az élet, a te mosolyod, drágaságom, minden, ami körülöttünk van!« »De nagyapó, az ott a tükörben a nevető Marios,« – mondta erre, ezúttal már teljes komolysággal, és így folytatta: »Ide hallgass, nagyapó! Hogy kicsoda Isten és hol van O? Te tudod, és én is tudom. De se te, se én nem tudjuk megmondani, hogy kicsoda Isten és hol van Ő.« És mondom, ekkor még csak öt éves volt!” – fejezte be a történetet Daskalos, akit láthatóan büszkeséggel töltött el unokája bölcsessége.„Mindegy, hogy keresztények, buddhisták vagy muzulmánok vagyunk,”

– folytatta Daskalos. „A Mesterünk, Yohannan atya a maga tökéletes bölcsességével igazgatja a dolgokat. Ő előre látta a kialakuló zűrzavart, a többi apostol közt fellépő nézeteltéréseket csakúgy, mint száműzetését Patmosz szigetére. Mielőtt megírta volna evangéliumát, ő rakta le a kereszténység alapjait, nem pedig Péter vagy Pál! Ahogy ő maga mondta: »Minden és mindenki felett a Logosz rendelkezik! Az Ige fénye világosít meg minden embert, aki a Földre születik!«

134

Krisztus, akiben a keresztények hisznek, minden emberben benne van, nem csak a keresztényekben! A Krisztus-Logosz az a szellemi erő, ami az emberi fejlődés folyamán felébresztette bennünk az öntudatot. Az ige által lett a vademberből egyedi énnel bíró isteni lény.Az évszázadok során – folytatta Daskalos, miközben mi minden szavát

feszülten lestük – »Isten« szavunk jelentése eltorzult. Manapság azt kérdezgetik: »Kicsoda Isten?«, de senki sem tudja definiálni Őt! Apollót és Artemiszt is istennek nevezték, vagy a féltékeny Hérát, és Zeuszt, a maga villámaival. Keleten a gyilkos Kálit istenítették, nyugaton Kirkét. Mi értelme olyasmi miatt harcolni, amiről igazából fogalmunk sincsen? Isten gondolatokkal nem megragadható, csak a szívben lehet átélni Őt! Ha engem kérdeznek – »Mi az Abszolútum, a Szent Szellem, kicsoda Krisztus?« – azt felelem: a Szeretet! Ha racionálisan szeretnénk megközelíteni a dolgokat, túl kell tennünk magunkat azon, hogy korlátok közé próbáljuk szorítani Istent a magunk egyéni felfogása szerint, tudatunk szűklátókörűségéből adódóan. Minden ember saját tudatszintjének, szellemi fejlettségének és éberségének megfelelően képes felfogni Istent, illetve a szenteket. A görög katonák például úgy tekintenek a Szent Szűzre, mintha Ő lenne csapataik főparancsnoka, mert féktelen fantáziálásaik közepette egyszer állítólag látni vélték a páncélba öltözött Szűzanyát a seregeik élén, amikor harcba indultak a bolgárok ellen.Isten természetéről – mesélte fellelkesülten Daskalos rövid hatásszünet

után, hogy legyen időnk megemészteni a hallottakat – egy zsidó idegenvezetővel folytattam eddig a legjobb párbeszédet, egy bizonyos Jonathan nevű egyetemistával, aki a Szentföldre tett zarándoklatunk során volt a kísérőnk, mint félállású idegenvezető. A főnöke, egy görögül is tudó, salonicai származású zsidó ember engem kért meg, hogy legyek Jonathan tolmácsa, és ha szükséges, fordítsak angolról görögre. Beszálltunk a buszunkba. »Most Kánában vagyunk,« -magyarázta Jonathan. »Ez az a kis falu, ahol Jézus borrá változtatta a vizet.« Nevetnem kellett, ahogy ezt mondta, de ő rendíthetetlenül folytatta: »Ez itt a Getsemáné-kert... ez pedig Betánia, ahol Jézus feltámasztotta Lázárt.« Meredten néztem rá, és megkérdeztem tőle: »Akkor hát kicsoda ez a Jézus Krisztus?« »Egy zsidó,« – felelte.Pompás fickó volt!” – folytatta Daskalos, miután lecsillapodtunk és a

szobában elült a nevetés. „Én csak bámultam rá tovább, és a kö-vetkezőket mondtam neki: »Kérdeznék valamit! Jézus Krisztus azt mondta, mindannyian Istenek vagyunk, a Mindenható gyermekei.

135

Mindannyian.« De Jonathan közbevágott: »Nem, ezt először Dávid jelentette ki, azt követően, hogy jelenéseket látott. Jézus csak megismételte Dávid szavait.« »Rendben, akkor Krisztus csak meg-ismételte Dávid szavait. De abban csak egyetértünk, hogy Krisztus Isten fia volt?« »Természetesen igen, pontosan úgy, ahogy ön és én is!« – felelte Jonathan. »Hiszen mindannyian Isten gyermekei vagyunk, de csak Jézus ismerte az Atyát, míg ön és én nem ismerjük még magunkat sem.« Emlékszem, lenyűgözve néztem rá rövid szónoklata hallatán.Amikor beléptünk a Szent Sírba, ő is jött velünk, úgyhogy meg-

kérdeztem tőle: »Hiszen te zsidó vagy, hogyhogy belépsz ide?« »Ne feledje, uram, hogy Izraelben vagyunk. Ön a mi országunk vendége!« Elnevettem magam, aztán keresztet vetettem, és megcsókoltam az oltárképet. Jonathan a maga vallási szokásainak megfelelően megérintette a fejét. »Minden nemzetnek tisztelnie kellene Istent!« – jelentette ki, majd így folytatta: »Tudom, hogy kicsit összezavartam önt, de higgyen nekem, ön és én testvérek vagyunk az Úrban. On is Isten, én is Isten vagyok. Jézus Krisztus, az egyedüli, aki ismerte az Atyát, a mi Isten-testvérünk.«Most mondjátok meg, hát nem közelebb jár az igazsághoz ez a zsidó

egyetemista, mint sok őrült, idióta, fanatikus balfácán, aki nem átallja teológusnak nevezni magát?” – kérdezte fennhangon Daskalos, és hátradőlt a székében.„Daskale,” – szólaltam meg, miután sikerült újból elfojtanunk a

nevetésünket – „az egyik zsidó barátom, akinek holmi személyes jellegű problémái adódtak, felkeresett egy látót Maine-ben, hogy a tanácsát kérje. Az illető jól ismert médium, egy kifejezetten vallásos öregúr, aki azt javasolta a barátomnak, hogy csak üljön le, és imádkozzon Jézus Krisztushoz, akkor megszűnnek a problémái. A barátom persze nem fogadta meg ezt a tanácsot, sőt, úgy érezte, támadás érte a személyét, ami nagyon bántotta őt, még ha egyébként meg is volt győződve arról, hogy a keresztény médium, akit felkeresett, valóban rendelkezett látóképességgel...”Még mielőtt azonban befejezhettem volna a történetet, Daskalos

közbevágott: „Mindketten tévedtek! A médium tudatában egy saját elképzelésének megfelelő Krisztus élt, zsidó barátod pedig talán csak más néven ismerte ugyanazt a Krisztus-Logoszt, mondjuk úgy hitt benne, mint legmagasabb rendű Szeretetben. Manapság a legtöbb ember fejében csupa kavalkád van!”

136

„Te milyen tanácsot adtál volna akkor az én zsidó barátomnak, ha téged keresett volna fel?” – kérdeztem.„Azt hiszem, vele ugyanolyan jól megérttettem volna magamat, mint

Jonathannal. Azt mondtam volna neki: »Az Atya, mindannyiunk Istene felruházott téged az értelemmel, hogy képes legyél megoldani a problémáidat. Nem létezhet olyan kilátástalan helyzet, amit megfelelő értelemmel, helyes gondolkodással ne lehetne megoldani. Hisz az emberek az eszüket használva már a Holdra is eljutottak! Vajon a te problémáid bonyolultabbak az űrutazásnál?« Ezt kérdeztem volna tőle,” – fejezte be Daskalos mosolyogva, hangjában némi iróniával.„Manapság az emberek félremagyarázzák, vagy tudomásul sem veszik

azt a tényt, hogy értelmük, a Tudat isteni örökség. Emiatt persze nem okolhatjuk Istent, és nem várhatjuk el Tőle, hogy Ő oldja meg minden problémánkat. És személy szerint sosem kérem Isten segítségét, még a legnehezebb helyzetekben sem. Egyszerűen csak összehangolódom Vele, és hagyom, hogy Szeretete teljesen kitöltsön. Miért is zavarnánk minden kis apró-cseprő problémánkkal Istent magát?” – nevetett Daskalos, majd belekezdett egy történetbe.A kórházban történt vele, az intenzív osztályon, amikor a lábát

operálták, hogy egy látomásban megjelent neki maga Krisztus, aki vigyázott rá. „»Köszönöm a Szeretetedet!« – mondtam Neki hangosan, mire az egyik nővér megkérdezte, kihez beszélek. Látod, abban a pillanatban Krisztus millió más embernek is megjelenhetett volna olyan formában, hogy ki-ki a maga módján képes lett volna felfogni Őt. A buddhistáknak megjelenhetett volna Buddhaként, a hinduknak Krisnaként, vagy mint Mózes a zsidó, netán mint Mohamed a muzulmán hitűeknek. Krisztus mindenki előtt olyan alakban jelenik meg, amilyet az adott egyén képes tudatilag befogadni, megérteni! Krisztus Igéje minden emberben benne van, aki csak a Földre születik, ezért mindenki képes ráhangolódni, függetlenül attól, hogy keresztény-e, vagy sem. Olyan ez, mint bármelyik tévéadó. A megfelelő antennával a Föld bármely pontjáról bárki befoghatja ugyanazt az adást. Szó sincs tehát arról, hogy a keresztények kivételezett helyzetben lennének másokhoz képest! Az emberek vallásos hite e tekintetben mellékes dolog. Csak az számít, ki menynyire fejlett spirituálisán, ki mennyire képes ráhangolódni a benne élő Krisztusra!”

137

„Azt akarod mondani, Daskale,” – kérdezte Chariklia, a belső kör harmadik hölgy tagja – „hogy akkor imádkozni is felesleges?”„Nem, azt egy szóval sem mondtam! Éppen hogy az ima lehet az egyik

módszer arra, hogy összhangba kerülj azzal, ami benned van. Én csak azt hangsúlyoztam, hogy Krisztus folyamatosan itt van a közelünkben, és figyel ránk. Közelebb van hozzánk, mint a két szemünk egymáshoz, és mielőtt egyetlen gondolat is tudatosodna bennünk, Ő már tud róla!”Daskalos ezután élménybeszámolóba kezdett: több olyan esetet sorolt

fel, amikor magasabb erők azonnali beavatkozása mentette meg az életét, vagy óvta meg őt egy-egy súlyos balesettől.„Egyszer a Ledra utcán sétáltam, tudjátok, ahol annak idején a

kormánytagok klubja működött. Éppen akkor újították fel az épületet, folyt az építkezés. Hirtelen megéreztem Yohannan atyát, aki hátrafelé rángatott: »Vissza, vissza!« – sürgetett. Alig tettem meg két-három lépést hátrafelé, amikor egy hatalmas, ajtónyi méretű üvegtábla zuhant elém a járdára. Ha nem hátráltam volna azt a pár lépést, biztosan ott haltam volna meg a helyszínen! Nem voltam tudatában a történéseknek. Aznap Yohannan atya mentette meg az életem. Ereztem őt, hogy tartja a kezem, amit saját megnyugtatásomra a homlokomra tettem, úgy mormoltam magamban: »Köszönöm, Istenem! Köszönöm a Szeretetedet!« És ez csak egyike az efféle történeteknek. Nem kértem, hogy segítsenek, ők akartak megvédelmezni, hogy aztán később kínozzanak azokkal a borzalmakkal, amik mostanában történnek körülöttünk,” – fejezte be Daskalos hangosan kacagva, majd még humorosán, a fejét rázva hozzátette: „Ha szükségük van rád, mert dolgod van, ne félj, ők tudják a módját, hogy védjenek meg!”Szavai hallatán egyszerre mindenkiből kitört, ki hogyan és hányszor

menekült már meg hasonló módon a közvetlen életveszélyből, amit nem lehetett máshogy magyarázni, csakis a magasabb, isteni erők közbelépésével. Amikor elcsendesedtünk, újra Daskalos ragadta magához a szót, és belekezdett egy történetbe, ami szintén vele esett meg annak idején.„Fiatal koromban a nyarakat rendszeresen Stavrovouniban töltöttem, az

ottani kolostorban, fenn a hegyekben. Azt hiszem, már említettem nektek, hogy a nagybácsikám volt ott az apát. Ahogy véget ért a tanév, ő megjelent Nicosiában, fekete szerzetesi csuhába bújtatott engem, és magával vitt. így teltek a nyári vakációim.

138

Akkoriban a stavrovouni szerzetesek jobbára még írástudatlanok voltak, ezért nagyon szerettek engem, »a kis Spyraki«-t, ahogy neveztek. Segítettem nekik a földeken, és próbáltam őket megtanítani olvasni a szent szövegeket. Emlékszem, egyszer kívülről megtanítottam velük az Exapsalmost. Minden éjjel vecsernyét tartottak, és már napfelkelte előtt újból ébren voltak, hogy folytassák az imádkozást, míg fel nem kel a Nap.Egyszer aztán karácsonykor is a kolostorban voltam, hogy együtt

ünnepeljek a bácsikámmal. Szenteste felvettem a fekete csuhát, és beléptem a templomba. A bácsikám aznap épp Szent Barbarában mi-sézett, a szomszéd kolostorban, ami szintén az ő felügyeletére volt bízva, úgyhogy Stavrovouniban csak négyen maradtunk: Sawas és Mattheos atya (akik olyanok voltak nekem, mintha a nagyapáim lettek volna), egy harmadik szerzetes, és én. A többiek a bácsikámmal tartottak Szent Barbarába. Négyen imádkoztunk hát, míg odakint ítéletidő tombolt: olyan borzalmas vihar kerekedett, mintha csak az özönvíz zúdult volna le az égből. Végignéztük az összes ablakot, hogy jól be legyenek csukva, aztán folytattuk a vecsernyét. Hirtelen egy villám csapott a kolostorba, aminek volt ugyan egy villámhárítója, de az túl régi volt már, úgyhogy a villám egyenesen becsapott az ablakon át a templomba. Az üveg ripityára tört, és a villám ott cikázott el közvetlenül előttem. Vasalt talpú cipőben voltam, amiben korábban a mezőn dolgoztam, úgy térdeltem és imádkoztam a padlón. A villám végül Szűz Mária ikonjába csapott bele – máig is őrzik még azt a félig megégett képet –, s én abban a pillanatban különös, megmagyarázhatatlan boldogságot éreztem. A templom hirtelen megtelt világossággal, minden fényárban úszott. Aztán ugyanolyan hirtelen koromsötét lett, és süketítő zaj támadt. Alig láttuk egymást az oltáron pislákoló pár gyertya fényében. Emlékszem, Sawas atya sietett oda hozzám, és szorosan átölelt. A cipőmnek nyoma veszett, teljesen leégett a lábamról, mint ahogy a nagyja ruhám is hamuvá lett. Még a hajam is megperzselődött egy kicsit, de én az egészből semmit nem éreztem.Amikor hozzáértem maradék öltözékemhez, az is elporladt az ujjaim

között, bár azt nem érte tűz. Ott álltam mezítláb, cipő nélkül, csakúgy, mint Sawas atya, akinek szintén eltűnt a villámlásban a lábbelije. Biztos vagyok benne, hogy a tudósok mindenféle magyarázattal tudnának előállni, hiszen nem ritkák az ilyen villám-jelenségek. De hogyhogy nekem a legkisebb bántódásom

139

sem esett, még csak meg se ijedtem, sőt, kifejezetten boldognak éreztem magam?”Daskalos előadása után magam is megemlítettem egy hasonló, de talán

még az övénél is hátborzongatóbb esetet: egy vak ember Maine-ben úgy nyerte vissza a látását, hogy egy villám csapott a fejébe! Daskalos erre elmondta, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban, hogy világunk tele van élettel, és hogy mind anyagi, mind szellemi fejlődésünket magasabb intelligenciák irányítják. Aztán megkérte Kostast, hogy hozza elő a Szentélyből a Csorba hegyű kardot, amivel Daskalos a beavatási szertartásokat szokta celebrálni, amikor egy-egy új tagot vesznek fel a belső tanítványi körbe.„Nézd meg ezt!” – szólt oda nekem, azzal elvette a kardot Kostastól, és

az orrom alá dugta a szent tárgyat. „Tudod, évekkel ezelőtt akadt némi problémánk a hivatalos egyházzal. A helyzet annyira kiéleződött, hogy Yohannan atya arra utasított, egy időre szüntessem be köreink tevékenységeit.Akkoriban a Csorba hegyű kard” – folytatta Daskalos, megemelve azt

előttem – „különös módon eltűnt az oltárról. Eleinte az egyik tanítványomra gyanakodtam, aki több galibát is okozott már, de a többiek hiába noszogattak, hogy nyomozzak utána a történteknek, és vonjam kérdőre az illetőt. Én úgy döntöttem, nem teszem, hadd tartsa meg a kardot, ha nála van. Talán még meg is világosodik tőle... Szóval továbbra sem voltunk teljesen biztosak abban, hogy a kardot ellopta-e valaki, és ha igen, ez az illető volt-e a tettes. A dolog már több éve történt, talán hat-hét év is eltelt azóta. Yohannan atya pedig időközben újból engedélyezte a tanulócsoportok felállítását, és az esetleges beavatások folytatását. Arra kért, vegyem fel a legbelsőbb kör tagjai közé Theophanist, hadd öltse magára ő is a fehér palástot. Gondolkodóba estem, hogy fogom megoldani a beavatást a kard nélkül, hiszen az nélkülözhetetlen kelléke volt a szertartásnak. »Majd csak történik valami, ha itt lesz az ideje!« – morfondíroztam magamban. »Talán Yohannan atya majd utasít, hogy puszta kézzel folytassam le a ceremóniát, s én úgy fogom megáldani Theophanist.« Amikor kiléptem a Szentélyből, gondosan bezártam az ajtaját, és eltettem a kulcsot, nehogy valamelyik beavatatlan, kíváncsi természetű tanítványom illetéktelenül betegye oda a lábát.Amikor összegyűltünk a beavatásra, elmondtam a többieknek, hogy bár

a Csorba hegyű kard hiányzik, én mégsem aggódom.

140

Yohannan atya majd ellát minket a megfelelő tanácsokkal, hogy mit hogyan tegyünk. Azzal beléptünk a Szentélybe, hogy magunkra öltsük fehér palástjainkat. Magam nyitottam ki az ajtót, és mit láttam? Az oltár előtt égett a mécses! Ráadásul már jó ideje meggyújthatták, mert több, mint a fele olaj hiányzott belőle. Biztos voltam benne, hogy nem én hagytam égve legutóbb, mielőtt bezártam volna. És ahogy jobban körülnéztem, észrevettem, hogy az oltáron ott nyugodott a Csorba hegyű kard!Ez a kard – folytatta Daskalos emelkedett hangon – hat éven át

dematerializált állapotban volt, majd amikor újra eljött a beavatások ideje, Yohannan atya materializálta azt. Csak álltam ott a Szentélyben, a döbbenettől földbe gyökerezett lábakkal, aztán egyszerre mindannyian letérdeltünk, és elkezdtünk imádkozni. Akkor meghallottam Yohannan atya hangját: »Az elmúlt években nem volt rá szükségetek, de most, hogy újra van, visszahoztam neked.« Megkérdeztem Theophanist, nem fél-e attól, hogy ezzel a karddal avassam fel őt. Határozott nemmel felelt, úgyhogy hozzáláttunk a szertartáshoz.”„Biztos vagy benne, Daskale, hogy senki sem lopta el a kardot, és aztán

nem csempészte vissza a Szentélybe?” – kérdeztem.„Igen, teljesen biztos vagyok!” – felelte Daskalos felbőszülve, mintha

eleve komolytalan kérdést tettem volna fel. „A Szentély ajtaja napokig zárva volt, a kulcsot én őriztem. Ráadásul amúgy sem ez volt az első ilyen eset.”És tényleg. Daskalos egyik tanítványa, egy belgyógyász szakorvos,

teljesen komolyan mesélte nekem egyszer, hogy szemtanúja volt, amint Daskalos materializált egy röplapot, amit az egyik helyi szélsőséges csoport készült kiadni, de még ki sem nyomtatták. Daskalos különleges képességei segítségével „meglátta” a röplap egy kézzel írott változatát, amit még aznap este dematerializált a szerző asztaláról, és a saját kezében materializálta újra, hogy jegyzeteket készítsen róla. Azután visszajuttatta a röplapot oda, ahonnan eredetileg dematerializálta azt. Ezt követően tájékoztatta egyik magasrangú barátját, egy kormánytisztviselőt, és előadta neki a készülő röplap tartalmát. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy az amúgy is pattanásig feszült politikai helyzetben egy efféle kiadvány akár még kegyetlen vérengzést is kiválthatott volna. Két nap múlva aztán – ahogy az orvos ismerősöm mesélte – valóban ellepték Nicosia utcáit a röplapok, pontosan abban a formában, ahogyan akkor nézett ki, amikor azt Daskalos materializálta.

141

„Világegyetemünk számtalan életforma otthona,” – ismételte meg kérésemre Daskalos korábbi kijelentését – „olyan létezőké is, akik sokkal intelligensebbek annál, mint ami a közönséges emberek számára megszokott lenne. Nem vagyunk egyedül! Földünk fejlődését egy magasabb értelem irányítja – számunkra ezek a lények olyanok, mint bolygónk őrzői, akikkel néhányan mi magunk is kapcsolatban állunk.”Korábbi beszélgetéseink során Daskalos egyszer már hosszasan

magyarázta nekem, hogyan lépett érintkezésbe ezekkel a lényekkel, akik szerinte Istenhez hasonlóan fölötte állnak időnek és térnek, mesterei az anyagnak, és ennek megfelelően bármikor képesek materializálni vagy dematerializálni magukat. Most vettem magamnak a bátorságot, és bevallottam Daskalosnak, hogy az efféle „földön-kívülis” történetek az én szerény értelmi képességeimhez mérten meglehetősen hihetetlenek, sőt, egyébként logikusan és bölcsen felépített rendszeréből számomra kifejezetten kilógnak azok a „túlzó” állítások, miszerint Földünk belsejében, az izzó Napban, a Marson, vagy bárhol máshol az űrben intelligens lények élnének.Daskalos és a többiek csak mosolyogtak vallomásom hallatán, mi több,

talán hogy még tovább sokkoljon, Kostas megjegyezte: „És képzeld, naprendszerünk többi bolygójához képest a Föld még meglehetősen alacsony fejlettségi szinten tart!”„Na ne, most már teljesen összezavarodtam!” – szóltam leverten.

„Követni sem tudom, amit mondasz, Kosta! Hisz tudományosan bizonyított tény, hogy naprendszerünk többi bolygóján nincsenek megfelelő körülmények az élet kialakulásához és fennmaradásához. A mai ismeretek szerint a Mars és a többi planéta is csupán halott anyag. Se vizek, se erdők, se másfajta természeti szépség nem található a felszínükön. Mi alapján mondanád hát, hogy azok a bolygók sokkal fejlettebbek a mi Földünknél? Mondd, mi alapján?”„Fejlettebbek, hidd el, Kyriaco,” – felelte Kostas, miközben Das-

kalosnak csak úgy rázkódott a teste a fojtott nevetéstől – „de fejlettség alatt mi azoknak a szellemi lényeknek a fejlettségét értjük, akiknek az adott bolygók szolgálnak otthonukul.”„Ezért van az, Kyriaco,” – tette hozzá Daskalos – „hogy a manapság

elképzelt formában sosem fognak életet felfedezni ezeken vagy más bolygókon, pedig az élet mindenhol jelen van, még olyan környezetben is, amiről a Földön tudomásunk sincsen. Én mondom neked, még a Nap is tele van élettel, mégpedig szerves élettel! Nem

142

gondolod, hogy kissé egoista dolog lenne azt elvárni, hogy az élet mindig egy és ugyanazon formában jelenjen meg mindenütt, ahogyan a mi Földünkön? Jusson eszedbe, hogy a hagyományos tudomány még az olyan egyszerű eseteket sem tudja megmagyarázni, mint például a tűzön járás, a telepátia, vagy a tisztánlátás. Már foglalkoztatják a tudósokat az efféle jelenségek, de még nem képesek megmagyarázni őket. Nem csoda, hogy nem értik hát azt sem, hogyan utazhatnak az úgynevezett ufók akkora sebességgel, amekkorával, és hogy jelenhetnek meg vagy tűnhetnek el a mi dimenziónkban. Ha pedig a hagyományos tudomány erre sem képes, miért feltételeznénk, hogy bár földi értelemben vett életfeltételek a Marson valóban nincsenek, azért ott élet sem lehetséges?Az emberiség fejlődése végén szintén eléri majd azt a fokot, amikor

többé nem lesz már szüksége durva anyagi testre, vagy a Föld ma ismert természeti környezetére. A durva anyag akkor már nem jelent majd akadályt számunkra. Oxigénre sem lesz szükségünk a légzéshez. Képesek leszünk pillanatok alatt a Föld legmélyére utazni, vagy a Nap belsejébe, ha úgy akarjuk, anélkül, hogy a tűz elem megégetne minket. Addigra ugyanis az elemeknek is az urává válunk majd. Ha tehát most naprendszerünk más bolygóira utazunk, és ott az általunk jelenleg ismert élet után kutatunk, soha nem fogunk találni semmit. Az ott élő szellemiségek sokkal fejlettebbek, mesterei az anyagnak. Akaratuk szerint öltenek fizikai testet, vagy vetkőzik le azt. Hozzánk hasonló alakjuk van, ők is emberi lények abban az értelemben, hogy áthaladtak az Ember Ideáján, és szervezett társadalmuk van.”„Ha ez igaz, akkor hol vannak a városaik, a házaik?” – kérdeztem

villámgyorsan, amin megint csak mindenki jót nevetett.„Te látod azokat az épületeket, amelyek bolygónk szellemi di-

menzióiban léteznek? Na mármost, ha a közönséges halandó a saját bolygóján sem képes észlelni az ilyesmit, hogyan észlelhetné akkor más bolygókon, ahol ráadásul – mint mondtam – az ott élő lények még sokkal fejlettebbek?Mentáltestben csupán egy óra az odaút, visszafelé pedig alig tizenöt

perc. A fizikai test visszahúzó hatása ugyanis még ezt a hihetetlen sebességet is képes felgyorsítani. Persze más bolygókat csak azok a mesterek képesek meglátogatni, akik már túlléptek a mentális világon is, a fogalmak és ideák világába. Ami engem illet, számomra a Föld lett kijelölve, hogy itt tanítsak, ezért újra meg újra ide térek majd vissza, hogy tudásomat átadjam.”

143

„Ha egyszer mégis meggondolnád magad, én szívesen elröpítelek a Marsra!” – szúrta közbe Kostas a sarokból, mire mindannyian jót nevettünk. Daskalos megjegyezte, hogy bár sosem utazott a Marsra, de a bolygó lakóival összehangolva saját rezgéseit, már sok mindent megtudott róluk.„Szóval azt mondod, ezek a marslakók hozzánk hasonló emberi

lények?” – kérdeztem.„Igen, emberi lények, de nem hasonlítanak ránk.” „Van fizikai testük?”„Néha testet öltenek, de nem olyat, mint a miénk. A Mars emberlényei

sokkal fejlettebbek nálunk, magasan fölöttünk állnak. Urai az anyagnak – akaratuk szerint képesek materializálni vagy dematerializálni magukat. Az ő fizikai testük leginkább két háromszögre hasonlít, az egyik a fejnek, a másik a mellkasnak felel meg. A derekuk nagyon kicsi, a végtagjaik pedig nagyjából a mi kezeinkre és lábainkra emlékeztetnek. A szívük viszont megint csak más, mint a miénk, és a vérük is sokkal sűrűbb, mézszínű. Mivel a testük nem valami bonyolult, ezért bár van vérkeringésük, az artériás és a vénás erek száma jóval kevesebb, mint a földi embereké. A mi vérünk tizenhárom perc alatt cirkulál végig a testünkben. Egy marslakó vére egy teljes nap alatt teszi meg ugyanezt. Éppen ezért testük leépülése sem ugyanabban a tempóban történik, mint a földi emberi testé. Egy marslakó sokkal inkább házként kezeli a testét: ugyanolyan könnyedén jár ki-be a testébe, mint mi a házainkba. A teste tulajdonképpen alig mozog, mintha csak a lény munkahelye lenne, ahova dolgozni jár, de egyébként nincsenek helyhez kötve, és nem is nyűgözi le őket annyira a testiség, mint minket, földlakókat.”„Ha egy marslakó a Földre látogat, a testét hátrahagyja. S bár az adott

test lakója ilyenkor távol van a »házától«, a vérkeringése azért fennmarad. Amikor legtöbbször repülő csészealjra emlékeztető űrhajóján belép a Föld ionoszférájába, gondolati úton azt teremt magának, amit csak akar. Ha pedig úgy dönt, hogy materializálja magát a Földön, emberalakot vesz fel, s néha olyan testhezálló ruhát ölt, mintha az összenőtt volna az alakjával. Legalábbis ezt a képzetet kelti az általa koncentrált éteri energia. Ugyanakkor a miénkhez hasonló öltözetben is képes megjelenni, akár zakót is hordhat. Akaratával képes alakítani az anyagot. Csak rá kell hangolódnia a földi emberek gondolkodásmódjára, egyszerűen magába szívja fogalmainkat és azok jelentését, és vizuális képzelőerejénél fogva aztán már

144

bármit képes materializálni magának. S ha már egyszer szépen fel-öltözött, akár besétálhat egy kávéházba is, rendelhet magának egy csésze feketét, és eldiskurálhat a helybeliekkel. Mivel egy hullámhosszon rezeg az emberi gondolatokkal, ezért mindenről tudomása lehet, amiről a földieknek.”„De ha ez így van, akkor azt is tudják, hogy mi történik a Földön,” –

szóltam.„Természetesen tudják is! Mit gondolsz, mi másért látogatnak minket

rendszeresen?”„Van valami befolyásuk a Földünkre?”„Azon igyekeznek, nehogy újból elpusztítsuk! Az évszázadok és

évezredek során mindig is ellátogattak Földünkre, és az emberek angyaloknak vagy épp isteneknek látták őket. Én inkább azt mondanám, ők is csak olyan örök életű létezők, mint mi magunk, csak sokkal magasabb fejlettségi fokon. Ok már felülemelkedtek a Gonosz ideáján.”„És hogy lehet az, hogy mindezidáig még nem fedeztük fel őket?”„Ki mondta, hogy nem állnak kapcsolatban egyikünkkel-másikunkkal?”„De Daskale,” – próbáltam kitartani saját elképzelésem mellett –”az

amerikai Mars-expedíció nem talált életjelet a bolygón.”„Nem, mert a marslakók elkerülték a találkozást. Ne feledd, hogy ők

urai a materializációnak és a dematerializációnak, és egyébként sem feltétlenül van fizikai testük. Tudatilag képesek olyan feltételeket teremteni, hogy az amerikai műszerek egyszerűen képtelenek tudomást szerezni a létezésükről. De egyszer eljön majd az ideje, hogy sokkal szélesebb nyilvánosság előtt fedjék fel jelenlétüket.”„Szerinted ma alkalmas lenne rá a nagyközönség, hogy efféle témákról

társalogjunk velük? Ki hinne nekem, ha azt mondanám, hogy én kapcsolatba léptem ezekkel a lényekkel; hogy most is kapcsolatban állok velük; hogy ők a barátaim; hogy sokat tudok róluk, és hogy nincs olyan dolog, amit én tudok, és ők ne tudnának, lévén, hogy egymásra vagyunk hangolódva? Ki adna igazat nekem?”Daskalos ezután elmesélte egyik élményét ezekkel a lényekkel

kapcsolatban. A dolog 1969-ben történt.„Megéreztem a jövetelüket. Éppen testen kívül voltam, és az űrhajójuk

közelébe merészkedtem, ami a házunk fölött lebegett. A marslakók ugyanakkor járművük belsejéből figyelmeztettek, hogy

145

térjek vissza a testembe, mert még véletlenül elégetik az éteri másomat. Amikor visszatértem, hallottam ám, hogy a szomszédom, egy idős hölgy, éktelenül jajveszékelt: »Jönnek a törökök!« Látta ugyanis az űrhajót, egy fénygömböt, ami lüktetve szűkült és tágult, és azt hitte róla, hogy a törökök támadták meg a szigetet. Próbáltam lecsillapítani őt, mondván, hogy amit lát, az nem török rakéta, hanem ufó-űrhajó, idegen lényekkel a fedélzetén, de mondanom sem kell, hogy ettől egy cseppet sem lett nyugodtabb szegény. Végül aztán magára hagytam, és bementem a házba, igaz, addigra az ufó is eltűnt. Késő éjjel azonban visszatértek. Ketten közülük materializálták magukat a házamban; férfiaknak néztek ki. Elmagyarázták nekem, hogy képesek mindig az adott bolygó lakóinak a jellegzetességeit magukra ölteni. Ezüstös ruhát viseltek, amit alig le-hetett megkülönböztetni a bőrüktől. Megérintettem őket – olyan volt a tapintásuk, mint a kígyóké. Gondolati úton kommunikáltunk egymással. Beléptek az aurámba, és abban a pillanatban mindent tudtak, amit én. Megboldogult feleségem egy kis saját sütésű baklavával kínálta őket, de azonnal ki is köpték a falatot – azt mondták, túl keserű volt nekik, túl sok volt benne a föld elem. Aztán megmutatták, ők hogyan táplálkoznak. Lekapcsoltuk a lámpákat, és ők kozmikus fényt vonzottak magukba, ami beragyogta az egész szobát. A testük elnyelte a fényt. Mielőtt elmentek volna, az értésünkre adták, hogy a létezésüket egyelőre még nem kívánják felfedni a nagyközönség előtt.”„Vajon van ezeknek a földönkívülieknek családja, mint nekünk?” „Azt

hiszem, igen.”Erre megkérdeztem, vajon ugyanúgy szülnek-e náluk is, mint a földi

emberek, és hogy szexuális egyesülés útján szaporodnak-e.„Ezt nem tudom. Lehet, hogy másképpen szaporodnak. A gondolataik

révén cselekszenek, és szeretetükkel csábítják el egymást. így születnek. A földi emberek szaporodási folyamatai a Szent Szellem fennhatósága alatt állnak, a mi tudatos együttműködésünk nélkül. De a Mars lényei uralják testüket, mindenről tudnak, ami történik velük.”„Meghalnak valamikor?”„Nem, egyszerűen csak feloldják régi testüket, és újat teremtenek

maguknak. Örök életű istenek ők, de persze mi is azok vagyunk. Csakhogy ők már elérték a Theózist, megistenültek, és most saját arkangyali létformájukat élik. Képesek például alászállni a Föld

146

belsejébe, és magukra ölteni a tűz angyalainak a képét, de természetesen bármelyik másik elem képét is.”„De ha egyszer ilyen tettekre képesek, miért van egyáltalán szükségük

anyagi testre?”„Talán mert örömüket lelik benne. Ugyanakkor hozzáteszem, csak

kevesen hódolnak efféle kedvtelésnek.”A nap már lemenőben volt, amikor elbúcsúztunk egymástól. Kostas

elhajtott Limassol felé, Theano és Chariklia Larnaca irányába, Theophanis pedig Paphos felé. Aspasia felajánlotta, hogy hazavisz, de én inkább a séta mellett döntöttem. Élveztem a késő délutáni szellőt, és a lemenő nap színeit, s közben próbáltam rendszerezni mindazt, amiről Daskalosszal elbeszélgettünk.Az Acropolis-negyed felé vettem az utamat, ahol abban az évben

laktunk, Strovolos szomszédságában, és átvágtam az Angol Iskola eukaliptuszokkal benőtt tágas telkén, azon kevés helyek egyikén, amely még érintetlen maradt a nagyra törő és túlbuzgó nicosiai „területfejlesztők” bulldózerei előtt. Ahogy keresztülvágtam a kül-telkeken, Krisztus isteni mivolta, ufók és más földönkívüli lények kavarogtak a fejemben. Hát igen, hozzászokhattam volna már, hogy Daskalos mindig sokkoló történetekkel rukkol elő! Ráadásul folyamatos megtapasztalásaim fényében még a legabszurdabb és leghihetetlenebb elképzelések is lassan beleilleszkedtek a képbe, úgyhogy újra meg újra felül kellett kerekednem szkepticizmusomon. Hónapokkal később, a maine-i egyetem könyvesboltjában a tudományos könyvek polcát böngésztem, amikor kezembe akadt egy monográfia: Élet a Földön túl (Morrow, 1980.). A könyv szerzője két elismert tudós, Gerald Feinberg, a Columbia Egyetem elméleti fizika professzora, és Róbert Shapiro, a City University of New York biokémikusa, akik a következő álláspontot hirdették, idézem:

...az élet a Földön kívül nagyon is elképzelhető, még ha maguk az életformák és az élőhelyek teljesen másak is lehetnek, mint amihez emberi léptékekkel szokva vagyunk (...) a csillagok belsejében ugyanúgy, mint a csillagközi űr molekulafelhőiben jellegzetes életformák alakulhatnak ki. Saját naprendszerünkben a Titán bolygó felszíne, a Nap belseje, vagy a Jupiter (...) mind-mind lehetséges helyszínei lehetnek az életnek. Még maga a Föld is rejtegethet előlünk eleddig felfedezetlen élőlényeket.

147

Az efféle tapasztalatok és véletlen egybeesések Daskalosszal való találkozásom óta olyannyira rendszeressé váltak, hogy szinte már alapjaiban ingatták meg racionális kétkedésemet, és egyre inkább alá-ásták Hitetlen Tamás-mivoltomat. Egyre inkább nehezemre esett nem komolyan venni Daskalost, még ha más világok és más dimenziók lényeivel való találkozásairól beszélt is.

148

Védőangyalok

A városban az a hír járta, hogy két jógi érkezett Ciprusra, egyenesen Indiából, hogy felmérjék a terepet és esetlegesen egy központot alakít-sanak. A tervek szerint Daskalos egyik tanítványának házában készültek előadásokat tartani a „nirvánáról”. Daskaloshoz aznapra már beje-lentkeztek páciensei, úgyhogy nem ért rá, de én és Iacovost úgy dön-töttünk, hogy megnézzük magunknak az új jövevényeket. Indulásunk előtt Daskalos megjegyezte: „Mellesleg én nem hiszek a nirvánában. De hát ti tudjátok, menjetek csak, hátha ragad rátok valami...”Számomra éppen az volt Daskalos tanításainak egyik vonzereje, hogy

még az előrehaladottabb tanítványoktól sem követelte meg, hogy csak és kizárólag az ő rendszerében higgyenek. „Nem félek az összehasonlítástól,” – mondogatta gyakran, és a következőkkel biztatta hallgatóit: „Használjátok a saját eszeteket, így lesz belőletek az Igazság Keresője.” Számomra mint megfigyelő számára ez a pozíció tökéletesen megfelelt, és nagyfokú könnyebbséget jelentett. Bárkitől bármit kérdezhettem, a legelképesztőbb dolgokat is nyíltan feszegettem, és mégsem kellett soha attól tartanom, hogy ezzel esetleg kockára tenném jó kapcsolatomat akár Daskalosszal, akár tanítványaival. Engem is elfogadtak, mint az Igazság Keresőjét, így aztán szabadságomban és jogomban állt, hogy a számomra legmegfelelőbb eszközöket vegyem igénybe kutatásaimhoz.A hosszú szakállú, turbános jógik földig érő rózsaszín palástjukba

burkolózva ültek, keresztbe tett lábakkal – meglehetősen szokatlan

149

látványt nyújtottak. Egyikük, egy sötétebb bőrű alak, aki tipikusan úgy nézett ki, ahogy azt általában az indiai jógikról képzelné az ember, leginkább csukva tartotta a szemét, és csak szótlanul ült, míg fiatalabb társa a vegetarianizmus előnyeiről, a mantra-jógáról és a nirvánáról beszélt. Hangjában nyoma sem volt az indiai akcentusnak, és bőrszíne is sokkal világosabb volt annál, mint ami egy keleti gurutól „elvárható” lett volna. Mint kiderült, valójában tényleg nem is volt köze Indiához – zsidó származású volt, és Kaliforniából, Santa Barbarából érkezett.Iacovost egyáltalán nem nyűgözte le az előadás. Amikor a jógik azt

kezdték bizonygatni, hogy a betegek gyógyítása ellentmond a Karma törvényének, hitetlenkedve rázta a fejét. Ráadásul még tovább csökkent szemében a két guru szavahihetősége akkor, amikor nyilvánvalóan kiderült róluk, hogy nem képesek tudatosan kilépni a testükből. Iacovost rájött, hogy az előadók amatőrök, úgyhogy ott is hagytuk őket. Megegyeztünk, hogy délután találkozunk Daskalosnál.Amikor megérkeztem Daskaloshoz, éppen szanszkritul oktatta Iacovost.

