NICHOLAS SPARKS

Az utolsó

dal

General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN

A mű eredeti címe The Last Song

Copyright © 2009 by Nicholas Sparks This edition published by arrangement with Grand Central

Publishing,

New York, New York, USA.

All rights reserved.

Hungarian translation © Szabó Ágnes

© General Press Kiadó

ISBN 978 963 643 207 2

Barátaimnak, Theresa Parknak és Greg Irikurának

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Mint mindig, először most is Cathynek, a feleségemnek,

az álmomnak szeretnék köszönetet mondani. Csodálatos húsz évet töltöttünk együtt, s reggelente, ébredés után az első gondolatom az, mennyire szerencsés vagyok, hogy az elmúlt években veled élhettem.

A gyerekeim - Miles, Ryan, Landon, Lexie és Savannah - jelentik a soha véget nem érő örömöt az életemben. Szeretlek benneteket.

Jamie Raab, aki a szerkesztőm a Grand Central Kiadó-nál, mindig kiérdemli a köszönetemet, nemcsak azért, mert kiváló szerkesztő, hanem azért is, mert mindig kedves velem. Köszönöm.

Denise DiNovi, az Üzenet a palackban, a Séta a múltba, az Éjjel a parton és a Szerencsecsillag producere nem egyszerűen csak lángelme, de az egyik legbarátságosabb ember is. Köszönök mindent neki.

David Young, a Hachette Book Group ügyvezető igazgatója is kiérdemelte a tiszteletemet és a hálámat a közös munkával eltelt évek alatt. Kösz, David.

Az újságíróim, Jennifer Romanello és Edna Farley nem csak jó barátok, de csodás emberek is. Köszönet mindenért.

Mint mindig, most is hálás vagyok Harvey-Jane Kowalnak és Sona Vogelnek, mert igencsak megnehezítem a munkájukat azzal, hogy mindig kések a kéziratok leadásával.

Howie Sanders és Keya Khayatian, az UTA ügynökei egyszerűen fantasztikusak. Kösz mindent, srácok!

Scott Schwimer, az ügyvédem egyszerűen a legjobb abban, amit csinál. Kösz, Scott!

Köszönet Marty Bowennek (a Kedvesem producerének), Lynn Harrisnek és Mark Johnsonnak is.

Hálával tartozom Amanda Cardinalénak, Abby Koons- nak, Emily Sweetnek és Sharon Krassney-nek. Nagyra értékelem, amit tesztek.

A Cyrus családnak is köszönettel tartozom, nemcsak azért, mert szeretettel fogadtak az otthonukban, de min-denért, amit a filmben véghezvittek. És külön köszönet Miley-nak - a Ronnie

PROLÓGUS

RONNIE

A hálószoba ablakában bámészkodó Ronnie azon

tűnődött, vajon megérkezett-e már Harris lelkész a templomba. Úgy gondolta, a férfi már ott lehet, s miközben a partot nyaldosó hullámokat nézte, azon tűnődött, vajon a lelkész rácsodálkozik-e még néha a fölötte magasodó, festett üvegablakon átszűrődő fényjátékára. Talán már nem - végül is az ablak már több mint egy hónapja díszítette a templomot, a férfi pedig valószínűleg túl elfoglalt ahhoz, hogy még mindig ezzel törődjön. Ronnie mégis reménykedett abban, hogy valaki, aki eddig még nem járt a templomban, ma betéved oda, s átéli azt a csodát, amelynek ő is részese volt, amikor először látta meg a fényözönt azon a hideg, novemberi napon. Remélte, hogy a látogató elidőzik egy kicsit a színes üvegdarabokat nézve, s miközben megcsodálja szépségét, elgondolkozik azon, hogy vajon mi is lehet az ablak története.

Ronnie már egy órája ébren volt, de még nem állt készen arra, hogy nekivágjon az új napnak. Az ünnep valahogy más volt ebben az évben. Előző nap lesétált a partra az öccsével, Jonah-val. Itt is, ott is karácsonyfákba botlottak a stégek mellett. Az évnek ebben a szakaszában igazán gyönyörű volt a part, de Jonah észre sem vette a hullámokat és a sirályokat, amelyeket pedig pár hónappal korábban még megigézve nézett. Inkább a műhelyhez akart menni - jóllehet alig pár percet töltött bent, s ez idő alatt sem szólt egy szót sem.

A lány mellett levő éjjeliszekrényen jó néhány bekeretezett fénykép állt - a kis tengerparti házban találta őket pár más dologgal együtt aznap reggel. Elmélyülten

nézegette a képeket, amikor kopogtatást hallott. Az anyja kukucskált be az ajtón.

- Akarsz reggelizni? Találtam egy kis kukoricapelyhet a konyhában.

- Nem vagyok éhes, anya. - Enned kell valamit, édesem. Ronnie továbbra is a fényképkupacra meredt, valójában

azonban nem látta a képeket. - Tévedtem, anya. Nem tudom, mihez kezdjek. - Úgy érted, apáddal? - Úgy értem, mindennel. - Miről beszélsz? Minthogy Ronnie nem válaszolt, a nő átvágott a szobán,

és leült a lánya mellé. - Néha segít, ha az ember beszél róla. Olyan szótlan

voltál az elmúlt pár napban. Ronnie-t ebben a pillanatban megrohanták az emlékek:

a tűz, a templom újjáépítése, a színes üvegablak, s a dal, amelyet végül befejezett. Eszébe jutott Blaze és Scott és Marcus. Eszébe jutott Will. A tizennyolc éves lány szeme előtt leperegtek a nyár eseményei. A nyáré, amikor elárulták; a nyáré, amikor letartóztatták; s a nyáré, amikor szerelmes lett. Nemrég élte át ezeket a dolgokat, és mégis, úgy érezte, az események hatására teljesen más ember lett.

- Hol van Jonah? - Nincs itthon. Elment Briannel a cipőboltba. Olyan,

mint egy kölyökkutya: a lába gyorsabban nő, mint a többi testrésze.

Ronnie elmosolyodott, de a mosoly olyan gyorsan her-vadt le az arcáról, amilyen gyorsan jött. Az ezután beállt csöndben arra lett figyelmes, hogy az anyja összefogja hosszú haját, és laza copfba köti a tarkóján. Kislánykora óta ez volt az anyja szokása. Különös módon a lány még mindig megnyugtatónak találta ezt a rituálét - igaz, ezt sosem ismerte volna be.

- Tudod, mit? - folytatta az anyja, miközben odalépett a ruhásszekrényhez, és letette a bőröndöt az ágyra. - Mi lenne, ha pakolás közben mesélnél?

- Nem tudom, hol kezdjem. - Mit szólnál az elejéhez? Mintha Jonah valami

teknősöket említett volna... Ronnie keresztbe fonta a karját. Tisztában volt vele,

hogy a történet nem a teknősökkel kezdődik. - Nem itt indult a dolog - válaszolta. - Habár én akkor

még nem voltam ott, azt hiszem, valójában a tűzzel kezdődött az egész.

- Miféle tűzzel? Ronnie odanyúlt az éjjeliszekrényen álló

fényképkupachoz, és két bekeretezett fotó közül óvatosan kivett egy szakadt újságcikket. Odanyújtotta a megsárgult újságpapírt az anyjának.

- Ezzel a tűzzel - mondta. - Ami a templomban ütött ki.

Illegális pirotechnikai eszköz okozta a templomtüzet

Megsérült egy lelkész

Wrightsville Beach, Észak-Karolina - Tűz pusztított a történelmi szempontból is jelentős Első Baptista temp-lomban szilveszterkor. A nyomozók illegális pirotechni-kai eszközök használatára gyanakszanak.

A tűzoltók egy névtelen telefonhívásra, nem sokkal éjfél után vonultak ki a tengerparton álló templomhoz. Érkezésükkor az épület lángokban állt, a hátsó ajtón füst ömlött ki, nyilatkozta Tim Ryan, a Wrightsville Beach-i tűzoltóság parancsnoka. A tűz gócpontjában petárda- és tűzijáték-maradványokat találtak.

A tűz keletkezésekor a templomban tartózkodó Charlie Harris lelkész másodfokú égési sérüléseket szenvedett a karján és a kezén. A férfit a New Hanover Megyei Kórházba szállították, ahol jelenleg is az intenzív osztályon ápolják. New Hanover megyében két hónapon

belül ez volt a második templomtűz. Novemberben a wilmingtoni Jó Reménység templom égett le teljesen.

- A vizsgálat még tart, de a nyomozókban felmerült a gyújtogatás gyanúja - tette hozzá Ryan.

Szemtanúk szerint alig húsz perccel a tűz keletkezése előtt tűzijátékokat lőttek ki a tengerpart templom mö-götti szakaszán, talán az újévet köszöntötték így.

- Észak-Karolinában tilos a tűzijáték használata, a jelenlegi szárazság idején pedig különösen veszélyes - figyelmeztet Ryan parancsnok. - A rendelet létjogosult-ságát ez a tűz is igazolja. Egy férfi kórházba került, a templom pedig teljesen használhatatlanná vált.

Amikor Ronnie anyja befejezte az olvasást, ránézett a lá-nyára. Ronnie egy darabig még habozott, aztán vett egy mély levegőt, és belekezdett a történetbe, amely még mindig teljesen érthetetlen volt számára, bár utólag úgy vélte, tanult az esetből.

1

RONNIE

Hat hónappal korábban

Ronnie kelletlen arccal ült az anyósülésen, s azon

gondolkozott, vajon mi a csudáért utálják annyira a szülei. Csakis ez lehetett ugyanis a magyarázata annak, hogy

most ott ült az autóban, útban az apja felé, hogy meglátogassa abban az istenverte, déli koszfészekben, ahelyett, hogy a barátaival ütné agyon az időt otthon, Manhattanben. Egy frászt. Nem csak meglátogatja az apját. Egy látogatás egy vagy két hétvégére, legfeljebb egy

hétre szól. Úgy gondolta, egy látogatásba nem halna bele. De augusztus végéig ott maradni? Egy egész nyarat ott tölteni? Ez már büntetésszámba ment, így aztán a kilencórás autóút nagy részében úgy érezte magát, mint egy rab, akit épp akkor szállítanak egy vidéki börtönbe. Nem tudta elhinni, hogy az anyja tényleg ezt teszi vele.

Ronnie annyira elmerült az önsajnálatban, hogy eltelt egy kis idő, mire eljutott a füléig Mozart 16. C-dúr szonátája. Ez volt az egyik darab, amelyet négy éve a Carnegie Hallban játszott. Tudta, hogy az anyja akkor tette be a zenét, amikor ő még aludt. Borzalmas. Kinyújtotta a kezét, és kikapcsolta a lejátszót.

- Ezt most miért csináltad? - kérdezte az anyja rosszallóan. - Szeretem hallgatni, ahogy játszol.

- Én viszont nem. - Mi szólnál, ha halkabban hallgatnám? - Csak kapcsoljuk ki, anya. Nincs most ehhez

hangulatom. Ronnie kibámult az ablakon. Teljesen biztos volt benne,

hogy anyja szorosan összepréseli a száját - az utóbbi na-pokban ez szokásává vált. Mintha mágnes vonzaná egymáshoz az ajkait.

- Azt hiszem, egy pelikánt láttam, amikor átjöttünk a Wrightsville Beach-i hídon - a lány anyjának hangjában erőltetett könnyedség bujkált.

- Nahát, ez csúcs! Lehet, hogy szólnod kéne a Kroko-dilvadásznak.

- A Krokodilvadász meghalt - szólt közbe Jonah a hátsó ülésről. Hangja összekeveredett a Game Boyon futó játék zajával. - Nem emlékszel? - folytatta. - Szomorú eset volt.

- Már hogyne emlékeznék! - Nekem nem úgy tűnt az előbb. - Nos, márpedig emlékszem. - Akkor nem kellett volna azt mondanod, amit

mondtál. Ronnie nem vette a fáradságot, hogy harmadszor is

visszavágjon az öccsének. Jonah-nak szüksége volt rá,

hogy mindig övé legyen az utolsó szó, s ezzel az őrületbe tudta kergetni a nővérét.

- Tudtál aludni egyáltalán? - kérdezte az anyja. - Egészen addig, míg bele nem mentél abba a

kátyúba. Egyébként kösz. Majd' kiütöttem a fejemmel az ablakot.

Az anyja le sem vette a szemét az útról. - Látom, jobb kedvre derített ez a kis szundítás.

Örülök neki. Ronnie lufit fújt a rágójából, majd kipukkantotta. Az

anyja utálta az elpukkanó rágó hangját - ez volt a legfőbb oka annak, hogy a lány szinte egyfolytában ezzel foglalatoskodott, miközben az I-95-ösön hajtottak. Az államokat összekötő út - szerény véleménye szerint - a valaha megépített legunalmasabb útszakasz volt. Kivéve persze, ha valaki teljesen odavolt a zsíros gyorséttermi kajáért, a motelek gusztustalan fürdőszobáiért és a millió-billió fenyőfáért - máskülönben az út, a maga hipnotikus, mogorva egyhangúságával könnyen álomba ringatta az embert.

Ronnie elmondta ezzel kapcsolatban a véleményét az anyjának Delaware-ben, Marylandben és Virginiában, de az anyja egyik alkalommal sem reagált a szavaira. Eltekintve attól, hogy megpróbálta kellemessé tenni a közös utat - minthogy most egy ideig nem fogják egymást látni Ronnie anyja nem volt az az autóban beszélgetős típus. Nem vezetett túl magabiztosan, de ebben nem volt semmi meglepő, mivel általában metróval vagy taxival közlekedtek a városban, ha el kellett jutniuk valahová. A lakásban azonban... na, az már más tészta volt. Minden lelkiismeret-furdalás nélkül felhúzta magát egy-egy ügyön - a házfelügyelő az elmúlt pár hónapban kétszer is megkérte őket, hogy fogják vissza magukat. Anyja valószínűleg azt hitte, hogy minél hangosabban ordít Ronnie jegyei vagy Ronnie barátai miatt, illetve amiatt, hogy Ronnie folyamatosan fittyet hány a szobafogságra, és minél hangosabban ordít az incidens miatt - igen, főleg az

incidens miatt -, annál valószínűbb, hogy Ronnie figyelembe veszi azt, amit mond.

Oké, nem ő volt a legrosszabb anya. Tényleg nem. És előfordult, hogy olyan jóindulattal viseltetett a gyerekei iránt, hogy Ronnie belátta, az anyja nagyon is jó anya. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy az anyja valami varázslat folytán időcsapdába került, amelyben a gyerekek sosem nőnek föl, és Ronnie már legalább százszor kívánta, hogy bárcsak májusban született volna augusztus helyett. Így csak augusztusban tölti majd be a tizennyolcat, s csak augusztustól jön majd el az az idő, amikortól az anyja nem kényszerítheti semmire. Jogilag már elég idős lesz, hogy saját döntéseket hozzon, a terveit felsorakoztató listán pedig nem szerepelt ez a mostani út.

Jelenleg azonban Ronnie-nak nem volt választása. Mert még csak tizenhét volt. Mert a naptár megtréfálta. Mert anya három hónappal később esett teherbe, mint kellett volna. S hogy mit jelentett mindez? Azt, hogy egy fikarcnyit sem számított, hogy Ronnie milyen elkeseredetten könyörgött, vitatkozott vagy ordítozott is a nyári tervek miatt. Ronnie és Jonah az apjukkal töltik a nyarat, és kész, és még csak hallani sem akar olyan mondatokat, amelyek úgy kezdődnek, hogy ha, és, vagy de - jelentette ki az anyjuk. Ronnie már megtanulta, hogy semmi értelme szavakba önteni a gondolatait.

Ahogy leértek a hídról, a nyári forgalom lassan araszoló kocsisorrá nőtt. Oldalt, a házak között Ronnie megpillan-totta az óceánt. Hurrá. Nem mintha érdekelte volna.

- Miért csinálod ezt velünk megint? - nyögött fel a lány.

- Ezt már megbeszéltük - válaszolt az anyja. - Egy kicsit az apátokkal is lennetek kell. Hiányoztok neki.

- De miért kell ott lennünk egész nyáron? Nem lehetne, hogy csak egypár hetet maradjunk?

- Ennél több időt kell együtt töltenetek. Már három éve nem láttátok egymást.

- Erről nem én tehetek. Ő volt az, aki elhagyott minket.

- Igen, de te meg nem válaszoltál a telefonhívásaira. És akármikor jött el New Yorkba, hogy lásson téged és Jonah-t, te rá sem hederítettél, inkább a barátaiddal lógtál.

Ronnie újra kipukkasztotta a rágóját. A szeme sarkából látta, ahogy az anyja arca megrándul.

- Nem akarom látni apát. És beszélni sem akarok vele - közölte.

- Csak próbáld meg a legjobbat kihozni ebből a dologból, rendben? Apád jó ember. És szeret benneteket.

- Akkor ezért hagyott minket faképnél? Ronnie anyja válasz helyett belenézett a visszapillantó

tükörbe. - Te már nagyon várod ezt az egészet, ugye, Jonah? - Viccelsz? Szuper lesz! - Örülök, hogy így állsz a dologhoz. Talán elmagyaráz-

hatnád a nővérednek is. - Na, persze! - fújt egyet a fiú. - Én csak azt nem értem, hogy miért nem tölthetem a

nyarat a barátaimmal - nyafogott Ronnie visszatérve az előző témához. Még nem adta fel. Bár tudta, hogy az esélyei a nullával egyenlőek, mégsem adta föl a reményt, hogy rábeszéli az anyját, forduljanak vissza.

- Úgy érted, hogy inkább a klubokban szeretnéd tölteni az éjszakákat? Nem vagyok hülye, Ronnie, tudom, hogy mi folyik azokon a helyeken.

- Nem csinálok semmi rosszat, anya. - És mi van a jegyeiddel? És a szobafogsággal? És a... - Nem válthatnánk témát? - vágott közbe Ronnie. -

Beszéljünk inkább arról, miért fontos ennyire, hogy együtt legyek az apámmal!

Az anyja válaszra sem méltatta. És Ronnie tudta, megint tudta, hogy az anyjának minden oka megvan rá, hogy ezt tegye. Hiszen már vagy milliószor megválaszolta ezt a kérdést, még ha Ronnie nem is akarta elfogadni a választ.

A forgalom végül újra mozgásba lendült, és haladtak egy háztömbnyit, mielőtt újra megállni kényszerültek.

Ronnie anyja letekerte az ablakot, és végignézett az előttük feltorlódó kocsisoron.

- Csak tudnám, mi folyik ott elöl - morogta az orra alatt. - Jól beragadtunk ide.

- A tengerpart miatt van az egész - válaszolt az anyjának Jonah. - A parton mindig dugó van.

- Vasárnap délután három óra van. Nem kellene ekkora zsúfoltságnak lennie.

Ronnie felhúzta a lábát. Utálta az életét. Utálta az egész életét.

- Te, anya! Apa tudja, hogy Ronnie-t lecsukták? - kér-dezte Jonah.

- Igen, tudja - válaszolta az anyja. - És mit fog csinálni? Ez alkalommal Ronnie válaszolt: - Nem fog csinálni semmit sem. Őt a zongorán kívül

semmi sem érdekli.

Ronnie utálta a zongorát, és megesküdött, hogy többé

nem fog játszani. Olyan döntés volt ez, amelyen még néhány legrégebbi barátja is elcsodálkozott, minthogy a zongora azóta fontos szerepet játszott az életében, amióta csak ismerték. Az apja a Juilliard és egyben az ő egykori tanára volt, s Ronnie hosszú ideig majd belepusztult abba, hogy ne csak együtt zenélhessen, de együtt is komponálhasson az apjával.

Ronnie is jól játszott. Valójában nagyon is jól, de az apjának a Juilliarddal, az iskolavezetéssel és a tanárokkal való kapcsolata miatt Ronnie tehetségét óvatosan kezelték. Lassan azonban beszélni kezdtek róla „a klasszikus zene mindenekfelett" szlogennel fémjelzett, tizedrangú, informális hírcsatornán, amely az apja életének meghatározó eleme volt. Megjelent néhány cikk a klasszikus zenével foglalkozó lapokban, majd egy meglehetősen hosszú írás a New York Timesban, amely az apa-lánya kapcsolatot állította középpontba. Mindezek

végül elvezettek az oly régóta áhított fellépéshez, amely a fiatal előadók sorozat keretein belül négy évvel ezelőtt vált valóra a Carnegie Hallban. Ronnie úgy gondolta, akkor volt karrierje csúcsán. És ez valóban így is volt - pontosan tudta, hogy mit ért el. Tisztában volt vele, hogy nem mindennap kap az ember ilyen lehetőséget, de később azon kapta magát, hogy arra gondol, vajon megérte-e az áldozat. A szülein kívül ugyanis talán senki más nem emlékezett az előadásra. És senki sem foglalkozott vele. Ronnie megtanulta, hogy hiába van fönt a YouTube-on egy sokszor megnézett videó, és hiába lép föl ezrek előtt, a zenei tehetség semmit sem jelent.

Néha azt kívánta, bárcsak az apja elektromos gitárra ta-nította volna. Vagy legalább énekórákra járatta volna. Mihez kezdjen azzal, hogy tud zongorázni? Tanítson zenét a helyi iskolában? Vagy szórakoztassa az éppen bejelentkező vendégeket egy hotel halljában? Vagy az apjához hasonlóan hajszolja az életet? Nézzük csak, mihez kezdett az apja a zongoratudásával? Kilépett a Juilliardból, hogy útnak induljon, és zongoraművészként éljen, s végül olyan jelentéktelen helyeken találta magát, ahol a közönség alig töltötte meg az első pár sort. Egy évből negyven hetet utazással töltött, s ez pont elég volt ahhoz, hogy a házassága a szakadék szélére kerüljön. Egy idő után Ronnie felfigyelt arra, hogy az anyja állandóan ordítozott, az apja pedig visszavonult a saját kis világába, ahogy mindig is tette, míg aztán egy nap egyszerűen nem jött vissza egy hosszabb, déli államokbeli turnéról. Amennyire Ronnie tudta, az apja ekkoriban nem is dolgozott. Még csak magánórákat sem adott.

Miből éltél akkoriban, apa? Ronnie megrázta a fejét. Tényleg nem akart itt lenni.

Isten a megmondhatója, mennyire nem tudott mit kezdeni a helyzettel.

- Hé, anya! - kiáltott fel Jonah, majd előredőlt. - Mi az ott? Egy óriáskerék?

Az anyja nyakát nyújtogatva próbált átnézni a mellettük álló kis furgon fölött.

- Igen, azt hiszem az, édesem - válaszolt. - Talán vásár van a városban.

- Elmegyünk? Aztán mind a négyen együtt vacsoráz-hatnánk.

- Erről meg kell kérdezned apádat is. - Persze, aztán meg körbeüljük a tábortüzet, és pille-

cukrot sütünk - vágott közbe Ronnie. - Pont, mint egy nagy, boldog család.

Ezúttal nem csak az anyja, de az öccse is figyelmen kívül hagyta a szavait.

- Gondolod, hogy van még hullámvasút is? - kérdezte Jonah.

- Biztos vagyok benne. És abban is biztos vagyok, hogy ha apád nem akar felülni veled, a nővéred csatlakozik majd hozzád.

- Csúcsszuper! Ronnie belesüppedt az ülésbe. Jellemző, hogy az anyja

mindig ilyen javaslatokkal áll elő. Az egész helyzet túlságo-san nyomasztó volt ahhoz, hogy igaz legyen.

2

STEVE

Steve Miller vad izgatottsággal ütötte a zongora

billentyűit. Nyugtalanságának oka az volt, hogy tudta, a gyerekei bármelyik pillanatban megérkezhetnek.

A zongora a férfi jelenlegi otthonában, egy tengerparti ház nappalijának kis beszögellésében állt. A Steve háta mögött elhelyezkedő tárgyakból - bár nem sok minden sorakozott a szobában - kiolvasható volt a férfi élettörténete. A zongora kivételével Kim be tudta pakolni a férfi minden holmiját egyetlen dobozba, s Steve-nek alig fél órára volt csak szüksége, hogy mindent kirámoljon. Volt

egy gyerekkori felvétel róla és a szüleiről, és egy másik fénykép kamaszkorából, amint éppen zongorázik. A fotók a diplomái között lógtak a falon - az egyiket a Chapel Hill-i, a másikat a Bostoni Egyetemen szerezte -, alattuk pedig az az oklevél kapott helyet, amellyel a Juilliardban jutalmazták meg tizenöt éves tanári munkája elismeréseként. Az ablak mellett három bekeretezett táblázat állt, amelyek a turnék állomásait mutatták. Mindezeknél azonban sokkal lényegesebb volt az a fél tucat fénykép, amelyen Jonah és Ronnie szerepelt - voltak, amelyek bekeretezve díszítették a falat, voltak, amelyek a zongora tetején álltak, és amikor csak Steve rájuk nézett, általában az jutott eszébe, hogy legnagyobb erőfeszítései ellenére sem alakult úgy semmi az életében, ahogy szerette volna.

A késő délutáni nap ferdén sütött be az ablakokon, melegétől a házban fülledt lett a levegő, s Steve érezte, ahogy az izzadságcseppek gyöngyözni kezdenek a bőrén. Szerencsére a gyomra már nem fájt annyira, mint reggel, de már napok óta ideges volt, így tudta, hamarosan újra begörcsöl. A gyomra mindig is gyenge volt - a húszas éveiben fekélye volt, és bélgyulladással is műtötték, a harmincas éveiben pedig, amikor Kim Jonah-val volt terhes, kivették a vakbelét, miután az perforált. Úgy ette a Rolaids tablettákat, mint más a cukorkát, évekig Nexiumon élt, és bár tudta, hogy jobban meg kellene válogatnia, mit eszik, és többet kellene mozognia, nem hitt abban, hogy ezek bármelyike is segítene. A családjában többen is gyomorproblémákkal küzdöttek.

Az apja hat évvel ezelőtti halála megváltoztatta életfelfogását, a temetés óta pedig úgy érezte, mintha kezdene kifutni az időből. Sőt, mintha már ki is futott volna belőle. Így aztán öt évvel ezelőtt otthagyta a Juilliardot, egy évvel később pedig elhatározta, hogy zongoraművészként próbál szerencsét. Három éve Kimmel úgy döntöttek, hogy elválnak, s egy éven belül a turnéelőadások száma csökkenni kezdett, míg végül az egész turné befuccsolt. Tavaly aztán visszaköltözött a vá-

rosba, ahol felnőtt, arra a helyre, amelyről nem gondolta, hogy még valaha is látja. Most pedig arra készült, hogy a gyerekeivel töltse a nyarat, és habár megpróbálta elképzelni, milyen lesz majd az ősz, amikor Ronnie és Jonah visszamegy New Yorkba, csak azt tudta, hogy ősszel a levelek előbb sárgák, majd vörösek lesznek, és hogy reggelente apránként fogja majd szedni a levegőt. Már régen felhagyott azzal, hogy megjósolja a jövőt.

Mindez azonban nem zavarta. Tisztában volt vele, mennyire hiábavaló a jövőt megjósolni, ráadásul épp elég baja volt azzal, hogy a múltat sem tudta értelmezni. Ezekben a napokban csak abban volt biztos, hogy ő maga teljesen átlagos személyként él egy olyan világban, amely az átlagon felülieket kedveli. Amikor erre ráébredt, a csalódottság bizonytalan érzése kerítette hatalmába. Mihez kezdjen? Kimmel ellentétben ő nem volt társaságkedvelő, mindig is sokkal zárkózottabb volt, eltűnt az emberek alkotta tömegben. Annak ellenére, hogy kétségtelenül tehetséges zenész és zeneszerző volt, hiányzott belőle a karizma vagy a rendezői képesség vagy akármi is legyen az, amivel egy előadóművész kitűnhet a tömegből. Volt idő, amikor úgy látta, inkább szemlélője a világ alakulásának, sem pedig alakítója, és a fájdalmas őszinteség pillanataiban pedig előfordult, hogy úgy vélte, minden fontos dolgot elrontott az életében. Negyvennyolc éves volt. A házassága csődbe jutott, a lánya nem akarta látni, a fia pedig nélküle nőtt fel. Végiggondolva az eseményeket, tudta, hogy magán kívül senkit sem hibáztathat. Egy kérdés volt, amelyre mindennél jobban szeretett volna választ kapni: egy olyan embernek, mint ő, van-e még lehetősége arra, hogy találkozzon Istennel?

Tíz éve még el sem tudta volna képzelni, hogy ilyen do-log jusson az eszébe. Sőt, még két éve sem. Amióta azonban a negyvenes éveit taposta, előfordult, hogy arra lett figyelmes, tükörként áll maga előtt. Bár egykor azt gondolta, hogy a kérdésre a választ az általa komponált zenében találja majd meg, mára már sejtette, hogy tévedett. Minél többet gondolkozott, annál inkább úgy

látta, hogy a zene nem annyira a megélhetést, hanem mindig is inkább valamilyen menekülést jelentett számára - menekülést a valóság elől. Fölismerte a szenvedést és katarzist Csajkovszkij zenéjében, érzett magában tehetséget, amikor a saját szonátáit írta, de mára már megértette, hogy ha eltemeti magát a zenében, annak jóval több köze van a menekülés utáni önző vágyhoz, mint Istenhez.

Ma már hitt abban, hogy az igazi választ valahol a gyerekei iránt érzett szeretetben kell keresnie, illetve abban a sajgó fájdalomban, amelyet akkor érzett, amikor felébredt a néma házban, és rádöbbent, hogy Ronnie és Jonah nincsenek vele. Mindezek ellenére hitt abban, hogy vár még rá valami, és azt remélte, hogy azt a valamit a gyerekei segítségével fogja megtalálni.

Pár perc múlva Steve arra lett figyelmes, hogy a nap meg-

csillan egy poros kombi szélvédőjén a ház előtt. Az autót évekkel ezelőtt vették Kimmel együtt, hogy legyen mivel kiruccanniuk Costcóba a hétvégékre, és hogy elmehessenek kirándulni. Felmerült benne, hogy Kimnek eszébe jutott-e lecserélni az olajat, mielőtt nekivágtak ennek az útnak, vagy egyáltalán foglalkozott-e azóta az olaj szinttel, amióta ő elköltözött otthonról. Valószínűleg nem, gondolta. Kim sosem értett ezekhez a dolgokhoz, ezért az ilyen jellegű munkák rámaradtak.

Életének az a része azonban már lezárult. Steve felállt a zongorától, s mire kilépett a tornácra,

Jonah már kint is volt a kocsiból, és rohant felé. A haja kó-cos volt, a szemüvege elgörbült, ceruzavékony karja és lába kalimpált. Steve-nek elszorult a torka, mert eszébe jutott, mennyi mindenről lemaradt az elmúlt három évben.

- Apa! - Jonah! - kiáltott vissza a férfi, miközben átvágott a

kavicsos homokkal borított udvaron. Amikor Jonah a

karjába ugrott, össze kellett szednie magát, hogy meg tudja tartani az egyensúlyát.

- Rendesen megnőttél! - állapította meg. - Te pedig rendesen összementél! - válaszolta Jonah. -

És soványabb is vagy. Steve magához szorította a fiát, mielőtt letette volna. - Örülök, hogy itt vagy. - Én is. Anya és Ronnie végigveszekedték az utat. - Ez nem hangzik túl jól. - Ugyan, nem vettem róluk tudomást. Kivéve, amikor

adtam alájuk a lovat. - Ó - felelte Steve. Jonah feltolta az orrán a szemüvegét. - Miért nem engedi anya, hogy repülővel utazzunk? - Megkérdezted már tőle? - Nem. - Talán megkérdezhetnéd. - Nem fontos. Csak kíváncsi voltam, te tudod-e. Steve elmosolyodott. Már el is felejtette, milyen bőbe-

szédű fia van. - Hű, ez itt a te házad? - Aha. - De hát ez a hely csúcsszuper! Steve eltűnődött, vajon Jonah komolyan gondolta-e,

amit mondott. A ház ugyanis minden volt, csak csúcsszuper nem. Azon sem csodálkozott volna, ha kiderül, hogy ez a legrégebbi ház egész Wrightsville Beachen. Ráadásul a házikó beszorult az elmúlt tíz évben épült két hatalmas épület közé, s ettől még apróbbnak tűnt. A festék málladozott, a tetőről több cserép is hiányzott, a terasz romokban - Steve csöppet sem lett volna meglepve, ha a legközelebbi nagyobb vihar egysze-rűen elfújja a házat, ráadásul afelől sem volt kétsége, hogy ennek a szomszédok is örültek volna. Amióta ugyanis beköltözött, még egyik szomszéd sem állt szóba vele.

- Úgy gondolod? - kérdezte Jonah-t. - Naná. A parton van. Kell ennél több?

Belemárthatom a lábam? - mutatott a fiú az óceán felé.

- Persze. De légy óvatos. És maradj a ház mögött. Ne mászkálj el sehová.

- Rendben. Steve nézte, ahogy Jonah futva távolodik, s csak azután

fordult meg, hogy Kimnek is köszönjön. Ronnie is kiszállt már az autóból, de még mindig a kocsi mellett ácsorgott.

- Helló, Kim - szólalt meg a férfi. - Steve - a nő előrehajolt, és futólag átölelte a férfit. -

Minden rendben? - kérdezte. - Le vagy fogyva. - Jól vagyok. Kim válla fölött átnézve Steve látta, ahogy Ronnie las-

san elindul feléjük. Megdöbbenve figyelte, mennyit válto-zott a lánya, amióta Kim a legutóbbi fényképét elküldte neki e-mailben. Nyoma sem volt már annak a tipikus amerikai lánynak, aki az emlékeiben élt - most egy lila csíkokkal tarkított, hosszú, barna hajú, feketére lakkozott körmű, sötét ruhákba bújt fiatal nő állt előtte. Steve újra megállapította, hogy - leszámítva a lázadó tinédzserek tipikus külsőségeit - Ronnie nagyon hasonlított az anyjára. Ez tetszett neki. Pont olyan bájosnak látta Ronnie-t, mint régen.

