marina fiorato - a velencei szerződés

8/18/2019 Marina Fiorato - A Velencei Szerződés

1/425


2/425

BORÍTÓSZÖVEG

KONSTANTINÁPOLY: Feyra igazán szerencsésnek mondhatjamagát: fiatal lány létére ő a szultána legfőbb bizalmasa, ésegyben a hárem orvosa. Nur Banu szultána megdöbbentő titkokat oszt meg vele, majdutolsó kívánságával arra kéri, hogy utazzon el Velencébe. A lánynak egyébként is menekülnie kell, mivel a szultán az

ágyasának szemelte ki. Titokban eljut Velencébe, ahol nemszámíthat másra, csak egy négylovas gyűrűre, és az orvosiismereteire…

VELENCE: Miután a legnevesebb orvosok babonákkal próbáljákgyógyítani a városra lesújtó pestist, a helyiek egyedül a hiterejében bízhatnak.

A dózse egy áldozati templom felépítésével bízza meg a nevesépítészt, Palladiót; Annibale Cason, a fiatal orvos pedigönhatalmúlag kórházszigetet létesít a betegek számára.

Mindkét férfi a muzulmán hitet és keleti orvoslást gyakorlófiatal lány, Feyra személyében kap segítséget, és mire a kétkultúra megtanulja tisztelni és elfogadni egymást, a csoda is

megérkezik.

A valós történelmi események alapján írt regényben a lenyűgöző 16.századi Velence és Isztambul magával ragadó világa tárul elénk.


3/425


4/425

The Venetian Contract, Text and illustrations © Marina Fiorato 2012 Minden jog fenntartva!

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: The Venetian Contract First published in Great Britain in 2012 by Marina Fiorato

John Murray (Publishers) An Hachette UK Company

Fordította: Fügedi Tímea

ISBN 978-963-635-439-8

ISSN 978-963-635-413-8

Hungarian edition

© by I.P.C. Könyvek Kft, 2012 Hungarian translation

© by Fügedi Tímea, 2012

Kiadja az I.P.C. Könyvek Kft. IPC-MIRROR Könyvek

Felelős szerkesztő: Fülöp Ildikó A szerkesztő munkatársa: Paár Andrea

A belívet szedte és a borítót tervezte: Popovics Ferenc


5/425

Ileen Maiselnek, aki először javasolta, hogy írjak Palladióról


6/425

És mikor felnyitotta a negyedik pecsétet, hallám a negyedik lelkesállat szavát, a mely ezt mondja vala: Jőjj és lásd.

És látám, és ímé egy sárgaszínű ló; és a ki rajta üle, annak a nevehalál, és a pokol követi vala azt; és adaték azoknak hatalom a földnek

negyedrészén, hogy öljenek fegyverrel és éhséggel és halállal és a földnek fenevadai által.”

JELENÉSEK KÖNYVE 6:7-8


7/425

ELSŐ RÉSZ

A Fekete Ló


8/425

ELŐSZÓ

Velence1576 keresztény időszámítás szerint

SEBASTIANO VENIER , A VELENCEI DÓZSE palotájának lóhereabla-kában merengett, tekintetében óceánok háborogtak.

A szemét megedzették a tengeren töltött esztendők, ő már

három nappal ezelőtt észrevette a vihar közeledtét, látta, aminta horizonton gomolyog és sötétlik, átgördül a kavargó ame-tiszt hullámokon. A vész mostanra megérkezett, és a zivatar-nál jóval nagyobb csapást hozott magával.

A dózsét dús fehér szakálla és nemes ábrázata miatt, melyetTintoretto festménye tett halhatatlanná, az emberek

Neptunhoz hasonlították, aki ugyancsak tengeri királyságotkormányzott; sőt, maguk között titokban még a Mindenható-val is együtt emlegették. A mélységesen istenfélő dózsétmindkét párhuzam meglehetősen zavarba ejtette volna, habármás-más okok miatt; ma azonban sokért sem adná, ha istenihatalmával megmenthetné Velencét a sötétség órájától.

Hat alakot látott végigsietni a vízbe borult kikötőn, az ele-

mekkel szemben egymás közelségétől reméltek védelmet, avisszavonuló hullámok magukkal húzták fekete köntösük sze-gélyét. A köpeny és csuklya szerzetesi megjelenést kölcsönzöttnekik, ám ez a hat férfi nem Istent, hanem a tudományt szo l-gálta, élettel és halállal kereskedtek, mint általában az orvosok.Amikor közelebb értek, a dózse az álarcukat is megfigyelhette:

fekete csuklyájuk alatt a ragadozó madarakra jellemző


9/425

csontfehér, horgas csőr kunkorodott. Már maga az álarc is elégijesztő képet festett, a jelentése azonban még baljósabb volt.

Medico della peste: a pestisdoktor.

Hat tudós férfi, nemesi családok tanult fiai, mind a legjobbakadémiákon szerezték a tudásukat, Velence hat körzetének, asestierinek1 egy-egy küldötte. Rossz előjel együtt látni őket.Sebastiano Venier dózse arra gondolt, hogy talán most talál-koznak először; akár egy csapat sír köré gyülekező varjú, úgysereglettek a palota felé. Talán épp az ő sírjához jöttek. A válla

egy pillanatra megereszkedett, öregnek érezte magát. Figyelte, ahogy az orvosok átgázolnak a világ egyik leg-szebb utcáján, a páratlan Riva degli Schiavonin;2 pillanatokon belül belépnek az ő hatalmas, fehér palotájába. A dózsén vé-gigfutott a hideg, mintha hullámpermet terítette volna be. Afejét a hűvös, négykaréjos lóhereablak üvegének támasztotta,lehunyta a szemét, és egy boldog percig úgy maradt. Ha nem

így tesz, akkor láthatta volna a sötét, hullámzó vízen sebesenátsuhanó velencei hadigályát; ő azonban csukott szemmel,néhány békés pillanatig csak állt mozdulatlanul, és mélyeketlélegezve magába szívta a friss sós levegőt.

Velence szaga.

Sebastiano Venier felegyenesedett, emlékeztette magát fon-

tos pozíciójára, s a hierarchiában betöltött helyére. Újra kiné-zett az ízlésesen faragott kőablakon, Velence kiváló minőségűüvege elzárta előle a viharos tenger hangjait. Felpillantott , ne-

1 Kerületek. Olaszország néhány városában előforduló hatos területi felosztás,

egyes számban sestiere, többes számban sestieri.

2 A lagúna mentén húzódó korzó a Szent Márk tér közelében, magyarulSchiavoni rakpartnak is nevezik.


10/425

mes arcélét a mennyezet felé fordította: a terem tágas, pompáskupoláját a legjobb velencei művészek által több száz éve fes-tett páratlan, vörös és aranyszín freskók borították. A pestist

azonban sem a vagyon, sem a csillogás nem zavarhatta el azajtajából.

A dózse letelepedett óriási trónjára, és várta, hogy bejelent-sék a doktorokat. A hat férfi beszállingózott, körbevették, akár a keselyűk, az álarcukba ültetett vörös kristálylencsék éhesencsillogtak, mintha le akarnák csipdesni a húsát. A dózse félel-

me azonban rögvest elpárolgott, mihelyst megszólaltak. – Számítottunk rá, uram – mondta az egyik. – A Jesuiti3 bo-

tanikus kertjében mostanság szokatlanul nagy számban, ezré-vel jelentek meg a pillangók.

A dózse felvonta az egyik hófehér szemöldökét. – Pillangók? Az orvos nem vette észre a dózse hangjának acélos hideg-

ségét, tovább csacsogott. – Persze, dózse, tudnivaló, hogy a pillangók megjósolják a

pestist.

– Így igaz – helyeselt egy másik. – De más jeleket is láttunk.Van az a pékség az Arsenalénál ,4 vér folyik a kenyerükből, hakettétöri az ember.

A dózse dobolni kezdett a széke karfáján. – Tény, hogy Velencébe betört a dögvész, erre kár is szót

vesztegetni. A kérdés az, hogyan kezelhető leghatékonyabban. Mindhiába.

3

Jezsuiták (olasz). 4 Hajóépítő üzem volt a lagúna partján.


11/425

Az egyik orvos úgy akart szembeszállni a dögvésszel, hogya betegeinek döglött varangyot akasztat a nyakába. A másikazt tanácsolta, hogy nyomjanak élő galambot a fertőzöttek

megduzzadt lágyéki és hónalji bubóiba, mert az állat farktollaikiszívják a mérget. Egymás szavába vágva kiabáltak, immárnevetségesnek tűnő álarcuk csőre kis híján összecsattant; mű-velt, bársonyos hangjuk megemelkedett, s úgy hápogtak, akára kacsák.

A felbosszantott dózse azon kapta magát, hogy elkalando-

zott a figyelme. Ezek hatan mind sarlatánok, pojácák, egyikönteltebb, mint a másik. A tekintete a függöny árnyékára ve-tődött, ahol egy hozzá hasonló korú öregember állt és figyelt;várta, hogy a dózse kéresse, és végre megtudja, miért is hívtákide.

Az ÁRNYÉKBAN VÁRAKOZÓ ÖREG – aki történetesen építész volt– valójában azonban nem figyelt a beszélgetésre. Mindig jo b- ban érdekelték az épületek, mint az emberek, most is épp aztcsodálta, hogyan rajzolják ki a kőből készült keresztbordák amennyezet ívét a feje felett, és a pilaszterek arányai hogyanegészítik ki a freskók hatalmas tábláit.

Mikor az orvosok megérkeztek, a dózséhoz hasonlóan elő-

ször az építészbe is beléhasított a félelem. A dózsétól a legutol-só koldusig mindenki ismerte az álarcok jelentését: a városbankitört a pestis. Az építészt azonban ez nem különösebben ag-gasztotta. Két évvel ezelőtt is volt egy kisebb járvány, ő pedigmost is azt teszi majd, amit akkor: elhagyja Velencét, Venetóbautazik, talán visszatér a szülővárosába, Vicenzába. A hegyekközött várakozik majd a terveibe, rajzaiba temetkezve. Ő majdott bort szürcsölget, miközben a pestis itt csillapítja a szomját.


12/425

Gyors csónak viszi Mestrébe, onnan még gyorsabb lóTrevisóba, így napnyugtára Maserben lehet jó barátai, a Barba-ro testvérek házánál. Náluk akad majd számára szoba, jól tud-ta, hiszen ő építette a házukat. Mihelyst megtudja, mit akar adózse, már indul is.

A DÓZSE ELEGET HALLOTT.

Ezek az orvosok nem tudnak segíteni Velencén. Kiosztanáka készítményeiket és cseppjeiket, jól meg is kérnék az árát, né-

hány polgár túlélné, mások viszont nem. Olyan erősen markol-ta a székét, hogy elfehéredtek az ujjai, kétségbeesetten pillan-tott le rájuk. Elkeserítette a görcsös, eres, májfoltos kezek lát-ványa: hogyan győzhetné le egy öregember a pestist?

Megköszörülte a torkát. Cselekednie kell. Nem engedheti,hogy ilyen örökség szálljon általa az utókorra: a legékesebbváros pusztulása. Felgyorsult a szívverése. Talpra állt, a vér afejébe szökött.

– Távozhatnak – mondta az orvosoknak talán túlságosan ishangosan. – Kifelé!