„Meg kell tanulnia szanszkritul jegyzetelni!”„Miért, mi a baj a göröggel?” – kérdeztem.„Semmi, semmi, de ha a jegyzetei netán illetéktelen kezekbe ke-

rülnének, akkor sem bírnák kibogarászni,” – felelte Daskalos, és megmutatta saját jegyzetfüzetét, amiben vörös tintával szanszkritul írt sorok kígyóztak, itt-ott néhány más szimbólummal vagy ábrával kiegészítve – például egy emberalak körvonalaival, bejelölve rajta a csakrapontokat. A szöveg tulajdonképpen görögül volt, de a szanszkrit ábécé betűivel írva, úgyhogy ahhoz, hogy valaki megfejtse, meg kellett volna tanulnia görögül, és ismernie kellett volna a szanszkrit írást is.„Arról nem is beszélve,” – tette hozzá még Daskalos – „hogy a

szanszkrit szent nyelv, úgyhogy Iacovosnak azért is meg kell tanulnia, hogy talizmánokat tudjon készíteni.” Erre Iacovos rögtön megragadta az alkalmat, és megérte Daskalost, hogy mondja el, hogyan kell amuletteket és talizmánokat készíteni.„A talizmán alapja minden esetben egy hatágú csillag. Sohasem lehet

ötágú.”„Miért?”„Mert az ötágú csillag a földet és az emberi testet szimbolizálja. De ha

megfordítjuk, akkor az ördög jelképévé válik. Amikor olyan

150

betegeket hoznak hozzám, akiket valamiféle fekete mágiával rontottak meg, az aurájukban mindig ott látom a feje tetejére állított ötágú csillagot. Akkor aztán gyertyát gyújtok, és hozzálátok ahhoz a szertartáshoz, amit már láthattatok tőlem: kiűzöm az ördögöt az illetőből, és keresztülvezetem a lángon, hogy feloldódjon az isteni szellemben. Ha az ötágú csillag fekete színű, akkor a legveszélyesebb – ilyenkor a fekete mágus ezzel próbálja megölni az illetőt. A sötétbarna árnyalat szintén ártalmas gonoszságot jelöl, de az nem halálos. Piszkos zöld színű ötágú csillag pedig az irigységtől keletkezik. Egy napon talán majd a tudomány is eljut arra a szintre, hogy képes lesz megbirkózni az effélékkel – mondjuk úgy fogják majd fel ezeket a szellemi dolgot, mint energiasugarakat.Az egyházi kiközösítéskor a papok is egy fejjel felfelé fordított, kék

ötágú csillagot teremtenek az illető aurájába, ami magába zárja összes vallásos babonájukat és agresszivitásukat. Szerencsére ez a csillag az egészségre nézve teljesen ártalmatlan, tulajdonképpen semmilyen negatív hatása nincsen.”Daskalos ezután hozzálátott, hogy elmesélje, hogyan is készül egy

talizmán a hatágú csillagból. A felfelé mutató háromszög az ember isteni részét jelképezi, a magasabb ént, ami hármas tagozódású. A háromszög három éle jelenti az Abszolútum teremtő erejét, szeretetét és bölcsességét. A lefelé mutató háromszög ugyanakkor az anyagba süppedő alacsonyabb ént szimbolizálja, ami szintén hármas tagozódású, és középpontja közös a magasabb én középpontjával.Iacovos felvette, hogy az lenne a legegyszerűbb, ha rögtön készítenénk

is egy ilyen talizmánt a családom számára. Daskalos beleegyezett, és hozzálátott előkészíteni a szükséges eszközöket: fehér papírt és filctollat vett elő, gyertyát gyújtott, egy pohár vizet tett az asztalra, és előhozta a Csorba hegyű kardot. Magára öltötte fehér palástját és leült az asztal elé, miközben Iacovos becsukta az ablakokat és meggyújtott egy füstölőt. Azzal Daskalos hozzálátott, mi pedig feszülten figyeltük minden mozdulatát. Először is kezeit az ég felé emelte és magában imádkozott, majd egy fekete filctoll és a Csorba hegyű kard segítségével megrajzolt egy hatágú csillagot. Amikor ezzel elkészült, megkérdezte tőlünk, hogy meg vagyunk-e keresztelve. Mindketten bólogattunk. Akkor egy vörös filctollal a hatágú csillag legfelső sarkába belerajzolt egy keresztet, majd a csillag jobb oldalára a férfi, bal oldalára pedig a női princípium, „az

151

anyaság és a harmónia” jelképét. Ezután tekintetét a gyertyalángra szegezte, és ahogy azt már máskor is láttam tőle, amikor egy-egy megszálló lényt űzött ki pácienseiből, tenyerét elkezdte jobbra-balra húzogatni, körülbelül fél méternyire a lángtól, mintha csak így be-szélgetett volna vele. Aztán a hatágú csillagra rárajzolt egy kígyót –fentről kezdte, a farkával, és úgy haladt lefelé a kígyó fejéig –, majd a kígyó fölé egy vörös cikcakkot, mintha villám sújtana az állat fejébe. Mint megtudtam, a kígyó jelen esetben a gonosz elementálokat jelképezte, a tüzes villám pedig Mihály arkangyalt. Ezt követően Daskalos szanszkritul a csillag belsejébe írta négyőnk nevét: feleségemét, Emilyét, két gyerekünkét és az enyémet. A csillag alá görög nyelven, de szanszkrit írással a következő mondatot írta: „Az Ur legyen kegyes alázatos szolgáihoz: Szeretet, Bölcsesség, Egészség jólét.” Végül háromszög alakban összehajtogatta a rajzot akkorára, hogy az egész kényelmesen elfért a tenyerében, és egy kék szalaggal szorosan körbetekerte.„Varrjátok ezt bele egy kék színű anyagba,” – utasított Daskalos, és

átnyújtotta nekem a kék talizmánt – „és tegyétek el biztos helyre, lehetőleg a családi oltárotokra, ha van olyanotok. Vigyázzatok, nehogy egyszer is rálépjetek véletlenül! Krisztus, Szűz Mária és Mihály arkangyal fog védelmezni titeket. Szükség esetén hozzájuk fordulhattok segítségért, különösen Szűz Máriához. Ez egy nagyon erős talizmán, jól becsüljétek meg!” – mondta Daskalos, és látszott az arcán, hogy ezúttal kifejezetten komolyan beszél. Befejezésül megkért minket, hogy igyunk meg egy pohár vizet.Amikor Daskalos befejezte a talizmánkészítést, azt mondta, szeretne

„elégetni” pár elementált, amelyek egyik ismerősének a családját kínozták. Iacovos segített neki a koncentrációban, Daskalos úgy kényszerítette át az elementálokat a gyertya lángján.„Égjetek, égjetek csak!” – kiáltotta Daskalos, és úgy mozgatta kezeit a

tűz körül, mintha csak azt próbálta volna megakadályozni, hogy az elementális lények kiszökjenek a lángok közül.„Na, mára elég lesz!” – szólalt meg végül. „Hármat is elégettünk, majd

holnap folytatjuk!”Megkérdeztem Iacovost, mit látott a tűzben, ami annyira lenyűgözte őt.

Azt mondta, kis ördög alakú elementálokat, illetve Mihály arkangyal ember nagyságú arcát.„Már hogy láthattál volna ember nagyságú arcot egy gyertyalángban?”

– kérdeztem hitetlenkedve.

152

„Nem a fizikai szememmel láttam, tudod?” – kuncogott Iacovos. „Egy képernyő jelent meg előttem, azon láttam.” Iacovos kedvence volt ez a tévéképernyős hasonlat a tisztánlátásra, amit így magyarázott: „Amikor »látok«, olyan, mintha a hétköznapi látásom visszahúzódna, és egy képernyő jelenne meg előttem.”„Van-e a talizmánokon kívül más módja is annak, hogy az ember

megvédje magát a lelki-szellemi veszélyektől?” – kérdeztem Daskalost, miután levetette fehér palástját és Iacovos visszavitte a Csorba hegyű kardot a Szentélybe.„Persze, több is! Attól függ, melyik vallási hagyományt követi valaki.”

Azzal megmutatta, egy keresztény ember hogyan védheti le magát a külvilág ártalmaival szemben úgy, hogy egy speciális keresztet vet, miközben mentálisan kimondja a „varázsigét”.„Összeteszed a három ujjad – a katolikusok négyet, de ez most nem

számít. A három ujj a Szentháromságot jelképezi, az Abszolútum hármas természetét. Megállsz egyenesen, és azt mondod magadban: »Mert Tiéd az Ország...« – azzal Daskalos három ujjával megérintette a homlokát- »...a Hatalom...« – figyeld, a kezemet leengedem a szívem előtt egészen a nemi szervig, ahol az energia összpontosul, beleértve a napfonatot is – »...és a Dicsőség...« – erre a kezemet újra felhozom a szívemig, és ott megállók egy pillanatra. Majd újra megérintem a homlokom, és folytatom a szöveget: »...Az Atya...« aztán következik a szív – »...a fiú...« – végül a nemi szerv -»... és a Szent Szellem nevében...«, s befejezésül megint a szíved elé emeled a kezed, onnan folytatod – »...Most és Mindörökké...« – azzal megérinted az egyik vállad – »...az idők végezetéig...« – a másik vállad »...Amen!« – és visszatérsz a szívedhez. A szív Isten Dicsősége és az Örök jelen. Most csináld te is utánam!”Követtem Daskalos mozdulatait, és próbáltam rögzíteni azokat, hogy

szükség esetén ezentúl azonnali védelmet kérhessek a pokoli csábítások ellen. Daskalos fennhangon szavalta az imát: „Mert Tiéd az Ország, a Hatalom, és a Dicsőség, az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevében, Most és Mindörökké, az Idők végezetéig, Ámen!”„Daskalos, te is mindig ezt a szöveget mondod, ha veszélyes helyzetbe

kerülsz?”„Nem csak akkor! Az ember tulajdonképpen folyamatosan ezt

mondogathatná. Jómagam minden reggel ezzel ébredek, és minden étkezés előtt is ezt mondom el. De ezzel az imával fekszem is – elalvás előtt ez az utolsó gondolatom, amit aztán magammal viszek az

153

asztrálsíkra. Egy keresztény hívő számára nem az a legértékesebb talizmán, ha egy nyakláncon arany keresztet hord, hanem ha harmóniába hozza önmagát az Isteni Kereszt erejével. A héberek esetében ugyanez a helyzet a hatágú Dávid-csillaggal.”Beszélgetésünket a telefon csörgése szakította félbe. Én vettem fel a

kagylót – egy női hang szólt bele tört angolsággal, és Daskalost kereste, vele akart beszélni. Daskalos átvette a telefont, és röviden válaszolgatott, közben elégedetten mosolygott és rázta a fejét. Kíváncsiságomat legyőzve tapintatosan próbáltam csendben maradni, és nem kérdezősködni a külföldi hölgy kilétét illetően. De Daskalos megérezhette a kíváncsiságomat, vagy egyszerűen maga sem tudott ellenállni annak, hogy meg ne ossza velem az örömét, azon nyomban beszámolt a hívásról.Azt mondta, a hölgy egy magas és szemrevaló arab fiatalasszony, aki

Irakból telefonált neki. Pár nappal korábban Görögorszában járt, onnan látogatott el Ciprusra Daskaloshoz, hogy a segítségét kérje, mert a menstruációja lassan egy éve nem akart megszűnni. Több orvost is felkeresett már a bajával, de azok nem tudtak mit kezdeni vele. „És te meggyógyítottad őt?” – kérdeztem. „Valószínűleg igen. Legalábbis most éppen ezt köszönte meg nekem a telefonban.” „Hogyan csináltad?”„Megkértem, hogy helyezze magát kényelembe az egyik fotelban, és

biztosítottam róla, hogy minden rendben lesz. Elmondtam neki, hogy enyhe remegést fog érezni a vaginájában, azzal odatettem a kezem... az éteri kezem, kedves Kyriacóm, az éteri kezem!” -tette hozzá sietve Daskalos, és jót vigyorgott azon, hogy kikerekedtek a szemeim.„Szóval az éteri kezemmel egy éteri burkot vontam a nemi szervére, és

közöltem vele, hogy többé nem kell majd aggódnia a problémája miatt. Az éteri szintű gyógyítás mellett tehát egy erőteljes szuggesztiót is elültettem benne, hogy meggyógyuljon. Mondtam neki, hogy menjen ki a fürdőszobába, és öltözzön át. Megköszönte a segítségemet, és elment. Azóta teljesen elállt a vérzése.”Mihelyst Daskalos befejezte a beszámolóját, egy angol hölgy érkezett

hozzá bicegve, egy görög barátjára támaszkodva – a jobb lába szorosan be volt fáslizva. Daskalos mintha már várta volna őket; betessékelte a két nőt a nappaliba, és Iacovosszal megkért minket, hogy hagyjuk magukra őket. Kimentünk a konyhába kávét főzni,

154

aztán leültünk az előszobában, ott várakoztunk. Egyszer csak Daskalos ránk nyitotta az ajtót, és intett Iacovosnak, hogy menjen be. Öt perc múlva lacovos visszajött, odaült mellém, és csöndben iszogatta tovább a kávéját. Távozásuk előtt az angol hölgy odajött hozzánk, és köszönetet mondott Iacovosnak.„Mit csináltál odabent?” – kérdeztem tőle kíváncsian, de Daskalos

válaszolt helyette: „Megmozgatta a lábujjait, amit azelőtt nem tudott használni a hölgy.”lacovos elmagyarázta, hogy koncentráció útján fehér fénnyel vonta be a

nő lábát, és azt kívánta, hogy képes legyen használni a lábujjait. „Nem is tartott sokáig az egész!” – jegyezte még meg.„Daskale,” – tértem vissza korábbi témánkhoz, miután a látogatók

elmentek, és mi újra kényelembe helyeztük magunkat a nappaliban – „az amulettkészítésen kívül van-e valami egyéb módja is annak, hogy szeretteinket megoltalmazzuk?”„Természetesen van,” – felelte Daskalos – „mégpedig azáltal, ha az

ember megalkot és életre kelt egy védőangyalt. De mielőtt belekezdenék a részletekbe, Iacovo, nem csinálnál nekem is egy kávét? Úgy megszomjaztam!”„Csak egy feltétellel!” – felelte lacovos, félig viccesen. „Meg kell

ígérned, hogy soha többé nem olvasol a kávéscsészéből! Nem akarom, hogy a mesterem lealacsonyodjon a közönséges jövendőmondók szintjére!”„Igenis, uram!” – válaszolt angolul Daskalos, huncutul vigyorogva, és

jól megnyomva az „uram” szót. „Pedig csak a barátaim szórakozására csináltam ilyet,” – tette hozzá szinte bocsánatkérőleg.Egyszer-kétszer nekem is volt már szerencsém jelen lenni azokban a

meghitt pillanatokban, amikor Daskalos, közeli tanítványai társaságában, efféle könnyed szórakozással múlatta az időt. lacovos annak idején egyszer el is magyarázta nekem, hogyan képes egy misztikus, vagy egy asztrális látó olvasni a kávéscsésze alján megszáradt maradék cseppekből, és megjósolni a közeli jövőt. Aki ugyanis iszik a csészéből, magyarázta, annak tudatalatti rezgései szimbolikusan rögzülnek a kávé maradékában, és aki ért ezeknek a szimbólumoknak a nyelvén, az képes belőlük levonni a megfelelő következtetéseket. lacovos ugyanakkor féltette Daskalos jó hírnevét. A minap is úgy küldött el két asz-szonyságot, akik azért jöttek volna Daskaloshoz, hogy jósoltassanak maguknak. Cipruson a kávéscsészéből olvasást jobbára „babonás öreglányok” kedvtelésének tartották, és amúgy sem vették komolyan.

155

Személyes megfigyelésem alapján ennek ellenére mégis azt mond-hatom, hogy az efféle jóslásra „specializálódott” nők általában kivételes tehetséggel és intuícióval voltak megáldva ahhoz, hogy belelássanak az emberi kapcsolatokba. Praktikájuk sokkal inkább tűnt hát egyfajta népi jellegű pszichoterápiának, semmint esztelen babonaságnak.„Szóval, hogy is kell védőangyalt teremteni?” – kérdeztem, miután

Iacovos átnyújtotta Daskalosnak frissen főzött kávéját. „Mert ha jól értem, azt állítod, hogy az emberek képesek angyalokat teremteni. Igaz ez?” Egyelőre fogalmam sem volt, mennyire vegyem komolyan Daskalos korábbi kijelentését, úgyhogy már alig vártam a válaszát.„Alit is mondtunk korábban az angyalokról?” – tette fel a szónoki

kérdést Daskalos, és már válaszolt is: „Azt, hogy örökkévaló arkangyali lények kivetítései, igaz? És mivel valójában az ember is arkangyali lény, ezért lehetőségében, sőt, az Igazság Keresőinek teljes jogában áll, hogy szeretteink megóvása céljából védőangyalokat teremtsenek.”„Nagyon szeretném tudni, hogy megy ez!” – mondtam, és láttam, hogy

Iacovost legalább ugyanúgy érdekli a dolog. Ittuk Daskalos minden szavát!„A Földön minden emberi lény születésétől fogva rendelkezik egy saját

védőangyallal,” – kezdett bele Daskalos – „akit Isten rendel az ember mellé.”„De akkor mi értelme annak, hogy mi is teremtsünk egyet?” -kérdeztem

közbe rögtön.„Majd arra is sor kerül, ne félj!” – felelte Daskalos magabiztosan. „A

születésünktől fogva mellénk rendelt védőangyal az auránkhoz kapcsolódik, és ott egyfajta félig hipnotikus állapotban van. Az ember karmája miatt nem tud folyamatosan közbelépni a sugallataival. Eddig érthető? Na már most, a mi célunk az, hogy felébresszük ezt az angyalt, hogy állandó segítségére lehessen az adott személynek. Ezt pedig úgy érhetjük el, hogy mi magunk is teremtünk egy angyalt – vagy ha úgy jobban tetszik, mondhatom azt is, hogy egyszerűen megduplázzuk az illető védelmi rendszerének energiáit. Es ha egyszer képesek vagyunk erre, miért ne tennénk meg? Tegyük fel, hogy szeretnék egy védőangyalt teremteni, mondjuk egy újszülött számára. Először is félrevonulok egy üres szobába, középre helyezek egy zsámolyt, füstölőt égetek, és meggyújtok egy fehér gyertyát.

156

Aztán erősen koncentrálok, és tudatom erejével megteremtem az angyalt. Mindig fiatal, úgy tizenhat év körüli lány vagy fiú képére formálom, és felruházom azokkal az arcvonásokkal, akinek a részére teremtem. Újszülött esetében próbálom elképzelni, milyen lesz majd az illető tizenéves lányként vagy fiúként. Ez nem mindig megy könnyen!”„Mégis, hogy csinálod?” – kérdeztem ámuldozva.„Gondolj az unokámra! Most majdnem tíz éves. Nem nagy ördöngösség

elképzelni őt pár évvel idősebbnek!”„De mi van akkor, ha a vizuális kép, amit megalkotsz, pontatlan?”„Az nem számít, magától hozzáidomul majd az illető valódi kiné-

zetéhez. Ugyanez a helyzet akkor is, ha már egy idősebb személy számára teremted a védőangyalt: el kell képzelned, milyen lehetett 16-17 éves korában. Ha fogalmam sincs, hogy nézhetett ki az illető, akkor legfeljebb az arcvonásait nem dolgozom ki gondolatban részletesen. Úgyis felveszi majd a kívánt alakot, és pótlódnak a hiányosságok, akkor pedig magam is megismerhetem az illető fiatal vonásait. A gyakorlat során majd magatok is rájöttök erre. Tulajdonképpen nem a vizualizáció pontossága a lényeges, hanem sokkal inkább az az energiamennyiség, amivel feltöltjük a teremtményünket. Előfordulhat például, hogy a védőangyal sokkal csinosabbra sikeredik, mint amennyiben az illető személy valójában. Az ellenkezője azonban sosem fordulhat elő – a védőangyal nem lehet ellenszenvesebb vagy rondább annál, mint akire vigyázni fog, hiszen az illetőre hangolódva felveszi annak képét. Amikor Iacovos számára teremtettem egy védőangyalt” – tette hozzá Daskalos viccesen – „az sokkal jóképűbb lett!”„Csak nem?” – kacarászott Iacovos.„Amikor megalkotom a védőangyalt,” – váltott újból komoly hangra

Daskalos – „akár lány, akár fiú képében – az adott személy nemének megfelelően –, akkor a lehető legrészletesebben kidolgozom, majd ráhangolódva felöltöztetem akár hófehérbe, akár kékesfehérbe, vagy rózsaszínbe.Először is elképzelem ezt a lánykát vagy fiúcskát, mintha modell

módjára ott ülne a szoba közepén a zsámolyon, és ennek mintájára – mint egy szobrász – megalkotom a védőangyalt. Olyan anyagból építem fel, ami egy műanyag zacskóra emlékeztet, de fényt sugároz. Akkor magam mellé veszem a fehér gyertyát, és mélyeket lélegzem. Folyamatosan látom magam előtt a védőangyal-elementált, amit a

157

gondolataimmal életre hívtam, és minden egyes kilégzéssel feltöltöm energiával. Az első napon negyed órán át töltöm így, majd másnap ugyanabban az időben folytatom a műveletet: öt percig az elementálra koncentrálok, anélkül, hogy eközben bármilyen más gondolat megzavarná az elmémet. Ez idő alatt úgy tekintek az angyal-elementálra, mintha élne, és tíz napon át megismétlem a gyakorlatot, mindig ugyanabban az időpontban. A hetedig napon az elementál elkezd feltöltődni anyaggal. Életre kel és megmozdul. Én folytatom az energiával való feltöltését, hogy teljesen felébredjen. A tizedik napon megadom neki a végső simításokat, úgyhogy akár már meg is szólalhat és önálló életet élhet. Ekkor megadom neki az utasításaimat. Nevet adok neki, annak a nevét, akit védeni fog, majd a következőket mondom neki: »Ezennel életre keltelek! Bensődban a Szent Szellem isteni erejét hordozod, és összhangban vagy velem. Azt akarom tőled, hogy hangolódj rá arra az illetőre, akinek a védelmét rád bíztam. Kérlek, jelezd nekem, hogy elfogadod-e ezt a felkérést, és hajlandó vagy-e megvédelmezni az adott személyt?« Erre a védőangyal-elementál behunyja a szemét és mélyeket lélegzik. Ha a védendő személyt túl sok karmikus adósság terheli, az elementál a szemét kinyitva a következőket mondja: »Nem fogadom el a felkérést, kérlek, oldj fel engem!« Ha így áll a helyzet, feloldom őt. Ezesetben ugyanis az illető karmikus helyzete olyan, hogy saját, születésétől fogva meglévő és fél-hipnotikus állapotban aurájához csatolt védőangyalán kívül más szellemi erőhatás nem befolyásolhatja őt. Nem tehetek hát mást, abbahagyom a dolgot, és esetleg később újra próbálkozom. Ha önző módon tovább erőltetném, az angyal akkor sem hallgatna rám. Jobban teszem, ha azonnal feloldom.Persze ha azt veszem észre, hogy kérdésem hallatán mosolyogni kezd,

az azt jelenti, hogy a védelemre lehetőség van. Ilyenkor az elementál a következőképpen válaszol: »Igen, elfogadom a felkérésedet, és szeretni fogom az illetőt.« Ezután szerződést kötök az elementállal. »Helyes,« – mondom neki, – »védelmezd az illetőt, de ne avatkozz bele a személyiségébe! Nem engedem, hogy megváltoztasd a jellemét, az asztrál- vagy a mentáltestét, nehogy véletlenül megbolygasd a karmáját, vagy a szellemi fejlődését. Csak az lesz a feladatod, hogy a fizikai veszélyektől megvédelmezd, illetve közbelépj akkor, ha külső támadás fenyegeti szellemi síkról.« Én szabom meg az elementálnak, hogy mit tehet és mit nem, így ha az illető

158

gondolatai vagy érzései révén új tapasztalatokra tesz szert, az angyal semmiképpen sem fog közbeavatkozni. Azt azonban még hozzáfűzhetem neki: »Ha az illetőnek összezavarodnának a gondolatai és érzései, segíts neki, hogy tisztábban lásson és meghozza saját döntését. De kényszerítő erővel sosem avatkozhatsz bele az illető életébe!«„„Daskale,” – kérdeztem – „adódhat-e bármi veszélye egy ilyen

védőangyal-elementál teremtésének?”„Természetesen igen. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a védőangyal

teremtésekor fokozott óvatosságra van szükség! Az angyal teremtőjének tulajdonságait és személyiségjegyeit öltheti magára, ami a megóvni kívánt személy számára akár katasztrofális kihatással is lehet. Annak is fennáll a veszélye, hogy ha a misztikusban, aki az angyalt életre kelti, még önző vágyak működnek, akkor az elementál fokozatosan átveszi az uralmat az őrzésére bízott személy felett. Nagyon óvatosnak kell tehát lennünk – az elementál felépítésekor tökéletes lelki békét kell fenntartanunk magunkban, ami mentes mindennemű féltékenységtől, önzőségtől, és egyéb negatív rezgéstől, ellenkező esetben a védőangyal pusztító démonná alakulhat át.Az elementál csak védelmezheti a rábízott személyt, de nem avatkozhat

bele az életébe; az illetőnek saját útját kell járnia, karmájának megfelelően, azok szerint a sugallatok szerint, amiket az Isten által mellérendelt angyal ad neki. Annak érdekében, hogy a védőangyal valóban ne befolyásolhassa a gondjaira bízott személy jellemét, a teremtőjének időnként vissza kell őt rendelnie magához, hogy be-számoltassa végzett feladatáról és megtisztítsa őt az esetlegesen rá-rakódott önzéstől. Egy idő után aztán így is, úgy is fel kell oldani őt, s egy új védőangyalt lehet megalkotni helyette. Sajnos azt kell, hogy mondjam, az Igazság Keresői közül néhányan nem angyalokat, hanem démonokat teremtettek!”„De hogyan sikerülhet félre a jó szándék annyira,” – kérdeztem – ”hogy

egy Igazság Keresője pusztító démont teremt?”„Saját jó szándékunkat ráerőltetni egy másik emberre ugyanúgy hiba!

Néha szeretteink is letérhetnek arról az ösvényről, amit mi magunk helyesnek vélnénk a számukra. De lehet, hogy az ő karmájuk szempontjából épp olyan tapasztalatra van szükségük! Nem szabad hát az általunk helyesnek vélt utat önző módon rájuk erőltetni. Senki se higgye, hogy ha egyszer elsajátította a képességet, amivel efféle védőangyal-elementált tud kivetíteni, akkor azt felhasználhatja embertársai gondolatainak és cselekedeteinek a korlátozására!

159

Nem! Védőangyalt csak és kizárólag szeretteink megóvása céljából teremthetünk, sohasem egyéni érdekből!A középkorban” – folytatta Daskalos – fekete mágusok megpróbáltak

saját céljaik megvalósításához humanoid robotokat teremteni, de csak félig sikerült materializálniuk ezeket az emberszerű lényeket.”„Azt mondod, a beavatott mágusok képesek olyan elementálokat

teremteni, amelyek materializálódnak, és úgy viselkednek, mintha élnének?”„Igen, de ez inkább átok, mint áldás. Ehhez nincs jogunk! Nekünk, mint

az Igazság Keresőinek csak pszichoterápiás és gyógyászati célokkal szabad elementálokat kivetítenünk és materializálnunk, ha ezáltal embertársaink üdvére lehetünk.”Mielőtt esti találkozónk véget ért volna, még egy kezelésnek lehettem a

szemtanúja. Rokonai egy félig lebénult fiatal férfit hoztak Daskaloshoz, aki megkért minnket, hogy a nappaliban pakoljunk le mindent a nagy asztalról. Iacovos aztán elővett egy szivacsbetétet, azzal leterítette az immár üres asztalt, úgy fektették fel rá a beteget. Daskalos Iacovos segítségével masszírozni kezdte a férfi gerincét. A kezelés nagyjából 25 percig tartott, aztán Daskalos arra kérte a páciens rokonait, hogy két hét múlva látogassanak el hozzá ismét. Látszott rajtuk, hogy már amúgy sem először jártak Daskalosnál.„A fickó autóbalesetet szenvedett,” – magyarázta Daskalos a távozásuk

után. „A gerince annyira összetört, hogy amikor megmutatták nekem a fényképét, és megéreztem a rezgéseit, azt gondoltam, jobban járna, ha inkább meghalna. De valami külföldi követségi ismerősük révén Kelet-Európába küldték gyógykezelni – persze hiába. Az állapota csak rosszabbodott. Abban viszont nagyon erősen bízik, hogy én meg tudom gyógyítani őt. Én meg is teszek minden tőlem telhetőt, de még így is hosszú-hosszú időbe fog telni, mire felépül, ha egyáltalán felépül valaha.A karma útjai kifürkészhetetlenek! – sóhajtott Daskalos, és megrázta a

fejét. „Ez a fiatalember valaha, azték inkarnádóim egyikében egy ellenséges törzs vezére volt, és egy nyílvesszővel súlyosan megsebesített a nemi szervem közelében. Most pedig a karmája révén hozzám került kezelésre. Amikor először meglátott, rögtön azzal kezdte: »Tudja, valamiért az a furcsa érzésem van, hogy nem most találkoztunk életünkben először!«”

160

Amikor másnap délután befutottam Daskaloshoz, ő éppen egy Beethoven-szonátát játszott vadonatúj zongoráján – házának legnagyobb becsben tartott bútordarabján –, amit négy festményéért kapott cserébe. Iacovos és Kostas hallgatta a zenét, míg Daskalos abba nem hagyta, és panaszkodni nem kezdett, mondván, hogy az ujjai már nem mozognak olyan fürgén, mint fiatal korában. „Fárasztó nap volt ez a mai!” – dörmögte Daskalos az orra alatt, és a zongora mellől áttelepedett kényelmes karosszékébe. „Több mint harminc látogatóm akadt, különböző csoportokban; teljesen kimerítettek!”Kostasnak feltűnt, hogy finoman szólva is enyhe túlzásnak tartottam

Daskalos megjegyzését a több mint harminc látogatóról, úgyhogy sietve felvilágosított, hogy Daskalost nemcsak az élők látogatják, hanem a holtak is. „Ha nem vigyáz az ember,” – mondta nekem egyszer – „könnyen megfeledkezhet magáról, és összekeverheti a különböző tudatszinteket. Végül is azok annyira hasonlítanak egymásra!”„Szeretnék többet megtudni azokról a halottakról, akik felkerestek

téged,” – kérleltem Daskalost, aki rögtön azzal kezdte, hogy milyen feltételek mellett engedélyezett a halottakkal való kapcsolatfelvétel.„Komoly oka kell, hogy legyen annak, hogy az élőket kapcsolatba

hozzuk a halottakkal!” Azt állította, hogy az elhunytakat nem szabadna háborgatni, hadd végezzék csak a saját feladataikat. Mégis, gyakran maguk az elhunytak keresik a kapcsolatot – s állításának alátámasztására felidézett egy konkrét esetet.„Egy nemrégiben elhunyt férfi keresett fel a minap. A feleségével akart

beszélni, és megkért, hogy legyek a közvetítője, tolmácsoljam én az üzenetét. A férfi életében gazdag volt, és egy szegény lányt vett el feleségül, aki még férje életében viszonyt kezdeményezett az ura sofőrjével, saját mostohafiával. Halála után a férfi tudomást szerzett a viszonyukról – látta, hogy bár az asszony feketében jár, még templomi gyászszertartást is rendezett megboldogult férje emlékére, és időnként virágot visz a sírjára, azért a kapcsolatot továbbra is fenntartotta mostohafiukkal.Beleegyeztem, hogy segítek valóra váltani a kívánságát, mégpedig

azért, mert láttam rajta, hogy nem tud belenyugodni a történtekbe, s emiatt képtelen magasabb szellemi szférákba emelkedni. Szavamat adtam neki, hogy szó szerint tolmácsolom a mondanivalóját, mindenféle szépítgetés nélkül, aztán felkerestem a nőt, aki éppen a szeretőjével volt. A halott férj szólalt meg belőlem, és magam

161

is zavarba jöttem a hallottaktól, olyan trágárul üvöltött: »Te rohadt kis kurva! Úgy vakartalak ki téged a szarból, nagy dáma lett belőled, és képes voltál megcsalni saját mostohagyerekünkkel?!« Erre a nő is kifakadt: »Értsd meg, ettől még szeretlek téged, de őbelé szerelmes vagyok! Ő ki tud elégíteni, de te sose tudtál« Ekkor már az aszszony is látta halott férjét, úgyhogy rám mint közvetítő közegre már nem volt szükség többé. A mostohafiú térdre esett, úgy zokogott, és könyörgött halott mostohaapjának, hogy bocsásson meg neki, pedig ő nem is látta az elhunytat. Ezután a nagyjelenet után a halott férj is megnyugodott, és a párocska is folytatta viszonyát.Vagy itt egy másik történet, – folytatta Daskalos pár perc után. „Sok

évvel ezelőtt egy halott apa keresett fel, és arra kért, hogy mentsem meg a fia életét, aki épp öngyilkosságot készült elkövetni. Az apa akkor távozott az élők sorából, amikor a fia még csak hat éves volt. A halott útmutatásai alapján találtam el a házukhoz. Felpattantam a motorkerékpáromra...”„A motorkerékpárodra?” – hahotázott Kostas a fejét rázva. „El nem

tudlak képzelni téged egy motorbicikli nyergében!”„Szóval felpattantam a motoromra,” – folytatta Daskalos zavartalanul –

„és Trachonasba hajtottam, a Velencei Fallal körülvett nicosiai óváros egyik belső kerülete, egyenesen a házukhoz. Belöktem a bejárati ajtót, és ott találtam a fiút egy asztal előtt – éppen a búcsúlevelét fogalmazta. »Tudod, hogy nagy-nagy őrültséget forgatsz a fejedben?« – kiáltottam rá. Alig jutott szóhoz, úgy dadogta: »Ki-ki-kicsoda maga?« »Az apád küldött, hogy észre térítselek! Arra kért, vegyem el a pisztolyodat, amit a párnád alatt rejtegetsz, és hajítsam a pöcegödörbe!« – s még mielőtt a fiú szóhoz jutott volna, már meg is tettem a dolgot. Akkor arra kért, hogy ne hagyjam egyedül, mert fél. Szegény tényleg úgy megijedt, hogy azt sem tudta, fiú-e vagy lány, úgyhogy felültettem őt magam mögé a motorra, és hazahoztam a házunkba. Segítettünk neki megoldani a problémáját; azóta megnősült és két szép gyereke van. A halott apja megmentette az életét.”Daskalos azt állította, hogy a látók képesek kapcsolatba lépni az

elhunytakkal. Megboldogult feleségével például ő maga is állandóan kommunikál. „Mostanában folyton arra akar rávenni, hogy beszéljem le a kisebbik lányunkat a dohányzásról, de én képtelen vagyok rá. Mégsem adhatom neki parancsba, hogy ne gyújtson rá! A feleségem persze nem képes felfogni, hogy változnak az idők. Ezt

162

egyszerűen ő nem érti! Néha felkeresi Reát (a kisebbik lányunkat), de ezzel csak idegesíti őt!”„Daskale,” – szólaltam meg pár percnyi hallgatás után – „számomra

szinte felfoghatatlan, hogy tudsz nap mint nap egyszerre ennyi ügyes-bajos dolgot kezelni!”„Majd megérted, mire szupertudatos énedet kifejleszted! Addig nem is

érdemes ezzel gyötörni az agyadat. Egyszerűen nincsenek rá szavak, amikkel elmagyarázhatnám neked.” Daskalos szavai hallatán Kostas folytonos panaszkodása rémlett fel bennem amiatt, hogy képtelen tanítványai számára élményeit szavakba önteni. „A nyelv nagyon kezdetleges eszköze a megértésnek,” – szokta mondogatni. „Hogy mégis legyen valami fogalmad,” – szólalt meg mégiscsak Daskalos – „erőteljes gyógyhatással bíró elementálokat szoktam teremteni, és azokat a segítségre szorulókhoz továbbítom. Aztán hagyom, hogy az elementálok dolgozzanak rajtuk. Olyan ez, mintha én magam kezelném őket. Amikor az elementálok lemerülnek, viszszajönnek hozzám, feltöltekeznek energiával, és jelentést tesznek nekem a páciensek állapotáról. Mintha csak felolvasnának egy közleményt,” – nevette el magát Daskalos.„Feltételezem, amikor azt mondod, hogy egy erőteljes gyógyhatással

bíró elementált teremtesz mások gyógyítása céljából, akkor ez azonos, vagy legalábbis hasonló folyamat ahhoz, mint amikor védőangyalt keltesz életre,” – mondtam.„így igaz. Bár hozzáteszem, néha az ember kénytelen olyan angyali

elementálokat is teremteni, amik aztán sokkal inkább szigorú rendőrök, semmint kisangyalok módján járnak el!” „Ezt hogy érted?”„Hadd meséljek el egy konkrét esetet, ami nemrég történt meg velem,

abból majd megérted!” – felelte Daskalos és belekezdett.„Egy szép napon felkeresett egy halálra rémült falusi asszony, Maritsa.

»Drága jó Spyro úr,« – azt mondja – »a papunk szerint őrült vagyok, orvoshoz kellene mennem, de higgye el, semmi baja az eszemnek!« A lánya hat évig jegyben járt a vőlegényével, de az csak nem vette őt feleségül, míg végül a fickó egy autóbalesetben az életét vesztette. »Drága jó Spyro uram,« – siránkozott az asszony – »higgye el, nem halt meg! Az a pimasz fráter visszajár a lányomhoz, a saját szememmel láttam őt a kertünkben! Nem szól soha egy szót sem, de csapkodja az ajtókat. Én mondom magának, visszajár, hogy lefeküdjön a lányommal! Éjszakánként hallom, hogy nyögdécselnek!

163

Amikor a papunknak elmondtam, hogy eljövök magához, megfe-nyegetett, hogy kiátkoz!«Aztán egy este – tíz óra is elmúlt már – egy autó állt meg a házunk előtt,

benne három utassal. Maritsát hozták hozzám, aki a könnyeivel küszködött. »Drága jó Spyro úr, már megint a lányomnál van! Hát még mit tett velem?! Amikor meglátott, kirántott a falból egy szöget, amire a fényképet szoktuk akasztani, és belevágta azt a kezembe!« Megnéztem a sebét, láttam, hogy erősen vérzett. Azonnal utasítottam őt, hogy menjen kórházba, és kérjen egy tetanusz injekciót. Én magam is velük tartottam, előbb a kórházba, majd haza Maritsáékhoz. A lányát sehol sem találtuk. Aztán meghallottuk a sikoltásait – a kútjuk fenekéről kiabált, de legnagyobb meglepetésünkre ő maga teljesen száraz maradt; máig sem értem, hogyan. Kérdésünkre előadta, hogy halott vőlegénye megragadta őt a hajánál fogva, és belehajította a kútba, hogy magával vigye, de ő sírt és rimánkodott, hogy életben szeretne maradni. Aznap éjszakára velük maradtam. Félálomban ücsörögtem egy széken, amikor hirtelen az ablak nyikorgására lettem figyelmes. És mit láttak szemeim? Az az átkozott gazfickó materializálta magát!”„Szóval bárki más is láthatta volna őt?” – kérdeztem. „Hogy mások

láthatták-e őt, azt nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy én láttam. Amint bemászott az ablakon át a házba, megkérdeztem tőle: »Elnézést... Ne haragudjon, uram, de mit képzel, hova megy ilyenkor, éjnek évadján? Jöjjön, üljön ide mellém!« »Minek? És egyáltalán, ki maga?« »Csak üljön le egy percre!« – parancsoltam rá szigorúbb hangon. »Kényszeríteni akar? Az nem fog menni!« – és már fordult is volna ki a házból. »Nem megy sehova!« – kiáltottam rá. »Azt hiszi, visszatarthat?« – kérdezte. »Igen, és nem csak hiszem, tudom is!« – feleltem neki. »Mondja, mit akar attól a szegény lánytól?« »Ö hat éven át az enyém volt!« – felelte. »De nem veszi észre, hogy Isten szent akarata ellen cselekszik? Kövesse a maga útját, és hagyja békén a lányt!«Persze esze ágában sem volt, hogy hallgasson rám, úgyhogy más

módszerhez kellett folyamodnom. Láthatatlan segítőim megtanították nekem, hogyan kezeljem az ilyen eseteket. Azon nyomban teremtettem mellé két elementált, egyiket a jobb, a másikat a bal oldalára, és utasítottam őket, hogy kísérjék ezt az alakot át az asztrális világba, ahová tartozik. S bár én szokás szerint bájos kinézetű angyalokat teremtettem, ő mégis rendőröknek látta őket.

