LOTTÓN NYERTEM

A magyar lottómilliárdos

igaz története

Felelős kiadó az Athenaeum 2000 Kiadó ügyvezetője

1052 Budapest, Szervita tér 5.

Tel.: 235-5020

E-mail: athenaeum@lira.hu Honlap: www.lira.hu/athenaeum

Készült a Szekszárdi Nyomda Kft.-ben, 2005-ben

6,5 (A/5) iv terjedelemben

Felelős vezető: Vadász József igaz gató

ISBN 963 9471 32 1

Tisztelt Olvasó! Magyarország egyik leggazdagabb embere vagyok.

Mindezt egy szerencsés lottószelvénynek köszönhetem, ami az utóbbi idők egyik legnagyobb lottónyereményével ajándékozott meg. A nevem és a nyeremény pontos ösz-szegét nem hozom nyilvánosságra, mivel ennek a könyv-nek a megjelenését követően is szeretném megőrizni az inkognitómat. Annyit azért elárulhatok, hogy több milliárd forintot nyertem.

Ebben a könyvben a nyeremény átvételét követő hó-

napok eseményeit írom le, annak a fantasztikus életnek a kezdetét, amely talán sokuk számára elképzelhetetlen. Engem azelőtt sokszor foglalkoztatott a gondolat, vadón mire költik a lottó-milliárdosok a pénzüket? Hogyan vál-tozik meg az életük? Ebben a könyvben minderről részle-tesen beszámolok. Ez csupán egy a számos bejárható út közül, de számomra mégis a legfontosabb, mivel ezt az utat én jártam be.

Félreértés ne essék, nem egy irodalmi műről van szó.

Soha azelőtt nem publikáltam semmit, és ezt követően sem fogok. Nem tudok különösebben szépen fogalmazni, a helyesírásban is többnyire a számítógépem javításaira hagyatkoztam. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy a tör-ténetemet én írom le, és nem egy újságírónak mondom tollba, aki kellően kiszínezve adná közre. Ehhez olyan szigorúan ragaszkodom, hogy a majdani kiadónak nem engedem a kéziratot átszerkeszteni vagy stilizálni. Ezért külön elnézést kérek, ha nálam műveltebb emberek olyan nyelvtani vagy helyesírási hibákat vélnek felfedezni, amelyek normális esetben nem kerülhetnek nyomtatásba. Mindez csak az én hibám, a kiadót és a terjesztőt nem terheli semmilyen felelősség!

MIÉRT ÍROM LE A TÖRTÉNETEM

Mire a kedves olvasó a könyv végére ér és átéli a velem történteket, biztosan megérti majd, hogy a magamfajta egyszerű embernek milyen nehéz feldolgozni ezt a pozitív sorsfordulatot. Csaknem olyan drámai, mintha az ellen-kezője történt volna, azaz nem milliárdokat nyerek, hanem elvesztem a házam, az autóm és minden spórolt pénzem. Nem akarom dramatizálni a helyzetet, természetesen amint az ember túlteszi magát az első megrázkódtatáson, fantasztikus élet veszi kezdetét. Amikor a könyv megírása először foglalkoztatni kezdett, úgy gondoltam, hogy ez az írás magyarázatul szolgálna barátaimnak, szeretteimnek, hogy mi zajlott le bennem, miközben a milliárdosok fényűző életét éltem. De ahogy ráéreztem a pénz és a gazdagság ízére, a könyv megírásának ötlete elfelejtődött és csak azzal foglalkoztam, hogy minél hatékonyabban és nagyobb élvezettel költsem a pénzem. A pénzköltés akár főállásnak is megteszi, nekem elhihetik.

MAGAMRÓL RÖVIDEN

Tizenöt éve kezdtem lottózni. Barátaim beszéltek rá, bár engem annak idején nem igazán érdekelt és nem is hittem, hogy valaha szerencsém lesz. Családomban nagypapám volt megrögzött lottózó, egyszer volt egy négyese, de az akkor csupán egy új öltönyre és egy családi vacsorára volt elég. Eleinte a számokat hétről-hétre cseréltem, aztán kikötöttem egy állandó kombinációnál, amit a fiam szü-letési dátuma és az enyém adott ki. Az állandó számoknak az az átka, hogy ha elkezdi az ember, onnantól kezdve egyetlen hétre sem lehet szünetet tartani, hiszen ha pont akkor húzzák ki a sorozatomat, akkor abba biztosan be-leőrülök. Így aztán az életem részévé vált, hogy rendsze-resen betértem a legközelebbi lottózóba. Az öttalálatos szelvényem előtt a legnagyobb találatom egy 3-as volt.

A családom tagjainak valódi nevét nem kívánom el-árulni, így most a könyv kedvéért magamat Istvánnak, feleségemet Zsuzsának, fiamat pedig Gábornak nevezem.

Magyarország egyik déli megyéjében születtem 1950ben. Műszaki beállítottságú vagyok, gépészmérnöki diplomát szereztem és az egyetem elvégzése után sikerült a szülővárosomban elhelyezkednem. Több munkahelyem is volt az építőiparban, a lottónyereményt megelőzően egy kivitelező kft.-nél dolgoztam művezetőként. Kétszer nő-sültem, az első házasságomból van egy 25 éves fiam, Gábor, aki vendéglátást tanult főiskolai szinten. A főis-kolát követően egy Balaton melletti családi szállodában lett étteremvezető. Első feleségemről, Gábor édesanyjáról sok jót nem tudok írni, így inkább semmit sem írok. A második feleségem, Zsuzsa közgazdasági szakközépis-kolát végzett és a helyi okmányirodában adminisztrátor-

ként (hivatalosan persze előadóként) dolgozott. Zsuzsának is ez a második házassága.

Zsuzsa szülei falun élnek, mindketten a mezőgazda-ságban dolgoztak, így öregségükre is megőrizték a háztáji gazdaságukat, ami viszonylag tűrhető megélhetést jelent nekik.

Zsuzsa és én 12 éve élünk együtt. A válásomat köve-tően hosszú ideig éltem egyedül, aztán egy céges vacso-raesten mutattak be Zsuzsának, aki az akkori férje révén volt meghívva. Első látásra szerelem volt, Zsuzsa miattam vált el és egy éven belül összeházasodtunk. Sajnos, nem lehetett gyereke, így egy cirmos macskával és egy né-metjuhász keverékkel éltünk egy fedél alatt.

A fizetésemből, némi hitelből és az építőipari kapcso-latomnak köszönhetően a város külterületén építettünk egy nagyon szép, kétszintes, összesen 110 m

2-es családi

házat. Kényelmesen, de átlagosan éltünk. A 8 éves, fehér színű Opel Astrámmal minden reggel 8-ra elvittem Zsu-zsát a munkahelyére, majd néhány kilométerre az ok-mányirodától beálltam a munkáltatóm parkolójába, és este 5 vagy 6 óra felé mentem haza. Zsuzsa rendszerint busszal járt mivel nálam korábban végzett, és minthogy vezetni nem tudott – neki nem is volt autója.

A házunk mögötti kertet Zsuzsa gondozta. Egyetlen szépséghibája apám roncs 1200-es Ladája volt, amit nem engedett kidobni az öreg. Amikor néha-néha meglátoga-tott minket, körbejárta, megpaskolta, ha ideje volt (kará-csonykor vagy húsvétkor mindig több napra jött át), szét is szerelte az ósdi járgányt.

Komolyabb baráti társaságunk nem volt, persze a munkatársaimmal vagy nejem volt osztálytársaival ha-vonta egyszer-kétszer találkozgattunk. A találkozók során italozgattunk, jó ízű bográcsgulyást ettünk, vagy csak összefutottunk valahol egy kávéra. Estéinket a televí-zió-csatornák programja szerint ütemeztük. Zsuzsa egyetlen Barátok közt-epizódot sem tudott kihagyni, míg

engem inkább a sportközvetítések vagy az akciófilmek érdekeltek. A kábeltévét a mi utcánkba nem vezették be, egy ilyen kisvárosban pedig nem nagyon van mit csinálni, mint enni, inni és aludni.

Külföldön többször is jártam a munkám révén, így ju-tottam el Németországba, Ausztriába és Olaszországba. Angolul és németül középfokon beszélek. Zsuzsa meg-ismerkedésünkig csak az akkori Jugoszláviában járt az Isztrián, ott is csak egyszer. Közösen minden évben leg-alább egy hetet elutaztunk valahová pihenni. Voltunk Prágában, Bukarestben, de még Stuttgartig is eljutottunk. Ilyenkor panziókban, motelekben vagy kempingekben szálltunk meg. Én rajongtam a kempingekért, újra fiatal-nak éreztem magam és soha nem zavart a közös zuha-nyozó, vagy az örökké vízben tocsogó mosdó. Zsuzsát persze nem volt ilyen könnyű rávenni a sátorozásra, ő inkább ritkábban utazott, de akkor legyen meg a frissen vetett ágya.

Magyarországon Gábor fiam intézett számunkra né-hány nap ingyen vakációt a Balatonnál, ugyanis egy ta-karos vízparti szállodában dolgozott. Ha volt üresedés, többnyire a hátsó kertre néző szobát ingyen el tudta intézni nekünk. Ilyenkor mindig szólt, hogy apa, úgy néz ki, lesz egy szobánk két napra, mi pedig boldogan éltünk a lehe-tősséggel.

Én csaknem 10 éve küszködök gerincbántalmakkal. Az orvosom javaslatára kétévente elmegyünk Hévízre, Sár-várra vagy Harkányba egy hétre. Volt már úgy, hogy nem utaztunk el, mert nem volt elég pénzünk, vagy éppen úgy éreztem, átmenetileg jobban vagyok. Aztán persze mindig kiújul a fájdalom és beiktatjuk a kúrát. Nem esküdnék meg rá, hogy a gyógyvíz használ, de mindenesetre jó ok a ki-kapcsolódásra.

Szóval, így éltünk mi békességben és egyszerűen Zsuzsával. Soha nem voltam elégedetlen az életemmel, nem is gondoltam, hogy bármikor megváltozhat. Persze,

szerettem volna egy új autót, egy nagyobb házat, de ezeknek az álmoknak nem volt reális esélye, így nem is törtem rajtuk a fejem. A lottózás inkább beidegződés volt, illetve az állandó számok miatti kényszer, nem gondoltam, hogy egy új világba váltok belépőt, amikor azt a bizonyos szelvényt megvettem.

A SZELVÉNY Zsuzsát nem érdekelte, hogy lottózom. Soha nem remélte, hogy akár egy forinttal is gazdagabbak leszünk általa, inkább csak megtűrte, hogy hétről hétre erre költöm a családi kassza egy kisebb részét. A lottózás nekem is ru-tinná vált, mindig ugyanazokat a számokat játszottam meg az öthetes szelvényen, így a nyerőszámokat a sorsolást követő nap is ráért megtudnom. A televízióban csak ritkán néztem meg a sorsolással egybekötött hókusz-pókuszt, ha éppen autóban ültem, akkor a híreket persze meghallgat-tam.

Abban az időben a nyeremény összege rekordméretűre duzzadt és szinte az egész országot az foglalkoztatta, hogy volt-e ötös a lottón. Már csaknem egy éve nem volt teli-találatos szelvény, a munkahelyemen, a boltban mindenki a sok milliárdos nyereményről álmodozott. Olyanokat is láttam a lottózóban, akik nagy valószínűséggel csak akkor, és annak a hatalmas nyereménynek a reményében állták végig a hosszú sort. Szombat este az MTV-ben, a késő esti híradó beharangozójában hallottam először, hogy van öttalálatos a lottón. Az embernek óhatatlanul is megdob-ban szíve, de inkább keserűség fogott el, hogy biztos nem én vagyok az a szerencsés, így teljes lelki nyugalommal ültem végig a szokásosnál is unalmasabb műsort, míg végre eljutottunk a nyerőszámokig. A képernyőn egy-szerre jelentek meg a számok, de a műsorvezető emelkedő sorrendben olvasta fel őket. Először csak a női hangra koncentráltam bár éreztem, hogy a képernyőn megjelenő számok nagyon ismerősek, nem látok egyetlen „idegen” számot sem, mindegyikhez van közöm. Néhány másod-perc alatt tudatosult bennem, hogy ezek az én számaim. Nyertem. A tévé elé rogytam és zúgni kezdett a fejem,

sírtam, hörögtem, nevettem és jajveszékeltem. Ez leírha-tatlan érzés, ijesztően súlyos és fullasztó. Zsuzsa nem volt otthon, esténként gyakran ment a szomszédasszonnyal kutyát sétáltatni, ami legfeljebb egy órát vett igénybe. Volt nála mobiltelefon, de nem akartam felhívni, nehogy meg-ijedjen. Ott feküdtem a tévé előtt, mint akit összevertek. Rég az időjárás-jelentés ment, amikor újra érezni kezdtem a végtagjaim. Azóta a Szerencsejáték Rt. kirendelt kap-csolattartójától megtudtam, hogy nem ritka az olyan eset, hogy a nyertest szívinfarktus-gyanúval, rohamkocsin vi-szik az intenzívre. Általában az infarktus csak vaklárma, de jól érzékelteti azt a fizikai kínt, ahogy a mámorító öröm birtokba veszi a testet és a lelket. Emlékszem, hogy a sötét ingem teljesen átizzadtam, a nyakán nyálfoltok voltak, a gallérját magam szakítottam el.

Zsuzsa legfeljebb 10-15 perc múlva érkezik meg gondoltam, addig össze kellett szedni minden erőmet, hogy őt is átsegíthessem a sokkoló híren. Az íróasztalo-mon megkerestem a pénztárcámat, és benne az igazoló szelvényt, amit a lottózóban kaptam. Furcsa érzés azt a hőpapírra nyomtatott blokkot kézbe venni, ami önmagá-ban egy vagyont ér, és egy új élet záloga. Azonnal búvó-helyet kerestem neki a lakásban. A könyvespolcon A Pál utcai fiúk 100. és 101. oldala közé rejtettem el.

Zsuzsa kulcsa fordult a zárban, hallottam, ahogy lá-báról letörli a sarat és belép. A bejárati ajtóból pont a nappali közepére látni, ahol én álltam.

– Úristen, mi történt? Rosszul vagy? Nem volt nehéz észrevenni, hogy valami váratlan do-

log történt velem. Addigra már kigondoltam az első mondatom.

– Mit szeretnél a legjobban, ha annyi pénzünk lenne, amennyit csak akarsz?

Zsuzsa értetlenül nézett, közelebb lépett, le sem vette a melegítőfelsőjét és megfogta a vállam.

– Mi bajod? Mi történt?

Állapotomból ítélve Zsuzsa nem gondolhatott semmi jóra, legfeljebb arra, hogy betörtek hozzánk és valaki jól elvert. Az biztos, hogy a lottó a legcsekélyebb mértékig sem villant át az agyán.

– Mit szeretnél a legjobban? Meg akarom adni neked. – mondtam.

– Egy gyereket. Tudod jól. Zsuzsával megismerkedésünk óta szerettünk volna

gyereket, de sajnos, valamilyen rejtélyes okból ez nem volt lehetséges. Egyik orvos sem tudott biztosat, tény, hogy a tőlem vett sperma-minták szerint én termékeny voltam, és Zsuzsánál sem találtak szervi rendellenességet. Mégis, csupán egy méhen kívüli terhességig jutottunk, ami csaknem Zsuzsa életébe került. Mindez elég régen történt. Azóta nem is mertünk védekezés nélkül szeret-kezni. Mostanra az életkorunk miatt is át kellett gondo l-nunk, hogy vállalhatunk-e egy kisbabát, bár Zsuzsában még égett a tűz, hogy egyszer anya lehet. A női lapokban megjelent cikkek – egy-egy híres színésznőről, vagy el-szánt háziasszonyról, akik gyereket vállalnak 45 év felett – azonnal felbolygatták Zsuzsa napjait.

– Megkapod. Anya leszel! Zsuzsa, nyertem a lottón. Zsuzsa arca eltorzult a fájdalomtól és a megrökönyö-

déstől. Összeborultunk, Zsuzsa zokogott, üvöltöztünk, néha nagy levegőt vettem és kinyögtem, hogy pontosan mennyit nyertünk, meg hogy micsoda mázlista vagyok. Emlékszem Zsuzsa fehér színű, helyenként sáros melegí-tőjére, ahogy egymást cibáljuk, simogatjuk és elterülünk a szőnyegen.

Reggel a sokktól másnaposan ébredtünk. Biztosan is-meri a kedves olvasó azt az érzést, amikor az ember fel-ébred álmából, és egy pillanatig nem tudja, hogy mindazt álmodta-e, vagy ez a valóság. Hát, mi a valóságra ébred-tünk, tényleg milliárdosok vagyunk. Még senki nem tudja

a hírt rajtunk kívül. Felkeltünk, fogat mostunk és átbe-széltük, hogy mihez kezdünk a következő néhány órában. Messzebb még nem mertünk tekinteni. Abban egyetér-tettünk, hogy telefonon beteget jelentünk a munkahe-lyünkön. Senkinek nem tűnt fel semmi, Zsuzsa megfá-zással, én a hátfájásommal kimentettük magunkat. Abban is biztosak voltunk, hogy a munkahelyünket egyelőre nem hagyjuk el. Boldogan mondtunk volna fel mindketten, de az rögtön gyanús lett volna, és egy kisvárosban gyorsan terjednek a pletykák. Úgy határoztunk, hogy van egy na-punk gondolkodni, aztán visszamegyünk dolgozni, amíg elő nem készítünk mindent. Felhívtam Gábort, hogy lá-togasson meg, amilyen gyorsan csak tud. Megnyugtattam, hogy nincsen semmi baj, de azonnal beszélnem kell vele személyesen. Mivel aznap már elindult dolgozni, és egyébként is engedélyt kell kérnie a szállodaigazgatótól a távozásra, így csak másnapra ígérte magát. Bekapcsoltam a tévét és a teletexten még egyszer ellenőriztem a nyerő számokat. Kikerestem a Szerencsejáték Rt. erre a célra fenntartott vonalának számát és bejelentkeztem, hogy miénk a főnyeremény. Egy nagyon kedves hölgy kikér-dezett, hogy melyik városban adtuk fel a szelvényt, mik a nyertes számok, mi a szelvény sorszáma, stb.… aztán átkapcsolt egy referenshez. A referens egy ugyancsak előzékeny férfi volt, aki elmondta, hogy mennyi idő áll rendelkezésemre a nyeremény átvételéhez. Felvilágosított, hogy miként zajlik majd a folyamat. Megnyugtatott, hogy van még időnk, hogy személyesen is megismerkedjünk, de nyilván rajtunk áll, mikor akarunk a nyereményhez hoz-zájutni. Egy szóval sem állította, hogy mi vagyunk a nyertesek, hiszen ahhoz az eredeti szelvényt is látnia kell. Megadta a közvetlen számát és elköszönt, tőlem nem is kérte, de nem is adtam volna meg a telefonszámom. A beszélgetés megnyugtatott, van időnk gondolkodni, tud-nak rólunk.

Zsuzsa mindvégig ott ült mellettem, és remegve fogta a kezem. Aztán rágni kezdte a körmét, felállt és körbe-körbe járkált a lakásban. Nem voltunk éhesek, pedig előző este nem is vacsoráztunk, és reggel sem ettünk semmit.

– Hogy csináljuk? – kérdezte Zsuzsa. – Mindent meg kell tervezni. Nem tudhatja meg senki.

Mindvégig titokban akarom tartani. A legjobb lenne, ha néhány hétig úgy tennénk, mintha semmi sem történt volna. Most az egész ország azt lesi, kinek van a legszé-lesebb mosoly az arcán, mindenki arra kíváncsi, melyik barátja, szomszédja, ismerőse nyerte meg a pénzt. Úgy kell tennünk, hogy senkinek még csak fel se tűnjön, hogy nálunk változás történt.

Zsuzsa ezzel egyet is értett meg nem is. Nem látta be, hogyha kikotyogjuk a titkunkat, akkor szétszednek az emberek, soha nem lesz nyugtunk. Zsuzsa azt szerette volna, ha rögtön megbízunk egy jó, és persze drága kül-földi orvost a mesterséges megtermékenyítéssel. Most azonnal el akarta kezdeni a kezelést.

– Vegyünk fel hitelt – javasoltam. – Minek? Egy vagyonnal a zsebünkben pénzért kun-

csorogjunk? Hirtelen jött az ötlet, de volt benne ráció. A hitel tö-

kéletes alibi. Soha senki nem gondolná, hogy aki ennyi pénzt nyer, utána hitelt vesz fel és folyamatosan törleszti. Maximum hárommillió forintra gondoltam, hihetően át-lagos összeg, a kamatokkal és a törlesztőrészlettel meg nyilván felesleges foglalkozni. A folyósítást a helyi taka-rékszövetkezetben dolgozó ismerősöm néhány hét alatt le is bonyolítaná. Maga a hitelkérelem monoton adminiszt-rációja adna egy kis ritmust a kizökkent életünknek, leg-alábbis, amíg a nyereményt fel nem vesszük. Ez is segített átmenetileg megfeledkeznünk a nyeremény összegéről, ami mágnesként vonzott mindkettőnket a boldog őrületbe.

Hárommillió forintból Zsuzsa biztosan szerezhetne egy kitűnő orvost, megkezdhetnék a vizsgálatokat, és az első

havi részletet még a spórolt pénzünkből is kigazdálkod-nám valahogy Abban biztos voltam, hogy a nyereményt még legalább egy hónapig nem vesszük fel.

Hirtelen őrült vihogásban törtünk ki. Fáradt és ideges vihogás volt, hogy ennyire hülyék csak mi lehetünk, hitelt veszünk fel, amikor a város összes lakójának nincs ennyi spórolt pénze, mint amennyi a mi nyakunkba szakadt, de az is lehet, hogy még a bankban sincs ennyi lekötött betét. Most már ilyen eszement ötleteket is megengedhettünk magunknak, és jót szórakoztunk a takarékszövetkezeten, amely bekért minden lényegtelen iratot, hogy aztán nagy kegyesen átutalja a hitelt. Személyi kölcsönt vettünk fel, valami horror kamatra, de legalább gyorsan ment az ügyintézés, hála az ismerősömnek. Nem telt bele két hét és átutalták a pénzt a számlámra. Közben Zsuzsa és én visz-szamentünk dolgozni. Teljesen szétestünk, semmire sem tudtunk koncentrálni, minden távolinak tűnt és csak fél füllel hallottuk meg a többieket.

Közben Gábor meglátogatott minket. Mindig érzékeny fiú volt, aki kötelességtudóan követte édesanyja paran-csait. Mivel nem én neveltem, sok beleszólásom nem volt az életébe. Ki kellett találnom, hogy mivel teszek Gábor-nak a legjobbat. Nem akartam összedönteni azt az élet-formát, amit eddig felépített. A diplomáját, a munkahely-ét, a barátait és a barátnőjét, akit alig néhány hónapja is-mer. Zsuzsa azt mondta, ez az én ügyem a fiammal, úgy döntök, ahogy jónak látom. Gábor a munkahelyemre jött be és együtt ebédeltünk. Ideges volt, hogy mi a fenének autózik ide hozzám, már megint mi van.

– Fiam, szeretnék neked adni valamit, ami megvál-toztatja az életed, de én abban reménykedem, hogy okosan használod majd, és nem élsz vissza vele.

– Apa, nem értem, mi van? – Zsuzsa és én évekkel ezelőtt részvényeket vásárol-

tunk egy svájci gyógyszercégben. Akkor alig százezer forintot fektettünk be, ami mára egy új szívgyógyszernek

köszönhetően csaknem 200 millió forintot ér – folyéko-nyan hazudtam, de kegyes hazugság volt.

– Ennek a pénznek a felét szeretném neked adni – folytattam. Arra költöd, amire akarod, de én annak örü l-nék, ha lakást vennél belőle, és a többit félretennéd.

Gábor szólni sem tudott, csak megfogta a kezem és sírni kezdett a boldogságtól. Nem éreztem lelkiisme-ret-furdalást, mivel úgy gondoltam, hogy 100 millió forint nem elég ahhoz, hogy romba döntse addigi életét, viszont bőven elég ahhoz, hogy mindene meglegyen. Elég, ha én és Zsuzsa küzdünk meg a több milliárd súlyával. A saját sorsa az ő kezében van, másrészről pedig egyszer úgyis ő örököl mindent.

– A részvényeket hamarosan eladjuk, és a pénzt elhe-lyezem a nevedre egy külön számlán, amiről bármikor leemelheted. Addig nézzél lakásokat vagy telket, ha építkezni szeretnél.

Gábort boldoggá tettem, feladatot kapott, amiben biz-tosan örömét leli majd. Reméltem, hogy Gábor édesany-jának ebből nem jut semmi, de ez már az ő dolguk.

Zsuzsa közben átesett néhány újabb vizsgálaton. Tő-lem ismét sperma-mintát vettek. Az eredmények nem mutattak ki semmilyen rendellenességet, nincs orvosi magyarázat, hogy miért ne lehetne közös gyerekünk. Zsuzsa életkora azonban minden orvosban kétségeket ébresztett. Miből gondoljuk, hogy még alkalmasak va-gyunk a gyereknevelésre? Tudjuk, hogy talán nem érjük meg a születendő gyerek érettségijét? Két felelőtlen, idős ember, aki egy gyerekért remeg. A vizsgálatokra szánt, és az orrosok zsebébe csúsztatott pénzek persze feledtették az etikai aggályokat. A mesterséges beültetést egy hóna-pon belül megkezdték.

TÜRELEM

Zsuzsával két hónapig bírtuk, hogy ne vegyük fel a nye-reményt. Ez az időszak olyan volt, mint az előjáték, minél hosszabb, annál jobb. Szinte lebegtünk, és úgy jártunk dolgozni, hogy tudtuk, semminek sincs tétje. Akármit megtehetünk, bármit mondhatunk az ügyfeleknek, főnö-köknek, bárkinek. Összezsugorodott a világ ahhoz képest, ami hamarosan ránk vár. Zsuzsa az okmányirodában leg-alább ezer embert szolgált ki abban a két hónapban. Sokan felidegesíthették volna pimasz stílusukkal vagy türelmet-lenségükkel, de ő ragyogott, és kiegyensúlyozott mosoly-lyal hallgatta az ügyfeleket. A döntés csak rajtunk állt, hogy mikor lépünk át az új életünk kapuján.

Esténként persze egyre kidolgozottabb lett a tervünk. Volt, hogy hajnalig vitatkoztunk, mihez kezdünk majd, ha megérkezik a pénz. Pedig ha akkor tudtuk volna, hogy az élet mennyire más terveket tartogat nekünk, biztosan ke-vesebb súlyt fektetünk az előkészületekre.

Kivettem egy nap szabadságot és felutaztam Buda-pestre, hogy több banknál is folyószámlát nyissak. Ezek mind lakossági számlák voltak elég rossz kamatokkal. A belvárosban felkerestem egy ismert brókercéget, ahol időpontot kaptam és mindjárt hasznos tanácsokat arra vonatkozóan, hogy mibe érdemes pénzt fektetni. Interne-ten vezethetem az értékpapírszámlámat, egészen kedvező hozamok, kamatok stb. Nyilván sehol nem beszéltem sokat magamról, csak automatikusan kitöltöttem a szük-séges papírokat. Este már otthon is voltam.

Biztosak voltunk abban, hogy nem akarjuk eladni a jelenlegi házunkat. Meghagyjuk amolyan ali-bi-menedéknek, és legfeljebb csak nagyritkán jövünk haza. Nem volt sok barátunk, de akikkel közelebbi kap-

csolatban voltunk, nagyon hiányoznának, és ha nem aka-runk semmit az orrukra kötni, a legjobb, ha visszajárunk a házba, ha látni akarjuk őket.

Egyetértettünk abban is, hogy mindketten felmondunk, és arra hivatkozunk, hogy én egy jobb munkalehetőséget kaptam Budapesten. A főváros messze volt ahhoz, hogy bárki kiszaglássza, igaz-e a történetünk. Hihetőnek is tűnt, hiszen meghagyjuk a házunkat, a fővárosba a jobb munka reményében pedig albérletbe költözünk. Ezt nyugodt szívvel elmondtuk barátainknak, akik kifaggattak, hogy miként és hol kaptam állást. Volt elég budapesti kivitelező cég, melyekből választhattam alibi-munkáltatót. Mindenki sok sikert kívánt.

Megírtuk a felmondásunkat, ami nekem hatvan napos felmondási határidőt szabott, Zsuzsának csak harminc napot. A fel nem használt szabadságaimat levonták, így negyvenkét napot kaptam, hogy tisztességes munkával elvarrjam a munkahelyemen a szálakat. Lehet, hogy fur-csán hangzik, és más, milliárdosként nem is tudott volna munkára gondolni, én úgy fogtam fel, hogy utolsó cseppig „kiélvezzük” az eddigi életünket. Utána úgysem fordul-hatunk vissza, soha nem fogok egy kopott, húsz éves író-asztalnál papírokat tologatni, terveket osztályozni. Nem fogok az építkezéseken sáros gumicsizmában üvöltözni a burkolókkal, és nem fogok a főnököm helyett dolgozni.