Olyan karmozdulatokat tett, mintha varjakat akarna elijesz-

teni. Megvárta, míg becsukódik mögöttük az ajtó. – Andrea Palladio5 – szólalt meg újra, a hangja végigcsen-

dült a hatalmas termen –, lépjen elő! Palladio kilépett az árnyékból, és a dózse trónja elé sétált. A

szél megrecsegtette az ablakszárnyakat, bebocsátásért esede- 5 Andrea Palladio (1508. november 30.–1580. augusztus 19.) észak-itáliai épí-

tész. Klasszikus szépségű, tiszta vonalvezetésű palotáival és villáival, s főlegoszlop- és pillérarchitektúrás homlokzatainak az antik oszloprendből kiindu-

ló, de merőben egyedi (ún. Palladio-motívum), új arányaival vált a rene-szánsz építészet mesterévé.


13/425

zett potyautasával, a pestissel. Palladio most már idegesenmocorgott, indulni szeretett volna, ám a dózse visszaült a he-lyére, a haragja elpárolgott, láthatóan gondolataiba mélyedt.

– Hallott már a giudeccai6 Szent Sebestyénről? Palladio kissé összevonta a szemöldökét. Habár még sosem

találkozott a dózséval, hírből jól ismerte: negyven éve admirá-lis, mélyen vallásos, hatalmas tisztelet övezi, és elég okos ah-hoz, hogy az egymást váltogató Tízek Tanácsa7 alatt mindigelkerülje a Köztársaság rettegett börtöneit. Sebastiano Venier

talán túl későn jutott a legmagasabb tisztségbe? Mostanramegzavarodott volna az elméje? Az ablakon át látta Giudeccaesőverte szigetét, Velence legszebb sestieré jét, mely úgy ívelt azóváros mentén , mintha a gerince volna.

– Igen, természetesen. – Lassan mondta ki a szavakat, azontöprengett, hová vezet vajon ez a kérdés. A dózse újra megszó-lalt, mintha mesét vagy prédikációt mondana.

– A legutóbbi nagy pestisjárvány idején, 1464-ben egy fiatalkatona a giudeccai Santa Croce-kolostor8 kerítéséhez lépett, ésvízért kiáltott. Az apácák mind a zárdában tartózkodtak, magaaz apátnő is pestisben szenvedett. A portiera,9 név szerint Sko-lasztika nővér, a kapuhoz lépett. Amikor a fiatalemberre né-zett, látta, hogy a fegyverzete fénylő ezüst, a haja aranyló tűz,

a szeme kéklő zafír. Megilletődve adta ki a vizet a rácsos abla-kon, a férfi pedig megitta. A káprázat köszönetet mondott Sko-

6 A velencei lagúnában, Velence központi szigeteitől délre fekvő sziget. 7 A Velencei Köztársaság legnagyobb hatalommal rendelkező intézménye,

rendőri és titkosszolgálati szerv volt. 8

Szent kereszt (olasz); a monostor temploma ma is látható a szigeten. 9 Kapusnő (olasz).


14/425

lasztikának, majd arra intette őt a többi apácával együtt, hogyimádkozzanak Szent Sebestyénhez éjt nappallá téve, és igya-nak a kút vizéből. Ha megteszik, a zárda megtisztul a pestistől.

Azzal a kardjával a földre csapott, és eltűnt, akár a kámfor. Palladio, aki mindeközben azon töprengett, vajon milyen

gyorsan juthat el Mestrébe, miután a dózse végzett, most úgyérezte, meg kell törnie a hirtelen támadt csendet.

– És aztán? – kérdezte. – Az apátnő még aznap éjjel meggyógyult, ahogy a többi be-

teg nővér is. Más ezek után nem fertőződött meg, és aki ivott akút vizéből, megmenekült. – A dózse felkelt, és lelépett azemelvényéről. Palladióhoz sétált, egyenesen az építész szemé- be nézett, vagyis magasabb lévén lenézett rá. – A kolostor éve-kig zarándok-hely volt, az emberek a kút vizét itták a pestisellen, majd később más bajokra is. Amikor megszülettem aSanta Croce negyedik szomszédjában, a Venier-palotában, e

csoda tiszteletére neveztek el Sebastianónak. Mostanra azonban a zárdának csak a romjai maradtak. – Elhallgatott.

A szél belefütyült a csendbe. Palladio megértette, mit vár-nak tőle, és elszorult a szíve. Évekig másra sem vágyott, csakhogy Giudecca szigetén építhessen valami lenyűgözőt, azon azerős, szilárd sziklán, ahonnan olyan gyönyörű kilátás nyílik a

lagúnára. Éveken át esedezett a Tízek Tanácsának, hogy jelöl- jenek ki ott a számára telket – mindhiába. Most viszont, mikorannyira szerette volna elhagyni a várost, egyszerre felajánlot-ták neki azt, ami után mindeddig áhítozott. Palladio vékonyszája félmosolyra görbült. Néha úgy érezte, a Mindenhatónakkissé ironikus a humora.

– És azt szeretné, ha újjáépíteném a Santa Croce kolostorát?


15/425

– Nem, nem egészen. – A dózse újra az ablakhoz lépett. – Nézze csak, Andrea!

Bütykös keze suhintásával odaintette Palladiót, és lemuta-

tott az impozáns Szent Márk térre. Az ablak előtt két prostitu-ált ténfergett hagyományos sárga-piros öltözékükben, mellüka csapkodó eső dacára is fedetlenül, szabadon himbálózott,követve a járásuk ritmusát.

Palladio, aki már túl öreg volt ahhoz, hogy lázba hozza alátvány, észrevett egy fiatalabb férfit, aki a lányokat leste a

Procuratie Vecchie10

boltíve alól, miközben visszataszítóanmatatott a nadrágjában. Behívta a szajhákat a boltív alá, és mi-helyst egy érme gazdát cserélt, egyiküket a lodzsa nemes osz-lopainak lökte, hogy a feltűrt szoknyája alá nyomakodhasson.

– Az utcán – szólt a dózse, elfordulva a látványtól. – Min-denki szeme láttára. Táncrúddá alacsonyítják azt a pompásoszlopot, mellyel építésztársa, Sansovino ezt a teret a világ

legszebbikévé kívánta emelni. – Sóhajtása ellenpontozta a szélsuhogását. – Bujaság, romlottság, egyre mélyebbre süllyedünk.Ilyesmit korábban csak a karnevál idején lehetett látni, kétröpke hétig évente. Manapság viszont mindennapos látvány.Külföldön erről ismernek minket. Nevetség tárgya lettünk.Már nem Sansovino oszlopait vagy az ön villáit, templomait

emlegetik. A szajhákról beszélnek, akik az utcán űzik a mes-terségüket. – A dózse az üvegre nyomta a kezét, mintha arrólakarna meggyőződni: nem engedi-e át a kártékony levegőt. – Ha pedig híre megy, hogy betört hozzánk a pestis, tovább fog

10 12. századi épület a Szent Márk téren, a Procuratie (jelentése: helytartóság,

prokurátus) három épülete közül a legrégebbi, innen a neve (vecchie jelenté-se: öreg)


16/425

romlani a helyzet. A halál árnyéka különös dolgokat művel azemberrel, törvényen kívül helyezi, azt súgja neki, hogy bujál-kodnia, lopnia, hazudnia kell, hogy szedje meg magát, amíg

még teheti. Palladio igyekezett elméjében egymáshoz illeszteni a dózse

beszédének töredékes utalásait: a csodákat és utcanőket. – Csak egyvalaki képes megmenteni ezeket a zabolátlan

embereket a pestistől és önmaguktól, és az nem én vagyok. Palladio a hat sestieré ből érkező hat doktorra gondolt, ám

egyik sem látszott érdemesnek a megmentő névre. Ekkor rá- jött, hogy a dózse vélhetően Krisztusról beszélt, megpróbálthát gyorsan áhítatos képet vágni. A dózse ráemelte vizenyős,kék szemét. Homályos tekintete öregnek, legyőzöttnek tet-szett.

– Ön az. Palladiónak tátva maradt a szája, leolvadt róla a kenetteljes

arckifejezés. – Hát nem érti? A Jóisten megbünteti Velencét. Olyan ha-

talmas felajánlást, olyan áldozatot kell tennünk, mely csillapít- ja a mennyek haragját, hogy az Ő keze ne sújtson le a város-unkra. Ha a gyógyszerek nem segíthetnek, az imához kell for-dulnunk. Ön, Andrea, ön majd templomot épít nekünk a Santa

Croce-zárda romjain. Szent Sebestyén követőjeként fog do l-gozni, és olyan csodálatos épületet emel, Istennek olyannyiratetszőt, mely már szinte az Ő teremtményeivel is felveszi aversenyt. Amikor pedig végzett, az emberek ezrével keresikmajd fel, hogy az Istenhez forduljanak; fennhangon dicsérikmajd az Urat, térdre borulva adnak majd neki hálát. Az imaereje mindnyájunkat megszabadít.

Palladióban ellenérzések támadtak.


17/425

– De… úgy értem, természetesen óriási megtiszteltetés ez afelkérés, de talán vezethetném a műveleteket Vicenzából vagyTrevisóból…

A mondat félbeszakadt a dózse jéghidegre vált tekintetemiatt, s csak a szél gúnyos süvítése hallatszott a teremben. Akormányzó egy percig még hallgatott, mielőtt megszólalt vol-na.

– Andrea, mi már megöregedtünk. Nekünk már nincs sokhátra. Ön Velencében marad, ahogy én is. Nem tehet ennél na-

gyobb szolgálatot a városának. Hát nem érti? – Meglepő erővelragadta meg Palladio vállát. – Magával Istennel lép szerződés- be!

Palladiónak eszébe jutott, hogy fiatal kőművesként mindigtalált a munkája során felhasznált kövekben valamilyen őskorimaradványt. Egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy legalábbegy nautiluszra11 ne bukkant volna, mely tökéletes vitruviusi12

csigavonalban kövült meg a carrarai márvány13 évezredes fog-ságában, a kőbe préselődve. Ő is éppilyen csapdába került: amegbeszélés fogva tartotta, szó szerint bezárta a kövek közé.

A dózse szemében vallásos rajongás csillogott, és Palladiotudta, hogy Sebastiano Veniernek nem lehet ellentmondani.

Hogyan is tarthatta öregesnek a tekintetét? A dózse kék szeme

a fanatizmus tüzében égett épp, mint Szent Sebestyéné. Ha

11 Nautilusz: a csigaházas polipok egyik faja. 12 Marcus Vitruvius Pollio római építész és mérnök volt i. e. 1. században, a

klasszikus antikvitás legnagyobb építészetről szóló könyvének írója. Neveismertségét ma elsősorban Leonardo da Vinci az emberi test arányait bemuta-tó Vitruvius-tanulmányának köszönheti.

13 Carrara: toszkán város, az ottani kékesszürke vagy fehér márványt a legérté-kesebb márványok közé sorolják.


18/425

mert is volna nemet mondani, a közeli börtönök akkor semhagytak volna más kiutat. Palladio néma megadással fejet ha j-tott.

A dózse, aki nem is várt más választ, hívatta a kamarását. – Camerlengo,14 vidd haza Signor Palladiót, hadd szedjen

össze mindent, amire szüksége lehet a munkájához! Éscamerlengo – kiáltott a kamarás után, mikor az Palladio utánindult a hatalmas ajtón át – , keress egy igazi orvost!

14 Kamarás (olasz).


19/425

1. FEJEZET

Konstantinápoly, 983 ottomán időszámítás szerint Egy hónappal korábban

FEYRA ADALET BINT TIMURHAN MURÁD aznap reggel különösgondot fordított a megjelenésére.