164

»Mit képzel?!... Kik ezek a zsernyákok, akiket rám szabadított?« Biztosítottam, ha jól viseli magát nem lesz tőlük bántódása. Két hét múlva ezek az angyali elementálok jelentették nekem, hogy az illető az asztrálvilágban rátalált néhány rokonára és jó ismerősére, úgyhogy azóta békében él ott. A menyasszonya is visszatérhetett normális életviteléhez.”Pár nap múlva lehetőségem nyílt arra, hogy személyesen is végignézem,

hogyan avatkozott közbe Daskalos egy 45 éves nő esetében, akit a pszichiáterek valószínűleg tipikus skizofrénnek kiáltottak volna ki. Daskalos azonban fekete mágiaként diagnosztizálta a problémáját.Az ügy annyiban érintett engem is, hogy Stella, az őrület szélén álló

hölgy régi barátja volt családunknak, s Daskaloshoz is én vittem el őt. Stella egy sikeres üzletemberhez ment hozzá, akivel 1974-ben, Ciprus megszállását követően, három fiukkal együtt átköltöztek Athénba. Férje ott új vállalkozásba kezdett, de ugyanakkor fenntartották ciprusi háztartásukat is. Stella tehát rendszeresen utazgatott Ciprus és Görögország között; anyagilag nyugodtan megengedhették maguknak ezt a luxust, és azt tervezték, hogy végleg viszszaköltöznek, mihelyst fiaik befejezik egyetemi tanulmányaikat.Stella egyik hazalátogatása során panaszolta el nekem, hogy hetek óta

egy hangot hall belülről, amely folyamatosan arra készteti őt, hogy veszekedjen a férjével és a gyerekeivel. Ha csak összegyűlt a család, belőle máris kitört a felháborodás valami miatt – egyszerűen képtelen volt ellenállni a belső hang hatalmának. A család élete ettől kész rémálommá változott, Stella már attól tartott, a házasságuk is felbomlik. Több pszichiátert is felkeresett a problémájával, de azok mind egészségesnek találták őt. Ennek ellenére a hang csak nem hallgatott el benne.„Azóta is veszekszem velük, pedig semmi okom rá,” – sopánkodott

nekem. „Bezzeg ha a családom nincs jelen, akkor kutya bajom! Csak a fejem fáj borzasztóan, és a gyomrom – valami nincs rendben az epémmel és a beleimmel. Ezt még az orvosaim is kimutatták. Úgy érzem, lassan beleőrülök! Ez a hang azt súgja bennem, hogy nem leszek hosszú életű, nem élvezhetem majd a gyermekeim társaságát. A múlt éjjel is olyan gyomorgörcsöm volt, fel-alá ugrált bennem, mintha egy madarat nyeltem volna le élve!”Stella elmesélte, hogy már az is felötlött benne, hogy valaki esetleg

fekete mágiát használ ellene, mert az udvarukon rendszeresen

165

talált erre utaló különös tárgyakat. A minap például egy fehér fátyolba botlott, rajta fehér szalagok lógtak, és tele volt tűzdelve papír virágokkal, olyanokkal, amiket a koszorúkészítéshez szoktak használni. De olyan is előfordult már, hogy a küszöbükön talált egy nylonzacskót, s benne egy májat, ami át volt szúrva egy tűvel. Továbbá volt még a szatyorban egy kék anyag, ami egy fejet mintázott, a homlok körül szabályos glóriával, mint a szentképeken. Sőt, éppen a találkozásunkat megelőző napon egy újabb műanyag szatyrot talált a házuk előtt, benne kék szalaggal átkötött csirkemájakkal. Ezt magával is hozta, hogy megmutathassa Daskalosnak. Stella ugyanis alig pár kilométerre lakott Daskalostól, és már rengeteget hallott róla, mint az efféle okkult dolgokban jártas szaktekintélyről. Épp csak azt nem sejtette, hogy Daskalos valóban foglalkozott a fekete mágia kivédésével, ha úgy adódott. Végül is a nővérem tanácsára állt rá, hogy felkeresse Daskalost, és az ő segítségét kérje.Még aznap, ahogy a problémáját előadta nekem, Strovolosba hajtottam

vele Daskaloshoz, de előbb még otthon magához vette a csirkemájas zacskót. Útközben a Mercedesben tovább taglalta a helyzetét. A férje nem volt hívő ugyan, de nem ellenezte, hogy felkeresse Daskalost, mert a családban már amúgy is pattanásig feszültek az indulatok. Stella nemrég rájött, hogy pár évvel korábban, miközben építkeztek, a férje is talált különös tárgyakat az udvaron, amiket anélkül eltüntetett, hogy bárkinek szólt volna róla. A ház alapozása közben például szappandarabokra bukkant, rajtuk minden valószínűség szerint feleségének, Stellának a hajszálaival.Daskalos szokásos barátságos modorával üdvözölt minket. A kertben

találtunk rá, a virágait öntözte.„Daskale, hoztam neked egy vásárlót,” – azzal bemutattam neki Stellát.

„Sőt, egy kis csirkemájat is hoztam!” – és jól láthatóan felemeltem a szatyrot, hogy Daskalos is láthassa.„Uh... mi ez az iszonyat?” – dünnyögte a fejét rázva. „Hagyd csak

idekint, majd később elintézem. Kerüljetek beljebb!” – és intett, hogy kövessük őt.Stella röviden felvázolta a problémáját. Erre Daskalos elővett egy pa-

pírlapot, meg egy tollat, és megkérte Stellát, hogy betűzze le férje, gye-rekei és saját nevét is, amit ő szanszkrit karakterekkel felírt a lapra.„Gyermekem, téged súlyos támadás ért!” – szólalt meg aztán. „Valaki

fekete mágiát alkalmazott ellened és a férjed ellen; szerencsére a gyerekeket békén hagyta. A gyomrodat, a mellkasodat és a

166

fejedet vették célba olyan elementálokkal, amiknek a hatása az ördögi megszálló lényekére emlékeztet.” Azzal Daskalos felém fordulva még hozzátette: „Mennyi bajunk van ezekkel a libanoni boszorkánymesterekkel!”Korábban már beszélt nekem arról, hogy mióta Libanonban kitört a

polgárháború, Cipruson elszaporodtak a varázslások és rontások. A több ezernyi libanoni menekült között több „hatékony” mágus is akadt, akik fekete tudományukkal igyekeztek pénzt keresni.Daskalos megkérdezte Stellát, hogy gyanakszik-e valakire, de még

mielőtt válaszolhatott volna, Daskalos meggondolta magát, és közölte, hogy inkább ne is mondjon semmit, úgyis mindegy, név szerint kicsoda a gonosztevő. Az viszont sokkal fontosabb, hogy Stella minden gyűlöletes gondolatot kiirtson a fejéből, és megbocsásson az illetőnek. Azt javasolta, hogy gondolkozzon el a dolgon, és akárki is legyen a gyanúsítottja, azzal béküljön ki. Végül megnyugtatta Stellát, hogy mostantól nem lesz mitől tartania, mert azon nyomban hozzálát a helyzet megoldásához.„Eredjetek be a belvárosba, és valahonnan szerezzetek nekem hét fehér

gyertyát! Ma éjszaka telihold lesz, ez megkönnyíti a dolgunkat.” Akkor úgy éreztem, nem az a legalkalmasabb pillanat, hogy kérdezősködni kezdjek a hét gyertya és a telihold jelentéséről, úgyhogy fogtam magam, és elkísértem Stellát a belvárosba bevásárolni. Később Iacovos elmagyarázta, hogy hét fehér gyertya az illető hét fő csakráját volt hivatott megidézni, hogy fényük feloldja a fekete mágiával rajtuk keresztül előidézett rontást. A szellemek vagy elementálok ugyanis az ember csakráihoz kötődnek, és azon keresztül fejtik ki hatásukat az illető asztráltestére és fizikai testére. A látó látja ezeket a csakrákhoz ragadt szellemeket vagy elementálokat, de eltávolításukra csak akkor van mód, amikor a Hold asztrálteste érintkezik a Föld asztráltestével, azaz telihold idején. Ilyenkor a Hold asztrális lényei besegítenek a folyamatba.Mire visszaértünk, Iacovos már várt ránk. Daskalos megkérte őt, hogy

vigye a hét gyertyát a Szentélybe, Stellának pedig azt tanácsolta, hogy ezentúl hordjon keresztet.„Ha csak a ruhád belsejére feltűzöl egy kis feszületet, már az is

megteszi,” – mondta. „Mostantól nincs mitől tartanod, gyermekem!” Stella megköszönte Daskalos segítségét, és mindketten távoztunk.Három nap múlva meglátogattam Stellát fényűző házukban. Az

édesanyja nyitott nekem ajtót, és betessékelt a nappaliba, ahol Stella

167

egy kényelmes fotelba süppedve fogadott. Hosszú fehér ruha volt rajta, és a nyakában egy hatalmas kereszt lógott. Vidáman mosolygott rám. „Úgy nézel ki, mint a püspök!” – vigyorogtam, és a túlméretezett keresztre mutattam. Stella elmesélte, hogy Daskalosszal való találkozása óta nem hallotta a hangot, és a férjével is rendbejött a kapcsolata. Pedig két nappal azután, hogy utoljára láttuk egymást, még talált az udvaron egy fekete mágiás tárgyat: egy pikk hármas kártyalap volt tűvel átlyuggatva és bekenve valószínűleg egy temetőből származó sárral. De már ez sem tudta felkavarni, sem testileg, sem lelkileg. Azt tervezte, hogy pár nap múlva visszarepül Athénba, csak attól tartott, hogy ha eltávolodik Daskalostól, akkor esetleg kiújulnak a problémái. Megnyugtattam, hogy Daskalos tanításai szerint a földrajzi távolság nem játszhat szerepet a szellemi gyógyításban.Legutóbb akkor beszéltem Stellával, amikor felhívott Miami Beachről,

ahol a férjével vakációzott. Akkor már én is visszatértem az Egyesült Allamokba. Örömmel hallottam, hogy Daskalosszal való találkozása óta teljesen megszűntek a problémái, és nem ezért kellett egyszer újra ellátogatnia hozzá. Amikor a legidősebb fiuk megházasodott, az esküvője napján iszonyatos fejfájás gyötörte, amivel az orvosok sem tudtak mit kezdeni. Stellában akkor megint felmerült a fekete mágia gyanúja, így meglátogatta Daskalost, aki ismételten sikert ért el – a fiú fejfájása nyomtalanul elmúlt, és azóta sem tért vissza.Stella esete óta többször is láttam Daskalost olyan problémákat

orvosolni, amelyek fekete mágiás rontásból eredtek. Módszerét és az „ördögűzés” technikáját minden esetben az adott személyre szabva választotta meg.Egy napon például hármasban beszélgettünk – Daskalos, Kostos és én –,

amikor egy zavaros tekintetű, 40 év körüli nő állított be Daskalos házába, hogy a segítségét kérje. Az volt a gyanúja, hogy valaki fekete mágia segítségével megpróbálta megrontani a férjét, akinek a viselkedése egy idő óta bizarrá és agresszívvé változott. Daskalos igazolta az asszony gyanúját – valóban fekete mágiával álltak szemben.„Önt és a férjét hatszor támadták meg. Valaki megpróbálta elválasztani

önöket egymástól.” A nő sírva fakadt, mondván, hogy régóta érezte már ezt. Bevallotta, hogy az elmúlt hónapban furcsa tárgyakat talált az udvarukon, de mindet elégette. Daskalos szerint ez nem volt valami bölcs dolog a részéről, jobban tette volna, ha elhozta volna hozzá azokat a tárgyakat. Aztán megkérte az asszonyt, hogy

168

adjon neki valamilyen tárgyat, ami a férjéhez tartozott, legyen az akár egy fénykép. Továbbá kért még egy zsebkendőt. Szegény aszszony idegesen, reszkető kezekkel kotorászta végig a zsebeit és a pénztárcáját, mire előkereste mindazt, amit Daskalos kért tőle.„Kérem, vegyen egy mély lélegzetet, és fújja ki a levegőt a zseb-

kendőbe!” – mondta Daskalos; mire a nő úgy is tett. Akkor Daskalos elővett egy fehér papírt, és szanszkritul ráírta a hölgy és családtagjai nevét. Aztán a zsebkendőre rátette a lapot, és az egészet összehajtotta háromszög alakban.„Most már nyugodtan hazamehet, minden rendben lesz! Feloldjuk a

férjét a varázslat alól!” A nő nagyot sóhajtott, megköszönte Daskalosnak, amit érte tett, és távozott. Ahogy kiért a házból, Daskalos odasúgta nekünk, hogy „látta”, hogy a férjének egy ideig viszonya volt egy másik nővel, de miután szakítottak, az ex-szerető úgy gondolta, bosszút áll rajta, és egy fekete mágushoz íordult ez ügyben.Ezután úgy fél órán át cseverésztünk tovább, de akkor Daskalos hirtelen

elhallgatott. „Az a nő még mindig nagyon szenved,” – mondta. „Nem várhatunk, most azonnal fel kell oldanunk a rontást!” Erre Kostas rögtön talpra ugrott, hogy előkészítse a szükséges kellékeket. P2gy pohárba vizet töltött, meggyújtott egy gyertyát, fehér lapot és filctollat keresett elő, és a Szentélyből előhozta a Csorba hegyű kardot.Daskalos ezalatt magára öltötte fehér palástját, és leült az asztal elé.

Elmondott egy rövid imát, és felemelt egy fekete filctollat. A Csorba hegyű kardot vonalzónak használva rajzolt egy hatágú csillagot, aminek a sarkaiba barna színnel beleírt egy-egy keresztet. A csillag közepébe további szimbólumokat rajzolt, de azokat nem ismertem. Kostas ezután egy zöld filctollat adott Daskalos kezébe, aki a hatágú csillag köré hat kígyót rajzolt; feltételezésem szerint ezzel jelezte a fekete mágus által megidézett gonosz elementálokat. Aztán piros filccel villámokat rajzolt a kígyók fejéhez, hogy a tüzet szimbolizálja ezzel. Ezután megkérte Kostast, hogy kezdjen el recitálni egy bizonyos mantrát, és közben koncentráljon a gyertyalángra. Daskalos felfelé fordította a két tenyerét, és ő is mormolni kezdett egy imát. Aztán a kezeit elkezdte mozgatni a láng körül, mintha próbálta volna megragadni azt, és a rajza fölött nyitotta szét a tenyerét.„Most sír,” – jelentette halkan páciense pillanatnyi lelkiállapotát.

Amikor végzett a tüzes művelettel, a nő zsebkendőjével letakarta a rajzot, és az egészet újra összehajtogatta háromszög alakúra, majd

169

meggyújtotta azt az egyik csücskénél. Kostas átvette az égő csomagot, és kivitte a házból, hogy teljesen elégesse.„Most már rendben lesznek!” – mondta Daskalos magabiztosan, és

kibújt fehér palástjából. „Egy napon te is megérted majd, mi zajlott le most!”

170

A misztikus beavatása

„Szóval azt állítod, hogy Londonban tíz éven át tanulmányoztad a misztikát? És mondd csak, megtanultad, hogy léphetsz ki a testedből?” – kérdezte Daskalos, szúrós szemekkel vizslatva látogatóját.„Nem,” – felelte Stephanos nyugodtan.„Meg tudod állapítani, milyen betegségben szenved valaki, ha vé-

gignézed az éteri mását?”„Nem.”„Legalább meg tudsz gyógyítani egy sebet gondolati úton?”„Nem,” – felelte ismét Stephanos, mire Daskalos bosszankodva tárta

szét a karjait.„Akkor mi a csodát tanultál az alatt a tíz év alatt ott Londonban?” –

kérdezte Daskalos, és hangja egyszerre volt csüggedt és ironikus. „Milyen kár, mennyi drága időt elvesztegettél az életedből?!”Teljesen megdöbbentett Daskalos agresszív viselkedése – úgy támadt

Stephanosra, mint közönséges bűnözőre, pedig az egyetlen bűne az volt, hogy szeretett volna találkozni vele és megtudakolni, hogy csatlakozhatna-e Daskalos köreihez. Theophanist, Daskalos közeli barátját és munkatársát, aki szintén jelen volt, ugyanakkor láthatóan hidegen hagyta mindaz, ami számomra szükségtelen és igazságtalan támadásnak tetszett a barátom ellen. Legszívesebben Stephanos védelmére keltem volna, és rászóltam volna Daskalosra, hogy fogja vissza magát, mert amit csinál, az teljesen értelmetlen, mi több, saját tanításainak mond ellent vele. De aztán valami felderengett

171

bennem: lehet, hogy Daskalos csak próbára teszi Stephanost, vala-milyen számomra felfoghatatlan okból kifolyólag. Az legalábbis mindenképpen feltűnt, hogy Stephanos egész idő alatt tökéletesen nyugodt maradt, és egykedvűen tűrte Daskalos provokatív kérdéseit. Derűsen és higgadtan válaszolgatott, próbálva megvédeni magát. Negyvenöt éves volt, „gyakorlati filozófiát” tanított egy spirituális szervezet londoni központjában. Csoportjuk tanításai Gurdjieff, Ouspensky és egy hindu mester munkáira épültek. Stephanos ott szerzett tudomást kutatásaimról, és megérdeklődte, nem találkozhatna-e Daskalosszal. Állítása szerint ugyanis az általa követett szellemi úton zsákutcába jutott, és úgy érezte, szüksége volna egy személyes mesterre, aki kivezethetné onnan. Azt remélte, talán Daskalos lehetne ez a mester, annak ellenére, hogy még sohasem találkoztak. Stephanos húsz évet töltött Londonban, egyetemi tanulmányait is ott végezte, majd elég pénzt gyűjtött ahhoz, hogy korán nyugdíjba vonuljon, és kényelmesen letelepedhessen eredeti hazájában, Cipruson. Érdeklődésének középpontjában az érzékfeletti dolgok álltak, az utóbbi tíz évben ezért is szentelte szinte minden idejét annak, hogy egyik spirituális mestertől a másikig járjon, válaszokat keresve az őt foglalkoztató egzisztenciális problémákra.A „gyakorlati filozófusok” köre nem állt közvetlen kapcsolatban

Daskalos köreivel, és egészen addig nem is hallottam róluk, míg bele nem vágtam kutatásaimba, de akkor hamarosan világossá vált előttem, hogy Ciprus-szerte egyre népszerűbbek, és különösen a műveltebb nagyvárosi közönség számára bírtak nagy vonzerővel, közülük kerültek ki újabb és újabb tagjai.Daskalos ugyanakkor továbbra is támadóan kérdezgette Stephanost,

még vagy fél órán át. Addigra viszont nyilvánvalóvá vált számomra, hogy csakis színészi szerepet alakít, s attól kezdve nevethetnékemmel küszködve hallgattam minden egyes szavát.„Mit gondolsz, Theophani?” – kérdezte nyersen Daskalos, és öreg

barátjához fordult, aki mindvégig csöndben ült az „előadás” alatt. „Felvegyük a sorainkba?”„Felőlem,” – felelte Theophanis, akit mintha készületlenül ért volna a

kérdés, és megrántotta a vállát.„Hát akkor fel vagy véve! Szeretettel köszöntünk testvéreink között!” –

szólt Daskalos hirtelen ellágyult hangon, először mosolyogva rá látogatójára. Stephanos megkönnyebbülten nézett vissza rá. A kínvallatás, amin az imént keresztülment, a néha kifejezetten arc

172

pirító kérdések láthatóan szemernyit sem vetették vissza abban, hogy tanítványa legyen Daskalosnak. Sőt, számomra úgy tűnt, Daskalos erőszakossága mintha még erősítette is volna Stephanos-ban az érzést, hogy Daskalos valóban hiteles mester. Végül is az egész ceremónia olyan volt, mint egyfajta beavatási szertartás, amin Stephanosnak keresztül kellett mennie, mielőtt testvérré avatták volna.Barátom ezt követően jelezte, hogy ha szükséges, hajlandó elszakadni

eddigi csoportjától, de Daskalos azt javasolta neki, hogy inkább őrizze meg ottani pozícióját is, hiszen azáltal még több ember szolgálatára lehet. „Fontos munkát végzel, nem lenne bölcs dolog feladni!” – mondta Daskalos teljes komolysággal. Micsoda pálfordulás, gondoltam, ahhoz képest, hogy alig pár perce még kategorikusan kijelentette, miszerint Stephanos tíz éves szellemi útkeresése csupa időpocsékolás volt! Most bezzeg már tökéletesen elfogadja és támogatja őt – olyannyira, hogy Daskalos meg is hívta Stephanost másnap tartandó beszélgetésünkre, ahol azt tervezte, hogy Iacovosnak és nekem előadja, hogyan zajlik a misztikusnak a négy elembe történő beavatása, holott ez a téma egyébként csak „haladóknak” szólt.Később megkérdeztem Stephanost, mit gondol Daskalosról. „Hogy

sikerült megőrizned a nyugalmadat annyi provokáció hallatán?”„Tudtam,” – felelte magabiztosan – „hogy csak tesztel engem. Látni

akarta a reakcióimat, az egóm kitöréseit.” Aztán hozzátette még, hogy eddigi tanulmányai és tapasztalatai alapján tisztában volt azzal, hogy a mesterek direkt viselkednek így, amikor először találkoznak egy komoly törekvővel, aki a tanítványuk szeretne lenni. „Szóval ezért hozott engem is a lehető legkényelmetlenebb helyzetbe Daskalos annak idején, amikor megkértem, hogy fogadjon tanítványává, és engedje meg nekem, hogy könyvet írjak róla!” – hasított belém a felismerés.Mindenesetre az első találkozást követően Stephanosnak szemernyi

kétsége sem támadt Daskalos hitelességét illetően. „Tudod, nem számít, hogy Daskalos jellemében is akad néhány sötétebb folt,” – mondta. „Ha az embernek csak egy vízcsapja van, amiből ihat, nem érdekli, hogy a vezeték itt-ott rozsdás egy kicsit!” „Micsoda hasonlat!” – lelkendeztem, és mindketten nevetésben törtünk ki.Másnap délelőtt tíz órakor együtt indultunk Strovolosba Daskaloshoz.

Jó fél órát kellett rá várnunk az előszobában, mire aktuális látogatói távoztak. Daskaloshoz ugyanis sohasem kellett előzetesen

173

bejelentkezni, mint más orvosoknál. Akárkinek akármikor volt rá szüksége, nyugodtan felkereshette őt, akár a legváratlanabb időpon-tokban is, éjjel, nappal. Az is előfordult, hogy egyeseknek többször is vissza kellett jönniük, mire rájuk került a sor. És bár a telefonszáma nem volt nyilvános, hogy legalább az állandó hívásokkal ne zaklassák feleslegesen, nem emlékszem olyan alkalomra, hogy míg nála voltunk, ne csörrent volna meg a telefon többször is – a sziget legeldugottabb csücskeiből, sőt Görögországból is rendszeresen hívták.Miután a látogatók elmentek, bevonultunk a nappaliba. Iacovos már ott

volt, nyilván segített Daskalosnak az iménti gyógyításban. Mielőtt helyet foglaltunk volna, felajánlottam, hogy mindenkinek főzök egy kávét. Aztán ellenőriztem a diktafonomat, hogy biztosan működik-e, Daskalos pedig, miután kényelmesen elhelyezkedett a karosszékében, belekezdett előadásába a misztikus négy elembe történő beavatásáról. Először magával a négy elemmel kezdte, amelyek világunkat alkotják; azok természetéről beszélt. Azt mondta, a misztikus célja az, hogy megszerezze az uralmat ezek fölött az elemek fölött, ennek pedig az a feltétele, hogy tökéletesen legyőzze magában a hozzájuk való ragaszkodást. Ez a folyamat pedig akár évszázadokat, vagy évezredeket is igénybe vehet!„A durva anyagi világban” – kezdte mondókáját Daskalos, Stephanos,

Iacovos és én pedig pisszenés nélkül hallgattuk őt – „négy elemet különböztethetünk meg: a földet, a vizet, a tüzet és az étert. A misztikus feladata, hogy beavatást nyerjen ezekbe az elemekbe, azaz hogy uralni tudja őket. Nem véletlen, hogy a héberek éppen Jahvénak vagy Jehovának hívták az Istent, ugyanis az ősi héber szó betűi [YHWH] megfeleltek a négy elem kezdőbetűinek. Valamikor a héber misztikusok úgy tekintettek Jehovára, mint a világot alkotó négy elem Urára és Istenére.A kereszt a négy elemet szimbolizálja, – folytatta Daskalos, és rajzolni

kezdett az előtte heverő papírlapra. „A felső szára az éter, a vízszintes vonal két vége jelenti a vizet és a tüzet, az alsó szára pedig az anyagi síknak, a föld elemnek felel meg. A négy elem a kereszt középpontjában összefut, ezért az a négy elem szintézisét és egyensúlyi állapotát jelképezi; nem véletlen, hogy a kereszt oly fontos szerepet játszik a Teremtésben!”Kérdésemre Daskalos hozzáfűzte, hogy természetesen Krisztust sem

véletlen feszítették keresztre: a kereszt ugyanis a Mindenséget betöltő Logosz jelképe, Krisztus pedig maga az elemek Ura.

174

„A keresztet több ősi civilizációban használták jelképes értelemben, kezdve az aztékoktól, az inkákon át, az egyiptomiakig. Ezekben a kultúrákban a kereszt a mozgatóerőt szimbolizálta, ezt a jelentését használták ki illetéktelen módon, forgásirányát megváltoztatva a nácik is, mint pártjuk jelképe. A szvasztika ugyanis a pusztítást és a feloldást jeleníti meg, szemben az eredeti forgásiránnyal, ami magát a teremtést jelentette, a helyes mozgatóerőt, ami a négy elem egyensúlyban tartásából ered. Bármi, ami a teremtésben, a formavilágokban megjelenik, mozgásban van és egyensúlyra törekszik, feloldódik és újjáalakul.A négy elem két általánosabb nagy csoportba sorolható: aktív,

energiatermelő elemnek számít a tűz és az éter, szemben a passzív földdel és vízzel. Ugyanakkor magasabb szinten maga a föld és a víz is tűznek minősül.”„Hogyhogy?” – kérdeztem közbe.„Ha kettéhasítasz egy földatomot, abból tűz szabadul fel. Ugyanez a

helyzet a víz hidrogénjével is. Erted már?”„De akkor mi adja meg az elemek egyedi, sajátos jellegét?” – kérdeztem

tovább.„Csak és kizárólag a rezgésük frekvenciája. A példa kedvéért azt

mondhatnánk, a föld elem 1 és 10 közötti hullámhosszon rezeg, a víz 10 és 20 között, a tűz 20 és 30 között, az éter pedig 30 fölött, felső korlát nélkül.A föld és a víz szabad szemmel is látható, de maguk az elemek mint

energiahullámok láthatatlanok. Erezni viszont lehet őket; a levegő jelenléte például csak mozgásában észlelhető. Ha veszel egy papírlapot, és azt megmozgatod az arcod előtt, érezni fogod a levegőt.” „Az éter is érzékelhető hasonlóképpen?” – kérdezte Stephanos. „Természetesen. Ahogy előrébb haladsz majd a gyakorlataiddal, egy idő után nemhogy csak érezni fogod, de be is tudod majd sűríteni, meg is tudod majd szilárdítani azt!”„Van-e valami a négy elemen túl?” – kérdezte ismét Stephanos. „A

Tudat, mint szuperszubsztancia. Ez mindennek a forrása, az anyaméh, amiből az elemek a világra jönnek. Itt találjuk meg az ideákat, a Teremtés törvényeit, okát és célját. Az Igazság Keresője azt követően léphet be ide, miután a négy elem természetét illetően már minden szükséges tapasztalatot megszerzett.”„Amikor azt mondod, »Tudat«, akkor ez alatt Istent érted?” – kérdezte

Stephanos.

175

„Nem. Ne keverjük össze magát a Teremtőt azzal az anyaggal, amiből a megnyilvánult világ teremtetett!”, Akkor viszont micsoda Isten?” – értetlenkedett tovább Stephanos.

„Ugy értem, felfogható-e egyáltalán valamilyen formában?”„Mihelyst az ember valamilyen képet teremt magának Istenről, az már

nem Isten, hanem csak egy képmás Róla. Az egyetlen dolog, amit tehet az ember, hogy elfogadja Őt mint a tökéletes bölcsesség, szeretet és hatalom megnyilvánulását. Én úgy tekintek Istenre, mint Életre és Szeretetre. Azon túl nincsenek Rá szavaink. Valójában csak akkor fogjuk megismerni Istent, ha eggyé válunk vele, azaz a Theózisban.” Azzal Daskalos visszatért a négy elem tárgyalására.„Az anyagi világ a négy elem különböző kombinációiból és ele-

gyedéséből tevődik össze. Vegyünk például egy eukaliptuszfa-magot. Az a parányi magocska bizonyos lehetőségeket és valószínűségeket rejt magában. Ha megfelelő arányban éri napfény, víz, föld és levegő, akkor hatalmas fává növi ki magát. Amikor aztán a fa elpusztul, a víz elem elpárolog belőle, és hátramarad a föld és a tűz elem. Mivel a halott fa anyagában felhalmozódnak a tűz elem rezgései, ezért beindul benne a hőtermelés – belső égéssel rothadásnak indul. A hőt magát nem tekintjük önálló elemnek, az csak a tűz elem hatására keletkezik, ami a többi elemhez hasonlóan ott vibrál az űrben. Minden esetben, ha valami vagy valaki megfelelő frekvencián rezeg, hő keletkezik. Ha egy tárgyban a tűz elem rezgésszáma megemelkedik, az adott tárgy felforrósodik, és egy bizonyos ponton túl meggyullad, miáltal a benne lévő elemek felszabadulnak. Minden anyagnak megvan a maga kritikus pontja, amin túl a tűz elem rezgéseinek kitéve nem bír tovább ellenállni a keletkező hőnek, és lángra kap. Bizonyos tárgyak csak kevés tüzes rezgést bírnak elnyelni, máris meggyulladnak: ilyen például a száraz fa, ahol mint láttuk, a víz elem mennyisége igen alacsony, szemben a felhalmozódott tűz elemmel. A többnyire föld és víz elemből álló tárgyak viszont, ame-lyek csak kis mennyiségű tűz elemet tartalmaznak – mint például a vas vagy általában a fémek –, csak hosszas hevítés után érik el kritikus pontjukat, és indul meg bennük az elemek felszabadulása. A száraz fán kívül alacsony gyulladáspontja van még az olívaolajnak, vagy a benzinnek. Ez utóbbiakat akár »folyékony tűznek« is nevezhetnénk – víz elemet, egy kevés földet, és sok-sok tüzet találunk bennük. Ebből a néhány példából is látható, hogy minden, ami a természetben létezik, a négy elem valamilyen arányú ötvöződéséből áll.

176

Ezek olyan fizikai törvényszerűségek, amiket a misztikusnak gondosan tanulmányoznia kell.De ne higgyétek, hogy a négy elem halott anyag lenne csupán!

Világegyetemünk, amelyben élünk, nem holmi halott gépezet, ahol atomok ütköznek atomokkal! Nem véletlen, hogy az ősi idők misztikusai és az első egyházatyák konkrét nevekkel ruházták fel az elemeket irányító intelligenciákat: a tűz urát Michaelnek hívták, a többi elem vezető lényét pedig Gábrielnek, Rafaelnek és Űriéinek.”„Miért volt szükség a nevekre? Miért kellett emberi tulajdonságokkal

felruházni az elemeket?” – kérdeztem.„Talán azért, hogy kihangsúlyozzák, miszerint az egyes elemek mögött

intelligens lények húzódnak meg, akik nem vakon, nem élettelen bábuk módjára engedelmeskednek a törvényeknek. Az ő isteni intelligenciájuk az, ami a természetet egyensúlyban tartja. Egy napon, már mint mesterek, ti magatok is igazolni tudjátok majd ezt a tényt saját tapasztalatotok alapján!”Már épp rá akartam kérdezni, hogy Daskalosnak milyenek voltak az

efféle tapasztalatai, de Stephanos megelőzött: „A négy elem csak a durva anyagi síkon létezik?”„Nem. Mind a négy elem egyetemes. A valóság minden síkján léteznek,

a fizikai és az asztrális világban csakúgy, mint a mentális világ alsó és felső régióiban. Igaz, mindenhol valamelyik elem dominál, de a másik három is megtalálható. A fizikai világban a föld elem jut elsődleges szerephez, de különböző arányokban mindig keveredik a másik három elemmel. Az asztrális világ domináns eleme a víz, az alsó mentális világé a tűz, és a felső mentális világé az éter. A gondolatformákat is azért hívjuk »elementáloknak«, mert a négy elemből állnak.”„Nehezen tudom elképzelni, hogyan is nyilvánul meg a magasabb

világokban a föld elem!” – jegyeztem meg.„Hadd magyarázzam el! Az asztrálvilágban a négy elem más-más

tulajdonságokkal rendelkezik, mint a fizikai síkon. Egy közös pont azonban akad a két dimenzió között. Amikor az asztrálvilágban találod magad, olyan érzésed van, mintha szilárd talajon sétálnál, pedig a föld elem rezgései asztrálsíkon egészen mások. Mégis, úgy sétálhatsz az asztrális tárgyak között, mintha azok is kézzelfoghatóak lennének, megérintheted őket, és így tovább – egyszóval az asztrális világba magaddal viszed a föld elem szilárdságának a képzetét. A föld elemet az asztrálsíkon is szilárdnak érzékeljük, még ha az

177

teljesen más szilárdság is, mint a fizikai síkon tapasztalt. A két dimenzió azonban e téren átfedi egymást: a föld elem fogalmához hozzá tartozik a szilárdság.Hasonlóképpen érzékelhetjük a másik három elemet is az asztrális

világban: a tűz elem például az egész világűrben szétterül, de leginkább mégis az alsó mentális szférában dominál. Asztrálsíkon a tűz elem víz elemmel alkotott bizonyos kombinációi mint különböző érzelmek jelennek meg, haragként, agresszióként, féltékenységként. Persze kérdezhetnétek, mi bizonyítékunk van arra, hogy ezeknek az érzelmeknek bármi köze is lenne a tűz és víz elemhez? Nos, ezek az érzelmek befolyásolják az adott elemeket a fizikai testben. Ha például valaki feldühödik, azt mondjuk rá, »forr a vére«. A harag tehát megemeli a test hőmérsékletét, ami azt mutatja, hogy az érzésnek köze van a tűz elemhez. Ugyanakkor a haragos embernek a szívverése is felgyorsul, megnő a pulzusa, ami a víz elemmel való összefüggésre utal. De a tűz elem teszi lehetővé a spontaneitást is, ami nem más, mint a teremtő, kreatív energiáknak egyfajta megnyilvánulása.De vegyük most szemügyre a tűz elemet az alsó mentális világban! Mit

gondoltok, mi történik, ha leül az ember, és elkezd gondolkodni, koncentrálni? Nos, testhőmérséklete ez esetben is megemelkedik! A gondolat ugyanis nem más, mint tűznek és fénynek az elegye. A mentális világ tűz eleme tesz minket értelmes, gondolkodó lényekké! És ahogy a Nap képes felszárítani egy mocsarat a fizikai síkon, úgy a helyes gondolatok segítségével – mint egyfajta belső tüzes napsugarakkal – el lehet oszlatni az ártalmas gondolatokat, amikkel önmagunknak és másoknak is csak kárt okoznánk.A gondolat tűzből és éterből áll. Persze amikor azt mondom,

»gondolat«, megint csak többet értek a szó alatt, mint puszta mentális képek: a gondolat a jelentések, az állapotok, az ideák, és az extatikus jelenségek ismeretét is magában foglalja. Ezek ugyanis mind az éternek és a tűznek a megnyilvánulási formái, amik az emberi testre is hatással vannak.Nekünk, az Igazság Keresőinek tanulmányoznunk kell az elemeket, fel

kell mérnünk az erejüket, az értéküket, és kreatív hasznosítási lehetőségeiket. De ugyanígy tisztában kell lennünk negatív oldalukkal is: tudnunk kell, milyen kárt okozhatnak, és mindent meg kell tennünk, hogy ezt elkerüljük. A tűz és a víz elem bizonyos kombinációja a mentális és az asztrális világokban például önzőséget és

178

magamutogatási hajlamot gerjeszt. Csak az átfogó tudásnak a birto-kában leszünk képesek átalakítani ezeknek az elemeknek az energiáit úgy, hogy azokat aztán valami hasznos és szép cél érdekében mozgósíthassuk. Az ellentétek világában az elemeknek is két fel-használási módja lehetséges: teremthetünk, vagy pusztíthatunk általuk. A Nap sugarai életadóak és gyógyítóak, de le is lehet égni alattuk, vagy napszúrást is kaphatunk tőlük. Ugyanakkor az elemek pusztító hatása is csak azt a célt szolgálja, hogy új feltételek teremtődjenek egy új teremtéshez.Az igazi misztikusnak – folytatta Daskalos – el kell érnie egy bizonyos

pontot, amin túl az elemek kísértő hatásai már nem befolyásolják, kívül kell kerülnie az elemek bűvkörén. Meg kell tanulnia uralni őket, mégpedig nemcsak a fizikai síkon, hanem az asztrális, és a mentális világokban is, hiszen e nélkül nem mozoghat szabadon a magasabb világok különböző régiói között.”„Daskale,” – vetettem közbe – „kicsivel korábban valami olyasmit

mondtál, hogy a misztikusnak ahhoz, hogy az elemek urává váljon, bizonyos próbákat kell kiállnia, olyan tapasztalatokat kell szereznie, amelyek segítenek neki túljutni az elemek jelentette korlátokon. Mik ezek a próbák, ezek a tapasztalatok?”„A mesterek gyakran teszik próbára újonc tanítványaikat, hogy

hozzászoktassák őket az elemek természetéhez. Megeshet például, hogy a tűz különböző megnyilvánulási formáival szembesítik őket: a tanítványoknak át kell hatolniuk a tűz elemen ahhoz, hogy meg-tapasztalják, nem égnek el. Ehhez persze az szükségeltetik, hagy a misztikus először a magasabb világok tűz eleme fölött szerezze meg az uralmat, csak azután következhet a fizikai sík tüze. Mindaddig, míg a misztikus nem uralja tökéletesen a mentális és az asztrális világ tüzet, addig a fizikai láng sem fog neki engedelmeskedni.” Daskalos ezek után, hogy érdeklődésemet még tovább csigázza, elmesélte egy személyes élményét, amit mesterének, Yohannan atyának köszönhetett, aki egyszer magával vitte őt egy utazásra a Föld belsejébe.„Egyszer Yohannan atya magával vitt Földünk kellős közepébe, hogy

megtapasztalhassam a tűz elemet, és találkozhassam azokkal az arkangyali lényekkel, akik a tűz mögött húzódnak meg. Hatalmas sárga és narancssárga lángnyelveket láttam, köztük valami szokatlan vörössel, amilyet a földfelszínen sehol sem találni. Szagokat nem éreztem. Ezekben a ragyogó színekben pompázó, lángba borult termekben pedig leírhatatlanul csodás lényeket láttam! Többször is

179

meg akartam már festeni őket, de a mesterek mindeddig nem adtak rá engedélyt nekem. Talán majd egyszer... Szóval, amikor észrevettem ezeket a lényeket, Yohannan atya így szólt hozzám: »Ok a te szolgáid, akik benned működnek azért, hogy a vérkeringésed szabályos legyen. Ők teszik lehetővé, hogy fizikai testet ölthess.« Ezek a lények Michael emanációi, akik az anyag mindennemű megnyilvánulási formájáért felelősek, a legapróbbaktól a leghatalmasabbakig. Benne élnek a Napban, Földünk belsejében, de vörös vérsejtjeinkben is megtalálhatók. Ahogy Yohannan atya mondta: »Te magad is közéjük tartozol. Te is egyike vagy ezeknek az arkangyali lények-nek!« »Mester,« – szólaltam meg erre én – »szeretném tudni, hogy nézek ki ebben a pillanatban.« Yohannan atya intett, hogy kövessem őt, majd egy kézmozdulattal egy hatalmas tűzfalat varázsolt elém. »Nézz és láss!« – mondta. Ahogy a tűzbe bámultam, észrevettem, hogy egyszerre vagyok benne, és rajta kívül. Úgy álltam ott, mint a tűz arkangyalainak egyike, pontosan úgy néztem ki, mint ők! Abban a pillanatban megértettem, miért is szokott Yohannan atya a belső kör tagjainak tartott előadások alkalmával »a Szent Szellem, a Világosság és a Fény gyermekei«-nek szólítani minket. Keresztelő János szavai is értelmet nyertek előttem: »Én vízzel keresztelek, de aki utánam jő, ő Szent Szellemmel és Tűzzel keresztel majd titeket!« Vajon hányan értik az emberek közül ezeket a szavakat? Mit jelent nekik a »Tűzkeresztség«? Én is csak most kezdem kapizsgálni, hogy a belső körben tulajdonképpen lépésről lépésre a tűzkeresztségen esünk át. Az embernek fokozatosan tárulnak fel ezek a nagy igazságok. A misztikus beavatása nem pusztán abból áll, hogy a mester kardjával megérinti a beavatandó vállát és feje tetejét, miközben mormol néhány érthetetlen szót! A beavatás egy folyamat, ami a szellemi fejlődés ütemétől függően évekig, sőt, akár évszázadokig is elhúzódhat!”E súlyos kijelentés után pár pillanatra néma csend ülte meg a szobát,

amit aztán Daskalos mély hangja tört meg ismét: „Azt hiszem, mára már épp eleget beszéltem olyan dolgokról, amik nem tartoznak az avatatlanokra, Iacovos szerint talán túl sokat is. De akkora volt bennetek a tudásszomj, gondoltam, jobb lesz kielégíteni, s ha egyszer megvilágosodik előttetek az út, már magatok haladhattok rajta tovább.”„Hallod ezt, Iacovo?” – ugrattam barátomat, és éles pillantást vetettem

felé. Ártatlan arccal, mosolyogva nézett vissza rám.