Steve megköszörülte a torkát. - Helló, szívem. Jó, hogy újra látlak. Ronnie nem válaszolt. - Azért lehetnél kedvesebb is - nézett a lányra harago-

san Kim. - Az apád beszél hozzád. Mondj valamit. - Jól van - fonta össze a karját a mellkasa előtt

Ronnie. - Mit szólnál ehhez? Nem fogok zongorázni neked. - Ronnie! - Steve hallotta Kim hangjában az

elkeseredettséget. - Mi van? - emelte föl a fejét a lány. - Gondoltam, jobb,

ha ezt minél hamarabb tisztázzuk. Mielőtt Kim válaszolhatott volna, Steve megrázta a fejét.

Nem volt kedve vitatkozni. - Semmi baj, Kim. - Igen, anya, semmi baj - csapott le Ronnie a

kínálkozó alkalomra. - Ki kell nyújtóztatnom a lábam. Sétálok egyet.

Miközben Ronnie elsasszézott mellőlük, Steve látta, hogy Kim azon vívódik, hogy a lány után szóljon-e. Végül aztán nem szólt egy szót sem.

- Hosszú volt az út? - kérdezte a férfi, csak hogy oldja a feszültséget.

- Elképzelni sem tudod, mennyire. Steve elmosolyodott, s egy pillanatra eljátszott a

gondolattal, hogy ők ketten még mindig házasok, ugyanabban a csapatban játszanak, és szerelmesek egymásba. És ezt nem volt nehéz elképzelnie.

Annak ellenére sem, hogy ebből egy szó sem volt igaz.

Steve, miután kipakolta a csomagokat, a konyhába ment,

ahol kiütögetett néhány jégkockát a régimódi jégkockatartóból, majd beledobta őket két teljesen különböző pohárba, melyeket akkor talált a házban, amikor beköltözött. Hallotta, hogy a háta mögött Kim lép a konyhába. Felemelt egy kancsó teát, megtöltötte a két poharat, és az egyiket a nőnek nyújtotta. Odakint Jonah felváltva üldözte a hullámokat és hagyta, hogy a hullámok üldözzék őt, miközben a sirályok a feje fölött csapkodtak a szárnyukkal.

- Úgy tűnik, Jonah jól érzi magát - szólalt meg a férfi.

Kim közelebb lépett az ablakhoz. - Hetek óta izgatott volt az utazás miatt. - A nő

elhallgatott egy pillanatra. - Hiányoztál neki. - Ő is nekem. - Tudom - biztosította Kim a férfit. Belekortyolt a

teába, aztán körülnézett a konyhában. - Szóval itt laksz, hm? Nagyon... eredeti.

- Az eredeti alatt, gondolom, azt érted, hogy beázik a tető, és nincs légkondicionáló.

Kim halványan elmosolyodott. - Tudom, nem valami fényes hely. De csöndes, és

mindennap láthatom a napfelkeltét.

- És az egyház tényleg nem kér egy fillért sem azért, hogy itt lakhass?

- Valamikor Carson Johnsoné volt itt minden - magyarázta Steve. - Ő egy helyi festőművész volt, s amikor meghalt, a templomra hagyta a házát. Harris lelkész pedig megengedte, hogy használjam az épületet, amíg el nem adják.

- És milyen újra itt lakni? Úgy értem, a szüleid is itt laktak, mennyire is innen? Háromsaroknyira?

Valójában hétre. Közel. - Semmi különös - vonta meg a vállát a férfi. - Annyira zsúfolt lett ez a hely. Teljesen megváltozott,

mióta legutóbb itt jártam. - Minden változik - szögezte le Steve. Nekitámaszko-

dott a konyhaszekrénynek, majd keresztbe tette a lábát. - Na, és mikor lesz a nagy nap? - váltott témát. - Mármint a tiéd és Briané?

- Steve... ami ezt illeti... - Semmi baj - emelte föl a kezét a férfi. - Örülök, hogy

találtál valakit. Kim a férfira meredt, nyilvánvalóan azon gondolkozott,

hogy szó szerint értheti-e Steve szavait, vagy a volt férje ezzel csak azt akarja palástolni, mennyire érzékenyen érinti a téma.

- Januárban - mondta végül. - Szeretném, hogy tudd: a gyerekekkel... Brian nem akar több lenni velük kapcsolatban, mint ami. Kedvelnéd őt.

- Biztos vagyok benne. - Steve belekortyolt a teába, majd letette a poharat. - És a gyerekek mit gondolnak róla?

- Úgy látom, Jonah jól kijön vele, de ő mindenkivel megtalálja a hangot.

- És Ronnie? - Pont úgy van vele, ahogy veled is. Steve elnevette magát, de aztán meglátta Kim komor

arckifejezését. - Szóval, mi van Ronnie-val?

- Nem tudom - sóhajtott a nő. - És azt hiszem, ő maga sem tudja. Most a sértődős, barátságtalan időszakát éli. Figyelmen kívül hagyja a szobafogságot, és az esetek felé-ben „bánom is én" a válasz, ha beszélgetni próbálok vele. Próbáltam azzal magyarázni, hogy ez a tipikus tini maga-tartás, mert emlékszem, hogy milyen volt, amikor én... de... - Kim megrázta a fejét. - Láttad, milyen ruhákban jár, nem? És mit szólsz a hajához? Meg ahhoz a borzalmas szempillafestékhez?

- Hm. - Ennyi? - Rosszabb is lehetne. Kim már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de az-

tán meggondolta magát. Steve tudta, hogy neki van igaza. Akármilyen időszakát is éli most a lányuk, akármitől tart is Kim, Ronnie azért még mindig Ronnie.

- Azt hiszem... - adta meg magát Kim, majd megrázta a fejét. - Nem. Tudom, hogy igazad van. De mostanában annyira nehéz vele. Vannak időszakok, amikor olyan kedves, amilyen régen volt. Például Jonah-val. Annak ellenére, hogy kutya-macska barátságban élnek, Ronnie minden hétvégén elmegy vele a parkba. És amikor Jonah-nak problémái voltak a matekkal, minden este tanult vele. Az egészben az a legfurább, hogy ő maga viszont épp csak hogy átmegy kettessel. Még nem mondtam neked, hogy februárban megcsináltattam vele az egyetemi alkalmassági vizsgát. Minden egyes kérdést rosszul válaszolt meg. Tudod, mennyire agyafúrtnak kell lenned ahhoz, hogy minden kérdésre rossz választ adj?

Amikor Steve nevetni kezdett, Kim összehúzta a szemöl-dökét.

- Ez nem nevetséges. - De igen. - Nem neked kellett küzdened vele az elmúlt három

évben. Steve elkomorodott, visszafogta magát.

- Igazad van. Sajnálom - újra a kezébe vette a poharát. - Mit mondott a bíró a bolti lopással kapcsolatban?

- Csak annyit, amit már a telefonban is elmondtam - válaszolt a nő lemondóan. - Ha többé nem kerül bajba, törlik az esetet az anyagából. De ha újra belekeveredik valamibe, akkor... - Kim arrébb lépett.

- Téged aggaszt ez a dolog - kezdte Steve. Kim elfordult. - Az a baj, hogy nem ez volt az első eset - ismerte be

aztán. - Tavaly bevallotta, hogy ő lopta el a karkötőt, de most azt mondta, hogy annyi mindent vásárolt a drogériában, hogy nem fért el a kezében, ezért a rúzst betette a zsebébe. Mindent, egyéb dolgot kifizetett, és amikor visszanézed a videofelvételt, úgy tűnik, valóban csak egy félreértés az egész, de...

- De nem vagy biztos benne. Kim nem válaszolt, Steve pedig megrázta a fejét. - Ez még nem jelenti azt, hogy fel fog kerülni a

körözött bűnözők listájára. Hibát követett el. De mindig is jószívű gyerek volt.

- Ez még nem jelenti azt, hogy most is az igazat mondja.

- De azt sem, hogy hazudik. - Tehát te hiszel neki? - Kim arcán remény és kételke-

dés keveredett. Steve végiggondolta, mit is érez az ügy kapcsán - ahogy

már vagy egy tucatszor megtette, amióta Kim először me-sélt róla.

- Igen - mondta aztán. - Igen, hiszek neki. - Miért? - Mert Ronnie jó gyerek. - Honnan tudod? - kérdezte a nő. Érkezésük óta most

először tűnt mérgesnek. - Hiszen három éve találkoztál vele utoljára.

Kim elfordult a férfitól, s karba tett kézzel bámult ki az ablakon. Metsző hangon folytatta:

- Ahelyett, hogy körbeutaztad az országot és ideköltöztél; nos, ahelyett visszajöhettél volna. Taníthattál volna újra New Yorkban. S az életük része maradhattál volna.

Szavai fullánkként fúródtak Steve-be, aki tisztában volt azzal, hogy a nőnek igaza van. Ez azonban nem volt ilyen egyszerű. Az okokkal mindketten tisztában voltak, igaz, ezt sosem ismerték volna el egymás előtt.

A beállt csendet végül Steve törte meg azzal, hogy meg-köszörülte a torkát.

- Csak azt próbáltam meg elmagyarázni, hogy Ronnie meg tudja különböztetni a jót a rossztól. Foggal-körömmel ragaszkodik a függetlenségéhez, és én még mindig hiszek abban, hogy ugyanaz a személy, aki mindig is volt. A dolgok lényegét tekintve, a lányunk semmit sem változott.

Mielőtt Kim átgondolhatta volna, hogy mit válaszoljon Steve megjegyzésére - már ha egyáltalán tudott volna mit válaszolni -, kipirosodott arccal Jonah viharzott be a házba a bejárati ajtón keresztül.

- Apa! Találtam egy állati klassz műhelyt. Gyere! Meg akarom mutatni neked!

Kim hitetlenkedve nézett a fiúra. - Hátul van - magyarázta Steve. - Akarod látni? - Csúcsszuper, anya! Kim Steve-ről Jonah-ra nézett, majd vissza a fiára. - Nem, inkább nem - mondta. - Ez amolyan apa-fia

dolog lehet. Meg egyébként is indulnom kéne. - Máris? - kérdezte Jonah. Steve tudta, milyen nehéz lehet most Kimnek, így ő vá-

laszolt helyette. - Anyád előtt még hosszú út áll. Ráadásul ma este el

akartalak vinni a vásárba. Mit szólnál, ha megnéznénk? Steve látta, ahogy Jonah válla leereszkedik a szomorú-

ságtól. - Nem bánom - egyezett bele aztán.

Miután Jonah elbúcsúzott az anyjától - Ronnie még ek-

korra sem bukkant elő, és Kim állította, hogy nem is fog egyhamar előkerülni -, apa és fia lebaktattak a műhelyhez, amely nem volt más, mint egy, a tengerparti házhoz tartozó, omladozó, bádogtetős épület.

Steve az elmúlt három hónapban a délutánok nagy részét ebben a műhelyben töltötte - válogatott lomok és egymásra halmozott, festett üvegek között, amelyeket most Jonah nézegetett. A műhely közepén egy hatalmas munkaasztal állt, rajta egy színes üvegablak, amelynek elkészítéséhez láthatóan nemrégiben kezdett hozzá valaki. Jonah-t azonban sokkal jobban érdekelték az előző tulajdonos hagyatékaként ott maradt, polcokon sorakozó, fura, kitömött állatok. A fiú megbabonázva nézett egy félig mókus, félig sügér formájú állatot és egy oposszumfejű csirkét.

- Mi ez a cucc? - kérdezte. - Azt hiszem, művészetnek hívják. - Én azt hittem, a művészet az festményekkel, meg

hasonlókkal kapcsolatos. - Azzal is. De előfordul, hogy mást is művészetnek ne-

vezünk. Jonah fintorogva bámult egy félig nyúl, félig kígyó te-

remtményt. - Ez itt nem úgy néz ki, mint egy műalkotás. Amikor Steve elmosolyodott, Jonah a munkaasztalon

fekvő színes üvegablakhoz lépett - Ez is azé a férfié volt? - kérdezte. - Valójában ez az enyém. Én készítem az utca végén

álló templomba, amely tavaly égett le, és vele együtt az eredeti ablak is a tűz martalékává vált.

- Nem is tudtam, hogy tudsz ablakokat készíteni. - Hiszed vagy sem, az a festőművész tanított rá, aki itt

élt. - A pasi, aki az állatokat is kitömte? - Pont ugyanaz. - Te ismerted őt?

Steve is odalépett az asztalhoz. - Gyerekkoromban a hittanórák helyett inkább itt

ütöttem agyon az időt. Ez az ember készítette a környék templomainak legtöbb ablakát. Látod azt a képet a falon? - mutatott Steve az egyik polchoz támasztott kis fényképre, amely a feltámadt Krisztust ábrázolta, s amelyet alig lehetett észrevenni a rendetlenségben. - Remélem, hogy az ablak ugyanezt fogja ábrázolni, ha kész leszek vele.

- Csúcsszuper! - jelentette ki Jonah, Steve pedig mosolyra húzta a száját. Nyilvánvaló, hogy a csúcsszuper volt Jonah új, kedvenc szava, és a férfi kíváncsi volt rá, vajon hányszor hallja majd még ezt a kifejezést a nyáron.

- Akarsz segíteni? - Megengeded? - Számítottam is rá. - Steve könnyedén oldalba bökte

a fiát. - Szükségem van egy kiváló asszisztensre. - Nehéz csinálni? - Én a te korodban kezdtem a tanulást, és biztos

vagyok benne, hogy te is ellesed majd a fogásokat. Jonah óvatosan felemelt egy darab üveget, és

vizsgálgatni kezdte: a fény felé fordította, komoly arckifejezéssel tanulmányozta.

- Tuti biztos, hogy én is meg tudom tanulni. Steve elmosolyodott. - Jársz még templomba? - kérdezte. - Aha. De már nem a régi templomunkba, hanem

abba, amelyikbe Brian szeret járni. Ronnie nem mindig jön velünk. Bezárkózik a szobájába, és nem hajlandó kijönni, de amint kitesszük a lábunkat a házból, már megy is a Starbucks kávézóba, hogy a barátaival lógjon. Anyát ez irtóra dühíti.

- Mindig ez történik, amikor egy gyerek tinivé érik. Tesztelni kezdi a szüleit.

Jonah letette a poharát az asztalra. - Én nem leszek ilyen - közölte aztán. - Én mindig jó

leszek. Az új templomot viszont nem szeretem. Unalmas, így aztán azt hiszem, nem fogok odajárni.

- Rendben. - Steve elhallgatott egy pillanatra. - Hal-lom, ősszel pályára léptek a focicsapattal.

- Nem focizom túl jól. - Akkor hát? Csak móka az egész? - Akkor nem, amikor a többiek kigúnyolnak. - Belőled űztek gúnyt? - Aha, de nem érdekel. - Ó - válaszolta Steve. Jonah topogni kezdett a lábával, nyilvánvaló volt, hogy

eszébe jutott valami. - Ronnie egy levelet sem olvasott el azok közül, amit

neki küldtél, apa. És nem akar többé zongorázni. - Tudom - válaszolta Steve. - Anya azt mondja, mindez azért van, mert

Ronnie-nak PMS-e van. Steve majd megfulladt a visszatartott nevetéstől, de az-

tán gyorsan összeszedte magát. - Tudod egyáltalán, mit jelent ez? - Nem vagyok már kisgyerek. Azt jelenti, hogy pisálok

mindenkire szindrómája van - tolta fel az orrán a szemüvegét Jonah.

Steve nevetve borzolta össze Jonah haját. - Mi lenne, ha megkeresnénk a nővéred? Mintha a vá-

sár irányába láttam volna menni. - Felülünk az óriáskerékre? - Amire csak akarsz. - Csúcsszuper!

3

RONNIE

A vásárban hatalmas tömeg verődött össze. Vagyis -

javította ki saját magát Ronnie - a Wrightsville Beach-i Tenger gyümölcsei Napokra gyűlt össze a tömeg. Vett egy pohár szódát az egyik árusnál, s közben az egymás hegyén-hátán parkoló autókat figyelte a mólóhoz vezető utcákon. Kiszúrta azt a néhány vállalkozó szellemű tinit is, akik a vásárhoz vezető úton összegyűlve múlatták az időt.

Mindezek ellenére Ronnie unalmasnak találta az egész eseményt. Valahol mélyen, legbelül tudta, hogy valójában azt szeretné, hogy az óriáskerék állandó attrakció legyen, a mólón pedig boltok, üzletek sorakozzanak - csakúgy, mint Atlantic Cityben. Más szóval azt kívánta, bárcsak olyan helyen lenne, ahol egész nyáron ellófrálhat. Nem volt ekkora szerencséje. A vásár csak egy rendezvény volt a móló végében található parkoló közepén, és leginkább egy kisvárosi búcsúhoz hasonlított. Az ütött-kopott körhintákat a vásározók állították föl, a parkolóban pedig hosszú sorokban álltak a túlontúl drága portékát és zsíros ételeket árusító sátrak. Az egész olyan... visszataszító volt.

Nem mintha úgy tűnt volna, hogy bárki is osztja a véleményét. A hely dugig volt. Öregek és fiatalok, családok, egymást bámuló tinédzserek. Mindegy, merre ment, mindenütt utat kellett törnie magának. Mégpedig izzadságszagú testek között. Hatalmas, nyirkos testek között, melyek közül kettő kis híján fasírttá lapította, amikor tulajdonosaik váratlanul egyszerre álltak meg. Kétség sem fért hozzá, hogy mindkét test gazdája sült virslit és lisztben megforgatott, majd olajban kisütött Snickers csokit evett - ez utóbbit Ronnie az egyik árusnál látta. A lány elfintorodott. Visszataszító.

Kimenekült a tömegből, elhagyta a körhinták és vásári sátorozok zsivajától visszhangzó parkolót. A móló felé

vette az irányt. Szerencsére az óceánhoz közeledve a sokadalom egyre kisebb lett, s a lány a háta mögött hagyta a kézzel gyártott emléktárgyakat áruló sátrakat. El sem tudta képzelni, hogy bármit is vegyen itt magának - ugyan ki költene akár csak egy minimális összeget is egy kagylóhéjból készített kerti törpére? Persze kézenfekvő, hogy valaki mégis vásárol ezeknél az árusoknál, különben már rég tönkrementek volna.

Ronnie annyira össze volt zavarodva, hogy beleütközött egy asztalba, amely mögött egy idős hölgy üldögélt egy kempingszéken. Az ősz hajú, nyílt tekintetű, vidám arcú asszony pólóját egy állatvédő szervezet logója díszítette - tipikus nagymama, aki karácsonyeste előtt valószínűleg az egész napot süteménysütéssel tölti, gondolta Ronnie. Az asztalon szórólapok és egy adománygyűjtő persely állt, valamint egy nagyobb kartondoboz. A dobozban négy szürke kölyökkutya pislogott, melyek közül az egyik a két hátsó lábára állva méregette Ronnie-t.

- Helló, kishaver! - szólalt meg a lány. Az idős hölgy elmosolyodott. - Szeretnéd ölbe venni? Nagyon mókás alak.

Chaplinnek neveztem el. A kiskutya vékony hangon nyüszíteni kezdett. - Nem, köszönöm - válaszolta a lány, de magában

megállapította, hogy a kutya nagyon aranyos. Igazán nagyon aranyos, bár ez a név nem illett hozzá. Szerette volna magához ölelni a kölyköt, de tudta, hogy akkor nem akarná többet letenni a kezéből. Odavolt az állatokért. Főleg azokért, amelyeket magukra hagytak. Az ilyen kis kölykökért, mint ezek a kutyák itt. - Nem esik bántódásuk, igaz? Nem altatja el őket, ugye?

- Nem terveztem - válaszolta a nő. - Ezért is ültem ki ide. Hogy hátha az emberek örökbe fogadják őket. Tavaly több mint harminc állatnak találtunk otthont, és ennek a négynek is megvan már a gazdája. Most csak az új gazdikat várom, hogy jöjjenek értük. De a menhelyen van még több kutya is, ha szeretnél magadnak egyet.

- Csak látogatóban vagyok itt - közölte Ronnie.

A következő pillanatban kiabálás hallatszott a tenger-part felől. Ronnie nyújtogatni kezdte a nyakát, hátha lát valamit.

- Mi történik ott? Koncert van? - Röplabdamérkőzés - rázta a fejét az asszony. - Órák

óta játszanak, valami versenyféle van. Menj, nézd meg. Egész nap éljeneznek, biztosan izgalmas a játék.

Miért ne? - gondolta Ronnie. Annál nem lehet rosszabb, mint ami a parkolóban van. Dobott pár dollárt az adománygyűjtő perselybe, aztán elindult a lépcső felé.

A lemenő nap fényében az óceán folyékony aranyként csillogott. A parton még volt néhány család, akik törülközőkön fekve múlatták az időt a víz közelében. Nem messze tőlük homokvárak sorakoztak arra várva, hogy a dagály elmossa őket. A víz fölött rákra vadászó csérek csaptak le a levegőből.

Ronnie-nak nem kellett sokat gyalogolnia a mérkőzés helyszínéig. A pályához közeledve észrevette, hogy a nézőközönség soraiban álló lányok figyelmét a jobb oldali két játékos köti le. Nem volt meglepve. A két srác - vele egykorúak vagy talán idősebbek - ahhoz a típushoz tartozott, amit a barátnője, Kayla csak úgy emlegetett: szemrevaló. Bár egyik fiú sem volt Ronnie esete, nem lehetett nem észrevenni magas, izmos testalkatukat és azt a könnyedséget, amellyel a homokos talajon mozogtak.

Főleg a magasabb vonzotta magára Ronnie szemét: a sötétbarna hajú fiú csomózott karkötőt viselt a csuklóján. Kayla már biztos rástartolt volna - mindig is a magas srácok vonzották -, mint ahogy a pálya másik végében álló bikinis, szőke lány is egyértelműen ráhajtott a barna fiúra. Ronnie azonnal kiszúrta a tömegből a szőke lányt és a barátnőjét - biztos volt benne, hogy a két, vakítóan fehér fogakkal rendelkező, vékony, csinos lány mindig a figyelem középpontjában áll, s arról is meg volt győződve, hogy a fiúk nyálcsorgatva bámulnak utánuk. A lányok a tömegtől elkülönülten álltak, s csak visszafogottan szurkoltak - talán nem akarták, hogy a nagy ugrálásban összekócolódjon a hajuk. Ronnie egy transzparenst is el

tudott volna képzelni a kezükben a következő felirattal: „Távolról nyugodtan csodálhatsz, de túl közel ne gyere." Bár Ronnie egyik lányt sem ismerte, azt már most tudta, hogy nem tudna barátságot kötni velük.

Akkor kezdte újra figyelni a meccset, amikor a helyes srác újabb pontot szerzett a csapatának. És aztán még egyet. És megint egyet. Ronnie nem tudta, hogy áll a pontozás, de biztos volt benne, hogy a jóképű srác csapata a jobb. Ennek ellenére azonban, miközben a játékot figyelte, a másik csapatnak kezdett drukkolni. Ennek most semmi köze sem volt ahhoz, hogy mindig a gyengébb félnek szorított - márpedig így volt -, ahhoz viszont annál inkább, hogy a győztes páros azokra az utálatos magániskolába járó fiúkra emlékeztette, akikbe néha belefutott a klubokban, no meg a Daltonba vagy a Buckelyba való, Upper East Side-on élő srácokra, akik - csak azért mert az apjuk befektetési bankár - azt hitték, sokkal jobbak másoknál. Eleget találkozott már az úgynevezett kiváltságosokkal, hogy felismerje, kik tartoz-nak közéjük, s az életére is hajlandó lett volna megesküdni, hogy az a két srác a pályán a helyi menők közül való. Gyanúja a következő pontszerzés után igazolódott be, amikor a barna hajú srác csapattársa, mielőtt szervált volna, rákacsintott a szőke lány barnára sült, Barbie baba típusú barátnőjére. A helyes emberek ebben a városban természetesen mind ismerik egymást.

Vajon miért nem lepődöm meg ezen? - kérdezte magától Ronnie.

Hirtelen elvesztette az érdeklődését a játék iránt, így megfordult, hogy elmenjen, amikor egy újabb szerva repült át a háló fölött. Mintha hallott volna valami kiáltásfélét, amikor az ellenfél csapata visszaütötte a labdát, és alig tett pár lépést, amikor a nézők lökdösődni kezdtek körülötte, s ezzel egy pillanatra kibillentették az egyensúlyából.

Egy hosszúra nyúló pillanatra. Épp időben fordult meg, hogy lássa, ahogy az egyik játé-

kos teljes erőből rohan felé, miközben a nyakát

nyújtogatja, hogy lássa a levegőben repülő röplabdát. Mielőtt bármit is tehetett volna, a fiú nekiütközött. Érezte, ahogy a srác megragadja a vállát, egyrészt hogy le tudja fékezni magát, másrészt hogy megóvja őt az eséstől. Érezte, ahogy egy kar visszarántja, és szinte bénultan figyelte, ahogy a kezében tartott műanyag pohár teteje lerepül, s a szóda ívet rajzolva szétfröccsen a levegőben, majd teljesen beteríti az arcát és a pólóját.

Aztán ahogy kezdődött, vége is lett az egésznek. A köz-vetlen közelében látta a barna hajú játékost, ahogy az ijed-ségtől tágra nyílt szemmel bámulja őt.

- Jól vagy? - zihálta a fiú. Ronnie érezte, ahogy a szóda csöpög az arcáról, és

átáztatja a pólóját. Mintha valaki a tömegben felnevetett volna. Miért is ne tenné? Hiszen ez egy csodálatos nap.

- Jól vagyok - vetette oda. - Biztos? - a fiú még mindig alig kapott levegőt. Úgy

tűnt, valóban aggódik. - Elég rendesen neked szaladtam. - Csak... engedj el - válaszolta Ronnie összeszorított

szájjal. Úgy tűnt, a srác nem is vette észre, hogy még mindig a

vállánál fogva tartja a lányt. Ekkor azonban a szorítása la-zulni kezdett, gyorsan hátralépett egyet, és automatikusan megérintette a karkötőjét. Szórakozottan forgatni kezdte a csuklója körül.

- Nagyon sajnálom. Tényleg. A labdáért rohantam, és...

- Tudom, mit csináltál - szakította félbe Ronnie. - Túl-éltem, oké? - Azzal hátat fordított a fiúnak. Semmit sem akart jobban, mint minél távolabb kerülni innen. Hallotta, ahogy a háta mögött valaki azt kiáltja:

- Gyere már, Will! Játsszunk! De ahogy utat tört magának a tömegben, végig a

hátában érezte a fiú tekintetét egészen addig, míg ki nem került a látómezejéből.

A pólójának semmi baja sem lett, de ettől Ronnie még

nem érezte jobban magát. Szerette ezt a pólót, a Fall Out Boy koncertre emlékeztette, ahová tavaly lógott el Rickkel. Az anyja majd felrobbant a méregtől, és nem csak azért, mert Rick nyakára egy pókháló van tetoválva, és több piercing van a fülében, mint Kayláéban, hanem mert Ronnie hazudott arról, hogy hová megy, és haza sem ment másnap délutánig, minthogy a bulit Rick bátyjánál fejezték be, aki történetesen Philadelphiában lakott. Kim megtiltotta Ronnie-nak, hogy találkozzon vagy akárcsak beszéljen is Rickkel. Olyan szabály volt ez, amelyet a lány már rögtön másnap megszegett.

Nem mintha szerelmes lett volna Rickbe. Valójában még csak nem is kedvelte túlzottan. De mérges volt az anyjára, és akkor ettől a lépéstől jobban érezte magát. De amikor odaért Rick házához, a fiú már be volt rúgva, és tovább döntötte magába az italt, ahogy a koncert alatt is tette, és Ronnie rájött, ha továbbra is a fiúval marad, akkor az - az előző estéhez hasonlóan - folytatja majd az erőszakosko-dást, s megpróbálja rávenni őt valamire, amit ő egyáltalán nem akar - bármi is legyen az. Csak pár percet töltött a házban, aztán a Union tér felé vette az irányt, s ott töltötte a délutánt, miközben már tisztában volt azzal, hogy mindennek vége közte és a fiú között.

Ronnie tudott néhány dolgot a drogokról. Néhány barátja marihuánát szívott, mások kokaint vagy ecstasyt használtak, és volt egy ismerőse, aki speeden élt. Rajta kívül mindenki ivott alkoholt a hétvégéken. Az általa látogatott klubok vagy házibulik mindegyikén könnyű volt alkoholhoz vagy droghoz jutni. S bár a barátai minden egyes alkalommal, amikor rágyújtottak, ittak vagy bevettek egy tablettát, megesküdtek, hogy a buli csakis így ér valamit, Ronnie csak azt látta, hogy az éjszaka további részében csak nyomják a szöveget, tántorognak, hánynak vagy teljesen magukon kívül vannak, és valami hatalmas baromságot csinálnak. Valamit, aminek általában a fiúkhoz is köze van.

Ronnie nem akart ilyen helyzetbe kerülni. Főleg nem azután, ami Kaylával történt tavaly télen. Valaki - Kayla sosem jött rá, hogy ki - randidrogot tett az italába, és bár a következő időszakról csak halvány emlékei voltak, abban teljesen biztos volt, hogy három fiúval volt egy szobában - olyanokkal, akiket aznap látott először. Amikor másnap reggel felébredt, a ruhái szanaszét szórva hevertek a szobában. Kayla ennél többet nem árult el - inkább úgy tett, mintha semmi sem történt volna, és még azt is megbánta, hogy ennyit elmondott Ronnie-nak -, de nem volt nehéz összerakni a puzzledarabkákat.

A mólóhoz érve Ronnie letette a félig kiürült poharat, és dühösen szárogatni kezdte a pólóját egy papír zsebkendővel. Először úgy tűnt, működik a dolog, de aztán a zsebkendő apró, fehér, korpára hasonlító darabkákra mállott.

Nagyszerű. Bárcsak az a fiú valaki másnak rohant volna neki.

Mennyi időt is töltött ott? Tíz percet? Mennyi esélye volt annak, hogy pont abban a pillanatban fordít hátat, amikor a labda felé repül? És arra mennyi volt az esély, hogy egy pohár szódával a kezében áll a tömeg közepén, egy röplabdameccsen, amelyet meg sem akart nézni, ráadásul egy olyan városban, ahol nem is akart lenni? Ilyen valószínűleg egymillió évente egyszer történik. Ekkora esélyekkel akár lottózhatna is.

És aztán ott volt az a srác, aki miatt ez az egész megesett. Barna haj, barna szem, helyes arc. Közelről aztán rájött, hogy a fiú nem egyszerűen helyes, de egyenesen vonzó. Főleg amikor megcsillant a szemében az... aggodalom. Elképzelhető, hogy a menők közé tartozik a srác, de amikor egy tizedmásodpercre egymás szemébe néztek, Ronnie-nak az a különös érzése támadt, hogy a fiú nincs elszállva magától.

Megrázta a fejét, hogy elűzze ezeket az őrült gondolato-kat. Biztos az agyára ment a napsütés. Megnyugtatta magát, hogy a zsebkendővel ennél többet nem tud tenni már a pólójáért, majd felkapta a poharat. Úgy tervezte,

hogy kidobja a maradékot, de ahogy megfordult, azt vette észre, hogy a pohár beszorult közé és még valaki közé. Ez alkalommal nem játszódott le semmilyen lassított jelenet - a szóda rögtön a pólójára ömlött.

Ronnie vacogni kezdett, és hitetlenkedve bámulta a felsőjét. Ez csak valami vicc lehet.

Az előtte álló lány egy pohár jégkását tartott a kezében, és legalább annyira meglepettnek tűnt, mint Ronnie. A fekete ruhába bújt ismeretlen lány arcát töredezett szálú, göndör, fekete haj keretezte. Akárcsak Kayla, ez a lány is legalább fél tucat fülbevalót lövetett be mindkét fülébe, s az összhatást a fülcimpája alá lógó, miniatürizált koponyát ábrázoló darabbal hangsúlyozta. Vadóc kinézetét azonban nemcsak a fülbevalóinak köszönhette, az összképhez nagyban hozzájárultak a sötét színű szemceruzával kihúzott, fekete szeme alatt meghúzódó karikák is. Amikor a maradék szóda is átáztatta Ronnie pólóját, a gót kiscsaj kezében a jégkásával az egyre terjedő folt felé bökött.

- Ezt jól megszívtad - jelentette ki. - Úgy gondolod? - Persze a két folt legalább jól kiegészíti egymást. - Ó, értem már. Vicces akarsz lenni. - Inkább szellemes. - Akkor valami ilyesmit kellett volna mondanod: „Le-

het, hogy inkább csőrös poharat kéne használnod?" A gót kiscsaj elnevette magát - meglepően lányos volt a

hangja. - Nem vagy idevalósi, ugye? - Nem, New York-i vagyok. Az apámat jöttem

meglátogatni. - A hétvégére? - Nem. A nyárra. - Na, ezt már tényleg jól megszívtad. Most Ronnie-n volt a sor, hogy elnevesse magát. - Ronnie vagyok. Ez a Veronika rövidítése. - Engem hívj Blaze-nek. - Blaze-nek?

- Az igazi nevem Galadriel. A Gyűrűk urából. Az anyám el van ájulva attól a könyvtől.

- De legalább nem a Gollam nevet választotta. - Vagy a Ronnie-t. - Blaze hátraintett a válla fölött a

fejével. - Ha akarsz valami száraz cuccot magadnak, ott, annál a sátornál lehet még kapni egypár némós felsőt.

- Némós pólót? - Aha, némósat. Tudod, a mesefilmből. Narancs és

fehér csíkos hal, kacska uszonnyal. Akváriumba kerül, és az apja a keresésére indul.