Az apja már elment otthonról, így most nem vehette fel az ő

ruháit, ahogy szokta. Konstantinápoly szegényebb családjai- ban a nők és a férfiak gyakran ugyanazt az öltözéket hordták,hiszen a két nem ruházata alig tért el egymástól, ráadásulegyes helyeken csak egy rendes öltözetre, egy pár cipőre futot-ta. Feyra és az apja ugyan nem szűkölködött, mivel Timurhan bin Junusz Murád magas rangú, elismert tengerészkapitányvolt, Feyra mégis követte a hagyományokat, mivel így köny-

nyebben elrejtőzhetett az emberek tekintete elől. Ma az apjának bizonyára fontos, ráadásul korai találkozója

lehetett, amikor ugyanis Feyra kinyitotta a faragott, rácsos a b-laktáblákat, látta, hogy a nap alig emelkedett a város fölé. Sze-retett dómjainak és minaretjeinek csak a sziluettje látszott, fe-kete alakjuk tökéletes negatív kontúrt rajzolt fel a korallszín

égre. Feyra magába szívta a sós levegőt. Konstantinápoly szaga. A tengerre pillantott, melyből a hajnali fényekben mindösz-

sze vékony, ezüstös vonal látszott, és eltöprengett, mi lehetmögötte. Hirtelen más földekre vágyódott, olyan helyekre,melyeket csak tengerész apja történeteiből ismert.

Az ábrándozással azonban Feyra most csak az idejét vesz-

tegette. Elfordult a tengertől, és inkább a zománccal keretezett,


20/425

kifényesített ezüstlap felé fordult, mely szinte tökéletes tükör-képet mutatott, alig torzították el a fém horpadásai. Valahon-nan a tengerentúli keleti vidékről hozta neki az apja, már cse-

csemőkora óta ott lógott a szobájában. Gyerekkorában érdekes játékszernek tartotta a tükröt: meglátta benne, milyen színű aszeme, milyen lesz az arca, ha furcsa képeket vág, milyenhosszúra tudja kinyújtani a nyelvét. Mióta Feyra felnőtt, a tü-kör a legjobb barátja lett.

Alaposan szemügyre vette a tükörképét, azt kereste, mit

látnak benne a férfiak. Amikor észrevette, hogy megbámuljákaz utcán, elkezdte elfedni a haját. Ekkor azonban a száját les-ték, így yashmakot is felvett, az arcot félig eltakaró fátylat. Flit-teres szegélyű anyagot választott, hogy az arany elvonja a te-kintetüket a szeméről. Ám a férfiak még mindig figyelték, ígyormiszire, a nagyjából tenyérnyi széles vékony fátyolra váltott,mely eltakarta a szemét is. Mivel még így sem érte el a kívánt

hatást, arra következtetett, hogy nyilván a teste vonzza magá-ra a férfiak tekintetét. Ekkor kezdte lekötözni bimbózó kebleit,méghozzá olyan szorosan, hogy már sajogtak, de a férfiak egy-re csak bámulták. Vajon miért?

Feyra elég epekedő szonettet és ódát olvasott ahhoz, hogytudja, ő cseppet sem felel meg az ottomán költők eszménykép-

ének. Azokra a lányokra sem hasonlított, akik apja tengerésze-inek obszcén nótáiban szerepeltek; amikor ugyanis a férfiakodalent vacsoráztak, és felöntöttek a garatra, néha az ágyábanfekve hallotta, miről énekelnek.

Feyra nem hitte, hogy borostyánszín, hatalmas, de kissé vá-gott ívű macskaszeme elég sötét és kerek ahhoz, hogy bárki isdalba akarja foglalni. Apró, formás, ám turcsi orrát sem lehe-tett szépnek nevezni. A bőre színe inkább a tejeskávéra emlé-


21/425

keztetett, nem pedig a versek hősnőinek ébenfeketeségére, ahaja sem olyan selymesen és egyenesen hullott a lapockáira,mint az eszményképeké, hanem sűrű loknikban, ráadásul a

színe is hibádzott: sötétszőkétől vörösesbarnáig minden árnya-lat felbukkant benne, de egyik sem fénylett olyan feketén,hogy a holló szárnyához hasonlíthatták volna. A legkülönö-sebb vonása azonban a vörös, húsos szája volt: a felsőajka vas-tagabbra sikerült az alsónál, ennek dús ívét semmiféle rímesverspárban sem lehetett volna rózsabimbóhoz hasonlítani.

A vonásait – akár külön-külön, akár összességében szemlél-te magát – ő nem tartotta szemrevalónak, csak talán furcsának.A férfiakra azonban így is gyakorolt valamiféle hatást, és őennek cseppet sem örült. A rejtőzködése is csak fél sikerrel járt.Ha eltakarta a száját, a szemét bámulták. Ha elfedte a haját, azalakját nézték. Ettől függetlenül nem adta fel, mivel a minden-napos rejtőzködés kényelmetlensége meg sem közelítette azt,

amit a kendőzetlenség okozhat. A tükörkép kissé felszegte az állát, és erőt öntött az igazi

Feyrába. Ha ma női ruhát kell viselnie, hát legyen: a legjobbatfogja kihozni magából. Nekilátott a szertartásnak.

Nem volt más rajta, csak a világos selyemből készült bő, buggyos térdnadrágja. Hosszú, krémszínű kötszert vett elő, az

egyik végét a hóna alá szorította. Erősen a testére feszítette azanyagot, újra meg újra körbetekerte dús keblein. Mikor mársajgott a melle, és levegőt is alig kapott, komoran elmosolyo-dott.

Most már magára öltheti a ruháját. Feyra apja hozott a lá-nyának arany és ezüst szatént, brokátot, sok bála arannyal át-szőtt damaszkuszi selymet a világ négy sarkából, ám mindérintetlenül hevert az ablak alatti tengerészládában. Feyra in-


22/425

kább egyszerű ingruhát, baramit vett magának a bedesztán15 árusainál. A ruha egyenesen hullott a földre, nem rajzolta ki redőivel a viselője alakját. Erre felvette a felöltőjét, a feradzset,16

egy derékig begombolt, alatta nyitva hagyott köpenyt. Kifésülte a haját, befonta, majd a feje tetejére tekerte, akár a

koronát. Megküzdött a tincsekkel, melyek a nap végére min-dig kicsusszantak a helyükről, akármilyen szorosan tűzte isőket vissza. Hiába próbálta minden áldott nap megszelídíteniőket. A hajára vékony fátyolszövetet tűzött, majd cérnából font

szalaggal a homloka köré kötötte. Ezután rózsavízzel bened-vesítette az arcát körülvevő babahajat, és olyan megszállottandugdosta vissza a fátyol alá, hogy végül egyetlen szálat semlehetett látni.

A hajtoronyra ezt követően négyszögletű hotoz17 kalapotnyomott, melyet aztán összegombolt az álla alatt, az arca elépedig jókora, négyszög alakú takaró, vagyis yemine fátylat ló-

gatott. Ekkor fogott egy darab egyszerű tüllszövetet, és pár-szor a nyaka köré tekerte. Ismét a tükörbe nézett. A pólya ta-karása alatt rá sem lehetett ismerni. A homok- és fahéjszínanyagból készült ruhát úgy tervezték, hogy elrejtse viselőjét, beleolvadjon a város forgatagába. Kizárólag a hit sárga papu-csa emelkedett ki a ruházatából élénk színével: praktikus bőr-

cipője orra felfelé ívelt, a lábfejrész felé, és nem engedett átsem vizet, sem más ártalmas folyadékot, melyekkel Feyragyakran találkozhatott munkája során.

15 Szövetárusok fedett csarnoka (török). 16

A muzulmán nők kabátszerű, utcai ruhája (török). 17 Négyszögletű, magas fejfedő (török).


23/425

Végre befejezte az öltözködést, ékszereket nem tett magára.Habár volt elég aranya – annyi csecsebecsét kapott, amennyitcsak egy engedékeny apa adhat a lányának –, ám a karperecek

és cifraságok rávonnák mások tekintetét, és ami még fonto-sabb: akadályoznák a munkájában.

Az utolsó simítással, melyet Feyra az öltözékén végzett,nem a divatnak vagy a társadalmi státusának engedett, hanema puszta funkcionalitásnak: egy ormótlan, vastag övet tűzött aderekára, a saját találmányát. Apró üvegpalackok és fiolák so-

rát tárolta benne, mindegyik a maga külön kis bőrtokjába bú j-tatva lógott a széles bőrcsíkon, melyet rézcsat fogott össze, A feradzse alá szíjazta fel, így egyáltalán nem látszódott, ráadásulpárnásabbnak mutatta a hasánál, a körvonala ennélfogva két-szer idősebbnek sejtette a valódi koránál.

Mire végzett, a nap már magasról sütött le rá, és az ég akékmadár tojásának színére halványodott. Még egy utolsó pil-

lantást vetett imádott városára, a napsugarak mostanra min-den kis részletét megvilágították. A csillogó öböl ívétől elszo-rult a szíve, a tengerpart páratlan görbületén úgy sorakoztak aházak és templomok, akár galléron a drágakövek. A Boszpo-rusz őrzőjeként ott gubbasztott a Hagia Szophia ,18 melyneknapsütötte csillogó aranykupolája felmelegítette a levegőt, a

szultán sólymai ennek felfelé törekvő mozgását kihasználvaemelkedtek a magasba. Feyra rögvest elfelejtette az elvágyó-dás pillanatát, már nem érdekelte, merre vihet a tenger. Sze-

18 Hagia Szophia (ejtsd: Aja Szófia): a kifejezés jelentése: „Szent Bölcsesség”,

bizánci építésű hajdani ortodox bazilika Isztambulban. Később mecsetkénthasználták, napjainkban múzeumként látogatható.


24/425

szélyesen most azt fogadta meg magában, hogy soha nemhagyja el ezt a várost.

A müezzin basi19 jajgató éneke szállt hozzá a templom felől

édes, gyászos hangján. Eljött a szabah, a reggeli ima ideje. Feyramegfordult és futásnak eredt, cipője csattogott a lépcsőn.

Nagyon csúnyán elkésett.

19 A mecsetekben a müezzin hívja a muzulmánokat imára az énekével a napi ötimádkozás mindegyike előtt. A müezzin basi az ő vezetőjük.


25/425

2. FEJEZET

AZ UTCÁN MÉG NEM MELEGEDETT FEL A LEVEGŐ , az árnyékokatmég nem érte el a nap. Általában ez volt Feyra kedvenc időszaka: szívesen őgyel-

gett itt, üdvözölte a mosónőket, akik a kosaraikban vitték aszennyest az öbölbe, vagy megvette simit ből és salep ből, fahé j-kenyérből és gyökérteából álló reggelijét a kék-arany kocsikegyikéről, melyek szinte minden utcasarkon ott sorakoztak. Az

is örömet szerzett neki, hogy a saját pénzével fizethet érte,dolgozott, jó munkája volt. Ma azonban nem törődhetett korgógyomrával, sietnie kellett tovább.

Miközben felmászott a Szultanahmettől20 a Szeráj-csúcsra21

vezető dombon, mindig vetett pár futó gyönyörködő pillantásta kék tengerre. Ma azonban nem fordult hátra, mint más reg-

geleken, hogy magába szívja a látványt. Így nem vehette észreazt sem, amint egy genovai hadigálya, amit egyébként köny-nyedén felismert volna apja tanításának köszönhetően, kihajó-zott, és élesen kettéhasította a kobaltkék vizet a Boszporuszszájában.

