levegŐnÉl kÖnnyebb kŐzetek -...

LEVEGŐNÉL KÖNNYEBB KŐZETEK 2017-ig bezárólag írt

„best of” válogatás

Írta: Török-Zselenszky Tamás 2017

Operatio Solis Kiadó www.operatiosolis.hu Minden jog fenntartva!

„Támogatni kell a költőket és nem csak pénzzel és egyébbel, hanem jó szóval is, bíztató szóval, mert ez néha többet jelenthet mindennél. Nincs védtelenebb, mint a költő, amikor magára veszi a világ gondját, s megpróbál eligazodni, választ adni – ilyenkor ugyanis ki kell tárulkoznia, ki kell bújnia minden páncélból, és saját lelkét kell felajánlania a kísérletre, hangszerként: hogy megszólal-e a világ? Nagy szükség van a költőkre, nem is tudjuk, hogy mekkora! Kevesen tudják, hogy amikor az első embert fellőtték az űrbe, a felkészítés során verset tanult meg fejből, hogy ne féljen a nagy magányában, hogy ne legyen egyedül a nagy világűrben, hogy ne legyen üres a lelke! Török-Zselenszky Tamás könyvének versei jó adottságokkal rendelkező, tehetséges fiatal költőről tanúskodnak. Egy érzékeny, romantikus alkatú költő habitusa rajzolódik ki a kötetből, egy olyan fiatal költőé, aki következetesen, töretlen hittel és bizalommal törekszik önmaga lehetőségeinek megvalósítására, a világ rejtett összefüggéseinek művészi kimondására.” - Fenyvesi Ottó

„Éveken át írta verseit úgy, hogy senkinek sem mutatta meg, nem is akarta megmutatni, nem is érdekelte, hogy valaha is valaki elolvasná. Aztán „megjelent nekem, mint egy idétlennek.” Sokan megkerestek már ilyen-olyan szövegekkel, régi formákat idézni akaró bugyuta gondolatokkal, csetlő-botló rímmel, ritmussal, vagy a főiskolások szabad verset írni próbáló jópofa soraival. De ez más volt. Azonnal megfogott a hótiszta saját hang, az a bizonyos mélyből fakadó, a minden mástól megkülönböztethető élő forrás.” - Szegedi Kovács György

4

1, 2, 3, 1

Én nálad keresem Őt, mert szemed Őnála jár, és benned szeretet nő, szép, erős, aranyos szál... hogy ölelsz, köszönöm én, ha csókolsz, ostoba, vén szám újra életbe, új Nap-létbe álmodja éj- önmagát.

7 quadriennium/1. HERU ANYJÁHOZ

Hol a semmi fogai marják, fosztják a fény aranyvarjúit, ott álltam meg aláhullásomban. Oda küldtél pontot kitenni az egyetlen végső szóval; alapot a céllal egybe kötni… testbe veszni s harapom, nyalom, szívom, tépem a szád ha paplanmarkoló álmodásom völgyében járok… Velem vagy, mint az algopyrin, ó te áldó… Mint színt a sziromnak

5

adsz magamnak engem, s esel, ömlesz ha szomjas az arcom, a torkom, a vérem, a semmim, a lényem…! És gerincem girizdjén zenél az ujjad; a vidító eső. Fölösleg úrnője a zöld és kék között! Sör, csók és kenyér! Templomod vagyok! Termésed vagyok! Egyél meg! Egyél!!

7 quadriennium/2. A ZÖLD VETÉS ALKOTÓJÁHOZ

28 éve lángolok szélbe kitéve, s asszony az ölébe hiába fogad, papír a képemtől hasztalan fogant, ha te vagy az Asszony és te vagy a Papír,

6

ki a táltosok mellébe olyan verset ír: azt kell, hogy mondják, magzatként hordják, férfiak, szív alatt… Arcot és lelket nem leltek még olyat senki emberlányban, mint milyen a tied! Nyisd meg rám a méhed, s fogadd be szerelmed! Atyád, testvéred! Fiad!

7 quadriennium/3. A DEKAN CSILLAGZATOK ALKOTÓJÁHOZ

A Nebt Per! Szerelmesem! Ér pattan orromban, s összevérzem a melleid… Sóhajts fel magadhoz! Vörössel, fehérrel kenlek! Tőlem fogj tüzet, beérett kalász! Velem fogj tüzet!! Szemed mélyén a szemem mélye…

7

testedben testem, magom a földben. Vagy és én vagyok… hallasd hát dalod, Te magad kiköltő madár!

7 quadriennium/4. MINDEN KÉP ŐSKÉPÉHEZ

Megállok magamban, rajtad, s nézem, belőled nő ki lány, anya és nővér. Veled vagyok, ha velük vagyok, Téged viszlek saját öledbe alélni, szenderülni! S csak úgy tud megkerülni a szem elől tévesztett szépség, ha rád tekintve, Mindenek Anyjában fedezem fel azt.

7 quadriennium/5. AZ ÉG ÉS A FÖLD KIRÁLYNŐJÉHEZ

Kiegyenesedve lépdelek, a falvak, városok erein át.

8

Szétnyílik az ég és megtisztul a víz. Amerre járok Atyaként nézek tündér lányainkra, s Beléd nyúlok mikor őket nyüvi a kezem. Topáz aljú tó-szemekből áradsz, Te szentségnek bibéje! Gyönyörű, vonzó, illatos és édes! Gondoskodó, selymes, istenséggel ékes! Te összes nő és virág!!

7 quadriennium/6. A LEGSZERETETREMÉLTÓBB ISTENNŐHÖZ

Lehelj számba, ha megbetegszem, s fogd a szívem hideg kezeidbe! Lebegtesd ágyamat záportól illatos rétjeid fölött! Alattam egész országok égnek! Kaffognak szörnyek, gyűlölnek, mérnek, a szóval is ölnek és részekre szednek…

9

Ó, ügyelj rám, lelj meg, hűségnek Úrnője, Te! Majd temesd el testedbe csöndes darabjaim!

7 quadriennium/7. A BEFOGADÓ ÉS ODAADÓ HITVES-ISTENNŐHÖZ, A KENYÉR ÚRNŐJÉHEZ

Mi lehúz, mi emel ugyanolyan gyenge. Nyalj a szemeimbe! Nyalj a szemeimbe! A sok és a kevés ugyanaz a mérce. Bújj a zsigerembe, bújj a beleimbe! Öltsd fel karjaim, töltsd el izmaim… rágj el és gyújts fel! Te légy az életem, vedd, adom mindenem! Tépj szét és dobj el! Enyhítsd a vágyamat, vedd át a kínomat, oltalmazz kéjjel!! Erősítsd hangomat,

10

s fényíró tollamat munkádra hívd el! Míg ugyanolyan gyenge mi lehúz, mi felemel, dolgot adsz kezembe… Nyalj hát a szemembe!!! Szívd ki a hályogot, köpd rá a szívemre, verssel ha szülni, vagy ölni akarsz!

8G MÉLYEN

Mindenhez van elég minden! A kérdés örvénye hozza le testünkbe a sárkányokat! Fejünk lyukait üvegező sárkányok ezek… lángot fütyörésző, maró nyálat mosolygó, szót sugdosó mérőszörnyek. Övék volt az első gondolat mely behozott a különbe, s mostanra öreg hideg lett bennünk. Olyan hűvös, hogy még a tüzet is melegnek tudjuk manapság!

11

Jelen példány az Operatio Solis Kiadó hivatalos bemutatója a könyvhöz, ami nem

tartalmazza a teljes művet.

A teljes könyvért keresse fel a http://zselenszky.hu/shop/ webhelyet!

12




13




14




15




16




17




18




19




20




21

AMI ÉBREN IS ÚGY VAN, AZT

Eső kopog, az éj sejteti álmom. Sovány szürkéjét vakarja az est, de estébb van, mint ilyenkor szokás. Nem mozdítom meg a testem. Pedig olyan gyönyörűek a város fényei, az ablakon henyélő cseppek oldalán! Alszom inkább, és róluk álmodom.

ANNAK, AKI KÖZELEDNI KÍVÁN

Legelőbb a beszédedben tűnj ki; utad első állomása: szép szavaink jelentésének hű, teljes visszaállítása. Borzalmaink természetét vizsgáld! Közös mindnek eredete; Buddha, Krisztus, Máni bizton tudták: Ármány, és Lucifer keze. Egyik nyíltan, másik titkon köt meg, gátolja az ébredésed. Ez a szféra hazug; lakhelyednek Egy Atya-Anyánkat kérjed!

22

Nem nyílik az ajtó akárhogyan, sosem volt annak kilincse. Teremtés kettője halált fogan; Krisztus-hármasság a kincse szívednek; a kettőt Eggyé oldja. Fiú fénye, szívnek gyöngye. Egy kettőbe, kettőből háromba, s általa vissza az Egybe.

APPEL!

Ha szarról, ha húgyról szól, is szentté tud lenni egy mondat… csak légy költő; csak nyiss ablakot a hason fekve zokogó világra! … lásd, felülök én is a rügyekkel együtt! Ahogy föl-le tódul a benső, lelki váz, a mágikus, narancssárgás-lilás pára most is megválaszt mindarra, amire Mihály fiát általában választani lehet. Tintával lövöm be magam,

23

s megcsalt szemeimen átcsöppentem a világ ecetét! Elvágódom, kaparok, s felettem a lovak összeszagolnak. Buta templomok a nők. Gyalázásukért versengve hagyjuk, hogy meggyalázzanak! Javoll, herr lageraltester! Már az első nő k..va volt, s az első férfi k..rafi!! Csak én nem tudom kívül tenni, akit bepólyált a lelkem!… Mert bennem már örökké él az akit megszerettem.