Egy újabb budapesti látogatás során megkötöttem az értékpapírszámlámra a szerződést, kaptam jelszót, kártyát és mindenféle tájékoztató füzetet. Rábeszéltek, hogy a legbiztosabb, ha állampapírokat vásárolunk, kockázat nélkül elég magas hozammal. Minden készen állt, jöhetett a pénz.

A PÉNZ

A Szerencsejáték Rt. végtelenül tisztességesen, türelme-sen és gondosan állt hozzánk. A Pál utcai fiúkba rejtve vittem el a szelvényt, amit megvizsgáltak, hogy valódi-e. Hosszú tanácskozások, többszöri találkozás, adminisztrá-ció után mindent aláírtunk, és a pénz elindult az általam megadott számlákra, előre meghatározott részletekben.

Azt a pillanatot soha nem felejtem el, amikor először megláttam a sok számjegyet a bankszámlakivonatokon. Elsőre olybá tűnt, mintha hiba történt volna, és véletlenül a számlaszámot írták az összeg helyére. Pedig ez volt a valóság, nagyon, nagyon, nagyon gazdag lettem.

A Pál utcai fiúk példányát azóta kabalaként őrzöm. Most is velem van, ahogy a laptop számítógépemen ezeket a sorokat írom.

A történetet ott folytatom, hogy Zsuzsa és én fel-mondtunk, kollégáink elbúcsúztattak és mindenkinek megígértük, hogy Budapestről majd jelentkezünk, és azért visszatérünk majd egy-egy napra, ahogy a munkám en-gedi. Az igazság persze az volt, hogy addigra már Buda-pesten a Pasaréti úton kibéreltünk egy négyszobás lakást, ami főhadiszállásként szolgált, amíg berendezkedünk és kialakítjuk új szokásainkat, új életünket. A lakásba velünk együtt költözött Berci kutyánk és a cirmos, akinek még mindig nem adtunk nevet.

Az egyik mellékutcában leparkoltam az Astrát és egy-úttal el is feledkeztem róla. Amíg nem veszek egy új autót, csak taxival járunk.

Egyik este ezeket a dolgokat írtuk fel a kötelező be-vásárló-listánkra.

– Nekem egy új autó (sportkocsi) – Zsuzsának egy új autó + sofőr

– Egy új ház (vagy telek és építkezünk) – Egy nyaraló (még nem tudjuk, Magyarországon-e

vagy külföldön) Mindketten tudtuk, hogy nem érjük majd be ennyivel,

de kezdetnek mindenképpen megteszi. Gábor fiamnak átutaltam a 100 millió forintot. Édesapámnak vásároltam egy kis apartmant egy előkelő nyugdíjasotthonban és tel-jes ellátást. Nem kérdezte, honnan van pénzem és én nem is kötöttem az orrára. Az otthonban még külön rendeltem neki egy garázst is, ahol kedvére szerelgethet roncs, le-vetett autókat. Zsuzsa átutalt szüleinek 10 millió forintot azzal a bejáratott dumával, hogy a svájci gyógyszerrész-vényeinket értékesítettük és ezt a részt nekik szántuk. Őrülten boldogok voltak, azonnal befektették disznóba, csirkébe és egy új traktorba.

Magunknak 200 millió forintot elkülönítettem egy speciális számlán, vésztartalékul. Azzal számoltam, hogy ha 10%-os kamatot termel egy évben, az még mindig havi 1,6 millió forint nettó bevételt jelent. Ebből a legrosszabb esetben is meg tudnánk élni, ha netán a nyeremény többi részét elköltenénk őrültségekre, vagy csődbe menne a bank és lenyelnék a számláinkat. Megfogadtuk, hogy ez a 200 millió szent és sérthetetlen, ehhez soha nem nyúlunk.

A többi pénz, az a sok százmillió még mind ott várt és hívogatott, hogy költsük el, de lehetőleg gyorsan.

AZ ELSŐ HÁZ

Reggel kikerestem a telefonkönyvből az összes luxusin-gatlannal foglalkozó ügynök telefonszámát. Sorra felhív-tam őket és bediktáltam az igényeinket:

– Olyan házat keresünk, ami legalább hat autónak megfelelő garázzsal rendelkezik, panorámás telken fek-szik. Legyen benne hat-nyolc szoba külön fürdőszobákkal és egy 150-200 m2-es nappali. Csak olyan ház jöhet szóba, amihez van beltéri és kültéri uszoda, pezsgőfürdő és sza-una. Legyen könnyen megközelíthető, azaz ne a főváros külterületén legyen, viszont nem akarunk közeli szom-szédokat.

– Természetesen nagyon gyorsan átnézzük a piacot, és hamarosan jelentkezünk – jött a válasz.

Zsuzsával taxiba ültünk és elkezdtük szisztematikusan bejárni Budapest kerületeit, hogy megismerjük, mégis melyik környék lenne ideális a számunkra. Adtunk Pest-nek is egy esélyt, de hamar rá kellett jönnünk, hogy Pest nem nekünk való. Mátyásföldön, Kelenföldön, Józsefvá-rosban bejártuk az utcákat, de még kiszállni sem volt kedvünk a taxiból. Az utcák porosak, koszosak, csupa szegényes épület és lerobbant bérházak. A telkek kicsik, és decens családi házakkal vannak túlzsúfolva. Mi erdőre, dombokra és napfényre vágytunk. Jött Buda, ahol az első kellemes meglepetés a Normafa környékén ért, itt láttunk szép diplomataházakat, nagyobb telkeket és mindehhez jó kilátás nyílt a környező dombokra. Az Istenhegyi út leg-tetején állt egy villa, aminél kértem a taxist, hogy lassítson le, mert már külsőleg is megragadott. Nagy fehér épület volt, balusztrádos balkonokkal, ovális ablakokkal és vörös cseréptetővel. Dupla garázs nézett az utcára és egy elegáns személybejáró. A dupla garázs kizárt, hogy hat autónak

elég legyen, így eszményi listánkon kapott egy mínusz pontot, ennek ellenére megtetszett. Becsöngettem, de senki nem nyitott ajtót. Felírtam a házszámot és elhatá-roztam, rájuk szabadítom valamelyik lelkes ügynökömet.

Saját maguktól összesen nyolc címre vittek el az ügynökök. Ennyit találtak az adatbázisukban, ami leg-alább árnyalatnyira megközelítette az elképzelésünket. Mi egyenként megnéztük őket, de a házvásárlás ízlés dolga. Ami nekem már félig-meddig tetszett, az Zsuzsának nem igazán, amit az ügynök meleg szívvel ajánlott, az ré-szünkről ki volt zárva. Amit az ügynök csak úgy mellesleg említett, az már majdnem megfelelt volna, csak sehogy sem sikerült minden előzetesen felállított szempontomat kielégítenie. Én pedig nem voltam hajlandó kompromisz-szumokat kötni már az első nagyobb vásárlásunk alkal-mával. Kezdtek kétségbeesni az ügynökök, látták, hogy komoly érdeklődők vagyunk, de sehogy sem találnak olyan ingatlant, amire pénzt is adnánk.

Közben az Istenhegyi úton kezdtek felpörögni az események. Az egyik ügynök levadászta a tulajt, aki semmi áron nem volt hajlandó eladni a telket. Mi erős-ködtünk, hogy legalább a házat engedje meg megtekinteni, minden kötelezettség nélkül. Azt mondta, hogy ha fize-tünk százezer forintot, kapunk harminc percet és meg-mutatja a házat. Igent mondtam, lesz ami lesz.

A tulajdonos, ahogy beléptünk, elkérte a pénzt, aztán továbbengedett. A ház fantasztikus volt. Drága anyagok-ból, igényesen építették meg. Akkor volt mindössze 4 éves az épület. A fickó egy jól menő ügyvéd, aki adott név-jegykártyát, ha netán szükségem lenne jogi tanácsra, ha már a házát nem adja. Szóval, a ház tetszett, okosan volt kitalálva az alaprajz, a hálószobákhoz közvetlenül csat-lakoztak a fürdőszobák, mindegyik lakrészhez volt külön balkon és mindehhez egy gyönyörű telek. A füvesített, kicsit lejtős telken téglából épített hússütő díszelgett, és egy kosárlabdapálya-szerűség (valahogy nem volt befe-

jezve, csak az egyik kosár volt a ház falára rögzítve). Természetesen a ház felszereléséhez tartozott egy 15 mé-ter hosszú külső medence, és a ház alagsorában egy 12 méteres belső medence, mellette pezsgőfürdővel. A me-dence csempéje egy meztelen női testet formázott, apró mozaikokból kirakva. A gyerekszobából a födémen ke-resztül építettek egy kör alakú lyukat, amin keresztül egy krómcsövön a gyerekek le tudtak csúszni az egyik eme-letről a másikra. Akár a tűzoltók. Ilyet szereltetnék minden szobához, hogy gyorsítsa a közlekedést, na meg jól is néz ki. Hiányzott viszont a szauna, és a garázs is csak négy autó tárolására volt alkalmas. Ellenben az tetszett, hogy a garázsból közvetlenül fel lehetett menni a házba, anélkül, hogy egy esős napon megázna az ember. Én most láttam életemben először ilyen méretű és minőségű házat. Az ügynök szerint megér 350-400 milliót. Lejárt a harminc perc, és a házigazdánk a bejárati ajtóhoz tessékelt.

– Megveszem! – Mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.

– A ház nem eladó. Viszontlátásra. – Mondjon egy árat, és kifizetem. – Mivel nem eladó,

ára sincs. – 500 millió készpénzben. – Gondolkodás nélkül ej-

tettem ki az összeget, mintha csak egy biciklire alkudnék. – Na, húzzanak a francba! – És ezzel kidobtak minket. Az ügynökünk megrökönyödve hátrált ki velünk

együtt a házból. Keresett volna 15 milliót a fiú az üzleten, de a jelek szerint ezt elbukta. Nagyon sajnálta és persze minket is, hogy erről a házról bizony lemaradtunk. Nyu-godjunk meg, mondta, majd ő keres másikat. Még álldo-gáltunk néhány percig az utcán, aztán megérkezett a ta-xink és elváltunk. A ház biztosan nem ért annyit, amennyit ígértem. Mennyi pénze lehet annak, aki könnyedén le-mond 150 millió forint haszonról, amit a piaci ár felett lettem volna hajlandó kifizetni. A kudarc nyomot hagyott bennem, régen persze nem volt különösebb jelentősége, ha

valaki nemet mondott az arcomba, de most más idők jár-tak. Pénzem van, és azt teszek, amit akarok. Ha nem adja oda 500 millióért, akkor megszerzem másként.

A BEÜLTETÉS

A házvásárlási projekttel párhuzamosan zajlottak Zsuzsa mesterséges megtermékenyítéssel együtt járó vizsgálatai és gyógyszeres kezelései. Zsuzsa életkora nem kedvezett a babának, és minden orvos csak nagyon halvány reményt táplált bennünk.

Zsuzsa elkeseredett harcot vívott a természettel, és minden idegszálával csak a babára koncentrált. Az első beültetés, amit még a hárommilliós kölcsönből fizettünk, sajnos, nem sikerült. Az orvos szerint lehet még próbál-kozni, de muszáj néhány hónapos szünetet tartani.

Örülök, hogy férfinak születtem, és nem kell a teste-men viselnem a gyermekem nyomát. Ugyanakkor persze irigykedtem is volt feleségemre, mert Gáborral kilenc hónappal korábban ismerték egymást, még az anyaméh-ből.

Csak az tudja, milyen érzés gyermek nélkül megöre-gedni, aki hasonló cipőben jár. Zsuzsának fiatalon lett volna jócskán lehetősége, hogy továbbtanuljon, vagy a munkahelyén előrelépjen. Mivel tudták róla, hogy férjnél van és nincs gyereke, egészen negyven éves koráig azért nem kapott felelős munkát és beosztást, mert úgyis mindjárt terhes lesz és akkor nem látják majd évekig. Az ember a főnökének mégsem mondhatja azt, hogy próbál-kozunk, de már évek óta nem sikerül, tehát nyugodtan bízzák csak rám azt a munkát, kevés az esélye annak, hogy több évig távol leszek. Negyven év felett, ahogy Zsuzsa szeme alatt megjelentek az első ráncok, akkor esett le az igazgatóságnak, az osztályvezetőnek és a kollégáknak, hogy Zsuzsa azon kevés nők egyike, akinek várhatóan már nem lesz gyereke. Igen ám, de akkor már késő volt, hiszen azok, akik harminc évesen szültek, azután kaptak felelős

beosztást és ezt a hátrányt tíz évvel később nem lehetett ledolgozni. Ebben az igazságtalanságban élt és dolgozott Zsuzsa, de most eljött az ideje, hogy bosszút álljon min-denkin, és igenis bepótolja, behajtsa mindazt, amit a ter-mészet idáig megtagadott tőle.

A természet viszont komplikált dolog. Körülöttünk sokaknak volt abortuszuk, teherbe estek és nem volt más megoldás, mint elvetetni a nem várt gyermeket. Az ilyen eseteknek a híre nyilván sokszor pletykaszinten jutott el hozzánk, de nagyon bántott, hogy nem Zsuzsa esik te-herbe, és akkor nem veszne kárba egy élet.

A MÁSOLÁS Nem tudtam eldönteni, hogy az Istenhegyi úton levő in-gatlanból a telek, vagy maga a ház tetszik jobban. Nyilván így együtt volt izgalmas, de ha nem eladó, akkor kisebb kompromisszumokra hajlandónak kell lennünk. Úgy döntöttem, hogy ha már a kettő együtt nem lehet az enyém, akkor megszerzem a házat. Tudom, ez most tel-jesen abszurdnak hangzik, pedig részletes „haditervet” készítettünk.

Elhatároztam, hogy centiről-centire ugyanezt a házat építjük fel a város egy másik pontján, ahol találunk al-kalmas telket. Lemásolni egy házat kétféleképpen lehet; vagy úgy, hogy felkutatom az építészt, és megszerzem az eredeti terveket, vagy annyi fényképet készítünk kívülről és belülről, ami elég a pontos másoláshoz. Naná, hogy az építész az egyszerűbb megoldás, csak hát hiába próbáltam az illetőt rábírni, hogy adja el nekem a kiviteli terveket, erre nem volt hajlandó. Hivatkozott a szakma etikájára, hogy az Építész Kamara így meg úgy; és hogy a tulajdo-nos, a ház megrendelője ebbe soha nem menne bele. Tehát maradt az objektum feltérképezése.

Műszaki végzettségűként egy kicsit még örültem is, hogy a magam uraként újra dolgozhatok. Nem is beszélve a kémkedéssel járó izgalmakról. Építészt és telket vi-szonylag könnyen talá ltam. Nem akartam az eddigi kap-csolataimon keresztül elindulni, mert féltem, hogy a hír hamar visszajutna szülővárosomba, ahol barátaim, volt kollégáim soha nem értenék, hogy miből jutottam ennyi pénzhez. Felhívtam a Magyar Építészkamarát – ha már részben úgyis rájuk hivatkozva nem kaptam meg az ere-deti terveket –, és kértem egy listát a Budapesten élő, jó referenciával rendelkező építészekről. Kaptam telefon-

számokat és néhány nap alatt megelégedéssel választot-tam ki egy negyven és ötven közötti gyakorlott mestert.

– A munka, amivel megbízom, egy szigorúan kötött, az ön fantáziáját semennyire sem igénylő terv elkészítése. Arra kérem, hogy egy konkrét címen megtalálható házat, kívülről és belülről is egy az egyben másoljon le. A má-solatnak a legapróbb részletig egyeznie kell az eredetivel.

– Na de hát mégis, hogy gondolja ezt? – Nekem az a ház kell. Az ön feladata, hogy mindent

precízen felmérjen. A nehézség az, hogy ezt a másolandó ház tulajdonosa nem tudhatja meg. Mindezt titokban kell megoldania.

– Nézze, én még ehhez fogható hasonló őrültséget soha nem hallottam, miért nem akar a saját igényei és elkép-zelései alapján építtetni egy új házat?

– Eddig nem engedhettem meg magamnak ezt a fényűzést. Most jött el az alkalom, hogy megépítsem ál-maim házát, és nem akarom, hogy az ízlésem és behatárolt fantáziám rányomja a bélyegét a ház külsejére, belsőépí-tészetére és funkcióira. Az eredeti ház minden részletében tetszett, tehát önnek csak az a dolga, hogy az utolsó szögig lemásolja azt, és én nyugodtan aludhatok, hogy egy nagypolgári, nagyvonalúan megépített villában lakom.

Az építészt ötmillió forintos előleggel győztem meg, bár látszott rajta, hogy a kémkedés és a titokban történő felmérés nem az ő műfaja. Még abban is kételkedett, hogy a pénz, amit egy sárga borítékban átadtam, valódi. Az is lehet, hogy ilyet még soha nem csinált senki. Talán csak egy bankrabló méri fel ilyen alaposan a kiszemelt objek-tumot.

A telket végül Budapest egyik külső kerületében, Ady-ligeten vásároltuk meg, 95 millió forintért. Fekvését tekintve nem is hasonlít az Istenhegyi útiéhoz, de szép zöld övezeti, nyugodt, csendes környék.

A kémkedés izgalmából nekem is ki kellett vennem a részem, és az építész sem bánta, hogy leveszem a szer-

vezés terhét a válláról. Először is légi felvételeket kellett készítenünk.

A budaörsi repülőtéren találtam egy helikopterpilótát, akinek volt megfelelő műszere a légi fényképek készíté-séhez. Potom 170 ezer forintért vállalta, hogy 10-15 fotót készít a levegőből. Megbeszéltük, hogy másnap reggel találkozunk, és együtt repülünk az Istenhegyi út fölé.

Este, lefekvés előtt Zsuzsával azon röhögtünk, hogy milyen gyorsan meg tud változni minden. Most az a leg-nagyobb gondom, hogy a levegőből lefényképezzek egy villát, amit le akarok másolni, és újra felépíteni a város másik végében. Jó, persze ez túlzás, hiszen a legfontosabb továbbra is a gyerek, akit Zsuzsa mindennél jobban sze-retne. A gyerek pedig csak nem akar megfoganni, hiába próbálkozunk folyamatosan a legkülönbözőbb beavatko-zásokkal.

A pilótával reggel 9-kor találkoztunk. A budaörsi re-

pülőtéren nincsen beton kifutópálya, így a még harmatos fűben gyalogoltam a hangárig, ahol a piros helikopter és pilótája várt rám. Még soha nem ültem helikopteren, na-gyon klassz érzés, de fura, hogy az ablaküvegen egy kis fonáldarabka mutatja a szélirányt. Ott ülök egy több tíz-milliós gépen, és egy fonáldarabka az egyik alapműszer. Pontosítottuk a célt, és a budai hegyek felett, amik a ma-gasból nekem teljesen egyformának tűntek, a pilóta nagy nehezen megtalálta a házat.

Egészen közel ereszkedtünk és egy mobil állványról, amit házilag készíthetett és erősített a gép oldalára, el-kezdett fényképezni. A digitális fényképezőgép össze volt kötve egy laptop számítógéppel, amin rögtön megjelentek az exponált képek. Normális esetben a fényképezés nem tartott volna tovább tíz percnél, de ahogy onnan fentről néztem a házat, álmaim épületét, késztetést éreztem, hogy valami őrültséget csináljak. A nagy zajban, a sisakomba

szerelt mikrofonon keresztül arra kértem a pilótát, hogy szálljon le a kertben.

– Nem tehetem, itt nem szállhatok le – tiltakozott ér-tetlenül.

– Dehogynem. Van ott hely bőven, várnak engem, egy fontos dokumentumért jöttünk, beugrom a házba és öt perc alatt végzünk. – Hazudtam felelőtlenül és meglepően könnyedén.

A pilóta bizalmatlanul felkészült a landolásra, és az udvaron nagy szélvihart csapva ereszkedtünk le a pázsitra. Már majdnem földet értünk, amikor a kültéri medence fóliaborítását felkapta a szél, és villámgyorsan a rotor köré csavarta. A fóliából még valami kötelek is kilógtak, amik ott csapkodtak a helikopter ablakán. Ahogy a rotor iszo-nyatos sebességgel rángatta körülöttünk a fóliát, besöté-títve a pilótafülkét, pánik tört ki rajtunk. Szerencsétlen pilóta annyira megrémült – én persze nem kevésbé –, hogy felrántotta a gépet, és néhány méterre a földtől lebegtette, majd idegességében egy rossz mozdulattal a propeller egyik lapátjával megsuhintotta a kerti terasz előtetőjét. Az, mint egy lángvágó, úgy vágta szikrázva ketté a tartószer-kezetet. Az előtető azonnal megbillent és hatalmas robaj-jal összedőlt. A köztünk levő laptop számítógéphez csat-lakoztatott külső digitális fényképezőgépet, akár egy autó visszapillantó tükrét a szembejövő kocsi, úgy vitte le a felgyorsult fólia. Egyik másodpercben még ott volt, a másikban már nem láttuk sehol. Végigcikázott az agya-mon, hogy mit is keresek én itt, hívatlanul egy idegen ember kertjében. Ez lett belőlem, ez az új énem. Vakmerő és felelőtlen ember lettem, aki kénye-kedve szerint kivá-laszt a levegőből egy házat, hogy ott helikopterrel le-szálljon és romboljon, mintha ez lenne a legtermészete-sebb dolog a világon.

A pilótán a szívinfarktus összes tünete kiütközött. Az előtető megsemmisítéséből keletkezett propellerkár arra ösztönözte, hogy inkább a földet válasszuk, és egy moz-

dulattal, az uszoda ponyváját a fejünk felett pörgetve le-tette a gépet. Nem hallottam, hogy mit ordít, de a szájáról leolvastam a magyar nyelv legdurvább szóösszetételeit. Pedig nem robbantunk fel, nem zuhantunk le, mindketten túléltük a balesetet.

A házból előrontott egy asszony, ruházata alapján a házvezető vagy a takarítónő lehetett, és nekem ismeretlen nyelven szentségelve, fejét fogva futkározott a romok körül. Kiszálltam, és úriemberhez méltóan köszöntem, majd elnézést kértem. A nő értette, amit mondok, de to-vábbra is idegen nyelven üvöltözött. A pilótám falfehéren előkászálódott a szerencsétlenül járt járművéből. Nem nézett se rám, se a nőre, csak a légcsavart próbálta sze-mével újrahegeszteni.

– Elnézést, asszonyom. Nem így gondoltam az érke-zést. Kérem, asszonyom!!! – A zajos rotor hangjához szokva, kicsit a kelleténél is hangosabban kiabáltam. A nő berohant a házba és egy vezeték nélküli telefonnal a ke-zében tért vissza.

– Tardi ur! Nagy baj tortent hazzal! – Már magyarul, de erős akcentussal hívta az ügyvédet, a ház tulajdonosát.

– Levegobol lehuzanni egy helikopter. Osszetort a haz, minden rom. – Ekkora hazugságot, az előtető nélkül talán még jobban is mutatott az épület.

A nő kinyomta a telefont, és gyűlölettől izzó tekintettel nézett minket. Nem lett volna értelme tovább szabad-koznunk, tisztában voltam vele, hogy ez az apró kis ötle-tem a házban legalább 4-5 millió forintos kárt okozott, a helikopter sérüléseit pedig fel sem tudtam becsülni. Vár-tunk, hogy a ház ura hazaérjen és rendezhessük a dolgot. A pilóta nem szólt hozzám, csak szitkozódott. Nem telt el fél óra, hallottuk az elektromos garázskaput kinyílni, hazaért az ügyvéd. Egyenesen a hátsókertbe sietett, nyomában a házvezetővel. A kert közepén egy piros helikopter állt, ablakait a medence kék színű ponyvája takarta. Föld és

téglatörmelék borított mindent. A csonka acélpillérek már csak azt jelezték, hol állt egykor az előtető.

– Mi történt itt? Maguk kicsodák? Hogy a francba kerültek ide? – üvöltötte elkeseredetten.

– Uram! Mi már találkoztunk. Biztosan emlékszik rám, nem olyan régen én fizettem azért, hogy a házat megnéz-hessem. Erre jártunk reggel a helikopterrel, és az az ötle-tem támadt, hogy esetleg leszállhatnánk a kertbe, hogy a pilóta barátomnak megmutassam ezt a gyönyörű házat. Leszállás közben nem várt események történtek, és sajnos, szerencsétlenül jártunk. Minden kárát megtérítem, de higgye el, véletlen baleset történt.

– Balesetnek nevezi azt, hogy engedély nélkül betör a házamba? Leszáll a kertembe? Mégis ki maga, hogy csak úgy berepüljön egy magáningatlanra? Lerombolja a házat, és még balesetnek nevezi?

– Nézze, minden kárát megtérítem. Mondjon egy ösz-szeget.

– Ezt nem ússza meg ennyivel. Hívom a rendőrséget. – előrántotta a mobiltelefonját és bepötyögte a telefonszá-mot. Remegő szájjal várta a diszpécser jelentkezését.

– Legyen 20 millió. Még ma megkapja, készpénzben. – Ma még el tudnék menni a bankba, gondoltam.

– Magának és a társának börtönben a helye! – a disz-pécser közben fogadta a hívását.

– Legyen 40 millió! Az ügyvéd kinyomta a telefont. A pilóta felkapta a fejét

és rám néztek. – Kifizetem még ma. Kérem, ne hívjon rendőrt. Várjon

meg és hozom a pénzt. A helikopter itt marad zálognak, nekem kell cirka két óra, és itt leszek a pénzzel.

– Nem hiszek magának! Nyilván meg akar lógni, és itt hagyja nekem ezt a szerencsétlent a ronccsal. Ugye, ez a terve?

– Adjon néhány órát és hozom a pénzt. Maga ügyvéd! Fogalmazzon addig egy megállapodást, amit aztán alá is írhatunk.

– Mutassa a zsebét, adja ide a jogosítványát. A sze-mélyi igazolványa, gondolom, kell még a bankban, de minden más iratát itt kell hagynia nálam.

Az ügyvéd kitépte kezemből a tárcámat és csak a személyit adta vissza. A házvezetőnő mindvégig kárör-vendő mosollyal asszisztált főnöke oldalán. Hívtam egy taxit és a hátsó ülésről telefonáltam a brókeremnek. Még délelőtt volt, így nem volt olyan nehéz összeszedni a pénzt. Bementem hozzá aláírni a szükséges iratokat, és az irodájában megvártam, amíg a pénzt behozták. Állítólag nagy szerencsém volt, mert ennyi készpénzt nem tartanak a bankban, legalább egy nappal korábban be kellett volna jelentenem. Egy újabb taxival közel három óra alatt megjártam oda-vissza a távot. De visszafelé egy ronda papírzacskóba csomagolt, húszezresekből álló köteggel utaztam végig a városon. Most, hogy a pénz már nálam volt, kezdtem annyira megnyugodni, hogy végiggondol-jam, mi történt velem egy egyszerű hétköznap reggelén. Nem is olyan régen, az előző életemben ilyenkor az egyik építkezésen vitatkoztam a villanyszerelőkkel, most pedig kiváltom magam egy vagyonért egy abszurd és gyerekes helyzetből. Talán meghülyültem. Biztosan nem vagyok normális, hogy ide jutottam. Zsuzsát nem hívtam fel és örültem, hogy még ő sem keresett. Nyilván ha elmonda-nám neki a történetet, még nálam is jobban kétségbe esne. Meg kell oldani ezt a helyzetet és legközelebb talán oko-sabb leszek. Belátom, rossz ötlet volt leszállni a kertben, de ki a fene gondolta volna, hogy a medence ponyvája nincsen lerögzítve rendesen. Ki tudhatta, hogy a pilóta bepánikol, és lekaszálja a házat?

Mikor megérkeztem, az utca felől nem látszott, hogy alig pár méterre a kerítés mögött egy helikopter romba döntötte a család otthonát. Na jó, csak az előtetőt. Hihe-

tetlenül mutat a tűzpiros helikopter a zöld füvön, ahogy körülötte három ember szemléli a romokat.

– Itt a pénz. Üljünk le és számolja meg – adtam át a köteget megkönnyebbülve.

– Jöjjön velem. Az ügyvéd dolgozószobájába a kertből jutottunk, egy

erkélyajtón keresztül. Az antik íróasztalon sok hivatalos papír, egy számítógép és egy monitor állt. Az íróasztalon volt még egy tipikus zöld üvegű, rézből készült „ügyvéd” lámpa. Ezeket vagy a diplomához adják, vagy külön az ügyvédeknek gyártja valaki nagy tételben. Minden ügy-védnek van egy ilyen asztali lámpája, még a régi cégem jogászának is ilyen állt az asztalán. Az ügyvéd kicsoma-golta és megszámolta a pénzt.

– Sikerült megfogalmazni valamilyen megállapodás-félét? – kérdeztem rutintalanul.

– Nem, de mindjárt nyomtatok egyet. Bekapcsolta a számítógépét és egy elmentett word fi-

le-t kezdett átírni. Ellenőrizte a nevem és a lakcímem, de a többit magától gépelte. A teraszajtón keresztül a helikop-ter farkát láttam és a pilótát, aki nem tér napirendre a tör-téntek felett. Nyilván neki is fizetnem kell, csak essünk túl az ügyvéden.