Feyra előreszegezett tekintettel gyalogolt fel a Mesze sugár-út22 tetejére, a Topkapi-palotához.23 Az Aranyszarv-öböl, a

20 A Szultanahmet Isztambul történelmi központja, az Óváros, itt találhatópéldául a Hagia Szophia-székesegyház a Kék Mecsettel szemben.

21 A Márvány-tengert és a Boszporuszt elkülönítő domb, itt áll a Topkapi-palota.

22 Szó szerinti jelentése: „középső” utca. Ez volt az akkori Konstantinápoly fő

kereskedelmi útvonala, 25 méter széles, két oldalán oszlopcsarnokokkal sze-gélyezett út.


26/425

Márványtenger és a Boszporusz találkozásába benyúló tökéle-tes kis félszigeten, a Szeráj-csúcs tetején fekvő Topkapi önállóvárosként működött. A látogatónak először a Birodalmi kapun

kellett áthaladnia, a hatalomnak ezen az erőteljes építészetikifejeződésén, mely egyszersmind a belül rejlő pompát is se j-tetni engedte. A kapuőr bódéjának két, kúpos tornya között, azarchitráv24 alatt, melyre az előző szultánok bölcs mondásaitvésték fel aranybetűkkel – a jelenlegi szultántól ellenben, gondol-ta Feyra, nem sok említésre méltó bölcsességet hallani, még kevésbé

lejegyzésre méltót… –, egy őr állt vaskos tekerccsel a kezében, ő jelentette a palota többszintű biztonsági rendszerének első lép-csőfokát.

Feyra nem ismerte fel, de ez egyáltalán nem lepte meg.Minden reggel sorshúzással választották ki az őrszobában,hogy ki kerüljön aznap a kapuba, a szultánnak ugyanis éppháromszázötvennégy őrszeme volt, az iszlám naptári év, ahidzsri takvim minden napjára egy. Senki nem szolgálhatottkétszer egy évben, és senki nem tudta, mikor ki kerül sorra,így az ott szolgáló katonát nem lehetett sem megvesztegetni,sem rákényszeríteni arra, hogy illetékteleneket engedjen be.

– Neve?

– Feyra Adalet bint Timurhan Murád.

– És mi dolga itt?

23 Ágyúkapu-palota; 400 évig volt a szultánok lakhelye, jelenleg múzeumkéntműködik.

24 Az architráv vagy episztülion a görög templomok homlokzati alakításánálkialakult oszlopos és gerendás rendszer kiváltó eleme. Ezen nyugszik a fö-

démszerkezet és a tetőgerendázat, az architráv az oszlopoknak adja át ezekterhelését.


27/425

– Én vagyok Nur Banu, az anyaszultána kirá ja. – Nagy leve-gőt vett. – És a háremorvos.

Feyra figyelte az őrt: éppúgy reagált a hallottakra, ahogy

várta. Fel sem pillantott a pergamenjéből, mikor közölte vele, hogy ő a kira, az összekötő a háremhölgyek és a külvilág kö-zött. Néha egyik-másik őr lebiggyesztette a száját, vagy felvon-ta a szemöldökét, mikor Nur Banu anyaszultánának, vagyis aszultán anyjának kimondta a nevét, hiszen ő volt a legfonto-sabb nő a palotában, Konstantinápolyban, sőt, az egész otto-

mán birodalomban. Viszont kivétel nélkül mindegyik megle-pődött, mikor a hivatását említette. Huszonegy éves kora ellenére már évek óta adott ki gyógy-

szereket és végzett kisebb operációkat. Tizenhárom éves korá-tól ő vitte át a hárembe a palota fő részéből a doktor orvossá-gait. A Megtisztulás Szökőkútjának Csarnokában találkozottaz orvossal, abban a gyönyörű udvarban, melynél tovább férfi

nem mehetett a hárem összetett épületkomplexumainak terü-letén. Akkor még csak annyiból állt a feladata, hogy figyelme-sen meghallgassa az orvos utasításait a visszhangos, mozai-kokkal kirakott oszlopcsarnokban, az ekhóval25 versenyezvevisszamondja neki, meghajoljon, aztán visszasétáljon a hárem- be, az Ágyasok Csarnokába.

Mikor Feyra idősebb lett, a palotából olykor a piacra is e l-küldték, hogy gyógyfüveket és hozzávalókat vásároljon aNagy Bazárból.26 Szívesen sétálgatott a zsúfolt utcácskákban,

25 Ekhó volt a visszhang nimfája a görög mitológiában. 26 A Nagy Bazár a világ egyik legnagyobb és legrégibb fedett piaca, Isztambul

belvárosában található. A 15. században alapították két raktárépületből, utánaújabb és újabb utcákat csatoltak hozzá.


28/425

szagolgatta az ismeretlen palackok és csomagok fanyar, édes,fűszeres illatát, melyeket a Topkapi számára vásárolt. Ekkormár nagyon komolyan vette a feladatát, és gyorsan megtanulta

értékelni a gyógyszerek hatását. Ahogy teltek az évek, a dok-tor lassan kiöregedett a munkából, miközben Feyra felnőtthozzá, így a kapcsolatuk lassan átalakult, és a lány egyre gyak-rabban változtatott az előírt adagokon. Néha a felírt füveketmással helyettesítette; a doktor egyik-másik gyógyszere sosem jutott el a betegekhez. A háremhölgyek még sosem voltak

ilyen egészségesek. Mostanra Feyra pontosan tudta, hogyankezelje a betegeit, de illendőségből továbbra is mindennap e l-sétált az udvar közepére. Az orvos, aki mostanra már ugyan-csak megvénült, inkább a főpalotával és magával a szultánnalfoglalkozott, a hárem kétszázötven hölgyének ellátását teljesenFeyrára bízta. Két évvel ezelőtt a szultán jóváhagyásával dok-tori címtt adományozott a lánynak, melyet ő azóta is büszkén

viselt. Az orvos már alig-alig jelent meg a középső udvarban,így Feyra igencsak meglepődött, amikor a Megtisztulás Szö-kőkútjának Csarnokához érve meglátta idős mesterét.

A férfi nyugtalannak látszott, kezeit tördelte. A lenyűgözőkörnyezetben, ahol annak idején fölé magasodott, most végte-lenül öregnek és kicsinek tűnt. Hadzsi Muszának hívták, és a

maga idejében világszerte tisztelték sebészi módszerei és foly-tonosan megújuló receptjei miatt. A hatalmas boltozat alattaprónak tűnt az orvos, s a finom kütahyai27 csempék vízszerű

27 Kütahya a porcelán- és kerámiatermeléséről, a színes, mázas csempéiről,edényeiről ismert török város. I. Szelim szultán telepített Kütahyába ésIznikbe csempekészítőket, ezt követően a két város termelte ki a mecsetek-

hez szükséges csempéket. Az izniki csempék különleges kék színükről híre-sek.


29/425

kék és zöld árnyalatai mellett a bőre beteges fényt kapott, aszökőkút csobogása pedig annyira elnyomta a hangját, hogyFeyra kénytelen volt visszakérdezni.

– Megismételné, mester? – Nur Banu szultána – szólt ismét az öreg, remegő hangja

túlharsogta a szökőkutat – ágynak esett. Olyan rosszul lett,hogy áthívtak hozzá a Második udvarból. – Reszkető ujját ma-gasra emelte és megrázta a lány fátyla előtt. – Ide hallgass,Feyra, ne felejtsd el, hogy Nur Banu a szultán édesanyja! So-

sem lesz magasabb rangú beteged. Feyra kezdte elveszteni a türelmét. Már így is késésben volt.Nem értette, miért olyan nyugtalan Hadzsi Musza; végtére issokszor kezelte már az úrnőjét. Ugyanúgy meghajolt, mintlegelőször, tizenhárom éves korában. Akkor az engedelmessé-gét fejezte ki ezzel a mozdulattal, most a távozási szándékát.

A doktor egyből megértette. – Várom a jelentésedet. Áldott legyen a szultán! Feyra felegyenesedett.

– Mert ő az én szemem fényessége és a szívem öröme. Még be sem fejezte a gépies választ, máris elfordult a nők

szállása felé. Tudta, hogy miközben ő a hárembe siet, az orvosaz ujjaival dobol a köntösén, és a turbánját igazgatja, mintha a

szultánra mondott szokásos áldás felizgatta volna. Az új szul-tán átlagos körülmények között is félelmetes uralkodó hírébenállt – ha történik valami az anyjával, a haragja pusztító lesz.Feyra tudta, hogy Hadzsi Musza a fejét félti, és remélte, hogymég naplementekor is a nyakán lesz.

Feyra besietett a hárem kapuin át a belső udvarba. Itt nemfaggatták ki; két fekete eunuch nyitott neki ajtót, Feyra futtá- ban üdvözölte őket. Végigsétált az Aranyúton, ahol az ágya-


30/425

sokat belépésük idején pénzeső fogadja, majd egyenesen NurBanu lakhelyére ment, és kinyitotta a belső szoba ajtaját. A ha-talmas, szellős, hihetetlenül kék izniki mozaikkal díszített szo-

ba közepén apró, nyitott udvar állt szökőkúttal és magasítottággyal. Feyra már a küszöbről kiáltozást hallott.

Az ajtóban Kelebek fogadta, Nur Banu gedik je, az udvarhöl-gye.

– Áldott legyen a szultán, Feyra! Kelebek, aki csúnyácska nőnek számított a sok szépség kö-

zött, nyilvánvaló izgatottsága dacára is a protokoll szerint vi-selkedett. Feyra azonban túlságosan aggódott ahhoz, hogyszertartásosan válaszoljon. Ekkor még nem Nur Banu állapotanyugtalanította, az anyaszultána ugyanis gyakran szenvedettfájdalmas, puffadást okozó gyomorbántalmaktól, ám Feyrasaját hánytatószere egy órán belül helyrehozta; most attól tar-tott, hogy baja származhat a késésből. Egy kis szekrényen jég-

be hűtött gyümölcsök sorakoztak ezüsttálon, a látványtólmegkordult a gyomra, emlékeztetve őt az elmaradt reggelijére.Csábították a tálból kicsorduló zöld szőlőszemek. Feléjüknyúlt, hogy vegyen belőlük, ám az ágy felől újabb nyögés hal-latszott, mire visszahúzta a kezét.

– Hívott engem?

– Nem. Cecilia Baffót hívta. – Ki az a Cecilia Baffo?

– Nem tudom. Egyikünk sem tudja. – Kelebek a kezével azodaliszkek, a szultán szolgálatát tanuló lányok felé intett. Mindaz öt gyönyörű, fehéringes fiatal nő az ajkát harapdálta, vagyéppen a padlót bámulta. Akármilyen tanulatlanok és művelet-lenek voltak is, azt még ők is érezték, hogy most nagy a baj.


31/425

Feyra rossz előérzettől gyötörten lépett fel az emelvény lép-csőjére, félrehúzta az anyaszultána ágya előtt a finoman hím-zett muszlinfüggönyt.

