Leiner Laura

HULLÓCSILLAG

Mindenki látta a tévében. Úgy értem, hogy tényleg mindenki. A Pop/rock sztár leszek! elődöntője megdöntötte a nézettségi rekordokat. A mai napig megborzongok, ha arra a pillanatra gondolok, amikor a színpadon álltam Nagy Márk társaságában, a nyirkos kezét fogva, arra várva, hogy kimondják a második továbbjutó nevét. Szinte még mindig érzem, ahogyan a reflektorok bántják a szememet, de nem hunyoroghatok, mert élőben vesz a kamera. Érzem a fülemben pulzáló vért, ahogyan az adrenalintól szinte megsüketülve várom, hogy kimondják a második nevet. A közönség soraiban ülő emberek, rajongók, barátok és családtagok a halántékukon kidagadó erekkel, de számomra némán üvöltöztek valamit. Valakinek a nevét. De nem hallottam őket tisztán, nem tudtam koncentrálni. Remegett a térdem, a szájfény alatt hófehér volt a szám, kiszáradt a torkom, nem bírtam nyelni. És még csak nem is rólam döntött a közönség. Nem magamért izgultam. Hanem érte. Nagy Márkért. A többit mindenki tudja. A meglepetésember, Varga Tamás mellett Nagy Márk jutott a döntőbe, az én szerepem pedig véget ért a műsorban. Csak egy duettpartner voltam, aki egy, khm, extrém lezárású produkcióval segítette az akkor még versenyzőként szereplő Nagy Márkot. Ő megkapta az én közönségem szavazatait. Én pedig megkaptam a műsortól a lehetőséget, hogy promotáljam a második nagylemezemet. Mindenki jól járt. Akkor este meg igen. Az ezt követő időszakról viszont ez már nem mondható el. Öt hete ért véget a Pop/rock sztár leszek! sokadik szériája, amiben Nagy Márk szerepelt. De nem tudta megnyerni. Azóta talán már csak a menedzserem (illetve közös menedzserünk), Körte és én gondolkodunk el néha azon, hogy mi történhetett. Már senki mást nem érdekel. Nagy Márk a múlté, egyszerűen eltüntették, bedobták a süllyesztőbe, ahol kapálózott egy darabig, de mostanra inkább csak tehetetlenül merül. Az elődöntő, amelyben én is szerepeltem, kiütött

mindent. Legfőképpen a nézettségi mutatót, ebben viszont szerepet játszott a műsor hetében zajló színjáték, amiben Márk és én először csak sodródtunk az árral, végül már magunk generáltuk. Az a csók, amivel a duettünket zártuk, a döntőbe repítette. Én ennyit tudtam tenni, ennyit segíthettem, a többi rajta állt. És elszúrta. De úgy, ahogyan csak el lehet szúrni a dolgokat. Nem fogom szépíteni, Nagy Márk elszállt a francba. Azzal, hogy kiejtettük a legnagyobb ellenfelét, Hajnal Brigittát, nemcsak elhitte, hogy már senki nem veheti el tőle a győzelmet, de nem is tett semmit érte, csak várta, hogy az ölébe hulljon. De a nézők nem hülyék. A közönséget nem lehet átverni. Ha nem becsüljük meg őket, egy pillanat alatt elpártolnak tőlünk. Ezt mindenki tudja ebben a szakmában. Mindenki, kivéve azok az énekesjelöltek, akik a hirtelen népszerűségüket, több tízezres rajongói oldalaikat és médiaérdeklődést kizárólag a tehetségkutató műsornak köszönhetik, és nem tudják, hogy az, amikor a kisujjukat sem kell mozdítani a sikerért és ovációért, pontosan addig tart, amíg a műsorban szerepelnek. Az esetek többségében ezek a tévés szereplők addig érdekesek, amíg szerepelnek a show-ban. Egy ember tudott erre rácáfolni. Persze hogy Nagy Márk. Aki a döntő hetében a biztosra vett győzelmét nemcsak magában gondolta, hanem ki is merte jelenteni, ezzel döbbenetes unszimpátiát váltva ki a nézőkből, akik emiatt egyszerűen nem szavaztak rá. Szerénység. Alázat. Tisztelet. Ez az, ami egy előadótól elvárható. És ez mind meg is volt. Nagy Márk ellenfelében. Aki szép csendben megnyerte a műsort, annak minden anyagi és erkölcsi díjával együtt. Vitte a kocsit, a lemezszerződést, az utazást és az egy évig tartó havi pénzt. Jött, látott, győzött. Nagy Márk pedig esett. Nagyot. És pofára. Nem voltam ott a döntőn, fellépésre hivatkozva, ami remek ürügyként szolgált, de azért követtem az eseményeket, amennyire tudtam. Már nem kellett volna, hogy érdekeljen, mégis, valamiért foglalkoztatott. A baljós előjelek ellenére bíztam benne, hogy a Márkerek (Nagy Márk valaha volt

rajongói) elnézik a kedvencüknek a pillanatnyi agymenést, és megnyeretik vele a műsort, de nem így történt. A Márkerek a döntő hetében szép lassan elfogytak, a fináléra pedig az a kevés is elpártolt, aki még Nagy Márk rajongójának tartotta magát. Márk a döntőben cseszte el végérvényesen a dolgokat, amikor is még a dalszöveget sem tudta rendesen, bakizott, aztán visszaszólt a zsűrinek, és egyértelmű sztárallűröket villantott, ezzel pedig végleg kiverte a biztosítékot az internetes közösségekben, akik nem kímélték, és ellene buzdítottak mindenkit. Elvesztette a műsort. A rajongóit is. A tévés kapcsolatai csak a műsor idejére szóltak, őket is elveszítette. Márk az év egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb vesztese. És elveszített engem is, bár nem hinném, hogy ez sokat számít. Szinte elsőként hívtam a műsor után, szerettem volna neki jelezni, hogy függetlenül attól, hogy az egész hetes agymenése, nagyképű nyilatkozatai, balhéja valami szórakozóhelyen egy lánnyal, és felfújt hólyagra emlékeztető viselkedése mély antipátiát váltott ki belőlem, a továbbiakban is számíthat rám, mint egy ismerősre, vagy akár egy barátfélére, de nem kért belőle. Azt mondta, kissé hisztérikus állapotban, hogy én is csak addig használtam, amíg felkapaszkodhattam, és hagyjam békén, mert még a döntőre sem mentem el. Ekkor elküldtem a francba, vagy egy ahhoz nagyon hasonló helyre, és leraktam. Azóta sem beszéltem Nagy Márkkal. De hallottam róla. Azt, hogy a műsor közben az én menedzseremet, Körtét választotta a saját menedzserének, nem vonta vissza, főként azért nem, mert a nagy pofára esése után senki nem is akart vele foglalkozni, így maradt Körténél, aki minden erejével azon van, hogy kihúzza Márkot a gödörből, ahová saját magát lökte be. Így tehát van némi információm Márkról, mivel Körtétől hallok ezt-azt, de úgy csinálok, mintha nem érdekelne. Mert nem akarom, hogy látszódjon, hogy érdekel. Igazából én magam sem tudom, hogy miért érdekel. Összesen egy hetet töltöttünk együtt, konfliktusokkal, próbákkal, egy élő adással és egy álcsókkal. Nem jelentett semmit. Mégis, valami érthetetlen és

megmagyarázhatatlan okból kifolyólag megváltoztattam az alapértelmezett csengőhangomat (Theory of a Deadman: Out Of My Head, mellesleg ezt a számot szúrta el Márk a döntőben), és Gotye végérvényesen lekerült minden lejátszási listámról, mert a víz lever, ha meghallom a Somebody That I Used To Know-t, ami a duettdalunk volt. Igyekszem nem merengeni Nagy Márk problémáin, mert semmi közöm hozzá, mégis, valamiért a szívem szakadt meg, amikor Körte félvállról megemlítette, hogy Márk összesen egy megkeresést kapott az utóbbi időben, azt is egy celebalázó műsorból, ahol harmadrangú „sztárokból” csinálnak hülyét. Meg lehet őket dobálni, meg ilyesmi. Egyszer néztem bele a műsorba, akkor egy énekes, akiről ezer éve nem hallott a világ, ketchupos kakaót ivott nézői kérésre. Ez maradt Nagy Márkból. Egy meghívás arra, hogy lejárassa magát némi nézői (ki)nevetésért. Sem koncert, sem fellépés, sem normális szereplési lehetőség. Körte nem fogadta el a celebalázó műsor meghívását, ő soha nem engedné, hogy a mentoráltjai így jussanak a reflektorfénybe, pedig a Fogd be Aszád nevezetű formáció néha önként is csinál ilyesmit, kamerák nélkül. Márk azt az utasítást kapta Körtétől, hogy most várjon, mert jelenleg semmit nem tehet érte, majd lesz saját dala, klipje, és azzal el lehet kezdeni az építkezést. Nagy Márk pedig lehetőségek híján elfogadta ezt a tanácsot, tekintettel arra, hogy mást úgysem tehet, és legutolsó információm szerint mély önsajnálatba burkolózott, siratva a nemrégiben volt szebb napokat, amikor szupersztáréletet élhetett. Kétmillió nézőtől a parkolópályáig, nem teljes öt hét alatt. Hát, ilyen ez a popszakma. Egyszer fent, egyszer lent. És miközben Márk nagyon lent járt, kénytelen voltam elfogadni, hogy a világ egyensúlya akkor arányos, ha ezzel egy időben valaki éppen nagyon fent van. És az a valaki én vagyok, Bexi. Barátoknak cs ismerősöknek Beki. Tizenhét éves énekesnő. Magántanuló. Körte menedzseltje, a BPRP Records platinalemezes előadója. Két lemezem van, a Késtél és az Offline, mindkettő első helyig kúszott fel a top40-es lemezeladási listán. Az

Offline single egy hétig első helyen volt az iTuneson, azóta is az első ötben szerepel, a dalhoz készült videoklip egy hét alatt érte el a háromszázezer megtekintést. A Pop/rock sztár leszek! elődöntőjében előadott duettemet Nagy Márkkal kilencszázezren nézték vissza a YouTube-on. Tele van a naptáram fellépésekkel és meghívásokkal. Mert akkor, amikor temetett a szakma és nem hitték, hogy megugrom a Késtél albumom sikerét, akkor, amikor a saját kiadóm rám indított egy utánzatot a nagyon kreatívan elnevezett Lexit, hogy az esetleges bukásom esetén engem félrerakva mást promózzanak, akkor, amikor a régi barátom végre elfogadta a sikeremet, és meg is bocsátotta, hogy egy neki írt szemrehányással indult a karrierem, akkor, amikor mindenki elfelejtette Nagy Márkot... Akkor megjelent a második lemezem, és berobbant a köztudatba az Offline.

1. Persze kétlemezes előadóként sem változott sokat az életem. Még mindig ugyanúgy élek, mint előtte. Otthon, anyuval és a tízéves húgommal, Lilivel, a belvárosi lakásban, ahol felnőttem. Magántanulóként otthon szenvedek a tananyaggal, van egy kétszáz év körüli magántanárom, Gyuri bácsi, aki gyakran meglátogat a stoppolt könyökű zakójában, és terrorizál a történelemmel vagy éppen a matematikával. A lakásunk afféle bázisként funkcionál, mivel rendszerint mindenki nálunk köt ki, és otthon is érzi magát. Körte, a menedzserem, Anti, a legjobb barátom, Kemál, az alsó szomszéd, akinek mellesleg a körúton van a gyrosozója, vagy éppen Aszádék, Körte fel nem fedezett menedzseltjei, a punk-rock zenekarként működő Fogd be Aszád formáció. Ők mind-mind nálunk lógnak, ami feldobja a hétköznapokat. Mert ugye mondanom sem kell, hogy hazai viszonylatban senki nem él Taylor Swift vagy Ariana Grande életet. Nincs luxus, nincs sztárkultusz, és főként túlzások nincsenek. Egy magyarországi előadó úgy él, mint bárki más. Összefuthatsz velük bárhol. Plázában, moziban, piacon, szabad próbafülkére várva, de még a mosdóban is. Nincs vörös szőnyeg, sőt az esetek többségében semmilyen szőnyeg nincs. Nincs testőr, nincs paparazzi, nincs rivaldafény. Ha hívnak, szerepelhetsz az újságban, ha nem vagy érdekes vagy nincs aktualitásod, akkor nem. Mozipremierekre küldenek tiszteletjegyet,de csak akkor, ha a te közönséged a szóban forgó filmnek is célközönsége. Máskülönben arról is lemaradsz. Én például még soha nem kaptam drámára VIP-jegyet, mert a közönségem tizenéves, és nem reklámérték a forgalmazónak, mivel úgysem érdekli őket. Úgyhogy általában vígjátékra, tinifilmre vagy animációs mesékre kapok meghívást. Utóbbinak Lili örül a legjobban, akit természetesen mindig magammal viszek. A tinifilmeknek meg amúgy a legjobb barátom, Anti örül, bár ezt sosem vallaná be, holott tudom, hogy a Tökéletes hang a kedvenc filmje. A

vígjátékokra pedig, főleg, ha valami degenerált, altesti humorral és poénokkal telerakott filmről van szó, nem kérdés, hogy Aszádekat választom társaságnak. Most azonban egy picit bajban voltam, mert küldtek tiszteletjegyet a szerdai premier előtti vetítésre, méghozzá egy brutál romantikus filmre. A szobámban ülve, a törifüzetem felett forgattam a jegyeket a kezemben, és hosszú percek óta gondolkodtam azon, hogy kit vihetnék magammal. Mondjuk, nem bánom, mert a történelemnél minden érdekesebb, de nem nagyon jutottam dűlőre. Két jegyet kaptam, vagyis Körte ennyit adott át, mert ez ilyen „szerelmes hírességek” vetítés lesz, és így fogják reklámozni a filmet. – Kit vihetek? Bárkit? – kérdeztem Körtét, amikor átpasszolta a jegyeimet. – Bárkit hozhatsz, gyerek – bólintott a tőle megszokott megszólítással. Mindig „gyerek”-nek hív, ezzel mutatva a hierarchiát kettőnk csapatában. Én gyerek, ő felnőtt. Tiszta sor. – Kivéve Gergőt – tette hozzá. – Akkor nem sok választásom maradt – húztam el a számat. – Dehogynem – vigyorgott. – Gergőn kívül a világon bárkit meghívhatsz. Milyen kamasz lennék, ha hallgatnék rá? Természetesen Geri volt az első és egyébként egyetlen jelöltem a vetítésre. A kapcsolatunk éppen most éledezett. Kábé a hamvaiból, mint egy főnix. Az elmúlt öt hétben igyekeztünk mindent elölről kezdeni, kihagyva a múltbéli sérelmeket, a „megbántottál-te meg szemét voltál” konfliktushegyeket, és arra koncentrálni, hogy most mi lesz velünk. Régen jártam Gerivel, csak akkor még nem létezett Bexi. Bexit Geri provokálta ki belőlem, innen pedig elindult a mára híressé vált sztori, vagyis a felfedezésem története. Írtam neki egy dalt, feltöltöttem a falára, elkezdődött a megosztásáradat, Körténél landolt a videó, felkeresett, Bexit csinált belőlem, elvesztettem Gerit. Unalomig ismert és ismételt történet. Öt héttel ezelőttig gyakran eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha akkor nem posztolom a Késtél videót, de mostanra, hogy Geri újra az életem részévé

vált, már tudom: akkor, ott, annak pontosan úgy kellett történnie, ahogyan történt, és a következményeket is meg kellett élnem. Soha nem gondoltam volna, de Geri megint képben van, engem pedig boldoggá tesz. A környezetem, mondjuk, gyűlöli. De komolyan, ki nem állhatják. Azt mondják, szemét volt velem. Ez részben igaz. De ha én el tudtam felejteni, akkor nekik is meg kell próbálni, elvégre rólam van szó. Addig néztem a kezemben lévő jegyeket, amíg fel nem eszméltem a kopogásra. Az ajtóhoz lépve beengedtem Antit, aki suli után szokás szerint átjött hozzám. A magántanulósdi jó dolog, abban a tekintetben, hogy olyan, mintha egész évben szünete lenne az embernek. Amíg a korosztályom a suliban van, én kialszom a késő esti fellépéseimet, pinterestezek és sorozatokat nézek délelőttönként, majd a délután hazaérkező családtagjaim és barátaim előtt úgy teszek, mintha tanultam volna. Teljesen normális viselkedés egy tizenhét éves lánytól. – Hogy megy a töri? – lépett be az ajtón Anti, teljesen otthonosan mozogva nálunk. Rádobta az akasztóra a télikabátját, levette a kesztyűjét, és a sapkáját is, majd a konyhapulthoz felülve nézett rám. – Egyszerűen imádom – feleltem tettetett lelkesedéssel. – Megint nem tanultál, ugye? – Hé! Nyitva van a füzetem – erősködtem. – Beki, ha nem mész át a vizsgákon, anyukád vissza fog küldeni nappali tagozatra. – Ááá! – legyintettem. – Tudod, hogy megteszi – fenyegetett. – Jó, ez igaz. – Felültem a székre, és undorodva néztem magam elé. – A magántanulás felelősségteljes dolog – kezdett prédikálni. – Jaj, legalább te ne fárassz ezzel. Milyen tizenhét éves lennék, ha itthon tanulnék, ahelyett, hogy netezek és üvegből eszem a Nutellát? – Tanultál? – szegezte nekem a kérdést. – De olyan unalmaaas.

– A suliban is. – De ott kollektiven unatkoznak az emberek. Tudod, milyen rossz egyedül unatkozni? – Ez a magántanulás ára – mosolygott rám kedvesen. – Hol tartasz? – A Kiegyezésnél – kamuztam be. – És mit tudsz róla? – Ööö... – vakargattam meg a fejemet. – Hogy kiegyeztek. – Beki, elhasalsz a vizsgán, a tanárok ezerszer jobban számon kérnek, mint bárki mást. – Mert utálnak. – Nem utálnak. Csak nem kedvelnek. Ez nem ér. A zenetagozatos gimiben, ahová jártam, és ahová most magántanulóként járok, egy pillanatig sem voltak büszkék arra, hogy tizenhat évesen egy országos slágerrel hirtelen ismert lettem. Inkább derogálónak érezték, hogy ahelyett, hogy zongoraversenyt nyernék a sulinak, könnyűzenei pályára léptem. – Megyünk valamerre? – tereltem a szót, de a világ legszigorúbb tizenhét évese, az én örök stréber barátom nem hagyta. – Nem! – háborodott fel. – Tanulnod kell. – Oké. De szerdán mozi, akkor nem tanulok délután – feleltem szenvedő arckifejezéssel. – De ma hétfő van. Amúgy meg... Kit viszel a szerelmes celebek vetítésére? – nevetett. – Gerit. Bár még nem hívtam meg... – rágtam a szám szélét. – Körte nem fogja engedni. – Az én jegyem, én döntöm el, kit viszek. – Beki, ott lesz a sajtó, nem fotózhatnak le vele. – Nem lesz rajta a képeken – próbálkoztam. – Nem viheted magaddal, a köztudatban még halványan él a Nagy Márk-duett végén lévő csók. – Ezer éve volt, és kamu! – Öt hete volt, és nem tudják, hogy kamu. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem kissé indulatosan.

– Hogy Márk után öt héttel nem jelenhetsz meg egy új fiúval egy nyilvános eseményen. – Geri nem új. – Neked nem. Sajnos nekem sem. De az embereknek az – dünnyögte. – Jó, majd meglátjuk. Nem fogok Márk miatt titkolni valakit, aki közel áll hozzám. – Nem hiszem, hogy Márknak most jót tenne, ha téged mással látnának. – Miért? Mi van Márkkal? – kérdeztem meglepetten. – Nem nézted az oldalait? – Nem. Miért? – Bármit kirak, nincs rá reakció. Egyszerűen nem vesznek tudomást róla az emberek. Ott vannak az oldalán több tízezren, és kirak magáról egy képet, amire megy öt vagy hat lájk. – Uh – sütöttem le a szemem. – Nem hívod fel? Körte szerint baromira maga alatt van. – Eszemben sincs felhívni – feleltem határozottan, miközben leszálltam a székről, hogy két forró csokit készítsek. – Beki, biztos, hogy szüksége van rád. – Márknak senkire nincs szüksége. – Ne felejtsd el, hogy te sem voltál egyedül, amikor mélyen voltál. – Nem voltam mélyen. Mikor voltam mélyen? – vitatkoztam. – Khm – köszörülte meg a torkát Anti. – Lexi? – Ugyan — nevettem fel zavartan, és ideges mozdulattal cukroztam meg a forró csokimat. Pontosan tudtam, hogy mit szeretne Anti mondani. A Pop/rock sztár leszek! elődöntője napján, amikor felléptem a Gotye-dallal a műsorban, robbant a hír, hogy a BPRP Records, vagyis a kiadóm rám indított egy ugyanolyan előadót, mint amilyen én vagyok. Bebiztosította magát arra az esetre, ha az új albumom nem lenne sikeres. Egy gitáros lányból Lexit csinált (a névválasztás rendkívül ötletes, főként, hogy eredetileg Evelinnek hívják), íratott neki egy slágert, a Végcélt

(ami véletlenül rímel az én első slágeremre, a Késtélre), és bedobta a köztudatba. Agybajt kaptam tőle. Mindenhol ott volt. Tévéműsorokban, rádióban, újságokban. A Végcél (aminek paródiaváltozatát Aszádék azonnal megírták, Végbél címmel, amin én remekül szórakoztam) egyébként egészen sikeres dal lett, csak aztán jött az Offline, és letarolta. De Lexi maradt. A BPRP Records két legyet ütött egy csapásra, két sikeres előadója lett, ezért eszükben sincs félreállítani Lexit, függetlenül attól, hogy nem igazolódott be a félelmük, mert a második albumom sikeres lett. De mivel egy lemezkiadó nem utasítja el a sikert, főként az anyagi javakat, nekik tök jól jött ki, hogy az utánzatom is befutott, ezért most a lemezeladásokban és rádiós toplistákon nem egy másik kiadóval versengenek, hanem konkrétan saját magukkal, mivel két előadójuk van a listák élén. Ez a Lexi-dolog számomra olyan, mint egy bőr alá szorult szálka. Néha szúr, néha kitépném onnan, de az esetek többségében nem érzékelhető, viszont tudom, hogy ott van, és ezért idegesít. Körte, aki a menedzserek közt egy igazi gyöngyszem, és nem egy aranybányának nézi az énekeseket, hanem elsősorban előadónak, másodsorban pedig hús-vér embernek, kiharcolta nekem, hogy a kiadó ne kergessen bele egy álbalhéba, ami előadók közti versengésből áll, és amivel persze címlapra kerülhettünk volna és óvakodott minden olyan szituációtól, amikor Lexivel kapcsolatba kerülhetek. Öt hét alatt sikerült elkerülnünk egymást, én nem mentem oda, ahol ő megjelent, ő meg nem tudta, hogy én hol fogok megjelenni, mert nem volt előre publikus és a várt hajtépés ez idáig elkerült minket. Sokáig persze nem húzhatom a dolgot, előbb-utóbb össze fogok futni az alteregómmal valamilyen eseményen, de ameddig csak lehet, Körtével szeretnénk elkerülni. Nem akarok teret adni Lexinek, kiharcolja ő magának a felületet és a szereplést, nem kell félteni. Ma már viszonylag nyugodtan kezelem a Lexi-dolgot, de nem mondom, hogy nem kaptam dührohamot a tőlem ellesett gesztusoktól, és attól, hogy képes volt ugyanolyan albumborítót csinálni, mint amilyen az enyém volt a Késtél lemezemen. Körtét naponta

fárasztottam olyan kirohanásokkal, mint például: – Nem értem, mindenki azt mondta, hogy ne foglalkozzak Lexivel, mert csak egy rossz utánzat, közben meg a Végcél szép lassan a listák élére ugrott! – Körte pedig teljesen tehetetlenül, széttárt karral meredt rám. Azt tanácsolta, hogy bármilyen nehéz is, álljam meg visszavágás nélkül, tűrjem még egy picit, mert az idő majd mindent eldönt. Igen ám, csak könnyű ezt mondani, miközben nem volt nap, hogy a BPRP kiadó marketinghadjárata ne tolta volna az arcomba Lexit. Ott volt, ha bekapcsoltam a tévét, ott volt fizetett hirdetésként, ha neteztem, ott volt, ha kinyitottam az újságot, sőt ha a rádióban a saját dalomat hallottam, szinte biztos lehettem benne, hogy utána Lexi következik. És én nem szólhattam egy szót sem, hanem kénytelen voltam elfogadni, hogy a világ már csak ilyen. Tele van ellopott ötletekkel és más álmát élő emberekkel. – Szerinted fel kellene hívnom Márkot? – kevergettem a forró csokimat Antira pillantva, miközben folyamatosan kattogott az agyam, eszembe juttatva a Pop/rock–beli szerelésem napját, amikor is az élő adás előtt megkaptam a hírt, hogy a kiadóm új énekest indít rám, mert nem bízik a további sikeremben. Összetörtem, és csak egy ember tudta igazán tartani bennem a lelket. És ő Nagy Márk volt. Ő akkor segített nekem. Én miért nem segítek most neki? – Csak egy telefon. Nem halsz bele – biccentett Anti. – Tudod, milyen bunkó volt velem? Pedig én nem csináltam semmit! Nem tehettem semmiről... – Beki – mosolygott rám Anti. – Ha valaki, akkor te tudod, hogy milyen egyedül lenni. Kedves Hannah freakin’ Montana. – Argh – tápászkodtam fel, felmarkolva a telefonomat a konyhapultról, és bementem a szobámba. Igaza van Antinak, és én úgy utálom, hogy mindig igaza van. Nem felejthetem el, hogy mennyire üres és magányos volt az életem az első dalom, a Késtél megjelenése után. Hogy senkim nem volt. Hogy a Hannah freakin’ Montana kamu-profilomon senkit nem tudtam bejelölni, mert nem maradtak

barátaim. Nagy Márk megbántott, amikor legutóbb beszéltem vele, de félre kell raknom a gyerekes sértődést, és nyitnom felé, mert olyan időket élünk, amikor minden ajtó zárva áll előtte. Hetek óta nem éreztem azt az ideges remegést a gyomromban, ami akkor tört rám, amikor kicsengett a hívás. Még magamon is meglepődtem, hogy mennyire izgulok. – Mondjad – vette fel roppant kedves stílusban a telefont, a hangja hallatán pedig akkora gombóc lett a torkomban, hogy abban sem voltam biztos, hogy meg tudok szólalni. – Beka? Halló, Beka, itt vagy? – Szia, Márk – préseltem ki egy köszönésfélét. Aztán kínos csend. A vonal mindkét végén. – Hogy vagy? – törtem meg elsőként, és feszülten tartottam a fülemhez a készüléket. – Nagyszerűen, éppen Hawaiin értél el, itt úszom a delfinekkel, Miley Cyrus pedig koktélt kever nekem – ironizált. – Aham – dünnyögtem. – De most komolyan. – Hogy lennék? – Jó, csak megkérdeztem. – Kösz. – Nincs mit – vágtam rá. És megint kínos csend. – Kösz, hogy hívtál. Öt hét után nagyon jólesik. – Mi van? Hívtalak a döntő után, rémlik? Bunkó voltál, rémlik? Leraktam, rémlik? Nem hívtál vissza... – hadartam idegesen. – Mit vársz tőlem? Akkor veszítettem el egy lemezszerződést, egy valag pénzt, egy kocsit meg egy utazást. Pont nem tudtam mit kezdeni a sajnálatoddal, sajnáltam magam helyetted is. –Jézusom, kár volt hívnom téged – motyogtam a hajamba túrva. – Most komolyan, mit vártál abban a pillanatban? – Márk, én semmit nem vártam, és nem is várok. Szia – köszöntem el, és letettem. Fél pillanat múlva a szobám csendjébe a Gotye–szám hasított bele, amitől összerezzentem. A francba, elfelejtettem, hogy Márk csengőhangjának a duettdalunkat állítottam be a

műsor hetében, és mivel azóta nem hívott, teljesen megfeledkeztem róla. Az ismerős dallamok a másodperc töredéke alatt zúdították rám az emlékeket. Ahogyan a színpadon megfordul velem a zongora. A nézőtér ovációja. Márk karján a B betűs karkötő. Ahogy felránt a székről és magához húz, majd hevesen megcsókoljuk egymást, miközben minden irányból kamerák vesznek minket. „Now you’re just somebody that I used to know.” – Igen? – vettem fel a telefont szapora szívveréssel. – Ne rakd le nekem! – közölte indulatosan. – Miért? – Mert ne. Még beszéltem! – Nem beszéltél. – De beszélhettem volna. – Remek érvelés – mosolyodtam el. – Igen? – Mi igen? – Miért hívtál? – Te hívtál. – Nem. Most te hívtál, én már leraktam. – Jó – közölte, és megszakadt a vonal. Hiányzott ez nekem? De most komolyan. Elmosolyodtam, és ismét benyomtam a hívást. Nem vette fel. Ezen viszont hangosan felnevettem, és tovább próbálkoztam. Ötödik csöngésre szólt bele. – Miért zavarsz? – vette fel köszönés nélkül. – Ó, elnézést. Mit is csinálsz? – nevettem. – Dolgom van. Éppen... – habozott. – Éppen dolgom van. – Márk, beszélhetnénk komolyan? – Igen? – Tudok valamiben segíteni? – Nem, Miley elkészült a koktéllal, másra nincs igényem. – Olyan hülye vagy! – fakadtam ki. – Beka, várok. Körte azt mondta, hogy majd lesz dalom, és akkor lemezszerződésem, aztán klipem, és visszajönnek a Márkerek. Elcsesztem. Tudom. Visszacsinálnám. De nem tudom.

Csendben hallgattam Márkot és őszintén sajnáltam. Mindenki hibázik, mindenki tanul belőle, mindenkivel megesik, hogy benézi a dolgokat. Neki túl sok forgott kockán, túl nagy a tanulópénz. – Ki írja a dalodat?–kérdeztem. – Senki Várom, hogy Körte jelentkezzen. Egész nap ezt csinálom. Délelőtt a suliban várom, délután meg itthon. – Francba – szaladt ki a számon. – Ja – értett egyet. – Találkozzunk? – Mármint mi? Mi ketten, találkozzunk? – A hangja őszinte döbbenetről árulkodott. – Persze. – Oké. Átmenjek? – Aha. Ha van kedved. – Jó. Megnézem a naptáramat. Várj, öt évre előre üres, pont ráérek. Nevetve megráztam a fejem. – Hallod – szólt bele. – Hm? – Mi van a... a sráccal? – Milyen sráccal? – Késtél-Geri. – Ne hívd így – kértem. – Mi van vele? – Jól van – közöltem diplomatikusan. – Együtt vagytok? – Erről nem beszélek veled. – Szóval igen. – Nem beszélek róla. – Rendben. Te! – Igen? – Nem is láttalak az elődöntő óta. – Tudom – mondtam kissé riadtan. – Mert nem jöttél el a döntőre – tette hozzá. Már el is felejtettem, hogy Márkkal csak Márkról lehet beszélgetni.

– Fellépésem volt — füllentettem. – Akkor sem jöttél el. – Nem számított, hogy ott vagyok-e. – Neked talán nem. Egy óra, és ott vagyok. – Rendben. – Csinálsz valami kaját? – Márk, te még mindig tapló vagy – tettem le a telefont, és vidáman mentem ki a nappaliba, ahol időközben megérkezett Lili a suliból és anyu a munkából. – Mit mondott? – érdeklődött Anti. – Átjön. Egy óra múlva itt van. – Ki? – kérdezte egyszerre anyu és a húgom. – Nagy Márk. – Márk átjön? De régen láttam azt a fiút! – lelkesedet anyu. – Bárcsak a másikat látnám olyan ritkán – tette hozzá.Éljen az Anti-Geri társulat. – Volt a suliújságban egy cikk Lexiről – nézett rám Lili, miközben a hátizsákjában matatott. – Óriási. Mit írnak? – forgattam a szemem. – Csak a Végcél ajánlója. Tessék – adta a kezembe. – Szép rajz – dicsértem meg a kidekorált fotót, ahol Lexire bajusz és szemüveg lett rajzolva. A húgom igazán jól nevelt. Átfutottam a pársoros cikket. Nagy sikerű debütálás. Elsöprő lendület. Újszerű hangzás. Aha, hogyne. Unottan félredobtam a suliújságot, és megpróbáltam anyunak arra a kérdésére válaszolni, hogy mit tanultam ma a temérdek időmben. – A Kiegyezésről – feleltem átgondoltan. – És kik egyeztek ki? – jött a beugratós kérdés. Félve Antira pillantottam, de anyu megneszelte, és ráförmedt. – Sleisz Antal, ha most súgsz neki...! Anti persze rögtön lehajtotta a fejét, úgyhogy improvizálnom kellett. – A felek! A felek egyeztek ki! – Rebeka, tanulnod kell! – Tudooom, le fogok vizsgázni. Tényleg! – ígértem.

– Tudod, mennyi bántást kapok az interneten? Bizonyítsd be, hogy nincs igazuk, és igenis lehet valaki sikeres magántanuló a fellépései és stúdiózásai mellett. – Mondtam már, hogy ne guglizz – vontam meg a vállamat. Ha az ember híres, akkor egy idő után nem keres magára, mert semmi értelme nincsen. Az első „dögölj meg” komment még balul érintett, az ötvenedik után rutinból átsiklottam felette. Anyu viszont nehezen kezeli a dolgokat, mert amikor magántanulóvá váltam szeptemberben, számtalan bulvároldal beszámolt róla, és ott a kommentek kilencvenkilenc százalékban ellenezték a döntést, mondván, hogy egy gyereknek az iskolában a helye. És pont. És ilyenkor nyilván a szülőt kezdik el piszkálni, hogy miért engedi dolgozni a tizenéves gyerekét, és mégis milyen dolog, hogy rója az estéket fellépésről fellépésre... Ez mind hülyeség. A zene nekem nem a munkám, hanem a szenvedélyem, ami a szerencse folytán időközben a munkámmá is vált. Nem egyedül járok fellépni, Körte minden alkalommal ott van velem, és vigyáz rám. Az pedig, hogy anyu támogatott abban, hogy valóra váltsam az álmaimat, mindezt tizenhat-tizenhét évesen, alku tárgyát képezi. Ameddig rendben van a suli (ebben az esetben magántanulóként a vizsgák), addig nem szól bele. A többi rajtam áll. Meg valami Kiegyezésen, amit meg fogok tanulni. Csak még várom, hogy magába szippantson a történelem szeretete. Eddig elkerült, de majd biztosan szippant. Egy kisebb káosz alakult ki a nappaliban, mert anyu a töri miatt hisztizett, hogy nem igaz, hogy nem tudom megtanulni, Lili Márkról magyarázott, hogy mennyire örül annak, hogy újra látja (a húgom a földön élő utolsó Márker, ő a végsőkig, és talán azután is kitart). Anti pedig minden előzmény nélkül hegedülni kezdett, mert mániája, hogy nálunk gyakorol. Körte éppen jókor érkezett meg. – Gyerek, nagyszerű hírem van – lépett be a lakásba. – Körte, te tudod, hogy mi volt a Kiegyezésen? – kérdeztem.

– Nem, de a németek biztosan benne voltak – felelte, majd látva a döbbent tekinteteket, hozzátette: – Mi van? Azok mindig mindenben benne voltak... – Néha nem tudom, hogy melyikőtök a rosszabb – forgatta a szemét anyu. – Milyen németek? – ráncolta a homlokát Anti a hegedűje felett. – Milyen híred van? – csillant fel a szemem. – Kapaszkodjatok meg – kezdte a menedzserem, és ledobta a dzsekijét, ami alatt egy rövid ujjú pólót viselt, így láthatóvá vált a tetovált karja. Körte a menedzserkedés előtt tetoválóművészként dolgozott, és ez a szenvedélye a mai napig tart. Miután magán már nincs sok hely, mostanában Aszádékat dekorálja. – Gyerek, felkérést kaptál – jelentette be. – De jó! – lelkesedtem. – De mire? – Na, most figyeljetek. Jön egy új sorozat, valami spanyol, dél-amerikai, mittudomén’, spanyol nyelvű cucc. És ennek a főcímdalára vagy esélyes, hogy magyarul felénekeld. – Hűűű — csodálkoztam. – Ja. Na, most az van, hogy a héten össze kell hoznod egy dalszöveget, itt a spanyol hablaty, meg egy szabad fordítás, hogy miről szól. Gyúrj össze egy passzoló dalszöveget rá, a hétvégén felénekeljük, és akkor a forgalmazó eldönti, hogy a tiédet választja–e. Még ketten vannak versenyben. Hajrá, gyerek. – Várj-várj – vettem át a papírokat. – Milyen sorozat ez? – Valami spanyol cucc, kamaszokról szól. – Klassz. És kell írnom egy magyar szöveget rá – próbáltam értelmezni a feladatot. – Ja. – Mi a sorozat címe? – érdeklődött Lili. – Corazón, mi amore, mittomén’ – legyintett Körte. – Itt van a papíron – tartottam a húgom felé, aki azonnal beütötte a keresőbe.

A főcímdalt megnézve kiderült, hogy egy latin-amerikai ifjúsági sorozatról beszélünk, van benne lány, meg fiú, meg gonosz lány, meg gonosz szülő is. Amit még ki tudtunk venni belőle, hogy sok a szép és jó ember, meg a szép és gonosz ember, az előző részek tartalmából: valaki kómába került, de felébredt, valaki megtudta, hogy az anyjának a valakije nem is az, akinek gondoltuk, meg ilyesmi. – Szappanopera – bólintottam. – Viszont fülbemászó a dal, tök jó. – Az. Csináld meg, és akkor te énekled a főcímdalt. – Szuper, ez tetszik – lelkesedtem. – Ööö... A forgalmazó kiket kért még meg? – Nem fontos – ingatta a fejét Körte. – Te foglalkozz a magad dolgával. – Nem nehéz kitalálni – fordította felém Lili a laptopot, amin Lexi közösségi oldala volt megnyitva. A poszt rövid volt, de tömör: „Úristen, felkértek arra, hogy énekeljem el egy spanyol sorozat főcímdalát! Annyira izgalmas! Xoxo, Lexi” – Ne már – húztam el a számat. – Gyerek, magadra koncentráljál, mondtam már – szólt rám Körte. – De... – Nincs de! – Jó, de... – Nincs de! – ismételte meg, miközben kopogtak az ajtón. – Nem értem. A főszereplő lány apjáról mi derült ki? – töprengett anyu még mindig a látottakon. – Fogalmam sincs, spanyolul van – nevettem el magam. – Szerintem örökbe fogadták – magyarázta Anti anyunak. Jó, két nézője már biztosan lesz a műsornak, függetlenül attól, hogy én éneklem–e. Az ajtóhoz léptem, és közben mosolyogva hallgattam a társaságunkat, majd kinyitottam, és ott állt előttem Nagy Márk. Hat hete nem láttam, az elmúlt időben tudatosan igyekeztem annyira keveset gondolni rá, amennyire csak lehet. Most pedig megint belecsöppent az életembe, és nekem csupán attól,

hogy megjelent, zúdulni kezdtek a közös emlékek az agyamba. Létezik, hogy csupán egyetlen közösen eltöltött hét ennyire mély nyomot hagyjon az emberben? Nem tudom, miért gondoltam úgy, hogy Márk biztosan rémesen néz ki, és össze van zuhanva, de igazából nyoma sem volt rajta semminek, ami az utóbbi hetekben történt vele. Tulajdonképpen ugyanúgy festett, mint amikor utoljára láttam. Nem túl rosszul. Jó, nem fogok hazudni, veszettül jól, de ez nem titok, nem véletlenül lett a műsor második helyezettje (majdnem első), és nem véletlenül volt a Pop/rock sztár leszek! alatti időszakban a tíz és huszonöt év közötti lányok háttérképe a telefonokon. – Szia Márk – köszöntöttem megmagyarázhatatlan boldogságot érezve. – Beka – hajolt felém, mire reflexből kitértem az útjából, és inkább vállon veregettem a puszi helyett. Utoljára kétmillió tévénéző előtt megcsókolt, jobb, ha mi így ütögetjük egymás karját. – Nagy Márk van itt? – lépett mellém Körte, és csodálkozva nézett rá. – Ühüm. Áthívtam – feleltem vállat vonva. – Örülök neked, Márk – köszöntötte Körte, aztán sorban mindenki. Néztem, ahogy beszélget a többiekkel, és rájöttem, hogy csak külsőleg nem változott semmi Márkban, belül azonban érezhetően sok. Baromira megtört, amit valamennyire leplezni tud a hülye stílusával és a tenyérbe mászóan megnyerő viselkedésével, de valami kihunyt a szemében, ami a legutolsó találkozásunkkor még fényesen ragyogott. – Márk! Szia! – üdvözölte Anti lelkesen. – Képzeld, hétvégén hegedűversenyem lesz, amire a barátnőm is eljön! – büszkélkedett. – Klassz – biccentett Márk, mert ezzel az információval nem igazán tudott mit kezdeni. Na igen, Anti és a barátnője. Már hat hete, hogy a Pop/rock elődöntőjére elhozta randizni Verát, azóta pedig úgy is mondhatjuk, hogy járnak. Antinak tehát

barátnője lett, ezt pedig szereti mindenkinek elújságolni, aki esetleg még nem tud róla. Mivel ilyen személyből viszonylag kevés van (kapcsolatuk első hetében Anti nemcsak a közösségi oldalát árasztotta el a hírrel, de néha idegeneknek is eldicsekedett vele, mondjuk, az utcán, annyira hihetetlen volt számára a tény, hogy élete tizenhetedik évében végre van egy barátnője), Anti örömmel fogadta Nagy Márkot, mint egy új célszemélyt, akinek elújságolhatja a nagy hírt. – Sleisz, behányok már a sztoridtól. Senkit nem érdekel – oltotta le Körte azonnal, mire Anti csüggedten nézett maga elé. – Ez nem igaz, engem igenis érdekel – vígasztaltam Antit, és tényleg őszintén gondoltam. Az elmúlt évben végig támogatott, én pedig jó baráthoz, méltó módon most tolerálom, hogy kicsit háttérbe szorultam az életében, mert Pop/rock műsorbeli szereplésemnek köszönhetően végre Antinak is lett egy másik élete. A francba, hogy az az átkozott három perc a tévében mennyi mindenre kihatott. Pillangóeffektus, a legnagyobb mértékben. A mi hétköznapjaink tehát tovább teltek, csak a szokásos módon, ami annyit tesz, hogy mindig történik valakivel valami, általános a káosz a bázisként funkcionáló lakásukban, Nagy Márk pedig feszengve, kissé idegenül állt köztünk, kapkodta a fejét, figyelt, és annyira kívülállóként érezte magát, mintha csak idegen lenne. A csapongásunk közepette ez szinte mindannyiunknak feltűnt, és diszkréten összenéztünk, jelezve egymásnak, hogy van egy személy köztünk, aki kirekesztette magát ebből a körből, most pedig mégis újra itt van, ezért be kell vennünk a társaságba. – És hogy vagy mostanában? – váltott témát anyu érdeklődve nézve Nagy Márkra, aki csendesen álldogált a konyhapult mellett, és valószínűleg azt mérlegelte, hogy mi mindent dobott el magáról öt héttel ezelőtt. Bukott lemezszerződést, pénzt, kocsit, utazást... Ez a publikus verzió. Azonban én pontosan tudtam, hogy mi mindentől esett még el.

Tőlünk. És ez piszkosul fájhatott neki. A duettestünk alkalmával, amikor Márk még a legnagyobb esélye volt a műsornak, bevallotta nekem, hogy miért szeretné Körtét a menedzserének. Azért, mert szeretett volna egy ilyen csapathoz tartozni. Szeretett volna érdek nélküli barátokat, biztos támaszokat és olyan hétköznapokat, amilyen a miénk. És komolyan gondolta. Aztán elszúrt mindent, maga ellen fordította a rajongóin kívül azokat az embereket is, akik barátként közeledtek hozzá. És most, hogy újra átjött hozzánk, azt látta, hogy a mi életünk ment tovább, nélküle is. És ezt pokolira nehéz lehetett beismerni. – Köszönöm, nagyszerűen vagyok – válaszolta meg anyu kérdését Márk. – Várakozom – pillantott Körtére bizakodóan. – Építkezünk, ez egy lassú folyamat – nyugtatta meg Körte. – Volt műsormegkeresésem – szólt Márk büszkén, azon igyekezve, hogy ő is tudjon valamit mesélni. – Tényleg? Milyen? – kérdezte Anti. – Egy vadászkutya kergetett volna a kerítésig. Nem vállaltam. – A celebszívató? – fintorgott Lili. – Igen. Ők kerestek. Más nem – sajnálkozott magán Márk, bízva abban, hogy mindenki így tesz majd. Anyu, Lili és Anti természetesen azonnal mély részvéttel hallgatták Márkot és a kevés sztoriját, mi azonban Körtével egymásra meredtünk. – Te hívtad? – kérdezte, mert nem teljesen volt világos neki, hogy Márk mit keres nálunk. – Aha. Gondoltam, jól jönne neki egy barát... – vonogattam a vállam. – Ez rendes volt tőled, gyerek – pillantott rám hálásan. – Tudom. Pedig bunkó volt. – Igen – értett egyet. – Nem ő az első, és nagy valószínűséggel nem is az utolsó megcsinált sztár, aki elszállt. Ez most nagy lecke neki. – Azt látom. Teljesen megzuhant. Mikor lesz dala? – érdeklődtem. – Majd ha valaki ír neki. De nem tolonganak a jelentkezők.

– Értem – bólintottam. – Látom, azért még kacsingat – figyeltem Márkot, ahogyan sztorizgatás közben a húgomra kacsint, aki természetesen hű Márkerként (és ugye utolsó Márkerként) teljesen odavolt ettől. – Van, ami nem változik – röhögte el magát Körte. – Menni fog a spanyol dal? – Már ma elkezdem. – Helyes. Mész a szerdai mozira? – Úgy néz ki. – Gerit viszed, mi? – Ki mást? – kérdeztem mosolyogva. – Az egyik Aszádot odaadom volna. Amelyik a legjobban tud viselkedni – próbálkozott. – Gerit szeretném vinni. – Megégeted magad, te gyerek – ingatta a fejét Körte. – Miért, miért utálod annyira Gerit? Nem is ismered –sóhajtottam, belefáradva az egyetlen nézeteltérésünkbe. – Azért, gyerek, mert az irigység az egyetlen olyan tulajdonság, ami nem szűnik meg soha. El lehet nyomni, el lehet titkolni, még magunk előtt is elrejthetjük. De attól még ott van. És ha egyszer jött, az jönni fog többször is. – Geri nem irigy – védtem meg. – Én szóltam, de majd megtanulod – borzolta meg a hajamat. – És amikor kimondták Varga Tamás nevét, megszűnt létezni a világ – mesélte Márk a döntő pillanatát. Vagyis azt, amikor minden elúszott. – Nem is tudom, ezerszer visszanéztem már a felvételt, és tudjátok – suttogta –, mindig azt hiszem, hogy a végén más lesz. Hogy az én nevemet üvöltik, és rám hullik a konfetti, és engem vesz közeliben a kamera, és tombolnak a Márkerek... de a felvételen a háttérben állok, aztán teljesen kitakarnak. Engem. Nagy Márkot – szipogta, anyu, Lili és Anti pedig homályos tekintettel hallgatták. – Szerintem nincs túl jól – súgtam Körtének. – Hát, gyerek – nézett Körte Márkra én úgy mondanám, hogy jó szarul van.

Igen. Márk egy lépésre volt attól, hogy az ő neve mellett szerepeljen a győztes szó. De megváltoztathatatlanul áll a neten a végeredmény: hu.wikipedia.org/wiki/Varga – Tamas – enekes Varga Tamás, a Pop/rock sztár leszek! című tehetségkutató műsor nyertese. És a Wikipédia nem hazudik. Márknak pedig még oldalt sem hoztak létre.

2. – Úgyhogy velünk minden rendben. Lili sulizik, Anti barátnőzik, Aszádék továbbra sem csinálnak semmit – meséltem Márknak, hogy nagyjából mi újság van velünk. – És te? – pillantott rám kérdőn. – Én? – Átgondoltam a dolgot. – Azt hiszem, én jól vagyok – feleltem végül. – Örülök – biccentett. – És akkor most írsz egy szöveget a spanyol számra, felénekeled, aztán eldöntik, hogy melyik a legjobb? – kérdezte a Körtétől kapott nyomtatott papírokat nézegetve. – Igen – bólintottam. – Klassz. Hol fog menni ez a sorozat? – Az egyik kereskedelmi adón – vonogattam a vállamat. – Ezek titkos dolgok, vagy mi? – ráncolta a homlokát Márk. – Nem, miért? – Mert olyan szűkszavú vagy, mindent úgy kell kihúzni belőled – felelte. A nappaliban ültünk, Lili már megfürdött és elment aludni, anyu a szobájában tévézett, Anti hazasietett Verával Skype-olni, Körte pedig Aszádék próbájára rohant - de persze nem a próba miatt igyekezett ennyire, hanem mert nem volt biztos benne, hogy a banda egyben hagyja a házát, ha órákra ott hagyja őket. Márkkal ketten maradtunk tehát, és beszélgettünk, vagyis a jelek szerint ő megpróbált beszélgetni velem. A kérdésétől zavarba jöttem, mert az elmúlt időszakban szinte csak Gerivel kommunikáltam, és ha vele vagyok, akkor mindig nagyon figyelek arra, hogy ne beszéljek sokat magamról meg a dolgaimról, mert fontosnak tartom, hogy fele-fele arányban osztódjon el a róla és rólam szóló téma. Márk

kérdése előtt ez fel sem tűnt, most azonban olyan furcsán éreztem magam tőle. – Nem, én normálisan válaszolok – szépítettem. – Figyelj, nem kell tekintettel lenned a nyomorult helyzetemre. – Nem vagyok – védekeztem. – Basszus, elszúrtam, tudom, viszont egy szerencsém van. Hogy állatira jól áll az önsajnálat. Nézd – mutatott magára, majd szomorú arccal lesütötte a szemét. Felnevettem, és egyetértőn bólintottam. – Örülök, hogy még mindig imádod magadat. – Szóval azért, mert most nekem nem alakulnak jól a dolgaim, attól még mondd, ami veled van, mert érdekel, meg örülök neki. –Tényleg? – csodálkoztam. – Miért ne örülnék? Nekem attól nem lenne jobb, hogy másnak is rossz. Azt akarom, hogy nekem ne legyen az. Nem ugyanaz a kettő. – Hű – néztem rá. – Hihetetlen, de okos dolgokat mondasz. – Figyelj, nekem is nehéz volt feldolgozni, hogy azon túl, hogy nézek ki – mutatott végig magán –, még jó gondolataim is vannak. – Azért nem lettél sokkal szerényebb a történtek ellenére sem. – Csatát vesztettem. Meg pár ezer rajongót. Meg kocsit. Lemezszerződést. Utazást. Pénzt. Sok pénzt. Fellépéseket... – De – vágtam közbe ünnepélyesen, megpróbálva felvidítani –jól nézel ki! – Látod, Beka – biccentett elégedetten –, te igazán megértesz engem. – Kellene neked egy sláger — szólaltam meg. – Elég sok minden kellene nekem – nevette el magát. – De elsősorban egy dal. – Körte intézi. – Rendben. Drukkolok. – Kösz.

– Tényleg farkaskutyákkal akartak megkergettetni a műsorban? – temettem a tenyerembe az arcomat. – Ja. De kaptam volna védőruhát. Olyan pufit. – Jézusom. Hogy viseled? – Á, senki sem szereti, ha kutyákat uszítanak rá. – Nem azt, hülye – nevettem el magam. – A csendet. Hogy vége. Hogy nulláról kell indulnod mindazok után amit átéltél. – Beka, nem nulláról indulok. Mínuszról. – Ó. Értem. De mi a francot képzeltél? Hogy szúrhattad el így? – akadtam ki, mert a döntő óta nem volt alkalmam megkérdezni tőle, hogy mégis mit gondolt. – Nem tudom. Azt hittem, megvan – mondta szomorú mosollyal. – Elfogott egy érzés, hogy már nem veszíthetek. – De miért viselkedtél ekkora seggfejként? Beszóltál mindenkinek, elrontottad a dalt, veszekedtél, ott volt a balhéd valami lány barátjával a döntő hetében... – Mit mondjak erre? Könnyen jött, könnyen ment. – De ennyire? – Úgy látszik. – Kiálltam volna melletted... – komorodtam el, és az asztalon lévő baklava tálcáján rendezgettem a morzsákat. – De... – Ártott volna az imidzsednek, tudom. – Ez nem igaz, vagyis... Márk, lezártuk a show–t egy csókkal, bekajáltattuk mindenkivel, hogy lehet, hogy van köztünk valami, utána pedig elmész szórakozni, ott keversz valami lánnyal, akinek barátja van, lökdösődés, megütöttek... Ezek a balhék nem vállalhatók. Nekem nem voltak azok. És elmentem volna a döntőre, szurkoltam volna neked élőben, ott lettem volna... De nem! Nem tehettem. Ezek után nem. Egy hetet kellett volna nyugton maradnod, kivárni, hogy megnyerd. Annyira közel volt. – Mit mondjak erre? Beka, ismersz... – Az a baj, hogy igen – bólintottam. – Ott kellett volna lenned velem. – Hol? – Ott. Végig. Azon a héten! – vágta a fejemhez.

– De véget ért a közös munkánk, Márk. Bejutottál a döntőbe, én addig szerepeltem a tervben. – Nem, az enyémben nem – kérte ki magának. – Tudod, milyen érzés volt, hogy a show után leléptél? Egy szó nélkül? – Márk, az élet ment tovább, nekem dolgom volt, ez egy munka volt. – Egyedül hagytatok. Te eltűntél, Körte azt mondta, jelentkezzek nála a műsor vége után, és ennyi. – És ezért meghülyültél? – ráncoltam a szemöldökömet – Nem tudom. Lehet. Franc tudja. Túl akartam lenni azon a héten. Becsúszott pár hiba. Onnantól meg mindent felnagyítottak. A lánynak amúgy nem volt barátja. Vagyis nem tudtam róla. – Akkor ki ütött le? – csodálkoztam, merthogy nem kevés újságcikk jelent meg az esetről. – Fogalmam sincs. – Mindegy most már. – Az — vonta meg a vállát. – Összességében te tehetsz róla – zárta le. – Hogy mi van? – kerekedett el a szemem. – Milyen barátnő viselkedik így? – Mikor voltam én a barátnőd? – kérdeztem értetlenül. – Akkor álbarátnő. – Márk, tudom, hogy néha jó mást hibáztatni, de szállj le rólam, és keress mást. – Félig te tehetsz róla. Hm? – alkudozott. – Nekem semmi közöm nem volt a döntődhöz. Én az elődöntőért felelek, és azt hiszem, azzal nem volt gond. Vállald fel, amit elszúrtál, ne kend másra. –Tudod, milyen nehéz utálni magam? – sóhajtotta. – Nem is nagyon sikerül, ahogy látom – nevettem fel. – Jó, hibáztál, nem baj, felejtsük el – nézett rám megbocsátón, és tényleg úgy tűnt, rám akarja kenni az egészet. – Te ettől tényleg jobban érzed magad? – Persze – kacsintott rám.

– Fejezd be a szemrángást. – Tudom, hogy tetszik – vigyorgott. – Sose tetszett – vágtam rá. – Ó, dehogynem. Szóval végleg lecseréltél a Késtél-gyerekre? – Geri a neve, sokkal előbb volt, mint te, és nem volt kit lecserélni – javítottam ki. – És akkor most Offiine-Geri lett a Késtél-Geri? – Nem vagy vicces – mosolyodtam el. – Elég jó neked az a srác? – Én vajon elég jó vagyok neki? – kérdeztem vissza. – Te hülye vagy – nevetett fel. – Mi a franc van abban a gyerekben, amitől ennyire kicsinek érzed magad? – Nem érzem kicsinek magam. – Együtt vagytok? – Nem... nem tudom. Nem – ingattam a fejem. – Ja, hogy még ő várat téged. Gratulálok – mondta gúnyosan. – Ez ennél komplikáltabb. – Tudom, persze, vele minden az – legyintett. Úgy éreztem, ideje témát váltani. – Mi van a suliban? – Minden oké. A tanáraim együtt éreztek velem – vonogatta a vállát. – És az osztálytársak? – Sajnálnak, természetesen. – Hogy lehet az, hogy seggfejként viselkedtél, elbuktad a döntőt, megutáltattad magad mindenkivel, és még mindig szeretnek, én meg nem csináltam semmit és az egész volt sulim gyűlöl? – tártam szét a karomat értetlenül. – Nem tudom, lehet engem nem szeretni? – kérdezte azzal az idegesítően imádni való mosollyal a fején. – Lehet – bólintottam határozottan. – Neked sem megy – látott át rajtam egy pillanat alatt. – Dehogynem. Márk, mindig is utáltalak – nevettem el magam.

– Tudom. Akkor is, amikor szerettél – kacsintott. Erre mit mondhattam volna? Hülye egoista. – A héten már mennek a válogatások az új Pop/rockba – váltott témát. – Máris? – Aha. Jön a következő széria, gyűjtik a jövő sztárjait – mondta gúnyosan. Újabb évad, újabb arcok, újabb darálás. A régi versenyzők közül még néhányan evickélnek, kapálóznak, a többség azonban már bele is fulladt abba a zavaros pocsolyába, amit úgy hívunk, magyar popszakma. És már érkezik is az utánpótlás. Új címlapok, új sztorik, új lehetőség. A nézőnek újabb izgalom, új kedvenc, új háttérkép. Az új versenyzőknek óriási lehetőség, kiugrás, sztárélettel való kecsegtetés. A régi versenyzőknek meg... Na, nekik semmi. – Óriási. Lassan kirakhatnák a szakmára a megtelt táblát – dünnyögtem, miután végiggondoltam a folyamatot. – Azért Lexi még beúszott utolsónak – vihogott. – g – Ne is mondd. Ott liheg a Végcél a dalaim nyomában. – Na és? Mögötted van, addig jó. – Ideig-óráig biztosan. Aztán ki tudja? – ingattam a fejem. – Mi lesz a következő kliped? – A Hiába hívsz. – Erős szám. – Ismered? – csodálkoztam. – Megvettem a megjelenés napján az iTuneson az egész Offline albumot. – Hű – kerekedett el a szemem. – Miért? – Mert érdekelt? – És meghallgattad? – mosolyodtam el. – Nem, csak megveszem a zenéket, nem hallgatom meg. Persze hogy meghallgattam. – Ééértem... és... izé... – dadogtam. – Jó album – mosolygott rám. – Mondjuk, nem tudom, hogy a harmadikkal mi lesz. – Mármint?

– A harmadik albumoddal. Ha a Geri gyerek nem szemétkedik veled, nem tudom, miről fogsz dalokat írni. – Ha-ha – húztam el a számat. – Nem róla szólnak a dalaim. – Hogyne – röhögött ki. – Ezek milyen jegyek? – hajolt előre a fotelből és emelte fel az asztalról a mozijegyeket, amiket szerdára kaptam, miközben én már kifelé mentem a konyhába. – Romantikus film, premier előtti vetítés – feleltem halkan, miközben levettem a polcról két bögrét, és teát töltöttem. – Basszus, de rég kaptam ilyeneket! – Sajnálom – sütöttem le a szemem, miközben visszaléptem, és a kezébe nyomtam az egyik bögrét. Felkucorodtam a kanapéra, magam alá húztam a lábam, és féloldalas pózban, a bögrét a kezem közé szorítva figyeltem, ahogyan az ajándék mozijegyeket nézi. Márk mellőzöttsége a műsor befejezése óta olyan méreteket öltött, hogy sehová nem hívják, semmit nem kap, és senki nem keresi. Egy-két interjú lement vele a döntő után, amiben arról kérdezték, milyen érzés volt biztos nyertesként ilyen látványosan elbukni az egészet, de azóta semmi. Csend van Nagy Márk körül. – Nem gond – rázta meg a fejét, mintha nem zavarná a dolog. – Milyen film? – érdeklődött. – Fogalmam sincs, szerelmesek, szenvednek, összevesznek, összejönnek. Mint a többi. – Mit jelent, hogy „szerelmes vetítés”? – olvasta a kísérőlevelet. – Párokat várnak, azért két személyre szól a jegy. – És elviszed a Késtél-gyereket a celebek közé? – Geri! És gondoltam rá... – Akkor benne lesz az újságban. – Tudom. Ha vállalja, én nem bánom – feleltem. – Te tudod – dobta le a jegyeket az asztalra. – Miért érzi mindenki úgy, hogy annyira ismeri Gerit? – Lássuk – ivott bele a teába. – Szakított veled, mert híres lett egy számod. Kiutált a sulidból, mert megjelent a lemezed, és otthagytad az iskolai bandátokat. Hónapokig nem beszéltetek

egymással, mert nem bírta feldolgozni a sikeredet, most pedig még ő kér időt, hogy eldöntse, mi lesz a kapcsolatotokkal – sorolta. – Senki nem utálja, áldott jó gyerek. – Nem ismered az összes részletet – feleltem rezzenéstelen arccal. – Nem is akarom – vigyorgott rám. A nappali olvasólámpájának fényében néztem Márkot, és azon tűnődtem, létezik–e, hogy az együtt töltött egy hét alatt ennyire megismert engem, és az egész történetemet. – Ha látnak téged valakivel egy nyilvános eseményen... – rágta a szája szélét elgondolkodva. – Márk, nem játszhatom az álbarátnődet, már hat hete volt a közös műsorunk, azóta egy szót sem szóltam semmiről, nem mentem senkivel sehová, de van saját életem, szeretném azt élni – suttogtam szomorúan. –Tudom, persze, nem gond. Majd nyilatkozd le, hogy... valamit. Hogy dobtalak, vagy ilyesmi. Csak ne legyen rád nézve negatív, hogy máris mással vagy. – Rendben – bólintottam hálásan, mert ez rendes dolog volt tőle. – Késő van, lépek – tette le a bögrét az asztalra. – Jó – álltam fel, hogy kikísérjem. Az ajtóhoz lépve Márk felvette a kabátját, és a nyaka köré tekerte a sálját. – Puszilom Lilit – suttogta. – Átadom – mosolyodtam el, és szerettem volna utálni, amiért ennyire figyelmes, de természetesen nem ment. Márk kisétált az ajtón, és egy határozott mozdulattal felcsapta a folyosón lévő lámpakapcsolót, amitől a hideg lépcsőház fénybe borult. – Jó éjt – köszöntem el. – Neked is. – Egyébként... – haboztam, mert kissé féltem feltenni a kérdést, ami viszont rendkívüli módon érdekelt. Márk szerette a Késtél albumot. Szereti az Offline albumomat is. Tudnom kellett, hogy mit gondol másról. – Mit szólsz Lexi zenéjéhez?

Márk mélyen a szemembe nézve elmosolyodott. – És ne kímélj, nem haragszom meg, ha tetszik – tettem hozzá gyorsan, nehogy azt mondja, amit szerinte, és egyébként szerintem is, hallani szeretnék. – Oké – bólintott. – Szerintem a Végcél jól össze van rakva. Dallamos. Nem kérdés, hogy sláger. Lexinek szép hangja van. – Értem – nyeltem egy akkorát, hogy a csendes épületben szinte hallani lehetett. –De – tette hozzá gyorsan, mire összeugrott a gyomrom – csak egy másolat. – Kösz – mosolyodtam el óvatosan, nehogy kiüljön a fejemre az egészséges kárörvendés, ami ebben a szakmában ösztönös reflex. – Tudod – csapott egy újabbat a villanykapcsolóra, megelőzve, hogy sötétségbe boruljon a lépcsőház —, Lexi és a menedzsere nem hülye. Ott próbál beléd döfni, ahol a leggyengébb vagy. – Ezt hogy érted? – csodálkoztam. – Megkerestek. – Mi? Ki? Kit? – kerekedett el a szemem. – Lexi, engem. – Mikor? És miért? – Ezt még Körtének sem mondtam el, de miután elveszítettem a döntőt, Lexi menedzsere felajánlotta, hogy segítenek egy kicsit a köztudatban maradni, ha támogatom Lexit… – Ellenem – fejeztem be a gondolatot helyette. – Ja, végül is igen. Gondolta, ha összeboronálnak minket a sajtó előtt, az rajtam és Lexin is dob egy kicsit. – Jézusom, ez több mint szánalmas – akadtam ki, miközben cikáztak a gondolataim. – Csak egy lehetőséget kínáltak – vonogatta a vállát Márk hanyagul, mire félve néztem rá. – Mit válaszoltál? – suttogtam, tudva, hogy Márknak ez egy olyan lehetőség lett volna, amit senki, de tényleg senki nem hagyott volna ki a helyében.

– Mit válaszoltam volna? — sétált a lépcsőhöz, indulásra készen. – Hogy felejtsék el, mert van csajom – mondta, aztán sietősen lefutott a lépcsőn. A fordulóhoz lépve megtámasztottam a korlátot, és visszafojtott vigyorral szóltam utána. – Az én lennék? Mert én nem vagyok! Márk, az csak a műsor része volt. – Persze, persze – visszhangzott a hangja, majd hallottam, ahogyan a kapu bevágódik mögötte. Sokáig álltam a hideg lépcsőházban, hagyva, hogy lekapcsolódjon a lámpa, majd a sötétben gondolkodtam tovább, hátamat a falnak támasztva. Hosszú perceken át emésztgettem a hallottakat. Végül visszamentem a lakásba, becsuktam magam mögött a szobaajtómat, és a földre ülve belenéztem a Körtétől kapott nyersfordításba, miközben a laptopomon beállítottam a délamerikai sorozat zenéjét folyamatos lejátszásra, hogy ihletet nyerjek a magyar szöveghez. Feltettem a fülest, és a spanyol számot hallgatva meredtem magam elé. Akármennyire próbáltam koncentrálni, Nagy Márk állandóan belemászott a gondolataimba, és nem bírtam kiverni onnan. Azt hittem, hogy a döntő hetében tanúsított viselkedése, majd az egész verseny elvesztése miatt gyűlölni fogom. De nem tudtam. Soha nem tudtam utálni Márkot, pedig mindig is szerettem volna. Annyi volt a hibája, hogy tapasztalatlan, és senki nem fogta a kezét, nem rántotta vissza, amikor Iejtmenetbe kezdett. A műsornak jót tett a balhéja, a közutálat, hogy cikkeztek és beszéltek róla. Márknak nem tett jót. És akármennyire fájt beismernem, valahol igaza volt abban, hogy ha a döntő hetében vele maradok a háttérben, akkor az egész nem így alakul. Azonban engem szakmailag kértek fel a műsorra, nem érzelmileg. És a lehető legkevésbé akartam Márktól érzelmileg függeni, éppen ezért, ahogy véget ért a közös munkánk, kihátráltam az életéből. Magamat védtem vele, csak sajnos ezzel ártottam neki. Ő elszúrta, én pedig féltem kiállni mellette, vagy akár érte, nehogy magával

rántson. Jó lett volna utálni, jó lett volna, ha megbánt, vagy tesz valami konkrétat ellenem, amiért neheztelhetek rá. De mit tehetnék, ha minden hibája ellenére még mindig a legkorrektebb ember, akit ismerek, amióta ezen a pályán vagyok? Bárki kihasználta volna a helyében Lexi és a kedves menedzsere felkeresését, hiszen Márknak annyira kellett a segítség, mint egy falat kenyér. Erre mit csinált? Kitartott valaki mellett, aki cserbenhagyta. Mellettem. Akármennyire is szerettem volna - egyszerűen képtelen voltam utálni. És ez mély aggodalommal töltött el, mert a közös produkciónk után görcsösen igyekeztem kiverni a fejemből az egész Gotye-dal lezárását, milliószor megerősítve magamban, hogy csak egy szerepet játszottunk. A fülesemben folyamatosan óbégatott a spanyol dal, miközben én annyira messze voltam a koncentrálástól, amennyire a sorozat helyszíne lehetett tőlem. Mert a legtöbb ember úgy látja, hogy azzal ért véget a történet, hogy Nagy Márk elveszítette a döntőt. De nem. Az igazából a történet eleje volt. Mert legbelül tudtam, hogy jövök Márknak eggyel. Minimum. Félredobtam a fülest meg a spanyol szöveget, felvettem a gitáromat, halkan megpengettem egy akkordot, majd a filcem kupakját a számba véve kirántottam a tollat, és felírtam a lap tetejére: Nagy Márk: Hullócsillag Dalszöveg: Budai Rebeka (Bexi)

3. Éles, vinnyogó hangra ébredtem a borús december eleji kedd reggelen. Ösztönösen a telefonomhoz nyúltam, reflexből kinyomtam, de a fülsüketítő sípolás nem szűnt meg, így hunyorogva a képernyőre meredtem. Nem a telefonomból jött a hang. Kisöpörtem az arcomból a hajam, eközben leesett egy papír, ami a homlokomra tapadt alvás közben, és felkászálódtam a... a földről. Valaki megállás nélkül lógott a csengőn, mellé időközben türelmetlen, dübörgő kopogás is társult, én pedig fáradtan és totálisan elgémberedve néztem körbe. A szobám kisebb csatatérré változott az éjszaka folyamán, mindenfelé összegyűrt papírgalacsinok és jegyzek hevertek. A gitárhúr csomagja türelmetlenül lett kibontva, a felesleges húrok a szőnyegen hevertek, a tollak szétdobálva. Papírhegyek, áthúzott gondolatok, sebesen lejegyzett sor a füzetben, ami átszakította a lapot. Nos, igen. Dalszöveget írtam az éjjel. Méghozzá nem is a sajátomat. Annyira szeretném azt mondani, hogy a Nagy Márknak szánt debütáló sláger egy óra alatt megszületett, ráadásul zenei alappal és készen áll arra, hogy stúdióba vonuljon vele. Ó, de szép is lenne a történet! A valóságban azonban egészen máshogy alakult. Millió dalszöveget írtam már, melyek egy része az albumaimon hallható, nagy részük pedig a fiókomban pihen. Soha nem csináltam gondot az írásból, mindig ösztönösen vetettem papírra a gondolataimat, és írtam magamnak zenét, az éjjel azonban kifogott rajtam a megfelelési kényszer. Mert jót akartam írni Márknak. Olyan jót, amilyen jót csak lehet. Ez pedig egyfajta nyomást gyakorolt rám, ami miatt elhasználtam három füzetet a semmire, össze nem illő szavakat

kényszerítettem egymás mellé, görcsösen rímeket kerestem, dallamokat erőltettem a fejembe, végül, valamikor a hajnali órákban elaludtam, úgy, ahogy voltam, a földön ülve, teleírt, használhatatlan lapok közepette. Csak a cím stimmelt. Hullócsillag. Ebben biztos voltam. Minden más ment a levesbe. – Mi az már? – kaptam fel a fejem a bambulásból, mert valaki továbbra is a csengőn lógott. Egyedül voltam otthon, mint egy átlagos kedd reggelen, Lili suliba ment (ahogyan a normális gyerekek teszik reggelente), anyu pedig már dolgozott. A napomat a tanulásnak, vagyis a tanulásra való felkészülésnek szenteltem volna, bár ahogyan az ajtóhoz botorkáltam, éreztem, hogy mintha valami kiment volna a fejemből. – Csá. Van kajád? – kérdezte Bogyó, amikor kinyitottam az ajtót. A teljes, háromfős FBA zenekar becsörtetett a lakásba, és mintha csak otthon lennének, máris a konyhába siettek; egyikük feltépte a hűtő ajtaját, a másik csokit keresett, a harmadik pedig egy csomag levestésztát vett ki a felső konyha-szekrényből, és felém fordult. – Csinálsz nekem spagettit? – Nem, és az cérnametélt – sóhajtottam, majd kikaptam Puding kezéből a tésztát, és visszadobtam a szekrénybe. A Fogd Be Aszád nevű, rendületlenül feltörekvő és fájdalmasan ismeretlen punk–rock banda, csakúgy, mint én, Körte menedzseltjeinek táborát erősíti. A hivatalos verzió szerint Körte utánam vállalta el a srácok menedzselését de az eredeti, nem publikus sztori az, hogy Aszádék már régen megvoltak Körtének, amikor jöttem én és a Késtél számom, csak Körte menedzserként szégyellné bevallani, hogy a háromfős bandát egyszerűen képtelen befuttatni. Ez egyébként nagyrészt Aszádéknak köszönhető, mert még mindig nem hoztak össze egy albumot, sőt egy épkézláb daluk sincsen, hacsak a mérsékelt sikernek örvendő számot nem vesszük ami egy fej nélküli próbababáról szól. Lírai, meg

minden, csak éppen senkit nem érdekel egy ilyen dal. Ezért aztán én segítem Aszádékat, ahogyan csak tudom: rendszerint ők alkotják a zenekaromat a nagyobb fellépéseken, sőt egy ideje a tévébe is viszem őket magammal, de mostanában a decemberi karitatív koncertekre és adománygyűjtésre is jönnek velem. – Mi újság? – érdeklődtem. – Megyünk a suliba. Miért nem vagy kész? – vont felelősségre Puding. Egy ideig gondolkodnom kellett, hogy milyen suliról beszélnek, miközben magántanuló vagyok, aztán hirtelen beugrott, hogy miről beszélnek. – Jézusom, ma van az általános iskolai meghívás? – kerekedett el a szemem. Bogyó felnézett a Nutellából, amibe ujjal mászott bele. – Ja. Körte mindjárt jön. – Hé, elhoztuk a ruhádat a kellékboltból – vigyorgott Pepe, tetovált karjával a hátizsákjában matatott, aztán előkotort belőle egy nejlonzacskót. – Oké, kösz, megyek is készülődni – vettem át a csomagot. – Előbb csinálj már nekünk reggelit, korog a belem – kiáltott utánam Bogyó. Ah, rockzenészek. Érteni kell a nyelvükön. – Csinálj magadnak – szóltam vissza. Ott hagytam Aszádékat, hogy nyugodtan szedjék szét a konyhát, én pedig gyorsan elkészültem. Hogy felejthettem el a sulisokat? Este még eszemben volt, csak aztán Márk, meg a spanyol dalszöveg, meg a Hallócsillag... Ah. Csavartam a hajamon egy utolsót, aztán a sütővasat a csap szélére téve kibontottam a zacskót, amiben a fellépőruhám volt. Pár pillanatig pislogás nélkül meredtem rá, majd felkaptam a forró vasat, és úgy, ahogy voltam, kisminkelve, köntösben, kirontottam a fürdőszobából. – Melyik idióta hozta ezt a ruhát? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Ő volt – mutatott egyszerre Bogyó Pepére, Pepe Pudingra, Puding pedig Bogyóra. Lehetetlen velük boldogulni, húszéves létükre teljesen használhatatlanok, és a legkevésbé sem beszámíthatóak. – Ez nem vicces! Félre volt tetetve nekem egy angyalruha! Nem a mikuláslány sztriptízváltozata! – ráztam a kezem feléjük, a forró vassal hadonászva. – Ez dögösebb! – érvelt Puding, szerinte meggyőzően. – Gyerekekhez megyek, te barom! Argh! – csörtettem vissza a fürdőszobába, és becsapva magam mögött az ajtót, tanácstalanul néztem a fellépőruhámra. Oké. Egy óra múlva ott kell lennem, pontosan délre várnak, tehát nincs időm másik ruhát venni. A jelmezemet nézve az agyam folyamatosan kattogott, hogy miként tudnám megoldani a szituációt, mert ilyen ruhát legutóbb a Bajos csajokban viselt Lindsay Lohan és a többi lány. Felvettem a göncöt, és elképedve meredtem a tükörbe. Jézusom! Egy mini, sőt annál is minibb piros ruha, a mellrésznél és a szoknya alján fehér bolyhos szegéllyel. Improvizálnom kellett, méghozzá gyorsan, így felhúztam a ruha alá egy fekete skinny farmert, amivel legalább azt elkerültem, hogy falatnyi szoknyában induljak el. Felvettem hozzá a Mikulás-sapkát, meg egy fekete bakancsot, és csalódottan meredtem a tükörképemre. Pont úgy festettem, mint a Mikulás motoros macája. Aszádéknak persze tetszett a látvány, ahogy kiléptem a fürdőszobából, elismerő pillantással és egy visszafogott füttyel jelezték, miként vélekednek a kinézetemről. És éppen ez riasztott meg, mert ha nekik tetszik valami, arról köztudott, hogy brutálisan gáz. – Ezért még kaptok, csak legyünk túl a meghíváson – húztam össze a szemem résnyire, fenyegető tekintettel ajándékozva meg őket, majd magam felé fordítottam a telefonomat, és benyomtam a fotózást. – Gyertek egy szelfire. Pillanatok alatt körém rendeződtek, feltették a saját Mikulás-sapkájukat, és felhúzták az állukra a fehér műszakállakat, ami

eddig a mellkasukon lógott. A kép pillanatok alatt az Instán

landolt, bár a fotón nem úgy néztünk ki, mint akik általános iskolás gyerekekhez igyekeznek. Dögös Mikuláslány-ruha, tetovált karok (Aszádékhoz tartozik valamennyi), és őrületes röhögés, bele a kamerába. Na ja, néha előfordul némi baki. Aztán Körte rám csörgött, ez pedig a szokásos jel volt, miszerint megérkezett. A kabátomat a vállamra terítve kitereltem Aszádékat a lakásból, bezártam az ajtót, és lesiettünk a lépcsőházban. A velem egykorúak ezer iskolában ezerféle órán ültek, miközben én egy könnyűvérű Mikuláslány-ruhában rohantam le a lépcsőházban, hogy sztárfellépőként részt vegyek egy általános iskolai ünnepségen. Az élet furcsa dolgokat produkál, nekem pedig sem időm, sem energiám nem volt arra, hogy átgondoljam, mennyire máshogy telnek a napjaim, mint annak a Budai Rebekának, aki valamikor egyszer voltam. Körte a vészvillogót kitéve várakozott a külső sávban. Sietve felnyitottam az ajtót, és beültem mellé előre, Aszádék pedig bezsúfolódtak hátra. – Megkérdezzem, miért szállt be az autómba három Mikulás, és a ribijük? – fordult felém Körte értetlenül. – Gyerek, mi az isten van rajtad? – Ők voltak – mutattam hátra ösztönösen. – Mér’? Dögös, nem? – Idióták! – fordult hátra Körte idegesen. – A BPRP Records szaloncukrait visszük kisiskolásoknak, miért néz ki úgy a gyerek, mint egy decemberi prosti? – Hé! – háborodtam fel, de Körte erre egy „nincs igazam? –pillantással ajándékozott meg, amire nem tudtam mit felelni. – Decemberi prosti! Ahahahahahhha! vihogtak össze Bogyóék, és ezzel Körte fel is adta a próbálkozást, miszerint kommunikálna velük. – Sajnálom – sütöttem le a szemem. – Ezt a ruhát hozták. Próbáltam megmenteni a farmerrel – mutattam magamra. – Tudom, gyerek, na mindegy, megoldjuk valahogy. Csak az cseszi fel az agyam, hogy ennek a három degeneráltnak ennyi

volt a feladata a hónapra! – meredt mérgesen a visszapillantóba, miközben elindultunk. – Hoztunk ruhát, nem? – kérte ki magának Puding. – Bár ne tettétek volna – zsörtölődött Körte, de sajnos ezt a kijelentését Aszádék úgy értelmezték, hogy akkor ruha nélkül lépnék fel, ezért elkezdtek hangosan „húúú”–zni. – Örökbe adom őket – pillantott rám Körte. – Felejtsd el, senki nem viszi őket, rajtad maradnak – feleltem szórakozottan, emlékeztetve Körtét, hogy bár eredetileg csak menedzselte volna a háromfős bandát, de időközben elfajultak a dolgok, kivágták őket minden albérletből, és ideiglenesen már nála is laknak. Ideiglenesen, na persze. Egy hétvégére költöztek be Körte lakásába. Arra viszont már senki nem emlékszik, mikor is volt az a bizonyos hétvége. – Meddig volt nálad Nagy Márk? — váltott témát Körte, hagyva, hogy azok hátul tomboljanak. – Öhm – köszörültem meg a torkom. – Nem sokáig, még beszélgettünk egy kicsit, aztán elment... – Értem. És foglalkoztál valamennyit a betétdallal? – Persze! Jól állok – füllentettem. Nem volt szívem Körtét rövid időn belül kétszer is kikészíteni. Elég volt, hogy mini-ribi ruhában ücsörögtem a kocsijában, ha még bevallom, hogy a spanyol dalszövegben addig jutottam, hogy a corazónra a legjobb rímem a poroszló, akkor elveszítené a hitét bennem, megjegyzem, talán jogosan. Ráadásul semmi magyarázatom nincs arra, miért szerepelne egy latin–amerikai sorozat betétdalában az, hogy poroszló. A nyirkos decemberi időben araszoltunk a sorban, miközben hátul Aszádék tomboltak (egymás Mikulás-szakállát pirózták öngyújtóval), mi Körtével pedig elöl a rádiót hallgattuk. A Végcél következett, Lexi slágere, ezért Körte odanyúlt, és kinyomta a zenét. – Hagyd, nem zavar – legyintettem unottan. – De engem igen – vigyorgott rám kedvesen, és őszintén hálás voltam neki, amiért ennyire kiáll mellettem. Teljesen mindegy, hogy a második albumom is sikeres lett, hogy az

Offline single pillanatok alatt slágerré vált, Lexi jelenléte a szakmában bosszantó volt, és indokolatlan. Olyan, mint egy állandóan mögöttünk haladó autó. Az utunkat nem zavarta, de a visszapillantóba nézve mégis mindig láttuk őt. A telefonomat elővéve megnyitottam a jegyzetet, és hirtelen felindulásból pötyögni kezdtem. Repítette a hírnév, Ő szárnyra kapott, bárki bármit ígér, én Hullócsillag vagyok. – Mi az? – pillantott felém Körte, mire bezártam a jegyzetet, és kapkodva megráztam a fejem. – Semmi, csak agyalok a spanyol szövegen. – Helyes, jól van, gyerek, büszke vagyok rád – mondta, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom. Utálok Körtének füllenteni, de egyszerűen nem mertem bevallani, hogy egy dalszövegen dolgozom a feladatom helyett, ráadásul nem is a sajátomon. Némán néztem ki az ablakon, és magamban egy lassú dallamot dúdoltam. „Repítette a hírnév, Ő szárnyra kapott, bárki bármit ígér, én Hullócsillag vagyok.” Gyerünk, gyerünk, erőltettem az agyam. Tovább. Ez nem lesz rossz. Repítette a hírnév, Ő szárnyra kapott, bárki bármit ígér, én Hullócsillag vagyok. Ő a felhőkön ülve nézett, és tudtam, hogy mosolyog. Mosolyog azon, hogy Hullócsillag maradok. – Te min mosolyogsz, gyerek? – kérdezte Körte, miközben újra megnyitottam a jegyzetemet. – Csak eszembe jutott valami – legyintettem, és beírtam a sorokat.