Az ügyvéd kinyomtatta a megállapodást, én átolvas-tam, és a szemem egy-egy olyan kulcsszóra akadva, mint „nincs további követelés”, „kártérítés” siklott a doku-mentum végére, az aláíráshoz. Aláírtuk és egy példányt négybehajtottam. Kezet azért nem fogtunk, bár ő is tudta, hogy élete üzletét kötötte meg. A kárt maximum 5 milli-óból rendbe fogja hozni.

A pilótához siettem, aki a helikopterben telefonált. – Indulhatunk?

– Maga vadállat. A gép totálkáros, ezzel nem repülünk innen sehova. El kell vontatni. Éppen azt intézem és csukja be az ajtót, ne is lássam a pofáját – vágta hozzám.

Az ügyvéd, aki le sem vette rólam a szemét, kitalálta, hogy távozásunk körül némi zavar támadt.

– Sajnos, a helikoptert el kell szállítanunk, nem tud felszállni. Megsérültek a lapátok. – Gondoltam, ezt meg-érti és ad nekünk egy kis időt, hogy eltakarodjunk.

– Ide nem jön be semmilyen vontató, abban biztos le-het. Előbb ásom el ezt a szart magukkal együtt a kertben, minthogy ide beengedjek egy vontatót.

– Megoldjuk, csak nyugodjon meg. A helyzetet bonyolította, hogy az utcáról a ház mellett

legfeljebb egy kisebb autónak lett volna hely a kertig, de egy olyan teherautó, amire a helikopter is ráfér, biztosan nem tud betolatni. A pilóta ezt már nyilván végiggondolta és jobbnak is láttam, ha a szervezésnek ezt a részét rábí-zom. Oldja meg, a számlát úgyis én fizetem. Eljöttem, és bár nem a bejárati ajtón át érkeztem, távozni mégis így volt elegánsabb.

AZ AUTÓ

A helikopteres incidens után valahogy elment a kedvem a ház-másolástól. Az ügyvéd háza is más fényben tetszett és ráébredtem, hogy nem akarok egy ilyen agresszív vadállat házában lakni, keresztülmenni a másolás minden bonyo-dalmán. Az Ady-ligeten vásárolt telket hagytam beépí-tetlenül, megbíztam egy kertészt, hogy havonta vágja le a füvet, irtsa ki a gazt, de többet nem foglalkoztam vele. Lehet, hogy a házépítést mégsem nekem találták ki. Ennél sokkal vidámabb módja is van annak, hogy sok pénzt költsön az ember.

Tehát maradtunk a Pasaréti úti lakásban. Nyilván nem volt senki az utcában, akinek annyi pénze lenne, mint nekünk, de talán pont ezért élveztük, hogy egyelőre nem mozdulunk, pedig megtehetnénk. Az egyik mellékutcában parkolt az Astrám, amit teljesen elhanyagoltunk. Az ak-kumulátora biztosan lemerült, több hónapja nem vezet-tem. A városban a taxi volt a legelegánsabb módja a köz-lekedésnek, élveztem, hogy a hátsó ülésen gondolataimba merülhettem és nem kellett az utat figyelnem.

Persze én is férfi vagyok, akinek az autó nem csupán a közlekedés egy hatékony módja. Emlékszem, a 80-as években az akkori Nyugat-Németországból kaptam az első „világ autói” katalógust. Olyan vastag volt, mint egy lexikon, tele autók fényképeivel, leírásával. Mi az ábécé-ben felsorakoztatott márkák közül talán tízet-húszat ha ismertünk. Demokratikus katalógus révén benne volt az orosz Zil, a Volga és a Skoda, meg társaik. Ezek voltak a „gagyi” oldalak, amit viszont órákig elemeztünk baráta-immal, az a Ferrari, Porsche és a Maserati típusai voltak. Nyilván egyikünkben sem merült fel, hogy valaha is ve-zethetünk, vagy akár csak belülről megcsodálhatunk egy

ilyen autót, viszont jó volt a teljesítményadatokat és a köbcentiket összehasonlítgatni, ahogy az ember akkoriban az útikönyveket is olvasta olyan tájakról, ahova soha nem jut el.

Az első autóm egy Trabant volt, amit 25 ezer forintért vettem és közel annyiért is adtam el. Aztán jött a Lada 1200-as és sokkal később egy 1-es Golf. Akkor már 14 éves volt, de óriási előrelépésnek könyveltem el. Sok má-sik 10-15 éves kocsi után jött az első autóm, amit még garanciálisan vásároltam, az Opel Astra.

Ez már a múlt, most végre megvásárolhatom életem és talán az ország egyik legjobb autóját. Először is azt kellett eldönteni, hogy sport vagy limuzin autóban gondolkodjak. Az előbbi lett volna az igazi vágyam, de a luxuslimuzin biztonságosabb és Zsuzsa is inkább afelé hajlott. Tudtam, hogy ha luxusautót keresek, akkor a Mercedes, BMW vonal már snassz, míg a Rolls Royce és a Maserati talán túl feltűnő lenne. Elengedtem a képzeletem és hagytam, hogy a különböző élmények befolyásolják a döntésemet.

Budapesten nem találtam olyan kereskedést, ahol iga-zán exkluzív és ritka luxusautókat lehetne kapni. Igaz, nem is nagyon kerestem, telefonkönyvből és a tudakozó-ból nyert információkra építettem, ami, valljuk be, nem a legjobb forrás. Megértem, ha a luxus-kereskedések pont ott nem hirdetnek vagy nem tüntetik fel telefonszámaikat. Nekünk nem voltak gazdag szüleink, ismerőseink, hogy az efféle kapcsolatokhoz könnyedén juthattunk volna. A nulláról indultam el, akárcsak a ház esetében.

Kikötöttem egy Budaörsi út melletti autókereskedés-nél, ahol adtak egy telefonszámot. Az illetőt felhívtam, majd találkoztunk. Igazi autókereskedő figura volt, már az öltönyös fajtából, de azért itt-ott a modorán érezhető volt az eseményekben gazdag szakmai múlt.

– Mégis milyen márkára gondolt? – kérdezte. – Fogalmam sincs. Azt szeretném, ha olyan egyedi

autóm lenne, viszont ne legyen olyan feltűnő, hogy par-

kolni se tudjak. Az autótolvajoktól nem féltem, inkább csak nem akartam nagy dobra verni a pénzemet. Hülyeség, amit később persze nem is tartottam be.

– Rendben. Mekkora összeget szánna az autó megvá-sárlására?

– A felső határ 100 millió, de ha találunk valamit 70 vagy 80 millió körül, az ideális lenne – mégis egy autóról beszélünk, amin évente egy lakás értékét vesztem majd el.

– Nagy valószínűséggel találunk itthon is ilyen árban gépkocsit, de az is elképzelhető, hogy Németországból vagy Ausztriából rendelnénk meg.

– Milyen márkák jöhetnek szóba? Miket ajánlana? – Én a Bentley-t; vagy a Mercedes egy nagyon fel-

szerelt típusát ajánlanám. Mondjuk, a Mercedes S osztály csúcskategóriáját tudom ezért az árért, vagy talán még alatta kínálni. A Bentley már egy sokkal exkluzívabb márka, ott nagyon körül kell majd nézni.

– A Mercedest felejtsük el. A Bentley nem a kedven-cem, szerintem nagyon arisztokrata autó. Mi jöhet még szóba?

– Ferrari, Porsche, Maserati, Jaguar. Esetleg valami-lyen old timer ritkaság. Nem olyan régen az egyik vásár-lómnak Németországból hoztam be 170 ezer euróért egy gyönyörű 61-es gyártású ezüst 300-as Mercedes roadstert. Adjon egy hetet és hozok konkrét ajánlatokat. Alapvetően azért, gondolom, új autóra vágyik, ugye?

– Igen, újat szeretnék, de ha valami nagyon egyedit ajánl, ami használt, azt is szívesen megnézném.

A gazdagságban az a jó, hogy még az élvezetes munkát sem kell elvégeznünk. Meg lehet szokni, hogy akik ki-szolgálnak, meg akarnak dolgozni a pénzükért és autót választani sem kell saját magamnak. Az én részem majd a végső tesztben és a döntésben lesz, addig hagytam, hadd fusson a fickó néhány kört.

A Váci utcában a Zsolnay kávéház teraszára beszéltük meg a legközelebbi találkozót. Zsuzsa is eljött velem, a szép autókat ő is szereti, hát hadd válogasson.

A kereskedő egy fekete dossziéval a táskájában érke-zett. Néhány perc udvarias beszélgetés után a tárgyra tér-tünk. A dossziét az asztalra tette és sorban végiglapoztuk, míg ő minden autót egyenként felvezetett. Közben az járt a fejemben, hogy a budapesti BKV-buszok között is akad olyan csuklós busz, ami közel ennyibe került új korában. Milyen furcsa, hogy nap mint nap ilyeneken utaznak az emberek és soha nem jut eszükbe egy Ferrarihoz vagy egy Porschéhoz mérni őket. Jó, értem, hogy a kettő egészen más, de ha mozgó értékben gondolkodunk, igenis egy BKV busz láttán is fel kellene szisszennünk, hogy úristen, ennyi pénz és mindez csak acél és műanyag.

– Származási ország szerint állítottam össze az aján-latomat. Sok vevőm ragaszkodik egy-egy ország gyárt-mányaihoz, mondván, hogy a németek biztosan megbíz-hatóbbak, mint az olaszok vagy az angolok. Az olaszok mellett a stílus és a gyorsaság szól, míg az angol kocsik elegánsak és kecsesek. Nekem az a tapasztalatom, hogy ezen az árszinten gyakorlatilag lényegtelen a származási ország, olyan minőséget kap, ami nem hagyja cserben. Ennek ellenére, kezdjük talán a németekkel. A Mercedest a megbeszéltek szerint kihagytam, a BMW pedig szerin-tem nem illene önhöz. A Porsche új terepjárója viszont annál inkább, biztos látott már ilyet, ez a Cayenne. Spor-tos, ugyanakkor a magas felfüggesztés miatt terepjáró és luxuslimuzin egyben. Ez 100 ezer euróért már szinte minden extrával megvásárolható. Tudom, hogy a 20-25 millió forintos ár jóval az ön elképzelése alatt van, de talán érdemes megfontolni.

– A Porsche a Volkswagen csoport tagja, jól tudom? – Igen, a tulajdonos azonos. – Hiába a márka, ha ez egy felspécizett Volkswagen,

akkor inkább menjünk tovább. – Ezt komolyan is gon-

doltam. A kereskedő látszólag meglepődött, nyelt és la-pozott egyet.

– A következő autókat az angol piacról válogattam össze. A Jaguár XJ 220-as modellje nekem személy sze-rint a kedvencem. Nagyon ritka sportautó angol elegan-ciával. 220-230 ezer euróért tudnám behozni. – A fény-képen tényleg gyönyörű, egy ék-alakú ezüstnyilat formázó kocsit mutatott. Még soha ilyen Jaguárt utcán nem láttam.

– Ha jól számolok, akkor az durván 60 millió forint körül jönne ki.

– Vámmal, minden egyéb adóval és költséggel már elérné a 60 milliót.

– Az angol autókkal, azt hallottam, hogy sok a prob-léma, gyakran meghibásodnak. – Ezt is véresen komolyan gondoltam. Nehogy rám sózzanak egy angol vackot. Ezekhez adnak ilyen „assistance” kártyákat, helikopterrel jönnek megszerelni a lerobbant luxuskocsikat. Nyilván kompenzálni kell az angol ipar gyenge minőségét. Kö-szönöm, én nem kérek belőle.

– Való igaz, hogy az angol minőség elmarad a tö-megautóknál a németekétől, de biztosíthatom, hogy 60 millióból még az angolok is tudnak jót építeni. Nem kell most dönteni, azt javaslom, hogy haladjunk a sorban.

– Rendben, nézzük a következőt – javasoltam, közben Zsuzsa majd leszédült a székről unalmában. Pedig szerette az autókat, de most, hogy karnyújtásnyira van életünk autója, felettébb nem érdekli.

– A Bentley Arnage LWB típusú luxusautót ajánlanám, ami egy igazi ritkaság. Ellentétben a Jaguárral ez nem egy sportautó, bár a 400 lóerős motorral lehet, hogy a Jaguár is megküzdene. Az ára 320 ezer euró, ami úgy 85 millió forint lenne.

Tényleg fantasztikus képeket mutatott, fehér bőrbelső, mahagóni faberakásokkal egy igazi álomautó. Ilyennel járnak az angol királyi család tagjai vagy az amerikai szupersztárok. Elképzeltem, hogy ezzel megjelenek és

megállok a házunk előtt, sőt leutazom szülőhelyemre és ott parádézok. Na, ez soha nem fog megtörténni, nem fedem fel a titkomat. Legfeljebb két autót használok majd, a Bentley-t és az Opelt. Micsoda kontraszt. Vagy soha nem hajtok be vele a Pasaréti útra és akkor a városban használhatom. Ehhez kell majd egy sofőr, aki mindig egy sarokkal arrébb kitesz.

– A Rolls Royce milyen áron kapható? – kérdeztem. Tudtam persze, hogy a Volkswagen áll a Bentley és a Rolls Royce mögött is, de azért ez mégis más. Nem a Porsche kategóriája.

– Egy Rolls Royce Corniche ajánlat van nálam, ami lehúzható tetővel 378 ezer euró. Ez szalonból, de 1000 kilométerrel az órájában kapható. Forintban a 100 milliós kategória.

– Kár, hogy nem teljesen új az autó – kekeckedtem. – Ez teljesen új, csak a szalonban bemutató autóként

használták. – Ezt jegyezzük meg, de azért látom, hozott mást is. A

dossziéban még volt jó pár oldal. – Most jönnek a híres olasz autócsodák. Először ter-

mészetesen a Ferrari. Itt a márka behatárolja, hogy csak sportautókat tudok mutatni, de azért érdemes egy pillan-tást vetnie az ajánlatokra. A legdrágább típus az Enzo F60, ami 850 ezer euró, azaz 220 millió forint. Ezt csak a vi-szonyításhoz mondom, természetesen olyan autókat hoz-tam, amik megfelelnek az ön pénztárcájának.

Ezt a pofátlanságot! Mi az, hogy az én pénztárcámnak? Ha akarok, veszek mindjárt négy Enzo Ferrarit. Tényleg ostobaság ennyit egy autóra költeni, ráadásul kívülről ezt az emberek úgysem saccolnák 100 milliónál többre. Ak-kor meg minek. Kár belém, mert én 140-nél gyorsabban úgysem hajtok. A hecc kedvéért talán mégis maradjunk a 100 milliós értékhatár alatt.

– A Ferrari 550 Barchetta alig néhány száz darabban készül. Élénksárga, ezüst és piros színben választható.

Abszolút kemény sportkocsi, annak minden előnyével és hátrányával. Az extráktól függően 230 ezer euró körül már kapható.

– Igen, ez nagyon szép autó. Ha vennék egy ilyet, mennyi idő alatt szállítanák Magyarországra?

– Körül kell néznem. Vannak szalonok, ahonnan a bemutató autókat azonnal el lehet hozni, ha ragaszkodik a gyári null-kilométereshez, az eltarthat néhány hónapig is.

Zsuzsa szeme lassan lecsukódott, talán gondolatban egészen máshol járt. Nem tiltakozott, pedig tudtam, hogy egy kétüléses autó megvásárlásával szinte bebetonozom a családunk gyermektelenségét. Sehol egy autó, ami isofixes gyereküléssel és a sok légzsákkal a kisgyerek életét védené.

– Nekem most kell az autó! – vágtam rá magabiztosan. – Azt javaslom, hogy a héten menjünk ki Németor-

szágba, két-három nap alatt végig tudjuk járni a fontosabb kereskedőket. Én elintézem a szállást, a megbeszéléseket és természetesen, ha kiválasztották az autót, akkor magyar forgalmival itthon adom át a kulcsokat.

– Rendben, ma hétfő van, akkor szerdán reggel indul-hatunk. Nekünk most nincsen autónk, azt javaslom, hogy vigyen ki ön a saját autójával minket. – Egy Astrával mégsem jelenhettünk volna meg a Ferrari-szalonoknál.

A kereskedő lefoglalta a szállodákat, a három éjszakát a tervek szerint három városban töltjük el. Mindhárom helyen van egy-egy luxusautókkal foglalkozó szalon, ahova időponttal bejelentkeztünk. Düsseldorf, Münster és Berlin voltak a kiválasztott városok, ahol a kereskedő nagy választékot és gyors ügyintézést ígért.

A kereskedő szerdán, korán reggel leparkolt a Pasaréti úton a házunk előtt, nagy fekete Mercedesével. Zsuzsa meg én a hátsó ülésre ültünk, ami látszólag eléggé zavarta, biztos úgy érezte, mi csak sofőrnek tekintjük, pedig ő komoly üzletember. Nem tudom, milyen Mercedes volt, de még soha nem ültem hátul ilyen kényelmesen. A ha-

talmas bőr fotelekben szinte végigaludtuk az utat. Próbált velünk beszélgetni, talán csak azért, hogy el ne aludjon vezetés közben, de én az autókon kívül semmilyen témát nem viszonoztam érdeklődéssel. Persze kíváncsi volt, hogy mit dolgozom, honnan van ennyi pénzem, a szoká-sos. Mérnök vagyok, válaszoltam, és ezzel a téma végére pontot is tettünk. Megértem, hogy kicsit szkeptikus volt, hiszen nem tudott rólunk semmit. Lehettünk volna két kalandor, aki szeretne egyet kocsikázni, és luxus sport-autókat törni a német autópályán. Annyit látott a pén-zünkből, hogy Buda egyik jobb utcájában lakunk, sok hitelkártyám van, melyekkel felváltva szeretem fizetni a kávét. Zsuzsa már áldozott valamicskét a ruhatárára, de én, leszámítva egy Boss öltönyt, még a régi ruháimban jártam. Az öltözködést soha nem tartottam fontosnak, mindig volt tiszta ruhám, de akár négy-öt évig is hordtam egy-egy inget, függetlenül a divattól. Volt olyan nadrá-gom, ami egyszer kiment a divatból, és tudtom nélkül aztán újra visszajött. Hát akkor meg minek ez az egész felhajtás? A kereskedő hozzánk képest persze gazdag ember látszatát keltette, finom öltöny, aranygyűrű a kis-ujján és egy vastag aranykarkötő. Akinek kevesebb a pénze, nyilván többet cicomázza magát, hogy gazdagnak nézzék. Ki venne Ferrarit egy csórótól? Zsuzsa és én megengedhettük magunknak, hogy szürkén öltözzünk, olyanok voltunk, mint egy több generációs gazdag család sarjai, akik már évszázadokkal ezelőtt kiélték a hivalkodó öltözködésre törő minden vágyukat.

Németországot igazán soha nem szerettem, de tisztel-tem azt a rendet és tisztaságot, ami a legkisebb faluban is megvan. Ez alapvetően nem pénz kérdése. A magyar fal-vak nem azért olyan rendezetlenek, mert kevesebb a pénzünk. Az embereknek nincsen igényük a szépre és a rendre. Tisztelet a kivételnek. Füvet nyírni, gazt irtani, takaros házat tartani lehet kevés pénzből is. A németeknek persze igényük és pénzük is van, ezért áll minden kerítés

egyenesen, ezért tiszták az utcák, ezért vezet mindenhová betonút.

Az útitervünket nem a három város földrajzi elhe-lyezkedése, hanem az autókereskedők időbeosztása hatá-rozta meg. Mindenhol a cégvezetővel akartunk tárgyalni, akikhez alkalmazkodnunk kellett. A mi kereskedőnknek is volt egy koncepciója, hogy kezdjük a kevésbé esélyes márkákkal (mintha tudná, hogy a kötelező körök után úgyis mást választok), s hagyjuk a végére az igazi cse-megéket.

Késő este érkeztünk Berlinbe. Az Intercontinental szálloda lakosztályban aludtunk. A kereskedővel előre tisztáztuk az igényeinket és ennek megfelelően foglalt szobát. Most voltam először úgy szállodában, hogy meg-engedhettem magamnak a minibár választékát. Apróság, de azért jóleső érzés tíz eurós üdítőt iszogatni a csaknem egy méter magas, nyolc párnával megvetett „king size” ágyon. Zsuzsa hamar elaludt és én csaknem hajnalig néz-tem a különböző kábelcsatornákat az ágyból. Otthon is jó ágyból nézni a tévét, de ehhez foghatót még nem tapasz-taltam. Annyira kényelmes, puha volt az ágy; mintha ki-fejezetten a tévézésre fejlesztették volna ki. Beszélek an-golul és németül is valamennyit, de a műsorok közül csak a képekben és eseményekben gazdag kalandfilmeket ér-tettem.

Reggel kilenckor a svédasztalos reggelinél találkoz-tunk a kereskedővel, aki telerakta a tányérját minden földi jóval. Akkor ettem először amerikai palacsintát, amire juharszirup és forró vaj is dukál. Tizenegyre kell a berlini Bentley-képviseletnél lennünk, majd kettőre egy használt luxusautó-céghez voltunk hivatalosak, négyre pedig a Scuderia Ferrari kereskedésben vártak minket.

A reggeli után még volt egy óránk a találkozóig, addig megkértük, hogy vigyen végig a városon. A várakozása-immal ellentétben Berlin fantasztikus hely, ennyi szép új

épületet soha nem láttam. Nyoma sem volt az egykori kettészakadt város nyomasztó hangulatának.

A Bentley Berlin nagy kirakatokkal néz az utcára, az üveg mögött hatalmas csillogó fekete autók sorakoznak. Az egyik kirakat felett a „B” betűs hatalmas embléma díszeleg. A kereskedésbe belépve az embernek óhatatlanul halkabban kell beszélnie, akár egy könyvtárban vagy egy templomban. Itt is nyugalom, tisztaság és a jólét sugárzik a lábtörlőtől az asztalokon található golyóstollakig. Mint később megtudtam, a tollak, amiket használnak, egyen-ként 300 euróba kerülnek.

Persze, egy ilyen látogatás csak nekünk ilyen külön-leges, az ott dolgozók naponta találkoznak hasonló gazdag emberekkel, akik egy Bentley-t néztek ki következő au-tójuknak.

A szalon vezetője, egy nagyon elegáns német úriember kedvesen bemutatkozott, kávéval, üdítővel kínált minket és rögtön a tárgyra tértünk. A mi kereskedőnk ebben a környezetben már kopottabbnak látszott, öltönye és még a kölnije illata sem illett ide. Szóval, a tárgyra tértünk és egytől egyik végignéztük a választékot. Egy Bentley Continental Coupé volt a legdrágább autó a szalonban, a maga 290 ezer eurós árával. Zsuzsával beültünk, a bőr ülések illata átjárta az utasteret. Érdekes, hogy a bőr illa-tából lehet következtetni a minőségre is. Az igazán drága bőr illata annyira intenzív, hogy picit bele is szédültem. A fekete műszerfalba a kör alakú műszereket egyenként építették bele, az ajtó csukódásától a legkisebb részletig minden az értékről és a presztízsről árulkodott. Zsuzsának is tetszett, bár már megtanulta, hogy alku előtt az eladó jelenlétében ne dicsérje az árut. Nem kell éreztetni, hogy nekünk megfelel a termék.

Amikor az Opelt vettük, még tudtam, hogy mihez ha-

sonlítsam. Előző autóimnál pont annyival tudott többet, amit egyből értékeltem. Az Opel Astrából átülni egy

Bentley-be olyan fénysebességű időutazás, hogy nem lehet összpontosítani és mérlegelni. Olyan döntéssé válik az autóvétel, mintha egy űrrepülőt vásárolnék és csak az a kérdés, hogy a színe meg a formája tetszik-e. Minden-esetre abban maradtunk, hogy néhány nap múlva jelent-kezünk és tájékoztatjuk őket a döntésünkről. Az árból nem kezdtünk el alkudni, ez majd egy következő lépés lehet, amit a kereskedőnkre bízhatunk.

A kettő órás megbeszélésen nem láttunk semmi külö-nöset, néhány nagyon drága Mercedes, Porsche és Maserati volt kiállítva, de egyik sem fogott meg igazán. Szívem mélyén a Ferrari-szalont vártam a leginkább, még soha nem láttam ilyen autót közelről, kíváncsi voltam, milyen, ha beleülhetek, esetleg ki is próbálhatom.

A berlini Ferrari-kereskedés szalonja leginkább egy üvegakváriumhoz hasonlít. Természetesen minden e le-gáns és sportos is egyben, az egész építészetileg is „Fer-rari-s”. Van a kirakatban egy Forma-1-es Ferrari dísznek, és persze a teljes modellválaszték egy-egy darabja. A Forma-1-ről jut eszembe, hogy nekem Schumacher örökös győzelme tette unalmassá a sportot. Ennél álmosítóbb sportközvetítés nincsen. Vasárnap délutánonként Palik László hangján alszom a legjobbakat, előre tudom, hogy ki lesz a győztes, legfeljebb egy kisebb koccanásra vagy egy rosszul kiszámított kanyarnak köszönhető kipördü-lésre ébredek fel.

A szalonba belépve olyan érzés fogott el, mintha valaki egy játékboltban a játékautókat életnagyságúra nagyította volna. Gyönyörű formák, élénk piros szín és szédítő mi-nőség. Ferrarit eddig legfeljebb matchboxként engedhet-tem volna meg magamnak, most viszont bármelyiket vá-laszthatom. Talán Zsuzsa is most először élte bele magát az autóvásárlás örömébe. Láttam, hogy ujjait lassan vé-gighúzza a kocsik karosszériáján és leheletnyire tátva marad a szája, ahogy az eddig még nekünk elképzelhe-tetlen, szinte csak derékig érő autók mellett bóklászik.

A magyar kereskedőnk látván rajtunk az izgatottságot, kezébe vette az irányítást és egy piros színű 12 cilinderes Ferrari 612 Scagliettihez vezetett minket.

– Minden idők legjobb autója – kissé teátrális, de meggyőző bevezetés a vásárláshoz, majd folytatta –, Pininfarina tervezés, a kocsi nevét a legendás Ferrari ter-vezőről, Sergio Scagliettiről kapta. Ez most a legújabb modell a Ferrarik között. Nagy előnye – és ezért is gon-doltam erre a típusra –, hogy négyszemélyes. Tehát a hátsó ülés két felnőtt számára is elegendő helyet biztosít a ké-nyelmes utazáshoz.

Emlékszem, gyerekkoromban mindig azt néztük a motoroknál, mennyi van a kilométerórába beleírva. Azaz gyereknyelven: mennyivel tud menni. Ahogy behuppan-tam a Scagliettibe, a 340-es bejegyzésen akadt meg a szemem, ennyivel már egy repülőgép a levegőbe emelke-dik. Ezt a kilométerórát látni kell, mert a 340-es limitről nem is beszélve az egész annyira nagyvonalúan kezeli a számokat, mintha 200 kilométeres sebességig akár hát-ramenetben is képes lenne az autó. Sportautóhoz hűen persze a műszerfal közepén a legnagyobb hangsúlyt a fordulatszámmérő kapta, amit 7500 fordulat felett festet-tek csak piros színnel. Az üléseket és a belsőt kézi var-rással készített krémszínű bőr borítja. Az ember mélyen ül benne, de méltóságteljesen.

– Mindössze 4,2 másodperc alatt gyorsul fel százra. A motor 540 lóerős nyomatékkal dolgozik 7200-as fordu-latnál. Mondanom sem kell, hogy a karosszéria alumínium – folytatta a bemutatót. Az autó ára – közben ránézett a mellettünk álló német kereskedőre, aki bár nem értette, de megérezte, hogy az ár következik, helyeslően bólintott – 192 000 euró. Ez nettó ár, erre még az import során re-gisztrációs adó és egyéb jutalékok, köztük az enyém is számítandóak. Forintban 55 és 60 millió forint közötti értéket jelent.

– Ez a legdrágább Ferrari, amit tudnak mutatni? – kérdeztem.

– Ennél csak az Enzo típus a drágább, az 700 ezer euró, azaz 180 millió forint.

– Meg tudom most nézni? A kereskedőm a német úrra nézett, néhány szót vál-

tottak és a kezembe nyomtak egy prospektust. – Az Enzo a legdrágább és ezáltal a legritkább típus. A

szalonban most nem tudnak nekünk ilyet mutatni, de talán a fotók elegendő bizonyítékul szolgálnak. Én azért sem hoztam szóba, hiszen 80 milliós árplafonban maradtunk – érvelt a kereskedőm, és igaza volt annyiban, hogy tényleg nem gondoltam 80 milliónál többet autóra költeni.

Az Enzo egyébként – már amit a képekről meg tudtam állapítani – teljesen valótlan alkotás. Szárnyas, felfelé nyitható ajtókkal talán a Batman autójára hasonlít a leg-jobban. Az a bajom vele, hogy otthon az emberek nem tudják megkülönböztetni a Scagliettit és az Enzót, ha meglátják a Ferrari ágaskodó ló emblémáját és nekik az már ugyanaz a kategória. Nem hiszem, hogy a Scagliettinél háromszor többet tudna az Enzo.

– Rendben, akkor kérem a Scagliettit – döntöttem el határozottan, majd Zsuzsára néztem mosolyogva. Zsuzsa szeme sem rebbent, visszamosolygott és ettől a pillanattól már egy Ferrari boldog tulajdonosai voltunk.

A kereskedőm ellenben megdöbbent, hogy ezzel le-zártuk a német vásárlási turnét, ugyanakkor láthatólag a gyors jutalék átvette a tudata feletti kontrollt.