ARS POLITIKA / honatyáinknak

Önmaguk szolgái, kiktől fél a nép, s kiket szeret, azok meg a népé. De sem ez, sem az szolgája nem lehet ki király; csak az igazságé! Látjuk, butából mindig több van. Kit sok választ; buták királya az! Ez megcsalt népén trónol majdan… s a szívben örökké amaz.

24

ÁTESÉSRE INVITÁLLAK

A horizontot nézd, ha elrugaszkodsz! Ismerd a bíráid nevét, s ha mosolyod üres, mikor a terembe lépsz, ők a hasadra teszik foltjaikat. Akkor vissza jöhetsz, hogy mindent középbe söpörj, és tisztánlátásunk kakasaként ülj látszat-szemétdombunk tetején. Kurjants saját füleidbe! Dobod legyen szárnyad! Hunyoríts, és láss! Véred illan, húsod oszlik, csontod porlad… de te ott lebbensz üres templomaink felett. Mit válaszolsz akkor, ha megkérdezed magad?

AUGUSZTUS 22.

Elvek, eszmék, forradalmak… elnyomók és megkínzottak, hatalmak és bábok…

25

a hatalmak is bábok. Ünnepeink takarók. Vezetésünk takarót von érdek-létű voltára, így nyalatva tisztára, ezer évekkel, a seggét. Nincs vezetés, s nem is lesz, ki kívüle másért is tesz. Ha bárki mégis elhiszi, az pártos lesz, és elviszi a vagyon-éhsége a lelkét. Szép szóval árulja népét, s ugyanolyan veszi székét, át, mint ő.

AYURVÉDIKUSS BLEKK TÍ

Bár a pokol hív, s a mennyre vágysz, a pokol tart fent, s a menny lent. Ó, erővel telt ital! Az Erény olyan világot kér, amelyben nem lesz szükség rá.

26

AZ ABSZOLÚTUMBA MINŐSÜLÉS MOZZANATÁRÓL

Legtávolabbról a legközelebbre, két szélről a benső aranyközépbe. Anyag járja útját be a lényegbe: test lélekbe, lélek meg a Szellembe. Kiáradó Élet Világossága léttel áldott, tanító útnak szánva. Világosból fény lett, erő rózsája, abból hő és test: Ég földi képmása. Semmit meg nem tartott magából az Egy. Sokadalommá lett, nehogy megijedj! Szétvetődött, sűrű, vágyódó elegy… hűvös sötétjéből fényhonába megy. Bolygók Napba, elemek az aranyba; Szellembe a lélek, s Világosságba. Tudásba a hit, s a nézés látásba… tükör lényegű lét Élet-magába. Legsűrűbb hidegből fény-finomjába, forró anyag-fényből Világlásába… anyagtalan ragyog Őstűz-országa: végtelen, örök Szellemhon szikrája.

27

AZ ARHAT MEGGYILKOLÁSA

Ez az én kép és könyvégetésem. Mindenütt vihar van, de felettem magas és jó az ég. Mindenütt tiszta… csak épp itt zuhog és dörög. A szavaim az én Sátánjaim! Lehúznak és megkötnek, s tanításnak hazudja magát a lánc meg a kötél. Ép elméjű őrültként szólok… A disznók azt mondják: a Messiás a késsel jövő ifjú. Kövekbe fagyott szentségként szólok… Fák! A fűrész bennetek van!

AZ ÉG TEJE

Az égi sulphur tüze, a felhők közti lyukakon át ömlik majd a Földre. A harmatcseppként gördülő istenvért felfogja mind, ki olyan bögre, hogy megmaradhat benne e vér, s könyörögni sem kell kegyér’, jut majd mindenkinek kenyér, az új Mátyás zsenge mannájából.

28

Ki-ki utánam jön, ki-ki előttem. Ugyanolyan színünk lesz az isten-ködben. Tej csordul a mellből, igaz szerelemtől, minden gyermek részesül az Ég tejéből.

AZ EGYETLEN MEGTEREMTÉSE

Ha az orrom teremtene illatot, a Tiéd teremtené meg. S a szemem nézné, hogy ragyog angyali szépséged, mit a semmiből ő maga hozna létre… s lelkem elepedne érte, hogy lelked is úgy legyen, s olyan!… Csodás és kedves, hiányzó oldalam. Zeneként a fülem a Te szíved hallgatná. Ha nem lennél, önmagam úgy tenném boldoggá, hogy Téged teremtelek, és nagy magányom felett győzne a szerelem…

29

Ahogy ott állnál énvelem, úúúgy szeretnélek!! Ha akkor formálnálak, épp olyanná tennélek.

AZ ÉNEKES-KÖLTŐ JUSSA

Nagy pénzeket tépek széjjel… Darab számra nézem az embert, s a léttel nem akarok semmit, inkább hagyom. Így rabként sem csalatkozhatom. Hallgat a szemem, néz a szám. Dobban az agyam… éjszakám szívem zöldjétől áthatva sajog. A mindent itt hagyó, s így hagyó vagyok. … Nem akarnak mást, csak szerelmes verset! Két-három sort százszor újra, s megvakulva… lenni.

30

AZ EZÜSTKEVÉLYEN

Üres vagyok. Égtől kitartott. Szenes, fekvő erdőkre öntöttem borom… rühös galamboknak vetettem kenyerem. Krisztus vérétől részegen, forró fürdőmnek kérlek fel, alkony! S végső kenetnek Téged, árny-hitves, álterhes szívvel szitkozódom itt. El kell árulj, mondtad, valakit. Engem választottunk… mért mégis magadat árultad el?!

AZ ÍJ CSENDESSÉGE

Keserűt eszem az édes előtt, mert több a jó a jó helyen, és míg van, addig hagyom el az otthont. Meglesem mit nem lehetne! Hisz’ ha öregségünk magába hív, befogad, S ha nem lesz már az a testes, édes óra, ez lesz majd mit teljes élességgel megőriz bennem a szív.

31




32




33




34




35




36




37




38




39




40




41

Megmutatom csak, mint vagyok. Változik mind, ki felfogott. Van, hogy ölelni, ölni fog. Megmutatom csak, mint vagyok. Az, aki megértett, szeret, s okosság önzése helyett nem agy, de szív lakója lett. Az, aki megértett, szeret.

CSALÁD I.

Mindenkit elhagyok. Szőke önzés, barna önzés… Eltűrni, félni hívja el magát, ez az erdőket irtó család, …nem szeretni! Kevésszer láttok, könnyebb becsapnotok magatokat. … Ki a vádlóm? Hadd nézzem, a szemei baját! Gyufát gyújt, füstöl, és lenyeli a reménykedők vermének kulcsát.

42

Kár. Pedig, messziről, ő is ugyanolyan, mint én. Pedig, közelről, szebb is nálam.

CSÓK

Másnak keresztet vetni.

DÉLI TIZENKETTŐ

Mosollyal arcomon nézem, ahogy törik a munkás a neonfényben, mert tudom, hogy addig is figyel az Isten, ébren az égben, s a napsütésben üzen, hogy nem feledett még el. Kedvvel, így üzen, a napsütéssel. Ágak könyökhajlatában az édes harmat. Mohával vakolja be az alvó háncsokat, és úgy mutat, ujjával, fügét, a vén szél által hajtott

43

felhőlyukon át, a viccelő Nap.

DOMOKOS NAPI KÖSZÖNTŐ

Szilágyi úr hátat fordított. Más sírjára fagyott, s durcás álmodás dere csípte édessé titkos hecsedliségét. Erőszakos cipőinkkel tartunk nem létező otthonok felé. Dohánnyal füstöljük fel modern érveinket, hogy minden percben egy újabb embervágás kezdődhessen. Ha lenne múlt, jelen, vagy jövő, most azt mondanám: kinyalhatja! De nincsen.

EGY ÁSATÁSON

Milyen szelíd szavak, finom mozdulatok!

44

Ha ilyen vagy, megérdemled, hogy egyszer megtaláld, a saját koponyád.

EGY GYŰRŰ PENELOPÉNEK

Már nincs az a kavicsok közt ülős, távoli fűrész alatti fák jajait gondoló, meztelen gyermekségem. Maszatjaim mögött elbújt vágy iránti vágyam is, és ráhagyom a világra mind a kérdéseket. Ott rakok tüzet, hol az Elsők is raktak, s behívlak Téged tiszta körömbe. Ó, hát végre itt vagy, mintha itt se lennél, ilyennek kerestelek: a feltűnés nélküli, egyszerű minden bújt törhető téphetőségedbe; mint kedves fűz, nőttél ide mellém, s most sorvadásra hívlak,

45

gyermekeink szemei elé. Légy rabom! – minden csókom mintha erre kérne, s mintha ezért vadászott volna testem férfisége a legjobbra, -szabadabbra, -szebbre. Pedig nem börtön, templom akarok lenni Veled! Ég az imád körül… Úgy majd minden holló halálig kimerül… Ha bennünk csak egyszer körberepül.