Az általános iskolában a portás felszólt az igazgatóságra, mi pedig az aulában várakoztunk. Bogyóék a kiadótól kapott szaloncukros csomagokat cipelték, én meg zavartan húzogattam a ruhámat, és kellően feszengtem. – Üdvözlöm, már nagyon vártuk önöket! – sietett felénk az iskola igazgatója, majd kezet fogott Körtével, és felénk fordulva nekünk is a kezét nyújtotta. – Budai Rebeka – mutatkoztam be a teljes nevemen, hiszen nem Pink vagyok, akit az egész világ ismer a művésznevén is. Egyszerűen bunkóságnak tartanám odavágni egy találkozásnál, hogy Bexi. – Elbűvölő – felelte az igazgató, nem kifejezetten dicsérő stílusban, ettől pedig még inkább feszengeni kezdtem a rendhagyó ruhámban. Aszádék meg csak rontottak a szituáción azzal, hogy úgy köszöntek a meglehetősen szigorú arcú igazgatónőnek, hogy „csá”. Talán az ilyen belépők miatt gondolják azt, hogy az ismert emberek tahók. Nem sokat tettünk ennek megcáfolásáért. – A kisdiákok a tornateremben várják a meglepetést, már nagyon izgatottak. Mehetünk? – Persze – bólintott Körte. – A műsor negyvenöt percig tart, ezalatt kiosztjuk a BPRP hanglemezkiadó ajándék szaloncukrait a Fogd be Aszád együttes tagjaival, majd Bexi előad két számot a gyerekeknek, a végén pedig lehet fotózkodni – ismertette Körte a forgatókönyvet. – Fogd be Aszád? – szaladt fel az igazgatónő szemöldöke. – Ja – bólintott Bogyó. – Mi vagyunk. Ő Pepe, mellette Puding, jómagam meg Bogyó vagyok. – Tehát jómaga a Bogyó – ismételte rezzenéstelen arccal az igazgató. – Én lennék, ‘szonyom! – biccentett Bogyó, szerinte illedelmesen. – És mondja, ezek a fiatalok valóban ezt választották életcélnak? – ámult el az igazgató Körtére nézve. – Tudja, hogy van ez. Rákendroll, meg minden – kacsintott Körte, a prűd igazgatónő pedig elképedve ingatta a fejét, és

inkább az utat mutatta, azt motyogva, hogy „szép kis példaképek”. Életcél. Mindenki ezen akad meg. Amíg a zenei suliba jártam, mindenkinek teljesen evidens volt, hogy egyszer a zenéből fogok megélni, hogy ezt választom hivatásnak, hogy ez tölti ki és teszi teljessé az életem. Az emberek úgy vannak vele, hogy amennyiben egy nagyzenekarban látnak, egy szimfonikus előadásra váltanak jegyet, és komolyzenét hallanak, az rendben van, ott nincs kérdés. Azonban, ha kitérőt teszek, és a könnyűzene irányába fordulok, abszolút elítélendő és megkérdőjelezhető minden tevékenységem. Akkor már rögtön a nullával egyenlő minden produktumom. Pedig nem felejtettem el zongorázni. Minden darabot tudok, amit eddig tanultam. Nem lettem kevesebb attól, hogy a köztudatba Bexiként kerültem be, és könnyed, könnyen emészthető, dallamos slágerek köthetők a nevemhez. Én legalábbis így gondolom. Mások viszont egészen máshogy... A tornateremhez érve az igazgató bement előre, hogy bejelentsen minket, mi addig az ajtóban várakoztunk, úgy, hogy a gyerekek ne láthassanak ránk. A telefonomat repülő módra állítottam (mint minden fellépés előtt), majd Körtéhez fordultam, aki még igazgatott rajtam egyet-kettőt. Jobban mondva a ruhámat rángatta, hogy hosszabb legyen egy kicsit, de azonkívül, hogy reccsent egyet, aminek az eredetét nem találtuk meg, nem sok változás történt. – Fogadjátok szeretettel Bexit és a kísérőit, a Fogd be Hasszán nevű együttest – konferált fel minket az igazgató. – Aszád, de mindegy – dünnyögtem, és mosolyt varázsolva az arcomra, beléptem a megtelt terembe. Elsőtől nyolcadikig szinte minden diák bezsúfolódott az iskola tornatermébe, törökülésben ültek a földön, a kiterített tatamin, néhányan medicinlabdán egyensúlyoztak, hogy jobban lássanak, mások a bordásfalon lógtak. Az érkezesemre óriási ováció és tapsvihar tört ki, és megláttam a gyerekek arcán azt a semmivel össze nem téveszthető „woow”–pillantást, ami akkor ül ki az arcukra,

amikor látnak valakit, akit eddig csak újságban vagy a tévében láttak. A csodálkozó és izgatott arcokon végignézve ismét bebizonyosodott számomra, hogy ez a legjobb érzés a világon. Amikor a puszta jelenléteddel boldogságot okozol, csak azzal, hogy ott vagy valahol. Az igazgatónő átadta nekem a mikrofont, ami kissé sipolva, de működött, így köszönthettem a gyerekeket. Elmondtam, mennyire örülök annak, hogy itt lehetek, és hoztam nekik két dalt, ezenkívül a BPRP Records sok szaloncukrot küldött nekik, amit a Fogd be Aszád nevű együttes oszt szét (és itt az igazgatónőre pillantottam, jelezve, hogy rosszul jelentette be őket). A december az egyik legpörgősebb hónap. Még nagyon az elején járunk, a jövő héttől indul be igazán a szezon, amikor majdnem mindennap megyek egy hasonló iskolai rendezvényre, esténként pedig céges karácsonyi bulikon lépek fel fél- és egyórás műsorokkal. De ezzel az iskolai megjelenéssel voltaképpen elkezdődött a téli fellépéseim idénye. Aszádék a jelentkező gyerekek között osztották az ajándék szaloncukrokat, Körte pedig odakísért a terem elejébe kirakott székhez, amire leültem, és a kezembe adta a gitáromat, majd beállította a mikrofonállványt az üléshez megfelelő magasságban. A diákok még a szaloncukorral voltak elfoglalva, így nyugodtan elhelyezkedhettem, aztán Körte mosolyogva rám kacsintott. – Ügyesen, gyerek. – Úgy lesz – suttogtam. Megszámlálhatatlan fellépés van mögöttünk, abból volt milliós nézettségű tévéadás és tizenöt részeg fő egy disznóvágáson, amire a mai napig nem tudom, miért hívtak meg, de elmentem, mégis, Körte minden egyes alkalom előtt úgy kíván nekem sok sikert, mintha csak a legelső fellépésem lenne. A szaloncukortól teli szájjal csámcsogó gyerekek közül egyre többen figyeltek, így itt volt az ideje belekezdeni a műsorba. Páran még zörögtek a csomagolással, de

összességében csend lett a zsúfolt tornateremben, így megpengettem a gitáromat, és felkonferáltam a kettőből az első dalomat. Offline. A gyerekek azonnal tapsolni és sikongatni kezdtek, én pedig belekezdtem a dalba. Óriási sikere volt, a felsőbb osztályokba járók végig kamerázták és fotózták a mobiljukkal az előadást, a kisebbek viszont ámulattal néztek, és velem együtt énekeltek. Hiába, az Offline valóban nagyon gyorsan beépült a fülekbe, a dalszöveget szinte mindenki tudja kívülről, és igazán nagyon szeretik a dalt, de akkora katarzist soha nem okozott, és soha nem is fog, mint a másodiknak előadott számom. Ami megváltoztatta az életemet, ami egy pillanat alatt a magyar könnyűzenei élet tetejéig repített, az első, és örök slágerem. A Késtél. Csak a címét mondtam meg, de a gyerekek egy emberként üvöltötték a refrént, amit a tavalyi évben egy internetes szavazáson a legdallamtapadósabb soroknak ítéltek meg a hallgatók. „Itt várok rád, fogalmam sincs, hol lehetsz, már megint elfelejtettél, ha hallod ezt a számot, remélem, eszedbe jut, hogy pont háromnegyed órát késtél.” És ezen a kora decemberi kedd délelőttön egy pici tornaterembe zsúfolódott gyereksereg velem együtt énekelte az a számot, amit több mint egy évvel ezelőtt Geri falára posztoltam. Mintha egy másik életben lett volna, olyan régnek tűnik.

4. Mindenkivel készítettem fotót, aki szerette volna, minden autogramkártyát kiosztottunk, minden szaloncukrot elosztogattunk, mindkét dalt előadtam, amire meghívtak, mégis alig akartak elengedni minket. Már semmink nem volt, amit adhattunk volna, már a meghívás minden kritériumát teljesítettük, a gyerekek azonban úgy lógtak rajtunk, hogy alig kaptunk levegőt, és egészen a kijáratig kísértek minket. Puding szerint azért nem szerették volna, hogy eljöjjünk, mert nem akartak visszamenni az órára, de szerintem egyszerűen csak feldobta őket, hogy vendégek érkeztek hozzájuk, és ilyenkor nehéz szívvel viselik a búcsút. Még Körtét is ölelgette egy másodikos-forma kisfiú, jobban mondva a lábát karolta át, Körte pedig húzta egy darabig maga után, végül valahol elhagyta az aulában. – Ez jól sikerült – mosolyodtam el fellélegezve a kocsiban. – Te könnyen beszélsz, Beki, te csak énekeltél. Engem megharapott egy kislány, hogy adjak még szaloncukrot. Nézz már ide – mutatta előre a karját Pepe. Valóban, apró fognyomok lilultak az alkarján. – Be kell oltatnom magam? – Fél óra, és zombivá válsz – szívatták a többiek, én meg nevetve néztem az utat, miközben Körte elindult. Hát, ilyen volt az első, december eleji Mikulás-fellépésünk. Az emlékeztetőm szerint a hónapban még huszonhárom suliba megyünk, december közepén már lesz oIyan nap, amikor háromba is, esténként pedig jönnek a céges rendezvények és klubkoncertek. A ruhát mindenesetre lecserélem az eredeti angyaljelmezre, mert ez a közönséges stílus kicsit messze áll a profilomtól. – Egy darab szaloncukor sem maradt? – fordultam hátra Aszádékhoz.

– Az utolsót annak adtam, aki a kezemet akarta megenni – ingatta a fejét Pepe. – Akkor majd legközelebb megkóstolom – biggyesztettem le a számat csalódottan. A BPRP szaloncukrai természetesen nem a kiadóm önzetlenségéről tesznek tanúbizonyságot; promóciós termék, azért gyártották, hogy ajándéknak álcázva reklámozzák magukat és az előadóikat. A televíziós és rádiós reklámok helyett a kiadó új PR–osa kitalálta, hogy mivel úgyis egész decemberben járom a sulikat és cégeket a fellépéseken (mint a többi előadó is), milyen jó lenne, ha vinném magammal a kis promót, és osztogatnám. A vezetőség persze azonnal rábólintott, és keresett egy gyártót, aki meggyőzte őket, hogy úgy a leggazdaságosabb, ha rögtön tízezer darab szaloncukorpapírt gyártatnak a logóval, és természetesen magát a szaloncukrot is tudja biztosítani hozzá. Így jelenleg a BPRP Recordsnál bele lehet fulladni a szaloncukrokba. Még a titkár fiókja is azzal van tele, és bárki érkezik, kap ajándékba húsz darabot. Körte például már százat szedett össze, mert a napokban sokszor járt a kiadóban, és hiába mondta, hogy már bőven kapott, mindig rásóznak még húszat, tele van vele a háza, így Aszádék mostanában ezt reggelizik, ebédelik és vacsorázzák. De persze Körte kocsijában egy darab sem volt, amikor én úgy megkóstoltam volna. – Na, kit hol rakok ki? – kérdezte Körte. – Minket otthon – szólt előre Bogyó. – Vagyis nálam – dünnyögte Körte. – Miért nem kerestek már valami albérletet magatoknak? – Mert nagyon jól érezzük magunkat nálad. – Egy garázsban éltek – emlékeztette őket Körte, mire Aszádék vihogni kezdtek. – Nem tudunk elköltözni, nincs munkánk. Csórók vagyunk – vonogatta a vállát Puding. – Rakjatok már össze egy albumot, és lesznek fellépéseitek – vágta rá Körte.

– Dolgozunk rajta – felelte Pepe, és mindhármukból kitört a röhögés. Mosolyogva néztem hátra rájuk, mire Bogyó elkapta a tekintetemet. – Beki, adsz kölcsön? – Hé, békén hagyni a kiskorút! – förmedt rá Körte a visszapillantón át. – Bocs, de nem én kezelem a pénzügyeket. Minden anyunál van – vontam meg a vállamat. – Kérjünk anyádtól? – Felőlem – nevettem fel. – De nem lesz könnyű dolgotok vele, minden bejövőmet arra a bankszámlámra teszi, amihez tizennyolc éves koromig nem férek hozzá – magyaráztam. – Akkor mit csináljunk? Mindjárt itt a karácsony. Vennünk kell piát – sóhajtotta Bogyó, a többiek meg egyetértően bólogattak. – Mondjuk, csináljátok azt, amit a legtöbb veletek egykorú srác. DOLGOZZATOK! – tanácsolta Körte. – Hová gondolsz? – hőkölt hátra Puding, a többiek mély sértettséggel bólogattak. – Én itt ki is szállok – szólaltam meg hirtelen amikor felismertem, hogy a régi sulimnál vagyunk. – Azt hittem, mész haza tanulni, és a spanyol szöveget fordítgatni... – forgatta a szemét csalódottan Körte. – Igen, csak előtte... – Geri – bólintott kelletlenül. – Geri! – lelkesedtem. – Te tudod. De a spanyol szöveg... – Meglesz! – ígértem, miközben lassítottunk. Végül is csak rímek kellenek, meg szöveg, a többi már megvan. – Sziasztok – köszöntem el Aszádéktól. – Na, előreül valaki, vagy nyomorogtok tovább hátul? – kérdezte Körte a fiúktól. – Maradunk. Így olyan, mintha sofőr lennél – közölte Bogyó, és úgy sejtettem, a mai is egy olyan nap, amikor Körte határait feszegetik.

– Hé, gyerek – szólt utánam Körte, miközben kiszálltam. – Igen? – Mikor jön ez a jóember? – Három perc múlva végez. Miért? – néztem meg a telefonomat. – Mert nem akarlak itt hagyni az utcán a dögös Mikulás- jelmezedben. – Ó, hogy az a... – néztem végig magamon, mert időközben elfelejtettem, hogy mi van rajtam. – Na, ülj vissza, megvárjuk veled. Az épületből kitóduló diákok között azonnal mcgpillantottam Gerit, úgyhogy másodszorra is kiszálltam a kocsiból és összehúzva a vastag télikabátomat, az út túloldalán vártam rá. – Szia – lépett oda hozzám, a vállán lógó táskával. – Miért ültél a kocsiban, fázol? – Nem, csak... – akadtam meg, mert nem tudtam, hogy mondjam el, aztán inkább egyszerűen csak széttártam a kabátomat, és égő vörös fejjel vontam meg a vállamat. – Hű – akadt el a szava, és furcsán méregetett. – Azon túl, hogy nagyon... nagyon... khm, jól áll, megkérdezzem, hogy kinek adtál privát bulit? – mosolygott. – Nagyon vicces – húztam össze magamon ismét a kabátomat. – Aszádék rossz jelmezt hoztak nekem, úgyhogy ebben voltam fellépésen. – Az általános iskolában? – Ühüm – bólintottam. – Nem gond, minden felsős srácnak ez az álma. De induljunk, mert megfagysz. – Rendben. Egy ideje megszokottá vált, hogy egy héten egyszer-kétszer eljöttem Geri elé a sulihoz, aztán beültünk egy közeli kávézóba, amit nem annyira ismernek a volt sulitársaim. Valahogy ösztönösen kerültük a velük való találkozást, egyfelől, mert még mi sem tudtuk, hogy mi van köztünk, másfelől viszont semmi kedvem nem volt a régi ismerősök jópofizását, vagy éppen az epés megjegyzéseit hallgatni, még

félfüllel sem. Egyszer már kiutáltak maguk közül (nagyrészt persze Gerinek köszönhetően), akkor, amikor a legsebezhetőbb voltam, és bár azt az elvet vallom, hogy megbocsátani lehet, azt a másikat is erősen előtérbe helyezem, miszerint felejteni viszont nem. A hűvös kinti levegő után jólesett beülni a fűtött, már-már túlságosan meleg kávézóba. Ezzel csak az volt a baj, hogy a kabátomat levéve még azok számára is feltűntem, akiknek elkerültem a figyelmét, amikor beléptem a helyiségbe. Gerivel szavak nélkül is egyetértettünk abban, hogy átülünk a kávézó leghátsó, legeldugottabb asztalához, így a pincér már ott vette fel a rendelésünket. – Milyen napod volt? – érdeklődtem. – Viccelsz? Itt ülsz velem szemben ebben a ruhában, szerintem te meséld el – nevette el magát, miközben beleivott a forró csokijába. – Oké, de előbb kérdeznem kell valamit. – Jó, utána pedig én szeretnék mondani valamit. – Akkor kezdd te – kértem. – Nem, kérdezd, amit szerettél volna, mert az enyém egy kicsit hosszabb. – Kezd egy kicsit ijesztő lenni a dolog – ráncoltam a homlokomat. – Baj van? – Nincs. Na! – nógatott. – Oké, annyi az egész, hogy van holnapra két mozijegyem a premier előtti vetítésre, és szeretném, ha eljönnél velem. – Oh – kerekedett el a szeme. – Oh, mint igen, vagy oh, mint nem? – rágtam a szám szélét. – Sajtóvetítés? – Igen, premier előtti. Romantikus film, párokat várnak... És, gondoltam... Vagyis tudom, hogy mi igazából nem, még nem, vagy már nem, de rád gondoltam, és örülnék, ha eljönnél velem. – Azt szeretnéd, hogy lássanak minket együtt? Fotósok, meg más híresség?

– Persze. Ha téged nem zavar. Én boldog lennék, ha megjelennénk együtt – mondtam ki halkan. Geri mosolyogva nézett, és ujjaival az asztalon dobolt. – Mit mondasz, ha megkérdezik, hogy ki vagyok? – Nos – túrtam bele a hajamba. – Ez attól függ, hogy szerinted erre mi a helyes válasz... – Mit fog ehhez szólni a reklámbarátod? Mit fog ehhez szólni a menedzsered? – Körte nem szól bele a magánéletembe, Márkkal pedig tegnap este megbeszéltem – közöltem egyszerűen, de ahogy kimondtam, már meg is bántam, mert Geri arcára kiült a döbbenet. – Beszéltél Márkkal? Hogyhogy? – Hát... Mivel egy a menedzserünk... Egy idő után már nem tudtuk volna kikerülni, hogy megbeszéljük a dolgokat, így felhívtam. – Értem. – Aztán átjött – fejeztem be a mondatot, mire Geri az eddigieknél is jobban ledöbbent. – Tök jó – mondta, de tudtam, hogy nem egészen ezt gondolta. – Geri, Márk egy barátom, akivel sokat dolgoztam együtt... – Egy hetet – javított ki. – De az egy hosszú hét volt. És nem szeretnék vele rosszban lenni. – Nem is kell, ezt senki nem mondta. – Akkor mi a bajod? – Nincs bajom. – De látom rajtad – mosolyodtam el szomorúan. – Mondom, hogy nincs. És mit mondott? Engedélyezte, hogy elhívj engem? Már nem kell úgy tenned, mintha járnátok? Mi van, szánja-bánja már, hogy a döntő hetében ámokfutást rendezett?

– Geri! – szóltam rá. – Márkra tartozik, hogy mit miért csinált, öt hete volt a műsor döntője, mi hat hete dolgoztunk együtt, szerintem ezt már nem kellene felhánytorgatni, hagyjuk, hogy mi történt. – Jó. Te tudod. És akkor engem vinnél erre a holnapi baromságra? – Mozipremier – sziszegtem. – És igen, gondoltam rá. – Rendben. – Rendben? Eljössz? – Aha – vonta meg a vállát. Na jó, végül igent mondott, és én erre vágytam, de valahogy a fejemben nem így zajlott ez a beszélgetés. Kellemetlenül éreztem magam ebben a szituációban, és fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Ha szólok, hogy lehetne egy kicsit lelkesebb, akkor azt hiszi, hálálkodnia kell azért, mert elhívtam. Ha pedig nem szólok, akkor egy őrületesen nagy balek vagyok. Ó, a francba, hogy Bexiként a színpadon mindent megoldok, Bekiként pedig egy nyomorult vagyok! – És... te mit akartál mondani? — váltottam témát, mert úgy tűnt, hogy a „téged vinnélek egy ajándékjeggyel a premier előtti vetítésre”–sztori hamar lecsengett. – Oké. Lehet, hogy ez egy picit váratlanul fog érni. – Igen? – nyeltem egy hatalmasat. – Beki – fogta meg a kezemet Geri, és mélyen a szemembe nézett. Tudtam, hogy most olyat fog mondani, ami megdöbbentő lesz, úgyhogy felkészültem a dologra, és lélegzetvisszafojtva vártam. Szeretlek... Kezdjük újra... Próbáljuk meg elölről az egészet... Na ja. Ilyesmire számítottam. – Jelentkeztem a Pop/rock új évadának válogatására – mondta ki. – Hogy mi? – kérdeztem a kelleténél hangosabban, mire a kávézóban ülők egy emberként fordultak felénk. Pislogás nélkül meredtem Gerire, és fogalmam sem volt, hogy pontosan mit érzek.

5. Csak ültem, és bámultam Gerire, aki velem szemben várta a reakciómat. – Hát ez... – erőltettem meg magam, és próbáltam valami értelmeset mondani. – Tök jó – nyögtem ki keservesen hosszúnak tűnő idő után. Persze nem gondoltam, hogy ez tök jó lenne, de valamit mondanom kellett, ráadásul valami pozitívat, mert furcsán vette volna ki magát, ha nem így teszek. Ezer gondolat kavargott a fejemben, a másodperc töredéke alatt éltem át újra mindent, ami a műsorhoz volt köthető számomra. Geri jelentkezett a következő szériába. Miért érintett ez engem ennyire balul? És egy pillanat alatt rájöttem, hogy mi a bajom. Minden bántás, minden sérelem, minden cikizés, amit a Késtél után kaptam, arról szólt, hogy mennyire nevetséges kis slágerrel lettem híres, egy „öt perc alatt összedobott” dallal, ami zeneileg semmit nem ér. Geri volt a fő hangadója a zenei suliban ennek a véleménynek, és ha bántott is vele, tiszteltem érte, amiért így gondolja. Amiért ő olyan zenész lesz, aki nem ugrál egy mainstream műsorban, aki a művészetet belülről, és nem kívülről éli meg. Csalódtam benne. Ez a legjobb szó rá. Mert ha nem mondta el ezerszer, hogy mit gondol az ilyen tehetségkutató műsorokról, akkor egyszer sem. És még engem bántott, miközben a szíve mélyén ugyanerre az útra vágyik. – Beki? Itt vagy? – fürkészett Geri, mire elmosolyodtam, és bólintottam. – Persze. Kicsit meglepett, mert erre nem számítottam, de nagyon örülök neki, és drukkolok – közöltem. – Nem túl őszinte az örömöd. – Csak a meglepettség miatt látod úgy – erősködtem.

– Hát jó. Egyébként, tegnap volt a felvétel. És nem válogattak be – tette hozzá, mintegy mellékesen. – Mi? — kerekedett el a szemem, és ha lehet fokozni, akkor az első kijelentésénél is jobban meglepődtem. – De azt mondtad, hogy jelentkeztél... – Jelentkeztem. És nem sikerült. – Jézusom. Sajnálom – túrtam bele a hajamba. – Nem kell, csak megpróbáltam. – Miért nem mondtad el? – Mert akkor eljöttél volna velem, az pedig a műsor szerkesztőinek feltűnt volna, és nem akartam úgy megmérettetni, hogy valakid vagyok. – Ó, értem – bólintottam. – Milyen dallal mentél? – Egy Nickelback-számmal – felelte. – És... – A zsűri azt mondta, hogy jó, de kevés. – Kevés? A te hangod? – kerekedett el a szemem. – Nem a hangom. Azt mondták, nem látnak bennem... popsztárt. – Ez hülyeség – vágtam rá. – Popsztáralkat vagy. – Nem, nem vagyok – mosolyodott el. – Nagy Márk az – tette hozzá. – Hogy jön ide Nagy Márk? – értetlenkedtem. – A műsor második helyezettje. Példának hoztam fel, jogosan. – Aha – biccentettem. – Kérdezhetek valamit? – Persze – ittam bele a forró csokimba. – Miért nem örültél, amikor azt mondtam, jelentkeztem a műsorba? – Örültem, de meglepett. Elvégre engem kicsináltatok idegileg a suliban, amiért a könnyűzenei pályát választottam, addig szekáltatok, hogy végül magántanuló lettem, erre jelentkezel a legpopulárisabb zenei műsorba, ami annyira mainstream, hogy ennél jobban nem is lehetne – hadartam. – Ó, a régi sebek...

– Begyógyultak, csak kicsit érzékenyek a hegek... – fejeztem be a mondatot. – Ki akartam próbálni magam ebben a műfajban, de mit számít? Nem sikerült. – Sajnálom, hogy nem sikerült. – Nem hiszem — vigyorgott. – Mit akarsz ezzel mondani? – Hogy megkönnyebbülést látok az arcodon. – Nem könnyebbültem meg. Mégis, mit akarsz mondani, szerinted mi bajom van? – Őszintén? – Ühüm. – Nem akarod, hogy nekem is sikerüljön. – Mi van? – kerekedett el a szemem. – Bocs. de így érzem. – Rosszul érzed. – Tudod… ah, hagyjuk – álltam fel az asztaltól, mert eleget hallottam. – Na, mondjad – nógatott.

– Nincs mit mondanom. Holnap fél hétkor van a film, ha akarsz, jössz, ha nem, akkor nem. – Beki! – szólt utánam, de addigra kimentem a kávézóból. A hideg decemberi szélben állva a sírás kerülgetett, és ami a legborzasztóbb, nem tudtam, hogy pontosan miért. Elővettem a telefonomat, és egy pillanatra elgondolkodtam, hogy kit hívjak fel. Körtét? Ő utálja Gerit. Aszádékat? Ők mindenkit utálnak, akit Körte utál. Antit? Hegedűórán van. A húgomat? Negyedikes, nem terhelhetem mindennel. Anyut? Szerintem még csak most emészti a mai napról feltöltött képeimet, amin ribi Mikuláslány-ruhában vagyok. Ki mást kereshetnék fel? Végül döntöttem, és a fülemhez tettem a telefont. – Igen? – vette fel egy lány, mire összeráncolt szemöldökkel megráztam a fejemet, bocsánatot kértem, hogy téves, és leraktam. Újra hívást indítottam, bízva abban, hogy most nem csörög félre, de megint a lány vette fel.

– Halló! – Elnézést, ez megint tév... – kezdtem, majd megakadtam. – Illetve, beszélhetnék Márkkal? – Sajnos most nem tudom adni, de átadom neki az üzenetet. – Mi... Márk jól van? – kérdeztem aggódva, mert nem értettem, hogy miért beszélek valaki mással a telefonján. – Persze, zuhanyozik. – Kivel beszélek? – kerekedett el a szemem. – A barátnőjével? – kérdezett vissza. – Mióta? Tegnap még nem volt neki – nevettem el magam. – Hát, kedves Bexi, már van – szólt a hang gúnyosan. És akkor lesütöttem a szemem. Istenem, ugye nem Lexivel beszélek? Ne! Könyörgök, ne! – Értem — köszörültem meg a torkomat. – Megkérdezhetem, hogy kivel beszélek, azon kívül, hogy Márk barátnőjével? – Igen – felelte, én pedig olyan szorosan lehunytam a szemem, hogy apró kis csillagokat láttam. – Mónika. Ó, hála a jó égnek, Lexi igazi neve Evelin. De ki a franc az a Mónika? Ó, megvan. – Te voltál a műsor alatt a barátnője – jutott hirtelen eszembe. – Igen, és most újra az vagyok, úgyhogy kopj le! – felelte durván, én meg a szememet forgatva letettem a telefont. A lépcsőházban felfelé baktatva csörrent meg a mobilom, a Gotye-dal az egész épületben visszhangzott. – Mi van, Márk, mit akarsz? – kérdeztem unottan. –Te mit akarsz, Móni mondta, hogy hívtál. – Nem hívtalak – próbálkoztam. – Benne vagy az előzményekben. – Mert benyomódott. – Kétszer hívtál. – Kétszer nyomódott be. – Másodszorra engem kerestél –érvelt. – Igen, Márk, valóban. De már nem aktuális. – Na, hé. Mi ez a lemondó hangsúly, Beka?

– Bocs, de most nincs türelmem, hangulatom és idegrendszerem hozzád, Márk. – Baj van? – változott meg a hangja hirtelen, és kristálytisztán kihallatszott belőle valamiféle aggodalom. – Nincsen – feleltem. – Jó. – Jó. Mindketten hallgattunk, de egyikünk sem tette le. – Berágtál? – törte meg a csendet. – Miért rágtam volna be? – Erika miatt... – Az ki? – A barátnőm. – Mónika – javítottam ki. – Francba – sziszegett. – Először is azt mondtam. – Erikát mondtál. – Na és? Mindkettőnek „ka” a vége – magyarázta meg a tévedése okát. – Aham. Na, szia. – Beka! – Igen? – Neked is „ka” a neved vége. – Akkor most ennek örülj, és majd szólj, ha befejezted. – De undok ma valaki. – Nehéz napom volt. – Pedig dögös a ruhád. – Hol láttad? – A neten? – kérdezett vissza. – Ja, tényleg – biccentettem. – Márk! – Hm? – Mikor nem kerül be valaki a selejtezőből a műsorba? Ha amúgy jó a hangja. – Ha nincs meg benne az a plusz, amitől működik a színpadon. Bennem megvolt. Karizmatikus vagyok. Jól nézek ki. Nem nagyon lehet másra nézni, ha megjelenek... – kezdte. – Örülök, hogy tisztában vagy az erősségeiddel.

– Egyébként pedig karakteres vagyok. És a szemem... a szemem szép! – Márk... – A mosolyomat csak akkor vetem be, ha... Na, várjunk csak. Miért kérdezted? – Csak... mindig is érdekelt. – Hazudsz. – Nem! – Na, ki vele. Várj egy pillanatot – tette félre a telefont, valószínűleg egy asztalra, mert élesen kopogott a fülemben. – Móni, telefonálok, hagyjál már. Na, itt egy mosoly, oszd be, amíg lerakom. – Megint végigkarcolta valamin a telefont, amitől még a hideg is kirázott, aztán újra beleszólt. – Bocs, itt vagyok. – Te egy csodálatos barát lehetsz – motyogtam, a halottakat emésztve. – Aszádék? – Mi van velük? – Ők jelentkeztek a műsorba? – Nem, dehogy! – Óóóó. Ohóóó. Hohóóóó – hallottam Márk hangját, amikor leesett neki a dolog, és a lépcsőfordulóban lehuppanva lesütöttem a szemem, mintha láthatott volna. – Késtél-Geri lekésett a műsorról? – Ezzel ne viccelj! – kértem ki magamnak. – Pech. – Az. – És hogy viseli? – kérdezte. – Jól. Azt állítja, örülök annak, hogy nem sikerült neki. – Még mindig jóindulatú a gyerek, megértem, hogy ennyire odavagy érte. – Haha – mosolyodtam el. – Tudod, mi a fura? – Hogy igazából tényleg örülsz neki? – Ez nagy baj? – Nem – felelte hanyagul. – De nem féltékenységből! – közöltem azonnal.

– Én tudom. – Te tényleg érted, amit mondok? – Persze. Miért lepődsz meg ezen? – Mert Nagy Márk vagy – nevettem el magam. – Ezt most elengedem a fülem mellett, pedig igazán fájt. Tehát, a seggfej Geri konkrétan szakított veled azért, mert befutottál, szétoltott mindenkinek, művészkedett a zenei suliban, mert ő annyira nagyon zenész, aztán szembeköpi magát, és jelentkezik a kereskedelmi csatorna műsorába? És még nem is sikerül neki? Pfff. Ez aztán szívás. – Igen, ez így tényleg egészen kínos. És megint rajtam csattant. – Minden kudarcát rajtad éli ki, most ezen miért lepődsz meg? – Egyszerűen nem tudom elképzelni, ahogyan ugrál a tévében, ő sokkal... – Művészibb – segített ki. – Hogy nézzek fel egy olyan emberre, akit azért csodáltam, mert kiáll az elvei mellett, történjen bármi is? – Egyszerű a válasz. Sehogy. Mert ő nem olyan. Hosszan hallgattam, és emészthettem Márk szavait, miközben a hideg lépcsőn ülve meredtem magam elé. – Na jó, ne tarts fel – szólt hirtelen. – Mi? – kérdeztem értetlenül. – Ne tarts fel. Zavarsz. Mónika itt vár. – Mi az, elfogyott a mosoly, amit kapott? – Szállj le a barátnőmről. – Már meg is tettem – mosolyodtam el. – Kösz, hogy meghallgattál. – Nincs mit, bár időnként untam. – Márk, te olyan... – Igen? – Márk vagy – fejeztem be, és ezt igazán nagy sértésnek szántam. – Holnap találkozunk – köszönt el. – Mi? Én erről miért nem tudok? – csodálkoztam. – A moziban...

– Jössz a premier előtti vetítésre? – Naná. Körtétől szereztem két jegyet. – Kettőt? – Viszem a csajomat. – Tegnap még engem hívtál így. – Ma meg Mónikát. Kellett valaki, páros jegyeket adtak, nem lehet szólóban menni... – Undorító vagy –mondtam nevetve. – Ha esetleg úgy gondolod, a balfék-Geri helyett... – Nem megyek veled moziba! – Jó, nem is passzoltam volna le Mónikát. – Tudom, hogyne – mosolyogtam. – Egyébként végig hallja, amit mondasz? – Persze, miért? – Márk, te egy igazi hülye vagy – nevettem fel a néma lépcsőházban, és kinyomtam a hívást. A lakásba belépve komoly lustaságot éreztem, holott lett volna dolgom, nem is kevés. A kora délutáni órákban a velem egykorú, normális gimnazisták éppen csak végeztek a sulival, nekem pedig kezdődhetett a tanulás. Vagyis kezdődhetett volna. Gyuri bának, a magántanáromnak a maival együtt összesen három e–mailnyi anyaggal lógtam, közben a nyakamon volt a spanyol sorozat dalszövege is, de egyszerűen egyik sem kötött le eléggé annyira, hogy három másodpercnél több ideig koncentráljak rá. A lakásban téblábolva gondolkodtam, a telefonomat folyamatosan a kezemben tartva, hátha megcsörren, de Geri nem hívott. Nem is üzent. És emiatt fogalmam sem volt, hogy miben is maradtunk. Mire végre összekaptam magam annyira, hogy a szobámban leültem a laptopom elé, azon tűnődve, hogy a spanyol dalt, vagy a matek házis e–mailemet nyissam meg, megérkezett Anti, így hagytam a fenébe az egészet. A legjobb barátom érkezése egyébként a lehető legjobbkor történt, mert már majdnem hasznossá tettem magam. Hála a jó égnek, ő ezt megakadályozta.

– Na? Naa? Naaa? – vigyorgott az ajtóban állva, kezében egy borítékot lóbálva. – Mi az? – kérdeztem érdeklődve. – Megszereztem neked a legjobb két jegyet a hétvégi hegedűversenyemre. Komolyan, Beki, jobb helyen ülsz, mint anyám! – mutatta felém a borítékot. – Ah, de jó! Köszönöm szépen – lelkesedtem, és kikaptam a kezéből. – De miért kettő? – kérdeztem, miközben beengedtem a lakásba. Anti levette a kabátját, felakasztotta, majd letekerte a nyakáról a csúnya kockás sálját is. – Gondoltam, elhozod... – Gerit? – csodálkoztam, mert erre nem számítottam tőle. Nem is számíthattam, mert azonnal kijavított. – Nagy Márkot. – Miért hoznám Márkot? – Mert kedvelem, és mert újra a bandánkhoz tartozik – lelkesedett. – Anti, Márkkal tegnap találkoztam, hogy megbeszéljük a dolgokat, és kábé ennyi. Nem hinném, hogy sűrűn fogjuk látni, éli az életét. Már barátnője is van – magyaráztam. – Tegnap óta? – csodálkozott. – Igen. De hát ő ilyen... – legyintettem. – Bánt téged a dolog? – kérdezte, engem méregetve. – Mi? Dehogy! Mit érdekel engem Nagy Márk! Megvan a magam baja – túrtam bele a hajamba. – Egyébként pedig csak azért van ezzel a lánnyal, mert holnapra kell neki egy kísérő a moziba – tettem hozzá. – Márk is megy a premier előtti vetítésre? – csodálkozott. – Van még valami? – Ó, ha te azt tudnád. – Mesélj. – Oké, melyikkel kezdjem? Azzal, hogy miért voltam a Mikulás nőjének öltözve? – mutattam fel a telefonomban a képet. – Hogy Márk miért jön holnap a moziba, vagy hogy én valószínűleg egyedül megyek, mert összekaptunk Gerivel, aki

titokban, mindenki tudta nélkül jelentkezett a következő Pop/rock sztár leszek! szériájába? – kérdeztem. Hagytam egy kis időt Antinak, aki leesett állal bámult rám, végül hosszú hallgatás után, ami alatt én frissítettem egy állapotot a közösségi oldalamon, megrázta a fejét, és csupán ennyit kérdezett: – Tegnap találkoztunk! Mikor történtek ezek a dolgok? – Ma – feleltem, széttárva a karomat. – Jelentkezett a műsorba? A Pop/rockba? Amit annyira lesajnálnak a haverjaival? – Jaja. És mondjak még valamit? – Nem tudom. Szerinted? – kérdezte félve. – Nem jutott be. – Na neeee! – kerekedett el Anti szeme még jobban, így a szemüvege mögül extrém nagy pillantásokkal ajándékozott meg. – De. – Basszus. – Szerintem is – sóhajtottam. – De miért vesztetek ezért össze? Nem, várj – ingatta fejét. – Miért voltál ebben a göncben? – pillantott újra telefonomban megnyitott képre. – Aszádék – legyintettem, egyetlen szóval megmagyarázva a szituációt. – Ó, értem. Akkor mondd a többit – bólintott. Én pedig elmeséltem. Mindent. Anti hallgatott egy darabig, aztán egyre többször szólt bele nemtetszően, végül egészen élvezte, hogy a jelenlétemben szidhatja Gerit, ami egyébként a családom, a legjobb barátom és a menedzserem egyik kedvenc elfoglaltsága. – És azóta sem hívott? – Nem – biggyesztettem le a számat. – Szóval még ő sértődött meg. – Gondolom. – És most függő a holnapi mozi?

– Hát, abban maradtunk, hogy én ott leszek, ha jön, akkor jön, ha nem, akkor nem. – De te nem mehetsz kísérő nélkül, ha Márk odaállít egy lánnyal. – Miért? – Mert a sajtóban az úgy jön le, hogy ő dobott téged. Ne felejtsd el, hivatalosan még nem mentetek szét. Ez lesz az első esemény, ahol mindketten megjelentek. – Ó, a francba! Erre nem is gondoltam – dörzsöltem a halántékomat. A hülye álkapcsolatunk állezárása vár ránk a holnapi napon. – Ha egyedül mész, az kínos. Ha Gerivel, az úgy rendben van, mert mindketten mással jelentek meg. – Igen-igen – bólogattam. – De nem kérdezhetem meg Gerit, hogy ott lesz-e, mert az olyan, mintha kapálóznék. – De nem mehetsz el lutrira, hogy talán partnerrel mész szerelmes vetítésre, talán meg nem. Hogy fogsz ott kinézni egyedül? – Tényleg – motyogtam, és elképzeltem magam, ahogyan a párok közt ott állok egy bazinagy kólával. De szép cikkek lesznek róla. – Menjek tartaléknak? – ajánlotta fel Anti. – Ha Geri nem megy el, beugrom helyette. – De rendes vagy – mosolyogtam rá. – De sose kérnék ilyet tőled. Egyébként is... Vera jó fej lány, meg tolerálja a barátságunkat, de kétlem, hogy jólesne neki, ha besegítenél nekem egy „szerelmes hírességek a moziban” elnevezésű eseményen. Szóval jólesik, de inkább ne, oké? – Jó, de akkor most mi lesz? – Fogalmam sincs – ismertem be. – És hogy állsz a spanyol dalszöveggel? – Nem túl jól – nyújtottam felé a füzetemet, és miközben az íróasztalomnál ülve figyeltem Anti reakcióját, időnként ráfrissítettem a rajongói oldalamra, hogy megnézzem a közönségem aktivitását és reakcióját a feltöltött

előadásképemre, amit Körte készített rólam az általános iskolában. – Ennyi? – lapozgatott a füzetben Anti, mindhiába, mert az első oldal firkáin túl csak üres lapok voltak benne. – Aham. – Ennyi? Két sor? – Hé, ez nehéz meló! – védekeztem. – Mi? Írnod kellene egy passzoló magyar szöveget a dallamra. Előadó-dalszerző vagy, ha ez nem megy neked, akkor mi? – Jó, de... – És a corazónra egyáltalán nem rímel a poroszló. – Rájöttem – dünnyögtem. – Azt hittem, hogy ez a sok papír, meg szemét itt a sorozat betétdala – nézett körbe a szobámban, és egy összegyűrt galacsinért nyúlt, amikor ráordítottam. – Azt ne! Anti riadtan megdermedt, a mozdulata megállt a levegőben, és kérdőn nézett rám. – Az személyes – magyaráztam meg a kirohanásomat. – Oké, bocs, azt hittem, hogy a sorozathoz tartozik. – Nem, az egy másik projekt... – ködösítettem. – Új dalt írsz? – érdeklődött kíváncsian fürkészve. – Olyasmi. – Húú! – Mi az? – Még nem láttam ennyi kidobott ötletedet – nézett körbe a szobában lévő összegyűrt papírhalmon. – Mert... mert szeretném, ha ez a szöveg tökéletes lenne. – Mióta írsz te görcsösen? – vizslatott Anti, úgy, mint aki eléggé jól ismer ahhoz, hogy tudja, itt most valami nem stimmel. – Amióta... – kezdtem, és majdnem kimondtam, hogy amióta nem magamnak írom, de végül elharaptam a mondat második felét, és megvontam a vállamat. – Amióta bekavart a fejembe

a hülye spanyol szám. Mondj már valamit a corazónra – nevettem el magam. – Puszta szó? – Puszta szó? – fintorogtam. – Végül is... Úgyis elhappolja előlem Lexi a betétdalt. Vajon ő mit ír a corazónra? – A saját gondolatainak mennyiségét ismerve, szerintem ő azt, hogy késtél – felelte, mire egyszerre tört ki belőlünk a röhögés. Hát igen, Lexi nem az eredeti ötleteiről lett ismert. Antival a spanyol szövegen próbáltunk dolgozni, miközben Lili és anyu is hazaértek, úgyhogy teljes lett a csapat. Valamennyien a nappaliba vonultunk, és amíg mindenki a saját dolgát csinálta (Lili házit, anyu könyveléseket, Anti az én közösségi oldalaimon szörfözött, én meg az üres füzetemet bámultam), beraktuk folyamatos lejátszásra a spanyol dalt, hátha valakit megihlet, és dob egy jó rímet a közösbe. Ez ugyan nem történt meg, de este fél nyolc körül már a hajunkat téptük a hablatyolástól. Én végül két sorral lettem gazdagabb a betétdalból, az összes többit kihúztam, így amikor Anti elköszönt, úgy döntöttem, mára befejezem a próbálkozást, úgysem megy. Kikísértem az ajtóig, és fáradtan néztem rá. – Jó éjszakát — búcsúzott. – Buenas noches – feleltem, majd mindketten felnevettünk. – Hagyd mára a betétdalt. – Az biztos – ígértem meg. – Azt hiszem, az agyamra ment. – Üzenj holnap, mindenről kérek helyzetjelentést! – Oké. – És azért... Ha mégis úgy van, akkor elhívnád Márkot a hegedűversenyemre? Tényleg bírom, és szerintem jólesne neki, ha meghívnám. – Ez rendes tőled – mosolyodtam el. – Oké, meglátom, hogy mit tehetek. Vasárnap délután kettő, Kongresszusi Központ, ugye? – Aham – bólogatott. – Megkérdezem, hogy van–e kedve – ígértem meg, aztán egy gyors ölelést követően becsuktam az ajtót, kulcsra zártam,

mert mára nem vártunk már senkit és visszamentem a nappaliba. – Beki, mikor beszéltél apáddal utoljára? – érdeklődött anyu. – Talán a múlt héten, miért? – ráncoltam a szemöldökömet. – Ugye tudod, hogy a hétvégén születésnapja van? – Igen, és gondolom, a családja is tudja – zártam rövidre, jelezve, hogy tudtommal van kivel ünnepelnie. – Rebeka! – szólt utánam anyu tettetett szigorral a hangjában. – Jó, elnézést, majd felhívom. – Meg kellene látogatnod, Lilivel. – Nem, nem! – hőköltem hátra. – Vasárnap Anti hegedűversenye van, nem hagyhatom ki. – Szombaton lesz apád születésnapja. – Fellépésem van. – Tudom, hogy nincs, beszéltem Körtével. – Anyu, tanulnom kell! – vetettem be a legutolsó érvet, ami eszembe jutott. Na jó, ezt én sem gondolhattam komolyan. Anyu szórakozottan nézett rám. – Elviszed a húgodat apádhoz szombaton. – Ne már. A világ végén lakik – toporzékoltam – Akkor ott kell aludnom. – Igen, és vasárnap szépen hazahoz titeket, aztán elmész Anti hangversenyére. – Bah! – Sajnálom. – És te nem jössz? – tettem csípőre a kezem felkérdezős stílusban. – Nekem semmi közöm a születésnapjához – húzta ki magát a kínos program alól. – Akkor nekem miért van? – Mert az apád. – Neked pedig a gyermekeid apja. Ha ő nincs, mi sem vagyunk Lilivel – érveltem. – Ez gyenge volt – oltott le anyu egy pillanat alatt. – Egy próbát megért – vonogattam a vállamat. – Lili tud már róla?

– Nem. Megmondanád neki? Köszönöm – rázott le anyu, egyúttal rám terhelve azon kellemes feladatot, hogy közöljem a tízéves húgommal, hogy szombaton elmegyünk apuhoz és kedves új családjához, akik miatt elhagyott minket. Szép az élet. Corazón. Bekopogtam a plakátolt ajtón, aztán benyitottam a húgom szobájába. Lili birodalma pont ugyanolyan, mint minden normális negyedikes lányé, a gyerekkorból maradt rózsaszín és fehér bútorok, a hozzá passzoló tapétával, viszont a falon lógó fiúegyüttesek poszterei és legmenőbb tinifilmsztárok plakátjai azt sejtetik, hogy egy hamarosan kamaszodni készülő lány szobájában járunk. – Hahó – léptem be hozzá. – Szia – mosolygott, az ágyában felülve. – Mit csinálsz? – Kötelezőt olvasok – húzta el a száját. – Klassz. Mutasd meg, hogy okos vagy és anyura ütöttél – nevettem el magam, Lili pedig mosolyogva figyelt. – Figyelj csak. Arra gondoltam, hogy szombaton elmehetnénk Starbucksozni egyet. Hm? – De jó! Ráérsz szombaton? – Egész nap. És éjjel. Csinálunk valamit ketten, oké? – Jó! – lelkesedett. De utálom, amikor ezt kell csinálnom, a szívem szakadt meg, hogy rávezetéssel kellett bevallanom az eredeti programot. – Lányos dolgok. Délelőtt Starbucks, plázázunk egyet, aztán nézünk valami ajándékot apunak, és elvisszük neki Na? – Mi? – kedvetlenedett el egy pillanat alatt. – Tudod, szombaton szülinapja lesz. – Miért tudnám, ő sem tudja az enyémet – pufogott. A neten és a zeneadókon Bexi vagyok. Top chartos helyezésekkel, slágerekkel, tévés és rádiós szereplésekkel, klipekkel és forgatásokkal. Az életem egyik fele ilyen. A másikban viszont Beki vagyok, egy átlagos tizenhét éves lány, aki félti a húgát a csonkacsalád-szindrómától, mert abban a korban van, amikor sérülékeny. Néha azt gondolom, egy

húszórás klipforgatás semmi ahhoz képest, mint amikor az idősebb testvér vagyok. – Tudod nagyon jól, hogy apu szeret minket – prédikáltam. – A maga módján – tettem hozzá gyorsan, mert azért én sem szeretem annyira fényezni. – Aha – duzzogta. – El sem jön a karácsonyi ünnepségre! Már mikor szóltam neki, és tudta, hogy nem fog tudni eljönni. Mert a másik gyereknek is akkor van. Na igen. az érzékeny téma. A „másikok”. Azzal, hogy apu lelépett, és új felesége lett, még nincs vége a történetnek, merthogy volt ott másik gyerek, meg lett egy közös is, tehát ők lettek a fontosabbak is. És mint általában, egyidőben vannak az évzárók, ballagások, ünnepségek, tavaszi, nyári, őszi és téli szünetek. És elsőbbséget élveznek a „másikok”, mi meg le vagyunk ejtve. Így szokott ez lenni. – Igen, de anyu és én ott leszünk az ünnepségeden. – De csak nekem nem lesz ott az apám! – fröcsögött olyan szemrehányóan, ahogyan csak egy tízéves tud haragudni, senki más. – Körte ott lesz! Ő olyan, mint az apánk. – Körte nem az apánk! – húzta össze a szemöldökét. – Jó, nem az, de szeret annyira, sőt! — tettem fel a mutatóujjam. – Ráadásul Kemál is ott lesz. Neked rögtön két férfi kísérőd is lesz, ezt azért nem sokan mondhatják el magukról, hm? – dobtam be a török szomszédunkat is, aki általában részt vesz a családi mókánkban, így rá és a baklavájára mindig számíthatunk. – Akkor is. Én miért menjek el apu szülinapjára, ha ő nem jön el az ünnepségre? – duzzogott tovább a húgom. – Mert kettőtök közül te vagy a korrektebb – simítottam ki a haját a homlokából. – És az jó? – Lili, az a legjobb – győzködtem. – Aj, és ott kell aludnunk szombaton? – Aha. – Fúj.

– Megesszük a Nutellájukat. Jó? – próbáltam felvidítani. – Naná – mosolyodott el, amitől hatalmas kő esett le a szívemről. – Aludj jól – pusziltam meg a homlokát és a kezébe adtam az éjjeliszekrényén lévő könyvet. – Beki – szólt, miközben felálltam. – Hm? – Hozhatnál valakit az ünnepségemre... – Gerit? – csodálkoztam, mert nem gondoltam volna, hogy a húgom meghívja. – Nem. Inkább Márkot! – Lili, Márk és én... – Tudom, de barátok vagytok, nem? – Olyasmi – feleltem. – Akkor meghívod? Sokat jelentene, ha már a halloween ünnepséget le kellett mondanom... – emlékezett Lili szomorúan. Na, igen. Még a Pop/rock műsor duetthetében Márk ígéretet tett a húgomnak, hogy elmegy a sulis halloween napjára, merthogy akkor Márk még brutálisan népszerű volt a sulisok körében (is). Csak aztán a döntő hetében elszúrta a dolgokat, el is veszítette a rajongóit, a „leütötte egy lány barátja” balhéja miatt pedig Lili osztályfőnöke megkérte a húgomat, hogy amennyiben lehetséges, ne hívja tízévesek közé a kétes hírnévnek örvendő Márkot, mert agresszív kép jelent meg róla, és a szülők nem szeretik az ilyesmit... Ezért aztán Körtének el kellett mondania Márknak, hogy nem szívesen látják az általános iskolában, ezáltal pedig az egyetlen élő meghívása is le lett mondva. A húgom a mai napig lelkiismeret-furdalást érez emiatt, pedig ő aztán tényleg nem tehetett semmiről. De hát ilyenek a rajongók, átérzik a kedvencük minden gondját-baját. – Rendben, megkérdezem, hogy van-e kedve – ígértem meg. – Köszi – ásította. – Beki. – Hm? – fordultam vissza a szobája ajtajából. – Ezer szó.

– Mi? – Ezer szó – ismételte meg. – Ez rímel a corazónra – fordult az oldalára felálomban. Mosolyogva néztem a húgomra, és magamban megismételtem. Ezer szó. Tökéletes. Na, már van címe a spanyol dalnak. Haladunk. Becsuktam magam mögött a szobaajtómat, és eltűnődtem a dolgokon. Anti és Lili külön-külön kérik, hogy rángassam magammal Márkot a saját programjaikra. Vajon miért van az, hogy Márk egy hétig volt része az életemnek, mégis az egész környezetemet magába bolondította, Geri pedig a gimi eleje óta téma nálam (hol így, hol úgy), mégis mindenki utálja. Érdekes. A privát e–mailjemet ellenőrizve frászt kaptam, mert a magántanárom, Gyuri bácsi négyet is küldött, és mivel nagyjából mindnek ki tudtam találni a tartalmát, inkább gyorsan bezártam, majd rámentem az ál-Facebook-profilomra (Hannah freakin Montana), és megnéztem, hogy mi újság. Mivel nincsenek ismerőseim, ezért aktivitásuk sincs, így kicsit unalmas volt, de Márk profilján azért láttam, hogy beállította, ő bizony kapcsolatban van Mónikával. Hát jó. Kinyomtam a gépem, és a gitárommal az ölemben üldögéltem egy darabig, csak úgy pengetgettem, majd megnéztem a telefonomban a jegyzetet, ahová a Hullócsillag refrénjét írtam fel. A fejemben lévő dallamra énekelni kezdtem, aztán lassítottam a tempón, és kísérni kezdtem magam a gitárral. Hm, nem is szólt rosszul. A papírhalmok közt előrehajoltam és magam elé rángattam a füzetemet, majd írni kezdtem. Nincs több fény, a lámpákat leoltották rég, nem láthat senki. Nem láthat senki a színfalon túl, Nincs több esély, amit kaphatnék, ki marad mellettem, ha kiég a fény? Ha kiég a fény, ami eddig ragyogott?

És ez lett a Hullócsillag első verzéje.

6. – Gyerek, neked teljesen elment az eszed? – üvöltötte Körte, a nyakán kidagadó erekkel, miközben a kocsiban ültünk, és a bevásárlóközpont felé tartottunk, ahol a szerdai premier előtti vetítést tartják híres, vagy éppen ismert embereknek. – Hát... ööö... – kezdtem volna, de közbevágott. – Képes vagy elmenni egy páros vetítésre egyedül? És ezt miért csak most tudom meg? – üvöltötte le a fejemet. – Nem leszek egyedül! Geri ott lesz, bízom benne! – védekeztem. – Rosszul teszed! Gyerek, nem vagy olyan helyzetben, hogy szétszórt tinilányt játssz, le fognak fotózni, azért, hogy megtudják, kivel érkeztél a vetítésre! Ha ott fogsz állni egyedül, óriási égés lesz! – Miért, nem lehetek szingli? – próbálkoztam. – A szerelmes vetítésen nem, mer’ akkor ne menjél oda, érted? – Ott lesz Geri – erősködtem, egyúttal magamat is nyugtatva. Mert persze azóta sem jelentkezett, semmilyen módon. – Ajánlom is, hogy ott legyen. És hol van Sleisz, amikor végre szükség lenne rá? – ordítozott tovább vezetés közben. – Antit nem rángatnám bele ilyenbe a barátnője miatt, ráadásul hegedűpróbán van, tudod, vasárnap hegedűversenye van. – Szarok ra, kell neked egy tartalék, ha az a nyamvadt Gergő nem tolja oda a képét.

– Na, Körte! – Jól van. gyerek, nem úgy értettem, Mármint a Sleisz részét. A másikat tartom. – Most mérges vagy? – néztem rá nagyokat pislogva, bevetve a kiskutyanézésemet, amitől úgyis elérzékenyül, mert ahhoz túlságosan szeret, hogy pár percnél tovább haragudjon rám.

Körte vetett egy gyors pillantást felém, aztán az útra szegezte a tekintetét. – Hogy állsz a spanyol betétdallal? – váltott témát. – Ezer szó a címe – feleltem ünnepélyesen. – Ezer szó? Jól hangzik – biccentett elismerően. – Tovább! – Hát, az úgy van, hogy még nincs teljesen kész, mert sokat kellett tanulnom ma, de haladok vele, és amíg összevissza van, nem is mutatnám meg. – Oké gyerek, ahogy érzed – hagyta rám. Azt mégsem mondhattam el, hogy a címén kívül összesen két használható sorom van, kettő meg egy kis módosításra szorul. Ezenkívül viszont az egész spanyol, nincs magyar szövege. Minek idegesítettem volna fel Körtét, valahogy készen leszek vele, akkor meg úgyis megnyugodna. Tehát öszzeségében megkíméltem pár nap idegeskedéstől, szóval még jót is tettem. A történethez hozzátartozik, hogy a mai napom teljes egészében ráment a Hullócsillagra – megírtam a szöveget, komponálgattam, és felénekeltem az applikációra. Szerintem egészen elfogadható lett, de valahogy az agyamra ment ez a projekt, mindenképpen a maximumot akartam kihozni a témából, ezért ma megint belefulladtam a papírokba, jegyzetekbe, kottákba és bundokba. Emiatt kissé háttérbe szorult a betétdal, de a jó hír, hogy a címe megvan. Viszont a Hullócsillag tökéletesítése miatt ma tanulni sem volt időm, de Gyuri bácsi biztosan meg fogja érteni, ha majd utólag egyszer beismerem, hogy a Hullócsillag szövegén dolgoztam rendületlenül a töri és matek helyett. Addig viszont mindenkinek vetítenem kell egy kicsit, amíg nem mondhatom meg, hogy mi az a Hullócsillag; és főként, hogy kinek szánom. Erre még nem állok készen, ezért aztán titkos maradt a projekt, így viszont nem maradt más, mint körbefüllenteni. Körtének azt, hogy tanultam, ezért nem írtam a dalt, anyunak azt, hogy a betétdalon dolgoztam, ezért nem tanultam, Gyuri bácsinak pedig semmit, mert elérhetetlenné tettem magam – egyszerűen nem fogadom a hívásait, és nem olvasom el a

mailjeit. Hát, nagyjából így érkeztem meg a premier előtti vetítésre, szerda késő délután, vagy ha úgy tetszik, kora este. A parkolóházban leraktuk az autót, és lifttel mentünk fel, egyenesen a mozi szintjére. – Hogy festek? – kérdeztem Körtét, felé fordulva. – Kísérő nélkül – dünnyögte. – Nem úgy – nevettem el magam idegesen. – Hanem amúgy – mutattam végig magamon. – Szép vagy, gyerek – ajándékozott meg egy őszinte bókkal. – Köszönöm. A közönségem egyszerűnek ismert meg a Késtél berobbanásakor, és ez az imidzs, ami nem is imidzs, hanem a saját stílusom, azóta sem változott. Mindig is büszke voltam arra, hogy a zenémre sokkal nagyobb hangsúlyt fektetek, mint a külsőségekre, ezért sikerült átlagos képet kialakítanom magamról. A zenészszakmában soha nem a csillogás és a szereplés vonzott, hanem maga az alkotói folyamat Hogy egy gondolatból sorok lesznek, a sorokból dallamok, a dallamokból pedig zeneszámok, amik ezernyi érzést közvetítenek a hallgatók felé. Én ezért csinálom. Az, hogy mások miért csak ők tudják. A szerelmes vetítésre sem terveztem túlzottan kiöltözni, lévén egy egyszerű mozielőadásra voltam hivatalos, így egy fekete skinny farmert húztam hosszú szárú bakanccsal és egy blézerrel. Elvégre rockzenészként vagyok elkönyvelve. A hajamat kiengedve hagytam, és a végét besütöttem, hogy hullámokban lógjon, a sminkemben pedig a szememre helyeztem a hangsúlyt, az arcom többi része natúrnak tűnt. Tizenhét vagyok, nem terveztem vakolatot kenni a fejemre, csupán eltüntettem alapozóval és korrektorral azokat a bőrhibákat, amikkel minden tizenéves megszenved (a pattanás nem válogat híres és nem híres arcok között), és mattosítottam egy kicsit, hogy a fotón ne legyen fényes a homlokom. A liftből kilépve a pláza folyosóján rögtön a mozi felé vettük az irányt, viszonylag sietősen, mert az órám

szerint már elkezdődött a meghívottak beengedése a VIP-részlegbe. – Szétvágom ezt a Geri gyereket, ha nem jött el – nyögte Körte szaporán lépkedve, én pedig széles mosollyal szedtem a lábam mellette. Nem a jókedvem miatt mosolyogtam ennyire feltűnően, hiszen éppen gombostű nagyságúnak éreztem a gyomromat Geri miatt, azonban ismert arcként mindig figyelnem kell a nyilvános helyeken arra, hogy boldognak és jókedvűnek lássanak, ugyanis egy elkapott fintor vagy szomorú arckifejezés másodpercen belül a neten landolhat azzal a kijelentéssel, hogy bunkó, nagyképű, flegma, vagy éppen elszállt vagyok. Erről egyébként nem a véleménynyilvánítók tehetnek, pár másodperc alatt nem ismerhetik meg a körülményeket, abból pedig, amit látnak, könnyű rosszra következtetni, így aztán mindig nagyon figyelek arra, hogy a nyilvános eseményeken és megjelenéseken sokat mosolyogjak, hogy elkerüljem a félreértéseket. Így legalább, ha rosszat írnak rólam (mert persze így is kapom a negatív kommenteket és posztokat, dögivel), legalább mosolyogtam. Ennél többet ebben a témában nem is nagyon lehet tenni. – Nyugi – suttogtam Körtének vidáman. – Itt lesz – tettem hozzá továbbra is vigyorogva, miközben elhaladtunk a velünk szembejövők mellett, akik jól megnéztek maguknak. Ahogyan a hátunk mögé értek, azonnal meghallottam a szokásos diskurzust. „Ez ő volt!” „Kicsoda?” „Tudod, az a csaj, aki énekel” „Nem ismerem” „Dehogynem” „Jaa, ő énekli azt a késős számot?” „Aha” „Élőben nem nagy szám” „Én is magasabbnak hittem”. És ilyenkor utunk különválik, ők továbbmennek, és már nem hallom tovább a beszélgetést, pedig tudom, hogy még tartani fog. Akár napokig is. De ez már nem tartozik rám. A mozi mozgólépcsőjéhez érve kezdett eluralkodni rajtam az izgalom, a tenyerem nedves volt, a torkom pedig szorított. Jó lett volna tudni, hogy pontosan mitől viselkedem úgy, ahogyan a legnagyobb fellépéseim előtt sem szoktam. Hogy vajon

azért-e, mert attól tartok, Geri a gyerekes veszekedésünk miatt valóban beéget egy ilyen eseményen, és hagyja, hogy egyedül érkezzem a páros vetítésre, vagy éppen az a tudat zavar, hogy Nagy Márkkal és régi–új barátnőjével egy teremben kell eltöltenem másfél órát úgy, hogy végig jóI viselkedem, mert a vetítés tele lesz sajtósokkal és bloggerekkel. – Gyerek, sápadt vagy, minden rendben? – Persze, csak nem bírom a plázák fűtését. Meg lehet itt fulladni – rángattam magamon a felsőmet. – Szerintem kellemes – nézett rám értetlenül Körte. – Nem, hidd el, itt borzalmasan fülledt a levegő – fújtattam a homlokom irányába. A mozgólépcső monoton tempóban haladt velünk és tudtam, hogy a végén felérve elénk tárul a mozi, az összes ott várakozó meghívottal, az őket fotózó újságíróval, a büfében sietősen kapkodó kiszolgálókkal, a popcornillattal, a romantikus film plakátjával, Nagy Márkkal meg a barátnőjével, és vagy Gerivel, vagy nem. És akkor én még nem sejtettem, hogy a legnagyobb meglepetést látom meg először. Ahogy felértünk a mozgólépcsőn, Körte megragadta a karomat, és szorított egyet a fogáson. – Gyerek, most nagyon okosan. A francba, nem tudtam, hogy itt lesz. – Mi? Ki? – kapkodtam a fejemet, de ahogy előrenéztem, már tudtam, miért mondja. Ott álltam magammal szemben. Vagyis majdnem én voltam ott. Lexi. Annyira hirtelen szembesültem a jelenlétével, hogy minden más kiesett a fejemből, és csak arra tudtam gondolni, hogy most kell helytállnom, mert ennek most van itt az ideje. Tudtam, hogy egy napon össze fogunkakadni, ezt nem lehetett sokáig halogatni, de a mai vetítésre annyira bekavartam saját magamnak, hogy eszembe sem jutott az alteregómmal foglalkozni. – És most? – sziszegtem Körtének résnyire nyitva a számat, így messziről nem látszott, hogy beszélek.

– Most odamegyünk bemutatkozni. Ahogyan azt illik – dünnyögte hasonló technikával. – Barát vagy ellenség? – kérdeztem gyorsan. – Barát. Mindig megadjuk ezt a lehetőséget, gyerek – bölcselkedett. – Hát jó. Lexi a film plakátjánál állt, és érdeklődve figyelt, majd amikor rájött, hogy egyenesen felé tartunk, kihúzta magát, és várta, hogy odaérjünk. Egészen biztos voltam benne, hogy ez kínos lesz. – Ó, te jó ég – dünnyögtem. – Nyugi. Itt vagyok veled – szorított egyet biztatóan a karomon Körte, és már oda is értünk. – Bexi! De örülök, hogy végre megismerhetlek! – lépett felém Lexi, óriási kamu mosollyal a fején. – Evelin! – köszöntöttem ünnepélyesen, szándékosan az eredeti nevén. – Annyira sokat hallottam már rólad – nyújtottam a kezemet. Mintha kicsit megremegett volna az arca, de azért elfogadta a mozdulatot, és határozottan megrázta a kezemet. Talán kicsit jobban rá is szorított, mint ahogyan azt illik. – Körte – köszönt a menedzseremnek. – Lexi – üdvözölte Körte. – Bemutatom a kísérőmet – bökött a mellette álló, egészen tanácstalan fejet vágó srácra. – Ismerjük egymást, koncerteztünk már együtt – vágtam a szavába, mielőtt még tényleg bemutatta volna nekem Danit, akinek a bandájával az év elején három helyszínen is közös fellépésünk volt. – Értem – nevette el magát idegesen. – És te Bexi, egyedül? – nézett végig rajtam Evelin, kínosan sokáig tanulmányozva a bakancsomat. Hah. Biztos kell neki is egy ilyen. Mi nem kell neki, aminek köze van hozzám? – Itt van valahol, csak éppen... – forgattam a fejemet.

– Mi az, késik? – kérdezte, és elképesztően nagyot röhögött a saját poénján. Rezzenéstelen arccal vártam hogy befejezze. ’ – Te vagy az első, aki ezzel viccelődik – jegyeztem meg epésen, utalva arra, hogy már akkor kaptam a hasonló „poénokat”, amikor ő még nem volt az alteregóm, hanem Evelinként élte a mindennapjait. – Nem hagyhattam ki – nevetett a szemembe nézve. – Jól tetted, kár lett volna magadban tartani – mosolyogtam a lehető legbarátságosabban. – Gratulálok az Online-hoz – váltott témát. – Offline– javítottam ki ösztönösen, pedig tudtam, hogy direkt rontotta el. – Az Online, gondolom, majd a te számod lesz – tettem hozzá frappánsan. Hoppá. Talán eddig tartott a Körtének tett ígéretem, miszerint barátként közelítek Lexihez. A megjegyzésemre égővörös lett a feje, és idegesen rágta a szája szélét. Minden erejével azon volt, hogy ne csináljon patáliát. – Ja igen, bocs, Offline. Tudtam, hogy valami netes szám — legyintett, mintha csak nem hallotta volna a mondatom második felét. – Az – nyeltem le a valódi reakciómat. – Én pedig gratulálok a Végcél sikereihez – mondtam illedelmesen, direkt ügyelve arra, hogy a hangsúlyomban semmi sértő vagy bántó ne legyen. Ezt nem is nagyon tudta hová tenni, mert úgy fürkészett, mint aki ki van élezve arra, hogy még egy negatív megjegyzés esetén rám ugrik. Egyébként szándékosan fogtam vissza magam, mivel nyüzsögtek körülöttünk a celebfigyelő és filmes bloggerek, nem hiányzott egy főcímoldal, amin Lexivel tépjük egymás haját egy romantikus film plakátja előtt. – Köszönöm. Azt mondják, az idei év legjobb dala – vonta fel a szemöldökét. – Gratulálok – nyeltem le a békát, és továbbra is mosolyogtam. – De ne aggódj, az Offline-t is az idei legjobbak közé sorolják. – Nagyszerű – lelkesedtem.

– Csak nem a legjobbnak – tette hozzá. – Ez nem meglepő – feleltem elgondolkodva. – Mármint? Hogy nem a te dalod az idei legjobb? – csodálkozott a válaszomon. – Nem, hanem hogy a Végcél ennyire sikeres. Hiszen az egész a Késtélre épül, azt meg nagyon szerette a közönség. Végül is, ez még mindig az én dalom eredménye – elmélkedtem. Evelin szája nyitva maradt a döbbenettől, én pedig továbbra is mosolyogva nézelődtem. – Gyerekek... – köhintett Körte. – Egy kiadónál vagytok, nyugi van. – Dani, hoznál nekem egy kólát? — kérdezte nem túl barátságos hangon Lexi a mellette ácsorgó sráctól. – Én is kérnék egyet, Körte – pillantottam a meedzseremre, tudva, hogy most jött el a pillanat, amikor Lexivel kettesben kell maradnom. – Gyerek, nem hinném... – ingatta a fejét Körte. – Nem lesz semmi gond, csak váltanánk pár szót négyszemközt... – Így van. Nem hozunk szégyent a kiadóra – ígérte meg Lexi – Hát, ti tudjátok. Itt leszek – mutatott Körte a büfé felé. – Öt lépés. – Rendben. Mindketten megvártuk, amíg a kísérőink hallótávolságon kívül kerülnek, majd mosolyogva egymás felé fordultunk, ügyelve arra, hogy a kívülállóknak egy baráti beszélgetésnek tűnjön, ne pedig annak, ami valójában volt. – Van valami problémád? – kérdezte sokkal mélyebb és barátságtalanabb hangon, mint ahogyan eddig beszélgettünk. – Ugyan már, mi lenne? Van egy eltitkolt ikertesóm, akiről még a szüleim sem tudnak – nevetgéltem. – Azt hiszed, azért majmollak, mert annyira jó, amit csinálsz? A francokat – fújtatott. – így kerültem kiadóhoz, és így jutottam lemezhez. – Gratulálok – ingattam a fejemet lesajnálóan.

– De megnyugtatlak, ahogy az utolsó darab embert is elszedtem a közönségedből, nem lesz szükség arra, hogy utánozzalak, mert már rád sem lesz szükség. – Mondod ezt mint... ki is? – tártam szét a karomat. – Valaki, aki már így is eléggé idegesít és nyomaszt téged – húzta fel a fél szemöldökét. – Miért gondolod ezt? – Mert igaz. – Hat perce ismerjük egymást. Miért hiszed azt, hogy hatással vagy rám? – mosolyogtam. – Mondjuk, mert lemondtad az elmúlt hónapban azokat a bulikat, amiken én is ott voltam? – Véletlen egybeesés – ködösítettem. – Akkor készülj fel, mert elég sok ilyen véletlen lesz még. Sok helyre hívnak, egyre több helyre. – Örülj neki. Nagy ez a szakma, elfér benne sok jó ember – vigyorogtam szórakozottan, külön megnyomva a mondatban a „jó ember” részt, jelezve az iróniát. – Nem férünk el, Bexi, ezt tudod nagyon jól – förmedt rám hisztérikusan. – Egy stílus, egy műfaj, egy kiadó. Csak egy maradhat. Nem érted? – Te valami katonai kiképzőből szabadultál, vagy mi bajod van neked? – néztem rá értetlenül. – Jöttél egy majom albummal, egy majom borítóval, egy olyan számmal, ami egy az egyben az enyém átírása, és most közlöd, hogy csak az egyikünk maradhat? Jó. Majd meglátjuk. De, Evelin, én ezt nem erőltetném a helyedben, mert második vagy. Az is maradsz. És nem azért, mert én jobb lennék, vagy te rosszabb. Hanem mert én voltam előbb, és ezen az egy dolgon nem tudsz változtatni – mondtam a szemébe. – Hah! – fújtatott. – Majd meglátjuk. – Oké – bólintottam. – Nocsak, nocsak – szólt egy hang mellőlünk, mire mindketten odakaptuk a fejünket. Nagy Márk mosolyogva álldogált, jobbján egy kifejezetten dekoratív lánnyal. – Beka, és majdnem Beka – nézett ránk felváltva, mire visszafojtott

nevetéssel néztem rá. – Mi újság, lányok? Cseverészünk? – érdeklődött Márk, pontosan tudva, hogy zavar, de rá olyan nagyon jellemző módon ezzel egyáltalán nem foglalkozott. – Aha. Most beszéltünk meg egy csajos programot – ironizált Evelin. – Igen, befonjuk egymás haját, meg ilyesmi – bólogattam szórakozottan. – Nagyszerű. Párnacsata lesz? Mert akkor megyek – kacsintott rám. A szememet forgatva meredtem rá, aztán sóhajtva a barátnője felé nyújtottam a kezem, ha már Márk elfelejtette bemutatni. – Szia, személyesen még nem volt alkalmunk találkozni. Budai Rebeka – mutatkoztam be. – Tudom – bólintott. – Bexi vagy – tette hozzá. Tehát bemutatott magamnak, őt viszont továbbra sem ismerhettem meg. – Igen, Bexi – bólogattam. – Te pedig? – Az istenért, Mónika, mondtam, hogy ennyit kell tenned. Megmondani a nevedet, ha kérdezik. Nem igaz, hogy nem megy – meredt rá értetlenül Márk. – Ah, szóval Mónika — vettem át a szót. – Örülök, hogy megismerhetlek, igazán jót csevegtünk a telefonban – szóltam vidáman. – Hadd mutassam be a replikámat, Lexit tettem hozzá. – Hő! – förmedt rám Evelin. – Elnézést, valami valótlant mondtam? – kérdeztem mosolyogva. – Addig vigyorogsz, Bexi, amíg... – Amíg? – kérdeztem érdeklődve. – Lányok! – csitított Márk, mire dühösen felé fordultunk. Foglalkozzunk inkább valami érdekessel. Mondjuk velem – dobta be a témát, mire én elnevettem magam, Evelin viszont undorral nézett rá. – Veled? Egy már elfeledett széria vesztesével? Bocs, majd szólok, ha újra érdekes leszel – horkantotta, mire felszaladt a szemöldököm. Az oké, hogy Márk mindent elenged a füle

mellett, ami nem az istenítéséről szól, de én kikérem magamnak ezt a hangsúlyt, tulajdonképpen helyette is. – Mondja ezt az, aki pár hete könyörgött neki, hogy alkossanak egy „párt” – rajzoltam idézőjelet a levegőbe. – Csak hogy népszerűsítsék egymást... – emlékeztettem Evelint, akit látszólag meglepett, hogy tudok erről a hátsó szándékról. Mindenesetre hamar visszatalált a szerepéhez, és már kontrázott is. – Pár hete még megérte volna nekem ezzel az önimádóval foglalkozni, mert volt valaki, de mostanra már senkit nem érdekel – felelte kíméletlenül. – Milyen ember vagy te? – néztem a szemébe teljesen ledöbbenve. – Mostanában leginkább sikeres – ajándékozott meg egy erőltetett mosollyal. – Ó, várnak a fotóra – kapkodta a fejét, aztán a hozzánk odaérő kísérőjét karon ragadva elrángatta a társaságunkból. – A kólád, gyerek – nyomta a kezembe Körte az üdítőt. – Köszönöm – biccentettem, aztán Nagy Márkhoz fordultam. – Márk, figyelj, ne vedd magadra, amiket mondott. Ez egy dög – próbáltam vigasztalni, de legnagyobb meglepetésemre Márk értetlenül nézett rám. – Miért, mi volt? – De hát itt álltál, végighallgattad az egészet. – Mi? Ja, hogy az. Szelektív a hallásom, csak az jut el, amikor egy mondatban hallom a nevemmel a dögös, helyes, szívdöglesztő és hasonló kifejezéseket. Pislogás nélkül meredtem rá, aztán a tenyerembe temetve az arcomat elnevettem magam. –Te mekkora hülye vagy! – Beka, miért vagy egyedül? – váltott témát. – Én nem... – ráztam meg a fejemet. – Mindjárt kezdődik a film – nézett a szemembe. – Tudom, de nem vagyok egyedül. Itt lesz. – Itt lesz? Még nincs itt? Basszus... – ingatta a fejét. –Jó, ha mégis kísérő nélkül maradsz, akkor Mónika lelép, én meg

bemegyek veled – ajánlotta fel, és cseppet sem zavarta az az apró tény, miszerint Mónika ott áll mellette. – Öhm – köszörültem meg a torkom. – Köszönöm, de van kísérőm, és te sem vagy egyedül – jeleztem finoman. – Ja, nem, Mónika rugalmas. Figyeld csak – fordult a barátnője felé. – Elmennél? – Persze. Sziasztok — szólt szomorúan a lány, és megfordulva elindult. – Márk, ne már, hogy lehetsz ekkora tahó – akadtam ki. – Mondtam, hogy rugalmas. – Gyerek, azt hiszem, megjött a kultúráltan késve érkező partnered — meredt Körte a mozgólépcső irányába, én pedig kérdőn fordultam arra. Geri zsebre dugott kézzel sétált felénk, majd megállt tisztes távolságra tőlünk (jelezve, hogy én menjek oda) és halvány mosollyal az arcán biccentett. – Biccent? Hallod, ez biccent! – morogta Körte Márknak, aki töprengve nézegette Gerit. – Szóval ezek szerint Bekának van kísérője, mi? – kérdezte Márk Körtét. – Van – dünnyögte Körte kelletlenül. – Oké. Akkor léptem – szólt, aztán elkiáltotta magát: – Mónika! Gyere vissza, mégis megyünk moziba. Odaléptem Gerihez, és felnézve rá összetalálkozott a tekintetünk. – Eljöttél – suttogtam, és magam sem tudtam, hogy mit gondolok erről a furcsa megjelenéséről. Üvöltött róla, hogy egy ígéret miatt van itt, nem másért. – Megígértem – vonta meg a vállát. – Nézd – sóhajtottam. – Őszintén sajnálom, hogy rosszul reagáltam a Pop/rock-jelentkezésedre. – Nem gond. Megértem. – Kösz. – Na, milyen ez a VIP-vetítés? – nézett körbe, egyértelműen jelezve, hogy túl vagyunk a kínos részen, szóval mostantól meg sem történt, és kész.

– Megmutatom. Arra lesz – fordultam a terem irányába, ami előtt le volt zárva az áthaladás azok számára, akik nincsenek rajta a vendéglistán. – Mónika, gyere már, most mit sírsz, láthatod a filmet – hallottam magam mögül Nagy Márk és a barátnője kálváriáját. – Hé – szólt rám Geri, mire kérdőn felé fordultam. – Talán menjünk úgy be, mint akiknek közük van egy ilyen vetítéshez. Vagy egymáshoz. Nem? – kérdezte, és a kezemet elkapva rákulcsolta az ujjait az enyémre. Ezer éve volt, hogy utoljára ilyen mozdulattal jelezte az összetartozásunkat, én pedig hirtelen azt sem tudtam, hogy mit reagáljak erre, így zavartan elmosolyodtam, és határozottan bólintottam egyet, majd a terem felé vettük az irányt. – A nevük? – kérdezte a lány, aki megállított minket a VIP-szalagnál. – Bexi plusz egy fő – diktáltam, mire kihúzta a nevem a papírról, és átengedett minket Gerivel. – A neve? – Körte – felelte az utánunk érkező menedzserem kedvtelenül. – A kísérője, uram? – érdeklődött a lány. – Láthatatlanná tévő köpeny van rajta. Egyébként itt áll – mutatott maga mellé a levegőbe. A lány unottan felírta a lapjára, hogy kísérő nélkül,aztán az addigra odaérő Nagy Márkot állította meg, aki a papír szerint utolsóként érkezett a vetítésre, mert már minden meghívott bent volt. – A nevetek? – Kislány – nézett Márk hitetlenül a listát ellenőrző mozisra. – Most komolyan... – A nevetek? – ismételte meg a kérdést. – Te most viccelsz velem? Mondd, hogy nincs tévéd, nem olvasol újságot, és az elmúlt hónapokban egy lakatlan szigeten rekedtél. – Mondd már a neved! — förmedt rá a mozis lány agresszíven.