– Nagyon jó. A papírmunkát és a részleteket én inté-zem. Azt javaslom, hogy üljünk le az irodában és kössük meg a szerződést. Az autót én budapesti átadással szállí-tom, ahogy megbeszéltük – a kereskedőnk, mint aki már ismeri a járást, elindult az iroda felé.

A részletek már nem érdekesek, a lényeg, hogy talán rekordidő alatt, kipróbálás nélkül vettem meg az ország egyik legdrágább autóját.

A Ferrarit a kereskedő ígéretéhez híven alig 3 hét alatt már magyar rendszámmal kaptam meg. Ahogy mondta, a jutalékából az okmányirodában és más hivatalokban is osztoztak egyesek, nem is csoda, hogy 3 hét alatt már a forgalmit is a kezemben tarthattam. Átvettem a kulcsokat, a szervizkönyvet, amit legközelebb csak Bécsben érdemes egyáltalán kinyitni, és én természetesen az előleget kö-vetően átutaltam a hiányzó vételárat, összesen kereken 59 millió forintot. A legviccesebb, hogy az Astra és a Ferrari forgalmija ugyanúgy néz ki, csak egy szócska, meg persze a köbcenti és az adatok különböznek. Az egyiken az áll, hogy Opel Astra, ezen pedig Ferrari Scaglietti. Az utóbbi akár egy műalkotás címe is lehetne.

A parkolást kellett legelőször megoldanunk, a Pasaréti ház udvarán ugyanis nem volt hely és az utcán pedig mégsem hagyhattam. Talán az Opelt hamarabb ellopnák alkatrésznek, de biztos akadna valamilyen részeg, aki örömmel nyomna el egy csikket a Ferrari motorháztetőjén. Végül az egyik rózsadombi bevásárlóközpont parkolójá-ban béreltem helyet az új kocsimnak. Kaptam az autóhoz egy szürke ponyvát, amivel egészen jól lehetett álcázni.

A Ferrari is csak egy autó, hasonló elvek szerint mű-ködik mint bármelyik másik kocsi, csak valahogy az egész úgy van megcsinálva, hogy akárhányszor beleülök, el-szédülők a gyönyörűségtől. Nem tudnám megmondani, hogy melyik részlet vagy forma tetszik a legjobban, még csak nem is gyorsaság, hiszen 200-nál egyszer sem mer-tem vele többel menni, hanem az egész olyan, mint egy külön életstílus, amit magamra ölthetek; a motor hangja, ahogy a sebváltó szalad a fogaskerekek között, az új bőr intenzív illata és az a mély ülés, amiből minden olyan távolinak tűnik. Távoli a sok kátyús budapesti úttest (pe-dig azt ezzel lehet érezni csak igazán), a János kórháznál a villamosmegállóban várakozó emberek, a rendőrök, akik csak azért igazoltatnak, hogy közelről megnézhessék, mit vezetek, és távoli az az Astra, amit változatlanul, mint a

régi életünk egyik utolsó emlékét, a szomszédos utcában egykor leparkoltam.

Akik a most következő sorokat olvasni fogják, biztosak lesznek benne, hogy a pénz elvette az eszem. Nem bán-nom, higgyék csak azt. Ahogy megkaptam a Ferrarit, az első dolgom volt, hogy lehajoljak, egészen addig, amíg a fejem nem ért a vezetőoldali ajtó üvegéig. Közelről, akár egy sebész, a lakáskulcsommal egy 5 centis mély karcolást húztam. A kulcs hegyénél a vörös festék pici tekergő szalagokba tömörült, majd szépen fokozatosan előbukkant az alumínium karosszéria meztelen színe. Messziről nem lehet látni, de én tudom, hogy hol sebesítettem meg az autót. Azt a Ferrarit, amihez hasonlóan szépet még soha nem láttam. Gépet ilyen gyönyörűt ember talán nem al-kotott. Éppen ezért jelöltem meg az autómat. A karcolás egy vérszerződés, ami minket örökre összeköt. Az első karcolás vagy horpadás a legrosszabb, utána már a na-gyobb karosszéria-elemek sérülése is gond nélkül meg-bocsátható magunknak. Az első karcolást, ami előbb vagy utóbb úgyis bekövetkezett volna, nekem kellett megejte-nem. Az autó az enyém, megjelöltem, soha senki nem tud már abban a szadista kéjben fürdeni, hogy elsőként csú-fíthatja meg a Ferrarim.

A Ferrari olyan, mintha híres feleségem vagy barátnőm lenne. Ha a pirosnál várakozom, leparkolok, vagy bárhol idegeneknek egy pillantásnyi időt is engedek, hogy az autóra és rám szemüket vessék, először az autót bámulják, majd utána engem. Olyan tűz és irigység, de persze cso-dálat is tükröződik a szemükben, ami leírhatatlan. A szá-jukról szinte mindig ugyanaz a mondat olvasható le; miért éppen ennek van ilyen? Keresik a ruhámon, az arcomon, a kormányra tett kezemen azt a jelet, ami engem megkü-lönböztet tőlük, annak az okát, hogy én egy Ferrariban ülhetek. Csalódnak, amikor nem egy híres sztárt ismernek fel bennem, de leginkább, amikor meglátják a magyar rendszámot. Igen, magyarnak is lehet Ferrarija, ebben az

országban jutottam hozzá a kocsi vételárához, és nyilván ennél még többre is telik. Na ez az, ami fáj a magyarnak, és ahol az autómmal járok, megkeserítem az emberek napjait. Ha megkegyelmeznék nekik és mondjuk, olasz vagy német rendszámmal közlekednék, mindenki meg-könnyebbülne és legyintenének: hát persze, egy olasznak lehet Ferrarija, nem nagy ügy.

Volt olyan, amikor a szomszéd autóból engem végig-mérő asszony szemébe néztem és kedvesen elmosolyod-tam. Tudtam, mit néz, és gondoltam, miért ne tudhatná, hogy tudom. A hölgy annyira zavarba jött, hogy elkapta a fejét és akár egy egyiptomi szfinx, mozdulatlanul előre meredt. Csak a szája mozgott és tisztán leolvastam, hogy káromkodik. Ha ott rögtön mellette felrobbannék az au-tómmal együtt, az lenne az isteni igazságszolgáltatás.

Aztán vannak olyanok is, akik a sárga lámpánál már üresben padlógázt nyomnak és rám akarnak mérni a kö-vetkező kereszteződésig. Ezek többnyire fiatal srácok, kiszuperált japán vagy francia kocsikkal, nagy kipufo-gókkal és még nagyobb arccal. Ilyenkor szoktam a kelle-ténél lassabban egyesbe váltani, megvárom, hogy egészen biztosan zöld legyen a lámpa, majd komótosan gyorsítok. Ettől kapnak idegbajt. Még versenyezni sem vagyok haj-landó velük.

Az autópályán aztán megint mindenkiből más reakciót váltok ki. Ha csak 120-szal is megyek, előlem a sokkal gyorsabban közlekedő autók már jó előre a külső sávba sorolnak. Jó érzés, hogy különösebb erőfeszítés nélkül szinte szabad utat kapok mindenkitől. Sokan meggyőző-désem szerint azért engednek el, hogy oldalról megcso-dálják az autóm. Csak nagyon ritkán idegesítek fel egy-egy sofőrt a puszta jelenlétemmel annyira, hogy üveghangra gyorsítsa az Opel Omegáját, hátha kitérés nélkül kilométereken keresztül közlekedhet előttem.

Egyszóval, a Ferrari egy olyan meghatározó élmény és közlekedési eszköz, amivel bármikor tudok ellenséget és

barátot találni, minden emberből valamilyen pozitív vagy negatív reakciót válthatok ki, és mindehhez még fantasz-tikus is.

A HAJÓ

Bárkit, ha megállítanánk az utcán és megkérnénk, hogy soroljon fel öt olyan dolgot, amit a gazdag emberek sze-retnek, a legtöbbjük biztosan megemlítené a hajózást. Nem szerepelt egyik tervünkben sem, hogy hajót vásáro-lunk, de az élet másként hozta.

Gábor fiamról ritkán hallottam, talán ha kéthavonta beszéltünk egymással, akkor sokat mondok. A pénz nem szállt a fejébe, megtartotta az állását és csak a kocsiját cserélte le. A volt feleségemről semmit nem tudok, fo-galmam nincs, hogy kapott-e a pénzből, és hogy milyen arcot vágott, amikor Gábor elmesélte neki a minket ért befektetési sikert.

Gábor az egyik nap felhívott, hogy lenne-e kedvünk egy balatoni hajókiránduláshoz. A munkahelye, a balatoni családi szálloda folyamatosan szervez ilyen túrákat a vendégeinek, de a soron következő úthoz valahogy nem sikerült elég jelentkezőt toborozni és maradt néhány üres hely

Megkérdeztem Zsuzsát, lenne-e kedve egy kicsit vi-torlázni, és igent mondott. Legalább megszakítjuk az izoláltságot és visszavedlünk korábbi életünkbe. Megbe-széltük Gáborral, hogy a szállodához közel eső balatoni kikötőben találkozunk. A Ferrarival nyilván nem érkez-hettünk, az Opelhez meg nem lett volna kedvem, így hívtunk egy taxit, amivel Budapestről mindössze egy óra alatt lent is voltunk a kikötőben.

Nagyon régen nem jártam balatoni kikötőben, halvány emlékeimben még az élt, hogy a sárgás, ütött-kopott SZOT-hajókon, melegítőben ül a beutalt vendégsereg, és a vitorlákat fel sem húzva, motorral pöfékelve járják körbe a móló néhány kilométeres körzetét. De ez már a múlté.

Nagyon meglepődtem, hogy a kikötő gondosan, elegánsan volt megépítve. Sok hatalmas új hajót ringatott a hullám, legalább négy-ötszáz vitorlásra becsültem a felhozatalt.

Gábor a móló közepén állt néhány állig beöltözött fér-fival, mindenki az indulásra várt. Ahogy közeledtünk hozzájuk, a fiam integetett és Zsuzsával gyorsítottunk léptünkön. Gábor néhány lépést tett felénk, majd össze-ölelkeztünk. Zsuzsa és Gábor kapcsolata teljesen semleges volt. Tudomást vettek egymásról, egy-egy udvarias mo-solyon túl azonban nem volt köztük semmi kapcsolat. A hajót csak akkor láttuk meg teljes életnagyságban, amikor közvetlen előtte megálltunk. Máig sem értek igazán a hajókhoz, de azóta persze tudom, hogy egy Bavaria 42-es volt, amit charterezésre vásárolt egy vállalkozó. Talán úgy lehet bemutatni a legjobban, hogy a kikötőben más ekkora hajó nem állt. Az indulással még egy fiatal házaspárra várnunk kellett, akik negyedórás késéssel, kéz a kézben végül befutottak. A kapitány a hajó orrából felsegített mindenkit a fedélzetre.

Biztos voltam benne, hogy a hajó dülöngélni fog, ha rálépünk, nos, ez olyan szilárdan állt, mintha csak a partra léptem volna. A fényes fehér műanyag testről és krómo-zott szerelvényekről szemembe verődött a napfény Zsuzsa kezét végig fognom kellett, mert olyan testtartással ara-szolt a hajó végébe, mintha vitorlát szaggató viharban éppen az életét mentené.

Gábor nagy rutinnal segített mindenkinek helyet találni és segédkezett a hajó elkötésében, ami olyan precízen és hangtalanul történt, hogy mire feleszméltünk, már el is hagytuk a kikötő bejáratát.

Zsuzsával nekünk jutott a legjobb hely, a két kor-mánykerék mögött úgy ültünk le, hogy pont elláttunk a kettő között. A kapitány nem volt az a kimondott tengeri medve, szerintem nem lehetett harminc évesnél idősebb, és vékony, törékeny alkata valahogy nem illett a képbe.

A vitorlákat szinte egy mozdulattal húztuk ki, és a végtelenül csendes dízelmotort felváltotta a szél. Pont kellemes, egyenletes lágy szelünk volt. A hajó kicsit megdőlt, és mindenki ragyogó arccal nézte a Balatont. A horizonton a víz párájától nem látszott jól a túlsó part. Elképzeltem, hogy a tengeren vagyunk, és a saját hajómon ülök, a saját kapitányom navigál, az éppen kedvező szél-viszonyokat és az én kedvemet figyelembe véve válasz-tunk útirányt.

Aki még nem ült vitorláson, nem tudja elképzelni, milyen nyugalom és szépség árad a vízről. A Balaton, amit többnyire a tömegstrandokról és a lángos fokhagymás illatáról ismerünk, igazi meglepetést tartogatott egy ilyen gyönyörű hajóban ülve.

Nem bírtam ki, hogy ne nézzek körül a kabinban. Nem kellett a fejemet lehúznom, felegyenesedve léptem be, és egy gazdagon berendezett lakosztályban találtam magam. Jobb oldalon egy térképasztal és előtte számos beépített műszer, szemben egy fehér bőrhuzatú ülőgarnitúra közé-pen egy mahagóni asztallal, és azzal szemben egy szuper kis konyha állt. A konyha pultja, esküszöm, hosszabb volt, mint előző lakásunk konyhájáé. Az orrkabinba benyitva középen egy franciaágyat találtam, oldalt olvasópolcok, amikre könyveket pakoltak és egy-egy ablak nézett a Ba-latonra. Volt a hajón két WC zuhanyzóval, hátul még két kabin ruhásszekrényekkel. Egyszóval, megragadott, hogy ilyen luxusban is lehet élni a vízen.

A hajókirándulás nagyon jól sikerült, kikötöttünk Ti-hanyban és az apátság mellett egy étteremben halászlét ebédeltünk, majd késő délután az erősebb szélnek kö-szönhetően egészen korán kikötöttünk a szállodánál.

Mindketten nagyon lelkesek voltunk, hogy Magyar-országon is ilyen jó körülmények között lehet a termé-szetet élvezni. A taxiban hazafelé már tudtam, hogy ve-szek egy hajót. Felhívtam Gábort, hogy segítsen találni egy ilyen vitorlást. Mivel a fiam a részvényekről szóló

mese alapján tudhatta, hogy van néhány millió forintom, nem érezte furának a kérést. Egészen belelkesedett, hogy esetleg ő be is lépne kapitánynak, még akár ki is adhat-nánk, amikor nem használjuk, hogy keressünk is vele. Mindennel egyetértettem, kivéve az utóbbi ötlettel.

Telefonon eligazított, hogy milyen hajótípusokat im-portálnak Magyarországra, és hogy szerinte ár-érték arányban melyiket érdemes megvásárolni. Mi a legna-gyobb méret, amivel még lehet a Balatonon vitorlázni, és mekkorával érdemes nekivágni a tengernek. Beszéltünk a Bavariáról, a Jeanneau és a Beneteau francia jachtokról és a Grand Soleilről, mint az egyik legdrágább kategóriáról. Felírtam a neveket és megígértem Gábornak, ha találok valamit, nem hagyom ki a vásárlás élvezetéből.

Otthon aztán megvettem az összes vitorlás- és hajós-magazint. A bennük levő hirdetésekből indultam ki. Mindegyik cégről találtam némi támpontot, egy címet, telefonszámot, kivéve a Grand Soleilt. A magyar impor-tőrökkel beszéltem telefonon, küldtek postán katalógu-sokat és árlistákat. Volt olyan cég, amit képviselet híján csak közvetlenül külföldön értem el. Az a hajó, amin a kirándulást szervezték, 120 ezer euróba került, azaz 31 millió forint körüli áron lehetne az enyém.

Kellemes volt beletemetkezni a hajókatalógusokba, vetekedett a vízi élménnyel. Aztán szereztem külföldi magazinokat és könyveket is. Beleéltem magam, hogy a nyarat a tengeren vagy a Balatonon töltenénk, a hajón van tévé, dvd és minden, ami a kényelmes utazáshoz szüksé-ges. Egy mozgó nyaraló, amihez persze még egy kapi-tányra is szükség van. Előbb-utóbb megtanulnék vitor-lázni, de az első időkben biztosabb, ha gyakorlott emberre bízom az életünket.

A gyártók minden katalógushoz küldtek alaprajzokat, amit igény szerint lehet módosítani, vagy akár egyéni ötletekkel bővíteni. Elkezdtem skiccelni, hogy mégis mit kell tudnia az én hajómnak. A kabinban egy olyan nappalit

képzeltem el, aminek a közepén egy hatalmas franciaágy állna, előtte a kabin falára egy hatalmas LCD képcsöves televíziót tetetnék, hozzá csatlakoztatott házimo-zi-rendszerrel, és mindenféle videójátékokkal. (Gondolva itt a tervbe vett utódra is). A konyha ennek megfelelően sokkal kisebb lenne, de azt cseppet sem bántam. Már lelki szemeim előtt meg is jelent, ahogy Zsuzsával ketten a franciaágyból nézzük a filmeket. Az orrkabinba, mivel a hajógyárak kivétel nélkül a franciaágyat eredetileg oda tervezték, kialakítanánk egy luxusfürdőszobát. Zuhanyzó minden hajón volt, de én annál kényeztetőbb dologra gondoltam, egy olyan műanyag pezsgőfürdős medencére, amiben Zsuzsával ketten kényelmesen elférnénk. Minden fürdéshez fel kell tölteni a kádat vízzel (menet közben a víz egyébként elöntene mindent), de ez nem lehet prob-léma. A hátsó két kabint megtartanánk, egyet a gyereknek vagy unokáknak, na és persze a kapitány is kapna éjsza-kára szállást, ha éppen úgy jön ki a lépés.

Az átalakítási tervemmel felhívtam a hajógyárak hazai márkaképviselőit, és ahogy ismertettem forradalmi el-képzeléseimet, éreztem, hogy a vonal végén kissé meg-rökönyödnek az ötleteimen. Lehet, hogy bizarr kérés az orrkabinba egy pezsgőfürdős medence, de ha ki tudom fizetni, akkor meg is lehet építeni.

Magyarországon évente nem sok ilyen értékű hajót adnak el, így egyik kereskedő sem mondott nemet az öt-leteimre, kérték, hogy személyesen találkozzunk, meg-mutatnak néhány hajót, és majd megbeszéljük. A tele-fonbeszélgetések és a tájékoztatófüzetek, árak alapján felállítottam egy ranglistát, majd kiválasztottam azt a cé-get, amelyik kellően rugalmas volt és a jacht, amit for-galmaz, világszínvonalú. Az eredményt Gáborral is megkonzultáltam, egyetértett velem, bár a pezsgőmedence ötletébe nem avattam bele.

A szerződés megkötésekor a különleges ötleteimnek hála, 70%-ot kellett átutaljunk, majd a vízre tételkor a

fennmaradó 30%-ot. A hajó teljes gyártási költsége, be-leértve a házimozi-rendszert, a videójátékot és a pezsgő-medencét, a legmodernebb navigációs eszközöket, 210 000 euró lett, azaz 54 millió forint. A gyártás a speciális igényeknek hála hat hónapig tart, tehát ez az idény már sajnos elúszott.

Sok vitorlázásban jártas emberrel ismerkedtem meg akkor és mindenki lebeszélt, hogy ekkora hajót a Balato-non tartsak. Hamar megunom majd a tavat, legalább az Adriára való egy ilyen fantasztikus alkotás. Állítólag a tengeren a vitorlázás sokkal nagyobb élmény, amit el is tudok képzelni. Nekem a Balaton azért szimpatikusabb, mert bárhonnan könnyen megközelíthető. Bérelhetnék, vagy vehetnék egy magánrepülőgépet, hogy az Adriára repítsen, amikor vitorlázni támad kedvem – álmodoztunk, de azért mégis inkább a Balatonhoz húzott a szívem.

GYERMEK

Zsuzsával természetesen mindeközben azért küzdöttünk, hogy gyermekkel ajándékozzuk meg egymást. Miután számtalan nőgyógyászt kerestünk meg (jártunk Bécsben, Mariborban is specialistáknál), és már egy koponya-CT-n is túl voltunk, azt a diagnózist állították fel, miszerint Zsuzsa meddő és nem lehet természetesen úton gyerme-künk. Zsuzsánál hormonrendszeri rendellenességet álla-pítottak meg. A sok vizsgálat alatt és a zárójelentésekből kiokosodtunk, de előbbre sajnos nem léptünk. Tudtuk, hogy mi lehet a meddősség oka, de senki nem biztatott minket megoldással. Teljesen véletlenül jutottunk el László doktorhoz (őt már csak tiszteletből is legalább a keresztnevén megnevezem, kivételt téve a könyv kapcsán tett fogadalmamnak, hogy mindenkit álnéven nevezek). László doktor az egyik nagy múltú magyar klinika pro-fesszora és kifejezetten a meddőséggel és mesterséges módszerekkel foglalkozik.

A hormonkezelést László doktor indította el, a cél az volt, hogy legalább 5-10 érett tüszőt kapjunk. Ezeket mindig hüvelyi ultrahanggal ellenőrizték és egy speciális módszerrel az érett tüszőkből a petesejteket leszívták. Ezután a petesejteket 3-6 órán keresztül táptalajban, test-hőmérsékletű termosztátban „érlelik”. Ezt követi a meg-termékenyítés, vagy simán, azaz csak összehozzák őket darabonként kb. 100 000 spermiummal. Ezután táptalaj-ban tárolják az embriókat. Utolsó lépésként az embriókat visszaültetik a méhbe.

Sajnos, Zsuzsa esetében több beültetés sem hozott eredményt, az embriók minden esetben elpusztultak.

Szegény feleségem egyre depressziósabb lett és re-ménytelennek látta a családi jövőt, el sem tudta képzelni, hogy közös gyermek nélkül halunk meg.

Pedig már a pici gyermek nevét is kitaláltuk (Dani vagy Mariann lett volna), és Zsuzsa az iskolájuknak is utánajárt. Na persze, a vizsgálatok között volt annyi időnk, hogy meglátogassuk Budapest elit iskoláit, ahol diplo-maták gyerekei angol nyelven tanulnak minden tárgyat. Most visszagondolva persze nevetséges, hogy egy nem létező gyereknek felépítettük az életét, helyette kigon-doltuk, milyen lakásban lakna, melyik egyetemen sze-rezne diplomát, de valahol mélyen Zsuzsa és én is sejtet-tük, hogy a gyermekáldásból csak a nevek és az álmok maradnak. Jó érzés volt beleélni magunkat a szép jövőbe, csak ennyi.

A harmadik beültetésnél a beavatkozás után négy hétig hittünk a csodában és reménykedtünk, hogy a pici meg-marad. De nem így történt. Éppen egy étteremben vacso-ráztunk, amikor Zsuzsa hasa csikarni kezdett. Kiment a mosdóba és már zokogva jött hozzám vissza.

– Elment! – csak ennyit mondott, és én egy szót sem tudtam kinyögni. Sajnáltam a picit, Zsuzsát, és a közösen eltervezett szép dolgokat, amiből nem lesz semmi.

Mindketten tudtuk – bár erről soha nem beszéltünk –, hogy a végtelenségig nem lehet próbálkozni. A harmadik beültetés kudarca után a legjobb, ha megszokjuk közös magányunkat és lemondunk a gyerekről.

A vacsora után hazavezettem, Zsuzsa a piros lámpánál vállamra hajtotta a fejét, én csak előre meredtem és mo-noton tempóban hajtottam a Pasaréti út felé. Minden fan-tasztikus volt körülöttünk. Az új autó, az új élet, de a lé-nyeg mégis hiányzik, hogy egy közös gyermekkel osszuk meg mindezt. Zsuzsa aznap este korán ágyba bújt, én ki-álltam a teraszra és bámultam az éjszakai forgalmat.

Nem tudom megmondani, hogy miért és hogyan, de egy villanásnyi idő alatt azon kaptam magam, hogy az

Opel Astra kulcsát keresem, és kezemben a kulccsal ro-hanok le a lépcsőkön, ki az utcára, majd pedig bevágom magam az első ülésre. Már nagyon régen volt, hogy ebben az autóban ültem. A szélvédőt belepte az utca mocska, a kárpit nyirkos volt és a kellemetlen szaga betöltött min-dent. Dühömben meg akartam semmisíteni ezt az autót, az egyik utolsó kézzelfogható emlékét előző életünknek. Utáltam az autó színét, a ronda Opel-emblémát a motor-háztetőn, de legfőképp bűnbakot kerestem az igazságta-lanság miatt, hogy nem lehet gyerekünk. Naponta százak születnek olyan szülőknek, akik nem becsülik meg a gyerekeket, nekünk, akiknek most végre mindenünk megadatott, miért nem sikerülhet?

Az akkumulátor elég gyenge volt, de azért volt benne annyi szusz, hogy a 75 lóerős motort beindítsa. Úgy adtam neki gázt, hogy semmi nem számított, a gumikat kiéget-tem a padkán és szinte kontroll nélkül gyorsítottam a Pa-saréti útra, majd tovább a tér után. Nem volt célom, csak pusztítani akartam dühömben. Magam előtt láttam, hogy milyen érzés lehet, amikor arcon csap a légzsák, és üvöltve belefejelsz a hintőporos vászonba. Milyen lehet homá-lyosan a mentősök arcát bámulni, amint a tűzoltókkal lángvágóval kiszabadítanak.

A város határában, Ady-liget felé van egy szakasz, ahol már nincsenek házak, és este a forgalom is nagyon ritka. Sehol nem láttam senkit, se autókat, se embereket. Sötét volt. Az út mellett van egy pihenőhely, amit 300-400 méterről kiszemeltem, és kinéztem egy fát, amit 50 kilo-méteres sebességgel megcéloztam. Egyáltalán nem akar-tam öngyilkos lenni, kontrolláltan hajtottam a fának, olyan sebességgel, hogy biztos túléljem, sőt, lehetőleg karcolás nélkül megússzam. Át akartam élni egy ilyen balesetet, hangulatomnak éppen egy ilyen törés-zúzás felelt meg. Az autó vékony karosszériáját a fa a becsapódáskor legalább 20-30 centit bevágta, mielőtt bármit éreztem volna az egészből, aztán a fa törzse századmásodpercek alatt elérte

a motor acél blokkját, és akkor ütött meg az autó súlya, mintha a hátamnak, mellkasomnak feszülne az egész vi-lág. A légzsákok hatalmas robajjal kinyíltak, és a levegőt elöntötte a hintőpor. A szélvédő szilánkjai mint a jégeső szóródtak szét arcomon. Fülemből meleg vér csorgott, de nem a fülsiketítő robaj vágta keresztül a dobhártyámat, hanem egy nagyobb üvegdarab talált el.

Mindezt eszméletemnél csináltam végig. Ahogy min-den elcsendesedett, kezdtem megvizsgálni tagjaimat, mozgatni kezemet, lábamat. Túléltem, de a vártnál na-gyobb sérüléseket szereztem. Elöntött a lelkiisme-ret-furdalás. Hogy jövök ahhoz, hogy veszélyeztessem mások biztonságát, mi lett volna, ha meghalok és Zsuzsa engem is elveszít. Sajnáltam az éjszakai műszakot, aki nekem jön segíteni, az autómentőt, aki órákig próbálja majd lehámozni a roncsot a fáról.

Aztán persze sajnáltam magam, hogy mit mondok majd otthon, hogy lehettem ekkora barom, hogy nekihaj-tok egy fának. Mi van, ha elveszik a jogosítványom és többet a Ferrarit sem vezethetem?

Ki kellett találnom egy mesét, amíg a rendőrök meg-érkeznek. Az is lehet, hogy pszichiátriai vizsgálatoknak vetnek alá, ha elmondom az igazat. A történet nagyon egyszerű, elaludtam és elvesztettem uralmam a gépkocsi felett. Minden egy pillanat alatt történt, nem is emlékszem semmire, csak a zajra és a fájdalomra, ami felébresztett.

A mentők a rendőrök előtt érkeztek a helyszínre. Az orvos hiába volt fáradt, arcára kiült az ijedtség. Én az au-tóból nem tudtam kiszállni, az ajtóm az ütközéstől bera-gadt. A jobb oldali ajtót nem is próbáltam kinyitni, gon-doltam, drámaibb, ha az autóban találnak meg. Az orvos, látván a kocsi sérüléseit, rögtön a jobb oldali ajtót kezdte rángatni, sikerrel. A biztonsági övemet kioldotta és a hó-nom alá nyúlva cibált ki a kormány mögül. Biztos voltam benne, hogy teljesen eszméletemnél és erőmnél vagyok, ugyanakkor volt valami bizarr abban, ahogy egy felnőtt

férfi a hónom alatt összekulcsolt kézzel rángat ki a roncs autómból.

Még soha nem láttam mentőt belülről. Meglepő, hogy milyen puritán és kopott egy életek mentésére hivatott kisbusz. Az orvos igazán kedves volt, betakartak és adtak egy fájdalomcsillapító injekciót. Kérdezték, hol fáj, de a válaszomat meg sem várták, akkor már a tű a bőröm alatt volt. Tisztán hallottam, ahogy a diszpécser átirányít min-ket egyik kórházból a másikba, végül a Kútvölgyi úti in-tézetbe szállítottak. A magyar kórházak szinte egytől egyik lerobbant, postahivatalok higiéniájával vetekedő létesítmények. Ahogy a hordágyon betoltak a klórszagú épületbe és a duplaszárnyú ajtó szétcsapódott a fejem felett, már mélységesen gyűlöltem, hogy ilyen helyzetbe hoztam magam. Az ország egyik leggazdagabb embere-ként egy ócska, pecsétes lepedővel letakarva fekszem az egyik fővárosi közkórházban. Miért van az embernek pénze, ha ennyire tehetetlenné válik egyik pillanatról a másikra?