180

Ezután kérdésemmel újra Daskaloshoz fordultam, aki elárulta, hogy bár az imént felidézett eset valóban ebben az életében történt meg vele, de előző életei során már mind a négy elem beavatásán átesett. „Iacovos talán szintén emlékszik hasonló tapasztalatokra,” – tette még hozzá. Iacovos bólintott, Daskalos pedig további példákkal állt elő, hogyan készítik fel a mesterek a leendő beavatottat a különböző elemek feletti uralom megszerzésére.„Egy éjszaka például arra ébred az illető, hogy egy barlang mélyén

fekszik, és egy földrengés következtében beomlik a barlang bejárata. Nincs kiút. Csapdába esettnek érzi magát, és szeretne mindenáron kikerülni szorult helyzetéből. Aztán hirtelen a barlangon kívül találja magát. A mesterek olyan tapasztalathoz juttatták, amelynek segítségével az illető beláthatta, hogy nem kötődik a föld elemhez, az egyszerűen nem tarthatja fogva őt. Vagy a víz elem hasonló megtapasztalása érdekében az óceán mélyére vethetik őt, hogy onnan küzdje fel magát a felszínre. E nélkül a későbbiek folyamán hogyan is vigasztalhatná az ember, hogyan is segíthetné át az asztrál-világba azokat a lelkeket, akik – teszem azt – hajószercncsétlenség-ben fulladtak meg?”„Amikor először éltem át ezt az élményt,” – jegyezte meg mosolyogva

Iacovos – „ijedtemben majd meghaltam! Azt hittem, azonnal meg fogok fulladni!”„Ugye mondtam én, hogy már átestél a föld és a víz elem megta-

pasztalásán, sőt egy kicsit a tűzén is!” – bökött Iacovos felé Daskalos. „De a tűztől és az étertől még mindig félsz! Amikor testen kívüli állapotban az étertestünk ott lebeg az égen, hogy alattunk a hajók akkorák csak, mint egy kis gyufásdoboz, megijedsz, és odabújsz a hónom alá. Hiába noszogatlak, hogy nézz le, és győzd le a félelmedet, nem használ neked a szép szó! De ugyanígy Theophanist és Kostast sem tudom jobb belátásra bírni, ők is beijednek! Egyedül a kisunokám elég bátor ahhoz, hogy játékosan a mélybe vesse magát, és egészen a tenger szintjéig alászálljon. Nem tudom, ő honnan veszi a bátorságot, talán azért ilyen merész, mert még kicsi. Nehéz féken tartanom őt. A többieken viszont általában úrrá lesz a rettegés. Attól tartanak, elveszítik az egyensúlyukat. Ilyenkor jobb híján úgy nyugtatom meg őket, hogy teremtek egy fényes ötágú csillagot, és abba helyezem őket. Ez biztonságérzettel tölti el őket, és megfeledkeznek a félelmeikről. Talán ezért is vallották a misztikusok évszázadokon át, hogy az ötágú csillag a testelhagyás szimbóluma.

181

Ezennel – folytatta Daskalos halkan, ünnepélyes hangon, mosolyogva – bevezettelek titeket a belső kör misztériumaiba. Mostantól engedélyezem majd Iacovosnak, hogy megmutassa nektek, hogyan teremthettek imaginációs képalkotással testetek különböző pontjai köré ötágú csillagot, hogy azzal megvédjetek magatokat. Ezt követően arra is megtanít majd titeket, hogyan hagyjátok el magát az ötágú csillagot, a formát, hogy csak annak jelentésén belül maradjatok. Üljetek majd le vele, és vitassátok meg ezeket a dolgokat. Élőszóban ugyan még ő sem hallotta az erről szóló tanításokat, de mégis tudja őket. Testén kívül tanulta meg őket Yohannan atyától és tőlem. Az asztrális világban tartott előadásaink révén már olyan dolgokat is tud, amiket a fizikai síkon még sohasem hallott.”„Ez igaz,” – helyeselt Iacovos teljesen komolyan.„Szóval, mint mondtam, az igazi misztikusnak le kell győznie a négy

elem varázsát, és úrrá kell lennie fölöttük,” – ismételte Daskalos. „Nem az számít misztikusnak, akit az emberek annak tartanak, akire ráragasztják ezt a nevet, hanem az, aki személyes törekvése révén elért egy bizonyos fokú szellemi fejlettséget!”„Amikor azt mondod, hogy a misztikusnak úrrá kell lennie a négy elem

fölött, akkor ezt úgy érted, hogy közben el kell nyomnia az érzékeit?” – kérdezte Stephanos.„Nem. Úgy értem, fel kell szabadítania magát a fizikai test rab-

szolgaságából. Az érzékek elnyomása csak azt jelenti, hogy az ember ellenáll az elemek csáberejének, de egy misztikus nem harcol a négy elem ellen, hanem elvágja azok kötelékeit. Az én felszabadítása előfeltétele annak, hogy valaki mesterévé váljon az anyagnak. A misztikus idővel eléri azt a szintet, amikor az elemek már engedel-meskednek neki. Addig viszont az anyag olyan, mint Kirké, a görög istennő: disznóvá változtatja az embereket.”Daskalos kifejtette még, hogy természetesen azért a misztikusnak is

vannak fizikai szükségletei, mint minden embernek, de míg a közönséges halandó nem tud ellenállni testi vágyainak, addig a mester már felülemelkedett ezeken a kísértéseken. „A haladó misztikus számára az étel például nem egyéb, mint egy eszköz, ami testének életben tartásához szükséges. Vagy ugyanígy, a szexualitás sem pusztán az öncélú vágyak kiélését szolgálja, hanem együttműködési lehetőséget nyújt a misztikusnak arra, hogy az Abszolútum munkatársaként részt vegyen a teremtés folyamatában.”

182

Erre megjegyeztem, hogy amit Daskalos a szexualitásról mondott, az számomra úgy hangzott, mint kötelező előírás az aszketikus életre. „Nem úgy értettem,” – tiltakozott Daskalos. „Egy aszkéta csak elnyomni igyekszik a vágyait, de nem emelkedik fölül rajtuk úgy, mint egy haladó mester.”Egyszer, egy korábbi beszélgetésünk során Daskalos bevallotta nekem,

hogy ő maga sohasem vágyott szexuális örömökre. Azt mondta, az ő teste nem termel annyi hormont, amennyi általában kiváltaná a szexuális vágyakat. Csakis a nemzés céljából nősült meg és lett az apja két lánygyermeknek.„Persze semmi esetre sem akarom, hogy félreértsetek, és azt higygyétek,

hogy a szexuális vágyakat el kell fojtani,” – sietett tisztázni az esetleges félreértéseket Daskalos. „Nektek még szükségetek van rá, én pedig nem követelhetem tőletek, hogy váljatok önmegtartóztatóvá. Ti még létezéseteknek abban a fázisában tartatok, amikor még szükségetek van a nemiségre. Nem beszélhetlek le titeket arról, hogy ínycsiklandozó ételeket készítsetek magatoknak, ha ti még arra éheztek, még akkor sem, ha én magam beérem kenyérrel és főtt búzával. Nekem az is elég, hogy a testemet életben tartsam. Értitek? Mondhatjuk, hogy a testi vágyak csupán illúziók, de akinek még szüksége van rájuk, annak hasznos és szép illúziókat jelentenek, amelyek segíthetik abban, hogy az illető harmonikus és kiegyensúlyozott kapcsolatot tartson fenn embertársaival, férfiakkal és nőkkel egyaránt. Ne higgyétek, hogy én lebecsülöm a testi vágyakat, csak arról van szó, hogy engem nem nyűgöznek le.Továbbá, – folytatta Daskalos – az igazi misztikusnak le kell győznie

magában mindennemű birtoklásvágyat. Nem az az igazi tulajdonunk, amivel körülvesszük magunkat, hanem ami önmagunkban található. A fizikai tárgyakhoz való ragaszkodás hátráltatja a szellemi fejlődést! Ahhoz, hogy élvezhessem a virágok illatát, nem kell, hogy saját virágaim legyenek. Amikor a virágok szépségét csodálom, a világ összes kertje az enyém, anélkül, hogy birtokolni akarnám őket. Valójában bármit sajátomnak tekinthetek, amit csak látok, nem kell ahhoz birtokolnom is az adott dolgot. Mihelyst az ember megragad valamit, és kijelenti róla, hogy az az »övé«, nagyon szegénnyé teszi magát. Ugyanakkor ha szét-tárja a karjait és azt mondja, »minden az enyém«, anélkül, hogy a kézzelfogható dolgokra korlátozná saját tulajdonát, mérhetetlen gazdagságra tesz szert!”

183

Daskalos ezután visszatért a négy elembe történő beavatás fokozataira. Mint mondta, az első állomás a föld elembe történő beavatás. Az Igazság Keresőjének a belső tanítványi körhöz való csatlakozásakor tett hetes fogadalma is tulajdonképpen már része az első beavatásnak. Ez ugyanis az illető jellemfejlődésére irányítja a figyelmet, azoknak az alapvető erényeknek a kifejlesztésére, amik elengedhetetlenül szükségesek akkor, ha az illetőnek valóban komolyak a szándékai, és szeretne felülemelkedni az anyag csábításain. A fogadalomhoz tartozik továbbá a megnyilvánult világ és az egyén tudatos énje mögött meghúzódó Abszolút Intelligencia létének felismerése és elfogadása.A beavatás első fokán a misztikus kifejleszti a türelem és a tolerancia

erényét, testének és személyiségének urává válik, és felülemelkedik a haragon. Továbbá tudatosul benne, hogy önmagát mások szolgálatába kell állítania. Az újoncot, különböző testgyakorlatok és lelki, önelemzésre irányuló megfigyelések révén földi mestere segíti abban, hogy ezeket az erényeket elsajátítsa. Az ezt követő beavatásokat aztán általában már olyan mesterek adják, akik nem tartózkodnak a fizikai síkon, mint ahogy a belső körbe való tagfelvételre is „fölülről” adják áldásukat. Ez ugyanis már a második szintű beavatás része, ami a víz elemhez, az asztrális világ domináns eleméhez kötődik.„Lehetséges-e, hogy valaki úgy fogjon hozzá a második szintű beavatás

megszerzéséhez, hogy egy földi mester nem folytatott le vele semmiféle előzetes szertartást?” – kérdeztem.„Természetesen igen. A beavatás második szintje azzal kezdődik, hogy

az ember különböző erők birtokába jut. A misztikus itt felismeri, hogy fizikai testén kívül is tökéletesen tudatos tud maradni. Nem biztos ugyan, hogy rögtön elsőre képessé válik a testelhagyásra, de tudat alatt mégis biztos lesz abban, hogy a testén kívül is életképes. Életszerű álmai lesznek, amikre részletesen emlékezni fog, sőt, az is tudatosul benne, hogy mikor álmodik – álmában felébred a tudata. Ekkor kezdi gyakorolni azokat a különböző erényeket, amelyeket korábban, beavatásának első fokán kifejlesztett magában. Az asztrálsíkon már nagyobb intenzitással érvényesülnek ezek az erények: felerősödik a tolerancia, megnő a koncentrációs képesség. A beavatás második lépcsőfokán a misztikus megpróbálja áthidalni a szakadékot jelenvaló és állandó személyisége közt.”„És mi történik aztán az alsó mentális világban, amikor az ember

beavatást nyer a tűz elembe?” – érdeklődtem.

184

„A korábban szerzett erények még inkább kiteljesednek, ráadásul az embernek megnő a lelkiereje. A harmadik szintre eljutott misztikus az eddigieknél is magasabb szintű koncentrációra, gondolkodásra, megértésre és akarati erőre tesz szert. Hadd magyarázzam el egy példa segítségével! A fizikai síkon arra a tájra tudok koncentrálni, amekkorát a szememmel képes vagyok befogni. A szememen keresztül érnek bizonyos ingerek, de ezeknek csak a töredéke tudatosodik bennem. Miután átestem az első fokú beavatáson, szellemi gyakorlataim révén egyre több olyan benyomást tudok emlékezetembe idézni, amelyek a durva anyagi világból erednek. A második szintű beavatástól kezdve, testen kívül aztán még inkább kiszélesedik a látóterem, és folyamatosan egyre több tapasztalat és benyomás ér, hiszen már nem kötődöm az öt fizikai érzékszervemhez. Egyre magasabb létállapotok tudatosodnak bennem. A második fokú beavatást követően szabadon mozoghatok az asztrális világ különböző régióiban, és így egyszerre több személynek is a szolgálatára lehetek, térbeli korlátok nélkül. Persze ez még mindig nem a teljes szabadság. A harmadik beavatást követően, a mentális világokban teljesedik csak ki igazán az ember hatalma, akkor fejleszti tökélyre tudati képességeit. A harmadik szintű beavatást követően tudatosságom még tágabb területekre terjed ki, tulajdonképpen egyszerre tapasztalok mindent, egyszerre tudok mindenről. A harmadik szintű beavatás végén a misztikus már közeledik az Istennel való tudatos egység, a Theózis átéléséhez.”„Miért, van még valami a harmadik szintű beavatás után?” – kérdeztem.„A megvilágosodott továbbhaladás a végtelenbe!” „Krisztus is

keresztülment ezeken a beavatásokon?” – kérdezte Stephanos.„Nem. Krisztus nem ember volt, akinek el kellett érnie a Theózist, Ő

maga volt a testet öltött Isten!” – jelentette ki Daskalos szokásához híven kategorikusan. Buddhával és a többi nagy mesterrel ellentétben, akik inkarnációk sorozatán keresztül érték el a tökéletességet, Krisztus magának az Abszolútumnak az igei aspektusa volt, a Logosz, aki csakis egyetlen egyszer öltött testet a Földön.„Minden tanítványnak azonos módon kell átesnie ezeken a be-

avatásokon?” – kérdeztem.„Nem. Gyakran megesik, hogy valaki egyszerre dolgozik mindhárom

beavatási fok megvalósításán. Az azonban elengedhetetlen,

185

hogy az ember a föld elem beavatásán menjen keresztül elsőként, és csak utána lépje meg a többi lépcsőfokot. Kivételes esetben előfordulhat, hogy valaki az első beavatás után előbb a mentális világ harmadik szintű beavatására ugrik, és onnan tér vissza aztán az asztrális világba, hogy a víz elembe is beavatást nyerjen.”„És mégis azt állítod, hogy a harmadik szintű, azaz a tűz elembe történő

beavatás felette áll a víz elembe történő beavatásnak?”„Hogy is mondta Krisztus? »Boldogok a lelki szegények.« De ez alatt

nem a bolondokat vagy az idiótákat értette – ahogy azt néhány naiv lélek feltételezi –, hanem a képmutatástól és gazemberségtől mentes ártatlanokat! Nem az okosság, nem a mennyiségi tudás felhalmozása vezet önmagunk felismerésére, hanem a tiszta szív! »Boldogok a tiszta szívűek,« – mondta Krisztus – »mert ők meglátják az Istent.« De ezzel megint csak nem helyezte az érzelmeket az értelem fölé, ahogyan azt néhányan gondolják. A szív tisztasága a Szeretetre utal, ami mindannyiunk valódi természete! A szív tisztasága nélkül, amit a misztikus a harmadik szintű beavatás során valósít meg, az ember nem ismerheti meg Istent. Előtte el kell érnie az állapotot, amikor szívében tudatosodik saját tisztasága. Ahhoz, hogy a szív önmaga tudatára ébredjen, hogy felismerje saját isteni mivoltát, persze előzetes bölcsességre és megértésre van szükség. A beavatás harmadik szintjén fellépő helyes gondolkodás azonban nem azonos az okossággal vagy a csavaros észjárással – a helyes gondolkodás valójában az Igazság ismeretének szeretetét rejti magában! Az az intelligencia, amire sok tudós oly büszke, és amelynek nevében emberek ezreit hajlandóak eltaposni, semmi más, mint az emberben lévő sátáni vonás megnyilvánulása. Ennek a tudásnak semmi köze a misztikus harmadik szintű beavatásához!”„Van-e mód arra, hogy valaki megkapja ezeket a beavatásokat anélkül,

hogy az Igazság Keresőinek soraiba lépett volna?”„Minden Földre született emberi lényben benne él a fény, amely

megvilágosítja őt. Akár tud róla, akár nem, mestere és vezetője ott ragyog mindenki belsejében. Az emberek mindennapi élete során felmerülő szituációk mind-mind azt a gyakorlati célt szolgálják, hogy az adott illetőket közelebb juttassák ezekhez a beavatásokhoz.”„Ezek szerint a megdicsőülés, a megistenülés elérhető földi mester

vezetése nélkül is?” – kérdeztem tovább.„Hogyne! Az emberiség nagy vezetőinek sem földi tanítóik voltak! Ha

összhangban vagy a Logosszal, nincs szükséged földi mesterre!”

186

„Vajon a testi lét akadályozó tényező-e abban, hogy az ember belépjen az ideák világába?” – kérdezte Stephanos jó fél órás szünetet követően, míg Daskalos családi tanácsokkal látott el egy házaspárt. „Természetesen igen. A misztikusnak ugyanakkor uralnia kell fizikai testét. Sőt, meg kell tanulnia tudatosan maga mögött hagyni nemcsak a fizikai, hanem az asztrál- és a mentáltestét is, hogy ezáltal szabadon beléphessen a felső mentális síkra, az ideák és törvények világába. Mindezek megvalósításához azonban egy élet nagyon kevés!Haladó misztikusként az ember egyszer csak elér majd egy olyan

állapotot, amikor nemcsak arra fog emlékezni, hogy ki volt ő előző inkarnációiban, hanem azt is tudni fogja, hogy mi a célja létezésének. Ezt a célt már évmilliárdokkal ezelőtt kitűzték elé, és azóta is minden testet Öltésekor türelmesen és nyugodtan terelgetik az útján, kapkodás, ugyanakkor késedelem nélkül, míg meg nem valósítja azt, hogy ő maga válik az Úttá. Ahogy Krisztus mondta: »En vagyok az Út, az Igazság és az Élet.« (Jn. 14:6.) így emelkedhet az ember a téridő jelenségei fölé, és szerezheti meg a tudást arról, hogy mi értelme van ezeknek a jelenségeknek. Addig is bíznia kell önmagában, és fel kell számolnia minden kételyt, amely akadályként merülhet fel útja során. Amíg az ember nem válik önmaga és az élet jelenségeinek urává, addig nem válhat belőle haladó misztikus.” „Miféle kételyekre gondolsz, Daskale?” – vágtam a szavába. „Az ember saját képességeibe és gyógyító erejébe vetett kételyekre. Sok kezdő misztikusban felmerül a kérdés, vajon valóban meggyógyult-e egyik vagy másik páciense, vagy sem. »Meg tu-dom-e csinálni? Ha egyszer sikerült, vajon sikerül-e legközelebb is?« A haladó misztikusban efféle kérdések már nem merülnek fel, mert ő már nem kételkedik. Ő bizonyosan tud. Tulajdonképpen ebben rejlik az ereje: ő tisztában van azzal, hogy kicsoda valójában. Ismeri az életet és az élet jelenségeit. Tudja, merre tart, és hogy mi célból született le a Földre. Ezzel a tudással minden nehézségen képes felülemelkedni.”„Ha egyszer valaki visszaemlékezett arra, hogy kicsoda ő valójában,

onnantól kezdve folyamatosan tudatában van ennek?” – kérdezte Stephanos. „Természetesen.”„Nem fordulhat elő, hogy bár valaki tudja, hogy kicsoda, de valamiért

mégiscsak a feledés homályát borítja saját öntudatosságára?” – érdeklődött tovább Stephanos.

187

„Nem. A felejtés nem-tudást jelent. Az igazi misztikus arra is em-lékszik, mikor szállt alá az anyagi világba legelőször, még ha az év-ezredekkel ezelőtt történt is. A kezdőkkel persze előfordulhat, hogy először csak bizonyos részletek villannak fel a tudatukban, amitől izgalomba jönnek, de mindez azért van, mert a misztika terén ők még csak gyerekcipőben járnak.”„Daskale,” – kérdeztem – „ha valaki olyan képességek birtokában van,

amelyekkel látszólag különleges, vagy egyenesen természetfelettinek tűnő dolgok megtételére képes, ez azt jelenti, hogy az illető haladó misztikusnak számít?”„Nem, egyáltalán nem. De magam is több ilyen önjelölt misztikust

ismerek. Nem is olyan rég például felkeresett egy illető, aki efféle képességekkel akart lenyűgözni engem. A gondolatai erejével felemelt egy pohár vizet az asztalról és letette azt elém a földre. Megkértem, tegye vissza a poharat az asztalra. Még ezt is megoldotta valahogy, de a fele vizet már kilötyögtette. Akkor megkértem, ismételje meg a mutatványát még egyszer, de hiába erőlködött, másodszor már semmire sem ment. Tudatilag ugyanis létrehoztam egy ellentétes erőhatást, úgyhogy meg sem bírta mozdítani a poharat. Végül hagytam, hadd tegye le elém megint, de addigra teljesen kimerült. »Kedves barátom,« – mondtam neki – »mi értelme annak, hogy ilyenekkel meríted le az étertestedet?«Erre kifakadt, azt mondta, több évet töltött egy keleti jógi mellett,

úgyhogy csak ne vonjam kétségbe az ő képességeit! Akkor rákérdeztem: »Ki vagy te?« »Nem emlékszik? Hiszen bemutatkoztam^ – felelte. »Emlékszem, hogy mondtad a neved, de engem nem az érdekel, úgyhogy még egyszer megkérdezném: ki vagy te?« Erre újra önmagát kezdte dicsőíteni, hátha elkápráztat a tudásával. Elővette a névjegyét, amin szerepelt, hogy hat éven át a Himalájában tanult jógi mesterektől. »Szóval azt gondolod, ez vagy te?« – kérdeztem. »Igen,« – felelte. Erre összetéptem a névjegyét és kihajítottam a szemétbe. »Azt ajánlom, tedd ezt a többivel is, hátha akkor igazán megtalálod önmagád, mert pillanatnyilag még fogalmad sincs arról, ki is vagy valójában. Azok az erők, amiket ma bemutattál nekem, gyerekes játékok csupán. Mindabból, amit elsajátítottál, hiányzik a komolyság.«Próbára akartam tenni őt, vajon mennyire sikerült legyőznie önmaga

jelenvaló személyiségére irányuló csodálatát, de hiába, próbálkozásaim csak feldühítették, és egyre jobban felvágott a képességeivel.

188

»Kedves barátom, szavaid azt sejtetik velem, hogy te belehabarodtál az anyagba. Jobban tennéd, ha észhez térnél!« Ez rosszul esett neki, és mérgében így kiáltott: »Hibáztam, nem kellett volna eljönnöm önhöz.« »Mi lenne, ha meginnánk egy csésze kávét, és közben folytatnánk a beszélgetésünket?« – próbáltam csitítani. Főztem neki egy jó erős kávét, és miután átnyújtottam neki a csészét, a kezemet a fejére tettem. Ő a szemembe nézett, és sírva fakadt. »Hát nem látja, hogy értem, mire akar kilyukadni? Azt akarja, hogy törjem darabokra saját bálványomat!« »Ha megvan hozzá a bátorságod, tedd meg, akkor megtalálhatod valódi önmagád.« »De félek!« »Mitől?« – kérdeztem. »Attól, hogy lerántod magadról a maszkot, és felfedezed mögötte igazi arcodat?« »Erre még nem készültem fel!« – felelte teljes komolysággal. »Most engedjen elmenni,« – tette hozzá, még mindig sírva. »Próbálok szeretni,« – szipogta. »Mit, a saját árnyékodat?« »Igen, azt.« »Ha egyszer felkészültnek érzed magad, gyere vissza hozzám, együtt majd összetörjük azt a halványt, ami most még kínoz téged, és megakadályozza, hogy továbblépj.« »Úgy érzem, mi már találkoztunk, és akkor is ilyen kemény leckét kaptam öntől.« »A lecke egyre csak keményebb és keményebb lesz,« – feleltem neki – »de pontosan azért, mert szeretlek!« Egy napon majd összetöri a halványát. Milyen kár, hogy addig is illúziók kápráztatják el őt! Pedig látja a fényt, de nincs elég bátorsága ahhoz, hogy meginduljon felé. Felajánlottam neki, hogy maradjon mellettem pár hétig, hátha azalatt sikerül szétzúznia azt a bálványt, és akkor felavathatom, ő pedig magára öltheti a fehér palástot. Be is lépett a Szentélybe, felemelte az egyik palástot, megcsókolta, és letörölte vele a könnyeit. »Még nem vagyok rá kész, mester, hogy meg-szabaduljak a bálványomtól,« – sóhajtotta.”Megkérdeztem Daskalost, mit is ért pontosan bálvány alatt, és hogyan

lehet megszabadulni attól. „Ahhoz, hogy a halványunktól megszabaduljunk, először is fel kell ismernünk önmagunkat,” – felelte. „A jelen személyiségünket alkotó fizikai testünk, gondolataink és érzelmeink azok a tükrök, amelyek visszatükrözik a »bálványunkat«. Amíg ezek a tükrök piszkosak, addig a tükörkép is elmosódott és homályos lesz.Képzeljétek el, hogy egy tiszta, nyugodt vizű tó partján álltok. A

képmásotok élesen kirajzolódik a víz felszínén. De ha a legkisebb hullámzás megzavarja a tó tükrét, már nem látjátok benne magatokat.

189

Nekünk misztikusoknak az a feladatunk, – folytatta Daskalos képszerű példája után – hogy egyensúlyba hozzuk gondolatainkat és érzéseinket, hogy lecsillapítsuk a vizek hullámait, hogy megtisztítsuk a tükreinket, s mindezt annak érdekében, hogy azok minél tisztábban igazi önvalónkat tükrözhessék vissza. A végső cél persze az, hogy majd összetörjük ezeket a torz tükröket, és helyreállítsuk a háromszöget.”„Helyreállítsuk a háromszöget?”„Igen. Mint azt már korábban is mondtam, az Abszolútum egyik

szimbóluma egy egyenlő oldalú háromszög lehet. Mindegyik éle megfelel az Abszolútum egy-egy tulajdonságának: a tökéletes böl-csességnek, a tökéletes erőnek és a tökéletes szeretetnek. A makro-kozmoszban és a természetben ez a háromszög mindig egyensúlyi ál-lapotban van. Bennünk azonban felborult, sőt, talán nem is egyenlő oldalú, csak fokozatosan válik azzá. Vegyünk egy példát! Ha valaki bölcs és erős, de hiányzik belőle a szeretet, az egyfajta sátáni össze-tételnek felel meg. Egy démon tulajdonképpen nem más, mint tökéletlen, félkész isten. Ha valakiben szeretet és erő lakik, de bölcsesség nem, az ugyanúgy egyensúlytalanságot, és ezáltal zűrzavart okoz. Az ilyen személy, puszta figyelmedenségből, kellemeden, vagy akár tragikus kimenetelű helyzeteket idézhet elő a környezetében. Még az a legártalmatlanabb összetétel, ha valakiben a szeretet és a bölcsesség van jelen, de ereje nincs az illetőnek, mert ekkor »csak« az a probléma, hogy nem tehet túl sokat. De a háromszög persze még az ő esetében sincs egyensúlyban. Pedig minél közelebb kerül valaki ahhoz, hogy szabályos háromszögét kiegyensúlyozza, annál közelebb jut önmaga felismeréséhez, ahhoz, hogy megistenüljön!”Daskalos szabályos háromszög-hasonlata meglehetősen élénk

szópárbajt váltott ki közte és Stephanos között, de végül közbeszóltam, és egy „prózai” kérdéssel visszatereltem a szót a bálványokra.„Össze kell-e zúzni a bálványt ahhoz, hogy aztán valaki magára ölthesse

a fehér palástot?”„Nem feltétlenül. Lehet, hogy az illető beavatása csak arra szolgál, hogy

általa elinduljon a helyes ösvényen, amin aztán egyre tovább haladva fokozatosan felfedezheti önmagát. De ha valaki azzal jön oda hozzám, hogy hat évet töltött a Himalájában, és ott mindenféle képességekre tett szert, akkor az adott illetővel szemben több lesz az elvárás, ilyen esetben magasabbra kerül a mérce. Nem lehet egy kalap alá venni azt, aki még csak most fejezte be az általános

190

iskolát, azzal, aki már egyetemi diplomát tud felmutatni. Tudnotok kell, hogy minél magasabbra kerültök a ranglétrán, annál több és több mindent átláttok ugyan, de a felelősségetek is ezzel egyenes arányban nő!”„Nem fokozatosan töri össze az ember a halványát?” – kérdezte

Stephanos.„Vannak, akik úgy szabadulnak meg tőle, hogy eredetileg nincsenek is

tudatában, aztán továbbra is maguk előtt tartják, mint egy álarcot, hogy térben és időben létezni tudjanak. Ok legalább arra a szintre eljutottak, hogy tudják, van valami a maszk mögött, mégpedig valódi énjük. Amikor az ember rádöbben erre az igazságra, az is tudatosul benne, hogy felelősséggel tartozik embertársai iránt, hogy mindig készen kell állnia a többiek szolgálatára. Nem a paranormális képességek tesznek valakit misztikussá, hanem az illető szellemi fejlettségi szintje! Asztrális szintű képességek könnyedén kialakíthatók, bárkiből lehet médium. De mi haszna mindennek, ha közben az ember szellemi fejlődése leáll? A lelkierő fejlesztése párhuzamosan kell, hogy haladjon a szellemiekben való növekedéssel! Ellenkező esetben könnyen előfordulhat, hogy az illető átpártol a fekete mágia oldalára.”„Daskale, rád mint emberre sohasem hatnak a pillanatnyi történések? –

kíváncsiskodott Stephanos.„Természetesen hatnak rám, hiszen én is a térben és az időben létezem.

Csakhogy én messzebbre látok önmagámban! Engem már semmi más nem motiválhat, csakis a szeretet, még ha az a szeretet olykor nagyon is földi jellegű. Azon kívül semmi más nem befolyásolhat! És amikor azt mondom, hogy szeretem az embereket, akkor nemcsak a hozzám közelállókat értem ez alatt, hanem az úgynevezett »ellenségeimet« is. Az évmilliárdok során egyszerűen képtelenné váltam a gyűlöletre. Még ha akarnék, sem tudnék senkit sem gyűlölni, mert tudom, hogy ki vagyok, hogy mit tehetek és mit nem.”„Ezek szerint a »Ki vagyok én?« kérdés konkrétan megválaszolható?” –

kérdezte Stephanos némileg összezavarodva.„Természetesen. Persze az, hogy tudom, ki vagyok, még nem jelenti,

hogy azt szavakba is tudom önteni úgy, hogy azt más megértse. Erre egyszerűen nincsenek szavaink. Se egy nevet, se egy címet nem mondhatok.”„Feltételezem, hogy a megértés csak két azonos szinten álló ember

között jöhet létre,” – firtatta még tovább a helyzetet Stephanos.

191

„Pontosan így van! Csak nagyon kevesen tudják rólam, hogy ki is vagyok én valójában. Ezekkel az emberekkel már évezredek óta együtt élek és dolgozom. Nekünk, egymást ismerőknek közös nevünk van, amin szólítjuk egymást.” „Mi ez a név?” – kíváncsiskodtam.„Kedves. Fel tudjátok fogni, mit is jelent valójában ez a szó? Amikor

ezen a néven szólítjuk egymást, az emberek gyakran félreértenek minket, mert számukra ehhez a kifejezéshez földi jelentések tapadnak. Talán a kevesek egyike, aki helyesen tudta értelmezni ezt a szót, Szent Pál volt; az ő Szeretet-himnusza mindig megindít!”„Daskale,” – szólalt meg közbevetőleg Stephanos – „nem veszélyes az,

ha valaki kijelenti önmagáról, hogy »tud« valamit? Nem csak egy újabb álarc ez, ami mögé kényelmesen elrejtőzhet az illető?”„Nem. Ha valaki igazán ismeri önmagát, már nem érdeklik többé az

álarcok.”„Persze, persze, de ez csak akkor áll fenn, amikor valaki már tökéle-

tesen »tud«. De addig is, nem lenne jobb mégiscsak a »Nem tudom«-mal kezdeni, hogy az ember kikerülje az esedeges veszélyeket?”„Akkor már jobb a következőkkel nekivágni: »Egyelőre még nem

tudok, de hiszem, hogy fogok tudni.« Ez mindenképpen jobb annál, mint ha azt mondaná az ember: »Sosem fogok tudni, és kész.« Tudom például, hogy a Nap honnan, melyik irányból fog felkelni holnap, mert már tegnap is láttam. Igaz, hogy most sötét van, de ettől még biztos vagyok benne, hogy a Nap újra felkel majd. A tudás tulajdonképpen a tapasztalatok alapján szerzett bizonyosság.” „Számomra úgy tűnik, hogy az önismeretnek semmi köze nincs a minőségi kategóriákhoz. Bőven elég, ha csak azt mondom magamról, hogy vagyok, aki vagyok, mindenféle jelző nélkül,” – jegyezte meg Stephanos.„Nem, az még korántsem elég!” – felelte Daskalos. „Ahhoz, hogy

igazán megtudd, ki vagy, elemezned kell ezt a »vagyok«-ot – erre szolgál az önismeret.”„De ki végzi az önelemzést? Saját tökéletlen énem?!” – ellenkezett

Stephanos.„Nem, az ember énje nem tökéletlen! Csak az Igazság Keresőjévé kell

válnia!”„Az Igazság!” – legyintett lemondóan Stephanos. „Az Igazsággal az

emberek általában csak felnagyítják saját énjüket, pedig cseppet sem nagy »Én«-ek! Annyi, de annyi ilyen emberrel találkoztam

192

már, akik azt mondták, »Én vagyok«, de a kijelentésük mögött érezhetően semmi sem volt.”„Rendben. De én még ezt a semmit, ezt az illúziót is elfogadom, és arra

biztatom az illetőt, hogy haladjon tovább! Aztán felteszem neki a kérdést: »Biztos vagy benne, hogy valóban az vagy, akinek hiszed magad?« Ezzel se sokkolni, se meglepni nem fogom őt. Erted?” „Az előbb azt mondtad, hogy a bálványokat össze kell törni. Szerintem ebből az következik, hogy az efféle osztályozásnak sem lehetsz a híve, nemde?”„Nem. Az osztályozás ahhoz segít hozzá, hogy fokozatosan egyre

nagyobb erővel tudjak lesújtani a bálványomra. Az embert mindenütt csak bálványok és bálványok veszik körül. Vannak jó emberek, jobbak, és még jobbak, és így tovább. Ezek azok a kategóriák, amik az álarcok mögött meghúzódnak, és amiket egy szép napon félresöpör majd a felismerés, a tudás szele. Érted már, hogy mit akarok mondani? Kyriacosnak egyszer már elmeséltem, tegyük fel, hogy felmásztam egy létrán, és elértem a legfelső fokot. Útközben minden egyes létrafokra szükségem volt. De csak mert elértem egy bizonyos szintet, még nem kezdem el tönkretenni az alsóbb fokokat! Másoknak még ugyanúgy szüksége lehet rájuk, hogy egyszer ők is feljussanak a csúcsra. Én pedig boldog vagyok, ha látom, hogy a testvéreim, akik pillanatnyilag még csak valamelyik alacsonyabb fokon tartanak, küzdenek azért, hogy eggyel feljebb kerüljenek. Értékelem a törekvéseiket, értékelem bennük a komolyságot, a kitartást és a céltudatosságot!”

193

Helyes gondolkodás

Amikor legközelebb Daskalosnál jártam, egy hétfői napon, a házban meglehetősen nyomott hangulat uralkodott. Maga Daskalos is komoran mutatott be három vendégének. Egyikük, egy vékony, törékeny testalkatú, ötvenes férfi úgy ült az egyik fotelban, hogy a fejét is alig bírta egyenesen megtartani. Nehezen lélegzett, felesége és apósa némán, magukba roskadva ültek vele szemben. Helyet foglaltam a beteg mellett, ők pedig folytatták a beszélgetésüket.„Mint mondtam, önnek a tudatával van problémája,” – szólt Daskalos a

pácienséhez. „Felejtse el azokat a beteges gondolatokat!”„Igen, igen,” – helyeselt a feleség, mintegy megerősítendő Daskalos

diagnózisát, amit bevallom, én igencsak elképzelhetetlennek gondoltam, látva a beteg állapotát.„Igen, a tudatommal van baj,” – sóhajtotta a férfi is, ezzel próbálva

meggyőzni magát valamiről, amiről szíve mélyén tudta, hogy nem igaz. „Rossz gondolatok járnak a fejemben. Mit tehetnék ellenük? Bele kell törődnöm.”Pár percig csöndben ültünk így, aztán a beteg kért egy pohár vizet,

amivel készségesen kiszolgáltam őt. Mivel arra is képtelen volt, hogy egyedül megtartsa a poharat, én segítettem azt a szájához emelni. Tudtam, hogy Daskalos szándékosan nem fedte fel látogatójának valódi állapotát.„Azt tanácsolnám önnek,” – szólalt meg Daskalos, miután a férfi az

utolsó csepp vizet is kiitta, és kényelmesen visszasüppedt

194

a fotelba – „hogy szedje tovább a gyógyszereit, és kerülje el a negatív gondolatokat!” Végül megnyugtatta őt, hogy hamarosan megjavul az állapota.„Ideje indulnunk!” – pattant fel hirtelen a feleség, megtörve ezzel a

percekig elhúzódó újabb feszült csöndet. Megköszönték Daskalos tanácsát, és segítettem az asszonynak beültetni a férjét az autójukba. Daskalos ki sem kísérte őket, csak ült a karosszékében, és töprenkedett.„Daskale, hogy mondhattad ennek a beteg embernek, hogy csak a

tudatával van valami kis problémája? Nekem úgy tűnt, fél lábbal már a sírban van szegény!” – háborogtam, miután visszatértem a nappaliba.Daskalos szomorúan csóválta a fejét, mondván, hogy a férfi „tetőtől

talpig” rákos, és meg vannak számlálva a napjai. Már semmit sem tehetett érte, csupán annyit, hogy „a maga módján” csökkentette a betegséggel járó fájdalomérzetet. Daskalos szerint semmi értelme sem lett volna szembesíteni őt a valósággal, mert a beteg nem volt rá felkészülve. Ezzel befejezettnek is tekintette a témát, úgyhogy másról kezdünk beszélgetni.Délelőtti találkozásunkhoz képest este egy sokkal szeretetteljesebb

légkörben futottunk össze ismét; Daskalos már sokkal nyugodtabb volt. Barátom, Neophytos, és felesége, Katerina hívott meg minket vacsorára, hogy aztán egy ital mellett kellemesen elbeszélgessünk. Katerina gyakorló klinikai pszichológus volt a helyi kórház elmeosztályán, és már régóta tervezgette ezt az estét; azt mondta, rengeteg kérdése van Daskaloshoz, különösen ami saját szakmáját is érinti.Daskalost mintha kicserélték volna reggel óta: kifejezetten derűs

hangulatban volt. Boldoggá tette őt, hogy az értelmiségi körök ér-deklődést mutattak tanításai iránt.Daskaloson, Emilyn és jómagámon kívül Neophytos meghívta még

Stephanost és feleségét, Eratót is. Miután mindannyian helyet foglaltunk a nappalijukban, Katerina tett egy futó megjegyzést a munkájáról, miszerint: „Az ember mindig ideges egy kicsit, miközben a betegei problémáival foglalkozik.” Daskalos persze nem hagyta szó nélkül ezt a kijelentést – a maga megszokott stílusában azonnal lecsapott rá, és beszélni kezdett.„Vizsgáljuk csak meg közelebbről ezt a dolgot! Ha idegesség alatt azt a

felpörgetett tudatállapotot érted, ami segít abban, hogy minél

195

jobban összpontosítani tudd a figyelmedet, akkor aláírom, nem árt egy kis idegesség. De ha idegességedben elveszíted az önuralmadat, akkor az egy jellembeli hiányosság, amire semmi szükség. Az első esetben, ha összeszedett maradsz, elkel egy kis idegesség, mert azáltal bizonyos állapotokat képes vagy jobban szemügyre venni, olyasmiket is, amik normál állapotban esetleg elkerülnék a figyelmedet.” Daskalos ezután hátradőlt, váltott még pár szót Katerinával, majd az orvos és betege között fennálló kapcsolattal folytatta a témát.„Először is tisztázzuk, hogy páciens és páciens között sohasem tehetünk

különbséget! Nem választhatjuk meg, kinek segítünk, és kinek nem, legyen a betegünk híres tudós, vagy akár az utolsó dokkmunkás. Ezt mindig észben kell tartanunk, ha bárkinek is segíteni szeretnénk az életben! Bárki keressen is fel minket, először elemeznünk kell a személyiségét. Fel kell térképeznünk az illetőt, meg kell ismernünk őt, rá kell ereznünk. Enélkül képtelenek leszünk segíteni neki. Sajnos sok pszichoanalitikusnak és orvosnak csak egy jól bevált módszere van, ehhez ragaszkodnak, ezt alkalmazzák lépten-nyomon. Ez alapján kérdezik ki a betegeiket, mindenkinek ugyanazokat a kérdéseket teszik fel, nem csoda hát, hogy állandóan ugyanazokra a végkövetkeztetésekre jutnak.” Daskalos megemelte a hangját, úgy mennydörögte, micsoda őrültség ez: „így nem lehet gyógyítani, csak kárt okozni!”„Két ember sohasem lehet teljesen egyforma,” – emelte fel két ujját

Daskalos, úgy folytatta. „Ha segíteni szeretnénk valakin, legelőször is fel kell mérnünk, intellektuálisan és pszichikailag milyen fejlettségi szinten áll az illető. Ez a feltáró munka nagy türelmet és komoly odafigyelést igényel, de csak ezáltal lehetünk sikeresek. A gyógyító sohasem alkalmazhatja ugyanazt a módszert minden betegére, hiszen minden ember egyedi, úgyhogy minden esetben az adott egyénre szabottan kell meghatározni a kezelésmódot.”Daskalos mondandóját az ajtócsengő berregése szakította félbe.