- Nem akarok némós felsőt, oké? - Némó menő. - Igen, egy hatévesnek - vágott vissza Ronnie. - Csinálj, amit akarsz. Ronnie - mielőtt válaszra nyithatta volna a száját -

három fiúra lett figyelmes, amint éppen utat törtek maguknak a tömegben. A parton lófráló embereket nézve a srácok kilógtak a sorból, szakadt rövidnadrágot viseltek, tele voltak tetoválással, bőrdzsekijük alól kivillant meztelen felsőtestük. Az egyiknek piercing volt a szemöldökében, s egy ősrégi, hordozható magnót cipelt, a másiknak fehérre festett, kakastaréj formára nyírt haja volt, a karja pedig tele volt tetkóval. A harmadiknak, mint Blaze-nek, hosszú, fekete haja volt, mely éles kontrasztot alkotott tejfehér bőrével. Ronnie ösztönösen Blaze-hez fordult, de rá kellett döbbennie, hogy a lány már eltűnt. A helyén Jonah állt.

- Mit öntöttél a pólódra? - kérdezte. - Csöpög belőled a víz. Tök égő.

Ronnie Blaze után kutatott a szemével, miközben azon gondolkozott, hová tűnhetett ilyen gyorsan a lány. És vajon miért lépett le?

- Tűnj el, oké? - Nem lehet. Apa téged keres. Azt hiszem, azt akarja,

hogy gyere haza. - Hol van apa? - A vécén, de bármelyik pillanatban itt lehet. - Mondd neki azt, hogy nem találtál meg.

Jonah elgondolkozott. - Öt dolcsi. - Mi van? - Adj öt dolcsit, és én elfelejtem, hogy láttalak. - Most ugratsz? - Lejárt az időd - válaszolta Jonah. - Most már tíz

dolcsi. Ronnie az öccse feje fölött meglátta a tömegben keresgé-

lő apját. Ösztönösen lehúzta a fejét, de tudta, semmi esélye elslisszolni Steve elől. Ránézett az öccsére, a zsarolóra, aki nyilvánvalóan szintén észrevette, hogy mi a helyzet. Jonah jó fej volt, Ronnie kimondottan kedvelte, és nagyra tartotta a zsarolási tudományát is, de mégiscsak az öccse volt. Az ő oldalán kellett volna állnia! De vajon számíthat-e rá? Naná, hogy nem.

- Utállak, ugye, tudod? - kérdezte. - Aha. Én is utállak téged. De attól ez még tíz

dolcsidba fog kerülni. - Mit szólsz öthöz? - Azt az esélyt már elpuskáztad. A titkod azonban biz-

tonságban lesz nálam. Az apjuk még mindig nem szúrta ki őket, de egyre

közelebb került hozzájuk. - Oké - sziszegte Ronnie, miközben a zsebében

turkált. Belenyomott egy gyűrött bankjegyet Jonah kezébe, a fiú pedig zsebre vágta a pénzt. A válla fölött hátranézve Ronnie észrevette, hogy az apja - még mindig jobbra-balra tekingetve - már az ő irányába tart, így gyorsan bebújt egy sátor mögé. Meglepetésére a sátor oldalát a cigarettázó Blaze támasztotta.

- Problémáid vannak az apáddal? - vigyorodott el a fe-kete hajú lány.

- Hogy jutok ki innen? - Ez tőled függ - vonta meg a vállát Blaze. - De apád

tudja, milyen felső van rajtad.

Ronnie egy padon ült Blaze-zel a mólónál - még mindig

dühös volt, de már korántsem annyira, mint egy órával korábban. Kiderült, hogy Blaze jó hallgatóság, sőt az is, hogy nagyon jó humora van - s ami a legfontosabb, bár még sosem járt New Yorkban, ugyanannyira rajongott a városért, mint Ronnie. Blaze kulcsfontosságú helyekről kérdezgette újdonsült barátnőjét: a Times Square-ről, az Empire State Buildingről és a Szabadság-szoborról, vagyis azokról a tipikusan turisták által látogatott helyekről, amelyeket Ronnie a mindennapokban kerülni próbált. Ronnie persze Blaze kedvében akart járni, ezért minden kérdésére válaszolt, mielőtt bemutatta volna neki az igazi New Yorkot: Chelsea klubjait, Brooklyn zenei életét és Chinatown utcai árusait, akiknél másolt CD-ket, hamis Prada pénztárcákat és egyéb, klassz dolgokat lehetett vásárolni - fillérekért.

Miközben New Yorkról beszélt, egyre inkább vágyott rá, hogy Wrightsville Beach helyett újra otthon lehessen. Bárhol szívesebben lett volna, mint itt.

- A helyedben én sem akartam volna idejönni - bólogatott Blaze. - Higgy nekem: ez a hely dögunalom.

- Te mióta élsz itt? - Ó, csak egész életemben. De nekem legalább az

öltözködési stílusomban nem találhat senki kivetnivalót. Ronnie végül megvette az idétlen némós felsőt. Tudta,

hogy nevetségesen néz ki benne. Az árusnál csak egyetlen méret volt kapható, egy XL-es, így a póló gyakorlatilag a térdéig ért. A felső egy dolog miatt tetszett Ronnie-nak, így volt esélye láthatatlanná válni az apja előtt. Blaze-nek ebben tényleg igaza volt.

- Mintha valaki azt mondta volna, hogy Némó menő. - Hazudott. - Mit keresünk még mindig itt? Az apám valószínűleg

már messze jár. - Mi van? - fordult meg Blaze. - Vissza akarsz menni a

vásárba? Vagy talán be akarsz fizetni az elvarázsolt kastélyba egy körre?

- Nem. De lehet, hogy akad valami érdekes. - Még nincs. Majd később. Most várunk. - Mire? Blaze nem válaszolt. Helyette felállt, és a sötétbe burko-

lózott víz felé fordult. A hajába belekapott a szellő, úgy tűnt, mintha a holdat bámulná.

- Láttalak már korábban is, tudod? - Mikor? - A röplabdameccsen. - Blaze a móló felé intett. - Én

odaát álltam. - És?

- Nem illettél a tömegbe. - Ahogy te sem. - Épp ezért álltam a mólónál. - Blaze felugrott a

padra, ráült a háttámlájára, és ránézett Ronnie-ra. - Azt már tudom, hogy nem akarsz itt lenni, de mit tett az apád, amivel ennyire feldühített?

Ronnie beletörölte a tenyerét a nadrágjába. - Hosszú történet. - A barátnőjével lakik?

- Nem hinném, hogy van barátnője. Miért? - Szerencséd van. - Te most miről beszélsz? - Az én apám a barátnőjével él. Egyébiránt ez a

harmadik nője, amióta elváltak anyámmal, és vitathatatlanul ez a legrosszabb mind közül. Alig pár évvel idősebb nálam, és úgy öltözik, mint egy sztriptíztáncos. Amennyire én tudom, az is volt, sztriptíztáncos. Folyton felbosszant, ha elmegyek hozzájuk. Olyan, mintha nem tudná, hogy viselkedjen velem. Az egyik percben még tanácsokat osztogat, mintha az anyám lenne, a másikban meg megpróbál a legjobb barátnőm lenni. Gyűlölöm.

- Az anyáddal élsz? - Aha. De most neki is van egy barátja, és a pasi

folyton nálunk van. És persze ő is egy rakás szerencsétlenség. Idétlen parókát hord a fején, mert amikor húsz, vagy mit tudom én hány éves volt, kihullott az összes haja. És folyton arról beszél, hogy egyetemre

kellene mennem. Mintha érdekelne, mit gondol. Az egész egy nagy baromság.

Mielőtt Ronnie válaszolhatott volna, Blaze leugrott a padról.

- Gyere. Azt hiszem, kezdődik. Ezt látnod kell. Ronnie követte Blaze-t vissza a mólóhoz, ahol a tömeg

mintha utcai mutatványosokat állt volna körbe. Meglepve vette észre, hogy az előadó a három huligán kinézetű srác, akiket már korábban is kiszúrt magának. Ketten a hordozható magnóból bömbölő zenére breakeltek, a harmadik - a hosszú, fekete hajú - pedig középen állt, és lángoló golflabdának tűnő golyókkal zsonglőrködött. Időről időre abbahagyta a zsonglőrködést, és egyszerűen a kezében tartotta a labdát, görgette az ujjai között, vagy átgurította a kézfején, fel a karján, majd le a másikon. Kétszer még rá is kulcsolta az ujjait a tenyerében tartott labdára, hagyva, hogy a lángok kiszabaduljanak a hüvelykujjánál hagyott kis résen keresztül.

- Ismered? - kérdezte Ronnie. - Marcusnak hívják - bólintott Blaze. - Van valami anyag a kezén, amely megvédi a

lángoktól? - Nincs. - Nem égeti meg magát? - Ha jól tartja a labdát, akkor nem. Állati jó, ugye? Ezzel Ronnie is egyetértett. Marcus a háromból két

labdán eloltotta a lángokat, majd a még mindig égő harmadikkal újra meggyújtotta őket. A földön egy, a tetejére állított bűvészkalap állt. Ronnie figyelte, ahogy az emberek pénzt dobnak bele.

- Honnan szerezte az égő labdákat? - Ő készítette őket. Meg tudom mutatni, hogyan. Nem

nehéz. Csak egy pamutpóló, tű és cérna kell hozzá, meg egy kis benzin.

A zene egyre hangosabb lett, s ekkor Marcus átdobta a három labdát a kakastaréj formára nyírt hajú fiúnak, majd meggyújtott két újabb golyót. A két fiú oda-vissza dobálta egymásnak a labdákat - az egész leginkább a

cirkuszi bohócok mutatványához hasonlított, akik egyre gyorsabban és gyorsabban hajigálják a buzogányokat, míg az egyikük el nem véti a dobást.

Ezek a fiúk azonban nem vétettek el egy dobást sem. A piercinges szemöldökű srác vérbeli focistaként kapkodta a labdát, majd egyik lábáról a másikra adogatta, mintha a labda egy footbag volna. Ezután az ötből három tűzgolyót eloltottak, s a maradék kettővel folytatták az előadást: a háromtagú társulat lábról lábra adogatta őket. A tömeg tapsolt a kalapba csak úgy hullott a pénz, közben a zene egyre hangosabban szólt. Aztán hirtelen a maradék tűzgolyót is elkapták, és egyszerre oltották el őket, pont akkor, amikor a zene a végső, mennydörgő taktushoz ért.

Ronnie-nak be kellett ismernie, soha nem látott még eh-hez foghatót. Marcus odasétált Blaze-hez, és magához húzta egy hosszú, mohó csók erejéig, amely Ronnie számára illetlennek tűnt ekkora nyilvánosság előtt. A fiú lassan kinyitotta a szemét, és miközben még mindig Blaze-t ölelte, egyenesen Ronnie-ra nézett.

- Ez ki? - kérdezte Ronnie felé intve. - Ronnie-nak hívják - válaszolta Blaze. - New Yorkból

jött. Most ismerkedtünk meg. Kakastaréj és Átlőtt Szemöldök is csatlakozott Marcus-

hoz és Blaze-hez, így már négyen bámulták Ronnie-t, aki láthatóan kényelmetlenül érezte magát ebben a helyzetben.

- New York, hm? - kérdezte Marcus, miközben előhúzott a zsebéből egy öngyújtót és meggyújtott egy labdát. A lángoló golyót mozdulatlanul tartotta a hüvelyk- és a mutatóujja között, s Ronnie megint azon gondolkozott, vajon hogyan csinálja, hogy nem égeti meg magát.

- Szereted a tüzet? - szegezte a kérdést a lánynak a fiú, majd válaszra sem várva Ronnie felé dobta az égő labdát.

Ronnie félreugrott, s annyira megrémült, hogy válaszolni sem tudott. A labda mögötte ért földet, s egy rendőr azonnal odarohant, hogy eltapossa a tüzet.

- Hé, ti, ott! - kiáltotta a rendőr rájuk mutatva. - Tűnés innen! Most! Már figyelmeztettelek benneteket, hogy nem

csinálhatjátok a kis műsorotokat a mólónál! Ha még egyszer meglátlak itt benneteket, esküszöm, beviszlek mindnyájatokat!

Marcus megadóan emelte fel a kezét, és hátrált egy lépést.

- Már itt sem vagyunk. A fiúk felmarkolták a kabátjukat, és elindultak a móló

felé, az árusok irányába. Blaze - Ronnie-t magára hagyva - követte őket. Ronnie érezte magán a rendőr pillantását, de nem törődött vele. Talán csak egy pillanatig habozott, aztán ő is követte a három fiút és a lányt.

4

MARCUS

Tudta, hogy a lány követni fogja őket. Mind ezt csinálják.

Főleg azok, akik újak a városban. Így van ez a lányokkal: minél rosszabbul bánik velük, annál inkább vágyakoznak utána. Ostoba tyúkok. Kiszámíthatók, de ostobák.

A hotel előtt sorakozó hatalmas virágtartók egyikének támaszkodott, miközben Blaze mindkét karjával átölelte. Ronnie velük szemben ült egy padon, oldalt Teddy és Lance nyomták a szöveget, az arra sétáló lányok figyelmét akarták magukra vonni. Már részegek voltak - jesszus, hiszen már a műsor előtt is be voltak állva -, és szokás szerint még a legcsúnyább lányok is átnéztek rajtuk.

Blaze a nyakát harapdálta, de ő nem foglalkozott vele. Elege volt már abból, hogy a lány folyton rajta csüngött, amikor mások is voltak körülöttük. Sőt tulajdonképpen a lányból volt elege. Ha nem lett volna olyan jó az ágyban, ha nem tudta volna pontosan, mi az, amivel fel tudja őt

izgatni, már egy hónapja lapátra tette volna annak a három-négy lánynak az egyikéért, akikkel rendszeresen ágyba bújt. De most még ők sem érdekelték. Folyamatosan Ronnie-t bámulta, bejött neki lila csíkokkal bolondított haja, feszes kis teste és szemhéjpúderének csillogása. Az idétlen pólót leszámítva a lány valahogy divatosan slampos volt. És ez tetszett neki. Nagyon tetszett.

Lefejtette magáról Blaze száját. Le akarta vakarni magá-ról a lányt.

- Menj, hozz nekem egy kis sült krumplit - küldte el. - Éhes vagyok.

Blaze elhúzódott a fiútól. - Alig pár dollárom maradt csak. Marcus kihallotta a lány hangjából a könyörgést. - Tényleg? Annyi pont elég lesz. És egy szálat se egyél

belőle, rendben? Komolyan mondta. Blaze hasa egyre puhább volt, az

arca pedig mintha felpuffadt volna. Nem volt ebben semmi meglepő, figyelembe véve, hogy a lány mostanában majd-nem annyit ivott, mint Teddy és Lance.

Blaze duzzogni kezdett, de Marcus egy kicsit meglökte, így végül elindult az ennivalót kínáló sátrak felé, ahol leg-alább hatan-heten várakoztak, hogy sorra kerüljenek. Amikor a lány beállt a sorba, Marcus odaoldalgott Ronnie-hoz, és leült mellé. Közel, de nem túl közel. Blaze féltékeny típus volt, és Marcus nem akarta, hogy a barátnője még azelőtt kitegye Ronnie szűrét, mielőtt ő jobban megismerné.

- Mit gondolsz róla? - kérdezte. - Miről? - A műsorunkról. Láttál már ehhez hasonlót New

Yorkban? - Nem - vallotta be a lány. - Még soha. - Hol laksz? - Lent a parton, nem túl messze innen. Marcus érezte a lány válaszából, hogy az feszélyezve érzi

magát. Talán mert Blaze nem volt velük.

- Blaze mesélte, hogy rászedted apádat. A válasz egy egyszerű vállrándítás volt. - Mi van? Nem akarsz beszélni róla? - Nincs mit beszélni róla. - Talán csak nem bízol bennem - dőlt hátra a fiú. - Miről beszélsz? - Blaze-t beavattad a sztoriba, de engem nem. - Hiszen még csak nem is ismerlek. - Blaze-t sem ismered. Csak most találkoztatok. Úgy tűnt, Ronnie nem vevő a fiú csípős megjegyzésére. - Egyszerűen csak nem akarok beszélni vele, oké? És

nem akarom itt tölteni a nyarat. - Így aztán leléptél - söpörte ki a szeméből Marcus a

haját. - Aha, igen. Csak tudnám, hova menjek. - Floridába. - Tessék? - hunyorgott a lány. - Ismerek egy srácot, akinek van egy háza Tampa

mellett. Ha akarod, elviszlek. Addig maradhatunk, ameddig csak akarod. Ott áll az autóm.

Ronnie döbbenten nézett a fiúra. - Nem mehetek veled Floridába. Én... még csak most

ismertelek meg. És mi van Blaze-zel? - Mi van vele? - Együtt jártok. - És? - kérdezte Marcus rezzenéstelen arccal. - Ez nekem bizarr - rázta meg a fejét a lány. - Azt hi-

szem, megyek és megnézem Blaze-t. Marcus elővett a zsebéből egy tűzgolyót. - Ugye tudod, hogy csak vicceltem? Valójában persze teljesen komolyan gondolta. Minden

szavát ugyanaz vezérelte, ami a kezét is, amikor a lány felé dobta a lángoló labdát. Hogy lássa, meddig mehet el nála.

- Oké, rendben. Klassz. Azért én most odamennék be-szélgetni egy kicsit Blaze-hez.

Marcus nézte, ahogy a lány méltóságteljesen elvonul. Bármennyire is csodálta Ronnie tüzes, apró testét, arról fogalma sem volt, hogy mihez kezdene a lánnyal, aki az

öltözködésében ügyelt a részletekre, de Blaze-zel ellentétben nem dohányzott, és úgy tűnt, egy fikarcnyit sem érdekli a bulizás. Marcus azonban abban is biztos volt, hogy a lányban több rejtőzik, mint amit mutat. Kíváncsi lett volna, hogy gazdag-e a családja. Nem lehetetlen, ugyebár? Egy lakás New Yorkban, egy ház a parton? A családjának kell hogy legyen egy kis pénze, hogy ezt megengedhessék maguknak. De... a lány nem hasonlított azokhoz a pénzes emberekhez, akik errefelé laktak, legalábbis azokhoz semmiképpen, akiket a fiú ismert. Akkor most, hogy is van ez? És miért számít ez egyáltalán?

Marcus nem szerette a gazdagokat, nem szerette, ahogy kérkednek, és nem szerette, hogy azt gondolják, csak azért, mert pénzük van, különbek másoknál. Egyszer - mielőtt még kirúgták a suliból - hallotta, hogy egy gazdag gyerek arról beszél az iskolában, hogy egy új hajót kapott a születésnapjára. Nem valami ócska kis csónakot, hanem egy hat és fél méteres, GPS-szel és hanglokátorral felszerelt Boston Whaler sporthajót. A srác azzal hencegett, merre hajókázott a nyáron, és hogyan kötött ki a golfklub dokkjánál.

Három nap múlva Marcus felgyújtotta a hajót, és a golf-pályán álló magnóliafa mögé rejtőzve nézte végig, ahogy porrá ég.

Természetesen senkinek sem beszélt a tettéről. Ha az ember csak egyvalakinek is elmondja a dolgait, az már olyan, mintha a zsaruknak tenne vallomást. Teddy és Lance sem voltak ez alól kivételek: ha lecsuknák őket, abban a pillanatban összeomlanának, hogy meghallanák a zár kattanásának a hangját. Épp ezért mostanában mindig velük végeztette a piszkos munkát. Legegyszerűbben úgy tehetett lakatot a szájukra, ha nyilvánvalóvá tette a számukra, hogy ők sokkal sá-rosabbak nála. Így aztán mostanság ők lopták a piát, ők verték eszméletlenre a kopasz fickót, mielőtt elvették a tárcáját, és ők festettek horogkeresztet a zsinagógára. Nem bízott bennük szükségszerűen, még csak nem is

igazán kedvelte őket, de ez a két srác mindig benne volt egy kis buliban.

Teddy és Lance továbbra is az idiótát játszotta mögötte, és most, hogy Ronnie elment, Marcus türelmetlenné vált. Nem szándékozta az egész estét semmittevéssel tölteni a hotel előtt. Ha Blaze visszajön, megeszi a sült krumplit, és ráveszi a többieket, hogy nézzenek körbe egy kicsit. Majd kiderül, mi lesz. Sosem lehet tudni, mikor mi történik egy ilyen helyen, mint ez; egy ilyen éjszakán, mint a mai; és ilyen tömegben, mint amely ma összeverődött itt. Egy dolog azonban biztos volt. A műsor után mindig szüksége volt valamire... valami többre. Bármi legyen is az.

Az árusok felé nézve látta, hogy Blaze éppen fizet a sült krumpliért, Ronnie pedig közvetlenül mögötte áll. Ronnie-t nézte, s azt akarta, hogy a lány is nézzen rá. Végül teljesült a kívánsága. Nem túl hosszú ideig, csak egy gyors pillantás erejéig, de ez épp elég volt ahhoz, hogy a fiú elképzelje, milyen lehet a lány az ágyban.

Valószínűleg szenvedélyes, gondolta. Kellő bátorítás után mind azok.

5

WILL

Bármit csinált, Will nem tudott szabadulni a titok rá

nehezedő súlyától. Felületesen szemlélve az élete rendben levőnek volt mondható. Az elmúlt hat hónapban iskolába és baseballedzésre járt, részt vett a szalagavatón, elvégezte a középiskolát, felvették a főiskolára. Persze nem volt min-den tökéletes - hat hete szakított Ashley-vel. Azzal azon-ban, ami azon az estén történt, nem tudott mit kezdeni. Az az éjszaka örökre belevésődött az agyába. Természetesen az emlék nem foglalkoztatta a nap minden pillanatában,

de időnként, amikor eszébe jutottak néhanapján annak a napnak az eseményei, görcsbe rándult a gyomra. A képek sosem változtak, és mindig ugyanolyan élesen jelentkeztek, még a körvonalak sem homályosodtak el. Mintha valaki más szemével nézett volna, valaki más szemével látta volna magát, amint végigrohan a parton és megragadja Scottot, aki bénultan nézi a tomboló lángokat.

Mi a fészkes fenét műveltél? - úgy emlékezett, ezt or-dította.

Nem az én hibám! - ordított vissza Scott. És Will csak ekkor vette észre, hogy nincsenek egyedül.

A távolban meglátta Marcust, Blaze-t, Teddyt és Lance-t, amint őket figyelték, és tudta, hogy mind a négyen látták, mi történt.

Tudták... Amikor Will elő akarta venni a mobilját, Scott megállí-

totta. Ne hívd a zsarukat! Mondtam, hogy baleset volt! - nézett

rá könyörögve. - Ugyan, haver! Tartozol nekem ennyivel! Az első pár napban a híradások mással sem foglalkoz-

tak, csak a tűzzel, és Will megnézett minden apró beját-szást, és elolvasott minden cikket, ami az újságban megjelent - a gyomra pedig görcsben állt. Az egy dolog, ha valaki egy véletlen balesetet fedez - talán ő is ezt tette. De valaki megsérült aznap éjjel, így a bűntudat érzése émelyítő hullámokban tört rá minden alkalommal, amikor elhajtott a helyszín mellett. Nem számított, hogy a templomot újjáépítették, és az sem, hogy a lelkészt már régen hazaengedték a kórházból. Csak az számított, hogy tudta, mi történt, és semmit sem tett.

Tartozol nekem ennyivel... Ez a három szó visszhangzott legtöbbször a fejében. Nem egyszerűen azért, mert Scott és ő már az óvoda óta

a legjobb barátok voltak, hanem egy másik, sokkal fontosabb ok miatt. Előfordult, hogy az éjszaka közepén felriadt álmából, ilyenkor gyűlölte annak a három szónak az igazságtartalmát, és azt kívánta, bárcsak minden rendbe jönne.

Bármennyire fura is, de az aznapi röplabdameccsen

történt incidens volt az, amely ez alkalommal eszébe juttatta az emlékeket. Vagyis inkább a lány, akivel összeütközött, s aki meg sem hallotta a bocsánatkérését, s a legtöbb lánytól eltérően azzal sem törődött, hogy palástolja a dühét. De nem hőbörgött és nem nyafogott, hanem nyugodt maradt, s ez a másság azonnal mellbe vágta Willt.

Miután a lány elviharzott, ők pedig befejezték a meccset, rá kellett döbbennie, hogy kihagyott néhány olyan pontszerzési lehetőséget, amilyet általában nem vétett volna el. Scott mérgesen bámult rá, és - talán csak a fény játéka miatt - pontosan úgy nézett ki, mint a tűz estéjén, amikor Will a telefonért nyúlt, hogy hívja a rendőrséget. Ennyi elég volt ahhoz, hogy az események újra lejátszódjanak a fejében.

Képes volt összeszedni magát arra az időre, míg meg-nyerték a játékot, de a meccs után úgy érezte, magányra van szüksége, így elsétált a vásárba, és megállt a méregdrága, lehetetlen-bármit-is-nyerni típusú vásári sátraknál. Már éppen arra készülődött, hogy kosárra dobjon egy túl nagyra pumpált kosárlabdával a kelleténél éppen csak egy kicsit magasabbra szerelt palánkba, amikor egy hang szólalt meg a háta mögött.

- No, lám! - mondta Ashley. - Te kerülsz minket? Igen, gondolta, voltaképpen igen. - Nem - válaszolta aztán. - A szezon vége óta nem dob-

tam egyszer sem palánkra, és ki akartam próbálni, mennyit rozsdásodott a karom.

Ashley elmosolyodott. Fehér felsője - mely éppen hogy eltakarta a mellét -, fehér szandálja és fülbevalója a lehető legjobban hangsúlyozta kék szemét és szőke haját. A röp-labdameccs utolsó játszmája óta a lány már átöltözött. Jellemző - Will ismeretségi körében ő volt az egyetlen lány, aki állandóan egy komplett bőröndnyi ruhával járt-kelt, hogy át tudjon öltözni, amikor úgy hozza a sors. Állandóan. Még akkor is, ha csak a partra ment le.

Májusban, a szalagavatón háromszor öltözött át: volt egy ruhája a vacsorához, egy a tánchoz és egy az afterpartyhoz. Valójában egy bőrönd volt nála, amelyet Willnek kellett kicipelni a kocsihoz, miután feltűzte a lányra a csokrát, és pózolt a fényképészek előtt. Ashley anyja semmi kivetnivalót sem talált abban, hogy úgy kellett pakolnia a lányának, mintha az vakációzni, nem pedig táncolni indult volna. Persze elképzelhető, hogy a lány anyja is ilyen problémákkal küzdött. Ashley egyszer megengedte Willnek, hogy bekukkantson az anyja ruhásszekrényébe - a nőnek legalább száz pár cipője és minimum ezer ruhája volt. A szekrényben található cuccok áráért akár egy Buickot is kaphattak volna.

- Ne is figyelj rám. Sosem bocsátanám meg, ha miattam lennél rövidebb egy dollárral.

Will elfordult, s miután bemérte a palánkot, nagy ívben a kosár felé dobta a labdát. A labda nekiütődött a gyűrűnek, majd a palánknak, s csak azután esett be a hálóba. Egy dobás talált tehát. Még kettő, és kap egy ajándékot.

Miközben a labda visszafelé gurult, az árus lopva Ash- ley-re pillantott. Ashley azonban úgy tűnt, észre sem veszi a férfit.

A labda visszaért Willhez. - Nyert már ma valaki? - kérdezte a fiú az árustól,

miután fölemelte a labdát. - Persze. Mindennap rengeteg nyertesünk van. - A

férfi válasz közben is Ashley-t bámulta. Nem volt ebben semmi meglepő. Ashley-re mindig, mindenki felfigyelt. Azoknak, akikben csak egy kicsit is túltengett a tesztoszteron, a lány olyan volt, mint egy fényesen világító neontábla.

Ashley egyet előrelépett, megperdült, és nekitámaszko-dott a sátornak. Újra Willre villantotta a mosolyát. Nem volt bonyolult lélek. Miután a végzősök bálján királynővé koronázták, egész este le sem vette a fejéről a koronát.

- Jól játszottál ma - jelentette ki. - Egyre jobbak a szerváid.

- Kösz - válaszolta Will. - Szerintem már majdnem olyan jó vagy, mint Scott. - Nem hinném - ellenkezett a fiú. Scott hatéves kora

óta röplabdázott, ő viszont csak a középiskola első évében kezdett játszani. - Gyors vagyok, és jól ugrok, de egészében véve meg sem közelítem Scottot.

- Csak azt mondom, amit láttam. Will a palánkra koncentrált: kifújta a levegőt, és meg-

próbált ellazulni, mielőtt eldobta volna a labdát, úgy, ahogy az edzője tanította neki, hogyan kell a büntetővonalnál állva dobni - na, nem mintha ezzel bármennyit is javult volna a fiú kosárstatisztikája. Ez alkalommal azonban a labda átesett a hálón. Kettőből kettő.

- Mihez kezdesz a plüssállattal, ha nyersz? - kérdezte a lány.

- Nem tudom. Szeretnéd megkapni? - Csak ha te is nekem akarod adni. Will tisztában volt vele, hogy a lány azt akarja, ajánlja

föl neki az ajándékot. Két év együtt járás után alig volt olyan dolog, amit ne

tudott volna a lányról. Megfogta a labdát, újra kifújta a levegőt, és elvégezte az utolsó dobást - amely azonban túl erősre sikerült, így a labda lepattant a gyűrű hátsó részéről.

- Majdnem összejött. A helyedben tennék még egy próbát - biztatta az árus.

- Felismerem, ha valaki rá akar szedni. - Mit nem mondasz! Engedek egy dollárt. Két dollár,

három dobás. - Rendben. - Legyen két dollár, és mindketten dobhattok

hármat-hármat - nyújtotta a férfi a labdát Ashley felé. - Szeretném látni, mire vagy képes.

Ashley úgy nézett a labdára, hogy az bárki számára egy-értelművé tette, soha meg sem fordult a fejében, hogy ilyennel próbálkozzon. És ez talán így is volt, valószínűleg még soha nem volt a kezében kosárlabda.

- Nem hinném, hogy ez menni fog - mentette ki a lányt Will. - De kösz az ajánlatot. Scott még mindig erre van

valahol? - fordult Ashley-hez. - Cassie-vel üldögél az asztalnál. Vagy legalábbis ott

voltak, amikor elindultam, hogy megkeresselek. Azt hiszem, Scott kedveli Cassie-t.

Will elindult a megadott irányba, Ashley szorosan mel-lette.

- Beszélgettünk - szólalt meg tettetett lazasággal a lány -, és Scott meg Cassie úgy gondolta, talán jó móka lenne

felugrani hozzám. A szüleim Raleigh-be mentek. A kor-mányzóval találkoznak, vagy mi. Így az egész ház a miénk lehetne.

Will előre látta, hogy ez fog következni. - Nem hinném, hogy ez jó ötlet - vetette ellen. - Miért nem? Nem hinném, hogy bármi izgalmas fog

itt még ma történni. - Egyszerűen úgy gondolom, hogy ez nem jó ötlet. - Mert szakítottunk? Ó, ez az egész nem arra megy ki,

hogy újra összejöjjünk. Semmi köze hozzá! Mint ahogy annak sem, hogy eljöttél a mérkőzésre,

gondolta Will. És annak sem, hogy kiöltöztél ma. És eljöttél, hogy megkeress. És azt javasoltad, hogy menjek föl hozzád, merthogy a szüleid éppen nincsenek otthon.

Hangosan azonban Will nem mondta ki a gondolatait. Nem volt kedve veszekedni, és nem volt kedve mélyebbre ásni a dolgokban, mint amennyire már így is leástak. Ashley nem volt rossz ember. Egyszerűen csak nem az ő embere volt.

- Holnap kora reggeltől dolgoznom kell, ráadásul egész nap a tűző napon röplabdáztam - magyarázkodott. - Csak haza akarok menni, alvásra van szükségem.

Ashley megfogta a karját, és megállította. - Miért nem válaszolsz a hívásaimra? Will nem válaszolt. Nem tudott mit mondani. - Tudnom kell, mit rontottam el - kérte a lány. - Nem rontottál el semmit sem.

- Akkor mi ez az egész? Amikor Will megint válasz nélkül hagyta, esdeklő mo-

sollyal kérte: - Csak gyere át, és megbeszélünk mindent, oké? A fiú tudta, hogy a lány megérdemli a választ. Csak épp

nem azt hallja majd, amit akar. - Ahogy már mondtam, fáradt vagyok.

Szóval fáradt vagy - bődült rá Scott. - Azt mondtad neki,

hogy fáradt vagy, és haza akarsz menni aludni? - Valami hasonlót. - Megőrültél? Scott rámeredt Willre az asztal túloldaláról. Cassie és

Ashley már egy ideje lementek a mólóhoz beszélgetni - bi-zonyára Will Ashley-nek mondott szavait boncolgatták, és szükségtelenül túldramatizálták a helyzetet, amely valószínűleg inkább csak a két érintettre tartozott volna. Ashley-vel egyébként mindennap dráma volt. Will hirtelen azt érezte, ennek a nyárnak sosem lesz vége.

- Én fáradt vagyok - szólalt meg aztán. - Te nem? - Talán nem értetted jól, mit javasolt Ashley. Én és

Cassie, te meg ő? A szülei házában, a parton? - Igen, pontosan ezt mondta. - Erre mi még mindig itt ülünk. Mert...? - Ezt már egyszer megbeszéltük. - Nem - rázta meg a fejét Scott. - Nézd, ezen a ponton

nem értjük egymást. A „fáradt vagyok" kifogást akkor használja az ember, amikor a szülei megkérik, mossa le az autót. Vagy amikor arra kérnek, kelj föl, hogy időben odaérj a templomba. De nem egy ilyen kínálkozó lehetőségnél, mint ez a mostani!

Will nem válaszolt. Habár Scott csak egy évvel volt fiata-labb nála - ősszel fog végezni a Laney Gimnáziumban -, gyakran viselkedett úgy, mintha ő lenne Will tapasztalt bátyja.

Kivéve azon az éjszakán, ott, a templomnál...