EGY SZŐNYEGEN

Trézsi kutya nyolc kölykének méhhel egy lényegű álma… görnyedt gerinc karéjában nyolc mellbimbón zongorázva nyüszi dallamot cikáztat, s őrzője a rossz világnak, mancsait megadón emelve szét, a mindükkel halált szoptató lét eszét veszi, és nem gondol még rá, arra, hogy e lét mily hiányt ró ki rá, valamely ember megalkotta perctől.

46

EGY VASÁRNAPI HAJNALON / Kormos kutya emlékére

Az Ég a mérce! Nézd! S idáig ér a vér! Az év a múlt tavasz panasza volt. Arról szólott, amit nem értett más rajta kívül. Ezen keretek között feszült ő teste vacogó feszületére, s a tél-elő a vállára véve babusgatta, úgy merítve ki, nyugodt mennyeket sugdosva neki. A dió kopasztó zöld hályog-idő süketség-kabátja alatt a szíve a hűvösbe magát úgy dobbanta be, mint varázsló, s kiállt a harca helyére. Búcsúkönny szökött a mélázó szemekbe, mikkel minket a gyengeségünkbe kapaszkodni látott. Ezen keretek között feszült ő teste szőr híjas feszületére… s az ősz-utó a kedvest a vállára véve babusgatta, úgy merítve ki, nyugodt mennyeket sugdosva neki.

47

EGYSZER LESZ, HOL NEM LESZ, LESZ EGYSZER EGY...

Nincs ösvényem beléd... hisz’ félsz még a magad kilincséhez nyúlni is ebben a legújabb Róma ködstukkói előtti oktalan masírozásban. Külön megyünk földjeink mezsgyéin, más-más felé... kapákért végzett, lelket hólyagozó napszámunkban. Delelőn megállunk. Fejtjük, vajon miért nem adott egyetlen szent sem a mellnyelő szerelemre. De végül is mégis csak várandós marad majd veled a szívem. Csak megszakadni néz föl, hogy Te megszüless.

48

ÉLÜNK

1 fok a Napnak. 72 2160 18x24x60 az 25920 Látjuk! Hematit konkréciók.

ÉN A VERSET NEM TANULTAM

Mit tudtam én, hogy rejtegetnek! Hunyónak néztem a henteseket. Cipőcske nélkül a hűs szobákban vártam, hogy végül ki talál meg; szülő, vagy ölő, majd gyűlöl, vagy őriz a ragyogó türkiz a látványt megkötő, bántó, vagy féltő szemeiben?! Ám csak egy árny jött, üszöktől bűzlött… Isteni küldött. Senki. A semmi nevében küzdött, égett, veszített, intett

49

és tépett csuhában állva suttogott rímet a szája. Én a verset így tanultam. Mint a verejték szakad le rólam… és lángja porrá, vize teává oldja figyelmemet, majd beleveszek és mélyen beevezek e mérgezett élvezet-odú, e forrásbarlang Ég mélyi, néha ártó, sokszor artézi ereket tápláló eredetéig.

ÉN NEM VENNÉLEK EL SENKITŐL

Én nem vennélek el senkitől. Nem vagyok olyan gonosz. Ki téged mástól eloroz, a sors az, rejtekéből. Nem szakítlak én el semmilyen szártól. Nyílasd lelked, ahogy te akarod! De nyújtsd ki majd a karod, ha csókot kérnél gyarló számról! S ne fogd vissza magad tőlem! Válassz, mint az ég bennünket, könnyedén!

50

Ki minket elveszít, az nem szegény, és egymásnak is elég leszünk, bőven! Én nem hívnálak el senkitől, s te sem jössz csak úgy el. Álom hív az éjjel… de ne félj az új reggeltől!

ÉNÉNÉNÉNÉN

Pont azért jöttem, ami vagyok, másképp nem ez lennék. Pont az leszek, aki vagyok, másként nem léteznék. Az vagyok, ami mindig voltam, az vagyok, aki mindig leszek. Gondviselés tart csak holtan, míg valós szemeimre lelek. Nem tulajdonság, nem szó, nem név, nem test, nem könny, nem elv. Sem ellenző, sem elfogadó, nem öröm és nem keserv. Kezdet, út, most tanuló, majd élő. Más ember zajától félő. Aranyban, majd Napban égő, Isten Egy-lelkébe térő,

51




52




53




54




55




56




57




58




59




60




61

FEKETE ANEMONA

Fekete rúzzsal, puha ajkaid még puhítod… Ott állsz örömöm mélyén, áldottszép mellekkel, igazgyöngy köldökű hassal, kéjtől gőzölgő combokkal szorítasz engem neki a december zúzmara-falának… és sikoltasz varjútoll kabátban… fekete körmökkel karmolsz szerelmet mindenembe. Itt sírok érted, ha vagy valahol! Egyszer találkozik a szemed az enyémmel, s nem marad körülünk senki. Felröppen minden lélek, mint vetési, sötét madársereg. Szentelt víz tartómba könnyeinket töltöm, s a világot azzal áldom. Virágzatodba ülök, hogy feledhessem magam… és végül téged is. Párás nylonhoz löklek,

62

lúdbőrzős, mezítelen, tökéletes nő! Türkizzel mártott kezeimmel simítalak, és feloldódom gondoskodás-illatodban. Egyél magaddá engem! Tedd meg, s én forró, izzólényű mindeneddé leszek! Én nem szeretlek, az nekem semmi már! Hűvös pengéjű, édes halálban vagyok, s élet akkor leszek, ha Te leszek… hófehér bőrű, tiszta gyászleány!

FELEJTÉS

Mit bánnál, csak az értetlenség bánná! Mi most vagy, múltadtól vagy, kedvesem. Ki útját szidná, önmagát tagadná, s hó alatt időzve meztelen, eret becsmérelne, mért cikáz úgy, agytól méhig, rejtett szövetvölgyeken. Az nem csak önmagán áll csúnya bosszút; magzatán is úgy, ki Élet-gyermekem! … Megértés-napfény a hóra… sors-barát az út, s majd rávezet, kéjben s tüskék közt figyelj a szóra: -„Te magad vagy saját gyermeked!”

63

FELHŐKÉPZŐ

Bőrömről isszák felhőiket a Kevélyek. Anyajegyek Göncölszekerén ülsz, csak csenjenek; emeljenek mennyig ez érző csillagaim! Csak csókjaink sajognak: saját halottaim.

…FELISMERJELEK

Gyűrött lépcsők a valóság felé… Mutass rá egy pontra, ahol megolvadhatna a jövő! Nyitott gerinccel, vakon jár a nekünk szánt idő. Közös emlékeink fölött ülve megláthatod, mikor lépett a közönségesség tekervénye, vizes szénalapúságunkba. A fejlődő magzat fülével hallom a hangod, hogy születésem után, majd felismerjelek.

64

FELTÁMADÁS

Dolmányos varjú sereg! Örvendsz-e sírjaink körül… dongva éhség-perceket, míg óránk a kattogásnak örül? Lepleink’ megemeled, pillatenger tekinteted vegyül a miénkkel, s megleled a porhüvelyt… új öltözetül.

FERENC BÁTYÁM

Féreg hull a posztóra, bab verő bot hajszolja. Magok kedves szolgája: bátyám, aki harcolja nemes harcát, s paskolja mosolyogva, kurjantva, kisrádiót hallgatva, babból könnyet hullasztva, kabátját felaggatva földbe leszúrt vellára. Üti a sok napszítta tövet, aztán halomba, -kacsákra és tyúkokra sandítva a sarokba- összegyűjti, dalolva,

65

csikket dob a sorokba. Ő sohasem goromba, még csak nem is mogorva! A bor igazi bolondja. Drága Ferenc bátyám!

FESTŐNŐ

Bontja a függönyt, mint virág a szirmait, hogy fényt láthasson végre. Állványát úgy igazítja, gonddal, ahogy sóvár arcát a napraforgó lénye. Színt kever, közelről is nézi… érzi a jó festék illatát. Hajat köt el, majd a vászonba ismét remegve festi bele magát. A fölösleget kék rongyába törli, s a mókus szőrre újabb szín kerül. Vágya tárgya, képén nyugszik immár, mikor estére az ihlet adta kéj elül. Tükrök között, forró vízben fürdik, égő testben, nyugton elmereng. Csodás mellét, s többi édes részét ujjbegyével, habbal festi meg. Ó, csak egyszer lenne részem,

66

és szerelmes is belém! Ujjbeggyel, habbal és bárhogy, egy nap százszor megfesteném!

FIGYELMEZZ!

Készítsd fel magad, ember, utazó! Nem elég menni, hinni! Feledd énjeid, hallgasson a szó! Teljesség fog csak bírni, meztelenül… oly szépséget, s világ kerekséget!

FOGANTATÁS / Édesanyámnak

Holló színű gézt… vastagon… gyengéden… sebemre! Mihály tollának tintája hazugkő oldó… minden erembe be! A tejhordó nő dinnye hasát estében áldotta meg, szépen. A tyúkbeülés nyugodt időszakát dicsérte a Hold a fehér égen. Ő az apám. Tüskék közt, avarban, sötétben,

67

hangyák serénységét nézem. Most én, itt, épp a Menny levelét tépem, áldott lelki betegségben… szanaszét.

GYÓGYÍTALAK

Ágyad vagyok… fel ülök veled. Tarkódba szagolok, behunyt szemmel, érzem melegséged. Hátulról átkarollak, most… fekete-narancs szemű, acélkék lepkeszárnyam borítom rád. Állam a fejedre helyezem, lábfejeim talpaidhoz nyomom. Megforgatlak, keringetlek. Tojás-fényecskédből hasábot csinálok. Szeretlek, szeretlek, és szeretlek. Forróságunk, egy káposztává tesz kettőnket, szivárvány-takarólevelekkel. Mély türkiz zöld! Sötét égkék! Ázott föld hideg illata. Mint a vízzel fellocsolt délutáni járda.