Neophytos bemutatta nekünk az újonnan érkezettet, Yiannist, egy 43 éves üzletembert, aki Stephanoshoz hasonlóan a „gyakorlati filozófia” iskolájához tartozott. Yiannis, most hogy végre először találkoztak, boldogan üdvözölte Daskalost, mondván, hogy már „oly sokat” hallott felőle. Miután a felbolydulás lecsendesedett, és Neophytos jó házigazda módjára sörrel kínált minket, Daskalos folytatta a mondókáját.

196

„A pszichoanalitikusnak nemcsak kérdeznie kell megtanulni, hanem hallgatnia is, meghallgatni a betegét és megérteni, milyen tapasztalatokat szerzett az illető élete során, milyen sérülések érték, hogyan reagált azokra, és így tovább.”Ezzel kapcsolatban több kérdése is felmerült a társaságnak, amikre

Daskalos készségesen válaszolt, majd azzal a kritikával folytatta, miszerint az orvosok manapság tendenciózusan hagyják, hogy a betegeik „kieresszék magukból a gőzt”, ahogy ő fogalmazott. Ez pedig néha kifejezetten ártalmas lehet, mert maguk az orvosok sincsenek tisztában azzal, betegeik milyen erővel képesek önmagukat is becsapni. Tudatlanságukból kifolyólag pedig előfordulhat, figyelmeztetett Daskalos, hogy maguk az orvosok lesznek a felelősek egy olyan áldatlan állapot kialakulásáért, ahol pácienseik tudatalattijában beteges gondolatok vernek gyökeret, olyan elképzelések, amiktől épp az orvosoknak kellene megszabadítaniuk a betegeket.„A pszichológusnak meg kell tanulnia reagálás nélkül hallgatnia. Meg

kell vizsgálnia, hogyan működik a szuggesztió és az önámítás, és a megfelelő módon kell alkalmaznia azokat.” Ezen a ponton az addig a többiekhez hasonlóan csöndben figyelő Neophytos közbevágott: „Daskale, nekem lenne egy kérdésem az önámítással kapcsolatban, amiről az imént beszéltél. Azt mondtad, a betegeknek nem szabadna »kiereszteniük magukból a gőzt«, mert lehet, hogy közben csak saját magukat is becsapják. De hát hogyan segíthetnék valakin, ha nem hagyom, hogy kibeszélje a problémáját? Szerintem ez nem megy máshogy!”„Nincs igazad,” – felelte Daskalos halk, lágy hangon. „Ne feledkezz

meg egy dologról, nevezetesen arról, hogy akadnak emberek, akik szívesen vájkálnak múltjuk kellemetlen élményei közt. Például szeretik eltúlozni fájdalmaikat, amiket operációjuk közben éltek át. Ez pedig nem más, mint kóros önámítás. Az ilyen embereket nem szabad hagyni, hogy belelovallják magukat a negatívumokba. Ismertem például egy orvost, aki átesett egy kisebb műtéten, de másról sem tudott beszélni, csak arról. Végül már én is elveszítettem a türelmemet, és rászóltam: »Doktor úr, az Isten szerelmére, hát mi maga, mazochista? Élvezi, hogy folyton erről beszél? Mit akar elérni vele? Hogy sajnáljuk magát?« »Igaza van,« – felelte nekem – »erre még sosem gondoltam.«„Némi kis vita még akadt köztünk az esetet illetően, de aztán minden

tisztázódott. Ekkor Emily szólalt meg: megkérdezte Daskalost,

197

vajon lehet-e olykor terápiás célzattal hazudni egy betegnek, különösen ha halálos betegségről van szó.„Furcsa,” – felelte Daskalos – „épp ma volt egy ilyen esetem, aminek a

férjed is tanúja volt. De nézzük csak, miről is van szó! A minap felkeresett egy asszony, a bátyjáról mutatott nekem egy fényképet. Próbáltam kikérdezni őt, hogy mi lehet a probléma, de a nő először nem akarta elmondani. Illetve csak annyit árult el, hogy bár szerinte nincs túl nagy baj, azért szeretné kikérni az én véleményemet is, hogy megbizonyosodhasson testvére egészségéről.”Daskalos korábban többször is panaszolta már nekem, hogy az emberek

gyakran fordultak ehhez a trükkhöz, hogy meggyőződjenek tisztánlátó képességéről, s ez mélységesen bántotta őt.„Amikor a fényképet a kezembe vettem, mit gondoltok, mit láttam? A

férfi teste egy csupa rákos daganat volt! A mája, a tüdeje, az erei, a hasnyálmirigye, és az egész már húzódott föl az agyára is! Annyira le volt gyengülve, hogy járni is alig bírt. »Mondja, asszonyom, látta már orvos a bátyját?« »Igen,« – felelte semmitmondóan. »Es mit mondott az az orvos?« »Az most mindegy! Mi az ön véleményét szeretnénk hallani!« »Hát akkor ide hallgasson, asszonyom! Azt hiszi, az orvosok hülyék? Ennyire nem lehet naiv! Vagy azt képzelte, az a sok vizsgálat, a rengeteg szövettani eredmény mind tévedés volt? A bátyjának már csak napjai vannak háttá, talán egy pár hete. Csak annyit ígérhetek, hogy a magam módján leállítom a fájdalmait, hogy ne érezze, mi történik a testében. Ezen kívül semmi mást nem tehetek, semmit.« De ez még mindig nem volt elég az asszonynak; ma elküldte hozzám a bátyját a feleségével és az apósával. Most mondjátok meg, mit mondhattam volna neki? Talán azt, hogy csak pár napja van háttá?”„Igen, azt gondolom, ezt kellett volna tenned,” – motyogta maga elé

Emily, maga sem tudva biztosan, mi lett volna az adott esetben a leghelyesebb.„Márpedig nem!” – emelte fel a hangját Daskalos. „Nem gondolod,

hogy a betegnek joga van megtudnia, hogy meghal-e, és ha igen, mikor?”„Nos, ha azt láttam volna rajta, hogy felnőtt ember módjára képes

fogadni a hírt, és türelmesen, nyugodtan elfogadja a sorsát, akkor elárultam volna neki, hogy mi vár rá. De az adott pillanatban előbb mindig fel kell mérni az igazság napvilágra kerülésének esetleges következményeit. Én pedig azt láttam, hogy ha megtudja az igazat,

198

akkor hisztérikusan üvöltözni kezdett volna, aztán kétségbe esett volna. Azt követelte volna, hogy a fiai térjenek haza Amerikából és Londonból, és utolsó leheletéig kínozta volna a körülötte lévőket.Na most mondd meg, – szólt Emilyhez Daskalos, heves gesztikulációval

kísérve szavait – jól tettem volna-e, ha felfedem előtte az igazat? Csak még elviselhetetlenebb alakká tettem volna őt hátralévő napjaira!” Egy lélegzetvételnyi szünet után Daskalos megváltozott hangon folytatta: „Egyébként pedig mégis elárultam neki, hogy mi vár rá. Azt mondtam: »Ide hallgasson, jóember, hamarosan nagyon jól fogja érezni magát. Minden fájdalma megszűnik, és a gyengesége is a múlté lesz.«Hogy hazudtam-e? – kérdezte Daskalos, míg mi idegesen nevetgéltünk

azon, ami sokkal inkább szomorú sajnálatot kellett volna, hogy kiváltson belőlünk. „Nem, nem hazudtam. A fájdalmai valóban meg fognak szűnni. Akkor meg mi értelme lett volna elmondanom neki azt az igazságot, ami boldogtalanná tette volna őt? Nagyon óvatosnak kell lennünk! Az igazság tűz, és nekünk nem mindig van rá jogunk, hogy megégessük vele embertársainkat!”Daskalos ezután ismét Katerina felé fordult, és visszatért eredeti

témájához, az orvosi munkához.„Hogy gyógyítóként miként is lehet minden esetet különböző módon

kezelni? Nos, ehhez először meg kell tanulni néhány alapvető törvényt, amik az emberi működést szabályozzák. Ilyen például az ismétlődés törvénye. Ez alól senki sem lehet kivétel, sem a tudós, sem a paraszt, sem a szent, sem a bűnöző. A szent ember a mantrái ismételgetésével például folyamatosan a hitet szuggerálja önmagába. A bűnöző mindennapi viselkedése és gondolkodásmódja ugyanakkor a bűnöző hajlamot erősíti az illetőben.”„Ezek szerint az ismétlődés törvénye a karma egyfajta kifejeződési

formája?” – kérdezte Stephanos.„Bizonyos szempontból igen. Az ismétlődés törvénye minden

pillanatban megnyilvánul, amikor egy gondolatunk támad. Az ember például hisz valamiben. Ebből automatikusan keletkezik egy gondolata, ami előbb elhagyja őt, de aztán visszatér, és próbál az illető részévé válni. Nem mások ezek, mint elementálok, amiket minden egyes pillanatban teremtünk.”„Akkor viszont az ellenkező irányú ismétlődés beindítása segíthet

megszabadulni a káros gondolatoktól, igaz?” – kérdezte ismét Stephanos.

199

,Jó kérdés! Sokat foglalkoztam már ezzel a témával, és azt vettem észre, hogy az ember hozzáállásától függően vagy energiát pumpál a hozzá visszatérő elementálba és ezzel újra életre kelti őt, vagy pedig megfosztja maradék energiájától is. Ezt az utóbbi hozzáállást kell elsajátítanunk ahhoz, hogy segíteni tudjunk magunkon és mások kezelésében is. Az egyik előadásomban már rámutattam, hogy az elementálokat úgy nem lehet leépíteni, hogy harcolunk ellenük. Abba belebukunk. De ha közömbösek maradunk velük szemben, ha sikerül egyfajta apátiával viszonyulnunk hozzájuk, akkor nyert ügyünk van!” „Amikor azt mondod, viselkedjünk közömbösen, ez alatt azt érted, hogy a figyelmünket fordítsuk valami másra?” – érdeklődött Stephanos.„Na, azért csak óvatosan! Ha az ember folyton csak elfordítja a fejét,

akkor a visszatérő elementál egyszer még fejen találja kólintani hátulról!”„Épp erre gondoltam én is!” – felelte Stephanos. „Na de akkor mit

értsünk apátián és közömbösségen?”„Hogy mit értsünk apátián?” – ismételte meg a kérdést Daskalos.

„Ennek a megértéséhez helyes gondolkodásra van szükségünk! Helyes gondolkodás segítségével elemeznünk kell vágyainkat, illetve azokat a gondolatainkat, amikből ezek a vágyak fakadnak. Ezáltal megbizonyosodhatunk arról, hogy gondolataink mennyire ártalmasak vagy jó szándékúak, hogy mi célt szolgálnak, vagy milyen kárt okozhatnak. Ezután az elemzés után pedig levonhatjuk a megfelelő következtetéseket: vajon hasznos-e, ha az adott gondolatot életben tartjuk, és az ismétlődés törvényének megfelelően újból és újból energiával töltjük fel, avagy épp ellenkezőleg, meg kellene teremtenünk a gondolat ellentétes előjelű párját, és az ismétlődés törvénye révén azt kellene erősítenünk? Ha rájövünk, hogy egy fejünkben forgatott gondolat káros, akkor önszuggesztió segítségével ezt tudatosítanunk kell magunkban.”„Ezek szerint az ismétlődés törvénye mindkét irányban működik,” –

jegyezte meg Stephanos.„Pontosan! Az ismétlődés törvényét úgy is kihasználhatjuk, hogy az a

hasznunkra váljon. Ha az önszuggesztióval sikerül meggyőznöm magam valamiről, akkor az eredeti gondolat teljesen elveszti energiáját, és így megszabadulhatok az adott elementáltól.”„Nincs ennek az energiamegvonásnak valamilyen következménye,

valami, ami mégis megmarad?” – kérdezte Stephanos.

200

„Még ha marad is valami, nem jobb így, mint ha hagynánk, hogy az adott elementál tönkretegyen minket?” – felelte Daskalos.„Az előbb beszéltél a helyes gondolkodásról. De honnan tudhatnánk,

Daskale, hogy mikor gondolkodunk helyesen, hiszen az ember minduntalan abban a hiszemben él, hogy helyesen gondolkodik, nemde?” – kérdezte Neophytos, mire mi többiek jót kacagtunk a kérdésén.„Nos, a helyes gondolkodás valódi természetével kapcsolatban maga

Jézus Krisztus mutatta meg nekünk az utat! Ne feledjük el ezt a nagy tanítást, a kereszténység alaptételét! Mit is jelent helyesen gondolkodni? Azt jelenti, hogy az ember engedelmeskedik az ok-okozat törvényének, ami mindenkire egyformán vonatkozik. Az ok-okozat törvénye nem holmi egyéni mérce, ami rugalmasan állítható bárki kívánsága szerint! Hogy is fogalmazott Krisztus? „Amit nem szeretsz, másokkal se tedd!” Vagy ha így jobban tetszik: „Csak azt tedd másokkal, amit szeretnél, hogy ők is megtegyenek veled!” Azt hiszem, ez elég egyértelmű és megbízható szabály, ami alapján bármikor eldönthetjük, vajon a helyes úton járunk-e. Ez alapján mindig megítélhetjük, hogy az, amit helyes gondolkodásnak tartunk, az valóban az-e, avagy csak álruhába bújtatott egoizmusunk, amivel mások érdekeit sértjük. Hogy egy szemléletes példát mondjak erre, a ciprusi török katonai vezetők például azt állítják, hogy jogukban áll elfoglalni a sziget északi felét, és kiűzni otthonaikból a görög lakosokat. Az ő »helyes gondolkodásuk« annak az előzménynek az egyenes következménye, hogy annak idején, 1974, a megszállás éve előtt a ciprusi görögök ugyanúgy embertelenül bántak velük. A maga egoizmusát mindenki igyekszik észérvekkel elfedni, mindenkinek megvan a maga sajátos értelmezési módja a »helyes gondolkodás«-ról.”„Értem, amit mondasz,” – felelte Neophytos – „de még mindig nem

látom, hogy szabadulhat meg az ember saját csapdájából, attól a téveszmétől, hogy »helyesen« gondolkodik? Szociológiai tény például, hogy bizonyos érdekek egész gondolatrendszerek kiépülését vonják maguk után, amik aztán már az emberek aktuális cselekedeteitől függetlenül megvalósulnak.”„Ettől viszont még nem nevezhetjük a dolgot helyes gondolkodásnak!

Annál is inkább, mert amit említettél, az nem az ok-okozat törvényén alapszik, hanem egyéni érdekeken. Éppen ezért olyan kaotikus ma a társadalom élete!”

201

„És mi van akkor, Daskale, ha az egyén felismeri ezt, ki is akar törni ebből az állapotból, de túl gyönge hozzá, ha nem tudja, hogyan is fogjon hozzá az egészhez?” – vetette fel Neophytos.„Ha jól értem,” – szólalt meg Stephanos is – „Neophytos szerint a

helyes gondolkodás csapdája abban rejlik, hogy azt mindenki szubjektíven ítéli meg.”„Pedig nem kellene, hogy így legyen,” – erősködött Daskalos. „Mégis

így van! Ellenkező esetben az emberiség már rég elérte volna szellemi fejlődésének csúcsát! De a hétköznapi ember – magunkat is beleértve – még sehol sem tart, mert fogva tartja őt saját csapdája.” „Egy pillanat! Van-e a hétköznapi emberek között bárki is, műveltségétől és pozíciójától függetlenül, aki ne lenne tisztában azzal, hogy ha valamit a másik tudta nélkül elveszek tőle, az lopásnak számít?”„Na persze, ez egyszerű és világos eset,” – jegyezte meg Emily. „De te

is tudod, Daskale, hogy vannak ennél sokkal kacifántosabb dolgok is, amikor nagyon nehéz eldönteni, hogy...”„Majd arra is kitérek,” – vágott Emily szavába Daskalos. „Termé-

szetesen a helyes gondolkodást nem azzal kell kezdenünk, hogy ma-zochista módon önmagunkat ostorozzuk, de ennek az ellenkezőjével sem. Ehelyett azt kellene észben tartanunk, hogy amin egy adott pillanatban átmegyünk, az mindig valami olyan tapasztalathoz segít minket, ami által a jövőben egyre helyesebben gondolkodhatunk majd. Cselekedeteink és gondolataink mögött minden esetben ott kellene állnia a tudatosságnak!”„De a tudatosság egy elemzési folyamat eredménye, ami...” – szólt

közbe Emily, de Daskalos megint csak belefojtotta a szót.,A tudatosság az tudatosság! Tegyük fel, hogy az ember elkövet egy

hibát. Hogy ezt palástolja, mindenféle ügyes kibúvót keres, míg végül magát is meggyőzi saját igazáról. De éjszaka, alvás közben megszólal majd benne egy belső hang, és azt fogja mondani, hogy még sincs igaza. Ennek a hangnak kell hinni! Sokat töprengtem már a tudatosság természetéről. Az lenne az igazi, ha minden cselekedetünk tudatos döntés eredménye lenne!”„Daskale, nekem még mindig van egy kis problémám azzal, amit az

imént mondtál,” – szólalt meg Neophytos. „Tegyük fel, hogy egy gyártulajdonos élete kemény munkájával odáig viszi, hogy száz munkást dolgoztat. Szerintem meg lesz győződve arról, hogy jót cselekszik, hiszen száz családnak biztosít megélhetést.”

202

„Igaza is lesz!” – helyeselt Daskalos, mintha ez olyan magától értetődő lenne.„De tegyük fel, hogy a százból húsz munkás kommunista, akik szerint a

tulajdonos csak kizsákmányolja a munkaerejüket,” – tette hozzá Neophytos.„Nekik is igazuk lesz!” – mondta Daskalos, és hangosan felnevetett,

majd gyorsan tisztázta a látszólagos ellentmondást: „Nézzük csak, mire is akarok kilyukadni, és mit is értek helyes gondolkodás alatt az adott szituációban! Először is elemeznünk kell a gyártulajdonos és a kommunisták valódi motivációit. A kommunisták azt fogják állítani, hogy a tulaj kizsákmányolja őket, és a saját szemszögükből, illetve Papapioannou [a ciprusi kommunista párt elnöke] szemszögéből igazuk is lesz. Elnyomottaknak érzik magukat. A gyártulajdonos ugyanakkor a következőket mondja magában: »En teremtettem ezeket a munkalehetőségeket, és ha nem így tettem volna, most száz család éhezne!« – és a saját szemszögéből neki ugyanúgy igaza lesz. Két különböző élethelyzetet látunk tehát, de ezek mindegyike megfelelő tanulságokkal szolgálhat az adott személyeknek. Hogy mifélékkel? A kommunisták például gondolhatnák a következőt: »Rendben van, a munkaadónk milliomos, az övé a gyár, de hiába van tizenöt hálószobás lakása, egyszerre mégis csak egy ágyban alhat, ugyanúgy, mint mi.« Ha a kommunisták helyesen gondolkodnának, rájöhetnének, hogy nekik és a tulajnak is csak két szeme van, amin keresztül megcsodálhatják a világot, hogy életük végén ő és a tulaj is elhagyja majd a Földet. Ha pedig a gyáros odafigyel arra, amije van, ami adatott neki, akkor biztosan felhangzik benne Krisztus intése az anyagi javak birtoklásának hiábavalóságáról. Belső hangja azt súgja majd neki: »Mi értelme milliókat felhalmozni? Ha elhagyod a Földet, úgysem viheted magaddal!« Ha nem hallgat a szép szóra, az évek során csak gyűlik majd benne az idegesség, és egyre feszültebbé válik. Éppen ezért mindkét félnek még idejében el kell kezdenie helyesen gondolkodni!” – fejezte be eszmefuttatását Daskalos. Pár percnyi hallgatás után lágyabb hangon folytatta.„Tudjátok, mitől lesz a helyes gondolkodás helyes gondolkodássá? A

Szeretet erejétől!” Daskalos hanga a lelkesedéstől újra felerősödött: „A kommunistáknak szeretniük kell a munkaadójukat. Megvan a lehetőségük, hogy a folytonos lázongás helyett belső békéjük megteremtése érdekében azt mondják: »A tulajdonos gondoskodik rólunk és a családunkról, jól megfizet minket.« Ugyanakkor a

203

gyárosnak a maga részéről valóban gondoskodónak kell lennie, és jól kell megfizetnie a munkásait. Akkor az ő lelki békéjével sem lesz prob-léma. Ha tehát akár a kommunisták, akár a gyártulajdonos nyugtalan-kodik, ha bármelyiküknek álmadan éjszakái vannak, honnan származik mindez? Saját magukból!” – azzal Daskalos a szívére mutatott.„Ha valakinek sikerül tisztán átlátnia a helyes gondolkodás valódi

természetét,” – folytatta Daskalos – „rájön, hogy az nem a földi körülményektől függ, hanem az egyetlen valóságtól, a Szeretettől!” „Ehhez a belátáshoz viszont óriási erőfeszítések szükségesek, nem igaz?” – kérdezte Stephanos.„De igen. Ha azonban az ember nem hajlandó ezekre az erőfeszítésekre,

saját gondolatainak helyes útra terelésére, akkor a karma fogja ostorcsapásokkal kikényszeríteni belőle a megfelelő lépéseket. Életünk során leckéink megoldására mindig két út kínálkozik: vagy a helyes gondolkodást választjuk, ami az idő múlásával egyre inkább tisztul bennünk, vagy a Karma törvényére hagyatkozunk. Krisztus ezzel kapcsolatban a következőt tanította az emberiségnek: »Ki mint vet, úgy arat.« De Pétert is így figyelmeztette, amikor az levágta a római katona fülét: » Vigyázz, mert aki kardot ragad, az kard által is vész el,« – még akkor is, ha egyébként Krisztusnak a tanítványa! A Karma törvénye alól senki sem bújhat ki! Függetlenül attól, hogy az ember tisztában van-e azzal, hogy igazságtalanul cselekszik, vagy sem, a helytelen tettek következményeit el kell szenvednie. De ha kinyitja a szemét, és színről színre látja a dolgokat, akkor helyes következtetésekre jut: ráébred, hogy a világot nem egy irracionális Abszolútum kormányozza.”„Ha nem lenne lehetőségünk arra, hogy helyesen gondolkodjunk,” –

próbálkoztam felvetésemmel – „hiába is keresnénk az Igazságot!”„Igazad van, csak belevesznénk az élet sűrűjébe!” – helyeseltDaskalos.„Akkor talán az lenne a legjobb,” – folytattam gondolatmenetemet – „ha

kezdetben minden ember azt feltételezné magáról, hogy többé-kevésbé ésszerűtlen, hiszen még nem gondolkozik helyesen.”„Már miért feltételezne ilyet? Nem lenne jobb, ha ehelyett azt

mondanák maguknak: »Meg kell próbálnunk tisztábban gondolkodni, miután gondosan tanulmányoztuk azokat a tényezőket, amelyek pillanatnyilag még elzárják az utat a helyes gondolkodás elől?«„ Azzal Daskalos hosszas magyarázatba kezdett arról, amit saját állítása

204

szerint sosem győzött elégszer hangsúlyozni, nevezetesen, hogy az Igazság Keresőinek rendszeres napi szokásukká kell tenniük gondolataik és cselekedeteik objektív és ragaszkodásmentes megfigyelését. „Mindannyian ugyanazoknak a törvényszerűségeknek vagyunk kitéve. Mindegy, hogy nagy tudósok vagyunk, vagy filozófusok, vagy utcaseprők. Egy bizonyos hőmérséklet fölött például minden ember izzadni kezd, s ha pár napig nem mosakszik, a teste büdös lesz. Fizikai testünket egy magasabb szintű közvetítő közeggel tehetjük tisztává, a vízzel. Erre minden embernek szüksége van, mint ahogy asztráltestünk tisztántartása is mindannyiunknak elengedhetetlenül fontos – rendszeresen meg kell tisztítanunk azt egoista vágyaink alacsony rezgéseitől!” A mondat végére Daskalos – a nyomatét kedvéért – felemelte a hangját. „Mint mondtam, fizikai testünk megtisztításához egy magasabb szintű közvetítő közegre, a vízre van szükségünk. De mi a helyzet az asztráltestünkkel? Nos, azt egy még magasabb szintű közvetítő közeggel tisztíthatjuk meg, ez pedig nem más, mint a helyes gondolkodás! Amikor az Igazság Keresőinek útjára léptünk, mindannyian megfogadtuk magunknak, hogy »ellenőrzésünk alatt tartjuk vágyainkat«. Pontosan erre van szükségünk ahhoz, hogy asztráltestünket tisztán tartsuk. A közönséges halandók, akik még nem váltak az Igazság Keresőivé, általában hagyják, hogy vágyaik – az ismétlődés törvénye következtében – gyökeret verjenek a tudatalattijukban. De az Igazság Keresője éppen azt tanulja meg, hogy a helyes gondolkodás révén, az ön-elemzés segítségével hogyan tisztítsa meg rendszeresen az asztrál-testét. És én mondom nektek, az asztrális szemét, a fékevesztett vágyak még sokkal jobban bűzlenek, mint a mosdatlan test! Nem véletlen hát, hogy őseink Konstantinápolyban a Szent Szófia székesegyház bejárata fölé a következőket vésték:

NIΨON ANOMHMATA MH MONAN AΨIN

(Ne csak az arcodról mosd le a gonoszt!)

A helyes gondolkodás – folytatta Daskalos – tulajdonképpen nem más, mint az asztráltest és a mentáltest felnőtté válása, a gondolatok és érzelmek beérése. Az emberek által helyesnek vélt gondolkodás egy magasabb tudatossági fokról nézve gyakran irracionálisnak tűnik, mint ahogy a magasabb tudatszinten állók helyes gondolatai is irracionálisnak tűnhetnek a közönséges emberi tudat számára.”

205

„Mondanál egy példát az utóbbi esetre?” – kértem meg Daskalost. ,Jézus Krisztus azt tanította, hogy »fordítsuk oda a másik orcánkat is«. A zsidó törvények »szemet szemért« elvéhez képest viszont a »fordítsd oda a másik orcádat is« teljesen értelmetlenül hangzott, igaz? Hogyan értelmezhetjük Jézus mondását mégis úgy, mint helyes gondolatot?Azokban az időkben az emberek még kardokkal, késekkel, és egyéb

fegyverekkel jártak. Ha valaki mérgében pofon ütött egy másik embert, és az erre hasonló módon reagált, jó esélyei voltak arra, hogy a következő pillanatban tőrt rántanak, és esetleg megpróbálják megölni. Gyakorlatilag tehát jobban járt az ember, ha nem ütött vissza a pofozkodónak. Ennek ellenére a »fordítsd oda a másik orcádat is« felhívást mégsem tekinthetjük pusztán passzivitásra való intésnek. A helyes gondolkodás egyensúlyt teremt a gondolatok és az érzelmek között, Jézus mondásában pedig ez az egyensúlyi állapot jut érvényre. A gondolkodás oldaláról nézve a mondás azt jelenti, hogy az embernek fölül kell emelkednie a gyűlöleten, ami csak további gyűlölködéshez és kegyetlenséghez vezetne. Érzelmi oldalról nézve ugyanakkor ez a mondás megfelel egy másik jézusi tanításnak: »Szeressétek ellenségeiteket!« Mert hisz kik is az ember ellenségei? Azok a testvéreink lennének, akik éppen irracionális késztetéseik áldozatául estek? Nem, a helyes gondolkodás az egyetemes szereteten alapul, ahogy azt maga a testet öltött Ige tanította nekünk. Se több, se kevesebb.”Daskalos szavait pár percnyi csend követte, ez idő alatt Neophytos

újratöltötte söröspoharainkat. Végül Emily törte meg újra a hallgatást.„Daskale,” – kezdte – „a metafizika elleni egyik legfőbb kritika az,

hogy elavult nézőpontokat igyekszik fenntartani. A modern pszichológia álláspontja ezzel szemben – ha jól értem – az, hogy az embernek fel kell fedeznie vágyait, és hogy az individuum elnyomása részben éppen abból ered, hogy sosem engedik meg neki, hogy tisztába jöjjön saját vágyaival.”„Emlékezz csak, mit is mondtam korábban? Hiszen ugyanerről

beszéltem! Abból, hogy az ember elnyomja a vágyait, abból, hogy harcolni próbál ellenük, még semmi haszna nem származik. Végső soron alul marad majd. Éppen hogy meg kell ismernie azokat, hogy aztán figyelmen kívül hagyva őket, meg tudjon szabadulni tőlük. Tulajdonképpen már azt nem értem, mit értesz metafizika alatt.

206

Milyen szövegkörnyezetben használod ezt a szót? Az igazat megvallva szerintem metafizika, mint olyan, nem is létezik!”Daskalos többször is rámutatott már arra, hogy amit mi metafizikának

hívunk, az nem más, mint valami olyan működési elv, amit a hagyományos tudomány eszközeivel eddig még nem sikerült megértenünk. Valójában azonban minden a Természet részét képezi. Fizika és metafizika, vallás és tudomány közt pusztán mesterséges határvonal húzódik, abból a sajnálatos tényből kifolyólag, hogy az emberiség ügyet sem vet a valóság igazi természetére.„Nekem a következő a problémám, Daskale,” – szólalt meg újra Emily.

„Neophytos az előbb felvetette a kommunista munkások és a gyártulajdonos esetét. Erre te azt mondtad, hogy alapjában véve nincs különbség köztük: amennyiben a szeretetre hallgatnak, a társadalmi igazságtalanságok valahogy majd megszűnnek közöttük...” „A társadalmi igazságtalanságok nem tűnnek el. Én csak azt mondtam, hogy a nézeteiket megváltoztatva az adott pillanatban elfogadják egymást.”„De ha egymást el is fogadják,” – próbálta tisztázni Daskalos ál-

láspontját Emily – „ettől a helyzet még változatlan marad. Más szóval, ha megtűrök egy igazságtalan rendszert, azzal csak alátámasztom a jogosultságát, nemde?”„Hol látsz te igazságtalanságot abban,” – kérdezte Daskalos kíváncsi

tekintettel – „hogy az emberek megtanulják szeretni egymást, és eközben a különleges képességekkel megáldott kevesek segítik a többséget?”„Nem gondolod, hogy ez csak utópia, Daskale?” – kérdezte Emily

Katerinát megelőzve, aki szintén valami hasonló ellenvetést szeretett volna tenni, de Daskalos megelőzte őt. Kezét maga elé lendítve, fennhangon így szólt: „Egy pillanat! Ti tudtok jobbat? Volt már francia forradalom, ahol a társadalmi igazságtalanságokat guillotinenal próbálták orvosolni. Aztán volt orosz forradalom, magyar forradalom, és még sorolhatnám. És mondjátok, mit szültek ezek?”„Ezek szerint nem harcolhatunk a változásért, a társadalmi egyen-

lőségért? Az a tény, hogy ezek a forradalmak elbuktak, azt jelenti, hogy a fennálló viszonyok helyénvalóak?”„Ilyesmit sosem állítottam. A változás minden pillanatban benne van,” –

felelte Daskalos, és még mindig emelt hangon folytatta: „A szeretet fog valódi változást előidézni! Az öldöklés, a háborúk, és egyéb összecsapások csak még több kegyetlenséget szülnek. Ami

207

eredendő változást hozhat, az csakis a szeretet és az évezredes spiri-tuális fejlődés. Természetesen mindannyian szeretnénk változásokat elérni, a változás kikerülhetetlen. A fenti példára visszatérve, a változás azonnal be is következik, mihelyst a két fél szeretni kezdi egymást, mihelyst a dolgozó és a munkaadó egymás szolgálatára áll. Ez a titok nyitja, ami a valódi változáshoz vezet!”„Tényleg így működnének a dolgok, Daskale?” – kérdezte még mindig

hitetlenkedve Emily. „Talán akad néhány kivétel, ahol a munkás és munkaadó közti kapcsolatban működik a szeretet, ahol mindkét fél elég tudatos ahhoz, hogy helyesen gondolkodjon. De ha a társadalmi valóság, a szociális szerkezet mai állása szerint nézzük a helyzetet, akkor azt látjuk, hogy az igazságtalanság egyre inkább terjedőben van. Azt látjuk például, hogy a nagyhatalmak elnyomják a kisebb államokat.”,Jó, jó, de van jobb ötleted a szeretetnél?” – kérdezte Daskalos, és

keresztbe tett kézzel hátradőlt, úgy várta Emily válaszát.„Csak azt mondhatom, hogy aszerint, amit korábban állítottál, nincs más

lehetőségünk, mint elfogadni a dolgokat olyanoknak, amilyenek. Hihetjük-e például, hogy a nagyhatalmak és az elnyomott kis államok kapcsolatában valaha is megvalósul a szeretet és az egyetértés?” „Miért is ne?”„Hát azért, mert tudjuk, hogyan működik a politika gépezete!” – felelte

Emily, hevességével lenyűgözve a többieket.„Számomra az úgynevezett politika nem más, mint határtalan egoizmus

és őrültség,” – felelte Daskalos. „Ez a te véleményed.”„Nem, ez az igazság. Valójában mindegy, hogy két személy viselkedik

egymással önző módon, vagy két nemzet, az eredmény ugyanaz. Személy szerint a szeretetre épülő elfogadáson kívül más utat nem látok a változásra.”„Emily talán az olyan eseményekre utal,” – próbálta tisztázni a helyzetet

Neophytos – „mint amilyenek manapság Nicaraguában zajlanak. Az ország lakossága megszabadult a diktátor Somozától, mire a Reagen-kormányzat kijelentette, hogy Nicaragua veszélyezteti az Egyesült Allamokat, holott az afrikai ország alig valamivel nagyobb Ciprusnál. És mit csinálnak az amerikaiak? Aknákat telepítenek a nicaraguai kikötőkbe, és bűnözőket pénzelnek le, hogy azok embereket öljenek, és afrikai falvakat gyújtsanak fel.”

208

„Ez igen szomorú,” – helyeselt Daskalos olyan ártatlan hangon, hogy attól kuncognunk kellett.„Na most, vajon a nicaraguaiak helyre tudják-e hozni a kialakult

helyzetet azzal, hogy elkezdik szeretni az amerikaiakat?” – kérdezte Neophytos.„Pillanatnyilag nem valószínű. De hosszú távon mind az amerikaiak,

mind a nicaraguaiak csak úgy tudják majd megoldani a problémáikat, ha megtanulják szeretni egymást. Az emberi jogok nyilatkozata például nagyon pozitív kezdeményezésnek számít e téren. Ebben egy olyan új tényezőt látok, ami előmozdíthatja a problémák megoldását. Ez a haladás.”„Vegyünk egy nicaraguai születésű férfit,” – szólalt meg Katerina. „Két

választása van: vagy leül és megvárja, míg felragyog országa felett az igazság napja, s közben elnézi, hogy a gyerekei éheznek, hogy boldogtalanok, vagy szövetkezik a társaival, megpróbál ellenállni az elnyomásnak, és fellázad.”„Ez esetben az illetőnek nincs választása,” – mondta Daskalos.

„Engedelmeskednie kell a körülményeknek, amelyeket nem tud megváltoztatni. Természetes, hogy szövetkezni fog a társaival, meg-próbál ellenállni az elnyomásnak, és fellázad. De ez még nem jelenti azt, hogy idővel nem ismeri fel az igazságot, hogy egy nap majd nem a szeretet és a megértés fogja helyrehozni a dolgokat. Erted? Nem maga a harc fogja kiváltani a kívánt hatást, még ha az embernek nincs is más választása, és harcolnia kell. Én magam is részt vettem ilyen harcokban. Azt hiszed, élveztem? Azt hiszed, örömömre szolgált, hogy Omorphita körül járőrözhettem, és próbálhattam megvédeni állásainkat a törökök támadásaitól? Mégis megtettem, önmagam ellenére is. Megtettem, hogy megakadályozzam a további vérontást. Az embernek néha be kell hatolnia a forgószél közepébe, hogy másokat kimentsen belőle, és meggátolja a még súlyosabb következményeket. De egy valamiért boldog vagyok, és köszönettel tartozom Istennek,” – mondta Daskalos, és összekulcsolta két kezét – ”hogy sosem tapadt vér a kezemhez, kivéve a sajátomat, amikor megsebesültem. Továbbra is azt tartom, hogy kegyetlenséggel és fegyverekkel semmit sem lehet megoldani. Lehet, hogy harcolni kell, ha ezzel elkerülhető egy még nagyobb gonosztett, lehet, hogy az embernek a zavargások közepette nincs is más választása, de azt tudnia kell, hogy ezeknek a körülményeknek egyszer véget kell vetni, hogy a harc nem tud, és nem is folyhat a végtelenségig.”

209

Daskalos egyszer elmesélte nekem, hogy a háborúknak, forradal-maknak, különböző társadalmi összetűzéseknek és hasonló ször-nyűségeknek mindig kedvező végkimenetele van. A történelmi tragédiák gyakran azt a célt szolgálták, hogy felrázták az alvó emberiséget, és rávilágítottak a Valóság természetére. A karma működése nyilvánul meg így történelmi szinten, hogy tapasztalatszerzési és tanulási lehetőséget biztosítson a testet öltött emberiség szellemi fejlődésének előmozdítása érdekében.„Daskale, lenne egy kérdésem a szeretettel kapcsolatban,” – szólalt meg

pár másodperces csend után Stephanos. „Te hogy látod, a szeretet egyfajta csere, vagy pedig csak önmagunk adása?” „A szeretet az önkifejezésre törekvő emberi természet.” „De két ember közt folyamatosan cserélődve működik, míg be nem áll egy egyensúlyi állapot, vagy egy ember árasztja önmagából?” „Ha így gondolkodsz a szeretetről, az már számítás, az már nem szeretet. A szeretet a szív spontán kifejeződése. Érted?”„Remélem, igen,” – válaszolta Stephanos. „Ezek alapján tényleg soha

nem adódhat olyan helyzet, amikor az ember úgy erezhetné, hogy igazságtalanság érte.”Daskalos helyeslőén bólogatott eme megjegyzés hallatán, majd mintegy

alátámasztandó az eddig elhangzottakat, kijelentette, hogy mindennemű probléma ellenére ő továbbra is szereti a ciprusi törököket, és azok, akik ismerik őt, viszonozzák a szeretetét.„És nem bánnád, ha nem szeretnének viszont?” – kérdezte Stephanos

némi iróniával a hangjában.„Nem. Egyébként pedig, ha az ember szereti az embertársait, akkor

természetes, hogy viszont szeretik őt.” Daskalos ezek után elmesélt egy konkrét esetet, miszerint az egyik elfoglalt város, Kyrenia török katonai kormányzója, aki még korábbról ismerte Daskalost, közvetítő útján megkérte őt, hogy gyógyítsa meg a nővérét. Daskalos a török nő fényképe alapján felállította a diagnózist, és megüzente a török oldalra, hogy azonnal vigyék az asszonyt Angliába emlőeltávolításra.„Nem az ellenfelet láttam a török katonában,” – vonta le a követ-

keztetést Daskalos – „hanem a nővére egészségéért aggódó embert!” Amikor először hallottam Daskalost török kapcsolatairól beszélni, nem állhattam meg, hogy ne jusson eszembe, talán túloz. De mint máskor, most is az történt, hogy az általam túlságosan is elrugaszkodottnak tartott példákat később más történések igazolták.