- Látod ott azt a fickót a kosárlabdás sátornál? Na, őt megértem. Egész nap ott áll, megpróbálja rávenni az embereket, hogy fizessenek be egy játékra, mert csak így juthat egy kis pénzhez, hogy vegyen magának egy pofa sört és egy doboz cigarettát a nap végén. Egyszerű. Szimpla. Én nem tudnék így élni, de el tudom fogadni, hogy ő igen. De a te hozzáállásod nem tudom elfogadni. Úgy értem... láttad ma este Ashley-t? Csodásan néz ki. Pont, mint a Maxim címlapján pózoló bigék.

- És? - Szerintem be van gerjedve. - Tudom. Pár évig együtt jártam vele, ha még

emlékszel. - Nem azt mondom, hogy újra gyere vele össze. Csak

annyit mondok, hogy menjünk át hozzá mind a négyen, érezzük jól magunkat, aztán majd meglátjuk, mi lesz.

Scott hátradőlt a székén. - És ha már itt tartunk: még mindig nem tudom

felfogni, miért szakítottál vele. Nyilvánvaló, hogy még mindig beléd van esve, ráadásul mindig is ti voltatok a tökéletes pár.

- Nem voltunk tökéletes pár - rázta meg a fejét Will. - Ezt már korábban is említetted, de hogy érted ezt?

Talán Ashley... pszichopatává alakul, amikor kettesben maradtok? Mi történt? Arra ébredtél, hogy egy konyhakéssel áll fölötted? Vagy talán a holdat ugatta, amikor lementetek éjjel a partra?

- Nem, semmi ilyesmi. Egyszerűen csak nem működött a dolog, ennyi.

- Egyszerűen csak nem működött a dolog - ismételte barátja szavait Scott. - Hallod magadat, hogy mit beszélsz?

Amikor látta, hogy a szavai leperegnek Willről, Scott újra előredőlt a széken.

- Ugyan, haver! Tedd meg akkor értem. Élj egy kicsit. Nyári szünet van. Tedd meg mindannyiunkért.

- Kétségbeesettnek tűnsz. - Mert az is vagyok. Ha nem töltöd Ashley-vel az estét,

akkor Cassie is le fog rázni engem. Márpedig most beszél-

gettünk a lányról, aki készen áll a „Smaragd románcára". Cassie „ki akarja szabadítani Willyt."

- Sajnálom. Nem segíthetek. - Oké. Tedd csak tönkre az életem. Kit érdekel, nem

igaz? - Túl fogod élni. - Will hallgatott egy darabig. - Éhes

vagy? - Egy kicsit - mordult vissza Scott. - Gyere. Toljunk be egypár sajtburgert - állt fel Will az

asztaltól, de Scott tovább zsörtölődött. - Díjaznám, ha gyakorolnád a mentést - mondta

aztán a délutáni röplabdameccsre utalva. - Összevissza dobáltad a labdát. Ennél többet én már nem tudok tenni azért, hogy játékban maradjunk.

- Ashley szerint ma legalább olyan jól játszottam, mint te.

- Ez a nő se tudja, mit beszél - fortyant föl Scott, majd felállt az asztaltól.

Will és Scott kiállták a sort a hamburgeresnél, majd

odaléptek a fűszereket kínáló állványhoz, ahol Scott jókora mennyiségű ketchupot nyomott a hamburgerére. Amikor visszatette a zsömle tetejét, a ketchup minden oldalról folyni kezdett a szendvicsből.

- Ez undorító - jegyezte meg Will. - Akkor ezt hallgasd meg. Élt egyszer egy Ray Kroc

nevű fickó, aki McDonald's néven indított egy vállalkozást. Ismerősen cseng a név? Nos, ez a fazon a kezdetektől fogva ragaszkodott hozzá, hogy az általa árult hamburgerhez - emlékeztetnélek arra, hogy bizonyos szemszögből ez volt az eredeti amerikai hamburger - mindig adjanak ketchupot. Most már remélem, világos számodra, mennyire fontos a ketchup az ízharmóniához.

- Folytasd csak. A téma egyszerűen lebilincselő. Én most megyek, veszek valamit inni.

- Hoznál nekem egy üveg vizet?

Will alig tett pár lépést, amikor egy fehér dolog suhant el mellette. Egyenesen Scott irányába tartott, aki szintén látta a közelgő veszélyt, ezért ösztönösen félreugrott. Ugrás közben azonban elejtette a sajtburgerét.

- Mi a francot képzeltek, mit csináltok? - csattant föl Scott, miközben fölmérte a terepet. A földön egy vattával kitömött sült krumplis doboz hevert. Scott mögött Teddy és Lance állt zsebre dugott kézzel. Marcus közöttük állt, s megpróbált láthatatlan maradni - sikertelenül.

- Nem tudom, miről beszélsz - válaszolt Marcus. - Erről! - dühöngött Scott, miközben a három fiú felé

rúgta a dobozt. A hanghordozás volt az, gondolta később Will, amelytől

a közelben állók mindannyian ledermedtek. Will tarkóján felállt a szőr, szinte tapintható volt a körülöttük lévő tér fi-zikai torzulása, és az általában erőszakba torkolló feszültség ott vibrált a levegőben.

Az erőszaké, melyet Marcus nyilvánvalóan ki akart provokálni...

Megpróbálta lépre csalni Scottot. Will látta, amint egy apa felkapja a fiát, és elmegy a

közelükből. A mólóról visszaérkező Ashley és Cassie félrehúzódtak, s mozdulni sem mertek. Will oldalra nézve észrevette, hogy Galadriel - aki mostanában Blaze-nek nevezte magát - egyre közelebb lépdel.

Scott összeszorított szájjal, ellenséges tekintettel mére-gette a három fiút.

- Már mondtam, hogy elegem van a szarakodásaitokból.

- És most mit fogsz csinálni? - vigyorgott Marcus. - Megdobsz egy petárdával?

Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Scott hirtelen előre-lépett, mire Will dühösen lökdösni kezdte maga elől az em-bereket - időben oda akart érni a barátja mellé.

Marcus nem mozdult, s ez nem volt jó jel. Will tudta, hogy a fiú és barátai bármire kaphatók... de még ennél is rosszabb volt, hogy tudták, mi szárad Scott lelkén...

A felbőszített Scott azonban nem törődött ezzel. Miköz-ben Will átverekedte magát a tömegen, Teddy és Lance úgy mozdultak el, hogy Scottot közrefogják. Will megpróbálta zárni a kört, de Scott túl gyorsan mozgott, majd hirtelen minden egy időben lendült mozgásba. Marcus hátralépett egy fél lépést. Teddy felrúgott egy széket. A szék elől elugró Scott nekivágódott az asztalnak. Az asztal felborult. Scott visszanyerte az egyensúlyát. Ökölbe szorította a kezét. Az oldalt álló Lance közelebb lépett. Az egyre előrébb furakodó Will lendületet vett, s közben egy kisgyerek nyafogása ütötte meg a fülét. Amikor Will végre kijutott a tömegből, Lance felé vette az irányt. Hirtelen egy lány jelent meg a csetepaté közepén.

- Hagyjátok abba! - kiáltotta a lány felemelt kézzel. - Álljatok le! Mindannyian!

A hangja meglepően hangos és parancsoló volt. Ahhoz legalábbis eléggé, hogy Will belefagyjon a mozdulatba. A többiek is megdermedtek. A hirtelen beállt csöndbe belehasított a kisgyerek sírása. A lány villámló szemmel nézett végig az ellenségeskedő fiúkon. Willnek akkor jutott eszébe, hogy honnan ismerős neki a lány, amikor észrevette a hajában a lila csíkokat. A különbség csupán annyi volt, hogy most egy extra méretű pólót viselt, amelynek elejét egy hal díszítette.

- Vége a verekedésnek! Nincs verekedés! Nem látjátok, hogy megsérült egy gyerek? - folytatta a lány, majd megkockáztatva azt, hogy megállítják, átverekedte magát Scott és Marcus között, és odalépett a síró gyerekhez, akit valaki fellökött a felfordulásban. A kisfiú négy- vagy ötéves lehetett, pólóját narancssárga tök díszítette. A lány bársonyos hangon, mosolyogva beszélt hozzá.

- Jól vagy, kicsim? Hol az anyukád? Gyere, keressük meg, jó?

A kisfiú a lány pólóját tanulmányozta. - Ez Némó - közölte. - Ő is elveszett, mint én. Szereted

Némót?

Egy kisbabát tartó, rémült nő próbált átverekedni a tö-megen, észre sem véve a feszült helyzetet.

- Jason? Hol vagy? Nem láttak egy kisfiút? Szőke, narancssárga pólóban.

Arcán a megkönnyebbülés hulláma futott végig, amikor kiszúrta a tömegben a fiúcskát. Futás közben feljebb tolta a csípőjén a kisbabát.

- Nem szaladhatsz csak úgy el, Jason! - kiáltotta. - Halára rémítettél! Jól vagy?

- Némó - válaszolta a fiúcska, a lányra mutatva. Az anya megfordult, csak ekkor vette észre a lányt. - Köszönöm. Egyszerűen eltűnt, miközben én a kicsi

pelenkáját cseréltem, és... - Minden rendben - intett a lány. - A kisfiú jól van. Will figyelte, ahogy az anya elsétál a két gyerekkel, majd

a lányhoz fordult, épp időben ahhoz, hogy észrevegye, ahogy mosolyogva nézi az eltotyogó kisfiút. A lány csak akkor döbbent rá, hogy mindenki őt figyeli, mikor az újra egymásra talált család már elég messzire járt. Zavartan összefonta a mellén a karját, az emberek pedig utat engedtek egy sietve közeledő rendőrnek.

Marcus gyorsan odasúgott valamit Scottnak, mielőtt eltűnt volna a tömegben. Teddy és Lance is kámforrá váltak. Blaze is megfordult, hogy kövesse őket, de - Will legnagyobb meglepetésére - a lila csíkokkal tarkított hajú lány utánakapott, és a karjánál fogva megragadta.

- Várj! Hová mentek? - kiáltotta. Blaze hátrafelé lépdelve kiszabadította a karját. - A kikötőhöz. - Az merre van? - Csak menj a part felé. Nem tévesztheted el - azzal

Blaze hátat fordított, és Marcus után rohant. A lányon látszott a bizonytalanság, fogalma sem volt,

hogy mit tegyen. A pár pillanattal korábban még tapintható feszültség addigra már szertefoszlott - pont olyan gyorsan, amilyen gyorsan korábban keletkezett. Scott felállította az asztalt, majd elindult Will felé,

csakúgy, ahogyan egy férfi is - feltehetően a lány apja - a lány felé.

- Hát itt vagy! - A férfi hangjában a megkönnyebbülés mellett a harag is ott bujkált. - Már mindenütt kerestelek. Mehetünk?

A még mindig Blaze után néző lány érezhetően nem volt feldobva attól, hogy az apja rátalált.

- Nem - hangzott az egyszerű válasz, majd belevetette magát a tömegbe. A part felé tartott. Egy fiú lépett a férfi mellé.

- Szerintem nem éhes - jelentette ki a srác. A férfi átölelte a fiú vállát, úgy nézett az egyre távolodó

lány után, aki még csak egy pillantást sem vetett hátra. - Én is úgy gondolom - helyeselt. - Ezt nem hiszem el! - dühöngött Scott, miközben ar-

rébb lökte az elmélyülten szemlélődő Willt. Scott még mindig fel volt pörögve, az adrenalin száguldott az ereiben. - Már épp azon voltam, hogy porrá zúzom azt a kis buzeránst.

- Khm..., aha - felelte Will, aztán megrázta a fejét. - Azt hiszem, ehhez Teddynek és Lance-nek is lett volna pár szava.

- Nem tudtak volna közbelépni. Az a két srác csak két kirakatbábu, semmi több.

Will nem osztotta teljesen a barátja véleményét, de in-kább csöndben maradt.

Scott vett egy mély levegőt. - Ne mozdulj. Ott jön egy zsaru. A rendőr lassan közeledett feléjük, láthatóan megpró-

bálta felmérni a terepet. - Mi folyik itt? - kérdezte. - Semmi, biztos úr - válaszolt Scott illedelmesen. - Azt hallottam, verekedés volt itt. - Dehogy, biztos úr. A rendőr várakozásteljesen, szkeptikus arccal nézett

rájuk. Scott és Will némán álltak. A fűszereket kínáló állvány környéke ekkorra megtelt emberekkel. Mindenki a maga bajával volt elfoglalva. A rendőr körbenézett, biztos

akart lenni abban, hogy semmi sem kerülte el a figyelmét, aztán felragyogott az arca, amikor észrevett egy ismerőst Will mögött.

- Te vagy az, Steve? - kiáltott oda. - Will figyelte, ahogy a rendőr hosszú léptekkel a lány

apjához megy. - Ashley és Cassie is odamerészkedett Scott és Will

mellé. Cassie arca teljesen kipirult. - Jól vagytok? - kérdezte remegő hangon. - - Persze - válaszolta Scott. - Az a srác megőrült. Mi történt? Nem láttam, hogy

kezdődött. - Hozzám vágott valamit, én meg nem voltam

hajlandó szemet hunyni fölötte. Elegem van már ebből a srácból meg a szemétkedéseiből. Azt hiszi, mindenki fél tőle, és hogy azt tehet, amit csak akar, de ha még egyszer bepróbálkozik, annak nem lesz jó vége...

Will már nem is hallotta, hogy mit beszél. Scott mindig is nagy dumás volt - ezt csinálta a röplabdameccsek alatt is, és Will már rég megtanulta, hogy nem kell foglalkozni vele.

Elfordult, inkább a lány apjával beszélgető rendőrt fi-gyelte, s közben azon gondolkozott, hogy vajon a lány miért menekül az apja elől. És miért pont Marcusékkal lófrál? Nem illett közéjük, és Will kételkedett abban, hogy a lány tudja, milyen alakok közé keveredett. Scott még mindig nyomta a szöveget - épp azt bizonygatta Cassie-nek, hogy milyen könnyedén elbánt volna a három sráccal -, Will pedig azon kapta magát, hogy éppen a lány apja és a rendőr között zajló beszélgetést próbálja kihallgatni.

- Ó, helló, Pete - köszönt az apa. - Mi újság? - Semmi különös - válaszolt a rendőr. - Csak

próbálom kézben tartani az ügyeket itt. Hogy haladsz az ablakkal?

- Lassan. - Akkor is pont ezt mondtad, amikor legutóbb

kérdeztelek.

- Igen, de most már van egy titkos fegyverem. A fiam, Jonah. Ő fog a kezem alá dolgozni ezen a nyáron.

- Igen? Ebben örömöd fogod lelni, kisember... Nem úgy volt, hogy a lányod is idejön a nyárra, Steve?

- Ő is itt van - mondta az apa. - Igen, csak most újra lelépett - tette hozzá a fiú. -

Elég dühös apára. - Sajnálattal hallom. Will figyelte, ahogy az apa a part felé néz. - Nincs valami ötleted, hová mehettek? A rendőr hunyorogva fürkészte a vizet. - Bárhová. De néhány azok közül a kölykök közül elég

rossz alak. Főleg Marcus. Higgy nekem, ha ismernéd, nem akarnád, hogy a lányod vele töltse az idejét.

Cassie és Ashley még mindig elragadtatva hallgatták Scott kakaskodását. Kirekesztve barátját a gondolataiból, Willre váratlanul rátört az érzés, hogy meg kell szólítania a rendőrt. Tudta, hogy meg kellene húznia magát. Azzal is tisztában volt, hogy még csak nem is ismeri a lányt, és mindenekelőtt fogalma sem volt róla, hogy miért viharzott el onnan. Talán jó oka volt rá. De amint meglátta, hogy az apa arca ráncokba szalad az aggodalomtól, újra eszébe jutott, hogy milyen türelemmel és kedvességgel fordult a lány az elveszett kisfiúhoz, és eszébe jutottak a szavai, ahogy leállította a verekedőket, még mielőtt Will odaért volna.

- A kikötőhöz ment - közölte. Scott félbehagyta a mondatot, Ashley pedig fintorogva

nézett rá. A másik három ember bizonytalanul méregette. - A lányt keresik, nem igaz? - Amikor az apa alig

észrevehetően bólintott, folytatta: - A kikötőhöz ment. A rendőr még mindig nem vette le róla a szemét, de az-

tán az apához fordult. - Ha végeztem itt, megyek és megnézem, rá tudom-e

venni, hogy menjen haza, rendben? - Nincs szükség rá, Pete. A rendőr tovább figyelte a távolban álldogáló csapatot. - Azt hiszem, ebben a helyzetben jobb, ha én megyek.

Willt - maga sem értette miért - elöntötték a megkönnyebbülés hullámai. Ez valószínűleg látszódott is rajta, mert amikor újra a barátai felé fordult, mindannyian szótlanul meredtek rá.

- Mi a jó franc volt ez? - törte meg a csöndet Scott. Will nem válaszolt. Nem tudott mit válaszolni, mert ő

sem igazán értette magát.

6

RONNIE

Rendes körülmények között Ronnie talán még élvezte is

volna az aznapihoz hasonló estét. New Yorkban a város fé-nyei miatt nem lehetett túl sok csillagot látni, itt azonban minden csillag látható volt. A tengerből felszálló pára ellenére is kivehető volt a Tejútrendszer, délen pedig a Vénusz ragyogott fényesen. A tenger hullámai ütemre vesztették el a formájukat, majd újra hullámmá alakultak a parton és a horizonton egyaránt, a távolban pedig legalább fél tucat rákászhajó imbolygó fénye pislákolt.

A körülmények azonban nem voltak szokványosak. A teraszon állva Ronnie kitartóan bámulta a rendőrt, a benne feltámadó harag hihetetlen méreteket öltött.

Nem, várjunk csak! Ronnie nem csak egyszerűen haragudott. Forrt benne a méreg. Ami történt, az annyira... túlzás volt, annyira túlment minden határon, hogy fel sem tudta fogni. Az első gondolata az volt, hogy autóstoppal elmegy a buszmegállóig, és vesz magának egy jegyet vissza, New Yorkba. Nem szól sem az apjának, sem az anyjának. Egyedül Kaylát hívja fel. A következő lépést pedig majd akkor gondolja ki, ha visszaért New Yorkba. Úgy érezte, mindegy, milyen döntésre jut, ennél rosszabb már nem történhet vele.

A tervét azonban nem tudta véghezvinni. Pete rendőrrel a nyomában semmi esélye sem volt. A rendőr most is ott állt a háta mögött, meg akart bizonyosodni afelől, hogy Ronnie bemegy a házba.

Nem, ezt egyszerűen nem tudta elhinni. Hogy tehetett vele ilyet az apja? A saját, vér szerinti apja? Hiszen már majdnem nagykorú, nem csinált semmi rosszat, és még éj-fél sem volt. Mi a probléma? Miért kellett ebből az egészből jóval nagyobb ügyet csinálni, mint amilyen valójában volt? Persze Pete rendőr először úgy tett, mintha csak a megszo-kott, mindennapos módon ellenőrizné a helyet a kikötőnél. A többiek meg sem lepődtek. De aztán Ronnie-hoz fordult - valójában ő volt a kiszemelt áldozat.

- Hazakísérlek - közölte vele, mintha egy nyolcévessel beszélne.

- Köszönöm, nem szükséges - válaszolta Ronnie. - Akkor letartóztatlak csavargás vádjával, és szólok az

apádnak, hogy vigyen haza ő. Ebben a pillanatban vált Ronnie számára világossá,

hogy az apja kérte meg a rendőrt, vigye őt haza - ekkor összeomlott a megaláztatástól.

Mert voltak problémái az anyjával is, és igen, előfordult, hogy semmibe vette a szobafogságot. De soha, semmikor, egyszer sem fordult elő, hogy az anyja ráküldte volna a rendőrséget.

A teraszon álló Ronnie gondolatait a rendőr szakította félbe.

- Menj be - szólította fel olyan hangsúllyal, amely egyértelművé tette a lány számára, hogy ha nem nyitja ki az ajtót, megteszi helyette ő.

Bentről zongorajáték hangja szűrődött ki - Edward Grieg E-moll szonátája. Ronnie vett egy mély levegőt, majd lenyomta a kilincset, és bevágta maga mögött az ajtót.

Az apja abbahagyta a zongorázást és felnézett. A lány el-lenséges pillantással nézett rá.

- Rám küldted a zsarukat? A férfi nem válaszolt, de a csönd épp elég beszédes volt.

- Mi szükség volt erre? - követelte Ronnie a választ. - Hogy tehettél ilyet?

Még mindig csönd. - Mi van? Nem szórakozhatok? Nem bízol bennem?

Nem fogod fel, hogy nem akarok itt lenni? Az apja átölelte a térdét. - Tudom, hogy nem akarsz itt lenni... - Ronnie előrelépett, s továbbra is ellenségesen

méregette a férfit. - Ezért aztán úgy döntöttél, hogy tönkreteszed az

életem, ugye? - Ki az a Marcus? - Kit érdekel? - ordította a lány. - Nem ez a lényeg!

Nem tudsz minden egyes embert lenyomozni, akivel szóba állok, úgyhogy még csak meg se próbáld!

- Én nem próbálom... - Gyűlölök itt lenni! Hát nem érted? És téged is gyű-

löllek! Az apjára meredt, látszott az arcán, hogy arra vár, hogy

ellentmondjon - de csak azért, hogy újra elmondhassa, mennyire gyűlöli.

Az apja azonban - szokás szerint - nem reagált. Ronnie nem bírta ezt a fajta gyengeséget. Dühösen átvágott a szobán, bement a hálófülkébe, megfogta a fényképet, amely őt ábrázolta zongorázás közben - az egyetlen fotót, amelyen az apja mellette ül a zongoraszéken -, és áthajította a szobán. Habár a férfi összerándult az üvegcsörömpölés hallatán, mégsem szólt egy szót sem.

- Mi van? Semmit sem mondasz? Az apja megköszörülte a torkát. - A szobád az első ajtó mögött jobbra van. Ronnie nem volt hajlandó válaszra méltatni ezt a meg-

jegyzést, inkább elviharzott a folyosón. Elhatározta, többet szóba sem áll az apjával.

- Jó éjt, szívem - kiáltott utána az apja. - Szeretlek. Egy pillanatra, csak egyetlen rövid pillanatra a lány

meg- bánta, hogy úgy beszélt az apjával, de a sajnálat olyan gyorsan tűnt el belőle, mint amilyen gyorsan

kialakult. Mintha az apja észre sem vette volna, hogy a lánya mennyire kikelt magából, újra zongorázni kezdett. S pontosan onnan folytatta, ahol Ronnie megérkezésekor abbahagyta.

Ronnie felkapcsolta a lámpát a szobában - melyet nem

volt nehéz megtalálnia, figyelembe véve, hogy mindössze három ajtó nyílt a folyosóról: egy a fürdőszobába, egy az apja szobájába és egy ide. Kiábrándult sóhajjal bújt ki az idétlen némós felsőből - már majdnem meg is feledkezett róla, hogy egész este az volt rajta.

Ez volt élete legrosszabb napja. Ó, tisztában volt ő azzal, hogy szentimentálisan állt az

ügyhöz. Nem volt hülye. Ennek ellenére ez a nap nem az ő napja volt. Az egyetlen jó dolog az volt, hogy találkozott Blaze-zel, így még maradt némi esélye arra, hogy legalább egy ember lesz, akivel beszélgethet majd a nyáron.

Feltéve persze, ha Blaze is szóba akar még állni vele. Az apja kis trükkje után Ronnie-nak még efelől is kétségei voltak. Blaze és a többiek talán még mindig róla beszélnek. Valószínűleg nevetnek rajta. Olyan eset volt ez, amelyet Kayla még évek múlva is felemlegetne.

Fájt a gyomra ettől az egésztől. Ledobta a sarokba a némós felsőt - ha soha többé nem kerülne a szeme elé, még az is korai lenne és nekilátott, hogy kibújjon a Fall Out Boy koncerten szerzett pólóból.

- Ez az a pont, ahol tudnod kell, hogy én is itt vagyok. Ronnie a hang hallatán ugrott egyet, megpördült,

ésmegpillantotta az őt bámuló Jonah-t. - Tűnj innen! - sikította. - Mit keresel itt? Ez az én

szobám! - A mi szobánk - javította ki Jonah. - Látod? Két ágy

van - mutatott a fekhelyekre. - Nem vagyok hajlandó osztozni veled a szobán!Jonah oldalra billentette a fejét. - Akkor apa szobájában alszol?

Ronnie már nyitotta a száját, hogy közölje, fontolóra veszi, hogy akkor inkább a nappaliban alszik, amikor rájött, hogy oda nem mehet vissza, így inkább szó nélkül összezárta a száját. A bőröndjéhez csörtetett, kicipzárazta, és feltépte a tetejét. A pizsamája után kutatva oldalra lökte a ruhák tetején heverő Anna Kareninát.

- Felültem az óriáskerékre - jelentette be Jonah. - Állati jó volt olyan magasan lenni. Apa onnan fentről szúrt ki téged.

- Nagyszerű. - Csúcsszuper volt. Te is felültél? - Nem. - Sajnálhatod. Egészen New Yorkig elláttam. - Alig hiszem. - Pedig igen. Nagyon messzire elláttam. Mármint a

szemüvegemmel. Apa szerint sasszemem van. - Aha, persze. Jonah nem válaszolt. Inkább magához szorította a

plüssmaciját, amelyet otthonról hozott magával. Mindig ehhez a macihoz bújt hozzá, ha ideges volt. Ronnie összerezzent. Megbánta, hogy így beszélt az öccsével. Jonah néha annyira felnőttesen tudott beszélni, hogy az ember elfelejtette, hogy egy gyerekkel beszél, de amikor a fiú magához húzta a maciját, Ronnie mindig rádöbbent, nem kellett volna annyira keménynek lennie. Annak ellenére, hogy koravénnek tartotta az öccsét, és időnként az idegeire ment a szövegelésével, a lány azt is látta, hogy fizikailag Jonah inkább hat- vagy hétévesnek néz ki tíz helyett. Nem lehetett könnyű Jonah-nak. A kelleténél három hónappal korábban született, asztmás volt, rosszul látott és problémák voltak a finommotorikus mozgásával is. Ronnie tudta, hogy Jonah kortársai mennyire kegyetlenek tudnak lenni.

- Nem úgy értettem. A szemüvegeddel egészen biztos, hogy sasszemed van.

- Igen, azzal egész jól látok - morogta Jonah, de amikor befordult a fal felé, a lány újra összerándult.

Jonah kedves kölyök. Néha ugyan kiállhatatlan tud lenni, de nyilvánvaló, hogy sosem szántszándékkal.

Odament az öccse ágyához, és leült mellé. - Hé - szólalt meg. - Sajnálom. Nem úgy értettem.

Csak szörnyű estém volt. - Tudom - mondta Jonah. - Felültél a hullámvasútra is? - Apa szinte az összesre befizetett. Ő majdnem

rosszul lett, de én jól bírtam. És még az elvarázsolt kastélyban sem féltem. Szerintem az összes szellem hamisítvány volt.

Ronnie megpaskolta az öccse csípőjét. - Mindig is nagyon bátor voltál. - Aha - helyeselt Jonah. - Mint azon az estén, amikor

nem volt áram otthon? Emlékszel, mennyire féltél aznap éjjel? Én viszont egyáltalán nem.

- Igen, emlékszem. Úgy tűnt, Jonah elégedett volt ezzel a válasszal. De az-

tán elcsöndesült, és amikor újra megszólalt, a hangja alig volt hangosabb a suttogásnál.

- Neked hiányzik anya? Ronnie a takaróért nyúlt. - Igen. - Valahogy nekem is. És nem volt jó egyedül itt lenni. - Apa a másik szobában van - magyarázta a lány. - Tudom. Mégis örülök, hogy hazajöttél. - Én is. Jonah elmosolyodott, de aztán megint komorrá vált az

arckifejezése. - Szerinted anya jól van? - Persze - bátorította az öccsét a lány, majd magára

húzta a takarót. - De biztos, hogy mi is hiányzunk neki.

A reggeli napsugár bekukucskált a függönyön keresztül,

s Ronnie-nak alig néhány másodpercre volt csak szüksége,

hogy rájöjjön, hol van. Rásandított az órára. Ez csak valami vicc lehet, gondolta.

Nyolc óra? Reggel? Nyáron? Visszahanyatlott a párnára. A plafont bámulva teljesen

biztos volt benne, hogy alvásról már szó sem lehet. Úgy nem lehet aludni, hogy a napfény áttolakszik az ablakon. Úgy nem lehet aludni, hogy az apja már püföli a zongorát a nappaliban. Hirtelen eszébe jutottak a tegnap este történtek, és újra elöntötte a méreg amiatt, amit az apja tett vele.

Légy üdvözölve egy újabb napon, itt, a Paradicsomban. Távolban zúgó motorok zaja szűrődött be. Ronnie

fölkelt, széthúzta a függönyt, majd azonnal hátra is ugrott az ablaktól - egy szétszakadt szemeteszsákon ücsörgő mosómedve nézett vele farkasszemet. A szétszórt szemét gusztustalan volt, a mosómedve viszont aranyos, ezért Ronnie megütögette az ablakot, hogy felhívja magára az állat figyelmét.

Csak ekkor vette észre az ablak előtt a rácsokat. Rácsok. Az ablak. Előtt. Csapdába esett. A fogát csikorogtatva megpördült, és a nappaliba

sietett. Jonah mesefilmet nézett egy tál gabonapehely társaságában, az apja ugyan felpillantott, de tovább játszott a zongorán.

Ronnie csípőre tett kézzel várta, hogy az apja befejezze a zenélést. Ez azonban nem akart bekövetkezni. A lány észrevette, hogy a kép, amelyet tegnap elhajított, visszakerült a zongora tetejére - jóllehet üveg nélkül.

- Nem tarthatsz bezárva egész nyáron - szólalt meg Ronnie. - Ilyet nem lehet csinálni.

Az apja fölnézett, de a zongorázást nem hagyta abba. - Miről beszélsz? - Rácsokat tettél az ablakra. Talán bizony rab

vagyok? Steve megrázta a fejét, az ujjai azonban folyamatosan

szaladtak a billentyűkön.

- Nem én szereltem fel a rácsokat. Már akkor a házon voltak, amikor ideköltöztem.

- Nem hiszek neked. - Pedig így van - szólt közbe Jonah. - így akarták meg-

védeni a műalkotásokat. - Nem hozzád beszélek, Jonah! - Ronnie visszafordult

az apjához. - Tisztázzunk valamit. Ez a nyár nem szólhat arról, hogy úgy bánsz velem, mint egy kislánnyal. Már tizennyolc éves vagyok.

- Csak augusztus 20-án leszel tizennyolc éves - szólalt meg Jonah a nővére háta mögött újra.

- Lennél olyan kedves, és kimaradnál ebből? - fordult szembe az öccsével Ronnie. - Ez csak apára és rám tartozik.

- De hát még nem vagy tizennyolc - fintorgott Jonah. - Nem ez a lényeg! - Azt hittem, elfelejtetted. - Nem, nem felejtettem el. Nem vagyok hülye. - De azt mondtad, hogy... - Befognád egy pillanatra? - kérdezte Ronnie. Már

nem tudta türtőztetni magát. Az apjához fordult, és rámeredt: a férfi még mindig zongorázott, s egyetlen hangot sem ütött félre. - Amit múlt éjjel csináltál... - Ronnie itt megállt egy pillanatra, nem tudta, hogyan is önthetné szavakba felháborodását. - Már elég idős vagyok ahhoz, hogy döntéseket hozzak. Fel tudod ezt fogni? Amikor elhagytál minket, lemondtál arról is, hogy beleszólhass a dolgaimba. Lennél szíves rám figyelni?

Az apja váratlanul abbahagyta a zongorázást. - Nem tetszik nekem ez a kis játék, amibe belekezdtél. - Miféle játék? - értetlenkedett az apja. - Ez. Folyton zongorázol, amióta betettem a lábam a

házba. Nem érdekel, mennyire szeretnéd, hogy játsszak. Sosem fogok újra leülni a zongora elé. Főleg nem a te kedvedért!

- Rendben. Ronnie várakozásteljesen nézett rá, de az apja nem

mondott többet.

- Ennyi? - kérdezte a lány. - Ennyit tudsz csak mondani?

A férfin látszott, mennyire viaskodik magával, hogy mit is feleljen erre a kérdésre. Aztán megszólalt:

- Nem akarsz reggelizni? Sütöttem egy kis szalonnát. - Szalonnát? - kérdezte Ronnie. - Te szalonnát

sütöttél? - Ajaj. - Ez Jonah volt. A férfi ránézett a fiára. - Ronnie vegetáriánus, apa - magyarázta a fiú. - - Tényleg? - fordult a lányhoz Steve. Jonah válaszolt Ronnie helyett: - Három éve. Vannak fura dolgai, nincs ebben semmi

különös. Ronnie elképedve bámult az apjára és az öccsére. Nem

értette, hogy vehették át a beszélgetés irányítását. Ő nem a szalonnáról akart beszélgetni, hanem a tegnap éjszakáról.

- Tisztázzunk valamit - szólalt meg. - Ha még egyszer utánam küldöd a rendőrséget, hogy hozzanak haza, nem elégszem meg annyival, hogy hátat fordítok a zongorának, és nem jövök haza többé, hanem soha, de soha többet nem szólok hozzád. Ha nem hiszel nekem, tegyél próbára. Végigcsináltam már három olyan évet, amikor egy szót sem beszéltem veled, és mondhatom, egyáltalán nem esett nehezemre, sőt...

Azzal visszaszáguldott a szobájába, húsz perccel később pedig lezuhanyozva és átöltözve kilépett a ház ajtaján.

Odakint forróság és párás levegő fogadta. A part megtelt törülközőkön napozó emberekkel és szörfösökkel. A móló közelében Ronnie fél tucat szörföst számolt össze, akik a deszkáikon állva várták a tökéletes hullámot.