– Tudod a nevemet, mindenki tudja! – hőbörgött Márk. – Mondd már meg neki a nevedet, be akarok menni – nyöszörgött mellette a barátnője. – Mónika, most csak kérlek, hogy... Csak csönd – csitította Márk, és újra a hosztesz felé nézett. – Azt mondod, hogy sejtelmed sincs arról, hogy ki vagyok? – Azt mondom, hogy nem húzhatok ki senkit a listáról, amíg nem mondta meg a NEVÉT! – üvöltött a lány, teljesen elveszítve a türelmét. – Jó, jó – tette fel a kezét Márk. – Monogramról beugrik? N. M. – Könyörgöm – túrt bele a lány a hajába. – Mondd már meg a nevedet, hogy te bemehess, én meg ki! Földbe gyökerezett lábbal néztem a jelenetet, komolyan, annyira lekötött minket, hogy elfelejtettünk bemenni a terembe, simán ott ragadtunk a VlP-részleg bejáratánál, a „Nagy Márk egyszemélyes show”–t bámulva. – Segíts már neki – szóltam végül Körtének, de ő megállás nélkül röhögött Márkon, úgyhogy rá nem számíthattam. Geri csak szimplán összevont szemöldökkel figyelte a történéseket, így rajtam volt a sor, hogy pontot tegyek a végére, és végre mindannyian bemehessünk a filmre. – Nagy Márk plusz egy fő – mondtam a lánynak mellé lépve, aki hálásan pillantott rám, és kihúzta Márkékat a listáról. – Mehettek – dünnyögte. – Ugye, csak játszottad, hogy nem ismertél fel? – szólt oda neki Márk belépés közben. –Tűnés befelé! – szólt rá a hosztesz mérgesen. – Még ilyet – ingatta a fejét Márk. – Miért? – kérdeztem, amikor mellém ért. – Miért nem tudsz te egyetlen szituációban sem normális lenni? – Tudom, hogy mi történhetett – magyarázta ügyet sem vetve rám. – Sajnos ő az ellenségnek drukkolt, egy anti-Márker volt a listafelelős lány, és direkt csinálta – győzködte – Hát persze. Csak ez történhetett – hagytam rá inkább és Geri kezét megfogva a terem felé indultam.

– Gyerek, egy pillanatra – rántott vissza Körte, mire kezdtem úgy érezni, hogy ezt a filmet egyszerűen nem fogom látni. – Egy perc – szóltam Gerinek, és félresétáltam Körtével. – Mi az? – Átgondoltad? – Mit? – Még módosíthatsz. Itt van Márk, mehettek együtt a fotóra. – Miért mennék Márkkal a fotóra, amikor itt van velem Geri? – kérdeztem zavartan. – Mert ha most felvállalod, hogy mással jöttél, akkor vége a kérdezősködésnek, mindenki letudja, hogy Márk és te már nem vagytok együtt – felelte. A ránk váró társaságra néztem. Mónika unottan szürcsölgette a kóláját, mellette pedig a két volt barátom várakozott türelmesen. Vagyis az igazi és az ál-volt barátom. A francba, ebbe bele lehet őrülni. – Márk és én soha nem voltunk együtt – mondtam ki halkan. – Csak egy műsor része volt. Gerivel jöttem. – Rendben van, gyerek, tiszteletben tartom a döntésedet – biccentett Körte. – Köszönöm szépen. A tömeg már lement, a büfében nyoma sem volt a sornak, a jelek szerint minden meghívott bement a vetítésre, a terem nyitott ajtaja felől tisztán hallatszott az előzetesek lármája. A moziplakát előtt egyetlen unott fotós ácsorgott, egy ásítozó újságíróval. Az érkezésünkre felkapták a fejüket, és kérdőn néztek az ötösünkre. – Lekésitek a filmet – szólt a fotós, jelezve, hogy ő is csak ránk várt, egyébként pedig lenne jobb dolga is. – Még csak az előzetesek mennek – közölte Körte. – Készítenék egy fotót – biccentett a fotós, felmutatva felénk a sajtókártyáját, igazolva, hogy honnan érkezett, holott Körte jól tudta. – Márk, Bexi, álljatok ide, a plakát elé – utasított minket, mire zavartan összenéztünk. – Öhm. Mi nem együtt érkeztünk — feleltem.

– Hogy érted? Most is együtt vagytok – fürkészett minket, kiterjesztve a pillantását a másik két főre is, akikkel eddig nem igazán foglalkozott. – Csak itt találkoztunk Márkkal – mondtam. – Mindketten mást hoztunk a vetítésre, nem együtt jöttünk – ismételtem, nyomatékosan hangsúlyozva, hogy nem vagyunk együtt. – Ó – bólintott a fotós, felfogva, hogy ez a szituáció duplarandi-szagú. – Még jobb! Álljatok be mind a négyen. – Nem hinném, hogy ez... – kezdtem, de az újságíró azonnal kapott az alkalmon, és már oda is pattant mellénk. –Tehát nem egymást, hanem mindketten más partnert hoztatok a vetítésre? – Igen – mondtuk Márkkal egyszerre. – Akkor szakítottatok? – kezdett kérdezősködni. A teremből kiszűrődő hangok alapján egy vígjáték előzetese mehetett, mert a közönség egy emberként röhögött fel valamin. Hát, legalább valahol biztosan jó volt a hangulat. Mert odakint, a film plakátja előtt kezdett kissé izzasztó lenni a szituáció. – Mindketten a partnerünkkel érkeztünk – kerültem ki rutinosan a kérdést, mivel az, hogy mi Márkkal együtt lettünk volna, soha nem volt kimondva. Az elődöntőn elcsattanó csók után Körte teljes hírzárlatot rendelt el az üggyel kapcsolatban, így tőlünk semmilyen információ nem jutott ki, a sajtó végig csak találgatott, még akkor is, amikor Márk nagyon is látványosan kavart valami szórakozóhelyen azzaI a lánnyal, akinek a barátja vagy egy ismerőse végül leütötte. – Bexi, bemutatnád a barátodat? – kérdezte az újságíró. –Természetesen – bólintottam. – Ő itt Geri – mutattam be szűkszavúan. – És mit lehet tudni Geriről? – Hogy ő Geri – mosolyogtam kedvesen, rutinosan válaszolva meg a kérdést. – Tehát civil? – érdeklődött tovább az újságíró az arcomba |tolva a telefonját, amivel vette a beszélgetést.

– Igen – közöltem, de velem egy időben Geri is megszólalt, mindannyiunk legnagyobb meglepetésére. – Egy zenetagozatos gimnáziumba járok. – Ó, értem. Szóval zenei pályára készülsz – mondta újságíró. – Igen – felelte Geri. – Nagyszerű. Márk, te kivel érkeztél? – kapta félre a fejét olyan arccal, mint aki roppantul élvezi a szituációt, hiszen elsőként és egyedüliként fog beszámolni a látottakróI, ráadásul úgy, ahogyan ő látta. Ami nem túl biztató, a mi esetünkben legalábbis semmiképpen. – A barátnőmmel – felelte Márk feszengve. – Mit lehet tudni a barátnődről? – Hogy a barátnőm – fogta ő is hasonlóan rövidre a válaszát, mint ahogyan azt én is tettem volna, ha Geri nem szól bele. – Civil? – Teljesen – bólintott Márk. – Értem. És akkor ezek szerint Bexivel jóban maradtál? – Mindig is jóban voltunk – felelte egyszerűen. – Vagyis a szakítás nem rontotta meg a barátságotokat? – terelte a szót újra a szakításunk irányába az újságíró, én pedig félve Körte felé pillantottam, akinek az arcáról azt tudtam leolvasni, hogy lassan ideje lenne lépni. – Beka és én nagyon jóban vagyunk – kerülte ki Márk a kérdést ismételten. Az újságíró vette az adást, és újra felém fordult, nekem pedig kezdett görcsbe állni az állam az erőltetett mosolygástól. – Bexi, találkoztál Lexivel a vetítés előtt? – Nem – füllentettem. – Láttalak titeket beszélgetni – vigyorodott el. Ó, hogy a francba... – Ó, Lexivel? Persze, vele találkoztam – próbáltam menteni a menthetőt, miközben Körte egy lépést közelített, készen állva arra, hogy bármikor beleszóljon a dologba. Ezt szerettem volna elkerülni, mert bőven egy évvel az első szereplésem után illendőnek tartottam, hogy megoldjak egy riportot egyedül, akkor is, ha tele van beugratós kérdésekkel.

– Az előbb azt mondtad, hogy nem találkoztatok – fürkészett az újságíró. – Félrehallottam a nevet – mondtam. – Hogy hallhattad félre Lexi nevét – vonta fel a szemöldökét. – Plexinek értettem – estem bele a következő baromságba. – Plexi? Az ki? – csodálkozott az újságíró. – Feltörekvő énekes – magyaráztam. Szinte éreztem, hogy a mellettem álló Körtének szaporább a légzése. – Plexi? – meredt rám az újságíró. – Igen. Mostanában divatos az x a nevekben – legyintettem. – Sose hallottam még róla. Plexi? – kutakodott az emlékeiben, mindhiába. – Ühüm – bólogattam. – Na jó, erről majd később. Szóval, milyen a kapcsolatod Lexivel? – Nagyszerű, mindketten a BPRP kiadónál vagyunk –válaszoltam, és a homlokom kissé gyöngyözni kezdett. Ha így folytatjuk, a fotón csuromvizes leszek. –Tehát jóban vagytok? – Igen – feleltem határozottan. – Riválisnak tűntök – firtatta tovább a témát. – Pedig nem vagyunk azok. Elférünk ebben a műfajban mindketten – mondtam a lehető legőszintébben. – Bexi és Lexi, elfér egymás mellett – mondta a diktafonjába. – És Plexi – tette hozzá Nagy Márk, nekem pedig kedvem lett volna oldalba verni, amiért ebben az egyébként is kellemetlen szituációban még kellemetlenebb helyzetbe hoz. – Hogyne. És Plexi is – dünnyögte az újságíró. – Nagy Márk. – Igen? – Nincs kedved elárulni, hogy most mihez kezdesz? – Pontosan mire gondol? – kérdezett vissza Márk. – A csúfos leszereplésed óta szinte semmit nem hallani rólad. – Mert nem kérdeznek? – nevette el magát feszengve Márk. – Produktum hiányában ez előfordul. Jól tudom, hogy Körte menedzselje vagy? – Pontosan – bólintott Márk.

– És mik a tervek? – Szeretnék leszerződni a BPRP Recordshoz, erről folynak a tárgyalások – nagyította fel Márk a helyzetét, ami a valóságban annyit tesz, hogy a kiadó hallani sem akar Márk leszerződtetéséről, amíg nincs legalább egy single a kezében. – Értem. Tehát hamarosan a BPRP Records csapatát erősíted, ahogyan a volt barátnőd, Bexi is... – Ahogyan Bexi is – ismételte meg, kihagyva a volt barátnő részt. – Esetleg várható újabb közös munka tőletek? – Egyelőre nem tervezzük – szóltam közbe, megelőzve Márkot. – Értem. Sajnálom, Márk, ki kell húzzalak a cikkből – ingatta a fejét az újságíró. – Mi? Miért? – hüledezett Márk. – Mert a Bexivel való kapcsolatodról nem beszélsz, az új barátnőd nem érdekes, a terveid pedig nem elég konkrétak. Mehetsz a filmre, Bexivel még beszélgetnék egy kicsit... – mondta ki kíméletlenül az újságíró. – Ó. Értem – bólintott Márk. – Akkor megyek a fotóra. – Nem, nem – szólt rá az újságíró. – Nem. – Mi? Még fotóm sem lesz? – Sajnálom de Bexi nélkül nem tehetlek bele az újságba. | – Értem – biccentett Márk. – Menjünk – ragadta karon Mónikát, és a terem felé indultak. – Tényleg bocs, én neked drukkoltam – kiáltotta utána az újságíró. Gombóccal a torkomban néztem, ahogyan Márk elkullog, és Körtére pillantva láttam, hogy legalább annyira sajnálja, mint én, de semmit sem tehet érte. Néha elképesztően undorító ez a szakma. Az a lap, amelyik heteken át címlapon tartotta Márkot, most egy nyamvadt kis képet sem közöl le róla, mert éppen nem érdekes. A műsor és a felhajtás használta Márkot, amíg csak lehetett, aztán eldobták a fenébe, hogy boldoguljon egymaga. A rivaldafényből a legsötétebb sikátorba lökték, könyörtelenül és teljesen tudatosan.

– Akkor, Geri, ugye? – pillantott rá az újságíró. – Igen – felelte Geri. – Megkérnélek rá, hogy állj oda a plakát elé Bexivel... – Egy pillanat! – kiáltottam el magam. – Márk! Márk! – Mi az? — fordult vissza a terem ajtajából. – Miért nem mesélsz egy kicsit a dalodról? – kérdeztem, miközben visszafelé lépkedett. – Milyen daláról? – kérdezte Körte. – Milyen daláról? – kérdezte Geri. – Milyen daláról? – kérdezte az újságíró. – Milyen dalomról? – kérdezte Márk. Na, ezzel ki voltam segítve, mondhatom. – Jaj, ne csináld már – mosolyogtam rá. – Tudom, hogy még nem akartuk elmondani, de szerintem hülyeség sokáig titkolni. – Igen? – kérdezte Márk teljesen értetlenül. – Aha. – Gyerek, pontosan miről beszélsz? – riadt meg Körte. – Bexi, ennél kicsit konkrétabban, hogy értsük – nyomta az arcomba a mobilját az újságíró, a diktafon applikációja pedig folyamatosan vette a beszélgetést. – Oké, ha Márk nem mondja el, akkor majd én... – Alig várom – pislogott Márk. – Hát, azt én is – fonta keresztbe maga előtt a karját Körte. – Márknak hamarosan debütál az első dala – jelentettem be büszkén. – Tényleg? – kérdezte az újságíró, és szemében felcsillant a kíváncsiság és az exkluzivitás lehetősége. Egészen biztos volt benne, hogy elsőként hallja ezt a hírt. És nem tévedett. Szó szerint ő volt az első, aki megtudta. – Márk? – pillantott kérdőn Márkra. – Így van. Jön az első dalom – bólogatott hevesen. – Egy időben Plexivel? – húzta össze a szemöldökét az újságíró, aki most már tényleg nem tudta, hogy mit higgyen el nekünk, és mit ne.

– Ha kételkedik Plexi létezésében – szólt közbe Körte –nézze csak meg, itt a Facebook-rajongói oldala – tolta a telefonját az újságíró arcába, hogy megmutassa Plexi profilját. – Ezt az oldalt három perce hozták létre – motyogta unottan az újságíró, leolvasva az infókat. – Tehát létezik–bólintott Körte. Egy pillanatra néztem csak a képernyőre, amikor is azonnal feltűnt, hogy az oldal első lájkolója a Fogd be Aszád. Jó, tehát Körte leadta SMS-ben a fiúknak hogy azonnal hozzanak létre egy Plexi-oldalt a hitelesség kedvéért, amíg én bénáztam az újságíróval. Hah. – Na jó, gyerekek, viccet félretéve – elégelte meg az újságíró a hülyülést. – Milyen dalról van szó? Márk? – Majd én – szóltam közbe, kimentve Márkot a rázós szituációból. – Márk első dala Hullócsillag címen hamarosan megjelenik. – Mi? – kérdezte Körte. – Nyugi – csitítottam. – Már elmondhatjuk. Nem kell titkolni. – Titkolni, mit? – kapkodta a fejét az újságíró.Természetesen azonnal rácsapott a „titok” szóra, így amíg ő el volt foglalva azzal, hogy olyan sztorit tud nyújtani, amit senki nem hallott, én némán, csupán egy pillantással jeleztem Körtének, hogy nyugodjon meg, tudom, mit csinálok. – Arról van szó, hogy beletrafált, valóban közös munkában vagyunk, csak eddig titokban tartottuk – magyaráztam az újságírónak, aki bőszen bólogatott. – Márk debütáló dalát a Hullócsillagot én szereztem, továbbá a szöveget is én írtam. De ez még nem publikus – tettem hozzá, tudva, hogy harminc percen belül a hír a neten landol. – Írtál Márknak egy dalt? – ismételtette meg velem, közelebb tartva a mikrofont. – Pontosan. – És ez igaz? – Természetesen. – Nem tudom... Én egy kicsit erőlködésszagúnak érzem, biztos, hogy nem csak az újságba akarod benyomni Márkot?

– Miért tennék ilyet? – kérdeztem felvont szemöldökkel. – Mert érdekes módon ezt akkor közölted, miután kiderült, hogy Márkról nem hozok le sztorit... – próbálta az újságíró átlátni a szituációt. Erre mindenki, beleértve Mónikát és a döbbenten ácsorgó Gerit is, egyenesen rám néztek, a válaszomat várva. – Van egy Hullócsillag című dal, amit Márknak írtam, és ezzel fog debütálni a Pop!rock sztár leszek! második helyezettje – erősítettem meg. – Mondj egy részletet a dalból – tett próbára az újságíró, mire Körte lefehéredett, Márk pedig idegesen rágta a szája szélét. – Van egy jobb ötletem – sóhajtottam. – Megmutatom – vettem elő a telefonomat. –Gyerek... – hüledezett Körte, én pedig benyomtam a lejátszást. A moziterem ajtaját becsukták, mert elkezdődött a film, mi pedig hirtelen ott maradtunk a néma csendben az előtérben, amikor is a telefonomból felcsendült egy dallam, majd a hangom is. Nincs több fény, A lámpákat leoltották rég, Nem láthat senki, Nem láthat senki a színpadon túl. Nincs több esély, Amit kaphatnék, ki marad mellettem, ha kiég a fény? Ha kiég a fény; ami eddig ragyogott? Nincs veszítenivalóm. Ennél többet nem adhatok. Ha valaki szeret, az akkor is szeret, ha időnként gyenge vagyok. Repítette a hírnév, Ő szárnyra kapott, Bárki bármit ígér, én Hullócsillag vagyok. Repült a felhőkön,

És tudtam, hogy mosolyog, Mosolyog azon, hogy Hullócsillag maradok. Nincs több remény, Amit adhatnál, nekem Nem jár második esély, bárki bármit ígér. Bárki bármit ígér. Nincs veszítenivalóm. Ennél többet nem adhatok. Ha valaki szeret, az akkor is szeret, ha időnként csalódást okozok. Repítette a hírnév, Ő szárnyra kapott, Bárki bármit ígér, én Hullócsillag vagyok. Repült a felhőkön, És tudtam, hogy mosolyog, Mosolyog azon, hogy Hullócsillag maradok. Repítette a hírnév, Ő szárnyra kapott, Bárki bármit ígér, én Hullócsillag maradok. Repült a felhőkön, És tudtam, hogy szomorú, Szomorú attól, hogy Hullócsillag vagyok. Nincs több fény, A lámpákat leoltották rég, Nem láthat senki. Nem láthat senki a színpadon túl. A dal véget ért, mi azonban csendben álltunk tovább, és valamennyien a telefonomat figyeltük, mintha csak arra várnánk, hogy folytatódjon. Senki sem szólalt meg, így nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy elsőként megtörjem a csendet.

– Ez még csak a demó, természetesen. És azért én éneklem, mert nem stúdióban vettem fel, hanem a saját gépemen. – Khm – pillantott rám az újságíró. – És ezt Márknak írtad? – Igen. Ha a szövegből nem derülne ki – mondtam visszafojtott mosollyal. – De. Khm. Kiderül. Nos... Márk. Te mit szóltál, amikor először hallottad a számot, amit Bexi neked írt? – kérdezte az újságíró Márk felé fordulva. – Márk imádja a dalát – felelte helyette Körte, aki elsőként tért magához. – Akkor halljuk ezt Márktól, rendben? – rivallt rá az újságíró. – Hát... ööö... – meredt maga elé Márk. – Most is csak azt tudom mondani, amit akkor mondtam, amikor először hallottam a Hullócsillagot – pillantott rám teljesen ledöbbenve. – És mi lenne az? – Hogy elképesztő a szám. Még mindig a hatása alatt vagyok – motyogta. – Értem. Mikor jön ki a dal? – faggatott tovább az újságíró. – Ahogy a BPRP Records rábólint, elkezdjük a munkálatokat – közölte Körte. – Rendben. – A dalszövegből részletet még nem lehet közölni – tette hozzá gyorsan a menedzserem. – Értem. A címe? – Erről a gyerek dönt – nézett rám Körte. – Részemről a címe már lehet publikus. Ha mindenki egyetért – fordultam körbe. Körte és Márk bólintott, így az újságíró beleszólt a diktafonjába, megerősítve, hogy a Hullócsillag címet ki kell emelni. – Akkor... A fotón szeretném, ha Bexi és Márk szerepelne. – A kísérőinkkel – tettem hozzá azonnal, félve Gerire piIlantva, aki csendben ácsorgott, és a hallottakat emésztette. – Nos – sóhajtotta az újságíró. – Akkor két fotó. Egy négyes, és egy, amin Márkkal ketten vagytok, hiszen nagyrészt a Hullócsillagról fog szólni a cikk.

– Úgy volt, hogy a vetítésről... – ráncoltam a szemöldökömet. – Akkor volt úgy, amikor még nem tudtam Márk debütáló számáról, és amikor még nem késtétek le a romantikus film első tizenöt percét. Exkluzív anyag lesz – motyogta, leginkább magának. – Körte? – néztem rá. – Mehet – biccentett. – Rendben. A fotós odarendezett minket a plakáthoz, elsőként Mónikát, mellé Márkot, Márk mellé engem, a sort pedig Geri zárta. – Jó, akkor most mosolyogjatok, és csináljatok úgy, mintha a film előtt lennénk, nem közben – instruált minket a fotós. Geri átölelte a vállamat, én pedig széles mosolyra húztam a számat. A gép kattant párat, majd a fotós megkérte a két kísérőt, hogy menjen arrébb, hogy csak Márkkal legyek a képen. – Mi ez a Hullócsillag? – sziszegte Márk a mosolyán keresztül, úgy, hogy csak én halljam. – A dalod – feleltem szélesen vigyorogva. – Írtál nekem egy dalt? – Írtam neked egy dalt. – Miért? – Tudod, hogy miért – suttogtam. – Mert szeretsz? – kérdezte alig hallhatóan. – Hülye – szaladt ki a számon. – Mert a barátod vagyok – magyaráztam. – Álljatok közelebb egymáshoz – kérte a fotós, és Márkkal mindketten tettünk egy apró lépést a másik felé, így szinte egymáshoz értünk. – Tényleg nekem írtad? – Igen – feleltem visszafojtott lélegzettel. – Tudod, hogy ez az egyik legjobb szám, amit valaha írtál? – kérdezte a kamerába mosolyogva. – Tudom – bólintottam. –Tartsd meg. Brutál sláger lesz – mondta, mire kérdőn néztem rá.

– Mi? Dehogy! Neked írtam. A tiéd. Miért tartanám meg? – Mert túl jó. – Te tényleg lemondanál róla? – kérdeztem meglepetten. – Igen. – De miért? – Mert nagyon erős dal. Nálad jobb helyen lenne – magyarázta. Értetlenül néztem rá, és hirtelen elöntött a boldogság. Tudtam, hogy az övé, hiszen neki írtam. Tudtam, hogy beleadtam mindent, mert szerettem volna, ha igazán jól sikerül. És azt is tudtam, hogy meg fogja tartani. Mégis ott, a kattanó vaku előtt úgy éreztem, soha nem voltam még boldogabb, mert valaki önzetlenül gondolt rám és az a valaki pont a legönzőbb ember, akit valaha ismertem. – Te fogod énekelni, mert neked írtam, és ha minden jól alakul, akkor ezzel a számmal el tudsz indulni, a többi rajtad áll – daráltam suttogva. – Igazad van – bólintott. – Jól állna nekem ez a dal – mondta elgondolkodva. – Na látod – nevettem el magam, és örömmel vettem tudomásul, hogy Márk újra csak magával foglalkozik,mert nekem az a pár pillanat elég volt, amikor teljesen őszintén láttam rajta, hogy valaki mást is érzékel a világból magán kívül. Engem. A fotós befejezte a fényképezést, az újságíró elköszönt, mi pedig mindannyian a moziterem bezárt ajtaja felé indultunk. De mielőtt beléptünk volna, Körte megtorpant, megragadta a kezemet, és hagyta, hogy a többiek előremenjenek. – Te gyerek... – Hm? – néztem rá félve. – Lesz egy kis megbeszélnivalónk. – Tudom. – De mindenekelőtt... – Igen? – Kicseszett nagy dalt írtál. – Köszönöm – tartottam vissza a mosolyomat.

– Mikor? Hol? Hogyan? És... – túrt bele a hajába. – Mindegy. Ezt majd később. De... – Igen? – Miért?

– Mit miért? – Miért írtál Márknak számot? – Mert senki nem írt neki. – Ennyi? – Ennyi – biccentettem. – Nem tudott róla? – Úgy nézett ki, mint aki tud róla? – kérdeztem vissza nevetve. – Igaz – gondolta át. – Tudod, hogy emiatt biztosan leszerződteti a BPRP? – Remélem. – És tudod, hogy ezzel visszajön onnan, ahonnan csak nagyon kevesen? – Remélem. – Nem tartod meg? – vonta fel a szemöldökét. – Nem. Neki írtam. Kizárólag neki – feleltem határozottan. – Duett? – vonta fel a szemöldökét. – Körte – sóhajtottam. – Ez Márk dobása. Egyedül kell megcsinálnia. – És ha nagyobbat üt, mint a tiéd ütött? – Üssön – feleltem egyszerűen. – Jó gyerek vagy te – ölelte át a vállamat. – Köszönöm. – Bele vagy esve – tette hozzá mellékesen. – Mi van? Dehogy vagyok! – kértem ki magamnak. – Oké – tette fel a kezét. – Ne mondj ilyet többet! – Nem mondok. – Nekem ott van Geri. – Hogyne.

– Ne hagyd rám, mint egy hülyére! – kértem ki magamnak. – Azért írtam Márknak a számot, mert megérdemli, hogy újrakezdhesse. – Jó, nem szóltam egy szót sem – bólintott. – Te, gyerek. – Hm? – Mi volt a refrén? – „Repítette a hírnév, Ő szárnyra kapott, Bárki bármit ígér, én Hullócsillag vagyok, Repült a felhőkön, és tudtam, hogy mosolyog, Mosolyog azon, hogy Hullócsillag maradok” – mondtam. – És a végén? – „Repítette a hírnév, Ő szárnyra kapott, Bárki bármit ígér, én Hullócsillag vagyok, Repült a felhőkön, és tudtam, hogy szomorú, Szomorú attól, hogy Hullócsillag vagyok.” – Azt a mindenit, de jó! – dörzsölte meg a halántékát. – Köszi – virultam izgatottan. – Rólatok szól. – Mi? Nem! Ez Márkról szól – állítottam. – És rólad. – Körte, hagyjál már – hagytam ott, és az ajtó felé indultam. – Nem versz át, gyerek! – Szállj le rólam – nyitottam fel az ajtót és beléptem a sötétbe. A film már javában ment, a vásznon éppen egy szörnyen boldog jelenetet mutattak, amikor is a két szerelmes főhős puszta véletlenségből megint összefutott New Yorkban, mert amúgy ott biztosan olyan könnyű összefutni, hiszen csak olyan kilencmillióan lakják, én pedig a LED–csíkkal világított lépcsőn siettem a Geri melletti szabad hely irányába. Lehuppantam mellé az ülésre, és közel hajtottam a fejem hozzá. – Bocs, ez nem egészen úgy alakult, ahogyan terveztem. – Semmi gond – suttogta. – Köszi a türelmet, meg mindent – mondtam tovább. – Beki, nem volt gáz, kivártam, mert dolgod volt. – Oké – mosolyodtam el a sötétben. – Mondhatok valamit? – Persze.

– Pszt! — szólt ránk a mögöttünk ülő, úgyhogy lejjebb csúsztam az ülésen. – Gyere – ragadta meg a karomat. – Hová? – Beszéljünk. Kint. – De most jöttünk be – vetettem ellen, de addigra felhúzott a székről. – Eldöntenétek végre, hogy maradtok, vagy mentek? – szólt ránk durván a mellettünk ülő, akinek mellesleg véletlenül ráléptem a lábára. Amúgy az egyik kereskedelmi csatorna időjárás-jelentője volt. – Bocsánat – estem át rajta és a lépcsőn lesiettünk a kijárat felé. – Gyerek, hová mész? – hallottam Körte hangját a nézőtérről, de azonnal ráförmedt Lexi menedzsere, Pápai Imre, alias Pí, a második sorból. – Kuss már, Barack! – Anyád a barack – vágta rá Körte csípőből, a nézőtéren pedig óriási röhögés tört ki, függetlenül attól hogy a filmben egy másodpercnyi humor sem volt. Nos, a hírességeknek tartott vetítést sem pontosan így képzelik az emberek. Geri meglökte az ajtót, és kimentünk a moziteremből. – Igazán jó volt az a másfél perc, amit láttam a filmből. Ugye tudod, hogy ilyenkor mozi után meg szoktak kérdezni… – kezdtem. – Figyelj – fogta meg a kezemet Geri, és mivel komolynak tűnt, én is eltüntettem a vigyort az arcomról, és fürkészve néztem rá. – Mutasd meg nekem újra a számot! – Miért? Baj van? – Csak mutasd – kérte, mire idegesen elővettem a telefonomat, és lejátszottam a Hullócsillag demóját. Semmit, de semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, csak feszülten figyelte a telefont, nekem pedig fogalmam sem volt, vajon tetszik–e neki, vagy mi ütött belé, amiért kirángatott a filmről.

– Beki – kezdte, miután lement a szám, és a telefonom képernyője elsötétült. – Nem érdekel, hogy egy a menedzseretek, nem érdekel, hogy miért írtál neki számot, magadtól vagy megkértek rá, nem érdekelnek a részletek, egyáltalán nem érdekel semmi. – De? – kerekedett el a szemem. – Ne add oda Nagy Márknak! – Hogy mi? – meredtem rá. – Hallgass rám. Ezt ne hagyd elveszni, maradjon a tiéd. – De... De neki írtam, és... – Csak tartsd meg. – Nem tarthatom meg. – De miért? – Mert nem az enyém. – Még a tiéd... – Oké, tényleg nagyon hízelgő volt egy darabig, hogy mindenki ennyire jónak találja ezt a számot, de már kezd kínos lenni. Én ezt nem magamnak írtam, és akkor is odaadom Márknak! – Fogalmad sincs, hogy mit csinálsz – ingatta a fejét csalódottan. – Pontosan tudom, hogy mit csinálok – mosolyodtam el. – Nyugi. – Bánni fogod. Nagyobbat fog ütni, mint a Késtél és az Offline együtt. – Ha így is lesz, nem fogom bánni – sóhajtottam fáradtan. – Én szóltam – nézett rám, és a szemében csalódottsággal vegyített értetlenség szikrázott. – Köszönöm, hogy szóltál – bólintottam. – Menjünk vissza a filmre. – Mindjárt, csak elmegyek a mosdóba. Menj csak, majd jövök – indultam el az ellenkező irányba, majd hallottam, hogy becsukódik a terem ajtaja. A mosdó helyett lerogytam egy plakát alatti fotelbe, és a fejemben zakatoló gondolatokkal meredtem magam elé. fogalmam sincs, hogy mennyit ülhettem ott, belevesztem a

fejemben ismétlődő mondatokba, amiket Márk, Körte és Geri közölt a Hullócsillagról. Ez a három, nagyon máshogy, de az életemben nagyon fontos szerepet betöltő személy most először ugyanazt mondta nekem hirtelen felindulásból. Hogy tartsam meg a Hullócsillagot. – Hahó – lépett mellém egy srác, kizökkentve a gondolataimból. – Igen? – néztem fel rá bambán. A ruháza alapján a mozi büféjében dolgozott, és egy zacskó popcornt tartott felém. – Rossz a film? – érdeklődött kedvesen – Nem, csak... kijöttem pár percre – mondtam. – Hoztam neked popcornt. – Köszönöm szépen – mosolyodtam el hálásan. – Figyelj csak. – Igen? – Az unokahúgom imádja a zenédet, lehetne, hogy... – emelte meg a kezét, amiben egy mozis szalvéta volt, és egy toll. – Persze – feleltem kedvesen, és átvettem tőle. – Milyen névre írjam? – Evelinnek hívják. – Evelin? – kérdeztem vissza. – Igazán szép név–mondtam, és dedikáltam a szalvétát. – Ha vége a filmnek, akkor még lesz pár aláírása – tettem hozzá, utalva arra, hogy tele van a terem hírességekkel. – Á, csak azt kérte, hogy tőled szerezzek, ha van rá lehetőségem. – Senki mástól? – csodálkoztam. – Elvetemült Bexi–rajongó – mondta nevetve. – Értem – mosolyogtam zavartan. – De például Nagy Márk is itt van – néztem rá. – Nagy Márk? A Pop/rock műsorból? – Ühüm – bólintottam. – ÉrdekeI az még valakit? – kérdezte, mire széttártam a karomat. Csendben néztem, ahogyan az aláírt szalvétát lóbáló büfés srác elmegy, majd egy marék popcornt a számba téve

megráztam a fejemet. Nem érdekel, hogy ki mit mond. Nem érdekel, ha senki nem ért velem egyet. A Késtél és az Offline úgy született meg, hogy magamnak írtam, azért, mert szórakoztatott. A Hullócsillag pedig azért született meg, mert Márknak írtam, mert írni akartam neki egy dalt. Az ő dala. Kizárólag az övé. És ha minden jól megy, ha minden úgy sikerül, ahogyan szeretném, hogy sikerüljön, akkor ez a mozis srác hamarosan kapni fog az unokahúgától, amiért nem szerzett egy aláírást Nagy Márktól. Mert hamarosan újra lesznek Márkerek. Remélem.

7. Nem mentem vissza a filmre, ami azért volt hiba, mert a vetítés végén természetesen megint elkapott egy filmes blogger, akivel utoljára egy animációs film premier előtti vetítése után beszélgettem egy kisegérről. Nem mondanám, hogy a mai nyilatkozatommal sikerült helyrehozni azt a bakit, amit akkor vétettem, és amiből a mára méltán híres „hülye, mint a kisegér” cikk született, mert ma még azt sem tudtam elmondani neki, hogy kik játszottak a filmben, vagy miről szólt. Nyilván holnapra tele lesz a net azzal, hogy még hülyébb vagyok, mint az utolsó találkozásunknál, de ez legyen a holnapi nap problémája. A mai napra jutott bőven más jellegű. A vetítés után valamennyien leléptünk, nem maradtunk a mozi VIP területén, hanem egyenesen a kijárat felé vettük az irányt. Ennek több oka is volt. Az első, hogy Lexivel nem terveztem ismét beszélgetésbe elegyedni, mert elég volt belőle elsőre annyi, amennyit a vetítés előtt megtapasztalhattam. A második, hogy Körte túlontúl izgatott volt a Hullócsillagtól, átküldte magának a demót a telefonomról és szeretett volna minél előbb hazaérni, hogy a stúdiójába vonulva elmélkedjen egy kicsit a hangszerelésről. A harmadik, hogy Geri kissé feszengett, mert a hírességek szerelmes vetítésén jelen volt a Pop/rock sztár leszek! egyik zsűritagja, történetesen az, aki kiadta az útját a válogatáson, és nem szeretett volna vele ismét találkozni, mert kínosan érezte magát. A negyedik, hogy a zsűritagon kívül természetesen a Pop/rock–széria előző nyertese, a Márkot kiejtő Varga Tamás is jelen volt a VlP-vetítésen, és mindenki őt ünnepelte, vele foglalkoztak, és Márkot nagy ívben elkerülték kifelé menet a teremből. Így jobbnak láttuk, ha csendben és szinte észrevétlenül távozunk a vetítés után, és szinte meg is úsztuk a dolgot, csupán a filmes blogger kapott el pár szóra, amit nem tudtam kikerülni, de mindegy, az ő oldalán már amúgy is hülyének vagyok

titulálva, egy újabb cikk már nem oszt, nem szoroz a megítélésemen. A mozgólépcsőn lefelé haladva egyenesen a parkoló felé vettük az irányt, valamennyien a saját gondolatainkba merülve. – Az a szemét Varga Tamás – dünnyögte Márk. – Elvette tőlem a döntőmet. – Hogy én mennyire utálom azt a zsűritagot – ingatta a fejét Geri dühösen. – A hétvégén felvesszük a Hullócsillagot – tervezgetett Körte. – Lexi biztosan rólam magyaráz. Mindjárt csuklani fogok – motyogtam. – Milyen jó volt a film! – pislogott nagyokat Mónika, mire mindannyian kérdőn néztünk rá. Úgy tűnt, a társaságunkból egyedül ő tudott a filmmel foglalkozni, de ez jó hír, mert a jelek szerint legalább valakinek tetszett. – Mivel jöttetek? – kérdezte Körte Márkot, amikor a parkolóba vezető lifthez értünk. ’ I '' – BKV? – kérdezett vissza Márk. – Ne viccelj .miért nem taxizol? – csodálkozott Körte. – Mert le vagyok égve – vonta meg a vállát hanyagul Márk. – A francba. Adok pénzt taxira, ne buszozz, sokan nem kedvelnek... – sóhajtotta Körte. – Nem, nem. Nem fogadom el – rázta meg a fejét Márk, jelezve, hogy ilyen jellegű szívességet nem kér. – Akkor elviszlek. – Nem kell. Eddig csak kétszer szóltak be – mondta Márk. – És egyszer leköptek, de az közvetlenül a döntő után volt. Mostanában csak néznek. Feszengve hallgattam Márkot, és azon tűnődtem, vajon mennyire igazságtalan az, amikor egy kétmilliós nézettségű tévéműsorból, a csillogásból és az interjúkból hirtelen visszaültetnek a buszra, ahol megítélnek és elítélnek az emberek, mindezt úgy, hogy nem tehetsz ellene semmit. Olvastam a neten a hírt, amikor Márkot „megtámadták”, és bár nyilván felnagyítva került a sajtóba, a valóság sem sokkal kedvesebb, csupán erőszak nem szerepelt benne. Felismerte

egy fiútársaság, többen voltak, mondtak rá mindenfélét (miután előtte nem sokkal még lányok ezrei rajongtak Márkerként, ez pedig nem mindenkinek túl szimpatikus), végül az egyikük leköpte, mielőtt leszálltak volna. Bátrak. És intelligensek. – Hazadoblak. És a barátnődet is – jelentette ki Körte ellentmondást nem tűrő hangon. – Á, Mónikát nem kell, legyintett hanyagul. – Márk! – szóltam rá, mire egy „mi az?” pillantással ajándékozott meg, mintha csak nem tudná, mi a problémám. – Mónikát is hazavisszük – közöltem. Nem mondom, hogy nem volt abszurd, hogy a hátsó ülésre beült Márk, a barátnője és Geri, de nem gondolkodhattam ezen sokáig, mert Körte beindította a motort. – Gyerek, először téged raklak ki, mert anyád így is engem nyüstöl, hogy nem tanulsz. Nem akarom, hogy későn érj haza – pillantott rám Körte. – Rendben – bólintottam, és elindultunk. Az út csendben telt volna, hiszen mindenkinek akadt gondolkodnivalója, de Nagy Márk természetesen nem engedhette meg, hogy ne róla szóljon minden, így megállás nélkül azt sérelmezte, hogy milyen rossz helyre szólt a jegye a vetítésen. – Érted. A legrosszabb helyen ültem. És Varga Tamás? Naná, hogy ő kiemelt helyet kapott a moziban – duzzogott megállás nélkül. – Örülj neki, hogy tudtam neked jegyet szerezni – morogta Körte a visszapillantóba. – De a legszélére? Elzsibbadt a nyakam. Harmadrangú helyet kaptam – dühöngött tovább. – Márk, így is könyörögnöm kellett a jegyedért, mivel senki az égvilágon nem akart meghívni – emlékeztette Körte. – Remélem, hogy a Hullócsillag után ez megváltozik – tervezgetett Márk. – Kiemelt helyet érdemlek!

– Ez mindig ennyire fárasztó? – dünnyögte Geri a hátsó ülésről, ahol egészen közelről tapasztalhatta meg Márk egoizmusát. –Többnyire – feleltük Körtével egyszerre. – Remélem, hogy jól sikerült a fotó – hagyta figyelmen kívül Márk a hallottakat. – Neked melyik képed nem sikerült jól? – érdeklődött Körte unottan. – Nem is magamról beszélek – kontrázott Márk azonnal. – De négyen voltunk a fotón, érted... Az, hogy én jól nézek ki rajta, teljesen egyértelmű. Bekáról is egészen jó felvételek születnek – közölte bájosan. – Kösz. Ez igazán hízelgő – mondtam nevetve. – De a Késtél-gyerek meg Mónika már nem biztos –töprengett Márk. – Geri – segítette ki Geri, jelezve, hogy örülne, ha így hívná. – Mindegy, megnézem az Instán, hogy mi a helyzet, három szelfit is feltöltöttem a moziból, hátha van rá reakció. – Tedd azt, Márk – hagytam rá, hátha pár pillanatig elfoglalja magát. A szélvédőn át bámultam a nyirkos, csillogó utat a gyér közvilágításban, a kihalt decemberi estén. A fejemben túl sok információ kavargott, éppen azokat rendezgettem, amikor Nagy Márk megtörte az összesen tizenöt másodpercnyi csendet. – Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel. – Mi az? – vontam fel a szemöldökömet. – Hagyjuk. – Na, mondd már! – riadtam meg. – Valami baj van? – Aha – szólt vékony hangon. – Mi az? Márk? Mondjmár valamit – kezdte kérlelni Körte is. – Láttam valamit a neten – dünnyögte. – Mit? –kérdeztem szapora pulzussal. – Cikket? Lehoztak valami negatívat? Írtak valami rosszat? A Hullócsillagról van szó? – faggattam idegesen.

– Nem, az Insámra jött egy komment. Azt írta a mozis szelfim alá, hogy… nem akarom kimondani. De muszáj lesz. Szóval azt írta valaki, hogy jó szarul nézek ki – avatott be a problémájába, mire elképedve néztem rá. – Ennyi? Márk, te egy barom vagy, a frászt hoztad rám! – temettem a tenyeremet az arcomba. – Ez hülye – ingatta a fejét Körte is. – Nem értitek a helyzet komolyságát? – kérte ki magának Márk. – Nem – feleltük tökéletesen egyszerre. – Mónika, nézd már meg a képet – nyomta a barátnője arcába a mobilját. – Szerintem cuki – reagálta le a fotót Mónika. – Persze hogy az! Miért írnak ilyet nekem? – sóhajtotta Márk szomorúan. – Mert a neten mindenki azt ír, amit akar – dünnyögtem lefáradva. – Hé! – szólt Márk élesen. – Írhatják, hogy utálnak, hogy nulla vagyok, hogy elbuktam, hogy indokolatlan volt a felkapottságom... Ez mind oké. De hogy SZARUL nézek ki? Azért mindennek van határa, na! – hadarta. – Ó, hála a jó égnek, itt vagyunk – néztem ki az ablakon, miközben Körte lelassított és kirakta a vészvillogót, mert természetesen nem volt szabad hely a körúton. – Jó éjt, Körte – búcsúztam el. – Jó éjt,gyerek. Reggel hívlak. – Sziasztok – köszöntem el a hátsó ülésen lévőktől. Geri velem egy időben szállt ki hátulról, és legnagyobb meglepetésünkre Márk is kikászálódott az autóból. Először azt hittem, hogy átül az én helyemre, de mivel a kapunk elé sétált, Gerivel együtt kérdőn néztünk rá. –Te mit művelsz? – kérdeztem. – Oké. Most komolyan – szólt a telefonját nyújtva felénk. – Szerintetek milyen a feltöltött képem?

– Márk, Körte rád vár, és egyébként nem akarok bunkó lenni, de mi éppen elbúcsúznánk egymástól – mutattam Gerire, jelezve, hogy Márk kifejezetten zavar. – Búcsúzzatok – vonogatta a vállát. És továbbra is ott állt velünk, a kapuban. – És elmennél? – kérdeztem hitetlenkedve. – Persze, de megnézitek a képemet? – mutatta felénk a telefonját. – Nagyon jó fotó – motyogta Geri türelmetlenül. – Szerintem is – értettem egyet, hátha Márk veszi a lapot. – Mennyire? – kérdezte. – Ez nem igaz! – túrt Geri a hajába, és a hidegben összehúzta magán a kabátját. – Márk, ez a legjobb képed a világon! Gyönyörű a fotó, annyira, hogy mindjárt sírok! – magyaráztam dühösen. – Jó, azért ne túlozz. Szerintem ez például jobb lett – lapozgatott a képgalériájában. – Márk, húzás innen! – emeltem fel a hangomat. Töröld ki a kommentet, és menj haza! – Jó, értem. Szeretnétek kettesben lenni… – Nem, dehogy – nevetett fel Geri. – Akkor még egy dolog és már megyek is – egyezkedett. – Márk, én komolyan itt hagylak, mit csinálsz már? – üvöltött ki Körte a Iehúzott ablakon át. – Itt ne hagyd! – kiáltottam vissza riadtan. – Jövök már – szólt hátra Márk a válla felett. – Na, szóval. Szerintetek jobb volt a hajam régen? Mert valaki azt írta. – Márk, ugyanolyan a hajad, mint volt, menj szépen haza! – néztem rá unottan. – Mi? Nem is ugyanolyan! Nézd meg, itt teljesen más – magyarázott tovább, de megelégeltem és karon ragadva a kocsi felé húztam, miközben még mindig a képek között böngészett. Kinyitottam az ajtót és finoman meglöktem. – Jó éjt, Márk. – Nézd meg ezt. Itt zselés.

– Körte, vidd innen – szóltam be az autóba, aztán megvártam, hogy Márk beszálljon, és becsaptam mögötte a kocsiajtót. Na jó, igazából szinte rácsaptam. Az autó egy másodperccel később elhajtott, én pedig nevetve sétáltam vissza a kapualjban ácsorgó Gerihez. – Bocs, ő... Szóval Márk ilyen. – Nem gond – sóhajtotta. – De a legközelebbi randiféleségünkön megoldható, hogy ne legyen ott? – mosolygott rám. és megragadva a karomat magához húzott. – Én is úgy tervezem – néztem a szemébe mosolyogva. Annyi idő után úgy éreztem, most jött el a tökéletes pillanat, hogy mondjuk egy csókkal újrakezdjük az egészet, így a sötét kapualjban, a torkomban rég nem tapasztalt déjá vu érzéssel vártam, hogy Geri megtegye az első lépést. Azt hiszem, ő is hasonlóra gondolhatott, mert óvatosan felém hajolt, és... „Now you're just somebody that I used to know” – üvöltött a zsebemből, mire riadtan kabátomra csaptam, hátha ezzel a mozdulattal le tudom ütni nemcsak Gotyét, de, mondjuk, Nagy Márkot is, aki hívott. Magamban elmormoltam egy imát, hogy hátha csak benyomódott a telefonja, hátha Márk kapcsol, és megszakítja a hívást, hátha... A fenét. A tökéletes pillanatom Gerivel elszállt a francba a decemberi éjszakába, Márk pedig nem hagyta abba a csörgetést, megállás nélkül üvöltött a csengőhangja. – Szerintem vedd fel – tanácsolta Geri. – Nem, majd visszahív... – ingattam a fejemet, és abban a pillanatban elhallgatott a dal, a telefonom pedig nem rezgett tovább. Geri mosolyogva bólintott, és újra felem hajolt, megkísérelve, hogy ezúttal zavaró tényező nélkül búcsúzzon el tőlem, de mielőtt a számhoz érhetett volna a szája, felcsendült a dal. „You didn’t have to cut me oft.” – Ez nem igaz! – csattantam fel, mire Geri elhúzta tólem a fejét, és a kabátzsebébe mélyesztette a kezét. – Holnap beszélünk... – köszönt el kimérten, és kisétált a járdára.

– Várj – szóltam utána csalódottan. – Azt hittem, hogy tudunk egy kicsit beszélni a... a kapcsolatunkról – néztem magam elé szomorúan, miközben a Gotye–dal újraindult és megállás nélkül üvöltött a zsebemből. Hülye Nagy Márk, mégis, meddig hagyja kicsöngeni a telefont? – A kapcsolatunkról? – kérdezett Geri. – Majd akkor beszélünk róla, ha ketten leszünk benne. – Mi? Nem, várj már... – próbálkoztam, de Geri csak intett egyet, és hátat fordítva elsétált. A könnyeimet nyelve néztem utána, majd beütöttem a kaputelefonba a kódot és belöktem a nehéz ajtót. A lépcsőházba lépve ismét fülsüketítően visszhangzott a „Somebody that I used to know”, ezért előkaptam a zsebemből a telefont és mérgesen suttogva beleszóltam. – Márk, te tényleg az agyamra tudsz menni. Mit akarsz? – Hű, de barátságtalan valaki – szólt sértetten. – Komolyan, mit akarsz? – Bocs, zavarlak? . – Igen! – vágtam rá, aztán a szememet forgatva hozzátettem: – Vagyis már nem, elszúrtad, amit el lehetett. – Mi történt? – Éppen ez az! Semmi! Kösz – dünnyögtem a lépcsőn felfelé baktatva. – Hah! – röhögött fel. – Késtél-Geri ennyi idő alatt nem tudott elbúcsúzni? Pedig még vártam is a hívással. –Tizenöt másodpercet? – kérdeztem indulatosan. – Beka... – szólt lesajnálón. – Ha tudnád, hogy nekem tizenöt másodperc mire elég. Vagyis hopp, tudod, hiszen már tapasztaltad a műsorban. –Tizenöt másodperc volt az egész karriered, összefoglalva – vágtam rá durván, de ahogy kimondtam, kissé meg is bántam. Szerencse, hogy Márkot nem könnyű megsérteni. – Milyen indulatos vagy, ha lemarad a jó éjt csók. Visszakanyarodjunk, dobjak egyet én? – kérdezte vidáman, és

Hallottam, hogy Körte ott röhög mellette. Néha kifejezetten utálom, hogy fiúkkal dolgozom együtt. Egyik éretlenebb, mint a másik. – Mónika még mindig veletek van? – kérdeztem a homlokomat ráncolva. – Persze, miért? – kérdezett vissza. – Te nem vagy normális – nevettem zavartan. Elmondanád végre, hogy miért hívtál? – Ja, persze – jutott eszébe. – Válaszoltam a kommentelőnek Instán. Annak, aki azt írta, hogy szarul nézek ki. – Aham – bólogattam, és újra felcsaptam a lépcsőház faIán lévő kapcsolót, mielőtt sötétségbe borult volna minden. – Azt írtam neki... Figyelj, ez jó lesz. Figyelsz? – Márk, csak azt csinálom – dünnyögtem és fáradtan pillantottam az ajtónk felé, remélve, hogy hamarosan beléphetek rajta. De szép is lenne. – Na, szóval azt írtam neki, hogy „ember, gondolkozzál már". Ez jó, mi? Jót írtam, nem? – kérdezte izgatottan. – Aha. Nagyon megmondtad neki – motyogtam. De szerintem inkább ne veszekedj a neten, nincs értelme. – Oké, de most leraklak, megnézem, hogy válaszolt-e. – Jó, de Márk, engem már ne hívj ma! – kértem, de már nem hallotta. Úgy döntöttem, hogy mielőtt újra elmesélné, éppen hogy áll a „kommentelő vs. Nagy Márk” vita, repülő üzemmódra állítom a telefonomat, ezzel elérhetetlenné téve magam. Pár órára, legalábbis. Pár pillanatig elgondolkodtam azon, mi van, ha Geri keres, de rájöttem, hogy az kizárt dolog. Egy ilyen nap után, sőt egy ilyen elbaltázott randi után nincs ember, aki magától jelentkezne. Mindegy, majd holnap megpróbálom kiengesztelni valahogy. A lakásba belépve sötétség fogadott, anyu és Lili is aludtak már, úgyhogy csendben elfordítottam a kulcsot a zárban, aztán óvatosan levettem a bakancsomat és a kabátomat úgy, hogy ne csapjak zajt vele, majd a szobámba mentem és

azonnal az asztalomon lévő laptophoz léptem. Ráírtam Antira, hogy későn értem haza, Nagy Márk kikészített, úgyhogy ki vagyok kapcsolva, de holnap mindent elmesélek. Ja, és bármit lát a neten, ne foglalkozzon vele, viszont igaz. Ezek után lemostam a sminkemet, beálltam a forró zuhany alá és próbáltam kizárni a fejemben zakatoló gondolatokat, de nem igazán sikerült. Kavargott az agyamban a Hullócsillag, Lexi, a mozi, Geri, az interjú, amit a filmes bloggernek adtam, és amiben azt mondtam, nagyon szeretem Ryan Goslingot, mire rávágta, hogy jó, de ő nem szerepelt a filmben, aztán Nagy Márk agymenése, a spanyol szöveg, amivel elmaradtam, a tanulás, a fotózás, amin négyen vagyunk, és minden. Ezeken a dolgokon a forró zuhany sem segített, hogy is várhattam? A pizsamámat felvéve megfésültem a vizes hajamat, és a tükörképemet látva kerestem azt a lányt, aki pár órával ezelőtt hírességként szerepelt egy sajtóvetítésen. Sehol sem láttam. Csak egy nyomorult tizenhét éves nézett vissza rám, akinek fogalma sincs arról, hogy mi miért történik. Tudtam, hogy Lili már régen alszik, de azért benyitottam hozzá, és megnéztem. Aztán, ha már úgyis ott voltam, addig fésülgettem ki a haját a homlokából, amíg fel nem ébredt. Sajnos nem tudom azt mondani, hogy ez véletlen volt, mert éppen ez volt a célom. Ha az ember túlpörgött, nem szeret egyedül lenni. Önző dolog, de igaz. És ezt sajnos a tízéves húgom szívta meg. – Hány óra van? – kérdezte álmos hangon. – Éjfél körül – suttogtam. – Felkeltettelek? – Tudod, hogy felkeltettél – motyogta. – Milyen volt a film? – Fogalmam sincs – ismertem be. – Baj van? – ült fel az ágyában, és a szeméből azonnal kiment az álmosság. – Hát... Nincs, csak... Mindegy, hosszú – mosolyodtam el. – Hé. Akarsz hallani valamit? – Persze – felelte. – Akkor mássz arrébb – feküdtem be mellé, és a telefonomon megnyitottam a Hullócsillag demóját.

A húgom csendben hallgatta, és már attól féltem, hogy esetleg elaludt rajta, mert akkor, mondjuk, újra kellene írnom, de amikor vége lett, végül megszólalt. – Ez mi volt? – Hullócsillag a címe. Hogy tetszik? – Nagyon – mondta, én pedig elégedetten konstatáltam, hogy a célközönség alsó korosztályának képviselője mondja ezt, ami jól jel. – Tényleg? – Ühüm. Szép dal. De nem illik hozzád – mondta őszintén. Bírom a gyerekekben, hogy nem sokat szépítenek a dolgokon, éppen ezért tökéletes tesztalanyok, mert nem félnek attól, hogy megbántanak, így mindig számíthatsz az őszinte véleményükre. – Nem is magamnak írtam – mosolyodtam el. – Hű — mondta meglepetten. — Ez Márk dala? Ugye ez Nagy Márk száma lesz? – Igen. – Tudtam! Tudtam, hogy nem passzol hozzád! – És hozzá? – kérdeztem félve. – Viccelsz? – mondta, és ez volt minden, amit ki tudtam szedni belőle, ugyanis kérte, hogy játsszam le újra. Aztán újra. Aztán újra, de akkor már elaludt. Átmentem a szobámba, hanyatt fekve ledőltem az ágyamba, és a plafont nézve bámultam bele a sötétségbe. Úgy éreztem, hogy hosszú, és nehéz napom volt. Na, igen. Pár óra múlva viszont mindent megadtam volna azért, hogy csak ilyen legyen egy hosszú és nehéz napom.

8. – Budai Rebeka! – üvöltött rám anyu egy fájdalmasan korai órában, amikor éppen az igazak álmát aludtam. Kipattant a szemem, és a megszólításból, továbbá a hangsúlyból már tudtam, hogy bajban vagyok. – Korán van – nyöszörögtem anélkül, hogy tudtam volna, pontosan mennyi az idő. – Igen, és mennyi időd lesz ma! Mondjuk, tanulni! – kiabált rám. – Most beszéltem Gyuri bácsival, és azt mondja, nem tud elérni, nem küldöd a házikat, és nem reagálsz az e–mailekre! – tombolt anyu. – Gondolta, hogy valami baj van, de ha valaki ott van a közösségi oldalakon, lehetne annyi esze, hogy nem tölt fel az Instagramra és a Facebookra mozizós, forró csokizós vagy éppen sorozatot nézős képeket! – rivallt rám. – Az az alternatív életem, csak feltöltöm azokat a képeket... – próbálkoztam. – Megmondtam, Rebeka, amikor úgy vesze észre, hogy Bexi rossz hatással van a tanulmányaidra, kilőjük őt egy időre. – Kilövöd Bexit? – dünnyögtem még félálomban. – Ki bizony! – Ne lődd ki, megtanulok mindent – motyogtam a párnába nyomva a fejemet. – Ajánlom is! A másik pedig… – váltott témát. – Nem szeretnél valamit mondani erről? Felemeltem a fejem a párnából és kérdőn néztem anyu felé, de ahogy megláttam a kezében lévő napilapot, minden álom kiment a szememből. Címlapon voltam. Méghozzá Nagy Márkkal. – Úristen, címlap! Címlapsztori vagyok! – pattantam fel az ágyról, és azonnal kikaptam a kezéből, hogy szemügyre vegyem. – Bizony – nézett rám büszkén anyu. – És ezúttal vállalhatóan – tette hozzá. Oké, tény, hogy életem első napilapban lévő címlapja , nem olyan volt, amivel, hogy is mondjam, büszkélkedhet az ember

anyja – éppen hat hete kerültem először az újság első oldalára, csak nem sok látszódott belőlem, mert éppen Márk csókolt meg a képen. A Pop/rock-duettünk extrém lezárása címlapfotót hozott nekünk, de az túl bulváros volt ahhoz, hogy büszkélkedjek vele. Ez a mostani azonban! Ez a mostani arról szólt, hogy dalt írtam! Hogy én írtam Márk első dalát, sőt zeneszerzőként tüntetnek fel a cikkben! Jó, meg Márk barátnőjeként, de ennyi bulvárfaktor még belefér, valamivel mégiscsak el kell adni azt a lapot, de tökmindegy, mert az egyik legnagyobb példányszámban megjelenő napilap címlapján a következő szöveg szerepelt, közvetlenül az alatt a fő hír alatt, hogy valaki agyonverte a szomszédját: „Hullócsillag!” Nagy Márknak, a Pop/Rock sztár leszek! műsor második helyezettjének csúfos kudarca után volt duettpartnere, a tinisztár Bexi szerezte debütáló dalát.” – Húú! – lelkesedtem. A kisbetűs rész pedig így folytatódott. „A tegnapi szerelmes sztárok vetítésen többek között az is kiderült, hogy Nagy Márk (18) és Bexi (17) külön érkeztek a rendezvényre, de a fiatalok között továbbra is vibrált a levegő. – Nagyon jóban maradtunk a műsor után is – nyilatkozta titokzatosan Nagy Márk, aki mindenki legnagyobb meglepetésére elbukta a Pop/rock sztár leszek! című tehetségkutató műsor döntőjét. Természetesnek vettem, hogy én írom Márk első slágerét, tekintve, hogy a kapcsolatunk nagyon szoros, nyilatkozta szűkszavúan a fiatal énekesnő, Bexi, a Késtél és az Offline slágerek előadója és dalszerzője. A fiatalok közös menedzsere, Körte (kora n. a.) megkérdezésünkre elmondta, a platinalemezes Bexi után Nagy Márk is a BPRP kiadónál jelenteti meg első lemezét. Ki tudja, talán a közös munka újra összehozza a közönségkedvenc párt, akiknek a Pop/rock sztár leszek! műsorban előadott duettdalára majdnem egymillióan kattintottak a legnépszerűbb videó megosztó oldalon, és biztos, hogy senki nem felejtette el azt a csókot.” – Ez akkor is fantasztikus, ha a fele nem igaz! – lelkesedtem. – Hívom Körtét!

– Beki, még nem fejeztük be! A tanulás... – szólt szigorúan anyu. – És különben is. Én mikor hallhatom a dalt? – enyhült meg kissé, mire mosolyogva felkaptam az éjjeliszekrényemről a telefonomat. Anyu feszült figyelemmel hallgatta a számot, majd mikor véget ért, összeráncolt szemöldökkel nézett rám. – Akkor sem elfogadható az indok, ha ezt írtad tanulás helyett! – Tudom – sziszegtem kelletlenül. – Na jó, nem fogok hazudni – tette hozzá – fantasztikus a szám! – Köszönöm! – majd kicsattantam a boldogságtól. – Tényleg Márknak írtad? – Ühüm – bólintottam. – Soha nem írtál még senkinek dalt. – Igen, tudom, de… Úgy éreztem, hogy… Nem tudom, ez bennem volt. Ki kellett írnom magamból. – És milyen jól tetted – mosolygott rám anyu büszkén. – Most pedig tanulás! – szigorodott el egy pillanat alatt. Kezdett kissé aggasztani ez a csapongó viselkedése. Ilyen helyzetekben anyu sem tudja pontosan, mire hogyan reagáljon, hiszen részben hoznia kell a felnőttet, de közben tudom: annyira büszke a sikereimre, hogy nehezen tudja tartani az egyensúlyt. – Megyek, csak hívom Körtét – ígértem meg, és már indítottam is a hívást. Elég hosszasan csengett, mire a menedzserem végre beleszólt. – Gyerek, vonalban vagyok a kiadóval, gyorsan mondd. –Körte! – kiáltottam. – Láttad? Címlapon vagyok, és senkit sem kellett megcsókolnom érte! – lelkesedtem a szobámban ugrálva. – Láttam, gyerek, láttam. – Mit szólsz? Örülünk, ugye?

– Jövök hozzád, csak előtte be kell mennem a BPRP-be, mert azonnal behívtak. Nem tudom, mit akarnak, de elég sürgősnek tűnik. – Baj van? – Passz. Jövök, ahogy tudok. – Oké, én itthon tanulok... – mondtam, de Körte közbeszólt. – Told el egy fél órára, mert tele van a net veled meg Nagy Márkkal, nézd meg a híreket, én nem győztem, és már úton vagyok a kiadóba. – Uh, jó, persze. Körte bontotta a vonalat, én pedig kibotorkáltam a konyhába, és csináltam magamnak egy tejeskávét, miközben a laptopomat a konyhapultra rakva beüzemeltem, és leültem elé. Körte nem túlzott, valóban szétpörgött valamennyi oldalam. A közönségem tudni akarta, hogy mi az a Hullócsillag, hogy valóban Márknak szántam-e, vagy ez az én új dalom, továbbá megint felröppentek a hírek arról, hogy Márk és én talán együtt vagyunk, merthogy a létező összes cikk kifelejtette Gerit. Tulajdonképpen csak azt említették, hogy külön érkeztünk Márkkal a moziba, de azt csúnyán kihagyták, hogy egyébként mindketten valaki mással. Ezáltal Márk újra a figyelem középpontjába került, és hat héttel a duettünk után újra láttam olyan kommenteket, amiben Márk neve szerepel. A kávémat szürcsölve megpróbáltam felhívni, de még ki volt kapcsolva. Nyilván annyira megviselte az esti veszekedés az Instagramon, hogy depresszióba zuhanva alszik a besötétített szobájában. – Beki! – szólt rám anyu, aki kabátban állt, munkába indulásra készen. – Már be is zártam – kapcsoltam ki a netet. A hírek mellett a Tumblr is meg volt nyitva, ahol délelőttönkén előfordul, hogy rebloggolgatok, ezzel múlatva az időt. – Állj neki tanulni! – Igenis! — vettem katonásra a figurát. – Ha éhes vagy, rendelj fel Kemáltól ebédet. – Oké – bólintottam.

– És beszéltem apáddal. Szombat délben itt van értetek, nagyon örült, hogy részt vesztek Lilivel a születésnapján. Nála már leesett a hó! – mesélte lelkesen. – Aha. Így járt azzal, hogy a jetikhez költözött. – Ne szemtelenkedj! – szólt rám elfojtott mosollyal, holott tudtam, hogy az anyai szigor egy kötelező álca, egyébként pedig imádja, ha apu új családjával trollkodok. – Elnézést – kértem bocsánatot a legkevésbé őszintén. – Szóval – tekerte a sálját a nyaka köré –, ma tanulsz. – Így van. – Holnap tanulsz, és elmész a délutáni fellépésre, utána hazajössz és tanulsz. – Pontosan. – Szombaton elmész Lilivel apádhoz, és ha nagyon szeretnél, ott is tanulhatsz. – Már alig várom – bólogattam. – Vasárnap reggel apád hazahoz titeket, elmész Anti hegedűversenyére, és utána... Találd ki, hogy mit csinálsz. – Tanulok? – kérdeztem a lehető leghamisabb mosollyal. – Pontosan. Látod, okos lány vagy te – dicsért meg anyu némi iróniával a hangjában. – Hát hogyne. – Akadj le az internetről, és állj neki tanulni. – Rendben – bólintottam, és kikísértem az ajtón. Miután egyedül maradtam a lakásban, csalódottan bóklásztam a szobák között, aztán kinéztem az ablakon, és pár percig figyeltem a kora reggeli nyüzsgést, ahogyan a villamosok megtelnek munkába és iskolába igyekvő álmos arcokkal. Régen volt, amikor én is közéjük tartoztam. Túl régen. Visszamásztam az ablakból, csigalassúsággal csináltam magamnak reggelit, hátha így kevesebb időm marad a szenvedésre. Sajnos, miután hétszer átrendeztem a tányéromon a paradicsomszeleteket és mosolygós smiley-t rajzoltam ketchuppal a pirítósomra, rájöttem, hogy ennél kreatívabb már nem lehetek, így kihoztam a szobámból a töri-

(fúj) és matek- (dupla fúj) könyveimet, hogy magamba szippantsam a tudást. A konyhapultnál ülve, annak határán, hogy halálra unom magam a történelem olvasása közben, eszembe jutott, hogy csinálok egy képet a tancuccaimról a közösségi oldalaimra, de aztán rájöttem, hogy több ezer lánynak zúznám szét ezzel azon álmát, miszerint az előadók élete csupa móka és kacagás, mozizás és studiozás, étterembe járás és koncertezés, fancy barátokkal lógás... A fenét. A szomorú valóságot inkább megtartottam magamnak, és kétszer belefejeltem a törikönyvbe, hátha így megtapad valami tudás. Egy púpon kívül azonban nem sokat értem el ezzel a tettel. Már majdnem tanultam (de tényleg!), amikor megszólalt a kaputelefon. Sejtettem, hogy Körte az, de jelen esetben az sem zavart volna, ha nem ő érkezett, készen álltam arra, hogy akárki is jött, én bizony elszököm vele. Nos, ez csak egy hülye gondolat volt, de szinte stimmelt is. – Igen? – szóltam bele. – Körte. Nyisd ki, megint megváltozott a kód – hallottam a menedzserem hangját, mire benyomtam a gombot és beengedtem a kapun. A lakóközösségünk előszeretettel változtatja meg a kapu kódját, kábé kétnaponta, mert állításuk

szerint huligánok és randalírozók járnak a házban. Én mélyen

lapítok a dologgal kapcsolatban, és remélem, hogy senki sem kapja rajta Aszádékat, amikor éppen tőlünk távozva hangoskodnak, vagy hozzánk érkezve véletlenül másokhoz csöngetnek be. Kinyitottam az ajtót Körtének, de még a lépcsőházban tartott felfelé, így visszaültem a konyhapulthoz és úgy tettem, mintha tanulnék, hogy ez az idilli kép fogadja az érkezéskor. Ez mindig egy jó pont a felnotteknél. – Gyerek, hol van Nagy Márk? Nem tudom elérni! – lépett be Körte a lakásba dühösen, mire én felnéztem a töménytelen tanulnivalómból, és értetlenül megráztam a fejemet. – Honnan tudjam? Gondolom, még mindig az önsajnálatban. Miért?

– Szedd elő nekem, akárhol is van, mert megyünk Londonba! – Londonba? – csaptam össze a tankönyvemet, egy pillanat alatt eldöntve, hogy a magolás pontosan mennyire ér rá egy ilyen szituációban. Hát nagyon. – Aha. Miért van Márk kikapcsolva? – tartotta újra a füléhez a telefont. – Nem tudom, én sem hallottam róla azóta, hogy Instán veszekedett valakivel. Mikor megyünk? És miért? És meddig? És… Na jó, nem is érdekel. Mikor pakkoljak? – ugráltam izgatottan. – Holnap megyünk, vasárnap jövünk – mondta, miközben telefonon folyamatosan Márkot próbálta elérni. – Hol van ez a hülye? – Próbáld az otthoni számán – tanácsoltam. – várj, én nem mehetek! – jutott hirtelen eszembe. – Hogy mi van? – kerekedett el Körte szeme. – Szombaton apu szülinapjára megyek Lilivel. Vasárnap pedig Anti hegedűversenye van. – A Sleisz versenyére visszaérsz, mert vasárnap reggel jövünk, apád pedig meg fogja érteni – zárta rövidre Körte. – Nem apuról van szó... Liliről. – Lili jó gyerek, ő is megérti. – De elmondanád végre, hogy mi ez az egész – kértem. – Majd a kocsiban. Öltözz, megyünk a kiadóba. Hol van Nagy Márk otthoni elérhetősége? – A telefonomban – adtam a kezébe. – Jó, nyomás készülődni – utasított, és ahogy az lenni szokott, minden a feje tetejére állt pár perc alatt. Épp a szobámban rángattam magamra a ruháimat, miközben hallottam, hogy Körte elérte Márkot, akinek ugyanazt az utasítást adta, amit nekem, hogy azonnal kapja össze magát, és mindjárt ott vagyunk érte, hogy bemenjünk a kiadóba, egyébként pedig utazunk Londonba. – Mi lesz a holnapi fellépésemmel? – kiáltottam ki az ajtón.

– Már lemondtam – hallottam Körte hangját. – Áttették a jövő hétre. – Kész vagyok – rohantam ki a szobámból zilálva. – Akkor nyomás. – Oké, de lassan mondhatnál valamit, mert azon kívül, hogy szúr az oldalam, semmit nem tudok – fogtam a csípőmet, ahol valószínűleg beszorult a levegő, amiért tizenhét másodperc alatt készültem el, sminkkel együtt. Körte kiment a lépcsőházba, én pedig becsaptam és bezártam az ajtót. Negyed órája még tanulni készültem, azzal a biztos tudattal, hogy a hét maradék része is így fog telni. Mostanra Londonba készülök, még mindig fogalmam sincs, hogy miért, nem veszek részt az apám születésnapján,és több mint valószínű, hogy a tanulás is csúszik. Nos, ilyen ez a szakma. Egyszer kopp, máskor hopp. – Na jó, most már elég volt, hallani akarom, hogy mi van! –ültem be Körte mellé a kocsiba, és izgatottan néztem rá. – Tudod, mi az a l5percEurópa? – Aha. Egy utazási műsor – bólintottam, mert jó néhány részét én is láttam már a kereskedelmi csatornán. Röviden arról szól, hogy különböző híres emberek kézi kamerás videónaplót készítenek európai városokban, amit tizenöt perces műsorban adnak le. – Az. És tudod, mi az az Üres Utcák? – Aham, a BPRP–nél lévő hiphopbanda. Sok tagja van, legalább hat – bólogattam, mert egyszer összefutottam a srácokkal a kiadóban. – Pontosan. És tudod, melyik az a BurgerBazár? – kérdezte Körte. – A hamburgerező a Nyugatinál? – kérdeztem. – Ja! – bólintott Körte. – Na, ott kaptak tegnap szalmonellafertőzést az Üres Utcák-os srácok, akik holnap mentek volna forgatni a 15percEurópának Londonba. Rakd össze – utasított Körte, én pedig elkerekedett szemmel meredtem rá.

– Romlott volt a hamburger a BurgerBazárban? –csodálkoztam. – A , majonéz, de a lényeget gyerek! – szakította el a pillantását az útról, és rám nézve várta, hogy leessen a tantusz. És hopp, már sikerült is. – Úristen! Én megyek Londonba az Üres Utcák helyett? – Pontosan – bólintott Körte vidáman. – Vagyis… – helyesbített. – Te is. – Ezt hogy érted? – kérdeztem félve. – Az Üres Utcák hattagú banda, annyi repjegy szabadult fel, plusz a menedzseri, és ennyi főre szólt a műsor megkeresése is. A BPRP pedig ma S. O. S. összehívta az előadók menedzsereit, hogy ki ér rá a hétvégén. – És? – A legtöbb fellépés le van kötve, nem lehetett lemondani így a nagyágyúk kiestek, ők egyszerűen nem tudják kötbér nélkül lemondani a bulikat. Szinte csak te voltál egyedül, aki ráér a forgatásra... És Lexi. – Na, ne már! – akadtam ki, és azonnal elment a kedvem az egésztől. – Gyerek, gondolkozz már! Londoni forgatás egy kereskedelmi csatornának, ráadásul húzónevek vagytok mindketten. Egy kis ál-barizás még menni fog a cél érdekében! – Jó, ez igaz. De annyira tapló az a lány – zsörtölődtem. – Amúgy, hogyhogy nincs fellépése a hétvégén? – Lett volna, de le tudta mondani, ugyanúgy, ahogy te is a holnapit. Kis buli, eltolták. – Aha. De ez még mindig csak kettő a hatból – tűnödtem, aztán megintcsak leesett. – Márk is jön? – Pontosan! – bólintott Körte. – Szerencsésen áll a csillagzata. Ha nem kerül ma címlapra, akkor a kiadó biztosan hallani sem akar róla, hogy velünk jöjjön, de így, hála neked… – Így jöhet – fejeztem be a gondolatot. – Bizony. , – Akkor Márkkal együtt három. És a másik három? – Ha ezt meghallod, leesik a hajad – röhögte el magát.

– Azt mondod még annál is jobban meg fogok lepődni, mint hogy közlöd velem ma reggel, hogy holnap ilyenkor már úton leszünk Londonba Evelinnel és Nagy Márkkal? – Akarsz fogadni? – pillantott rám vigyorogva. – Ne kímélj. – A kiadó egyetlen előadójának és bandájának sem volt jó az időpont ilyen hirtelen, és mivel a 15percEurópa szerkesztője meghallotta, hogy te, Lexi és a reggelre újra a figyelem középpontjába kerülő Nagy Márk is utazik, nekik ennyi elég is volt. – Csakhogy? – próbáltam kihúzni Körtéből a sztori második felét. – Csakhogy maradt három felesleges hely, amivel szabadon rendelkeztem – vihogta Körte. – Na neee! – nevettem fel elképedve. – Aszádék? – Hátha vágóképnek berakják őket – mondta elmélázva. – Úristen – fogtam a fejemet. – Átgondoltad te ezt rendesen? – Három menedzseltem van. Ha megoldható, mindhármat viszem mindenhova – jelentette ki, és mint mindig, most is meghatott a korrektsége. Nagy Márk háza előtt leparkolva Körte dudált kettőt, mire azonnal nyílt a kapu, és Márk lépett ki rajta, egy gurulós bőröndöt húzva maga után. – Te mit művelsz? – kérdezte Körte, miután lehúzta az ablakot. – Nyisd ki a csomagtartót, hogy be tudjam rakni a bőröndöt – kérte Márk. – Miért van nálad bőrönd? – kérdeztem értetlenül bámulva rá. – Nem azt mondtad, hogy megyünk Londonba? – nézett Körtére zavartan. – Holnap, Márk, holnap megyünk! – túrt a hajába sóhajtva Körte. – Ó. Akkor ezt visszaviszem holnapig – indult be a kapun, maga után húzva a bőröndjét. – Most komolyan... – meredtem utána. – azt mondtad neki, hogy megyünk Londonba, erre bepakolva vár?

– Mit vársz, mit mondjak? Ő Nagy Márk. – Igazad van, ez elég magyarázat – egyeztem bele. – Nem, anyu, téves volt! Holnap megyek el! – kiáltott be Márk a kapun, aztán beszállt a hátsó ülésre. – Mi újság? – érdeklődött, mintha teljesen hétköznapi lenne a szituáció. – Tessék. Fogd, olvasd, és örülj – dobtam hátra neki a reggeli újságot. – Hah! – nézett a címlapon szereplő képünkre. – Címlapon vagyunk, Beka! – kerekedett el a szeme, és azonnal bújni kezdte a sorokat. – Bizony – néztem hátra mosolyogva. – És kép is van rólunk. Na, a hülye kommentelő.Tudtam, hogy jól néztem ki! – hadonászott az újsággal. – Látom, megfogtad a lényeget – forgattam a szemem unottan. – Körte, amikor bekapcsoltam a telefonomat, volt pár üzenetem, hogy visszahívást várnak... – váltott témát Márk. – Sajtó? – pillantott Körte a tükörbe. – Igen, netes portálok, meg egy rádió. – Elintézem, irányíts mindenkit hozzám – szólt Körte – és készülj fel, mert valószínűleg elkezdenek visszaszivárogni az érdeklődők, mivel most két hírben szerepelsz érdemben nagyon rövid időn belül. Hamar az érdeklődés középpontjába kerülhetsz. – De azt mondtad, hogy viszed a sajtót – értetlenkedett Márk, mire hátrafordultam hozzá. – Nem a sajtóra gondol. Visszaköszönhetnek mostanában régi ismerősök... – Ó, értem. – Szóval csak okosan – tanácsoltam. – Ha megneszelik, hogy jön a lemezed, készül a kliped, és ha majd elindulnak a koncertszervezések, megint azok lesznek a közeledben, akik a műsor alatt voltak. – Ja, ja, az élősködők mindig hamar megjelennek, figyelj oda magadra – szólt hozzá Körte.

– Ugyan, ne féltsetek engem – mosolyodon el Márk magabiztosan. – Megjegyeztem, hogy kik álltak mellettem, amíg szarban voltam. Nem volt nehéz, mivel rövid a lista –nézett a szemembe, miközben hátrafordulva figyeltem, amit mond. Zavartan lesütöttem a szemem, és tudtam, hogy kikre gondol. Körtére és rám. Senki másra. – Egyébként ma reggel kitöröltem a privát Facebook-profilomat, és csináltam egy újat. Túl sok volt rajta a felesleges ismerős, egy halom üzenetet kaptam ma reggelre... – Milyen üzeneteket? – kérdeztem. – „Hogy vagy?” kérdéseket, de egy kicsit elkéstek vele. Majdnem öt hétig üres volt a fiókom, ma reggelre meg érdekes módon eszükbe jutottam. Micsoda véletlen. – Jól tetted, hogy törölted – mondtam. – És...? – És? – nézett rám furán. – És mi az új profilod? – kérdeztem, mert valahogy evidensnek tartottam, hogy elmondja. Éppen ezért lepődtem meg annyira a válaszán. – Ja, bocs, Beka, de ez most a nagyon privát profilom, nem adom meg bárkinek. – Mi? – kerekedett el a szemem, és már azon voltam, hogy elküldöm Márkot a fenébe, amikor elröhögte magát. – Már bejelöltelek. – Ó, oké, csak korán reggel néztem, azóta nem – vettem elő a telefonomat. Valóban jött egy barátfelkérésem. Nagy Márk (új profil, nem jelöllek vissza és nem is sajnálom) névvel. Ötletes és őszinte. Más nem is kell. Visszajelöltem, majd csodálkozva néztem a barátainak listáját. Az előző profilján elérte a limitet, annyi ismerőse volt, hogy már nem tudott több embert visszajelölni. A mostanin, bár még új volt, mégis feltűnően kevés személy szerepelt a listájában. Körte. Anti. Aszádék. Anyu. Kemál, bár ő nem

tudom, hogy miért. És én. – Sok visszajelölésre vársz még? – érdeklődtem, átnézve a profilját.

– Nem, te voltál az utolsó–felelte.–Mindenki megvan most már – kacsintott. – Biztos, hogy nem hiányzik senki? – ráncoltam a szemöldököm. – Nem. – És a barátnőd? – Nincs barátnőm – felelte halvány mosollyal az arcán. – Ó, sajnálom, hogy megint szakítottatok Mónival – mondtam eltűnődve, és megpróbáltam kiszámolni, hogy ezúttal meddig voltak együtt. Legutóbb a Pop/rock alatt úgy három napot. Ez most lehetett vagy másfél. – Semmi gond, túlélem – vonta meg a vállát Márk. – Ebben egészen biztos vagyok – feleltem. – Egyébként miért mentetek szét? – érdeklődtem, pusztán kíváncsiságból. –Megint elrontottad a nevét? – Nem – közölte mélyen a szemembe nézve. – Rájöttem, hogy nem passzolunk. – Ó, értem – néztem Márkra. – Móni rendes lány, meg minden – folytatta. – De nem az igazi. Nem volt meg benne az a plusz, ami nekem hiányzott. Talán az, hogy repüljön a felhőkön, és szomorkodjon azon, hogy hullócsillag vagyok – mondta ki, nekem pedig görcsbe ugrott a gyomrom, és ahogy a neki írt dalból idézett, egy pillanat alatt elöntötte a pír a fejemet. – Nehéz is olyan lányt találni – szólt bele Körte. – Nekem mondod? – kérdezte Márk, a visszapillantóban nézve a menedzserünkre. – Most honnan a fenéből szedjek repülő lányt? Pedig a dal szerint ő való nekem, senki más. –Ja! – értett egyet a menedzserem. – Gyerek, segíts Márknak, és mondd meg, hogy kiről írtad a dalt, hadd találja meg a másik felét, a szívszerelmét, az élete értelmét – szólt rám Körte, erősen visszatartva a röhögését. – Nos – fordultam vissza a helyemre, és tekintetemet szigorúan a szélvédőre szegeztem, az utat figyelve, – Sajnos ez a szám csak fikció, minden szereplője kitalált – feleltem vadul dobogó szívvel.