210

A törökök Daskalos iránt érzett rajongását meglehetősen különös körülmények közt volt alkalmam megtapasztalni. Az 1974-es török megszállás óta igencsak ritkaságszámba menő ciprusi görögtörök találkozók egyikén az egyik török vendég megjegyezte nekem, hogy egészen addig úgy hitte, Sathi úr török származású, és nem is lehet más, hiszen Daskalos annyira népszerű a ciprusi törökök körében. Sőt mi több, félig viccesen még azt is hozzátette, kicsit csalódott, amikor rájött, hogy Daskalos görög illetőségű. Erre egy másik török vendég, aki fültanúja volt beszélgetésünknek, izgatottan arról számolt be nekem, hogyan látogatta meg egyszer Daskalost, aki „mindent” elmondott neki – még a sebesüléséről is tudott a jobb lábán, pedig azt eltakarta a nadrágja! Ő is csak megerősítette Daskalos jó hírét a ciprusi törökök között, mondván, hogy „ő az egyetlen görög, akit a törökök szeretnek”.„A szeretetet meg kell tanulnunk, Daskale?” – kérdezte Katerina,

miután végére értünk az 1974 óta egymástól elválasztva élő görög és török ciprusi lakosság elkeserítő helyzete fölött kirobbant kisebb szócsatánknak.„Nem,” – felelte Daskalos – „a Szeretet az ember természete. Bennünk

van. Csak engednünk kell, hogy megnyilvánulhasson.”„Hogyan tanulhatjuk ezt meg?” – kérdezte újból Katerina.„A helyes gondolkodás révén,” – válaszolta Daskalos pár másodperc

hatásszünet után. „Hogy mi a helyes gondolkodás? Vegyünk két alakot, az egyiket – egy ciprusi törököt – nevezzük el Ahmetnek, a másikat – egy ciprusi görögöt – pedig Andreasnak. Tegyük fel, hogy ők ketten az ismétlődés törvénye alapján megtanulják ellenségként gyűlölni egymást, és teljesen természetesnek veszik, hogy megöljék a másikat. Legyen ez bármily irracionális, ők szentül meg lesznek győződve arról, hogy helyesen járnak el. Ha ugyanakkor hagynák, hogy a helyes gondolkodás révén felszínre törjenek valódi emberi érzelmeik, azaz a szeretet, akkor a lövöldözés helyett akár jót focizhatnának vagy teniszezhetnének egymással.” A szemléletes példa után Daskalos egy ténylegesen megtörtént esetről is beszámolt, mégpedig arról, hogy mi történt annak idején egy nicosiai előadásán, amit a város törökök lakta felében tartott, prominens török vendéghallgatók jelenlétében.„Akkoriban, még a harcok kezdete előtt, a török oldalon is tartottam

előadásokat. Amikor aznap végére értem a tervezett témának, befejezésül megkérdeztem a jelenlévőket: »Tegyük fel, hogy

211

megrongálom a helyi mecset egyik sarkát, azután összehívom a világ összes szufi bölcsét, és azt mondom nekik, hogy térdeljenek le és imádkozzanak egy álló napig. Vajon helyreáll-e magától a mecset, emberi kéz közbeavatkozása nélkül?« »Természetesen nem,« – felelték. Az egyik okosabb fickó azonban visszakérdezett: »Rendben van, Daskale, most tegyük fel, hogy megrongálom a helyi templom egyik sarkát, azután összehívom a világ összes püspökét és érsekét, és azt mondom nekik, hogy térdeljenek le és imádkozzanak egy álló napig. Vajon helyreáll-e magától a templom?« »Természetesen nem,« – feleltem neki én is. »De hadd folytassam most a saját kérdésemmel! Tegyük fel, hogy egy baleset során Ahmet és Andreas lába is megsérül. Az orvosok megállapítják, hogy a ferőzés veszélye egyik esetben sem áll fenn. Vajon begyógyulnak-e a sebeik?« »Természetesen igen,« – vágta rá valaki azonnal a hallgatóság soraiból. »Nagyszerű'.« – feleltem. »Szóval, Isten sem a mecsetet, sem a templomot nem fogja újjáépíteni, de Ahmet és Andreas teste Isten temploma. Az Isten benne lakik mindkettőjükben, függetlenül attól, hogy egyiküket Ahmetnek hívják, a másikukat meg Andreasnak. Mi jogon ölnék hát meg akkor egymást ők ketten?« Ali bég, a helyiek vezetője erre felállt, és azt mondta: »Teljesen igazad van, Daskale! Kérlek, tanítsd meg ezt a görögöknek!« »Rendben van, megtanítom,« – feleltem erre én – »ha te meg ígéretet teszel arra, hogy te is megtanítod ezt az igazságot a törököknek!«„ Daskalos példázata hangos hahotát váltott ki belőlünk.„Nos, ez a helyes gondolkodás!” – folytatta Daskalos, miután le-

csillapodtunk. „Az már más kérdés, hogy miként lehet ezt megtanítani az emberekkel, amikor a hazafiság eszméje mintegy átokként nehezedik a vállukra.Az emberek nem veszik észre, hogy saját hazafiságuk csak úgynevezett

ellenségeik hazafiságát táplálja. A hazafiság tulajdonképpen egy elementál, ami magnetizálja az atmoszférát. Amikor a görögök március 25.-ét ünneplik [a görög függetlenség napja], felvonulásaikkal, dobpergéseikkel és zászlólengetéseikkel, hazafias érzelmeikkel olyan elementált teremtenek, ami, mondjuk így, a ciprusi görögök jellegzetességeit testesíti meg. De ennek az elementálnak az aurája azután a ciprusi törökökre is kiterjed, akik ennek megfelelően – a görögöket leutánozva – szintén hazafias lépéseket tesznek. Amikor tehát az emberek az egyik vagy másik oldalon hazafias érzéseket táplálnak magukban, azt gondolva, hogy ez így van rendjén,

212

tulajdonképpen negatív hatást váltanak ki. A ciprusi törököket mi görögök tettük törökökké. Egy adott csoport hazafias érzései olyan éteri rezgések, amelyek más csoportok hazafias érzéseit keltik életre és táplálják. Ráadásul ugyanez az elv nem csak a hazafiság eszményére érvényes. Ugyanez a helyzet a vallással is. Az emberek templomokba és mecsetekbe járnak imádkozni, és fanatikusán rajonganak saját isteneikért. Ha tudnátok, mennyi szörnyűséges elementált teremtenek nap mint nap a »hit és hazaszeretet« nevében?! Ha az emberek megértenék az elementálok működését, a mentális képek kivetítésének módját, rájönnének, hogy amit tesznek, az végeredményben a saját fejükre fog visszahullani. Az ember nem élhet vissza az ok és okozat törvényével, a Karmával! Nem gyalázhatja meg folyton következmények nélkül a Tudatot, a rezgéseknek ezt a végtelen óceánját, amelyben mindannyian benne úszkálunk! Mihelyst valaki hazafias rezgéseket kelt, mindenki más is ki lesz téve a hatásainak. Számomra semmi sem tűnik nagyobb őrültségnek és bűnnek, mint a katonai felvonulások, parádés dísz-szemlék, és ünnepségek!Minden nap azért küzdünk, hogy semlegesítsük azokat a szörnyeket, –

folytatta Daskalos – amiket az emberiség a maga fanatizmusával fáradhatatlanul teremt.”„Hogyan lehet semlegesíteni ezeket az elementálokat, ha egyszer olyan

hatalmasak és erősek?” – kérdeztem.„Megfelelő nagyságú és erejű szeretet-elementálok kivetítésével, hogy

helyreálljon az egyensúly.”„De vajon tudunk-e tényleg olyan erős szeretet-elementálokat teremteni,

mint amilyen erősek a történelmi hagyományok következtében kialakult erőszak- és gyűlölet-elementálok?”„Szerencsére a természet rendje az, hogy a jó győzedelmeskedik a

gonosz felett. Mivel a gonosz önmagával is harcban áll, ezért előbb-utóbb a gonoszságok kölcsönösen kifullasztják egymást. Egyik jó viszont erősíti a másikat. Aki gyűlölködik, az a másikban is gyűlölködést kelt, és ettől mind a ketten szenvedni fognak, amiért kölcsönösen megbüntetik egymást. így működik a Karma törvénye. A szeretet erősíti a szeretetet. A gyűlölet kimeríti a gyűlöletet.”„A mi esetünkben, itt Cipruson,” – vetettem fel – „mindkét oldal

negatív elementálokat teremt, ami megakadályozza a konfliktus békés rendezését. Ha ez így folytatódik, attól tartok, elkerülhetetlen lesz a katonai összetűzés.”

213

„Pillanatnyilag épp azzal vagyunk elfoglalva,” – reagált felvetésemre Daskalos – „hogy mindkét oldalon a lehető legtöbb negatív elementált semlegesítsük. A belső tanítványi kör egyik feladata, hogy rutinszerűen szeretet-elementálokat teremtsen, amiket aztán az egész sziget fölé kiterjesztünk.” „Hogyan?”„Testen kívül kitágítjuk magunkat a sziget fölé, és beborítjuk azt a

szeretet hófehér-rózsaszín ragyogásával. Amikor felkeltjük ezeket a rezgéseket, tudat alatt még a legfanatikusabbak is lecsendesednek – törökök és görögök egyaránt –, anélkül, hogy tudnák az okát. Hiszem, hogy a belső kör tevékenysége döntően hozzájárul a béke fenntartásához azáltal, hogy ellensúlyozza a rengeteg őrültséget és bolondságot, ami a szigeten zajlik. Mint azt már többször is mondtam, nekünk, láthatatlan segítőknek a munkája túlmutat mindenféle etnikai, vallási és faji korláton. Mi nem teszünk megkülönböztetéseket! Ha inni adunk a szomjazónak, nem nézzük, hogy az török, görög, libanoni, örmény, vagy amerikai származású. Számunkra mindegy, hogy valaki bűnöző-e, vagy szent ember, egyformán kezeljük őket. A karma majd ítélkezik felettük. A szeretet, amit kiárasztunk magunkból, mindenkié!”„Az előbb azt mondtad,” – szólaltam meg újra – „hogy a gonoszság

önmaga ellen is harcol, azaz egyik negatív elementál kioltja a másikat. Ezek az elementális összecsapások ugyanakkor a Földön háborúkat eredményeznek. Akkor most ki pusztul bele a harcba?” „Maga a gonosz. Én mondom neked, kerülhetsz te a legkegyetlenebb öldöklés kellős közepébe, akkor sem történik veled semmi, ha a karmád nem engedi, hogy történjen. Minden és mindenki az Abszolútum tökéletes bölcsességének védelme alatt áll. De akinek fizetnie kell, az megfizet.”Daskalos ezután előadta, hogy a földi síkon jelentkező háborúk a

szellemi világban zajló összecsapások tükröződései. Ezért is kántálták régen az ortodox görög egyházatyák – akik Daskalos szerint még „tudtak a fenti történésekről” – a liturgia szerint a következő szöveget: „Urunk, Istenünk, könyörögve kérünk, adj békét a magasabb síkokon, és szabadítsd meg szellemünket!”„Egyelőre mindenütt, minden szinten a gonosz dominál,” – folytatta

Daskalos – „a szellemi világokban ugyanúgy, mint a durva anyagi síkon. De végül mégis a szeretet diadalmaskodik. Ez a törvény, és ez megmásíthatatlan.”

214

„Már csak amiatt is, amit az előbb említettél, Daskale,” – jegyezte meg Neophytos – „még mindig nem látom, valaki hogy juthat el a helyes gondolkodásig.”„Magam sem tudom,” – felelte Daskalos egy vállrándítással, mo-

solyogva – „de csupán azért, mert egyelőre még nem tudjuk, hogyan értessük meg másokkal az igazságot, az még nem jelenti, hogy mi nem szerethetnénk, függetlenül attól, hogy mások szeretnek-e vagy sem.”„Ha nekünk görögöknek lenne egy kis eszünk,” – tette még hozzá

Daskalos – „már rég testvérekként kezelnénk a ciprusi törököket!”„Azt javaslom, egyelőre függesszük fel a témát,” – szólalt fel

Neophytos – „és üljünk asztalhoz! A vacsora tálalva van!”Az ebédlőasztal csak úgy roskadozott a helyi ételkülönlegességektől,

úgyhogy nem is nagyon kérettük magunkat, ki-ki jól megrakta a tányérját.Miután hozzáláttunk a vacsorához, Daskalos újra felvette a beszélgetés

fonalát: „A dolgok mai állása szerint, ha valaki tisztában is van az igazsággal, akkor sem biztos, hogy azt minden akadályoztatás nélkül meg tudja valósítani. Egy valaki hiába gondolkodik helyesen, a többieknek idő kell, míg megérnek erre.”„Épp ez a tragikus a dologban!” – helyeselt Neophytos. „Az emberi

kapcsolatokban és a politikai életben is ugyanez a helyzet! Engem igazából az érdekelne, hogyan juthatunk túl a mindenkori akadályokon? Hogyan győzhetjük le szubjektivitásunkat, és juttathatjuk kifejezésre a szeretetet, avagy más szavakkal, hogyan gondolkodhatunk mindenkor helyesen?”„A szerétet és a helyes gondolkodás egyelőre olyan,” – válaszolta

Daskalos lassan, két falat közt – „mintha az igazság napját felhők ta-karnák el. Mi azt reméljük, a felhők hamarosan szertefoszlanak. Egyelőre még nem érezzük ugyan a napsugarak melegét, de pusztán a felhők miatt még nem veszítjük el a hitünket a Nap létezésében!”„Eleinte kételkedtem abban, hogy a szeretet képes megoldani társadalmi

és nemzetközi problémáinkat,” – jegyezte meg Neophytos – „de mára rájöttem, hogy a küzdelmek és a harcok még ennél is kevesebb sikerrel kecsegtetnek. Ugyanakkor ettől még mindig nem vált meggyőződésemmé, hogy a szeretet minden problémánkra gyógyírt jelenthet.”„Egyszer részt vettem egy fogadáson, ahol az orosz nagykövetség egyik

magas rangú küldötte is jelen volt,” – kezdett bele egy

215

számomra eddig még ismeretlen történetbe Daskalos. „Az illető meglehetősen értelmes volt, folyékonyán beszélt görögül is. Be-szélgetésbe elegyedtünk, és hamarosan népes társaság vett körül minket, hogy fültanúja lehessen társalgásunknak. A külügyi tag azt mondta, Oroszországban senki sem éhezik, senki sem hal éhen. »A mi rendszerünk jobb, mint az amerikaiaké vagy az angoloké,« – mondta – »ahol tudtommal vannak emberek, akik az utcán alszanak, a téli hidegben is. Mi, még ha kegyetlen harcok árán is, de jobb társadalmat hoztunk létre. Ehhez mit szól?« »Egyáltalán nem vagyok lenyűgözve!« – feleltem neki. »A kegyetlenség szerintem semmi esetre sem elfogadható módszer a dolgok megváltoztatására. Az önök Oroszországában felállítottak egy hatalmi rendet, és azzal olyan feltételeket kényszerítettek az emberekre, ami egyáltalán nem a szívből fakad. Ha az országukban azt látnám, hogy egy két gyermekes orvos vagy mérnök kevesebb pénzt vihet haza a családjának, mint az a közönséges gyári munkás, akinek három gyereke van, akkor elégedett lennék, még tapsolnék is önöknek. Ha így lenne, az azt jelentené, hogy valóban nincs megkülönböztetés a különböző munkakörök értéke között. Az orvos egyszerűen csak másért lenne felelős, mint mondjuk egy vízvezeték-szerelő. A vízvezeték-szerelő elvégezné a szükséges javításokat embertársai, fivérei és nővérei házában, az orvos pedig felügyelné mindannyiuk egészségi állapotát. Ha azt látnám, hogy az orvos a saját gyerekeivel ugyanúgy bánik, mint a vízvezeték-szerelőével, illetve hogy a vízvezeték-szerelő szintén egyformán szereti valamennyiük gyerekeit, akkor valóban nem lenne megkülönböztetés. Ez dicséretes lenne. De az önök rendszere, kedves barátom, tulajdonképpen ugyanolyan kapitalizmus, mint azoké a nyugati országoké, akiket említett, azzal az egyetlen különbséggel, hogy nem egyéni, hanem állami szinten működik.«„„Daskale, te még radikálisabb vagy, mint a kommunisták,” – jegyeztem

meg félhangosan, elgondolkodva a történeten.„»Jézus Krisztus a közösségalkotás terén is megmutatta nekünk a helyes

utat,« – mondtam az orosz diplomatának. »Erre vonatkozik a mondás: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.«„„És mint mondott erre az orosz vendég?” – kérdezte kíváncsianNeophytos.„Igazat adott nekem, de hozzátette, hogy mindezek megvalósítása még

hosszú időt vesz igénybe. Másnap aztán kaptam egy névtelen

216

levelet; gyalázkodásokkal és átkokkal volt tele, azzal vádoltak benne, hogy kommunista vagyok. Valaki nyilván fél füllel hallotta a be-szélgetésünket az orosz diplomatával. Én szegény szerencsétlen, vajon mi rosszat mondhattam?” – tréfálkozott Daskalos, és ártatlanul vonogatta a vállát.„Feltételezem,” – szólt Neophytos – „ha ma Jézus a világunkba jönne, a

püspökök és a bíborosok azonnal börtönbe záratnák őt!”„Azonnal!” – erősítette meg Daskalos. „Mi több, ha ma a világunkba

jönne, fel sem ismerné a vallást, amit Ő adott nekünk!”„Daskale,” – szólalt meg Stephanos is, miután vacsorája végeztével

félretolta üres tányérját – „valami még mindig nem teljesen világos nekem a szeretettel kapcsolatban. Még mindig azon gondolkozom, vajon beszélhetünk-e szeretetről anélkül, hogy az nem egyfajta csereként működne két fél között. Mert ha jól értettem, az egyensúlyi állapotra törekvést te nem tartottad valódi szeretetnek, igaz?”„Igaz.”„Nos, ezt még megértem,” – folytatta Stephanos. „De arról már

fogalmam sincs, hogy működik akkor mindez a gyakorlatban! A hozzánk hasonló közönséges halandókban minduntalan ott parázslik a vágy, hogy ha megnyílunk valaki felé, akkor az viszonozza a mi nyíltságunkat. Őszintén szólva gyakran töprengem azon, vajon tudjuk-e egyáltalán, hogy kik is vagyunk, és mi is az a szeretet?! Itt vagy például te. Te nem érzed úgy néha, hogy jó lenne, ha szeretnének?”„A szeretet nem arról szól, hogy az ember kicsikarja általa saját

megelégedését a másikból!” – felelte Daskalos. „Én egyszerűen érzem magamban a szeretetet, és hagyom, hogy az kiáradjon belőlem, anélkül, hogy viszonzást vagy bármi jutalmat várnék érte cserébe.”„Ezek szerint” – vetette fel Emily – „mindenkit egyformán, ugyanolyan

mértékben kellene szeretnünk. Ez azt jelenti, hogy a szeretetnek nincsenek is fokozatai, hogy az valami határtalan érzés?”„Nos, igen is, meg nem is. Persze mindenkit egyformán kell szeretnünk,

de még magának Krisztusnak is volt kedvence, a szeretett tanítvány, János apostol. Ez elkerülhetetlen. Ugyanakkor teljesen érthető, ha egy bizonyos illető különös vonzalmat ébreszt bennünk, mondjuk, mert neki magának több szeretetre van szüksége tőlünk. Sokat tanulmányoztam már ezt a furcsaságot, de bevallom, még nem jutottam dűlőre.”„Nem lehet, hogy a szeretet akkor ébred fel bennünk valaki iránt, ha

vele azonos hullámhosszon rezgünk?” – kérdezte ismét Emily.

217

„A szeretet azt jelenti, hogy az ember egyszerre minden hullámhosszon rezeg,” – felelte Daskalos.„De nem lehet, hogy bizonyos embereket mégis jobban szeretsz, mert

olyan tulajdonságaik vannak, mint neked, vagy mert azonos az érdeklődési körötök?” – faggatózott tovább Emily.„Nem. Én legbelül minden emberben Istent látom. Mindannyiukban a

bennük lévő Istent szeretem. Szeretem »a fényt, amely megvilágosít minden embert, aki a Földre születik«. Nem teszek, és nem is tehetek különbséget ember és ember közt! Ugyanúgy kell szeretnem az utolsó csavargót, mint a legjobb barátomat!”Daskalos kijelentése egy maine-i asztrális gyógyító ismerősömet juttatta

eszembe, aki egyszer elmesélte nekem, hogy épp a kocsiját vitte szerelőhöz, és amíg az autójára várt, egy különleges extatikus élményben volt része, ami az egész életét megváltoztatta. Ahogy mondta, hirtelen mindenkit vakító fehér fényesség vett körül – úgy jöttek-mentek körülötte az emberek, mintha egy ragyogó, hegyére állított tojásba burkolóztak volna. Az egész dolog szépsége olyan kitörő boldogsággal töltötte el őt, hogy állítása szerint azóta nincs olyan ember, akit ne tudna szeretni.„De biztos vagy abban, Daskale,” – kérdeztem – „hogy mindenkit

egyformán szeretsz? Csak kell különbséget tenned!” „Megpróbálok nem diszkriminálni.”„Bevallom, ezt nehezen hiszem. Azt akarod mondani, hogy a saját

unokádat nem szereted jobban a többi hasonló korú gyereknél?” „Nos, lehet, hogy nekem sem mindig sikerül, de legalább megpróbálom.”Erre már Stephanos is felkapta a fejét: „Tehát mégiscsak van, akit

jobban, és van, akit kevésbé szeretsz?!” Felkiáltása mindannyiunkból hangos hahó tát váltott ki.,Jó, jó, beismerem,” – adta meg magát Daskalos. „Elvégre én is az

anyagba zárva élek. Nincs más választásom. A körülmények kényszerítő ereje rám is hatással van. Nem vagyok tökéletes, nem is lehetek az, különben nem kellene alászállnom a durva anyagi síkra. A környezetem rezgései rám is kihatnak, akár tetszik ez nekem, akár nem. De egy napon fel kell majd szabadítanunk magunkat ezek alól a kényszerítő rezgések alól. Most még én sem tartok ott, hogy ezt tökéletesen megtegyem. De ez nem jelenti azt, hogy mai állapotunk meggátoljon minket a helyes gondolkodásban!

218

Ha úgy döntünk, hogy valakivel szeretnénk leélni az életünket, attól kezdve miért kell csak azt az egy valakit szeretnünk, miért nem szerethetünk mindenkit ugyanúgy?” – kérdezte Yiannis, aki eddig mindvégig hallgatagon figyelt, de most heves vitát váltott ki a társaságból.„Csak a magam nevében válaszolhatok,” – mondta Daskalos. „Ami

engem illet, és most tényleg kizárólag csak a saját tapasztalatom alapján beszélek, az embernek minden nálánál idősebb nőhöz úgy kellene viszonyulnia, mintha az édesanyja lenne. Ugyanakkor minden vele egykorút testvéreként kellene kezelnie, és minden nála fiatalabbat a saját lányaként. Szeretni őket. De feleségként mégis csak egyet szerethet az ember, azt, akivel családot alapít és gyerekeket nevel fel. Különben is, ha minden nekünk tetsző nőre úgy tekintenénk, mintha a feleségünk lenne, mi lenne akkor a természet harmóniájával? Igen, szeressünk minden nőt egyformán, de ez azt jelenti, hogy mindannyiukat a szívünkből szeressük. Viszont szexuális kapcsolatot – ideális esetben – mégis csak egy valakivel létesíthetünk. Vegyünk egy példát! Gondoljátok, hogy Theanót, a tanítványomat kevésbé szeretem, mint saját lányaimat? Vagy ha a feleségem élne, akkor az iránta érzett szeretetem más lenne, mint amit Theano iránt érzek? De a felségem mégiscsak a feleségem! A kapcsolatunk révén két gyermek született erre a világra, úgyhogy valahol mégiscsak más a vele való kapcsolatom,” – fejezte be Daskalos, és kényelmesen hátradőlt a székén. De aztán pár perc után folytatta.„Véleményem szerint az ember azért köt házasságot, hogy a férfi és a

nő között egy különleges szeretet bontakozhasson ki, hogy együttműködve, az univerzum teremtő erejét kiaknázva családot alapítsanak. Ezt pedig nem lehet egyszerre tíz nővel művelni, legalábbis ami engem illet, még ha a mai társadalmi rend erre lehetőséget is ad. Ez a kor minden erkölcsi határt ledönt. A dolog azzal indult, hogy eltöröltek néhány zsarnoki korlátot, de a végén az lett belőle, hogy lassan az összes szabály megdől. Nem mintha én minden ma fennálló szociális konvencióval egyetértenék, de azzal sem értek egyet, hogy valamennyit egy csapásra eltöröljük. Ha ezt tennénk, mindenütt eluralkodna a káosz.”Daskalos az esetleges félreértések elkerülése végett hozzátette még,

hogy nem zárja ki a lehetőségét, hogy az idő végtelenjében, valamikor a távoli jövőben ne alakulhatnának ki olyan alternatívák a nemek kapcsolatrendszerében, ahol a poligámia keretei között is

219

megvalósulhatna a valódi szeretet. Ugyanakkor kitartott amellett, hogy ez idáig – beleértve előző inkarnációit is – ő még nem tapasztalt ilyet, azaz csak a monogám jellegű kapcsolatokban valósult meg az a fajta szeretet, amit az ő mércéjével mérve igazinak nevezhetnénk.„Mi a véleményed a házasság szentségéről?” – kérdezte Stephanos pár

perc csend után.„A házasság szent dolog,” – felelte nyomatékosan Daskalos – „de nem

feltétlen a templomi ceremóniát értem ez alatt! A házasságkötést nem a papok hallelújái szentesítik!”„Részleteznéd kicsit, hogy érted ezt a dolgot?” – kérte Stephanos.

Daskalos elmagyarázta, hogy számára a „házasság” közelséget, szeretetet és elkötelezettséget jelent két ember között, ami inkarnációk hosszú során keresztül fejlődik ki. Szerinte az ősi egyházatyák még tudatában voltak ennek az igazságnak, a görögkeleti házasságkötési szertartás során ezért is imádkozza a pap a következőket: „Áldd meg őket, Uram, jártukban-keltükben, add áldásod hűségesküjükre, az idők végezetéig! Ámen.”„Mivel egy házaspár egy élet alatt átlagosan 30-40 évet élhet együtt,

ezért mi másra is vonatkozhatna ez az ima, ha nem az évszázadok során ismétlődő inkarnációkra?” – fűzte hozzá Daskalos, majd rámutatott arra, hogy Isten szemében két ember akkor tekinthető „házasnak”, ha együtt élnek és szeretik egymást. A társadalmi konvenciók és szokások, amelyek arra hivatottak, hogy a házastársi kötelékeket szentté tegyék, elvileg mit sem érnek. Sőt mi több, előfordulhat, hogy egy pár „hivatalosan” házasságra lépett ugyan egymással, de isteni szempontból mégsem tekinthetők házasfeleknek. „Daskale,” – kérdezte Katerina a házasságkötés érvényessége körül kialakult vita elcsendesedése után – „mi az erotikus szeretet?”„Bárcsak tudhatnám!” – kuncogott Daskalos, míg mi hatalmas

hahotában törtünk ki.„Vajon csak fantáziálás, káprázat, egoista megnyilvánulás, vagy ahogy

Platón mondta, valami nagyszerű és mélyről jövő dolog?” – kérdezősködött tovább Katerina.„Én csak azt látom, hogy ma egy olyan társadalomban virágzik az

erotikus szeretet,” – felelte Daskalos – „ahol az emberek illúziókat kergetnek, ahol csak saját érdekeik mozgatják őket. Éppen ezért az erotikus szeretet elveszítette szépségét, eredeti jelentése elhomályosult. De az igazi szeretet létezik, és aki azt keresi, az meg is találja!

220

A mai kor férfiai és női romlottakká lettek, – folytatta Daskalos. „Mindenfélékkel áltatják magukat, saját vágyaikat hajszolják – ez itt a bökkenő! Mindenki a saját mércéje szerint él, emberi mércék szerint.”„Te voltál valaha szerelmes?” – kérdezte Stephanos, egy rövid időre

gondolkodóba ejtve Daskalost, aki aztán ellágyult hangon szólalt meg újra: „Igen, a feleségembe, aki két gyermekkel ajándékozott meg. Tíz évig boldogan éltünk együtt, míg meg nem betegedett. Akkor nagy erőfeszítések árán sikerült életben tartanom őt még további tíz évig, de végül eltávozott. Azóta sok év eltelt, de sosem nősültem újra. Nem estem őrült szerelembe egy új nővel sem. A feleségemet szeretem.”„De Daskale, hiszen annak idején az első feleségedtől elváltál, nem?” –

firtatta a dolgot Emily.„Igen, de az első feleségem nem az enyém volt,” – magyarázta

Daskalos, és a szívére mutatott. „Még csak tizenhét éves voltam, és jó pár pofont kaptam az apámtól, mire hajlandó voltam feleségül venni az általuk kiszemelt lányt. Persze nem mondom, hogy nem szerethettem volna meg őt is, mint a feleségemet, de csalódást okozott nekem. Azt mondta, szerelmes belém, hogy úgy szeret, mint az Istent, mégis más férfiakkal járkált ide-oda. Ezt nem tudtam megemészteni. Hat hónappal az esküvő után elváltam tőle. Csak hét évvel ezt követően ismertem meg és vettem el az igazi feleségem. Ő ugyan nem volt olyan szép, mint az első, se olyan gazdag, de én szerettem őt, és ő is szeretett engem. A betegsége alatt sokat szenvedett, de én mindvégig mellette álltam. Ezt jelenti nekem a szeretet! És amikor az orvos az egyik operációt követően azt mondta nekem, hogy mostantól csak mint testvéremet szerethetem őt, én azt is elfogadtam. Az utolsó pillanatig a karomban tartottam őt, még ha az utolsó tíz évben nem is élhettünk szexuális életet, mert folyama-tosan vérzései voltak. Mégsem fosztottam meg őt soha a szeretetemtől, mindvégig törődtem vele. Ezt hívom én szeretetnek!” – mondta Daskalos elérzékenyülve. „Még most is szeretem őt! Néha szellemi úton kapcsolatba lépek vele. Eddig is megtartottam a hűségeskümet, és halálom után is meg fogom tartani. Ő volt életem társa, aki gyerekeket szült nekem. A szexualitás sosem volt központi téma nálam. Én így látom a dolgot, így értem a szerelmet, ezt a hatalmas erejű, nagyszerű érzést. És most nem arról beszélek, amiket az ember a könyvekben olvashat! Saját tapasztalataimról beszélek, arról, ahogyan és ami szerint máig is élek. Hogy ne szeretném

221

a nőket? De igen, nagyon sokakat! És ők is szeretnek engem. Mellettük állok, ha baj éri őket, ha megbetegszenek. Mint azt már mondtam nektek, úgy viszonyulok hozzájuk, mintha az édesanyáim, a testvéreim vagy a lányaim lennének. Ha rájuk gondolok, az érzés sosem fakad lentebbről, csakis a szívemből! Ha egy nő, akivel azelőtt még sosem találkoztam, odajön hozzám és elmondja nekem aproblémáit, én megfogom a kezét, és a »lányom«-nakszólítom őt. Ő pedig megfogadja a tanácsaimat. Higgyétek el, tényleg úgy érzek irántuk, mintha a saját gyerekeim lennének. Ezt nevezem én szeretetnek, ezt a mindenféle hátsó szándéktól és számítástól mentes érzést. Számomra a legnagyobb jutalom annak a felismerése, hogy már maga az is megelégedéssel tölt el, ha kinyilváníthatom magam, mint szeretet. Mondd csak, Neophyte,” – kérdezte hirtelen vendéglátónkat Daskalos – „hát létezik-e nagyobb jutalom az életben annál, mint hogy az embernek lehetősége adatik arra, hogy kifejezésre juttassa magát, mint szeretetet? Mi másra vágyhatna ezen kívül bárki is?”„Értem, mire célzói,” – felelte elgondolkodva Neophytos – ”hogy a

szeretet az emberi szellem természetes kifejeződése, egyfajta folytonos áradás. De a legtöbb ember mégis küszködik azzal, hogy megvalósítsa ezt az állapotot.”„Azért, mert önző életkörülményeikkel és számítgatásaikkal elnyomták

önmaguk szeretet-természetét. Ezért is boldogtalan a mai társadalom!” – közölte Daskalos, különös nyomatékkal a hangjában. ,Jó, akkor rákérdeznék, hogyan lehet felszínre hozni ezt a szeretetet?” – érdeklődött Neophitos.„Természetesen a helyes gondolkodás segítségével!” – felelte Daskalos.

„Azzal, hogy felismerem, minden pillanatban férfiakkal és nőkkel vagyok körülvéve, akik pontosan ugyanolyanok, mint én magam. Ahogy a napsugarak az én arcomat ugyanúgy megcirógatják, mint bárki másét, úgy szívem napsugarával nekem is mindenkit meg kell érintenem! Ahogy a Nap sem szabja meg, hogy ki élvezheti a melegét és ki nem, úgy szívem melegét nekem is szabadon meg kell osztanom bárkivel, aki keresztezi az utamat. Hiszen bennem van Krisztus, a fény, amely megvilágosít minden Földre született emberi lényt! Miért is ne árasztanám hát szabadon a szeretetemet? Aki pedig így tesz, az békében és nyugalomban él, s ha akarja, ha nem, elégedett lesz. Mert szeret.”„Mégpedig mások hozzáállásától és elvárásaitól mentesen!” – tette

hozzá Neophytos.

222

„Természetesen! Néha saját gyerekeinknek is vannak elvárásaik velünk szemben, de emiatt még nem foszthatjuk meg őket a szeretetünktől, nem köthetjük azt feltételekhez! Szeretnünk kell, és kész.Nemrégiben egy hozzám közel álló személy – minden emberi norma

szerint – nagy igazságtalanságot követett el ellenem. Koholt vádakat terjesztett rólam, és átkokat szórt a fejemre. Erre ismerőseim, sőt még a tanítványaim is, elkezdték kevésbé szeretni őt. Hálátlannak, idiótának, hazugnak bélyegezték az illetőt, és így tovább. Később aztán ez a bizonyos személy szenvedni kezdett a tettei miatt. Úgy érezte, fel kell keresnie engem. »Becstelen gazember vagyok,« – mondta – »egy vadállat...« »Sokáig akarod még ezt folytatni?« – kérdeztem tőle szigorúan. »Csak azért mondod, mert nem tudod, mit tettem ellened!« »Azt hiszed?« – kérdeztem vissza. »Akkor miért nem pofozol fel, miért nem rúgsz belém? Vagy elképzelhető, hogy képes vagy megbocsátani nekem?« Erre felálltam, átöleltem és homlokon csókoltam őt. »Nem kell megbocsátanom neked, hiszen szeretlek!«„ – idézte fel saját szavait Daskalos, majd így folytatta: „Erre keservesen sírva fakadt. És tudjátok, ki volt ez az illető? Az egyik legközelebbi tanítványom férje! Elváltak, mert azelőtt verte a feleségét. A minap felkeresett, és leültünk kávézni egyet. Még mindig azt panaszolta, mennyire becstelenül viselkedett. »Hagyd már abba végre ezt a felesleges önkínzást!« – mondtam neki. »Semmi szükséged arra, hogy mostantól folyton bocsánatot kérj!« A volt feleségének is azt javasoltam, hogy ne mérgezze a szívét gyűlölettel azok miatt, amiket a férje elkövetett ellene. »Elvégre attól még a gyerekeitek apja marad!« – figyelmeztettem őt.”„Valójában akkor megbocsátottál ennek az illetőnek,” – jegyezte meg

Neophytos.„Ez nem megbocsátás kérdése! Szeretem őt, és kész!”„Persze, persze, de ő azért megbánást tanúsított múltbéli tettei miatt,” –

fűzte hozzá Neophytos.„Még csak nem is feltétlenül!” – felelte Daskalos. „Akkor fog csak

igazán szenvedni, majd ha tényleg észhez tért. Mélyen legbelül még nem bánta meg a dolgot; most is úgy viselkedik, mint akinek elment a józan esze. Borzasztó dolgokat művel. Van egy szeretője, az egyik volt barátjának a felesége, aki miatta vált el; vele mutatkozik úton-útfélen, minden ismerősük bosszantására, de botrányos viselkedésükkel mindenki mást is az őrületbe kergetnek. Ugye tragikus? Számomra mégis oly emberi – előbb-utóbb ráeszmél majd arra, hogy

223

mit tett, és akkor fájdalmasan megbűnhődik mindenért. Egyszer még az én házam előtt is elkocsikázott azzal a nőszeméllyel, mintha direkt bosszantani akart volna. De én, ahelyett hogy dühbe gurultam volna, csak nevettem: »Te bolond!« – gondoltam magamban.” „Hogyhogy nem dühödtél fel?” – kérdezte Neophytos. „Mert szeretem őt! Amikor magamban »bolond«-nak tituláltam, akkor is csak arra céloztam ezzel, hogy meggondolatlanul felesleges szenvedést okoz magának. Ha azonban holnap újra meglátogatna netán, hogy elkávézgasson velem, úgy bánnék vele, mintha mi sem történt volna. Ezt nevezem én szeretetnek! Mihelyst valaki számítgatni kezd, és különbséget tesz egyik vagy másik ember közt, már nem szerethet igazán. Mihelyst valaki megbántva érzi magát és azt követeli a másiktól, hogy az kérjen bocsánatot, már nem szerethet igazán.”„És mi a helyzet a feleséggel, a szegény áldozattal?” – kérdezte Emily

együttérzéssel vegyes tiltakozással a hangjában.„Ki beszélt itt áldozatról és bűnösről?” – vágott vissza Daskalos. „Én

csak emberi lényekről beszéltem, akik nincsenek tisztában azzal, hogy mi is történik velük, akik nem gondolkodnak helyesen. Hadd tegyek fel neked egy kérdést, Emily! Ha nem tévedek, pillanatnyilag azt képzeled, hogy a volt feleség áldozat-szerepbe kényszerült, ugye?” „Miért, nem így van?”„És a férjet tartod bűnösnek emiatt, igaz? De mit gondolsz, melyikük

szenved többet ebben a percben, a nő vagy a férfi?” – kérdezte Daskalos, és pár perc gondolkodási időt adott Emilynek, majd folytatta: „Nos, amikor a lányuk az esküvőjére készült, a rokonok azon kezdték törni a fejüket, hogy ki kísérje a menyasszonyt az oltár elé. Vajon rendjén való-e, hogy a válófélben lévő apa legyen a kísérője? Családi tanácsot hívtak össze, hogy megvitassák a dolgot, és elhatározásra jussanak, de hiába. Akkor kikérték az én véleményemet, én pedig azt javasoltam, hogy a szokás szerint az apa kötelessége, hogy lányát az oltárhoz vezesse. Ezzel mindenki egyet is értett, úgyhogy végül meghívták az apát, aki együtt kávézott a násznéppel, míg a lánya el nem készült a menyasszonyi ruhájával. Én is ott voltam a meghívottak között, de ha csak ránéztem az örömapára, elnehezedett a szívem. Nem mintha haragudtam volna rá, vagy dühített volna, semmi ilyesmi. Egyszerűen csak fájdalommal töltött el a látványa, ahogy magányosan ücsörgött az egyik sarokban. Épp akkor állított be Theophanis egy paphosi barátjával, úgyhogy azonnal megkértem őt egy szívességre: »Kérlek, Theophani, menj oda

224

hozzá, és csókold meg őt úgy, mintha még mindig a köreinkbe tartoznak »De csak a te kedvedért, Daskale!« – felelte erre Theophanis, de én rászóltam: „Ne tedd ezt, kérlek! Nem helyes így gondolkodni! Én csak azért nem megyek oda hozzá magam, mert még meghasad a szívem!« Nem mintha nem akartam volna odamenni hozzá, egyszerűen csak úgy éreztem, fizikálisán képtelen lennék rá. Én is csak ember vagyok!” – sóhajtott Daskalos, és a megindultságtól majdnem elcsuklott a hangja.„Nem tudom, hogy fogadta Theophanis ölelését, de mielőtt a nászmenet

elindult volna a templomba, ő elkezdte verni a fejét a zongorába, és zokogott. Próbáltam lecsendesíteni, de hiába. Akkor odajött a felesége, és nagyon józanul csak ennyit mondott neki: »Hagyd abba a sírást, ne csinálj jelenetet! A lányunk férjhez menni készül, és te az oltár elé vezeted őt, értetted?«Hát most mondd meg, Emily, melyikük szenvedett jobban, a felesége

vagy ő? Miért lenne akkor az egyikük bűnös, a másikuk pedig áldozat? Mindketten áldozataik saját gyengeségeiknek és butaságaiknak. A szertartás alatt a férfi rám nézett, és a szeméből sütött a szomorúság, mintha csak azt kiáltaná: »Istenem, mit tehetnék?«„Az életben meg kell tanulnunk feltételek nélkül szeretni! Senki fölött

nem ítélkezhetünk, nem sértődhetünk meg, nem neheztelhetünk a másikra, csak szerethetjük embertársainkat. Ez a szeretet ereje, legalábbis az én megítélésem szerint. Ne higgyétek, hogy a férj egy napon nem fog kellőképpen megfizetni a gyengeségeiért! Mi értelme lenne hát, hogy még tetézzem is a fájdalmait azzal, hogy most a fejére koppintok? Jobban járna, ha csak még nagyobb bűntudatot ébresztenék benne? Nem akarom kínozni őt! Annál is inkább, mert tudatilag még amúgy sem készült fel arra, hogy megértse, amit mondhatnék neki. Ha pedig egyelőre nem szolgálja a javát, akkor minek is vonjam felelőségre?”Daskalos ezzel befejezettnek tekintette előadását. Megegyeztünk, hogy

egy másik alkalommal majd folytatjuk a beszélgetést, ugyanis menet közben észrevétlenül elröppent az idő. Már majdnem éjfélre járt. Megköszöntük Neophytos és Katerina szíves vendéglátását, és Daskalos bölcs szavait, amitől az est végére mindenki emelkedett hangulatba került. Yiannis felvetette, hogy gyakrabban össze kellene ülnünk, hogy efféle szeretetteljes üzeneteket hallhassunk, mert mindennapjaink rohanásában néha bizony nem épp jó irányba sodródunk. Egyetértőén bólogatva intettünk búcsút egymásnak.