Nur Banu a fájdalomtól eltorzultan, félig lehunyt szemekkelhevert a lepedőn. A bőre természetellenes színt kapott, melyleginkább a csont és az epe keverékéhez hasonlított, az ereipedig olyan sötétkéken ugrottak elő a nyakából, mintha mand-ragóra nőtt volna a torkára. Az általában kerek, rózsaszínesorcái most beesettnek, szürkének látszottak, a szemei alá pedig

mintha lila árnyékot festettek volna. Szőke haja csapzottanlógott, az izzadságtól elsötétülve tapadt a homlokára. NurBanu talán negyvenéves lehetett, kellemesen telt, a bőre pedignormális esetben sápadt, mint a külföldieké általában, mostazonban ékszerekkel kirakott inge alatt petyhüdtnek, hamu-szürkének, foltosnak tűnt, szokásos kerekdedsége odalett,szinte összeesett, megereszkedett rajta a hús, mintha valamifé-

le hólyag kipukkadt és leeresztett volna benne. A hangja el-halt, Nur Banu láthatóan elaludt.

Feyra megfogta az anyaszultána csuklóját ott, ahol a véreáramlott. Az úrnője megmoccant az érintésre, felnyögött, egymásik nyelven szólalt meg.

– Cecilia Baffo. Cecilia Baffo.

Nur Banu általában halk, dallamos hangja most a varjú ká-rogására emlékeztette. A szeme kipattant, most látszott, mi-lyen opálos és véreres lett a betegségtől. Ennek ellenére látha-tóan felismerte Feyrát. Kimondta a lány nevét, magához húzta,és azon a nyelven beszélt hozzá, melyet csak Feyra ismert: NurBanu saját anyanyelvén, mely úgy hullámzott és pattogott,mint a patadübörgés, és amiben mintha minden szó o-ra vagya-ra végződött volna. Az anyaszultána azóta tanítgatta Feyrát


32/425

erre a nyelvre, amit ő föníciainak nevezett, amióta kislányko-rában az apjával először meglátogatták a palotát. Ez lett az őtitkos nyelvük, így beszélték meg az anyaszultána legbizalma-

sabb ügyeit, és Nur Banu most is így szólt hozzá. – El kell neki mondanod. Mondd el neki, Feyra, csak te

mondhatod el!

Feyra úgy hitte, megértette az üzenetet. Kelebekhez fordult,most már ő is félt.

– Meg kell mondanunk a doktornak, hogy közölje a szul-

tánnal! – Nem! – Az anyaszultána felült, hirtelen teljesen ébernek,

rémültnek látszott. – Cecilia Baffo. Cecilia Baffo. Négy lovas, jönnek, jönnek. Jőjj és lásd! – Nur Banu lehelete bűzlött, a szá- jából epeszín köpet csöppent az állára. Feyra nyugtatgatta,csitította úrnőjét, akár egy gyereket, simogatta az arcát, míg azasszony újra nyugtalan álomba nem zuhant.

Feyra kilépett a függöny mögül, összehúzta a muszlint, ésmagához intette Kelebeket.

– Cecilia Baffo – mormolta. – Vajon ki lehet az? És ki a négylovas?

Kelebek vállat vont. – Az asszonyomat hosszú évekkel ezelőtt kalózok fogták el,

ők hozták ide a palotába. Lehet, hogy rájuk gondol? – Talán. Na és ez a név? Ki az a Cecilia Baffo? – Nem tudom! – Kelebek hangját elvékonyította a félelem. Feyra elgondolkodott.

– Beszéld el nekem, hogyan zajlott asszonyom napja napfel-kelte óta!

Kelebek összefonta az ujjait.


33/425

– Felkelt, és kérte, hogy az ékszerekkel kirakott köntösét ad- juk rá, mert társaságot vár.

Feyra szeme összeszűkült. Nem ellenkezett a protokollal,

hogy az anyaszultána, aki végtére is megözvegyült, szeretőttartson, de Feyra nem tudott róla, hogy asszonya férfit foga-dott volna az ágyába az elmúlt két évben, a szultán halála óta.

– Kit? Férfit? – Nem. Azt mondta, a genovai dózse feleségével reggelizik,

mielőtt a genovai hajó a reggeli árral elindul.

– Elindult már az a hajó? – Percekkel ezelőtt. – Cecilia Baffo – töprengett Feyra hangosan. – Idegen hang-

zása van. Talán genovai. Hogy hívják a genovai dogaressát?28 Nem tudná valaki kideríteni?

– Hogyan, Feyra? – Habár Kelebek általában elég talpraesettvolt, válságos helyzetben kitört belőle a falusi kislány. Feyrát

hirtelenjében bosszantotta az egyszerűsége. – Kérdezz meg valakit! – csattant fel. – A kizlár agát! Kelebek szeme kikerekedett rémületében. A kizlár aga, a lá-

nyok vigyázója, a fekete eunuchok vezetője helyettesítette aszultánt a háremben, ő szolgáltatott igazságot a falakon belül.A mostani aga, Bejazid ijesztő, baziliszkuszszerű két méter

magas, ébenfekete bőrű férfi. Ha valamelyik lány megharagí-totta a szultánt, bevarrták egy zsákba, és Bejazid személyesenvetette le az Igazság tornyából a Boszporuszba. A többi lánytilyenkor arra kényszerítették, hogy csoportba gyűlve nézzékvégig, amint a zsák megfeketedik a víztől és elsüllyed, hallgat-niuk kellett az áldozat sikolyait, meg kellett ismerniük az en-

28 A dózse felesége.


34/425

gedetlenség következményeit. A kizlár aga cím hallatánKelebek hátralépett.

– Arra képtelen lennék, Feyra.

Feyra dühösen sóhajtott. Ő is éppúgy tartott az agától, mintKelebek, de az úrnője körüli események még jobban megré-misztették. Kiment a szobából, átsietett az Ágyasok Udvarán.A nap már magasan járt, és mire jobbra fordult a Fekete Eu-nuchok Udvara felé, a márványoszlopok mélységesen sötétárnyakat vetettek, a nap sugarai visszaverődtek a lelógó ková-

csoltvas lámpákról, és megannyi gyémántra hullottak szét,elvakítva Feyrát. Amikor bekopogott és belépett a kizlár aga szobájába, egy röpke pillanatig semmit sem látott.

Feyra szeme lassan megszokta a sötétséget. Egy hosszú szo- bában találta magát, amelyben két patak csobogott a padlóbavésett márványcsatornákban. A nap besütött a kőmennyezetbevésett ezernyi csillagon keresztül, és ezüstszínűre festette a

patakokat; a fehér fénycsóvák mértani alakzatokat rajzoltak apadlóra, mintha valaki kivágott papírdarabokat szórt volnaszéjjel. Feyra a fénycsóvák közé lépett, mintha tartana a vilá-gosságtól. Először észre sem vette Bejazidot, mivel a férfi bőreolyan feketén csillogott, akár a csiszolt ében, vagy akár a széke,amelyben ült; mikor azonban megszólalt, a vízipipájából ap-

rócska füstfelhők szálltak fel. A füst összegyűlt a fejénél, s acsillag alakú fénycsóvák megtörtek rajta. – Feyra, Timurhan lánya? Mit óhajt tőlem? Úgy tűnt, Bejazid tisztán látja őt. – Ó, kizlár aga, meg szeretném kérdezni, mi a genovai

dogaressa neve, akivel Nur Banu szultána együtt reggelizett? Feyra most már halványan látta a férfi körvonalát. Bejazid

még pihenés közben is erősnek tűnt, karizma kidomborodott


35/425

az aranypántok alatt, mikor szájához emelte a vízipipát, a fényezüstbe vonta tar koponyáját.

– A neve Prospera Centurione Fattinanti. – Hangja, hatal-

mas termete dacára is vékonyan, kisfiúsan csengett, mivel méggyerekkorában férfiatlanították. A csicsergése és a testalkataközötti különös ellentét azonban cseppet sem tette kevésbéfélelmetessé. Újabb felhőt pöfékelt ki. – Ez minden?

– Igen, kizlár aga. – Feyra már megfordult, mikor meggon-dolta magát, és számára is meglepő bátorsággal ismét szem-

benézett az agával. – Vagyis nem. Ki az a Cecilia Baffo? Két félholdnyi fehérség csillant fel a sötétben, ahogy az agakissé felnyitotta a szemét a felismerés akaratlan megnyilvánu-lásaként. Feyra megrémült, a szemek azonban újra lecsukód-tak.

– Azt nem tudom. Most hagyjon magamra! Áldott legyen aszultán!

– Mert ő a szemem fényessége és a szívem öröme. Feyra kilépett a sötétségből a fényes udvarra, vonakodva

tért vissza a betegéhez. Az anyaszultána szobájában azonbanmintha kisütött volna a nap: Kelebek mosolygott, az odaliszkekcsicseregtek, mint megannyi fehér galamb, érezhetően felde-rült a hangulat.

– Jö jj és lásd! – hívta Kelebek. Feyra újra széthúzta az ágy muszlinfüggönyét. Nur Banu apárnájának támaszkodva ült, torkán visszahúzódott a kitü-remkedő véna, a szeme csillogott, arca pirospozsgásan ragyo-gott. A szemeit csak a szokásos vonal árnyékolta, melyet min-den reggel odafestett egy olyan vékony ecsettel, mint amivelaz aranyozók dolgoznak. Üdvözölte Feyrát, mire a lánybanszétáradt a megkönnyebbülés. Olyan közvetlenséggel ült le az


36/425

anyaszultána ágya szélére, amit csak ő engedhetett meg ma-gának; újra megfogta Nur Banu csuklóját. Az asszony pulzusaezúttal erősen, szabályosan vert, Feyra feljebb csúsztatta az

ujjait, és megszorította úrnője kezét. Nur Banu rámosolygott. – Feyra? Mi a baj?

– Hogy érzi magát, úrnőm? Nur Banu felnevetett, szívből jövő vidámsággal. Általában

Feyra imádta a kacagását, ma azonban nem tetszett neki, ahamis citerára emlékeztette.

– Én? Soha jobban! Hozd az írószereimet, Feyra! Aztán ké-resd a reggelimet, és mondd meg az eunuchoknak, hogy ké-szítsék elő a bárkámat… kihajózunk ma Perába!29 Gyönyörűnapunk van. Elengednek orvosi teendőid?

Feyra beleegyezően meghajolt, bár aggodalma nem enyhült.Nur Banu teljesen rendbe jött, és Feyra már kezdte azt hinni,hogy csak képzelte ezt a múló, borzalmas betegséget. Pedig

Kelebek is látta, ahogy az odaliszkek is. Habozva szólalt meg. – Úrnőm, mikor nem egészen egy órája ideértem, nem volt

tudatánál, rettenetesen nézett ki, néha görcsösen felriadt, ésfelkiáltott.

Nur Banu kedves, telt arca kérdően meredt rá. – Feyra, miről beszélsz?

– Nem emlékszik? Feyra alaposabban szemügyre vette az úrnőjét, újra belé-mart a félelem. Az anyaszultána szeme tisztán csillogott, akára gyémánt. Az orcái túlságosan is élénken piroslottak. Szőke

29 Beyoğlu régi neve, melyet az Aranyszarv-öböl választ el az Óváros többirészétől.


37/425

haja nedvesen göndörödött az arca körül, mintha glóriája vol-na. Valóban nem emlékezett volna a korábbi eseményekre?

Feyra megfordult és körbenézett. Ismét lelépett az emel-

vényről, tekintete megpihent a jegelt gyümölcsökön, melyekoly ártatlanul pihentek az intarziás asztalon. Magához húzta a gediket.

– Kelebek – sziszegte élesen a lány fülébe. – Az asszonyomevett vagy ivott ma reggel valamit?