– Pech. Pedig bírnám, ha létezne – mondta Márk. – Ki nem? De hallod, hogy sajnos kamu az egész – vigyorgott Körte, nekem pedig kedvem lett volna mindkettőt kilökni a kocsiból, amiért engem szívattak. Vagyis a dalomat. A dalomat szívatták. Nem engem. Nekem semmi közöm hozzá. – Hát, mindegy – tettetett szomorkodást Márk. – Sajnálom – bólintott Körte. – Azért drukkolok hogy találd meg a repülő spinét – trollkodott tovább. – Jó, majd erősen nézem az eget – helyeselt Márk. – Na jó, először is, leszállni a dalomról! – elégeltem meg a hülyülésüket. – Másodszor pedig, Körte, kérlek, kapcsold ki a fűtést, meg lehet itt fulladni – tekertem le a sálat, ami alatt nyirkos volt a nyakam. Körte nevetve lejjebb vette az autóban a fűtést, Márk pedig közölte, hogy szerinte valami bajom lehet, mert egyáltalán nincs meleg, sőt... Szerencsére pillanatokon belül leparkoltunk a kiadó mélygarázsában, úgyhogy kiszabadulhattam a fojtogató járműből. Már éppen ideje volt, ezen az őrült reggelen. Hihetetlen, hogy Márkkal hat hete dolgoztunk együtt, kimaradt ennyi idő a kapcsolatunkból, mégis, egv pillanat alatt ott tartottunk, ahol annak idején abbahagytuk. Vagyis sehol, de mégis valahol. Nem engedhettem meg magamnak, hogy azzal foglalkozzak, hogy újra nincs barátnője, mert ez az egész csak egy idegőrlő játék része, amiben azt szeretné, hogy partnere legyek. Vagyis, csak a játékban szeretné. Csak abban. Ezt muszáj volt nyomatékosítanom rnagamban. A BPRP Records irodája egyáltalán nem olyan, mint ahogyan azt a filmekben látja az ember a lemezkiadók esetében. Nem a Times Square-re néz az ablaka, nem tartozik hozzá kis park, ahol az öltönyös tagok ebédidőben lazíthatnak, és Demi Lovato platinalemeze sem díszeleg a folyosókon. A kiadó egy sima irodaépületben bérelt irodát, a tükrös liftben pedig meg

kellett nyomni azt a gombot, ahol a BPRP matrica díszeleg. Közvetlenül egy ügyvédi iroda alatt, és egy fogtechnikai cég kirendeltsége felett. A liftből kilépve egy szűk folyosón várónak kialakított helyiség fogadta a látogatókat, két ülőgarnitúrával és egy kávéautomatával, továbbá egy titkárral, aki BPRP-s szaloncukrot kínált nekünk, fejenkent húszat. Az ülőgarnitúrán a Fogd be Aszád formáció foglalt helyet, és valamennyien szaloncukorral tömték a fejüket. – Mit csinálnak itt Aszádék? – suttogtam Körtének. – Itt hagytam őket, amíg elmentem értetek – felelte. – Beki! – üdvözölt Bogyó, amikor elsőként megpillantott, rögtön utána pedig Pepe és Puding is megdobtak egy-egy szaloncukorral, amire nem igazán voltam felkészülve. – Kösz, srácok – nevettem, felvéve a földről a leesett darabokat. – Mit szólsz, megyünk Londonba! – virult Pepe. – Vennem kell fontot. – Körte, adsz pénzt, hogy vegyek belőle fontot? – Aszádék, kuss legyen – csitította őket Körte, mert kezdett hangzavar lenni a váróban. – Mikor mehetünk be? – érdeklődtem halkan. – Tízre van időpontunk, és még várunk, hogy megérkezzen –pillantott az órájára Körte, de abban a pillanatban kinyílt a liftajtó, és Lexi lépett ki rajta. Nos, rajta nem látszott a reggeli rohanás, a haja frissen mosottan és kivasalva omlott a vállára a sapkája alól, a sminkje pedig natúr volt, a létező legvörösebb rúzzsal. A fenébe, jól nézett ki. Én meg, mint akit a kutya szájából húztak ki. Összefogtam magamon a dzsekimet, es kissé feszengve álltam egyik lábamról a másikra. – Sziasztok – köszönt körbe Lexi, és megakadt a szeme rajtam. – Bexi, néztél már ki jobban is – oltott le egy pillanat alatt. – Hát, ilyen, amikor valaki éjszaka dolgozik dalszövegeken, meg zenéken. Egyszer próbáld ki, hátha attól úgy érzed majd magad, mint egy előadó – vágtam rá csípőből.

– Csajbunyó! Csajbunyó! – kezdték skandálni Aszádék, mire Körte lesütötte a szemét. – Fogjátok be, kösz! – förmedt rájuk. – Ti meg – szólt Lexire és rám –, próbáljatok úgy tenni, mintha kedvelnétek egymást, mert pillanatok alatt elúszik a londoni út, ha megneszelik, hogy milyen kapcsolatban vagytok valójában. – Khm – szólt a titkár, miután az asztala mögött ülve letette a telefont. – Balogh úr vár titeket, bemehettek. – Fuck yeah! – pattant fel Puding a fotelből. – Hő! – állította meg őket Körte. – Odabent ti nem beszéltek. Egy szót sem. Komolyan, ha megnyikkantok, repültök a garázsomból, és kereshettek magatoknak új menedzsert. Nem viccelek! – Egy szót sem szólok – ígérte meg Bogyó. – Én sem – vágta rá Pepe. – Én annyira izgulok, hogy pisilnem kell – közölte Puding. – Te barom! Tartsd vissza, amíg végzünk – nézett rá Körte elképedve, aztán sorban elindultunk a BPRP Records igazgatójának ajtaja felé. – Hé, Beka – ragadta meg Márk a karomat, visszahúzva a sorból.

– Hm? – néztem rá kérdőn. – Izgulok – ismerte be, és láttam, hogy most nem hülyéskedik. A szemében ugyanaz a riadtság volt, mint minden előadó esetében, aki először készül belépni egy igazi kiadó irodájába, arra várva, hogy döntsenek a sorsáról. Jól ismertem az érzést, én ugyanilyen halálra rémült fejjel ültem egy évvel ezelőtt Körte mellett a váróban, rettegve a pillanattól, amikor be kell lépnem Balogh úr ajtaján. Pedig ez hülyeség, Márk egyértelműen a BPRP csapatához fog tartozni, ezt talán még ő is pontosan tudja, de az ember soha nem lehet elég magabiztos egy lemezkiadóval szemben, egyszerűen azért, mert át kell esnie azokon az érzéseken, amikkel mindenki szembesül. Ha valaki azt mondja, hogy magabiztosan besétált az ajtón, „lesz, ami lesz” stílusban, az vagy hazudik, vagy őrült. Én két lemez után is ódzkodom attól, hogy gyakran

járjak a kiadóba. Van bennem egy egészséges „félsz” attól, hogy bármikor kicsaphatnak, mert miért ne? Hülyeség, de megtörténhet. Meg az is, hogy a saját kiadóm rám indít egy replikát. Ja nem, az már megtörtént. – Tudom, hogy izgulsz – mondtam Márknak halkan, és meg sem próbáltam olyan baromsággal nyugtatni, mint „ne izgulj” vagy „minden rendben lesz”. Ezek semmit nem érnek, ilyenkor az ember egyszerűen fél, és úgysem tehet ellene semmit, amíg túl nem lesz rajta. – De figyelj – néztem mélyen a szemébe. – Nem vagy egyedül, ha bármi van, akkor csak nézz rám, ott leszek veled. Most elsősorban a londoni útról lesz szó, de Balogh úr biztosan ki fog térni rád is, hogy mit tervezel a Hullócsillaggal. De ne izgulj, ott vagyunk veled, és ha bármit alá akarnak íratni, előtte nyugodtan add át Körtének, ő a menedzsered, ő képvisel téged, joga van átolvasni. – Értem, köszi – bólintott. – Mehetünk? Készen állsz? – Igen. – Oké. Nyugi – simítottam meg a karját, aztán inkább visszahúztam a kezem, mert nem akartam ennyire bizalmas mozdulatot tenni. A többiek a nyitott ajtóban várták, hogy beérjük őket. Amint Márkkal odaértünk, mindnyájan beléptünk. A tárgyaló nagy volt és tágas, már többször jártam itt, ahogyan Lexi is, de Nagy Márknak és Aszádéknak teljesen új volt a közeg, így ők kissé megilletődve léptek be a helyiségbe. Balogh úr (ahogyan mindenkinek szólítania kell) a titkárnőjével együtt fogadott minket, nyájasan üdvözölte azokat, akik már hoztak pénzt a kiadónak, és azt is, aki majd fog.

– Bexi, nagy öröm, hogy látlak! – szólt hozzám szívélyesen. Zselézett fekete haja olyannyira a fejére volt fésüllve, hogy úgy tűnt, mintha megázott volna. – Lexi, köszöntelek – mondta a hasonmásomnak nyájasan. – Nagy Márk, üdvözöllek a BPRP Recordsnál – pillantott Márkra, mint a jövőbeli aranybányájára. – Ti nem tudom, hogy kik vagytok – zárta a sort Aszádékra nézve.

Ezek után mindannyian leültünk a hosszú asztalhoz, Balogh

úr pedig összefonta maga előtt a karját, felvéve ezzel a tárgyalási pózt. – Mint tudjátok, az Üres Utcák formációnak sajnálatos módon le kellett mondani a kiadónkhoz érkezett megkeresést, miszerint szerepeltetné őket egy londoni forgatáson a 15percEurópa című műsor. Nos, a hibát orvosolandó nekünk a mai reggelen azonnal alternatívát kellett találnunk arra, hogy a tévés felkérést egy nappal a forgatás kezdete előtt ne kelljen lemondanunk, mivel az pénzbe kerülne nekem – ismertette Balogh úr a helyzetet, vagyis inkább a saját helyzetét. – Így született meg a döntés, hogy az Üres Utcák helyett kiadónk tinikörökben legnépszerűbb előadója, Bexi, kiadónk feltörekvő új előadója, Lexi, és kiadónk jövőbeli sztárja, Nagy Márk, Körte kíséretében átvállalja a felkérést, így a holnapi napon mindnyájan Londonba utaztok, a l5percEurópa által biztosított felszereléssel, ahol majd egy idegenvezető kíséri előadóinkat a forgatási helyszínekre. Szaloncukrot? – kérdezte hirtelen, mi pedig valamennyien furán néztünk rá a hirtelen témaváltás miatt. – Öhm. Én köszönöm, de nem kérek – utasítottam vissza illedelmesen. – Én sem – vágta rá azonnal Lexi. – Köszönöm, de nem – ingatta a fejét Márk, megszeppenve a légkörtől. Balogh úr a három Aszádra nézett, akik viszont szót fogadva Körtének, miszerint egy szót sem szólnak a tárgyalón belül, csak üres tekintettel meredtek maguk elé. – Ezekkel mi van, hülyék? – kérdezte Balogh Körtére nézve, aki zavartan megrázta a fejét. – Nem, ők csak csendesek. – Értem. Tehát az asszisztensem átíratta a foglalásokat, Ilona, kérlek, oszd ki – utasította a nőt, aki megkerülve a hatalmas asztalt, sorban lerakta elénk a borítékot. Mivel Aszádékról nem tudta pontosan, hogy melyiküknek mi a neve, egy kupacba rakta le eléjük a három jegyet.

– Kérdés? – nézett körbe Balogh úr a társaságunkon. – Én úgy tudom, hogy repülőjegyeket nem lehet átruházni – mondta Evelin. – Kedves Lexi, azért vagyok egy lemezkiadó feje, hogy megoldjam a felmerülő problémákat – vigyorodott el Balogh úr, ami inkább tette ijesztővé, mint szimpatikussá. – További kérdés? Ezek után természetesen nem volt, csak csendben ültünk, és valamennyien azt vártuk, hogy kimehessünk végre a nyomasztó helyiségből. – Nagyszerű. Akkor Ilona kiosztja a sapkákat, és már mehettek is – zárta le a beszélgetést. – Milyen sapkák? – érdeklődött Körte. – A BPRP Records logójával ellátott sapkák, amiben a kis csapat utazni fog – jelentette be ünnepélyesen Balogh úr. Közben Ilona, az asszisztens lerakta elém az elsőt. Fekete kötött téli sapka volt, az elején BPRP Records hímzéssel. – Ebben kell utazniuk? — csodálkozott Körte, megsajnálva minket. – És természetesen neked is – felelte Balogh úr izgatottan. –Nem árt, ha reklámozzátok a kiadót az út alatt. Ilona, ne felejtsd a kitűzőket sem. Tessék szépen rátűzni a kabátokra. – Van még valami, Ilona? – dünnyögte Körte. – A szaloncukrok — húzott ki az asztal alól Ilona egy nagy bödönt, ami roskadásig volt pakolva promociós szaloncukorral. – Osszátok el, és tegyétek szépen be a bőröndökbe. Egyétek jóízűen, és ha lehetőség van rá, a 15percEurópa felvételeken mondjátok azt, hogy „A BPRP Records gondolt arra, hogy hosszú lesz a forgatás, így küldött nekünk szaloncukrot! Imádok itt dolgozni” –instruált minket Balogh úr. – Ezt mondjuk a felvételen? – csodálkoztam. – Igen. Valószínűleg szlogenszagúnak gondolják a szerkesztők és kivágják, de próbálkozzatok csak – közölte. – Nos jó utat kívánok, és ne feledjétek, sapkákat felvenni! – állt fel az asztaltól Balogh úr berekesztve a beszélgetést, ezért mi is valamennyien feltápászkodtunk.

– Körte, Bexi, Nagy Márk, maradjatok egy percre. – Várjatok kint, mindjárt jövünk – suttogta Körte Aszdéknak, akik elhagyták a tárgyalót, Lexivel együtt. Ilona becsukta mögöttük az ajtót, mire Balogh úr széles mosolyra húzta a száját, és kitárta a karját. – Gyerekek! – szipogta elérzékenyülve. – Most meg kell ölelnünk? – riadt meg Márk teljesen jogosan, és én is kérdőn néztem Körtére, miközben a kiadó tulajdonosa széttárt karral, behunyt szemmel ácsorgott. – Gondolom – felelte Körte. – Menjetek. Gyorsan – suttogta sürgetve. Félszegen odaléptünk Balogh úrhoz, aki a karjába zárt minket, karjával a hátunkat paskolgatva. – Gratulálok a címlaphoz! – mondta elégedetten. – Köszönjük – motyogtam a zakójába, és ezt a pillanatot méltán sorolom életem legabszurdabb szituációi közé. – Az én kis hullócsillagaim – ábrándozott tovább Balogh úr. – Uram, lassan elengedne? – kérdezte Márk feszengve. Amikor végre elengedett a minket szorongató kiadótulajdonos, tényleg úgy láttam, hogy nagy címletű pénzek villognak a szemében. – Mikor készül el a dal stúdióverziója? – érdeklődött Körtére nézve. – Már elkezdtük a munkálatokat és amint hazaérünk Londonból, felvesszük a dalt – közölte a menedzserem. – Nem szeretné esetleg hallani a számot, mert éppen itt van a demó a telefonomban... – próbálkoztam, de Balogh közbeszólt. – Bexike – becézett, ami azt jelentette, hogy kiemelten sokat hozok a kiadónak, ezért a szeretetroham. – Ha mindent meghallgatnék, akkor nem maradna időm vezetni a kiadót. Nekem elég, ha azelőtt sikeres egy dal, hogy megjelenne. –Ezzel diszkréten arra célzott, hogy húzzak a fenébe a dalommal, mert nem érdekli, csupán az, hogy már most beszélnek róla az emberek, holott még senki nem hallotta. – Értem – bólintottam.

– Nagy Márk, köszöntelek a BPRP Records kicsi, ámde eredményes csapatában – nyújtotta a kezét Balogh úr Márk felé, aki még azért is rám nézett, hogy elfogadja-e a nekinyújtott kezet. Természetesen biccentettem, így kezet ráztak. – Mielőtt elutazol, írhatnánk egy papírocskát arról, hogy a Hullócsillag nálunk fog megjelenni. Ilona, hozd a papírt –szólt Balogh úr, Ilona pedig azon nyomban elővarázsolt valahonnan egy készenlétbe állított lapot, rögtön két példányban. – Máris leszerződteted? – csodálkozott Körte. – Nem, ez még csak egy megállapodás – legyintett Balogh úr. – A kipontozott résznél írd alá. Ilona, adj neki tollat –utasította a nőt, mire az asszisztens szinte Márk kezébe adta a tollat, és még a széket is betolta alá, így szegény szinte lezuhanva huppant le, majd tanácstalanulo nézett Körtére. – Márk, várj egy percet – pattant mellé a menedzserünk, és mielőtt Márk rányomhatta volna a tollat a kipontozott részre, Körte kitépte alóla a lapot, és átfutotta a sorokat. – Rendben, aláírhatod – biccentett, Márk pedig félve rám pillantott, mintegy megerősítésre várva. Biztatóan bólintottam egy aprót, mire visszafojtott lélegzettel ráfirkantotta a nevét a lap mindkét példányára. – Nagyszerű. Nyomás Londonba! – tapsolt kettőt Balogh úr, Ilona pedig elvette Márktól a lapokat, és kikísért minket. Az ajtón kilépve mindhárman megkönnyebbülten sóhajtottunk. – Mi volt a papíron? – néztem Körtére. – Hogy Márk nem tárgyal másik kiadóval a Hullócsillagról, és elsőként a BPRP Recordsnak ajánlja fel a single-kiadását. – Értem – bólintottam. – De azért remélem, többet nem kell megölelnem egy középkorú férfit – motyogta Márk. – Hidd el, addig jó, amíg ölelget – veregette vállba Körte. –Addig van benned lé. – Klassz ––dünnyögte Márk, aki szépen lassan kezdett belelátni a szakma kevésbé napos oldalába is.

– Körte, asszem, elromlott a kávéautomata – kiáltotta Pepe, amikor megpillantott minket az ajtó előtt. Mögötte Bogyó, Puding és Lexi vihogott a szétdobált papírpoharak között. – Mit műveltetek? Ez nem igaz, három percre hagytalak itt titeket! – indult meg feléjük Körte. A tárgyaló csukott ajtaja előtt mosolyogva Márkra néztem, és a kezemben tartott sapkát a fejébe nyomtam. – Üdv a BPRP Recordsnál. Hozz sok pénzt Balogh úrnak és téged is becézgetni fog – tanácsoltam. – Kösz – röhögte el magát, és megigazította a fején a sapkát. Szemétségnek tartottam, hogy a világ leggagyibb, legköltséghatékonyabb promóciós terméke is így áll rajta. Ez nem fair. – Fura az élet – tűnődött el. Tegnapelőtt belém se rúgtak. Ma egy lemezkiadóval előszerződtem. Jövök neked eggyel. – Nem jössz nekem semmivel – legyintettem. – De ha jönnél, akkor is kettővel – közöltem szemtelenül. – Kettővel? Mert? – Az elődöntőn rekordmennyiségű szavazattal jutottál a fináléba, rémlik? — mosolyogtam. – Azért megkaptad a jutalmadat. – Ohó, igazán? És mi volt az? – kerekedett el a szemem. – A csók. – Ah, hát persze! – nevettem. – Tudod, hányan cseréltek volna veled abban a percben? – mondta, de addigra elsétáltam mellőle, és szórakozottan odaléptem Körtéék társaságához. – Hogy a fenébe szedtétek ki az összes papírpoharat a gépből? Vagy tudjátok, mit? Nem is akarom hallani. Nyomás a liftbe, húzzunk el innen, mielőtt valaki ránk tudná fogni! –sürgetett Körte, és egymás után a kijárat felé terelt minket. Az irodaház tükrös liftjébe lépve mindenki felvette a BPRP-s téli sapkát, így hetünk fejéről virított a kiadó logója. Mivel bőven volt megbeszélnivalónk, a kiadó melletti Starbucksba vonultunk be, és miután rendeltünk magunknak lattékat és forró csokikat, összetoltunk két asztalt, és körbeültük.

– Lexi, beszéltem Pível, és mivel az egész hétvégén fellépésre kíséri a többi menedzseltjét, te pedig velem utazol el, így megegyeztünk, hogy ezen a hétvégén én képvisellek –ismertette a helyzetet Körte. – Oké – bólintott Evelin. – Ez azt jelenti, hogy hallgatnod kell rám. Menni fog? –kérdezte szigorúan. – Igen — ígérte meg Evelin, és úgy tűnt, komolyan veszi amit Körte mondott. – Nagyszerű. A tájékoztatón az áll, hogy a fapados gép holnap reggel tízkor indul – olvasta Körte a repjegyekhez kapott kísérőlevelet. – Fapadossal megyünk? Azt hittem, minimum business class – vihogott Puding. – Ja, majd ha Scooter Braun a menedzseretek. Addig azon a gépen ülünk, amit a műsor kifizet nekünk. Na, szóval – folytatta Körte. – A szállásunk a Paddington közelében lévő egycsillagos hotelben lesz, ott foglaltak nekünk szobákat. – Egy csillag? – röhögött fel Márk, mert azt hitte, hogy Körte viccel. De nem, nem viccelt. – Pontosan. Se nem több, se nem kevesebb. – Kevesebb nem is lehet – értetlenkedett Márk. – Ajándék útnak... – mosolyogtam. – Az nem ló? – kérdezte. – Ló, út, tökmindegy – legyintettem. – A lényeg, hogy utazunk! – lelkesedtem. – Na ja – biccentett Körte. Viszont, gyerek, nálad még lesz egy kis gubanc. Intézd apádat és a húgodat, én meg bevállalom anyádat – szólt gondterhelten. – Te jó ég, tényleg – fogtam a fejem rémülten és bevillant, hogy nincs szemetebb tett a világon, mint megszegni egy tízévesnek tett ígéretet. Apu szülinapja nem érdekelt, megoIdja nélkülem is, de a húgom miatt olyan intenzíven kezdett mardosni a lelkifurdalás, hogy a fenébe kívántam az egész londoni utat, akkor is, ha hozzám hasonlóanaz összes

tizenhét éves lány legnagyobb álma a brit fővárosban tölteni egy hétvégét. – Hé, ti mit írattatok a poharatokra? – röhögött Puding, kizökkentve a gondolataimból. – Én azt, hogy Beki – mutattam felé. – Evelin – közölte Lexi, és bár nem akartam, mégis baromira szimpatikusnak találtam, hogy nem a „művésznevét’ firkantatta rá a papírpoharára, hanem csak simán azt, hogy Evelin, ahogyan eredetileg hívják. – Nagy Márk, kacsintós smiley-val – mutatta büszkén Márk. A három Aszád unottan nézett ránk, aztán egymás poharát vizsgálva összeröhögtek. Miért nem lepődtem meg azon, hogy Bogyó a poharára a „takony” feliratot kérte, Puding a „nőgyógyász” szöveget, Pepe pedig egyszerűen azt, hogy „Krisztina”. Amíg ők hárman sírtak a röhögéstől, a társaságunk értelmes(ebb) fele a reggeli indulásról, valamint az addig ránk váró teendőkről egyeztetett. Amikor felálltunk az asztaltól, a lelkiismeret-furdalás a pulthoz vezérelt, és vettem egy starbucksos kerámiabögrét Lilinek, akinek megígértem, hogy szombaton apu szülinapja előtt együtt plázázunk majd. A fenébe. És akkor még Gerire y nem is gondoltam. Akkor még. Szomorúan néztem a többiekre, akiknek mind sokkal, de sokkal jobb terve volt a nap hátra lévő részére.

9. Utálom, ha csalódást okozok. Ezen a napon azonban sikerült minden számomra fontos embert kiborítanom, ráadásul szépen, sorban. Bármennyire is örültem a szívem mélyén annak hogy holnap reggel, míg a legtöbb korombeli a suliban ül, én Londonban fogok forgatni, egyszerűen minden beszélgetés után egyre kevésbé éreztem a közelgő utazás varázsát, sőt ha tehettem volna, le is mondom az egészet. De nem tehettem. Ezzel próbáltam érvelni mindenkinek, de senkit sem hatottam meg vele. Megszegtem az ígéreteimet, erre semmilyen mentség nincs. Így tehát azután, hogy felálltunk a BPRP csapattal a Starbucksnál, a többiek örömmel indultak haza készülődni, teljes erőbedobással a holnapi napra koncentrálva, rám viszont életem legkínosabb beszélgetései vártak. Akkor szépen sorban. Anyu Telefonon ért el, miután beszélt Körtével. Én éppen Lili sulija előtt várakoztam, elé mentem, hogy a húgom tőlem tudja meg, mi a helyzet. A hideg decemberi délutánon épp az épületből kiözönlő diákokat figyeltem a kerítés mellett, hátha meglátom köztük Lili bojtos sapkáját, amikor megcsörrent a telefonom. Reméltem, hogy kiabálni fog. Reméltem, hogy dühös lesz. Reméltem, hogy nem enged el. De semmi ilyesmi nem történt. Egyszerűen csalodottság volt a hangjában, ami talán mindennél rosszabb. – Most beszéltem Körtével, elmondta, hogy mi lesz a hétvégén… – kezdte kimérten. – Én is ma tudtam meg – suttogtam a készülékbe, a decemberi szél pedig tompított az amúgy is erőtlen hangomon. – Lilivel mikor közlöd? – Itt várok rá a sulija előtt — feleltem feszengve. – Értem – dünnyögte.

Hatásszünet. Egyikünk sem szólt semmit, így nekem kellett megtörnöm a csendet. – Van arra lehetőség, hogy nem kell nélkülem apuhoz mennie? – kérdeztem. – Nincs. Apád mindkettőtöket nagyon vár a születésnapjára, így, hogy te nem tudsz részt venni rajta, nem tudom, hogy venné ki magát, ha Lili sem menne el. – Más programja van? – próbálkoztam. – Ugyan! – fújtatott anyu. – Ebből Lilit nem tudjuk kihúzni. – A fenébe –szitkozódtam. – Utálni fog ezért. – Nem fog – nyugtatott meg anyu. – Csak csalódott lesz. – Akkor inkább utáljon – néztem szomorúan a suliból kiözönlő diákseregre. – Hozzáteszem, hogy én sem örülök a hirtelen utazásodnak – kezdte anyu a saját verzióját. – Nem tehetek róla, én is most tudtam meg. –Tudom. Körte említette. Ahogyan azt is, hogy nem mondhatod le, mert szerződésed van a kiadóval, akiknek szerződésük van a műsorral… – Ez így van – sóhajtottam. – Csak tudnám, hogy lehet, hogy nem az anyád dönt a veled kapcsolatos kérdésekről – sziszegte idegesen. – Eszem ágában sem lenne elengedni téged Londonba, ráadásul több napra! – Körte fog vigyázni rám, és nem leszek egyedül –próbálkoztam. – Az istenit, Rebeka, nem erről van szó! Hanem arról hogy tizenhét éves vagy! Amikor engedélyeztem, hogy zenélgess meg énekelgess, nem erről volt szó! Azt hittem, hétvégeken elmész ide-oda koncertezni, meg maximum lesz egy albumod! Most meg – csuklott el a hangja, én pedig szorosan lehunytam a szemem – kimaradtál az iskolából, magántanulóként otthon töltőd a napjaidat, éjszakába nyúló koncertjeid vannak, sokszor hétköznap is, közlik velem, hogy elvisznek Londonba forgatni, és semmit nem tehetek ellene, mert hagytam, hogy bedaráljon ez az egész átkozott szakma, miközben gyerek

vagy, gyerekként kellene élned! Hol rontottam el? – tette fel anyu a költői kérdést, én meg a szám szélét rágva azon gondolkodtam, hogy erre most mit feleljek? A te álmod néha más rémálma. – Anyu... – kezdtem, majd megköszörültem a torkomat. –Minden a legnagyobb rendben. Ez a mostani út egy picit hirtelen jött, de beszélek Körtével, hogy több ilyen ne legyen –próbálkoztam. – A sulival rendben lesz minden, még Londonba is viszek tanulnivalót, ígérem. A koncertek pedig… – Nos, erre nem tudtam mit mondani, sem hazug ígéretet tenni, így csak megvontam a vállamat, miközben tudtam, hogy Anyu ezt úgysem látja. – A koncerteket nagyon szeretem –közöltem végül őszintén. – Vissza kellene menned a suliba – mondta ki hirtelen. – Na ne! – kerekedett el a szemem, mert erre igazán nem Számítottam. Akkor inkább megszegem a szerződést, és lemondom a londoni utat, de ilyenekkel ne ijesztgessen. – Nem gyereknek való élet ez – motyogta. – Még el sem tudok veled menni, ilyen hirtelen nem tudok szabadnapot kivenni holnapra, és hogy hagynám itt Lilit... – Még az kéne Lilinek, hogy te is gyere Londonba. Akkor aztán soha többet nem beszélne velünk! – jelentettem ki. – Rebeka – sóhajtotta anyu. – Most nem megyek bele, hagyom, hogy csináld a dolgodat, holnap utazz el, de miután hazajöttél vasárnap, le kell ülnünk megbeszélni néhány dolgot. –Rendben – feleltem a szám szélét rágva. Azt hiszem, még soha nem jártam ennyire közel ahhoz, hogy fel kelljen adnom Bexit, és újra Bekiként élnem. Anyu szemszögéből teljesen jogos érvelés. Csakhogy nekem is van egy szemszögem. Azonban a józan ész azt diktálta, hogy ne egy ilyen hétvége előtt, és ne telefonon szálljak vitába. Ráért vasárnapig. – Kell valami az útra? Te jó ég, nem készültem arra, hogy elmész, milyen bőröndöt viszel, milyen ruhát, milyen ott az idő egyáltalán? Hol száll le a gép, hol fogtok lakni? Egyáltalán, kivel leszel egy szobában? Körte említette, hogy többen

mentek, de nem tudom, hogy kik... – hadarta, mert kezdte realizálni, mi történik. – Anyu – szóltam közbe finoman – Körte és a műsor mindent intéz, egy idegenvezető is lesz velünk, továbbá Nagy Márk, Aszádék és Lexi. Utóbbival leszek egy szobában elszállásolva. – Lexivel? Lexivel?! – akadt ki anyu. – Így alakult, egy kiadónál vagyunk – sóhajtottam tehetetlenül. – Ez egyre jobb. Mennyi költőpénzre van szükséged? Mit tartalmaz a szállás? Enni kaptok? Mennyi fontot váltsak? –kérdezősködött, és úgy tűnt, kezd eluralkodni rajta a pánik. Eközben megláttam a suli ajtajában a húgomat, ahogy a barátnőivel együtt nevetve hagyja el az épületet. Tudtam, hogy tíz perc múlva odalesz a jókedve, ettől pedig összeszorult a mellkasom. – Anyu, semmi nem kell, Körte mindent elintéz. Most le kell tennem, jön Lili. – Ne törd össze a húgod szívét – kérte. – Mármint jobban a kelleténél – tette hozzá, ezzel pedig teljesen megsemmisített. – Anyu – szóltam halkan. – Igen? – Sajnálom. Sok mindent. – Tudom – felelte, és a hangja megenyhült. – Megbeszélünk mindent, most rakd rendbe Lilit. Remélem, hozol neki Londonból egy plüssmacit... – Naná. Sőt, a Harrodsból hozok – vágtam rá, és leraktam a telefont. Nem volt könnyű a beszélgetés anyuval, de ha belegondolok, ennél csak nehezebb várt rám. Lili A húgom a barátnőivel együtt fordult ki a suli kerítésén, és mivel nem számított rám, majdnem elment mellettem, de mivel a többi lány észrevett, azonnal lökdösni kezdték. – Úúú, itt van Bexi – mondogatták egymásnak, Lili pedig zavartan nézett rám, mert nem jellemző, hogy a sulinál

egyedül várom, pontosan azért, hogy ne keltsek feltűnést. Legtöbbször inkább Körte kocsijában ülve várok rá. – Meglepetés – tártam szét a karom, tudva, hogy ez a mai napon az egyetlen jó hírem számára. – Baj van? – kérdezte, és a gyerekekre olyan jellemzően azonnal tudta, hogy valami nem stimmel. – Csak eléd jöttem – simítottam meg a kötött sapkáját. – Csinálhatunk egy képet? – kérdezgették a barátnői, én pedig természetesen nem mondtam nemet, így néhány percig szelfiztünk. Miután egészen kis csapat ácsorgott már körülöttem, finoman jeleztem, hogy Lilivel nagyon sietünk, aztán karon ragadtam a húgomat, és elhúztam a sulitól. A vizes járdán lépkedve Lili felé nyújtottam a starbucksos szatyrot, amiben a kerámiabögrét hoztam neki. – Ezt miért kapom? – csodálkozott. – Mert ma voltam egy kávézóban, és eszembe jutott, hogy hozok neked egyet – feleltem. – Jó, de szombaton úgyis megyünk – pillantott fel rám a sapkája alól. – Erről beszélnünk kell, üljünk be egy forró csokira valahova –pillantottam körbe, de Lili megtorpant az úton. – Miről kell beszélnünk? Nem megyünk Starbucksba? – Nem erről van szó — ingattam a fejem. – Gyere, keressünk egy nyugis helyet. – Nem baj, ha nem megyünk Starbucksba a hétvégén! –jelentette ki. – Apuhoz sem megyünk? – Nem. Vagyis – túrtam a hajamba idegesen. – én nem. – Mi? – kerekedett el a szeme, én pedig éreztem hogy ez most nagyon csúnya lesz. – Lili, gyere, megbeszéljük, ne álljunk a járdán. – Mi az, hogy te nem? Te nem jössz? És én? Én megyek? Egyedül? Azokhoz? Beki? Beki! – meredt rám olyan indulatosan, ahogyan eddig ritkán láttam. – Gyere már, üljünk be valahova, mindent elmagyarázok. Veszünk forró csokit – próbálkoztam újra.

– Nem kell a forró csokid! – sipította. – Nem jössz velem apuhoz? – Nem, mert közbejött valami – kezdtem. – Mi? Mi jött közbe? Mi fontosabb annál, hogy MEGÍGÉRTED nekem? – kérdezte a könnyeit nyelve. – Lili, erről nem tehetek, holnap elutazom Londonba, a kiadó küldött, nem mondhattam nemet – suttogtam, de az utcán sétálók így is oda-odapillantottak felénk, mivel Lili hisztije sem halknak, sem diszkrétnek nem volt nevezhető. – Nem érdekel, nekem előbb megígérted! – visította. Na igen. A gyerekkor utolsó évei, amikor még az ígéretnek van jelentősége. Hogy ezt miért nőjük ki olyan hamar? – Nem tehetek róla. – Utálom azokat! Nem megyek oda egyedül! – kiabálta zokogva. – Lili, apu miatt menned kell, nem tudjuk lemondani. – Akkor vigyél magaddal! Én is akarok menni – nézett rám könyörgőn. – Tudod hogy nem lehet. És anyu sem engedné. – Ez annyira igazságtalan! – toporzékolt. – tudom, és hidd el, szörnyen bánt – mondtam, és tényleg úgy éreztem, hogy a szívem szakad meg. – Hogy tehetted ezt velem? – zokogott bele a kesztyűs kezébe. – Nem volt szándékos, és kimondhatatlanul sajnálom – léptem közelebb hozzá, és megfogtam a karját, de kitépte magát. – Utálom ezt! – kiabálta könnyek között. – Sokkal jobb volt, amikor még nem volt a hülye Bexi! – Lili! – csitítottam. – Hagyjál! És ez sem kell! – nyomta a kezembe a scarbucksos zacskót, és rohanni kezdett. Ó, te jó ég. – Lili, ne rohanj el, hallod! – kiáltottam utána. – Át ne fuss az úttesten, Lili! – ordítottam torkom szakadtából, de a húgom már befordult a suli melletti utcán.

Egy nem túl diszkrét káromkodás közepette utánaindultam, és rohanva fordultam be a sarkon, de addigra nyoma veszett. A fejemet kapkodva néztem körbe, és azon gondolkodtam, hogy most mi a fenét csináljak. A tízéves húgom elrohant, konkrétan bármerre mehetett, én pedig ott álltam egy bögrével a kezemben, és az ideg-összeroppanás kerülgetett. Aztán elindultam. Összevissza rohangáltam a környező utcákban, hátha meglátom az élénk színű kabátját, de negyed óra után Kifulladva, az oldalamat fogva elővettem a telefonomat és

zihálva tárcsáztam anyut. – Anyu, Lili elrohant, megpróbáltam keresni, de... – kezdtem sírva, mire anyu közbeszólt. – Pár perce ért haza. Itthon van. – Ó, jézusom – hunytam be a szememet szorosan, hálát adva mindennek, aminek csak hálát lehet adni.– Én próbáltam neki elmondani.de... – Rebeka, Lili tízéves. Ezért úgy reagál, ahogy a tízévesek szoktak. Hagyj neki időt. – Rendben – mondtam a könnyeimet törölgetve a kesztyűs kezemmel. – Annyira megijedtem. –Tudom. Gyere te is haza, pakolnod kell. – Nem. Vagyis, majd bepakolok – sóhajtottam. – Csak még... Lili úgysem beszél velem, nem akarom kerülgetni a lakásban, ráadásul, most még nem tudok hazamenni. – Jó. Akkor majd jössz, ha már tudsz – hagyta rám kimérten, és a vonal megszakadt. Fogalmam sem volt, melyik utcában álltam, csak meredtem magam elé, és a pokolba kívántam az egész napot. Négyből kettő megvolt. Geri Üzentem neki, hogy a hangszerboltban várom, mert szeretnék vele beszélni, majd sietősen elgyalogoltam az üzletig. Az üzletben szokás szerint senki sem volt, ami számomra mindig megnyugtatóan hatott, de gondolom, a tulajdonos egészen máshogy reagálta ezt le.

Norbi, az eladó régi ismerősként köszöntött, én pedig levettem a kabátomat, és az üzlethelyiség végébe vonultam a szokásos helyemhez, ahol a fehér zongora állt. – Hogy vagy ma? – érdeklődött Norbi, miközben leültem a zongoraszékhez. – Lehet hogy erre most nem válaszolok? – kérdeztem fáradtan. – Persze – mosolyodott el kedvesen. – Gratulálok a cikkhez. Tényleg te szerezted Nagy Márk első számát? – Igen – bólintottam erőtlenül. Úgy tűnt, ezer éve volt a ma reggel. – Klassz – biccentett. Halványan rámosolyogtam, aztán játszani kezdtem a zongorán, csak úgy, random, hogy kikapcsolja az agyamat. Teljesen belemerültem, csak arra eszméltem fel, hogy valaki megáll mellettem, mire odakaptam a fejem. Geri kérdőn nézett rám, én pedig abbahagytam a zongorázást, és felálltam. Annyira lekötött a játék, hogy nem is hallottam meg, amikor bejött az üzletbe. Zeneterápia. Nem véletlenül hívják így. – Rohantam, ahogy megkaptam az üzeneted. Jól vagy? – mért végig, mintha csak ellenőrizné az épségemet. – Igen. Vagyis nem. Nagyon nem – öleltem át szorosan, és a vállába fúrva a fejem úgy éreztem, végre valakinek elmondhatom az egészet, aki megért, és támogat. Hah! Hogy én milyen naív vagyok néha! A dobok mögött teljes takarásban voltunk a hangszerboltban, így ha be is jött volna valaki (mondjuk, nem jött), nem látott volna meg minket. A szőnyegen ülve Geri felhúzott térddel fürkészett, miközben én törökülésben, a könnyeimmel küszködve meséltem el az egész napot, attól kezdve, hogy Körte megjelent nálam a londoni út hírével, egészen addig, hogy Lili zokogva elrohant. Geri egy szót sem szólt, csak figyelt és hallgatott, éppen ezért teljesen kitárulkoztam, bízva abban, hogy ő meg fogja érteni a nehéz helyzetet, amibe kerültem.

– És nem tehettem mást, a kiadó szerződött a műsorral, az Üres Utcák kidőlt, valakit küldeni kell. Nem mondhattam nemet, hiszen nem is volt kérdés, csak utasítás – panaszoltam. – Aha – dünnyögte. Aztán beállt a csend. A kínos csend. Fürkészve néztem a szemébe, várva, hogy mondjon valamit, de Geri csak nézett némán. – Mit gondolsz? – próbálkoztam. – Semmit – vonta meg a vállát hanyagul – Semmit? – kérdeztem vissza. – Aha. Leginkább semmit. – Hát, az nem sok – motyogtam zavartan. – De azért valamit mégis gondolsz... – próbálkoztam tovább, mert ez így sehogy nem állt össze. – Oké, tényleg tudni akarod? – kérdezte, gúnyos mosolyra húzva a száját. – Persze – bólintottam. – Fogalmam sincs, hogy mit gondoljak. Rólunk – mutatott rám, majd magára, felváltva. – Hogy mi? – ráztam meg a fejem értetlenül, mert őszintén nem értettem, hogy miről beszél. Én Liliről, a kiadóról és arról magyaráztam, hogy milyen csalódást okoztam a számomra legfontosabb embereknek. Geriről szó sem volt. Mint kiderült, épp ez volt a baja. – Elhívsz moziba, lefotóznak veled, aztán kihagynak a cikkből, de nem úgy, hogy levágnak a képről, hanem konkrétan meg sem említik, hogy van barátod, vagy mid... –forgatta a szemét. – Az egész net tele van azzal, hogy újra együtt vagy Nagy Márkkal, a haverjaim ezzel szívatnak, én próbálom hárítani, de hogy a francba védjem meg magam, amikor közlöd, hogy kiadói utasításra elmész Nagy Márkkal Londonba a hétvégére! Hogy legyek a barátod, ha már van valakid? Meddig várjak arra, hogy a kiadód, a sajtó vagy menedzsered ne hülyítse az embereket a Nagy Márk-Bexi sztorival a nagyobb lemezeladás

reményében? Meddig legyek a titkod, Beki? Meddig? – nézett rám, nekem pedig tágra nyílt a szemem. – Nem, félreérted. Nem kell úgy csinálnom, mintha Márk és én együtt lennénk... Ezt soha, senki nem erősítette meg! –érveltem. – De nem is cáfolta – vágta rá. – Én ezt nem tudom irányítani – néztem rá tehetetlenül. – Ó, dehogynem. Csak nem akarod. Miért engem hívsz ide, ha belépve az üzletbe a zongorán is azt az átkozott dalt játszod, amit neki írtál? – nézett mélyen a szemembe. – Csak úgy zongorázgattam... – mondtam, mert fel sem tűnt, hogy a Hullócsillag dallamát játszottam, kikapcsolódásként. –Én írtam a dalt, persze hogy nem megy ki a fejemből! – tettem hozzá védekezőn. – Neked mindenre van válaszod, mi? – mosolyodott el lesajnálón. – Ezt hogy érted? – kérdeztem. – Na jó, figyelj. Én nem vagyok senki, de azért önbecsülésem van, amit próbálok tartani. – Hogy érted hogy nem vagy senki? Mi ez a hülyeség? – ingattam a fejem értetlenül. – Tudod. Mint Bexi, vagy Nagy Márk. Nem vagyok a köztudatban. – És ez most hogy jött ide? – kérdeztem, még az eddigieknél is jobban összezavarodva. – Úgy, hogy nem veszek részt a játékaitokban. Csináld amire a kiadód utasít, utazz el Nagy Márkkal, meg az állítólagos legnagyobb ellenségeddel műsort forgatni Londonba, fogadj szót a menedzserednek, bánom is én. Csak ezt hagyjuk abba, oké? – Mit hagyjunk abba? – kérdeztem óriási gombóccal a torkomban. – Na látod – tápászkodott fel. – Azt sem tudod, mit kell abbahagyni. – Most elmész? – néztem fel rá döbbenten.

– Ja – biccentett. – Jó utat, meg ilyesmi – vágta oda hanyagul. – Ha hazaértem, akkor... – próbálkoztam. – Fogalmam sincs, Beki. Tényleg nem tudom – tárta szét a karját. – Majd hívlak. – Rendben – töröltem meg a szemem, mert újra folyni kezdtek a könnyeim. – Egyébként pedig... – nézett vissza rám. – Tudom, hogy baromira kemény az élet, de suliidőben egy műsor forgatni visz Londonba, nem fogsz sok embert találni, aki ezért sajnál –közölte cinikusan. – Nem kell sajnálni – néztem rá elkerekedett szemmel. – Én csak reméltem, hogy megérted, mennyire bánt néhány dolog. – Aha – biccentett. – Mást meg más bánt. Ez van. – Azzal ott hagyott. Megérdemeltem? Talán igen, talán nem. Mindenesetre a hangszerbolt szőnyegén ülve fogalmam sem volt, hogy sírjak, vagy kínomban nevessek. Tudtam, hogy sok mindenben igaza van Gerinek. Ahogyan Lilinek és anyunak is. Csak éppen az események sodrásában nem tudtam meghúzni a vészféket, mert eltört, és használhatatlanná vált. Anti A sorsolás úgy hozta, hogy Anti volt az utolsó azon a napon, Akinek színt kellett vallanom, mert úgy teljes a kör. Kemál gyrosozójának hátsó asztalánál ültünk, és baklavát ettünk, miközben nagyjából vázoltam a napomat. – Elképesztően rosszul nézel ki – jegyezte meg Anti kedvesen. – Kösz – biccentettem, és bekaptam egy falat diós sütit. – Ha szeretnél te is így kinézni, csak szólj, elmondom a titkát. Kell hozzá megbánás, tehetetlen düh, többszöri, egymástól független sírás, és kínzó lelkiismeret-furdalás. – Jól hangzik – bólintott. – Szóval holnap London. – Aham. De gondolhatod, hogy mennyire van kedvem, ezek után... – túrtam bele a hajamba szomorúan.

– Hát... – tűnődött. – Lili megbékél, bár sokáig fog tartani, elvégre pokoli nagy kicseszés vele, hogy el kell mennie apád új családjához, én is biztos nagyon kikészülnék. – Forgasd is meg a kést a szívemben – dünnyögtem. – De Lili jó gyerek, meg fog bocsátani – vigasztalt, mire felcsillant a szemem. – Egyszer – tette hozzá gyorsan, mire azonnal lelombozódtam. – Anyukád érvelése teljesen jogos, érted, ő szülő – magyarázta. – Az a dolga, hogy neveljen, meg jó döntéseket hozzon veled kapcsolatban. Ha kicsúszik a kezéből az irányítás, akkor beindul a szülői vészjelző, ami, valljuk be, most időszerű. A sulival nem foglalkozol, nem tanulsz… – Anti! – szóltam rá mérgesen. – Ez meg milyen vígasz? – Bocs, de ez az igazság. – Oké, tudom – sóhajtottam. – Rendbe hozok mindent. – Geri meg – folytatta a gondolatmenetét. – Figyelj, én aztán baromira utálom azt a tagot... – De? – mosolyodtam el gúnyosan, tudva, hogy nem ért véget a mondat. – De azért tényleg kihagyták a cikkből, meg sehol sem szerepel mint a barátod. Ez így kínos lehet. – Igen, de azt sem tudom, hogy a barátom-e. Vagyis hivatalosan nem kezdtük újra... – Hát, szerintem nem is fogjátok – vetette oda hanyagul. – Ezt miért mondod? – Mert ő Bekivel akar járni – felelte. – Te pedig több, mint egy éve Bexi vagy. Akit nem szeret. – Hm – tűnődtem el. – És akkor? – Ja, fogalmam sincs – legyintett. – Azt hittem, hogy majd valami okosat mondasz. – Nem – mondta őszintén. – Nem tudom mi a megoldás. Azt sem tudom, hogy van–e. – Ez egyre jobb – ingattam a fejem. – Figyelj, megkérdezted Nagy Márkot a vasárnapról?

– Jaj! – kaptam a fejemhez. – Bocs, még nem, de ígérem, hogy megkérdezem, és akkor együtt megyünk el a hegedűversenyedre. – Köszi. Mikor érkeztek vasárnap? – Kilenc harminckor száll le a gépünk, onnan egyenesen a Kongresszusiba megyek, hogy még találkozzunk előtte. – Rendben. Majd sokszor felhívom Lilit, amíg nem vagy itthon – mondta, én pedig hálásan néztem rá. – Köszönöm – mosolyodtam el. – Lexivel minden rendben lesz? – Nem tudom – húztam el a számat. – Nem mondanám, hogy legjobb barátnők lettünk, de csak kibírjuk a hétvégét hajtépés nélkül. Egy szobában leszünk. – Uh – fintorgott Anti. – Nekem mondod? – Te – kapott be egy darab baklavát – bepakoltál már? – Nem – vonogattam a vállamat. – Akkor lassan ideje lenne. Meg aludnod is kéne, így nem szerepelhetsz egy műsorban – emlékeztetett arra, hogy nézek ki. – Majd sminkelek – legyintettem. – Nincs a világon annyi smink, ami ezt helyrehozza. Inkább aludd ki magad – jelezte finoman az állapotomat. – Nem akarok hazamenni. Lili annyira haragszik, nem tudok a szemébe nézni – dőltem hátra a széken. – Márpedig haza kell menned, rögtön azután, hogy megmutattad nekem a Hullócsillagot, amivel ma címlapra kerültél, és amit a legjobb barátod előtt is eltitkolva írtál meg! –vágta a fejemhez, mire a tenyerembe temettem az arcomat. – Könyörgöm, mondd, hogy nem haragszol! Azt most nem bírnám ki. – Hát nem esett jól, de nyugi. Nem haragszom. Viszont mutasd már meg! – kérlelt izgatottan. Betettem a telefonomba a fülhallgatót, majd Antinak nyújtottam a készüléket, aki elindította a lejátszást.

Néma csendben néztem a legjobb baráto arcát, ahogyan a fülhallgatón keresztül hallgatja a Nagy Márknak írt dalomat, majd amikor véget ért, egy mozdulattal megnyomta a lejátszás ismétlését. Összesen négyszer hallgatta meg, mire kivette a füléből a fülhallgatót, és rám meredt. – A fenébe, Beki! Meg kellett volna tartanod! – Gondolod? – mosolyodtam el boldogan jól tudva, hogy ez a legnagyobb bók, amit kaphatok a dalra. Említették már néhányan... – Eszméletlen lett. És tapadós! Már most dúdolom magamban. – Örülök. – Mit szólt Nagy Márk? –Tetszett neki – finomítottam Márk valódi reakcióját, mert az csak kettőnkre tartozik. Még a végén ártana az imidzsének, ha elterjedne, hogy volt egy önzetlen pillanata. – Viccelsz? Ezzel be fog futni! – Nagyon remélem – mosolyodtam el. –Te, figyelj csak – fürkészett a szemüvegén keresztül. – Miért írtál neki dalt? – Mert szüksége volt rá – feleltem. – Ennyi? – Ennyi. – Elmondanád, ha lenne más oka? – Anti, nem szeretem Nagy Márkot, sőt! – Jó, jó – emelte fel a kezét megadóan. – Hozol nekem teát Londonból? – Hozok – bólintottam. – És olyan kiskanalat, amin a királynő van. – Olyat is – nevettem el magam. – Köszi. – Nincs mit. – Na, nyomás haza. – Nem akarok! – ráztam meg a fejem. De persze haza kellett mennem. Anti elkísért a kapunkig,

aztán megálltunk pár pillanatra. A hideg decemberi estén körúti forgatagot néztük, ahogyan a karácsonyi díszvilágítás alatt haladt a forgalom. – Milyen szép – nézte Anti a karácsonyi fényeket, amiket ma kapcsoltak fel először. A szemüvegében visszatükröződtek a lámpák. – Az – értettem egyet, jobban összehúzva magamon a kabátot. – Vigyázz magadra Londonban – ölelt át szorosan. – Oké – viszonoztam az ölelést. – Vasárnap találkozunk. Addig gyakorolj sokat. – Ígérem. Üzenj, amikor van időd. És várom a képeket is! – Küldök – pusziltam meg az arcát. – Lilit pedig bízd rám. Majd csetelek vele, meg hívogatom. –Tudtad, hogy nekem van a világon a legjobb barátom? –kérdeztem elérzékenyülve. –Tudtam – vigyorgott, aztán újra átölelt, és elindult haza. Néztem, ahogyan Anti szövetkabátos alakja egyre távolodik a karácsonyi fények alatt, majd mélyet szíva a jéghideg levegőből, belöktem a kaput, és elindultam a lépcsőn.

10. Van, ami mindig ugyanolyan. Nem számít, hogy híres vagy-e, nem számít, hogy a világ melyik részén élsz, és az sem számít, hogy milyen nyelvet beszélsz. Ha egy tizenévesre berágnak otthon, ugyanúgy áll az ajtó előtt, és erőt gyűjt ahhoz, hogy bemenjen a lakásba, ahol szembe kell néznie azokkal, akiknek csalódást okozott. Ilyen az élet, egyszerűen nincsenek kivételek. A hangulat csodálatos volt, jobbat nem is kívánhattam volna. Amikor hazaértem, anyu éppen apuval beszélt telefonon, és próbált meggyőző érveket találni arra az egyszerű tényre, miszerint a lánya ki fogja hagyni a születésnapját. – Hogy megy? – suttogtam alig hallhatóan, szemkontaktust keresve anyuval, aki a konyhában fel-alá járkálva vitatkozott a telefonban. Nem kaptam választ, csak egy elképesztően szúrós pillantást, amibe belesűrítette minden mondandóját, amit nekem szánt. Vagyis, hogy pokolira haragszik rám, amiért, miközben amúgy is haragszik rám, pluszban meg kell engem védenie apuval szemben, akire mindig is jobban fog haragudni, mint rám. Egyszóval anyu mindenkire haragudott, így hagytam, mert nem akartam tovább rontani a helyzetemen. Lilivel kapcsolatban pedig. Hát, tettem egy kísérletet, amikor kijött a fürdőszobából, vizes hajjal, a törülközőt nyomkodva a nedves tincsekre, és köszöntem neki, de nem kaptam választ. Soha nem gondoltam volna, hogy egy 5SOS pizsamában lévő tízéves ennyire dühösen tud nézni. Mivel jobbnak láttam, ha családom mindkét tagját elkerülöm, a szobámba mentem pakolni. Kihalásztam a szekrény aljáról a bőröndömet, és a földre lerogyva elgondoltodtam, pontosan mit is kellene magammal vinnem. Magam elé húztam a laptopomat, és gyorsan ellenőriztem a londoni időjárást, majd mielőtt lehajtottam volna a fedelét, csak úgy kíváncsiságból ránéztem a többiek oldalaira.

A Fogd Be Aszád Twitter-oldalára a srácok a következő tweetet rakták ki: „Beszarás, London, holnap jövünk!” Az ő követőik (majdnem négyszáz ember, javarészt ismerősök és barátok) reakció nélkül vették tudomásul a hírt. Ránéztem Lexi Facebook-oldalára, ami egészen bepörgött az elmúlt órákban. Kirakta a hírt, hogy holnap Londonba utazik a l5percEurópa műsornak forgatni, majd mindenféle képet posztolt a pakolásáról. Ruhahalom és különböző színű bakancsok a szőnyegen. Összehajtott pulóverek és zenelejátszó.Telezsúfolt bőrönd, amit nem lehet becsukni. Evelin a bőröndre ülve próbálja behúzni a cipzárt. Végül az utolsó képen egy csukott bőrönd, Lexi pedig kidőlve mellett, a földön fekve „elfáradtam, de sikerült bepakolnom!” kiírással. A közönsége végigkísérte a készülődését, elképesztően sok komment és lájk érkezett a fotókra, és rengetegen kívántak neki jó utat. A fenébe, erről csúnyán lekéstem, a saját oldalaimra semmit sem raktam ki egész nap, mivel teljesen lekötötte a figyelmemet, hogy mindenkivel megutáltassam magam. Lexi után meg kínos lett volna bármilyen pakolással kapcsolatos posztot vagy képet feltölteni, mivel már jóval előttem ellőtte. Sóhajtva átkattintottam Márk Instagram- oldalára, hogy megnézzem, milyen aktivitást mutatott délután óta. Nem hazudtolta meg magát, Nagy Márk legalább tizenöt képet töltött fel, mindegyik tükörből készült szelfi típusú, valamennyi fotón ugyanúgy mosolyog a kezében tartott készülékre, csupán a ruhái voltak mások. Pár pillanatig egyáltalán nem értettem, hogy pontosan miről van szó, végül a kiírásai alapján rájöttem, Márk megmutatta, hogy milyen ruhákat pakol be a londoni útra. Nem tudom, felfogta-e, hogy összesen két napot fogunk ott tölteni, a harmadikon már jövünk vissza. – Megnéztem, délelőtt tízkor indul a gépetek, ki tudlak kísérni a reptérre, ha átrakom a kilencórás ügyfelemet egy másik napra – lépett be anyu a szobámba, mire becsuktam a notebookomat, és csodálkozva néztem rá.

– Köszönöm, de nem fontos átrakni, akkor egy másik napon tovább kell dolgoznod – gondolkodtam el a hallottakon. A decemberi hónap az előadókon és a Mikuláson kívül még valakiknek igazán kemény szokott lenni. A könyvelőknek. – Biztosan? – fürkészett. – Igen, Körte jön értem hét órára, és különben is… kora reggel a reptéren kell megismerkednünk a felszerelésünkkel, amivel forgatni fogunk, nem nagyon lesz időnk semmire, ezért kár lenne lemondanod az ügyfelet. – Értem – bólintott. – Rendben, akkor mész Körtével. – Apu hogy fogadta a hírt? – Ahogyan várható volt. Rád haragszik, Liliért jön szombat reggel. – Óriási – húztam szét a bőröndöm cipzárját. – Hogy állsz a pakolással? – Most kezdem – mutattam körbe. Majdnem másfél órát szenvedtem azzal, hogy mit tegyek be, mivel Körte küldött egy körüzenetet, hogy a stáb kérésére ne viseljünk feketét a felvételeken. Baromi klassz, mert nekem fekete a télikabátom, úgyhogy az egész szekrényemet feltúrtam, mire megtaláltam a bordó műbőr dzsekimet. Ezzel viszont az volt a gond, hogy Lexi képein egy hasonló darabot láttam, de nem voltam benne biztos, úgyhogy ismételten megnéztem a Faeebook-oldalát. Határozottan bordó dzseki volt a képen. A fenébe. Tovább túrtam, bízva abban, hogy találok vaIami használhatót, amikor a szekrényem leghátsó zugában a kezembe akadt egy drapp ujj. Hah, a régi szövetkabátom. Ezer éve nem láttam. Kirántottam a szekrényből, és a gyűrött darabot magam elé tartva ellenőriztem, hogy mindén stimmel-e vele. Nos, az állapota nem volt túl vészes, simán kibír három napot, de ahogy beleszagoltam, rájöttem, egy tisztítás nem ártott volna neki, mert erősen szekrényszaga volt. Óriási, mehettem mosni. A kis címke már lekopott, úgyhogy találomra ítéltem meg, hogy mit bír ki, ami igen nagy hiba volt, mert miután kirángattam a szárítóból, Lili méretű lett a kabát. Aha, ezek

szerint egyáltalán nem lehetett volna szárítógépbe rakni. Ott álltam az indulás előtti este kabát nélkül, a sajátomat nem vihettem, mert fekete, a másikat nem vihettem, mert hasonlít Lexiéhez, az üzletek már bezártak, hajnalban indulunk a reptérre, anyunak csak olyan darabjai vannak, amiket nem szívesen viselnék egy műsorban, mert egyáltalán nem passzolnak hozzám... Nem gondoltam volna, de sikerült a mai napot megkoronázni egy esti idegbajjal. Berontottam a szobámba, és azon tűnődtem, honnan a fenéből keríthetnék egy kabátot, akár kölcsön, de pechemre csak fiúkkal vagyok jóban. Antira vagy Aszádékra nem számíthattam, mert nem vehetek fel fiúkabátot egy műsorban, Anti barátnőjével pedig nem kifejezetten vagyunk egy méret, lévén fél fejjel alacsonyabb nálam, ezért a kabát ujja hülyén állna rajtam. Több ismerősöm meg nincs. Óriási. A neten az éjjel-nappal nyitva tartó üzletek után kutattam de csak hipermarketet találtam, az viszont nincs közel a lakásunkhoz, amikor megszólalt a Gotye-dal. A telefonom képernyőjén Nagy Márk neve villogott, úgyhogy felkaptam. – Igen? – vettem fel egy kicsit hisztérikusan. – Rosszkor hívlak? – szólt bele Márk, de azt hiszem, ezt az udvarias kérdést egy filmben hallhatta, mert miután rávágtam, hogy igen, nagyon rosszkor hív, úgy folytatta, mintha nem mondtam volna semmit. – Miért nem tettél ki semmit az oldalaidra? Azt sem írtad ki, hogy mész Londonba forgatni. – Mert nem volt rá időm. Az életem romokban, mindenki, akit szeretek, haragszik rám, és kell egy átkozott kabát, ha nem akarok megfagyni Londonban! – hadartam indulatosan. Márk hosszas hallgatás után válaszolt. – Aham – dünnyögte. – Izé. Khm. Tudok valamit… vagyis. Érted – próbálkozott, nekem pedig mosolyra húzódott a szám. Nagy Márk azt akarja kérdezni, hogy tud-e valamiben segíteni? Jézusom, mi történik a világgal? – Nem, köszönöm, megoldom egyedül – feleltem és szinte hallottam a megkönnyebbülést a vonal másik végén. Nem vagyok benne biztos, hogy Márk huzamosabb ideig tud

magán kívül másra figyelni. – Vagyis, mégis kérnék valamit… – túrtam a hajamba, mert eszembe jutott, mi az az egyetlen lehetőség ami megmenthet. – Igen? – Légyszi add meg nekem Evelin számát. – Lexi számát?– csodálkozott. – Igen. Ne kérdezz semmit. Csak... Mondd a számot. – Oké – felelte. – Átküldtem. – Köszönöm. – Hé. – Igen? – Képzeld, ma volt némi mozgás az oldalaimon. Lájkokat is kaptam, meg kommenteket. Rég volt ilyen – mesélte, én pedig minden dühöm és kiborulásom ellenére őszinte örömmel fogadtam a hírt. – Klassz. Hamarosan visszatérnek a Márkerek. – Még szép! – mondta magabiztos hangon, amitől ismét elmosolyodtam. – Tegyél ki valamit az oldaladra. – Oké. Kösz, hogy szóltál – néztem magam elé hálásan. – Amúgy mit csináltál az oldalaimon? – Megnéztem, hogy kiraktál-e rólam valamit. – Miért raktam volna? — csodálkoztam. – Mert dalt írtál nekem? Mert címlapon voltunk? Mert szeretsz? – próbálkozott. – Az utolsón kívül stimmel – vágtam rá. – De tényleg nem volt időm, még mindig pakolok, azt sem tudom, hol áll a fejem. És fel kell hívnom Lexit. Argh! – túrtam a hajamba. – Jó. Én megnézek egy filmet, aztán alszom – ismertette a programját, mire csalódottan néztem magam elé. – Örülök, hogy neked jó a programod – dünnyögtem – Annak én is – felelte igazán Nagy Márkosan. – Holnap találkozunk a reptéren. – Oké. Jó filmezést. – Ha gondolod, megvárlak vele... – Márk! – nevettem el magam. – Jó éjt! – tettem le a telefont.

A szobám közepén ülve az SMS-re néztem, amiben Evelin száma szerepelt, majd minden mindegy alapon elindítottam a hívást, és a fülemhez téve a készüléket, összeszorított ajkakkal vártam, hogy felvegye. Szerencsémre Evelin ismeretlen számról is fogadta a hívást, így összesen három csöngés után beleszólt. – Igen? – Szia, Evelin, Beki vagyok... – kezdtem feszengve. – Milyen Beki? – kérdezte. – Bexi – segítettem ki, és szinte láttam magam előtt, hogy megdöbben. – Márk adta meg a számodat – tettem hozzá, mintegy magyarázatképpen. – Oké – felelte tartózkodó hangvétellel. – Ez most lehet, hogy fura lesz, de... szeretnék egy szívességet kérni – préseltem ki a fogaim között. – Milyen szívességet? — hallottam a hangjából a csodálkozást. – Szóval, holnap reggel indulunk. És megkaptam Körtétől a 15percesek üzenetét, hogy ne legyünk fekete cuccban a forgatáson, de nekem fekete a téli kabátom, a másik pedig bordó, de láttam az oldaladon, hogy te is olyat pakoltál be, és nyilván nem szeretnénk egyformában, vagy majdnem egyformában lenni. A harmadik kabát, amit találtam az jó lett volna, de szekrényszaga volt, ezért kimostam és összement, rám sem jön, és most ott tartok, hogy nincs kabátom, minden bezárt, senkitől sem tudok kérni, akármiben nem lehetek, anyukámét inkább nem vinném, és ha te nem a bordó kabátodban jönnél, hanem egy másikban, akkor én jöhetnék a saját bordó dzsekimben... – hadartam a nyomoromat izgatottan. Evelin pedig némi hallgatás után válaszolt. – Nem. – Nem? – kérdeztem vissza meglepetten. A dög! A szemét! Minden alkalmat kihasznál, hogy kiszúrjon velem, most miért olyan nagy kérés, hogy hozzon egy másik kabátot?

– Nem, mert minden cuccomat a bordó kabátomhoz pakoltam be, nem fogom átrámolni a ruháimat, örülök, hogy be tudtam zárni a bőröndöt – szólt kimért hangon, én pedig összehúzott szemmel bosszút forraltam magamban. – Kösz, tényleg, baromi nehéz lenne átraknod pár ruhát, tudod, mit össze szenvedtem már? És gondolhatod, hogy milyen szorult helyzetben vagyok, ha pont téged hívlak... –kezdtem idegesen, mire határozottan közbeszólt. –Jézusom, nyugodj már le! Nem azt mondtam, hogy nem segítek, hanem azt, hogy nem pakolom át a ruháimat. Én a bordó dzsekimet viszem, neked meg adok egy másikat, amit felvehetsz a forgatásra – közölte, mire leesett az állam. – Ó. Óóó. Tényleg? – Persze – vágta rá hanyagul. – Milyen kell? – Mármint? – Milyen kabátot akarsz? – ismételte meg flegmán. – Hát, nem tudom, bármilyet, ami vállalható egy forgatáson. – Figyelj – sóhajtotta, és hallottam, hogy közben gépel. – Tudok neked valahol képet küldeni? Facebookon vagy valahol? – Ööö, persze, van egy Facebook–profilom, de nem a saját nevemmel. – Mondd, és jelöllek. – Hannah Freakin Montana – mondtam halkan. Evelin felnevetett. – Na ne viccelj. – Álprofil, csak az adminkodás miatt tartom – mentegetőztem. – Jelöltelek, elvileg – hagyta rám, mint egy hülyére. Ezzel a profilnévvel annak is tűnök, egyébként. A laptopomon megnyitottam a közösségit, és láttam, hogy van egy új kérelmem. A fogamat összeszorítva jelöltem vissza. Hannah freakin Montana és Garai Evelin (PRIVÁT!) mostantól ismerősök. Az élet fura. – Küldök néhány képet, válaszd ki, amelyik tetszik – mondta, és közben folyamatosan hallottam, hogy kattintgat. – Köszi – feleltem zavartan a telefonba, aztán megnyitottam

a csatolt képeket. Egy általam is jól ismert márka kabátjai közül küldött hármat, ráadásul az idei téli kollekcióból úgy, hogy az ágyra kiterítve még az árcédula is ott lógott rajtuk. Ezt nem igazán értettem. –Ezek a te kabátjaid? –kérdeztem. – Aha – felelte. – Mindegyik? – Igen. – És ezekből választhatok egyet? – Szerinted miért küldtem? – fújtatott a telefonba. – Oké, de minek neked ennyi új kabát? – szaladt ki a számon a kérdés, ami ebben a szorult szituációban talán nem volt illendő. – Szponzor. A héten küldtek egy rakás téli cuccot. – Ez szponzori ruha? – csodálkoztam. – Ja. A menedzserem intézte. Leszerződött egy csomó céggel, ők küldenek nekem cuccokat, én meg hordom, és kiírogatom az oldalaimra, hogy éppen mi van rajtam – felelte –De miért magyarázom ezt neked, amikor pontosan tudod, hogy mennek a dolgok... – Nem, nekem nincs szponzorom – túrtam a hajamba, és megpróbáltam elmagyarázni, nálam hogy megy. – Amikor kezdtem az egészet, a Késtél után, Körtével úgy döntöttünk, jobb, ha én döntöm el, hogy mit viselek, és nem függök semmilyen cégtől. Így csak a kiadóval vagyok szerződésben. – És ezért a szerinted nagyon eredeti, egyébként pedig teljesen értelmetlen döntés miatt elesel egy csomó jó cucctól, amit ajándékba kapsz csak azért, hogy viseld – felelte. – Ezzel legalább kivédem, hogy a klipemben a közönségem arcába legyen tolva a reklám, vagy éppen fel kelljen vennem egy rózsaszín kardigánt – céloztam arra, hogy Lexi Végcél klipjében egy sem a dalhoz, sem pedig Lexi stílusához nem illő borzadály pink kardigánban kellett parádéznia, miközben másodpercenként közelítettek rá egy fülhallgatóra, hogy még a vakok is le tudják olvasni a szponzor márkáját. Evelin felszisszent, majd kontrázott.

– Néha le kell nyelni a békát. Lehet, hogy a menedzserem eladott kilóra, de legalább van egy csomó jó holmim. Meg egy halom kabátom... – emlékeztetett arra hogy most éppen szívességet tesz nekem. – Ó, igen, a kabát. Akkor biztos, hogy ezekből kölcsönkérhetek egyet? – Persze – felelte úgy, mint akit ez tényleg nem érdekel. – Melyiket vigyem? – Nem tudom, talán... – fürkésztem a képeket – A kockásat – választottam ki a szürke-fekete-fehér kockás darabot, amihez fekete öv is tartozott. A 15percesek kérése alapján a kikötés, hogy teljesen fekete ruhát nem viselhetünk (mint az én kabátom, amit vittem volna), de a kockákra nem tértek ki külön, így nyilván azzal nincs gondjuk. – Ja, az jól néz ki – értett egyet Evelin. – Rendben, akkor nagyon köszönöm – mondtam. – Nincs mit – hagyta rám. – Más nem kell? – Ezt hogy érted? – kérdeztem. – Kaptam egy csomó mindent. Fülhallgató, körömlakk, telefontokok – sorolta. – Te jó ég, mit művelt a menedzsered? – húztam el a számat. – Reklámtáblának használ – felelte nevetne. Küldtem egy telefontokot, megnézed? – kérdezte, én pedig megnyitottam a beérkező üzenetet. A képen egy fekete műanyag tok volt, csillag grafikával. Pontosabban, egy hullócsillag grafikával. – Hű – kerekedett el a szemem. – Kéred? Pont aktuális... Mármint, ez a szám címe, amit Márknak írtál, nem? – Igen, de miért akarod nekem adni az ajándékba kapott dolgaidat? – kérdeztem, mert tényleg nem pontosan értettem. – Mert én nem tudok mit csinálni vele, te meg ilyen béna címmel írtál számot – oltott le egy pillanat alatt. – Nagyon kedves vagy – dünnyögtem. – Na, akkor elrakom neked ezt is. Majd szelfizgethetsz tükörből a magamutogató Nagy Márkkal. Lájkáradat lesz –közölte cinikusan.

– Egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy jó fej vagy, de sikerült elrontanod – szaladt ki a számon, mire Evelin felnevetett. – Ha érdekelne, hogy mit gondolsz, akkor nem jöttem volna ki a Végcéllal – kontrázott. – Aha – bólintottam. – Azért berakom a bordó kabátomat, hátha reggel elfelejted nekem elhozni, amit ígértél. Nem lenne poén kabát nélkül menni Londonba – céloztam arra, hogy fel vagyok készülve egy esetleges kiszúrásra. – Basszus, ez eddig eszembe sem jutott. De most, hogy mondod... – Ez nem vicces – sziszegtem. – Nyugi. Viszem reggel a kockás kabátot – ígérte meg. – Ha el nem felejtem – tette hozzá. – Ne már! – forgattam a szemem. – Jó, viszem, viszont baromira szórakoztat, hogy egész éjjel ezen fogsz görcsölni. – Kösz – ingattam a fejem, és komolyan nem tudtam, hogy mennyire hihetek neki. Miután leraktuk, hosszasan néztem magam elé, és próbáltam kitalálni, vajon megbízom-e Evelinben. Elvileg a munkatársam, gyakorlatilag a konkurenciám. Barát és ellenség egyben. Ah, a fenébe is. Még egyszer megnéztem a képet, amit Evelin küldött, aztán nekiálltam telerakni a bőröndömet olyan holmival, ami passzol a kockás kabáthoz. Éjfél is elmúlt, mire becsuktam. Semmi olyat nem tettem be, ami a bordó dzsekimhez passzolt volna, mindent a képen látott kockás kabáthoz igazítottam. Ösztönből csináltam, bízva abban, hogy nem tévedek. A bőröndömre készítettem a válltáskámat, benne a „semmiképpen ne felejtsd itthon” cuccokkal, mint igazolványok, az utazással kapcsolatos boríték (benne a repjeggyel), zenelejátszó, törivázlat a repülőre, füzet a dalszövegötletekkel, telefontöltő, a sorozat nyomtatott szövege, amihez magyat betétdalt kellene írnom, egy doboz fejfájás-csillapító, egy London-útikönyv (a kiadás szerint

ötéves, így remélem, hogy még nagyjából stimmel), majd miután még egyszer ellenőriztem, hogy minden megvan-e, kimentem a konyhába, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet, és egyek egy falat valamit. Lili szobája előtt megálltam egy pillanatra hallgatózni, holott pontosan tudtam, hogy már régen alszik. Résnyire benyitottam, és belestem a szobájába. A sötétben nem láttam semmit, csak a szuszogását hallottam, így visszacsuktam az ajtót, majd álmatlanul tébláboltam a lakásban. Ettem néhány kanál Nutellát, egy tányéron talált maradék keksszel, aztán fogat mostam, és visszatértem a szobámba. Az ágyamra nézve tudtam, hogy semmi esélyem arra, hogy elnyomjon az álom, mivel túl izgatott voltam a ma történtek és a holnapi utazás miatt egyaránt, így felültem az ablakomhoz,és lenéztem a kihalt körútra. Az úton semmi forgalom nem volt, az aszfalt nedvesen csillogott a lámpák fénye alatt. Az órámra nézve tudtam, hogy nagyjából öt vagy hat órát fogok aludni, mégsem tudtam rávenni magam arra, hogy lefeküdjek, csak néztem le a kihalt téli utcára és a telefonomat a kezemben tartva vártam egy olyan üzenetre, ami nem jött meg. Akárkitől is vártam.

11. – Gyerek, hol a kabátod? – kérdezte Körte a lehúzott ablakon át, miközben kirakta a vészvillogót és megállt másodikként, mert a körúton soha nincs hely, hogy leparkoljon. Valamiért úgy éreztem Lexi nem verne át, így nem hoztam plusz kabátot, pulcsiban rohantam ki a kapun a bőröndömmeI és csak bíztam benne, hogy nem tévedek. – Evelin hozza – kiáltottam, figyelmen kívül hagyva Körte értetlen arckifejezését. – Majd elmesélem, hosszú sztori. Nyisd ki a csomagtartót – rángattam a bőröndömet a járdán és a kocsi hátuljához húztam. – Evelin? Mármint Lexi? – pattant ki Körtea kocsiból, és hozzám lépve kikapta a kezemből a bőröndöt, majd határozott mozdulattal bevágta hátra, a többi csomagra. – Aham. Kié a kommandós cucc? – mutattam a bőröndöm alá szorult katonai zsákokra, amik Körte csomagtartójában hevertek. – Aszádéké. Nem volt idejük hazamenni vidékre a rendes bőröndjükért. Bár – vakargatta meg a homlokát – Nem tudom, hogy van-e bőröndjük. Mindegy, jó ez nekik – legyintett. –Szóval, miért Lexi hozza a kabátodat? – A sajátját hozza. Kölcsönadta – feleltem, miközben ránk dudáltak, mert feltartottuk a jobb oldali sávot. – Mi a szart dudálsz ember? Kerülj ki! – ordított Körte a kocsira, és a benne ülő sofőr szófogadón kitette az indexet, majd megkerülve minket, elhajtott. Nem csodálom, hogy nem volt kedve vitába szállni a tetovált menedzseremmel, aki mára a szakállát igazán dizájnosra alakította, az állánál két irányban oldalra sodorva, amitől úgy festett, mint két rossz helyre nőtt szarv. – Csinos a... – nyúltam az állához, hogy elkapjam a kis szakállcopfjait, de elhúzta a fejét. – Ne piszkáld. Sokáig tartott beállítani – legyezte el a kezem maga elől. – Na, mi az, barinők lettetek?

– Hogyne. Mostantól együtt szülinapozunk Evelinnel –vigyorogtam, majd elkomorodtam. – Nem, ha minden igaz, kihúz egy szorult helyzetből. – Jól van, gyerek, ezt örömmel hallom. – Ha nem ver át. Máskülönben vehetünk nekem kabátot a reptéren, vagy rosszabb esetben hordhatom Aszádékét –néztem összeráncolt szemöldökkel a hátsó ablaküvegre, amit a három FBA-tag belehelt és az ujjukkal trágár szavakat írogattak az üvegre. – Mi a fenét csinálnak ezek? Szétcsapom őket – ült be Körte a vezetőülésre, én pedig megkerülve az autót, beszálltam a másik oldalra. – Jó reggelt srácok – mosolyogtam Bogyóékra, akik a kora reggeli órához képest kifejezetten éberen meredtek rám a hátsó ülésről. – Mi van ezekkel? – kérdeztem Körtét. – Benyomtak egy energiaitalt a benzinkútnál – legyintett. –Túlpörögtek, lehet hogy a csomagtérbe rakatom őket – tette hozzá, én meg hangosan nevetve elképzeltem a jelenetet. – Mindened megvan? – nézett rám Körte. – Repülőjegy? Igazolványok? – Minden itt van – mutattam fel a válltáskámat. – Elbúcsúztál? – Fogjuk rá – húztam el a számat, és igyekeztem kiverni a fejemből, hogy Lili direkt nem jött ki a fürdőszobából az indulasomig, pedig pontosan tudta, hogy nem tudok rá várni. – Nesze, szomorkodás elleni BPRP-szaloncukor – nyomott a kezembe Körte egy adag kiadói reklámédességet. – Köszi – bontottam ki egyet, és bekaptam. Keserű íze volt, pedig édesnek kellett volna éreznem. – Akkor irány London! – kiáltotta Körte ünnepélyesen, és kivágott egy szabályosan közlekedő autó elé, miközben a kocsi hangfalaiból őrületes decibellel üvöltött a The Clash, az autóban ülő valamennyi tag örömére. London Calling. Pontosan. Ha szerettem volna, sem tudtam volna senkivel beszélgetni a reptérig, mert ordított a zene, a többiek pedig teljes utazási

lázban égtek, nem volt szívem lelkizni velük, így aztán, míg ők hátul pogóztak, vagy legalábbis lökdösődtek, Körte pedig énekelve dobolt a kormányon, én az ablakon kibámulva néztem az elsuhanó várost, és szaloncukrot ettem. A reggeli nyüzsgő forgatagban felnőttek igyekeztek a munkába, diákok pedig az iskolába, ahogyan ez az élet rendje egyébként. Én pedig éppen a reptérre tartottam, hogy egy utazási műsor egyenesen Londonba repítsen, hogy egy végül tizenöt percesre vágott anyagban bemutassam a várost. Ahogy elhagytuk a belvárost és rátértünk a reptérre vezető útra, rájöttem, innen nincs visszaút, ezért megpróbáltam magam mögött hagyni a problémáimat és igyekeztem megélni a pillanatot. De persze ez nem ennyire egyszerű. A reptéri gyorsforgalmi úton a hatalmába kerített az a semmivel össze nem hasonlítható érzés, amikor elutazunk valahova, így izgatottan fészkelődtem és úgy szerettem volna megosztani valakiolyannal az örömömet, aki nem lehet velem. A húgommal történt veszekedés azonban sokkal jobban megviselt, mint gondoltam volna, ezért az egész „boldog vagyok, mert elmehetek” érzést beárnyékolta a keserű bűntudat. Újra megnéztem a telefonomat, hogy jött-e üzenetem, de nem, Lili nem üzent nekem, pedig bármit megadtam volna azért, hogy kapjak egy jelzést, ami feljogosít arra, hogy felhívjam. Én hiába lengettem fehér zászlót, háttal állt, akinek mutattam. Sokadszorra kezdtem el írni Lilinek egy SMS-t, amit soha nem tudtam befejezni, mindig kitöröltem küldés előtt. – Itt vagyunk – állította le Körte a kocsiját a reptér parkolójában, a hátsó ülésen ülő Aszádék pedig kinyitották az ajtót, majd Bogyó egy lökést követően, ami Pepétől érkezett, kizuhant a járműből. – Meg fogok őszülni ezektől vasárnapig – fogta a fejét Körte, aztán felém fordulva fürkészni kezdett. – Minden rendben, gyerek? – Persze – füllentettem. – Csak Lili… Meg anyu. Na meg persze Geri – sóhajtottam.