225

Álmok és fantáziaképek

Évekkel ezelőtt, amikor Daskalosszal kapcsolatos kutatásaimba be-levágtam, azt tűztem ki célomul, hogy saját nyelvezetét és világnézeti kereteit használva minél közelebbről nyerjek betekintést különös világába. Munkám során azonban többször is felmerült bennem a kérdés, vajon sikerül-e fenntartanom szociológusi objektivitásomat és ragaszkodásmentességemet, ahogyan azt a szakmám megkívánná? Őszintén szólva nem egyszer előfordult velem, hogy eltöprengtem, vajon igazából én is egy misztikus vagyok, aki időlegesen egy szociológus álruháját öltötte magára, avagy elsősorban vagyok szociológus, és csak másodsorban, átmeneti jelleggel játszom a misztikus szerepét annak érdekében, hogy kutatásaimat folytatni tudjam? Bevallom, minél inkább közel kerültem Daskaloshoz, annál inkább foszlott le rólam eredeti kételkedésem, annál inkább váltam feltétlen hívévé, és feledkeztem meg kívülálló, tárgyilagos megfigyelő mivoltomról. Még az is felötlött bennem, hogy a feltétlen objektivitás, amit az empirikus tudományágak megkövetelnek, nem csupán egy homályos üveglap-e, ami épp azt takarja el a szemünk elől, amit vizsgálni szeretnénk, meggátolva a kutatót abban, hogy a lehető legteljesebb képet kapja a valóságról?Saját tapasztalataimat leszámítva nem ítélhetem meg Daskalos

világának hitelességét. Nem tudhatom, tényleg vannak-e magasabb intelligenciák, akik Földünk fejlődését felügyelik, nem tudhatom, vajon Daskalos valóban Origenész, Szent Spyridon, vagy bárki más

226

reinkarnációja-e. De a csodaszámba menő gyógyításokat nem ta-gadhatom, hiszen szemtanúja voltam az eseteknek, mint ahogy azokat a véletlen egybeeséseket sem hagyhatom figyelmen kívül, amikről többször is beszámoltam, és amelyek gyakoriságuk miatt arra késztettek, hogy megkérdőjelezzem, vajon tényleg puszta véletlenekről volt-e szó. Végül de nem utolsósorban, Daskalosszal való kapcsolatom áloméletemre is jelentős mértékben kihatott, olyannyira, hogy egyszer megjegyeztem Emilynek: „Tulajdonképpen mindegy, napközben mennyire igyekszem fenntartani szociológusi mivoltomat, éjszakánként akkor is misztikussá változom!”Egyszer álmomban megjelent előttem az ördög maga. Fekete volt, vörös

szeme és zöld nyelve, meg szarva volt neki, annak rendje és módja szerint. Iszonyatosan megijedtem tőle, de aztán nyomban eszembe jutottak Daskalos instrukciói – gondolatban teremtettem egy fehér fénykeresztet, szorosan az ördög képe elé tartottam azt, és zihálva ismételgettem, hogy »Jézus Krisztus, ments meg! Jézus Krisztus, ments meg!« Ezt a kis imát még nagynénémtől tanultam, aki miközben engem fürdetett, mindig ezt motyogta. (Lehet, hogy álmomban „regresszálódtam”?) Ahogy kimondtam ezeket a szavakat, az ördög arcképe elmosódott, majd végleg szertefoszlott. Arra ébredtem, micsoda büszkeséggel tölt el a tudat, hogy legyőztem a Sátánt! Amikor beszámoltam az álmomról Daskalos-nak, ő szokásához híven csak jóízűen nevetett egyet, és azt mondta, legközelebb, ha sátáni elementálokat akarok elkergetni magamtól, az is elég, ha csak rájuk parancsolok, és ők elkotródnak előlem.Az egyik este mérges lettem Constantine-ra, a fiamra, mert rájött a

bolondóra. Nem volt hajlandó lefeküdni, és minket sem hagyott aludni. Aznap éjszaka aztán borzasztó rémálmom volt. Egy hatalmas, bálnaszerű szörny támadt rá alvó fiamra. Abban a pillanatban Constantine rémült kiáltozására ébredtem. A szobájába siettem, és igyekeztem megnyugtatni őt, de fogalmam sem volt, mitől ijedhetett meg annyira. Korábban még soha nem viselkedett így, nem hisztizett álmából ébredve. Bűntudatom támadt, mert arra gondoltam, hogy mérgemben – valamilyen különös, megmagyarázhatatlan módon – megteremtettem azt a hatalmas szörnyet, amelyik megtámadta őt. Ugyanakkor persze egy sokkal egyszerűbb magyarázat is eszembe jutott, nevezetesen hogy előbb meghallottam a fiam kiabálását, és utána hozzáálmodtam a szörnyűségeket, amire aztán felébredtem. Nem tudtam dönteni, melyik elképzelésem az igazi, de

227

később Daskalos megerősítette, hogy nem én teremtettem a szörnyet, hanem csupán „összehalásztuk” fiammal az asztrális világban lebegő negatív elementálokat, és mindketten ugyanazt az álomképet konstruáltuk belőlük.A legvarázslatosabb és legelképesztőbb álmaim azonban, amiket

Daskalosszal való találkozásom óta álmodtam, a következők voltak.

Azt álmodtam, hogy valahol Latin-Amerikában vagyok, és egy tengerparti városrészben sétálgatok. Befordultam egy zsákutcába. Az út végén egy magas fal állt, rajta egy ajtó. Késlekedés nélkül benyitottam rajta, és egy hosszú, keskeny folyosón találtam magam. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy álmodom – ahogy Iacovos később elmagyarázta nekem, az ajtó az asztrális világba vezető átjárót szimbolizálta. Nagyon izgatott lettem, mélyeket lélegeztem, a szívverésem felgyorsult. Csúcse/mé^ryvóit, a szó pszichológiai értelmében. Minden egyes porcikámon éreztem, hogy élettel van tele. Eszembe jutott, vajon ezt nevezi-e Daskalos tudatos testelhagyásnak. Lassan lépkedtem, próbáltam kideríteni, hol is lehetek. A folyosó rózsaszínűre volt kifestve, és halvány vöröses fény világította meg. Kissé távolabb a folyosó mindkét oldalán ajtók sorakoztak, amin – tisztán kivehetően – félmeztelen nők, vállukról félig lecsúszott pongyolában járkáltak ki-be. „A fenébe is,” – gondoltam vigyorogva – „hát nem pont egy asztrális bordélyházba kerültem? Vajon mit szólna ehhez a jó öreg Freud?” Az egyik lány észrevett, és intett, hogy kövessem őt. Amint beléptem a szobájába, ő vetkőzni kezdett, pedig már így is alig volt rajta valami. Aztán megállt, és várta, hogy mit csinálok. Az a felismerés azonban, hogy az asztrálvilág-ban vagyok, olyan fokú izgalommal töltött el, hogy az felülmúlta minden egyéb vágyamat. A lánynak csodaszép alakja volt, de az arca sápadt volt és szomorúság tükröződött rajta. „Tudsz róla, hogy nem élsz?” – kérdeztem tőle. Zavartan nézett rám, és eltakarta az arcát. Az asztrális világ természetéről kezdtem neki szónokolni, arról, hogy az emberek szabadon alakíthatják saját asztrális környezetüket. Úgy éreztem, sietnem kell, mert tudatában voltam, hogy az időm véges, és bármelyik percben felébredhetek. Ott álltam a szoba közepén, nyakig begombolkozva, s csak hadartam tovább a szövegemet, miközben a lány lefeküdt az ágyára, és befordult a fal felé. Látszott rajta, hogy zavarja a kiselőadásom, legalábbis én azt hittem. Akkor hirtelen megéreztem a jelenlétét egy jól megtermett,

228

nagyszakállú férfinak, amint épp belépni készült a szobába, hogy igénybe vegye a prostituált szolgáltatásait. „Hogy szabadulhatnék meg tőle?” – zakatolt az agyamban a kérdés. Tudtam, hogy minekutána teljesen fel vagyok öltözve, és eszem ágában sincs lefeküdni a lánnyal, ha a fickó bejön, nekem mennem kell. De akkor bevillant, hogy mit is tanított nekem Daskalos: „Ha a negyedik dimenzióban tudatosan rákoncentrálunk valamire, az megvalósul.” És már meg is született bennem a megoldás: „Mást se kell tennem, mint megjelennem az ajtó előtt meztelenül, és akkor a pasas áll majd odébb.” Abban a szempillantásban, ahogy ezt kigondoltam, már ott is álltam az óriás termetű fickó előtt, anyaszült meztelenül. „Elnézést, uram,” – szólalt meg zavartan, és elsétált egy másik ajtó irányába. Én, mint ki jól végezte dolgát, megfordultam, és folytattam beszédemet, de egyértelmű volt, hogy a téma teljesen hidegen hagyta a lányt. Én azonban nem adtam fel, mert éreztem, hogy egyre fogy az időm, és hátha még idejében „megvilágosodik” nekem, hátha segíthetek neki, hogy sanyarú életét feladva kilépjen a bordélyházból. De akkor váratlanul felébredtem. A szívem egy ideig még hevesen kalapált. Az ébredés csalódottsággal töltött el, mintha elveszítettem volna valamit. Álombéli tapasztalataim abban a pillanatban sokkal valóságosabbnak tűntek számomra, mint az a világ, amiben felébredtem.Egy másik alkalommal azt álmodtam, hogy az utcán sétáló ismerőseim

között repkedem. Teljesen tudatában voltam, hogy álmodom, és mindenkinek azt mondogattam, hogy nem kell gyalogolniuk, hiszen az asztrálvilágban vannak, és repülni sokkal élvezetesebb. Szavaim alátámasztására akrobatikus mutatványokkal igyekeztem elkápráztatni őket. Aztán észrevettem egy ajtót, és azt gondoltam, benyitok rajta, megnézem, mi van a túloldalán. „Várjunk csak egy másodpercet!” – ötlött fel bennem. „Hisz itt a remek alkalom, hogy leteszteljem Daskalos állítását az asztrális világról!” Daskalos előadásaiban többször is tanított arról, hogy ezen a síkon a tárgyak nem jelentenek valódi akadályt, úgyhogy az ember át is hatolhat rajtuk, ha úgy tartja kedve. Becsuktam a szemem, és bár rettegtem a félelemtől, nekirohantam a falnak. Pár pillanatra úrrá lett rajtam a pánik. Úgy éreztem, valami borzalmas dolog történik velem, és soha többé nem fogok tudni visszatérni a testembe. Semmit sem láttam magam előtt, csak egy sűrű, fényes fehér ködöt. De aztán hirtelen a köd kezdett kitisztulni előttem, és egy citrom- és

229

narancsfákkal zsúfolt udvarban találtam magam. Tipikus ciprusi táj volt, úgyhogy teljesen megnyugodott tőle a lelkem. Az udvar falai fehérre voltak meszelve. Sütött a nap, és a levelek között felnézve láttam a kék eget. Az udvar egyik sarka különösen nagy fényárban úszott; egy idős házaspár napoztatta ott magát. A férfi szürke nadrágot és fehér inget viselt, ősz haja volt, és méretes bajszát pödörgette nagy élvezettel. A nő talpig feketében volt, mint általában a hagyományos viselethez szokott görög nagymamák. Bemutatkoztam nekik, és kérdezgetni kezdtem őket, vajon mit tudnak saját állapotukról. „Na tessék, még itt is!” – jutott eszembe, és nevethetné-kem támadt. „Az asztrálsíkon is tudományos kutatást végzek!” Legnagyobb sajnálatomra azonban ez volt az utolsó gondolat, ami még átsuhant a fejemen, mielőtt felébredtem volna.Egy másik álmomban, egy ragyogó, napsütéses napon boldogan

sétáltam az utcán, annak a háznak a szomszédságában, ahol felnőttem. Teljesen felvillanyozott a tudat, hogy a „testemen kívül” vagyok. „Persze bármikor visszatérhetek bele,” – jutott eszembe. „Be is bizonyítom, és felébredek!” Szinte még végére sem értem a gondolatnak, felébredtem, és szidtam önmagam, hogy miért kellett ezt tennem.Egy ehhez hasonló álmom volt azt megelőzően is, hogy elhagytuk volna

Ciprust. Egy egyetemi könyvtárban találtam magam, tisztán láttam magam körül az asztaluk fölé hajolva tanuló egyetemistákat. Megszokott látvány volt ez a számomra. Legnagyobb meglepetésemre azonban hirtelen szemtől szemben álltam valakivel, akiről tudtam, hogy halott. Ekkor döbbentem csak rá, hogy az asztrális világban vagyok – felismertem, hogy álmodom. Még meglepőbb volt számomra, hogy az illető, akivel összefutottam, annak idején az egyik szomszédunk volt. Szívinfarktus vitte el, miközben az apámmal kávézgatott. Gyerekkoromban sokszor játszottam a fiával, de azon kívül nem sok közöm volt hozzá. Almomban egészen fiatal volt, huszonéves, pedig gyerekként csak mint öregembert ismertem őt. Kicsit meg is illetődtem azon, hogy egyáltalán felismertem őt ilyen fiatalon. Rám mosolygott, de aztán sebesen távolodni kezdett tőlem. „Várjon, kérem!” – kiabáltam utána. „Beszélni akarok önnel! Rengeteg kérdésem lenne erről a világról, amelyikben ön él. Sokat tanulhatnék magától. Egyáltalán, miért éppen magával találkozom itt, ebben a nagy seregiéiben?” „Mert szobatársak voltunk Leedsben,” – kiáltott vissza, de csak egyre távolodott. Akkor fel sem fogtam, mit mond, de később rájöttem, hogy Angliában van egy

230

egyetem Leeds városában. Próbáltam utána futni és elkapni őt, de mintha valami visszatartott volna. Alig kaptam levegőt. „Egy pillanat!” – hasított ekkor belém. „Minek is küszködöm itt? Hiszen Daskalos azt tanította, hogy az asztrális világban a tudatommal megteremthetem a saját valóságomat!” Abban a minutumban felrémlettek előttem korábbi álmaim tapasztalatai, mit és hogyan csináltam akkor. Teljesen lenyűgözött, hogy jelenlegi álmomban képes vagyok korábbi álmaimra visszaemlékezni. „Megindulok, és utána megyek, könnyedén, erőlködés nélkül!” – mondtam magamban elszántan. És még a végére sem értem a mondatomnak, már mentem is, minden nehézség nélkül. A légzésem is normalizálódott, de sajnos menet közben elveszítettem szem elől az alakot, akit követtem. Úgy döntöttem hát, hogy körbesétálok a könyvtárban, mígnem egy ajtó előtt találtam magam. Benyitottam rajta, és egy kis vetítőteremben találtam magam, ahol pár diák éppen egy mo-zifilmet készült megnézni. „Na, ez aztán végképp nem érdekel!” – gondoltam. „Még hogy az asztrálvilágban mozizásra pazaroljam a drága időmet?! Nem érek én rá ilyesmire!” Tudtam, hogy hamarosan fel fogok ébredni, és előtte még emberekkel akartam beszélgetni, meg akartam tudni tőlük, milyen érzés halottnak lenni. Közben leoltották a villanyokat, és a vásznon peregni kezdett egy színes film. Már éppen elhagyni készültem a termet, amikor észrevettem egy különös kinézetű alakot a leghátsó sorban. A jobb vállán egy hatalmas, ronda fekete madár gubbasztott, olyasmi volt, mint egy túlméretezett holló. „Lehetséges ez? Valóban ott egy madár, vagy csak én kreáltam azt?” – töprengtem. „Már elnézést, uram, de miféle sületlenségeket hord itt össze nekünk?” – kérdezte a madaras fickó. „Még hogy nem létezünk! Az agyára ment valami?” Valójában egy szót sem szóltam hozzá, de úgy éreztem, hogy olvas a gondolataimban. „Na ide hallgass, öregem, ha most leülnék, hogy előadjam neked, hol is vagy, csak az időmet vesztegetném veled. Órákba telne, mire felfognád, én pedig perceken belül felébredek!” – gondoltam magamban, azzal sarkon fordultam, és kisiettem a moziteremből. Türelmetlenül indultam neki, hogy végre meginterjúvoljak pár emberi alakot az asztrálsíkon. Elsőre egy lányhoz léptem oda, aki addig messziről bámult engem. Bemutatkoztam, és a kezemet nyújtottam felé egy kézfogásra. Még mielőtt azonban hozzáértem volna, ő visszarántotta a kezét, és iszonyodva csak annyit mondott: „Te nem tartozol a mi világunkhoz!” „Ne félj, nem akarlak bántani!” –

231

feleltem lágy hangon, hogy megnyugodjon. Közben többen is körénk sereglettek, és kíváncsian találgatták, ki lehetek. Abban a pillanatban felébredtem. Teljesen összetörtén ültem fel az ágyamban. A szívem hevesen vert, és kivert az izzadság.

A fenti álmok, több hasonló álommal egyetemben, élénken meg-maradtak az emlékezetemben. Minőségük és jellegzetességeik – tartalmi eltéréseiktől eltekintve – alapvetően azonosak voltak. Ezeket a hasonlóságokat az alábbi pontokban összegeztem.Először is, Maslow pszichológiai szakkifejezésével élve mindegyik

álom csúcsélményt jelentett. Semmi máshoz nem fogható, intenzív örömérzetet keltettek bennem. Akár a megtapasztalás természetéből kifolyólag, akár mert mindig az újdonság erejével hatottak rám, de ezen álmok közben a szívverésem felgyorsult, és a légzésem elmélyült. Olyan érzésem volt, mintha egy oxigénmaszkot tartottam volna az orrom elé.Másodszor, mind a négy fent idézett álomban teljesen tudatában voltam

annak, hogy álmodom. Tökéletesen különbséget tudtam tenni az álom-állapot, és a tudatos ébrenlét közt. Nemcsak hogy mindegyik álomban tudtam, hogy gondolkodom, de még az élményeimet is magam irányítottam bennük azáltal, hogy felidéztem magamban Daskalos tanításait a gondolatok és az asztrális világ természetét illetően. Miután átestem az első ilyen tudatos álmodáson, a közben szerzett tapasztalataimat képes voltam átvinni a következő álmokba is. Ebben a tekintetben az első tudatos álmom mintegy megadta az alaptónusát a soron következő tudatos álmok bizonyos élményeinek. Harmadszor, mind a négy álomban olyan érzésem volt, hogy az az álomvilág, amibe behatoltam, valahogy sokkalta valóságosabb, mint az a világ, amiben aztán felébredtem. Álom közben minden porcikámat élet hatotta át. Ezért is szerettem volna minden alkalommal a lehető legtovább nyújtani az álom-állapotot, még ha nem is akartam végleg abban maradni. Ez a vágy sosem merült fel bennem, illetve amikor egyetlen egyszer eszembe jutott a lehetőség, pánikba estem tőle. Az ébrenléti életemben hozzám közel álló személyek iránt érzett szeretetem minden vágyat elnyomott bennem aziránt, hogy lakhelyemet esetlegesen hosszabb távra felcseréljem az asztrális világra, töltsék ott mégoly élvezetes perceket. Az álom idejét egyedül azért szerettem volna meghosszabbítani, hogy minél több tapasztalatot szerezhessek és hozhassak át éber nappali

232

tudatomba. A visszatérés mindig lelombozott, mert az ébredés utáni tapasztalatokhoz képest az álom-állapot minden esetben sokkal élménydúsabb volt.Negyedszer, kétségem sem volt afelől, hogy az álmokra való

visszaemlékezéseim pontosak. A képek olyan élénken éltek bennem, hogy egyáltalán nem esett nehezemre tisztán és világosan felidézni őket.Végezetül pedig, Daskalosszal és közeli tanítványaival ellentétben, akik

azt állították, hogy képesek akaratlagosan belépni ezekbe az állapotokba, számomra ezek az álmok saját szándékaimtól függetlenül, teljesen váratlanul jelentek meg. Feltételezem, ha tudatosan tudtam volna előidézni őket, akkor sokkal nagyobb lett volna a kísértés, hogy valóságosabbnak, vagy legalább olyan valóságosnak tartsam őket, mint a nappali éber állapotban tapasztalt világot. De szerencsére a tudatom reménytelenül hozzákötődik a háromdimenziós léthez, úgyhogy továbbra sincs más választásom, mint hogy eljátsszam, vagy legalábbis úgy tegyek, mintha eljátszanám Hitetlen Tamás-szerepemet.A fent idézett utolsó álmot követően Emilyvel együtt meglátogattuk

Daskalost, és az egész estét kötetlen beszélgetéssel töltöttük. Nem sokkal azelőtt történt mindez, hogy az 1986-os őszi félév kezdetére visszatértem volna Maine-be. Többek között az álmok is szóba kerültek.Miután előadtam utolsó álmomat Daskalosnak, ő megrázta a fejét, és

hangosan felnevetett. „Egy totyogó csecsemőre emlékeztetsz, aki most tette meg az első lépéseit, és ettől borzasztó nagy izgalomba jött!” – kacarászta. „Egy nap képes leszel majd bármely magasabb világra ráhangolódni, és ott akaratod szerint kapcsolatot létesíteni az adott dimenzió lényeivel. Úgy kommunikálhatsz majd velük, mint ahogy most velem beszélgetsz. Akkor rájössz majd, hogy minden dimenzió tulajdonképpen ugyanannak a háznak más-más szobája csupán. Amiket megtapasztaltál, azok nem egyszerű »álmok« voltak, sokkal inkább illene rájuk egy másik név, mondjuk nevezhetnénk »az asztrális világ átélésé«-nek. Hiszen átléptél az asztrális síkra, és ott bizonyos benyomásokat szereztél. Igaz, az a kellemes érzés, amit ezeknek a bevésődése okozott neked, az már a te kreációd. Tapasztalataidat olyan sorrendbe állítottad, ahogyan az számodra kedves volt. Valószínűleg több darabra törted a szellemi képeket, és újrarendezted őket úgy, hogy megfeleljenek a kívánságaidnak.”

233

„Ezzel azt akarod mondani, hogy azok a lények, akikkel találkoztam, igazából nem voltak valóságosak, csak a fantáziám szüleményei?” – kérdeztem.„Nagyon is valóságosak voltak, de ahogy az agyadba levetítetted őket

magadnak, az már a saját elképzelésed volt róluk. De ne aggódj, a kezdőkkel általában ez történik. Amit te megtapasztaltál, azt már mások is átélték. Valódi tapasztalatok ezek, csak nem megfelelő összeállításban.”„Hogyhogy nem megfelelő összeállításban?” – értetlenkedtem. „Most

mondtam. Mert még kezdő vagy, és a kezdőkkel általában megesik, hogy összekeverik a dolgokat. De ha rendesen gyakorolsz, egyre tisztábban emlékszel majd, és kívánságod szerint képes leszel ilyen tapasztalatokat szerezni. Egyelőre pedig valószínűleg ezek a korlátozott élmények is elegek voltak ahhoz, hogy meggyőzzenek téged más dimenziók létezéséről.”Bevallottam, hogy az álmok ideje alatt teljesen biztos voltam benne,

hogy léteznek más dimenziók, és hogy azok valóságosak, épp úgy, ahogyan azt Daskalos állította. De mihelyst „visszatértem a testembe”, és a három dimenzió súlya újra ránehezedett a vállam-ra, azonnal előtört belőlem a kételkedés, a tamáskodhatnék. Pedig az álombéli tapasztalatok élénken éltek bennem tovább, minden részletükre tisztán emlékeztem. Teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy álmaim megélése, és az a fajta észjárás és beszédmodor, amik álmomban jellemeztek, nem létezhettek volna, ha nem lettem volna Daskalos tanítványa. Gyakran elgondolkoztam azon, vajon álmodtam volna-e valaha is tudatosan akkor, ha sosem találkoztam volna Daskalosszal.Daskalos tehát megerősített, hogy az álombéli alakok valóságosak

voltak. Azt mondta, az álomban az asztrális sík lényei mindig fiatalon jelennek meg. Amikor egy idős ember meghal, ő is fiatalabb formát ölt magára. Szerinte az a tény, hogy felismertem apám barátját, akit egyébként csak öregemberként ismertem, azt mutatja, hogy kapcsolatba léptem az igazi személlyel, aki csak azért futott el előlem, mert nem voltam teljes egészében ráhangolódva. A lány esetében, aki elborzadt, amikor a kezemet nyújtottam felé, az lehetett a helyzet, hogy az anyagi sík utáni vágyódása túlzottan korán ébredt fel benne miattam.Daskalos szerint asztrális élményeim valódiságának másik fényes

bizonyítéka az, hogy álmomban képes voltam gondolkodni, és

234

aszerint alakítani az álom menetét. Mint az Igazság Keresőjének, persze még meg kell majd tanulnom teljesen tudatosan élni abban a világban, amit mások álomnak neveznek.„A haladó mesterek tudatosan és folyamatosan élnek egyszerre a létezés

minden dimenziójában,” – mondta Daskalos – „úgyhogy számukra az álom ugyanolyan valóság. Valójában minden emberi tapasztalat, származzon az bármelyik dimenzióból, akár a durva anyagi síkról is, különböző formájú álom csupán. Amit az emberek valóságnak hívnak, az tulajdonképpen sehol sem létezik. Minden álom.Az álmok természetének megértéséhez – folytatta Daskalos – ta-

nulmányoznunk kell a fantáziák világát, illetve az emberi tudatalatti kialakulásának menetét. Korábban elmagyaráztam már neked, hogy a jelen öntudatos személyiség minden eddigi és mostani inkarnációjában is folyamatosan elementális lényeket teremt. A jelen személyiség tulajdonképpen ezen elementáloknak az összessége. Amikor egy ember megszületik, magával hozza előző életeiből azt az alapanyagot, amire felépíti új személyiségét. Ez persze nem azt jelenti, hogy magukat a múltbeli elementálokat hozza magával, hogy újra azok szerint viselkedjen, hanem csupán azok tapasztalati összességét hordozza, mint hajlamot.Tudatalattinkban milliónyi elementál lappang, arra várva, hogy a

megfelelő pillanatban aktivizálódjon. Olyan ez, mintha a tudatalattinkban egy mikrofilm lenne, rajta az összes elementál energiájának a lenyomatával, annak az erőnek a képével, amely annak idején létrehozta őket. Az elementálok energiaminősége vésődik be tehát az ember tudatalattijába, nem pedig annak az adott történésnek a részletei vagy képei, amik az elementált életre hívták. Ha az új inkarnációban megfelelő körülmények adódnak, a régről tárolt elementál energiái aktivizálódnak, és hozzá hasonló imaginációs képek vetülnek ki a szellemi világba. Mihelyst a figyelmünket valami olyasmi ragadja meg, ami a bennünk lévő elementálokhoz kötődik, azok mozgásba lendülnek, és elérik tudatalattink felszínét. A figyelem és az összpontosítás az, ami életre kelti az elementálokat, s azok felszínre bukkanását nevezzük fantáziának. Vegyünk egy példát, mondjuk egy zenehallgatót! Tételezzük fel, hogy az illetőben rengeteg elementál kötődik az adott zenedarabhoz. Ilyenkor előfordulhat, hogy a hangok rezonanciája az illető tudatában például olyan távoli tájakra tett utazások emlékeit ébreszti fel, amik valamilyen módon a zenéhez kötődnek, pedig valójában semmi közük a zenéhez.

235

Ha a fantázia szárnyra kap, olyan helyekre is elröpíthet minket, amikről az indulás pillanatában nem is álmodtunk volna. És hogy mi motiválja az embert a fantáziálásra? Általában a gyönyörűség.” „És mi a helyzet a kellemetlen fantáziaképekkel?” – kérdeztem. „No igen, az is előfordulhat, hogy valakinek rémálomszerű fantáziái támadnak. Például egy balesetet lát az illető. A kép a tudatában egy hasonló múltbeli emléket ébreszthet fel, ami ahhoz a félelemhez vezet, hogy hátha a baleset megismétlődik, ezúttal netán a családjával. Ha ez így történik, akkor a fantáziálás a tudat kegyetlen zsarnokává is válhat. A fantáziaképek dühöt, zavarodottságot, és efféle kellemetlen érzéseket válthatnak ki az illetőből. Az Igazság Keresőjének tudatosítania kell magában ezeket az érzéseket, és az önelemzés segítségével meg kell próbálnia felszámolni őket.Az emberi fantázia az idők során sokszor veszedelmes és értelmetlen

elementálokat is teremtett, olyan lényeket, amik a fizikai síkon nem is léteznek. Az ősidőkben sok fantasztikus szörnyeteg született így, mint például a Pegazus, vagy a Cerberus, és még sorolhatnám. De az ember semmit sem képes teremteni, ami előzetesen ne létezett volna már a tudatalattijában. Vegyük például a Pegazust! Mindenki látott már lovat, tüzet, fehér színt és szárnyakat. Tegyük össze ezt a négy dolgot, és már készen is van egy repülő ló, amely az orrlikain keresztül tüzet okád. Vagy vegyünk egy másik példát! Kígyók is léteznek, kutyák is, tüzet és fogakat is látott már mindenki. Az emberek aztán összekeverik ezt a négy dolgot, és megalkotják belőle a Cerberust. Pedig ez a lény nem is létezik, csak mint elementál, a szellemi régiókban. De ilyen kollektív fantáziaszülemény a Loch Ness-i mitikus szörny elementálja is, amely olyan hatalmas erővel bír, hogy a terület elektromos töltéséből képes anyagot magába sűríteni, és félig materializálódni. Az emberiség számtalan efféle sosem létezett, rémisztő elementált, démont, ördögi szellemet, kátrányos füstöt okádó pokoli bugyrot és szörnyeteget teremtett a fantáziája révén, ami azt jelenti, hogy a szellemi világban léteznek is ilyen elementálok.Persze most kérdezhetnéd, hogy ha a fantáziánk segítségével ugyanúgy

mentális képeket teremtünk, mint a kreatív gondolkodásunk révén, akkor mi a különbség a kettő között? Nos, a fantáziálás során az akaratunk szinte semmilyen szerepet nem játszik, ezért a megteremtett mentális képeket nem tudjuk irányítani. Nem tudunk a megteremtett tárgyra fókuszálni anélkül, hogy tovább ne

236

kalandozna a gondolatunk. Fantáziálás közben a tudat egyik élményről a másikra ugrik, anélkül, hogy bárminemű végcélja lenne, ezért az illető a legkisebb zavaró tényező hatására visszatér oda, amit hétköznapi módon valóságnak nevezünk.A teremtő gondolat ugyanakkor célirányos. A mentális képek te-

remtésére szolgáló gyakorlatok segítenek a koncentrációs képesség fejlesztésében. Például arra kérlek, hogy csukd be a szemed, és képzeld azt, hogy egy narancsot tartasz a kezedben. Megszorongathatod, megszaglászhatod. Megnézheted kívülről és belülről egyaránt, a legapróbb részletekig. Sokkal teljesebben lehet koncentrálni erre a narancsra, mint amennyi figyelmet valaha is szenteltél egy fizikai narancsnak. Akár meg is hámozhatod, és megeheted, jól fogsz lakni tőle. Ha eléred a mesteri szintet, az általad megteremtett narancs materializációs alap lehet igazi narancsok teremtéséhez is, amit már bárki elfogyaszthat. Pusztán a fantázia segítségével ez lehetetlen volna. A gyógyítás sem a fantáziálás, hanem a koncentráció és a teremtő gondolkodás révén működik.”Daskalos miután kifejtette a fantáziálás és a koncentrálás közti

különbségeket, azzal folytatta, hogy sok médium beleesik a fantáziálás csapdájába, és olyan dolgokat „lát”, amik nem is léteznek. Ez különösen a „pszichometriában” jelent problémát.Egy korábbi beszélgetésünk során Daskalos elmagyarázta, hogy a

pszichometria az a képesség, amikor az ember egy tárgyra koncentrál, és mindent, ami csak hozzá kötődik, megtapasztal vele kapcsolatban. A pszichometria azért lehetséges, mert minden tárgyhoz elementálok tartoznak, amiket az emberek teremtettek köréjük.„A pszichometrikusnak rá kell hangolódnia a tárgy rezgéseire, és a

nélkül kell rátekintenie, hogy kiszínezné a látottakat azokkal az elementálokkal, amiket menet közben ő maga teremt. Ha például az adott tárgyról egy csatajelenet jut eszébe, azt úgy kell végignéznie a legapróbb részletességgel, hogy eközben szubjektíven egyáltalán ne befolyásolják a látottak. A pszichometriába sajnos gyakran belevegyül a fantáziálás, ami megváltoztatja az ember észlelését. A médiumok gyakran abba a hibába esnek, hogy fantáziáinak, és nem a valóságot látják, hanem saját vágyképeiket. Amit észlelnek, azt tisztán észlelik ugyan, de nem tudnak különbséget tenni fantázia és valóság között.Persze a pszichometria nehézségei rögtön érthetővé válnak, ha fel-

ismerjük, hogy saját fantáziánk mennyire eltorzíthatja észlelésünket

237

még a leghétköznapibb szituációkban is. Tegyük fel, hogy emberek egy csoportja megnéz egy tévéfilmet. Ha aztán megkéred őket, hogy mondják el, mit láttak, garantálom, hogy ahányan vannak, annyiféleképpen fogják átszínezni a történetet saját fantáziaviláguk alapján. El tudod akkor képzelni, mennyire nehéz lehet tisztán látni a múltban? Ezért is olyan fontos, hogy a koncentrációs gyakorlatok segítségével kifejlesszük asztrális és mentális képességeinket!” „Lehetnek-e veszélyei a fantáziálásnak a jelen személyiségre?” – kérdeztem.„A legtöbb ember, aki elmegyógyintézetben köt ki, saját fantázia-

világának az áldozata. Egy mesternek ezért is kell nagyon nagy fi-gyelemmel kísérnie tanítványai gyakorlatait, nehogy az asztrális és mentális képek teremtése közben a koncentrálás fantáziálásba csapjon át. Ha ez mégis megtörténne, a mesternek közbe kell avatkoznia, és le kell állítania a tanítványát, hogy az egy lépést se tegyen tovább a helytelen irányba.”A kreatív gondolkodás és a fantáziálás közti különbségek megbe-

szélésébe ezen a ponton fél óra szünetet iktattunk, míg Daskalos elő nem kerítette az unokáját, aki valahol elcsatangolt a szomszédságban. Addig kiabált a kis Marios után az utcán, míg a fiúcska fel nem bukkant az egyik szomszéd narancsligetéből. Egy fürjet szorongatott a kezében, amit ajándékba kapott Daskalos egyik tanítványától. Daskalos szép szóval rávette, hogy engedje szabadon a madarat, aztán megsimogatta Marios szőke fürtjeit, és visszatértünk eredeti témánkhoz.„Hogyan kapcsolódik a fantázia az álmokhoz?” – kérdeztem, miután

Daskalos kényelembe helyezte magát.„A fantázia a jelen személyiség tökéletlensége. Bizonyos mértékben

mindannyian áldozatai vagyunk ennek a betegségnek, és nagy erőfeszítéseket követel, hogy kigyógyuljunk belőle. Akár fantáziálunk, akár koncentrálunk, azaz teremtő módon gondolkodunk, imaginációs képeket vésünk a tudatalattinkba. Ha az érdeklődésünk és a gondolataink zavarosak, akkor a fantáziának esünk áldozatul, de ha állandóan azt próbáljuk megszabni, hogy mi íródhat be a tudatalattinkba, és mi nem, akkor a koncentrációban siklunk félre. Mondok egy hétköznapi példát! Tegyük fel, hogy elmegyünk kirándulni. Én tudatosan felkeltem magamban az érdeklődést, hogy élvezzem a vidéki tájat, úgyhogy egész idő alatt a természet szépségében, vagy az építészeti alkotásokban fogok gyönyörködni. Lehet, hogy másvalaki ezekre a dolgokra abszolút nem figyel oda, hanem csak a

238

csúfságokat és kellemetlenségeket fogja észrevenni az út során. Ha pár órányi autókázás után megkérdeznéd őt, mi mindent látott, talán azt felelné, hogy semmi különöset. Minden ember csak azt képes tudatának a felszínére hozni, amit már eleve benne tárol.Az Igazság Keresőjének álmai megfelelő sorrendben logikus ösz-

szefüggésrendszert alkotnak. Ezzel szemben egy fantáziáló ember benyomásai és tapasztalatai rendszertelenül csaponganak ide-oda, éppen ezért az álmai is groteszkek, összefüggéstelenek és zavarosak lesznek. A minap valaki elmesélte nekem a következő különös álmát: az illető egy szépen berendezett szobában találta magát, ahol egy diófa szekrény állt. Mihelyst kinyitotta a szekrény ajtaját, abból egy folyó tört elő, a vízből pedig zöld hernyók másztak kifelé a szobába. Mi történhetett? Az illető tudatalattijában létezett mind a zöld hernyók, mind a folyó, mind a diófa szekrény tapasztalati képe. Na mármost, lehet, hogy az asztrálsíkon csak a folyót látta, zöld hernyókat és diófa szekrényt egyáltalán nem, de mivel ezeknek a képe is ott élt benne, ezért valahogyan asszociálta őket a folyó látványával.”„Nem lehet, hogy amit látott, azt szimbolikusan kellene értelmezni.” –

próbálkoztam.„Nem. A szimbólumok nem groteszkek. Ami szimbolikus, az

szimbolikus, nem holmi zagyvalék! A fantázia a jelen személyiség passzív állapota, ennek következtében irányíthatatlan, és mint ilyen, nyomasztó látványt eredményez, totális értelmetlenséget, nemhogy szimbolikus jelentősége lenne! A valóság nem egy nonszensz látomás! Álmodás közben az ember mindent a helyes sorrendben lát, a probléma csak az, hogy nem feltétlen képes az álom-állapotban tapasztaltakat a fizikai agyba ugyanígy átvinni. Olyan ez, mintha egy kisgyereknek a kezébe adnánk egy fényképezőgépet, aki csinál egy nagyszerű felvételt egy csodaszép tájról, de aztán elfelejti továbbtekerni a filmet, és úgy fotóz tovább. Ha aztán előhívjuk a negatívat, azon minden rajta lesz ugyan, de teljesen összekavarodva. Ez persze nem azt jelenti, hogy maga a valóság is zavaros lenne, csak így íródott rá a fényérzékeny papírra, azaz így vésődött be az agyba. A természetben minden a helyén van, beszéljünk akár a fizikai, akár az asztrális, vagy a mentális síkról, vagy a még azon is túli szellemi szférákról. Nehézségek csak akkor merülnek fel, ha egyik dimenzióból a másikba akarjuk áthozni az információkat.”„Hogyan emlékezhetünk az álmainkra efféle összezavarodás nélkül?” –

kérdezte Emily.