– Még nem. Hiszen még korán van… Csak pár szem gyü-

mölcsöt evett abból, amit a dogaressa hozott neki. – Megkóstolta előtte valaki? Kelebek éppolyan kerek, zöld szemekkel nézett rá, mint a

szőlő. – Hát nem, Feyra; nem voltál itt. De úgy gondoltam, nem

lehet baja; a dogaressa hozta ajándékba, az úrnőm szívbéli jó barátnője… gyönyörű asszony!

Feyra odalépett a hatalmas tál gyümölcshöz, lábát elnehezí-tette a félelem. Az ezüstedénybe töltött jég tiltakozva megrecs-csent a melegben. A tekintete ismét a szőlőfürtre tévedt. Olyanízletesnek tűnt, ahogy lelógott a tál széléről: a gyönyörű kerekszemek harmatosan csillogtak. Feyra néhány perc alatt másod- jára érezte úgy, hogy túl élénk színeket lát.

Letépett egy szem szőlőt, majd felhasította a körmével. Aza blakhoz sétált, a nap felé tartotta a megrepesztett gyümölcsöt.Ott, az olívazöld szem szívében, ahol a magoknak kellett volnalenniük, sötét csomót látott. Kipiszkálta, és kiterítette az ablak-párkány mozaikjának egyik fehér kockáján. A gyógyszeresövéhez nyúlt, elővette a rézkeretes szemlencséjét, majd a sze-me elé illesztette. Figyelmesen nézegette, piszkálgatta a fekete


38/425

foltot. Mikor a csomó kioldódott, egy rakás apró, csillagánizsalakú mag bukkant a szeme elé. Összeszorult a gyomra.

Méreg.

Méghozzá nem is akármilyen méreg, ilyet csak egyszer lá-tott életében. Hadzsi Musza egyszer meghiúsított egy merény-letet az öreg szultán ellen, mérget talált a neki szánt ajándék- ban, egy korsó angol sörben. A doktor akkor megmutatta nekia Damaszkusz dombjainál élő Bertalan fa gyümölcsének csil-lag alakú spóráit, miközben óvatosságra intette, ugyanis ez

olyan halálos méreg, mondta, melyhez nincs fogható: se íze, seszaga, se ellenszere. Az áldozat félórán keresztül érzi a szerkártékony hatását, aztán helyrejön, mintha meggyógyult vol-na, ezt követően azonban gyorsan romlik az állapota, mivel aspórák elszaporodnak a belső szerveiben, megtámadják a má- jat, a tüdőt, péppé őrlik a zsigereket.

Feyrát lenyűgözte a méreg ereje, így elkérte a szultán soly-

mászától az egyik béna kismadarat, és szórt elé pár spórát. Amadár mohón felcsipegette. Akkor Feyra leült a Topkapi ma-dárházának kőpadlójára, az állatot figyelte. Egy félórára a só-lyom a földre zuhant, vergődött, forgolódott, keservesen vijjo-gott. Feyra szenvtelenül nézte, a madár pedig csodálatos mó-don rendbe jött. A következő órában a sólyom remekül érezte

magát, felélénkült, sőt, mintha még a béna lába is helyrejöttvolna. Mielőtt azonban Feyra lába elzsibbadt volna a kőpad-lón, a madár újra a földre zuhant, elfeketedett, a szeme üve-gessé vált, addig zihált, míg a lány fel nem kapta, és ki nemtekerte a nyakát. Ott hevert a kezében a meleg, meglepőenkönnyű test, a feje lelógott. Feyrát egy pillanatra rossz érzésektöltötték el: ez a sólyom többé nem száll fel a Hagia Szophiakupolái fölé. Aztán összeszedte magát, és ott, a köveken fel-


39/425

vágta a madár hasát az övéből kivett pengével. Az állat belső-ségei feketélltek a spóráktól, a szervei széthasadtak és péppéőrlődtek, szét sem lehetett választani őket, a zsigerek szétmál-lottak.

Feyra gyorsan végiggondolta a helyzetét, sorra vette az ösz-szes gyógyszert, melyet ismert, mindent, amit csak az övébenhordott. Semmi nem segíthet. Ha ott lett volna, jóságos ég, bárcsak ott lett volna, amikor az úrnője megette a szőlőt, akkortalán tehetett volna valamit! Az egyik kis üvegfiolában tartott

olyan faggyúgyöngyöket, amit ha megrág az ember, azonnali,heves hányást és hasmenést okoz. Ám ha már az első tünetek jelentkeztek, mit sem ért volna vele, a mérgezés megmutatko-zása után már nincs mit tenni. Ráadásul, gondolta Feyra komo-ran, Kelebeknek igaza volt, ha tényleg ott lett volna, Nur Banukirá jaként meg kellett volna kóstolnia a szőlőt, és akkor most a sajáthalálára is várhatna.

Feyra tovább gondolkozott. Az úrnőjének már késő, de má-sokat talán még megmenthet. Az odaliszkek mind szépségesszüzek, anyagi értéket jelentettek a szultán számára. Őket nemfogják bántani.

– Menjetek ki, mind! – csattant rájuk, nézte, ahogy sorra tá-voznak.

A csúnyácska, huszonöt éves Kelebek ott maradt. Feyra lel-ki szemei előtt látta, ahogy a zsák elsötétül a víztől, és lesüly-lyed, amíg a gedik sikoltozása el nem hal egy utolsó, bugybo-rékoló kiáltással. Az ablakhoz lépett, a reggeli nap sugaraimegcsillantak egy finom aranydobozon. Lekapta a fejkendőjét,és úgy beletekerte a dobozt, hogy a végén egy árulkodó sugársem verte vissza róla a fényét. Odadobta a lány kezébe.


40/425

– Kelebek, fogd ezt a dobozt és – gyorsan átkutatta a térd-nadrágját – ezt a három dirhamot!30 Hajózz át Perába! Hol lakikaz apád?

– Edirnében.31 – Add el a dobozt Perában, vegyél rajta öszvért, és ülj fel rá!

Lovagolj egyenesen Edirnébe, ne állj meg sehol! Aztán kérdmeg az apádat, hogy keressen neked egy jó embert a faluból,aki feleségül vesz. A Topkapiban lejárt az időd.

– Hogy érted ezt?

– Az anyaszultána meg fog halni, és te adtad neki a mérge-ző gyümölcsöt. Kelebek remegni kezdett.

– Hogyan… de hát… én nem tudtam… – A fejét jobbra- balra ingatta, nyögdécselve emésztette a hallottakat. – Nemtudnád… biztos van… nincs valami az övedben, ami segíthetrajta? – Kelebek és az ágyasok számára Feyra öve a varázslatos

csodaszerek tárháza volt, minden bajra gyógyírt nyújtott va-lamelyik kis lepecsételt üvegcséje. Feyra a lány szemébe né-zett, és megrázta a fejét.

Kelebeknek nem kellett több. Megfogta a dobozt, és elsie-tett. Feyra felugrott az ágyhoz vezető lépcsőkre, és letépte afüggönyt. A félelem élessé tette a hangját.

– Ki az a Cecilia Baffo? – kérdezte. Nur Banu szultána hímzett párnáin pihenve újra felnevetett,kacagása azonban idegesen, hamisan csengett.

30 A 7. század után sokáig az iszlám világ fő ezüst pénzegysége volt.

31 Város Törökország északnyugati csücskében, régebben Hadrianopolisznak ésDrinápolynak is nevezték.


41/425

– Tényleg fogalmam sincs, Feyra. Most már kérlek, add ideaz íróeszközeimet.

Feyra azonban nem moccant. Az úrnője nem tudta, hogy

beteg, nem emlékezett azokra a rettenetes percekre, amikor alepedőjén vonaglott és hánykolódott, azt azonban nagyon jóltudta, ki az a Cecilia Baffo.

Feyra kéretlenül leült az ágyra, és egyenesen Nur Banuszemébe nézett. Nagyon tisztán beszélt, kissé talán túl hango-san is.

– Figyeljen rám, asszonyom! A szőlőket, a dogaressa ajándé-kát megmérgezték a Bertalan fa spóráival. Amikor lenyeli aspórákat, félóráig borzalmasan érzi magát, mintha a halál máraz ajtaján kopogtatna. Aztán hirtelen jobban lesz. A bőre kiv i-rul, a szeme csillog. Nem emlékszik a történtekre. A teste har-col a spórák ellen, a kedélye még emelkedettebb is a szokásos-nál a méreg ópiumtartalma miatt. Nagyjából egy óráig úgy

érzi, hogy majd kicsattan az egészségtől. Rendelek önnek egykis kecsketejet és kétszersültet, hogy lelassítsam a felszívódá-sát. Ám hamarosan, nagyon hamar megint rosszul lesz, ésutána már nem fog tudni beszélni. Ennek tudatában szeretnemég mondani valamit? Van valami, amit elmondana? Akarhátrahagyni valamilyen üzenetet a fiának, örökséget a család-

jának, van-e valamilyen utasítása a temetésével kapcsolatban? Vagy – mondta jelentőségteljesen – esetleg fel kívánja fedniCecilia Baffo kilétét?

Az anyaszultána hátradőlt a párnáira, a szeme villogott. – A pokolba a kecsketejjel és a kétszersülttel! Micsoda ba-

darság halálról beszélni ilyen gyönyörű napon! Megeszem areggelimet, Feyra. A genovai dogaressa pedig a barátnőm. Hal-lani sem akarok többet erről az ostobaságról!


42/425

Feyra bólintott. – Tudom, hogy ebben a pillanatban nem hisz nekem, és

meg is értem. Az elméje sziporkázik, a testében pezseg az élet.De nem tart sokáig, és nincs ellenszer. A méregnek nincs íze,ráadásul beletelik némi időbe, míg hatni kezd, így ha a kósto-lója időben érkezett is volna – ezt szégyenkezve motyogta el – ,akkor sem menthette volna meg. Páratlan méreg, nem lehetharcolni vele. Gondolom, ezért szeretik annyira a genovaiak.Most magára hagyom, a teste majd elmondja, amit én nem

tudtam. Nur Banu szultána üvöltözni kezdett, de Feyra állta a sarat,

megedzette már a mestersége az ilyen viharokra. Azanyaszultána haragja rettenetes tudott lenni, éppolyan félelme-tes nő volt, mint amilyen kedves. Feyra a sokéves szolgálatasorán egyszer sem vonta még ki maga ellen az asszonya harag- ját, de ezt most megértette. Senki nem akarta elfogadni a ha-

lált. Mindenféle reakciót látott már a hárem orvosaként: taga-

dást, haragot, rettegést. Néhányan azonnal megtörtek, és or-vosságért könyörögtek. Közölnie kellett azokkal, akiknek amellében vagy méhében csomót talált, hogy nincs sok idejükhátra, talán csak hetek, hónapok, évek. Az úrnője azonban dél-

re meghal, és ez felfoghatatlan volt. Tartotta magát a vádasko-dás kitöréseivel szemben, miközben jól tudta, hogy nem ér-demes ott maradnia. Az anyaszultánának el kell fogadnia azigazságot, hogy aztán a megmaradt rövidke idejében elren-dezhesse a dolgait. Feyrának végre eszé be jutott valami. Mint-ha követ dobna a viharba, csendesen csak annyit mondott, mi-kor Nur Banu elhallgatott, hogy levegőt vegyen:


43/425

– Cecilia Baffo. – A név hallatán Nur Banu elhallgatott, csaka zihálása hallatszott. – Amikor legjobban szenvedett, nemtudta, mit beszél, nem a fiát hívta, nem is engem, hanem

Cecilia Baffót. Nyilván nagyon fontos önnek. – Feyra letérdeltaz ágya mellé. – Szorít az idő, asszonyom. Ha azt szeretné,hogy megkeressem, vagy üzenetet adjak át neki, most mondjameg! – Ismét talpra állt. – Egyvalamit ne felejtsen el! Én sohanem hazudtam önnek. Ön viszont hazudott nekem. Tudja, ki aza Cecilia Baffo. – Feyra magabiztosan beszélt. – És amikor ké-

szen áll, hogy elmondja, a szamahané ban32

leszek. Lesietett az emelvényen, feltépte az ajtót, mögötte ott találta

mind az öt odaliszket, akik a kulcslyukhoz tömörülve hallgatóz-tak.