68

GYOMOK BARÁTJAKÉNT

Egy tökéletes kert terül el bennem, s én egy óvó szegletében ülök. Tollborzfüvek sussanása kábít, Japán juhar haragos vöröse nyugtat. Az estikés-jácint-ibolya illatban érő alkony tűzszín csecseit kívánva, ihletőm vers-nedveit kérem, könyörgöm, és érzem, szellemem ízlelő göcsörtjein, hogy csurran végig a rozsdaolvasztó törődés. Mert itt az összes eddigi csók, s a világ ilyenkor egyetlen kis völgy tenyerem kedves párnácskái között.

HALÁL

A villámok végében mindig áll valaki. Fekete szemével jóságosan néz, de mosolytalanul. Ózont lélegez ki, és ostorától szétmállik a test. Előhívja az őstüzet, emésztő szeretetben mosdat, eláztatja a szénát, illatot hív elő… és miközben himnuszt énekel a Naphoz,

69

széthinti vérünket a könnyed szivárványban.

HALOTTAK NAPJA

Az est határán, a kányák, a türkiz-égből, előcsippannak a lila fénybe. Az előcsalt szépségbe eveznek, és megremegtetik. Tollhíjas, Holdkék lapátjaik szelik az erő örökét, míg látásban kavargó mellkasomba hajolva, belém ordítanak. Közép-színű, ősmosolyú türkiz! Rózsaszín galambok és ezüstös kányák atyja! Szeretlek!

HANTKERINGŐ

Nem kell... nem kell vigyázni! Évekig bújtam igaz hitvesem elől. Kapálj ki végre egy ordítva hányós,

70

vértüsszentős paplantépésre! Küldj szörnyet vagy szentet akár! Úgyis előbb halok meg, minthogy bárki megölhetne! Jöjj, drága gyík! Szabaddá gyalázlak! Ajkaidon csókolom ki mit alant beléd adtam, és egypálcás szenteket lövök Neked édes szűziséged búcsúján! Kell a nedvük, húsuk meggyűrt kebleidbe! Hogyan szívna másként égi tüzet, a tejjel, a gyermek, kire kettőnket kiszabtak?!

HARMADNAPON

Emlékszem magunkra, akár ha most is épp ott állnék; Mihály a halottra... néz... én árnyéka voltam, hátrébb. - Gyürkőzz a nagy kőnek; gördítsd, s a gondodat lekösse:

71




72




73




74




75




76




77




78




79




80




81

Pusztuljon a bánat! Feledjük a munkát, és űzzük a szoknyákat, nyakra-főre! Váltson zöldre ez a szürke világ! Máglyán égjenek a libák, s csak tiszta, szűzi csodákat kergessünk! Szemükbe vágy keltő álmot csöpögtessünk! Oldozzuk a gyeplőt, raboljuk a szép lányt! Ki azt hiszi, e két úr ördöghitre tért át, merőben téved az! Szánkról már több panasz, nem száll emberfülbe! Voltunk kettő szürke, de a szürkeségre, teszünk már magasról! Menjünk! Üljünk le még százszor a nagy ház tövébe!

IKSZKÉZ

Én legalább kiverem ha jön a jövés jövése, az adódás adódása! És beverem ha makkot áhít a magunknak be nem ismerés!! Fuck yourself again!

82

Anális inkább!! … Prüdségkompótot az álszentség cselédjeinek! Váá! Váá! Váá! Lószív! Solar-lunárium!

ISZÁKTHEPROPHET / részeg modorban

Ma villámlott itt. Kiesett a anyám. A anyám. Olyan szépet írtam a Nagy Szellem evezőivel! Olyan karakánt! Bimbó remegtetőt! Lúdbőr gyalázót. Gyökéren át smárolósat. Elillanok a legyekkel, míg kis, kínai rendszámú buszon viszi az én érdes károgásom az öreg szuvas nő. Hét szavas, savas, Csuvas és Szamojéd csuta kutató.

83

Malmoztunk, meg száradt kalocsait fűztünk a hántós -fosztós -morzsolós esték füsttől kékesszürke tévéfilmjei előtt. Jött a ráncos, csörgő rázó, fekete tollas lángember! Lilává lettek a nyelvek, s a lovacskák ott álltak szerte, körülöttem… míg fejet s kezet emeltem, hogy jó szó szót kövessen… szétszórtam magam: rügyem, s a virágokat.

IT EGO ARCANA DEI

Túl erős voltam… csak azért sírtam mindig. Beutaztam a szememen, s mint kórószikla, száradt múmia, úgy aludt idekint ülve egy test. Ördög bábnak nézték, parasztok jöttek, kapákkal széjjelverték. Vándoroltam, mint télen a fák, de megvolt az irtás… s most nincs hová visszatérni.

84

JESSZUS MENNYIT JÖVEDELMEZ

Megállnak, megölnek, mennek is. Törvényt írnak saját mentésükre, kaput hagynak, és csak ők ismerik. Villanypásztor gyárakban robotoltatják a marhát, aki csak azt eheti, amit tőlük vehet. … És akik a kényelmes, örök háborúik helyett, kis harccal vívott, nagy békességet beszélnek, az ő kutyáik fogai által térnek át, vagy pusztulnak el.

JÓMAGAMRÓL

„Pest felszabadult romjai! Jaj, nem tudok ujjongani!” (Vas István )

E könnyed, füstös korban nem érdem; írni nem hatalom. A tinta illat bent az orrban mást jelent, s én elhagyom a költők hanyag büszkeségét… mert megadatik, hogy megtehetem. S ha irigyelve, mások sorsom kérnék, kedvük erre ím, most örömmel szegem.

85

Mert rész vagyok és gyarló, s én kereszteltem meg önmagam! Lehet, hogy így lettem én ajtó, de a termek keresztsége hátra van.

JÓZSEF A. U. 52.

Egy pihével kezd a délután. A lugas szájában, falu-sziesztában nyitódik, csukódik a madárfüttyös csendben a konyhaablak. Elkölt már a leves, s a bukta épp vénülő családdá lényegül. Gyermekkorom háromkerekűsége szemerkél most, miben a szomszéd is mindig azt vetette, azt aratta, amit bátyám, s nagyanyám... miben alvás simult a homlokomra harangszó után. Miben hol gyorsan, hol lassan múlt a hét, s most huszonhat évet éppen élt magamra rákiáltják a vént, az öreget...

86

hogy „ott a költő úr, ki székén elszenderedett!” Hisz’ már a fák sem azok! Hisz’ már a termőföld is jajjal csípi magába a plántált magzatot; az ugarkát, tököt, paprikát, babot. ... Fölrepedt a múlt, és málna illatú, vaníliás cukros esteket köszönt a visszanéző lélek... ahogy elmereng és könnyet ejt a csillám tündökléseken... darázs oltja szomját ezen könnyeken.

KÉCCSATTOS LAPTOPP

Vastag keretes percek. Snob light-menthol! Hagylak elhamvadni… hagylak! Így jártáá! Ennyit attá ki.

87

KETTÉHASADT

Mieink lesznek a napszakok, a színek, hangok, illatok… a csókban lakó ízek, az évszakok, az évek; a hőn szeretés láza, és egymásért a hála. Így hittünk, égve, délelőtt, már délben kéngőzös éj köszönt. Kettéhasadt a láthatár, de kísérteni még visszajár az ítélethirdető békesség… Gonosz gond úgy büntettessék: legeslegjobb jóra adassék! Legeslegjobb jóra adassék!

KETTEN A MEZŐN

… s itt, épp itt. Megérintett. -Menj kis hernyó! Sárga sünhernyó! Éld eztán lepke életed!

88

KHEPER EM HAT

Mindketten sírunk. Két bagoly röppent el egy ágról. … Bennem kellett ennek másnak lennie. Ide jössz, megérintelek és bölcsődbe visszatérsz. Meglátom amit gondolsz, tudom azt ami vagy. Köldököm alól útjára bocsátom gondoskodásom aranyzsinegét. Erőgyökeret eresztek, hogy Anyánkba hatolhasson a bocsánatkérésed. A mesét komolyan hallgatók mennyében ülj most kicsit, mert a valót távolinak tudók poklát átfújom fehér tűzzel! Így választom le húsomról a fogait belém vető emberkutyát, ki úgy jár mint bíró, bölcs, és halált uszítva mutat, üvöltve. Elporlad pillantásomtól! Lényét feddhetetlen lénybe feledem, s mikor kinyitja a világok közti szemet, érett gyümölcsként a kosaramba hull.

89

KILÁTÁSAINK

Ha nem lenne más sós csak a vér, nem szólna ima itt senkiér’ hisz’ egy sem maradna ki éhsége felett tudná tartani az isteneket.

KILENC

1. Megmosnád a lábam? Templomokat nézünk, állatot zabálunk. Összetapossuk a játékokat… pedig minden örökké lehetne. Mint az, akit láttam. Vérzett a szíve. Kenyeret akart… mondtam, nem vagyok pék. Kínozni akart… nem vagyok áldozat. Ölni akart. Nő volt, és a hatodik pohárral is megitta. Kassák vázlatok polkáztak a melltartója belsejében.