239

„Azáltal, hogy folyamatosan végezzük a megfelelő meditációs gyakorlatokat, hogy az agyunkat fegyelmezetté tegyük, és felkészítsük a benyomások helyes felvételére.”„Na és hogyan tudjuk megállapítani, hogy amit álmunkban látunk, az

nem csupán a fantáziánk szüleménye, hanem mondjuk ténylegesen az asztrálsík lényeivel találkoztunk?” – érdeklődtem.„A fantáziavilág és a valóság közti különbségtételre csak a tapasztalatok

taníthatják meg az embert. A mesterek képesek megkülönböztetni a kettőt. A közönséges emberek általában csak azt képesek előhívni a tudatalattijukból, amit már eleve benne tároltak. A mester ezzel szemben kiterjeszti magát a valóságban, és azt az információt szerzi be, amit csak akar. Ha valami olyasmire jön rá az ember, amire hétköznapi tudatállapotban nem figyelt volna fel, az jelezheti, hogy a valósággal áll szemben. Ha például emberekkel találkozol az asztrális világban, és sikerül mindvégig fenntartanod a képüket, az is azt jelezheti, hogy valóságosak, semmint képzeletbeliek. Lehet, hogy egyenesen ők hívják fel magukra a figyelmedet, és ők elegyednek szóba veled. Gyakran megesik, hogy ők vágynak a kommunikációra. Az embernek tehát magának kell megítélnie tapasztalatainak valódiságát. Érdemes feltenni magunknak a következő kérdést: »Előfordulhat-e, hogy én magam teremtettem a látottakat önmagámból, vagy tényleg az asztrális síkon jutottam valódi élményekhez?« Ha erre a kérdésre rákoncentrálsz, előbb-utóbb el fogod tudni dönteni, hogy tapasztalataid eredetiek-e, vagy csak a fantáziád szüleményei.”„Álmodik-e a jelen személyiség azt követően is, hogy eggyé vált az

állandó személyiséggel?” – kérdeztem.„Természetesen igen. Nem akarom kisebbíteni az álmodás jelentőségét,

hiszen minden érzékelhető az álomnak egy bizonyos formája.”„Szóval még azután is álmodni fogunk, amikor már eggyé váltunk

öntudatos szellemünkkel?”„Pontosan így van! Persze addigra az álmaink már nem kötődnek majd

a múlthoz, a jelenhez vagy a jövőhöz, hanem az örök most pillanatában játszódnak majd. Ha valaki eléri ezt a szintet, egy időben egyszerre már nem csak egy élmény fog bevésődni neki. Az álmo-dáshoz tulajdonképpen nincs is szükség alvásra, hiszen az álmodás nem más, mint bármely dimenzióból származó benyomások rögzítése a tudatalattiban.”„Mi a célja az álmoknak?” – kérdezte váratlanul Emily.

240

„Ha megmondod nekem, hogy te mi célból születtél,” – felelte Daskalos mosolyogva – „én is megmondom neked, hogy miért álmodik az ember. Természetesen van célja, de azt most nagyon bonyolult lenne elmagyarázni úgy, hogy közönséges emberi értelemmel fel lehessen fogni.”„Vajon belső énünk játszik-e valamilyen szerepet az álmodás során?” –

érdeklődött Emily továbbra is.„A belső én adja a szabadságot a jelen személyiségnek ahhoz, hogy az

olyan irracionális legyen, amilyen csak akar, annak érdekében, hogy a szükséges tapasztalatokra szert tegyen. Ugyanakkor a belső én folyamatosan felügyeli a jelen személyiséget, mint egy szerető anya a gyermekét. A belső én csak akkor avatkozik közbe, ha rémálmok kellemetlen következményeitől, esetleges fájdalmaktól és sérülésektől kell megmenteni a jelen személyiséget. Hányszor álmodtad már például azt, hogy zuhansz valahonnan? És hányszor csapódtál bele a földbe?”„Előtte mindig felébredtem.”„Na, és vajon ki ébresztett fel? Tudjátok, ha egyszer azt is meg-

álmodnátok, hogy egy zuhanást követően a földnek ütköztök, akkor aznap reggel sérülésekkel kelnétek fel az ágyból. Minden embert saját belső énje védi meg az efféle kellemetlenségektől azáltal, hogy felébreszti őt. Vagy mit gondoltok, ki segédkezik az Igazság Keresőjének, hogy az beavatást nyerjen a különböző elemekbe?”„Gondolom, a mester,” – válaszoltam.„Igen, igazad van, de a mester mindig együttműködik a tanítvány belső

énjével. Az elemekbe történő beavatás élményén a belső én segít át! Amikor például a föld-beavatáskor egy szűk lyukban találod magad, és pánikba esel, hogy hogyan fogsz kiszabadulni onnan, egyszeriben már kint is vagy belőle. Ilyenkor a belső én siet az ember segítségére, mint ahogy ugyanez a helyzet a többi elembe történő beavatáskor is. Röviden, a belső én minden esetben felügyeli a jelen személyiség álmodását, de mindig a jelen személyiségnek kell arra törekednie, hogy a belső énnel felvegye a kapcsolatot.”„Ha jól értem, Daskale,” – szólalt meg pár perces gondolkodás után

Emily – „azt állítod, hogy minden, ami a tudatalattinkba be van íródva, azt valóságosnak tapasztaljuk?”„Mert valóságos is!” – felelte Daskalos nyomatékosan. „Valóságos,

mivel létezik, és minden létezés valóság. Ha nem így lenne, nem lenne mód arra, hogy tudatalattink nagy-nagy raktárkészletét

241

bővítsük. Persze kérdezhetnéd, hogy mi bizonyítja ezt? Hadd mondjak erre egy példát! Vegyünk mondjuk egy építészt, aki városról városra járva tanulmányozza a különböző építészeti stílusokat, és a látottakat elraktározza a tudatalattijába. Evek múltán aztán egy szép napon nekiül, és felidézi magában a látottakat. Előhozza tudatalattijából tanulmányútja során szerzett tapasztalatait, és ezek alapján papírra vet egy új tervet. Alkotásának alapanyaga önmaga belsejéből származik, és teljesen valóságos dolog. A fizikai síkon az épületek felrobbanhatnak, vagy percek alatt örökre megsemmisülhetnek egy földrengés következtében. Az emberek mégis valóságosaknak tartják őket, mert megérinthetik a házfalakat, mert azok kézzelfoghatóak. Pedig a fizikai sík alkotásai pillanatok alatt elpusztulhatnak, szemben az építészmérnök tudatában élő eredeti elképzeléssel, amit papírra vetett! Ha maga a fizikai épület oda is vész, az építész még számtalan másikat emelhet a helyébe, feltéve persze, hogy a megfelelő eszközök rendelkezésére állnak. De mi van akkor, kérdezhetnéd újra, ha netán az építészt megölik? Nos, bár durva anyagi testben megszűnik létezni, az asztrális világokban továbbra is tel-jes életet fog élni. Kapcsolatba is lehet lépni vele. Ami haláláig benne volt, az fizikai halálát követően is benne marad. Elképzelhető például, hogy egy fizikai síkon élő építész telepatikusán felvegye vele a kapcsolatot, tapasztalatokat cseréljen a halott építésszel, és átlássa mindazt, amit halott társa átlát. Hogy minek a fényében lát az élő építész az asztrális síkon? Egyrészt a halott építész tudatalattijának, másrészt saját tudatalattijának fényében – az egyikük olyan lesz, mint egy rádióadó, a másikuk pedig mint egy vevőkészülék. Aztán amikor a halott építész újra inkarnálódik, magával hozza minden korábbi építészeti és egyéb tapasztalatának szubsztanciáját, hiszen ami egyszer beíródott az ember tudatalattijába, az már sosem vész el.” „Ez esetben mondhatnánk, hogy a »tudatalatti« tulajdonképpen nem más, mint az ideák világa?” – kérdezte Emily.„Nem, az ideák világa az más. Többször is mondtam már, hogy az ideák

világa a felső mentális világ, ahol az archetípusok, az ősképek, a törvények és okok találhatók, amin az egész létezés alapszik. Tudatalatti alatt ezzel szemben az ismeretek és tapasztalatok összességét értem, ami elraktározódik az emberben, és bármikor a felszínre törhet.”„Felszínre törhet mint idea, vagy mint valóság?” – kíváncsiskodott

tovább Emily.

242

„Miért, mi a különbség? Amit az emberek általában valóságnak neveznek, pusztán egy időleges létezés, szigorú értelemben véve tehát nem valóság. Az ideák viszont elpusztíthatatlanok. Ezt fejezte ki Krisztus is, amikor azt mondta a követőinek, hogy ne támaszkodjanak az evilági kincsekre, azokra, amik megsemmisülhetnek, elveszhetnek, vagy amiket a tolvajok ellophatnak. »A ti kincsetek a Menynyekben vagyon!« – mondta Ő, és ez alatt a tudatalattinkat és a tudatfelettinket értette. Itt raktározódnak a mi kincseink, itt rejlik maga a valóság. Eletünknek a fizikai világban, mint személyes létnek bármikor vége szakadhat, de attól mi még szellemileg tovább létezünk. Vagyunk.”Egy rövid kávészünet után Daskalos a következőkkel folytatta: „Amikor

álmodunk, tulajdonképpen az éteri és az aztrális világ jelenségeit tapasztaljuk meg. Vajon valóságosak-e ezek az álmok? A válasz egyszerű: mivel megtapasztaltuk őket, ezért valóságosak. A tárgyaknak nem kell kézzelfoghatóaknak lennie ahhoz, hogy valóságosak legyenek. Valójában minden kézzelfogható tárgy csupán téves felfogásunk terméke. Kezeink ugyanazon a hullámhosszon rezegnek, mint maguk a tárgyak, amiket megérintünk velük. Ezért tűnnek a fizikai síkon a tárgyak szilárdnak. Ha azonban kinyújtjuk éteri kezünket, azzal áthatolhatunk a szilárd tárgyakon. A szilárd tárgy ettől persze még szilárd marad, de az éteri kezünkkel úgy áthatolhatunk rajta, mint a röntgensugarak. Na mármost, hová lesz ilyenkor a kézzelfogható és szilárd valóság?Az anyagi világban csak akkor látjuk a tárgyakat, ha fény vetül rájuk,

akkor is csak a külsejüket, a felszínüket. Az éteri és magasabb szellemi világokban viszont teljesen más a helyzet. Ott a tárgyakat nemcsak a közönséges látás útján tapasztalhatjuk meg kívülről, hanem beléjük is hatolhatunk, azonosulhatunk a rezgéseikkel. Egyszerre minden oldalról átélhetjük őket.”„Ez azt jelenti” – jegyeztem meg hangosan – „hogy ha ránézek egy

székre a fizikai síkon, nem tudhatom meg, mi van mögötte, mert egyszerre csak egy nézőpontból látom. De az asztrális világban beleköltözhetek a székbe, azonosulhatok vele, és minden szögből, minden irányból egyszerre érzékelhetem.”„Pontosan! De vajon milyen fény vetül az asztrális világ tárgyaira,

minek a fényénél válnak láthatóvá? Nos, a negyedik dimenzióban minden atomnak, minden anyagi részecskének saját fénye van. Nincs szükség tehát külön fényforrásra, ami visszaverődne az

243

asztrális tárgyak felszínéről. Persze ha az embernek kedve tartja, te-remthet napot, vagy bármi mást, de valójában nincs szükség napsütésre ahhoz, hogy az asztrális világban látni tudjunk. Tulajdonképpen innen ered ennek a világnak az elnevezése is – a középkor misztikusai nevezték el »asztrálsík«-nak.Vegyétek észre, hogy minden, ami a fizikai síkon létezik, annak megvan

a maga éteri, asztrális és mentális megfelelője. Egyébként az adott dolog nem létezhetne. Természetesen akadnak dolgok, amik az asztális világban léteznek, de durva anyagi szinten nem találkozunk velük. Ezeknek is megvan azonban a mentális megfelelője. És végül léteznek dolgok a mentális világban, amik sem az asztrálsíkon, sem a fizikai síkon nem találhatók meg. Olyan anyagi szintű megnyilvánulás azonban, aminek ne lenne éteri, asztrális és mentális megfelelője, egyszerűen nem létezik. Ha az ember átlép a negyedik dimenzióba, ott ráhangolódhat egy tárgyra és megtapasztalhatja azt a maga totalitásában. Még a hozzá kapcsolódó érzéseket is átélheti, az örömet, a fájdalmat, és így tovább. Vajon képes-e az ember asztráltestén keresztül is megérteni egy tárgyat? Ehhez az szükségeltetik, hogy meglássa a tárgy mentális természetét, azaz a megértés tulajdonképpen a mentáltesttel történik, szellemi erővel. Még egyszer, létezik tehát a fizikai, az asztrális és a mentális világ. Az utóbbi kettőt együtt magasabb szellemi világoknak is hívjuk, mert az asztrális világ önmagában nem létezhet. Úgy értem, mindennek, ami asztrálsíkon megjelenik, kell, hogy legyen egy mentális oldala is, hiszen amit asztrális anyagnak nevezünk, az a mentális világból nyeri el a formáját és a színét. Az asztrálvilág olyan, mint egy nagy tükör, amin csak akkor tükröződik vissza valami, ha az kapcsolatban áll önmaga mentális világbeli megfelelőjével, ami formába önti.”„Számomra úgy tűnik, az asztrális sík olyan, mint egy üres papírlap,” –

jegyezte meg Emily.„Igen, olyasmi, de azon minden ott tükröződik, ami akár a fizikai, akár a

mentális síkon jelen van. Szigorúan véve tehát minden asztrális megnyilvánulás kívülről nyeri el a formáját.”„Ezek szerint az asztrális anyagnak végtelenül képlékenynek kell

lennie!” – tettem hozzá.„Így is van! Megtalálható ott minden, a pokoltól a paradicsomon át a

purgatóriumig! De mindezek csak azért létezhetnek az asztrális világban, mert az őket megteremtő ember a fizikai és mentális síkon egyaránt jelen van. A három világ közül a mentális a legvalóságosabb.

244

Az alacsonyabb síkokhoz képest a mentális az elsődleges. A fizikai és az asztrális világ csupán tükröző felületek, amikben visszaverődik mindaz, ami a mentális világban – vagy ahogy az előbb nevezted, az ideák világában – mint őskép létezik.A magasabb szellemi szférákban a színek sokkal élénkebbek, mint a

fizikai világ színei. A színek, mint egyébként minden más is, különböző hullámhosszú rezgések. Engem, mint festőt, minduntalan lenyűgöz az asztrális és mentális világok színeinek sokfélesége. A színek ott életre kelnek, úgyhogy az ember nem csak látja, de át is élheti őket. Higgyétek el nekem, az úgynevezett »álmok« világa százszor valóságosabb, mint ez a poros és piszkos világ, amiben élünk!”„De honnan tudhatnánk ezt, amíg nem tapasztaltuk meg?” – kérdezte

Emily.„Egy nap majd erre is sor kerül, különösen, ha gyakorol az ember!

Tegyük fel, hogy a fizikai tested átmegy a halál élményén. Nehogy azt hidd, hogy te ebből automatikusan tudni fogod, hogy mi történt veled! Sok olyan ateistával találkoztam már a magasabb világokban, akik még ott is kitartottak istentagadó álláspontjuk mellett, és ugyanúgy éltek tovább, mint korábban a fizikai síkon. Hosszú képzés előzi meg azt, mire az ember képes lesz megérteni, mi is történik vele. A tiszta észlelés az asztrális világban sem jön ám magától!”„Mit jelent akkor tudatosan álmodni?” – kérdeztem, saját tapasz-

talataimra utalva.„Azt jelenti, hogy az ember tudatosan van jelen az adott síkon. De miért

hívod »álom«-nak? Nevezzük inkább »egy másik dimenzió valóságaival való kapcsolatba lépés«-nek! Az ember fokozatosan válik teljesen tudatossá a magasabb világokban. A mesterek folyamatosan és tudatosan élnek a fizikai, asztrális és mentális világokban. Tudják, mikor melyikben tartózkodnak, és még véletlenül sem keverik össze őket. Tudatában vannak az egyes világok különbségeinek. Ha egy szép napon ti is tudatossá váltok az asztrális világban, meg tudjátok majd különböztetni azt a fizikai sík asztrális vetületétől.” „Miért, mi a különbség a kettő között?” – kérdezte Emily. „Mint azt már mondtam, minden anyagi dolognak megvan a maga asztrális és mentális megfelelője, enélkül nem létezhetne.”„De honnan tudhatja az ember,” – vetettem közbe – „hogy amit éppen

lát, azt tisztán az asztrális világban látja-e, vagy a fizikai sík asztrális vetületével áll szemben?”

245

„Nos, tegyük fel, hogy én testen kívül meglátogatom a saját szobámat. Ha meg szeretném állapítani, hogy a környezet, amely körülvesz, tisztán asztrális eredetű-e, vagy csak a fizikai világ asztrális vetülete, megpróbálom megmozdítani a tárgyakat. Ha úgy találom, hogy túl nehezek ahhoz, hogy megemeljem őket, az azt jelenti, hogy a fizikai világ asztrális kivetülésével van dolgom. A szék asztralitása ugyanis nem mozdítható el külön, csak a székkel együtt. Ha viszont könnyedén arrébb tudom rakni a széket, az azt jelenti, hogy asztrális környezetben vagyok, nem pedig a fizikai sík asztrális kivetülésében. Ahhoz, hogy ebben az esetben ténylegesen arrébb rakhassam a széket, előbb le kell csökkentenem asztrális kezem rezgésszámát, és materializálnom kell azt, csak így tehetem odébb a széket – természetesen a maga asztrális megfelelőjével, ami elválaszthatatlan tőle. A mesterek rendszeresen művelnek efféléket. Láthatatlan segítőkként, testükből kilépve távoli helyekre utaznak, hogy segítsenek a háborúk, földrengések, vagy egyéb katasztrófák sújtotta rászorulóknak. Ha odaértek, ahová akartak, tudják, hogy a fizikai világ asztrális vetületében tartózkodnak. Tapasztalatból mondom, az ember ilyenkor látja a többieket, a tárgyakat, a növényeket, az állatokat, mindent. Ha azonban segíteni akarok egy sebesültön, elő-ször materializálnom kell a kezeimet, mert csak így tudom bekötözni a sebeit. Egy napon majd ti is megtanuljátok, hogyan materializáljátok magatokat az asztrális világból.”„De ha egyszer az ember már képes kilépni a testéből és távoli helyekre

utazni, ez nem jelenti automatikusan azt, hogy materializálni is képes magát?” – értetlenkedtem.„Nem feltétlenül. Az emberekben néha túlteng a szolgálatkészség.

Ilyenkor tudattalanul kiléphetnek ugyan a testükből, és egy ismeretlen helyen találhatják magukat, de ha nem képesek a materializációra, akkor semmit sem tehetnek. Úgy ébrednek majd, hogy azt gondolják, furcsa életszerű álmuk volt. Általában ez történik a médiumokkal.”Daskalos épp hogy befejezte a mondatot, amikor megcsörrent a telefon.

Én vettem fel. Athénból jött a hívás, egy vezető görög napilap washingtoni tudósítója szeretett volna Ciprusra látogatni, hogy találkozzon Daskalosszal, és még aznap vissza is repüljön az Egyesült Államokba.„Szóval azt mondja, csakis amiatt tenné meg az utat Athéntól idáig,

hogy találkozzunk, aztán már fordulna is vissza Amerikába,” –

246

hallottuk Daskalos kérdését a telefonba. „Tudja mit? Hívjon fel, ha leszállt a reptéren!”„Ki tudja?” – hümmögte Daskalos, miután letette a kagylót. „Talán

valami különös véletlen folytán elérkezett az ideje, hogy a tanításaim a széles nyilvánosság elé kerüljenek... De hol is tartottunk?” – kérdezte, és karba tett kézzel helyet foglalt a karosszékében.„Daskale,” – szólaltam meg – „Emilynek lenne pár kérdése Freudról,

különösen ami az emberi tudattalanra vonatkozó elméletét illeti.” Még mielőtt azonban Emily kinyithatta volna a száját, Daskalos már mondta is a véleményét „a pszichoanalízis atyjáról”, ahogy ő nevezte Freudot.„Freud azt mondta ki, amit az adott korban tudni lehetett. Tudása a

pszichológia akkori ismeretanyagának összességét felölelte, de tisztában kell lennünk azzal, hogy ez a tudomány még a mai napig is csak az embrionális fejlettség szintjén tart. A pszichológusok egyelőre csak az óceán felszínét tanulmányozzák, de nem a vizek mélységeit. A pszichológia – s ha már itt tartunk, a parapszichológia úgyszintén – nem képes megmondani, hogyan alakul ki a személyiség.”„De hisz a huszadik század óriási elméleti előretörést hozott a

személyiségfejlődés frontján!” – jegyezte meg Emily.„Talán igen, de ez még mindig csak a kezdet. Freud, és a legtöbb

pszichológus azóta is, mások tanulmányozása révén von le elméleti következtetéseket, nem pedig saját tapasztalataik alapján, önelemzés segítségével.”„Ennek ellenére maga Freud is beszélt a szubjektivitás fontosságáról,

arról, hogy milyen elengedhetetlen a személyes élmények figyelembe vétele. Ráadásul, ha jól tudom, ő volt az első tudós, aki valaha így nyilatkozott,” – erősködött Emily.„Ez rendben is van, de mondom, ezzel még csak az ábécé első betűjénél

tartott. Talán nem volt elég ideje ahhoz, hogy mélyebbre ásson az emberi természet megfigyelésében. És arról se feledkezzünk meg, hogy Freud sem érzelmileg, sem más módon nem örvendett tökéletes egészségnek. Személyes problémái rányomták a bélyegüket a valóság megértésére. A maga idejében és a maga helyén Freud elsőrangú tudósnak számított, de elkövette azt a nagy-nagy hibát, hogy semmibe vette a metafizikát és a misztikát, ezért az emberi személyiség megismerése hiányos maradt.Amikor tudatalattiról, tudattalanról és tudatfelettiről beszélünk, azt

mindig saját tapasztalataink fényében tesszük. Számunkra a

247

tudatalatti jelenti a jelen személyiség alapvető esszenciáját. Erre épül az, amit tudatosságnak hívunk. Valójában persze nincs különbség a kettő között.”„Hiszen Freud volt az első, aki rámutatott arra, hogy egyáltalán létezik a

tudattalan, mint olyan,” – kötötte az ebet a karóhoz Emily.„Remek! A modern tudomány számára valóban ő volt az első, de a

misztikusok évezredek óta tisztában voltak ezzel!”„Talán Freud elmulasztotta pontosan definiálni, mit is ért tudattalan

alatt,” – próbáltam Emily segítségére sietni, meglepődve hallgatva Daskalosszal folytatott vitáját.„De hisz képes-e bárki is pontosan definiálni, hogy mi is az a tu-

dattalan?” – vágott vissza Emily.„Hát persze!” – felelte Daskalos a maga megszokott magabiztosságával.

„Mit is vitt véghez Freud? Egy csónakban ült, aztán egyszer csak lenézett, belelógatta a kezét a vízbe, és felfedezte, hogy az óceánnak mélységei vannak. De ettől még nem lett belőle búvár! Ha lemerült volna a víz alá, rájöhetett volna, miről is szól az óceán. De ehelyett csak elméleteket gyártott a mélyről a vízfelszín vizsgálata alapján. Ő maga sosem merült alá, hogy mint búvár, megtudja, mi is van valójában odalenn. Az Igazság Keresőiként mi viszont épp arra törekszünk, hogy jó mélytengeri búváraivá váljunk tudatalattink óceánjának!”Daskalos hasonlata Freudról egy anekdotát juttatott eszembe, amit

Amaury de Riencourt említ Síva szeme című munkájában, a keleti és a nyugati gondolkodásmódbeli különbséggel kapcsolatban. Egy útkereszteződésben két útjelző tábla áll: az egyik jobbra mutat, és a „Mennyország” felirat olvasható rajta, míg a másik balra mutat, és az áll rajta, „Előadások a Mennyországról”. Két utas, egy keleti és egy nyugati egymás mellett bandukol, mígnem odaérnek az útkereszteződésbe. A feliratok elolvasása után a nyugati utazó balra fordult, az „Előadások a Mennyországról” irányába, míg a keleti utazó jobbra kanyarodott, és egyenesen a „Mennyországéba jutott.„Amikor tudatalattiról beszélsz, Daskale,” – kérdeztem rövid töprengést

követően – „akkor abba beleérted a tudattalant is?”„Nem. A tudatalatti, mint mondtam, létezésünk alapja. Egész létünk erre

épül. A tudatalatti azoknak az elementáloknak az összessége, amelyekből a jelen személyiség felépül. A tudattalanság ugyanakkor az az állapot, amikor az ember azt tudatosítja magában, hogy éppen nem vesz fel benyomásokat. Ilyen állapotot lehet előidézni

248

például morfiuminjekciókkal. De a tudattalan állapotok nem igazán érdekelnek. Számomra a tudatalatti is tudatossá válik, mivel tudatosan vések belé mentális képeket. Vedd észre, ezek csak nevek. Ami nekem tudatos, az neked tudatalatti. Amikor te azt mondod magadnak, hogy most valamit tudatod felszínére hozol, azt tulajdonképpen tudattalanul teszed. Valójában csak egy állapot létezik, nevezzük mondjuk éntudatnak. Az éntudaton belül aztán rengeteg külön terem van, amin az embernek dolgoznia kell, és meg kell tanulnia uralni ezeket a területeket.”„És mit értesz akkor jelen személyiségünk tudatos része alatt?” –

kérdeztem.„Nincs tudatos része. Bármi, amit tudatosan észlel az ember, az a

tudatalattijába íródik be. Külön tudatos részről már csak azért sem beszélhetünk, mert nincs rögzített pontja.”„Képzeljük el az énünket mint egy gömböt, amit teljesen meg

szeretnénk ismerni,” – próbálkoztam egy hasonlattal. „Pillanatnyilag még csak egy kis részét ismerjük ugyan, de miért ne nevezhetnénk ezt a részt a tudatos résznek?”„De ki az, akinek bármi tudomása is van? A jelen személyiség. És miért

ne zárná magába a belső én a jelen személyiséget? Hiszen ha a kettő eggyé válik, az ember mindent megismer! Miért tulajdonítasz akkora jelentőséget a »megismerés«-nek azáltal, hogy a »tudatosság«-gal azonosítod, mintha az felsőbbrendű lenne a tudatalattinál? A tudatalattid te magad vagy!Tudod, mikor fogod megérteni, amit magyarázok neked? – kérdezett

vissza Daskalos, és hátradőlt a székén. „Majd ha nem veszed annyira komolyan a jelen személyiségedet.”„De hisz végtére a jelen személyiség lesz a megismerő!” „Igen, de

emiatt még nem feltétlenül kell átengedni neki a kormányrudat! Miért száműznénk a tudatalattit alacsonyabb szintre, mint azt a sejtelmes képzetet, amit az emberek tudatos résznek neveznek? Ha így teszünk, azzal csak felerősítjük jelen személyiségünket, és saját szellemi fejlődésünket hátráltatjuk. A jelen személyiségben felébred a fontosság-tudat, pedig semmivel sem fontosabb, mint a tudatalatti. Szellemünk tudatos része tulajdonképpen a tudatalatti téridőbeli megnyilvánulása. Miért fektetnénk hát akkora hangsúlyt arra a kicsire, amit az adott pillanatban ismerünk, miért tekintenénk a jelen egy pillanatát fontosabbnak a többinél? Ami az egyik pillanatban még a tudatalattiban van, az tudatosulhat, és ami

249

tudatos, az elveszhet a tudatalattiban. Amit az átlagember tudatos résznek hív, az számomra nem más, mint puszta képzelődés, múlandó álomkép. A tudatalatti viszont a fizikai test felbomlása után is megmarad.Tegyük fel, – folytatta Daskalos – hogy van egy csodaszép galériád, tele

száz meg száz remekművel. Legyen ez a kiállítóterem a tudatalatti. Ha úgy döntesz, hogy szemrevételezed a festményeket, rajtad áll, hogy melyik sarokból indulsz el. De a képeket csak akkor láthatod, ha egy zseblámpával megvilágítod őket. Ezt a zseblámpát nevezed te önmagád tudatos részének. Én sokkal inkább hívnám gondolataid irányultságának. S bár ma még csak kis részét látod át az egész galériának a zseblámpa fényénél, egy szép napon, amikor öntudatra ébredsz, te magad fogod bevilágítani az egész termet! Ezt nevezem én tudatfeletti éntudatnak, egy olyan állapotnak, amit bár személyesen megtapasztaltam, mégsem tudom szavakba önteni.”„Feltételezem, ha az ember egyszer tudatosan átlátta egész kiál-

lítótermét, azt követően már a kozmosz galériájába is beléphet, ami minden ember számára ugyanaz,” – próbáltam a hasonlatot Jung kollektív tudattalanjára kiterjeszteni.,Jézus azt mondta: »Sokszorozzátok meg azt a pár talentumot, amit a

kezetekbe adtam!« Mit értett ez alatt? Azt, hogy az emberek gondolkodásmódja túl kell, hogy szárnyalja a téridőbeli korlátokat! Ki tudná ma megmondani, hogy egy szép napon a saját galériája, azaz a tudatalattija nem válik-e urává akár egy egész bolygónak is? A keresztények számtalanszor hallották már Jézus példabeszédét az évszázadok során, mégis alig akadt egy is közülük, aki jelentésének mélyére ásott volna.”Elutazásom előtt még többször találkoztam Daskalosszal és Kostasszal.

Iacovos ekkor már elhagyta Ciprust, hogy folytassa külföldi tanulmányait. Ez idő alatt Kostast a belső kör egyik gyűlésén kinevezték »földi mesternek«, aki ezáltal felelőse lett a nemzetközi tanítványi köröknek, és Daskalosszal együtt egyenes képviselője Yohannan atya tanításainak. Sajnos ezen a speciális alkalmon én nem lehettem jelen, de utána addig faggattam Kostast, hogy vajon tényleg maga Yohannan atya nevezte-e ki őt, nem csak egyszerűen Daskalos, míg végül hajlandó volt válaszolni: „Kyriaco,” – mondta magabiztosan mosolyogva és a fejét rázva – „hidd el nekem, nagyon jól tudom, mikor beszél maga Daskalos, és mikor szól rajta keresztül Yohannan atya!” Továbbá elmesélte, hogy amikor megérezte

250

Yohannan atya jelenlétét, kirázta a hideg és minden szőrszála az égnek állt. Végül, hogy a felelősséget érzékeltesse, kedvenc szavajárásával zárta le a témát, mondván, hogy „súlyos keresztet rakott a vállára az a szuper-intelligencia”.Daskalos később megemlítette, hogy fogalma sem volt, mi történik

majd aznap, így maga is meglepődött, amikor a szavak elkezdtek előtörni a szájából, és Kostast nevezték meg a tanulócsoportok felügyelőjének, és a tanítások egyenes ági továbbadójának. Persze rögtön hozzátette, hogy Kostas teljesen megérdemelte a kinevezést, hiszen megdolgozott érte. Fejlődésében elérte azt a pontot, hogy mint misztikus, Daskaloshoz hasonlóan hiteles csatornájává vált Yohannan atya tanításainak, és közvetlenül, „magától a forrástól” volt képes befogadni a tudást és a bölcsességet.Az esettel kapcsolatban tudomásomra jutott még, hogy amikor Daskalos

szájából elhangzott a kinevezés, a belső kör tagjai emelkedett állapotban megölelték és megcsókolták Kostast, ezzel is elkötelezve magukat, hogy állhatatosán segítik majd őt nehéz küldetésében. Daskalos saját állítása szerint nagyon elégedett volt a fejleményekkel, hiszen így a tanulócsoportok távozása után is biztosan folytathatják majd a megkezdett munkát, ifjú tanítványának értő irányítása alatt. Kostas tulajdonképpen már e nélkül is meglehetős hírnévre tett szert a szigeten, olyannyira, hogy egyre többet vállalt át magára idős mestere feladatai közül, ráadásul újabb és újabb tanítványi köröket alakított, hogy a „csodaszámba menő” gyógyításokat már ne is említsük.Hazautazásom előtti utolsó napomat a családommal, Emilyvel és két

gyermekünkkel töltöttem Akamasban, kedvenc ciprusi nyaraló-helyünkön. Szinte már rituális szokásunkká vált, hogy minden évben felkeressük ezt a félreeső vidéket, ússzunk, hegyet másszunk, és elraktározzuk magunkban a táj fenséges pompáját, mielőtt sor került volna a hosszú és fáradságos repülőútra, vissza Maine-be. Magunk is csatlakoztunk a természetbarátoknak és ökológiai szempontok szerint gondolkodóknak azon köréhez, akik a terület védett nemzeti parkká nyilvánítása mellett kardoskodtak, hogy a táj érintetlen maradhasson az olajmágnások és más pénzes területfejlesztők betonszagú elképzeléseitől.Keresztbe tett lábakkal ültem az apró kavicsos tengerparton, hátamat

egy sziklának vetettem. Mögöttem Akamas vadregényes tájai, előttem a határtalan észak-ciprusi tenger. Perceken át bámultam a

251

lemenő napot, amint épp elmerülni készült a habokban. Daskalos azt állította, hogy a felkelő és a lenyugvó nap sugarai különösen kedvező hatásúak, ezért is adózott hódolattal a napnak a hajnali és a koraesti órákban az évszázadok folyamán minden sámán és misztikus. Teljesen egyedül voltam. Emily sétálni ment a gyerekekkel, fel a hegyre, „Afrodité Fürdőjé”-hez, egy kis, eukaliptuszfákkal övezett forráshoz, ahová a legenda szerint az idők kezdete óta rendszeresen járt fürdeni az istennő. Becsuktam a szemem, és úgy határoztam, kipróbálom azt a testelhagyás képességének kifejlesztésére szolgáló meditációs gyakorlatot, amit Daskalos tanított meg nekem. Először vettem magamnak a bátorságot, hogy effélébe belevágjak, úgyhogy kicsit nyugtalankodtam, nem tudtam, hová vezet majd ez az egész. Lassan, ritmikusan kezdtem lélegezni, jó mélyeket, ahogy azt Daskalostól tanultam. Figyelmeztetett, hogy a légzés kifáraszthat, de arra intett, hogy gyűrjem le az álmosságot és az ásítási hajlamot, és csak a gyakorlatra összpontosítsak.Körülbelül tíz percnyi intenzív légzés után rátértem magára a

meditációra, és hamarosan olyan élményben volt részem, mint még soha addigi életemben! Teljesen tudatában voltam, hol vagyok és mit csinálok. Úgy éreztem, megállt az idő, és a harminc méterrel előttem a kavicsos partra kigördülő hullámok – mint egy gigászi áradat – minden irányból valami különleges életenergiával töltenek fel. Az a furcsa érzésem támadt, mintha tudatom egy része eggyé vált volna a vízzel, és a tenger kommunikálni próbált volna velem – tökéletes nyugalom és szeretet áradt szét bennem. Teljesen felélénkültem, és egy kicsit meg is rémültem azonnali sikeremtől. Még sokkal tovább ebben az állapotban tudtam volna maradni, ha meg nem hallom hétéves kislányom, Vasia kiáltásait, aki valahonnan föntről, a mögöttem emelkedő hegy tetejéről a papát szólongatta.Kinyitottam a szememet, felálltam, és nagyot nyújtózkodtam. Rá-

pillantottam az órámra. Legalább fél órán át meditáltam, már a nap is lenyugodott, épp csak az utolsó sugarak csillogtak még a messzeségben egy felhő fodrain. Felkapaszkodtam a hegyre, ahol Emily és a gyerekek vártak rám, és magamban megjegyeztem, hogy mielőtt elhagynám Ciprust, feltétlen beszélnem kell Daskalosszal, hogy megvitassam vele ezt a különös élményt, amit „Afrodité Fürdőjé”-nél átéltem.

252

A Csorba hegyű kard

253

Szómagyarázat

Állandó személyiség: Énünknek az a része, amelybe inkarnációs ta-pasztalataink vésődnek, és örökítődnek át egyik életünkből a másikba.

Asztrális világ: A negyedik dimenzió, ahol megszűnik a tér, minek következtében az ott élő emberi lény egy szempillantás alatt óriási tá-volságokat képes bejárni.

Asztráltest: A jelenvaló öntudatos személyiséget alkotó három test egyike, érzéseink és érzelmeink teste. Központja a szívcsakra. Az aszt-ráltest az asztrális világban, azaz a negyedik dimenzióban található, képe megegyezik a másik két test képével.

Csakrák: Az emberi testen található magasabb szellemi központok. Az emberi személyiség a csakrákon keresztül veszi fel a fenntartásához szükséges éteri energiát. A magasabb szellemi erők megszerzése érde-kében a misztikus – megfelelő koncentrációs gyakorlatok segítségével – csakrái megnyitására törekszik. A tisztánlátók a csakrákat forgó koron-gokként észlelik.

Durva anyagi test: A jelenvaló öntudatos személyiséget alkotó három test egyike, az ember fizikai teste. Ez énünk legalacsonyabb szintű kifejeződése. A durva anyagi test központja a napfonat csakra, azaz a solar plexus.Elementálok: Gondolatformák, amiket az ember azáltal teremt, hogy

gondolatait és érzéseit kivetíti. Az elementálok az őket kivetítő illetőtől függetlenül önálló életet élnek.

Az Ember Ideája: Örök archetípus az Abszolútumon belül. Amikor egy Szent Monász kisugárzása áthalad ezen az ősképen, kezdetét veszi az emberi lét.

254

Eterikus más: Az ember három testét – a fizikai, azstrál- és mentáltestet – életben tartó és azokat egymáshoz kötő energiamező. Az emberi test minden egyes részecskéjének megvan a maga éterikus mása. A világegyetem tele van éteri energiával, ami a csakrákon keresztül szívó-dik fel. Ez teszi lehetővé a gyógyítást is, hiszen az energia átadható egyik embertől a másikig.

Felső mentális világ: Az ideák és ősképek világa. Az okok és törvények világa, amely minden létezés alapját biztosítja.

Jelen személyiség: Az ember általánosan ismert jellegzetességeinek ös-szessége. Mentális, asztrális és fizikai testből áll, és mint önmagunk leg-alacsonyabb szintű megnyilvánulása, folyamatos fejlődés révén az ál-landó személyiség irányába törekszik.

Karma: Az ok és okozat törvénye. Egy ember cselekedeteinek, gon-dolatainak és érzéseinek az összessége, amely meghatározza következő létállapotait. Az ember teljes mértékben önmaga felelős saját karmája, saját sorsa megteremtéséért. Az Istennel való tudatos egység, a Theózis elérése érdekében túl kell lépni a karmán.

Láthatatlan segítők: A fizikai szem számára láthatatlan, az asztrális és mentális világokban élő mesterek. Közéjük tartoznak azok a fizikai vi-lágban élő mesterek is, akik testelhagyásra képesek, és segítik az embe-reket a különböző létsíkokon.

Logosz (Ige): Az Abszolútumnak az éntudatot és a szabad akaratot lehetővé tevő része. Az ember, mint örök létező, egyszerre Igével és Szent Szellemmel áthatott lény, szemben az állatokkal, akikben csak a Szent Szellem van jelen.

255

Mentális világ: Az ötödik dimenzió, ahol mind a tér, mind az idő megszűnik létezni. A mentális világ lakója egy szempillantás alatt képes bármely térbe és időbe elutazni.

Mentáltest: A jelenvaló öntudatos személyiséget alkotó három test egyike, a gondolatok teste. A mentáltest a mentális világban, azaz az ötödik dimenzióban létezik. Képe megegyezik a két alacsonyabb test képével. A mentáltest központja a fej, a koronacsakra.

Szellem: Az ember azon része, amely tiszta és érintetlen marad a földi élményektől. A szellem túl van az Ember Ideáján, fölötte áll minden megnyilvánulásnak. Sohasem született és sohasem hal meg, minőségét tekintve tehát egy az Abszolútummal.

Szent Monászok: Az Abszolútum alkotórészei. Minden egyes Szent Monász sugarak millióit árasztja ki magából, amelyek különböző ősképeken áthaladva formát és létet nyernek. Ha egy ilyen sugár áthalad az Ember Ideáján, megteremtődik egy emberi személyiség. Az ugyanazon Szent Monász kisugárzásából keletkezett emberek között különös vonzódás figyelhető meg.

Szent Szellem: Az Abszolútum hatalmának megnyilvánulása, mint személytelen szupertudatosság, ami által a világegyetem teremtése be-következik. Az Abszolútum dinamikus része.

Testelhagyás: Az a képesség, amikor az ember akaratlagosan kilép a testéből, tudatát átemeli a magasabb szellemi dimenziókba, majd onnan újra visszatér a testébe. A testelhagyás közben szerzett élményekre az ember utólagosan emlékszik vissza.

Theózis: Az Istennel való tudatos egység átélése. Az én fejlődésének legvégső állapota, amit az ember sorozatos inkarnációi révén ér el, mi-után az anyagi világba vetetten megszerezte a szükséges tapasztalatokat.

Tudat: A megnyilvánulatlan Abszolútum megnyilvánulásának eszköze, az a szuperszubsztancia, amelyen keresztül a létezés minden dimenziója létrejön. Minden a Tudat.

256

MANASHÓDOLATA NAPNAKA Ciprusi Mágus, Daskalos már hosszú ideje tudhat maga mellett egy

mestert a szellemi világból. Közel kétezer év óta folyamatos a kommunikáció közte és Yohannan atya, azaz János apostol között, akivel együtt élte végig azt az áldozatos időszakot, amikor Krisztus fizikai testben köztünk élt.Mostani inkarnációjában Daskalos ismét megújította kapcsolatát

Yohannannal, akinek spirituális tanításait földi mesterként adta át az Igazság Keresőinek.A szintén ciprusi születésű Kyriacos C. Markides, a szociológia

professzora maga is tanítványa volt Daskalosnak így született meg a mester életét és tanításait bemutató könyvsorozata, amelynek jelen kötetét és rövidesen megjelenő folytatásait minden szellemi úton járónak szívből ajánlunk figyelmébe!

A Kiadó

www.manas.hu

ISBN 963-86309-1-4

257