A móló végében már nyoma sem volt a vásárnak. A körhintákat szétszedték, a sátrakat elvontatták, csak a szemétkupacok és az ételmaradékok mutatták, hogy előző nap volt ott valami. Továbbhaladva eljutott a város aprócska központjába. A boltok még zárva voltak, de

Ronnie így is meg tudta állapítani, hogy a boltok legtöbbje olyan üzlet volt, ahová semmi pénzért be nem tette volna a lábát: turistákat csalogató, tengerparti kacatokkal telezsúfolt boltok, néhány ruhaüzlet - melyek olyan blúzokat és szoknyákat árultak, amelyeket legfeljebb az anyja vett volna föl -, valamint egy Burger King és egy McDonald's: két hely, amelyet elvből elkerült. Volt még egy hotel és vagy fél tucat előkelőbb étterem és bár, és ezzel ennyi. Végül Ronnie egy szörfös cuccokat áruló üzletet és egy zeneboltot ítélt érdekesnek, illetve egy régi stílusú ét-termet - erről még azt is el tudta volna képzelni, hogy beül a barátaival... már ha lennének itt barátai.

Így aztán visszament a partra, és leugrott a dűnéről. Semmi sem történt, mióta elment, csak a tömeg sokszorozódott meg. Ragyogó idő volt, lágyan fújt a szél, a mélykék égbolton egyetlen felhő sem takarta a napot. Ha Kayla ott lenne, biztos azt javasolná, hogy feküdjenek ki a napra, de Kayla nem volt ott, neki pedig nem volt kedve átöltözni és egyedül ücsörögni. Akkor mihez kezdjen?

Talán kereshetne valami munkát. Ez elég jó kifogást jelentene a számára, hogy miért tölti a napjai nagy részét házon kívül. Ugyan egyik belvárosi üzlet kirakatában sem látott „Kisegítőt keresünk" feliratot, de valaki majd csak felfogadja, nem?

- Rendben hazaértél tegnap? Vagy a zsaru végül kikezdett veled?

Hátranézve Ronnie Blaze-t pillantotta meg, amint hu-nyorogva nézett le rá a homokdűne tetejéről. Annyira elmélyedt a gondolataiban, hogy észre sem vette a lányt.

- Nem, nem kezdett ki velem. - Ó, akkor te kezdtél ki vele? - Befejezted? - fonta össze a karját maga előtt Ronnie. Blaze vállat vont, és gonoszkodva nézett Ronnie-ra. - Mi történt, miután otthagytalak benneteket? Volt

valami izgalmas? - mosolygott Blaze-re Ronnie. - Semmi. A fiúk leléptek, de velem elfelejtették

közölni, hogy hová. Végül a kikötőben éjszakáztam. - Nem mentél haza?

- Nem. - Blaze felállt, leporolta a homokot a farmerjéről. - Van egy kis pénzed?

- Mire? A lány kihúzta magát. - Nem ettem egy falatot sem tegnap reggel óta. Korog

a gyomrom.

7

WILL

A munkásruhába öltözött Will a szerelőaknában állt egy

Ford Explorer alatt. Az olajat cserélte le, miközben próbált tudomást sem venni Scottról. Ezt azonban könnyebb volt eltervezni, mint valóra váltani. Mióta reggel betették a lábukat a műhelybe, Scott kisebb-nagyobb megszakításokkal az előző estéről szónokolt.

- Beláthatod, hogy rosszul ítélted meg a helyzetet - folytatta Scott új taktikát kieszelve. Összegyűjtött három kanna olajat, majd feltette a kannákat maga mellé a polcra. - Érezned kell a különbséget aközött, hogy összejössz egy lánnyal és aközött, hogy együtt jársz vele.

- Ezt már kitárgyaltuk, nem? - Majd akkor tárgyaltuk ki, ha te is érzed a

különbséget. Az én szemszögemből nézve azonban teljesen egyértelmű, hogy összekavarodott a fejedben ez a két dolog. Ashley nem akar újra együtt járni veled.

- Ez nem igaz - válaszolta Will. Megtörölte a kezét egy törülközőben. - Ashley pontosan ezt kérte tőlem.

- Cassie nem ezt mondta nekem. Will félredobta a törülközőt, és a vizespalackért nyúlt.

Az apja vállalkozása fékjavításra, olajcserére, motorkarbantartásra és centírozásra specializálódott, s az öreg ragaszkodott hozzá, hogy a műhely úgy nézzen ki, mintha a padlót éppen akkor kenték volna föl viasszal, és

az üzlet aznap nyitott volna. Sajnos a légkondicionálás nem volt ennyire fontos a számára, így nyáron a helyiség hőmérséklete valahol a Mojave sivatag és a Szahara forrósága között mozgott. Will nagyokat kortyolva kiitta az egész üveget, mielőtt újra Scott-hoz fordult volna. Scott közel s távol a legmakacsabb fickó volt, akit valaha ismert. A srác tényleg az őrületbe tudta kergetni.

- Te nem ismered úgy Ashley-t, ahogy én - sóhajtott. - Ráadásul ennek már vége. Nem is értem, miért beszélsz még mindig róla.

- Úgy érted, leszámítva azt, hogy Rómeó és Júlia nem találkoztak a múlt éjjel? Mert a barátod vagyok, és törődöm veled. Mert azt akarom, hogy kiélvezd ezt a nyarat. Mert azt akarom, hogy én kiélvezzem ezt a nyarat. Mert ki akarom élvezni Cassie-t.

- Akkor járj vele. - Ha ez ennyire egyszerű lenne! Tegnap ugyanezt

javasoltam neki. De Ashley annyira ideges volt, hogy Cassie nem akarta magára hagyni.

- Tényleg sajnálom, hogy nem jött össze. Scott ebben azért kételkedett. - Aha, hát még én! Az autó olajtartálya ekkorra kiürült. Will megragadta a

kannákat, és felvitte őket, míg Scott lent maradt az akná-ban, hogy visszategye a tömítést, és átpumpálja a használt olajat az újrahasznosító tartályba. Will kinyitotta a kannát, beletette a tölcsért, és lenézett Scottra.

- Jut eszembe, láttad azt a lányt, aki közbelépett a verekedésnél? - kérdezte. - Azt, aki segített a kisfiúnak megtalálni az anyját?

Scottnak szüksége volt egy kis időre, hogy összerakja, amit hallott.

- A vámpír kiscsajra gondolsz, aki disney-s felsőben volt?

- - Ő nem vámpír. - Ja, láttam. Ronda, lila csíkokkal tarkított haj,

feketére

festett körmök. Leöntötted szódával, emlékszel? Láthatóan nem bírta még a szagodat sem.

- Mi van? - Csak úgy mondtam - válaszolta Scott az edényért

nyúlva. - Te nem láttad, milyen arcot vágott, miután belerohantál, de én igen. Úgy érezte, nem tud elég gyorsan eliszkolni a közeledből. Ebből következik, hogy nem bírja az illatodat.

- Új felsőt kellett vennie. - - És?

Will a második kanna tartalmát is kiürítette. - Nem tudom. Olyan érdekes volt. Ezelőtt még sosem

láttam itt. - Újra megkérdezem: és? A helyzet úgy állt, hogy Will maga sem érette, miért nem

tudja kiverni a fejéből a lányt. Főleg ha arra gondolt, hogy alig tud róla valamit. Nagyon csinos, igen - ez azonnal sze-met szúrt neki, a lila haj és a fekete szempillafesték ellenére -, de a part tele van csinos lányokkal. Az sem lehetett az oka, ahogy a lány már a legelején elfojtotta a verekedést. Nem, Will mindig oda kanyarodott vissza, hogy az fogta meg a lányban, ahogy a kisfiúval bánt, amikor az elesett. Will felfigyelt rá, hogy a lány milyen meglepő - főképp lázadó külsejét figyelembe véve meglepő - gyengédséggel fordult a fiúhoz. Ez volt az, ami valójában felkeltette az érdeklődését.

A lány egyáltalán nem hasonlított Ashley-re. És ez nem azt jelenti, hogy Ashley rossz ember, mert nem az. De Ashley-ben volt valami sekélyesség, még ha Scott nem is adott ebben Willnek igazat. Ashley világában minden és mindenki csinos kis dobozokba volt rendezve: népszerű vagy nem, drága vagy olcsó, gazdag vagy szegény, szép vagy csúnya. És Will végül belefáradt Ashley felületes ér-tékítéleteibe, és abba, hogy a lány képtelen volt értékelni vagy elfogadni bármit is, ami az általa fölállított kategóriákon kívül esett.

De ez a lány lila csíkokkal a hajában...

Will ösztönösen tudta, hogy ő nem ilyen ember. Termé- szetesen nem lehetett egészen biztos benne, de fogadni mert volna rá. Az a lány nem rendezett másokat csinos kis dobozokba, mert saját magát sem rangsorolta sehová. Ez pedig frissítően és újszerűen hatott Willre, főleg amikor összehasonlította a Laney-ből ismert lányokkal. És legfő-képp Ashley-vel.

Bár rengeteg dolga volt a szervizben, a vártnál többször kalandoztak el a gondolatai a lány felé.

Nem gondolt rá folyton, de ahhoz elég sokszor, hogy rájöjjön, valamilyen oknál fogva jobban meg akarja ismerni. Azon kapta magát, hogy azon gondolkozik, hogyan találkozhatna vele újra.

8

RONNIE

Blaze ahhoz az étteremhez vezette Ronnie-t, amelyet a

lány akkor nézett ki magának, amikor bejárta a városközpontot. Ronnie-nak el kellett ismernie, hogy a helyiségnek tényleg volt valamilyen varázsa, főleg azok számára, akik rajonganak az ötvenes évekért. A belépőt székekkel körberakott, régi stílusú pult fogadta, a padló fekete és fehér lapokból volt kirakva, a fal mentén piros, repedezett műbőr kanapék sorakoztak. A kínálatot krétával írták föl a pult fölötti palatáblára - amennyire Ronnie meg tudta ítélni, az étlapon az elmúlt harminc évben az egyetlen változás kizárólag az árakban lehetett.

Blaze sajtburgert, csokoládés turmixot és sült krumplit rendelt. Ronnie nem tudott dönteni, így végül csak egy diétás kólát kért. Éhes volt, de fogalma sem volt róla, milyen olajat használnak az olajsütőben, és úgy tűnt, erre nem is igen kaphat választ az étteremben. Vegetáriánusként nem

volt mindig könnyű dolga, és előfordult, hogy legszívesebben lemondott volna erről az életmódról.

Például, amikor korgott a gyomra. Mint például most. Nem, inkább nem eszik itt. Nem tudna itt enni. Nem

azért, mert a meggyőződéses-vegetáriánusok közé tartozott, hanem, mert nem-akarok-rosszul-lenni-vegetáriánusnak tartotta magát. Nem érdekelte, mások mit esznek, csak az foglalkoztatta, hogy amikor végiggondolta, honnan származott a hús, akkor egy réten legelésző tehén képe jelent meg a fejében, vagy Babe-é, a kismalacé, és ettől azonnal felkavarodott a gyomra.

Blaze viszont jókedvű volt. Miután leadta a rendelését, hátradőlt a kanapén.

- Mit gondolsz erről a helyről? - kérdezte. - Szuper. Mondhatni különleges. - Gyerekkorom óta járok ide. Az apám minden

vasárnapi mise után elhozott egy csokis turmixra, itt lehet a legjobbat kapni. Valahonnan Georgiából szerzik be a jégkrémet, de elképesztően finom. Meg kell kóstolnod.

- Nem vagyok éhes. - Hazudsz - pirított rá Blaze. - Hallottam, hogy korog

a gyomrod, de mindegy. Majd megbánod. Mindenesetre kösz, hogy meghívtál.

- Semmiség. - Mi volt ez az egész a múlt éjjel? - mosolyodott el

Blaze. - Te valami... celeb vagy, vagy ilyesmi? - Ezt meg miből gondolod? - A zsaru miatt, meg amiatt, ahogy kiszúrt téged.

Csak volt valami oka. - Azt hiszem, az apám mondta neki, hogy keressen

meg - grimaszolt Ronnie. - A pasas még azt is tudta, hol lakom.

- Ezt megszívtad. Ronnie felnevetett, Blaze pedig átnyúlt a sószóróért.

Fejre állította, és annyi sót szórt az asztalra, hogy az ujjával kis halmot tudjon belőle formálni.

- Mit gondolsz Marcusról? - kérdezte.

- Nem sokat beszéltem vele. Miért? Blaze-en látszott, hogy nagyon megválogatja a szavait. - Marcus sosem kedvelt engem - jelentette ki. - Úgy

értem, kiskorunkban. Azt sem mondhatnám, hogy én különösebben odavoltam érte. Valahogy mindig olyan... kicsinyes volt, érted, ugye? De aztán, nem tudom hogyan, egypár éve a dolgok megváltoztak. És amikor igazán szükségem volt valakire, ő ott volt.

Ronnie az egyre növekvő sóhalmot figyelte. - És? - Csak azt akartam, hogy tudd. - Oké - válaszolta Ronnie. - Bánom is én. - Te is. - Ezt most nem értem. Blaze lekapart egy kis fekete körömlakkot a körméről. - Versenyszerűen szertornáztam négy vagy öt évig. Ez

volt a legjobb dolog az eddigi életemben. Végül az edzőm miatt hagytam abba. A pasi egy igazi seggfej volt, csak arról tudott beszélni, hogy mit csináltam rosszul, de soha nem dicsért meg semmiért. Mindegy. Egyszer egy új leugrást gyakoroltam a gerendánál, amikor odajött hozzám, és leordította a fejemet: a helyes földre érkezésről papolt, meg arról, hogy kell megfelelően beledermedni a gyakorlat végébe, meg egy csomó mindenről, amit már vagy egymilliószor hallottam tőle. Belefáradtam az örökös ordibálásba, érted? Így azt mondtam neki, hogy „bánom is én", ő meg megragadta a karom, de olyan erősen, hogy meglátszott a nyoma. Aztán azt mondta: „Tudod te, mit mondasz voltaképp, amikor kiejted a szádon, hogy »bánom is én«? Kódoltan ugyan, de a b betűs szót. A te korodban soha, de soha nem mondhat ilyet egy lány!" - Blaze hátradőlt. - Ezért van az, hogy ha valaki ezt mondja nekem, csak annyit felelek: „te is."

A pincérnő ekkor ért oda a rendeléssel, gyakorlott mozdulattal tette le eléjük az ételt.

- Kösz ezért a bájos történetéit - mondta Ronnie az italáért nyúlva, amikor megint kettesben maradtak.

- Bánom is én.

Ronnie újra felnevetett. Tetszett neki Blaze humora. - Mi a legrosszabb dolog, ami eddig történt veled? -

hajolt közelebb az asztalhoz Blaze. - Tessék? - Komolyan kérdezem. Mindenkinek felteszem ezt a

kérdést. Érdekel a dolog. - Akkor halljuk - vágott vissza Ronnie. - Mi a leg-

rosszabb dolog, ami eddig veled történt? - Könnyű kérdés. Kiskoromban Banderson néni

lakott a szomszédunkban. Nem volt valami kedves, de boszorkánynak sem nevezném. Úgy értem, nem zárta magára az ajtót Halloweenkor vagy ilyesmi. A kertje volt a mindene. Meg a pázsitja. Mármint, ha ráléptünk a füvére, amikor az iskolabuszhoz rohantunk, ő mindig kiviharzott a házból, és ordított velünk, hogy tönkretesszük a pázsitját. Na, egy tavasszal ez a nő virágokkal ültette tele a kertjét. Több száz virággal. Hihetetlen volt. Az utca túloldalán meg lakott egy Billy nevű srác, aki nem szerette Banderson nénit túlzottan, mert egyszer beütötte a baseball-labdáját az udvarába, a néni meg nem volt hajlandó visszaadni neki. Így aztán egy nap, amikor épp Billyék kerti szerszámosházában nézelődtünk, találtunk egy hatalmas permetezőt, tele Rounduppal. Az valami gyomirtóféle. Egy este aztán kilopóztunk sötétedés után, és lepermeteztük Banderson néni új virágait. Ne kérdezd, miért. Akkor, azt hiszem, úgy gondoltuk, hogy ez jó poén. Nem nagy ügy, majd vesz másik virágot, nem? Persze a dolog nem működött azonnal. Kellett pár nap, mire a gyomirtó kifejtette a hatását. Addig Banderson néni mindennap kiment a kertbe, locsolt, kiszedte a gyomokat, aztán egy nap felfedezte, hogy a virágai hervadoznak. Billyvel először nagyon jól szórakoztunk, de aztán észrevettük, hogy a néni minden reggel, amikor iskolába mentünk, és minden délután, amikor hazaértünk, ott volt a kertben: próbált rájönni, mi okozhatta a bajt. A hét végére az összes virág elpusztult.

- Ez borzalmas! - kiáltotta Ronnie, s akarata ellenére elmosolyodott.

- Tudom. Még mindig rosszul érzem magam, ha erre gondolok. Ez az egyik olyan dolog, amit legszívesebben meg nem történtté tennék.

- Végül elmondtad neki az igazat? Vagy felajánlottad, hogy veszel neki új virágokat?

- A szüleim megöltek volna. De soha, soha többet nem léptem a pázsitjára.

- Hű. - Mint mondtam, ez a legrosszabb dolog, amit valaha

elkövettem. Most te következel. Ronnie gondolkozott egy darabig. - Három évig nem beszéltem az apámmal. - Ezt már mesélted. És ez nem túl szörnyű dolog.

Mondtam neked, hogy én is próbálom kerülni az apámmal való kommunikációt. Az anyámnak meg fogalma sincs róla, hogy hol töltöm az időm nagy részét.

Ronnie félrepillantott. A zenegép fölött egy kép lógott a Bill Haley and His Comets zenekarról.

- Régebben elemeltem ezt-azt a boltokból - szólalt meg alig hallhatóan. - Sokszor. Kizárólag apróságokat. Csak az izgalom kedvéért.

- Régebben? - Már nem csinálom. Elkaptak. Valójában kétszer is

rajtakaptak, de a második alkalom egy szerencsétlen véletlen volt. Bíróságra kellett mennem, de az ügyet elnapolták egy évvel. Ez azt jelenti, hogy ha egy évig nem kerülök megint bajba, akkor megsemmisítik az ügyemet.

Blaze letette a hamburgerét. - Ennyi? Ez a legrosszabb dolog, amit valaha

elkövettél? - Sosem irtottam ki mások virágait, ha erre gondolsz.

És vandál módra sem randalíroztam. - Sosem nyomtad az öcséd fejét a vécébe? Vagy törted

össze az autótokat? Esetleg borotváltad meg a macskátokat?

- Nem - mosolyodott el alig észrevehetően Ronnie. - Valószínűleg te vagy a legunalmasabb tizenéves a vi-

lágon.

Ronnie újra kuncogott egy sort, aztán belekortyolt a kólájába.

- Kérdezhetek tőled valamit? - Ne fogd vissza magad. - Miért nem mentél haza tegnap éjjel? - Blaze fölvett egy csipet sót az asztalra szórt

halomból, és megsózta a krumpliját. - Mert nem akartam. - És az anyád? Nem akadt ki? - De, valószínűleg kiakadt - hangzott a válasz. Ekkor kivágódott az étterem ajtaja. Ronnie megfordult. Marcus, Teddy és Lance jött be. Marcus egy koponyát

ábrázoló pólót viselt, farmerja övéről egy lánc lógott le. Blaze beljebb csúszott, de meglepő módon Marcus helyett Teddy huppant le mellé - Marcus Ronnie mellé préselte be magát. Lance odahúzott egy széket a szomszédos asztaltól, és támlájával előrefordítva ráült. Marcus lecsapott Blaze tányérjára, Teddy és Lance pedig automatikusan lenyúlták a sült krumplit.

- Hé, az ott Blaze-é - kiáltott rájuk Ronnie, hátha le tudja állítani őket. - Vegyetek magatoknak, ha éhesek vagytok!

Marcus hol az egyik, hol a másik lányra nézett. - Ez most komoly? - Semmi baj - tolta át a tányért a fiú elé Blaze. - Tény-

leg. Úgysem tudtam volna megenni. Marcus a ketchupért nyúlt, úgy viselkedett, mint aki

megnyert egy csatát. - Szóval miről beszélgettek ti ketten? Kintről úgy tűnt,

nagyon bele vagytok mélyedve. - Semmiről - válaszolta Blaze. - Hadd találgassak. Blaze beszámolt neked az anyja

szexi fiújáról és a tegnap éjjeli lepedőakrobatikájukról. Eltaláltam?

Blaze mintha a helyét kereste volna a kanapén. - Ne legyél bunkó. Marcus egyenesen Ronnie szemébe nézett.

- Mesélt neked arról az éjszakáról, amikor az anyja pasija belopózott a szobájába? Blaze akkor előkapta a „tizenöt perced van, hogy elhúzz innen a pokolba" stílusát.

- Fogd be, jó? Ez nem vicces. Es nem róla beszéltünk. - Bánom is én - dobta oda Marcus önelégült vigyorral

az arcán. Blaze a turmixért nyúlt, miközben Marcus nekilátott a

hamburgernek, Teddy és Lance pedig még több krumplit tüntetett el - a három fiú pár perc alatt szinte mindent felfalt a tányérról. Ronnie döbbenten figyelte, hogy Blaze ezt szó nélkül tűri, s csak csodálkozott, vajon miért hagyja, hogy ezt csinálják vele.

Valójában nem is csodálkozott rajta. Nyilvánvaló volt, hogy Blaze nem akarja, hogy Marcus dühös legyen rá, ezért mindent elnéz neki. Ronnie látott már ilyet korábban is: Kayla - bármennyire is kemény jellem volt - ugyanígy viselkedett a fiúkkal. A fiúk pedig általában úgy bántak vele, mint a kapcaronggyal.

De ezzel itt nem hozakodhatott elő. Tudta, hogy ezzel csak rontana a helyzeten.

Blaze megitta a turmixot, és letette a poharat az asztalra.

- Szóval mit akartok csinálni ma, srácok? - Mi lépünk - morogta Teddy. - Ma Lance-nek is és ne-

kem is az öregünknél kell melózni. - Lance és Teddy testvérek - magyarázta Blaze. Ronnie rábámult a fiúkra. Semmilyen hasonlóságot

sem talált kettejük között. - Tényleg? Marcus lenyelte az utolsó falat hamburgert is, majd

belökte a tányért az asztal közepére. - Tudom, nehéz elhinni, hogy valakinek ilyen két

ronda kölyke szülessen, hm? A lényeg az, hogy a srácok családja egy vacak kis motelt vezet a híd túloldalán. A vízvezetékek legalább százévesek, és Teddy az, aki megszünteti a dugulást a vécékben.

- Tényleg? - húzta el az orrát Ronnie, amikor megpróbálta elképzelni Teddyt munka közben.

- Durva, mi? - bólintott Marcus. - De nem kell sajnálnod Teddyt. Nagyon jó ebben a melóban. Őstehetség. És valójában még élvezi is, amit csinál. Lance pedig, nos, az ő munkája abból áll, hogy kimossa a lepedőket, amelyeket előző éjjel összegyűrtek.

- Fúj - Ronnie csak ennyit tudott hozzáfűzni. - Tudom, nagyon undorító - tette hozzá Blaze. - Hát

még ha látnád azokat az alakokat, akik csak egy-egy órára fizetnek a helyért. Már attól is elkaphatsz valamit, hogy belépsz a szobájukba.

Ronnie-nak fogalma sem volt, mit válaszoljon erre, így inkább Marcushoz fordult.

- És te mit csinálsz? - kérdezte tőle. - Mindig azt, amihez éppen kedvem van. - Ezt hogy érted? - provokálta a lány. - Miért izgat? - Nem izgat - válaszolta Ronnie higgadtan. - Csak kér-

deztem. Teddy elvette a maradék krumplit is Blaze tányérjáról. - Ez annyit jelent, hogy Marcus velünk lóg a

motelben. A szobájában. - Neked szobád van a motelben? - Ott lakom. A következő kérdés szinte adta magát: miért? Ronnie

várta is a választ, de a fiú csöndben maradt. A lány gyanította, hogy Marcus arra játszik, ő szedje ki belőle az információkat. Talán túl sokat képzelt a dologról, de hirtelen olyan érzése támadt, hogy Marcus fel akarja kelteni az érdeklődését maga iránt. Azt akarja, hogy kedvelje őt. Még úgy is, hogy Blaze ott ül mellettük.

A gyanúja beigazolódni látszott, amikor Marcus elővett egy doboz cigarettát. Miután rágyújtott, Blaze felé fújta a füstöt, majd Ronnie-hoz fordult.

- Ráérsz ma este? - kérdezte. Ronnie mocorogni kezdett, hirtelen kényelmetlennek

találta az ülést. Úgy tűnt, mindenki - beleértve Blaze-t is - az ő válaszát várja.

- Miért?

- Lesz egy kis összejövetel a kikötőnél. Nem csak mi leszünk ott, hanem egy csomó ember. Bírnám, ha eljönnél. Ha lehet, most a zsaru nélkül.

Blaze az asztal tetejét tanulmányozta, a kiöntött sóval játszott. Amikor Ronnie nem válaszolt, Marcus felállt az asztaltól, és anélkül, hogy egyszer is hátrapillantott volna, a kijárat felé vette az irányt.

9

STEVE

Hé, apa! - kiáltott Jonah. A zongora mögött állt a háló-

fülkében, Steve pedig egy tányér spagettit egyensúlyozott az asztalhoz. - Ezen a képen a nagymamával és a nagypapával vagy?

- Igen, az ott az anyám és az apám. - Nem is emlékszem erre a képre. Mármint a New

York-i lakásból. - Sokáig az iskolában tartottam ezt a képet, az iro-

dámban. - Ó - mondta Jonah. Közelebb hajolt a fotóhoz, úgy

vizsgálgatta. - Inkább a nagyapára hasonlítasz. Steve nem volt ebben teljesen biztos. - Egy kicsit talán igen. - Hiányzik? - Az apám volt. Te hogy gondolod?- Te hiányoznál nekem. Ahogy Jonah az asztalhoz lépett, Steve arra gondolt, mi-

lyen nagyszerű, és mégis csöndes napot töltöttek együtt. Délelőtt a műhelyben dolgoztak, ahol Steve megmutatta Jonah-nak, hogy kell üveget vágni, aztán szendvicset ettek a teraszon, késő délután pedig kagylót gyűjtöttek. És Steve megígérte Jonah-nak, hogy amint besötétedik, lemennek

sétálni a partra, és elemlámpával figyelik majd azt a több száz tengeri pókot, amelyek ki-be szaladgálnak a homokba vájt lyukakból.

Jonah kihúzta a széket és lehuppant. Ivott egy kis tejet, amely fehér bajuszt varázsolt a szája fölé.

- Gondolod, hogy Ronnie nemsokára hazajön? - Remélem. Jonah megtörölte a száját a tenyere hátoldalával. - Néha nagyon sokáig elmarad. - Tudom. - Ma is a rendőr fogja hazahozni? Steve kinézett az ablakon, odakint egyre sötétebb volt, a

víz opálosan fénylett. Tudni szerette volna, hol van most a lánya, és mit csinál.

- Nem - válaszolt aztán. - Ma nem.

A parton tett séta után Jonah lezuhanyozott, s csak

utána mászott be az ágyba. Steve betakarta, és arcon csókolta.

- Kösz ezt a szuper napot - suttogta Steve. - Nincs mit. - Jó éjt, Jonah. Szeretlek. - Én is, apa. Steve felállt, és elindult az ajtó felé. - Apa? - Igen? - fordult vissza a férfi. - A te apád is elvitt téged, hogy együtt figyeljétek a

tengeri pókokat? - Nem. - Miért nem? Annyira csúcsszuper volt. - - Ő nem ilyen apa volt. - Akkor milyen volt? - Steve megfontolta a választ. - Bonyolult - felelte végül.

A zongoránál ülve Steve agyában annak a hat évvel

korábbi délutánnak az eseményei pörögtek, amikor életében először megfogta az apja kezét. Biztosította az apját afelől, hogy tudja, mindent megtett azért, hogy felnevelje őt, elmondta neki, hogy nem hibáztatja semmiért, és hangsúlyozta, hogy szereti őt.

Az apja feléje fordult. Látszott a szemén, mennyire koncentrál, a hatalmas adag morfium ellenére a feje teljesen tiszta volt. Hosszú ideig, mozdulatlanul nézte Steve-et, majd elhúzta a kezét.

- Annyira nőies vagy, amikor ilyeneket beszélsz - kö-zölte.

A kórház negyedik emeleti VIP szobájában voltak. Az apja három napja feküdt ott. A karjából csövek lógtak ki, és már több mint egy hónapja nem vett magához szilárd táplálékot. Az arca beesett, a bőre áttetsző volt. Közel hajolva hozzá, Steve orrát mindig megcsapta rossz lehelete - ez is biztos jele volt annak, hogy a rák maga alá fogja gyűrni.

Steve kinézett az ablakon. A kék égbolton kívül semmit sem látott, a fényes, makacs buborék körbezárta a szobát. Se madarak, se felhők, se fák. A háta mögött fáradhatatla-nul sípolt a szívmonitor. A rendszeres sípolás határozottan, kitartóan szólt, ami alapján úgy tűnt, az apja akár még húsz évig is elélhet. De nem a szíve volt, ami végül megölte.

- Hogy van? - kérdezte Kim később aznap éjjel, amikor telefonon beszéltek.

- Rosszul - válaszolta a férfi. - Nem tudom, mennyi ideje van még hátra, de...

Nem tudta folytatni a mondatot. Elképzelte Kimet a vonal másik végén, ahogy a telefont a füle és a válla közé szorítva a tűzhely mellett állva telefonál, miközben a tésztát kavarja, vagy a paradicsomot vágja kockára. Kim sosem tudott tétlenül ülni telefonálás közben.

- Van ott még valaki?

- Nincs - válaszolta Steve. Azt nem tette hozzá, hogy a nővérek szerint rajta kívül más nem látogatta meg az öreget.

- Tudtál beszélni vele? - kérdezte Kim. - - Igen, de nem túl hosszan. Többször is elvesztette az

eszméletét napközben. - Elmondtad neki, amit megbeszéltünk? - Igen. - És mit válaszolt? - sürgette Kim. - Mondta, hogy ő is

szeret téged? Steve tudta, milyen választ vár az asszony. Az apja

házában állt, a kandallópárkányon sorakozó fényképeket nézte: egy közvetlenül Steve megkeresztelése után készült családi fotót, Steve és Kim esküvői fényképét és egy képet Ronnie-ról és Jonah-ról. A kereteken megült a por - évek óta senki sem nyúlt a fotókhoz. Steve tisztában volt vele, hogy a képeket még az anyja tette oda, s kíváncsi lett volna rá, mit gondolt az apja, amikor rájuk nézett - már ha egyáltalán látta őket. Ha egyáltalán észrevette, hogy ott vannak.

- Igen - mondta végül a telefonba. - Mondta, hogy szeret.

- Örülök - Kim hangjában érezhető volt a megkönnyebbülés és az elégedettség, mintha Steve válasza megerősítette volna a világról alkotott képét. - Tudom, milyen fontos volt ez a számodra.

Steve egy fehér, amerikai stílusú házban nőtt fel - fehér,

amerikai stílusú házak szomszédságában, a sziget tengerparti oldalán. A kis házban két hálószoba, egy fürdőszoba és egy különálló garázs volt, ez utóbbi fűrészporszagú épületben az apja szerszámai kaptak helyet. Az udvaron egyetlen görcsös tölgyfa állt, amely egész évben levelek nélkül szenvedett a napfény hiányától, így az anyja az előkertben termesztette a zöldségeket, paradicsomot és hagymát, fehérrépát és babot, káposztát

és kukoricát. A veteményes miatt nyáron lehetetlen volt kilátni a nappaliból a ház előtt húzódó útra. Előfordult, hogy Steve hallotta a szomszédok visszafojtott hangú zsörtölődését, amint amiatt panaszkodnak, hogy a környék ingatlanjai veszítettek az értékükből a veteményes miatt, de az anyja minden tavasszal beültette a kertet, s közvetlenül az apjának soha senki sem panaszkodott. Steve-hez hasonlóan a szomszédok is tudták, nem lenne jó vége, ha panaszra nyitnák a szájukat. Az asszonyt ráadásul kedvelték, és azt is tudták, hogy egy nap még szükségük lehet a férfi segítségére.

Steve apja asztalos volt, de bármit meg tudott javítani. Az évek alatt Steve látta az apját rádiót, televíziót, autót és fűnyírót javítani, de nem jelentett számára problémát a csöpögő vízvezeték, a kilazult esővízcsatorna és a betört ablak sem, és egyszer egy, az államhatárnál működő kis szerszámgyár hidraulikus présgépét is ő javította meg. Sosem járt főiskolára, ösztönösen értett a gépekhez és az épületek szerkezeti kialakításához. Ha éjjel megcsörrent a telefon, Steve apja mindig fölvette, teljesen megszokott volt számára, hogy ilyenkor keresik. Legtöbbször alig szólt valamit a telefonba, végighallgatta az esetet, majd figyelmesen lejegyezte a címet - általában egy gyűrött papírdarabra, amelyet egy régi újságpapírból tépett le. Miután letette a telefont, kiment a garázsba, összepakolta a szerszámosládáját, és elindult. Többnyire nem közölte, hová megy, és azt sem, mikor jön haza. Reggelre aztán a csekk gondosan be volt rakva Robert E. Lee szobra alá, amelyet Steve apja faragott ki egy kis darab fából. Steve anyja ilyenkor megdörzsölte a férje hátát, és megígérte, hogy amint Steve apja befejezte a reggelit, már viszi is a bankba a pénzt. Ennyi volt a szeretet összes megnyilvánulása, amelyet az anyja és az apja között Steve fel tudott fedezni. A szülei sosem veszekedtek, és nem volt köztük nézeteltérés sem. Úgy tűnt, szeretnek egymás társaságában lenni, és egyszer Steve rajtakapta őket, amint kéz a kézben nézték a tévét, de a szülői házban

töltött tizennyolc év alatt a férfi egyszer sem látta csókolózni őket.