– Lili megbékél, kicsi még, hagyj neki időt. Anyukádat bízd ide, majd én lebeszélek vele mindent. Gerit meg utálom –sorolta. Bárgyún meredtem ki a szélvédőn, mire Körte elkapta az államat és újra maga felé fordított. – Gyerek, Londonba megyünk forgatni! Örülünk! – juttatta eszembe. – Igen. Örülünk – ismételtem. – Na, akkor lássam is. Szedd ketté a dolgaidat, ahogyan szoktad. Beki szomorú a tapló Geri miatt, meg összeveszett a húgával, és az anyja is be van rágva. De Bekit itt hagyjuk. Bexit visszük Londonba. Akinek kötelezettsége van a 15percEurópa műsorban, és aki boldogan eleget tesz a felkérésnek. Ugye? – Igen – erőltettem egy mosolyt a fejemre és igazat kellett adnom neki. A kettős élet velejárója, hogy magánemberként lehetünk padlón, akár folyamatosan, de előadóként ezt nem mutathatjuk. – Körte! – szóltam halkan. – Hm? – Kérdezhetek valamit? – Persze, gyerek, bármit – nézett mélyen a szemembe, felkészülve arra, hogy ez most olyan „apa-lánya” beszélgetés lesz, függetlenül attól, hogy ő nem az apám, én meg nem vagyok a lánya. – Ha mi mindannyian elrepülünk... – kezdtem. – Igen? – Akkor ki viszi el ebből a méregdrága fizetős parkolóból a kocsidat? – kérdeztem, mire Körte rám meredt. – Ó,hogy az a... – kapott a fejéhez, amikor leesett neki, vagyis az, hogy a járműben ülő valamennyi ember elutazik, majd a telefonját megragadva kipattant a kocsiból. Mosolyogva kiszálltam es figyeltem a diskurzust, ami a menedzserem és Aszádék között zajlott. – Na, egyikőtök nem utazik velünk, hanem visszaviszi a kocsimat – dobta be Körte az ötletét.

– Naná, hogy egyik Aszád sem vállalkozott rá, ezért aztán lökdösni kezdték egymást, mert mindegyik azt akarta, hogy a másik ne utazzon el. Bogyó szerint Pepe ne jöjjön, Pepe állította, hogy Puding ki van tiltva Londonból, Puding pedig azt magyarázta, hogy Bogyónak nincs igazolványa sem, mert egy bulin elvesztette fogadásból. így zajongtunk mi a parkolóban, péntek kora reggel. – Hát itt meg mi van? – kérdezte egy hang mellőlünk, mire odafordultam. Evelin bordó műbőr kabátban, kék skinny farmerben és hosszú szárú bakancsban állt egy taxi mellett, egyik kezében a bőröndje fogantyúja, a másikban egy kockás kabát, amit nekem szánt. Mosolyogva nyúltam a darabért, és mivel éppen kezdtem kihűlni a kocsiból való kiszállás után, boldogan vettem át. – Brrrr – bújtam bele vacogva. – Köszönöm, hogy elhoztad – húztam össze magamon, hogy mielőbb felmelegedjek. – Szívesen – vonta meg a vállát hanyagul, majd Körte felé fordult. – Kifizetnéd a taxit? – Miért én? – kerekedett el Körte szeme. – Mert te vagy az ideiglenes menedzserem és nincs nálam pénz – vigyorgott Evelin pimaszul. – A fenébe már ezzel a sok gyerekkel – dünnyögte Körte és kelletlenül odalépett a kocsihoz, hogy rendezze a várakozó taxist. A kabátot igazgatva magamon észrevettem, hogy valami kemény van a zsebében. Belenyúltam és kivettem a hullócsillag-grafikás tokot, amitől önkéntelenül is elvigyorodtam, majd azonnal kicseréltem a telefonomon. Amikor végeztem, úgy éreztem, tartozom némi bocsánatkéréssel, már ami Evelint illeti, mert hát őszintén, nem voltam vele olyan kifejezetten barátságos, még tegnap este sem, pedig szívességért hívtam fel. Lexi éppen Aszádékkal beszélgetett, miközben Körte a parkolóban telefonálgatott, vadul keresve valakit, aki elvinné innen a kocsiját, hogy ne maradjon itt vasárnapig.

– Evelin! – szólítottam meg. – Hm? – fordult felém. – Azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel – kezdtem, de ő a szemét forgatva megrázta a fejét. – Jaj, csak ezt ne. – Mit? – Ne gyere ezzel. Ez csak egy kabát meg egy telefontok, amit én is ajándékba kaptam. Ajándékot elajándékozni pedig nem nagy teljesítmény. – Nekem akkor is sokat jelent – ismertem be. – Ez mindig ilyen lelkizős? – nézett Aszádékra, akik vadul bólogattak. – Sírni is szokott – mondta Pepe. – Hé! – förmedtem rá. – Nem szoktam. – Amióta csak ismerem, sír valamin – erősítette meg Bogyó. Sőt. Úgy ismertük meg, hogy sírt – emlékezett Puding arra az ominózus napra, amikor Körténél először összefutottam a FBA csapatával, és annyira ki voltam borulva, hogy elsírtam magam egy videojátékon. Ó, a régi szép idők. – Jó, na, néha érzékenyebb vagyok – szóltam felszegett állal, az önbecsülésemet keresve. – Sírva ismertétek meg? – kerekedett el Evelin szeme, Aszádék pedig azonnal rákezdtek a sztorizgatásra. – Árulók! – sziszegtem feléjük. – Bocs, Beki, de már egy csapatban vagyunk – mutatott rá Bogyó arra a tényre, hogy a hétvégén ideiglenesen Lexi is Körte menedzseltje, ergo benne van a bűvös körben. Aszádék tehát azt tették, amit mindig tesznek, ha egy olyan lánnyal találkoznak, aki mindannyiuknak tetszik (ezt nem nehéz elérni. Az FBA nem nagyigenyű, általában annyi a kritériumuk, hogy lány legyen), úgyhogy vad témázásba kezdtek, próbálták lenyűgözni Lexit, egymást túlharsogva. Néztem Evelint, ahogyan Bogyó vállára csap, vihogva meglöki Pepét, vagy éppen Puding szavába vágva sztorizgat, tátott szájjal rágózik, és hangosan, szörnyen hangosan röhög. Egyáltalán nem hasonlított a Végcél klipjében megismert

lányra, sem a kiadói sajtófotókon szerényen gitározgató zenészre. Vagány volt, szókimondó és hirtelen, teljesen az ellentéte annak, amit a médiában mutatnak róla és nem mellesleg az én ellentétem. Arra gondoltam, talán csak az utazás okozta felfokozott idegállapot miatt látom másnak, mint a klipekben, vagy a rajongói oldalán, de nem volt időm sokat agyalni a dolgon, mert Körte letette a telefont. – Na jó. Induljunk be a terminálba! Mindenki megvan? – forgolódott. – Nagy Márk még nincs itt – szóltam. – Üzent, hogy úton van, csak dugóba került a taxija, a bejáratnál találkozunk vele – mondta Körte. – És mi lesz a kocsiddal – húztam magam mögött a bőröndömet, miközben elindultunk az épület irányába. – Hát... nem volt jobb ötletem, úgyhogy felhívtam a kiadót. Balogh úr ideküldi Ilonát a kocsimért, mert közöltem, hogy amúgy a BPRP Recordsnak állíttatom ki a bírságot, elvégre munkaidőben vagyok... – Rossz vagy! – fojtottam el a nevetésemet. – Tudom – vigyorgott elégedetten. – Gyerek, szép a kabátod – váltott témát hirtelen. – Köszi – simítottam végig az anyagán. – Te, Evelin és Aszádék egészen jól kijönnek egymással – pillantottam hátra. – Ja, már tegnap a kiadó után együtt lógtak. – Tényleg? – lepődtem meg, mert erről nem is tudtam. – Aha, Evelin teljesen odavolt, amikor megtudta, hogy Aszádék írták a Végcél paródiáját, a Végbélt. – Uh. Megtudta? – kerekedett el a szemem. – Ja. – És mit szólt? – Örült. – Mi? – esett le az állam. Kiderült, hogy Evelin imádta az átiratot, és ki akarta rakni az oldalaira, hogy a közönsége is hallgassa meg, mert szerinte nagyon vicces, de a menedzsere nem engedte.

– Tetszik neki az a szám? – kérdeztem. – Aszádék trágár szövegével? A saját dalának a gúnyolása? – Úgy tűnik – biccentett Körte, majd hátrafordulva megállította a mögöttünk lépkedő Aszádékat, Evelinne! együtt. – Na, most figyeljetek ide, mindannyian. Gyerek, állj közéjük te is — utasított, mire beálltam Bogyó és Puding közé, így valamennyien szembe kerültünk Körtével, aki kinyitotta a bőröndjét, és egyesével kivette belőle a kis kézi kamerákat, a vastag szövegkönyvekkel együtt. – Ez 15perc Európa felszerelése, úgy vigyázni rá, mint a szemetek fényére! –osztotta ki őket egyesével. – A forgatókönyv elején van használati utasítás a kamerákhoz, olvassátok át, de azért hozzáteszem, hogy egy közepesen értelmes csimpánz is elboldogul vele – magyarázta, én meg a kezem közt forgatva a kis kamerát, tovább hallgattam Körte utasítását. – A forgatókönyvet nem nektek írták, hanem az Üres Utcáknak, ezért az ő nevük szerepel benne, de ez ne tévesszen meg senkit, a sztori ugyanaz maradt, a szereplők változtak csupán. – El kell olvasnunk ezt az egészet? – riadt meg Pepe, a vaskos füzetre nézve a kezében. – Majd Beki elolvassa, és elmeséli nekünk, hogy mi van benne – jutott eszébe Bogyónak a remek ötlet. – Aszádék, nyughassatok! – förmedt rájuk Körte, már indulás előtt elveszítve a türelmét. – Na, szóval. A felvételeken mindenki viselkedik, komolyan mondom! Minden anyag rajtam keresztül megy a 15percEurópának, én fogom átküldeni a stábnak a felvételeket, úgyhogy ne is próbálkozzatok! – intézte a szavait főként az FBA-srácoknak. – Egy idegenvezető a londoni szállásunknál fog várni minket, ő kísér majd a helyszínekre és ő segít az eligazodásban, viszont mostantól kezdve a vasárnapi érkezésünkig én felelek értetek, úgyhogy nincs rátok panasz. Érthető? – Ühüm – bólintott Evelin. – Persze – ígértem meg. – Körte, adsz nekünk fontot? – kérdezte Pepe.

– Elhallgass! – förmedt rá Körte szigorúan, majd folytatta az eligazítást. A kamerák előtt és a kamerákon kívül is viselkedni, el ne kapjanak egy olyan pillanatot, amikor nem figyeltek magatokra, halljátok? – Igen – feleltem. – Ja – helyeselt unottan Evelin. – Ehehehehe! Hogy néz ki Puding az igazolványában! Azt a fejet! – röhögött fel Bogyó, mire Pepe is rögtön odanézett, nehogy lemaradjon a poénról. – Én ezeket megölöm – dünnyögte Körte. – Aszádék, kussoljatok már egy percre! – förmedt rájuk, amitő a minket kikerülő utasok rosszalló pillantást vetettek ránk. Jól van na, rákendrollcsapat vagyunk, vagy mi. – Nincs alkoholizálás Londonban, megértettétek? A BPRP Recordsot képviseljük, ha bárkit benyomva látok akár a forgatáson kívül is, repül a kiadótól, ezt garantálom! –fenyegetett minket a mutatóujjával Körte. – Különösen igaz ez a kiskorúra – állapodott meg rajtam a tekintete. – És Evelinre – tettem hozzá, mire Körte kissé kizökkent, aztán bólogatva hozzátette: – Hogyne, a két kiskorú, a gyerek és Evelin – dünnyögte. — Na, sapkákat felvenni! — utasította a csapatot, mire valamennyien előhalásztuk a BPRP feliratú promóciós terméket. – Idióta! Elöl legyen a felirat! – förmedt Körte Pepére, aki fordítva vette fel a fekete kötött sapkát. Miután megfordította, mindannyiunkon ott virított utazásunk támogatója, a BPRP kiadó. – Lemaradtam a csapatgyűlésről? – kérdezte hirtelen egy hang mögülünk, mire mindannyian odafordultunk. Nagy Márk egy taxi mellett ácsorgott, lazán a bőröndje kihúzott fogantyújára támaszkodva. Barna bőrdzsekit viselt, kék farmert és téli magas szárú sneakerst, szemét pedig egy aviator fazonú napszemüveg takarta, ami indokolatlan volt a decemberi borús időben, viszont elképesztően jól állt neki, és ő ezt pontosan tudta. Éppen ezért viselte.

– Márk, éppen időben. Fogd – adta a kezébe a kamerát Körte, majd az ölébe nyomta a vaskos forgatókönyvet is. – Kösz. Izé – köhintett Márk és a továbbra is várakozó taxi felé pillantott. – Rendeznéd? – pillantott a menedzseremre feszengve, mire Körte az ég felé nézve széttárta a karját és azt dünnyögte, hogy elege van a legatyásodott zenészpaIántákból. Miután kifizette Márk viteldiját (is), visszasétált hozzánk, akik a fotocellás ajtó előtt ácsorogtunk. – Na, hát akkor, London! – tette a kezét Körte a csapatunk alkotta kis kör közepére, mire sorban egymás után ráraktuk a kezünket az övére. – London! – kiáltottam én is. – London! – bólintott Evelin büszkén. – London! – szállt be Márk is. – London!–üvöltötte Bogyó, az FBA frontembere. – London! – helyeselt Pepe izgatottan. – Fakjú!– ordította Puding, mire mindannyian kérdőn néztünk rá. – Mi van? – kérdezte. – Én ennyit tudok angolul. A beszólását óriási röhögés követte, a minket kikerülő bőröndöt és kézipoggyászt húzó emberek legnagyobb megrökönyödésére. A többiek elindultak az utasok után, én pedig elővettem a telefonomat, hogy megnézzem, kaptam-e üzenetet, vagy volt-e hívásom. Rutinmozdulatnak szántam, ahogyan reggel óta tettem ezt megállás nélkül, így a szívem automatikusan vadabbul kezdett verni, amikor láttam, hogy a képernyőn Lili neve világít. Üzenetet kaptam tőle, azt írta, még nem csengettek be, hívjam fel. Az SMS-t negyed órája küldte, azóta azonban nyolc óra három perc lett, tehát elkezdődött az első óra a suliban. – Beka, nem jössz? – kérdezte Márk lemaradva a többiektől, akik már becsörtettek a fotocelláds ajtón. – De, mindjárt, csak egy telefon. – motyogtam a készülékre meredve.

Minden mindegy alapon megpróbáltam a hívást, hátha felveszi. Elképesztően sokáig csörgött, már majdnem leraktamtam, amikor a húgom mégis felvette. – Beki? – hallottam suttogó hangját. – Lili, minden oké? Miért nem vagy órán? – kérdeztem riadtan. – Kijöttem, amikor láttam, hogy hívsz. Gondolom, ezért kapok egy intőt – hadarta halkan. – Nem baj, majd én aláírom anyu helyett – mosolyodtam el. – Oké – nevette el magát alig hallhatóan. – A reptéren vagy már? – Igen, most fogok becsekkolni – mondtam. – Jó. Nem akartam, hogy úgy utazz el, hogy nem beszéltünk. Pedig haragszom! –Tudom – mosolyodtam el megkönnyebbülten. – De azért... vigyázz magadra – mondta, nekem pedig mosolyra húzódott a szám. – Te is. És anyára is. – Hozol nekem valami ajándékot? – Persze hogy hozok – nevettem fel. – Mit szeretnél? – Rád bízom, legyen meglepetés. – Rendben. Nyomás vissza az órára. – Megyek. Nagy Márk ott van már? – Igen. – azt üzenem neki, hogy szia. – Átadom. – Vissza kell mennem. Küldesz nekem képeket? – Annyit, hogy már unni fogod!– vigyorogtam– Ha bármi gond van apunál a másikokkal, akkor... – Ahogy mondtad. Bedugom a fülem és hallgatok valami jó zenét. – Helyes. És edd meg a Nutellájukat! – Meg fogom! Mennem kell, Beki. Nézz meg mindent Londonban! – Oké – búcsúztam el, pedig még nem akartam. – Figyelj! – szólt hirtelen.

– Igen? – Amikor tegnap azt mondtam, hogy utálom, hogy Bexi lettél... Azt nem úgy értettem. Vagyis... – Lili – szakítottam félbe, és felfelé kellett pislognom, mert hirtelen megtelt könnyel a szemem –, tudom. Nem kell semmit mondanod. –Jó, mert egyébként tudod, hogy nem igaz. – Persze hogy tudom. És tényleg sajnálom, hogy holnap nélkülem kell ott lenned. – Nem baj. Lehetek rossz? – Amennyire csak szeretnél – nevettem el magam, mire Lili a vonal túlsó végén, valahol a sulija üres folyosóján az első óra közben szintén felnevetett. Amikor leraktam a telefont, a megkönnyebbüléstől szinte megszédültem. Két embertől vártam, ha nem is megbocsátást, de minimális megértést azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amit előtérbe kell helyeznem, mert muszáj. Abból egy megtette, az utolsó pillanatban. A tízéves húgom, aki elég érettnek bizonyult, ahhoz, hogy felnőttként viselkedjen. A készülék azonban nem jelzett mást. Ennyit Geriről. A telefonomat a kesztyűs kezemben tartva azon hezitáltam, küldjek-e neki egy üzenetet arról, hogy már a reptéren vagyok és mindjárt indulunk, de mielőtt megírtam volna, Márk lépett mellém. – Minden rendben? – kérdezte, engem fürkészve. – Igen – mondtam határozottan, és a zsebembe csúsztattam a telefonomat. – Minden a legnagyobb rendben – ismételtem meg, és ahogy a szemébe néztem, rájöttem, hogy tényleg így gondolom. Soha nem küldtem el azt az üzenetet.

12. – Gyerünk, álljatok már be a sorba – rendezgetett minket Körte, aki komolyan vette, hogy ő a leginkább felnőtt közöttünk, és beállított minket a kígyózó check-in sorba. A pult felett a LONDON felirat világított, az utasok hézagosan ácsorogtak, arra várva, hogy sorra kerüljenek. Ott álItunk köztük, BPRP kiadós egységsapkát viselő, kis kamerát szorongató csapatként, az indulásra várva. – A REC a felvételgomb? – forgatta a kezében Bogyó a kamerát. – Jézusom – sodorgatta a szakállának bal oldali tincsét a menedzserem. Aha, szóval céllal készült mára ez a szakáll dolog, nagy valószínűséggel az idegességet fogja levezetni ezekkel a mozdulatokkal. – A piros – segítettem ki Bogyót, aki maga felé fordította a kamerát és elindította a felvételt. Nos, az első másodpercek Bogyó anyagából úgy néznek ki, hogy értelmetlenül nézi magát, majd azzal játszik, hogy közelebb hajol a lencséhez, szinte belemászva a képbe, aztán újra eltolja magától. Hat kamerát kaptunk és két teljes napot a felvételekre, mégis kezdtem érteni, miért csak tizenöt perc anyag lesz az egészből összevágva. Teljesen jogos. – Körte, hol van az első osztály sora? – kérdezte Puding, megunva a várakozást. – Egy olyan járatnál, ahol van olyan osztály – dünnyögte Körte, ismételten emlékeztetve, hogy fapadossal utazunk. A sor csigalassúsággal haladt, ráadásul meg is akadt majdnem tíz percre, amikor valami súlyprobléma volt az egyik utas bőröndjével. Idegesen az órámat néztem, miközben az idő rohamosan telt, mi pedig még mindig a sor hátulján vesztegeltünk. – Körte! – suttogtam. – Mi az, gyerek? – pillantott le rám. – Elérjük a gépet? Még millióan vannak előttünk. – El, de bent már semmire sem lesz időnk.

– Ó, oké. Akkor megyek, veszek itt kint valami újságot – forgattam a fejem. – Jó, siess. És tölts fel egy képet az oldalaidra! — szólt utánam, amikor elsiettem. Velem együtt az PBA tagjai és Lexi is kiállt a sorból. – Hát ti? Újságot vesztek? – kérdeztem tőlük. – Aha, meg keresztrejtvényt – közölte Bogyó lesajnálóan, mire mindenkiből (még Evelinből is) kitört a röhögés. –Hülye vagy? Nem nyuggerek vagyunk, megyünk cigizni, mielőtt becsekkolunk. – Én kettőt is elszívok – közölte Pepe. – Miért nem rögtön hármat? – forgattam a szemem, majd megakadt a tekintetem Evelinen. – Te is? – Csak egy kis friss levegő... – fojtotta el a nevetését. – Szépek vagytok – néztem rájuk szemrehányóan. – Nem tesz jót a hangodnak — mondtam Evelinnek. – Nektek viszont mindegy – legyintettem Aszádékra, mert nekik effektív soha nem is volt különösebben énekhangjuk az ő zenéjükben más dominál. Na jó, leginkább semmi, de azt jól közvetítik. Azt hiszem, nem sikerült elrettentenem őket, vagy ilyesmi, mert nem gondolták meg magukat az intelmemre sem, csak kimentek a fotocellás ajtón, én meg elsiettem az újságoshoz. Persze közel sem volt olyan nagy választék, mint a terminálon belül szokott lenni, de mivel a becsekkolás után rohannunk kell a géphez, kénytelen voltam ott vásárolni. Leemeltem a polcról minden napilapot, hogy Körte át tudja nézni a gépen, aztán nézelődtem, hátha látok magamnak valamit arra az esetre, ha, mondjuk, hamar végzek a tanulással, meg a spanyol dalszöveggel is. Ahaha, ezen jót mosolyogtam magamban. Végül felkaptam egy regényt, aminek a tartalma egészen érdekesnek tűnt, és úgy döntöttem, ha nem is olvasom el, az ember akkor sem száll fel a gépre könyv nélkül. Valahogy ez szabály. Fizetés után a szatyrot beraktam a táskámba, aztán szörnyen kreatív voltam, mivel az Indulás tábláról készítettem egy fotót a telefonommal, amit valamennyi oldalamra egyszerre posztoltam a következő szöveggel: „Sziasztok, mindjárt

indulunk Londonba 15percEurópa-műsort forgatni! Később hozok még képeket! Bexi”. A fotón a következő tagelések szerepeltek: @NagyMárk @Lexi @FogdBeAszád @15percEurópa @BPRPkiadó Még egyszer befrissítettem az oldalt, ahol pillanatok alatt nagyon sok „jó utat!” „vigyázzatok magatokra”, „kérünk sok fotót” komment érkezett, meg lájk, dögivel. Éppen megpillantottam egy „na jó, menj a p....” hozzászólást, amikor Evelin megragadta a karomat. – Megnyitottak egy másik sort is, futás, Körte már majdnem odaért! – üvöltött rám, nekem pedig annyi időt sem hagyott, hogy moderáljak egyet az oldalamon, már futottam is át a másik sorokban álló emberek között. Ilyen ez a közösségi média. A saját közönségem, akik mindig figyelemmel kísérik a posztjaimat, kedveset írnak, az pedig, aki csak beszólni jön oda, mindig leolt. És hát mivel az oldalam összes adminja a reptéren ácsorgott, indulásra várva, úgy döntöttem, ezen nem fogom felhúzni magam. Körülbelül vasárnap estig egyikünknek sem lesz ideje a moderálással foglalkozni, így hát lazán kellett felfognom, és áldásomat adtam arra, hogy szétbarmolják a trollok az oldalamat. Mást úgysem tehettem. – Elnézést, bocsánat, elnézést – kapkodtam a fejem azok között, akiken Evelin egész egyszerűen átrángatott, mivel úgy ítélte meg, hogy sokkal gyorsabban odajutunk Körtéhez, ha átvágunk a Madrid–, Párizs– és Helsinki–sorokon. Evelin persze nem kért bocsánatot senkitől, csak törte az utat, magával ragadva engem is, akire persze ciccegtek és fujtattak az emberek, megjegyzem, teljesen jogosan. – Itt vagyunk – állt meg hirtelen Evelin Körte előtt, aki már idegesen forgatta a fejét, a csonka társaság többi tagját keresve. – Hol vannak a hülyék? – kérdezte, Aszádékat keresve. – Jönnek, csak levegőztek egyet – kezdte védeni őket Evelin, de addigra a három Aszád már átfúrta magát a mögöttünk sorban állókon. – Na, itt is vannak.

– Puding, még füstöl a szád – meredt rá Körte dühödten. – Megpróbáltam lenyelni a füstöt, hátha a gépen vissza tudom böfögni – magyarázta. – Lehettek volna okos zenészeim – nézett a menedzserünk gondterhelten maga elé. – Miért nem olyanokat találtam? – Ne aggódj – csapott Márk a vállára. – Én itt vagyok. – Álmodni sem mernék többet – dünnyögte Körte, értetlenül nézve Márkra, aki az épületen belül is viselte a napszemüvegét. Végre mi következtünk. Kicsit kulturáltabban is megérkezhettünk volna, mivel így szinte ráestünk a check–in pultra, köszönhetően Aszádéknak, akik a „mi jövünk!” részt úgy értelmezték, hogy akkor az egész társaságunk egyszerre áll oda. – Hányan utaznak? – nézett ránk a hölgy kissé riadtan. – Heten – felelte Körte. – Adjátok ide az igazolványokat –sürgetett minket. Ezt, mondjuk, megtehettük volna előbb is, volt rá időnk bőven. Mindenki a forgatókönyvvel zörögve kapkodott, a táskájában vagy éppen a kabátzsebében matatva, miközben a fejünkre volt húzva a BPRP Records egységes fekete kötött sapkája, amit nem vehettünk le a terminálon belül sem, mert Balogh úr kikötötte, hogy minden olyan helyszínen népszerűsítenünk és reklámoznunk kell a kiadót, ahol más emberek is vannak. Tehát a mosdó fülkéjében és zuhanyozás közben vehetjük csak le. Nagyszerű. – Rendben, akkor Garai Evelin bőröndjét kérném – szólt a reptéri nő, mire Körte ráemelte Evelin bőröndjét a szalagra, szépen sorban következtek a többiek is. Aszádék, Körte, majd Nagy Márk. Ekkor azonban megállt az egész folyamat, mert Márknak túlsúlya volt. – Huszonhét kiló? Mi a francot tettél bele, a kutyádat? – kérdezte Körte idegesen a mérlegre meredve. – Forgatni megyünk, kellenek szettvariációk – érvelt Márk. Aha, szóval tényleg mindent bepakolt, amit feltöltött a netre. Óriási.

Persze hogy azonnal kialakult a probléma, mert Márk bőröndjét nem akarták felengedni, ő közölte, hogy mindenre szüksége van a csomagból, hiszen azért pakolta be, Körte dühöngött, amiért Márk „ennyire hülye", Aszádék majréztak, hogy lekéssük a gépet, és már elvitte a szalag a csomagjaikat, Evelin közölte, hogy ő nagy ívben tesz Nagy Márkra, neki kell ez a műsor, mert óriási promó és elmegy nélküle is, én pedig a vitát hallgatva körbenéztem a reptéren. A mögöttünk sorban állók időközben átálltak a másik két londoni sorba, de lassan ők is végeztek. Mögöttünk már senki nem volt. Jellemző, szinte elsőként érkeztünk a reptérre de utolsóként csekkolunk be, ráadásul olyan hangosan, hogy aki csak a reptéren volt, mindenki minket nézett. – Nézze, ki kell fizetni a túlsúly díját, máskülönben nem adható fel a poggyász – ismételte a nő, sokadszorra. – Nincs időnk rá, a végén még tényleg lekéssük a gépet –magyarázta Körte idegesen. A nő egy „sajnálom, de én nem tehetek semmit”-mozduIattal széttárta a karját, miközben folyamatosan mosolygott, mert a pult mögött ülve mosolyognia kellett, holott mindenki tudta, hogy a pokolba kíván minket, Nagy Márkkal és a túlsúlyával együtt. És ami a legszomorúbb az egészben, hogy ezért egy pillanatig sem hibáztattam. – Na jó – szólaltam meg, miután eleget hallottam. Csakhogy, mivel éppen mindenki ordított valakivel, senki nem figyelt rám. Megköszörültem a torkomat, és erélyesebben megismételtem. – Mi az, gyerek? – pillantott le rám Körte. – Nézzük meg, hogy az enyém milyen súlyban van, és ha kevesebb, átrakunk Márk bőröndjéből pár cuccot az én bőröndömbe – dobtam be az ötletet, mivel más lehetőségünk nem igazán maradt, tekintve, hogy a többieknek már elvitte a szalag a csomagjait, sőt talán már a gépre is felrakták. Körte felvont szemöldökkel nézett a reptéri nőre, mintegy visszaigazolást várva, hogy milyen ötletnek tartja, és miután ő rábólintott, kezdődhetett a roham. Márk bőröndjét le a szalagról, az enyémet fel rá, oké, csak tizenegy kiló, fér bele bőven, tehát ismét le a szalagról.

Sietősen felnyitottam a bőröndömet, természetesen úgy, hogy fakkban lévő női, leginkább egészségügyi cuccaim és fehérneműim mindenki számára jól láthatók lettek, de nem volt időm azon filózni, hogy ez mennyire égő, mert rohannunk kellett. – Gyerünk, Márk, szedd ki belőle gyorsan a nehéz cuccokat –utasította Körte Márkot, aki a saját bőröndjének számkombinációjával bíbelődött. – Ti pedig! – nézett Evelinre és az FBA csapatra. – Menjetek a biztonsági ellenőrzéshez, aztán futás a géphez, és szóljatok, hogy jövünk, várjanak meg minket. – Oké – bólintott Evelin és elrohantak. – Körte, szerintem ez nem volt jó ötlet – szóltam ideges mosollyal az arcomon, miközben még mindig Márkra vártam, aki nem tudta kinyitni a bőröndjét. – Mi? Miért? – kérdezte Körte. – Mert fel fognak szállni a gépre. Akár elérjük, akár nem. – Ó, hogy az a… – Menj te is. Jövünk utánad. – Nem hagylak itt – rázta a fejét. – Mi a rosszabb? Ha én itt maradok Budapesten nélküled, vagy ha Aszádék elmennek Londonba, nélküled? – kérdeztem, előre tudva a választ. – Nem megyek el nélküled. Márk, bocs, de ez most így alakult. Gyerek, dobd fel a bőröndödet, és futás – oldotta meg Körte a helyzetet egy pillanat alatt, méghozzá úgy, hogy akkor Márk lemarad az útról. – Mi? Itt ne hagyj! – háborodott fel Márk. – Mindjárt megvagyok, csak ez a hülye zár... – Nem igaz, hogy nem tudod a kódját! – üvöltött rá Körte mérgesen. – Elfelejtettem, jó? És stresszhelyzet van, így nem is fog eszembe jutni! – makacsolta meg magát Márk. – Elég már! – néztem rájuk dühösen. – Körte, menj, szólj, hogy meg jön két utas, mindjárt megvagyunk! – Biztos? – kérdezte.

– Biztos, csak menj! – küldtem el, mire futva megindult az ellenőrző kapu irányába, én meg ott maradtam Nagy Márkkal, hogy együtt szenvedjünk a bőröndjével. – Kösz, hogy nem hagytad, hogy itt maradjak – nézett rám Márk őszinte megkönnyebbüléssel az arcán. – Nem, helyette mindketten itt maradunk – vettem le idegesen a sapkát a fejemről, mert kezdett nagyon melegem lenni. A többiek mind bementek már, valószínűleg a gépen ülnek. Hogy én mekkora hülye vagyok. Miért vagyok ekkora hülye? – Oké. – dörzsöltem meg a halántékomat. – Biztos, hogy valami önmagaddal kapcsolatos kódot állítottál be –motyogtam, a check–in pult előtt térdelve a földön, és magamhoz húztam Márk bőröndjét. – Születési év? – kérdeztem. – Próbáltam. – Névnap? – Azt is – bólintott. – Jó, másét biztosan nem állítod be, csak a sajátodat, szóval nem ez lesz a megoldás – hadartam. – Hé,tényleg ennyire önzőnek tartasz? – háborodott fel Márk. – Persze. Miért, beállítanád másét? – Nem – gondolta át, mire bólintottam. – Na látod. – Fogytán az idejük – hajolt át a pulton a nő. – Egy pillanat –bólogattam.– A kódod! – Szerinted ha tudnám, akkor nem nyitottam volna ki? –kérdezte Márk értetlenül. – Nem ez! Hanem az SMS kódod a Pop/rock műsorból! –16699 – felelte kapásból. Ránéztem a számkombinációra, de öt szám helyett csak négynek volt helye. Akkor próbáljuk a 1669-et, hátha... És kipattant a zár. – Úristen, honnan tudtad? — kerekedett el Márk szeme, amikor látta, hogy felcsapom a bőröndje fedelét.

– Csak tudtam – ragadtam meg egy adag ruhát. – Jézusom, te mire készültél, hogy Londonba költözöl? Vasárnap jövünk vissza! Na, segíts pakolni. Olyan tempóban dobáltuk át a nehéz, téli cuccait, meg minden baromságát, ami a bőröndjében volt, hogy egy idő után azt vettem észre, lassan elfogy, miközben az én bőröndöm zsúfolásig megtelt, sőt, lecsukhatatlannak bizonyult. – Várj, nem jó, rakjunk vissza néhány dolgot – ingattam a fejem. – Miért? Az enyém már nem túlsúlyos. – Igen, de most az enyém az – magyaráztam. Ott térdeltünk a kiürült check–in pult előtt, két nyitott bőrönddel, és sem időnk, sem pedig alkalmunk nem volt rá, hogy ezt lereagáljuk, egyszerűen csak dobáltuk a holmikat ész nélkül. Összevissza keveredtek a ruháink, amikor végre lecsuktuk a csomagokat. Azt sem tudtam, hogy melyikben van több cuccom, de nem is volt időnk ezzel foglalkozni, csak rávágtuk sorban a bőröndöket a szalagra, és lélegzet–visszafojtva néztük a kijelzőt, hogy mutat-e túlsúlyt. Ezúttal mindkét bőrönd határértéken belül volt. – És most? – kérdeztem a nőt a karórámra pillantva, már-már feladva az egész utazást. – Most futás, ahogyan csak tudtok – emelte fel a pultról a telefont, vélhetőleg azért, hogy szóljon az illetékeseknek, úton vagyunk. És mi tényleg elkezdtünk rohanni. A biztonsági kapunál senki nem állt előttünk, így azonnal sorra kerülhettünk. Márk ment előttem, átsétált a fémdetektoron, én viszont fennakadtam rajta, mert csipogni kezdett a szerkezet. A francba. Félreállítottak, és egy biztonságis nő megmotozott (kifejezetten alaposan), miközben Márk vigyorogva nézte a folyamatot. – Segíthetek? – kérdezte frappánsan, mire a nő és én is odafordultunk, megajándékozva egy „csak szeretnéd” pillantással.

A nő átvilágított egy kis kézi szerkezettel, aztán közölte, hogy minden rendben, mehetek. Mivel semmi nem volt nálam (még zsebem sem volt, mert leggingset és egy szürke oversized pulóvert viseltem, ami a combom közepéig ért), a bakancsom a válltáskámmal együtt pedig a szalagon ment át, úgy ítéltem meg, hogy valószínűleg a melltartóm csipogott, taIán abban valami drót, vagy ilyesmi. Felmarkoltam a kabátomat (illetve Evelin kabátját), a táskámat és a bakancsomat a szalagról, majd futtában húztam fel, Márk karjába kapaszkodva, aztán mindketten rohanni kezdtünk a terminálon belül. Elfutottunk az újságos mellett, meg néhány szuvenírt árusító üzlet előtt, és a kijelzőn szereplő kapu irányába vettük az irányt. A sál letekeredett a nyakamról, az ellenőrző kapu óta húztam magam után, a cipőfűzőmön tapostam, mert nem volt időm bekötni, a BPRP–logós sapkát kapkodva nyomtam a fejembe, a táskám húzta a vállamat, a terminálnak ezen a részén már egy lélek sem volt, azt sem tudtam, hogy megvártak-e egyáltalán, úgy rohantunk végig az üres székek mellett. Márk futás közben bekapcsolta a kameráját, és maga felé fordítva, a levegőt kapkodva szólt bele. – Oké, valószínű, hogy lekéstük a gépet – mondta, mire a fejemet rázva hajoltam bele a felvételbe. – Nem, nem! – ziháltam. – Meg fognak várni! Lógó cipőfűzővel, szúró oldallal, a fejemet kapkodva pillantottam meg a kaput, ahol messziről integettek nekünk a légitársaság dolgozói. Minden erőmet összeszedve rohantam a személyzet irányába, kezemben lobogtatva a repülőjegyemet. Márk pedig utánam futva vette az egészet. Igazán hatásos lesz a remegő felvétel arról, ahogyan szó szerint odaestünk a jegyet ellenőrző pulthoz. – Az utolsó pillanatban! – szólt ránk a légitársaság dolgozója. – Siessenek a buszhoz! – Rendben, köszönjük – mosolyogtam megkönnyebbülten, mert ez azt jelentette, hogy megvár minket a gép. Ó, hála a jó égnek!

– Futás, futás! – siettetett türelmetlenül az alkalmazott, kizökkentve minket a „nem késtük le a gépet!” örömünkből, mi pedig felfogtuk, hogy még mindig nem vagyunk a repülőn. Így tehát rohanhattunk tovább, le a lépcsőn, át az ajtón, ahol ránk várt az üres busz. Szinte felestünk a járműre, és kifulladva rogytunk le arra a kis időre, amíg a géphez vitt. Kihasználtam a nyugodt másodperceket, és küldtem anyunak egy SMS-t, hogy indulunk, aztán Márk átült mellém (szinte rám, mert a jármű közben kanyarodott), az ölébe rakta a kamerát, és átkarolva a vállamat, a másik kezével felénk fordította a telefonját. – Mosolyogj, Beka – és már kattintott is, nekem meg felkészülni sem volt időm a fotóra, mert nem számítottam rá. –Megy az Instára. Átküldöm neked is, hogy fel tudd tölteni –nyomkodta a telefonját elképesztően gyorsan, a következő pillanatban pedig már meg is kaptam a képet. A fotón mindketten BPRP Records-logóval ellátott fekete kötött sapkában vagyunk, Márk mosolyog, én pedig kissé kérdő fejjel nézek bele a kamerába, pont úgy, mint aki nem számít a fotóra. Összességében nem volt rossz kép, hogy Márk filterezte, így aztán fekete-fehér lett. – Köszi, már töltöm is! Bepötyögtem a szöveget a képhez, ami csupán annyi volt: „Indulunk Londonba. @NagyMark”, és már rá is nyomtam a feltöltésre. Márk azonban még mindig a telefonján írt. – Mit csinálsz? – kérdeztem. – Hashtagelek – motyogta, és felém tartotta a telefonját, hogy ellenőrizzem. – Szerinted kimaradt valami? Rámeredtem a felém tartott fotóra, amihez a következőket írta: #NagyMark #Mark #Bexi #Beka #BudaiRebeka #selfie #szelfi #Budapest #Hungary #London #airport #repter #LisztFerenc #LisztFerencInternationalAirport #busz

#buszsofor #ut #utazas #kesesben #pentek #friday #travel #England #UK #flight #late #cold #winter #rainy #singer #enekes #BPRPkiadó #BPRPrecords #Korte #pear #FBA #FogdBeAszad #Lexi #Evelin #l5percEuropa

#15MinutesOfEurope #tvshow #hullocsillag #PopRockSztarLeszek #finalist #instasize – Nem, szerintem mindent odaírtál — fojtottam el a nevetésemet, és ezzel felkerült Nagy Márk oldalára is a közös képünk, mind a negyvenmillió hashtaggel. A busz hirtelen megállt, a hideg szélbe kilépve felsiettünk a lépcsőn, és a repülőgép ajtajában álló személyzet köszöntésére ismét odaadtam a jegyemet. Elértük a járatot. A gépbe belépve a hosszú folyosó két oldalán minden ülésről „na végre már!” pillantásokat kaptunk, sőt valakik (gyanítom, hogy a hátsó sorokban ülő Bogyóék) tapsolni kezdtek, mire az egész gép követte példájukat. – Mosolyogj, vesznek minket – suttogta Márk. A BPRP-csapat Valamennyi tagjának kezében ott volt a kézikamera, amivel megörökítették a stílusos belépőnket. – Nagyszerű – röhögtem el magam, és feltettem a kezem a tapsvihar közepette, jelezve, hogy sajnálom, amiért miattunk indulunk késve. Mivel már be is zárták mögöttünk az ajtót, a gép indulásra készen állt, sietősen lépkedtünk a szűk folyosón, a szabad helyünkre igyekezve. – Ez húzós volt, gyerek – ragadta meg a karomat Körte, amikor elhaladtam mellette. – De sikerült – vigyorogtam rá. – Mi volt a kódja? – A Pop/rock sztár leszek!–ben lévő SMS-száma —

röhögtem. – Tessék, napi sajtó – húztam ki a válltáskámból a reptéren vásárolt napilapokat, mire Körte elismerően rám mosolygott. – Mi lenne velem nélküled, gyerek? – Mondjuk, már úton lennénk – förmedt ránk a Körte mellett ülő férfi indulatosan, megállás nélkül az óráját kopogtatva. – Elnézést, már megyünk is a helyünkre – mondtam, és nyugtatóan néztem Körtére, azt sugallva a tekintetemmel, hogy most nem kell megvédenie, mivel az utasnak tökéletesen igaza van.

Körte mögött két sorral Evelin és Pepe ültek, mellettük egy már a felszállás előtt alvó nővel, Bogyó és Puding pedig a gép hátuljából integettek nekünk, de odáig nem jutottunk, mert időközben megérkeztünk a helyünkre. Az én ülésem az ablakhoz szólt, Márké középre, de ahhoz, hogy kellett állítanunk a sor szélén ülő angolt. Miután beengedett minket, sűrű elnézéskérés közepette bemásztam az ablakhoz, Márk mellém, és becsatoltuk az övünket. A személyzet csak erre a pillanatra várt (meg a többi utas is) és már el is kezdték mutogatni a tennivalókat vészhelyzet esetére, mialatt a gép lassan megindult. A kis ablakon kinézve figyeltem, ahogyan kigurulunk a kifutóra. A puszta, kopár tájon a szél bele-belekapott a kifakult fűszálakba, én pedig arra gondoltam, már nincs visszaút, ezen a december eleji péntek délelőttön én bizony elmegyek Londonba. Az ülés karfáját megragadva szorosan behunytam a szemem, amikor a gép meglódult, és végigszáguldott a kifutópályán. Néhány másodperc múlva már a levegőben voltunk, én pedig újra kinyitottam a szemem, és az alattunk elterülő egyre kisebb repteret néztem. Készítettem néhány képet a telefonommal, majd előhúztam az előttem levő ülés alól a táskámat, és kiszedtem belőle a törijegyzeteimet meg a zenelejátszómat, miközben Márk kamerázott mellettem. Az ablak felé fordulva vette az adást, de biztos, hogy én is belelógtam, mivel ott ültem. – Cseréljünk helyet, hogy fel tudd venni? – kérdeztem. – Nem, Bogyó is az ablaknál ül, biztos, hogy felveszi, nem kell annyi anyag a felszállásról szerintem — tette le a kamerát, és fellapozta a forgatókönyvet. – Mit olvasol? – nézett a kezemben tartott jegyzetre. – Ez nem... Szóval ez itt tanulnivaló — magyaráztam fájdalmas arccal. – Miért tanulsz a repülőn? Nem szóltál a magántanárodnak, hogy eljössz? – csodálkozott.

– De, tud róla, csak ez még… Szóval ezzel el vagyok maradva – mondtam fáradtan. – Aha – biccentett. – Basszus – olvasott bele a forgatókönyvbe. – Láttad, mennyi forgatási helyszín van bejelölve a két napra? – mutatta felém, mire odahajoItam és beleolvastam. Jártam már Londonban, régen, még a sulival, így nagyjából be tudtam azonosítani, hogy a helyszínek milyen távolságra vannak egymástól. Nos, a jelek szerint garantált lesz a végkimerültség, már eleve a városon belül ezer helyre utasít minket a forgatókönyv, az olyan helyszínekről nem is beszélve, mint Wimbledon vagy a Wembley. Ez is egy olyan dolog, amibe kevesen látnak bele. A trollkodók ilyenkor a „na, elmehetnek kikapcsolódni pár napra, ráfogják, hogy forgatás, de szar nekik” kommentekkel ostromolják az előadót, miközben fogalmuk sincs arról, hogy milyen munka van egy ilyen utazásban. Mondjuk, nem is érdekel senkit. Az ablakon kilesve még egy pillanatig láttam a mezőgazdasági táblákat, aztán egy vastag felhőtakaróba érve csak a szürkésfehér felhők vették körül a gépet. A fejünk felett lévő, biztonsági övek becsatolására utasító lámpa hirtelen kialudt, Márk pedig abban a pillanatban felpattant, és felrázta az időközben elbóbiskoló angolt, hogy engedje ki a mosdóba. Néztem, ahogy kimászik a helyéről, aztán, ha már úgyis felállt, gondoltam, én is meglátogatom a mosdót, mivel a reptéren nekem sem maradt időm rá. A táskámat felkapva a keskeny folyosón hátrasétáltam a gép legvégébe, a mosdókig. Mindkettő foglalt volt, így amíg ácsorogtam, a hátsó sorban ülő Bogyóhoz és Pudinghoz hajoltam. – Mi újság, srácok? – érdeklődtem. – Szétunjuk az agyunkat! Miért nem adnak filmet? – nyöszörgött Puding, látványosan szenvedve. – Mert ezen a járaton nincs. – A francba. Mikor szállunk le? Unom – pillantott rám Bogyó keserves arccal. Szemmel láthatóan már most unta a repülést.

Tudtam, hogy nem kellett volna energiaitalt inniuk reggel, egyszerűen hiperaktívak lesznek tőle. – Még két óra – feleltem. – De gyertek az ülésemhez, adok zenelejátszót, meg London-útikönyvet... – próbálkoztam. – Azért annyira nem rossz a helyzet – nyugtatott meg Puding. – Szemét állat Pepe, miért ő ül Evelin mellett? – nyújtogatta a nyakát Bogyó, a gép elejét lesve. Puding egyetértett Abban, hogy Pepe egy áruló, így azzal foglalták el magukat, hogy a harmadik Aszáot szídják, miközben Nagy Márk kijött a a mosdóból. – Mész? – mutatott az ajtóra. – Aha – bólintottam, és helyet cseréltünk a szűk folyosón. Ahogy kikerültük egymást, akaratlanul is összeértünk, amitől zavartan lehajtottam a fejem, és elkaptam oldalra. Utálom, amikor annyira közel vagyok Márkhoz, hogy érzem az illatát, az érintését, vagy akár a leheletét a bőrömön. Az óta az átkozott elődöntő óta ösztönösen igyekszem elkerülni az olyan szituációt, amikor túl közel van hozzám, mert akaratlanul is felzaklat. Jobb nekem, ha van köztünk elég hely. Becsuktam magyam mögött az apró helyiség ajtaját és a LED-del megvilágított tükörképemre néztem. Levettem a BPRP-kiadó sapkáját és a lelapult hajamat figyeltem, ami már kora reggel menthetetlennek bizoyult. Hülye promóciós cuccok, ezért utálom annyira mindet. A táskámból előhalásztam a szájfényemet és a szemceruzámat, és miután egy zsepivel letöröltem az elkenődött részt, megigazítottam a sminkemet. A kis fülkében megragadtam a mosdó szélét, és közelebb hajolva a tükörhöz farkasszemet néztem magammal. Oké, gondoltam. Kemény két nap vár rám, de túl leszek rajta, ahogyan eddig mindenen. Amikor visszaértem a helyemre, az angol felállt, hogy beengedjen, mire Márk is feltápászkodott én pedig bemásztam az ablak mellé. Az ölembe véve a lapokat, beleolvastam a jegyzeteimbe. Nem fogott az agyam, képtelen voltam a történelemre koncentrálni. Istenem, minek volt ennyi háború? Vagy nekem

miért kell tudnom róla? Már régen megoldódtak. Mellettem Márk hátrahajtotta az ülését, és lehunyta a szemét, a jelek szerint aludni készült. Néztem egy darabig, aztán, amikor a gép rázkódott egyet, Márk felnézett, én pedig elkaptam a fejemet. A fenébe! Vasárnapig elkerülhetetlen, hogy együtt legyünk, úgyhogy okosnak kell lennem. Minden, ami Nagy Márk, csak az imidzsének a része. Amit a dalszövegről mondott, nem igaz. Csak élvezi, hogy behülyíti a lányokat. Te jó ég, hiszen ott voltam a duettdöntő hetében, láttam, pontosan láttam, miként csavarja az ujjai köré a lányokat. Elképesztően ért hozzá. Velem is csak szórakozik, mert Márknak ez a hobbija. Egy pillanatig sem vehetem komolyan. Munkatársak vagyunk. Ennyi. Pont. Ahogyan hat hete is azok voltunk. Pont. Ráadásul a magánéletem így is romokban hever, fogalmam sincs, hogy állunk Gerivel, kit érdekel Nagy Márk! „Now you’re just somebody that I used to know” járt a dal a fejemben, miközben riadtan néztem az előttem lévő ülés háttámláját. A fenébe! Helyet kell cserélnem valakivel, ráadásul azonnal. – Körte, de jó, hogy jössz! – pillantottam meg a menedzseremet , aki a sorok között sétált előre, a jelek szerint Bogyóéktól jött. – Gyerek, adj már valamit, amivel lekötöm Aszádékat, mert meg lehet tőlük bolondulni. A többi utas már panaszkodik rájuk. – És mi lenne, ha helyet cserélnék Bogyóval vagy Pudinggal? – próbálkoztam. – Nem lehet, a kocsis nő már így is eltorlaszolta az utat – mutatott hátra a stewardess irányába, aki a megvásárolható szendvicseket és üdítőket kínálta a kocsijáról. – Adj gyorsan valamit, amit hátradobok nekik – sürgetett, mire kivettem a táskámból a reptéren vásárolt regényt meg a London–útikönyvet, és Körte kezébe nyomtam, aki sietve elvitte a gép hátuljába. Hát, gondoltam, ennyit arról, hogy átülök máshová. Bedugtam a fülembe a zenelejátszóm fülhallgatóját, és mielőtt elindítottam volna a lejátszási listát, a mellettem ülőket

hallgattam egy darabig. Márk éppen azt magyarázta az angolnak, hogy azért van nálunk kamera, mert forgatni megyünk Londonba egy műsornak, mert egyébként mi Magyarországon híresek vagyunk, én – ekkor rám mutatott –toplistás előadó, ő pedig egy tehetségkutató verseny második helyezettje, tehát majdnem nyertese. Az angol örömmel fogadta a hírt, hogy ilyen impozáns társaságot kapott és meg is jegyezte, hogy ez az egész mennyire „lovely”. Tényleg az volt.

13. Szeretek repülni. Minden olyan nyugodt. Az ablakon kilesve csak a sűrű felhőtakarót látni amely elrejti az alattunk lévő hétköznapokat. A repülőn valahogy úgy érzi az ember, hogy minden a legnagyobb rendben van, pedig ezt az illúziót csupán az az egyszerű tény ülteti el a tudatalattinkban, hogy éppen szó szerint elrepülünk a problémáink elől. Az előttem lévő ülés háttámlájáról lehajtott tálcán hevert egy dobozos kóla, a jegyzeteim és egy félig elfogyasztott uborkás szendvics valamint egy muffin csomagolása. Mindezt horribilis összegért vette nekünk Körte az egyik stewardess mozgó pultjából, lévén, hogy nem volt időnk a vásárlásra a reptéri rohanásban. A fedélzeten megvásárolható ételeket a későknek találták ki, ők úgyis kénytelenek megvenni, bármennyit is kérnek érte. A törifüzetem fölé görnyedve kihúzófilccel próbáltam kiszűrni a tananyag lényegét, de nem volt egyszerű dolgom, mert konkrétan egész oldalakat tartottam feleslegesnek. És a törikönyvet is. – Beka — szólított meg a mellettem ülő Nagy Márk, aki egészen addig aludt a monoton út alatt. – Hm? – néztem felé. – Kész vagy a spanyol szöveggel? A fordítással? – érdeklődött. – Majdnem... – füllentettem, aztán rájöttem, hogy hülyeség lenne pont Márknak vetíteni, ezért kijavítottam magam. – Na jó, a francokat – túrtam a hajamba. – A Hullócsillaggal voltam elfoglalva, most meg a tanulás jött közbe, úgyhogy szerintem ezt buktam. Evelin már biztosan írt rá egy jó szöveget, ezer százalék, hogy ő kapja meg. – Aham – tűnődött Márk. – Segítsek? – Miben? Dalszöveget írni? – csodálkoztam. – Igen. – Nem hinném, hogy... Szóval szerintem megoldom, de azért nagyon köszi — bólintottam.

– Te tudod. – Miért akarnál segíteni benne? – Mert jövök neked – vonta meg a vállát. – Márk, mondtam már, nem jössz nekem semmivel – ingattam a fejem. – Figyelj!Többet segítettél, mint amit természetesnek vehetnék – magyarázta. – És hidd el, próbáltam természetesnek venni. De ez már sok – ingatta a fejét. – Márk, ne ijesztgess, még a végén azt hiszem, hogy van lelkiismereted – mosolyodtam el. – Barátok vagyunk, természetes, hogy segítettem néhány dologban... – közöltem hanyagul, mint akinek ez tényleg semmiség. – Jó, de valahogy viszonoznom kell és rájöttem, hogy tudnám visszaadni – kezdte, én pedig összeráncolt szemöldökkel hallgattam. – Gondolkoztam, és arra jutottam, hogy kérhetsz tőlem három dolgot. – Milyen dolgot? – csodálkoztam. – Bármilyet. Szívességet. Ha szükséged van rám, vagy a segítségemre, akkor szólsz, és én megteszem, még kérdésem sem lesz. Olyan ez, mint egy kupon. Egy Nagy Márk-kupon – magyarázta a zseniális ötletét. – Ah, értem – nevettem fe l– Tehát, ha szeretnék tőled valamit, akkor csak szólok, és te pattansz... – Igen. Háromszor használhatod ezt ki – nyomatékosította –December 31-ig – tette hozzá gyorsan, mire összeszaladt a szemöldököm. – Hé! Miért nem jó jövőre is? Már december van, ezek szerint szinte rögtön be kell váltanom. – Na jó, szerinted meddig várok arra, hogy ugráltatva lehessek? Ez nagy stressz, elvégre mindig készenlétben kell lennem. Ezért csak idén jó – magyarázta meg. – Értem. Jó, legyen – nevettem el magam, és őszintén fogalmam sincs, hogy kinek jut még eszébe a saját nevével ellátott képzeletbeli kupont ajándékozni, hálája jeléül. – De egyébként – gondolkodtam el –, miért pont három?

– Hát, az egy kevésnek tűnt, merthogy dalt szereztél nekem, Londonba is miattad jöhetek, sőt a reptéren sem hagytál ott, újra érdeklődést mutatnak a Márkerek, le fog szerződtetni a BPRP Records – sorolta. – Ezért az egy kevés lenne. Ötöt viszont még soha senki nem kapott. Így maradt a három, az optimális – magyarázta. – Hálásan köszönöm – nevettem. – Tehát van három képzeletbeli kuponom, amit akkor és arra használok fel, amire csak akarok, úgy, hogy nem szólhatsz semmit, meg kell tenned – értelmeztem a dolgot. – Aham – helyeselt. – És itt szeretném leszögezni, hogy mindenre érvényes... – kacsintott egyet. – Márk – szóltam rá élesen, mielőtt befejezte volna a gondolatmenetét. – Jó, csak mondtam, hogy ne felejtsd el. Sokan beváltanák erre-arra – közölte önelégült mosollyal az arcán. – Akkor átadom nekik – feleltem. – A-a – rázta meg a fejét. – A Nagy Márk-kupon nem átruházható. – Rendben. – Ha akarod, besegítek a spanyol dalba. Vagy elviszlek vacsorázni. Felveszem a telefont az ezeréves magántanárodnak – sorolta az ötleteit. – Márk – mosolyodtam el halványan. – Kösz az ötleteket, de a zthiszem, tudom, mit kérek, ezért szeretnék felhasználni kettőt – mondtam komolyan. – Máris? – kerekedett el a szeme. – Ez gyors volt. Na lássuk, milyen titkos vágyaidban szerepelek – hajolt közelebb hozzám, feszült figyelemmel hallgatva. – Vasárnap gyere el velem Anti hegedűversenyére. És Lili karácsonyi ünnepségére is, az tizenkilencedikén lesz, a sulijában – zártam rövidre, pillanatok alatt elhasználva Márk kuponjaiból, vagy miből, kettőt. Ez jól jött, mert legalább szó nélkül teljesíteni fogja, nem is kell könyörögnöm neki. Márk meredten nézett rám, és a fejét ingatta.

– Anti hegedűversenye és Lili karácsonyi ünnepsége? Most komolyan, Beka, ennyi tellett tőled? – sziszegte csalódottan. – Igen, mert Anti szeretné, ha eljönnél a versenyére, Lili pedig nagyon kivan, mert az apánk nem tud részt venni az ünnepségen, lévén, hogy két családja van és a másikoknál is ugyanakkor vannak az ilyen iskolai izék. Ezért szeretném, ha eljönnél, mert örülne neked. Tudod, Márker – magyaráztam – De – rázta a fejét Márk – ez egyik sem rólad szól. Ezek nem a te kívánságaid. – Azoké, akiket szeretek, tehát olyan, mintha az enyém lenne – vontam meg a vállam. – Bolond vagy. Ha megkérsz, ezekre anélkül vállalkoztam volna, hogy elpazarolod a felajánlott kuponokat. – Így egyszerűbb – mosolyodtam el. –Te tudod. De akkor is maradt még egy. – Oké, nem felejtem el – emeltem fel a törifüzetemet. – Mire váltod be? – Még nem tudom. – Semmi ötleted nincs? – Nincs – ismertem be. – Használd fel Késtél-Geri ellen. Tedd féltékennyé, hátha magához tér végre – kacsintott Márk. Feltehetőleg hülyült, de ezzel az ötletével igencsak betalált. – Kétlem, hogy bármi érdekli velem kapcsolatban –motyogtam, mert hirtelen fogalmam sem volt, hogy tulajdonképpen mi van Gerivel és velem. Azt kellett feltételeznem, hogy nincs is olyan, hogy Gerivel és velem. Márk furcsán nézett rám. – Megint nem tudod, hogy mi van veletek? Jézusom, én inkább nem mondok semmit – fejezte be erős gúnnyal a hangjában. – Most ezt miért mondod ilyen lesajnalóan? – kérdeztem, lerakva a törijegyzeteket, miközben a gépen valamennyi utas felett kigyúlt a lámpa, ami azt mutatta, hogy kapcsoljuk be az övünket. Anglia partjaihoz értünk, a stewardessek fel-alá

sétáltak a folyosón, hogy ellenőrizzék, mindenki becsatolta-e magát. – Te ennél sokkal okosabb vagy – mosolygott rám csalódottan Márk – Vissza is veszem az utolsó kuponomat, nem érdemled meg. – Mi? Nem adom! Jár nekem – makacsoltam meg magam, figyelmen kívül hagyva azt az egyszerű tényt, hogy mennyire nevetségesek vagyunk, amiért a rázkódó gépen képzeletbeli kuponokon vitázunk. Csak hát, ez már régen nem a kuponokról szólt. – Akkor tartsd meg – hagyta rám. – Márk, komolyan, mi bajod van neked? – néztem rá csodálkozva. – Jó, megmondom – pillantott rám élesen. – Hallgatlak.

– Nem kedvelem. – Kit? – A Késtél-gyereket. – Nem is ismered Gerit. – Nem is akarom. Te klassz lány vagy, Beka, ő pedig megállás nélkül szórakozik veled – mondta mélyen a szemembe nézve. – Szerinted klassz vagyok? – mosolyodtam el, miközben a gép egy újabb sötét felhőrétegbe szállt bele, valamennyi utasában felrázva az elfogyasztott falatokat. – Na jó, a klassz az túlzás, de eléggé rendben vagy – javította ki magát gyorsan, finomítva a bókon, mert az nem az ő stílusa. – Egyszerűen csak az bosszant, hogy hozzád egy olyan srác való aki elismer, aki büszke rád, és aki nagyon szeret téged. Aki figyel rád, érzekelteti veled, hogy fontos vagy neki. Aki megbecsül, aki illik hozzád, akivel tudsz nevetni és tudsz komolyan beszélni – sorolta, mélyen az enyémbe fúrva a tekintetét, nekem pedig olyan hevesen vert a szívem nyolcezer méter magasban, hogy azt hittem, kiugrik a repülőről. Részben Márk szavai miatt, részben pedig azért, mert a repülő óriási turbulenciába került, és összevissza rángatott.

– Ezt gondolod? – kérdeztem alig hallhatóan. – Ja. Egy ilyen srácot érdemelnél, ha lenne egy kis eszed. Furcsa is, hogy eddig még nem vetted észre, hogy van a közeledben ilyen. – Észre kellett volna? – motyogtam sebesen süllyedő és emelkedő mellkassal. – Igen! Például Bogyó jó arc, passzolnátok – magyarázta. A szemem elől egy pillanat alatt eloszlott a rózsaszín köd, és értetlen fintor jelent meg az arcomon. – Mi? Bogyó? – ráztam meg a fejem dühösen, és nem tudtam elhinni, hogy bedőltem Márknak. – Miért? – röhögte el magát. – Ó, arra számítottál, hogy valaki mást mondok? – nevetett az arcomba. – Hagyjál békén – néztem szigorúan magam elé, az előttem ülő háttámlájára meredve. Márk megállás nélkül nevetett, természetesen rajtam, miközben a pilóta bemondta, hogy a személyzet foglalja el a helyét, mert leszállunk. Hülye Nagy Márk, mennyire megszívatott. Még hogy Bogyó! Félreértés ne essék, imádom Aszádékat, olyan, mintha lenne három bátyám, néha meg inkább mintha lenne három öcsém, de hogy bármelyik srác mint fiú... Ah, ugyan már. Amióta ismerjük egymást, haveri a viszony, és soha egyikük sem mutatta semmi jelét annak, hogy ez másképp lenne. Bogyó sem, hacsak azt nem számítjuk, hogy egyszer részegen felhívott és megpróbálta elénekelni nekem a Késtél refrénjét, de úgy, hogy kihagyja az összes magánhangzót a számból és természetesen sírt a röhögéstől, már amikor nekikezdett. Valahogy így hangzott: vrk rd fgfmm sncs hl Ihtsz... A szám szélét rágva azon filóztam, vajon Márk tudja-e, hogy arra számítottam, a szívszorító nyálas dumája végén majd az ő nevét hallom meg. Ahogy óvatosan odafordítottam a fejem, és láttam az önelégült vigyort a képén, rájöttem, hogy pontosan ismeri az összes gondolatot a fejemben. A francba!

– Csak hogy tudd – kiáltottam neki, megpróbálva túlharsogni a gép zúgó zaját –, reméltem, hogy Bogyót mondod, mert igazán kedvelem! – Tényleg? – vigyorgott. – Igen! Igazán bejön a kétezres évek Green Day-kinézete –magyaráztam, utalva arra, hogy Bogyó kamaszkorában minden bizonnyal óriási Billie Joe-rajongó lehetett, és azóta sem találta meg a saját stílusát, mivel még mindig a frontembert majmolja kinézetben. – Áldásom rátok – kacsintott Márk nevetve. – Köszönjük – fordítottam el a fejem, és azért a szívem mélyén reméltem, hogy nem kell Bogyóval járnom azért, hogy meggyőzzem Nagy Márkot arról, téved. A gép kieresztette a kerekeit, mire mindketten a pici ablak felé néztünk, amin keresztül láttuk, hogy imbolyogva repesztünk a leszállópálya felé, miközben a pilóta próbálja egyenesben tartani a hatalmas testet a széllökésekben. A fejemet mélyen az üléstámlába nyomtam, és lehunytam a szemem, a következő pillanatban pedig földet értünk. Ahogy a gép megállt, az utasok, mint egy zavarodott hangyaboly, felpattantak a helyükről, és a fejek felett lévő csomagtartókból kezdték kiráncigálni a kézipoggyászokat és begyűrt kabátokat, majd mindenki megindult az ajtó felé, függetlenül attól, hogy még zárva volt. Ezért aztán a folyosón állva nyomorogtak, a kijutásra várva, többen pedig a helyükön ragadtak, ahogyan Nagy Márk és én is. Mellettünk a szűk folyosón Bogyó és Puding ácsorogtak, azzal szórakozva, hogy lökdösték az előttük állókat, mintha csak gyorsíthatnák ezzel a haladást. – Beki, kösz a könyvet – nyújtotta felém Puding a London–útikönyvet. – Szívesen – vettem át, fél lábbal feltérdelve az ülésemre, és beraktam a táskámba, majd ránéztem. – És a romantikus regény? – Még olvasom – közölte, és egy ideig vártam, hogy elröhögje magát, de nem tette.

– Mi? Ne mondd, hogy tetszik – nevettem fel hitetlenkedve, felelevenítve a rózsaszín borítós regény tartalmát. – Dehogy tetszik, hülye! – ingatta a fejét. – De most már tudni akarom, hogy mi történik az állatorvos lánnyal és a cowboyjal, akinek megsérült a lova – közölte felszegett állal, mi pedig Bogyóval összenézve egészségesen kiröhögtük a romantikus lelkű FBA–tagot. – Hé, Bogyó – szólt Márk, miközben levette a kabátját a csomagtartóból, és megállt a folyosón Bogyó és Puding mellett. A piros-fekete sálat viselő frontember kérdőn nézett rá. – Ha? – Beka azt mondja, összejönne veled – kacsintott afféle „na mit szólsz?” stílusban Márk, nekem pedig elfehéredett az arcom. Bogyó értetlenül meredt hol Márkra, hol pedig rám, pont olyan arckifejezéssel, mint aki ezt most nem teljesen érti. Persze Márk arra számított, hogy akkor majd most elkezdek vadul ellenállni, és azt mondom, hogy ez egy hülyeség, akkor viszont megerősíteném abban a tudatban, miszerint arra vártam, hogy Márk magát mondja a monológja végén. De ráfázott, mert azzal beismertem volna, hogy igaza van. Márpedig Nagy Márknak nincs igaza. Nem lehet, és kész. – Hát – pillantottam Bogyóra szerelmesen. Lehet, hogy jó páros lennénk – mondtam a lehető legmeggyőzőbben. – Kösz, Beki, ez jólesik, de passzolok – vonta meg a vállát Bogyó, mire Márk olyan hangosan kezdett röhögni, hogy a folyosón sorban állók egyszerre néztek felénk. – Mi van? Már nem azért, de... – meredtem Bogyóra. – Mi van? – Bocs, de másra startoltam rá – tárta szét a karját. – Ezt megkaptam – dünnyögtem magam elé, miközben Márk megállás nélkül vihogott a szűk folyosón nyomorogva. – Befejeznéd? – förmedtem rá. – Nem hiszem el, hogy lepattincott az egyik Aszád – röhögött fel újra.

– Jó, ez tényleg kínos – ismertem be, miközben elmosolyodtam. –Hé, Bogyó! – Hm? – Ki miatt dobsz? – érdeklődtem csak úgy mellékesen. – Szerinted? – biccentett előre. Átnéztem az ülések felett és megpillantottam Evelint, aki éppen kimászott a sorából. – Mi? – ámultam. – Nem hiszem el. Az alteregóm? Most komolyan, Bogyó, csalódnom kell benned – ingattam a fejem. – Most mi van? Te olyan vagy, mintha a húgom lennél, Evelin meg, érted, olyan wow – ismertette a helyzetet. – Konkrétan a replikám. Még a hajunk is ugyanolyan – sóhajtottam. – Nem – rázta meg a fejét Bogyó, Puding pedig vadul helyeselt. – Lexi dögös – közölték velem a srácok. – Na, kösz – tettem fel a kezem megadón, és ezúttal meg sem próbáltam rászólni Nagy Márkra, hagytam, hogy fuldokoljon a röhögéstől. Ezt megérdemeltem. Így érkeztünk meg Lutonra. Dobott az egyik Aszád Evelin miatt. Egyébként hamar kiderült, hogy valamennyi Aszád dobott volna érte, mivelhogy tegnap délután óta mindhárom belezúgott a replikámba. Fiúk! Bárcsak gondolkodnának is néha, ahelyett, hogy bámulnak.

14. A csomagokra várva ácsorogtunk a futószalag előtt, miközben Aszádék azt vették kamerával, ahogyan Evelin és Nagy Márk leemelik a bőröndjüket. – Te gyerek – szólt hozzám Körte. Egy kicsit hátrébb húzódva álltunk meg, hagytuk, hogy az utasok (köztük Aszádék, Evelin és Márk) tolongjanak a szalagnál, mi pedig ráérősen várakoztunk, miközben bekapcsoltam a telefonomat, hogy küldjek egy SMS-t anyunak, Antinak és Lilinek az érkezésünkről. – Hm? – kérdeztem a telefonommal bíbelődve. – Van okom hinni Bogyónak, amikor azt állítja, ráhajtottál leszálláskor, vagy jól tettem, hogy rásóztam egyet a bal fülére? – nézett rám kérdőn a menedzserem. – Hát, kár volt megcsapnod – sütöttem le a szemem. – Mi van?–meredt rám. – Jaj, semmi komoly. Nagy Márk felidegesített, és ahhoz, hogy azt higgye, nem tetszik nekem, mármint Nagy Márk, azt kellett mondanom, hogy Bogyó tetszik, és gondoltam benne lesz a hülyülésben, mármint Bogyó, de pechemre éppen most szerelmesedett bele Evelinbe, úgyhogy lepasszolt, ami kicsit fájt, függetlenül attól, hogy az égvilágon semmit sem akarok Bogyótól, természetesen, de azért az túlzás, hogy azt mondta, Evelin dögös, miközben én meg nem, merthogy Lexi szó szerint ugyanúgy néz ki, mint én. Te érted ezt? Amúgy meg, Geri nem is üzent, fogalmam sincs, hogy most mi van. Szakíthatunk úgy, hogy igazából nem is járunk újra? –pillantottam a menedzseremre, de ő csak értetlenül nézett rám. – Te mindig ennyire tini voltál? – kérdezte egy idő után. –Tizenhét leszek a jövő héten – mosolyodtam el. – Mikor legyek tini, ha nem most?

– Azért várhattál volna legalább addig, amíg hazaérünk innen. Na, szóval – kezdte. – Gerivel összevesztetek. Nagyrészt Nagy Márk miatt. – Igen. – Aki nem tetszik neked. – A legkevésbé sem. – Mert Bogyó tetszik? – kérdezte. – Mi? Nem. Körte, te nem figyelsz rám. Nem érted? – Nem teljesen. – Argh! Milyen apa vagy te? – tettem szemrehányást. – Leginkább semmilyen? – kérdezett vissza. – Na jó. A lényeg, hogy én Gerit szeretem – mondtam mélyen a szemébe nézve. – Ezt tudom. – Nagy Márkot pedig nem. – És Bogyót sem. – Nem. – Akkor miért mondtad neki? – Nem érted? Mert Nagy Márkot akartam idegesíteni. – Akit nem szeretsz. – Akit nerm szeretek. Na, látod, hogy érted – veregettem meg a vállát büszkén. – Aha. Tiszta sor – biccentett. – Akkor minden rendben? – kérdezte félve. – Persze. Illetve – húztam el a számat – Aszádék balhéznak egymás között Evelin miatt, figyelned kell rájuk – mutattam a csomagkiadó szalag irányába, ahol a három FBA-tag egymást lökdöste, hogy ki segítsen Evelinnek vinni a bőröndjét. – Te jó ég – csavargatta Körte a szakállát. – Én azt hittem, zenészeket hozok el Londonba. Mi a fenét csináljak egy csapat hormonbajos kölyökkel? – Passz. Kérsz egy Nagy Márk-kupont? Maradt egy nekem, szívesen odaadom. – Nem tudom, felkészültem-e arra, hogy megtudjam, mi a fenét jelent az a Nagy Márk-kupon.

– Egy beváltható szívesség, amit bármikor, bármire felhasználhatsz nála — feleltem. – Meglettem volna az információ nélkül – dünnyögte. – Miért kaptál tőle ilyen fura dolgot? – Mert azt mondja, hogy sokat köszönhet nekem. És mivel ő Nagy Márk, így tudja meghálálni... Egy saját magáról elnevezett képzeletbeli kuponnal – magyaráztam sóhajtva. – Aha – dünnyögte Körte. –Világos. – Na látod – mosolyogtam rá, aztán a szalag irányába fordítottam a fejem, mert még mindig csak néhány utas bőröndje érkezett meg. – Miért megy ez ilyen lassan? – néztem az órámra, mert feltűnt, hogy a csomagok a megszokottnál is lassabban kerülnek a szalagra, a folyamatosan érkező gépek utasai pedig egyre csak gyűltek a váróban. – Valami sztrájk van a reptéri dolgozóknál, úgyhogy minden egy kicsit lassabban megy – válaszolta Körte. – Ó, értem. Végül mindannyian meglettünk csak éppen borzasztó hosszú várakozás után, így sietnünk kellett a buszhoz, ha nem akartuk lekésni. A reptéri transzfer a terminálból kilépve várt ránk, úgyhogy a csomagjainkat húzva, a szélbe kilépve, már fel is szálltunk a buszra, figyelmen kívül hagyva Evelin és Aszádék kérését, miszerint ők néhány percet még szívesen levegőznének. Erre nem volt lehetőségük, úgyhogy a cigisek is felültek a buszra, és kissé indiszponáltan beszélgettek arról, hogy ez mennyire „tré” így. Kamerával a kezemben ültem le egy szabad helyre az ablak mellé, és az esőcseppek borította üvegen keresztül készítettem egy rövid felvételt. A mobilapplikációm szerint egy óra alatt érünk Lutontól a Paddingtonra, így kényelmesen elhelyezkedtem, és a kamerámon keresztül figyeltem, ahogyan elhagyjuk a repteret. Bármit is szerettem volna mondani a látvánnyal kapcsolatban, senkihez sem fordulhattam, mert a csapatunk szanaszét ült a járművön, ráadásul mindenki a telefonját állítgatta át, posztoltak, fotókat készítettek, leginkább magukról, azt

felrakták az Instagramra, tehát abszolút elnyelte őket a közösségi média, miközben a busz az autópályára fordulva hasított London felé, a (számomra) szokatlan oldalon. Néztem a december elején is zöld tájat az ablakból, a szürkés felhőkkel borított eget, az autópályán lévő táblákat, amelyek visszaszámlálva mutatták, mennyire vagyunk Londontól, és a halántékomat az üvegnek döntve azon tűnődtem, mennyi véletlen és szerencsés egybeesés vezetett az elmúlt években idáig, hogy ezen a buszon utazhatok most. – Beka – ült át Márk a mellettem lévő szabad ülésre, mire felé fordultam, és kérdőn néztem a szemébe. – Meg sem szólaltál, mióta leszálltunk. – Mert nézelődöm – mutattam az ablak felé, jelezve, hogy odakint egy ismeretlen hely van, amit érdemes szemügyre venni. – Oké. Nem Bogyó miatt vagy szomorú, ugye? Mert előfordul, hogy valakinek nem kellesz. Mármint, én nem tudom, hogy az milyen, de hallottam már róla – szívatott, mire halványan elmosolyodtam. – Mondták már neked, hogy fárasztó vagy? – Nem, de azt rendszeresen, hogy jól nézek ki – vigyorgott. – Igazad van, beszéljünk rólad – forgattam a szemem. – Na látod, ez egy jó ötlet – biccentett, én pedig akaratlanul is elnevettem magam. –Tehenek – mutattam ki az ablakon az autópálya melletti dombos területre, ahol tehéncsordák legeltek a füvön. – Aha. Nagyon izgalmas – pötyögött Márk a telefonján, nem is figyelve arra, amit mutattam. –Te mit csinálsz? – kérdeztem furán. –Posztolok?–mutatta fel a telefonját, mintha csak meg akarná mutatni, hogy valóban ezt teszi. – Miért nem nézed, hogy merre vagyunk? – Mert dögunalmas az út. Majd ha Londonba érünk, akkor figyelek. Addig ez csak táj, meg tehenek, meg út. – De ezek angol tehenek – próbáltam meggyőzni.

– Ja, amúgy sem értik amit mondok – hagyott ott, én pedig nevetve fordultam utána. – Nézz be az oldaladra, mert ma már nem lesz rá sok idő – szólt vissza a válla felett. Annyiból igaza volt Nagy Márknak, hogy tényleg nem volt valami eget rengetően izgalmas a Londonig tartó út, és bár szerettem volna az utazás minden pillanatát kiélvezni, hallgattam rá, és én is inkább benéztem a netre, hogy feltöltsek néhány képet a közönségemnek, amiket az úton készítettem. Felhőtakaró a repülő ablakából, Nagy Márkkal egy szelfi a repülőn vásárolt undorító ízű szendviccsel, egy csoportkép a bőröndökre várva, amin valamennyien BPRP Records-os sapkában pózolunk, és egy fotó a busz ablakából az angol tehenekről. Hah, több mint hétszáz lájk érkezett a tehenekre az út alatt, úgyhogy örömmel vettem tudomásul, hogy másnak is tetszettek az út szélén legelő állatok. Na. Persze, amikor megérkeztünk Londonba, mindenki elindította a felvételt, és rögzítették a 15percEurópának az anyagot, ahogy a busz beérkezik a városba. Intettem egyet Puding kamerájába, aki éppen hátrafordulva vette a busz belsejét, majd újra az üveghez hajoltam, és kinéztem a városra. Régen volt, hogy utoljára Londonban jártam, mégis úgy tűnt, mintha tegnap lett volna. Talán még a transzfer útvonala is ugyanaz volt. Csak most a sulitársaim, a tanárom és Geri helyett másokkal ültem a buszon. Furcsa dolgok ezek, és ahogyan az ablakon át a Regent’s Parkot néztem ámulattal, visszaköszöntek a régi emlékek. Tizennégy évesen egy másik buszon arról álmodoztam, hogy egyszer majd eljövök ide Gerivel és a bandánkkal, amikor már nem járunk suliba, nem lesz velünk tanár, mert menő zenekar leszünk, és megtehetjük, csak úgy, simán elugrunk Londonba, esetleg fellépésünk lesz itt. Megannyi álomból csak az egyikünké jött be és kissé összeszorult a mellkasom, ahogyan az üvegen át láttam magam a három évvel ezelőtti emlékeimben, amint csapatban, tanári kísérettel és felügyelettel álmodozom arról, hogy egyszer visszajövök ide a barátaimmal. Ahogy körbenéztem a buszon, és a tömegközlekedési bérleteket

kiosztó Körtére pillantottam, vagy a hárormtagú FBA együttesre, akik Evelinnel röhögtek bele az egyik kamerába, vagy éppen Nagy Márkra, aki szelfit csinált magáról a telefonjával, rájöttem, az én álmom tényleg teljesült. Csak akkor, három évvel ezelőtt még nem ismertem azokat az embereket, akikről egyébként szólt. – Gyerek – lépett hozzám Körte, és mivel a busz éppen kanyarodott, az egyik kapaszkodót elkapva tartotta magát egyensúlyban. – Tessék – adta át a hétvégére érvényes bérletet, amivel minden közlekedési eszközön utazni tudunk. – Köszönöm – vettem el, és beraktam a táskám belső cipzáras fakkjába, hogy biztosan ne hagyjam el – Merre jár a fejed, te gyerek? – fürkészett a menedzserem, mint aki egészen jól ismer. – Csak... – kezdtem sóhajtva. – Amikor legutóbb itt jártam, még a régi sulimmal, vagyis a sulimmal, meg Gerivel, akkor csak álmodtam arról, hogy előadóként jövök újra – vettem érzelgősre a figurát. –Értem, amit mondasz – bólintott Körte. – Amikor én legutóbb itt jártam, annyira berúgtam, hogy nem emlékszem, hogy kerültem újra Budapestre – mesélte a saját verzióját a „legutóbbi London” témakörben.

– Csodálatos emlékeid lehetnek – meredtem rá pislogás nélkül. – Bárcsak lennének! – vágta rá röhögve, aztán elkomorodott. – De tényleg.

Körte továbbment, hogy átadja a bérletet Evelinnek is, miközben Bogyó jött hátra, a jelek szerint egyenesen hozzám. – Beki, gondolkoztam a dolgokon – huppant le mellém, én meg félve néztem rá. – Olyan régóta vagyunk spanok –mondta. – Nem akarom, hogy rosszban legyünk, szóval felőlem menjen a dolog. Lehetsz a csajom – hajolt rám, mire elkerekedett szemmel húzódtam el tőle és kezemmel a mellkasára csapva megállítottam a mozdulatot, bárminek is szánta.

– Mi? Hülye, nincs semmilyen dolog – közöltem enyhén hisztérikusan. – Nincs? – Nincs, hát – nevettem fel. – Csak vicc volt Márkot szívattam. – Ja, huh. Akkor jó – könnyebbült meg. – Akkor ráhajtok Evelinre. – Rendben – mondtam mosolyogva. – De nem zavar, hogy tizenhét? – Zavarna. Ha annyi lenne – vihogta. – Mi? – kérdeztem meglepetten, amitől Bogyó megijedt, és felpattant az ülésről. – Hé, ezt hogy értetted? – kaptam el a kezét. – Bogyó! – Hülyeséget beszéltem. Van egy ilyen gyerekkori betegségem, az a tünet, hogy néha hülye vagyok. Papírom is van róla – próbálta kivágni magát. – Nem, ezt nem veszem be. Mármint azt igen, hogy hülye vagy, mert tudom, de a másikat. Mi van Evelin korával? – Annyi, hogy már elmúlt tizenhét. Szóval nem zavar, hogy tizenhét, mert már elmúlt tizenhét. Érted – motyogott összevissza, én pedig hunyorogva néztem rá. – Tuom, hogy mikor hazudsz, jól ismerlek! – fenyegetőztem a lehető legijesztőbb arckifejezésemmel. – Mondd el, mit tudsz. – Én semmit. Arról is van papírom. Hogy soha semmit nem tudok. – Honnan szedsz ennyi mindenről papírt? – nevettem el magam. – Pepe írja nekem őket. Na, akkor okék vagyunk? Mármint mi ketten? – Persze – bólintottam. – Bocs, hogy belerángattalak. Csak az agyamra megy Nagy Márk – ingattam a fejem szomorúan. – És még mennyire fog – nézett Bogyo a félénk tartó Márkra, aki a mozgó járművön odalépett hozzánk, megragadta a kapaszkodót, és a szabad kezével felénk tartotta a telefonját. – Nagyon fontos kérdés. Melyiket töltsem fel? Az „ablakon romantikusan kinézek” képet, vagy a „buszon nevetek, és ez igazán jól áll nekem” fotót?