Legalább fél órát vacogtam a hordágyon. Addig a sa-rokban álló kávéautomata harminc cappuccinoport enge-dett fel vízzel a várakozók nagy örömére. Front van, mondták, ilyenkor sok a baleset. Az ügyeletes orvos úgy döntött, megfigyelésre bent tart az éjszakára és a délelőtti viziten eldöntik, hogyan tovább. Kértem, hogy értesítsék Zsuzsát.

A Kútvölgyi kórház rozsdás ablakkereteibe foglalt opálos üvegtáblákon reggel besütött a nap. A kórteremben az enyémen kívül még hét ágy volt, közülük hatban feküdt beteg. A földön nejlonzacskókba csomagolt pri-vát-holmik, az ágyak mellett maradék májkrém és sok üveg ásványvíz. Az éjszaka viszonylag jól telt, a hálótár-saim közül valaki mindig horkolt, de olyan mélyen alud-tam, hogy a szörcsögő monoton hangot belekevertem az álmomba. Reggel borzasztó egy kórházban ébredni. Ki-nyitja az ember a szemét, és abban reménykedik, hogy

esetleg otthon ébredt fel, de nem, ez még mindig a nyol-cas, ahol hideg van és soha nem lehetsz egyedül. Zsuzsa vajon hol lehet?

Kedves nővérek jelentek meg egy-egy zsemlével és hozzá egy szelet párizsival.

– Jó reggelt! Hogy van? – kérdezte az egészen csinos fiatal lány

– Köszönöm, megvagyok. Mit mond a doktor úr, mikor mehetek haza?

– Még nem beszéltem vele, a vizit után biztosan megmondja.

– Nem tudja, hogy a feleségemet sikerült-e az este el-érni?

– A kórházban költségcsökkentés van, minimalizáljuk a telefonhívásokat. Csodálkoznék, ha az ügyelet alatt te-lefonáltak volna a kollégák. Megkérdezem.

– Nővérke, tegye meg, hogy felhívja nekem ezt a számot! – lediktáltam Zsuzsa mobilszámát, és ő felírta. Szegény Zsuzsa, mint később kiderült, lefeküdt aludni és hajnalban arra ébredt, hogy még mindig nem vagyok otthon. Hívta a mobilomat, ami otthon csöngött. Majd felhívta a rendőrséget és a mentőket. Hamar eligazították, hogy baleset történt, de persze nehogy megnyugodjon, közelebbi információt nem kapott. Csaknem sokkos ál-lapotban érte utol az én kedves nővérkém. Megnyugtatta és azonnal a kórházba hívta.

Természetesen Zsuzsának sem mondtam el, hogy szándékosan, kísérletező kedvemben hajtottam a fának. Zsuzsa könnyes arccal simogatta a homlokom egészen a vizitig, amikor a kórteremben eluralkodott a félelem és a rettegés. Az orvosok beosztásuk szerint csoportosulva látogatták végig ágyról ágyra a betegeket. Nálam a láz-lapomat akasztották le az ágy végéről és elrendeltek egy átfogó vérvizsgálatot, valamint hasi ultrahangot – bár állítottam, hogy nem fáj semmi. Erre rá fog menni leg-alább egy nap és talán ha minden jól megy, másnap sza-

badulok. Zsuzsa és én valahogy kizökkenve az új éle-tünkből, bután és megalázkodva elfogadtuk a rám szabott ítéletet, ahelyett, hogy felálltam volna és a pénzemből vettem volna egy normális orvost, egy normális szobát és ellátást. Persze, ilyet az országban nem találni, de két óra alatt Bécs legjobb korházában fekhettem volna. Ágyból nézhettem volna az ORF adását és talán valami finomat, ízletest ebédelnék.

Bénán és hülyén tehát maradtam a nyolcasban, ahol a szomszéd betegek szuszogására és non-stop látogatóinak kellemetlen hangjára ébredtem valamikor délután. Az ebédemet, ami felismerhetetlen, vizesen folyékony állagú főzelék volt, az éjjeliszekrényemre tették a nővérek. Va-laki más is közrejátszott ébredésemben, a nővérke rázta meg a vállam és mosolyogva megkért, menjek vele a vizsgálóba. Hozott egy tolószéket, amire semmi szüksé-gem nem volt.

A vizsgálóban vettek vért és megcsinálták az ultra-hang-felvételeket.

– Reggelre lesz meg a vérvizsgálat eredménye. Az ultrahang negatív, szerintem holnap délelőtt hazamehet.

– Nem lehetne, hogy a vizsgálat eredményét otthon várjam meg? Reggel bejönnék a leletért, ígérem.

– Sajnos, a főorvos úr ezt nem engedélyezné. Sajátos logika a kórházaké. Sok a beteg, kevés az ágy –

legalábbis ezt mondják az orvosok –, de az embert feles-legesen inkább bent tartják, csak hogy a társadalombizto-sítás térítsen valamit a kórháznak. Álszent, nevetséges rendszer ez, amire rámegy az éjszakám. Simán elszök-hetnék, aztán reggel hatkor átöltözve a pizsamámba be-jönnék. A portásnak fel se tűnne, az ágyszomszédjaim meg úgyis alszanak.

Persze, maradtam. Alig vártam, hogy este tíz legyen és lámpaoltás. Otthon éjfél előtt ritkán alszom el, itt azon imádkoztam, hogy jöjjön a szememre álom, addig is gyorsabban repül az idő.

A BETEGSÉG

Gyanútlanul vártam az ágyamban az orvost a leletekkel. Teljesen jól voltam, még fel is voltam dobva, hogy néhány óra múlva magam mögött tudom ezt a rémálmot, és visz-szakapom új életemet. Sajnáltam a többi ágyszomszédo-mat, amiért nekik még maradniuk kell. Nem is volt időnk közelebbről megismerkedni, annyira el voltak foglalva a saját bajukkal.

Az orvos zavartan jött be a kórterembe, nem nézett a szemembe, csak nekitolta a térdét az ágyam szélének, és arra kért, menjek be a szobájába egy negyedóra múlva. Mindebben semmi szokatlan nem lett volna, fáradt, el-foglalt a doktor úr, gondoltam.

Pontosan negyed óra múlva bekopogtam, és benyitot-tam a folyosó végén levő orvosi szobába. Az orvos éppen telefonált, nem kínált hellyel és én ott álltam a szoba kö-zepén. Kisvártatva letette a kagylót és rám nézett.

– Foglaljon helyet. – Leültem. – Megkaptam a vizs-gálatok eredményét. Szerencsére semmi komoly elválto-zás nem történt a balesete során. A mellkasán a zúzódások nem érték a belső szerveket, a bordák is épek. A mellkasi fájdalom napokon belül meg fog szűnni. Elkészült a vér-vizsgálat eredménye is, amit teljesen rutinszerűen kértem. Sajnos, a vérvizsgálat alapján további vérkémiai vizsgá-latokat kellett végezzünk, amik azt mutatták ki, hogy ön akut limfoid leukémiában szenved. Több vizsgálatra van szükség a pontos diagnózishoz, de a vérképéből sajnos erre következtetek, és úgy gondolom, jobb, ha rögtön a legrosszabbra készülünk fel.

A fülem elkezdett zúgni és beleszédültem a leukémia szóba. A torkomban hallottam a szívem összes dobbanását és meredten néztem az orvos szemébe. Hallgattam.

– A leukémia mára már akár 70-80%-os túlélési és gyógyulási valószínűséggel kezelhető betegség. Most a legfontosabb, hogy további vizsgálatokkal megbizonyo-sodjunk a betegség fényéről és annak stádiumáról.

– Mi okozhatta ezt a betegséget? – kérdeztem, ezzel is elterelve a figyelmem a várható és közeli halálról.

– A leukémia a vér rákos betegsége, mely a csontve-lőben alakul ki. A hosszú, csöves csontokban lévő csont-velő feladata, hogy a vérben meglévő három fő sejtvonalat folyamatosan termelje. Az ön csontvelője eddig ismeret-len okból elkezd olyan fehérvérsejteket termelni, amelyek nem fejlődnek megfelelően, és önmagukat kontrollálat-lanul szaporítják. A korlátlanul szaporodó, működéskép-telen fehérvérsejtek fokozatosan kiszorítják az egészséges sejteket, így az egyre növekvő számú kóros sejt mellett egyre kevesebb egészséges sejt termelődik. Ez a betegség meglehetősen ritka felnőttkorban. Nem tudjuk a betegség kiváltó okát. Legtöbb esetben a leukémia szerzett geneti-kai betegség, ami azt jelenti, hogy az élet során valamilyen genetikai mutáció, vagy kromoszóma-rendellenesség alakul ki a leukémiás sejtekben.

– Mennyi időm lehet hátra? – Nézze, csak arra szabad gondolnia, hogy meg-

gyógyul és egészségesen folytatja az életét. Ne gondoljon a halálra.

– Mégis, mennyi időm lehet? – Legrosszabb esetben fél év. A kezelés után már

sokkal többet tudok mondani. – Milyen kezelés lehetséges egyáltalán? – A pontos diagnózishoz csontvelő-biopsziát végzünk,

a szegycsont csontvelőjéből mintát veszünk és szövettant csinálunk. Ezt én már holnap szeretném levenni, ha nincs ellenvetése. További vérvizsgálatok mellett, CT, MR és ultrahangot is, valamint lumbálpunctiót is készítünk majd.

– Az mit jelent?

– Egy vékony tűvel mintát veszünk a derekán a ge-rincvelő melletti agyvízből.

– És milyen kezelésre számítsak még? – Kemoterápiás és sugárkezelésre. Biztosan végzünk

majd vérátömlesztést is. Közhely, hogy az ember élete egyik percről a másikra

hogy meg tud változni. Ha nem ülök be az Astrába és hajtok a fának, most otthon élvezném az életet, ameddig lehet. Egyszer csak összeesnék és vége. Szép halál. Ehe-lyett most látom előre a szomorú jövőt, a következő he-teket, hónapokat, ahogy végigszenvedem az összes vizs-gálatot, és egyre csak jön, jön az elkerülhetetlen. Az orvos szerint jók a túlélési esélyeim, de én ezt elengedtem a fülem mellett. Nem hallottam még olyanról, aki túlélte volna ezt a betegséget. A nevét többet le sem írom, mert undorodom magától a szótól is.

Zsuzsának meg kell tudnia, közösen kell eldöntenünk, hogyan tovább. Mindenesetre az biztos, hogy a héten nem jutok haza. Lesz időm megismerkedni a nyolcas kórterem többi betegével, átérezni sorsukat.

Zsuzsának az orvostól hallott tömörséggel mondtam el a folyosón a szörnyű hírt. Zokogott, mellemre borult és értetlenül kapkodta a levegőt. Megígértük egymásnak, hogy néhány nap múlva elhagyom ezt a kórházat, és ke-resünk egy normális intézményt, egy specialistát, vagy egy magánkórházat valahol külföldön.

Emlékszem, egy szerdai nap volt, amikor a betegségem teljes bizonyosságot nyert. Nem volt megható, ahogy az orvos az eredményeket közölte, mintha csak a vesztésre álló focicsapatom utolsó mérkőzésének eredményét ösz-szegezné. Nem próbálta meg szépíteni a kilátásokat, a kemoterápiás kezelést másnaptól akarta elindítani.

– Doktor úr, köszönöm a fáradozását, de én holnap már nem leszek itt. Megbeszéltem a feleségemmel, hogy kül-földre utazom, és egy specialistával indítom el a kezelést.

– Miből gondolja, hogy külföldön jobb szakemberek vannak? – némi sértődöttséget érzetem a hangjában.

– Ha igaza van, akkor nincsen sok időm hátra, és nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyen körülmények között úgy haljak meg, hogy nem próbáltam meg mindent. Ha nem is találok önnél jobb orvost, külföldön biztosan találok kellemesebb kórházat, és az már nekem fél siker.

– Értse meg, hogy minden nap számít. Önnek azonnali gyógykezelésre van szüksége, ez nem tűr halasztást. Mire kiutazik, megtalálja az orvost és befekszik a kórházba, lehet, hogy elveszti minden esélyét a túlélésre.

– Köszönöm szépen, de mégis azt kérném, hogy adja ki az összes leletemet és engedjen haza.

– Csak a maga felelősségére, a maga élete, úgy cseszi el, ahogy gondolja. – Volt valami reménykeltő abban, hogy ennyire ragaszkodott hozzám. Talán ha ez fontos neki, akkor még akár meg is gyógyulhatok, egy biztos halálraítélt betegért csak nem küzdene az orvos.

Egy narancssárga A4-es borítékban megkaptam az összes vizsgálat eredményét, a zárójelentést és egy hosszú levelet, amelyben az orvos felhívja a figyelmem, hogy öngyilkosság elhagynom a kórházat, és a szignómmal vállalom a döntésem felelősségét. Ha a boríték nem lett volna nálam, semmi jele nem lett volna a szörnyű kórnak. Nem éreztem fáradtnak, elesettnek magamat, a régi vol-tam.

A bejáratnál Zsuzsa várt, átölelt és a kórházzal szem-ben levő parkolóhoz kísért. Messziről láttam, hogy a Ferrarival jött elém, az autó fénye elhalványította a domboldalon parkoló összes autót. Zsuzsa tudta, hogy ha meglátom a kocsit, visszakapom az életkedvem, így akart örömet szerezni nekem.

Az autóban vettem egy mély levegőt, a borítékot hát-radobtam és megcsókoltuk egymást.

– Szeretném, ha lenne egy gondtalan hetünk, mielőtt befekszel a kórházba – javasolta a mindig óvatos Zsuzsa.

Mi történt vele, hogy nem azonnal egy mentőautóval ro-bogunk a másik kórházba? Tudom, hogy meg fogsz gyógyulni. Semmi kétség. De azt szeretném, ha elutaz-nánk valahová nagyon messzire, és életünk legszebb egy hetét töltenénk együtt. Nagyon sok szenvedés vár ránk és ehhez erőt akarok magunknak gyűjteni.

– Én is gondolkodtam rajta, hogy mióta elköltöztünk otthonról, még nem is voltunk nyaralni. Nem pihentük ki ezt az egészet. Utazzunk el hajnalban és halasszuk el a kezelést egy héttel. Ha ezen az egy héten múlik minden, akkor már úgyis mindegy. Legalább éljünk egy kicsit.

– Amíg a kórházban voltál, kerestem egy specialistát, aki kifejezetten leukémiával foglalkozik, és van egy új módszere, amivel állítólag nagyobb eséllyel gyógyítja a betegséget. Mindenről gondoskodtam, tíz nap múlva kell nála jelentkezzünk Innsbruckban, Ausztriában.

– Hogy találtad? – Beszéltem magyar orvosokkal és többen javasolták,

hogy külföldön keressünk kórházat. Az biztos, hogy itthon ez a gyógymód nem áll rendelkezésre. Én pedig azt sze-retném, ha rögtön a legjobbat kapnád. – Zsuzsa a vállamra hajtotta a fejét.

Az életem következő szakasza karnyújtásnyi térré szűkült össze. Napokban, hetekben kezdtem gondolkodni és az új életünk minden értéke egyszerre más dimenzióba került. Arra vágytam, hogy elköltsem a vagyonunk jó részét egyetlen hét alatt. Legyen ez a hét közös életünk emlékműve, történjen meg minden egy hét alatt, ami másokkal egy életen át nem történik meg. Maradjon elég tartalékunk az orvosokra, az örökségre, de a pénz javát szeretném egyetlen hét alatt elkölteni és élvezni, ahogy kifolyik a kezem közül. Lehet, hogy a következő hónapot már nem élem meg és akkor bánnám, hogy' nem voltam elég bátor.

Régi álmom volt Kaliforniába utazni. Amerika mindig vonzott, a filmek, a híres sztárok, a gyönyörű autók és

egyáltalán, a szabadság országa. Soha nem jutottam el oda, és egy hét Kalifornia megkoronázná az életem.

AZ UTAZÁS

Zsuzsával hazamentünk és egy kis bőröndbe gyorsan ösz-szepakoltuk a legfontosabb dolgainkat, két váltás ruha, útlevél, pénz, bankkártyák és telefon. Ennyi elég, majd Kaliforniában megvesszük, ami hiányzik.

A Ferrarival mentünk ki a repülőtérre. Leparkoltuk, majd kéz a kézben rohantunk a terminál felé, hogy minél előbb úton legyünk. Fogalmunk sem volt, hogy milyen járattal és mikor jutunk Amerikába, de abban biztos vol-tam, hogy a közvetlen Malév-járatot lekéstük, de ha elju-tunk valamelyik nagy európai város repülőterére, ott biz-tosan lesz olyan csatlakozás, amire fel tudunk szállni. Legfeljebb az államokban is átszállunk valahol.

Ferihegyen, kisebb sorban állás után eljutottunk a jegyértékesítő pulthoz. Az amszterdami járatot javasolta a hölgy, ahol cirka 4 órás várakozás után már fel is tudunk szállni a New York-i KLM-járatra. Onnan pedig az Ame-rican Airlines légitársasággal repülhetünk egyenesen Los Angelesbe. Mindenhol szigorúan a business osztályra kértünk helyet. A jegyet kártyával fizettük ki.

A Ferihegy II terminál nagyon tetszett mindkettőnk-nek. Ittunk egy kávét, és vettünk két szendvicset. Fura, de mióta gazdagok voltunk, nem néztem az árakat, viszont itt még nekem is feltűnt, hogy igencsak megkérik a cappuccino árát.

A Budapest-Amszterdam út igen kellemesen telt. Már nagyon régen nem ültem repülőn. Egyszer mentünk Zsu-zsával egy charter-géppel Törökországba nyaralni, akkor rengeteg csomagot cipeltünk, ami elvett az utazás örö-méből, de az már a múlté. A felszállásnál Zsuzsával ösz-tönösen egymás kezét szorítottuk, és abban bíztam, hogy sok hasonló élményben lesz még együtt részünk. Kalifor-

nia után Innsbruckban meggyógyítanak és kitisztul felet-tünk az ég.

Az amszterdami repülőtér még így is erős kontraszt volt a budapestihez képest. Mindenhol színes kivetítők, gyönyörű üzletek és hatalmas modern terek. Megkerestük a tengerentúli járat terminálját, majd az információs pu l-tot, ahol a beszállókártyát elkérhetjük. Egy kedves szőke lány elkérte az útlevelünket és a repülőjegyeket. Átlapozta az útlevelet, majd rám nézett.

– Az amerikai vízum esetleg egy másik útlevélben ta-lálható?

– Nem, nincsen másik útlevelünk – néztünk egymásra Zsuzsával.

– Sajnos az USA-ba magyar állampolgárok csak ví-zummal utazhatnak. Őszintén sajnálom, de nem enged-hetem fel önöket a gépre vízum nélkül. Azt javaslom, hogy Budapesten próbálják meg valahogy elintézni a pa-pírokat.

Egyszerűen nem értem, miért nem jutott eszünkbe otthon, hogy Amerikába vízum kell. Hogy lehetünk eny-nyire ostobák? Most mihez kezdünk? Zsuzsa indulatos lett és elkezdte magyarul magyarázni a hölgynek, hogy majd utólag beszerezzük a vízumot, de nekünk mindenképpen el kell jutnunk Los Angelesbe. Alig tudtam leállítani. Teljesen felesleges ezen vitatkozni, ha egyszer nincs ví-zumunk, akkor nem megyünk Amerikába. Ez ilyen egy-szerű.

– Zsuzsa, kérlek, hagyjad! Ez most nem jött össze. Talán Innsbruck után el tudunk még menni.

– Nem, ennek a hétnek tökéletesnek kell lennie, semmi nem ronthatja el. Ha mi Amerikába akarunk utazni, akkor oda is megyünk.

– Kedvesem, találjunk ki mást. Utazzunk el máshova, ahova nem kell vízum.

– De hát te mindig Amerikába akartál menni, nem hagyom, hogy elvegyék tőlünk ezt az álmot!

Aki kicsinek született, az kicsi is marad. Hiába volt nálunk annyi pénz és hitelkártya, mégsem mozogtunk otthonosan a repülőtéren, nem sugárzott rólunk a maga-biztosság, és egy pillanat alatt el lehetett tántorítani ben-nünket a tervünktől. Talán ha gazdagnak és befolyásosnak születünk, onnan a repülőtérről felhívtunk volna néhány ismerőst, aki Budapesten másnap reggel, soron kívül ki-járta volna nekünk a vízumot. Ilyen ismerősünk nem volt, így nem akartam vitával vesztegetni az időt. Az az ötletem támadt, hogy ha már így hozta a sors, akkor ezt az egy hetet eltöltjük Amszterdamban. Egyikünk sem járt még itt soha, és bizonyára tartogat meglepetéseket ez a város, jól fogunk szórakozni. Megfogadtam, hogy legalább száz- vagy kétszázmilliót elköltünk egy hét alatt.

Megkértem a hölgyet a pult mögött, hívjon nekünk egy limuzint, bemegyünk a városba.

Alig vártunk Zsuzsával tíz percet, amikor egy jól öl-tözött fiatalember megszólított minket a terminál bejára-tánál. A férfi egyenruháján aranyhímzéssel az állt, hogy „Airport Limo”. Körbenéztünk, de sehol nem láttuk a 78 méter hosszú amerikai típusú limuzint. A bőröndünket udvariasan elkérte és egy minibuszhoz kísért minket.

– Ez ugye nem a limuzin? Mi ugyanis limuzint hívtunk, azzal akarunk a városba megérkezni.

– Sajnálom, a mi cégünknél ez a limuzin, nagyon ké-nyelmesen fognak utazni. Ezt garantálom.

Csak elképzeltem, hogy a vízum kapcsán támadt bo-nyodalmat és ijedtséget a Lincoln hátsó bőrülésén, whyskit kortyolva öblítjük le. Útközben bekapcsoljuk a televíziót és valóban „amerikásan” érkezünk meg a vá-rosba. Nem vagyunk sznobok, de a Limo, az sehogy sem egy minibusz. A sofőr első kérdésére nem tudtuk a választ. Nyilván nem volt sehol szobafoglalásunk és nem tudtuk,

hol alszunk aznap este. A zsebemből elővettem egy száz euróst és a férfi kezébe nyomtam.

– Amszterdam legeslegjobb szállodájában szeretnénk megszállni. Ne is szálloda legyen, hanem egy luxuspalota, ami csak a miénk.

– Ötcsillagos szállodát tudok néhányat, de a palotának vagy privát rezidenciának utána kell néznem – a rádión bejelentkezett és hamarosan válasz is érkezett. – Van egy nagyon speciális hely, exkluzív és különleges. Olyan hely, amiről csak néhányan tudnak. Előre oda kell szólnunk, az egyik kollégám egyszer vitt már oda utasokat, de beletelik egy kis időbe, amire elintézzük.

A minibusz az egyik terminálnál lelassított, hogy újabb utasokat vegyen fel, még száz euróért a sofőrünk megállás nélkül továbbhajtott. Legalább a minibuszon ne kelljen már mással osztoznunk. A rádión időnként bejelentkezett egy férfi, elkérték a nevünket, megkérdezték, hány éj-szakát maradunk. Bediktáltuk az útlevelünk számát és közben lassan csorogtunk a város felé.

– Mi lesz, ha nem találunk szállást? – kérdezte Zsuzsa a ritkán vagy soha nem utazók rutintalanságával, és persze, megfűszerezve a magyarokra jellemző kishitűséggel.

– Drágám, csak nem képzeled, hogy ennyi pénzből nem ott alszunk, ahol éppen akarunk? Bármit elintézek, csak nyugodj meg.

– Miért nem jó nekünk egy szálloda, miért kell rezi-denciát keresni?

– Nézzük meg, mit találnak, ha nem tetszik, akkor egy szállodában még mindig megszállhatunk.

Zsuzsa nem tudta elképzelni, hogy mennyivel elegán-sabb egy rezidencia, mint egy turistáktól túlzsúfolt szál-loda. Én sem tudtam pontosan, hogy mit találunk, de bíz-tam benne, hogy egy olyan helyen pihenhetünk, ami bő-ven kárpótol Amerikáért.

A rádión keresztül megérkezett a várva várt válasz, és a sofőrünk felírta a címet, majd felgyorsított. Ezek szerint a

rezidencián befogadtak minket. A városból még semmit sem láttunk. Közben teljesen besötétedett. Egy-egy ke-resztutcánál néhány pillanatra látni véltem a kanálisokat, és az átívelő hidakat. Az első benyomás a minibusz abla-kán keresztül nagyszerű volt. Sok biciklivel közlekedő ember, üzletek, fényes kirakatok, új autók, szép házak.

Legalább negyed órája keringtünk a városban, amikor ez egyik kanálisra meredeken leparkoltunk. Sehol egy tábla vagy egyéb jele annak, hogy erre a címre jöttünk. A sofőr kiszállt, kinyitotta az oldalajtót és kisegített minket a buszból.

– Megérkeztünk. – Ez Amszterdam legdrágább rezidenciája. Egészen

biztosan nem fognak csalódni. A sofőrt követtük egy négyemeletes, valóban elegáns,

kővel burkolt ház lépcsőjéig. A duplaszárnyú tömörfa ajtó zárva volt, mellette egy diszkrét réztáblán csak egy gra-vírozott név állt. Egy holland név, amiről később kiderült: csak azért tették ki, hogy valamiről meg lehessen ismerni az épületet. A névtábla mellett egy kamerával egybeépített kaputelefon volt. Becsengettünk. A sofőr bemutatott minket és kattant a zár.

Azonnal leesett az állunk. Az ajtó mögül kiömlő fény szinte elvakított minket. Az előtérben egy hatalmas kris-tálycsillár világított, aminek fényét a sima fehér már-ványpadló visszatükrözte. A falakat bézs színű textiltapéta borította és ízlésesen elhelyezett antik olajfestmények szolgáltak dekorációként. Az ajtón belépve rögtön két talpig fekete egyenruhába öltözött úr kérte el Zsuzsa és az én kabátomat. Angolul köszöntek, és mélyen meghajolva mutatták az utat az előtérbe. Az egyik komornyik a sofő-rünkhöz fordult, aki a bejárati ajtónál maradt, majd mel-lényzsebéből csekkönyvet vett elő, és kifizette helyettünk a számlát. Na, ilyet még nem pipáltunk.

A recepció mögött egy férfi és két gyönyörű nő ült. Széles mosollyal vártak és anélkül, hogy bemutatkoztunk

volna, nevünkön szólítottak. Közben a két komornyik lesegítette rólunk a kabátokat.

– Üdvözöljük önöket nálunk. Hogy utaztak? A Picas-so-rezidenciánk vendégei lesznek. Szabad az útleveleket elkérnem?

A hölgy a számítógépbe pillanatok alatt rögzítette az adatainkat. Megkérdezte, meddig maradunk, majd elkérte a hitelkártyámat.

– Milyen árban van? – kérdeztem. – Éjszakánként 13 000 euró. Ebben az árban minden

benne foglaltatik, külön szakácsuk lesz, aki a nap 24 órá-jában rendelkezésültre áll. Autót biztosítunk sofőrrel, személyi asszisztenst rendelünk önökhöz, aki tolmácsként vagy idegenvezetőként bármikor a segítségükre lesz.

Félszemmel láttam, hogy Zsuzsa hátrahőköl az ártól, én rezzenéstelen arccal hallgattam és az izgalomtól b i-zsergő ujjakkal átadtam a kártyámat. A hölgy lehúzta és hallottuk, hogy a terminál tárcsázza a Visa telefonszámát. Egyszer csak a gép egy rövid szalagot lökött ki magából, ami egy pillanatra kizökkentette a hölgyet a kedvességé-ből.

– Sajnos a hitelkártyán nincsen fedezet. Megpróbál-junk egy másik kártyát?

– Az nem létezik, hogy nincsen rajta fedezet. Kérem, próbálja meg újból – erősködtem. Aztán beugrott, hogy valószínűleg hét nappal számolva, a napi tízmilliós vá-sárlási limitet ezzel a tranzakcióval túllépjük, és ahhoz külön engedélyt kell adjak a banknak.

– Összesen hány eurót vonnak le a kártyámról? – Levonásról szó sincsen, a rezidenciánk az összeget a

tartózkodásuk idejére lefoglalja a számlán. Ez hét napos tartózkodásra 91 000 euró lesz, plusz 5000 euró biztosíték egyéb váratlan költségekre.

Tehát az egyhetes tartózkodásunk durván 24 millió forintba kerül majd. Még nem volt rutinom a külföldi szállodák áraiban, amikor a napi tízmilliós limitet megál-

lapíttattam Budapesten. Egy kis türelmet kértem és a mo-bilbankon keresztül sms-ben küldtem egy limitmódosítást 30 millió forintra.

Utálom az ilyen izgalmakat. Ehhez kell gazdagnak születni, hogy az ember hasonló helyzetben rögtön felta-lálja magát. Másodszorra a pénzt sikerült a kártyámon lefoglalniuk, a hölgy széles mosollyal nézett ránk és megköszönte a türelmünket.