Steve apjának egy szenvedélye volt - a póker. Azokon az éjszakákon, amikor a telefon néma maradt, a férfi valamelyik kocsmában töltötte az estét pókerezéssel. Törzsvendég volt ezeken a helyeken, persze nem a társaság, hanem a játék miatt. Leült az asztalhoz a többi szabadkőművessel vagy veteránnal, és Texas hold'emet játszott órákon keresztül. Teljesen átadta magát a játéknak, szerette kikalkulálni, mennyi az esélye annak, hogy bejön egy sor, és szerette eldönteni, hogy blöfföljön-e, amikor mindössze egy hatos pár van a kezében. Úgy beszélt a pókerről, mint egy tudományról, mintha a szerencsének semmi köze sem lenne ahhoz, hogy ki nyer. „Az a titka a dolognak, hogy tudni kell hazudni", mondogatta, „és azt is tudni kell, ha a másik hazudik." Steve úgy gondolta, az apja valószínűleg jól tudott hazudni. Az ötvenes éveire aztán az öreg keze majdnem teljesen lebénult a harminc éve tartó asztalosmunka miatt, így nem tehetett mást, minthogy fölhagyott az óceánparton gombaként szaporodó házak ajtókereteinek a beállításával, esténként pedig már nem vette föl a telefont. Valahogy mégis ki tudta fizetni a számlákat, és élete végére több mint elég pénzt gyűjtött össze ahhoz, hogy fedezni tudja kórházi kezelését, amelyre a biztosítása nem terjedt ki.

Szombaton és vasárnap sosem pókerezett. A szombat a ház körüli teendők napja volt, és míg az előkert szúrta a szomszédok szemét, a házat akár mutogatni is lehetett volna. Az évek alatt Steve apja stukkóval és lambériával díszítette a szobákat, a kandalló párkányát pedig két rönk juharfából faragta ki. A konyhába beépített konyhaszekrényt készített, a padlót fával burkolta, amely olyan sima és precíz volt, mint egy biliárdasztal. Átalakította a fürdőszobát, majd nyolc évvel később újra átformálta. Szombat esténként felvette a zakóját, nyakkendőt kötött és elvitte a feleségét vacsorázni. Vasárnap csak magával foglalkozott. Mise után a

műhelyében bütykölt, mialatt a felesége pitét sütött vagy zöldséget tett el a konyhában.

Hétfőnként a heti menetrend újraindult. Steve-et az apja sosem tanította pókerezni. Steve elég

okos volt ahhoz, hogy az alapokat saját maga is elsajátítsa, és elég figyelmesnek gondolta magát ahhoz, hogy kiszúrja, ha valaki blöfföl. Előfordult, hogy játszott a csoporttársaival a főiskolán - átlagos játékos volt, nem volt sem jobb, sem rosszabb a többieknél. Miután lediplomázott, és New Yorkba költözött, haza-hazalátogatott a szüleihez. Amikor két év kihagyás után először ment haza, alig tette be a lábát az ajtón, az anyja máris erősen magához szorította, és arcon csókolta.

- Hiányoztál anyádnak - rázott vele kezet az apja. Almás pitét ettek és kávét ittak, s amint végeztek az

evéssel, az apja fölállt, s a kabátjáért és a kocsikulcsért nyúlt. Kedd este volt, vagyis pókereste. A játszma tízig tart, negyedórával később már otthon is lesz, közölte.

- Ne..., ne menj el ma este - kérlelte a férjét Steve any-ja, ha lehet, a szokásosnál is erősebb európai akcentussal. - Steve csak most jött haza.

Steve emlékei szerint ez volt az egyetlen alkalom, amikor az anyja megkérte az apját, hogy ne menjen el otthonról. Az apja, még ha meg is lepődött a kérés hallatán, nem mutatta. Megállt az ajtóban, s kifejezéstelen arccal fordult hátra.

- Vagy legalább vidd magaddal őt is - unszolta az asz- szony.

A férfi a karjára tette a zakóját. - Akarsz jönni? - Persze. - Steve az ujjaival dobolt az asztalon. - Miért

is ne. Jól hangzik. Egy pillanat múlva az apja szája megrándult: a

legkisebb és legrövidebb mosoly volt ez, amit ember látott. Steve-nek meggyőződése volt, hogy ha a pókerasztalnál ültek volna, még ennyi mosoly se jelent volna meg az apja arcán.

- Hazudsz - jelentette ki aztán az apja.

Az anyja pár évvel ez után a látogatás után hagyta el

őket. Agyvérzésben halt meg. A kórházban állva Steve épp az anyja végtelen kedvességére gondolt, amikor az apja levegő után kapkodva fölébredt. Az öreg elfordította a fejét, és meglátta a sarokban üldögélő Steve-et. Abból a szögből nézve - az árnyékok határozott éleket rajzoltak az arcára - Steve apja leginkább egy csontvázra hasonlított.

- Még mindig itt vagy. Steve letette a kottát, és közelebb húzta a széket a

betegágyhoz. - Igen, még itt vagyok. - Miért? - Ezt hogy érted? Mert kórházban vagy. - Azért vagyok kórházban, mert haldoklom. És akár

itt vagy, akár nem, én akkor is haldoklom. Haza kellene menned. Feleséged és gyerekeid vannak. Itt semmit sem tehetsz értem.

- Itt akarok lenni veled - ellenkezett Steve. - Az apám vagy. Nem akarod, hogy veled maradjak?

- Talán csak nem akarom, hogy lásd, amikor meghalok.

- Elmegyek, ha szeretnéd. - Látod, ez a te problémád. - Az öreg mintha

horkantott volna egyet. - Azt akarod, hogy én döntsek helyetted. Mindig is ez volt a bajod.

- Talán csak el akarok tölteni egy kis időt veled. - Te akarod? Vagy inkább a feleséged? - Számít ez? Az apja megpróbált mosolyogni, de mosoly helyett gri-

masz ült ki az arcára. - Nem tudom. Számít?

A zongoránál ülő Steve egy közeledő autó zajára lett

figyelmes. A fényszóró fénye az ablakon keresztül végigsuhant a falon, s a férfi egy pillanatra azt hitte, talán

Ronnie hozatta haza magát valakivel. A fény azonban egy szempillantás alatt semmivé foszlott, Ronnie-nak pedig nyoma sem volt.

Már éjfél is elmúlt. Steve azon gondolkozott, nem kelle-ne-e megkeresnie a lányt.

Pár éve - abban az időben, amikor Ronnie még hajlandó volt beszélni vele - Kimmel elmentek párterápiára. Az iroda a Gramercy Park egyik felújított épületében volt. Steve-nek most eszébe jutott, ahogy ott ült Kim mellett egy díványon, velük szemben egy vékony, szürke nadrágos, akadékoskodó, harminc körüli nő helyezkedett el, aki kedvét lelte abban, hogy állandóan egymásnak szorította az ujjait. Steve így szúrta ki magának, hogy a nő nem visel jegygyűrűt.

Steve kényelmetlenül érezte ott magát. Kim ötlete volt, hogy menjenek el terápiára, ő már egyedül is volt a nőnél. Ez volt az első közös alkalmuk, s Kim elöljáróban már elmondta a terapeutának, hogy Steve leszorítja magában az érzéseit, és azt is, hogy ez nem a Steve hibája. Azzal magyarázta a dolgot, hogy a férje szülei sosem mutatták ki az érzéseiket. A férje tehát nem olyan családban nőtt fel, ahol a családtagok megbeszélték volna egymással a problémáikat. Steve így a zenében keresett menedéket, folytatta Kim, s csak a zongora segítségével tanulta meg kifejezni az érzéseit.

- Ez igaz? - kérdezte a terapeuta. - A szüleim jó emberek voltak - válaszolta Steve. - Ez nem válasz a kérdésre. - Nem tudom, mit akar hallani. - Oké, mit szól ehhez? - sóhajtott fel a terapeuta. -

Mindannyian tudjuk, mi történt, és azt is, hogy miért vannak itt. Úgy gondolom, Kim arra vár, hogy ön elmondja, mit érez.

Steve megrágta magában a kérdést. Legszívesebben azt mondta volna, hogy ez az egész beszélgetés az érzésekről teljesen fölösleges. Az érzelmek jönnek-mennek - irányíthatatlanok. Így aztán nincs értelme aggódni

miattuk. Végül is az embereket a tetteik alapján ítélik meg, így volt ez már a kezdetek kezdetén is.

Végül persze nem ezt válaszolta.- Azt akarja tudni, hogy mit érzek? - Igen. De ne nekem mondja el - mutatott a terapeuta

Kimre. - Mondja el a feleségének. Steve Kimhez fordult. A várakozásteljesen néző Kimhez. - Azt érzem... A feleségével és egy idegennel ült egy irodában, és egy

olyan beszélgetésbe bonyolódott bele, amelyről soha nem képzelte, hogy kialakulhat. Pár perccel múlt reggel tíz óra, s ő alig pár napja érkezett vissza New Yorkba. A turné alatt huszonegynéhány városba jutott el, mialatt Kim asszisz-tensként dolgozott egy ügyvéd mellett, a Wall Street egyik ügyvédi irodájában.

- Azt érzem... - kezdte újra.

Amikor az óra elütötte az egyet, Steve kiment a hátsó

teraszra. Az éjszaka sötétje lila fénybe burkolta a holdat, s ez a világosság elég volt Steve-nek, hogy végigpásztázza a partot. Tizenhat órája nem látta a lányát. Nem aggódott, de nyugtalan volt. Bízott benne, hogy Ronnie elég rátermett és óvatos ahhoz, hogy vigyázzon magára.

Rendben, talán egy kicsit mégis aggódott. Akarata ellenére is azon gondolkozott, vajon a lány a

maihoz hasonlóan másnap is eltűnik-e. És holnapután? És azután? Vajon így megy ez majd egész nyáron?

Különleges ajándéknak érezte, hogy Jonah-val lehet, és Ronnie-val is együtt akart tölteni valamennyi időt. Megfordult, és bement a házba.

Visszaült a zongorához. Megint rátelepedett az az érzés. Ugyanaz, amelyről a díványon ülve, a párterápián is beszélt.

Üresség töltötte el.

10

RONNIE

Elég sokan összegyűltek a kikötőnél, de az emberek las-

san egytől egyig elszállingóztak, s már csak az ötfős, szokásos csapat maradt ott. A többiek között voltak egypáran, akik elég normálisak voltak, másokat Ronnie bizonyos értelemben még érdekesnek is talált, de amint a szesz és a sör kifejtette a hatását, Ronnie-n kívül mindenki úgy gondolta, hogy jóval viccesebbek, mint amilyenek valójában. Egy idő után az este kezdett unalmassá és közönségessé válni.

Ronnie egyedül állt a víz szélénél. Mögötte, a tábortűz közelében Teddy és Lance cigarettáztak, ittak és időnként petárdával hajigálták egymást. Blaze rátapadt Marcusra, s csak úgy folyt belőle a szó. Ráadásul már elég későre járt az idő. Persze nem a New York-i időszámítás szerint - de Ronnie hosszú napot tudhatott maga mögött, főként ha figyelembe vesszük, hogy milyen korán kelt föl reggel. Fáradt volt.

Holnap sokáig alszik majd. Ha hazaér, törülközőket vagy egy takarót akaszt majd a karnisra. A francba is, ha kell, a falhoz szögezi őket. Nem állt szándékában a kakasokkal kelni a nyár minden napján, még akkor sem, ha napközben nemigen lesz más dolga, mint Blaze-zel lógni a parton. Blaze meglepődött Ronnie erre irányuló terveit hallva, pedig valójában az ötlet igen vonzó volt. Persze mást nem is igen lehetett itt csinálni. Ma is, miután otthagyták az éttermet, bejárták a közeli boltokat - nem hagyták ki a zeneboltot sem, amely egyszerűen fantasztikus volt -, majd elmentek Blaze-ékhez, ahol megnézték a Nulladik órát, míg Blaze anyja dolgozott. Igen, a film a nyolcvanas években készült, de Ronnie imádta, és már legalább egy tucatszor látta. Annak ellenére, hogy milyen régen forgatták, a sztori nagyon is valóságosnak

tűnt Ronnie-nak. Valóságosabbnak, mint ami aznap este ott, a kikötőnél zajlott - főleg mióta fény derült rá, hogy minél többet iszik Blaze, annál kevesebbet foglalkozik Ronnie-val, de annál többet lóg Marcuson.

Ronnie rájött, hogy nem kedveli Marcust, és nem is bí-zik benne. Jó orra volt a fiúkhoz, és most azt érezte, hogy valami nincs rendben ezzel a sráccal. Mintha valami hiányzott volna a szeméből, miközben hozzá beszélt. Már nem beszélt idétlenségeket - többet nem hozta szóba a „menjünk el együtt Floridába" témát, apropó, még egy ilyen furcsa ötletet! -, de minél több időt töltöttek együtt, Marcus annál jobban rászállt a lányra. Ronnie nem kedvelte Teddyt és Lance-t sem, de Marcus... Ronnie úgy gondolta, a fiú csak szerepet játszik, amikor normálisan viselkedik, mégpedig azért, hogy manipulálni tudja az embereket.

És Blaze... Fura volt látni, ahogy él, mert olyan normálisnak tűnt.

A házuk egy csendes zsákutcában állt, az ablakokat világoskék zsalugáter védte, a tornácon amerikai zászlót verdesett a szél. Bent a falakat vidám színekkel festették le, az étkezőasztalt friss virágokkal teli váza díszítette. A ház tiszta volt, de nem idegesítően tiszta. A konyhában egy kis pénz és egy Blaze-nek szóló üzenet volt az asztalon. Amikor Ronnie észrevette, hogy Blaze zsebre vágja a pénz egy részét, majd elolvassa az üzenetet, Blaze megemlítette, hogy az anyja mindig hagy neki pénzt - innen tudja, hogy minden rendben van a lányával, amikor nem jön haza.

Különös. Ronnie nagyon szeretett volna Marcusról beszélni

Blaze-zel, de tudta, hogy annak a beszélgetésnek nem lenne jó vége. Isten a megmondhatója, hogy ezt Kayla miatt tudta - Kayla állandóan elfojtott valamit -, mindazonáltal az egésznek nem lett volna semmi értelme. Marcus gáz volt, és Blaze egészen biztosan jobban érezné magát nélküle. Ronnie csak azon csodálkozott, hogy Blaze ezt miért nem ismeri föl. Talán holnap a parton tud majd beszélni vele erről.

- Talán untatunk? Ronnie hátrafordult. Marcus állt mögötte. Egy tűzgolyót

görgetett a kézfején ide-oda. - Csak le akartam jönni a vízhez. - Hozzak neked egy sört? - Ahogy ezt a kérdést

föltette, már lehetett érezni, hogy előre tudja a lány válaszát.

- Én nem iszom. - Miért? Mert az emberek hülyén viselkednek az alkohol hatásá-

ra, válaszolta volna legszívesebben Ronnie. De nem ezt mondta. Tudta, hogy ha magyarázkodni kezd, azzal csak tovább nyújtja a beszélgetést.

- Csak nem, és kész. - Egyszerűen nemet mondasz? - gúnyolódott a fiú.

- Ha úgy jobban tetszik. A sötétben is látszott, ahogy Marcus idétlen vigyorra

húzza a száját, a szeme azonban továbbra is homályos gödör maradt.

- Lenézel minket? - Nem. - Akkor gyere - mutatott Marcus a tűz irányába. - Ülj

le közénk. - Jól érzem magam itt. Marcus hátranézett a válla fölött. Ronnie észrevette,

hogy Blaze újabb sör után kutat a hűtőládában. Nem kellett volna többet innia, így is alig állt a lábán.

Marcus - minden figyelmeztetés nélkül - Ronnie-hoz lépett, átfogta a lány derekát, és magához húzta.

- Sétáljunk egyet a parton. - Nem - sziszegte a lány. - Nincs hozzá kedvem. És

vedd le rólam a kezed. Marcus nem mozdult. Ronnie úgy vélte, a fiú élvezi a

helyzetet. - Aggódsz, hogy Blaze mit szólna hozzá? - Csak nincs kedvem hozzá, oké? - Blaze nem bánná.

- Ronnie lépett egyet hátrafelé, hogy növelje a kettejük közötti távolságot.

- Én viszont igen - jelentette ki. - Most mennem kell. Marcus még mindig kitartóan bámulta. - Menj csak. - Majd, egy kis szünet után,

hangosabban folytatta, hogy a többiek is hallhassák, amit mond: - Nem, inkább maradok. De kösz, hogy megkérdezted.

- Ronnie szóhoz sem jutott a döbbenettől. Szótlanul elindult a parton hazafelé, miközben a hátában érezte Blaze pillantását. Hirtelen úgy érezte, nem tud elég gyorsan eltűnni onnan.

Amikor hazaért, az apja zongorázott, s amint belépett a

házba, a férfi felnézett az órára. Azok után, ami történt, nem volt kedve az apjával foglalkozni, így szó nélkül elindult a szobája felé. Az apja azonban valamit észrevehetett rajta, mert utánaszólt:

- Jól vagy? Ronnie habozott egy darabig a válasszal. - Igen, jól - mondta aztán. - Biztos? - Nem akarok beszélni róla. Az apja figyelte egy darabig, mielőtt újra megszólalt: - Oké. - Van még valami? - Már majdnem hajnali kettő - hangzott el a célzás. - És? Az apja a billentyűhöz hajolt. - Van egy kis tészta a hűtőben, ha éhes vagy. Ronnie-t

meglepte ez a válasz. Semmi kioktatás, semmi parancsosztogatás, semmi határozott hangú véleményezés. Pont az ellenkezője annak, ahogy anya reagált volna ebben a helyzetben. Ronnie megrázta a fejét, és bement a hálószobába. Azon gondolkozott, találkozhat-e ezen a környéken valakivel vagy valamivel, amely a normális kategóriájába sorolható.

Elfelejtett takarókat tenni az ablak elé, így a napfény utat

tört magának az ablakon keresztül, s alig hatórányi alvás után felébresztette a lányt.

Amikor eszébe jutott, mi történt előző éjjel a parton, Ronnie morogva megfordult, és rátette a párnát a fejére. Aztán felült, miután rájött, hogy már úgysem fog tudni visszaaludni.

Marcus egyértelműen rászállt. Az első gondolata az volt, hogy mondania kellett volna

valamit előző éjjel, amikor a fiú azt a megjegyzést tette. Va-lami olyat, hogy Mi a fenéről beszélsz? Vagy azt, hogy Ha azt hiszed, hogy elmegyek veled valahová kettesben, akkor elment az eszed! De egy szót sem tudott kinyögni, és gyanította, hogy a legrosszabb megoldást választotta azzal, hogy egyszerűen elsétált onnan.

Tényleg, igazán beszélnie kell Blaze-zel. Sóhajtva kikelt az ágyból, és kilopakodott a

fürdőszobába. Gyorsan lezuhanyozott, a ruhája alá fürdőruhát húzott, majd megtömött egy táskát törülközőkkel és naptejjel. Mire elkészült, az apja már a zongorát verte. Megint. A New York-i lakásban sosem zongorázott. Figyelmesen hallgatva a zenét, Ronnie rájött, hogy az apja azoknak a daraboknak az egyikét játssza, amelyeket ő adott elő a Carnegie Hallban - ugyanazt, amit az anyja is hallgatott az autóban idefelé jövet.

Mintha nem lenne így is elég baja. Meg kell keresnie Blaze-t, hogy megmagyarázhassa

neki, mi történt. Hogy tudná ezt vajon véghezvinni anélkül, hogy Marcust hazugnak állítsa be? Ez problémát fog jelenteni. Blaze hinni akart Marcusnak, ráadásul ki tudja, mit hordott össze a fiú, miután ő otthagyta őket. Mindegy, ráér ezen akkor aggódni, ha már Blaze-zel lesz, s remélhetőleg a tenger- parton fekve a dolgok könnyebbnek fognak tűnni, és lazán elő tudja majd adni, amit akar.

Kilépett a hálószobából, és végigment a folyosón. A nap-paliból kiszűrődő zene véget ért, de csak azért, hogy egy

másik olyan darabnak adja át a helyet, amelyet szintén ő játszott a Carnegie Hallban.

Ronnie megállt, felvette a vállára a táskát. Az apja per-sze direkt csinálta. Ronnie-nak semmi kétsége sem volt afelől, hogy az apja hallotta a zuhanyt, és tudta, hogy ő már ébren van. Semmi kétség, hogy meg akarta találni a közös hangot vele.

De nem ma, apa. Bocs, de a lányodnak ma rengeteg dol-ga van. És egyébként sincs most kedve ehhez az egészhez.

Már éppen azon volt, hogy elsprintel az ajtóig, amikor Jonah jelent meg a konyha irányából.

- Mintha arra kértelek volna, hogy valami ételszerűt egyél reggelire - hallotta az apja hangját.

- Azt csinálom. Ez egy 7 days. - Én inkább egy tál müzlire gondoltam. - Ebben cukor is van - közölte megfontoltan Jonah. -

Energiára van szükségem, apa. Ronnie gyorsan át akart vágni a nappalin, bízva benne,

hogy eléri a bejárati ajtót, mielőtt még az öccse hozzászólna.

- Ó, helló, Ronnie! - mosolyodott el Jonah. - Helló, Jonah. Viszlát, Jonah. - Ronnie megfogta a

kilincset. - Kicsim? - érte utol az apja hangja. Steve abbahagyta

a játékot. - Beszélhetnénk a tegnap éjszakáról? - Most tényleg nem érek rá beszélgetni - igazította

meg a táskát a vállán Ronnie. - Csak azt szeretném tudni, merre jártál egész nap. - Sehol. Nem fontos. - De igen, fontos. - Nem, apa - közölte a lány keményen. - Nem az. Most

pedig dolgom van, oké? Jonah - kezében a csokis sütivel - az ajtó felé intett. - Miféle dolgod? Hová mész? Pontosan ez volt az a beszélgetés, amelyet Ronnie el

akart kerülni. - Nem tartozik rád. - Mikor jössz haza?

- Nem tudom. - Ebédre vagy vacsorára? - Nem tudom - förmedt rá az öccsére a lány. - Most

megyek. Az apja újra zongorázni kezdett. Mégpedig Ronnie har-

madik Carnegie Hall-i darabját. Akár betehette volna anya CD-jét is.

- Később elmegyünk sárkányt eregetni. Úgy értem, én és apa.

Ronnie - mintha nem is hallotta volna az öccse szavait - az apjához fordult.

- Lennél szíves ezt befejezni? - csattant föl. Steve abbahagyta a zongorázást. - Mit? - Ezt a zenét. Azt hiszed, nem ismertem fel a darabo-

kat? Tudom, mit akarsz elérni, de már megmondtam, hogy többet nem fogok zongorázni.

- Elhiszem - válaszolta az apja. - Akkor miért próbálod megváltoztatni a

véleményemet? Miért van az, hogy ahányszor csak találkozom veled, te mindig a zongorát püfölöd?

Steve láthatóan zavartnak tűnt. - Ennek semmi köze hozzád - magyarázta. -

Egyszerűen csak... én így érzem magam jobban. - Nos, engem meg az őrületbe kerget ez a zene. Hát

nem fogod fel? Gyűlölöm a zongorát. Gyűlölöm, hogy minden egyes nap zongoráznom kellett! És gyűlölöm még a zongora látványát is!

Mielőtt Steve válaszolhatott volna, Ronnie megpördült, kiütötte Jonah kezéből a reggelit, és kiviharzott az ajtón.

Beletelt egypár órába, mire megtalálta Blaze-t - a mólótól

pár saroknyira, ugyanabban a zeneboltban volt, ame-lyikbe tegnap is benéztek. Amikor először látogatott el az üzletbe, Ronnie nem tudta, mit várjon - egy kissé idejét-múltnak tűnt az egész bolt az iPodok és a letöltések korá-ban -, de Blaze kitartott amellett, hogy érdemes bemenni a boltba, és igaza volt.

Nemcsak CD-ket, hanem bakelitlemezeket is árultak - több ezer album volt, melyek közül néhány legfőképp a gyűjtők figyelmére számíthatott, például az eredeti, bontatlan csomagolású Abbey Road-album, vagy régi, 45-ös fordulatszámú lemezek, Elvis Presley, Bob Marley és Ritchie Valens autogramjával, amelyeket - Ronnie legnagyobb döbbenetére - egyszerűen kiakasztottak a falra. Ronnie nem értette, hogy ezeket a lemezeket miért nem egy szekrénybe zárva tartják, mikor bizonyára nagyon értékesek. A boltvezető úgy nézett ki, mint akit ott felejtettek a hatvanas évekből, s úgy tűnt, mindenkit ismer. Derékig érő, ősz haját lófarokba kötve hordta, és John Lennon szemüveg mögül szemlélte a világot. Szandált és hawaii inget viselt, korát tekintve pedig akár Ronnie nagyapja is lehetett volna. Többet tudott a zenéről, mint bárki, akit a lány ismert - még a legújabb underground zene sem jelentett neki kihívást, pedig Ronnie arról még New Yorkban sem hallott. A fal mentén sorakozó fejhallgatókkal a vásárlók belehallgathattak egy-egy albumba, CD-be, vagy letölthették a zenéket az iPodjukra. A kirakaton bekukucskálva Ronnie megpillantotta Blaze-t. A lány egyik kezével a füléhez szorított egy fejhallgatót, a másikkal az asztalon ütötte a zene ritmusát.

Úgy tűnt, egyáltalán nem arra készül, hogy a parton töltse a napot.

Ronnie vett egy mély lélegzetet, és belépett az üzletbe. Bármennyire is rosszul hangzott - annak ellenére, hogy először úgy gondolta, Blaze-nek nem kellett volna annyit innia -, most abban reménykedett, hogy a lány annyira

kiütötte magát előző este, hogy elfelejtette, mi is történt. De még ennél is jobban hangzott volna, ha kiderül, Blaze van annyira józan gondolkozású, hogy tudja, Ronnie-t nem érdekli Marcus.

A CD-kkel zsúfolt polcok között haladva Ronnie-nak az az érzése támadt, mintha Blaze pont rá várt volna. A fejhallgatót ugyan nem vette le a füléről, de lecsavarta a hangerőt, majd megfordult. Ronnie még így is hallotta a zenét, valami idegesítő, hangos ricsajt, de nem tudta beazonosítani. Blaze egymásra pakolta a CD-ket.

- Azt hittem, barátok vagyunk - kezdte. - Azok is vagyunk - helyeselt Ronnie. - Már mindenütt

kerestelek, mert nem szerettem volna, ha téves kép alakul ki a fejedben a tegnap estéről.

- Azzal kapcsolatban, hogy megkérted Marcust, menjen el veled sétálni? - mérte végig hűvösen Ronnie-t Blaze.

- Nem így történt - magyarázkodott Ronnie. - Én nem kértem tőle ilyet. Nem tudom, Marcus milyen játékot ját-szik...

- Milyen játékot játszik? Marcus milyen játékot játszik? - Blaze ledobta a fülhallgatót. - Láttam, hogy néztél rá! Hallottam, mit mondtál neki!

- De én nem mondtam semmit! Nem én kértem meg, hogy sétáljon velem...

- Megpróbáltad szájon csókolni! - Miről beszélsz? Én nem próbáltam megcsókolni! - Marcus elmondta nekem! - lépett közelebb Ronnie-

hoz Blaze. - Akkor hazudott! - csattant föl Ronnie, és egy lépést

sem hátrált. - Valami komoly gond van azzal a sráccal. - Na, ne..., ne kezdd ezt...

- Hazudott neked. Én soha nem csókolnám őt meg! Még csak nem is kedvelem. Kizárólag amiatt voltam ott tegnap, mert te erősködtél, hogy menjünk el.

Blaze egy hosszú pillanatig egy szót sem szólt. Ronnie kíváncsi volt, vajon végre megértette-e, amit mondani akart neki.

- Bánom is én - mondta aztán Blaze. Hangja nem ha-gyott kétséget afelől, milyen jelentés bújt a három szó mögé. Aztán arrébb lökte Ronnie-t, majd pedig még egyszer meglökte, amikor elindult az ajtó felé. Ronnie figyelte, ahogy távolodik, de nem tudta biztosan, hogy sértett vagy mérges volt-e, bár abból, ahogy viselkedett, úgy érezte, hogy egy kicsit mindkettő. A kirakaton keresztül látta, ahogy Blaze végül elviharzik.

Ennyit arról, hogy megpróbálja helyrehozni a dolgokat. Ronnie nem tudta, mihez kezdjen, nem volt kedve le-

menni a partra, de haza sem akart menni. Autót nem tudott szerezni, a városban senkit sem ismert. Ami azt jelenti, hogy... mit is? Talán egy padon tölti majd a nyarat galambokat etetve, mint azok az őskövületek a Central Parkban. Még az is megeshet, hogy elnevezi majd őket...

Kifelé menet a kijáratnál gondolatait a váratlanul felharsanó riasztó éles hangja szakította félbe. Ronnie hátrapillantott a válla fölött - először kíváncsian, aztán amikor rájött, hogy mi történik, már értetlenül. Az üzletnek egyetlen kijárata volt.

A következő pillanatban arra lett figyelmes, hogy a ha-waii inges boltvezető rohan feléje.

Meg sem próbált elfutni, mert tudta, hogy nem csinált semmi rosszat. Amikor pedig a hawaii inges elkérte a táskáját, nem talált rá okot, hogy miért ne adná oda neki. Nyilvánvaló volt számára, hogy tévedés történt - egészen addig, amíg a férfi elő nem húzott két CD-t és hat, autogrammal ellátott, 45-ös fordulatszámú bakelitlemezt a táskájából. Ekkor vált számára egyértelművé, hogy igaza volt, amikor úgy érezte, Blaze rá várt a boltban. A CD-ket korábban Blaze kezében látta, és Blaze volt az, aki levette a 45-ösöket a falról. Döbbenten ébredt rá, hogy Blaze előre kitervelte az egészet.

Hirtelen szédülni kezdett, így alig hallotta, amikor a boltvezető közölte vele, hogy a rendőrség már úton van.

11

STEVE

Miután megvették az összes hozzávalót - először is egy

teljes tábla furnérlapot, és hozzá még néhány ötször tíz centisre vágott furnérdarabot -, Steve és Jonah a hálófülke leválasztásával töltötték a délelőttöt. Nem lett túl szép - az apja biztos forgott a sírjában -, de Steve úgy gondolta, jó lesz. Tudta, hogy a házat előbb-utóbb úgyis le fogják bontani, ha másért nem, hát azért, mert a telek többet ér majd az ingatlan nélkül. Steve házát háromemeletes bérházak vették körül, s ezek tulajdonosainak bizonyára szúrta a szemét az ő kis házikója, mert úgy gondolták, rontja a környék ingatlanjainak az értékét.

Steve bevert egy szöget a furnérlapba, és ráakasztotta a Ronnie-t és Jonah-t ábrázoló fényképet, amelyet addig a hálófülkében tartott. Hátralépett, hogy jobban lássa a művüket.

- Mi a véleményed? - kérdezte a fiát. Jonah elhúzta az orrát. - Úgy néz ki, mintha egy ronda furnérfalat építettünk

volna ide, és ráakasztottunk volna egy képet. Ja, és többet nem férsz hozzá a zongorához.

- Tudom. Jonah jobbra-balra ingatta a fejét. - Ráadásul azt hiszem, görbe is. - Én nem látom. - Szemüveget kéne hordanod, apa. És még mindig

nem értem, minek ez ide. - Ronnie azt mondta, nem akarja többet látni a

zongorát. - És? - Nem tudom hová elpakolni ezt a monstrumot, ezért

építettem elé egy falat. Így többet nem kell látnia. Ó - gondolkozott el Jonah. - Tudod, én igazából nem szeretek

házi feladatot írni. Valójában azt sem szeretem látni, ahogy a házi feladat halmozódik az asztalomon.

- Nyár van. Most nincs házi feladat. - Csak azt akartam ezzel mondani, hogy nekem is

falat kéne emelnem az asztalom köré. Steve visszafojtotta a nevetését. - Talán ezt anyával kellene megbeszélned. - Megemlíthetnéd neki te is. - Nem vagy éhes? - kérdezte Steve még mindig

kuncogva magában. - Azt ígérted, hogy elmegyünk sárkányt eregetni. - El is megyünk. Csak azt akartam megtudni, hogy

nem akarsz-e ebédelni. - Azt hiszem, inkább egy jégkrémet kérek. - Nem tartom jó ötletnek. - Akkor egy kekszet? - kérdezte Jonah reménykedve. - Mit szólnál inkább egy mogyoróvajas és egy dzsemes

szendvicshez? - Rendben. De aztán elmegyünk sárkányt eregetni. - Igen. - Egész délután kint leszünk? - Ameddig csak akarod. - Oké. Kérek egy szendvicset. De neked is enned kell

egyet. - Áll az alku - mosolyodott el Steve, majd átkarolta

Jonah vállát. Elindultak a konyha felé. - Ugye tudod, hogy a nappali sokkal kisebb lett így? -

jegyezte meg Jonah. - Tudom. - A fal pedig tényleg görbe. - Tudom. - És nem illik a többi falhoz sem. - Mire akarsz kilyukadni? - Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem

bolondultál meg - mondta Jonah komolyan.

Az idő tökéletes volt a sárkányeregetéshez. Steve kétház-

nyira a saját házától, egy homokdűnén ülve nézte, ahogy a sárkány az égen cikázik. Jonah, ahogy mindig, most is tele volt energiával, föl-le szaladgált a parton. Steve büszkén figyelte a fiát, ámulva emlékezett vissza saját gyerekkorára, amikor még ő is ugyanígy játszott, azzal a különbséggel, hogy az ő szülei sosem ültek le nézni őt játék közben.