Bogyóval értetlenül néztünk a felénk tartott telefonra, amin Márk jobbra–balra húzogatta az ujját, mutatva a két felvételt, amik közül választanunk kellett.

15. Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok Grammy-díjas énekes, azt is tudom, hogy a londoni út ajándék a sorstól (vagy a romlott hamburgertől a Nyugatinál, ami ledöntötte az Üres Utcákat), éppen ezért igyekeztem a legpozitívabban hozzáállni a dolgokhoz, miközben Körte a hotelnek nevezett épület recepciójának nevezett pultjánál a szálloda menedzsernek nevezett taggal vitatkozott, mert képtelen volt elhinni, hogy ez a szállásunk. Nem mellesleg, ezzel valamennyien egyetértettünk. Az egész előtér akkora volt, hogy amikor heten beléptünk a csomagjainkkal, szinte ki lehetett volna írni a megtelt táblát. De persze ez még egyáltalán nem jelentett gondot, a mondás szerint sok jó ember kis helyen is tud vitázni. A probléma igazából akkor kezdődött, amikor a recepción álló tag közölte velünk, hogy három helyett két szobát kapunk. Heten. Na mármost, ez némileg kiverte a biztosítékot nálunk, mivel a társaságunk öt fiúból és két lányból áll. A pultban álló tag egyre ingerültebben ismételgette, hogy a foglalás két szobára szólt, Körte egyre hangosabban magyarázta, hogy a pultban álló tag hülye, aki emiatt nem engedte, hogy felvételeket készítsünk, Puding kamerájának a lencséje felé hadonászott és fenyegetőzött, hogy ha nem kapcsolja ki, akkor hívja a rendőrséget. Pedig Puding csak dokumentálni akarta, ahogy bejelentkezünk. Nos, így érkeztünk meg a Paddingtontól kábé öt perc sétára lévő szállásunkra, a csodálatos egycsillagos hotelbe, ahonnan az érkezésünket követő harmincadik másodpercben ki akartak dobni minket, kamerákkal, bőröndökkel és mindennel együtt. Körte csodálatos angolsággal (egy nyelvtani hiba és két káromkodás per mondat) kért egy kis türelmet, amíg utánajár a dolgoknak, és félrevonult telefonálni, de mivel a hotel annyira pici volt, hogy nem volt olyan hely, hogy „félre” inkább kiment az utcára, hogy elintézze a hívást.

Aszádékkal, Evelinnel és Nagy Márkkal maradtam tehát a pultnál, a szúrós tekintetű recepciós társaságában. Elég kínos volt, valamennyien az ajtó irányába néztünk, és azt vártuk, hogy Körte visszatérjen, lehetőleg egy igazán jó hírrel. Erre várhattunk. Mármint a jó hírre, mert Körte persze visszajött, és azonnal taktikai megbeszélésre hívott minket. – Na, az van, hogy beszéltem a 15/percesekkel kezdte ismertetni a részleteket. – Tisztázódtak a dolgok? – kérdezte Evelin unottan. – Ja – bólintott Körte. – Két szobát foglaltak, ennyi van. – Mi van? Ne már! – hőkölt hátra Evelin, és a társaságunkban általános értetlenség keletkezett. – Az Üres Utcák formáció jött volna, nekik lett lefoglalva a két szoba, egy három- és egy négyágyas. – motyogta Körte. – De van jó hírem is. – Végre – szóltunk megkönnyebbülten valamennyien. – Na jó, nincs jó hír de olyan jó volt látni, ahogy felvidultok –lombozott le minket Körte, mi pedig csalódottan vettük tudomásul, hogy megszívtuk. – Akkot tényleg itt fogunk lakni? – nézett körbe Márk. – Ja. Felhívtam a kiadót is, de Balogh úr közölte, hogy nem hajlandó upgrade-elni a szállásunkat, mert a 15percEurópa fizeti az utat, nem ő. A 15percEurópa viszont nem fizet még egy szobát, mert ők eleve az Üres Utcákat akarták a forgatásra... – Óriási – sóhajtottam. – Hogy osztjuk el a szobákat? – Ez egy nagyon jó kérdés – bólintott Körte. – Az lesz, hogy a gyerek és Evelin alszik a háromágyasban – gondolkodott hangosan. – Mi öten pedig a négyágyasban – fejezte be. – Körte, nem szeretném megkérdőjelezni a számolási képességedet, de öten egy négyágyas szobában... Ez nem jön ki – pislogott értetlenül Márk. – Két Aszád együtt alszik – vágta ki Körte frappánsan, mire a FBA-tagok hőzöngeni kezdtek, mellesleg, jogosan. – Jó, nyugi már. Ha kell, elalszom a fürdőkádban – áldozta fel magát Körte.

Amúgy jó ötlet volt. Csak nem volt fürdőkád a szobákban. A kártyánk szerint a harmadik, legfelső emeletre kaptuk a szobákat, aminek azért örültünk, mert nem volt lift az épületben. A keskeny folyosón, a szőnyeggel borított falépcsőn vonszoltuk fel a csomagjainkat, fokról fokra rángatva a bőröndöket, egymás mögött haladva. A lépcső nyikorgott alattunk, a fordulók olyan szűkek voltak, hogy kétszer is visszarántott a korlátba beakadó táskám, mindkét esetben a mögöttem haladó Nagy Márk szabadított ki, hogy tovább tudjak haladni. Próbáltunk kamerázni, de nem volt könnyű a szűk lépcsőfordulókban a bőröndökkel együtt felvételeket készíteni, ráadásul, mivel minden pillanatban káromkodott valaki a nehéz bőrönd miatt, vagy mert beütötte magát, használhatatlan lett az anyag. Mire felrángattuk a csomagjainkat a harmadikra, alig éltünk. – Megjöttünk – fogtam az oldalamat kifulladva, és a szőnyegen megpróbáltam odarángatni a bőröndömet az ajtóhoz. Evelinnel a közös szobánk közvetlenül a lépcsőnél volt, a többieknek viszont egészen a folyosó végéig kellett menni a pislákoló fények alatt, merthogy természetesen nem szomszédosan kaptuk a szobákat. Miután benyitottunk, Evelinnel egymás után beléptünk a dohos, állott szagú helyiségbe, és meredten bámultunk magunk elé. –Nem annyira rossz – néztem körbe optimistán, de nem nagyon volt merre. A szoba összesen három, szorosan egymás mellett álló, egyszemélyes ágyból állt, de annyira pici ágyak voltak, amilyet csak a Simsben láttam eddig, és ott is csak annak a karakteremnek tettem a házába, aki rövid időn belül belehalt kényelmetlen életbe. Az ágyak mellett egy apró ablak volt, amit felfele tolva lehet (vagy nem lehet) felnyitni. Volt még egy szekrényünk, amit meg sem kiséreltünk kinyitni, egy miniatűr asztal, amin egy vízforraló állt, valamint a világ legkisebb tévéje, mellette pedig egy ajtó, ami az apró fürdőszobába vezetett. A fürdőszoba méretét leginkább úgy tudnám

érzékeltetni, hogy ha az ember a vécét szerette volna használni, a lába már a zuhanyzóban volt, ha pedig kezet szándékozott mosni a csapnál, akaratlanul is bent állt a zuhanyozóban. – Milyen a mosdó? – kérdezte Evelin, amikor látta, hogy beléptem az ajtón. – Mondanám, hogy nézd meg, de nem férsz be, csak ha kijövök – kiáltottam. Trükkösen helyet cseréltünk, majd Evelin kinézelődte magát (úgy három másodperc alatt lehetett mindent megnézni a helyiségben), és visszajött a mini szobánkba. – Szellőztessünk ki – jutott hirtelen eszembe és az ablakhoz léptem (ez összesen másfél lépés volt) majd megpróbáltam feltolni a szerkezetet, de annyira be volt szorulva, hogy mozdítani sem bírtam. – Legalább meg van a magyarázat a dohos szagra – állapitotta meg Evelin. – Melyik ágyat választod? – kérdeztem, megelégelve a szenvedést az ablakkal, mert egyszerűen nem nyílt. – Ezt – dobta le a bal oldali ágyra a táskáját. – Oké, alszom a másik szélén – indultam meg a jobboldali irányába, de megakadt a tekintetem az ágy feletti folton, ami a plafonon húzódott. – Milyen furcsa tapéta – tűnődtem. – Az ott penész – közölte Evelin, mire úgy döntöttem, jó lesz nekem a középső ágy, ami felett nem volt penész a plafonon, csupán néhány cipőtalpnyom, és néhány valaha kilapított rovartetem pecsétje. Evelin a saját matracán feküdt ruhában, én az ágyamon ülve meredtem magam elé, és a távirányítóval bekapcsoltam a kis tévét, ami abban a pillanatban hirtelen szikrázott egyet, majd örökre megszűnt létezni. Ráadásul lecsapta a bíztosítékot, így a lámpánk is lekapcsolódott, és mivel a szobánkhoz egy icipici ablak tartozott csupán, ami alig engedte be a kinti szürkés fényt, félhomály lett. Tehetlenül hanyatt dőltem az ágyamon, és néma csendben feküdtünk a félhomályban. Néhány

másodperc után, teljesen hirtelen, minden előzmény nélkül kitört belőlünk a nevetés. Először csak a vállunk rázkódott és halkan nevetgéltünk, aztán nem bírtunk leállni, egyre erősebben rázott minket a röhögés, végül már visítottunk és a szemünket törölgettük. Egy szót sem szóltunk, azt sem tudtuk, hogy ez miért ennyire vicces, de képtelenek voltunk abbahagyni. A londoni hotel harmadik emeletének levegőtlen szobájában egyszerűen nem bírtuk abbahagyni a nevetést. Talán ez volt az első olyan pillanat, amikor Evelinnel egy hullámhosszra kerültünk, és szavak nélkül gondoltuk ugyanazt, akármi is volt az valójában. – Tudod – próbált artikulálni a nevetés közben. – Ez nagyon vicces. – Tényleg az – bólintottam. – Mit csinálsz? – néztem rá hirtelen, mert Evelin átmászott az ágyamon (vagyis rajtam is), és a jobb oldali ágyra térdelt. – Szelfit a penésszel–pillantott fel a plafonra, belőlem meg újra kitört a nevetés. – Ugye nem töltöd fel sehová? – Dehogy – ingatta a fejét. – Ez csak magamnak lesz, emlékül. Esetleg a 15perceseknek küldöm át – tette hozzá, én meg még jobban nevetni kezdtem a nyomorunkon. Kopogtak az ajtónkon, mire Evelin odalépett (egy lépésből odaért), és kinyitotta. – Milyen a lakosztályotok?–érdeklődött Márk, belépve a helyiségbe. – Elnöki – feleltem, felkönyökölve az ágyon. – Nektek? – A királyit kaptuk, természetesen – bólintott. – Milyen érdekes a festés – pillantott fel plafonra. – Az penész – feleltük egyszerre, mire Márk fintorogva nézegette a falat.

– De legalább absztrakt – közölte és lehuppant a szabad ágyra miközben a feje felett lévő penészfoltot nézegette. – Hogy fértek el? – érdeklődtem.

– Hát, Körte és az én ágyam maradt az eredeti helyén, a másik kettőt pedig összetoltuk Aszádéknak. – Nekünk van egy feles ágyunk, vihetitek – szólt Evelin. – Annyi hely nincs a szobánkban, hogy Pepe csomagja is beférjen, ezért az még mindig a folyosón van. Nem tudunk hová tenni egy ágyat – magyarázta. – De ha kitesszük a folyosóra, elalszik ott – ötletelt, mi pedig újra elnevettük magunkat. – Gyerünk, gyerünk – lépett be az ajtón Körte, és kettőt tapsolt, hogy felrázza a társaságot. – Indulás, az idegenvezetőnk már biztosan lent vár – mondta, majd kérdőn körbenézett. – Miért nem kapcsoltok lámpát? – Mert nincs áramunk – feleltem, feltápászkodva az ágyról. Kinyitottam a bőröndömet, és Márk cuccai között turkálva (amik ugye hozzám kerültek a reptéren) felmarkoltam egy adag BPRP-s szaloncukrot, és a többiek felé nyújtottam, megkínálva őket. – Kösz – vett el egyet Evelin. – Felvennél nekem valamit? –kérdezte, mire felemeltem a táskám mellé rakott kézi kamerát, és Evelin felé fordítva bekapcsoltam, aki kibontotta szaloncukrot, betömte a szájába, és csokis fogakkal vigyorra

húzta a száját. Körte röhögni kezdett. Evelin ügyet sem vetett rá, csak a kamerába meredve csámcsogott. – Köszönöm a 15percEurópának, hogy ebben a csodás hotelben szállásolt el – mondta Evelin tele szájjal. – És a BPRP Recordsnak a szaloncukrot. Hmmm, de finom! – nyitotta ki a száját, hogy jól látszódjon a csokidarabos nyelve, minden megrágott, de le nem nyelt falattal együtt. Annyira nevettem, hogy remegett a kezemben a kamera, miközben a felvételen tisztán hallható, hogy Márk és Körte sem bírják abbahagyni a röhögést. Evelin bebizonyította, hogy szófogadó, Balogh úr kérésére a felvételen fogyasztotta a promóciós édességet. Semmi hiba nem volt benne, azt tette, amire utasították. De vajon miért érzem úgy, hogy ezt ki fogják vágni a műsorból?

Amikor Aszádék is megérkeztek, indulhattunk, csak előbb mindenki szemügyre vette az absztrakt penészfoltunkat, Bogyó le is fotózta, sőt beállította profilképnek a Facebook-oldalán, annyira megihlette a művésziessége. A szűk lépcsőn lefelé menet küldtem egy SMS-t anyunak, biztosítottam róla, hogy pompás a szoba, kedves a személyzet (azt sem tudtuk, hogy van-e személyzet a hotelben), és hogy minden a legnagyobb rendben, majd Antinak dobtam egy képet üzenetben, helyzetjelentés gyanánt. Pár pillanattal később megérkezett a legjobb barátom válasza. Az üzenet így szólt: Úristen. Mit csináltok egy börtönben? Válaszoltam, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, ez csak a szobánk. Azonnal visszaírta, hogy „Ilyen ez a sztárélet”, ehhez pedig legalább tizenöt nagynevetős smiley-t tett. Mit reagálhattam volna erre? Csak annyit, hogy ja. Pontosan. A luxushotelünk elé kiérve örültem, hogy újra a friss levegőn vagyok, és miközben Körte a recepción panaszolta, hogy nincs áram a gyerek (vagyis „kid”, ha már Londonban vagyunk) szobájában, az utcán állva boldogan néztem a piros emeletes buszokat az úton, a fekete taxikat, a fordított közlekedést, és az esőfelhők közül elő-előbújó napot, aminek igazán örültem a tíz–tizenegy fokban. Fizikailag és lelkileg is nagyon messze voltam mindentől, ami megszokott az életemben, a forgatókönyvet nézve pedig nem is volt időm azon agyalni, hogy mit hagytam otthon, mert a menetrend szerint az idegenvezetőnk megérkeztével a Lancaster Gate-hez kellett indulnunk gyalog, hogy megkezdjük a forgatást a Hyde Parkban. Ha csak fél pillanattal később rejtem el a mobilomat a táskám mélyébe, néma üzemmódra állítva... Ha csak fél pillanattal tovább marad a kezemben, akkor észreveszem az üzenetet. Fél pillanat. Az nem túl sok. Akkor időben megláttam volna Geri üzenetét, és fel tudtam volna készülni... Csak hát, az élet olyan, hogy nem nyerünk fél pillanatot akkor sem, ha szeretnénk. Így elraktam a telefonomat és összehúzva a kabátot magamon vártam, hogy induljunk.

16. – Hol a bánatban van? – forgolódott Körte idegesen a szálloda előtt, ahol már legalább tíz perce vesztegeltünk, arra várva, hogy megérkezzen az idegenvezetőnk, aki majd segít nekünk a lehető legegyszerűbben eljutni a forgatási helyszínekre. Az idegenvezetőnek azonban nyoma sem volt, így tovább ácsorogtunk az utcán, tanácstalan arckifejezéssel fordulva egymás felé. – Én még ilyen amatőr bandát, mint ez a 15percEurópa, életemben nem láttam – kapta elő a telefonját Körte, és rövid időn belül másodszorra hívta a kontaktot, azt kérdezve, hogy mégis mit csináljunk. Először a szobák, aztán az idegenvezetőnk eltűnése… Nem indult túl fényesen a közös munkánk. Amíg Körte telefonon vitatkozott, Aszádék és Evelin úgy döntöttek, hogy kihasználják a „friss levegőt” és sűrű füstfelhőbe burkolózva hódoltak kifejezetten rossz szokásuknak, Mark pedig a telefonját maga felé fordítva szelfizgetett. Csak abban bízhattam, hogy van elég hely a mobiljában annak a negyven-ötvenmillió ugyanolyan képnek, amit magáról lőtt az indulás óta. – Ezt nem értem – tette le Körte a telefonját, és értetlenül lépett oda hozzánk. – Azt mondja a 15perces, hogy az idegenvezető jelezte, hogy a hotel előtt vár minket, de nem vagyunk ott. – Mi? – ráztam meg a fejem értetlenül. – Létezik, hogy másik szállodánál van? – Vagy… – vigyorgott egy utolsót Márk a telefonjába, és miközben elrakta, ránk nézett. – Vagy ő az, ott! – biccentett balra, mire valamennyien odakaptuk a fejünket. A hotel épületének másik sarkán, kábé tízlépésre tőlünk, egy szőke, harmincas nő állt a járdán, és a kezében tartott tablet és a hotel bejárata között kapkodta a fejét.

– Gondolod? – csodálkozott Körte. – Hát, kétségtelen, hogy vár valakire – állapítottam meg, ahogyan alaposabban szemügyre vettem a személyt. – Nem létezik, hogy valaki ennyire hülye, hogy tőlünk pár méterre ácsorog negyed órája. Aj, de elegem van – indult meg felé Körte, mi pedig falkaként követtük. Körte megszólította a nőt angolul, aki felvont szemöldökkel hallgatta végig, amint a menedzserem arról érdeklődött, hogy véletlenül nem egy tévéműsor kirendelt idegenvezetője-e. – De igen, viszont azt tanácsolnám, hogy hanyagoljuk az angolt, mert a felét nem értettem – válaszolt a nő magyarul, és ezzel biztosra vehettük, hogy ő a mi emberünk. – Ja, mert ha valamit nem tudok angolul, akkor azt a részt kiegészítem más nyelvvel – közölte Körte némileg zavartan. – Milyen nyelvvel? – fojtotta el a nevetését az idegenvezetőnk. – Improvizált nyelvvel – ködösített Körte, ami egyébként azt jelentette, hogy néha belefűz az angol mondataiba finn és egyéb metálbandák dalszövegeiből, hogy kitöltse az űrt. – Miért nem jött oda hozzánk? Negyed órája itt állunk – váltott témát. – Mert nem igazán hasonlítanak arra a csapatra, akikhez kirendeltek – mutatta felénk a tabletet, aminek a képernyőjén az Üres Utcák fotója volt megnyitva. – Óóó – értettük meg valamennyien, egyszerre. – A szalmonella az oka – közölte Bogyó. – Meg a BurgerBazár–tette hozzá Pepe. – Romlott majonéz – magyarázta Puding, így a három Aszád röviden ismertette is a sztorit. Kár, hogy az idegenvezetőnk ebből konkrétan semmit nem értett. – Maga a menedzser? – pillantott Körtére. – Igen. – Értem. Betty. Ipszilonnal a végén. Tegeződjünk — nyújtotta a kezét, mire a menedzserem hanyagul megrázta, és bemutatkozott. – Köszönöm. Körte. E-vel a végén.

Ezután Körte sorban bemutatott minket. – Bexi, Lexi, Fogd Be Aszád, azon belül Bogyó, Pepe, Puding és… – Gondolom, engem ismersz – nézett Bettyre Márk, félbeszakítva Körtét. – Pop/rock sztár leszek! – segítette ki, amikor látta, hogy az idegenvezetőnk nincs teljesen képben. Mondhatni, üvöltött róla, hogy fogalma sincs, ki áll vele szemben. – Bocs, de… nem nagyon követem az otthoni műsorokat… – mondta és láthatóan zavarban volt attól, hogy valakit fel kellett volna ismernie, akit mégsem ismert fel. A szája szélét rágva gondolkodott egy darabig, végül felcsillant a szeme. – Ah, elnézést. Olvastam róla a neten. Akkor te vagy Varga Tamás! Nagyon örülök! – nyújtotta a kezét, mire Márknak megremegett néhány ideg az arcán és elutasítva a kézfogást, fújtatva zsebre dugta a kezét, majd kikerülve minket, elsétált a járdán. – Te jó ég, rosszat mondtam? – kerekedett el Betty szeme. – Hát – nézett rá Körte. – Ő Nagy Márk. – Ó! – értette meg az idegenvezető. – De az ki? – A Pop/rock sztár leszek! második helyezettje – segítettem ki. – Basszus – dobbantott egyet az idegenvezető a csizmájával. – Tényleg nem tudtam. – Semmi gond – nyugtatta meg Körte. – Szívességet tettél. – Hogyan? – Márk hajlamos kicsit többet gondolni... – Á, értem – vette a lapot Betty. – Azért elnézést kérek tőle, láthatóan megbántottam. – Ne! Nem kell! Legalább egy ideig az egója csak kilencvenkilenc százalékos. Használjuk ki! – kérte Körte, én pedig a szomorúan sétálgató Nagy Márk felé néztem, aztán sóhajtva odaléptem hozzá. – Hé! – szólítottam meg. – Jól vagy? – Varga Tamás! – ingatta a fejét. – Róla még az is hallott, aki nem követte a műsort.

– Hát, tudod, a nyertesek nevet szinte minden híroldal leközli, nem igazán lehet kikerülni, akkor sem, ha valaki nem nézte a műsort. – És az én nevem? – nézett rám csalódottan. – A te nevedet is sokan ismerik – nyugtattam meg. – De nem annyian, mint Varga Tamásét! – kelt ki magából. – Ő vitte a pénzt, a Iemezszerződést, a nyereményutat, a kocsit! – Levette a fejéről a BPRP Records-sapkát, és idegesen beletúrt világosbarna hajába. – Márk, állj már le! – förmedtem rá. – Elég legyen már az önsajnálatból! Mit akarsz? Lemezszerződést? Megkaptad! Saját dalt? Ott a Hullócsillag. Videoklipet? Körte mondta, hogy két hét múlva forgatjátok. Utazást? Itt állunk Londonban! Pénzt? Majd keresel a fellépésekkel és a lemezekkel. Kocsit? – tártam szét a karomat, de itt megakadtam. – Na jó, az nem tudom, hogy honnan lesz, de kit érdekel? – meredtem rá szigorúan – Hat hete a hazai tehetségkutatók legnagyobb vesztese voltál, senki, ismétlem senki nem hitt abban, hogy innen van tovább. És most nézd meg magad! Nézd meg, hogy miből álltál fel! – mondtam mélyen a szemébe nézve. Márk hallgatott. – Fejezd be! – fogtam halkabbra. – Mindened megvan, amit szerettél volna. Ne utálkozz, az csak kivesz belőled. Márk csendben állt egy darabig, aztán óvatos mosolyra húzta a száját, és kinyújtotta felém a kezét, amitől zavarba jöttem, és egy pillanatig nem tudtam, hogy mit lépjek erre, végül megragadtam a karját, mire magához húzott, és szorosan átölelt. A mozdulattól feszengtem és minden erőmmel azon voltam, hogy a vállába fúrva az arcomat ne lélegezzem be az illatát, mert az nem várt, vagy legalábbis nem kívánt érzéseket váltott ki belőlem valahol gyomortájon. – Kösz, Beka – suttogta a fülembe, amitől végigfutott a bizsergés a tarkómon, egyenesen le a gerincemig. – Mit? – motyogtam értetlenül. – Hogy mindig tudod, mikor és hogyan állíts le. Bárcsak ott lettél volna velem a döntő hetében! – szólt halkan.

Szorosan lehunytam a szemem, és összepréseltem a fogaimat. – Most itt vagyok – mondtam. – Tudom. – Egy puszit nyomott a halántékomra, vagyis inkább a BPRP Records-os sapkám oldalára és elengedett. – Na! Indulunk, vagy mi lesz? – lépett el tőlem lazán, én meg ott maradtam, teljesen lefagyva és értetlenül. Zavartan néztem Nagy Márk után, aki Aszádékkal indult meg előre, és hamar beérték Evelint és Bettyt, miközben Körte a befont szakállát tekergetve, kérdőn nézett rám. – Gyerek – szólt felém összeráncolt szemöldökkel – Ez meg mi a franc volt? – Mi? – Ööö... – tárta szét a karját. – Mintha tőlem egy lépésre Nagy Márkkal egymást átölelve sutyorogtatok volna valamiről... – Ja, hogy az! – biccentettem. – Csak... – Csak? – kérdezett vissza. – Csak megbeszéltünk valamit. – Így? – Barátok vagyunk, ezzel most mi a gond? – kérdeztem hanyagul. – Semmi. De Aszádék is a barátaid őket mégsem ölelgeted… – Dehogynem – mondtam elszántan, utánuk futottam és megállítva őket, egyenként megöleltem a három fiút. Evelin kérdőn nézett ránk, és ahhoz, hogy teljes legyen a kör, hozzá is odaléptem, majd mielőtt bármit mondhatott volna, lazán átöleltem. Megértem, hogy ezt nem értette. – Ezzel mi van? – kérdezte Pudingot, aki csak megvonta a vállát. – Érzelgős típus. – Na, látod? – léptem oda Körtéhez, aki szórakozottan figyelte a jelenetemet. – Mindenkit megöleltem. – Gyerek, engem nem versz át – ingatta a fejét mosolyogva. – Fogalmam sincs, miről beszélsz – ködösítettem. – Menjünk, mert lemaradunk.

Betty tanácsára a Lancaster Gate környékén beültünk egy kávézóba, hogy egyeztessük a teendőket és átbeszéljük a napot, mivel máris csúszásban voltunk. Terv kellett, méghozzápontos és precíz. A nyolc főre bővült társaságunk két asztalhoz ült le, tudva, hogy estig ez az utolsó alkalom hogy ülünk, és miután rendeltünk (kávék és forró csokik, a legnagyobb kiszerelésben), Betty felolvasta az aznapi ütemtervet a tabletjéből. Rémesen hangzott. – Ezt mind ma fogjuk bejárni? – kérdeztem, felkészülve a felkészülhetetlenre. Természetesen imádok várost nézni, de mivel már voltam Londonban, a felsorolásból éreztem, hogy minimum egyheti néznivalót kell teljesítenünk a felvételekhez, oda-vissza rohangálva a városban. – Bizony – bólintott Betty, és a kávézóban, miután levette a kabátját, láthatóvá vált, hogy mennyire dekoratív az alakját kiemelő szűk, világoskék pulóverben. Ez persze rögtön feltűnt Aszádéknak, így Evelinnel kábé csak ketten beszéltünk Bettyhez, Bogyó, Pepe és Puding valójában a mellének válaszolgattak, ami nem kicsit volt kínos, mindenki számára. Nagy Márk viszont csak a mobilját nyomkodta, wifit keresve, úgyhogy ő ebből semmit nem érzékelt. Szerencsére Márknak mindig az az első, hogy magával foglalkozzon. Körte csendben kavatgatta a kávéját, ránk figyelve, mint tudatos felnőtt kísérőnk. – Sőt – húzogatta az ujját a tablet képernyőjén Betty –, vannak programok, ahol külön kell válnunk, hogy biztosan időben végezzünk. – Külön? – kérdezte Evelin. – Igen, hogy mindenről legyen felvételetek. A Hyde Park-ban például ketté kell osztani a társaságot, különben nem végzünk. – Oké – bólintottam. – Tehát, a társaság egyik fele a Hyde Park Cornerhez megy, a másik fele pedig a Kensington Palace-hoz. Így hamarabb letudjuk, és rohanunk tovább... Mit gondolsz Körte, hogyan osszuk ketté a csapatot? – fordult Betty a menedzserem felé.

– Nyolcan vagyunk, négy-négy fős csapat kell. A gyerek biztosan velem marad, mert kiskorú. Nagy Márk is, mert könnyen el lehet hagyni, miközben önmagát nézi a telefonjában. És Evelin is jön velem. Aszádék pedig mennek veled – javasolta. – Körte – szóltam rá nemtetszőn. – Mondjad, gyerek! – pillantott rám, mintha fogalma sem lenne arról, mi a gond. – Beszélhetnénk egy percre? Négyszemközt – álltam fel az asztaltól, és kirángattam a kávézóból a menedzseremet. A szemerkélő esőben kérdőn néztem rá. – Na jó! Nekem ez nem tetszik – mondtam a fejemet ingatva. –Mi? – Nem engedheted Aszádékat az idegenvezetővel, egyrészt mert bekattantak, mint mindig, amikor nőt látnak, másrészt pedig… A I5percesek ki fogják vágni a műsorból, ha csak Aszádék vannak az egyik helyszínen, tekintve, hogy a nézők azt sem tudják, hogy ők kik… Máshogy kell szétbontani a csapatot. Megyek én Bettyvel, neked Bogyóékkal kell maradnod. – Nem! – jelentette ki határozottan. – Én vigyázok rád, nem engedlek egy Barbie-baba kinézetű idegenvezetővel kószálni egy idegen város bazinagy parkjában! – De Körte! Nem kell féltened, Betty azért van velünk, mert ismeri Londont. – Akkor sem. Te velem maradsz. Evelin, Márk és az egyik Aszád megy a szőke nővel, te és két Aszád pedig jöttök velem! Kiskorú vagy, nem engedlek ki a felügyeletem alól! –közölte szigorúan, nekem pedig kiült az értetlenség az arcomra. Sokadszorra nem stimmelt valami. – Mintha megfeledkeznél valamiről. – Miről? – kérdezte. – Nem én vagyok az egyetlen kiskorú a csapatban. Tudtommal… – Ja! – jutott hirtelen eszébe. – Tényleg. Evelin is velem jön…

– Na jó, mi ez az egész?– tettem csípőre a kezemet, azzal az erős sejtéssel, hogy nem stimmel. – Milyen egész? – Evelin is rád lett bízva, mégsem viselkedsz vele úgy, mint velem. – Nem az én menedzseltem – közölte hanyagul. – Ugyan már! Jól ismerlek, tudom, hogy mikor hantázol. – Gyerek, nincs semmi. Csak Evelinnel nem kell annyit foglalkoznom. Érettebb a koránál. – Ezt hogy érted? És én nem? Elvégre az elmúlt évben... — kezdtem, de félbeszakított. – Jó, akkor máshogy mondom – elégelte meg a folyamatos okoskodásomat. – Evelin sokkal érettebb a koránál. szó szerint. Novemberben múlt húszéves De te nem tudsz róla! Hallod! – zárta rövidre, fenyegetőn megemelve, a mutatóujját, és visszament a kávézóba, ott hagyva engem leesett állal, totálisan értetlen fejjel, zakatoló gondolatokkal. Hogy mi van? Evelin nem is tizenhét? Mi a fene történik? Miért adták be mindenkinek, hogy tizenhét? Hogy jobban hasonlítson rám? Hogy a célközönség ne tartsa idősnek tinisztárként? Ki az, aki képes átverni emberek ezreit, csak azért, hogy érvényesüljön? Még a Wikipédia-oldalán is az van, hogy tizenhét éves! Dühösen becsörtettem a kávézóba és összefont karral leültem, magamban megállás nélkül dühöngve. –Szóval akkor én Bekivet, Pepével és Evelinnel megyek a Kensington-palotához? – kérdezte Betty. – Igen – bólintott Körte kelletlenül. – De ismételten mondom, hogy úgy vigyázz a gyerekre, mint a szemed fényére! – Én miért nem mehetek Bekivel? – értetlenkedett Márk, aki mostanra fogta fel, hogy Körtével és két Aszáddal marad. – Mert te velem maradsz. A végén még elszelfizgeted magad rossz irányba, és kereshetünk a Hyde Parkban! – dünnyögte Körte.

– Mi akarunk Bettyvel menni! Miért mindig Pepe kapja a jó nő társaságát? A gépen Evelin mellett ült, most meg még az idegenvezetőnk is az övé – hőbörgött Bogyó és Puding. – Mert én vagyok a jóképű a bandában – állapította meg Pepe. A kijelentését általános nemtetszés-nyilvánítás követte. Csupán annyi lett volna a dolgunk, hogy kettészedjük a csapatot egy órára, hogy a felvételen a Hyde Park két külön helyszínét is be tudjuk mutatni anélkül, hogy elcsúszna az egész délutánunk. Na, ehhez képest én sokkolva ültem a kávézóban, Evelint fürkészve, akinek megtudtam a mocskos kis titkát. A többiek pedig egymással veszekedtek. Márk velem akart jönni, Körte nem akarta, hogy Bettyvel menjek, Bogyó és Puding Pepivel vitázott, azt bizonygatva, hogy a Fogd be Aszád együttesben nem lehet Pepe a „jóképű” tag, mert állításuk szerint „rohadt ronda’’. Betty Körtének bizonygatta, hogy tud vigyázni egy tizenhét éves lányra, tekintettel arra, hogy a szakmája IDEGENVEZETŐ. Totális káosz alakult ki az egyébként csendes kávézóban, a társaságunk zaja betöltötte az egész helyiséget. Nos, igen, a forgatások hátteréről általában senki nem tud semmit, csak azok, akik részt vesznek benne. Jobb is ez így szerintem mindenkinek. – Na jó, elég volt. Indulás – elégelte meg Körte a kiáltozást és asztalt bontott. – Gyerek, te menj Bettyvel, Pepével és Evelinnel – fordult felém. – Ha egyáltalán Evelin a neve… – tettem hozzá, mert nem tudtam visszafogni magam. – Mi van? – kérdezte Lexi, értetlenül meredve rám. – Befejezni. Mindketten – csitított minket Körte, miközben valamennyien felálltunk, indulásra készen. – Később megbeszéljük, addig viselkedjetek jól. – Fogalmam sincs, hogy miről van szó – tárta szét a karját Evelin. – Ó, biztosan azért, mert még kiskorú vagy és nem értesz mindent – húztam össze résnyire a szemem, – Körte, elmondtad neki? – értette meg Evelin egy pillanat alatt, hogy tudom a kis stikáját.

– Muszáj volt, a társaságból már úgyis mindenki tudja, a gyerek nem hülye, rájött volna magától is, senki nem beszél úgy rólad, mint egy kiskorúról – felelte Körte. – Mindenki tudja? – kerekedett el a szemem –És nekem nem mondtatok el? Márk! – szóltam rá csalódottan. – Mi az? – nézett fel a telefonjából. – Te tudtad, hogy Evelin elmúlt húszéves? – Persze – biccentett, aztán újra a mobilját nyomkodta. – És miért nem mondtad el? – Nem kérdezted – vonogatta a vállát. – Hogy kérdeztem volna? Az ember nem kérdőjelezi meg

valakinek a korát! Eszembe sem jutott, hogy egy országnak hazudik! – Hé! – nézett rám Evelin dühösen. – Nem hazudtam senkinek! – kérte ki magának. – Csak éppen nem cáfoltam bizonyos dolgokat. – Ó, igazad van, ez így teljesen rendben van – indultam ki a kávézóból. – Elnézést, Betty – szólt Pepe az idegenvezetőnkhöz. – Ha esetleg elájulnék, tudsz mesterségesen lélegeztetni? – Miért, rosszul vagy? – kerekedett el Betty szeme. – Nem. Miért, legyek? – vigyorgott Pepe, Betty pedig megrökönyödve nézett végig a társaságon, olyan arckifejezéssel,mint aki valóban azon gondolkodik, hogy hová került, és leginkább miért. – Nem kérhetném mégis a szalmonellás hiphopcsapatot? – kérdezte könyörgőn, azt hiszem leginkább magától, mert mindenki mást lekötött a saját baja. Megértem, hogy Betty kicsit kiborult. Két napot készült velünk tölteni úgy , hogy a rábízott csoportból két lány egymásnak esett, egy fiú megsértődött rá, amiért nem ismerte fel, és azóta sem szólt hozzá, a háromtagú együttes, bár tíz évvel fialabbak nála, megállás nélkül kínos és éretlen beszólásokkal illette, a tetovált, fonott szakállú menedzser pedig állandóan a szakmaiságát kérdőjelezi meg. Volt már, hogy egy idegenvezető leadta a csoportját? Mert mi közel álltunk hozzá.

A Hyde Parknal kicsi, de annál zajosabb csapatunk tényleg kettévált, úgyhogy amíg Nagy Márk, Bogyó és Puding Körtével elindult a Hyde Park Corner felé, mi az ellenkező irányba fordultunk Bettyvel, Pepével és a hazug Evelinnel, vagy kivel. A szemerkélő esőben feltettem a a kapucnimat, és bár semmi kedvem nem volt forgatni, elővettem a kamerát, és a fák alatt sétálva, a lencsét időnként letörölve készítettem a felvételeket az esős decemberi Hyde Parkról. Szándékosan lemaradtam egy kicsit, és hagytam, hogy Betty, Pepe és Evelin előttem haladjanak, miközben az agyam ezerrel zakatolt. Az idegenvezetőnk többször hátrafordult és rám szólt, hogy ne maradjak le, mert ”a tetovált tag kitekeri a nyakát”, de ilyenkor motyogva azt feleltem, hogy itt jövök közvetlenül mögöttük, viszont szükségem van egy kis csendre és egyedüllétre. Betty, azt hiszem, megértett, sőt valami hasonlót kívánt magának is, így nem szekált tovább, csupán öt másodpercenként hátranézett, hogy megvagyok-e. Mögöttük gyalogoltam és próbáltam megemészteni az infót, amit Körte velem, és amit rajtam kívül már mindenki tudott. Semmit sem értettem, mégis olyan dühöt éreztem Evelinnel kapcsolatban, amilyet ritkán tudnak kiprovokálni belőlem. Egy előadó nem veri át a közönségét. Egy előadó nem tesz ilyet. Nem épít karriert hazugságra. És én még azt hittem, hogy Evelin jó fej. Tényleg elhittem, hogy az vele a legnagyobb probléma, hogy a replikám. Ugyan már! Az eső még jobban rákezdett, ezért Betty hátraszólt nekem, hogy kicsit gyorsítsunk a sétán. – Rendben – bólintottam, majd forgatni kezdtem a szemem, amikor észrevettem, hogy Evelin megáll, lehajolj megigazítani a cipőfűzőjét, csak azért, hogy így szándéka szerint észrevétlenül bevárjon engem. Amikor mellé értem,felegyenesedett, és velem lépést tartva indult tovább, így együtt sétáltunk. – Beszélhetünk? – kérdezte halk, kissé megtört hangon. – Nem. Felvételt készítek – közöltem kimérten.

– Tedd már el, megázik – nyúlt a kamerám felé, és a lencsét megmarkolva lefogta. Idegesen kikapcsoltam, és a táskámba rejtettem a kamerát, majd a tekintetemet szigorúan az eső áztatta útra szegeztem, úgy gyalogoltam tovább. – Tudom, mit gondolsz – szólalt meg egy idő után. – Nem, fogalmad sincs róla, hogy mit gondolok. – De el tudom képzelni – erősködött – És tudod, még igazat is adnék neked. – És mi tart vissza? – néztem rá elképedve, mert azt már nem veszem be, hogy ezek után tud olyat mondani, amiért megszánom. – Meghallgatsz? – Nem – ráztam meg a fejem határozottan. – Pedig meg fogsz. Hosszú az út a Kensington-palotáig –mutatta felém a mobilját, amin a Hyde Park térképe volt megnyitva. – És, hacsak nem tudod befogni a számat, kénytelen leszel addig végighallgatni. – Értsd meg, hogy tőlem a lehető legtávolabb az áll, hogy egy kis hírnévért cserébe hazugságra építsem a karrieremet. Evelin, bármi is az oka annak, hogy hazudtál, engem nem érdekel – mondtam. – Mondja ezt az, aki egy kétmilliós műsorban csókolt meg valakit egy kis reklámért cserebe! – vágta dühösen az arcomba, amitől tátva maradt a szám. – Az teljesen más, ne keverd össze a kettőt! – mondtam sértetten. – Miért? A műsor után minden újság azt állította, hogy jársz Nagy Márkkal, te pedig nem cáfoltad. Hát képzeld, nekem pedig a menedzserem azt írta az életrajzomba, hogy tizenhét éves vagyok. Én pedig nem cáfoltam. Akkor miért is különbözünk olyan nagyon? Álszent vagy, de ha így érzed jól magad… – hagyta rám és előreindult. A fenébe! A másodperc töredéke alatt végiggondoltam a hallottakat és rájöttem, bármennyire is fáj, Evelinnek igaza van. Mindkettőnket bedarált a hazugság, talán adnom kellene

neki egy esélyt, hogy elmondja, nála mi volt a trükk. A sajátomat jól ismerem. – Várj már – szóltam utána, mire ismét lassított a léptein és bevárt. – Jó, oké. Hallgatlak. Hogy lettél újra tizenhét? Megihletett a Zac Efron–film? – vontam fel a szemöldökömet. – Szörnyen vicces vagy – forgatta a szemét. – Nem minden megy egyszerűen – nevette el magát – A te tündérmeséd a Késtél-videóval nagyon bájos meg minden, de millióból egy. – És erről én tehetek? – Nem! De hallgasd meg azt, aki a millióból nem egy, hanem a többi. Fogalmad sincs semmiről ntrni cg – Jó – tártam szét a karom, és szembefordultam vele. – Mondd el. – Tudod – vette le a sapkáját, és megrázta az átvizesedett haját –, ez nem én vagyok. A franc akart olyan lenni, mint te. Megcsináltak, mert csak így lehetett albumom. – De miért? Ezt nem értem. Jó hangod van, érnvényesülhettél volna máshogy is! – Istenem, csak ezt ne! – mondta gúnyosan. – Érvényesülni? Fogalmad sincs róla, hogy mit jelent ez a szó annak, akinek van lehetősége, de nincs esélye. A lehetetlent. Azt hiszed, nem próbáltam? Azt hiszed, nem volt feltöltve videóm a YouTube-ra? Tudod, mennyi találat van a videómegosztókon arra, hogy „énekes” és „feldolgozás”? Hogy pár ezer megtekintést milyen keserves elérni, ha van veled vagy helyetted millió másik jelölt, akinek ugyanaz az álma? Ha csak egy vagy a találati listában? Nem vett senki, nem kellettem senkinek, nem talált rá a videómra se menedzser, sem pedig lemezkiadó. És tudod, miért? Mert nem győznek válogatni, mert már ők sem néznek be ezekre az oldalakra, mert belefulladnak a tehetségekbe. Kérdezd meg Körtét, hogy nézeget-e a YouTube-on bármit is. Persze hogy nem, nem győzi, minden második embernek van egy zenés videója feltöltve. A te eseted extrém, te a privát falára kerültél a megosztások által, nem kért téged, csak ott talált. Én viszont várhattam a videómra bármilyen reakciót, csak más

énekesjelöltektől kaptam, akik azt kérték, cserébe iratkozzak fel a csatornájukra, így feliratkoztunk egymáséra, és egy idő után azt vettem észre, hogy egymás videóit bámuljuk azért, hogy egyáltalán minimális nézettségünk legyen. Ugyan már, egy, nevető kisgyerek vagy futkározó kutya azonnal milliós nézettségeket hoz, de ma már senki sem kiváncsi az otthon a gép előtt óbégató „wannabe” énekesekre. Jó hangom van? Tudorm. Kinek nincs? – csóválta a fejét. – Jó, oké, értem, a YouTube már nehéz út, nem lesz mindenki Justin Bieber, de ezenkívül még millió más lehetőség van, hogy felfigyeljenek rád. – Ne beszelj arról, amit nem éltél meg – ingatta a fejét. –Milyen lehetőség? Tehetségkutató? Tényleg? Darálják az évadokat, egymásra indítják a műsorokat, tizenöt perc hírnév jár az előadónak, és egy életre nem tudod lemosni magadról, hogy ott ökörködtél pár adáson át. Ki akar az lenni, akire ránéznek az emberek egy ruhaboltban és cettintgetnek, hogy „ismerős valahonnan, de ki is ez?” Kösz, de ebből nem kérek, nézd meg Nagy Márkot. Második lett, de már kikezdte a homály, ment volna a francba, a többiekkel együtt, amikor írtál neki egy dalt és visszarántottad. Ha lesz belőle valaki, az a te érdemed… De a többieket még te sem tudod megmenteni és indulnak az új évadok. Mi van még? Ja, igen. Kiadóhoz demoküldés? Megtörtént, milliószor. Vagy válaszra sem méltattak, vagy azt írták, hogy bocs, de ez most nem trendi. Trend! Trend szerint lehet befutni. Ha újat viszel, az nem kell. mert rizikós, senki nem tudja, hogy bejön-e, nem fognak pénzt rakni a lemezbe és klipbe, ha nem mehetnek biztosra. És itt jön a lényeg. Ezer visszautasítás után, amikor még mindig azt mondtam, hogy az egész átkozott világon egyedül egy dolgot szeretek, méghozzá énekelni, kaptam egy lehetőséget. Mert éppen volt egy működő trend. Te! Imre, vagyis Pí, a menedzser válaszolt a demómra. Nem tetszett, amit írt, nem tetszett, amit kért, de benne volt a mondat, amire minden énekes vágyik. Lemez! Saját lemez. És én rábólintortam, mert nem láttam más lehetőséget. Nem akartam tovább ülni a

gépem előtt a YouTube-számlálót bámulva, mert belefáradtam, Beki. Napok alatt dőlt el, hogy lesz lemezem. De milyen áron? A dalaimat kidobták a fenébe, kaptam helyette egy olyat, amit nem én írtam, még jogdíjat sem kapok érte, és nem is nekem írták, csak úgy általánosságban született, hogy legyen egy riválisa a Késtélnek. Felénekeltem a Végcélt, és tetszett nekik. De még mindig nem szerződtünk, mert nem stimmeltem a dalhoz. Nem passzoltunk össze, a dal meg én, és ezt mindenki tudta. Nem voltam bájos, nem voltam természetes, egyszerűen nem voltam olyan, mint te, mert nem is vagyok olyan, mint te. És nem is akartam soha olyan lenni. Pí egyik ismerőse lányának megmutatták a számot, tetszett neki, de aztán megmutatták a képemet, arra viszont azt mondta, hogy nem. Érted? Valaki azt mondta a kinézetemre, hogy nem, és akkor nem. Mert a célközönséget képviselte, aki lehurrogott. Úgyhogy Pí megtalálta a megoldást. Egy pillanat alatt Evelinből Lexi lettem, húszévesből tizenhét, a vállig érő szőke hajamat átfestettük barnára, felvarrtak egy rakás műhajat a fejemre és hoppá, megszületett a kritériumoknak megfelelő tinielőadó. És amikor megmutatták a tervezett single borítót ugyanannak a lánynak, aki elsőre nemet mondott, ezúttal azt felelte, hogy „oké”. Oké lettem – fejezte be az esőben állva, én pedig néma csendben hallgattam, miközben úgy éreztem, ennél szomorúbbat még nem hallottam. A francba. – Na, mi lesz? Mondj valamit. Ítélj el a hazugság miatt. Írd ki az oldalaidra, hogy mit tudtál meg rólam. Úgysem tart már sokáig. Bejött a második lemezed, az enyém már nem fog, biztos hogy megbukik. Ennyi volt, kábé – húzta szomorú, ám a körülményekhez képest büszke mosolyra a száját.

– Én… – töröltem le az esőcseppeket a homlokomról. – Hogy írnám már ki az oldalaimra? Ne viccelj, tőlem nem megy tovább, amit elmondtál nekem. – Igazából tökmindegy – rázta meg a fejét. – Figyelj... – kezdtem, de megakadtam. Mit mondjak neki? Hogy sajnálom? Hogy ez az egész, amit elmondott, annyira

szomorú, hogy összeszorult tőle a torkom? Éreztessek egy egyébként is megtört emberrel szánalmat és sajnálatot? Nem. Azzal csak ártottam volna neki. – Tényleg műhajad van? –kérdeztem végül, megragadva a legkevésbé fontos dolgot, ezáltal viszont kikerülve a kínos „nagyon sajnállak” részt, amire biztosan nem volt szüksége. – Ja – bólintott. – És marhára utálom – húzta végig az ujját a kabátjára lógó vizes tincseken. – Milyen volt előtte? – Amilyen mindig, a gimis korom óta. – A táskájában turkált, aztán elővette a személyijét, és a kezembe nyomta. A képen egy vállig érő, tépett, szőkére festett hajú lány nézett bele a kamerába, erős sminkben és fekete, ejtett vállú pólóban. Alig ismertem rá. – Jézusom, mennyivel jobban néztél ki – szaladt ki a számon akaratlanul is az őszinte véleményem. – Nekem mondod?– kérdezte nevetve. – Miért nem kellettél így? Tök jó stílus – forgattam az ujjaim között az igazolványt. Az eredeti Evelinnek semmi köze nem volt a „gitáros lány a szomszédból” imidzshez. Inkább, min,ha Taylor Momsentből, Ariana Grande-t csinálnának az eladhatóság reményében. Működhet, de baromira természetellenes. – Mert rizikós lett volna. Te bejöttél, és ami egyszer bejön, valószínűleg másodszorra is be fog. A menedzserem szerint.

– Elég nagy seggfej, már bocs – mondtam. – Körte soha nem engedné, hogy a menedzseltje ne önmaga legyen. – Ha akkor Körtéhez kerülök, sok minden nem így történik. De nem hozzá kerültem. És próbálom hinni, hogy semmi sem történik véletlenül –vonogatta a vállát. – Mikor jön a második lemezed? – kérdeztem halkan. – Nem tudom – rázta meg a fejét. – Elvileg készül szerződésem is van rá, de én még semmit nem hallottam belőle. Biztos nem találtak rímet az Offline-ra, és ezen agyalnak... – mondta, én pedig először döbbenten néztem rá, aztán kitört belőlem a nevetés. Mindentől függyetlenül ez azért

tényleg vicces beszólás volt. Lexi első albuma a Végcél volt, ami erősen hasonlít a Késtélre. Az én második albumom az Offline. Érthető, hogy keresik a rímet. – De figyelj. Az első albumodba nem volt beleszólásod, ilyenről már hallottam. Akkor még csönd van. De már befutott előadónak számítasz. Csináld vissza a stílusodat. A közönség el fogja fogadni. Sima imidzsváltás két lemez között, nem te lennél az első, aki megteszi – tanácsoltam, magam sem tudom, hogy miért. Talán azért, mert Evelin szempontjából végighallgatva a történetét, teljesen más értelmet nyert az egész. Hiszen pontosan tudom, milyen az, amikor az embernek nincs más választása, ha el szeretné érni azt, amit kitűzött maga elé. Akkor néha olyan dolgokat is meg kell tennie, ami eredetileg nem volt benne a pakliban. Talán rneggondolatlanul ítélkeztem, pont én, aki a Pop/rock sztár leszek! Elődöntőjében egy álcsókot és álkapcsolatot vállalt fel azért, hogy promotálva legyen a második lemeze. Talán jobb lenne, ha nem okoskodnék hazugságokkal kapcsolatban... – Nem lehet – szólt Evelin,kizökkentve a gondolataimból – Nem lehetek másmilyen, szerződést írtam róla. – A BPRP Records belevette a stílusodat és imidzsedet a szerződésedbe? – csodálkoztam, mert Balogh úr nem arról híres, hogy érdekli, ki mit csinál, amíg pénzt hoz a kiadó konyhájára. Azt hiszem, nekem még a dalaimat sem hallotta, vagy ha igen, akkor sem tudja, hogy én éneklem. Magasról tesz rá. – Dehogy – csóválta a fejét Evelin. – A kiadót nem érdekli. – Azt sejtettem. Akkor? – A menedzserem. – Mi?–meredtem rá értetlenül. – Írtunk egy papírt arról, hogy ő a kitalálója a nevemnek, adataimnak, a lemezborítónak, szóval mindennek, ami hozzám köthető. Ő találta ki Lexit, az övé. Egyszóval cseszhetem. – Papírt íratott veled arról, hogy ő találta ki „Lexit”?

– Ja, valami szellemi tulajdon, vagy mi. nem értek hozzá. – Miért írsz alá olyat, amit nem értesz? – Mert nem volt más választásom? – nevette el magát. – Húszévesen okosabb is lehetnéI – dünnyögtem. – Te pedig tizenhét évesen kevésbé nagyszájú – vágta rá. – Hagyd ott. – Mi?–kapta fel a fejét. – Mit? Kit? – A menedzseredet. A kiadónál maradsz, csak menedzsert váltasz. – Azt nem lehet – sóhajtott fel. – De miért nem? – értetlenkedtem. Közben elállt az eső és kezdett kitisztulni a szürkés égbolt. – Most mondtam. Pí rendelkezik a Lexi névvel, a dalaimmal, az albumborítóm dizájnjával, és azt hiszem, a műhajammal is. – És? Befutott előadó vagy, ismerik a hangodat. Tedd le ezt az idétlen nevet, amihez semmi közöd, és a hajadat is. Na jó, a mondat vége kicsit furán hangzott, de érted. Te tovább tudsz lépni Evelinként is, hiszen élő szerződésed van egy lemezre, éppen erre vártál, a BPRP Records pont nem foglalkozik vele, hogy milyen néven jön ki. Itt a lehetőség, hogy bebizonyítsd, amire a YouTube előtt ülve vártál. Hogy jó előadó vagy, magadtól. Te Pí nélkül is tudsz lépni. Neki meg marad egy előadó nélküli neve, meg egy adag barna hullámos műhaja –magyaráztam. – Vagyis... Én nem szólok bele, csak így csinálnám – helyesbítettem, nehogy úgy vegye, hogy belemászok olyan témába, amihez semmi közöm. Tovább sétáltunk, Evelin néma csendben agyalt mellettem. Szinte hallottam, hogy kattog a feje, olyan erősen gondolkodott. – Basszus – szólalt meg hirtelen. – Hm? – A fenébe! – Mi az? – néztem rá félve. – Igazad van! – Gondolod?

– van egy szerződésem a második lemezre. Nem kell Lexiként kiadnom, Garai Evelinként írtam alá – töprengett. – Azért ezt kérdezd meg valakitől, én csak így gondolom logika szerint, de… – Nem kell Lexinek lennem – mondta boldogan, de mint aki maga sem hiszi el. – Hát elvileg… – motyogtam. – Istenem! Hogy a fenébe tudom ezt meghálálni neked? – kérdezte, amitől zavarba jöttem és a fejemet rázva hátráltam. –Nem, nem. Ezt nem verheted rám! Nem az én ötletem volt! Én erről semmit nem tudok! Hallod! Evelin? Evelin! – kiáltottam rá, de teljesen felesleges volt, annyira belemerült a gondolataiba, hogy nem is hallott. Ó, a fenébe, mit csináltam már megint? Erre szokta Körte azt mondani, hogy foglalkozzak a saját dolgommal? Lehetséges... Végül én állok a felvételen egyedül a Kensington–paIota és miközben Pepe kamerázott, elázva, a BPRP Records-os sapka alól vizesen lógó hajjal a lehető leglelkesebben mondtam, hogy mögöttem látható a Kensington-palota, amit egyébként 1689-ben III. Vilmos vett Nottingham hercegétől. Éljen a Google és Pepe, aki mindeközben súgógépként tartotta felém a telefonját, amiről lelestem az infót. Hát, így jártuk be a Hyde parkot. Nagyjából.

17. A piros busz emeletén ülve bámultam ki az ablakon, mikután a Hyde Parkban összetalálkoztunk a többiekkel és a Royal Albert Hall előtt forgattunk másfél percet, majd rohantunk tovább. A megszerkesztett, megvágott műsor biztos, hogy baromira érdekes lesz, a „hogyan készült” extra változatot pedig elég, ha mi ismerjük. Valószínű, hogy mi is sokkal többet fogunk lárni Londonból a műsorban, mint élőben, mert az egész egy őrületesen nagy rohanásba torkollt. – Tudod, gyerek – ült le mellém Körte –, amikor kettévált a csapat, biztos voltam benne, hogy Pepe hívni fog, hogy egymás haját tépitek Evelinnel a Hyde Park közepén. Elfojtott mosollyal hallgattam, várva, hogy jöjjön a leszúrás. – Aztán nem jött ilyen hívás. Helyette tudod, mi történt? – Micsoda? – Evelin megkért, hogy legyek a menedzsere, segítsek lezárni a kapcsolatát Pí-vel, adjak szabad kezet a második albumához, és engedjem, hogy saját maga legyen… – Ez érdekesen hangzik. – Nagyon. Nem tudod, mégis hogy jutott ilyesmi az eszébe? – Fogalmam sincs – füllentettem, holott biztos voltam benne, hogy Evelin mindent elmondott Körtének. – Értem. És ez téged nem zavarna? – Nem – feleltem őszintén. – Gyerek, jól átgondoltad te ezt... – Kedvelem Evelint. – Azt hittem, utáljuk Lexit. – A kettő nem ugyanaz – néztem a szemébe és hanyagul megvontam a vállamat. – Én csak... Nem tudom. Mindenki megérdemli, hogy megmutathassa magát, és azt, amit tud. Lexi nem létezik. Ő egy menedzser kreálmánya, egy fiókból húzták elő és csinálták meg. Evelin viszont hús-vér ember, kijár neki, hogy önmaga lehessen. Aztán úgyis a közönség dönti el, hogy mi lesz – mondtam a fejemet ingatva.

– Nem tudom, mennyire szerencsés, hogy ilyen jó gyerek vagy. Megégeted magad – csóválta a fejét Körte – Akkor is ezt mondtad, amikor Nagy Márkról volt szó… – Azt még tartom, annyi módosítással, hogy abból nem sima égés lesz, hanem, ahogy elnézem a dolgokat, másodfokú. – Vállalom – mosolyodtam el. – Sikerülni fog Evelint elszedni a menedzserétől? – Fogalmam sincs, látnom kell, hogy miket íratott alá vele. De ha annyit, amennyit elmondott, akkor igen. – Nagyszerű. – De ha így lesz, Pí rohadtul mérges lesz, és nem fogja csak úgy hagyni Evelint, túl sokat hozott neki. – Majd megvédjük – vontam vállat. – Nehéz rajtad kiigazodni. Miért segítesz Evelinnek? Egy gyökér volt. – Van, amikor a gyökérség az egyetlen járható út. De elmúlik – feleltem. – Utálom, amikor bölcs dolgokat mondasz, te vagy a gyerek, viselkedj már úgy! – szídott le Körte nevetve. – Lassan nincs is veled dolgom. Felnősz itt nekem egy pillanat alatt. – Azért ettől nem félek – nevettem fel. Körtének megszólalt a telefonja, mire kivette a zsebéből és felvette. Konkrétan tíz másodperccel később már vissza is vonhatta volna az egészet, amit azzal kapcsolatban mondott, hogy lassan nincs velem gondja. Ó, a java csak ezután jött. Néztem, miközben beszélt, így pont láttam, ahogy elszáll az arcáról a jókedv, és egy pillanat alatt komorra vált. Letakarta a mikrofont, és rám förmedt. – Keresett téged? Hm? – Kicsoda? – Geri! Kaptál tőle bármit? – Nem tudom, a telefonom le van némítva és… –Nézd meg! – utasított cseppet sem kedvesen, aztán vadul magyarázott a telefonba valami sajtósnak. Idegesen matattam a táskámban, a telefonom után kutatva. Szinte minden a

kezembe került, mire végre megtaláltam a mobilt, és kirántottam a táskából. Volt két hívásom Antitól, három üzenetem, abból egy Lilitől, egy anyutól, és... és egy Geritől. – Igen, írt – bólogattam. – Nézd meg, hogy mit – kiáltott rám Körte indulatosan. Megnyitottam az üzenetet, ami így szólt: „Beki, kirakták a mozis fotónkat egy napilap online oldalára”. És a link. Gyomorgörccsel és reszkető kézzel kattintottam rá, mire a felugró ablakban megjelent a cikk. Körte mellém hajolt és együtt olvastuk: „Bexi újra tehetségkutatóssal jár! Mi lesz veled, Nagy Márk?” – Ó, hogy az a… – szaladt ki Körte száján, miközben én ész nélkül olvastam a sorokat. „A szerelmes hírességek vetítésén Nagy Márk (18) és Bexi (17) ugyan találkoztak, de ahogyan a képen is látszik, az eseményre mindketten mással érkeztek. Nagy Márk újra korábbi, a Pop/rock sztár leszek! műsor alatt megismert barátnőjével melegíti fel kapcsolatát, Bexi pedig jelenlegi barátjával érkezett, Nádor Gergővel (17), aki tudomásunk szerint jelentkezett a hamarosan induló Pop/rock sztár leszek! legújabb évadába. Arról nincs információnk, hogy Nádor Gergő miként szerepelt a válogatón, azonban az biztos, hogy amennyiben élő műsorba kerül, érdekesen alakulnak majd a dolgok, hiszen Bexi és Nagy Márk közös produkciója a műsor elődöntőjén hatalmas port kavart, továbbá össze is hozta az énekeseket rövid időre. Amennyiben Bexi jelenlegi barátja bekerül a műsorba, az izglmak tovább fokozódhatnak, hiszen Nagy Márk, Bexi volt barátja, az előző széria második helyezettjeként egészen biztosan fellép a műsorban, így kialakulhat az a szituáció, hogy az énekesnő volt és jelenlegi barátja egyazon műsorban, egyazon adásban fog szerepelni. A közönség soraiban pedig minden bizonnyal ott ül majd Bexi. A kérdés csupán, hogy kinek szurkol majd. Hiszen jelenleg éppen Nagy Márkkal tartózkodik Londonban, egy műsor forgatása kapcsán, és a

napokban derült ki, hogy Bexi szerezte Nagy Márk debütáló dalát is, Hullócsillag címmel.” – Jézusom – temettem a tenyerembe az arcomat, miközben folyamatosan ráztam a fejemet. Körte egy hosszú, és kifejezetten választékos káromkodást követően a szakállát tekergetve elgondolkodott. – Oké, de Geri nem került be a műsorba, így amit írtak, az nem fog megtörténni. Lecseng a sztori. Ugye? – néztem könyörgőn a szemébe. – Biztos, hogy nem került be a műsorba? – kérdezte dühösen. – Igen! Elküldték. Az egyik zsűritag még azt is mondta neki, hogy nincs benne meg az a plusz... – Jó – biccentett Körte. – Akkor elcsitul a sztori. De már így is többet írnak rólad a volt barátaid kapcsán, mint a zenédről és ez nem tetszik! – Hé' Én nem csináltam semmit. Márk sose volt a barátom, Gerivel meg fogalmam sincs, mi van, azelőtt szakítottunk, hogy egyáltalán újra kezdtük volna – hadartam. – Mindjárt leszállunk – lépett oda hozzánk Márk, majd, valószínűleg megérezve a feszültséget, észrevette, hogy valami nem stimmel. – Mi történt? – Semmi! – vágta rá Körié kapásból, mire Márk megvonta a vállát, és lement a busz alsó szintjére. – Miért nem mutattad meg neki a cikket? – kérdeztem Körtét értetlenül. –Hagyj egy percet gondolkodni – túrt Körte a hajába idegesen. – Nagy Márk maradjon ki ebből, amíg tud. Alig csitult el a közutálat ellene, a cikk szerint pedig jelenleg valakinek a barátnőjével lófrál Londonban, ami nem vet rá túl jó fényt. És ez most rád sem! – Nem csináltam semmit – ráztam meg a fejem, és ha valamiben tini maradtam még, akkor az egyértelműen a felelősség elhárítása volt. – A francokat nem, gyerek, megmondtam. Hogy kerüld el Gerit, megmondtam, hogy ne hozd el a moziba, megmondtam,

nem? – korholt le Körte, megállás nélkül szajkózva, hogy ő megmondta. Klasszikus felnőtt kontra gyerek felállás. – Amikor moziba mentünk, még úgy volt, hogy újra együtt vagyunk. És akkor még szó sem volt Londonról! Hülye Üres Utcák, minek ették meg a romlott majonézt? – idegeskedtem, görcsösen keresve valakit akire ráverhetem az egész dolgot. Jelen esetben csak szegény, kórházban lévő hiphopbandát tudtam okolni, akiknek egyébként vettem egy utcai árusnál londoni szuveníreket, már csak azért is, mert nekik köszönhetően kerültem oda, ahol éppen voltam. Eredetileg Londonban, egyébként pedig a káosz közepén. Mert a széléről olyan unalmas lenne nézni… – Na, még ez is! – csapott Körte dühösen a térdére. – Mi az? Mi van még? – kérdeztem visszafojtott lélegzettel. – Most nézd meg – mutatott az ablakra. Kinézve azt láttuk, hogy Evelin, Nagy Márk, Betty és az egész Fogd be Aszád értetlenül néz fel az ablakra, aztán egyre távolodnak a járdán. Marha jó, fennmaradtunk a buszon. Körte lerohant a lépcsőn, hogy jelezze a sofőrnek, nekünk le kellett volna szállnunk, én pedig ész nélkül szaladtam utána. Talán nem kellett volna annyira sietnem. Amikor leszálltunk, a többiek felénk siettek, és röhögve kérdezték, hogy pontosan mi történt. – Csak elbambultunk – legyintett Körte. – Akkor indulás a Piccadillyhez – nézett az órájára Betty. – Jó. Menjünk – biccentett Körte. – Gyerek, üzenj vissza valamit Gerinek, hogy megkaptad, vagy láttad, vagy bármi. Valamit reagálj – tanácsolta. – Rendben – nyúltam a táskámhoz, és kutatni kezdtem benne. – Mire kell reagálnia? – kérdezte Márk. – Semmire – mondta neki Körte engem nézve. Én meg nyakig belemásztam a táskámba, de nem találtam meg a telefont. – Közben induljunk el – tanácsolta Betty, mire gyalogolni kezdtünk a Piccadilly Circus irányába, hogy ott forgassunk pár percet a műsornak.

– Segítsek? – kérdezte Evelin mellettem lépkedve. – Kösz. Egész nap ezt csinálom. Ez a táska elnyeli a dolgokat, semmit sem találok benne. – Kiszedegettem az oldaltáskámból mindenfélét, és Evelin kezébe nyomtam őket. Jegyzetfüzet, toll, BPRP-s szaloncukor, töltő, szemfesték és szájfény, papírzsepi... Már szinte mindent kiszedtem, de a telefonom nem volt sehol. – Nincs a kabátzsebedben? — érdeklődött Evelin. – Nem, nincs. Itt kell lennie – matattam a táskámban, és ahogy előrehúztam magam elé, már mindkét kezemmel könyékig benne voltam. – Oké, itt nincs – tártam szét a karomat. – De akkor hol van? — csodálkozott Evelin, én pedig a könnyeimmel küszködve ráztam meg a fejemet. – A buszon maradt – mondtam ki, és feltört belőlem a zokogás. A Piccadilly Circus lépcsőjén ülve, az óriáskivetítők között rázkódó vállal zokogtam, amíg a többiek intézkedni próbáltak, eredménytelenül. Mivel azt kizárt dolognak tartottuk, hogy valaki leadja a telefonomat (nem hiába mondják, hogy tizenévesnek nem kell drága telefon, akkor sem, ha ő egy előadó, mert elhagyja, ahogy minden tizenéves mindent elhagy), a többiek a letiltás miatt telefonálgattak. Aszádék mindenféléket kérdezgettek tőlem hogy tudom-e fejből a sorozatszámot, mert be kell diktálni, vagy éppen használtam-e a felhőt, és hogy be tudom-e kapcsolni az „elveszett módot”. Körte viszont a telefon tartalmának teljes törlésén fáradozott, mondván, marhára nincs kedve a neten vadászni a privát képeimet, amikben nyaralásfotótól elkezdve a fogfehérítős szelfin át minden baromság megtalálható. – Gyerek! – kiáltott rám Körte hirtelen, miközben a lépcső előtt járkált, idegesen telefonálgatva. – Igen? – Az oldalaid! – Mi? – kérdeztem, aztán leesett a dolog, és halálra rémült arccal meredtem rá. – Mindenhová be vagyok lépve!

– Jézusom, jelszót kell módosítani – szakította meg a hívást. – Hová vagy bejelentkezve a telefonoddal? – Facebook, Twitter, YouTube, Instagram, Tumblt, Weheartit, Pinterest, Gmail, Snapchat, Vine – kezdtem sorolni. – Ez nem igaz! – fakadt ki Körte. – Hogy hagyhattad a buszon a telefonodat?! – Nem tudom! – ismételtem sokadszorra. – Megzavart az SMS és a cikk, és le kellett szállnunk, te lerohantál a lépcsőn, én meg futottam utánad és ott maradt az ülésen! – sírtam el magam újra. – És miért nem lépsz ki az előadói oldalaidról? Ezerszer mondtam, hogy lépj ki! És mi a bánatnak használsz ennyi hülyeséget? Most mindnek meg kell változtatni a jelszavát! Körte az oldalaimra belépve sorban próbálta megváltoztatni a jelszavakat, hogy amennyiben valaki megtalálja a telefonomat (amire egész nagy esély volt), nehogy ki tudja törölni az accountokat, amiken több tízezer feliratkozó és követő van. És én tényleg azt hittem, hogy Londonban ki fogok kapcsolódni. – Hé –ült le mellém Márk a hideg lépcsőre, mire könnyes szemmel néztem rá. – Tessék – tartotta felém a telefonját. – Mit csináljak vele? – Nem akarsz üzenni, hogy elveszett a telefonod? Anyukádnak? Antinak? Vagy… másnak? – kérdezte, nekem pedig újra könny szökött a szemembe. – De, köszönöm. Csak nem tudom, hogy mit írjak. Anyu ki fog akadni. – Akkor is, ha nem tud elérni – kacsintott kedvesen. – Írj. – Rendben – bólintottam. Egy szülő biztosan mindig szívesen fogadja a gyerekétől az üzenetet, amit más számról küld, és amiben röviden megfogalmazza, hogy elhagyta a csilliókba kerülő telefonját. Nem is csodálkoztam azon, hogy az SMS elküldése utáni másodpercekben Márk telefonjának képernyőjén anyu száma jelent meg. Persze hogy hívott. A fülemhez tartva a készüléket csendben hallgattam a szemrehányást, miközben a téren lévő forgatagot néztem. Turisták térképpel és megnyitott

applikációkkal a kezükben sétálgattak, millió szelfi készült a sarkokon lévő fénytáblákkal. A borús idő senkit sem riasztott el attól, hogy fáradhatatlanul róják London látványosságainak, utcáit, a lépcsőn pár pillanatra megpihenve. Egyedül velem ordított az anyám Márk mobilján keresztül, mindenki más élvezte, hogy London egyik leglátványosabb terén van. – Most hívtak vissza, sikerült elérniük a buszsofőrt – lépett oda hozzám Betty, aki nagyon kedves és segítőkész volt, mindent megtett az elveszett telefonom felkutatása érdekében – És? – Amikor átnézte a buszt, már nem találta meg a telefonodat –közölte szomorúan. – Értem – bólintottam, miközben majd megszakadt a szívem. Valakinek lett egy új mobilja. Gratulálok hozzá. – Kész – szólalt meg Körte hirtelen. – Megváltoztattam minden jelszavadat, úgyhogy a telefonodat kilökte az összes oldal, amire be voltál lépve. Az iClouddal pedig sikerült letörölnöm a készülék teljes tartalmát. – Rendben – bólintottam. – Sajnálom, gyerek. – Én is. – Anyád mit mondott? – kérdezte félve. – Azt hiszem, még mindig mondja – emeltem fel Márk telefonját az ölemből. A kijelző szerint még hívásban voltunk, úgyhogy elképzelhető, hogy anyu azóta is üvöltött, és észre sem vette, hogy egy ideje nem válaszolok. – Tedd le, majd én felhívom és intézem – vette elő a saját telefonját, majd a téren sétálva próbálta megnyugtatni anyut, aki magánkívül volt a dühtől, miközben én visszaadtam Márknak a mobilját. Körte anyuval telefonált, Betty a londoni tömegközlekedés talált tárgyak hivatalát próbálta elérni „hátha mégis valaki jó fej volt” alapon, Evelin és Aszádék pedig forgattak néhány percet, mert a telefonom körüli mizéria miatt megfeledkeztünk arról, hogy miért is vagyunk a Piccadillyn.

– Mi volt a telefonodban?– kérdezte Márk a lépcsőn mellettem ülve. – Képek. Ki nem törölt, számomra fontos SMS-ek. Videók. Dalszövegrészletek a jegyzetekben. Demók – soroltam. – Aj! – ráztam meg a fejem. – Mi az? – kerekedett el a szeme. – Ez nem igaz! Úgy szerettem azt a telefontokot. Még alig használtam! – Elveszett a készüléked. Minden telefonszámod. Egy rakás képed. Az emlékeid. Meg nem jelent dalaid. Veszélyben volt az összes közösségi oldalad, amit a közönséged ismer. És te a tokot sajnálod? – nézett rám értetlenül. – Hát... Hullócsillagos volt – mondtam szomorúan, mire Márk nevetve átkarolt, és magához húzott. A könnyeimmel küszködve hajtottam a vállára a fejemet, és szomorúan üldögéltem mellette, miközben kinyújtotta a karját, és önarckép funkcióra állította a telefonját. – Na, lövünk egy „elhagytad a telefonodat” szelfit –mondta mire kisírt, könnyes szemmel elnevettem magam és elfordítva a fejem Márk vállába fúrtam az arcomat, hogy ne látszódjak a képen. Talán a spontaneitása miatt, vagy csak mert őrülten természetes fotó lett, de messze ez volt a legjobb olyan kép, amin együtt vagyunk. Márk lazán, a tőle megszokott tökéletes beállással néz a képen, nekem pedig csak a sapka alól kilógó hullámos hajam látszik, ahogyan a vállába temetem az arcomat. Pech, hogy nem volt mire átküldeni nekem, pedig ezt a képet megtartottam volna. – Ha kell a telefonom, bármikor szólj, odaadom – közölte Márk hirtelen. – Köszi, majd este rácsörgök Lilire és Antira – bólintottam hálásan. – Mást esetleg... – kérdezte az arcomat fürkészve. – Nem – ráztam meg a fejem. – Mást nem szeretnék hívni. – Oké. Ha mégis, akkor szólj. Vagy ne szólj, csak vedd el.

– Köszönöm – pillantottam rá hálásan. – Figyelj csak – mondtam hirtelen, amikor felállt. Márk visszafordult hozzám, én pedig nem tudtam, hogy miként mondjam el neki, úgyhogy improvizálnom kellett. – Felhasználhatom az utolsó „Nagy Márk-kártyámat"? Amit a repülőn kaptam. – Persze – nevette el magát. – Mit kérsz? – Hogy ne legyél dühös rám. – Mi? Mikor? Miért? – Csak úgy... Általában. – Nem, nem! – rázta meg a fejét határozottan.–Kell valami konkrétum, különben ez olyan, hogy soha ne legyek rád dühös, ilyet viszont nem kérhetsz. – Kár – nevettem el magam. – Akkor ezért – nyúltam felé, és kikaptam a telefonját a kezéből. Beütöttem a böngészőbe a napilap linkjét, és rákerestem a cikkre, amit Geri küldött. Nagyon nem kellett keresnem, főoldalon volt. – Körte nem akarta, hogy megmutassam, de benne vagy, rólad is szól, ezért… muszáj tudnod róla – nyomtam a kezébe, Márk pedig felvont szemöldökkel olvasta el a cikket. Próbáltam leolvasni az arcáról bármilyen reakciót, de rezzenéstelenül olvasta, semmit sem láttam rajta, ami egyszerre volt megnyugtató és különösen dühítő. – Erre nem használhatod el az utolsó Nagy Márk-kártyát. – Miért nem? – csodálkoztam. – Mert nem vagyok dühös miatta. – Oh. Oké – értettem meg. – Kösz, hogy megmutattad. – Ennyi? – Mi? – Nem mondasz rá semmit? – Mire? Azért hoztad a késtél-gyereket a moziba, hogy lássák, hogy együtt vagytok. Hát, ezek szerint látták – vonogatta a vállát, miközben a telefonját nyomkodta. – Most mit csinálsz? – kérdeztem.

– Kitörlöm a londoni közös képünket az Instáról és a Facebookról. – Mi? Miért? – kerekedett el a szemem. – Mert neked az újság szerint barátod van, és ebben a sztoriban nem leszek én a szemét. Hat hete megszívtam egy lány miatt, akinek balhézott a barátja. Nem csinálom végig újra. Egyébként pedig, erre vártál. Egy újság leírta, hogy a volt barátod vagyok, és Gerivel jársz. Megszabadultál tőlem –kacsintott, mire keserű íz öntötte el a számat. – Igen, és te is tőlem, ami jó dolog. Ezt akartuk az elődöntő óta – bólogattam. – Ja. De ahhoz, hogy most ne legyek megint óriási tapló az emberek szemében, az kell, hogy mi ketten ne… ne nagyon legyünk együtt. Fotókon, meg ilyesmi – közölte. – Igen. Az lesz a legjobb – értettem egyet. Legalábbis azt hiszem, hogy egyetértettem; – Kitörölted a képeket? – Amin ketten vagyunk, azokat igen – bólintott és felém nyújtotta a telefonját. – Várj, ott még van egy, ami a reptéri buszon készült – böktem a képernyőre. – Tényleg – nyitotta meg a képet, egy pillanattal később pedig már törölte is. Az előbb még ott volt, aztán hopp, örökre eltűnt az oldaláról. Miért nem éreztem emiatt boldogságot? Örülnöm kellett volna. – De azért barátok maradunk, meg minden… ugye? – kérdeztem kissé halk, erőtlen hangon. – Aha. Meg minden – bólintott. – Miért érzem úgy, hogy haragszol rám? – néztem szomorú mosollyal a szemébe. – Nem haragszom – ingatta a fejét. – Örülök, hogy végre valami úgy történik, ahogy te szeretted volna. Megérdemled. Komolyan. – Csak? – kérdeztem, mert tudtam, hogy ezzel nincs vége a mondatnak, maximum magában fejezte be.

– Mit mondjak? – tárta szét a karját. – Neked valamiért fontos ez a srác. Elfogadom. De lépek a sztoriból. Nem tudok megint második lenni, Beka. Nem akarok! – Nem vagy második! – jelentettem ki határozottan, akármire is vonatkozott az állítása. – Lehet. De első sem. Akkor meg mi értelme? – mosolyogva. – Indulunk tovább – lépett hozzánk Körte. – Itt minden rendben? – kapkodta a fejét kettőnk közt Körte, megérezve, hogy valami nem stimmel. – Persze – vágta rá Márk. – Szakítottunk. – Mi? – kérdezte Körte értetlenül. – Mármint – kezdtem magyarázkodni. – Megmutattam Márknak a cikket, amiben leírják, hogy már nem vagyunk együtt, vagyis nem vagyunk ál-együtt és megbeszéltük a dolgot. – Mondtam, hogy ne mutasd meg neki! Gyerek, nem figyelsz rám? – korholt le azonnal, de Márk a védelmébe vett. – Nem, nem! Jó, hogy láttam. – És neked ez így rendben van? – fürkészte a menedzserem. – Persze. Jól nézek ki a fotón és a Hullócsillag is benne van a cikkben. Kell ennél több nekem? – kérdje magabiztos mosollyal az arcán, de én nem hittem el neki. Körte azonban igen. – Na, ez a beszéd. Megyünk a Big Benhez. Indulás – bólintott Körte megkönnyebbülten, és elindult Aszádék után. –Jó, de csináljunk olyan képet, amin olyan, mintha a mutató- és hüvelykujjam közé fognám a Big Bent – sietett utána Márk, én pedig ott álltam a Piccadillyn, egyedül, és rájöttem, hogy a telefonomon kívül mást is otthagyok a tér környékén. A Nagy Márkkal való akármilyen kapcsolatomat is. Sóhajtva siettem utánuk, és egy pillanatra még visszanéztem, mielőtt átmentem az úton, mintha csak láthatnám fizikai valóságában a veszteségeimet. De nem láthattam, mert nem voltak már ott. Rég elvesztek.