– Elnézést, kulcsot nem kapunk? – kérdeztem. – Nálunk önök mindig otthon vannak. Nincsen szük-

ségük kulcsra, a rezidenciájukba minden esetben a sze-mélyzet kíséri majd önöket fel.

A komornyik egy faborítású lifthez kísért. Behelyezett egy speciális kulcsot, majd megnyomta a harmadik emelet gombját, és a lift szinte azonnal az emeletre repített min-ket. Ahogy az ajtó kinyílt, a rezidencia előszobájában találtuk magunkat.

Most sajnálom igazán, hogy nem vagyok különösebb írói tehetséggel megáldva. Amit akkor megláttunk, az a gazdagság olyan szavakba nem önthető esszenciája, hogy csak gyengén és vázlatosan tudom visszaadni.

Az előszobából a fogadóterembe léptünk, ami a rezi-dencia összesen 760m

2-es területének közel a negyedét

tette ki. Súlyos, hímzett szélű textilfüggönyök között ha-talmas üvegablakok néztek a kanálisra és a szemben levő utca házaira. Sötétbarna nemes fa parkett borította a nap-palit, csak a fehérmárvány kandalló előtt volt egy vékony sáv, ahol szintén márványt használtak borításnak. A kan-dallóban lobogott a tűz, a parazsat a nyílt tűztérben egy ívelt üvegtábla tartotta kordában. A fogadóteremben csak a tűz lángjai festették meg a falakat, semmilyen más fényforrás nem volt látható egészen addig, amíg a ko-mornyik nem tapsolt egyet. A taps hangjára a mennyezet stukkói mögött rejtett világítás kapcsolt be, és a falakon szemünk elé tárta a hatalmas aranykeretbe foglalt fest-ményeket. Nem vagyok járatos a művészetekben, de azon

kevés festők munkái közül, akiket felismerek, rögtön lát-tam, hogy a termet három, egészen nagy méretű Picas-so-kép díszíti. Kicsit meg is rökönyödtem, hogy dollár-milliókat érő képek lógnak a falon, amikor átvillant az agyamon, hogy mennyibe is kerül ez nekünk éjszakán-ként.

A terem közepén egy fehér bőr ülőgarnitúra állt, kö-zépen dohányzóasztallal. Az asztalon könyvek, és egy egzotikus színű és formájú virág á llt vázában. A komor-nyik a dohányzóasztalhoz lépett és a közepén elcsúsztatott egy kis ajtót. Az ajtó mögött egy LCD-képernyő jelent meg, amin egy érintéssel kiválasztott egy funkciót. Azonnal halk motor hangját hallottuk, és a padlóból egy hidraulika segítségével egy hatalmas síkképernyős televí-zió tűnt elő. Az ülőgarnitúra pont úgy helyezkedett el, hogy onnan kényelmesen rá lehetett látni a tévére. A ko-mornyik a dohányzóasztalról elvett egy távirányítót és megmutatta, hogyan tudjuk a csatornákat váltani. Az asztal közepén világító képernyőn aztán kijelölte a DVD-lejátszót és egy listát mutatott, ahol ezernél is több filmből válogathattunk. Az ABC-be és egyaránt témakö-rökbe rendszerezett DVD-lemezekről a képernyőn meg-jelent a borító képe és természetesen a filmet készítők és az abban szereplők listája is.

Még mindig a komornyik bűvölte a képernyőt, be-kapcsolta a HIFI-lejátszót, amin valamilyen klasszikus zene kristálytiszta hangzása döntött minket a kanapéra.

A komornyik jól leplezte, hogy nyilvánvalóan látszik rajtunk a megrökönyödés és az, hogy soha életünkben ilyen kiszolgálásban nem volt részünk. Ez annál is fur-csább lehetett a számukra, mivel ezt a rezidenciát jó eséllyel olyanok látogatják, akiknek az otthonában még ennél is több van.

A fogadóteremből egy duplaszárnyú tömörfa ajtó ve-zetett tovább. A közvetlen szomszédságban egy könyv-társzoba volt. A falakat könyvek borították, az ablak előtt

egy antik íróasztal állt, rajta számítógép. Az asztallal szembeni oldalon egy fekete bőr ülőgarnitúra, olvasó-lámpával. A komornyik az íróasztalon levő számítógéphez lépett és az egér mozgatásával rövid idő alatt felébresz-tette. Kérte, hogy lépjek mellé. A képernyőn egy kereső-ablakot mutatott, ahova angol nyelven beírta, hogy „Streetcar”. Azonnal megjelent nyolcféle könyv, aminek a címében a „Streetcar” megtalálható, majd rákattintott az elsőre. Halk zúgás hallatszott, és rövid időn belül a könyvespolc egyik eleme, amit könyvekkel álcáztak, ki-nyílt. Egy 50szer 50 centis ajtó mögött valamilyen lift segítségével megjelent a kiválasztott könyv. A lélegzetünk is elállt, ezt látván a komornyik finom mosollyal az arcán megjegyezte, hogy ötezer kötetes angol könyvtárukból válogathatunk, ami elektronikus katalógus segítségével, fizikailag azonnal is elérhető a liften keresztül. Kivá-lasztjuk, mit szeretnénk olvasni, és máris jön a könyv a falban.

A könyvtárszobából átléptünk a hálószobába. Már rá-nézésre is kényelmes franciaágy terebélyesedett előttünk. Az ágy felett egy elég színes modern festmény volt, szá-momra ismeretlen festőtől. A komornyik ismételten el akart minket kápráztatni, és az ágy melletti éjjeliszek-rényhez lépett, ahol egy hosszúkás távirányító feküdt. Kezébe vette és megnyomott egy gombot. Az álmennye-zeten rés keletkezett, és halk morajlással egy síkképernyős televíziót engedett le a hidraulika, olyan pozícióba, hogy az ágyban fekve pont jó volt a rálátás. Megmutatta, ho-gyan lehet csatornákat váltani, majd kikapcsolta.

A franciaágy bal oldalán egy ajtón keresztül beléptünk a gardróbszobába. Tükörüveges, padlótól a plafonig tartó szekrények borították a falakat. Otthon régen ekkora le-hetett talán az egész nappalink. A szekrények egy része fel volt töltve méret szerint csoportosított, teljesen új ruhák-kal. Voltak márkás férfiöltönyök, a női estélyikről és kosztümökről nem is beszélve.

– Ritkán élnek vele vendégeink, de néha akár élet-mentő is lehet ez a kollekció. A rezidencia árában benne van, hogy egy-egy öltönyt vagy ruhát magukkal vigyenek. Használat után, ha nem kívánják magukkal vinni, kérjük a szobalánynak átadni – folytatta a tárlatvezetést a komor-nyik.

Visszaléptünk a hálószobába, majd balra egy újabb ajtón át beléptünk a fürdőszobába. Akarom mondani, a fürdőterembe. Ha volt a rezidenciának olyan szeglete, ahova koncentráltan igazán sok pénzt költhettek, hát az ez volt. A márványborítású terem közepén egy hatalmas kör alakú medence állt. A medence a padló fölé magasodott, néhány, a medence teljes kerületét szegélyező lépcsővel lehetett a vízbe ereszkedni. Ahogy a medencéhez közel léptünk, a víz rögtön elkezdett buborékozni és finom, illatos gőz csapta meg az arcunkat.

– A forróvizes jakuzzi-medence hőfokát és a hidro-masszázst itt tudják szabályozni – mutatott komornyikunk egy, a kád falába épített szerkezetre. Nézzenek a plafonra – mutatott a plafonba ágyazott, kicsit megdöntött hatalmas televízió-képernyőre. A csatornákat vagy a hifit ugyan-csalt a medence konzoljáról lehet kapcsolni.

A fürdőterem sarkában állt egy zuhanykabin, amiben külön hifi és telefon volt beépítve. Elég fura, hogy az ember zuhanyzás közben telefonáljon, de mindenesetre űrkabin-jelleget kölcsönzött a zuhanyzónak.

– Ha kilépnek a zuhanykabinból, a mennyezetről au-tomatikusan meleg levegőt fújunk be, hogy ne legyen kellemetlen a hőmérsékletkülönbözet, és ez segít a meg-szárítkozásban is.

Ezt később sokszor kipróbáltuk, és higgyék el, a ta-lálmányt biztosan szabadalmaztatni kellene Magyaror-szágon. Minden reggel, ahogy otthon kilépek a zuhany-kabinból, majd megfagyok, mire a törölközőt magam köré csavarom. Ezt itt úgy oldották meg, mintha egy hatalmas hajszárító azonnal megszárítana, ahogy kilépek.

És ha mindez még nem volt elég, a fürdőteremből nyílt egy masszázsszoba, ahova bármikor rendelhettünk férfi vagy nő masszőrt.

– Megmutatom az étkezőt – vetett véget ámuldozá-sunknak a komornyik, majd visszasietett egészen az elő-szobáig.

Az előszobából a fogadóterembe és ezek szerint az étkezőbe nyílt egy-egy duplaszárnyú ajtó. Az étkezőhöz haladva átmentünk egy folyosón, ahol folytatódtak a modern festmények a falon, röstellem, de fogalmam sincs, miket láttunk. Majd a folyosó egy gazdagon berendezett, 60-70 m

2-es étkezőbe vezetett. Középen egy hosszúkás

alakú antik étkezőasztal uralta a teret, ahova legalább 10-12 főt is kényelmesen le lehetett ültetni. A két asztalfő felett egy-egy festmény lógott a falon, balra pedig három hatalmas üvegtábla nézett az utcára. Már olyan sötét volt, hogy a függönyökön keresztül csak a kanális túloldalán levő épület fényeit láttuk.

Az étkező falát selyemtapéta borította, ugyanakkor volt egy háromméteres sáv, ahol a tapéta megszakadt, és ott füstüveg díszelgett. Mint később kiderült, ez egy elektro-nikus ajtó volt, amit ha elhúztak, egy komplett látvány-konyha költözött az étkezőbe.

Mindez, ami a komornyik segítségével a szemünk előtt kurta félóra alatt lezajlott, olyan meglepő és hihetetlen volt, hogy kicsit úgy éreztem, ez már a túlvilág. Ezek az ötletek, megoldások, terek és anyagok mind olyanok, amit valószínűleg Magyarországon még jó pénzért sem vásá-rolhat meg az ember. Mikor jutna eszünkbe ilyen me-dencét építeni, televíziót tenni a WC-vel szemben, pedig mindezt megélni és használni néhány nap alatt természetes lesz. A jót nagyon könnyű megszokni. Észre sem vesszük, csak ha meg kell tőle válni. Egy ilyen rezidenciánál aztán a búcsú hamar bekövetkezik, hiszen csak egy-két hétre marad az ember.

AMSZTERDAM

Reggel kilenckor nyitottam ki először a szemem a hatal-mas ágyban a selyemágyneműk között. Zsuzsa is azonnal felébredt, ahogy felültem az ágyban. A reggelekben van valami megható, olyan, mintha visszaigazolná az élet, hogy mindaz, amit lefekvés előtt láttunk, igaz. Valóban ott feküdtünk Zsuzsával egymás mellett egy igazi luxusrezi-denciában. A betegségem olyan szűrőt képzett az agyamban, hogy minden, amit azon keresztül látok, sokkal halványabb és szürkébb lett. Mintha egy szűk és hosszú csövön keresztül látnám a világot. Mindenből, ami kö-rülvesz, egyre kevesebbet látok meg, és lassan elborít a szürkeség. Hazugság lenne azt állítani, hogy egy másod-percre is kiment volna a fejemből, hogy hamarosan kór-házba vonulok. A halálra nem gondoltam, csak arra, hogy még néhány nap, és semmi nem lesz már ugyanaz, mint régen volt. Aztán persze körbenézek és látom, hogy Zsu-zsa szemének a sarkában is szomorúság csillog. Ő is pont ugyanezt érzi, de megpróbálja a figyelmem a minket körbevevő gyönyörű dolgokra irányítani.

Így volt ez azon az első amszterdami napon, amikor hivatalosan megkezdtük életünk legfantasztikusabb va-kációját.

Még álmosan átcsoszogtunk a fürdőterembe, ahol mintha csak tudta volna, hogy érkezünk, már pezsgett és gőzölgött a medence. Reméltük, hogy mások nem tiszta-sági fürdésre használták, és hogy a vizet gyakran fertőt-lenítik, mindenesetre mi meztelenül ugrottunk be a 40 fokos vízbe és jól kiáztattuk magunkat. Nem éreztem késztetést, hogy a felettünk levő televíziót bekapcsoljam, jól esett állig a meleg vízben csak a buborékok hangjára pihenni.

– Miért nem költözünk külföldre? Vehetnénk egy házat valahol a tengerparton és soha nem térnénk vissza Buda-pestre – suttogta Zsuzsa szinte a víz alól.

– Kezdjünk új életet. Én benne vagyok, hogy hagyjunk mindent a francba és költözzünk el egy kisvárosba valahol a tenger partján. Esetleg Olaszországba vagy Franciaor-szágba. Hallottam, hogy sok magyarnak van nyaralója Spanyolországban, mehetnénk akár oda is feleltem.

Fantasztikus lenne új életet kezdeni. Eljönni Magyar-országról és tiszta lappal indulni egy új otthonba. Mond-juk, egy halszagú pici tengerparti városkába, ahol mindig süt a nap és mindenki ismeri a másikat. Megtehetjük és meg is tesszük, ha életben maradok.

A bőröndünket még nem pakoltuk ki, csak az ágyra dobtuk. Felöltöztünk a reggelihez, de nem tudtuk, hol keressük a reggelit. A biztonság kedvéért benyitottunk az étkezőnkbe. Az ajtót kitárva a világ legszélesebb mosolya fogadott minket. Egy fiatal, csinos pincérlány és egy ha-sonló korú jóvágású pincér szinte derékba tört a meghaj-lástól és az asztalra mutatott.

– Jó reggelt! Reméljük, jól aludtak. A reggeli készen áll – köszöntöttek.

Most láttuk először, hogy az étkezőt a terasztól egy elhúzható üvegajtó választja el; mivel az időjárás meg-engedte, így a teraszon terítettek nekünk. A szobát átjárta a friss levegő és a dzsem illata. Az asztal mellett egy új-ságtartóban legalább nyolc különböző nyelvű napilapból választhattunk. Hozzájuk sem nyúltam, semmi nem ér-dekelt a saját életünkön kívül.

Biztos ez egy magyar betegség, de ha ilyen fantaszti-kus választék vár egy terített asztalon, egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne kóstoljak bele mindenbe. Vas-gyomrom van és nehezen tudom elrontani, viszont annyira megtömöm magam, hogy aztán egész nap úgy járok, mint a medve. Régen, ha egyszer-egyszer meghívtak valami-lyen céges rendezvényre, ugyanígy telekajáltam magam és

a gyomromat annyira megdolgoztattam, hogy este nem tudtam aludni.

A reggeli alatt a két felszolgáló azt leste, hogy mit szeretnénk inni és enni, soha nem hagytak üveget az asz-talon, mindannyiszor utántöltötték a narancslevünket, ahányszor kiürült a poharunk. A terasz alatt a kanális és a szomszédos utcák, illetve a kanálison átívelő kecses hidak látszottak. Akár a képeslapokon, mindenütt biciklivel igyekeztek az emberek a dolgukra.

A reggeli után a pincér megkérdezte, minden a meg-elégedésünkre szolgált-e és érdeklődött a napi tervünkről. – Szeretnénk délelőtt megnézni a várost feleségemmel. Egyedül mennénk, köszönjük, nem tartunk igényt az au-tóra és az idegenvezetőre sem – adtam ki az utasítást. – Hány órára várhatjuk Önöket haza ebéddel?

– Nem tudjuk, talán egy órára itthon leszünk, de az is lehet, hogy találunk egy éttermet és csak délután jövünk vissza.

– Semmi gond. Mi mindenesetre úgy készülünk, hogy itthon ebédelnek. Ha netán nem érnek vissza ebédre, esetleg ajánlanék néhány kitűnő éttermet.

A pincér eltűnt a szobába, majd visszajött és átnyújtott egy kis csomagot: Kaptunk egy részletes útikönyvet, egy külön angol nyelvű tájékoztatót a rezidenciáról, címmel, telefonszámmal, gondolom, hogy visszataláljunk. Az útikönyv lapjai közé pedig beillesztettek egy listát az ajánlott éttermekről.

Zsuzsával belevettük magunkat Amszterdamba. Ahhoz képest, hogy szinte véletlenül csöppentünk ide, egy percig sem bántuk már Amerikát. Nem volt sok időnk és talán jobb is, hogy nem megy el két nap a repülőúttal.

Nem érzem magamban azt az irodalmi erőt, hogy le-írjam, milyen Amszterdam. Nagyon röviden tényleg csak annyit mondanék róla, hogy egy igazán élhető város. Az emberek kedvesek, a bicikli már eleve barátságosabb módja a közlekedésnek, mint az autó, és ettől kap minden

olyan „kisvárosian” beütést. Ugyanakkor lüktető nagy-város, ahol minden megtörténhet, és rengeteg furcsa és izgalmas alakot lehet látni. Olyan város, hogy bármikor otthon érezném magam benne. A házak fel vannak újítva, az utcák elegánsak és a grachtok, vagy kanálisok olyan speciális látképet kölcsönöznek, ami semmivel össze nem hasonlítható. Szokták mondani, hogy Velencére hasonlít, de kötve hiszem, hogy bármilyen más városból sugározna a nyugalomnak és izgalomnak ez a furcsa keveréke.

Láttunk olyan üzleteket, amikhez hasonló otthon nin-csen, na persze, otthon a belváros is kihalóban van, így ahhoz nehéz hasonlítani. Ami nagyon tetszett, hogy ta-láltunk egy olyan üzletet, ahol frissen főzték a csokoládét és előttünk készítették el a legkülönbözőbb bonbonokat. Zsuzsával legalább fél kilónyi feketecsokoládéval meg-tömve távoztunk.

Körülbelül két órája sétáltunk a Prinsengracht mellett – mint reggel megtudtuk, a szállásunk is erre a kanálisra nézett –, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy 10-15 méterre tőlünk egy nő elkezd sikítani és kapkodva rohanni kezd egy férfi után. A férfi, kezében egy női táskával fe-lénk menekült. Nyilván elvette a nő táskáját, és most egérutat keres. Nem tudom, milyen megfontolásból, de amikor éppen elfutott volna mellettem a tolvaj, kitettem a lábam, és ő hatalmasat esett. Az arcán legalább egy métert csúszott. Az eséstől kicsit elkábult, és mire feltápászkodott volna, a nő és más járókelők hátulról rávetették magukat. Lefogták és rendőrt hívtak. Mi Zsuzsával végignéztük, ahogy minden a helyére kerül, és megismerkedtünk a nővel is, aki nem győzött hálálkodni hősies tettemért. Pedig nem vagyok egy bátor típus, valami állati ösztöntől vezérelve cselekedhettem, amit ez ideáig jól sikerült lep-leznem. A nő ragaszkodott hozzá, hogy hálából meghív minket ebédelni a közeli éttermébe. Menetközben kide-rült, hogy a nő – Kalie-nek hívták – egy éttermet vezet és a

vendégei vagyunk. Mivel nem volt más programunk, el-fogadtuk a meghívást.

Kalie étterme olyan típusú vendéglő volt, amit való-színűleg csak az őshonos amszterdamiak ismernek. Nem volt hivalkodó, egy saroképület földszintjén rendezték be mindössze 8-10 asztallal. Bájos volt, ahogy a kanálist szegélyező utca mellé is asztalokat telepítettek fehér len-vászon napernyőkkel. Talán már írtam, hogy nem igazán beszél jól egyikünk sem angolul vagy németül, így nehe-zen értettük meg magunkat Kalie-val. A vendégszeretet és a kedvesség ennek ellenére minden nyelvi akadályt le-küzdött. Megtudtuk, hogy Kalie eredetileg nem Amsz-terdamban született, ez a férje városa, ahol közösen a vendéglőből élnek. Nincsen gyerekük, a vendéglő elég jól megy és megengedhetik maguknak, hogy egyre keve-sebbet járjanak be a városba, szabadidejüket vitorlázással töltik. Kalie-nak szőke, vállig érő egyenes haja volt, kék szeme, kifejezetten csinos, igazi holland szépség. Olyan nő, aki a képeslapokon fapapucsban reklámozhatná az országot.

Sosem értettem, hogy mi, magyarok miért nem va-gyunk ennyire nyíltak és kedvesek. Más életük van a hollandoknak, az egész város, az ország olyan egyenes és barátságos. Persze, nehéz néhány nap alatt messzemenő következtetésekre jutni, mindenesetre Zsuzsával csak ámultunk Kalie őszinte kedvességén.

Kalie megkérdezte, hogy mivel foglalkozunk és mi járatban vagyunk Amszterdamban. Zsuzsával egymásra néztünk és szavak nélkül is tudtuk, hogy az igazat kell elmondanunk. Nyertünk a magyar lottón, méghozzá minden idők egyik legnagyobb nyereményét. Én halálos beteg vagyok és mielőtt talán végleg a kórházba fekszem, eljöttünk Amszterdamba kirándulni. Ez az első napunk és a hét végén visszautazunk Magyarországra.

Kalie-n látszott, hogy először a nyelvi akadály miatt gondolja úgy, hogy nem ért minket jól, aztán néhány

kurta, hitetlenkedő kérdés után megértette, hogy valóban milliárdosokkal van dolga, méghozzá két olyan emberrel, akik talán utolsó hetüket töltik együtt.

Kalie nem tudta, hogy ilyenkor örülnie illene, és gra-tulálnia a nagy nyereményhez, vagy részvétet kívánni a betegségemhez. Én sem tudtam, de végre valakinek őszintén elmondhattuk, kik vagyunk és mit csinálunk. Nem kellett attól tartanunk, hogy Kalie kiforgat a va-gyonunkból vagy kölcsönt kér, egy vadidegen kedves nő és kész.

– Mit vettek a pénzükből? Milyen érzés milliárdosnak lenni? – kérdezte lelkesen.

– Egy Ferrarit és egy telket vettünk. És most ezt az utazást egymásnak. Egyébként meg jól szórakozunk a pénzünkből – az utolsó mondatot nem gondoltam komo-lyan.

– Fantasztikus helyen szálltunk meg! – tette hozzá Zsuzsa, majd a rezidencia nevét is elárulta, de akkor még nem gondoltuk, hogy később ennek jelentősége lesz.

– Hihetetlen, hogy egy valódi lottónyertessel találko-zom. Soha nem hittem, hogy egyáltalán hús-vér emberek nyerik azokat a hatalmas összegeket. De most, hogy lá-tom, már elhiszem, hogy van ilyen – nyilván a betegsé-gemet nem találta Kalie olyan vonzó témának, így a lot-tónál maradtunk.

Az ebéd nagyon finom volt, házias konyha, és finom sört ittunk hozzá. Kalie nem engedte kifizetni a számlán-kat és még egyszer megköszönte a bátorságomat.

– Ha még itt vannak a héten, esetleg nézzenek be hozzánk újra. Nagyon szívesen elkalauzolom önöket a városban. Tudok egy-két nagyon jó helyet, ahol lehet szórakozni.

– Köszönjük szépen, elképzelhető, hogy élünk vele mondtam. Hátha egy helybéli szemével megismerjük Amszterdam igazi oldalát. Na és persze egy olyan em-

berrel, akivel őszinték lehetünk. Már miért ne találkoz-hatnánk újra?

Felírtuk az étterem címét és telefonszámát, majd kézen fogtam Zsuzsát és elindultunk a belváros felé. Sok szép kirakatot láttunk és millió biciklista suhant el mellettünk, amikor egy gyönyörű ékszerüzlet kirakata keltette fel a figyelmem. Beugrott, hogy Amszterdamban a gyémánt-nak nagy kultúrája van és talán Zsuzsa örülne egy szép ajándéknak.

Nem kellett sokat unszolnom, kicsit felmértük a vá-lasztékot a kirakatban, majd beléptünk. Hagyományosan elegáns üzlet volt, üvegvitrinek alatt csillogtak az éksze-rek. A bejárattal szembeni pult mögött egy középkorú hölgy ült.

– A legdrágább gyémántékszereket szeretném meg-nézni. – Jó érzés volt kiejteni ezt a mondatot, de a hölgy zavarba jött és bizalmatlan arccal nézett vissza rám.

– Van esetleg konkrét elképzelése, hogy milyen drága ékszerre gondolt?

– Mi a legdrágább ebben a boltban? – kérdeztem. -Természetesen meg tudom mutatni a legdrágább éksze-reinket, de ahhoz át kell fáradjanak velem az irodába. – Még mindig kicsit bizonytalanul, hátha ugratjuk, a bolt hátsó részébe kísért minket. A falon egy fehér színű ajtó mellett beütött egy számkombinációt és hallottuk, ahogy a zárszerkezet enged.

A fehér ajtón túl egy szalonban kínált minket hellyel. A szoba közepén egy ülőgarnitúra, és középen az asztalon néhány régebbi magazin feküdt. Az eladó megvárta, amíg helyet foglalunk és egy másik, innen nyíló szobában el-tűnt. Nem volt talán egy perc sem, amire újra visszajött egy hatvanéves forma úr jobbján. A férfi minden való-színűség szerint az üzlet vezetője lehetett. Leült velünk szemben a kanapéra, míg a hölgy visszatért az eladótérbe.

– Isten hozta önöket nálunk! Üzletünk széles válasz-tékkal áll rendelkezésükre a fél karátostól egészen az 5

karátos gyémántig. Kolléganőm jelezte, hogy önök a leg-drágább árkategória iránt érdeklődtek, tehát nyilvánvalóan az 5 karátos kövek között kívánnak válogatni – indította el a beszélgetést a férfi, majd elővett egy piros bársonykö-tésű fotóalbumot.

– Nincsen különösebb elképzelésem, a lényeg, hogy az ékszer a feleségemet mindig Amszterdamra emlékeztesse majd és a legkiválóbb gyémántok egyike legyen a gyű-rűben. Igen, elsősorban gyűrűt szeretnénk. – Zsuzsára néztem, megerősítést várva.

A férfi az albumot a megfelelő helyre lapozta és át-nyújtotta nekünk. Az albumban oldalanként két-két kő fotója volt látható sötét háttér előtt. A képek alatt csak a kövek neve és sorszáma volt feltüntetve.

– Ezek mibe kerülnek? – kérdeztem. – Nem tudom, mennyire ismerik a gyémántok árát

meghatározó, úgynevezett 4 C faktort. A gyémánt árát a négy tényező együttesen befolyásolja. Első a karát súlya, tehát a kő fizikai súlya és mérete. Egy súly-karát 200 milligrammot jelent. Természetesen a drágakő súlya na-gyon fontos az ár meghatározásánál, de a szín alapján az abc betűinek sorrendjében D-től Z-ig tovább osztályozzuk a gyémántokat. Minél sárgásabb a kő, annál drágább és haladunk az abc-ben a Z felé, a legkülönlegesebbek csak az angol „Fancy” jelzőt kapják. A gyémántok tisztasága ugyancsak meghatározó, ennek alapján tizenegy külön-böző kategóriába soroljuk a köveket. A legdrágábbak az FL vagy IF jelzést kapják, ami a tökéletességükre utal. A csiszolásnál jön a művészet – én már csak annak hívom –, hogy a drágakőből a lehető legtöbb szépséget csalogassuk elő. A jó csiszolás a fényt szétszórja a kőben és megannyi csillogást és fénytörést produkál. Egyszóval, amikor a drágakő árát hallják, mindez a négy szempont együttesen jelenik meg.

– Értem. Akkor minket a lehető legnagyobb, legtisz-tább és a legművészibb csiszolású kövek érdekelnek fog-laltam össze kevésbé tudományosan.

– 5 karátos K színű, azaz nagyon enyhén sárgás kő IF tisztaságú minősítéssel 30 000 euró körüli áron elérhető. Ehhez a gyűrűhöz, azaz a követ befogadó ékszer árát kell hozzáadni. Az ezen a képen szereplő gyémánt listaára 46 000 euró. Vagy ennél esetleg olcsóbb drágakövet szeret-nének-e? – kérdezte némi bizonytalansággal a hangjában. Nyilván nem gyakran kerülnek ilyen kövek szóba az ut-cáról belépő turistáknál.

– Mint említettem, engem az emlék ereje vezérel el-sősorban. Akár 100 000 euróig is elmehetünk, de először szívesen megnéznénk a 46 ezrest.

– Nálunk az üzletben a készleten nem tartunk 20 000 euró feletti értékű gyémántot, de ha komolyan érdeklőd-nek, ide tudok kérni egy kisebb kollekciót ebben az ár-fekvésben.

Zsuzsa megfogta a kezemet úgy, hogy a férfi ne lássa és nagyon erősen megszorította, amit nem tudtam mire véljek. Most akarja a gyűrűt vagy sem? Persze nem túl romantikus végighallgatni a gyémántok árazásáról szóló mesét, de így jött ki a lépés. Együtt vagyunk Amszter-damban és együtt is veszünk gyűrűt, egy vagyonért. Lehet, hogy Zsuzsát az zavarta, hogy nem az albumot lapozgat-juk végig és a kövek természetes szépsége szerint dön-tünk, hanem megint az árból indulok ki és mondok egy nagy számot, hogy mindenki jól meghökkenjen.