90

Virág vagyok, nyílok, ott sem maradtam soká, ám a látványból, amit hoztam, világot lehetne építeni. 2. A nevedben ölök, a számládra iszom… megjövök, mire a vendégek is. Kérődzik a halál. Gyere nagyapa kertjébe! Te kellesz méregnek! Te. 3. A valóságod bennem győzött, a mázad meg rajtad. Sírnék helyetted is, bírnád helyettem is. De ezt is, persze, mindig az látja csak, aki sír. 4. A dekkjeidre lépek, mások füstjét szívom a szádból. Ez vagy magadhoz képest.

91




92




93




94




95




96




97




98




99




100




101

s a völgyben megnyugvó melegségben, sárgultan hajlong az öregedő, lábain állva télbe ájuló tengeri-tenger. Hogy szorongat az ősz! Torkot, szívet, füvet, fát, követ… s amerre Te vagy, ott dereng a táj fölött az az arccá forró fényesség. Szemeid szenei gyulladnak ott, és tölgyet ölelsz, kavicsot hajítasz, meztéláb rohansz a réten, széttárt karokkal, sikoltva. Akárha itthon tennéd, olyanképpen. S ezt teszem én… mintha ott lennék, veled.

MARADJ LENN

Csónakból bámulom én, az együtt érző vén, egy csepp válik el tőled, nagy folyó. Azért a játék, hogy az ember kiszálljon, hó, hahó, s a szeretetet válassza a játék helyett.

102

A parancs érvényben, a protokoll fut, a helyzet méltatlan, és görbe sors jut: „összeesett gyereknapon, hetvenkét forinttal a zsebben” - szűz nyálával a sebben. E végnél sebesebben, csak a kezdet kutakszik, motoszkál; szép, vicces archónunk próbál meg mindünket, a heted-hétből az egyiket úgy álljátok ki, ha veszíteni tudtok. Ó, csak, ne én legyek, akit vártok, remélem van jobb, nem én vagyok! Hejj, minél mélyebb a ráncod, s a háború öregebb, látod, annál fiatalabbak a katonák! Négy égtáj, négy angyal, s harsonák. Csak nyektesd a rossz, pokol-pikulát; harsogja túl a jajgatást - ne hallatszanak az imák! Elalszik lassan a sajgás. Isten-csók, elme-riamlás. Ez magasság feletti mélység, álom feletti alvás. Maradj lenn - magamnak rég parancsolom...

103

maradj lenn - magamnak rég parancsolom. Szeretlek Téged, mint önmagam, Te, csepp a folyóból, mint szavam; intő jel por-mindannyiunknak... már örül a halott a csóknak; már nincsen se apó, se csónak... csak az utolsó utáni szent pillanatban a levegővétel.

MECHA INTO ORGA

Felhők közt ülő alkonytelérre dermedt az erdő... enged a merev lét görcse. Én könnyed sóhajt adok, Ő sírós földszagot. Itt szórtam melledbe a jót rejtő magot! Még emlékszel, hideg volt bőrünkön az eső?! Lám, fulladni kell a valódisághoz, és gyógyírként venni a tisztuláshoz a megbántott lények moshatatlan jelét!

104

De elég! ... csak nyelek egyre az éhség helyett is, mert kell az ajkad; a régi, kedves kis forróság! S bár nem húsod már a húsom rég, és nem hordod többé bőrödként bibédet csodáló íriszem, Tőled valódi mindenem! ...izzó ösvényünk vörös fái alatt.

MEGASUPERRADIOEDIT-LIGHTLIFE

Oeszre eebredtem stop Itt oldalt… ugyanaz várja lépéseim, hisz’ szem elől tévesztett kicsit titeket az Isten. Mit tehetnék?! Szót nem értetek, fényt nem láttok. Oeszre eebredek stop és kész. Ez télen megment, nyáron enyhít, és örökké gyönyörködtet.

105

MEGINT FOROG

Húszonhat évet finomultam. Vizeltem, hogy fröcsögése ne ártson a támláknak, ülőkéknek…, ülőknek, ópiumkúp tevőknek, és felébredt a szabályozhatatlan mozgás művésze most bennem. Idáig ittam ezért… s az énjeimért tettem kamrába a kedvem. Tudom, hogy ott kezdtem, ahol abba hagytam régen… Mely mell lesz most végem, s mely méhszáj?!

MÉLÁZNI ATYÁMMAL

Lekicsinyít magának olyanra, mint amilyennek hét méterről látsz… Gerincem végig nyúlik jobb alkarján, úgy emel mellére. Meztelen, sima, szomorú ló-szemű Ég-atyám, egy könnyel gyászol. Spirálbölcsőjének némaságába hajítom félelmeim.

106

Tenyeremben elférsz Te is… és én az Ő tenyerében. Nem értheted, mit üvöltök itt össze évezredeink humuszában, mert jól beszélni soha sem lehet megtanulni, csak jól hallgatni.

MIÉRT VAN AZ ÁLOM?

Az est, ki vádló, s perbe fogván a teljes tegnapot, kitartó, jó gáton álló! Ítélő szemétől gyakran borzadok! Az éj, ki ringó, ringató, dajka s bölcső egybeforrva altat el. Benne minden pipaszár jó, mind mi nappal nem lélegzik, nem szelel. Így a lélek, nevető, síró, nyugalmat lel képek, hangok mögött. S nem földi, csak égi bíró matat dúskálva szellemlimlom között. S így a summa, zárszó Élet-mérleg serpenyőn ér, s megremegtet. Lét-csatánkban vezet bársony zászló, s ítélet szerint választjuk fegyverünket. … Megmér az álom

107

s tetten, nyugalmon ítél. Meg kell találnom, mi több, s nagyobb halálon! Egyből kettő, kettőből három… s a háromban ismét az Egyet találom. Ebben segít, ezért mér minket az álom.

MIKOR JOÓS ZSÓFIVAL, A LEGJOBB BARÁTOMMAL, A SZERETET VÍZJELÉT KERESVE ÁLLUNK A JÓ HELYEMEN

Vízjelet láthatsz szellemem vékonyában, csak az alkony elé állok, s te mögém. Balunkon, párként, a felmentő halál van, s táncolunk utolsó óráink helyén. Saját dalunkkal öljük meg magunkat, jót rosszra cserélve, majd azután viszont. Fáradt testem lett bölcsője harcodnak, tükreink’ egymásnak fordítva osont, menekült, tenyerét szájára rátéve…

108

előlünk futott, a szemét is elrejtve, tévesztő, leírás-lényegét elejtve, a szópajzzsal vértezett megszokás. Kinyitom szemem, de nem nézek. Ha vérzik a világ, én nem vérzek. Magyarázatából nem kérek, csak egy újabb rétegnyi rossz kéreg! Nekünk a teljesség csendessége kell.

MULADHARAKIRI PITECHUS

Míg nyaldosva van, csak addig bólogat, s csíkosra veri a tószemű lovat. Fát nevel, hogy újabb fejszenyélnek szolgáljon, s e kályha testű érdek gyóntatója, tisztelhentese: maga magából gyártott istene.

109

MŰDAL A FIZETSÉGRŐL

- Pásztor, vidd át nyájamat a világon; jámbor légy, és így könnyíts az igámon! Farkas, nagy sas ne dézsmáljon belőlük, tüskét, mérget vedd el, rejtsd el előlük! Mit kérsz érte, ha már szépen átvitted... fizetséged mi legyen, ha megvédted? - Nem marad meg a pénz nálam, ismered! A nyáj maradjon azzal, akit megszeret! - Mit számít, hogy kit szeret, ha levágják? Elengednéd? Földjét mindenhol lakják! - Elengedem, kését ő válassza meg; zsúfolt Föld helyett nyáj-mennybe megy. - Nem okos az, nem bír majd választani; birkanépből nem tudsz sólymokat támasztani! - Pásztor után menni, lásd, elég okos; s elég, ha a pásztora elég okos.

NAGY KÉVÉK

Lógok neked egy csókkal, csak a halottsiratókkal el kell bánnom, kedves. Felemelő perc lesz, ha végre ölelhetlek!

110

Elhalmozlak jóval, lélek-arató dal hangzik bentről, édes. Búzám te lelked lesz, nagy kévékbe kötlek! Bánat hullt a hóval, öröm kél a szóval. Napom száraz, érdes, ha nem velem vagy, s kéjes fájdalmak gyötörnek! De felhangzik a bordal, és lecsúszik a borral minden perc, mi rémes, ha lényed értem repdes, s ha párodnak én kellek! Ha végre ölelhetlek, nagy kévékbe kötlek, bár fájdalmak gyötörnek, már baldachin-felleg az, mi minket vár!

111




112




113




114




115




116




117




118




119




120




121

PÁLYÁZÓK HELYE

Kijárok minden nőnek. Szeretnemszeretet játszanak testem részeivel szórva beszántott útjainkat. Kínzás nélkül is elmondtam volna: csak az a mi bajunk, hogy örököt akarunk a mindig változóba! Most csonkaságom ziháló sajgása vágyja ide a halálos ágyat hátha ott a végén majd nem akar tovább hűtlenné lenni az ember! Izzó búra van a fejem körül is, mert elette agyamból a szemeket a láz. De mit várok nagy spirálkarunk itteni sarkán, hol a jóhoz is sátánok elé kell a tervet benyújtani?!!