18. Big Ben, Westminster, London Eye, Globe Színház, Millenium Bridge, gyaloglás a Temze-parton, át a London Bridge-en, egészen a Towerig, ahol végre metróra szálltunk. Kábé így tudnám leírni a délutánunkat. Lejártuk a lábunkat a forgatás miatt, de sikerült tartani a forgatókönyv menetét, az más kérdés, hogy a hűvös szélben és szemerkélő esőben jó pofát vágni az egészhez a felvételen néha nem is olyan könnyű feladat. Ha azt mondom, hogy hulla fáradtan estünk be a hotel ajtaján, akkor nem túloztam. Aszádék egymást támogatták, Evelinnek feltörte a bakancs a lábát, Márk kerülte a társaságomat, Körte kifáradt a fegyelmezésben, Betty pedig a navigálásunkban. Ha belegondoltam, hogy reggel még Budapesten voltunk, szinte el sem hittem. A dohos hotelszobába belépve ruhástól zuhantam az ágyba, és az áporodott szagban a plafont bámulva próbáltam erőt gyűjteni ahhoz, hogy elmenjek tusolni. – Megyek elsőnek, oké? – nyitotta ki Evelin a bőröndjét, hogy kiszedjen belőle ruhát. – Rendben – bólintottam, továbbra is a plafonra meredve. Néhány halk sikoly és káromkodás után Evelin rekordgyorsasággal jelent meg az ajtóban. Egy törülköző volt rátekerve, vizes (mű)haja a vállára omlott. – Sok sikert. Ne felejtsd el a jacuzzit – ironizált. – A víz állítástól függetlenül vagy jéghideg, vagy tűzforró. Nem lehet előre kiszámítani, abszolút meglepetés. És nem működik a hajszárító – tájékoztatott, átmászva az ágyakon, hogy a sajátjához érjen a mini szobában. – Oké, majd figyelek – biccentettem kedvtelenül, aztán feltápaszkodtam és a saját bőröndömhöz léptem. Felcsaptam a tetejét, és idegesen turkáltam Nagy Márk cuccai között a saját ruháimat keresve. Mivel a szobában baromi hideg volt, és fűtésnek a nyomát sem találtuk, a hálóruhámhoz (pizsamagatya és bő fazonú póló)

hozzácsaptam még egy pulcsit is, és bevonultam a fürdőszobának nevezett valamibe. Lehajtottam a vécé tetejét, ráraktam a törülközőt meg a ruháimat, majd beálltam az apró fülkébe, és megnyitottam a vizet. Evelin nem túlzott, valóban kétfajta vízhőmérséklet jött a csövekből, a jéghideg, és a „leégeti a fejbőrömet” forróságú, így azt játszottam, hogy ki-be ugrálok a pici zuhanytálcáról. Mert nem voltam elég fáradt, éppen jólesett még a mozgás, így estére. Én is megpróbálkoztam a hajszárítóval, de azt sem tudom, hogy valaha működött-e. Igazából már annak is örültem, hogy az áram visszajött. – Na, milyen volt? – érdeklődött Evelin szórakozottan, amikor kiléptem a fürdőszobából. Az ágyán ült, még mindig törülközőben és a kezében tartott vattapamaccsal próbálta meg letörölni a sminkjét. – Változó – feleltem. Belebújtam a pulcsimba és törökülésben felültem az ágyamra. – Elkérhetném a telefonodat? – Persze. Hívj nyugodtan, bárkit –dobta át az ölembe a készülékét. S°«tan, – Nem, csak üzenek néhányat. Anyunak, Antinak és Lilinek is SMS-t írtam, mert egyáltalán nem volt kedvem beszélni kábé senkivel. Így csak jó éjszakát kívántam a szeretteimnek és hozzátettem, hogy nagyon elfáradtam, de minden a legnagyobb rendben van és persze őrülten hiányoznak. – Köszi – nyújtottam Evelin felé a telefont, aki csodálkozva pillantott rám. – Ennyi volt? – Aham. – Na jó. Tudom, hogy nem én vagyok az első, akivel megbeszélnéd a dolgaidat, de ez most ingerszegény környezet és a tévénk még mindig nem működik. Szóval beszélgessünk. Mi történt veled? – dobta fel a kérdést, ami a jelek szerint foglalkoztatta. –Mi?

– Jaj, ne csináld már. Akkor inkább mondd azt, hogy nem akarod nekem elmesélni, de a vak is láthatta, hogy a Piccadilly után megváltozott a hangulatod, egész nap nem szóltál semmit, csak kóvályogtál, mint egy zombi Londonban. – Elhagytam a telefonomat, ezért nem vagyok túl boldog. – Aha, hogyne. Oké. Azért ha majd nagyon nem bírod magadban tartani, akkor hallgatlak. – Nincs mit mondanom. Tényleg –erősködtem, de nem úgy tűnt, mint aki hisz nekem. Előhalásztam a bőröndömből a jegyzetfüzetemet és a tollam rágva, a kétes tisztaságú ágyneműn ülve belelapoztam. – Mit művelsz? – rökönyödött meg Evelin, aki a vacsorára vásárolt szendvicset majszolta az ágyán, továbbra is a vizes törülközőben ülve az agyán. A vádliján egy hangjegyekből álló tetkó húzódott felfelé, egészen a térdhajlatáig. Vajon meddig vettem volna be, hogy tizenhét éves? Ugyan már! – Szenvedek a spanyol dalszöveggel – mondtam unottan, megpróbálva kibogozni a zenelejátszóm zsinórját. – A sorozat? – Aham. Felkértek rá. Mármint, engem is – motyogtam, rádöbbenve, hogy csakúgy, mint sok másban, ebben a történetben is ellenfélként indítottak minket. –Értem. – Te már elküldted? – Nem, de már készen van – felelte. – Az jó. –Te hogy állsz? – Nagyjából megvan. Még itt-ott javítgatok rajta, aztán meglátjuk – szépítettem, mert azt mégsem válaszolhattam, hogy az egész szétesett és úgy borzalmas, ahogy van. – Oké. Nem eszel? – Nem vagyok éhes – ráztam meg a fejem. – Óóó – nevette el magát, én meg kérdőn néztem rá, mert fogalmam sem volt, hogy mi olyan vicces abban, amit mondtam. – Van baj – tette hozzá. – Hogy érted?

– Ne viccelj már, egész nap gyalogoltunk, a fish and chipset is ott hagytad, alig túrtál bele. Egyél egy falatot, mert holnap össze fogsz esni. Egy srác sem ér annyit, hogy ne együnk. – Milyen srác? Nincs semmilyen srác – vágtam rá. – Hogyne. Sosincs – biccentett cinikus mosollyal az arcán. – Tényleg nincs. / – Rendben, elhiszem – tette fel a kezét megadóan, de láttam rajta, hogy nem hisz nekem, inkább csak rám hagyja, mert nem akar erőszakoskodni. A füzetben lapozgatva hamar rájöttem, hogy egyáltalán nem tudok koncentrálni, úgyhogy Evelin felé fordultam, aki különböző prospektusokat és London guide-okat lapozgatott, amit a metróállomásokon gyűjtött be. –Tudod, ez nem fair – mondtam ki hirtelen. – Persze hogy nem az – bólintott, aztán rám nézett. – De mi? – Nem is voltunk együtt. Akkor miért kell szakítanunk? – Nagy Márk? – kérdezte visszafojtott mosollyal. – Igen. Annyira ki tud borítani. Nekem ott van Geri! – A Késtél-srác? – Igen, aki velem volt a moziban. – Tényleg, ott is késett! – röhögött fel az unalomig ismert poénon. – Mindegy – legyintettem. – Én szeretem Gerit. Évek óta. – A francokat – rázta meg a fejét Evelin. – Mi? – zökkentem ki a gondolataimból. – Nem szereted. Azt szereted, aki akkor voltál, amikor együtt voltatok. Azt az életet szereted, amit már nem élhetsz. Ennek semmi köze a sráchoz. – Ezt miért mondod? – Mert ismerem az érzést? – kérdezett vissza. – Néha hiányzik a normális élet. Ez tök rendben van. Ő abba tartozott ezért szenvedsz még mindig rajta. Ha a srácot szeretnéd, és nem azt, aki te voltál, még azelőtt, hogy Bexi lettél, akkor együtt lennétek. – Hű – néztem magam elé, ahogy végiggondoltam a dolgokat, miközben Evelin folytatta az eszmefuttatását.

– Hiányzik, igen. De nem az a Geri, vagy ki. Az hiányzik, hogy Rebeka legyél, Gerive/ vagy nélküle, az tök mindegy. A suli, A barátok, a koncertre járás úgy, hogy nem fellépő vagy. Hiányzik a régi életed, és Geriben azt látod. De ha össze is jössz vele, te akkor is Bexi vagy. Már nem lehetsz Beki, főleg nem az ő szemében. A fellépések, a koncertezés, egy ilyen beugró egy műsorba... – mutatott körbe a hotelszobán – Most már ez van, ilyen az életed. Ezen Geri sem tud változtatni. – Ezt még így soha nem gondoltam át – motyogtam magam elé meredve. – Hát, pedig lehet, hogy érdemes lenne. A te bajod baromira nem Geri. – Hanem? – Hanem Nagy Márk. De ez annyira egyértelmű... – Márkkal nagyon bonyolult a helyzet. Barátok vagyunk. Jó barátok – sóhajtottam. – Meg még egy kicsi – tette hozzá Evelin. – Vele az a gáz, hogy félsz tőle, megjegyzem, jogosan. – Nem félek Márktól – jelentettem ki. – Dehogynem. – Mondom, hogy nem. – Ó, tényleg? Akkor miért nem vagy vele? Szereted Ezt te is tudod. Ő is szeret téged, vagyis nagyon úgy néz ki. – Azt nem hiszem. – Mondom, hogy félsz – mosolyodott el kedvesen. – Húzzátok egymást, szórakoztok, ez vicces, meg nyilván imponál, de mint kapcsolat… Rettegsz tőle. – Jó – szólaltam meg elgondolkodva. – Tegyük fel, hogy igaz, amit mondasz, ami egyébként nem, mert egy hülyeség… – Persze, tudom – bólintott Evelin, rám hagyva. – De ha mégis igaz lenne. Honnan tudjam, hogy Márk… Szóval, őt addig érdekli valami, amíg kihívás. Ott voltam vele a műsorban, láttam mennyire akarja, de amikor megérezte, hogy az övé, hogy megnyerte, elfogyott az érdeklődése és elcseszte. Mert akkor már nem érdekelte. Mi van, ha én is az

vagyok neki? Valaki, akiért csak azért küzd, mert van ellenfele? – Passz – rázta a fejét Evelin. – Én nem ismerem annyira Márkot, nem tudom, milyen a természete. – Ilyen – mondtam szomorú mosollyal az arcomon. – De úgyis mindegy, ma lezártuk a dolgot. Csak közben nekem ez azért nem ennyire könnyű. Neki meg úgy tűnik, hogy igen. – Szar ügy – konstatálta Evelin, és ennel jobban én sem tudtam volna megfogalmazni. – Az. De kösz, hogy meghallgattál. – Nincs mit. Segíteni nem tudtam. – Nem baj, nincs is nagyon min. – De ha elfogadsz egy jó tanácsot ... A másik sráccal kapcsolatban. Őt hagyd. Gerit. – Miért mondod ezt? – Nem tudom, megérzés. Láttalak vele a vetítésen. Nem passzol. Nagyon nem. – Hát. Igazából sz is lezárult, mielőtt újrakezdődött volna, úgyhogy… nagyon nincs mit tenni, de azért kösz, hogy elmondtad, amit gondolsz. – Egyél szendvicset. – Nem vagyok éhes – rázram meg a fejemet. – Ó, de hülye vagyok. Tudom, mi kell neked – hajolt előre az ágyon és behajolva a bőröndjébe, felmarkolt egy adag szaloncukrot. – Csoki. A szomorú, szerelmes lányok mindig csokit esznek. Nevetve átvettem négy darabot, és kibontottam. Igaza volt. Tényleg jólesett. – éljen a BPRP Records – mondta csámcsogva. – Na, gyere ide egy fotóra, mert egész nap nem voltál a közösségi oldalaidon, adjunk életjelet rólad. – Oké – ültem át az ágyára, és lőttünk egy „vizes hajú, pizsis” szelfit, ahogyan szaloncukrot eszünk a londoni hotelszobában. – Filterezd, mert látszik a fotón, hogy rohad a fal mögöttünk –tanácsoltam nevetve Evelinnek, aki annyira röhögött, hogy remegett a kezében a telefon. Végül négyszeresen

szerkesztett képet töltöttünk fel mindkettőnk Instagram-oldalára (megosztva a Facebookon és Twitteren is). De a falon lévő mocsok a szerkesztés hatására legalább tapétának látszott. Toplistás énekesek a hotelszobában. Ez aztán YOLO. Épphogy feltöltöttük a fotót, amikor kopogtak az ajtónkon. – Biztosan a pezsgőt és kaviárt hozták meg – pattant fel Evelin vihogva, és egy lépésből az ajtóhoz ért. – Mi van itt? Törülközős csajbuli? És minket nem hívtok? –kérdezte Bogyó az ajtóban állva. Mögötte Pepe és Puding nyújtózkodott, hogy belássanak az apró szobába. – Hogyne – biccentett Evelin. – Mit akartok? – Lépünk sörözni. Jöttök? – kérdezte. – Persze – felelte Evelin. – Csak felkapok valamit. – Jó vagy így is – szólt utána Puding, de Evelin elengedte a füle mellett, és a bőröndjére dobott ruháit felkapva bement a fürdőszobába. – Hová mentek? – ráncoltam a szemöldökömet. – Láttunk egy pubot a sarkon. Ez London, minek vagyunk itt, ha nem piálunk be? – Körte? – szaladt fel a szemöldököm. – Na jó, kislány, lehet, hogy rád tud hatni, de mi felnőtt férfiak vagyunk, és nem táborozni jöttünk, semmire nem kell engedély! – húzta ki magát Bogyó, mire résnyire összehúztam a szemem, mint aki ezt egyáltalán nem veszi be. – Elaludt. Mi meg addig gyorsan lelépünk – tette hozzá, és ez így megfelelt a valóságnak. – Jó, de vigyázzatok magatokra. – Te nem jössz? — csodálkozott Pepe. – Nem, én tényleg nem akarom felhúzni Körtét, volt ma velem elég gond, agybajt kapna, ha nem találna itt. Érezzétek jól magatokat. Van pénzetek? – Van valamennyink... – felelte Puding, mire mindhárom Aszád kutatni kezdett a zsebében. Felnőtt férfiak, hát persze. – Várjatok – hajoltam előre, és a táskámat az ágyamra húzva belenyúltam, és megkerestem a pénztárcámat. Kivettem

belőle kábé annyit, amennyiből a három hülye tud venni magának legalább egy sört, és átnyújtottam. – Köszi, Beki – pillantottak rám hálásan. – Szívesen. De ha Körte kérdezi, én nem tudok semmiről. – Naná – ígérték meg. Evelin kijött a fürdőszobából, indulásra készen. A haja vizes volt, ami decemberben nem túl okos lépés. – A hajad… – néztem rá. – A recepción kérek egy hajszárítót – legyintett, és felvette a kabátját. – Tessék – nyújtotta felém a telefonját. – Mit csináljak vele? – csodálkoztam. – Itt hagyom neked. Hátha kell. – És te? – Aszádéknál van mobil – vonta meg a vállát. – Köszi – bólintottam, aztán ránéztem a négyfős társaságra. Valaki hiányzott. – Márk nem megy veletek? – Nem vártuk meg. Mire elkészül, belövi a haját, és mosolyog magára a tükörben, addig mi kétszer benyomunk. Na, cső –indultak meg, ami azt jelentette, hogy kihátráltak az ajtón, mert máshogy nem tudtak kimenni. – Evelin, nagyon fontos dologban kell ma este bíráskodnod –magyarázta Bogyó Evelinnek a lépcső felé lépkedve –Melyikünk a legjóképűbb Aszád? – A negyedik tag – dünnyögte Evelin. – De csak hárman vagyunk! – értetlenkedett Puding. – Hát ez az – nevetett fel Evelin, és lesiettek a lépcsőn. Becsuktam utánuk az ajtót, és mosolyogva ültem vissza az ágyra, felváltva nézve a jegyzetfüzetemre és Evelin mobiljára. A komor, hideg hotelszoba harmadik emeletén az esti szél lökdöste a beragadt ablakot, én pedig sóhajtva előrenyúltam, becsuktam a jegyzetfüzetet, és a kezembe vettem a telefont. Tudtam, ha most nem hívom, akkor örökre bennem marad, amit mondani szeretnék. Ezért kiléptem Evelin Skype-fiókjából, bejelentkeztem a sajátommal, és a kontaktok között megkerestem Gerit. Aztán elindítottam a videohívást.

Szinte azonnal fogadta, és a képernyőn Geri arca jelent meg, háttérben a szobájával. Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy otthon találtam péntek este. – Szia. Zavarlak? – intettem a kamerába, és leraktam az ágyra a telefont, kitámasztva a felgyűrt ágyneműre, így nem dőlt el. – Beki! Szia. Dehogy. Milyen London? – Klassz – bólintottam, egy mosolyt erőltetve az arcomra. – De nem ezért hívlak. – Nem válaszoltál az SMS-re. Megkaptad? Láttad a cikket? – Igen, csak utána elhagytam a telefonomat, és nem tudtam írni. – Mi? Elhagytad a telefonodat? Hol? – Az egyik buszon. – És nincs meg? – kérdezte, és őszinte sajnálatot láttam az arcán. – Nincs – ingattam a fejem. – Sajnálom. – Köszi – biccentettem, aztán erőt vettem magamon a témaváltáshoz. Mert egyáltalán nem azért hívtam, hogy az eltűnt telefonomról cseverésszünk. – Beszélnünk kell – komorodtam el, Geri pedig a képernyőn úgy bólintott, aki ezt nagyon jól tudja. Talán tudta is. – Mielőtt bármit mondanál – szólt elsőként, én pedig figyelmesen néztem a kamerába – sajnálom, hogy megjelent az a cikk. Rosszul jött ki, mert hát… nem is vagyunk együtt. – Igen, tudom – bólintottam. – Talán nem is leszünk – tettem hozzá szomorúan. – Nem, nem valószínű – értett egyet. – Hogy lehet, hogy régen annyira jók voltunk együtt, most pedig már akkor öltük egymást, mielőtt újrakezdtük volna? – túrtam bele a nyirkos hajamba gondterhelten. – Fogalmam sincs. Változnak a dolgok. Változom én is. Te is – felelte. – Te jó sokat – tette hozzá, csak azért is, hogy valaki vigye el a balhé nagyobb részét kettőnk közül. Ah, ez jólesett.

– Nézd… – engedtem el a fülem mellett az utolsó megjegyzést –, sajnálom. Tényleg elhittem, hogy működhet. Hiányoztál. – Te is nekem – vágta rá. – De ez már így baromira nem olyan, mint régen. – Nem, nagyon nem – helyeseltem. – Jó, akkor hagyjuk is. Ne erőltessük – bólintott a kamerába nézve. – Rendben – értettem egyet szívből, és rá kellett döbbennem, hogy rövid időn belül ketten is szakítottak velem, holott egyikükkel sem jártam. Lehetne ennél még egy kicsit bonyolultabb az életem? Megköszönném. – Kérsz helyreigazítást az újságtól? A menedzsered nyilván nem örül – váltott témát, arra utalva, hogy a cikk így ebben a formában valótlanságot állít, és ez nem vet rám túl jó fényt. – Ezen még nem gondolkodtam, de szerintem nem. Hiszen nincs aktualitása, amit felvázoltak a cikkben, a Pop/rock sztár leszek!-vonal megállt, a vetítésre pedig valóban együtt érkeztünk, akkor még nem tudtuk, hogy ebből nem lesz semmi – mondtam szomorúan. – Oké – biccentett. – Hacsak téged nem zavar, hogy írtak rólunk... – tettem hozzá gyorsan. – Nem, felőlem maradhat. Ez volt az én tizenöt perc hírnevem – nevetett fel. Erre nem tudtam mit mondani, csak feszengve hallgattam és lehajtott fejjel az ágyneműt piszkáltam. – Hé – szólt, mire ismét a kamerába néztem. – Nincs semmi baj. Megpróbáltuk, nem ment, megbeszéltük. Ez így teljesen rendben van. – Örülök, hogy meg tudtuk beszélni – mondtam őszintén, és magam is meglepődtem azon, hogy mekkora kő esett le a szívemről. – Csak kár, hogy akkor beszéltük meg, amikor már késő volt.

– Hát... – tűnődött. – A mi sztorink már csak ilyen „késős”... –mondta, mire mindketten elnevettük magunkat. Mi mást tehettünk volna? . Azt hiszem, Gerivel szavak nélkül is egyetértettünk abban, hogy mi az igazi gond. Mindketten azt kerestük a kapcsolatunkban, ami már régen nem volt sehol. Ő a barátnőjét, akivel egy sulizenekarban játszott, akivel együtt járt az órákra, aki a klasszikus értelemben vett gimis barátnőt jelentette neki. Én pedig azt az énemet, aki azelőtt voltam, hogy posztoltam egy videót Geri falára. Bexi sokat adott nekem, szinte mindent, de olyan nincs, hogy csak kapunk. Ezért adnunk is kell valamit. Én pedig Bekit adtam a mostani életemért, a lányt a suliból, a lányt a zenekarból, a lányt, aki Gerivel járt, aki nappalin tanult, mint minden normális diák. Bármennyire is szerettük volna, hogy olyan legyen a kapcsolatunk, mint régen, ez egyszerűen lehetetlen volt. És néhány hét leforgása alatt mindketten beláttuk, hogy nem megy. Intelligensen és kifejezetten éretten kezeltük a dolgot és ezzel a Skype beszélgetéssel szépen le is zártuk. – Hát akkor – köszörülte meg a torkát, jelezve, hogy lassan kifogytunk a megbeszélnivalóból, és már csak húzzuk az időt. – Sok sikert, mindenhez. Azért néha csörögj rám, vagy írj, ha van kedved, vagy ilyesmi. – Köszönöm. És persze, ahogy lesz új számom, elküldöm. Ne tűnj el – búcsúzkodtam. – Hová tűnnék?– nevetett. – Megtalálsz, ha kellek. – Te is engem – mosolyodtam el. – És figyelj – tette hozzá, mire kérdőn a kamerába néztem. Geri beletúrt a hajába, és laza mosollyal az arcán megrázta a fejét. – Tudom, hogy idegtépő lehetett az állandó késésem. De egy alkalmat marhára nem bántam meg – mondta, nekem pedig összeugrott a gyomrom, és őszinte boldogság öntött el. – Fogalmad sincs, hogy mennyit jelent ez nekem – néztem hálásan a kamerába. – Szia Beki – köszönt el mosolyogva, és megszakította a hívást.

Sokáig néztem az elsötétült képernyőt, a hallottakat emésztve, aztán hátradőltem az ágyban és a plafont bámultam Hosszú perceken át. Akkor, ott, a londoni hotelszobában úgy éreztem, Geri nagyszerű srác, és irigylésre méltó, ahogy végül lezártuk az elmúlt évek huzavonáját. Szép végszó, szép búcsú, szép emlék…lett volna, ha valóban így van vége. De ez marhára nem a vége volt, csak akkor ezt még nem tudtam. A csendes szoba egy idő után nyomasztani kezdett, ezért feltápászkodtam, és megnéztem Evelin telefonján, hogy mennyi az idő. Este tizenegy múlt. Fáradt voltam, de képtelen lettem volna az alvásra, egyrészt az idegen és nem túl bizalomgerjesztő környezet miatt, másrészt a széllökésektől, harmadrészt pedig, mert annyira tele volt a fejem, hogy úgy éreztem, szétrobban. Hiába gondolkodtam azon, hogy kit hívhatnék fel, egyszerűen senkit nem tudtam. Anyut nem akartam megijeszteni egy ilyen késői telefonnal, ráadásul Evelin számáról. A húgomnak volt elég baja, nem terhelhettem a saját nyűgömmel, miközben másnap reggel egyedül készült apánk új családjához szülinapozni. Antit pedig végképp nem zavarhattam, vasárnap hegedűversenye lesz, valószínüleg még álmában is gyakorol, és minden idegszálával arra koncentrál. Maximum Kemált, a török szomszédunkat hívhattam volna fel, de őt nem akartam, mert ha eszembe jutott a gyrostál, összeugrott a gyomrom az éhségtől. Ekkor jutott eszembe, hogy jóformán egész nap alig ettem. Fintorogva kibontottam a csomagolt szendvicset, és miközben nyámnyogtam, azt képzeltem, hogy valami finomat eszem. Konkrétan a frász jött rám, amikor kopogtak. Akkorát ugrottam az ágyban, hogy szinte leestem róla, és kalapáló szívvel tápászkodtam fel, hogy az ajtóhoz lépjek. Oké, egyedül voltam egy londoni hotelszobában, teljesen érthető, hogy bepánikoltam. Evelin elvitte a kulcsot, mást pedig nem vártam. Hacsak nem Körte ébredt fel és Aszádékat keresi.

Körbenéztem az apró helyiségben, valami célszerszámot keresve, amivel leüthetem az esetleges behatolót. A valaha fehér, mostanra kosztól foltos vízforraló a tévéasztalon állt, így felkaptam és az ajtóoz léptem vele. – Ki az? kérdeztem gyenge, erőtlen hangon, – aztán rájöttem, hogy Londonban vagyok, így hozzátettem, hogy „who is there?” Ettől viszont annyira nevetségesen éreztem magam, hogy majdnem felröhögtem. – Márk – szólt a hang az ajtó túloldalától, így megkönnyebbülten nyitottam ki. Márk fehér pólóban és bokszerben ált előttem, a haja vizesen lógott a homlokába, szemmel láthatóan az imént lépett ki a zuhany alól. Most mondjam, hogy úgy lenne fair az élet, ha minden lány legalább egyszer hasonló látványra nyithatná ki az ajtaját? Kellene egy ilyen törvény, vagy ilyesmi. – Mit csinálsz a vízforralóval? – kérdezte a kezemben lévő tárgyat fürkeszve. – Ez csak... – legyintettem. – Nem tudtam, hogy ki kopog. – És mit terveztél? Főzöl egy teát annak, aki jött? – Nagyon vicces – álltam félre, hogy beengedjem, miközben visszaraktam a vízforralót a helyére. Márk bejött az ajtón, én pedig összefont karral figyeltem, várva, hogy elmondja, mi járatban van tizenegy után a szobámban. – Nálad van a fogkefém. Megkaphatom? – kérdezte a bőröndömhöz lépve. – Ó, tényleg, persze. Egy csomó cuccod itt van. Nyugodtan keresd meg — ültem vissza az ágyra törökülésbe és felhúztam magamra a takarót. Márk turkált egy darabig a bőröndömben, összeszedett pár cuccot, aztán már indult is. – Jó éjt – köszöntem el, fel sem nézve a jegyzetfüzetemből, amit időközben újra a kezembe vettem, hogy ne tűnjek annyira tétlennek a csendes szobában. –Neked is – intett az ajtóhoz lépve, aztán visszanézett.– Evelin? – Elment Aszádékkal – feleltem.

– Aham – bólintott. – Mikor jön? – Fogalmam sincs – ráztam meg a fejemet – És te mit csinálsz? — fürkészett. – A spanyol szöveget. – Elleszel egyedül? – kérdezte úgy mint aki nem egészen biztos ebben. – Persze – erősködtem, majd az ablakhoz kaptama fejem, mert egy széllökés ismét zörgetni kezdte az üveget. Márk mosolyogva megrázta a fejét, és elindult a fürdőszobába. Mármint az én szobámhoz tartozó fürdőszobába. – Mit csinálsz? – kérdeztem teljesen ledöbbenve, a nyitott ajtó felé lesve. – Fogat mosok – jött a válasz. – Miért itt? Hallottam, ahogy Márk elzárja a csapot, majd egy törülközővel a kezében kilépett az apró fürdőszobából. Lazán megtörölte a vizes arcát, és félredobta, egyenesen rá a bőröndömre. Ha ennél lazább lenne, akkor az ember egyszerűen szétesne. – Maradok, amíg egyedül vagy – mondta úgy, mint aki éppen óriási szívességet tesz nekem, és a jobb oldali ágyhoz lépett. – Mi van? Nem kel! maradnod, menj vissza a szobádba –értetlenkedtem. – Beka – ült le a mellettem lévő ágyra, és visszafojtott |mosollyal nézett rám. – Szétparázod magad egyedül a szobában, vízforralóval járkálsz, és minden neszre odakapod a fejed. Megvárom Evelint, aztán lépek – fejezte be, én pedig kínosan éreztem magam. Egyrészt, mert igaza volt, valóban nem akartam egyedül lenni a hotelszobában, másrészt pedig, mert baromira rendes volt tőle, hogy úgy döntött, velem marad Evelin érkezéséig. És éppen ez nyugtalanított, mert tapasztalatból tudtam, hogy a legrosszabb, ami történhet velem, az pont az, hogy Nagy Márk rendes. Argh. – Kösz – nyögtem ki, mert fogalmam sem volt, hogy erre mit reagáljak.

Márk hanyatt dőlt az ágyon, és a plafont bámulta, miközben a helyiségben olyan síri csend volt, hogy tisztán lehetett hallani a légvételünket. – De ha a Késtél-gyereknek elmeséled, akkor tedd hozzá, hogy a körülményekhez képest a legnagyobb távolság volt köztünk, már amit a szoba mérete megenged, és csak azért voltam itt, mert egyedül lettél volna, és a franc tudja, kik szállnak meg itt, meg milyen alakok mászkálnak a folyosón –szólalt meg Márk védekezőn. – Én itt feküdtem, a másik ágyon. Ez nagyon fontos, hogy a másikon! – magyarázott tovább, én pedig elfojtott nevetéssel figyeltem. – A plafont bámultam, végig – tette hozzá. – Sőt, csinálj egy képet rólam, ahogyan itt fekszem, a MÁSIK ágyon, mert a végén rám vernek még egy balhét, hogy más barátnőjére nyomulok. Ott egy telefon melletted, fotózz le! – utaított. – Márk, nyugodj már meg – nevettem fel. – Senkinek sem tartozom magyarázattal. – Minek jöttem át a fogkefémért? Akkor nem tudnám, hogy egyedül vagy és nem maradtam volna. De hogy aludjak el fogmosás nélkül? Lehetetlen – töprengett tovább, önmagához beszélve. – Márk – szóltam, de úgy tűnt, hiába, szokás szerint el volt foglalva saját magával. – Márk! – ismételtem meg erélyesebben, mire végre felém fordult. – Hé! – Igen? – Geri… Gerinek én már nem mondok semmit. – Ezt hogy érted? – lepődött meg és látszott rajta, hogy nem érti. – Végre publikus lett a k apcsolatotok, erre vártál. – Nincs semmilyen kapcsolat. És nem is lesz – feleltem egyszerűen. – Ohó – fordult az oldalára felkönyökölve az ágyon, és érdeklődve nézett rám. – És ezt ő is tudja? – Igen, nemrég beszéltem vele. – Na, ez kezd érdekes lenni – állt fel az ágyról és odalépett… hozzám. – Menj arrébb.

– Mi van? Mi? Nem! – ráztam a fejem értetlenül. – Menj vissza. – Ne már. Most mondtad, hogy nincs Geri, rám meg csöpög a penészes plafonról valami. Engedj ide. – Nem, Márk, tűnés – tettem fel mindkét kezem. – Nem fekhetsz ide! Ott van Evelin ágya. – Az kelleni fog neki – vonta fel a szemöldökét. – Igen, és akkor helyet cseréltek, ő megjön, te pedig mész vissza a szobádba! – közöltem értetlenül, továbbra is feltartott kézzel, mielőtt Márk igazán otthon érezné magát nálam. – Nehéz eset vagy – forgatta a szemét unottan és átcuccolt Evelin ágyára. Az oldalán fekve a könyökére támasztotta a fejét és megállás nélkül vigyorgott. Rám. – Minek örülsz? – kérdeztem, visszatartva a nevetésemet, hogy komolynak tűnjek, de ez nem volt egyszerű, mert Márk önelégült mosolya ragadós volt. – Azért dobtad ki a Késtél-gyereket, mert ma lemondtam rólad – mondta ki olyan pofátlan őszinteséggel, hogy kedvem lett volna megdobni a párnával. – Vagy, mondjuk, neked ehhez semmi közöd nem volt – ingattam a fejem. – Azért döntöttünk Gerivel közösen úgy, hogy nem próbálkozunk tovább, mert nem megy. Ez nem rólad szólt, akármennyire is nehéz elhinned, hogy létezik ilyen –mondtam a lehető leghitelesebben. – Hazudsz – nevetett. – Nem, Márk, ez így történt – mondtam felháborodottan. –Rájöttünk Gerivel, hogy az, amit szerettünk a kapcsolatunkban, már nem létezik, mert minden megváltozott, amikor... – kezdtem, de Márk félbeszakított. – Oké, ugorjuk át azokat a részeket, amik engem nem érintenek. Közös múlt, blabla, régi szép idők, hogyne... Lépjünk. Szóval rájöttél, hogy szeretsz engem – mondta bele az arcomba, nekem pedig felszaladt a szemöldököm.

–Te nem vagy normális! – keltem ki magamból. – Nem szeretlek! Dehogy szeretlek, szereted te magad mindenki helyett — ráztam meg a fejem. – Nem tudsz átverni – nevetett az arcomba. – Pont ma zárod le a Késtél-gyerekkel a hónapok óta tartó szenvedést, amikor én kilépek a körből. Érdekes. – Márk, tudod mi az a véletlen egybeesés? – ingattam a fejem. – Igen, az, ami itt nem volt – kacsintott rám. – Fejezd ezt be! – rivalltam rá félig komolyan, félig pedig nevetve, mert Nagy Márknak van egy olyan rettenetes tulajdonsága, hogy könnyű bedőlni neki. És ő ezzel tiszában van. Nem is kicsit. – Oké, és most mi lesz? – mosolygott. – Mivel? Semmi. De amúgy mivel?– kérdeztem kissé összezavarodva. – Veled. Velem. Velünk – kombinált, mire megráztam a fejem. –Márk,nincs olyan, hogy velünk. – Majd lesz – mondta szórakozottan. – Nem, nem lesz. Soha! – Ne mondj olyat, amit te sem hiszel el – nevetett fel magabiztosan. – Márk – sóhajtottam, kissé belefáradva a beszélgetésbe. –Mit akarsz tőlem? De most komolyan. Nagyon jól tudod, hogy minden lányt megkaphatsz, miért én lettem a kattanásod? –kérdeztem értetlenül. – Mert én vagyok az egyetlen, aki nem dőlt be azonnal? – Nem. Hanem, mert te vagy az egyetlen, aki mellett nem vagyok seggfej – mondta ki halkan, és az őszinte válasza megdöbbentett, mert egyáltalán nem erre számítottam. – Ez nekem nem indok. Ez neked az – feleltem szomorúan, és azt hiszem,hogy a válaszától összetört bennem valami, ami már alapból sérült volt, mert eleve repedten kaptam. –És most aludnék, ha nem gond – szóltam halkan. – Mi? Elküldesz? – nézett a szemembe zavartan.

– Aha. Fáradt vagyok, bocs, de majd folytatjuk máskor, vagy nem tudom – sürgettem, hogy minél előbb hagyjon magamra, mert szerettem volna egyedül lenni. – Oké. Rosszat mondtam, ugye? Ismerem ezt a viselkedésedet, megbántottalak. De mivel? – kérdezte zavarodottan, én meg az ajtóhoz lépve úgy éreztem, képtelenség, hogy valaki ennyire elszúrja a dolgokat. Nagy Márk erre mindig rácáfol. – Jó éjt – néztem rá szomorú mosollyal és kinyitottam az ajtót, de annyira megijedtem, hogy egy halk sikoly hagyta el a számat. A folyosón Körte állt, álmos fejjel és karikás szemekkel, fekete nadrágban és kifakult Ramones-pólóban. A fél karját ökölbe zárt kézfejjel feltartotta, a jelek szerint éppen kopogni készült, amikor kinyitottam az ajtót. – Gyerek – dünnyögte álmos hangon. – Három kérdés. Egy. Miért van Nagy Márk boxeralsóban a szobádban? Kettő. Hol a bánatban vannak Aszádék és Evelin? És három – tette fel a mutatóujját fenyegetőn, mire összehúztam a szemem tudva, hogy mindig a harmadik a legrosszabb. – Harmadik nincs, vagy elfelejtettem, mert rohadtul FÉLÁLOMBAN VAGYOK! –üvöltötte el magát, amitől a homályos fényben úszó folyosó visszhangzani kezdett. – Gyerünk, valaki mondja el, hogy mi folyik itt — förmedt ránk, mire Márk és én is passzoltuk volna a dolgot. Asszem, erre mondják azt, hogy bajban vagyunk. Akkor, ott, a dühös Körte előtt állva azt hittem, hogy ennél rosszabb nem lehet. Lezártam a múltat Gerivel, rögtön utána Nagy Márk lezúzta a jövőnket egyetlen mondatával. Evelin menedzserváltás előtt állt, ráadásul az én javaslatomra, Aszádék zenei jövője továbbra is a levegőben lógott. Bajban voltam a sulival, úsztam a munkáimmal, elhagytam a telefonomat, cserbenhagytam a húgomat és nem mellesleg apámat is. Egy idegen városban forgattam műsort, amire eredetileg nem is engem kértek fel, sorban véreztem el a velem szembeni elvárások teljesítésével, vagyis totális érzelmi hullámvasúton ültem, ami éppen lefelé tartott. Mégis, ha előre tudtam volna a következő huszonnégy óra eseményeit, talán

nem látom olyan borúsan a helyzetet. De nem tudtam előre, így aznap este úgy aludtam el, hogy Márk szavai visszhangzottak a fejemben. Bármilyen válasszal megbirkóztam volna, bármi mást mondott volna, én komolyan elfogadom. De azt, hogy azért van rám szüksége, mert én vagyok, aki kihozza belőle a jobb embert, hogy én vagyok az, aki mellett – hogy őt idézzem – „nem lesz seggfej”, ez a legkegyetlenebb vallomás volt, amit csak lány kaphat. Könnyekkel a szememben aludtam el azt kívánva, bár magában tartotta volna ezt Márk, bár ne tudnám, hogy miért van rám szüksége. De tudtam, mert elmondta. És még csak nem is tudta, hogy ezzel mi omlott össze bennem. Mégis úgy érzem, ez tényleg semmiség volt ahhoz képest, hogy másnap összedőlt a világom. Már megint.

19. – Hát, ez lenne az. A Wembley-stadion – mondta Betty, ahogy megálltunk a széksorok között és megilletődve körbenéztünk. Soha életemben nem éreztem még magam annyira kicsinek, mint az üres stadionban állva. A napot a Wembley-túrával kezdtük, így ez volt az első helyszín, ahová a kontinentális reggelinek nevezett valami után elindultunk. A hotel reggelije egyébként pazar volt, és mind a kilencven másodperc nagyon élvezetes volt, amit az alagsorban töltöttünk, ahol a reggelit kaptuk. Egy zsömle, egy darab sajt és egy tojás. Hogy főtt, nyers, vagy milyen, azt végül nem tudtam meg, mert odaadtam Pudingnak, aki másnaposan elfogyasztotta, mondván, ennél rosszabb már nem Iehet a gyomra, tehát mindegy. A villámgyors reggeli után pedig kezdődött a rohanás második napja. Betty már a hotel előtt várt minket, hogy induljunk, mert tízre a stadionba kell érnünk. A hangulat nem volt túl kellemes, nyoma sem volt a tegnapi érkezésünkkor tapasztalt jókedvnek, vagy hülyülésnek, mivel mindenkinek volt valami baja. Körtének az, hogy Evelin és Aszádék bőven éjfél után érkeztek meg totálisan benyomva. Aszádéknak és Evelinnek értelemszerűen az, hogy hullafáradtak voltak, alig vonszolták magukat és nem tudták kialudni az elfogyasztott alkoholmennyiséget, amit ők maguk sem tudtak pontosan megmondani, inkább csak tippeltek, olyasmiket, hogy „sok volt”, vagy éppen „az utolsó néhány már nem kellett volna”. Én egész reggel kerültem Márkot, ha mellém ült a buszon, felhangosítottam a zenelejátszómat, miközben az ablakon keresztül kameráztam a 15percnek, ellehetetlenítve ezzel a kommunikációt kettőnk között. Márk viszont attól volt rosszkedvű, hogy valamit elszúrt, de tippje sem volt, hogy mi az Betty szimplán nyomott lett attól, hogy a csapatát ilyen hangulatban találta. Ha ez még nem lett volna elég, az eső rákezdett és nem is nagyon akart elállni, ami miatt átáztunk és át is fáztunk, miközben tudtuk, hogy

estig megyünk rendületlenül, forgatni a hülye műsort. A reggel egyetlen jó pillanata lett volna, amikor hazatelefonáltam, de otthon hasonló hangulat uralkodott, mivel Lilit elvitte apu, anyu meg ettől teljesen kikészült. Így indult tehát a szombati napunk Londonban. És csodálkozom, hogy ennél csak rosszabb lett? Ugyan már! Ez még a vidám része volt. – Szóval ez a Wembley – nézett körbe Márk, és lőtt néhány képet a telefonjával. – Végül is, amikor azt mondta a Pop/rock zsűrije, hogy a Wembley-ben van a helyem, gondolom, így gondolták. Túrajeggyel – motyogta rosszkedvűen. Körte pedig biccentett. Tudtam, hogy Márk ezt miért mondja. A legtöbb tehetségkutató adásaiban a zsűri mindig olyan dolgokat mond szerencsétlen énekesjelöltnek, hogy „világszínvonalú” produkciójával „bármelyik színpadon” megállja a helyét, és nem kérdés, hogy „egy telt házas Wembley a jövője”. Na persze. Kábé annyi férőhely van a stadionban, mint ahány versenyzővel ezt már elhitették. Valamennyiünket lenyűgözött a grandiózus stadion látványa belülről, ahogyan üresen tátong, hiszen mindannyian láttuk már (ha csak felvételről is), hogy milyen megtöltve, de közülünk talán Márk érezte leginkább a kontrasztot. Néhány hete a tévében neki is azt mondták, hogy képes lenne megtölteni ezt a helyet, ami több sebből is vérzik, hiszen aligha van olyan hazai előadó, aki kilencvenezres önálló koncertet tud csinálni, arról nem beszélve, hogy Londonban kellene metölteni a stadiont, ha már egyszer ott van. Így, hacsak nem azon a néven ismert az ember, hogy One Direction, ez egy tehetségkutatós műsortól, főleg Magyarországról, nem több, mint egyszerű show-elem, ami jól hangzik a tévében, de hazugság az előadónak. Hozzáteszem, Nagy Márk az, aki a biztató jövőképet a leghamarabb beváltotta, ő csupán néhány héttel azután, hogy a Wembley-t jósolták neki a Pop/ rock sztár leszek! műsorában, beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Igaz, nem fellépőként, hanem egy túrajeggyel, de senki sem mondhatja, hogy nem a Wembley-

ben kötött ki. Na ugye. Nekem már az is felfoghatatlan élmény volt, hogy azon a helyen állhattam, ahol előttem olyan előadók töltötték meg a stadiont, akikért mindig is rajongtam, így igyekeztem kiélvezni a helyzetet, és magamban folyamatosan memorizálni a látottakat. A 15percnek egészen sok anyagot rögzítettünk a Wembley-ben, de úgyis megvágják majd, maximum néhány másodperc lesz az adásban a stadionban tett látogatásunkról. – Rendben, akkor most a St. James Parkba megyünk – jelentette ki Betty ünnepélyesen, mi pedig valamennyien megpróbáltunk lelkesnek tűnni, miközben a szemerkélő eső kopogott a kapucnikon és a nyitott esernyőkön. – Még egy park – dünnyögte Bogyó a szemét forgatva, aki a jelek szerint nem örült annak, hogy egy újabb parkban fogunk gyalogolni az esőben. Miért nem tudtam ezért hibáztatni? A Wembley Park metrómegállóhoz gyalogolva Körte mellém került, és együtt baktattunk a vizes járdán. –Tudod, gyerek – szólalt meg hirtelen, miközben az előttünk lépkedő csapatunkra meredt –, büszke vagyok rád. – Oh. Köszönöm – mosolyodtam el a jó hírt hallva. Csak éppen nem pontosan értettem, hogy ezt most miért mondja. – Az egész társaságból te vagy az egyetlen, akire számíthatok – folytatta. –Azért ezt nem hinném – ráncoltam a szemöldökömet. – Ne szerénykedj – pillantott rám biztatóan. – Te vagy a társaság legfiatalabb tagja, mégis te vagy a legmegbízhatóbb. – Körte, ez tökre jólesik, csak fogalmam sincs, miért mondod – vágtam közbe, mielőtt még szentté avatna. – Ha arról van szó, hogy nem mentem Aszádékkal és Evelinnel este a pubba, akkor azért nem kell dicsérned, vagy ilyesmi. A spanyol dalon dolgoztam, de fogalmam sincs, hogy... –magyaráztam, de Körte a szavamba vágott. – Hát éppen ez az! – fakadt ki. – Gyerek, kilóg a beled, annyit dolgozol tizenhét évesen, és amikor a többiek hívnak, te nem mész, hanem befejezed a másik munkát is, átdobod e-mailben reggelre, hogy tovább tudjam küldeni a szinkronstúdiónak. Le

a kalappal, de komolyan! Jó kis szöveget írtál, biztos vagyok benne, hogy a tiéd a meló. Hétfőn fel is vehetjük – mondta, én meg kábé olyan értetlenül néztem rá, mintha csak földönkívüli lenne, és egy szavát sem érteném. – Mi van? – kérdeztem, és komolyan ez volt az össz, amit ki tudtam nyögni. Elképzelésem sem volt arról, hogy miről beszél. – Ne szerénykedj, nem áll jól. Nagy voltál, gyerek, és ezt te is tudod. Bár minden menedzseltem ennyire lelkiimeretes lenne! De ezek isznak, magukkal foglalkoznak, szarnak a fejemre — legyintett, leírva ezzel a társaságunk többi tagját. – Körte, én nem... – kezdtem, de megszólalt a menedzserem telefonja, így kivette a bőrkabátja zsebéből, és figyelmen kívül hagyva azt, hogy még beszélek, felvette. Mi a franc történt? Nem vagyok kész a sorozat dalszövegével, sőt, ha lehet, rosszabbul állok vele, mint a hét elején, miikor megkaptam feladatnak. Akkor hogy lehet, hogy Körte megkapta ma reggel tőlem? Hiszen még telefonom sincs! Abban a pillanatban összeszűkült a szemem, és idegesen néztem az előttem sétáló csapatra. – Márk! – ordítottam rá, mire Márk kapucnival a fején hátrafordult, és úgy nézett rám, mint aki szívességet tesz azzal, hogy meghallgat. –Hm? – kérdezte lekezelőn. – Beszélnünk kell! – sziszegtem, jelezve, hogy ez nem publikus, úgyhogy jöjjön oda hozzám. Márk lazán visszasétált, és unottan állt meg előttem. – Miért csináltad? — kérdeztem idegesen. – Mit? – kérdezett vissza. . – Nem kell megvédened, nem kell helyettem dolgoznod és legfőképpen, nem kell szívességet tenned! – förmedtem rá. Márk rezzenéstelen arccal nézett a szemembe, és hanyagul megvonta a vállát. – Fogalmam sincs, miről beszélsz, de nem is nagyon érdekel. Haragszom rád – jelentette ki.

– Hogy mi? – kapkodtam a fejem, és kezdtem úgy érezni hogy mindenki meghülyült. – Te, rám? Már bocs, de én haragszom rád. – Nem, nem – ingatta a fejét. – Én rád. Szemét voltál tegnap este – vonta meg a vállát. – Én? Én voltam szemét? – hüledeztem, mert képtelen voltam felfogni, hogy Márk tényleg így gondolja. – Igen – bólintott. – Tudod, tegnap este óta azon rágom magam, hogy vajon mivel bántottalak meg. – És ebből hogy lett az, hogy te haragszol rám? – érdeklődtem, mert én eddig ismertem a történetet. – Úgy, hogy átgondoltam, és igazam van. – Miben? – nevettem fel hitetlenkedve. – Én tegnap este vallomást tettem neked, erre kidobtál. Akkor most ki is a szemét? Hm? – vonta fel a szemöldökét. – Milyen vallomást? Közölted, hogy azért van rám szükséged, mert mellettem nem vagy seggfej! Még jó, hogy kidoblak ezért – értetlenkedtem. – Hé! – tartotta fel a kezét előttem, jelezve, hogy most igazán dühös. – Én kiadtam neked az érzéseimet. – Márk, hagyjál már – ráztam meg a fejem. – Mondtál valami tőled megszokott önző dolgot, amire nem voltam kiváncsi. – Sajnálom, hogy nem értetted annak a mondatnak a lényegét. Csak hogy tudd, még soha, senkinek nem mondtam ennyire szépet!– üvöltött rám, mire kérdőn néztem a szemébe. – Tényleg? Képzelem, hogy akkor másoknak mit mondhattál!

– fújtattam. – Akadj le rólam, Beki! – rázott le, mintha csak a terhére lenne ez a beszélgetés. Na ez viszont kifejezetten felidegesített. – Te akadj le rólam! – vágtam vissza nem túl eredeti módon, denem tudtam jobbat improvizálni. Megszokhattam volna már, Márkkal képtelenség a normális kommunikácó. – Nekem nem gond. Most sem én akartam veled beszélni, hanem fordítva – kacsintott magabiztosan. – Igen, de csak azért, hogy ne tegyél nekem szívességet, nem szorulok rá! – fröcsögtem, védve a büszkeségemet.

– Milyen szívességet? – rázta meg a fejét. – Ó, persze, most csinálj úgy, mintha nem tudnál róla. Én írok neked egy dalt, te is írsz nekem egy dalt, ezzel egál, hm? –tettem csípőre a kezem. – Miért írnék neked dalt, annyi van a Késtél-gyerekről a fiókodban, hogy nyolcvanéves korodban is róla fognak megjelenni a lemezeid – röhögött ki. – Mi? –néztem rá döbbenten. – Nem te voltál? – Mi nem én voltam? – Ó, te jó ég! – csaptam a homlokomra. – De ha nem te, akkor… – gondolkodtam. – Megkérdezném, hogy miről van szó, vagy esetleg hogy segítsek-e, de tudod, nélküled seggfej vagyok. És mivel nem vagyunk együtt, magasról teszek rá – vigyorgott és ott hagyva engem előrement a többiek után. – Argh! – dobbantottam egyet Márk után, majd a halántékomat dörzsölve elgondolkodtam. Oké. Ha Körte megkapta „tőlem” a spanyol dal fordítását, és nem Márk küldte, akkor... – Evelin? – dünnyögtem magam elé, aztán elkerekedett szemmel néztem fel. – Evelin! – kiáltottam, előrefutva megragadtam a kezét, és visszarántottam. – Mi a...? – kérdezte döbbenten, miközben a többiek már a mozgólépcsőn álltak. – Ne maradjatok le! Halljátok, lányok! – kiáltott felénk Betty gondterhelten. – Jövünk! – szólt Evelin türelmetlenül, és értetlenül nézett az arcomba. – Miért rángatsz? – Mit csináltál? – kérdeztem visszafojtott lélegzettel. – Oké, várj. Mikor? – tűnődött el, és erősen úgy tűnt, hogy az este emlékeit próbálja felidézni. – Nézd, bármit is mondott Puding, az nem igaz! Egyik Aszád sem tetszik – erősködött. – Mi? Nem, az nem érdekel! – legyintettem fintorogva. – Mit csináltál a sorozat betétdalával? – kérdeztem, idegesen nézve rá. .

– Ja, hogy az! – biccentett. – Reggel láttam a jegyzeteidet, gondoltam, kiegészítem, aztán átdobtam Körtének a nevedben. Úgysincs telefonod, ezért az enyémről küldtem – vonogatta a vállát. – Mi? De miért? Miért csináltad ezt? Majnem kész voltam vele! Megoldottam volna egyedül! – hőbörögtem. – Dehogy voltál készen! A címe volt meg és másfél sor. Holnapig kellett volna megírnod, te is tudod, hogy nem csináltad volna meg! – De ez téged miért érdekel? – meredtem rá teljesen összezavarodva. – Mert én kész voltam vele, viszont nem akarom felénekelni – mondta ki felszegett állal. – De hát mindketten elfogadtuk a felkérést. – Nem. A menedzserem fogadta el a felkérést – javított ki. Én nem akarok tinisorozat-főcímzenét énekelni, sose akartam. – Nem értem – ingattam a fejem, pedig igazából értettem, csak nem akartam felfogni. – Beki, most komolyan. Menedzser- és imidzsváltásban vagyok, én már nem dolgozom Pínek többé, a betétdalt pedig ő intézte. Ebből adódóan nem fogom elküldeni a szinkronstúdiónak a dalszövegemet. Így te küldted el –magyarázta. –De, de... ez nem így működik! Nem én írtam, nem énekelhetem így fel – ingattam a fejem csalódottan. – Senki sem tudja, hogy nem te írtad. Sőt. Csak te állítod, hogy nem te írtad – nyugtatott meg, mélyen a szemembe nézve. – Nem, Evelin, ilyen szívességet nem tehetsz nekem, egy hete még öltük egymást... – Hm – gondolkodott el. – Pokoli hosszú hét volt. – Megfogtad a lényeget – néztem rá értetlenül. – Nyugodj már le – nevetett fel. – Ez nem vicces. El kell mondanom Körtének. Halálra dicsért, és büszke rám. – Örülj neki.

– Nem! Dehogy örülök! Olyanért büszke, ami nem az én érdemem. – Figyelj. Mostantól egy csapatban vagyunk – szólt elkomolyodva. – A csapattársak segítik egymást. – Akkor tüntessünk fel dalszövegíróként! – mondtam. – Nem lehet – rázta meg a fejét. – Amíg nem bontom fel a megállapodásomat a menedzseremmel, minden dalszövegem jogával ő rendelkezik. Szóval minimum hétfőig, ha egyáltalán hétfőn meg tudok szabadulni tőle. A betétdal fordítását viszont holnapig várják. Ha elküldöm a saját nevemben, az beragad a menedzseremnél – hadarta. – Ó, oké, értem – bólogattam. – Szóval, ha nem akarom veszni hagyni, vagy a menedzseremnek átadni, akkor neked kell adnom. Ez az egyetlen lehetőségem. Te úgyis elakadtál vele... – fejezte be, én pedig a hallottakat emésztgettem. –Jó, mindent értek, csak... – akadtam meg. – Mi van, ha nagyon sikeres lesz? Nem arathatom le a babérokat. Ez nem helyes. – Azt mondod, érted, amit mondok, aztán kiderül, hogy nem –forgatta a szemét. – Ha az én nevemen megy, akkor a menedzseremé a dal, Lexi néven fog futni. Ha te nem vagy kész vele, akkor te úgysem énekelheted fel. Tehát maximum lesz egy nevető harmadik. Abban mi a jó nekünk? –Jólvanna’ – szóltam idegesen. – De kérdezzük meg Körtét. Hátha ő tud valami okosat. Elintézi, hogy később küldhessük el a dalszöveget, vagy ilyesmi – próbálkoztam. – A sorozat hamarosan indul, már megvan az első adás időpontja, nem fognak arra várni, hogy nekünk mikor jó dalszöveget és magyar főcímet írni rá. Már így is megy a szignál a tévében, ha nem te, nem én, akkor majd más megcsinálja! – magyarázta Evelin. – Na? Érted már? – Igen – biccentettem.

– Akkor tartsd meg. Énekeld fel. A te profilod, a te célközönséged, a te stílusod – mondta biztatóan, mire lesütöttem a szemem. – Te jó ég, mi lesz ebből? – Ebből? Ezer szó… hétköznaponként – mosolyodott el. – Amúgy, a címét megtartottam, a tiéd sokkal jobb volt. – Kösz – sóhajtottam gondterhelten. – Miért nem beszélted meg velem, mielőtt a nevemben elküldted a mélt Körtének? Amiért egyébként haragszom! – Mert tudtam, hogy nem mennél bele. Így jár, aki elhagyja a telefonját – nevetett ki, aztán megragadva a karomat a mozgólépcső felé húzott, mert a többiek kiabáltak, hogy itthagynak minket, ha nem sietünk. A metró kattogó, monoton zaját hallgatva a fejemet az ülés melletti korlátnak döntöttem, és azon gondolkodtam, lehetne-e őrültebb ez az egész. Márknak írtam egy dalt. Evelin meg nekem. Ha ezt valaki egy héttel ezelőtt mondja, biztos, hogy kiröhögöm, vagy csak szimplán lehülyézem. És ha mindehhez hozzáteszem, hogy a londoni metróban ülve próbáltam átlátni a kialakult káoszt, mert az Üres Utcák szalmonellafertőzést kapott, egyszerűen leblokkolt az agyam. Az egyetlen, amit ebből az egészből fel tudtam fogni, hogy a Nyugatinál lévő BurgerBazárban állítólag romlott a majonéz. Ezen kívül minden mást passzoltam. – Gyerek – hajolt előre Körte, és a szemben lévő ülésről átadta a telefonját. – A kisgyerek az. – Lili? – kaptam ki a mobilt a kezéből, és boldogan tartottam a fülemhez. Egyébként Körte jogosan nevezte Lilit „kisgyereknek”, elvégre, ha én vagyok a gyerek, akkor értelemszerűen a húgom a „kisgyerek”. – Beki? – szólt a hangja a telefonban, és belemart a szívembe a tudat, hogy mennyire nagyon messze van. Ja, meg hogy hol. – Lili! Szia! Minden oké? Ott vagy apuéknál? Jól bánnak veled? – kezdtem hadarni.

– Ühüm – dünnyögte, nem kifejezetten lelkesen. – Mindjárt vágjuk a tortát. Orosz krémtorta. Az egyetlen, amit utálok –hőbörgött. –Tudom, hogy nem szereted – sütöttem le a szemem szomorúan. – A csokitorta miért nem jó? Mert azt kábé mindenki szereti? Nem, ezeknek orosz krémtorta kell. Még mazsola is van benne! Bah! – Figyelj, nem muszáj enned belőle, kérj egy szeletet, és mosolyogj, időnként túrj bele, aztán majd rakd le, amikor senki nem figyel – tanácsoltam. – Oké. – Hogy vagy? – sóhajtottam szinte könnybe lábadt szemekkel. – Idegennek érzem magam – szipogta. – Ezek itt egy csaIád! Én meg... nem tudom. – Hé, hé! – szóltam rá. – Ott van apu? – Nem, most nincs. – Akkor keresd meg nekem, légy szíves. – De miért? – Csak boldog szülinapot szeretnék kivánni – füllentettem. – Jó, megkeresem. Addig mesélsz? Milyen London? – kérdezte és hallottam, ahogy lépked. A beszélgetésünk közben minden megállónál beleüvöltött a hang a telefonba, miszerint „mind the gap please”. – London? Csodás. Esős. Csodásan esős – mondtam nevetve. – Alig látok képet rólad… – Mert elhagytam a telefonomat – vágtam rá. – Azt tudom, de... Nagy Márk oldaláról is eltűntek a képeid. – Csak azért, mert Nagy Márk oldalán Nagy Márkról vannak képek. Végtelen számban. – Hát jó. De azért nem vagytok rosszban, ugye? – Most éppen? – kérdeztem, és akaratlanul is elnevettem magam a saját kínomon. – Itt van apu – mondta Lili. – Akkor adjam?

– Igen. És vigyázz magadra. Ha bármi van, de tényleg, Lili, ha bármi van, akkor hívj Körte számán! – Jó. Szia, Beki – köszönt el, és átadta a telefont. – Rebeka! – üdvözölt apu, mire összehúztam a szemem. – Lili rosszul érzi magát! – mondtam köszönés helyett. – Dehogy érzi! Remekül megvan. – Most is egyedül volt, azért hívott engem! – erősködtem cseppet sem barátságosan. – Rebeka, először is, nem tűröm ezt a hangot – kezdett apu nevelgetni, de azt hiszem, ezzel egy kicsit elkésett. –Másodszor pedig, a húgod nagyszerűen érzi magát nálunk,ellentétben veled, aki Londonból szemtelenkedik a születésnapomon, ahelyett, hogy itt lenne az apja mellett! –tett szemrehányást. – Szerintem van ott elég ember az ünnepléshez –csúszott ki a számon, de ahogy kimondtam, már meg is bántam. Éreztem, hogy ez erős lett. – Bocsánat – tettem hozzá halkan. – Még valami? – kérdezte kimérten. – Lili azt mondta, idegennek érzi ott magát. Szeretném ha tízévesen nem gondolna, és nem érezne ilyet. –Talán csak egyedül érzi magát, nélküled – válaszolt apu. Sakk-matt. – Nem tehetek róla, hogy el kellett jönnöm, mindent megpróbáltam, hogy el tudjam kísérni Lilit, de nem volt választásom – mondtam felszegett állal. – Bárcsak a lányom azért tett volna meg mindent, hogy velem lehessen egy fontos alkalomkor! – suttogta halkan. Ó, ezek az apa-lánya beszélgetések! Az egyik kedvenc topikom. – Bárcsak az apám elmondhatná magáról, hogy ő viszont mindig ott van, amikor szükség van rá! – vágtam rá. – Ott ültem az elődöntőn, Rebeka, ott voltam, hogy drukkoljak neked! – fakadt ki apu indulatosan. – Igen, apu, tudom – bólintottam. – De mi van Lilivel? Mi van az ő fontos alkalmaival? Apu nem válaszolt, csak hallgatott a vonal végén, nekem pedig keserű érzés öntötte el a számat.

– Mennem kell – törtem meg a csendet, érezve, hogy lassan ideje lenne lezárni ezt a kínos beszélgetést. – Nekem is – mondta azonnal, mintha csak erre várt volna. – Ne adj Lilinek a tortából. – Miért ne? – Hallottam a meglepettséget a hangjában. – Mert nem szereti az orosz krémet, a mazsolától pedig öklendezik. Gyűlöli – suttogtam. – A fenébe – sziszegett apu. – Nem tudtam. – Hát persze, hogy nem. – Szomorúan lebiggyesztettem a számat, és a fejemet csóválva azt mondtam – Boldog születésnapot. – Köszönöm szépen – felelte. És leraktuk. A metróban ülve az ölembe ejtettem a kezem és meredten néztem a telefont, majd hirtelen felálltam, és átmentem a vagon elejébe, ahol Nagy Márk kamerázott. Lehuppantam mellé. – Felhasználom az utolsó Nagy Márk-kártyámat – mondtam minden előzmény nélkül. – Nem – rázta meg a fejét. – Azt mondtad, szó nélkül teljesíted. Azt mondtad, bármikor használhatom december 31-ig. Azt mondtad... – Jó, elég már! – vágott a szavamba. – De tudd, hogy nem szívesen teszem. Mit akarsz? – nézett rám sértődötten. – Felhívnád Lilit? – néztem a szemébe szomorúan, Márk vonásai pedig azonnal megenyhültek. – Baj van? – Apámnál és az új családjánál van. Baromira szomorú, te vagy az egyetlen, aki biztos, hogy fel tudja vidítani. Kérlek –meredtem rá könyörgőn, Márk pedig mosolyogva megrázta a fejét, mint aki maga sem hiszi. – Ellőtted a harmadik lehetőségedet, és megint nem magadra. – Nem baj. – Ezért járna neked egy bonusz. – És megkapom? – kérdeztem visszafojtott nevetéssel.

– Nem vigyorgott rám Márk aljas módon, majd a füléhez emelte a telefonját. – Lili! Szia, itt Nagy Márk. Na, mi újság? –cseverészett, én pedig hálásan rápillantva elsuttogtam egy „köszönöm”-öt és mosolyogva néztem, ahogyan a húgommal beszél. – Orosz krém? Mazsola? Basszus, elhiszem, hogy kiakadtál. Undorító. Jaja – bólogatott. Sóhajtva megráztam a fejem. Utálom, hogy Nagy Márk ennyire szerethető tud lenni. Teljesen kikészít ezzel.

20. A St.James Parkban bőrig áztunk. De annyira hogy a felvételek háromnegyén rohanunk, vagy a kamera lencséjét törölgetjük. Vagy a kamera lencséjét törölgetve rohanunk. Tök mindegy. – Miért szakad az eső decemberben? – kérdezte Pepe,amint Körte nyomában bementünk egy étterembe a Westminster-apátság környékén. – Mert ez London – felelte Evelin frappánsan és belépve levette magáról a vizes műbőr dzsekijét. Ezzel nem tudtam vitatkozni, a 7–8 fok simán elviselhető lett volna a városnézős forgatásra, de mivel szakadt az eső, sokkal hidegebbnek éreztük az időt, az átázott cuccainkról, ránk tapadt farmerről és leggingsről nem is beszélve. Éppen ezért örömmel vettük Körte ötletét, aki a St. James Parkból távozva azt mondta, hogy „azonnal üljünk be valahová ebédelni, ahol nem esik az eső”. Tehát berontottunk az első étterembe, ami az utunkba került (meg amiről úgy gondoltuk, hogy nem néznek ki minket az esetleges alulöltözöttségünk miatt). Egy nyolcszemélyes asztalhoz ültettek le minket és miközben levettem a BPRP Records-os sapkámat, hogy megigazítsam lelapult, vizes hajamat, rá kellett döbbennem, hogy egy kicsit elegánsabb helyre zuhantunk be, mint terveztük. – Öcsém – pislogott Pepe. – Itt sirnek szólítottak – fészkelődött a székén. – Valami félreértés lehetett – legyintett Bogyó és elvette a feléje nyújtott étlapot. Tüzetesen áttanulmányozta az első oldalt, majd becsukta. – El kell adnom a vesémet, különben itt nem tudok enni –zárta rövidre az árakról alkotott véleményét, mire mindannyian felnevettünk. – Aszádék, csönd legyen – szólt rájuk Körte, majd illedelmesen az ölébe helyezte a textilszalvétát. Fogalmam sincs, hogy a kétfelé sodort szakállával és a tetoválásával, ami

a kézfejét is beborította, miért gondolta úgy, hogy ő nem lóg ki az elegáns étterem vendégei közül, mindenesetre nagyon elhitte a dolgot. – Vendégeim vagytok az ebédre. Mindannyian – mondta, hosszasan nézve az idegenvezetőnkre, így tudatva vele, hogy ez rá is vonatkozik. – Na, akkor zabáljunk be – javasolta Bogyó. – Beszélni akarok Gordon Ramsay-vel – jelentette ki Pepe, maga előtt összefont karral. – Én azt hiszem, pudingot kérek – tűnődött Puding az étlapot tanulmányozva. – Na, és ezért nem járok velük nyilvános helyekre – mondta Körte Bettynek, aki nevetve figyelte a három Aszádot, ahogyan egymást csapkodják az asztalon át. Az előételig minden a legnagyobb rendben volt, leginkább Bettynek válaszolgattunk, aki érdeklődött az otthoni életünkről, a zenélésről, meg úgy általában mindenről. – És akkor Beki száma a Késtél, Eveliné a Végcél –memorizálta Betty a hallottakat. – Ja. A miénk meg a Végbél – vágta rá Bogyó büszkén. – Slágergyanús cím – nevetett fel az idegenvezetőnk. – Aszádék, megmondtam, hogy csendben várjátok a kaját! – förmedt rájuk Körte fáradtan. Azt hiszem, ez a két nap erősen megviselte az idegrendszerét. És hol volt még a vége! – Márk pedig most jön az első dalával, ha jól értem – mondta Betty. – Igen, Hullócsillag címmeI – biccentett Márk. – Amit Beki írt – bólintott Betty, jelezve, hogy próbálja követni a dolgokat. – Igen – feleltem úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. – Nagyon helyes pár vagytok – mosolygott Betty, felváltva nézve Márkra meg rám. – Ó, mi nem – ráztam meg a fejem. – Mi csak barátok vagyunk. – Jaj, sajnálom, én azt hittem, hogy... – szabadkozott Betty, és látszott rajta, hogy kínosan érzi magát a baki miatt.

– Nem gond, én is sokszor hittem azt – vigyorgott Márk, és kacsintott, amitől kínosan feszengve lehunytam a szemem. – És te, Körte? — érdeklődött Betty a menedzserem felé fordulva, miközben a pincér kihozta az előételeket, és elkezdte lepakolni elénk a tányérokat. A sütőtökkrémlevesem illata karácsonyi hangulattal csapott meg és egy pillanatra izgatott boldogságot éreztem, tudva, hogy ebéd után jön a kétnapos londoni utunk egyik legjobb része. A szabad program, ami nekem csak egyet jelenthet. Shoppingolás és karácsonyi ajándékok vásárlása a családomnak. Végre. – M van velem? – kérdezte Körte, a kést és a villát a kezébe véve. Vagyis igazából az öklébe, ezért kicsit barbár képet festett az elegáns étteremben. – A többiekről annyit hallottam, nagyjából mindenkinek tudom a történetét. Csak rólad nem esett szó – támasztotta meg az állát Betty a kezén és érdeklődő pillantással fürkészte a menedzsert. Érdeklődőt mondtam? Nos, inkább javítanám, amolyan „tudni akarok mindent, leginkább a magánéletedről” pillantásra. Jellemző. A csajos megjelenésű szőkék és televarrt zord külsejű tagok mindig mágnesként vonzzák egymást, így nem igazán lepődtem meg azon, hogy Betty és Körte már a második napon egészen jól elcsevegtek egymással. – Hé – bökött oldalba Bogyó. – Körte csajozik – súgta. – Csak beszélget – mondtam elfojtott mosollyal, miközben engem is szórakoztatott, hogy Körte szemmel láthatóan élvezte a társalgást az idegenvezetőnkkel. – Énekeljünk nekik valamit, az úgy romantikusabb – trollkodott Puding, aki azonnal kapható volt a hülyeségre. – Ne már, hagyjátok! – sziszegtem, de hiába. Pepe rögtön csatlakozott, és a Fogd be Aszád formáció azonnal rázendített egy romantikus szerenádra. Azért el kell ismernem, hogy az „Ebony and Ivory” tökéletes választás volt, és amint elkezdték, belőlem kitört a röhögés és majdnem az orromon jött ki a sütőtökkrém.

Körte és Betty pislogás nélkül meredt a nekik szívből éneklő Aszádékra, Evelin pedig azonnal felemelte a kamerát, ahogy Márk is. – „Live together in perfect harmony. Side by side… " énekelték Bogyóék, és mivel eddig tudták a dalszöveget, innentől hümmögték és dúdolták a dalt. – Kuss már, idióták! — fakadt ki Körte, amikor végre meg tudott szólalni. – Mér? – értetlenkedett Pepe. – Most kellene az orroddal egy húsgolyót odagurítani Betty elé – vihogta Puding. – Én szétcsaplak titeket! – szólt fenyegetőn Körte, mellette pedig Betty lángoló arccal nevetett. – Befejezni! Mindenki összevissza beszélt, énekelt vagy nevetett, úgyhogy összességében jó volt a hangulat, egészen addig, amíg Evelin ki nem vette a telefont a táskájából. A szemét forgatva nézte a képernyőt. – Aj, ez nem igaz! – dünnyögte, de továbbra sem vette fel, hagyta, hogy csörögjön. – Mi az? – érdeklődtem. – Pí. Reggel óta hívogat – dünnyögte. – És nem veszed fel? – Nem, nem tudok mit mondani neki, már nem ő a menedzserem – rázta meg a fejét. – Evelin, ő ezt még nem tudja. Vedd fel, biztosan aggódik — utasította Körte gondterhelten, és látszott rajta, hogy kínosan érinti a dolog. – Jó, igazad van! – emelte a füléhez a mobilt Evelin. Abban hamarosan mindnyájan egyetértettünk, hogy bár ne tette volna. – Szia Pí! – köszönt. – Igen, igen, jól, köszönöm. Persze, tudom – bólogatott. – Kérlek, hogy mostantól mindent Körtével intézz – tette hozzá. És erősen gyanítottam, hogy ekkor félbeszakította a menedzserét.

– Evelin! – kiáltott rá Körte elkerekedett szemmel. – Ne! –ordított fel olyan hangosan, hogy az étterem összes vendége az asztalunk felé fordult. – Hogy miért? – hagyta figyelmen kívül Evelin azt, hogy a társaságunk összes tagja kézzel-lábbal hadonászik felé, jelezve, hogy azonnal hagyja abba. – Mert már Körte a menedzserem és a producerem – mondta ki. Szorosan lehunytam a szemem, ezzel egy időben Körte megmerevedett. A fenébe! – Ne kiabálj velem! – szólt Evelin a telefonba, aztán ledobta az asztalra a készüléket. – Lerakta. – Te teljesen megőrültél? – förmedt rá Körte kitérve a hitéből. Szinte remegett a dühtől. – Muszáj volt szólnom a változásról, folyamatosan küldte e-mailben a fellépéseket, amiket szervez nekem – védekezett Evelin. — Tudnia kell, hogy abból egy sem fog összejönni –közölte felszegett állal. – Ide figyelj! – tartotta fel a mutatóujját Körte. – Nem szakítunk telefonban! Hallod! Sem baráttal, sem menedzserrel, senkivel! Mindenkinek jár annyi tisztelet, hogy szemtől szemben közöljük a szándékunkat! – hadarta indulatosan. – A fenébe, te lány, mit műveltél?! – dörzsölte meg az arcát. Az egész társaság lefagyva ült és szótlanul meredtünk magunk elé, miközben a pincér elvitte az előételek maradékát. Körte asztalra kirakott telefonja világítani kezdett és minden rezgésnél millimétereket csúszott félre.

– A büdös francba! – kapta fel Körte és a füléhez emelte. – Itt vagyok, Pí – szólt bele. Fürkészve néztük Körtét, aki idegesen szívta a fogát, majd bólintott. – Rendben. Pillanat – tette le a készüléket az asztalra, és hajolva megnyomta az érintőképernyőt. – Kihangosítottalak, ahogyan kérted. Mindenki hall. Itt van Evelin, a gyerek, Nagy Márk, az FBA és a Iondoni idegenvezetőnk. Mindent hallanak ők is – mondta idegesen. – Szarok arra, hogy ki hall! – üvöltötte Pí, mire Körte a telefonjához nyúlt, hogy halkítson a hangerőn, ugyanis Evelin

menedzsere annyira kiabált, hogy az a Westminster-apátságban is zavaró lehetett. – Na, ide figyeljetek, ti ketten! Lexi és Körte! – kezdte Pí. – Itt vagyunk – felelte Evelin rémülten. – Azt hiszitek, hogy ez így működik? Hogy elmentek forgatni, és a nagy egymásra találásban megegyeztek a hátam mögött? Hm? Ennyire hülyének néztek? Mi?! – üvöltött torkaszakadtából. – Pí, ha hazaérünk, leülünk és megbeszéljük – próbálkozott Körte diplomatikusan, de a másik fél nagy ívben tett a diplomáciára. – A francokat beszélünk meg! Látni nem akarlak titeket! Lexi hagyján, egy megcsinált senki, ketyeg az órája, letelt a tizenöt perc hírneve, megy a süllyesztőbe – fröcsögött, mire feszengve Evelinre pillantottam, aki állta a szavakat, egy arcizma sem rándult. – De te! Hallod, Körte! Ezt nem vártam volna. Elveszed, ami az enyém? Hah! Csak szeretnéd! Nem elég neked egy tinisztár, begyűjtőd a másikat is? – Egyáltalán nem erről van szó. Evelin azért jött hozzám, mert nem hagytad kiteljesedni, átalakítottad, átformáztad, egyszerűen nem tud melletted érvényesülni! – védte Körte Evelint. – Evelin? Ki a halál az az Evelin? – hallatszott Pí gúnyos hangja a telefonban. – Én nem ismerek semmilyen Evelint, és mondok valami szebbet! Senki sem ismer semmilyen Evelint! Lexit ismerik, rémlik? – Nem akarok Lexi lenni, sosem akartam– szólt bele Evelin sértetten. – Ó, szóval már akkora sztár lettél hogy kívánságaid is vannak! Beszarok! – röhögött fel Pí a vonal másik végén. – Hát kislány, ki kell, hogy ábrándítsalak. Egy senki vagy Lexi nélkül, pont olyan senki, amilyen akkor voltál, amikor bekönyörögted magad hozzám! – Válogasd meg a szavaidat, Pí, mert pofán leszel verve! – hajolt Körte közelebb a telefonhoz, és nagyon úgy tűnt, hogy elveszítette a türelmét.

– Igaán? Elment a menedzseltem veled egy forgatásra, és lenyúltad! Ennek híre megy, Körte! – fenyegetőzött. – Senkit nem nyúltam le, arról nem tehetek, ha magától jött. Jött? A fenét jött! Menekült! – Persze, a szegény sértett áldozat. Mindjárt megsajnálom, lemeze lett, slágerlistás dala, pénzt keres a fellépésekből, ez annyira szörnyű, megszakad a szívem – gúnyolódott Pí. – Az nem én vagyok, hanem Lexi. Egy siker leutánzása. Ezt csináltad velem! – emelte fel a hangját Evelin. – Szarok rá, hogy mit beszélsz – közölte Pí, és még telefonon keresztül is annyira megalázó volt a stílusa, hogy fészkelődni kezdtem a székemen. Az egész társaságunk visszafojtott lélegzettel hallgatta hármójuk veszekedését, nem tudtunk, és nem is mertünk volna ebbe beleszólni. Egy pillanatra találkozott a tekintetem Márkéval, aki értetlenkedve nézett rám, jelezve, hogy fogalma sincs, mi lesz ebből. Hát, ebben egyetértettünk,ezért alig láthatóan megráztam a fejem, hogy tudja, én sem vagyok sokkal okosabb. – Na jó, most, hogy elcsesztétek a szombatomat, megmondom, mi lesz. – szólalt meg újra Pí. – Lexikém, neked a következőt tudom mondani. Popcornnal és nagy kólával fogom nézni a bukásodat, és annyira fogom élvezni, amennyire csak lehet. Mert az, hogy nincs benned elég, hogy ne utánzatként robbanj be, egy dolog, de hogy még hülye is vagy, az már hab a tortán. Megállapodásunk van, rémlik? Aláírtad. Producer vagyok a hülye albumodon, nálam vannak a jogok a dalszövegre, továbbá enyém a neved is. Minden, amit Lexiként tettél, itt van nálam. Evelinként akarsz boldogulni? Hát, sok sikert hozzá. – Be fogom bizonyítani, hogy sokkal többet érek, mint amit te valaha láttál bennem! – sziszegte Evelin dühtől vibrálva, – Mivel bizonyítod be? A hervadt lemezszerződéseddel? Mit csinálsz? Kiadod más néven? Más stílussal? És az ki a francot érdekel? Hol van Lexi? Mindenki őt fogja keresni. Ja, hogy sehol? Ez van. Azt hiszed, hogy kiszúrsz velem? Sorban

állnak az emberek az ajtóm előtt, bárkiből sztárt csinálok, merthogy belőled is én csináltam, csak meghülyültél és ezt elfelejtetted. Minden fellépésedet, minden sajtót, mindent én intéztem, azért voltál hír, mert én azt akartam! De ennek vége, kislány – közölte Pí könyörtelenül. – Mire hazajössz, te már senki sem leszel. – Ne fenyegesd, Pí, komolyan mondom, hogy ne fenyegesd! – szólt rá Körte halk, kimért hangon, ami néha ijesztőbb, mint amikor ordít. – Ki fenyeget? Én nem – röhögött fel Pí. – De csak úgy mondom, hogy miközben bájcsevegünk, Lexikének a százezres Facebook-oldala… Jaj, mi történt itt? Hát nem látom már sehol! Jaj, jaj! – mondta, Evelin arca pedig falfehérre változott, és remegő kézzel nyúlt a telefonjáért, hogy megnézze. Hiába frissítgette az oldalt, már nem volt ott. Pí kitörölte, és nem tehettünk semmit, hiszen Pí hozta létre az oldalt, admin volt rajta, ezt simán megtehette. És meg is tette. – Jézusom – folytatta Pí. – Most látom, hogy a YouTube- csatornád sincs már meg. Ejnye! Odalett a Végcél nézettsége. – Hagyd abba! – sikoltott Evelin rémülten. – Mit? Az én oldalaim, én hoztam létre mindet. Úgy döntöttem, felfüggesztem. Ja, hogy erre nem számítottál? Azt hitted, a több tízezer embert meghagyom neked? Azt hitted, majd átvariálod a nevet, kiírod, hogy mostantól nem Lexi vagy, hanem, fogalmam sincs, hogy mi, és akkor a tömeg majd ünnepel? A francokat! Mindent kezdhetsz a nulláról, sőt. Mínuszból. – Ezt hogy érted? – kérdezte Evelin megtörve. – Van egy nap előnyöm, te kis hülye. Holnapig Londonban vagytok, én addig lerendezek mindent. Leadom a sajtónak, hogy kiraktalak. – Te raktál ki engem? – kérdezte döbbenten Evelin. – Persze. Csak nem gondolod, hogy hagyom, hogy egy jöttment csitri előadja a „gonosz menedzser” sztorit.

Kidobtalak. Amúgy is túlkoros vagy a tinisztár imidzshez, ezt jobb tisztázni. – Ez nem fair! Azt is te találtad ki! – túrt Evelin idegesen a hajába. – Tudod, mi nem fair? Hogy a menedzseltem telefonon közli, hogy lecserél. Az nem fair! Hogy mindent nekem köszönhetsz, és így hálálod meg! –Azért te is sokat köszönhetsz Evelinnek, ne játszd túl a szereped – szólt rá Körte. – Mit köszönhetek neki! Pénzt? Bárkiből csinálok pénzt. Csak figyeljetek es tanuljatok. – Mit tervez? Felfedezi Plexit? – dünnyögte Bogyó, de úgy tűnik, nem elég halkan. – Ez ki volt? – kérdezte Pí a telefonban. – Az egyik Fogd be Aszád-srác – felelte Körte. – Ó, hát persze. Meg is feledkeztem róla, hogy ott vannak a kis tehetségeid – mondta lesajnáló hangon. – Tudod, Lexi, odavaló vagy – intézte a szavait Evelinhez. – A nevetséges, lemez és produktum nélküli együttes, Bexike, akinek a rossz utánzata lettél, és a második helyezett, erőlködő Nagy Márk... Remekül beleillesz Körte profiljába. – Még egy szót szólsz a csapatomról, és ha kell, lestoppolok egy repülőt, hogy előbb hazaérjek és kiverjem belőled a... – Körte, messze vagy a nagy szavakhoz – oltotta le Pí. – Mire hazaértek, Lexi nyomát is eltüntetem. Senkinek sem fog hiányozni. Te meg próbálj meg belőle csinálni valakit. Sok sikert hozzá. – Meglesz – biccentett Körte idegesen. – Lexi, hallasz még? – kérdezte Pí, mire Evelin gondterhelten a telefon fölé hajolt. – Igen, itt vagyok – felelte kelletlenül. – Hat hét. – Hm? – ráncolta össze a szemöldökét. – Hat hétig voltál valaki. Ezt garantálom. – Ne fenyegess, Pí, komolyan mondom! – mondta riadtan Evelin.