A szülei nem voltak rossz emberek. Steve tudta ezt. Sosem bántak vele rosszul, sosem éheztették, és sosem vitatkoztak a jelenlétében. Évente egyszer vagy kétszer elvitték orvoshoz és fogorvoshoz, mindig többféle étel közül választhatott, a hideg, téli reggeleken mindig dzsekiben indult el otthonról, s a zsebében mindig ott lapult egy ötcentes, hogy tudjon miből tejet venni az iskolában. De ha az apját érzelemmentesnek nevezzük, akkor az anyjáról sem mondhatunk mást, s Steve úgy gondolta, talán ez volt hosszú házasságuk titka. Steve anyja Romániában született, akkor találkozott Steve apjával, amikor az Németországban állomásozott. Az asszony alig beszélt angolul, amikor férjhez ment a férfihoz, és sosem kérdőjelezte meg a kultúrát, amelyben felnőtt. Főzött, mosott, takarított, délutánonként pedig félállást vállalt varrónőként. Élete utolsó éveiben már elég tűrhetően tudott angolul - ahhoz elég jól, hogy elboldoguljon a bankban és a fűszeresnél -, azonban még ekkor is olyan erős akcentussal beszélt, hogy az emberek csak nehezen értették meg, mit akar mondani.

Steve anyja hithű katolikus volt, ami akkoriban nagyon szokatlan volt Wilmingtonban. Az asszony a hét minden napján elment misére, esténként pedig végigimádkozta a rózsafüzért, és bár Steve megértette a vasárnapi misék hagyományát és szertartását, a lelkészt rideg és arrogáns embernek tartotta, aki sokkal fontosabbnak tartotta az egyház előírásainak a betartását, mint azt, hogy a híveiért dolgozzon. Steve néha - valójában sokszor - elgondolkozott azon, vajon hogy alakult volna az élete, ha nyolcévesen

nem hallja meg az Első Baptista templomból kihallatszódó zenét.

Most, negyven évvel később már alig emlékezett a rész-letekre. Csak halvány emléke volt arról a napról, amikor a templomba lépve meghallotta Harris lelkész zongorajátékát. A lelkész bizonyára örömmel fogadta őt, mert attól kezdve újra és újra elment hozzá, s végül ő lett az első zongoratanára. Idővel Steve látogatni kezdte - ugyan később otthagyta - a templom bibliaóráit is. Így lett a baptista templom a második otthona, Harris lelkész pedig a második apja.

Steve arra is emlékezett, hogy az anyja nem örült ennek. Amikor kiborult, románul motyogott az orra alatt, s éveken keresztül, mikor Steve a templomba ment, az asszony értelmetlen szavakat és mondatokat mormolt az orra alatt, közben keresztet vetett, és kötelezte a fiát, hogy a szertartásos vállruhát vegye föl. Steve anyjának fejében ugyanis az, hogy egy baptista lelkész tanítja a fiát zongorázni, egyet jelentett azzal, hogy Steve az ördöggel cimborál.

De nem tiltotta meg Steve-nek, hogy eljárjon a lelkész-hez, és ez pont elég is volt. Steve-et nem zavarta, hogy az anyja nem járt fogadóórákra az iskolába, nem olvasott föl neki egy könyvből sem, vagy hogy a családjukat soha egyik szomszédjuk sem hívta meg egy kis kerti sütögetésre vagy egy buliba. Csak az számított, hogy az anyja - annak ellenére, hogy nem látta értelmét - nem csak azt engedte meg, hogy megtalálja a szenvedélyét, de azt is, hogy annak éljen. És valahogy rávette Steve apját - aki nevetségesnek találta az ötletet, hogy valaki a zenélésből szerezze meg a napi betevőt -, hogy ő se szóljon bele a fia választásába. És ezért Steve örökre hálás lesz az anyjának.

Jonah még mindig föl-le szaladgált a parton, igaz, erre semmi szükség nem volt a sárkány eregetéséhez. Steve tudta, hogy elég erős a szél ahhoz, hogy a sárkány segítség nélkül is a levegőben maradjon. Aztán észrevette, hogy egy Batmanre hasonlító jel alakul ki két, sötét gomolyfelhő kö-zött, amelyből arra következtetett, hogy esni fog. Bár a

nyári záporok nem tartanak sokáig - talán egy óra, s az égbolt újra kéken ragyog -, Steve felállt, hogy szóljon Jonah-nak, talán jobb lenne hazaindulni. Alig tett azonban néhány lépést, amikor elmosódott vonalakra lett figyelmes a homokban, melyek egészen a ház előtt magasodó homokdűnéig vezettek. Gyerekkorában rengeteg ilyet látott. Elmosolyodott.

- Hé, Jonah! - kiáltotta, a nyomokat követve. - Gyere ide! Mutatni akarok valamit!

- Jonah, a karjával a sárkányt rángatva, futva közeledett felé.

- Mi az? Steve a homokdűne és a part találkozásánál állt meg. - Mit találtál? - kérdezte Jonah. - Ez egy cserepes teknős fészke - mutatta Steve. - De

ne menj túl közel. És ne is nyúlj hozzá. Nem szabad megzavarnunk.

Jonah a sárkánnyal a kezében közelebb hajolt. - Milyen az a cserepes teknős? - zihálta a sárkánnyal

küszködve. Steve felvett egy botot, és egy nagy kört rajzolt a fészek

köré. - Tengeri teknős. Veszélyeztetett faj. Éjjel jönnek ki a

partra, hogy lerakják a tojásaikat. - És pont a mi házunk mögé? - Ez az egyik hely, ahová a tengeri teknős lerakja a

tojását. De a legfontosabb, hogy tudd, ez egy veszélyeztetett faj. Tudod, mit jelent ez?

- Azt, hogy haldokolnak - válaszolta Jonah. - Szoktam ám Animal Planetet nézni, tudod?

Steve befejezte a kört, majd eldobta a botot. Ahogy ott állt, hirtelen éles fájdalom nyilallt belé, de nem törődött vele.

- Nem pont ezt jelenti, hanem azt, hogy ha nem segí-tünk rajtuk, és nem vagyunk elővigyázatosak, akkor a faj kihalhat.

- Mint a dinoszauruszok? Steve éppen válaszolni akart, amikor meghallotta, hogy

csörög a telefon a konyhában. Nyitva hagyta a hátsó ajtót, hogy beengedjen egy kis friss levegőt a házba. Hol futva, hol sétálva tette meg az utat a homokban a házig, míg el nem érte a hátsó tornácot. Mire a telefonhoz ért, már kifulladva szedte a levegőt.

- Apa? - hallotta a vonal túlsó végéről. - Ronnie? - El tudnál jönni értem? A rendőrségen vagyok. - - Oké - vakarta meg Steve az orrát. - Máris ott

vagyok.

Steve-et Pete Johnson, a rendőr tájékoztatta a

történtekről. Steve tisztában volt vele, hogy a lánya még nem áll készen arra, hogy elmondja, mi történt, de Jonah-t ez nem zavarta.

- Anya nagyon ki lesz akadva - jegyezte meg. Steve látta, hogy Ronnie összeszorítja az állkapcsát. - Nem én csináltam - jelentette ki. - Akkor ki? - Nem akarok beszélni róla - válaszolta Ronnie, majd

összefonta a karját, és nekidőlt a kocsi ajtajának. - Anya nem fog repesni a boldogságtól. - Nem én csináltam! - ismételte a lány az öccse felé

fordulva. - Nem mondhatod azt anyának, hogy én voltam. - Ronnie megbizonyosodott afelől, hogy Jonah látja, ko-molyan gondolta, amit mondott, s csak azután fordult az apjához:

- Nem én csináltam, apa - ismételte újra. - Istenre esküszöm, hogy nem én voltam. Hinned kell nekem.

Steve hallotta a lány hangjában a kétségbeesést, de nem tudta kiverni a fejéből Kim elkeseredett hangját sem, amikor először beszélt neki Ronnie problémáiról. Végiggondolta, hogy viselkedett a lánya, amióta megérkezett, s azt is, hogy milyen barátokat gyűjtött maga köré.

Sóhajtva vette tudomásul, hogy szinte minden energiája odalett. A nap izzó, narancssárga labdaként még mindig forrón sütött a horizont felett, és Steve mindennél jobban érezte, hogy a lányának szüksége van az igazságra.

- Hiszek neked - válaszolta Ronnie-nak.

Besötétedett, mire hazaértek. Steve kiment a ház mögé,

hogy ellenőrizze a teknősfészket. Az este tipikus karolinai este volt: lágyan fújt a szél, s az ég milliónyi különböző színben játszott. A parttól nem messze delfinek kergetőztek - naponta kétszer is elúsztak a ház mellett, s Steve most emlékeztette magát arra, hogy el ne felejtsen szólni Jonah-nak, hogy figyelje őket. Biztos volt benne, hogy Jonah be akar majd úszni a vízbe, hogy olyan közel kerülhessen a delfinekhez, hogy meg is érinthesse őket - Steve is próbálkozott hasonlóval gyerekkorában, de sosem volt szerencséje.

A férfi rettegett a gondolattól, hogy felhívja Kimet, és elmondja neki, mi történt. Nem akart most ezzel foglalkozni, inkább leült a fészek mellé a homokdűnére, s azt vizsgálta, látszik-e még valami a teknősnyomokból. A szélnek és az embereknek köszönhetően azonban alig maradt néhány nyom a homokban. Leszámítva a dűne és a part találkozásánál levő kis bemélyedést, a fészek gyakorlatilag észrevehetetlen volt - a teknőstojások pedig leginkább fényét vesztett, sima kavicsokra hasonlítottak.

A szél egy kis darab polisztirolhabot fújt a homokon, s amikor Steve lehajolt, hogy fölvegye, észrevette, hogy a lánya közeledik felé. Ronnie lassan, a mellén összefont karral, lehajtott fejjel baktatott a dűne felé - a fejét olyannyira lehajtotta, hogy a hajától szinte semmi sem látszott az arcából.

- Mérges vagy rám? - kérdezte, amikor pár méterrel távolabb megállt.

Megérkezése óta ez volt az első alkalom, hogy nem a düh vagy az elkeseredettség hangján szólt az apjához.

- Nem, egyáltalán nem. - Akkor mit csinálsz itt kint? - Egy cserepes teknős tette le ide a tojásait a múlt éjjel

- mutatott a fészekre a férfi. - Láttál már ilyet? Ronnie megrázta a fejét. - A cserepes teknősök gyönyörű teremtmények -

folytatta Steve. - Vörösesbarna páncéljuk van, a súlyuk elérheti a háromszáz kilót is. Észak-Karolina az egyike azoknak a helyeknek, ahol fészket raknak. Sajnos azonban veszélyeztetet állatok. Ha jól tudom, ezer példányból maximum egy az, amelyik megéri azt a kort, hogy teljesen kifejlődjön. Nem szeretném, hogy a mosómedvék megtalálják a fészket, mielőtt a tojások megrepednének.

- Honnan tudják a mosómedvék, hogy van itt egy fé-szek?

- Amikor a nőstény teknős lerakja a tojásait, körbevizeli őket. A mosómedve megérzi a vizelet szagát, és egytől egyig felfalja a tojásokat. Gyerekkoromban találtam egy fészket a móló másik oldalán. Az egyik nap még minden rendben volt, a következő nap pedig már az összes tojás fel volt törve. Emlékszem, nagyon szomorú voltam.

- Láttam egy mosómedvét a teraszunkon valamelyik nap.

- Én is láttam. A szemétben turkált. Amint bemegyünk a házba, küldök egy üzenetet az Akváriumba. Remélem, kiküldenek valakit holnap egy erre a célra készített ráccsal, amely távol tartja majd a gazfickókat.

- És mi lesz a mai éjszakával? - Azt hiszem, nem tudunk mást tenni, mint hinni

abban, hogy nem lesz semmi gond. Ronnie a füle mögé tűrte a haját. - Kérdezhetek valamit, apa? - Bármit. - Miért mondtad, hogy hiszel nekem? Oldalról nézve Steve egyszerre látta most a lányban a

fiatal nőt és az emlékeiben élő kislányt. - Mert hiszek neked.

- Ezért takartad el egy fallal a zongorát? - nézett az apja szemébe Ronnie. - Nem tudtam nem észrevenni, amikor beléptem a házba.

- Nem - rázta meg a fejét Steve. - Azért csináltam, mert szeretlek.

Ronnie arcán halvány mosoly jelent meg. Rövid habozás után leült a férfi mellé. Nézték, ahogy a hullámok rendületlenül nyaldossák a partot. Nemsokára megérkezik a dagály, hogy elmossa a part felét.

- Mi lesz most velem? - kérdezte a lány. - Pete beszélni akar a tulajdonossal, aztán...

fogalmam sincs. Azok közül a lemezek közül egy-kettő igazi gyűjtőktől származik, és nagyon értékes.

Ronnie szúrást érzett a gyomrában. - Hívtad már anyát? - Nem. - De fel fogod hívni? - Valószínűleg. Néhány pillanatig mindketten hallgattak. Deszkával a

kezükben a víz mellett egy csapat szörfös sétált. A távolban lassan hömpölygött a dagály, a hullámok egymásnak ütköztek, majd azonnal újraformálódtak.

- Mikor akarod felhívni az Akváriumot? - Amikor visszamegyek a házba. Jut eszembe, Jonah

már biztos éhes. Azt hiszem, neki kellene látnom a vacsorakészítésnek.

Ronnie mereven bámulta a fészket. A gyomra görcsben, el sem tudta képzelni, hogy akár egy falat is lemenne a torkán.

- Nem szeretném, ha ma éjjel bántódása esne a tojá-soknak.

- Mit akarsz csinálni? - fordult felé Steve.

Órákkal később, miután lefektette Jonah-t, Steve

kilépett a hátsó teraszra, hogy megnézze, mi van Ronnie-val. Miután üzenetet hagyott az Akváriumnak, lement a boltba, és megvett mindent, amire a lánynak

szüksége lehetett: egy könnyű hálózsákot, egy kempinglámpát, egy olcsó párnát és egy rovarcsípés elleni sprayt.

Nem igazán tetszett neki az ötlet, hogy Ronnie odakint aludjon, de a lány nagyon határozott volt, ő pedig csodálta az elszántságát, amellyel meg akarta védeni a fészket. Ronnie biztosította róla, hogy nem lesz semmi baja, Steve pedig egy bizonyos pontig hitt is ebben. Mint a legtöbb manhattani, Ronnie is megtanulta, hogy vigyázzon magára, és eleget látott, tapasztalt már ahhoz, hogy tudja, a világ néha veszélyes is tud lenni. A fészek ráadásul alig fél méterre volt a hálószobája ablakától - amelyet nyitva szándékozott hagyni éjszakára -, így Steve bízott abban, hogy meghallaná, ha Ronnie bajba kerülne. A szélfútta homokdűnének olyan alakja volt és úgy helyezkedett el a parton, hogy Steve nem tartotta valószínűnek, hogy arra sétálva bárki is meglátná Ronnie-t.

A lány azonban még csak tizenhét éves volt, Steve pedig az apja volt, ami azt jelentette, hogy a férfi egy-két óránként valószínűleg rá fog nézni a lányra. Steve nem sok esélyt látott arra, hogy aznap átalussza az éjszakát.

A hold éppen fogyóban volt, de az eget egy felhő sem takarta. Az árnyak mellett elhaladva Steve visszagondolt a Ronnie-val folytatott beszélgetésre. Kíváncsi volt, hogy mit érzett valójában a lány, amikor meglátta, hogy elrejtette a zongorát. Vajon holnap ugyanúgy fog viselkedni, mintha mi sem történt volna? Steve nem tudott válaszolni a kérdésre. Amikor már elég közel volt, hogy kivegye a sötétben Ronnie fekvő alakját, a csillagfénynek és az árnyékoknak köszönhetően egyszerre látta a koránál fiatalabbnak és idősebbnek is a lányt. Újra eszébe jutottak az elvesztegetett évek, amelyeket már soha többé nem kaphat vissza.

Elég sokáig ott maradt Ronnie mellett, hogy végignézzen a parton, s ha jól látta, senki sem járkált arrafelé, így meg-fordult, és visszaindult a házhoz. Leült a kanapéra, és bekapcsolta a tévét. Végigkapcsolgatta a csatornákat,

majd elzárta a készüléket. Végül bement a szobájába, és ágyba bújt.

Azonnal álomba zuhant, de egy óra múlva felpattant a szeme. Lábujjhegyre állva újra kilopakodott a házból, hogy megnézze, mi van a lányával. A lányával, akit jobban szeretett még az életnél is.

12

RONNIE

Amikor felébredt, az első gondolata az volt, hogy mindene

fáj. A háta megmerevedett, a nyaka sajgott, és amikor minden erejét összeszedve felült, szúró fájdalmat érzett a vállában is.

Nem értette, hogy alhat bárki is önszántából a szabad ég alatt. Kiskorában néhány barátja áradozott a kempingezésről, de ő már akkor is azt gondolta róluk, hogy meg vannak zavarodva. A földön alvás fájdalommal jár.

Nem is beszélve a vakító napfényről. Összehasonlítva azzal a ténnyel, hogy amióta itt van, minden reggel a kaka-sokkal kelt, arra a következtetésre jutott, hogy az aznapi reggel különbözött a többitől. Alighanem még hét óra sem volt. A nap alacsonyan járt az óceán fölött, néhányan kutyát sétáltattak vagy kocogtak a parton. Az tuti, hogy ők ágyban töltötték az éjszakát. Ronnie most nem lett volna képes sétálni vagy tornázni. Levegőt is alig tudott venni anélkül, hogy el ne ájuljon.

Összeszedte magát, lassan fölállt, majd eszébe jutott, hogy miért is töltötte odakint az éjszakát. Megnézte a fészket, és megkönnyebbülve látta, hogy a tojásoknak semmi baja. A fájdalom és a szúró érzés lassan kezdett megszűnni. Szórakozottan arra gondolt, vajon Blaze hogy

tud a parton éjszakázni, és akkor váratlanul eszébe jutott, mit tett vele a lány.

Miatta tartóztatták le bolti lopásért. Súlyos bolti lopá-sért. Újbóli bolti lopásért.

Ronnie lehunyta a szemét, s gondolatban újra átélte az előző nap eseményeit: ahogy az üzlet tulajdonosa ellenségesen méregette, míg meg nem érkezett a rendőr. A Pete rendőr arcán tükröződő csalódottságot a rendőrségre vezető út alatt, s azt a szörnyű érzést, amelyet akkor érzett, amikor fel kellett hívnia az apját. Újból átélte a hányingert is, amely hazafelé tört rá az autóban.

Az eset egyetlen pozitívuma az volt, hogy az apja nem fújta fel az ügyet. Az pedig egyenesen hihetetlen volt, hogy az apja hitt az ártatlanságában. És az is, hogy eddig még nem hívta fel az anyját. Amint ez a telefonhívás megtörté-nik, minden meg fog változni. Egészen biztos, hogy az anyja addig fog ordibálni és veszekedni, míg az apja be nem adja a derekát, és szobafogságra nem ítéli őt, azzal az indokkal, hogy megígérte a feleségének. Az incidens után az anyja egy hónapos szobafogsággal büntette, ez az eset pedig sokkal, sokkal nagyobb dolog volt, mint a múltkori.

Megint rosszul érezte magát. El sem tudta képzelni, hogy egy teljes hónapot a szobájában töltsön, abban a szo-bában, amelyen az öccsével kell osztoznia egy olyan város-ban, ahol nem is akar lenni. Azon töprengett, alakulhatnak-e még ennél is rosszabbul a dolgok. Kinyújtóztatta a karját a feje fölött, s azonnal fel is kiáltott a vállába nyilalló szúrás miatt. Lassan leengedte a karját, s közben az arca megvonaglott a fájdalomtól.

A következő néhány percet azzal töltötte, hogy felcipelte a cuccát a hátsó tornácra. Még ha a teknősfészek az ő házuk mögött is volt, akkor sem akarta, hogy a szomszédok meglássák, hogy odakint aludt. A házak alapján Ronnie olyannak képzelte a szomszédokat, akik tökéletesnek szeretnek látni mindent, amikor reggel a hátsó stégen állva iszogatják a kávéjukat. A tudat, hogy valaki a házuk mellett aludt, valószínűleg nem illett volna bele a tökéletes képbe, s Ronnie a legkevésbé sem szerette

volna, hogy újra felbukkanjon a rendőrség. Amilyen szerencséje van, valószínűleg letartóztatnák csavargásért. Újbóli csavargásért.

Kétszer fordult, mire felvitte az összes holmiját - nem volt annyi ereje, hogy egyszerre vigyen föl mindent -, s csak akkor vette észre, hogy ott maradt az Anna Karenina. Úgy tervezte, hogy beleolvas az éjszaka, de túlságosan fáradt volt hozzá, ezért betette egy uszadékfa alá, hogy a párás levegő ne tegye tönkre a lapokat. Amikor visszament a partra a könyvért, észrevett egy sárga műanyag szalagot és egy köteg faágat cipelő, Blakelee Autószerviz feliratú, bézs színű kezeslábasba öltözött embert. A fiú a part mentén haladva a ház felé tartott.

Mire Ronnie megszerezte a könyvet, az ismeretlen is közelebb ért, és a homokdűnék között nézelődött. A lány kíváncsi volt, hogy mit keres az idegen, ezért elindult feléje, a fiú pedig Ronnie felé fordult. Találkozott a pillantásuk - s ez volt az egyike annak a néhány alkalomnak, amikor a lányban bent akadt a szó.

Ronnie, az egyenruha ellenére, azonnal felismerte a fiút, s beugrott az agyába a nap, amikor meztelen felsőtesttel látta őt: lebarnulva, izmosan; izzadságtól csillogó barna hajjal, csuklóján csomózott karkötővel. A röplabdás srác állt előtte - akivel összeütközött, s akinek a barátja majdnem összeverekedett Marcusszal.

A fiú megállt Ronnie előtt, úgy tűnt, ő sem tudja, mit mondjon. Inkább szó nélkül bámult rá. Bár tudta, hogy őrültség, Ronnie mégis úgy érezte, a srác örül, hogy újra találkoztak. Abból gondolta, ahogy lassan felismerte őt, s ahogy elmosolyodott - nem mintha bármelyiknek is lett volna jelentősége.

- Ó, hát te vagy az - szólalt meg a fiú. - Jó reggelt. Ronnie nem tudta, mit gondoljon, de igencsak furcsál-

lotta ezt a kedves hangnemet. - Mit csinálsz te itt? - kérdezte végül. - Az Akváriumtól jöttem. Tegnap éjjel valaki bejelen-

tést tett, hogy cserepesteknős-fészket találtak a környé-

ken, és engem kértek meg, hogy jöjjek ide, és nézzek utána a dolognak.

- Te az Akváriumnál dolgozol? - Csak önkéntes vagyok - rázta meg a fejét a fiú. - Az

apám autószerelő műhelyében dolgozom. Láttál errefelé teknősfészket, ugye?

Ronnie egy kicsit felszabadultabbnak érezte magát. - Ott van a fészek - mutatta meg a helyet a fiúnak. - Hű, hát ez szuper! - mosolyodott el a srác. - Remél-

tem, hogy közel lesz valamelyik házhoz. - Miért? - A viharok miatt. Ha a hullámok elárasztják a

fészket, a tojások nem kelnek ki. - De ezek tengeri teknősök! - Tudom - emelte fel a kezét a fiú. - Számomra is értel-

metlen az egész, de a természet így működik. Tavaly rengeteg fészket elveszítettünk, amikor a trópusi vihar ideért. Borzasztó volt. Ez egy veszélyeztetett faj, tudod? Ezer példányból maximum egy az, amelyik megéri azt a kort, hogy teljesen kifejlődjön.

- Aha, tudom. - Tényleg? - A fiú meglepettnek tűnt. - Az apámtól hallottam róla. - - Ó - mondta a srác, majd barátságos mozdulattal

körbemutatott a parton. - Fogadjunk, hogy errefelé laksz! - Miért érdekel? - Csak beszélgetni próbálok - válaszolta a fiú lazán. -

Egyébként Will vagyok. - Helló, Will. A fiú várt egy pillanatig, majd: - Ez érdekes. - Mi? - Általában, ha valaki bemutatkozik, a másik ember

is megmondja a nevét. - Én nem vagyok átlagos - fonta össze maga előtt a

karját Ronnie, hogy megőrizze a távolságot kettőjük között.

- Igen, erre már rájöttem - vigyorodott el Will. - Sajná-lom, hogy beléd rohantam a röplabdapályán.

- Egyszer már elnézést kértél, nem emlékszel? - Tudom. De dühösnek tűntél. - Tiszta víz lett a felsőm. - Sajnálom. De talán jobban oda kellene figyelned

arra, hogy mi zajlik körülötted. - Tessék? - A röplabda nagyon gyors játék. - Azt akarod mondani, hogy az egész az én hibám

volt? - tette csípőre a kezét Ronnie. - Csak azt szeretném, ha többet nem fordulna elő

veled ilyen. Mint mondtam, sajnálom a történteket. Ebből a válaszból Ronnie arra következtetett, hogy a fiú

flörtölni akar vele, de fogalma sem volt róla, hogy miért - érthetetlennek találta Will viselkedését. Hiszen a fiú nem volt az ő esete, és az is nyilvánvaló volt számára, ő sem a fiú zsánere. Ilyen korai órán azonban nem volt kedve ezzel foglalkozni. Inkább azokra a dolgokra próbált koncentrálni, amelyeket a fiú magával hozott a partra. Úgy vélte, talán jobb lesz, ha újra az ő kezébe kerül az irányítás.

- Hogy fogja ez a műanyag szalag távol tartani a mosómedvéket?

- Sehogy. Csak azért jöttem, hogy megjelöljem a fész-ket. Körbetekerem a faágakon a szalagot, hogy a fiúk, akik majd a ketrecet jönnek építeni, könnyen megtalálják.

- És ők mikor jönnek? - Nem tudom - vonta meg a vállát Will. - Gondolom,

egy-két nap múlva. Ronnie végiggondolta, milyen elgyötörten ébredt föl

reggel, s megrázta a fejét. - Ez így nem lesz jó. Hívd fel őket, és mondd meg ne-

kik, hogy még ma tenniük kell valamit azért, hogy megóvják a fészket. Mondd meg nekik, hogy tegnap éjjel láttam egy mosómedvét a fészek körül ólálkodni.

- Ez most komoly? - Csak mondd meg nekik, oké?

- Amint itt végeztem, felhívom őket, ígérem.Ronnie gyanakodva nézett a fiúra, ez túlságosan is

könnyen ment. De mielőtt újra felvette volna a beszélgetés fonalát, megjelent az apja a hátsó teraszon.

- Jó reggelt, szívem! - kiáltotta. - Épp reggelit készítek, ha éhes lennél.

Will a lányról az apjára nézett, majd vissza Ronnie-ra. - Te itt laksz? Ronnie válasz helyett hátrálni kezdett. - Csak ne felejts el szólni az Akváriumban, oké? Elindult a ház felé, és már a teraszon állt, amikor meg-

hallotta Will hangját. - Hé! Ronnie megfordult. - Nem mondtad meg, hogy hívnak. - Igen, én is úgy emlékszem - válaszolt a lány, majd az

ajtó felé fordult, és tudta, hogy nem kellene már hátranéznie, de nem bírta megállni, hogy vissza ne pillantson a válla fölött. Aztán - látva, hogy Will milyen elképedve néz utána - képzeletben vállon veregette magát. Elégedett volt, amiért nem árulta el a nevét a fiúnak.

A konyhában az apja a tűzhely mellett állt, és egy serpe-

nyőben kevergetett valamit. A konyhapulton egy csomag tortilla hevert, és bár Ronnie-nak fogalma sem volt róla, hogy mi készül, de azt el kellett ismernie, hogy a szaga bor-zalmas. Azzal is tisztában volt azonban, hogy tegnap dél-után óta egy falatot sem evett.

- Helló! - szólt hátra az apja a válla fölött. - Kivel be-szélgettél odakint?

- Csak egy sráccal az Akváriumtól. Azért jött, hogy megjelölje a fészket. Mit csinálsz?

- Vegetáriánus reggelit, burrito a neve. - Ugratsz, ugye?

- Rizs, bab és tofu kell hozzá, s az egészet tortillába kell tölteni. Remélem, jó lesz. Az interneten találtam a receptet, úgyhogy nem vállalok felelősséget az ízéért.

- Biztos finom lesz - bátorította az apját a lány, majd összefonta a mellkasán a karját. Úgy gondolta, jobb az ele-jén letudni a dolgot, így rákérdezett:

- Beszéltél már anyával? - Nem, még nem - rázta a fejét az apja. - De beszéltem

ma reggel Pete-tel. Azt mondja, még mindig nem érte utol a bolt tulajdonosát. A nő nincs a városban.

- Nő? - A pasi, aki a boltban dolgozik, csak a tulajdonos

unokaöccse. De Pete szerint a nő elég rendes. - Ó! - Ronnie azon gondolkozott, változtat-e mindez

valamit a helyzeten. Az apja hozzáütögette a fakanalat a serpenyőhöz. - Mindenesetre arra jutottam, hogy talán nem kellene

addig felhívnom anyádat, amíg fény nem derül minden részletre. Utálnám, ha feleslegesen borzolnám az idegeit.

- Úgy érted, hogy talán föl sem fogod hívni? - Hacsak te nem akarod. - Nem, jó lesz így - sietett Ronnie a válasszal. - Igazad

van. Talán jobb, ha várunk. - Rendben - egyezett bele az apja. Még egy utolsó

kavarás, aztán elzárta a gázt. - Azt hiszem, ez kész. Éhes vagy?

- Éhen halok - vallotta be Ronnie. Ahogy a lány közelebb lépett, Steve kivett egy tányért a

konyhaszekrényből, rátett egy tortillát, majd rálapátolt egy kis zöldségkeveréket.

- Elég lesz? - kérdezte a lánya felé nyújtva a tányért. - Bőven. - Kérsz kávét? Főztem egy kannával. - Steve elővett

egy kávéscsészét, és odaadta Ronnie-nak. - Jonah említette, hogy néha beülsz a Starbucks kávézóba, úgyhogy vettem egy csomaggal az ő kávéjukból. Valószínűleg nem lesz olyan finom, mint amit a kávézóban árulnak, de ennél többet nem tudtam kihozni belőle.

Ronnie elvette a csészét, és fürkésző pillantást vetett az apjára.

- Miért vagy velem ilyen rendes? - Miért ne lennék? Mert én nem voltam túl rendes veled, válaszolhatta volna

a lány. De nem ezt mondta. - Kösz - morogta inkább az orra alatt, miközben arra

gondolt, hogy az egész helyzet kezd az Alkonyzóna egyik bizarr epizódjához hasonlítani, amelyben az apa valahogy teljesen elfelejtette az előző három évet.

Ronnie töltött magának egy csésze kávét, és leült az asztalhoz. Egy pillanat múlva Steve is csatlakozott hozzá egy tányér reggelivel, és nekilátott feltekerni a burritóját.

- Milyen volt a tegnap éjjel? Jól aludtál? - Igen, amikor aludtam. Felkelni már nem volt olyan

könnyű. - Túlságosan későn jöttem rá, hogy egy gumimatracot

is be kellett volna szereznem neked. - Ugyan! De reggeli után azt hiszem, lefekszem egy

kicsit. Még mindig fáradt vagyok. Hosszú napok vannak mögöttem.

- Akkor nem is kellett volna kávét innod. - Nem számít. Hidd el, el tudok majd aludni. Transformeres pizsamájában Jonah lépett be a hátuk

mögött a konyhába, a haja minden szála égnek állt. Ronnie nem tudta visszafojtani a mosolyát.

- Jó reggelt, Jonah - köszönt az öccsének. - Hogy vannak a teknősök? - Ügyes vagy - dicsérte meg Jonah a nővérét, majd a

hátát vakargatva odament a tűzhelyhez. - Mi van reggelire?

- Burritos - jelentette be Steve. Jonah gyanakodva vizsgálgatta a serpenyő tartalmát és

a konyhapulton levő ételt. - Mondd, hogy nem álltál át a sötét oldalra, apa! Steve visszafojtotta a nevetését.- Jó íze van. - De hát ez tofu! Undorító!

- Mit szólnál, ha hoznék neked egy croissant-t? - tolta el a székét az asztaltól nevetve Ronnie.

Jonah arcáról lerítt, azon töri a fejét, nem egy beugratós kérdést kapott-e.

- Csokisat? Ronnie ránézett az apjára. - Rengeteg van - bólintott Steve. A lány teletöltött egy poharat, és az asztalra tette. Jonah

nem mozdult. - Oké, mi folyik itt? - Ezt hogy érted? - Valami nincs rendben. Valakinek haragudnia

kellene. Nincs olyan reggel, hogy ne haragudna valaki. - Te most rólam beszélsz? - kérdezte Ronnie,

miközben elővett két croissant-t a szekrényből. - Én mindig jókedvű vagyok.

- Na persze - nézett gyanakodva a nővérére Jonah. - Biztos, hogy a teknősök jól vannak? Mert mind a ketten úgy viselkedtek, mintha meghaltak volna.

- Semmi bajuk, higgy nekem - bizonygatta Ronnie. - Megyek, megnézem őket. - Menj csak. Jonah fürkésző tekintettel nézett a nővérére. - Majd reggeli után - egészítette ki az előző mondatát. Steve elmosolyodott, és Ronnie-ra nézett. - Mi a terved mára? - kérdezte tőle. - Mármint azután,

hogy szundítottál egyet. - Ronnie sosem alszik napközben - jegyezte meg

Jonah, miközben a tejért nyúlt. - Kivéve, ha fáradt vagyok. - Na jó - rázta meg a fejét a fiú. - Itt valami nincs rend-

jén - tette vissza a tejjel teli poharat az asztalra. - Valami nagyon fura dolog folyik itt, és én ki nem teszem innen a lábam, míg ki nem derítettem, hogy mi az.