122

PAX TECUM FILUMENA

Maria Luisa de Gesu nővér által írt történet alapján adományozom e verset csoda tévő, Szent Filumena január 10-én tartott, minden újabb születésnapjára. A magyar szentek sokadalmán túl, Ő az, aki a legközelebb áll hozzám. Békéért ment görög király Rómába, ölében a fényecskéje: lánykája. Meddő méhbe küldött csoda, Jóistennek ajándéka, lelke fogant fényességből, törékeny, szép Filumena. Császár előtt meghajolva, kedvesen, honmentésért nyíló szájak, csendesen Elrebegik, amit kért a félelemtől jajdult nép. Hímes terem töltekezik, római szív semmiképp! „Nem szánom meg országodat, nagy király! Akkor csak, ha császárném lesz ez a lány!” Villám üt a gondos szívbe, „Megmentésünk szűz kezébe ím letéve, e földi árért égi kincsemet cserébe

123

úgy adom, ha ő maga is erre kér, s nagy szépségét ő adja el Hellaszér’!” Diocletianus bólint, kupájából újat kortyint. Kis hercegnőnk színét hagyja, arca mint a hószín jácint. „Hová bújjak én ezen a nagy Földön, hogy ne kelljen fogadalmam megtörnöm?! Tisztaságnak szántam lelkem, Istenemmel egybekeltem, Jézus nevű fénylő Napért A testemet elcseréltem! Kegyes császár, amit kérsz, azt nem lehet, Teremtőmbe adtam vissza testemet! ez, mit látsz most, káprázat csak, tűnő árny, így kérlek hagyjad! Égés, láng csak mind e szépség, a valós tüzek égben laknak!” „Ó, mily szerény! Császárnénak illenék! Mondd csak, kedves, ki nevét súgtad elébb?” „Van már nékem választottam Jézus, nagy szabadítónkban...” „Ne volnál királyi vérből! Halált érdemelnél, nyomban!” Róma ura csúf parancsra ingerült: „Pártus, őrült, kínhalálra felfeszült

124

az, kiért e nő szépsége eped, hitünk ellensége?! Harminc korbács és egy tömlöc lesz gyógyszer e tévedésre!!” Vitték is a szitakötő termetűt, atyja buzgó könyörgése elmerült kintről síró korbácsszóban, Filumena szíve dobban korbács hangon most a Mennyben, harangoknál hangosabban. Harminc ütés hatvan sebe vért zokog, tömlöc mélyén gyógyítják az angyalok. Csodát látó álmodásban, Krisztus Anyja, ragyogásban, simogatja, dédelgeti, lelkében odaadás van: „Kelj fel, lányom, fényecském, mert eljöttem! Sebeidet könnyeimmel elfödtem! Jóságra tekint a lelked, szerelmed is égre termett, kitartó légy s elnyered majd valóságod, igaz lényed!” Tört olajág visszaforrott a fához, s jó Mária visszatért a Fiához. Szem-lámpásban remény gyulladt,

125

hála sarjadt, bánat porladt. Rohant az őr, csuda hírrel, Tyrannos nyugalma illant. Haragjáról praktikázva váltott át, Filumena jön és kedves császárt lát! „Látod...” – mondja nyájassággal – „Jupiternek áldásával engedélyt adtak a Mennyek: hálhatsz Róma bölcs urával!” „Nekem bizony nem Jupiter kedvezett! Valós Isten adott nekem valós jelt!” „Boszorkány vagy, kétség nincsen, hordozzanak nagy szekéren! Hadd tudja meg minden polgár, lemondtam az érdekükben csodás frigyről csak, hogy őket megmentsem! Nem foghat ki rajtunk, lám az Ördög sem!” S minden úton, minden téren végigviszik a szekéren. Szóval, kővel megdobálják, kutyák rínak az út szélen. Boszorkányra nyílvesszőket kér a nép. Néhány ember áll csupán odébb. Némaságban sajnálják csak: „Sereg jön és köztünk szétcsap!”

126

így hát rajtuk ne is látsszék bennük szólalt, irgalmas hang! Vörös palást viselője szólott hát, s íjász szakasz elé kötötték a lányt. Fény csillant sok nyílhegy végén, sebet ejtett szentünk testén, Őt elérő nyilak súlya, s halni hagyták börtön mélyén. Körülötte csodálatos illat lett, Isten karján, gyógyulásban elhevert. Kinyitotta szemecskéjét, tiszta fény ölelte lényét. Atyja, látván, kérve kérte, legyen császárné, s a végét úgy hozza el nagy-nagy szenvedésének, és a békét úgy éri el népének! „Király atyám, megtudtam, az én népem nem itt van! Az egész Föld, és még annyi testvérem és szülőm van! S addig, amíg gonoszság a színetek, nincsen kinél nyugtatnom a szívemet! Elmegyek hát, eldöntöttem, csendesség marad mögöttem. Itt volt Krisztus, s Ő sem tudta kizökkenteni a létben

127

itt tobzódó tévedőknek ezreit! Hasztalan sok jótett, amely erre int! Holtan lépő, mint a tenger! Ostobaság láncára ver újabb százat minden buta, s több így a vak, mint az Ember!” Jön a császár, palack borral, kenyérrel, titokban, hogy beszéljen a fejével. Filumena harag nélkül, szüzességét hordja ékül. Illendően megköszöni, nem kér, s mehet oda végül, ahol járt már, íjász szakasz elébe, lánggal izzó hegyek néznek feléje. Les már ím az új hajnalnak csillaga, és megfordulnak mind a nyilak, küldőjükre, hatan közülük meghalnak. „Isteneknek milyen átka vagy, némber! Horgonyt reád! A Tiberis nyeljen el!” Őrök hozzá már nem nyúltak, önként ment, s a nyomorultak híd szélére állították, vas horgonyért szétszaladtak. Hozták, tették már a kis szent nyakába, Lelökték a fodros folyó habjába.

128

Világosság termett ott lent, Kötél szakadt, parton termett. Rohantak és el is fogták, Átadták más ítéletnek. „Fejed veszem! Nem menekülsz, ebadta! Magam hajtom félre hajad, perszóna!” „Fájdalmam a valóságban több nekem, mint hazugságban, félszben megélt életetek! Kezedben csak árny világ van! Isten adott minden lelket minekünk, mégis sikerült tőle eltévednünk! Testvérem vagy te is, látom. Amit tettél, megbocsátom. Új országot építhetnél... szenvedésteket sajnálom! Jóságos úr szólana úgy jó néphez, segítéssel járulnék e művedhez! Eléd úgy tett álmod váltsd fel oly igazra, mely felemel! S több leszek én száz hitvesnél: boldog szív a te szíveddel!” „Jóságos vagy, s nincsen szükség jókra itt! Erős had mely megoldja a gondjait nagyreményű országomnak! Nagyra törő akaratnak

129

fontossága kétségtelen! Nincs alapja szavaidnak! Kormányozni oly módon már hogy lehet, ahogy mondád, esztelen, az érveket?! Magunk ellen dolgoznánk így! Oszd meg fönt a mennyed, eridj! Senatus, csak bölcs kell, nem jó! Igazadban nélkülem higgy!” „Hogyha valós gazdagságod akarod, magad kell a világba szétosztanod! Mindenedet odaadnád, magadat meg úgy tartanád! Akármerre járnál-kelnél, boldog dalod dúdolhatnád!” „Őrült nőtől mentem meg a nemzetem! Minél előbb fertő-fejedet veszem! Városom még megbolygatnád, tanácsomat megosztanád! Hálás lehet Göröghon is! Biztos azt is osztogatnád! Császárnémat veszítem most tevéled! Elégtételnek tán elég a véred!” Filumena imádkozik, igazságért fohászkodik: „Remélem, hogy azért van ez, mert az álom következik!

130

Azt kérem, hogy halálom most meglegyen, s hogyha meg lesz, a te kemény lelkeden világosság nyisson ajtót! Ajkamról nem hallasz jajszót! Bízom én, hogy vérem színe megébreszt majd minden alvót! Róma is és Göröghon is elveszik, Csak az igaz lélek az, mi nem múlik! Testünk csupán égés lángja, S ki az Igaz Tüzet látja, Oltja azt a jó szél, s mégis Abba alszik be, s nem bántja semmi, mert a tűnő láng, ha Tűzbe tér, ott lesz, hol az út kezdődött, s véget ér! Önmagává válik akkor, ő lesz a Nap virradatkor. Oly nagy lesz az ölelése, mint a szépség alkonyatkor! Istenbe tér, Földünk lesz a nagy szíve, esőt hintő ég lesz az ő két szeme. Megnyugvásban szemléli majd, ahogy sok liliom kihajt. Atyánk gyermek-mindensége szunnyad Hold-mosolya alatt.” Bárd emelkedik most nyaka fölébe, aláhull, hogy elhaljon szép beszéde.

131




132




133




134




135




136




137




138




139




140




141

SEXUALTEOZOPHY

Elúsznak mind, a fontosnak hitt dolgok, s mire felismered az arcod, már másikat viselsz. Ondód fröccsen a poratkák fejére, azután rájuk térdelsz, mikor imádkozol. Én is verek még egy utolsó, nagyot! Elfoszlik előlem a bugyid selyme, a szőröd zamata, melleid dolmenjei... és tejutam végig siklik fénylő, manga szemeidtől, a duzzadó Hold-ajkaid közé. Felsóhajtottuk magam, egészen a kezdetig. Minden spirál harcolni látszott... de már tudom, hogy összekarolnak.