– Menjetek az úrnőtökhöz! – vetette oda nekik, majd kisétálta szobából, sietve továbbhaladt, míg már nem hallotta NurBanu dühös kiáltásait.

Átsétált a csendes udvaron a szamahané ba, a szertartáste-rembe. Belépett, felment a félemeletre, mivel nők nem vehettekrészt a szertartáson. Leült az egyik díszes boltív alá, aztán be-húzta maga mögött a selyemfüggönyt. Gondolkodnia kellett,időre és magányra volt szüksége.

Lekukucskált a korlát felett. A mevlevi rend33 dervisei ke-

ringtek éppen lent a csarnokban. A rend kilenc tagja forgott acsoport közepén álló pap körül, fehér szoknyájuk tökéleteskörben szállt körülöttük, magas barna kalapjuk mintha meg se

32 A szamahane az a terem, ahol a szam á t, a zenéből, éneklésből, szavalásból,imából álló szúfi szertartást bemutatják.

33 A mevlevi rend a keringő dervisek rendje, rituális vallási táncukkal a tökéle-tességhez, Allahhoz akarnak közelebb kerülni.


44/425

rezzent volna, mutatva forgásuk központi tengelyét. A lábukszinte hangtalanul pörgött a szamahane csempézett padlóján,finoman kopogott, akár a csendes eső.

Feyra szinte transzba esett, a gondolatok úgy forogtak a fe- jében, mint a keringő dervisek halk léptei. Ismerte a rend öltö-zékének szimbolikáját: fehér szoknyájuk a halál színét jelentet-te, magas barna kalapjuk, mely megnyújtott fezre34 emlékezte-tett, a sírt jelképezte. Az öltözékük közelebb vitte őket a túlvi-lághoz, a halál utáni léthez. Fehér a halál, gondolta, barna a sírkő.

A dervisek a halál hírnökei. Nur Banut nemsokára fehér lepe-dőbe csavarják, és kriptába temetik, feje fölé követ helyeznek. Feyra lába megmerevedett, a karja sajgott a kőkorláton. Vele

vajon mi lesz? Üldözőbe veszik, és börtönbe zárják majd, ami-ért elkésett, és nem kóstolta meg a halálhozó gyümölcsöt azanyaszultána előtt? Vagy azért, mert ezt követően nem tudtakigyógyítani az úrnőjét a betegségéből? Neki is el kellene me-

nekülni, mint Kelebeknek? És az apja? Ő vajon közbenjárhatnaa lánya érdekében a szultánnál? Vagy együtt kellene elszökni-ük? Vajon apja átvinné a tengeren, ahogy épp ma reggel gon-dolta?

Feyrára hirtelen rátört egy régi emlék, egy olyan túlságosanis élénk kép, mint amilyen a jelenben a mérgező gyümölcs

vagy beteg úrnője volt. Tisztán látta, ahogy hatévesen apja a j-ta ja előtt játszik a porban a barátaival. Az egyik fiú elhozta a búgócsigáját, és mintha a végtelenségig tudta volna pörgetni.Feyra megérezte a varázslatot abban, ahogy a játék szinte lóg alevegőben, alig mozdul, mintha láthatatlan mennyei szálaktartanák. Végre a mozdulatlanság remegéssé változott, aztán

34 Rövid, henger alakú nemezkalap.


45/425

imbolygássá, majd a fehér csiga elgurult a gyerekek lábai kö-zött. Feyra elkapta, újra meg újra megpörgette, amíg rá nem jött a nyitjára. Míg a csiga az álló tengelye körül pörgött, a kis-

lány le sem vette róla a szemét, mintha ők ketten kővé der-medtek volna, elbűvölte, hogyan mozoghat valami ilyen moz-dulatlanul. A többi gyerek elszelelt, más játékot kerestek, régráuntak a csigára, Feyra azonban ott maradt, csak bámulta,izgatottan, szinte rettegve várt.

Most, tizenöt évvel később megértette a rettegésnek ezt a

csíráját. Arra várt, hogy a csiga elbukik, egyszerre vágyott iserre a pillanatra, de félt is tőle, remélte, egy hajszálnyit még aztremélte, hogy a búgócsiga örökre pörögni fog, pedig tudta,hogy az lehetetlen. Most a derviseket nézte, azt várta, hogyegyikük elesik, mikor a függönyt hirtelen elhúzták mögötte.Megfordult, az egyik odaliszk volt az, és Feyra már akkor tudta,mit fog mondani a lány, mielőtt megszólalhatott volna.

– Jö jj és lásd! Feyra megmerevedett izmokkal felemelkedett, de még egy-

szer visszafordult a dervisek felé. Még mindig keringtek. Nur Banu volt az, aki elesett.


46/425

3. FEJEZET

– ÉN VAGYOK CECILIA BAFFO.

Feyra Nur Banu ágyán ült. Az anyaszultána megint elgyen-gült, fehér bőre egészen besötétedett, az erei kidagadtak. Améreg kezdett úrrá lenni a testén. Feyra akár azt is hihette vol-na, hogy úrnője nincs magánál, ám az asszony élénken, világo-san beszélt. A lány zavarodottan megrázta a fejét.

– Ezt hogy érti?

Az anyaszultána megpróbált kissé feljebb emelkedni a pár-náin.

– Mit tudsz rólam? Feyra visszamondta, amit Kelebektől hallott. – Kalózok fogták el és hozták ide Szelim szultánnak, nyu-

godjék a Paradicsom Fényességében. – Feyra tudta, hogy a

török lovasokat az egész világon félik, a csatában legyőzhetet-lenek, s kísérteties hujjogással vágtatnak le a domboldalakrólaz ellenségre.

– Kalózok fogtak el. – Nur Banu halványan elmosolyodott. – Igen, ezt terjesztettem el. Kalózok fogtak el; nos, ezzel még a felétsem tudod a történetemnek, de még a negyedét, sőt, egyetlenszikráját sem.

– Azt hittem, mindent tudok. – Feyra meghökkent, mivel azelmúlt évek során annyi titkot megosztottak egymással.

– Beszélj a kettőnk nyelvén! Feyra tudta, hogy az úrnője a föníciai nyelvre gondol. Ha er-

re a nyelvre váltanak, akkor tényleg súlyos titkot fog hallani.Annál is súlyosabbat, mint mikor Nur Banu tizenkét napon át

takargatta a világ elől a férje, Szelim halálát, míg a fiát és örö-


47/425

kösét, a jelenlegi szultánt vissza nem hívták vidékről. Annál isnagyobbat, mint mikor Feyra segített neki pénzt szerezni akincstárból, és több doboz aranyat juttatott el Mimar Szinán

építésznek, akivel Nur Banu mecsetet építtetett saját magaszámára. Annál is hatalmasabbat, mint mikor Feyra találkozó-kat szervezett Nur Banu számára a világ különböző országai- ból származó szövetségeseivel, hogy meggondolatlan fia poli-tikai intézkedéseit megakadályozza, vagy enyhítse.

– Bonyolult nekem a föníciai nyelv.

– Feyra, nem föníciai: velencei. A gyerekkorában eltévesztett szó most megtelt értelemmel.Elámult.

Nur Banu nagyot sóhajtott. – Igen, velencei vagyok. Hagytam, hogy mindenki elfeled-

kezzen róla. Kis híján magam is elfelejtettem, ki vagyok való- jában. Az ottani életemben Cecilia Baffónak hívtak, Nicolò

Venier lánya voltam. – Venier? – Feyra elismételte a nevet, mely Konstantiná-

polyban káromkodásnak számított. Nur Banu elértette a hangsúlyt. – Igen. A nagybátyám Sebastiano Venier, Lepanto admiráli-

sa, a velencei dózse.

Nem csoda, ha az anyaszultána azt akarta, hogy az emberekelfeledkezzenek a származásáról. A velenceiek évszázadok ótaharcban álltak a törökökkel, elvették az aranyukat, megerő-szakolták az asszonyaikat, még a szultánok sírját is megszent-ségtelenítették. II. Mehmed koronáját velencei martalócok vit-ték el a sírjából a rátapadt hajszálakkal együtt. A kalóz hódítóklegádázabbika, leggyűlöltebbike pedig épp Sebastiano Veniervolt, képletesen a Velence nevű csatahajó orrszobra. A dózse


48/425

nevét mindennap meggyalázták az utcasarkon osztogatottröpiratokban, a képét elégették a sikátorokban. Mióta meg-semmisítő csapást mért az ottomán flottára néhány évvel ko-

rábban Lepantónál, a szultán és az emberei éjjel-nappal bosz-szúért lihegtek.

– Igen. Bizonyára észrevetted , hogy a fiam cseppet sem szí-vel. Úgy véli, Velencét pártfogolom az intézkedéseimmel, mertelfogult vagyok a régi hazám iránt. Ebben persze igaza van. – Az anyaszultána kinézett az ablakon, a tekintete előtt azonban

most egy másik látkép lebegett. – Ó, Feyra, láttál már vízenlebegő várost? Vagy olyan tornyokat, melyek lándzsaként tör-nek a magasba, nem gömbölyödnek össze, mint a kupolák;egyenes, nem görbe szablyákat? Láttál ékszerként csillogóüveget, vagy olyan palotákat, melyek kemény köveit csipkefi-nomságúra faragták? A fiam rettentő dolgokat forral Velenceellen, és csak te akadályozhatod meg.

– Én? – Igen, Feyra, te. Te vagy az én kirám, te közvetítesz köztem

és a világ között. És a világ nem ér véget ebben a városban. Alehető legnehezebb küldetésre foglak elküldeni.

– Miért engem? – Ahhoz, hogy ezt megértsd, el kell mondanom a történe-

temet. Cecilia Baffo néven születtem, Nicolò Venier és ViolanteBaffo lányaként. Apám volt Párosz ura, a görög partoknál fek-vő több ezer apró sziget, a Kükládok kormányzó ja a VelenceiKöztársaság uralma alatt. Habár akkoriban Velencében éltem,1555 nyarát, ami az itteni időszámítás szerint 962, a szigetekentöltöttem apámmal.

Huszonegy éve, gondolta Feyra. Az ő születése előtt. – És onnan rabolták el?


49/425

– Bizonyos értelemben igen. Hatalmas álarcosbált rendezteka pároszi palotában az eljegyzésem megünneplésére. RidolfoFalierihez akartak adni, egy rendkívül gazdag férfihoz, én pe-

dig a szövetségünk megkötésének éjszakáján szerelmes lettem. – Tehát jó ember volt a vőlegénye? – Egyáltalán nem. Zsémbes, kegyetlen vénember volt: az el-

jegyzésünk tisztán diplomáciai okokból köttetett. Nem, nem őrabolta el a szívem. A bálon megjelent egy tengerészkapitány,a szultán ifjú kegyeltje, azért kötött ki a szigeteknél, hogy e l-

látmányt vegyen fel. Egy óra leforgása alatt elrabolta a szívem.A kalózok az ő emberei voltak; elkötöttük apám lovait, és apartra vágtáztunk, csakhogy én szívesen mentem velük. Per-sze annak is örültem, hogy a tenger elválaszt majd Ridolfótól;annak viszont a gondolatát sem tudtam volna elviselni, hogy akapitány nélkülem hajózik el.