– Igen, minket komolyan érdekel a dolog, megvárjuk, amíg a köveket bekérik. Mennyi idő körülbelül?

– Nézze, maximum egy óra, de lehet, hogy kicsit ha-marabb is itt lesznek – a férfi hirtelen gyorsított a tempón és intézkedni kezdett. Zsuzsával addig magazinokat, ék-szerkatalógusokat nézegettünk és élveztük a nyugalmat.

Nem egészen háromnegyed óra múlva az üzletet el-homályosította egy páncélautó, ami közvetlenül a bejá-

ratnál parkolt le. Két ember, az egyik övén pisztollyal, a másik kezében aktatáskával jöttek be az ajtón. Az üzlet-vezető kezet fogott az aktatáskással, aki az előttünk levő asztalon mindjárt ki is nyitotta a számkombinációval biztosított táskát. A filmekben látni hasonló jeleneteket. Az ékszertáska belül sötétkék bársonnyal volt borítva és különböző cellákra osztott rekeszeiben sok kis csomagban sorakoztak a drágakövek. Mintha csak egy élesített idő-zített bombát vett volna ki az üzletvezető, olyan óvatosan és finoman emelte ki a követ a rekeszből. Nem is vettem észre, hogy közben fehér cérnakesztyűt húzott és a te-nyerében tartotta a követ, amikor megkért, hogy nézzük meg közelebbről. Nekem nem hasonlított az albumban látott egyik kőhöz sem, de az biztos, hogy jóval nagyobb volt, mint amit az ember ékszerekben látni szokott. Semmiképpen nem akartam olyan kis gyémántport, ami elveszik Zsuzsa ujján. Azt akartam, hogy messziről va-kítson, ha valaki a kezére néz.

– Nagyon szép kő. A többi követ is megnézhetjük? – kérdeztem.

– Természetesen, amit most a tenyeremben látnak, az 35 000 euró. Helyi mesterek munkája és nagyon jó áron van, bár tudom, hogy nem ez az első számú szempont. A következő, az egy kicsit drágább, 37 500 euró és a színe egy apró halvánnyal sárgásabb, mint az előzőé volt.

Nem volt világos, hogy a sok egyforma kő közül ho-gyan azonosította be, melyik melyik. Mindenesetre nagy rutinnal vonultatta fel előttünk a kollekció legszebb da-rabjait. Zsuzsa, akár egy bűvészt a mutatvány közben, olyan érdeklődéssel figyelte, ahogy előkerülnek a csillo-góbbnál csillogóbb gyémántok. Egyikünk sem értett hozzá, akár ipari gyémántokat is el tudtak volna nekünk adni, de volt az egész helyzetben valami megragadó, ami azt súgta, jó helyen járunk és valamelyik kő ma még a miénk lesz. Már nem tudom, hogy mi alapján, de rámu-

tattam az egyik gyémántra, amihez egy 68 000 eurós ár-cédula tartozott.

– Akkor ezt kérnénk. Szeretném, ha maga a gyűrű is különleges lenne. – Mire helyeslően bólintott az üzletve-zető és egy tálcára helyezte a követ. Az aktatáskát visz-szazárták, egy szállítólevelet írtak egymás között és a páncélautó elhajtott, gyomrában a két úrral.

A gyűrű kiválasztása már sokkal inkább úgy zajlott, ahogy az más, kisebb értékű ékszereknél is szokásos. Megmérték Zsuzsa ujjának átmérőjét, mintákat mutattak, és mi ráböktünk az egyikre. A gyűrű a kővel együtt 72 000 euróba került, aminek az 50%-át előlegként egyből le is húzták az egyik kártyámról. A fennmaradó összeget ter-mészetesen a gyűrű átvételekor kell majd fizetnünk.

– Az lenne a kérésem, hogy lehetőleg 1-2 napon belül készüljön el a gyűrű, ugyanis vissza kell a hétvégén utaznunk Magyarországra.

– Nem probléma, már holnap délután tudnak érte jönni. Az ötvöseink házon belül gyors, és meglátják, gyönyörű munkát végeznek.

Elmaradt a „Budapest milyen szép város” udvariassági kör és a hónom alatt egy szerződéssel távoztunk, ami biztosított arról, hogy én igenis befizettem 36 000 eurót, azaz csaknem 10 millió forintot és még egyszer ekkora összeg befizetése után egy fantasztikus gyűrű tulajdonosai leszünk.

A délutánunkból már nem sok maradt, kezdett besö-tétedni és az idő is sokkal hűvösebb volt. Nálunk volt a rezidenciától kapott útikönyv és térkép, tudtuk, nagyjából merre induljunk vissza. Amszterdam éjszaka is gyönyörű város, este kivilágítják a kanálisokon átívelő hidakat, lassan elfogynak a kerítésekhez bilincselt biciklik, rit-kábban halljuk a klasszikus bringás csengőt, megtelnek az éttermek. Ahogy sétáltunk hazafelé, sok helyen az étter-mek kirakatai mögött meleg fényben párok, baráti társa-ságok vacsoráztak. A kanálison néhány motorcsónak na-

vigált, láttunk olyan úszó éttermet, ahol elegáns pincérek a mozgó hajón szolgálták fel az ételt. Nagyon elfáradtam, az állóképességem tényleg a nullával egyenlő. Hihetetlen, de nem vágytam semmi másra, csak a forró fürdőre és az ágyra. Talán húsz éve lett volna annyi energiám, hogy belevessem magam Amszterdam sűrűjébe, de most elég volt külső szemlélőként irigykedni. Hazafelé beugrott, hogy már majdnem egy fél napja nem jutott eszembe a betegségem, és ahogy végigpergettem agyamban a kórház egy-egy nyomasztó jelenetét, újratájoltam magam és már betegségem teljes tudatában gyalogoltunk Zsuzsával a Prinsengracht mellett.

A LÁTOGATÓ

Reggel mosolyogva ébredtünk a fantasztikus rezidenciánk hatalmas ágyában. A függönyt soha nem engedtem Zsu-zsának otthon sem behúzni, így a reggeli napsütés egye-nesen a párnánkra világított. Szeretek verőfényben éb-redni, főleg, ha nyárias az idő. Azt javasoltam Zsuzsának, hogy ne törődjünk semmivel, még fogmosás előtt azonnal vegyünk egy forró fürdőt a pezsgőmedencében.

Ahogy a fürdőterembe értünk, mintha csak olvastak volna a gondolatainkban, a medencében fortyogott a víz. Talán tíz óra lehetett. A víz alatt Zsuzsával meztelenül összebújtunk és az orromat egészen a nyaka tövébe fúr-tam. Az alattunk morajló víz lebegtetett mindkettőnket és mozdulatlanul hagytuk, hogy a fürdő átmosson minket. Az idő nagyon is relatív, nem tudnám megmondani, hogy egy órát vagy annál is többet töltöttünk-e a medencében, amikor hirtelen a pezsgőfürdő feletti síkképernyőn meg-jelent egy angol felirat egy figyelmeztető hangjelzéssel, miszerint látogatónk érkezett. Nagyon diszkréten kétszer megismételték a jelzést. Zsuzsát talán az álmából rázta fel, én kikászálódtam a medencéből és a rezidencia emblé-májával meghímzett fürdőköpenybe bugyoláltam magam. A bejárati ajtó előtt szép kis tócsát csináltam, mire kiny i-tottam a zárat és az ajtót.

Mindenképpen meglepődtem volna, hiszen senkit sem vártunk, de ahogy Kalie bűnbánó mosollyal nekidőlt az ajtófélfának, egészen megdöbbentett. Tőlünk tudta meg a rezidencia nevét, nyilván nem volt nehéz minket megta-lálni, főleg vendéglátósként, akinek jócskán vannak kap-csolatai. Nem emlékeztem, hogy Kalie-val ilyen hangu-latban váltunk volna el, volt valami nagyon különös a viselkedésében. Én ott álltam csuromvizesen, ő pedig kék

szemeivel végigmért tetőtől talpig és nem szólt semmit. Kicsit megráztam a fejem, némán értésére adva, hogy fogalmam sincs, mit keres az ajtómban. Kalie a találkozót játéknak vette, tovább mosolygott, előhúzott egy fehér borítékot a táskájából és két ujja közé szorította, majd szépen lassan a fürdőköpenyem és a mellkasom közé csúsztatta, olyan finoman és lassan, hogy belebizseregtem. A borítékot a köldökömnél elengedte, ami azonnal vizes testemre tapadt. Az ujjai viszont, mintha mi sem történt volna, vándoroltak lejjebb és lejjebb. Csak a szememet nézte és anatómiai tudására hagyatkozva járta be a für-dőköpenyem borította területeket. Végigsimított mindent, majd a combomhoz érve hirtelen kihúzta a kezét, meg-fordult és annyit mondott: legyek ott.

Miután becsuktam Kalie mögött az ajtót, feltéptem a borítékot, amin se címzés, se név nem volt látható. Egyetlen karton papírlapka volt benne, amelyen egy amszterdami cím és 18 óra állt.

A papírt és az összegyűrt borítékot a köpeny zsebébe rejtettem, majd azon kezdtem gondolkodni, mit mondok Zsuzsának, ki keresett. Nem tudom, miért nem voltam egyenes és nyílt. Nem kellett volna szégyenkeznem; egy őrült nő, akit ráadásul Zsuzsa is ismert, a jelek szerint találkozni akar velem a városban. Ugyanakkor a játék izgalmasnak tűnt és Zsuzsa tudtával nyilván soha nem kerülhetne sor egy titkos találkozóra. Így hát, miközben visszacsúsztam a forró medencébe, azt hazudtam, hogy az idegenvezetőnk jött bemutatkozni és én elküldtem, mert mi inkább saját magunk indulunk felfedezni a várost.

A TALÁLKOZÓ

A napunk fantasztikusan telt Zsuzsával. A legmeghatóbb élmény az Anna Frank-ház volt, amit be lehet járni, a múzeum részeként. Ebben a házban, azaz néhány iciri-piciri szobában bujkált Anna Frank a nácik elől. A naplót nem olvastam, de a történetet ismertem, így érde-kesnek tűnt a múzeum. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy bejárva a ház azon zugait, ahol a kislány éveken keresztül anélkül élt, hogy kitehette volna lábát az utcára vagy akár az alsó emeletre, annyira meghatódtam, hogy szinte elsírtam magam. Ahogy a kislány és sorstársainak szobáját, a dekorációként a falra ragasztott, magazinból kivágott képeket néztem, valahogy áthatott a barna, meleg szemű lány tragédiája.

A nap ennek ellenére nem volt szomorú. Zsuzsával jegyet váltottunk a csatornákon közlekedő turistahajóra, amivel be lehet járni az egész várost és bárhol, bármikor ki lehet szállni, hogy a látnivalókkal a szárazon is megis-merkedjünk. Közeledett az esti óra, amikor is Kalie azon a bizonyos címen várt. Nem sejtettem, mit akarhat, csak vágytam egy kis külön programra, ami a titokzatosság leple alatt nem kis izgalommal dobogtatta meg a szívem.

– Szeretnék egy kicsit egyedül sétálni – mondtam vá-ratlanul Zsuzsának az egyik üzletből kilépve.

– Hogy érted ezt, én addig mit csináljak? – kérdezte nem alaptalanul, nem kis sértődöttséggel a hangjában. – Idehívom a rezidencia sofőrjét, és ő majd hazavisz téged. Én is hamarosan otthon leszek, csak szeretnék legalább egy-két órát egyedül sétálni és gondolkodni.

– Miért nem tudsz mellettem gondolkodni? Az egészet nem értem – és valóban nem értette, hiszen nem volt az egészben semmi logika.

Mindenesetre felhívtam a rezidencia telefonszámát, bediktáltam a címet, ahol éppen álltunk és együtt meg-vártuk az autót. Egy hatalmas fekete Rolls Royce fordult be az utcába, gondolkodás nélkül leintettem és segítettem Zsuzsának a csomagokkal együtt beszállni. Nem tudtam, hogy milyen autó érkezik, de valahogy a rezidencia árából kiindulva ezt vártam.

Óvatosságból megvártam, amíg Zsuzsa autója a sa-roknál eltűnik, és még véletlenül sem láthatja meg, ahogy előveszem a zsebemből Kalie üzenetét. Amszterdam belvárosa viszonylag egyszerűen átlátható és nem került sok időbe, mire a megadott címre értem. Volt még 18 óra előtt néhány percem, és mivel semmiképpen nem szeret-tem volna előbb érkezni, az utca mellett futó kanálisban gyönyörködtem. Azaz nem a kanális ragadott meg, hanem az a néhány, betoncölöpökre épített lakás, amik talán va-laha mozgó uszályok lehettek, de állandósult helyükből kifolyólag tulajdonosuk ingóból ingatlanná alakította őket. Igazi modern épületek voltak, gyakorlatilag tiszta üveg felület nézett a kanálisra és egy vékony gyaloghídon lehetett a partról megközelíteni. A házak tetejét fű és buja növényzet borította. Micsoda élet, láttam lelki szemem-mel, ahogy besüt reggel a nap és a friss újsággal az asz-talon a kanálison reggelizik a család. Ide térnek este haza és itt rendeznek vendégségeket, itt nevelik a gyermeküket. Mint később kiderült, nagyon naivan láttam ezt az élet-formát.

Idő volt, és én visszaindultam a partról a megadott

címre. Kalie találkozóhelye egy kávézó-szerűség volt, ami végtelenül diszkréten álcázta magát a lakóházak lábánál. A kávézó egyetlen lefüggönyzött és képregényhősöket ábrázoló neonfigurákkal megvilágított kirakattal és egy üvegajtóval rendelkezett, az ajtó felett egy kisebb cégér adta tudtomra, hogy itt mit keressek.

A kávézó nagyon egyszerűen volt berendezve. Mintha egy kollégiumi szobában találtam volna magam, ahol néhány perce még buli tombolt. Határozottan friss marihuánafüst lengte körbe a helyiséget, valahogy úgy keveredett a dohány a kávé illatával, hogy egyiket sem kívánta meg az ember. Az asztaloknál nem ült senki, de a dohányfüstöt vágni lehetett, a kávéspoharak és a hamu-tartók nem voltak eltakarítva. A pult mögött egy nálam két fejjel magasabb kopasz férfi állt. A szeme annyira ter-mészetellenesen kék volt, hogy ilyet még nem láttam. Még mielőtt megszólalhattam volna, meghallottam Kalie hangját. A pult mögötti kicsit koszos elválasztó-függönyt elhúzta és hátulról a kopasz férfi mellé lépett. Nem volt meglepődve, hogy elfogadtam a meghívását, picit úgy tett, mintha nem is ő szervezte volna az egészet, hanem én ragaszkodtam volna ahhoz, hogy itt és most találkozzunk.

– Eljöttél – köszöntött. Nagyon örülök – mondta, majd szólt a férfinak, hogy elmehet. Amíg a fickó összeszedte a cuccait és elköszönt, Kalie végig a szemembe nézett.

– Eljöttem, mert hívtál – mondtam zavartan. – Nagyon meghatott, amit a múltkor mondtál, hogy

milyen beteg vagy. Én még soha nem találkoztam ennyire bátor emberrel, aki ilyen nyíltan beszélt volna a pénzről, a betegségéről és a közeli végről. Azért hívtalak ide, mert van egy meglepetésem a számodra. Azt szeretném, ha örökre a szívedbe zárnál és úgy gondolnál erre a városra, hogy itt megtaláltad a boldogságot.

– Nagyon köszönöm. Tudod, a feleségem visszament a szállodába, nem sok időm van, ha nem haragszol, örül-nék…

– Pszt! – Kalie közbevágott és még mindig a bárpult másik oldaláról megfogta a kezem, majd a szájához szo-rította. A bőrömön éreztem, ahogy meleg leheletével te-nyeremen az életvonalat simogatja.

– Ez a kávézó is az enyém, de most szépen bezárunk és csak veled foglalkozunk – mondta, majd pillanatok alatt

összepakolt és leoltotta a villanyt, beriasztotta a helyiséget és az utcán találtuk magunkat.

Némán átvágtunk a kávézó előtti utcán és a kanális felé

indultunk. A kanálist szegélyező vaskorláton jobb kezével kiakasztott egy kaput, és néhány meredek lépcsőn a víz felé indultunk. Pont az egyik általam megcsodált víziházhoz közeledtünk. Kalie élvezte a titkolózást és szándékosan fokozta a feszültséget. Érezte, hogy az iz-galomtól egyre gyakrabban veszem a levegőt, és az ajtó előtt a kezemet is megragadta, mintha csak a pulzusomat szerette volna kitapintani. A ház ajtaja meglepetésemre nem volt bezárva, de bent sötét volt. Ahogy az ajtó kinyílt, arcomat megfújta a benti meleg levegő és a lakás diszkrét, virágos, édes illata. Kalie szándékosan nem kapcsolta fel a villanyt, becsukta a bejárati ajtót, és ahogy az ismeretlen térben a szemem a sötétséget kezdte megszokni, a fü-lemhez hajolt és nagyon közel, az angol szavakat nedve-sen formázó lehelettel megszólalt.

– Ez a te napod. Minden, amit itt találsz, a tiéd. Csak te vagy a fontos – súgta halkan.

Kalie megfogta a kezem és a sötét előszobából egy másik szobába vitt, ahol a kanális vizén tükröződő fény a plafont foltokban megvilágította. Nem láttam tisztán, de éreztem, hogy nem vagyunk egyedül. Több ember visz-szafogott lélegzetét lehetett kivenni, Kalie a kezemet fogta és a hátam mögé állt úgy, hogy én a szoba földig érő ab-lakait néztem, velem szemben mintha valami megmozdult volna, igen, a sötét árnyak megmozdultak, talán akarat-lanul.

Kalie egyszer csak felkapcsolta a villanyt, és egyszerre befogadhatatlan látvány tárult a szemem elé. A szoba közepén a jobb oldali falhoz tolva egy franciaágy állt, amin két nő pózolt teljesen meztelenül. Középen az ágy előtt a szőnyegen megint egy másik nő feküdt anyaszült meztelenül, nekem a fenekét fordítva. Balra pedig egy

fotelben egy negyedik nő ült a lábait a fotel karfáján át-vetve. Ő is meztelen volt. Ebben a könyvben sok olyan pillanatról írtam, amit nehéz visszaadni, ez biztosan az egyike azoknak, ami megismételhetetlen, gyönyörű és megdöbbentő. A lányok, ahogy mozdulatlanul néztem őket a meglepetéstől eltorzult arccal, felnevettek és azonnal oldani próbálták a helyzetet. Kalie közben mö-göttem maradt és levette a kabátom, majd hátulról ki-gombolta a nadrágom. Dicsit lökött rajtam, és ott találtam magam a szoba közepén, négy fiatal és gyönyörű lánnyal. A lányok nevetése alábbhagyott és szépen simogatni kezdték egymást és önmagukat. A fotelben ülő lány elő-ször a mellét simogatta, majd a kezei eltűntek a kartámla mögött. Már nem néztek rám, magukkal és csukott szemmel a másikkal foglalkoztak.

Az egész olyan hirtelen és váratlanul történt, hogy ta-lán több idő is eltelt, mire felocsúdtam, a szívem a tor-komban dobogott és a nemi szervem szinte megfájdult, annyi vér tolult bele. Mintha egy pornófilm forgatásán találtam volna, olyan koordináltan és talán pont annyira őszintén mozogtak a lányok. Éreztem, hogy Kalie mögém lép és hátracsavarja a kezem. A tenyeremet az addigra meztelen – észrevétlenül mögöttem levetkőzött – mellei-hez préseli, majd levezeti a hasán és az ágyékánál össze-szorítja olyan erővel, hogy az ujjaim a nedves nemi szer-vébe hatoltak. Kalie hangosan felnyögött és én teljesen elvesztettem a tér- és időérzékemet. Talán arra számított, hogy megfordulok és átveszem a kezdeményezést, de én csak álltam kicsavart kézzel mereven és nem tudtam ho-gyan lépjek tovább. Azaz Kalie keze közben lassan a nadrágomba került. Megmarkolta alulról a heréimet és mutatóujjával megérintette nemi szervem legvégét. Az első érintésre elfolytam. Nem eldurrantam, hanem el-folytam. Az ujjait háromszor-négyszer ütemesen ragacsos nedvvel lövelltem tele és abban a pillanatban beindult agyamban a kémiai reakció, ami megtisztított a nemi

vágytól. Mintha leapadt volna az összes szétszaggató szexuális érzés és csak a hideg felismerésnek adott helyet, hogy itt állok életem egyik katartikus pontján, addigra öt meztelen nővel és én a szoba közepén már túl vagyok az élményen. Kalie kihúzta alsónadrágomból a spermától ragadó ujjait, valahogy a többiek is megérezték, hogy a film megszakadt, abbahagyták a játékokat és zavartan Kalie-re néztek. Mintha csak vérrel szennyeztem volna be Kalie kezét, olyan megdöbbenten húzta vissza és engedett a szorításából.

– Semmi baj. Ez még csak a kezdet, az egész este a miénk – biztatott, majd a többi lány felé úgy tett, mintha semmi nem történt volna és folytatniuk kell a bulit. Kalie egy vetődéssel a franciaágyra feküdt a két lány közé.

Kalie mozdulatain látszott, nem először szeretkezik nővel. A franciaágyon pillanatok alatt izzani kezdett a hangulat. Már nem is értem, hogyan, de mindhárman ösz-szegabalyodtak és egyikük szájjal, a másik kézzel a má-sikat elégítette ki. A két másik lány, a földön és a fotelban őket nézte, és kezükkel a lábuk között ütemes körkörös mozgást végeztek. Mindent láttam, ahogy az öt nő nedves ujjai a másik mellbimbóján, derekán és a szájukon szalad, ahogy a leheletnyire szétnyílt csiklókon megcsillan időn-ként a fény Mindeközben középen álltam mozdulatlanul és hülyén. Már nem rajtuk járt az eszem. Agyamban a képi látvány és a gondolataim szétváltak, azon gyötörtem ma-gam, hogy nedves alsóval és foltos nadrággal nem tudok az utcára lépni. Így nem mehetek haza. Ki kell hívnom a rezidencia sofőrjét és száraz ruhát kell szerezzek. Be-gomboltam a nadrágomat és fokozatosan hátráltam a szobából. A lányok a szemük sarkából figyeltek, aztán, amikor már majdnem az ajtóban voltam, az egyik oldalba ütötte Kaliet, hogy figyeljen oda rám, mert megszököm.

– Csak nem hagysz itt minket? – kérdezte és kiteke-redett a többiek alól, hogy fel tudjon ülni. A haja kusza volt, száján a rúzst hosszú elnyújtott csíkra szélesítette a

szex. Az arcán kéjes mosollyal válaszra várt. Nem tudta elképzelni, hogy egy normális férfi kimaradjon egy ekkora orgiából, amit ráadásul – ha persze igaz – az ő tiszteletére szerveztek.

– Ne haragudj, de el kell mennem. Mindent köszönök, fantasztikusak vagytok, de mennem kell – a mondat vé-gére már az előszobában és az utcán jártam. Nem rohantak utánam.

Mintha részegre ittam volna magam, olyan bizonyta-lanul jutottam fel a lépcsőkön a rakpartra. Visszanéztem, de csak a félhomályban úszó lakást láttam, az ajtó utánam csukva maradt, nem marasztaltak.

Az utca biztonságában felhívtam a rezidenciát, autót kértem. A hideg levegő közben még kellemetlenebbé tette a nadrágom nedves foltjait. Beleborzongtam, ahogy a ruha a testemre tapadt.

Ugyanaz a kocsi jött értem, mint korábban Zsuzsáért. A hátsó ülésről azt kértem, hogy a belvárosba, egy késő estig nyitva tartó ruhaüzletbe vigyen. Még nem volt nyolc óra, így könnyedén találtunk egy boltot. Nekem kellett bemennem, nem kérhettem a sofőrt, hogy vegyen helyet-tem egy L-es méretű alsónadrágot. Az üzlet neonfény-ében, hogy ne lássák a rajtam virító foltokat próbáltam a sorok között oldalazva, lehetőleg minden engem kinevetni képes emberi lényre merőlegesen haladni. Megtaláltam az alsónadrág-polcokat és azonnal az egyik ötös dobozzal a próbafülkébe rontottam. A levetett alsómmal megtöröltem a még mindig nedves ágyékomat és fantasztikus kéjjel felhúztam a friss, puha és az áruház 22 fokos hőmérsék-letét átvett új alsót. Na, ez volt a szabadság érzése, a le l-kembe újra béke költözött.

MÁSNAP

Egész este nem aludtam. Az ágyban forgolódtam és ver-gődtem, nem tudtam kiverni a fejemből az egész helyzetet. Miért szervezte nekem ezt Kalie, mit akart tőlem? Lehet, hogy a pénzem tetszett meg neki és így akart magába bo-londítani. Ha a pénzemre pályázott volna, akkor biztos nem kínál fel maga mellett még négy nőt. Persze az is lehet, hogy Kalie egy nimfomániás őrült, akinek ez egy hétköznapi játék volt. Akinek Amszterdamban vendéglő-je, kávézója van, nyilván bármelyik bordélyhoz talál közvetlen kapcsolatot. Persze, ebben a városban teljesen amatőrök is öt perc alatt orgiát rendezhetnek a lakásukban, csak a telefonkönyvet kell a megfelelő helyen kinyitni.

Természetesen amennyire nem tudtam napirendre térni az elmúlt este miatt, annyira megragadott a látvány Sok-szor végigpörgettem agyamban a lányok mozdulatát, Kalie kezének szorítását, mindannyiszor elfogott a nemi vágy, de mindezt áthatotta egy keserű, szégyenteljes érzés is.

Zsuzsa ott aludt mellettem néhány centire és semmit sem sejtett abból, amin keresztülmentem. Reméltem, hogy Kalie nem jelenik meg újra. Reméltem, hogy többet nem találkozunk.

A reggelit ezúttal különlegesen megszervezte a rezi-dencia. A szokásos európai finomságok mellett az étke-zőnk és a konyha üvegfalát elhúzták, hogy helyet adjanak egy igazi japán szakácsnak. A szakács mintha észre sem vett volna minket, az egyetlen kuncsaftokat, olyan buz-galommal vágta a zöldségeket és a nyers halakat. Bámu-latos kézügyességgel fatálcákra kis kör alakú falatkákat készített. Később tudtam meg, hogy ez a sushi konyha egyik maki-tekercs fajtája. Egyik szememmel az isteni

dzsemeket figyeltem, a másikkal azt, ahogy a japán éles acélkéssel a kezében nekünk reggelit készít. Legszíve-sebben maradtunk volna a hagyományos lekvár péksüte-ménnyel kombinációnál, de nem tehettük meg, hogy a szakács félórás munkáját ne tiszteljük meg egy kóstoló erejéig. Na, én ilyen íztelen dolgot még soha nem ettem. Bele kellett mártani valamilyen savanykás, bizarr ízű szószba, amitől az egész még ehetetlenebb lett. A szakács mintha tudta volna, hogy nálunk sok dicséretet nem zse-belhet be, miután elkészítette a reggelit, meghajolt és ki-hátrált. Megvártuk, amíg az elválasztó üvegfal visszakerül a helyére és Zsuzsával nekiestünk a dzsemeknek és a croissant-nak.

Megígértem Zsuzsának, hogy az egy hét alatt legalább egy múzeumot meglátogatunk. Kicsit nehezemre esett, mert a művészettel soha nem barátkoztam meg, de nem volt mit tenni, a híres Van Gogh-múzeumra esett Zsuzsa választása, és én elkísértem. Annyit értek a művészethez, hogy alapvető festőkkel tisztában voltam, felismertem egy-egy képüket, ahogy a Picasso is ismerős volt a rezi-denciában. Van Goghról még azt is tudtam, hogy levágta a fülét, ami, beismerem, nem a legfontosabb tudnivaló, de hát nekem ennyi maradt meg.

Zsuzsa kicsit talán a műveltségemen tátongó lyukakból kifolyólag szégyenkezve navigált végig a múzeumon. Egy-egy festménynél megállt és úgy tett, mintha értene hozzá. Néha közelebb lépett, majd a sarokban álló őrt figyelte, és amikor az nem nézett oda, olyan közel ment a képhez, hogy szinte beleszagolt a furán megfestett virá-gokba. Én örültem, hogy Zsuzsának tetszik és erre a mú-zeumlátogatásra örökre emlékezni fog. Annyira aranyos volt, ahogy felszabadultan teremről teremre rohangált, hogy soha nem felejtem el.

Őszinte leszek, a nap folyamán sokszor beugrottak azok a vad képek, ahogy Kalie a franciaágyon simogatja a másik lányt. Nem azért hívtam elő az emlékeket, mert

kedvesek nekem, egyszerűen a sokk utóhatásaként kísér-teni kezdtek.

Ebédelni a múzeum kávézójába mentünk. Az épülethez illő modern és tiszta étterem volt. Az étel felejthető, de jól esett, hogy a műkedvelés végére azért egy ebéd tett pontot. Én előbb befejeztem az ebédemet, és néztem, ahogy Zsuzsa megbirkózik a tésztájával. Az asztalra könyökölve töltöttem neki ásványvizet.