142

SONAR

Minthogy a hangot sincs, ami vissza tartaná, -hacsak az Isten nem merészebb még magánál is- széjjelszököm suta mozdulatokkal, hisz’ először csinálom, mert nem volt erre még nálad nyomósabb okom. Felkutatlak behunyt szemekkel. A kistemplom keresztjén leszek, s ha fogod a jeleimet, repülj, harapj, hogy felhőn szeretkezésünk pajkos mérföldei után, vérünk cseppjeinek nyomán a pokolba visszataláljak!

SOPRON

Van, hogy megáll a város is a munkásosztályért, léha vigyázban. Sarja szemét az ördög is takarja, osztozik emberi gyászban. Sorállókért rí mindegyik, új sorokért bőg; csillogóbb magban

143

hívő imát mond százszor is... ordít álmában - ébren, hogy halljam.

SORS BARÁT AZ ALKÍMISTA

Nyakam rútul elfeküdtem. A kövér párnával örül most a felejtésünk ágya, s nézi ezt, nagy önelégülten! De engem, a mindenre hajlamost, most, e fájdalom késztet a világosba nézni.

SUMMÁRIUM

Körbe jár a fejben a félsz… Komló ízbe fordult ajkaid szövete. Lilás fényben dobbanva kúszom - gyászborostyán - az alvó gesztenyékre. Tonnás levél hull rám is… Nagyító, vének emlékezete. Világra szálló bogár-bizalmunk űz a vesztőhelyünkre.

144

SUTTYODBA

Vonal szád… tizedet fizet a kéj urának. Nyállal égetem rád, ha nem veted le ruhád, mit műhelyemből loptak számodra, ördögtársaid!

SZABADEGYHÁZA MA

Hantokat dobáltam a kertben. Istállóban énekeltem. Egy kérdésre sem feleltem, csak a nyugalmat szerettem. Kanásszal a mezőt jártam, téli erdőt is csodáltam. Jó sokféle Holdat láttam, temetőben Jézust vártam. Kicsiny házunk rozzant falú, nagyanyám is már ősz hajú. Málladozó, görnyedt tanú, fényét vesztett, öreg falu; szolga Szabadegyháza.

145

SZABADEGYHÁZA RÉG

A szederfa termésének íze: halványrózsolajkérdés-vascukor. Erre emlékezem, és a minden percben más-sárga kazlakra… ott a nevelőfalumban, az est még tücskökkel köszönt, és kutyák meséjét hallgatva, utca lámpáját nyaggatva altató látomásért… nyugodt ájulásért feküdtem én a vályog kisszobában, elfeledtem azt, hogy kint a nagyvilágban voltak ’56-ok, lettek ’94-ek… és, hogy lesznek még akármennyik.

SZABÁLYTALAN LEÁNYKÉRÉS

Szerződést kötöttem Veled, olyanná tesszük a poklokat, hogy fájjon a mennybe távozás, az, ki szemezget, oltogat Te légy, s Neked meg én legyek, finomságodból részt veszek,

146

verjük át ezt az életet szövetkezzünk, hát adj kezet, Eszter! Magadért Isten áldjon meg ahogyan engem Teveled! Hálánkként ezer gyermeket szüljünk, műveljünk földeket, Szelet, vizet, tüzet! Mezítláb, gyalog az Istenbe, látó csendünkkel üvöltve járjunk, anyagunk szellembe adjuk, és hetedhét ékzáron túljussunk végül, kívánom, akaratom, és országom; legyél meg, szerelmem, asszonyom, Eszter!

SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGYHÖZ

Haldoklásunk világ étke: prósza, vérrel elkészítve! Vesd kereszted úgy rám, bátyám, mint előink új kenyérre! Kezünk megtört ember keze, ám szívünk, az Isten szíve! Tüzes mérleg-nép ki ránk vár… kísérj hát ki Te elükbe!

147

Keverj el hamis konkollyal, s vess beléjük szent haraggal! Vízként mormolj, csak csöpp áldást, s nyugodj le a nyugvó Nappal!

SZEGÉNYES TESTÁMENTUM

Ki mondaná meg, hogy völgybe menjek? Ökör mehet csak emelkedőnek, s olyan még, aki valamit tudhat, amit, kik bántják, aligha tudnak. Tarisznyám égi igazzal telt meg, hegyre hágok fel, nevezz ökörnek! Tarisznyám belül, testem van kívül, szívem felizzik, míg a Nap kihűl. Hálám, kisördög! Köszönlek, Isten! Osszatok áldást legfelső szinten család - barátnak, menyasszonyomnak; nem is tudták mért, csak támogattak. Kívánom jusson népeknek jóság; magyarok fényét, fogadni bírják! Magyar fénymagja: Krisztus ruhája, neveink sorra felírva rája. Magyar élete: Jézusnak lelke, Világmindenség templomunk telke.

148

E mindenség, mit hagyok Tirátok hajtsatok, népek, Isten-virágot! Hozzatok, népek, Isten-gyümölcsöt, barátként gyertek, ha hozzám jöttök! Szűnjetek lenni most már olyannak, akik uszító, kény-hatalomnak szolga-csóválnak, egymásnak esnek; Tudás, méltóság kijusson Nektek! Nem Ti akartok egymásnak esni; e végett éltem; ezt felmutatni. Bármely világból támadnak bujtók, cipők orráig tilthatnak tiltók, ruhátok húzzák országhatárnak, Rátok aggatnak árcédulákat nehéz a könnyűn erőt nem vehet! Lélek, bölcsesség úgy is kincsetek! Lélek, bölcsesség nem csak kincs: kard is! Tollunk aranykard; forradalmunk is! Merjetek, kérlek, egyet akarni, rontóitokra már nem hallgatni! Bölcsességtekkel, s tollal küzdjétek ez igaz harcot, nemes küzdelmet! Rendszer sosem volt ép idáig még; politika sem lehet segítség.

149

Törvény tőletek: nem Titeket véd; önként elégtek kamatért, sárért. Tompa úr fejét hiába verik, nem jut el az érv azon belülig. Ellen győzéssel ne bajlódjatok; erőtökkel mind gyertyát gyújtsatok ön-szemetekben, egymás szemében! Belül támad fény: kint is fény lészen! Kint fényt szajkóznak: attól nincs bent fény; bennünk fény virrad: világ’-költemény íródik úgy, kinn, angyaltollakkal! Minden belülről indul alappal, Hogy lenne keret fontos’b a képnél? Nem lehet fontos’b test a léleknél! Nem lehet fontos’b úr az országnál, nem lehet a düh több a jóságnál! Nem szabad Nektek azzá lennetek, aki ellen könny-szemmel keltetek! Bölcs népről a kény könnyen lepereg Jézus, add nekünk bölcsességedet! Hadd mehessek már, fogadj engemet! Hadd lehessünk, ím, világ’ -nemzeted! Sosem volt semmim, Istenből adtam, korunknak adót: nevemet hagytam.

150

Egy lépés lám csak, érek tetőre; tárt karral dőlök ott fönn a szélre.

SZEMÉT SZERELMEMHEZ

Őrződ voltam, az ablakokból visszahívó hang. Szerelmemet adtam, s eléd csaltam, mi visszatart az Égtől, a csendtől... és írva hagytam a tudást, mely hazavisz. Jó társ leszek, ha újra hisz majd bennem kék vért spriccelő, félős-kis kezed. Héjjal a hátsón több a mászás, mint a hegy. A kereszt fölén a szó: SEDITIO...! Az erő szótlan, a kurvák még hisznek a díjban. … Kiégettem magam veled.

151




152




153




154




155




156




157




158




159




160




161

mely úgy tud látni Téged, ahogyan az enyém?! Szegény az Isten, szegény. Vaksággal és tévedéssel szegényebb. … Most hová rejted a méhed, ez édes mennyet… s hány élet ébred belőlem s belőled egymás illata nélkül?! Míg elméd sugalmai győznek, s nem e forró és puha kéznek adod lelked vitorláit oda, addig csak vacog a gyötrelem foga; csak rágnak bennünket a kőfejű évek, s közelebb hozza az idő a véget! … Hová rejted a csókod, a békességed?! Hány gyermek ébred belőlem, s belőled egymás öröme nélkül?!! Téged akarlak ékül, s magamat neked! Ha nem ezt, hát mondd meg, melyik életet tudnánk ezen kívül inkább, ölelve-tépve, egymásba égve, foggal, szívvel, vággyal oda adni,

162

… ha épp itt, és épp most, épp Téged szeretlek szeretni?!

TERMÉSZETÜNK

Sokat és fontosat! De máris iszunk rá, nehogy érezzük az ízét. Meghalni mentem az erdőbe, de az életet találtam ott. Körülnéztem minden képzelt csók előtt, Mint ahogy a kezdő kukázó, mielőtt nyúl és válogat. Rókák vakaróznak a földben. Képlékeny a koporsófedél. Embert enni, vagy állatot, ugyanaz. Fiatal vagyok. Eldönthetem, jobbra megyek-e, vagy balra, ahhoz, hogy úgy is az legyen, aminek lennie kell. Végül megöltök, de megnyugszom,

163

amit utáltok bennem, az bennetek nincsen. Mindegy, mi visz el! Egy fésűben sem marad haj utánam.

TESTVÉRHÚGOMHOZ

Ankhesenatun! Fekete Anemonám! Illatos, bánatos, sebhintő-csókos csoda vagy! Körmeim’ te kezedre teszem… bőröm szálából kendő: bogár-szemeid damaszt héja. Hajamat hálónyugággyá szövi a hajnal hideg szele, s gyapottal von be engem is, magjaink iránti törődésed. Ankhesenatun! Hitvesem! Fekete Anemonám! Illatos, bánatos… sebhintő-csókos csoda vagy.