Feyra a lepedőt gyűrögette. – Az apámat szerette… – Kijelentés volt, nem kérdés. – Az apád volt az – erősítette meg az úrnője. Alaposan

szemügyre vette Feyrát. – És mire Konstantinápolyba értünk,gyermeket vártam.

Feyra nem felelt. Észrevette, hogy az úrnője egyre neheze b- ben beszél; hallotta, hogy kezdenek összemosódni a szavai.

Levegőt is alig mert venni. Hallania kellett a folytatást. – Ó, Feyra, én nem voltam olyan óvatos, mint te. Látom,

hogyan öltözködsz, mennyi fáradsággal takargatod a szépsé-ged. Én nem óvatoskodtam. Besétáltam a Szultanahmetbe aszép velencei köntösömben, göndör tincseimmel, szerelemtőlés gyermekáldástól ragyogva. Szép voltam akkoriban, Feyra,az aranyhajammal, a gyöngyházfényű bőrömmel, a tengerkékszememmel. Egyik nap, mikor a Bazárból sétáltam visszafelé,


50/425

Szelim szultán gyaloghintója haladt el mellettem. A szél fel-lebbentette a függönyét, egy pillanatra összenéztünk. Többnem is kellett. Az éjszakát már a háremben töltöttem Nur Banu

Afife néven, Cecilia Baffo pedig megszűnt létezni. – És az apám? Cecilia arcán keserű mosoly suhant át. – Őrjöngött, üvöltött. Eljött a palotába, puszta kézzel betörte

az ajtókat, követelte, hogy adják vissza a szerelmét a meg nemszületett gyermekével együtt. Az őrök lefogták, a szultán elé

vitték, ott pedig közölték vele, hogy ha fia születik, megölik,nehogy később fellépjen a tőlem születő igazi örökösök ellen.Maga a szultán addig nem hált velem, míg a gyermek megnem született. Kivárta a sorát. Rettenetes hónapok voltak azok,Feyra, míg a gyermekem megszületését vártam.

– De lány lett, nem igaz? Feyrának nem is volt szüksége Cecilia erőtlen biccentésére.

Hirtelen minden értelmet nyert: mindennapos látogatásai aháremben, amióta csak az eszét tudta; az úrnője egyszer semkiabált vele egészen a mai napig; Nur Banu személyesen taní-totta írni, olvasni, saját anyanyelvén beszélt vele; bátorította alány orvosi érdeklődését, hogy olyan tudást szerezzen, melymás nőknek nem adatott meg.

– Apád rangot és elismerést kapott cserébe a belenyugvásá-ért; és neki adtak téged is, a leányát, hogy békében felneve l-hessen a városban. Megkímélték az életed két dologért cseré- be: apád teljes hűséggel tartozik a szultánnak és minden örö-kösének, és meg kellett ígérnie, hogy többé nem keres engem.Nem is láttam őt, Feyra, attól a naptól kezdve. – Nur Banuszeme üveges lett. – Mire megütköztünk Lepantónál a velence-iekkel, az apád lett a török flotta admirálisa, a velenceieké pe-


51/425

dig a nagybátyám, a dózse. Ebből az ablakból néztem, Feyra,erőltettem a szemem, úgy képzeltem, ellátok egészen a Pátrai-öbölig, ahol a két flotta megütközött, ahol a szerelmem,

Timurhan és a nagybátyám, Sebastiano tűzzel és ágyúkkal tá-madt egymásra a férjem, Szelim parancsára.

Feyrának most már közelebb kellett hajolnia, hogy hallja. – Idővel újra boldog lettem. Megtanultam szeretni az én

uramat, a szultánt, na, nem olyan ifjonti szenvedéllyel, mintapádat, inkább növekvő tisztelettel és az összetartozás érzésé-

vel. Kedves, jó ember volt, úgy különbözött a fiunktól, mintnaptól az éjszaka. Megtanultam, hogyan tehetem magam nél-külözhetetlenné, és odaliszk ből ágyas, ágyasból kádin.35 kádin bólelső feleség lettem. Aztán elkezdtem kihasználni a hatalmamata Velence-párti politika előmozdítására. Amikor azonban aférjem meghalt, mint tudod, mindennek vége lett. Nyilvánemlékszel, mennyire igyekeztünk Murád örökösödését biztosí-

tani, és most már azt is tudod, miért csak benned bíztam megebben az ügyben. Pedig jobb lett volna, ha hagyom, hogy Mu-rád versenytársai nyerjék el a trónt, mert a fiam velejéig go-nosz, elemészti a Velence iránt – és persze irántam – érzettgyűlölete.

Feyra most már teljesen bemászott az ágyba, a fülét egészen

közel emelte úrnője száraz, cserepes ajkaihoz. Az anyaszultánaegyik puffadt karját ölelőn átvetette Feyra testén, majd halvá-nyan elmosolyodott, mint akinek hatalmas örömet szerez ez aközvetlenség.

– Ne sajnálj! Az évek alatt titkon vigaszt lelhettem a gyer-mekemben, az én fénylő napsugaramban, benned. A fiam nem

35 Egyik feleség a feleségek sorában.


52/425

tudja, ki vagy valójában, ő egy évvel utánad született, és azudvarhölgyeim megtartották a titkomat. Itt tartottalak a köze-lemben, és néztem, ahogy felcseperedtél. Olyan okos és bátor

lettél! Mindennap látom benned Timurhant. – Régi szerelmé-nek neve felélénkítette, kissé megerősödött a hangja is. – Ígérdmeg nekem, hogy nem mondod el neki! Nem tudhatja meg,

mert ő is szerepet kapott a fiam szörnyű tervében. – Nehézke-sen felemelte megduzzadt kezét, és megsimogatta Feyra arcát.– Ha lehetne egy kívánságom, azt kérném, hogy bár ne lennél

ilyen szép. Szerencse, hogy el kell hagynod a várost. Feyra megborzongott. – Miért kell elmennem? – A fiam kegyetlen tervet főzött ki Velence ellen… – a Feyra

arcára simított keze remegni kezdett. Feyra aggódva fogta mega csuklóját. A harag nem tesz most jót az úrnőjének, mertilyenkor a vér sebesebben áramlik, a lélek nyugtalanná válik

tőle, a spórák pedig mostanra a belső szervek körül tolonga-nak.

– Nyugalom. Folytassa!

Nur Banu elhúzta a csuklóját, most az ujjait szorongatta – pontosabban igyekezett lehúzni felpuffadt ujjáról az egyikgyűrűjét, azt a kristálykarikát, amit még sosem vett le.

– Vidd ezt – mondta, a szeme kezdett leragadni, a beszédeegyre jobban akadozott. – Mondd el nagybátyámnak, a dózsé-nak, neki mondd el! Ha pedig menedékre van szükséged, ke-resd meg azt a házat, melynek ajtaja felett arany tapintókörzőtlátsz! Lakik ott egy Szombat nevű ember. Ő majd segít.

Feyra anélkül vette el a gyűrűt, hogy rápillantott volna. Mi-után a dózse nevét meghallotta, nem is igazán figyelt.Félkönyékre támaszkodott, átjárta a rémület.


53/425

– Mit mondjak neki?

Nur Banu üveges szemmel bámult maga elé. – Hová vigyem a gyűrűt? Cecilia Baffo szeme kikerekedett, majd lezárult. Behunyt

szemmel felelt.

– Természetesen Velencébe. Feyra lehajolt, arcát közvetlenül az úrnője ajkai elé tette.

Még nem tudott anyjaként gondolni rá. Az anyaszultána felü-letesen, de szabályosan lélegzett: még élt, de Feyra tudta, hogy

nem lenne értelme felébreszteni. Túl nagy megerőltetés lenne beteg szívének. Feyra kinézett az ablakon a tengerre, Velence felé. A nap

magasan járt az égen, a csónakok összegyűltek a Boszporusz-nál. A lazúrszínű víz mintha valamilyen alkímiai csoda folytánarannyá változott volna. A fényét kis fekete csónakok törtékmeg; némelyik Perába ment, néhányan messzi partok felé in-dultak. Micsoda szívtelenség, gondolta Feyra. Hogyan folyta-tódhat a kereskedelem, hogyan vágyhatnak az emberek mostis selyemre, sóra, sáfrányra, mikor itt véget ér egy ember élete?

Feyra sokszor ült már haldoklók mellett, és tudta, hogy ha ahalálos ágyukból még közölni szeretnének valamit, azt ritkántudják tisztán és érthetően kimondani az utolsó leheletükkel,

bármit mondjanak is az ottomán mesemondók. Feyra csak re-mélhette, hogy Nur Banu még egyszer megélénkül, mielőtt améreg végleg magának követeli; hogy a teste még egy elkese-redett kísérletet tesz a Bertalan fa spóráinak legyőzésére. Aztpersze nem várhatja, hogy Nur Banu újra olyan összeszedettlesz, mint az imént. Feyra hálás volt, hogy még meg tudtahallgatni az anyja történetét – egyben a sajátját is – , most


54/425

azonban azt kell megtudnia, mit kér tőle az úrnője, és mit je-lent a gyűrű.

Megforgatta az ujjára húzott gyűrűt a nap fényében. Gyö-nyörű darab volt, igazi remekmű, tökéletes kristálykarika va-lamiféle színes mintával. Csak most vette észre, hogy a foltokvalójában aprócska lovak, pontosan négy állat vágtatott azüvegen. Szemügyre vette őket: a művészien megrajzolt ábrá-kat zománccal vonták be a tiszta kristálypánton, a mester ecse-te nem lehetett vastagabb a tű fokánál. Mindegyik ló más-más

színt kapott: volt köztük egy fekete, egy vörös, egy fehér ésegy epesárga színű. Még egy óra sem telt el azóta, hogy aszamahané ban a szökés lehetőségét fontolgatta, most viszontmár tudta, hogy nem lenne képes magára hagyni a betegét.Mindent tudnia kell. Az anyaszultána nem váratta sokáig.

– Feyra, Feyra… – hallatszott a halk suttogás. Feyra ismét átkarolta az asszonyt. – Jö jj és lásd! – Nur Banu lélegzete úgy bűzlött, mintha maga

a halál kúszna elő a szájából. – Jönnek! – Kik? – kérdezte Feyra. – A négy lovas. Nur Banu elméje mostanra biztosan elborult. Lehet, hogy a

gyűrűre utalt, melyet az imént adott át Feyrának, vagy talán

arra a négy lóra, mellyel Párosz szigetéről szöktek el. Feyracsendesen felelt.

– Nem, nem jönnek. – De igen… Látom őket! A Halált hozzák! – Tengerkék sze-

me most meredten bámult előre. – Nem jön senki – nyugtatgatta Feyra. – Ellátok egészen

Peráig, csak pár csónak úszik a vízen. Itt pedig, a szobában,senki nincs, senki nem áll az ajtóban.


55/425

– Nem hozzám jönnek – tiltakozott a haldokló. – Velencébetartanak! A nagy nyomorúság Velencébe vágtat! Átlovagolnaka hul

marina fiorato - a velencei szerződés

Documents