– Milyen volt? – kérdezte hirtelen. – Mi milyen volt? – Nem a kiállításra gondolok – felelte. – Hanem mire gondolsz? – A tegnap estére. Hogy tetszett? – izgalommal teli

arccal nézett rám, és én esküszöm, nem értettem, mire gondol.

– Tudok mindent. Kalie és a barátnői. Velük voltál. Hát ennyire még nem ijedtem meg életemben. Miről

beszél? Honnan tudhat erről? Még tagadni sem érdemes, ez annyira mellbevágott, hogy majdnem magammal rán-tottam a tálcát a földre. Ez nem lehetséges. Egy pillanatra kívülről néztem magam, ahogy ott ülök, mint egy zsák krumpli, amit egy hosszú tőrrel átszúrtak.

– Ööö, hogy érted, hogy tudsz mindent? – ilyenkor mit lehet ennél okosabbat kérdezni?

– Nem akarom, hogy lelkiismeret-furdalásod legyen, ezért hoztam szóba. Úgy gondoltam, hogy nem szólok róla, de ahogy az éjszaka nem tudtál aludni, úgy most is látom, hogy nyomaszt a titok. Ezért inkább szeretném ezt most tisztázni.

– De honnan tudod? Ne haragudj, én az egészről nem tehetek – védekeztem.

– Én viszont igen, ugyanis én szerveztem – talán egy pici mosoly volt a szája szegletében, de erre nem esküdnék meg. – Én szerveztem, mert azt akartam, hogy legyen egy szabad estéd, mindkettőnkre nehéz idők várnak és arra

gondoltam, hogy Amszterdam úgy maradjon meg az em-lékeidben, hogy itt boldog voltál.

– De hát én veled vagyok boldog! – szóhoz sem jutot-tam. Egyik meglepetésből a másikba estem.

– Tudom, hogy mi együtt vagyunk boldogok. Ezért kértem meg Kaliet, hogy legalább öten legyenek, mert öt nőbe azért csak nem esel bele. Kalie-vel egyedül nem engedtelek volna el.

– Úristen, de ezt miért csináltad? – a feleségem meg-őrült, gondoltam.

– Miattad csináltam. Reggel a fürdőszobából felhívtam Kaliet és tudom, hogy mi történt. Sajnálom, kedvesem, hidd el, nem így terveztem. Csak rád gondoltam, hogy életed legjobb szexét kapod ebben a városban, és tőlem, ajándékba – majd sírni kezdett.

Felálltam és nem tudtam, üvöltsek vagy nevessek a megkönnyebbüléstől. Azaz nem emlékszem, mit éreztem, csak azt, hogy Zsuzsát szeretem és meg kell vigasztaljam.

– Édesem, semmi baj. Az egész hihetetlen volt. Nem tudok mást mondani. Egyik lánnyal sem feküdtem le, olyan volt, mint egy pornófilm, aminek a forgatására vé-letlenül benyitottam. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy bármi közöd lehet ehhez. Egyáltalán, hogy jött az egész? Hogy jött Kalie a képbe?

– Az jutott az eszembe, hogy ha innen hazautazunk, talán már soha nem fogunk szeretkezni, úgy értem, te kórházban leszel, és bár biztos vagyok benne, hogy meggyógyulsz, ki tudja. Mi van, ha ez életünk utolsó külföldi útja? Megérdemled, hogy kipróbáld Amszter-damot és élj egy kicsit. Miután Kalie-val összeismerked-tünk, elhoztam az étteremből az egyik gyufásdobozt a telefonszámukkal. Nagyon készséges volt, szerencse, hogy ennyire jól kiismeri magát a város szexpiacán. Megbeszéltünk mindent, hogy ez meglepetés és te nem tudhatod, hogy nekem bármi közöm volt az egészhez.

– Kicsim, hogy érted, hogy az utolsó hetünk? Meg fogok gyógyulni, és annyit szeretkezünk, amennyit aka-runk. Akár naponta többször is, ha úgy akarod. Miért nem beszéltük ezt inkább meg, miért kellettek ehhez kurvák? – direkt egy kicsit messzire mentem.

– Nekem Kalie azt mondta, hogy ezek a lányok nem kurvák, olyanokat hoz, akik profik és csak a legritkábban fekszenek le valakivel.

– Igen, talán csak Kalie a kivétel, aki helyettem is megoldotta a helyzetet, szerintem ő reggelig élvezte a csajokat – megszorítottam Zsuzsa vállát és megcsókoltam a könnyes arcát.

Zsuzsával összefonódva hazamentünk a rezidencia autójával és csaptunk egy romantikus estét. Fantasztikus vacsorát ettünk, késő estig fürödtünk és kényeztettük egymást a pezsgőfürdőben, sokat szeretkeztünk. Jó érzés volt az előző esti szexuális sokkot levezetni egy olyan ember karjaiban, akiért az életemet adnám.

A KÓRHÁZ

Villámgyorsan eltelt az egy hét és vissza kellett indulnunk Magyarországra. Az utolsó, Amszterdamban töltött nap már nem volt ugyanaz. Végig a kórházra és az előttem álló hosszú kezelésre tudtam csak gondolni, a kanálisok, a gyönyörű házak és a biciklisek kavalkádja már olyan volt, mintha egy távoli képeslapot néznék. Néhány óra, és visszarepülünk a valóságba. Hihetetlen, hogy egy hét alatt mennyi minden tud történni és milyen gyorsan emlékké olvadnak a szép napok.

Zsuzsa a repülőn elmondta, hogy mit beszélt meg az osztrák specialistával. Két napot töltünk otthon, és utána, a harmadik napon már jelentkeznünk kell Innsbruckban a kórházban. Nagyon sok vizsgálatot végeznek majd el és menet közben kialakul, hogy milyen terápiával mennyi ideig leszek ágyhoz kötve.

Ez csaknem fél éve volt. Azóta kétségkívül beigazo-lódott, hogy leukémiám van és már egy német kórházban fekszem. Most, hogy belekezdtem ebbe a fejezetbe, úgy határoztam, nem osztom meg a kedves olvasóval azt a kínt és elkeseredett küzdelmet, amit a rákkal vívok. Sajnos, már a gépelés is nehezemre esik, a laptop számítógépem képernyőjére egyre nehezebben kerülnek a betűk. A pén-zem nagyon sokat számított mindvégig. Olyan szobákat kaptam és olyan ellátást, amit a legjobb szállodákban sem szokás. Több orvos kezén mentem keresztül, de mind-egyikről csak a legjobbakat mondhatom el. Innsbruckból a német kórház egy újabb remény volt. Az állapotom Ausztriában nem változott, és nem volt mit vesztenem, amikor egy másik, új módszerekkel kezelő professzorhoz átkértem magam, és hála a lottónyereménynek, Zsuzsa itt lehet velem. Mennyire más lett az élet néhány milliárd

forintnak köszönhetően. Nemcsak a szórakozásból elkö l-tött milliókra gondolok, hanem arra, hogy a betegségem ellenére nem kell börtöni körülmények között a közkórház alulfizetett alkalmazottainak kénye-kedve szerint létez-nem.

Ezt a sort az előző bekezdés megírását követő három hónappal írom. Elnézést kérek az olvasótól, ha értetlenül áll azelőtt, hogy egy bekezdést minden ok nélkül meg-szakítok és más hangulatban folytatom. A gyógyszerek és a fekvés annyira legyengítettek, hogy nem volt türelmem a könyvet akkor folytatni. Most egy kicsit jobban vagyok, a laboreredményeim sajnos nem sokat javultak, de határo-zottan erősebbnek érzem magam. Az elmúlt hónapokban ért egy sokkoló élmény, amit úgy gondoltam, nem hall-gathatok el. Nehéz volt újra felvennem a könyv fonalát, de remélem, a történet folytatása kárpótolja az olvasót mindezért.

A német kórházban – ahogy már írtam – ragyogó szobám van, természetesen saját fürdőszobával, nappali-val, szép kilátással a kórház előtti parkra, televízióval, dvd-vel és hifivel is fel van szerelve. Itt szerencsére lehet fogni kábelen a magyar Duna tévét, egyébként a német adókkal is szívesen szórakoztatom magam. Zsuzsa ötlete volt, hogy egy magyar-német szinkrontolmácsot szer-ződtessünk, aki a filmeket és tévéműsorokat fordítja ne-kem. A nyelvtudásom sajnos ehhez már kevés volt, na meg iszonyatosan fárasztott a szövegértés. Nagyon gyor-san találtunk egy kedves fiút, aki itt tanul az egyetemen és hajlandó volt persze jó pénzért – naponta 4 órát a tévé mellett ülve, fülhallgatóval a fülén minden fogható német csatornát nekem szinkronban fordítani. Én az ágyamból kapcsolgatom az adókat, míg ő azonnal fordítja magyarra, amit a fülhallgatóban németül hall. Nyilván az élmény nem vetekszik a hazai csatornákkal, de sokat segít elterelni a figyelmem minden másról.

Az egyik nap éppen valami délutáni beszélgetős mű-sort néztünk, amikor egy csinos szőke nővér bekopogott és megkért egy nagy szívességre. Az egyik beteg szobájában leejtettek valamilyen veszélyes vegyszert tartalmazó üveget, a sav szétfolyt a padlón, és azonnal ki kellett ürí-teni a szobát. Megkért, hogy a beteget ideiglenesen hadd tolják át hozzám. Egy ilyen kérésre nem lehet nemet mondani, így néhány perc múlva fekvőágyon betoltak egy ötven év körüli férfit. A férfi már ránézésre is német volt, biztos nem illik ilyet írni, de vannak olyan jellegzetes német vonások, amik azonnal árulkodnak. Jó, persze, egy német kórházban ez nem okozott nagy meglepetést. Szó-val, az illetőt betolták közvetlenül az én ágyam mellé. Magánál volt, de hosszú csendben, rettenetesen fáradt szemekkel nézett körül, hogy befogadja ideiglenes szál-láshelyét. A tévét kikapcsoltam, tiszteletlen lett volna a társaságában tovább bámulni.

– Jó napot! – mondtam, majd bemutatkoztunk. Bic-centettem a tolmácsomnak, hogy segítsen kommunikálni.

– Köszönöm, hogy megengedte, hogy áthozzanak. – Semmiség – válaszoltam. – Kérem, ne kapcsolják ki a tévét. Tegyenek úgy,

mintha itt sem lennék. – Már egyébként is untuk a műsort, jó, hogy kaptunk

egy kis társaságot – udvariaskodtam. – Köszönöm, maguk igazán kedvesek. A beszélgetés ebben a lassú tempóban folytatódott

volna, ha nincs az a késztetésem, hogy sorstársakként felfedjük egymás előtt betegségeinket. Illetlenség egy vadidegent a legbelső magánügyéről faggatni, de mivel pillanatnyilag egy kórteremben fekszünk, magától érte-tődőnek tartottam a kérdést.

– Önt mivel kezelik? – Rákkal. Tehát bajtársak vagyunk, gondoltam magamban. Ez

persze a kórházon kívül szörnyen hangzana bárkinek a

szájából. Az én betegszobámban viszont úgy hangzott, mintha csak arra válaszolt volna, hogy mennyi az idő.

– Nekem leukémiám van – mondtam, bár nem kér-dezte.

– Ah, so! – ezzel aztán elvágta a számára nyilván kel-lemetlenül induló beszélgetést.

– Mióta fekszik bent? – kitartóan folytattam. – Lassan egy éve. – Kicsit megemelte a fejét, és most

először a szemembe nézett. – Ha ennyire tudni akarja, gyomorrákom van, vagyis azzal indult és többszöri műtét ellenére sem tudták eltávolítani a daganatot, most viszont áttéteket fedeztek fel más belső szerveimen. Holnap ope-rálnak. Talán utoljára.

Első gondolatom az volt, hogy engem bezzeg nem műtenek. Fel sem merült, hogy a havi másfélmillió fo-rintos gyógyszerkezelésemet sebészi munkával is kiegé-szítsék. Aztán hirtelen átéltem azt a drámát, amit minden közvetlenül műtét előtt álló ember érezhet. Azt a szoron-gást, hogy ha valami balul sül el, többet talán soha nem ébred fel. Még a tolmácsfiú is összerázkódott, pedig mel-lettem aztán volt edzésben része. A szótlan csöndet a nő-vérke kopogása szakította meg, és megköszönve önzetlen vendégszeretetemet, kitolta a szobámból a férfit.

Másnap délelőtt, amikor a legtöbb műtétet végzik, fo-lyamatosan a férfira gondoltam. Előttem volt a korszerűen felszerelt, kristálytiszta műtő, ahogy a terem közepén az én ismerősöm testéből kisebb darabokat metszenek ki és összegyűjtik egy acéltálkában. Valami ilyesmi történhet az én ágyamtól talán csak 20-30 méternyire néhány fallal odébb.

Akkoriban egyre több erőt éreztem magamban, és ki-sebb segítséggel, hol Zsuzsára, hol a tolmácsomra, néha mindkettőjükre támaszkodva kijártam a folyosóra sétálni. A férfival történt találkozóm után 4-5 nappal szembejött velem ugyanaz a szőke nővérke, aki hozzám őt annak idején betolta. Megállítottam, és a férfi után érdeklődtem.

Tudni akartam, hogy van, sikerült-e a műtét. Ahogy egy jól fizetett diszkrét profihoz illik, a nővértől semmit nem tudtam meg. Annyit viszont elárult, hogy melyik szobában találom, kopogjak be, biztosan szívesen veszi a társaságot. Hát így kezdődött Thomasszal a barátságunk.

THOMAS

Thomas vérbeli német tőkés családból származik. Már a nagyapjának is kisebb gyára volt, de az igazi fellendülést édesapja hozta, aki megalapította azt az üzemet, ami töb-bek között a mai napig beszállítója a Porsche és a Volkswagen autógyáraknak. Egy olyan elektronikai al-katrészt gyártanak, ami szinte minden modellben megta-lálható, a gépkocsi működéséhez Thomas szerint elen-gedhetetlen.

Egy fia és egy lánya van, gyakorlatilag a gyárat teljesen a fia irányítja, a betegsége előtt közösen felügyelték az üzletet, de mióta itt fekszik, minden feladat a legidősebb örökösre hárult. Van egy nyaralójuk egy síparadicsom közelében Garmischban, ami állítólag egy gyöngyszem valahol az ország déli részén, igazi kastélyban laknak, ahol nyolcfős személyzet lesi minden kívánságukat. Thomas magával ragadó személyiség volt. Tusakodott a halállal, mégsem hagyta el panasz a száját. Áradt belőle valami sugárzó pozitív energia. Normál körülmények között ebből az energiából táplálkozott a gyára, családja, a barátai, de most úgy hozta a sors, hogy én hangolódhattam rá, ami sokat jelentett. Még a műtétet követően sem tört össze, pedig nem sikerült. Annyira nem, hogy az eredeti-leg hat órásra tervezett operációt szinte a legelején hagy-ták abba. Felnyitották Thomast, és miután a sebész gon-dosan szemügyre vette a daganatos szerveket, úgy döntött, hogy nem operálható. Vagyis Thomasnak kevesebb mint 3 hónapja maradt az életből. Felnőtt ember, így az orvosok a szemébe mondták az igazságot.

A tolmácsom hasznos segítségét a televíziózás helyett arra használtam, hogy mindennap átkísértettem magam Thomashoz. Általában kevesebb mint egy órát beszél-

gettünk. Thomas könnyes szemű látogatói szinte az egész napot kitöltötték, így én azokhoz a lyukasórákhoz alkal-mazkodtam, amikor minden elcsendesedett. Egy napot sem hagytam ki, aminek azért is örültem, mert minden csoszogva megtett lépéssel gyógyultabbnak hittem ma-gam. Egyik nap Thomas a kórházi szobája ablakára mu-tatott, hogy nézzek ki, mit látok. Ugyanazon a szinten volt az ő szobája is, mint az enyém, de én a folyosó “L” alakú részének közepén, míg ő pont a kanyar után lakott. Innen is ugyanazt a parkot láttam, mint tőlem, de látszott az utca is, ami az egyik oldalról szegélyezte a kórházat.

– Na, mit látsz? – kérdezte. – A parkot – feleltem. – Nézzél körül jobban! Nem látsz valamit, ami meg-

dobogtatja a szíved? – Beteg gyerekek játszanak a füvön. A fák virágoznak,

friss a levegő. – Jó, jó, de valami igazi férfias dologra gondoltam. Szegényt sajnáltam, mert biztos frappáns lett volna, ha

felkiáltok, amint meglátom, amire gondolt. Néztem, néz-tem, de nem láttam semmi különöset. Feladtam.

– A kórház kerítésén kívül parkoltam le. Pont úgy, hogy a szobámból lássam, ha reggel felébredek. Azóta nem vezette senki, hogy itt fekszem. Én már nem láttam mióta ennyire gyenge vagyok. Mondd el milyen. – sut-togta.

– Már látom. Ez egy Porsche, ugye? – Porsche 911 cabrio. Tavaly vettem. – Gyönyörű autó. Gratulálok. Most erre mit mondjak? Megszakadt a szívem, ahogy a

párnákba fúródva próbálta maga elé képzelni a kocsit, amit a családjuk gyártotta kicsi-pici alkatrésze nélkül nem is lehetne elindítani. Mint a Porsche beszállítója, neki ilyen autóval illett járnia. Kapott némi kedvezményt, de így is egy 120 ezer eurós gépkocsit parkolt le az utcán,

hátha a kórház ablakából a kilátás részeként ad még neki elég erőt, hogy felépüljön.

– Vigyél le hozzá. Menjünk egy kört – közben a karom után kapott, hogy emeljem ki az ágyból.

– Thomas, nem tudsz így vezetni. – Vezessél te, vagy a tolmácsfiú – erősködött. – Nincs nálam jogosítvány! – vágta közbe a kis tol-

mácsom, akin látszott, hogy ezt az egészet nagyon rossz ötletnek tartja.

– István (eddig mindig Stefannak hívott), én lehet, hogy holnapra meghalok. Miért ne fejezhetném be az életem egy kis autókázással? Mi rossz van abban, ha le-lépünk egy órára? Senki nem fog minket megállítani. El-vileg itt mi fizetünk mindenért, nem? Vigyél le és men-jünk!

És tényleg, miért kell Thomasnak úgy meghalnia, hogy nem búcsúzik el az autójától? Miért ne tehetne egy kört a kórház körül, hogy talán utoljára lássa a szabad eget? A tolmácsomra ráparancsoltam, hogy szerezzen egy toló-széket és segítsen kijutni az épületből. A nővérek próbál-tak minket lebeszélni, de anélkül, hogy egy pillanatra is megálltunk volna, már nyomtuk is a liftgombot. Kora tavaszi nap volt, még elég csípős hideg. A kórházi pi-zsamánkban, köntösünkben hagytuk el a főbejáratot, egyedül a tolmács volt emberi ruhában, amiért, azt hiszem, egyformán irigyeltük. Thomas a kocsinál átadta a Porsche kulcsát, kiriasztottuk, és a tolmáccsal ketten beemeltük szegényt az anyósülésre. Én éppen a bal oldalhoz tánto-rogtam vissza, amikor a tolmácsom kiszállt a játékból.

– Nem leszek öngyilkos két beteg ember kedvéért! Én nem fogok ebbe az autóba beülni! Maga nincs olyan ál-lapotban, hogy vezessen! És magánál sincs jogosítvány! Menjenek egyedül! – majd meghátrált, és kíváncsi szem-lélőként figyelte a járdáról, be tudok-e egyáltalán szállni.

– Megértem. Itt egyébként is szinte semmi hely nincs hátul. Jobban teszi, ha megvár minket – feleltem.

Még soha nem vezettem Porschét, nem gondoltam volna, hogy az autóval első közelebbi találkozásomra egy halálos beteg német kísér majd el, aki a fejét is alig tudja tartani. A kocsi ahhoz képest, hogy hónapok óta nem üzemelt, rögtön indult. Ahogy a motor hangja felmoraj-lott, Thomas keze a cabrio tetőgombját kereste. Segítettem megnyomni, és halk zúgás mellett kiderült felettünk az ég. Thomas lágyan intett egyet a levegőbe, hogy haladjunk. Nyomjam a pedált. Nem ismertem a várost, a környéket, csak találomra kerestem a hosszabb utcákat, hogy gyor-sulni tudjunk. Minden nagyobb gáznál Thomas arcára elégedett mosoly ült ki. Az egyik kanyarban bekapcsolta a CD-lejátszót és iszonyatos hangerővel megszólalt a Beatles Baby you can drive my car című száma. Baby I love you… pipi pibi je. Thomas nyilván ezt a számot hallgatta, mikor utoljára leparkolt a kórházzal szemben. Volt valami fantasztikus abban, hogy két, a kemoterápiá-tól kopasz ember Beatles-számokba feledkezve gyorsul-nak egy cabrio Porschéban. Szinte túlvilági képet fest-hettünk a kórházi pizsamánkban, aléltan, én a kormányba kapaszkodva, úgy közel 220 kilométer/órás sebességgel a város legszűkebb utcáin száguldva.

Nem akartam levenni a gázról a lábam, mert ha visz-szaérünk a kórházhoz, ebben az élményben többet bizto-san nem lesz már részünk. Az egész egy emlék lesz, amivel többet nem találkozunk. Ugyanakkor a nyitott tetőn beömlő hideg levegő olyan erősen átjárta a testemet, hogy szédülni kezdtem, valószínűleg magasra szökött a lázam. Kezdtem az örömtúrából kijózanodni és a keresz-teződések előtt lassítottam, hátha ismerős utcanevet látok. Viszont rohadtul eltévedtünk. Thomas már nem volt olyan állapotban, hogy segíthetett volna. Addigra eszméletét vesztette, néha kivillant a szeme fehérje a csukott szem-héjai közül, bár az is lehet, hogy csak a bukkanóktól, ahogy nagy sebességgel áthajtottam a fekvő-rendőrökön. Istenem, csak ne most haljon meg – gondoltam. Ha Tho-

mas képes volt gondolkodni, nyilván a fordítottjáért imádkozott.

Nem volt mese, meg kellett állnom egy buszmegálló-ban, hogy megkérdezzem, merre van a kórház. A baj csak az volt, hogy az instrukciók felét értettem németül, a má-sik felét kénytelen voltam a kézmozdulatokból olvasva kiegészíteni. Mondanom sem kell, hogy nem találtam vissza és pánikba estem. Aztán az egyik sarkon felbukkant a remény Egy taxi, akit szinte autós üldözéssel lemeszel-tem. A taxis egy húszperces túrával készségesen felveze-tett egészen a kórház főbejáratáig. Visszanyerve helyis-meretem megkerestem azt az utcát, ahol Thomas az au-tóját parkolta, de akkor láttam megdöbbenve, hogy a parkolóhelyét egy másik kocsi közben elfoglalta. Tettem még egy kört, amíg a taxis türelmesen a bejáratnál a pén-zére várt – naná, egy fillér sem volt nálunk. Nem találtam egyetlen üres helyet sem azon a szerencsétlen utcán, amit Thomas szemmel tudott volna tartani a szobája ablakából. Szégyenszemre egy mellékutcában álltam meg, ahonnan még az épület sarkát sem lehetett kivenni. Már csak arra emlékszem, hogy Thomas mozdulatlan testét kirángatom az ülésről és a kezét átdobom a vállamon, egyensúlyozva teszek vele néhány lépést, majd sötétség.

Állítólag kerek egy napot feküdtem eszméletlenül, miután összerogytam az utcán barátom és a kis kirándu-lásunk súlya alatt. A taxis talált meg, aki, mivel biztosra vette, hogy fizetés nélkül meglógtunk, utánunk eredt.

Thomas még néhány órát élt, amikor a kórházba visz-szakerült. A másnap reggelt viszont már nem élhette meg.

ÉS AMI UTÁNA KÖVETKEZETT Thomas halála egyfelől megrendített, ugyanakkor boldog voltam, hogy utolsó óráiban szerezhettem neki egy kis örömet. Az autója kulcsait, mire felébredtem, már nem találtam a pizsamám zsebében, nyilván a családja vitte el az összes ingóságával együtt. Szobáját kitakarították és másnap délben már új lakója volt. Én visszatértem a régi rutinhoz, a tolmácsfiú görbe háttal – tényleg sokat görbült a háta, amióta nekem dolgozott – napi 4 órát ült az ágyam mellett és a televízióadást fordította. Zsuzsa, bár nem mondta, nagyot csalódott, hogy engedély nélkül elhagy-tam a kórházat és ilyen veszélybe sodortam a barátomat és önmagamat. De a betegségemre való tekintettel csaló-dottságának nem adott hangot.

Az állapotom stagnál. Se jó, se rossz hírek nem ér-keznek az orvosoktól. A Porsche-kalandból viszonylag hamar felépültem és elég erőm lett, hogy ezeket a sorokat legépeljem. Elhatároztam, hogy készítek egy listát, amire felírom minden fontos célomat az életben, és majd ha meggyógyulok, megvalósítom. A lista elég sokára nyerte el végleges formáját, mert hol fel-, hol lekerültek róla dolgok, amikről nem tudtam magamban eldönteni, hogy igazán fontosak-e. A végleges listát idemásolom. Első-sorban magamnak; hogy e könyv többi szövegéhez ha-sonlóan, mindenki által megmásíthatatlan legyen. 1) A családi ház befejezése Budapesten. Az Ady-ligeti

üres telekre új terveket készíttetek, ahogy innen kike-rülök. Szeretném már a jövő karácsonyt ott ünnepelni.

2) Megtanulok fotózni. Beiratkozom valamilyen fotós-iskolába és embereket, tájképeket fogok fotózni. Sze-rintem klassz elfoglaltság lenne.

3) Hízok legalább 5 kilót. Rémesen lefogytam és lóg rajtam a bőr. Nem volt rajtam rendes ruha, mióta itt fekszem, de biztosan mindegyik nadrágom leesne ró-lam.

4) Megszerzem az amerikai vízumot. Szeretnék Zsu-zsával egy világkörüli útra indulni és sokat hajózni, na meg bejárni végre Amerikát.

5) Veszek egy fekete Porsche 911-es cabriót Thomas

emlékére. 6) Veszek egy lakást Velencében. Még soha nem jártam

ott, de elképzeltem, milyen szép lenne valahol egy a kanálisokra néző napfényes lakosztályban ébredni. A fekete gondolában, ahogy az éneklő gondolás evez, Zsuzsa vállamra hajtaná a fejét.

7) Visszatérek szülővárosomba. Szeretnék visszamenni a régi házunkba, legalább néhány napra. Istenem, mi-óta nem láttam fiamat, édesapámat, a volt kollégáimat! Mióta nem jártam a sáros utcákon!

8) Ennék egy jót. A gyógyszerek íze átmosta a számat és a torkomat, nem ettem egy jóízűt már Amszterdam óta.

9) Szeretkeznék egy jót Zsuzsával. Amszterdam óta ebben sem volt részem.

10) Legesleges-legfontosabb: megígérem, többé soha

nem leszek beteg!

ELTELT EGY FÉL ÉV Ezt már személyesen nem én írom. A tolmácsomat kértem meg, hogy néhány sort feljegyezzen.

A listám egyetlen pontját sem teljesítettem. Nem tu-dom, mikor jutok hozzá. Még ugyanott fekszem, de a betegségemről most inkább nem írnék semmit. Szeretnék a tisztelt olvasónak valami biztatót mondani, de nehe-zemre esik bármilyen bölcsességet felidézni. Azt javas-lom, hogy senki ne adja fel a reményt, soha nem lehet tudni, mikor változik meg egycsapásra az életünk. Én vagyok a legjobb példa, hiszen megjártam a végtelennek tűnő pénz mámorát és aztán váratlanul a halál karnyú j-tásnyira került hozzám. Én bátran ajánlhatom a lottót, mert nekem sikerült. És ajánlanám a szeretetet, mert anélkül a pénz sem ér semmit!

Zsuzsa átköltöztetett egy olyan szobába, ahonnan látni az utcát. Bár már régen nem keltem ki az ágyból, tudom, hogy ott parkol valahol a Ferrarim.

Férjem, aki ezt a könyvet a kórházi ágyában csaknem 15 hónapon keresztül írta, a múlt hónapban elhunyt. Ezen a könyvön akkor is dolgozott, amikor fájdalmak gyötörték és olyan gyenge volt, hogy a kézi számítógép súlyát is alig tudta tartani. Ő minden erejével szavanként, betűnként gépelte le a velünk történteket, hogy megmaradjon mindannyiunk emlékezetében.

Az ő kérésének tettem elegez, amikor kiadót kerestem és megjelentettem a könyvét.

A kiadóhoz és a terjesztőhöz telesen véletlenül jutottam el, sem rokoni szálak, sem egyéb érdekek nem fűznek hozzájuk. A terjesztő és a kiadó semmilyen formában nem részese a minket ért szerencsés vagyonnak. A kiadó és a terjesztő muszkatársaival soha személyes kapcsolatom nem volt, a kéziratot, a szerződést és a kiadást érintő mindennemű adminisztrációt e-mailen, faxon és telefonon végeztük. A kiadónak férjem akaratához hűen nem en-gedtem a legkisebb stilisztikai módosítást sem.

Férjem emlékére, aki szerető társam volt, és akinek égető hiánya marja a szívem. Zsuzsa