164

TI VAGYOK

Vesszőmmel állok, a világot lesve, s ő ásítását titkolva, nyelve gyöngyözi könnyét, fejét leszegve vár az én dühödött, nagy ütésemre. Az aratás kendőit a molyok rágják, s mert romlott húsokból épített oltárt, gyötrik e bűnért a józanész papját, csontjait intő halomba rakják. S villámló szívű, nagy bölcsességében, sok ember egy percnyi eszmélésében nyelhetem vacsorám, keserű étkem… szomorúságomban is ezt muszáj félnem; ezt az önnyakát mardosó, bősz istenséget; ezt a kínokat kereső, elvadult népet, vétkéért mást rovó emberségünket… mert mindenkit saját magával büntet az Isten.

TILTOTT A KAMAT

Dicsért a kölcsön, de legyen tiltott a kamat! A szik beitta, népem, kis cafat árnyékodat…

165

Nincs hová megbújjon hűsvágyó csillagmag, pokolig kell nyúljon ott Pálos vér-tócsának közepén olt szomjat a világfa-gyökér; s pír- virágot bontogat, növeszt sok tűz-ágat, növeszt, és Tűz árad. Meghajlunk, örvendünk e négy gyökerű fának! Lángtollú két bagoly fénypillantásának, lángszőrű két párduc könnyhullajtásának. Dicsért a kölcsön, már tiltott a kamat! Ég, Föld ingyen adták az ajándokainkat. Dingir Ninmu, szüzünk, odvadból fiú jő. Törzseden, ég-létrán megannyi gyöngy-felhő. Fő, iker ágaid szivárvány bogában aranysólyom Nap ül gyümölcsként honában. Istenfő jó, Szent Koronában, kenyér a szakajtó kosárban.

166

Istenszív Tejút mellkasában, Tátos szem szép szálldosásában. Tátos szem szép szálldosásában.

TRIOXAZIN

Minek jó szó, ha ezrek ezret ölnek! Minek kenyér, ha holnap mellbe lőnek! Minek jó vers, ha szívünk úgysem érzi! Minek szépség, ha ember tönkre vérzi… más vérével, s végül a magáéval! A világ érte, ő meg magáért hal. … Semmiből fogantok, semmi felé léptek! Minek puha csók, ha emberhúson éltek!

TUDOD, HOGY JÓ EZ ÍGY

Költözzön pupilládba arcom, majd testem! S ne!

167

Ne hagyjon magányban, Téged, többé, illatom! Szépség-buktatódon, ímhol, érzem én, elestem! Úgy! Hát Téged választottak nékem, csillagom! Ha asztalodhoz térülsz egy-egy téli estén, szólod: „Áldd meg, Jézus, kérlek, földi étkemet!” Ha melegséged, végre ölelhetném…! Ó, én… arra kérném, azzal áldjon meg! S ha vágy ragyogna bent, szívedben, mért…, mért kergetnéd onnan messze írmagom? Befészkelt-e most már még mélyebbre, sért… s éktelen’ fáj, mint a sebek, akkor, Jézuson? Befészkelt szerelmed aljába a lényem? Sírsz? Tép, hogy eszed, lelked lángjára irigy? Megfürödsz velem a szív vizében? Hívsz…? Hisz’ tudod, kedves, mint én, hogy épp jól van ez így!

168

TÜKÖR

A legjobb ember is féreg. Én is az vagyok. Vágy, és félelem lények: erény-bújtatott, szép szó mögé rejtett Szégyentelenség. Saját magát csaló Fájdalom-éhség. A legszebb világ is pokol; míg mi az vagyunk. Örök nyílik bennünk, mégis hervadunk. Rólad, legalább hittem, oly széppé leszel, amilyennek szeretlek, s, vén szűzzé teszel. S újból szűzzé, én Téged, de elsötétültél. Most szebb nevet ad a csóknak az Ég a nevednél.

ÚJ CSILLAG GYÚLHAT

Ez hát a tudomány egésze. Örvendjen sok nincsen mibül-vallás!

169

Létüknek alapkövére, íme, itt az értelmüket adó írás: Hitüket veszejtők egére víz, tűz fénykereszt rovódhat. Az elsők elmúlhatnak végre, s Örökkévaló Egy csillagfénye gyullad.

ÚTINAPLÓ / autóban

Holdat virágporból! Löszsivatagon fekszem. Izzó testem a nyárs, s a magma tüze felett, rám felszúrva üvölt a Dunántúl. Démoni, vércsekarom-kezek hülye áldást osztanak most: „Száradj, kis ország! Hordjon szét a szél! Eddig is belőled evett az egész világ! Nem kergetem a bogarakat. Rád jönnek, nem rám. Neked van kiszögezett, szenvedő ember-istened, akinek halál henyél a lábainál.” … Errefelé bauxittal virágzik a táj. Vér érc…

170

Az izmok diadala: a halál diadala. Mint ahogy a szépérzék szedi a virágot, úgy rothasztja a jóhiszemű tudós a Földet, s önmagát. Ne járj a vízen! Ne küldj csókot és mosolyt! Egyedül maradsz.

ÜGY NÉLKÜLI, IGAZ PERC

Hallom… ez a szuvas asztal hangja. Megmeredtek Nagyanyám mozdulatai. Lassú táncolásban enyészek a meggyfavirágzós múltba, s újra fényes vödör koccan le a kútba. Kakas, kakukk szól, s rám olvassa tetemét a göngyölt újságok kedves légyhada. Nem látszik, de én gazdag vagyok! Elsiklok dolgaitok között, megsimítom elejtett őzeiteket,

171




172




173




174




175




176




177




178




179




180




181

ily’ szemtelen és görbe, szép geometriát!

ZEBEGÉNYI HAJNAL

Álmodtam, és álmomban Te öleltél engem. Pillantásod gyomlálta ki gazos, bánat-kertem. Koszos gyermek voltam, táncoltam a Hold alatt. Estemben vérvörös salak festett… s a hét menny nézte táncomat. Jönnél ismét úgy el, megértő mosollyal, omló holló-hajjal, mint a’ koldus hajnal! Fent, a kálvárián, fények lába nyomán, az éjjel új alkonyán, végigfolyt a Dunán… az a zebegényi hajnal.

182

ZENITEN

Hát nem a legbolondabb ki halált kerülve épp a halálba réved, s tűzbe búvik sárkánya elől?! …hogy élve maradjak járulok Hozzád, szerelmem kútfeje, s mit iszom szájadból: csak gyötrőbb szomjúság. Mikor a legtöbbet adod, akkor legyen véged… se előbb, sem utána ne ismerjelek! Rángó Istenlágyékba nyugszom, ha magamból végleg kilélegeztelek.

ZSELENSZKY

Ezer piciny infarktus sodort egy idea trónja elé. Modoros versekkel játszó, jégdealer nagyapám újra kovászos uborkát majszol a hintaszékek hűvös folyosóján.

183

Vihar veri a meggyvirágokat, s diófa ágak intik az üvegnek az esőt. Ülj ide, Tomcsi a pipám tövébe! … Elöntik a helyet a szürke állatok, de összenyalsz velük! Azok kint, te bent, az ablak két oldalán, a való tudása hártyája mégis nekik édes és neked keserű! … Drága kis unokám! Illan a füst a stelázsi fölött. Aromás mint a lét, a neheze mindig lerakódik, megköt, ahogy a lelkiismeretre dermed rá a sok gödörbe, meg Dunába lőtt álom. Te is, pedig villám bámuló, tócsába csapó gyerek vagy még, minden napon megcsalod, és kivégzed magad.

184

ZSELENSZKY ELSŐ LEVELE A GYERMEKEKBELIEKHEZ

Kannibállá hagytuk lenni kérdező hajtásságunkat. Emberhús fölött hangzik most a „légy vendégünk”. Hisz' jobb az íze a vérnek, ha szent névvel írjuk alá a számlát. Tudjátok, gyerekek, megettük már a Mikulást is! Megspékeltük a Jesszuskát, s most ordasemberek a helyetteseik! Kivágott fenyvesek haldokolnak csicsás asztalkáinkon, és saját szellemünk, eszünk, szívünk, lelkünk helyett, mások ehető részeit kívánjuk karácsonyainkra. És mindenki azt hiszi, hogy ő tudja jól. Pedig a szúnyog, ami a Názáretibe csípett, emésztett inkább, mint felmagasztalódott. Berúgott, az biztos, de aszúvá nem lényegült. … talán félrezümmögött,

185

és agyoncsapták érte a sajátjai.

AZ ÖNÖK JEGYZETEI:

© Török-Zselenszky Tamás 2017 © Operatio Solis Kiadó 2017 © Borítófotó: Havas Eszter

© Hátoldali fotó: Lampert Győző © Borítóterv: Aranyosi Gergely

ISBN 978-963-12-8131-6

Minden jog fenntartva

Kiadta az Operatio Solis Kiadó Felelős kiadó: Aranyosi Gergely

Első kiadás.

www.operatiosolis.hu www.zselenszky.hu

Nyomtatta és kötötte az M.N.A. Group Kft. Felelős vezető: Varga Nóra ügyvezető

levegŐnÉl kÖnnyebb kŐzetek -...

Documents