– Nem fenyegetlek, csak figyelmeztetlek. Már most át tudom adni a lekötött fellépéseidet másoknak, törlés alatt van valamennyi oldalad, a nagyja már el is tűnt. Nagyjából öt kommentben fognak kérdezni rólad, de az is lecseng néhány óra alatt. Nem vagy pótolhatatlan, akármennyire is hiszed, hogy ez nem így van, a lelked mélyén tudod nagyon jól. Hat hét jutott neked, aztán elszúrtad. Nem érdekelne. De mivel elég rosszul viselem, ha kicsesznek velem, főleg azok, akik hálával tartoznának, csak egyet tudok neked tanácsolni. Sok sikert. Mert sikerült annyira ledöbbentened, elkeserítened és felidegesítened, hogy mostantól minden szabad percemben azon fogok gondolkodni, miként tudok neked keresztbe tenni. Ha csak egy kis lehetőséget látok arra, hogy elvegyem egy időpontodat, megteszem. Hogy bekeverjek a fellépésedbe, megteszem. Hogy ellehetetlenítsem a pályádat, azt is megteszem. Csalódtam benned, úgyhogy ezt tudd. Mert az én haragomhoz egész ember kell melléd, Körte pedig nem lehet mindig veled, tekintve, hogy szinte csak sikeresebb emberei vannak nálad, ha azt a Fogd be-bandát nem vesszük... Nem lesz mindig veled, nekem viszont mindig lesz időm arra, hogy odafigyeljek rád. Megértetted? – Igen – lehelte Evelin halálra rémült arccal. – Na, hát örülök, hogy beszéltünk. További kellemes napot — szakította meg a hívást Pápai Imre, alias Pí, Lexi volt menedzsere. Mindannyian pislogás nélkül meredtünk az asztalon heverő telefonra, és nem tudtuk, mit szóljunk ehhez az egészhez. Néma csöndben kattogott az agyunk, és próbáltuk megemészteni a hallottakat. – Körte– dünnyögte Evelin remegő hanggal. – Sajnálom. – Elképesztően hülye vagy néha! – ingatta a fejét Körte dühösen, mire óvatosan megráztam felé a fejem, jelezve, hogy ez most nem a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy Evelin fejéhez vágja, mekkorát hibázott, miközben éppen most közölte vele az exmenedzsere, hogy pokollá teszi az életét.

– Sajnálom! Annyira sajnálom! – temette az arcát a kezébe Evelin, és elsírta magát. Ott ültünk az étteremben, ahol percekkel azelőtt még Körte és az idegenvezetőnk flörtölésén vihogtunk, aztán bumm, bedőlt az egész. – Körte! Pszt! Körte! – sziszegtem a menedzserem felé. – Hm? – nézett rám indulatosan. A síró Evelin felé pillantottam, de Körte nem vette a lapot. – Csinálj valamit, halálra rémült – suttogtam. – Ó. Oké – értette meg. – Evelin! – Igen? – nézett fel Evelin a könnyeit törölgetve. – Figyelj rám. Megoldjuk. Jó? – Rendben – szipogott, Pepe pedig odahúzta mellé a székét, és átkarolta a vállát, mire Evelin még inkább rákezdett, és Pepe mellkasába fúrva a fejét, keserves zokogásban tört ki. A pincér odalépett hozzánk, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e, mert hoznák a főételt. Betty pár perc türelmet kért, miközben Körte egy hívást indított a telefonján, a készülék pedig kihangosítva kicsengett. – Ilona! Beszélnem kell Balogh úrral – mondta Körte, amikor egy női hang felvette a telefont. – Egy pillanat, megkérdezem, hogy tudja-e fogadni a hívást –mondta a nő. „A BPRP Records köszöni hívását, hamarosan kapcsoljuk*, – mondta egy másik női hang, majd elindult a számom. „Itt várok rád, fogalmam sincs, hol lehetsz, már megint elfelejtettél, ha hallod ezt a számot, remélem eszedbe jut, hogy pont háromnegyed órát késtél.” Ezután ismét a női hang következett. „A BPRP Records köszöni hívását, hamarosan kapcsoljuk.” És újra a Késtél refrénje. Jó tudni, hogy a kiadóban én vagyok a hívásvárakoztató zene. Alig fél perccel később Ilona beleszólt a telefonba, megszakítva ezzel a dalomat. – Balogh úr mindjárt válaszol, videóhívással – mire valamennyien rendezkedni kezdtünk a székünkkel az asztal egyik oldalára, hogy benne legyünk a képben.

Körte elindította a facetime-ot, és azonnal megjelent a lemezkiadó tulajdonosa. Az irodája íróasztalánál ült összekulcsolt kézzel, és érdeklődve nézett a kamerába. – Ó, a zűrös londoni csapatom. Hogy áll a forgatás? –érdeklődott. – Nagyszerűen – bólintott Körte. – Jó, tulajdonképpen csak az érdekel, hogy a felvételeken rajta lesz-e a BPRP-logós sapka. – Igen, végig hordtuk – mondtam. – Most nem látom, hogy rajtatok lenne – hajolt bele a telefonba Balogh úr, mintha csak közelebb tudna jönni hozzánk. – Mert egy étteremben vagyunk, ebédelni készülünk – magyarázta Körte. – Rendben. – Balogh úr, lenne egy kis problémánk, amiben tanácsot kérnénk – köszörülte meg a torkát Körte. – Hallgatlak. De áruld el, ki az a szőke hölgy a társaságotokban? – érdeklődött Balogh úr, akinek megakadt a szeme a kamerában látható, számára ismeretlen arcon. – Az idegenvezetőnk – felelte Körte. – Hm – gondolkodott el a kiadótulajdonos. – Dekoratív. – Köszönöm – mosolyodott el Betty. – Énekelni tud? – látta meg a bizniszt azonnal Balogh úr. – Mi? Nem – rázta meg a fejét Betty csodálkozva. – Nagy kár. Megfoghatnánk vele a harmincasokat. Bár, minden megoldható autotune–nal. Körte, intézkedj, a lemezborítón lehetne Union Jack ruhában. – Balogh úr, most nem ezzel kapcsolatban keresném –próbálta terelni a szót Körte. – Ne szakíts félbe, amikor üzletet Iátok! – korholta le a férfi, majd Beccyhez intézte a szavait. – Kedves, mi a neve? – Betty. Ipszilonnal. – Azt hiszem, fogalma sem volt arról, hogy mibe keveredett.

– Betty, ipszilonnal. Nem, nem elég fantáziadús – töprengett Balogh úr. – Gemma! A Gemma sokkai jobban passzol. Körte csinálj Gemmából énekest – utasította. – Ki az a Gemma? – rökönyödött meg Betty. – Te – feleltem. – Értenem kellene? – suttogta nekem. – Most csak bólogass és mosolyogj, aztán, ha leraktuk, fuss, ahogy tudsz – tanácsoltam. – Merre? – Manchester felé, szerintem – nevettem el magam. – Hogyne – bólintott Körte. – Gemmából nagyszerű énekesnőt faragunk – hagyta rá a kiadótulajdonosra, és ismét megpróbálta elterelni a szót. – Ami miatt telefonáltam… Lenne itt egy kis gond.

– Megoldható pénz nélkül? – kérdezte Balogh úr.

– Öhm. Igen. Hogyne. – felelte Körte, aki nem pontosan értette az összefüggést a kettő között. Vagy nem akarta érteni. – Akkor hallgatlak – enyhült meg Balogh úr arca. – Evelin úgy döntött, hogy szeretné, ha a továbbiakban én menedzselném és látnám el a produceri feladatokat. – Remek hír! – bólintott a kiadótulajdonos. – De ki az az Evelin? – akadt meg a lelkesedésben. – Lexi – javította ki magát Körte. – Lexi? – gondolta át Balogh úr, majd riadtan a kamerába nézett. – Lexi! – Igen? – Menedzserváltás, nem kiadóváltás, jól értem? – Persze, a második lemezem is a BPRP Recordsnál jön, ahogyan az a szerződésemben is van – biztosította Evelin arról, hogy nem tervez lelépni. – Akkor engem nem érint a dolog – zárta volna le a beszélgetést Balogh úr, de Körtének még mondanivalója volt. – Igen ám, de a mai napon Pí fülébe jutott a hír, aki az egész Lexi brand felépítője és kitalálója, ezért kitörölte Lexi valamennyi oldalát. – Szomorú – ásított Balogh úr unottan, és látszott rajta, hogy

baromira nem érdekli. – Köztük a videoklipeket is, ami millió megtekintéseket vesz el a kiadótól – tette hozzá Körte, tudva, hogy ezzel a mondattal betalál Balogh úrnál. A kiadótulajdonos radarjai automatikusan jeleznek a központi idegrendszernek, ha egy beszélgetésben elhangzott a millió szó. Pénz, nézettségi eredmény. Tökmindegy, ha benne van, hogy „millió”, akkor felkapja a fejét. Ez most sem történt másképp. – Kitörölt olyan videókat, amiknek hiánya miatt a BPRP Records károsodik? – emelte meg a hangját és viaszarccal meredt a kamerába. Hű, ekkor hátrahőköltem és rájöttem, hogy senkinek sem akarok az ellensége lenni, de Balogh úrnak főleg nem. Egy pillanat alatt tiszta pszichopata lett a tekintete. – Nos, Lexi csatornája kitörlésével akadályozza a lemezeladásokat. Véleményem szerint. Továbbá, van egy felvett beszélgetésem, amiben fenyegeti Evelint, többször kimondva, hoyg akadályozni fogja a karrierjét. – Értem – biccentett Balogh úr. – Milyen nézettségei voltak a videóknak? – terelte vissza a témát arra, ami őt érintette. Az, hogy közben Körte jelezte, hogy Evelin többszörösen fenyegetve lett, Balogh urat annyira érdekelte, mint a pincért, aki még mindig arra várt, hogy kihozhassa az ételeket. Úgy tűnt, mindenkinek elkerülte a figyelmét, amit Körte mondott, vagyis, hogy felvette a beszélgetést. Elismerően pillantottam rá, tudatva vele, hogy le vagyok nyűgözve, amiért ennyire vág az agya. Nem véletlen. Ő felnőtt, én gyerek. Evelin válaszolt Balogh úrnak. – Nos, a legtöbb videó tíz- és ötvenezer között volt, azonban kettő kiugrott, a Végcél dalszöveges verziója, ami nyolcszázezer megtekintésnél járt, a Végcél videoklipje pedig egymillió-kétszázezernél. Hat hét alatt… – tette hozzá. – Ennek azonnal utánajárok – ígérte meg Balogh úr.– – Elnézést – tette fel a kezét Evelin, mintha az iskolában lenne és jelentkezne. – Kérdezhetek valamit?

– Igen? – ráncolta a homlokát türelmetlenül a kiadótulajdonos, éreztetve velünk, hogy fogytán az ideje. – Azzal, hogy Körte lett a menedzserem, az egész Lexi-imidzs Pínél marad. Szeretném a második lemezemet a saját nevemmel, Garai Evelinként kihozni, egy egészen más stílusban. Van ennek akadálya? – kezdett tárgyalni facetime-on keresztül, egy londoni étteremben, két fogás között. Balogh úr unottan meredt a kamerába. – Lexi. Evelin. Bárhogy is hívod magad – kezdte kimérten. – A második lemezedet pont annyira fogom ismerni, mint az elsőt. Semennyire. Hozd az elvárt számokat, a megfelelő mennyiségű fellépést, aztán felőlem olyan néven jelensz meg, amilyenen akarsz – zárta rövidre. – Akkor szabad kezet kapok? – csillant fel Evelin szeme. – Hogy mondjam, hogy megértsd? – mondta Balogh úr. – Ez egy kiadó. A kiadó pénzt rak a lemezedbe, remélve, nagyon remélve – nyomatékosította –, hogy nemcsak a beleinvesztált összeget, hanem annak sokszorosát látja viszont belőle. Ennek értelmében felőlem apád nevén is kijöhet a lemez. Amennyiben annak nincs jogi akadálya – tette hozzá gyorsan. – A lényeg, hogy sikeres legyen. Ha sikeres, nem érdekel, milyen névvel csináltad. Ha nem sikeres, a harmadik lemezedet semmilyen névvel nem fogod. Értjük egymást? – Igen, uram – bólintott Evelin. – Nagyszerű – csapta össze a tenyerét. – Hol van Nagy Márk? – Itt – intett bele Márk a kamerába. – Mutasd magad, fiam – fürkészte a képet Balogh úr. Márk belehajolt a kamerába, és hanyagul integetett. – Márk, az érdeklődés az új dalod iránt roppant meggyőző, az iTunes–előrendelésen a második helyen nyitott a Hullócsillag. – Azta! – kerekedett el Márk szeme. – Szeretném elmondani, hogy a BPRP Records szörnyen büszke arra, hogy a saját előadói között tudhat. – Ez mit jelent pontosan? – fordult Márk Körte felé.

– Sok pénzt látnak benned – tátogta Körte, a kezével eltakarva a száját, hogy ne látszódjon a felvételen. – Klassz – biccentett Márk. – Ezért a jövő heti videoklip-forgatásodra... – folytatta Balogh úr. – A jövő héten klipet forgatunk? – lelkesedett Márk. –Természetesen. Tehát a forgatásra a legjobb rendezőt biztosítom neked. – Köszönöm – vigyorgott Márk. – A forgatókönyvötleteket Ilona továbbítja Körtének, válasszátok ki a megfelelőt hétfőig. –Még rögzítenünk kell a dalt – kerekedett el Körte szeme, akit kissé meglepett a tempó. – Én nem látom akadályát. És te? – kérdezte Balogh úr ellentmondást nem tűrő stílusban, ezért Körte inkább megrázta fejét. – Nem, természetesen én sem – felelte, miközben a gondolatai úgy kattogtak, hogy szinte kihallottuk a fejéből. – Nagyszerű. Akkor, BPRP Records-os sapkákat felvenni és nyomás forgatni! Gemma, a mielőbbi viszontlátásra – köszönt el Balogh úr tőlünk és új felfedezettjétől, majd a videohívás megszakadt. Hosszú másodpercekig néztük az elsötétült képernyőt és képtelenek voltunk megszólalni, túl sok volt hirtelen, ami a nyakunkba zúdult. – Most komolyan – köszörülte meg a torkát Betty. – Én nem akarok Gemma névvel popkarriert – mondta ki őszintén, mire valamennyien felé fordultunk, és kitört belőlünk a röhögés. – Ne foglalkozz vele – legyintett Körte, miközben hátradőlt a székén, mert a pincér megindult felénk a második fogással, és sorban lerakta elénk az asztalra. Aszádék azonnal enni kezdtek, ahogyan Betty is. Evelin, Márk, Körte és én azonban csak megilletődve néztünk egymásra, azon tűnődve, hogy most mi lesz. – Jövő héten videoklipet forgatok – esett le Márknak, hogy mekkora dolog történik vele.

– Megcsinálhatom a második lemezemet Evelinként – suttogta maga elé bámulva Evelin. – Te pedig, gyerek, főcímdalt énekelsz fel – mutatta fel Körre a telefonján megnyitott e-mailt, amelyben visszajeleztek a sorozat magyar szövegére, hogy tetszik nekik, és hétfőn várnak a stúdióba. – Oké – bólintottam óriásit sóhajtva. – De... valamit mondanom kell, mielőtt elvállalom – kezdtem, mire Evelin elkerekedett szemmel nézett rám. – Ne! Hallod, ne! – suttogta. – Mi az? – kapkodta a fejét köztünk Körte. – A szöveget nem én írtam – mondtam ki hirtelen, es egy órán belül sokadszorra fagyott meg a levegő az asztalunk körül. – Mi van? Gyerek! – rivallt rám Körte. – Mi az, hogy nem te írtad? – Evelin volt – mutattam rá. – De elküldted a nevedben! Én pedig továbbküldtem a nevedben! – meredt rám Körte és szinte éreztem a csalódottságát. – Én voltam! Én küldtem el a nevében! – szólalt meg Evelin. – Miért tettél ilyet? – Mert ő nem volt kész vele, én nem küldhettem el Pí miatt… És hát… Gondoltam ne kapja meg egy harmadik –magyarázta a szerinte logikus tettét. – Nem voltál kész vele? Gyerek, azt mondtad, jól állsz! – háborodott fel Körte. – Azt hittem, a végére, amikor már közeleg a leadás, majd kipattan a fejemből… valami – védekeztem. – A hülyeség, az pattan ki a fejedből – szídott le Körte. – Jó, de a Hullócsillag elvette az időmet! – kevertem bele gyorsan Márkot a sztoriba, hogy ne üljön olyan nyugodtan, rajtunk szórakozva. – Hé, ezt ne verd rám! – kérte ki magának Márk azonnal. –Már a hét elején megvolt a Hullócsillag. Vagy legalábbis alakult.

Na, erre mindhárman, Evelin, Márk és én is vitázni kezdtünk, mindenki önmagát védte, és főként a saját igazát. – Elég már! – csapott az asztalra Körte, aminek következtében elrepült a villája. – Ezt rendbe kell hozni! Vagyis ezt is! – csavargatta a szakállát. – Fejezzétek be az egymásnak dalírást, most azonnal! Mindenki írjon magának! –nézett ránk szemrehányóan. – Ki írta az Ezer szó szövegét? – Én – bólintott Evelin. – De a címét Beki – tette hozzá. – Igaz ez? – förmedt rám Körte. – Nos, ha nagyon alaposan megvizsgáljuk, akkor igazából Lili volt – gondoltam át a dolgot. – Hát én eldobom az agyam – fújtatott Körte. – A tízéves húgod? Komolyan, gyerek, tényleg? – ingatta a fejét, erősen éreztetve velem, hogy csalódott bennem. – Csak bedobta rímnek. – Jó – bólintott. – Jó. Evelin, miért nem énekled fel a spanyol számot? – Mert nem akarok tinisorozat-főcímdalt énekelni. Nem akarok semmi tinidolgot énekelni, mindjárt tele lesz a net azzal, hogy húszéves múltam Úgyis elvennék tőlem, ha Pí elkezd rólam szövegelni, akkor meg legyen Bekié – hadarta.

– És mióta vagytok ti ennyire jóban? – meredt ránk Körte. – Amióta én odaadtam neki a menedzseremet, ő meg a fordítást – mondtam, Evelin pedig egyetértőn bólintott. – Na jó. Összegezzük a dolgot. Tőled, vagy legalábbis a családodtól származik az Ezer szó cím – pillantott rám Körte. –Te írtad a magyar szöveget a dalra – pillantott Evelinre. – Én pedig minden bizonnyal birkát rendeltem – pillantott le undorodva a tányérjára. Ez mind stimmelt. – Te nem szerepelhetsz egyedül dalszövegíróként, mert akkor Pí lenyúlja a gázsit, tekintve, hogy még papíron él a megállapodás köztetek, hiába szakítottátok meg szóban. Te nem szerepelhetsz dalszövegíróként, mert nem te írtad a dalszöveget – meredt rám és felemelve a telefonját, pötyögni kezdett rajta.

– Most mit csinálsz? – kérdeztem szomorúan, remélve, hogy Körte haragja idővel csitul. Utálom, ha haragszik rám. – Írok egy e-mailt a sorozat forgalmazójának. – Hogy? – Hogy az elküldött anyagban a sürgető határidő miatt a nagy sietségben kimaradt a szerzőpáros feltüntetése. – Szerzőpáros? – szaladt fel Evelin szemöldöke. – Ja – bólintott Körte határozottan. – Budai–Garai. – Oh – értettem meg. – Pí nem tud belenyúlni, ha közösen vagytok feltüntetve. – Okos – mosolyogtam el óvatosan, totálisan megkönnyebbülve, de Körte nem hagyta annyiban. – Gyerek, többet ne verj át! – nézett mélyen a szemembe, mire összerándult a gyomrom. – Hagyd már, én voltam – szólt közbe Evelin. – Te meg főleg! – mondta neki Körte. – Na, és most valaki cserélje ki a kajáját az enyémre. Bogyó, add csak ide nekem a steaket, adok birkát. – Gemma, te jót eszel? – érdeklődött Márk előrehajolva, hogy lássa Bettyt, aki nevetve rázta meg a fejét, és közölte, hogy évek óta kalauzol Londonban csoportokat, de ilyen őrült társasága még soha nem volt. Mit mondhattunk volna erre? Semmit, egyszerűen elhittük neki. A főétel elfogyasztása után meg sem lepődtünk azon, hogy a desszert előtti szünetben is történik valami. Hiába siettek a pincérek, hiába akartak minket minél előbb az éttermen kívül tudni, a feltálalt pudingok előtt befutott egy újabb telefonhívás. Azt mondják, ha egy lavina elindul, annak le kell érnie a hegyről, mert ha meg is akad félúton, előbb-utóbb összegyűlik annyi új hó, hogy lesodorja a fenébe. Tudtuk, hogy nem ér véget a történet ott, hogy Balogh úrral beszéltünk, sőt talán azt is mindannyian tudtuk, hogy mi fog történni, de azért mégis bíztunk benne, hogy máshogy alakul. Nem alakult. Pí felhívta Körtét, és közölte vele hogy az imént rúgta ki a BPRP Records amiatt, hogy előzetes bejelentés vagy tárgyalás nélkül kitörölt egy nagy nézettségű videót, amire nem volt

felhatalmazva, és ezzel súlyosan károsítja a BPRP Records eladásait Lexi – Végcél című lemezére vonatkozóan. Pech. Balogh utasítására Pí írt egy e-mailt a szolgáltatónak, amiben a visszaállítást kéri. Ez valószínűleg meg is fog történni. Csak ez már nem Píre tartozik. Hanem a BPRP Recordsra. A duplán menesztett menedzser (merthogy először Evelin, aztán konkrétan a kiadó ejtette) közölte velünk, hogy pokollá fogja tenni az életünket, és nemcsak Evelinét vagy Körtéét, hanem a BPRP kiadó életét is, amibe ugye Márk, én vagy akár Aszádék is beletartoznak, és megbánjuk a napot, amikor vele, vagyis Pível kezdtünk ki. Hát nem klassz? – Mi lesz most? – kérdeztem Körtét. – Ami szokott – legyintett, beledöfve a kanalát a pudingba. –Pí biztos, hogy a konkurenciánál kopogtat, átviszi hozzájuk a meglévő előadóit, akiket nem köt jelen pillanatban szerződés a BPRP Recordshoz. – Hány ilyen előadója van? – tűnődtem. – Egy vagy kettő – ingatta a fejét Evelin. – A többiek nem a BPRP–nél vannak. – Hű – forgattam a szemem. – És velünk mi lesz? – turkáltam a kanalammal a pudingban. – Semmi komoly – nyugtatott Körte. Egy-két kellemetlenség. Ennél többet nem tud tenni. – Oké – bólogattam. – Vagyis, remélem...–tette hozzá Körte, nekem pedig megállt a kanál a pudingomban és riadtan néztem magam elé. Ilyen az élet. Ha kapsz új barátokat, jár hozzá új ellenség is. Ez az egyik verzió. A másik pedig az, hogy ha kapsz új barátokat, szinte biztos, hogy elveszítesz pár régit. Hogy nekem miért kell mindig mindent a saját bőrömön megtapasztalnom? Meglennék nélküle.

21. Valamiért úgy érzem, hogy nem kedveltek minket ebben a „renszi” étteremben – tűnődött Bogyó, amikor kiléptünk az utcára. – Talán, mert végig telefonáltunk, ordibáltunk, és pofátlanul sokáig foglaltuk az asztalt – feleltem, átgondolva, hogy miért nem úgy köszöntek el tőlünk, hogy „see you soon”. – Viszont elállt az eső – pillantott az égre Evelin. Valóban a szürkés égbolt továbbra is borultnak tűnt, de már nem esett. Az aszfalt foltokban kezdett felszáradni, a turisták elrakták az esernyőjüket, és elözönlötték a Westminster környékét. Mi pedig elérkeztünk kétnapos londoni utunk azon részéhez, amikor mindenki egy kicsit önálló lehet, vagyis jöhetett a „szabad foglalkozás”, kamerák nélkül, merthogy nagyjából végeztünk a forgatással, már csak a hazaút volt hátra a felvételekből. Végre. – A napot az Oxford Streeten zárjuk, addig elengedlek titeket. Na, halljam, ki mit tervez – sóhajtotta Körte gondterhelten, előre félve attól, hogy szétválunk mert ez neki annyit jelentett, hogy össze is kell majd szednie minket. Betty azonban nagyon határozottan kijelentette, hogy minden csoportnál kell hogy legyen egy kis idő arra, hogy a saját érdeklődésnek megfelelő programot találjon az ember, hiszen nem vagyunk egyformák és ez pár pillanat múlva be is igazolódott, merthogy mindenkinek volt valami titkos kívánsága, amire az őrült tempóban addig egyszerűen nem volt lehetősége. – Én húzok a Madame Tussaud’s-ba – közölte Evelin, a telefonja applikációját nézve, amin London metróhálózata volt megnyitva. – Én is! – vágta rá rögtön Pepe. – Egy csomó dögös hírességgel lesz képem. – Rendben – biccentett Körte, maximálisan megértve, hogy a panoptikum egy olyan dolog, ami a műsor forgatókönyvében nem volt benne, de ettől függetlenül szinte mindenkit érdekel.

– Vigyázni egymásra, a telefon mindig legyen kéznél, és félóránként SMS-t küldeni nekem – szólt szigorúan. – Igen, apu – bólintott Pepe, Evelin pedig nevetve ígéretet tett, hogy jelentkezni fognak. – Ti?–nézett Körte Bogyóra és Pudingra, akik már indulásban voltak, csak még az nem derült ki, hogy hová készülnek. És pont ez aggasztotta Körtét. – London Dungeon – felelték egyszerre. – Hát, nem tudom – ingatta a fejér Körte és látszott rajta, hogy óriási harcban áll saját magával. Engedte is volna őket, meg nem is. Függetlenül attól, hogy Bogyó és Puding bőven felnőttnek számítanak (papíron), Körte szerette őket közel tudni magához, mert hát ők mégiscsak olyanok, akik vonzzák a bajt. Vagy éppen okozzák. – Ne már, Körte. Koponyák, levágott fejek, csontvázak… meg akarjuk nézni! – hisztizett Bogyó, nem éppen felnőttesen, de mindenképpen okkal. – Még kuponunk is van rá – mutatta fel a kedvezményt, amit az egyik prospektusban talált. – Jó,jó, menjetek – enyhült meg Körte. – De ésszel, halljátok? – Naná – bólogattak hevesen. – Márk, te mit tervezel? – pillantott Körte Márkra, aki egészen addig csendben ácsorgott mellettünk. – Passz. Talán sétálok egyet a Temze-parton, végre nem esik az eső – vonogatta a vállát. Jellemző. Márk mindig olyan programokban gondolkodik, amiről tudja, hogy jól áll neki. Már a Pop/rock elődöntőjén is azzal fárasztott, hogy majd romantikusan sétálgat a Temze partján. Igen, Márk hajlamos arra, hogy egy videoklipként lássa az életét. – Aha. Jó – hagyta rá Körte, és felém fordult. – Gyerek, te mit szeretnél? – Nem is tudom. Én karácsonyi ajándékot néznék anyunak, Lilinek, meg Antinak is – feleltem. – Jó, akkor menjünk vásárolni – biccentett a program hallatán a lehető leglelkesebben Körte. – Többiek! Hatkor mindenki az Oxford Circus metrómegállónál van. Értitek? Egy percet sem

késtek, mert agyoncsapok mindenkit, szépen, egyesével – rivallt rájuk. – Igen – ígérték meg izgatottan, és alig várták, hogy léphessenek. – Na, nyomás! – engedte el őket Körte végül. Nem kellett kétszer mondani, Evelin és az FBA egy pillanat alatt otthagytak minket és kifordultak a sarkon, ahol eltűntek a szemünk elől. Négyen maradtunk, Betty, Körte, én, és … Márk, aki valamilyen okból kifolyólag még nem indult el. – Hová menjünk vásárolni? – próbálkozott Körte, aki mindenképpen azt a látszatot akarta kelteni, hogy alig várja, hogy ajándékokat nézegessen velem. – Nem tudom –húztam ki a táskámból a London-útikönyvem. Telefon nélkül eléggé meg voltam lőve, de szerencsémre volt annyi eszem, hogy cipeltem magammal a látnivalókat tartalmazó könyvet. – Harrods? – kérdeztem kissé félve. – Basszus, kisebb nincs? – ingatta a fejét, elborzadva azon, hogy én rögtön egy hétemeletes áruházban gondolkodom. –Egyébként mit akarsz ott venni? Drága, mint a dög. – Lilinek egy macit–feleltem. – És máshol nincs maci? – Harrodsos nincs – feleltem. – Jó, akkor menjünk oda – adta meg magát Körte kelletlenül. – Körte – szólalt meg Betty. – Ha a Harrodsba megyünk, ma már nem lesz időd az Abbey Roadra – emlékeztette, mire Körte csak legyintett. – Nem gond. – Mi? Mi nem gond – kapkodtam a fejem. – Mit szeretnél az Abbey Roadon? – kérdeztem csodálkozva. – Semmit, gyerek. – Ne már, ha neked is van olyan hely, ahová el szeretnél menni, akkor mondd! – kérleltem, hiszen az úgy fair. – A zebránál akartam egy fotót, meg megnézni a stúdiót. De nem fontos… – Akkor menjünk oda! – vágtam rá.

– Nem, megyünk macit venni Lilinek. – Nem, menjünk az Abbey Roadra – szálltam vitába. – Körte, két napja vigyázol ránk, annyi gond volt velünk, hogy lassan őszülni kezdesz, szeretném, ha oda mennénk, ami kivételesen neked fontos! – közöltem ellentmondást nem tűrő hangon. – Gyerek, értékelem, hogy ilyen rendes vagy. De Lili megszívta a hétvégét miattunk, az a minimum, hogy szerzünk neki egy olyan izét... – Macit – segítettem ki. – Na, azt. Szóval menjünk. – Figyeljetek – szólt bele hirtelen Márk –, mielőtt elmegy az egész délután azzal, hogy, melyikőtök az önzetlenebb, van egy ötletem. Körte, te menjél a zebrához fotózkodni – nézett a menedzserre, én meg elkísérem Bekát vásárolni – ajánlotta fel. – Kösz, Márk, de nem mehet a gyerek nélkülem – közölte Körte a fejét rázva. – Ugyan már – szállt be a beszélgetésbe Betty is. – Engedd Márkkal, egy áruházban lesznek, semmi bajuk nem lesz. – A–aa – rázta a fejét Körte. – Hát jó – tette fel a kezét Betty. – Akkor elmegyek egyedül az Abbey Roadra. – Ne már! – nyöszörgött Körte. – Aztán beülök egy sörre, lazítani – fokozta az idegenvezető, és láttam Körte arcán, hogy most nagyon megtört. – Ez aljas volt – mondta fájdalmasan. – Engedd már el őket. Együtt lesznek, húsz perc alatt ott vannak, és egy áruházba mennek, nem világgá! Millió turista van mindenhol – próbált kiváltani minket Betty, ami miatt hálásan pillantottam rá. – Nem. Nem bízom Nagy Márkra, mert összevesznek, otthagyják egymást, franc tudja, állandóan áll köztük a bál, és akkor nem tudom elérni a gyereket, merthogy elhagyta a telefonját… – Nem hagyom ott sehol – ígérte meg Márk. – Tényleg nem –

erősítette meg, és nem tudom, ki hogy volt vele, de én hittem neki. – Nem tudom, nem tetszik ez nekem – fújtatott gondterhelten a menedzserem és látszott rajta, hogy nagyon hezitál. –Körte! – használtam ki a pillanatot, amikor egyertelműen kétségek közt őrlődött. – Abbey Road és sör – emeltem a bal kezem a levegőbe. – Vagy órákig egy áruházban nézelődni velem – tettem fel a jobb kezemet is, mutatva, hogy valamerre billeg az a bizonyos mérleg. Ennyi kellett. Körte határozottan bólintott, jelezve, hogy megadta magát, megszületett a döntése. – Na, ide figyelj, Nagy Márk! – fordult felé fenyegetően. – Úgy vigyázol rá, mint a szemed fényére! – Ígérem – bólintott Márk. – De komolyan mindom, ha… – Körte, lazíts már! Hatkor az Oxford Circus megállóban leszünk. Menj, kapcsolódj már ki egy kicsit – léptem oda hozzá, és mosolyogva átöleltem. – Jaj nekem. Ha ezt anyád megtudja – rázta meg a fejét. – Nem fogja – vigyorogtam úgy, ahogyan csak egy tizenéves lány tud, ha valamit el kell tussolni. – Induljunk, mert megy az idő – szólt közbe Betty, és miközben óvatosan elhúzta mellőlem Körtét, mosolyogva rám pillantott. – Köszönöm – súgtam neki, és tényleg hálás voltam, amiért a gondterhelt, két nap alatt kikészült Körtét elvitte egy kicsit kikapcsolódni. Őszintén ráfért. Az pedig, hogy végre kettesben tölthetnek egy kis időt, szintén kijárt nekik ha már második napja lesik egymást a felügyeletünk közben. Ez így fair. Amikor Körte és Betty eltűntek a sarkon, sóhajtva Márk felé fordultam, aki lazán ácsorgott, és szórakozottan nézelődött. – Miért akartál velem jönni? – kérdeztem, nem igazán tudván titkolni, hogy baromira örülök, hogy így alakult. – Éppen ráértem – felelte. – Nem hiszek neked – húztam össze a szemem. – A Temzéhez készültél, hogy sétálgass. Vagy mi –emlékeztettem,

hogy eredetileg volt programja. – Meggondoltam magam. Kedvem támadt vásárolgatni –kacsintott rám, és felém nyújtotta a kezét. – Mi az? – Fogd meg. – Mi? Dehogy! – nevettem fel. – Körte rám bízott – emlékeztetett. – Márk, nem egy kétévesre kell vigyáznod. Kísérj el, Körte ennyit kért. Nem fogok veled kézen fogva sétálni – mondtam a fejemet rázva, miközben hitetlenkedve nevettem. – Jó, akkor felhívom Körtét, hogy inkább jöjjön vissza, mert nem nagyon bírok veled – sóhajtotta tettetett fáradtsággal. Elképedve néztem rá, és az a legszörnyűbb az egészben, hogy tudtam, hogy megteszi. –Argh! – csóváltam meg a fejem dühösen és belecsaptam Márk kezébe a tenyeremet. Azonnal rákulcsolta az ujjait az enyémre és elégedett vigyor jelent meg az arcán. – Most örülsz?– néztem rá elképedve. – Mondjuk inkább, hogy alakul az örömöm – kacsintott, mire egy unott sóhaj kíséretében a szememet forgattam, jelezve, hogy baromira nem hat rám, majd mikor elindultunk úgy, kézen fogva félrefordítottam a fejem, és egy igazán lányos „OMG” nézéssel vigyorogtam egyet, aztán minden energiámat összeszedve elkomorodtam és úgy tettem, mint akinek ez az egész kifejezetten a terhére van. Hülye Nagy Márk, miért tudja óránként elérni, hogy az ember beleessen? A sarkon kikanyarodva én a metró felé indultam volna, de Márk visszarántott a kezemnél fogva, és az útra meredt. – Mi az? – Menjünk el a Big Benhez – kérte. Elfordítottam a fejem, és egyenesen a toronyórára néztem. – Pont az ellenkező irányba kellene mennünk – mondtam, emlékeztetve arra, hogy Körtének megígértük, egyenesen a Harrodsba megyünk.

– Ugyan – rázta meg a fejét – Ott szállunk fel a metróra, két megálló között vagyunk, és az közelebb van – emelte az arcom elé a szabad kezével a telefonját, mutatva, hogy a St.James Park és a Westminster között ácsorgunk, ahogyan azt a helyzetmeghatározó is jelölte. – Gyere már! – kérlelt. – Jó, de aztán menjünk a metróhoz – adtam meg magam viszonylag hamar, úgy negyven másodpercen belül. A turisták hömpölygő tömegével araszoltunk a Big Ben felé, kézen fogva, merthogy Márk komolyan egy pillanatra sem engedett el, inkább kikerülte a szelfizőket, akik a toronyórával a háttérben lőttek, a közösségi oldalakra kétszáz ugyanolyan fotót. A kitisztult égbolt alatt mindenki elrakta az esernyőt, a fejekről lekerültek a kapucnik, a városnézők pedig elözönlötték a környéket, mindenkinek volt a kezében fejenként, egy szatyor, amiben szuveníreket vitt, továbbá egy okostelefon vagy tablet, amivel megörökítették a Iondoni pillanatokat. Ahogy a Big Benhez közeledtünk, Márk is felém nyújtotta a mobilját, és velem szembefordulva így szólt: — Csinálnál egy képet? – Persze. De akkor engedj el – pillantottam a kezünkre, utalva arra, hogy ez így nehezen fog menni. Márk elhúzta a száját, és látszott rajta, hogy ezt most jól át kell gondolnia. – Márk –sóhajtottam –, itt állok veled szemben, engedj már el, semmi bajom nem lesz. – És ha elsodor a tömeg? – rázta meg a fejét. – Akkor boldog leszek – dünnyögtem, és kirántottam a kezem az övéből, majd egy apró lépést hátráltam, hogy le tudjam fotózni. Felemeltem a telefont és a kamerát Márk elé tartva lőttem egy képet. Szerintem tökéletes lett, Márk mosolyogva áll, háttérben a Big Ben tornyosul. – Tessék – tartottam felé, de ő a fejét rázva adta vissza. – Nem jó, csinálnál egy másikat? – Mi a baj vele? – Nem tetszik – vonta meg a vállát. – Oké – emeltem meg újra a telefont, és ezúttal két képet is készítettem, biztos, ami biztos alapon. – Na? –

mutattam felé. Elhúzta az ujját a képernyőn, oda-vissza, majd megint oda-vissza, a két képet tanulmányozva. – Még egyet, légyszi! – Márk! – förmedtem rá elképedve. – Utolsó, ígérem – változtatott pózt és laza mosolyra húzva a száját, újra a kamerába nézett. – Ez nem igaz – vettem vissza a telefont. Csináltam egymás után öt fotót Márkról a Big Bennel a háttérben, aztán türelmetlenül nyomtam a kezébe, jelezve, hogy részemről ennyi volt, nincs kedvem egész nap fotókat készíteni róla. – Köszi – nézegette a képeket. – Mondd, hogy jó lett valamelyik – sziszegtem. – Fogjuk rá – vonta meg a vállát. – Jó – néztem rá, és igyekeztem nagyon türelmesnek tűnni. –Mi a bajod a képekkel? – Hogy nincs benne a cipőm – mondta csalódottan. – Igen, de ha a cipőd benne van, akkor a Big Ben teteje nincs, mert közel vagyunk... – magyaráztam – És? – Az agyamra mész – nevettem el magam és elvettem a telefonját, hogy készítsek egy újabb, remélhetőleg utolsó képet, amin, bár Márk megjelenése tökéletes, mondjuk, a mögötte lévő nevezettég csak félig van benne. De ha ez neki jó… – És most? – adtam vissza a telefont. – Kösz, ez jó lett – bólogatott elégedetten, a képet tanulmányozva. – Örülök, ez gyorsan ment – ironizáltam, de Márk elengedte a füle mellett a megjegyzést és elkapva a kezem maga elé rántott úgy, hogy a mozdulat közben megfordított, ezáltal a mellkasának döntve a hátam. Aztán fél karral átnyúlt előttem, és a vállamat árkarolva még jobban magához húzott, az állát a vállamon pihentetve. Fogalmam sem volt, hogy mit művel, úgyhogy döbbenten meredtem magam elé, aztán, amikor szabad kezével megemelte előttem a telefonját, azonnal rájöttem. Szelfi fotó. Persze hogy az.

– Na, figyelj – suttogta a fülembe. – Ez egy tök jó applikáció. Négy képet készít egymás után, mindegyik előtt kiírja, hogy mit csináljunk a fotón. – Mi? — kérdeztem zavartan. – Csak csináld. Indítom, oké? – Jó, de azért hozzátenném, hogy szerintem neked túl sok időd van a telefonodra... És magadra – dünnyögtem. Márk elindította a felvételt, a képernyőn pedig az önarckép funkción látott élőkép tetején megjelent egy kis számláló, öt másodperctől számlálva vissza, „smile” felirattal. Mindketten elmosolyodtunk, az app pedig elkészítette a képet. Azonnal újra számolni kezdett, a felirat pedig átváltott „tongue out”-ra, vagyis azt kérte, hogy nyújtsuk ki a nyelvünket. – Mi? Nem! – tiltakoztam, de látva a kamerában, hogy Márk megteszi, megráztam a fejem, és kinyújtottam én is. Idióta, minden hülyeségre rá tud venni. A kép elkészült, a számláló pedig újra megjelent, „laugh” felirattal. – . – Nevessek? Min nevessek? – ráztam meg a fejem értetlenül, mert az nem megy csak úgy, legalábbis azt hittem, de a következő pillanatban Márk leengedte azt a karját, amellyel egészen addig átkarolt, és a kabáton keresztül belebökött az oldalamba. Na, ha létezik olyan, hogy „telibe röhögi a fotót”, akkor velem pontosan ez történt. – Hülye – kapkodtam a levegőt, miközben az applikáció nem hagyott időt nekünk, újra számolni kezdett, méghozzá „kiss” felirattal. – Na nem, azt biztos, hogy nem – inganam a fejem, Márk pedig lazán előrehajolt hozzám és egy óriási puszit nyomott oldalról az arcomra. A fotó őt így örökítette meg, engem pedig zavartan lehunyt szemmel. Klassz. Márk ellépett mögülem, és a telefonja fölé hajolva várta a végeredményt. Egy pillanatig hezitáltam, hogy én mit csináljak, mert erősen azt akartam éreztetni, hogy nem érdekel a dolog, de végül győzött a kíváncsiság, és én is a képernyőre pillantottam. Az applikáció egymás alá rendezte a négy képet,

majd Márk rányomott a mentésre. Jó, nem fogok hazudni, életünk képe lett, ahogyan mögöttünk a Big Ben fix az összes fotón, mi pedig váltakozunk a felvételen. Mosoly, kinyújtott nyelv, röhögés és végül a puszi. –Öhm. Izé. Átküldöd nekem? – kérdeztem zavartan, mert biztos voltam benne, hogy szeretném ezt a fotót, és nemcsak azért, mert jól sikerült, és a Big Bennél voltunk, hanem azért is, mert annyira boldognak tűntem a felvételeken, hogy még engem is megrémített. – Persze. Dobom e-mailben – felelte. – Köszönöm – feleltem elfojtott mosollyal. – Elküldtem – nézett fel a telefonból. – Na, menjünk vásárolni – javasolta, mire bólintottam és kinyújtottam felé a kezem. Felvont szemöldökkel nézett rám, én pedig mosolyogva megvontam a vállamat. – Te vigyázol rám, emlékszel? – kérdeztem, Márk pedig megragadta a kezem, szorosan rákulcsolta az ujjait, és elindultunk a metró felé.

22. A Harrods baromi jó ötletnek tűnt, egészen addig, amíg oda nem értünk. Már a bejáratnál úgy éreztem, hogy az emberiség fele az áruházban van és akkor még nem is mentünk beljebb. A melegbe belépve azonnal levettem a kabátomat, mielőtt még belesültem volna és a turisták hömpölygésében erősen fogtam Márk kezét, mert tényleg fennállt a veszélye annak, hogy elsodródunk egymástól. A hangszórókból karácsonyi zene szólt, feldíszített fenyők és karácsonyi égők díszítették a luxusáruházat, a megvadult turisták pedig megállás nélkül fotózkodtak és nyomultak, mintha csak attól félnének, nem marad vásárolnivaló. Tegnap óta megszoktuk a londoni tömeget, szinte mindenhol csoportokkal és véget nem érő emberáradattal vonultunk, de ez a karácsonyi előtti vásárlási láz mindent felülmúlt. Konkrétan megkattantak az emberek, lökdösődtek, kapkodtak és nyomultak, nem zavartatva magukat. Összevissza tapostak a bakancsomon és a világ minden nyelvén ordítoztak egymásnak, akármilyen érdekességet is láttak. – Jézusom – motyogtam megrökönyödve és szorosabban fogtam Márk kezét aki éppen elküldött valakit a francba, mert a nyakába lihegett, és ezt kifejezetten rosszul viselte. – Keressük meg azt a macit és lépjünk innen a fenébe –tanácsolta. – Egyetértek – indultam meg a mozgólépcső felé, egy pillanatra sem lazítva a szorításomon, amivel Márk kezét fogtam. A felsőbb szinteken sokkal emberibb volt a légkör, ez annak is köszönhető, hogy a turisták a bejárat környékén tömörültek össze, és ott mindenki megakadt pár pillanatra fotózkodni, vagy csak bevárni az addigra elveszett csoport- és családtagokat. A játékosztályon aztán szembesültünk azon rémálmunkkal, amikor is mi egy hervadt maciért jöttünk, de konkrétan egymillió fajtából lehetett választani.

– Oké. Melyik tetszik? – érdeklődött Márk, miközben levette a fejéről a BPRP-sapkát, és ujjaival beletúrt a hajába, ami kócosan állt szanaszét. – Nem... – ráztam meg a fejem. – Nem tudom. Az egyiket vegyük meg – álldogáltam tanácstalanul, megpróbálva felmérni a helyzetet. Volt kalapos maci, Union Jack ruhába öltöztetett maci, szemüveges maci, bottal járó maci, rendőrmaci... Fogalmam sem volt, hogy melyik tetszene Lilinek, én csak egy egyszerű medvéért jöttem, de kifogott rajtam a kínálat. – Ez? – emelt meg egy barna medvét Márk, ami a polc szélén ült. A talpán Harrods felirat húzódott. – Vagy ez? Ennek van a nyakában sál – fogott meg egy másikat, én pedig akaratlanul is felnevettem. – Mi az? – kérdezte zavartan. – Semmi, tényleg – ráztam meg a fejem, és arra gondoltam, hogy ennél édesebbet még nem láttam. A Pop/rock sztár leszek! második helyezettje, lányok ezreinek az álma, a mindig magabiztos és baromira megnyerő Nagy Márk ott állt velem a Harrods áruház játékosztályán, két plüssmedvével a kezében és komolyan próbált a segítségemre lenni a választásban. – Legyen ez – vettem ki a kezéből azt a macit, amelyiknek sál volt a nyakában é lábujjhegyre állva adtam egy gyors puszit Márk arcára. Összeráncolt szemöldökkel nézett rám, látszólag fogalma sem volt, hogy miért kapta, végül csak megvonta a vállát, felfogva, hogy ez neki időnként csak úgy jár, aztán körbefordult a kasszát keresve. Kifizettük a macit, ami természetesen sokkal drágább volt, mint az útszéli bódékban áruló szuveníresek kínálatában látott medvék, de hát mit lehet tenni, ez egy sokkal elitebb maci, hiszen a Harrodsból jött, és tudtam, hogy Lili teljesen odalesz, ha meglátja. Eredetileg kifelé indultunk volna, de az áruház gigantikus mérete és több szintje miatt ez nem volt olyan egyszerű mutatvány, ezért akaratunk ellenére is átvágtunk jó pár olyan osztályon, ahová egyébként nem terveztünk menni.

– Várj, várj – húzott vissza Márk a kezemnél fogva. — De baromira jó ez a dzseki – állt meg egy kiállított darabnál. a“in “

– Tényleg jól néz ki – értettem egyet, aztán az árcimkéhez nyúltam és felnevettem.

– Mutasd – nézte meg ő is, és láttam rajta ahogyan pár másodpercig oszt-szoroz. –Hát, nem ez lesz rajtam a Hullócsillag – klipjében – reagálta le szórakozottan. – Hacsak nem itt forgatod – nevettem megállás nélkül. – Hé, a klipről jut eszembe – mondta, miközben elindultunk, továbbra is a kijáratot keresve. – Szerepelnél benne? – tette fel a kérdést spontán. – Hogy? –néztem rá teljesen ledöbbenve. – Hát, tudod. Te írtad a dalt, örülnék, ha benne lennél – magyarázta. – Azért legyek benne, mert én írtam? – szaladt össze a szemöldököm, mire Márk megrázta a fejét. – A fenébe, hogy állandóan kiforgatod a szavaimat – sóhajtotta fáradtan. – Nem forgatom ki, ezt mondtad – védekeztem. – Jó, akkor újra, előlről – állt meg velem szemben és mélyen a szemembe nézett. – Beka, szeretném, ha szerepelnél az első klipemben. – Oké, de miért? – kérdeztem halkan, miközben vadul dobogó szívvel minden erőmmel arra koncentráltam, hogy Márk mondjon valami olyat, amit egy ilyen szituációban illik, vagy inkább ne mondjon semmit. Márk belefúrta a tekintetét az enyémbe, és lazán elmosolyodott. – Miért? Mert szeretném – felelte egyszerűen, nekem pedig akkora kő esett le a szívemről, hogy szinte beleszédültem. –Na? – Rendben – mondtam, nem titkolt boldogsággal az arcomon. — Ha szeretnéd, akkor benne leszek — ígertem meg, és továbbindultunk a mozgólépcső felé. – Na, legalább egy kiegészítőm már biztosan jól fog kinézni a klipben, ha már az a dzseki itt marad – pillantott vissza, én pedig fintorogva néztem rá.

– Könyörgök, mondd, hogy nem most neveztél engem egy kiegészítőnek a klipedben – dünnyögtem teljesen letaglózva. – Neeem – ölelte át a vállamat, és nevetve magához húzott. – Pedig én ezt hallottam –néztem fel rá döbbenten. – Rosszul hallottad. Egyébként is hozzátettem, hogy jó nézel ki. – Oh, így sokkal jobban hangzik –nevettem el magam, és rájöttem, hogy pont azt szeretem Márkban, amit annyira utálok Márkban. Hogy nem tudja meghazudtolni magát, mert ő egyszerűen… Ő Nagy Márk. És ezzel mindent elmondtam. Szerencsétlenségünkre megint rossz irányban kerestük a kijáratot, de a csokiosztály felé tévedtünk el, amit ki is használtunk. Amíg Márk két forró csokit rendelt a pultnál, én vettem Antinak és anyunak egy–egy doboz különleges desszertet. Vagyis bíztam benne, hogy különleges, mert az árából kiindulva csak arra tudtam gondolni, hogy a doboz felbontása után a pralinék egyenként üdvözlik az embert, és maguktól beugranak a szájba, máskülönben fogalmam sincs, mi került annyiba. –Tessék – adta át Márk a papírpoharas italt, amit megköszönve átvettem. – Mehetünk innen? – Ühüm – ittam bele a csokiba. – Akkor jó. – Elővette a telefonját. – Jé, majdnem másfél órát voltunk itt bent – döbbent le. – Észre sem vettem – csodálkoztam. – Akkor szerintem menjünk az Oxford Streetre, hatkor úgyis ott találkozunk a többiekkel, addig körülnézünk ott is – dobtam be az ötletet. – Oké. Még mit akarsz venni? – Hát, Antinak teát, meg Lilinek egy londonos pulcsit, hogy menőzhessen a suliban – feleltem.– Meg azért, ha látok valami karácsonyi ajándékot, az is klassz lenne, csak nem tudom, hogy állok – hadartam, de időközben feltűnt, hogy Márk egyáltalán nem figyel rám, hanem a telefonján olvas valamit összeráncolt szemöldökkel. – Baj van? – szakítottam meg a saját gondolatmenetemet. – Fura – motyogta. – Kaptam egy e-mailt a légitársaságtól.

– Ja, persze – biccentettem. – Gondolom, a holnapi indulásra figyelmeztet, hogy hányra menjünk ki a reptérre, hogy időben be tudjunk csekkolni – magyaráztam, de Márk megrázta a fejét. – Nem, nem, várj, ez hosszabb. Még olvasom. – Mi? – kerekedett el a szemem, és Márk mellé lépve a telefonja fölé hajoltam. – Nem értem, ez most azt írja, hogy a reptéri sztrájk miatt négy órával később indulunk? – pillantott rám kérdőn, nekem pedig elfehéredett az arcom, és úgy éreztem, hogy kimegy a lábam alól a talaj. – Igen, azt írja – motyogtam, de a hangom még nekem is messzinek tűnt, elnyelte a csokiosztályon tartózkodó tömeg morajlása, és az áruházban szóló karácsonyi zene csilingelő lármája. – Klassz – bólintott Márk. – Baromi jó, hogy előre szólnak, így nem szívunk négy órát a Lutonon – mondta feldobódva. –Addig még elmehetünk egy csomó helyre, ráérünk kimenni a reptérre... – hadarta, de megakadt rajtam a tekintete. – Beka? Beka! Jól vagy? Lesápadtál, menjünk ki a levegőre? –fürkészett rémülten. – Nem! – ráztam meg a fejem. – Nem! Nem, nem, nem! Nekem haza kell mennem a reggeli géppel! – mondtam kiszáradt torokkal. – De nem tudsz, most írták, hogy késve indulunk, sztrájk volt már akkor, amikor jöttünk – mondta Márk. – Nem érted? – förmedtem rá. – Nekem otthon kell lennem Anti versenyén. – Ó, a francba – jutott eszébe. – Basszus, a hegedűverseny. Figyelj, erről nem tehetsz, nem megy előbb gép. – Akkor hazamegyek ma. Ma este – mondtam rémülten. – Mivel? Stoppal? – csóválta meg a fejét, és látszott rajta, hogy őszintén sajnál. – Nem érdekel, nekem haza kell mennem Anti versenyére, sz az egyetlen dolog, amiben számít rám, nem hagyhatom

cserben, éjjel-nappal erre a versenyre készül, támogatnom kell! – mondtam könnyek közt. – Oké, oké. Figyelj. Meg fogja érteni. A legjobb barátod. Beka, nyugi már – csitított, de nem sikerült elérnie, hogy megnyugodjak, egész testemben remegtem az idegességtől. – Elkérhetem a telefonodat? – kérdeztem, letörölve az első könnyeket az arcomon. – Persze, de gyere, közben menjünk ki innen a levegőre, mert tényleg úgy nézel ki, mint aki mindjárt kidől – ragadta meg a vállamat, és miután megkérdezett egy biztonsági őrt, hogy merre van a kijárat, maga előtt tolva irányított, miközben én már Körtét hívtam. – Gyerek– vette fel az első csengésre. – Láttad az e-mailt? Ja, várj, nincs telefonod – hadarta. – De Márk kapott mailt, láttam – feleltem vékony hangon. – Nagyon sajnálom, de nem érünk haza holnap kora esténél hamarabb. – És mi lesz Anti versenyével? – bőgtem ekkor már folyamatosan. – Nem tudom, nem tudok mit csinálni nem érsz oda. – Megígértem, hogy ott leszek – szipogtam. – Figyelj, felhívom én, Sleisz jó srác, meg fogja érteni. – Nem, nem. Hívom én, tőlem kell, hogy hallja. – mondtam erőtlenül. – Nem tehetünk semmit? – Mit? – nevetett fel tehetetlen dühvel a hangjában. – Semmit sem tehetünk. – Értem – bólintottam elkeseredetten. – Hol vagy? – Az Abbey Roadon. Menjek oda hozzád? Fogok egy taxit… – Nem nem – ingattam a fejem. – Még a Harrodsban vagyunk. Hatkor ott leszek az Oxford Circusnél. – Annyira sajnálom, gyerek – mondta Körte a telefonba, és én hittem neki. Csak éppen ez rajtam nem segített. A Harrodsból kiérve belebújtam a kabátomba, és a hűvös decemberi levegőben félresétáltam a telefonnal a kezemben, miközben Márk egy lépést sem tágított mellőlem, árnyékként követett.

– Felhívjam neked? – ajánlotta fel ő is, ahogyan azt Körte is tette percekkel ezelőtt. – Nem, kösz, de ezt nekem kell... elintéznem – feleltem, miközben megpróbáltam összeszedni magam. – Jó, de figyelj már, Beka – ragadta meg Márk mindkét vállamat, kényszerítve arra, hogy a szemébe nézzek. – Nem tehetsz róla, ez így alakult. – Tudom. De hidd el, hogy nem fogja érdekelni – töröltem meg a szemem, és a kézfejemen lévő fekete maszat láttán volt némi sejtésem arról, hogy mennyire kenhettem el a szemfestékemet. Kár, hogy nem érdekelt. Óriási sóhajt követően elindítottam a hívást, es a fülemhez emelve a készüléket vártam, hogy Anti felvegye. Sokáig csöngött, mire végre felvette. – Tessék, Sleisz Antal – szólt bele hivatalos hangon, ami arra utalt, hogy nem ismeri a számot. – Anti, szia – köszöntem a lehető leglelkesebben. – Beki? Beki! – kiabált és szinte Londonig éreztem az örömét. Nem tartott sokáig. – Milyen számról hívsz? – Márk telefonjáról… – feleltem. – Basszus, annyira vártam már, hogy hívj! Teljesen eltűntél! Minden rendben? Jól vagy? – Igen, igen, persze. Bocsi, csak miután elveszett a telefonom, állandóan kölcsön kell kérnem valakitől, és a forgatás meg annyira hosszú és fárasztó volt, hogy nem tudtalak hívni – magyaráztam. – Nem gond, anyukáddal beszéltem, ő mindig mondta, hogy jól vagy, csak kikészültél a tempótól... – Igen. Te hogy vagy? Hogy megy a felkészülés? Izgulsz? – Nagyon – ismerte be. – Teljesen kész vagyok, Beki, alig várom, hogy holnap lássalak... – Anti! – szakítottam félbe ezen a ponton. – Figyelj rám. – Igen? – komorodott el a hangja. – Sztrájk van a reptéren. – Igen? Az mit jelent?

– Hogy később indulunk – mondtam ki óriási gombóccal a torkomban. – Mennyivel később? – váltott át a hangja barátságosból valami egészen másmilyenre. – Négy órával – ismertem be halkan. És semmi. Néma csönd. Hosszú, hosszú másodpercekig. – Anti? – Itt vagyok – felete kimért hangon. – Annyira sajnálom, nem tehetek róla, egyszerűen itt ragadok holnap délelőtt. – Értem – szólt száraz, messzinek tűnő hangon. Pár pillanattal azelőtt szinte éreztem magam mellett, aztán mintha másik bolygón lennénk. Furcsa dolog a távolság. Néha olyan, mintha nem lenne, néha pedig olyan, mintha nagyobb lenne a valóságosnál. – Annyira sajnálom – kezdtem újra könnyezni. – A francokat sajnálod! – fakadt ki hirtelen. Meglepve néztem magam elé, mert erre én sem számítottam. – Azt hiszed, hogy tehetek róla? Egy átkozott reptéri sztrájk közepén mit tehetnék én? – emeltem meg a hangom védekezőn. – Mi a fenét keresel egyáltalán ott? Mit keresel Londonban? Itt kellene lenned! Állítólag a legjobb barátod vagyok, egyetlenegy dolgot kértem, hogy gyere el a versenyemre. – Anti nem tehetek róla, el kellett jönnöm! Tudod, hogy szerződésem van a kiadóval – védekeztem. – És? Mi? Kényszerítettek arra, hogy ott legyél? Pisztolyt tartottak a fejedhez, és Londonig a halántékodhoz nyomták? Őszintén, hányszor próbáltad meg kivédeni, hogy elmenj? Mennyi ajtón kopogtattál annak érdekében, hogy maradj? Tudod, mit? – fröcsögte. – Tudtam, a szívem mélyén tudtam, hogy nem leszel itt. Ugyan már, csak nem gondolod, hogy bevettem, hogy a reptérről egyenesen a versenyemre fogsz jönni? – Anti, hidd el, hogy úgy terveztem!

– Nem hiszek neked! – mondta ki könyörtelenül. – Nem Beyoncé vagy, hogy nem látsz ki a fellépésekből és a programokból, ne játszd a szupersztárt! – Ez fájt! – mondtam sértődötten. – Nekem is fáj sok minden! Többek között az, hogy a holnapi versenyemen üres hely lesz az első sorban, mert én számítottam rád! – Nagyon sajnálom, nem tudom elégszer elismételni, hogy mennyire sajnálom! – könyörögtem könnyek közt. – Én is! – fröcsögte. – És? És akkor mi van? Mindig, mindent előtérbe helyezek miattad, mert tudom, hogy fontos neked amit csinálsz és fontos, hogy támogassalak! Most nekem kellett volna a támogatás, most nekem lett volna fontos valami. Hol vagy te olyankor? – Igazad van – sütöttem le a szemem. Nem kellett volna eljönnöm. – Nem, Beki – szólt halkan a telefonba. – Nekem nem kellett volna azt hinnem, hogy számíthatok rád. – Hidd már el, hogy számíthatsz! – Hogyne, azt látom – mondta csalódottan. – Hol van az a lány, akit ismerek? Akit ismertem. Mi történt veled? – Semmi! – feleltem, miközben a szavai annyira fojtogattak, hogy szinte megfulladtam. – Csalódást okozol anyukádnak, aki megbízott benned és engedte, hogy magántanuló legyél. Elengeded egyedül a hugodat apádhoz és az új családjához. Nem jössz el a versenyemre, mert egy másik országban ragadtál – vágta a fejemhez az elmúlt napok bakijait, amitől őrülten marni kezdett a lelkiismeret. – Ez nem te vagy. – Helyrehozom. Ígérem – esküdöztem a könnyeimet törölgetve, de felesleges volt. – Hogy hozod helyre? Ott leszel holnap a versenyemen? – Anti, nem tudok hogy hazamenni!– zokogtam. – Akkor mindegy – suttogta csalódottan és letette a telefont.

– Neee! – kiáltottam fel tehetetlenül a Harrods mellett, majd a falnak döntve a hátamat leguggoltam és az ölembe hajtott fejjel bőgni kezdtem. Nem érdekelt, hogy ki néz, nem érdekelt, hogy mit gondolnak az emberek, és az sem érdekelt, hogy esetleg mém leszek. Semmi sem érdekelt. – Hé! – guggolt le elém Márk, és éreztem, ahogyan megsimogatja a hajamat. – Beka. Na. Hallod. – csitított. –Nézz már rám – kérlelt, mire felemeltem a fejem és a könnyektől homályosan kirajzolódott előttem Márk alakja. – Hagyd abba. Most dühös. Majd elmúlik. – Nem fog. Szar alak vagyok – szipogtam, és ahogy kimondtam, újra elsírtam magam. – Dehogy vagy! Én vagyok az. – Nem, tényleg az vagyok. Egy dög – dörzsöltem meg a szemem. – Figyelj, ebben ne akarj versenyezni. Nyernék – ingatta a fejét Márk. – Egyszer volt egy lány, a Pop/rock válogatóján ismertem meg. Lógtunk együtt meg minden, aztán nem akartam többet látni. Tudod, van ez így, megismertem másokat, meg egyébként is nagyon elfoglalt voltam. Szóval ejtettem, de neki nem mondtam meg, gondoltam, észreveszi. Állandóan keresett, mindig volt egy csomó nem fogadott hívásom, agybajt kaptam tőle, de gondoltam, előbb-utóbb rájön hogy mi a helyzet. Aztán pechemre eljött a második elődöntőre, ott ült a közönségben. Végem volt, komolyan. Tudtam, hogy a műsor után meg fog várni és mondanom kell valamit – mesélte előttem guggolva, én pedig észre sem vettem, hogy időközben abbahagytam a sírást, és érdeklődve hallgatom Márk sztoriját. – Úgyhogy a műsor után improvizálnom kellett, szóval amikor kiléptem a tévé épületéből és ott várt szemrehányón, mondtam neki, hogy Márk nevében jöttem elnézést kérni, amiért ekkora seggfej. – Mi? – ráztam meg a fejem. – Ezt nem értem. – Bemutatkoztam neki, mint Nagy Bálint – magyarázta. – Még mindig nem értem – szipogtam összezavarodva. – Beka, azt mondtam, hogy Márk ikertestvére vagyok. Bálint.

– Mi van? – nevettem fel elképedve. – És a legjobb, hogy bevette – röhögte el magát Márk is. – Ezt nem mondhatod komolyan – meredtem rá totálisan ledöbbenve. – Halál komoly. Beültünk egy kávézóba, dumáltunk, sőt, este létrehoztam Nagy Bálint profilját, és bejelöltem rajta. Néha még szokott írni... – gondolkodott el. –Te kitaláltál magadnak egy ikertestvért, hogy lerázz egy lányt? – Ja. De Bálint sokkal okosabb, mint én. Neki a kezdetektől van barátnője. Így kikerültem, hogy a lány esetleg a másik énemre is rámásszon – felelte büszkén. – Zseni vagyok tudom – kacsintott. – Márk – néztem mélyen a szemébe. – Borzalmas ember vagy. – Miért?– nyújtotta a kezét és felhúzott a földről. – Miért mesélted ezt el nekem? Egyáltalán, miért beszélünk rólad, amikor teljesen ki vagyok akadva? – jutott eszembe, hogy éppen elvesztettem a legjobb barátomat. – Pont ezért – karolta át a vállamat. – Hogy eltereljem a figyelmedet – nézett rám mosolyogva és be kellett látnom, hogy mesterien csinálta. Hálásan pillantottam rá és a fejemet ingatva elmosolyodtam. – Beka, jó ember vagy, a legnagyszerűbb lány, akit valaha ismertem – nézett mélyen a szemembe. – Bárki örülne, ha a barátod lehetne. – Komolyan mondod? – pislogtam könnyezve. – Teljesen komolyan – erősítette meg bólintva. – Hülyén jött ki a dolog, de nem tehetsz róla. –Tudom – biccentettem. – Ezen ne emészd magad, megtörtént. Foglalkozz azzal, amin tudsz változtatni. – Például? – Mondjuk, a sminked – fürkészte az arcomat, én pedig a szemem elé kaptam a kezem, hogy eltakarjam a látványt, bár már teljesen mindegy volt.

– Tudod, lehet, hogy én is szeretném ismerni „Bálintot”, ha kedvesebb, mint te – motyogtam a tenyerembe. – Nem, nem – indult velem vissza az áruházba. – Neked én jutottam. – És ez jó vagy rossz hír? – kérdeztem nevetve, miközben visszamentünk a Harrodsba. – Találd ki — szólt mögülem szórakozottan. A női mosdóban majdnem negyed órát szöszmötöltem a tükör előtt, mire sikerült levakarnom magamról a lefolyt fekete könnyeket, amelyek rászáradtak az arcomra. A végeredmény sokkal jobb lett, mint azt elsőre remélni mertem, csupán a piros szemem árulkodott arról, hogy sírtam, minden mást eltüntettem. Igyekeztem nem gondolni Antira, vagy azokra a dolgokra, amiket a fejemhez vágott, mert abban a pillanatban újra könnybe lábadt a szemem, ezert felfelé pislogva tartottam vissza az ingert a sírásra, és óriási sóhaj kíséretében meredtem a tükörképemre, remélve, hogy össze tudom szedni magam. Tudtam, hogy Anti dühében vágta a fejemhez a sértéseit, de azt is tudtam, hogy igaza van. És valahol örültem annak, hogy kimondta a valódi gondolatait, mert így át tudtam gondolni mindent. Az elmúlt napok eseményei elsodortak magukkal, és egy darabig tehetetlenül vergődtem, az áldozatot játszva, de Anti hívása után rájöttem, szinte mindent meg tudtam volna változtatni, ha igazán akartam volna. És ott, a Harrods mosdójában jött el az idő, hogy visszataláljak önmagamhoz. Tartoztam anyunak azzal, hogy bebizonyítom, megérdemlem a bizalmát, és megtanulom azt az átkozott tananyagot, egyedül, otthon. Tartoztam Lilinek azzal, hogy elsősorban az ő nővére legyek, és ne Bexi, mert a húgom előrébb való, mint a karrierem, vagy bármi az életemben. Soha többet nem tehetem meg vele azt, hogy elengedem egyedül, amikor számít rám. Tartoztam Antinak azzal, hogy a barátságunk kétirányú legyen, ne csak kapjak, hanem adjak is. Hogy ugyanúgy számíthasson rám az élete kiemelkedő és fontos pillanataiban, ahogyan én is rá. Tartoztam Körtének azzal, hogy tudja, képes vagyok

megoldani a problémáimat egyedül, főként, hogy a legtöbbet én magam generálom. Ő a menedzserem, a zenei pályámat egyengeti, ki sem látszik a munkából, nem tehetem meg vele, hogy rázúdítom a magánéletemet is, ami ugyanolyan zűrös, mint bármelyik tizenéves lányé. Nem ezt érdemli. A tükörbe nézve magabiztosan bólintottam, és végül gondolatban kitértem még egy személyre. Tartozom Nagy Márknak annyival, hogy tisztázom vele, pontosan mi ez az egész köztünk. A mosdóból kilépve megpillantottam a háttal álló Márkot, aki türelmesen várakozott. – Kész vagyok – mondtam, mire azonnal megfordult és szemügyre vett. – Oké, ez így sokkal jobb – dicsért meg a maga módján. – Kösz – biccentettem. – Jól vagy? – Igen – feleltem a lehető legmeggyőzőbben. – Sok mindent elszúrtam mostanában, de hinnem kell abban, hogy helyre tudom hozni – sóhajtottam fájdalmasan. – Hajrá – kacsintott. – Mehetünk? – nyújtottam a kezem, Márk pedig automatikusan megfogta. – Menjünk. – Figyelj csak – szóltam, miközben ismét a kijárat felé igyekeztünk. A hömpölygő tömeggel lépést tartva araszolgattunk, a karácsonyi zene szinte elnyomta a hangomat, de Márk hallhatott, mert kérdőn felém nézett. –Tudom, hogy most zűrös időszakod következik, stúdiózás, meg klipmegbeszélések, és nekem is egy csomó dolgom lesz, például rendbe rakni az életemet, a kapcsolataimat, meg ott a tanulás, a betétdal feléneklése, a karácsony előtti fellépések... – hadartam idegesen. – De ha összeegyeztetjük a naptárakat, és esetleg egybeesik egy üres este... – próbálkoztam, félve pillantva Márkra, aki pontosan tudta, hogy mit akarok kinyögni, de szemmel láthatóan szórakoztatta a bénázásom, ezért hagyta, hogy tovább szenvedjek. Kedves tőle. – Szóval, ha

éppen mindketten ráérünk, akkor elmehetnénk... moziba. Például. Ha van kedved – nyögtem ki a szám szélét rágva. – Na ne viccelj – röhögte el magát egy kis hatásszünet után. – Mi?– döbbentem le, mert ez azért nem pontosan az a válasz volt, amit hallani szerettem volna. – Biztos hogy nem – rázta meg a fejét. – Oh. Ó! – valahol mélyen legbelül teljesen összetörtem a bazinagy kikosarazástól. – Akkor mindegy. Hagyjuk. Nem mondtam semmit. – Beka – nézett rám, és bár nem mosolygott, a szája sarkában tisztán kirajzolódott egy nevetőránc. – Majd akkor megyünk moziba, kajálni, vagy bárhová randizni, ha én hívlak. Tudod, klasszikus felállás. Fiú – mutatott magára. Lány –bökött felém. – A bennem rejlő feminista most zokog, ugye tudod? – motyogtam cinikusan. – Majd megnyugszik – engedett ki maga előtt az ajtón, és ismét kiléptünk az utcára. A buszmegálló felé sétálva Márk csendben volt, én pedig idegesen ismételgettem magamban a szavait, és rájöttem: sikerült annyira összezavarnia, hogy fogalmam sincs, most végül is mi van. – Jó, akkor... – kezdtem. – Majd te elhívsz? – Aham – biccentett. – Klassz – értettem meg. – Mikor? – kérdeztem hirtelen. – Mit mikor? – Mikor hívsz el? – néztem rá feszengve, tudva, hogy ennél Nagyobb hülyét már nem csinálhatok magamból. – Majd. – Jó, tudod mit? – nevettem fel tehetetlenül. – Hagyjuk –ráztam meg a fejem. – Nem megyek veled sehová –rántottam ki a kezem az övéből és összefontam magam előtt a karomat. Márk felnevetett, és mosolyogva nézett rám. –Tudod, hogy elhívlak. Csak jó volt látni, ahogy összezavarodsz.

– Örülök, hogy jól szórakozol – dünnyögtem. – Szombat. – Mi van vele? – Szombaton elviszlek. – Lehet, hogy fellépésem van – ráztam meg a fejem, jelezve, hogy fogalmam sincs, mi lesz a jövő héten. – Akkor előtte. Vagy utána – lépett hozzám. – De akkor is szombat – jelentette ki. – Jó – biccentettem. Hat nap. Az nem sok. Főként, hogy addig is állandóan együtt vagyunk. Csak az a hivatalosan kitűzött időpont. Egy randira. Hű. Hogy ettől miért ugrott össze a gyomrom? A buszra szállva még egy pillanatra visszanéztem a Harrodsra, és bíztam benne, hogy ez az áruház örökre úgy marad meg az emlékeimben, mint a helyszín, ahol Nagy Márk és köztem először hangzott el hivatalosan is valami tervféle arra vonatkozóan, hogy esetleg ő meg én... Igen, a busz ablakából még elhittem ezt. Egy órával később már az emléke sem volt sehol.

23. A buszról metróra szálltunk, majd a lépcsőn felérve egyszer csak elénk tárult a karácsonyi fényekben úszó Oxford Street. Elképesztő látvány volt, ahogy a hömpölygő emberkavalkád a kivilágított utcán araszolt, street fooddal és szatyrokkal a kezekben. Álló forgalom az úttesten, piros emeletes buszok, tele utasokkal, a zebrákon örvénylő tömeg, ezer nyelven beszélgető és kiabáló turisták térképpel, applikációkkal és ösztönből tájékozódó emberek, az üzletekből két sávban örvénylő vásárlók, akiknek a fele kifelé, a másik fele pedig befele tartott. Mindenki ész nélkül vásárolt, fotózott, szelfizett vagy kamerázott. A Harrodsban úgy éreztem, az emberiség fele az áruházban van. Nos, rövid időn belül sikerült megtalálnom azt a helyet, ahol az emberiség másik fele tartózkodott. Ez volt az Oxford Street. – Beka, maradjunk a metrónál, mert itt nem tudom garantálni, hogy nem sodor el a tömeg minket egymástól – mérte fel Márk a helyzetet és magával húzva engem is, a metrókijárat mellé állt. – Negyed óra és itt lesznek a többiek – pillantott a telefonjára. – Rendben – bólintottam, igazat adva neki, mert egyáltalán nem szerettem volna telefon nélkül elsodródni a tömeggel, hogy aztán Körtének és az egész csapatnak azzal teljen az estéje, hogy engem keresnek. Alig álltunk ott néhány perce, amikor Evelin és Aszádék együtt érkeztek a megbeszélt helyre. – Hé! Hahó! – intettem feléjük, mert a forgatagban nem vettek észre minket. – Ott vannak! – ismert fel elsőként Bogyó, és átvágtak a gyalogló tömegen. Amikor mindannyian egy kupacba kerültünk, Aszádék egymás szavába vágva kezdték el mesélni, hogy a panoptikum és a Dungeon is baromi jó volt, de korán

végeztek, úgyhogy lebeszélték, hogy félúton találkoznak, és beültek kávézni egy Starbucksba. – Örülök, hogy jól éreztetek magatokat – néztem rájuk mosolyogva. – Mi az, hogy! – mondta Pepe, és sokat sejtetően néztek össze. – Oké, mi történt? Mit csináltatok? Körte ki fog nyírni titeket – néztem rájuk rosszat sejtve. – Ezért biztos nem – vigyorgott Evelin. – Beki, megalakultunk! – nyögte ki Bogyó izgatottan. – Mi? – kérdeztem értetlenül. –Tudod, Pí fenyegetett azzal, hogy Körtének nem lesz ideje mindig rám, és egyedül leszek, és akkor majd jól kiszúr velem – kezdte hadarni Evelin. – Igen? — néztem rájuk felváltva. – Na jó – vett egy mély levegőt Evelin. – Nekik lemez kell, és dalok – mutatott Aszádékra. – Nekem az, hogy ne legyek egyedül. Pí kinyírta Lexit, egyedül nem boldogulok – folytatta. – Éppen ezért... – Igen? – kerekedett el a szemem. – Mostantól együtt vagyunk. Márk, Beki – szólt Evelin ünnepélyesen. – Elsőként nektek mutatkozunk be. Mi lennénk az Evelin és a Fogd be Aszád! – mondta ki, mi pedig Márkkal pislogás nélkül néztünk rájuk, s próbáltuk felfogni a hallottakat. – Hat óra előtt itt az egész csapatom, épen és egyben. Le vagyok nyűgözve – lépett hozzánk Körte Bettyvel, átvágva egy turistacsoporton. – Na, halIjam, ki mit művelt – pillantott végig rajtunk rosszat sejtve. Aszádék és Evelin egyszerre kezdtek beszélni, mire Körte feltette a karját, jelezve hogy időt kér, és felém fordult. – De előtte, gyerek. – Hm. – Geri tizenhétszer hívott az elmúlt órában, anyádtól kapta meg a számomat, azt mondta, egész nap próbált elérni, fontos lehet, hívd vissza – nyújtotta felém a telefonját, mire görcsbe rándult a gyomrom. – Nem mondta, mit akar?

– Nem, csak hogy azonnal hívd, ha tudod – rázta meg a fejét. – Oké, akkor most felhívom – mondtam, és elnézést kérve a többiektől, félrevonultam pár lépést és a fülemhez emeltem a készüléket. Amíg kicsengett, a többieket figyeltem, ahogyan egymást túlkiabálva mesélik Körtének az elmúlt órák eseményeit. – Mi az, hogy Evelin és a Fogd be Aszád? – kérdezte döbbenten a menedzserem. – Mi? – vágott közbe Bogyó. – Késve indulunk holnap? Ezt ti honnan tudjátok? – Mindenki kapott mailt – felelte Márk hanyagul, miközben kérdőn pillantgatott felém. Geri második csörgésre felkapta a telefont, én pedig riadtan szóltam bele. – Geri? – Beki? – Itt vagyok, Körte mondta, hogy kerestél, jól vagy? Baj van? – rémültem meg. – Nem, dehogy. Vagyis. Egész nap kerestelek. Beszélnünk kell. – Oké, persze. Holnap este otthon leszek, tudunk találkozni ... – Nem, ezt most kell – vágott közbe, én pedig összeráncolt szemöldökkel néztem magam elé. – Jó, akkor mondd most. – Beki, felhívott a Pop/rock szerkesztője. – Hogy? – kérdeztem izgatottan, nagyon, nagyon rosszat sejtve. – Látták a cikket rólunk az online sajtóban. – És? – És felajánlották, hogy megvágják a válogatómat a zsűri véleménye nélkül, és azonnal bejutok az élő adásba, ha... – itt megakadt egy pillanatra. – Ha? – kérdeztem, szorosan lehunyva a szemem. – Ha megerősítem, hogy tényleg a barátnőm vagy – mondta ki halkan, én pedig a körülöttem lévő nyüzsgést kiszűrve kizárólag Gerit hallottam. Senki mást.

Kinyitottam a szemem, és az engem vizslató Márkra pillantottam, miközben kiszáradt torokkal suttogtam a telefonba: – És mit mondtál? – Mit mondhatom volna? Ez volt az egyetlen esélyem. Bent vagyok a műsorban. Beki! – mondta boldogan, de én senki másra nem tudtam figyelni, csak Márkra, aki engem nézett, majd látva az arcomon, hogy valami nagy baj van, megindult felém.

Folytatása következik…

A harmadik részből: hu.wikipedia.org/wiki/nador_Gergo A Pop/rock Sztár leszek! című műsor ötödik évadának versenyzője. Nagy Márk és a Hullócsillag mindent letarolt. Nem túlzás, ha azt mondom, ilyen visszatérésre senki sem számított, még mi sem. Márk mindent vitt a dallal, amit neki írtam. De komolyan, mindent. – Körte, azt hiszem, hogy el kell mennem innen. Mindenkitől. Kell egy kis szünet, mert beleőrülök! Mondd le a fellépéseket, és vigyél el. Kérlek! – néztem rá könyörgőn. – Jó, gyerek, persze, elviszlek, de hová? – Apuhoz.Jobbat nem tudok – mondtam ki suttogva. – Gyerek, ahogy az várható volt, hívtak a Pop/rockba fellépni. Csak most Gerivel – jelentette be Körte, mire lerogytam a székre, és fogalmam sem volt, hogy erre mit mondjak. Megismételtetnék velem a műsorban szereplést, mert tudják, hogy a kialakult helyzet miatt milyen nézettséget hozna. – És most mit csinálunk? – rágtam a szám szélét idegesen. – Semmit, megoldottam – nyugtatott meg. – Hogyan? – A műsorral egy időben hívtak egy másik produkcióba is. Azt vállalod el. Probléma megoldva. – Milyen másik produkció? – csodálkoztam. – Nos... – köszörülte meg a torkát. – Mi, mármint te, Nagy Márk, az Evelin és az FBA formáció és én a BPRP Records

képviseletében... Televíziós vetélkedőn veszünk részt. Műveltség meg mittomén – vonogatta a vállát. – Hogy mi? – kerekedett el a szemem, és hiába próbáltam felfogni a dolgokat, azt hiszem, sokkot kaptam.