Reggeli után - és miután kiengesztelte Jonah-t - Ronnie

visszavonult a szobájába. Steve utánament néhány nagy törülközővel, és beárnyékolta az ablakot. Nem mintha a lánynak szüksége lett volna rá - szinte azonnal elaludt, amint letette a fejét, s teljesen leizzadva ébredt fel délután. Lehűtötte magát egy hideg zuhannyal, majd benézett a műhelybe, hogy szóljon az apjának és Jonah-nak, hogy elmegy egy időre. Az apja most sem szólt egy szót sem a büntetésről.

Persze elképzelhető, hogy később, miután beszélt a feleségével vagy a rendőrrel, még szobafogságra ítéli Ronnie-t, de az is lehet, hogy valóban igazat mondott, és talán tényleg elhitte Ronnie-nak, hogy ártatlan.

Majd kiderül. De Ronnie-nak így is, úgy is beszélnie kellett Blaze-zel,

ezért a lány a következő néhány órát Blaze keresésével töl-tötte. Elment Blaze anyjának a házához, az étteremhez, és habár nem ment be, de benézett a zenebolt kirakatán is - a szíve majd kiugrott a helyéről, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy a boltvezető háttal áll neki. Blaze azonban nem volt ott.

Lesétált a mólóhoz, végigpásztázta a partot, de ott sem járt szerencsével. Eszébe jutott, hogy Blaze talán a kikötőnél van - végül is Marcus bandájának az volt a kedvenc helye. De Ronnie nem akart egyedül odamenni. A legkevésbé sem akart most a fiúval találkozni, arról pedig szó sem lehetett, hogy úgy beszéljen Blaze-zel, hogy Marcus is a közelben van.

Már azon volt, hogy abbahagyja a keresgélést, és haza-megy, amikor meglátta a lányt két homokdűne között a part felé haladni. Lelassított, hogy ne veszítse szem elől a lányt, aztán utánarohant a partra. Ha Blaze észre is vette, hogy Ronnie követi őt, akkor sem adta jelét annak, hogy törődne vele. Ehelyett leült egy dűnére, és épp a vizet bámulta, amikor Ronnie utolérte.

- El kell mondanod a rendőrségnek, hogy mit tettél - vágott rögtön a közepébe Ronnie.

- Én nem csináltam semmit. Te vagy az, akit elkaptak.

Ronnie legszívesebben megrázta volna Blaze-t. - Te tetted a táskámba azokat a negyvenötös

lemezeket és a CD-ket! - Ez hazugság. - Azok a CD-k kerültek elő a táskámból, amelyeket te

hallgattál! - Amikor utoljára láttam őket, még a fülhallgató

mellett voltak. Blaze nem volt hajlandó Ronnie-ra nézni. Ronnie érezte, hogy elvörösödik. - Ez most komoly, Blaze. Az életemről van szó. Le is

csukhatnak! Mondtam, hogy mi történt velem New York-ban, nem?

- Ó, nahát. Ronnie összeszorította a száját - majd felrobbant a mé-

regtől. - Miért csinálod ezt velem? Blaze felállt, leporolta a farmerjéről a homokot. - Én nem csinálok veled semmit sem - jelentette ki

hűvösen, visszafogottan. - És csak, hogy tudd: pontosan ezt mondtam ma reggel a rendőrségnek is.

Ronnie hitetlenkedve nézett a távolodó Blaze után, aki körülbelül úgy viselkedett, mintha maga is elhinné azt, amit mond.

Ronnie visszament a mólóhoz.

Nem akart hazamenni, mert tudta, hogy az apja hamarosan beszélni fog Pete rendőrrel, aki el fogja neki mondani, amit Blaze-től hallott. Az apja talán még mindig pozitívan áll a dologhoz, de mi lesz, ha már nem fog hinni neki?

Miért csinálta ezt vele Blaze? Marcus miatt? Az is lehet, hogy Marcus vette rá erre az egészre, mert dühös volt rá,

amiért visszautasította azon az éjszakán. De az is lehet, hogy Blaze azt hiszi, le akarja nyúlni a fiúját. Valószínű, hogy inkább ez az utóbbi a helyes feltételezés, de végül is mit számít? Bármi is motiválta, Blaze hazudott, és készen áll tönkretenni Ronnie életét.

Reggel óta nem evett, minthogy azonban a gyomra görcsben állt, nem is volt éhes. Inkább napnyugtáig a mólónál üldögélt, s figyelte, ahogy a víz kékből szürkévé, majd egy árnyalattal még sötétebbé válik. Nem volt egyedül, többen is horgásztak a móló mentén, bár amennyire meg tudta állapítani, nem nagyon volt kapás. Egy órája egy fiatal pár jelent meg szendvicsekkel és egy papírsárkánnyal felpakolva. Ronnie-nak feltűnt, mennyire odafigyelnek egymásra. Úgy gondolta, főiskolások lehetnek - alig pár évvel tűntek idősebbnek nála -, de olyan nyilvánvaló szeretettel néztek egymásra, amilyen szeretetet Ronnie még sosem élt át. Persze járt már egy-két fiúval, de sosem volt még szerelmes, és néha még abban is kételkedett, hogy lesz-e valaha egyáltalán. A szülei válása óta cinikusan állt ehhez a dologhoz, mint ahogy a barátai többsége is. A legtöbbjük szülei szintén különéltek, úgy-hogy valószínűleg volt valami alapja a dolognak.

Amikor a nap utolsó sugarai elhalványodtak az égen, Ronnie hazaindult. Ma este emberi időben akart hazaérni. Ez volt a legkevesebb, amit azért tehetett, hogy kifejezze, milyen nagyra értékeli apja megértését. Ráadásul annak ellenére, hogy aludt egyet napközben, fáradtnak érezte magát.

A móló végéhez érve úgy döntött, hogy a városközpon-ton keresztül megy haza, nem a part mentén. Abban a pillanatban rájött, hogy rosszul döntött, amikor bekanyarodott az étterem sarkánál. Az egyik kocsi motorháztetejére támaszkodva valaki egy tűzgolyóval játszott.

Marcus. Ez alkalommal egyedül volt. Ronnie megtorpant, érezte,

hogy a torkában dobog a szíve.

A fiú ellökte magát az autótól, és elindult a lány felé, az utcai lámpák fényének játékaként Marcus arcának felére árnyék vetődött. A fiú Ronnie-t nézve végiggörgette a tűzgolyót a keze hátoldalán, majd visszagurította a golyót a tenyerébe. Összezárva kezeit eloltotta a tüzet, és közelebb lépett a lányhoz.

- Helló, Ronnie - szólalt meg. Mosolya, ha lehet, még hátborzongatóbbá tette megjelenését.

Ronnie nem mozdult, nem akarta, hogy a fiú lássa, megijedt tőle.

- Mit akarsz? - kérdezte egy kissé remegő hangon. - Megláttalak, gondoltam, köszönök. - Megvolt. Szia - köszönt el a lány, majd megpróbált

elmenni a fiú mellett, de az útját állta. - Hallom, gondjaid vannak Blaze-zel - suttogta

Marcus. Ronnie hátrálni kezdett, a bőrén bizsergés futott végig. - Mit tudsz te erről? - Eleget, hogy ne bízzak meg benne. - Nincs kedvem most erről beszélni. Ronnie újra elfordult, és megkerülte a fiút, aki most

ugyan elállt az útjából, de nem engedte el szó nélkül: - Ne menj el. Azért jöttem, hogy megkeresselek, mert

azt akartam, hogy tudd, én talán rá tudom venni Blaze-t, hogy hagyjon téged békén.

Ronnie akarata ellenére elbizonytalanodott. - Én figyelmeztettelek, hogy nagyon féltékeny. - Aztán pedig megpróbáltad kihozni a lehető legtöbbet

a féltékenységéből, mi? - Az csak egy kis vicc volt akkor éjjel. Én azt hittem,

poénos vagyok. Azt hiszed, sejtettem, mit akar veled tenni?

Persze hogy sejtetted, gondolta Ronnie. Sőt pont ezt akartad elérni.

- Akkor hozd helyre az ügyet. Beszélj Blaze-zel, tedd, amit tenned kell.

- Nem figyeltél eléggé - rázta meg a fejét Marcus. - Azt mondtam, hogy talán hatással tudok lenni rá. Ha...

- Ha mi? Marcus közelebb lépett Ronnie-hoz, akinek abban a

pillanatban tűnt fel, hogy rajtuk kívül senki sincs az utcán. Se emberek, se kereszteződésben várakozó autók.

- Arra gondoltam, talán lehetnénk... barátok. Ronnie érezte, hogy újra elvörösödik, s gondolkozás nél-

kül megkérdezte: - Mi van? - Jól hallottad. És akkor én szépen rendbe teszek

mindent. Ronnie rádöbbent, hogy elég közel állnak ahhoz, hogy a

fiú megérinthesse őt, ezért hirtelen hátralépett. - Tartsd magad távol tőlem! - kiáltotta, aztán

megfordult, és szaladni kezdett, miközben tudta, hogy a fiú követni fogja, és azt is, hogy Marcus jobban ismeri a környéket nála. Rettegve gondolt rá, hogy utolérheti őt. Érezte, hogy zakatol a szíve, hallotta saját, rémült zihálását.

Nem laktak messze, de aznap nem volt formában. A fé-lelem és az ereiben áramló adrenalin ellenére egyre nehe-zebbnek érezte a lábait. Tudta, hogy nem adhatja föl, s amikor befordult egy sarkon, megkockáztatott egy pillantást a válla fölött.

Egyedül volt az utcán. Senki sem követte.

Hazaérve Ronnie nem ment be egyből a házba. A nappali-

ból fény szűrődött ki, ő pedig össze akarta szedni magát, mielőtt találkozik az apjával. Valamilyen oknál fogva nem akarta, hogy az apja lássa, mennyire kiborult, ezért leült a bejárat előtti lépcsőre.

A feje fölött ragyogtak a csillagok, a hold a horizont kö-zelében lebegett. Az óceán felől só és tengervíz illatát érezte - illetve Ronnie végül is nem tudta volna pontosan meg-mondani, milyen is volt valójában. Máshonnan nézve, a lány talált ebben az illatban valami megnyugtatót, bár a

szag idegen volt számára, ahogy minden más is, amivel mostanában találkozott.

Először Blaze. Aztán Marcus. Kíváncsi lett volna, hogy mindenki ilyen bolond-e a városban.

Marcus mindenképp. Jó, a szó szoros értelmében nézve lehet, hogy nem bolond - hiszen intelligens, és a kézügyes-sége is remek, de amennyire Ronnie meg tudta állapítani, a fiúba egy csepp empátia sem szorult. Olyan ember volt, aki csak magára tudott gondolni, illetve arra, hogy ő mit akar. Tavaly ősszel angolórán mindenkinek el kellett olvasnia egy olyan regényt, amelyet kortárs szerző írt. Ronnie A bárányok hallgatnak című regényt választotta. A könyvet olvasva elmélyedt a főszereplő, Hannibal Lecter karakterében, s kiderült számára, hogy Lecter nem pszichopata, hanem szociopata volt. Ronnie ekkor döbbent rá, hogy a két betegség nem egy és ugyanaz. Habár Marcus nem volt gyilkos kannibál, Ronnie mégis úgy érezte, hogy a fiú és Hannibal karaktere között több a hasonlóság, mint a különbség - legalábbis abban, ahogy a világot szemlélik, és amilyen szerepet játszanak benne.

Blaze azonban... ő csak olyan... Ronnie nem volt teljesen biztos benne, mit is gondoljon

a lányról. Az biztos, hogy Blaze-t az érzelmei irányítják. És az is, hogy indulatos és féltékeny. De amikor együtt töltöttek egy napot, nem érezte, hogy valami gond lenne a lánnyal - leszámítva, hogy érzelmi roncsnak tartotta, akiben a hormonok és az éretlenség forgószélként keringenek, és szétrombolják a tudatát.

Ronnie felsóhajtott és beletúrt a hajába. Nagyon nem akaródzott bemennie a házba. Szinte hallotta az apja és a közötte elhangzó párbeszédet:

Helló, szívem! Milyen napod volt? Nem túl jó. Blaze minden lépését egy szociopata irányít-

ja, ráadásul hazudott reggel a rendőrségnek, így börtönbe fogok kerülni. Ja, és a szociopata amellett, hogy elhatároz-ta, le fog velem feküdni, követett az utcán, és gyakorlatilag halálra rémített. És a te napod milyen volt?

Még ha ez is volt az igazság, valószínűleg nem ez volt az a kellemes kis csevej, amelyre az apja vágyott.

S ez azt jelentette, hogy nem mondhatta el az igazat. Só-hajtva felállt a lépcsőről, és az ajtó felé indult.

Odabent az apja egy szamárfüles bibliát olvasgatva ült a kanapén.

- Helló, szívem! Milyen napod volt? - kérdezte, miután becsukta a bibliát.

Bingó. Ronnie magára erőltetett egy gyors mosolyt, és ameny-

nyire csak tudott, megpróbált közönyös maradni. - Blaze-t kerestem egész nap, de nem találkoztam vele

- hazudta.

Nehéz volt úgy tennie, mintha semmi sem történt volna,

de valahogy sikerült. Amint belépett a házba, az apja már hívta is a konyhába, ahol egy újabb tésztakülönlegesség várta: paradicsommal, padlizsánnal, tökkel és cukkinival nyakon öntött penne. A konyhában ettek, mialatt Jonah a Star Wars birodalmat rakta össze legóból, amelyet akkor kapott Harris lelkésztől ajándékba, amikor az apjával korábban beugrottak hozzá üdvözölni.

Vacsora után a nappaliban telepedtek le, s mivel Steve érezte, hogy a lánya nincs túl beszédes kedvében, folytatta a biblia olvasását, Ronnie pedig az Anna Kareninával próbálkozott - az anyja megesküdött rá, hogy imádni fogja. Habár a könyv érdekesnek tűnt, Ronnie nem tudott elmélyedni benne. Nem annyira Blaze és Marcus miatt, mint inkább amiatt, hogy az apja a bibliát olvasta. Nem emlékezett, hogy bármikor is látta volna nála ezt a könyvet. Később arra jutott, hogy talán mindig is megvolt az apjának a biblia, csak ő sosem figyelt fel rá.

Jonah befejezte a legózást, és bejelentette, hogy aludni megy. Ronnie várt még néhány percet - remélte, hogy az öccse elalszik addigra, mire ő a szobába ér - aztán letette a könyvet, és felállt a kanapéról.

- Jó éjt, szívem - köszönt el tőle az apja. - Tudom, hogy nem lehet most könnyű neked, de örülök, hogy itt vagy.

Ronnie megállt egy pillanatra, mielőtt átvágott volna a szobán. Aztán az apjához hajolt, és három év után először arcon csókolta.

- Jó éjt, apa.

A besötétített hálószobában Ronnie leült az ágya szélére.

Kimerültnek érezte magát. Annak ellenére, hogy nem akart sírni - utált sírni -, nem tudott megálljt parancsolni a hirte-len rátörő érzelmeknek. Vett egy mély levegőt.

- Sírj csak nyugodtan - hallotta Jonah suttogását. Nagyszerű, gondolta. Már csak erre volt szüksége. - Nem is sírok - válaszolta. - Pedig nagyon úgy hangzott. - Akkor sem. - Oké. Nekem mindegy. Ronnie szipogva próbálta összeszedni magát, kivette a

párnája alá rejtett pizsamáját, majd magához szorítva föl-állt, hogy kimenjen a fürdőszobába átöltözni. A szobából kifelé menet kinézett az ablakon. Az égen ragyogó hold ezüstös fényt kölcsönzött a homoknak. A teknősfészek felé pillantva, Ronnie egy gyorsan mozgó árnyra lett figyelmes.

A mosómedve beleszagolt a levegőbe, majd elindult a fészek felé, amelynek csak a sárga biztonsági szalag jelentett védelmet.

- Ó, a francba! Ronnie elhajította a pizsamáját, és kirohant a szobából.

Átviharzott a nappalin és a konyhán, s közben mintha hallotta volna, hogy az apja azt kérdezi: „Mi baj van?", de akkorra már kint volt a házból, s nem tudott válaszolni. Átmászott a homokdűnén, és a karjával hadonászva kiabálni kezdett.

- Ne! Hagyd abba! Tűnj innen! A mosómedve felemelte a fejét, gyorsan futásnak eredt,

majd eltűnt a dűne mögötti sásban.

- Mi folyik itt? Mi történt? Hátrafordulva Ronnie látta, hogy az apja és Jonah is a

teraszon állnak. - Nem állították fel a ketrecet!

13

WILL

A Blakelee Autószerviz még csak tíz perce volt nyitva,

amikor Will meglátta a bejárati ajtón belépő s egyenesen a műhelybe tartó lányt.

Megtörölte a kezét egy törülközőben, és rábámult a lányra.

- Helló - mosolyodott el. - Nem gondoltam, hogy itt fogunk találkozni.

- Kösz a nagy semmit! - csapott le rá a lány. - Miről beszélsz? - Csak egy egyszerű dolgot kértem tőled! Mindössze

annyit, hogy hívd fel az Akváriumot, hogy vigyenek ki egy ketrecet a fészekhez! De te még erre sem voltál hajlandó!

- Várj... ezt most nem értem! - pislogott Will. - Szóltam neked, hogy láttam egy mosómedvét!

Mondtam, hogy egy mosómedve ólálkodik a fészek körül! - Történt valami a fészekkel? - Érdekel is az téged! Mi van? A röplabdameccs min-

dent törölt az agyadból? - Csak azt szeretném megtudni, hogy minden

rendben van-e a fészekkel! - Igen. Minden rendben. - A lány továbbra is kitartóan

nézte a fiút. - De nem rajtad múlt, hogy így alakult a dolog. Azzal a lány sarkon fordult, és a kijárat felé viharzott. - Várj - kiáltott utána Will. - Várj már!

Ő tudomást sem véve róla, otthagyta a döbbenten, földbe gyökerezett lábbal álló Willt, átvágott a kis előtéren, és kilépett a bejárati ajtón.

- Ez meg mi a franc volt? Hátranézve Will észrevette, hogy Scott bámul rá a lift

mögül. - Megtennél nekem egy szívességet? - kérdezte Will. - Mondd csak. Will kihalászta a kulcsokat a zsebéből, és elindult a

hátul parkoló furgon felé. - Falaznál nekem? El kell intéznem valamit. Scott gyorsan előrelépett egyet. - Várj! Miről beszélsz? - Visszajövök, amilyen gyorsan csak tudok. Ha az

apám jön, mondd neki, hogy mindjárt itt vagyok. Nekiláthatsz a munkának egyedül is, míg oda leszek.

- De hová mész? - kérdezte Scott. Will azonban ezt a kérdést megválaszolatlanul hagyta,

így Scott még egy lépést tett felé. - Ugyan, haver! Nem akarok egyedül melózni. Vagy

egy tonna kocsi van itt, amit meg kell csinálnunk! Will azonban nem foglalkozott Scott-tal, kimászott a

szerelőaknából, és a furgonhoz szaladt. Tudta, hová kell mennie.

A homokdűnénél találta meg a lányt - a fészek mellett

állt, és még mindig olyan dühös volt, mint amikor megje-lent a műhelyben.

Amint meglátta a közeledő Willt, csípőre tette a kezét. - Mi akarsz itt? - Nem hagytad, hogy befejezzem. Felhívtam az Akvá-

riumot. - Hát persze. Will megvizsgálta a fészket. - Ezzel minden rendben. Mi volt ez a nagy felhajtás?

- Igen, minden rendben. De nem a te közreműködésednek köszönhetően!

Will egyre ingerültebb lett. - Neked meg mi bajod? - Az a bajom, hogy tegnap éjjel megint idekint kellett

aludnom, mert a mosómedve visszajött. Mégpedig ugyanaz a mosómedve, amelyről már beszéltem neked!

- Te idekint aludtál? - Figyelsz te egyáltalán arra, amit neked mondok?

Igen, idekint aludtam. Egymás után két éjszaka is, mert te nem végezted el a munkádat! Ha nem pont akkor nézek ki az ablakon, a mosómedve már rég megszerezte volna a tojásokat. Már csak néhány méterre volt a fészektől, mire sikerült elzavarnom. Aztán pedig muszáj volt kint maradnom, mert tudtam, hogy visszajön. Ezért kértem már először is, hogy telefonálj az Akváriumnak! Feltételeztem, hogy még egy ilyen semmirekellő alak, mint te is, tudja, mi a feladata.

A lány mozdulatlanul, csípőre tett kézzel meredt Willre, és ha tekintettel ölni lehetne, a fiú már régen holtan hevert volna a lábainál.

Will nem tudta visszafogni magát. - Hadd tisztázzam ezt a történetet még egyszer, oké?

Láttál egy mosómedvét. Aztán megkértél engem, hogy telefonáljak az Akváriumnak. Aztán újra láttál egy mosómedvét. Végül idekint aludtál. Így volt?

A lány kinyitotta a száját, de rögtön be is csukta, majd szélsebesen szedve a lábát, elindult egyenesen a ház felé.

- Holnap első dolguk lesz, hogy idejöjjenek - kiáltott utána Will. - És csak, hogy tudd, telefonáltam. Ha pontos akarok lenni, kétszer is. Egyszer miután kihúztam ide a műanyag szalagot, és egyszer miután végeztem az aznapi munkámmal. Hányszor kell még elmondanom ezt, hogy rám figyelj?

A lány bár megállt, de nem fordult hátra. - És aztán, ma reggel - folytatta Will miután elmentél,

egyenesen az Akvárium igazgatójához mentem, és sze- mélyesen beszéltem vele. Azt mondta, ez lesz az első hely,

ahová kijönnek holnap reggel. És hogy szívesen kijönnének ma is, de csak a Holden Beachen nyolc fészekről érkezett bejelentés.

A lány lassan megfordult, és vizslatva nézett Willre - mintha azt próbálná eldönteni, hihet-e neki.

- Ez nem oldja meg az én teknőseim problémáját ma éjszakára, igaz?

- A te teknőseid? - Igen - hangzott a határozott válasz. - Az én házam,

az én teknőseim - azzal megfordult, és visszament a házába, fittyet hányva arra, hogy Will még mindig ott áll.

Willnek tetszett a lány - ehhez kétség sem fért.

Már visszafelé tartott a műhelybe, de még mindig azon gondolkozott, vajon hogy kedvelhette meg ennyire. Azt tudta, hogy Ashley miatt soha, egyszer sem lógott a munkából. Ez a lány mindig meglepte őt, akármikor találkoztak. Will kedvelte, hogy ennyire szókimondó, és tetszett neki, hogy fesztelenül beszél vele. Ironikus, hogy neki viszont mennyire nem sikerült jó benyomást tennie a lányra. Amikor először találkoztak, leöntötte szódával, másodjára majdnem verekedésbe keveredett, ma reggel pedig semmirekellő idiótának bizonyult előtte.

Mindez persze nem számít. Nem voltak barátok, és iga-zából nem is ismerte ezt a lányt... de valamilyen oknál fogva mégis érdekelte, hogy mit gondol róla. Sőt nem csak érdekelte, de majd az őrületbe kergette - annyira szeretett volna jó benyomást kelteni benne. Azt akarta, hogy a lány is kedvelje őt.

Fura volt ezt megélnie, új érzés volt ez számára, s a nap hátralévő részében, munka közben - még ebédidőben is dolgozott, hogy behozza az ellógott időt - folyton azon kapta magát, hogy a lány felé kalandoznak a gondolatai. Volt abban valami eredeti, ahogy beszélt és mozgott, s a rideg külső mögött volt benne törődés és kedvesség. Végül arra a következtetésre jutott, hogy bár jelenleg csalódást

okozott neki, de mindig - így ennél a lánynál is - van még egy esély jóvátenni a dolgokat.

Aznap este pont ott találta a lányt, ahol gondolta, hogy

lennie kell, egy kempingszéken ült a parton. Egy lámpa fényénél olvasta az ölében lévő könyvet.

Ahogy Will közeledett felé, a lány felnézett, de aztán visszatért az olvasáshoz, s úgy tett, mint aki meg sem lepődik, hogy Willt látja.

- Gondoltam, hogy itt leszel - mondta a fiú. - A te házad, a te teknőseid, meg a többi.

A fiú, minthogy nem kapott választ, körbenézett. Még nem volt túl késő, a lány aprócska házának behúzott függönyei mögött árnyékok mozogtak.

- Mi van a mosómedvével? Válasz helyett a lány lapozott egyet. - Várj. Hadd találgassak. Te most elutasítóan bánsz

velem, igaz? - Nem kellene a barátaiddal lenned, és egy tükörben

bámulnod magad? - szólalt meg végre a lány sóhajtva. - Ez de jó! - nevetett Will. - Megjegyzem magamnak

ezt a beszólást! - Nem viccnek szántam. Teljesen komolyan

gondoltam. - Ó, mert a barátaim és én annyira jóképűek

vagyunk, igaz? A lány válasz helyett újra a könyve fölé hajolt, Will azon-

ban látta rajta, hogy valójában nem olvas, így leült mellé. - „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz,

minden boldogtalan család a maga módján az"1 - idézte Will, a könyvre mutatva. - Ez a könyv első sora, és szerintem rengeteg igazság van ebben a mondatban. De az is lehet, hogy ez az angoltanárom gondolata. Nem emlék-

1 Németh László fordítása.

szem pontosan. Az előző félévben volt nálunk kötelező olvasmány.

- A szüleid nagyon büszkék lehetnek rád, hogy tudsz olvasni.

- Azok is. Miután megírtam az olvasónaplót Dr. Seuss Macska a kalapban című ábécéskönyvéből, vettek nekem egy pónit és sok más ajándékot.

- Ez az után vagy az előtt volt, hogy bejelentetted, elol-vastál egy könyvet Tolsztojtól?

- Ó, hát figyelsz rám. Ezennel megbizonyosodtam róla. - Will kitárta a karját a horizont felé. - Gyönyörű esténk van, ugye? Mindig szerettem az ilyen estéket. Van valami megnyugtató abban, ahogy a hullámok egymáshoz csapódnak a sötétben, nem gondolod? - kérdezte a fiú, majd elhallgatott.

A lány összecsukta a könyvet. - Minek erőlteted magad? - Kedvelem azokat az embereket, akik kedvelik a

teknősöket. - Akkor menj, és lógj az Akváriumban dolgozó

barátaiddal. Ó, jaj, azt most nem lehet, mert ők épp valahol máshol mentenek teknősöket. A többi barátod meg épp a körmét festi és a haját bodorítja, igaz?

- Alighanem. Úgy gondoltam viszont, hogy neked jól jönne egy kis társaság.

- Elvagyok egyedül, kösz - vágott vissza a lány. - Most menj.

- Ez egy nyilvános partszakasz. Szeretek itt lenni. - Tehát maradsz? - Azt hiszem, igen. - Akkor nem bánod, ha bemegyek? Will kihúzta magát, és megvakarta az állát. - Nem tudom, jó ötlet-e. Mármint hogy lehetsz biztos

benne, hogy egész éjjel itt maradok? És az a szemtelen mo-sómedve...

- Mit akarsz tőlem? - Először is, elárulhatnád a neved. A lány felvett egy törülközőt, és ráterítette a lábára.

- Ronnie - árulta el aztán a titkát. - A Veronika rövidí-téséből.

Will a karjára támaszkodva, hátradőlt egy kicsit. - Rendben, Ronnie. Mesélj magadról. - Minek? - Adj egy kis időt - fordult felé Will. - Csak próbálko-

zom, oké? - Nem volt benne biztos, mit gondol a lány, de amint összefogta a haját egy laza copfba, úgy tűnt, megba-rátkozott a gondolattal, hogy nem tud egykönnyen megszabadulni Willtől.

- Oké. Tehát. New Yorkban lakom az anyámmal és az öcsémmel, de az anyám lepakolt ide minket, hogy töltsük a nyarat az apánkkal. És most itt ragadtam, és teknőstojásokra vigyázok, miközben egy röplabdás és autószerelő és akváriumi önkéntes megpróbál rám hajtani.

- Én nem hajtok rád - ellenkezett Will. - Nem? - Higgy nekem. Észrevennéd, ha rád hajtanék. Nem

tudnál ugyanis ellenállni a vonzerőmnek. Will most először hallotta nevetni a lányt, mióta

megérkezett. Ezt jó jelnek vette, s kihasználta az alkalmat: - Valójában azért jöttem ide, mert aggódtam, hogy mi

lesz a fészekkel. És nem akartam, hogy egyedül legyél idekint. Mint mondtam, ez egy nyilvános partszakasz. Sosem tudhatod, kit vet ide a sors.

- Például téged? - Nem én vagyok az, akitől tartanod kell. Rossz

emberek mindenütt vannak. Még itt is. - Hadd találjam ki. Te majd megvédesz engem, igaz? - Ha úgy alakul a helyzet, minden erőmmel azon

leszek, hogy megvédjelek. Ronnie nem válaszolt, de Will úgy érezte, sikerült meg-

lepnie a lányt. A dagály egyre közeledett, s ők együtt nézték, ahogy a hullámok ezüstösen csillogva fodrozódnak és nyaldossák a partot. Az ablakban megmozdult a függöny - valaki mintha figyelte volna őket.

- Rendben - törte meg a csöndet Ronnie. - Most te jössz. Mesélj magadról.

- Én egy röplabdás és autószerelő és akváriumi önkéntes vagyok.

Ronnie újra felnevetett, s mintha egy kissé felszabadult volna. Úgy tűnt, a jókedv ragályos.

- Nem bánod, ha itt maradok veled egy kicsit? - Ez egy nyilvános partszakasz. - Nem kell szólnod az apádnak, hogy itt vagyok veled?

- sandított a ház felé Will. - Szerintem tudja, hogy itt vagy - válaszolt Ronnie. -

Múlt éjjel percenként kijött megnézni, hogy mi van velem. - Ezek szerint igen jó apa. Ronnie mintha végiggondolt volna valamit, aztán meg-

rázta a fejét. - Szóval te szeretsz röplabdázni? - Edzésben tart. - Ez nem valami lelkes válasz. - Élvezem a játékot. Azt azonban nem tudom, hogy

szeretem-e. - Viszont szeretsz belerohanni másokba, igaz? - Az attól függ, hogy kibe. Néhány napja azonban, azt

kell mondjam, igen jól sikerült az egyik ilyen akcióm. - Úgy gondolod, hogy nyakon önteni engem egy pohár

szódával az jó dolog? - Valószínűleg most nem lennék itt, ha akkor nem

áztatom el a ruhád. - Én pedig átadhatnám magam egy csendes, nyugodt,

tengerparti éjszakának. - Nem tudom - mosolyodott el Will. - A csendes, nyu-

godt, tengerparti éjszakákat általában túlértékelik. - Azt hiszem, ezt ma én már nem tudom

megtapasztalni. Most Willen volt a sor, hogy felnevessen. - Hova jársz iskolába? - Sehová. Pár hete érettségiztem. És te? - Én is most végeztem a Laney Középiskolában, ahol

Michael Jordan is tanult.

- Fogadni mernék, hogy ebben a suliban mindenki ezzel henceg.

- Nem - javította ki Ronnie-t Will. - Nem mindenki. Csak azok, akik már elballagtak.

- Rendben - forgatta a szemét a lány. - És mi lesz most veled? Az apádnál fogsz dolgozni?

- Csak nyáron. - Will felmarkolt egy kis homokot, majd hagyta, hogy kifolyjon az ujjai közül.

- És utána? - Attól tartok, ezt nem mondhatom el neked. - Miért? - Még nem ismerlek eléggé ahhoz, hogy egy ilyen

bizalmas információt megosszak veled. - Mi lenne, ha utalnál rá? - unszolta Ronnie. - Mi lenne, ha előbb te mondanád el, mihez kezdesz

magaddal így a suli után? Ronnie elgondolkozott a válaszon. - Erősen fontolgatom, hogy teknősfészkeket fogok

őrizni. Úgy tűnik, van hozzá tehetségem. Látnod kellett volna, ahogy elkergettem azt a mosómedvét. Mintha maga a Terminátor jelent volna meg a parton!

- Ez úgy hangzott, mintha Scott mondta volna - jegyezte meg Will, majd látva a lány értetlen arcát, hozzátette: - Scott a röplabdás csapattársam, és úgy tud beszélni, mint a legkirályabb filmkommentátor. Minden mondatában van valami utalás egy filmre. Természetesen általában szexuális célzásokkal megspékelve.

- Hű, micsoda tehetség! - Az is. Ha gondolod, megkérhetem, hogy tartson

neked - külön neked - egy bemutatót. - Nem, köszönöm. Megvagyok szexuális célzások nél-

kül is. - Lehet, hogy tetszene. - Nem hiszem. Will állta a lány pillantását, miközben évődtek, s

megállapította, hogy Ronnie sokkal csinosabb annál, mint ahogy az emlékeiben élt. Ráadásul vicces volt és

szellemes, s ezzel még inkább fölkeltette a fiú érdeklődését.

A fészek közelében sás hajladozott a szélben, a helyet körbezárta az óceán hullámzásának szűnni nem akaró morajlása, s Will úgy érezte, mintha egy burok venné körül őket. Az óceán partjára épült házak fényei itt is, ott is megvilágították a partot.

- Kérdezhetek valamit? - Nem hinném, hogy meg tudlak akadályozni benne. Will ide-oda tologatta a lábfejét a homokban. - Mi van veled és Blaze-zel? Ronnie mintha megdermedt volna egy pillanatra a

hirtelen beállt csöndben. - Hogy érted ezt? - Csak azon gondolkoztam, miért voltál vele

valamelyik este. - Ó - mondta Ronnie, s bár Willnek fogalma sem volt

róla, miért, de a lány mintha megkönnyebbült volna. - Valójában akkor találkoztunk, amikor Blaze is rám borította a szódámat. Mindez közvetlenül az után történt, hogy sikerült felszárítanom azt az adag nedvességet, amit neked köszönhettem.

- Most viccelsz? - Nem. Amennyire meg tudom ítélni, ha valaki ráborít

egy pohár szódát egy másik emberre a világnak ezen a felén, az azt jelenti, hogy „Helló, örülök, hogy megismerhettelek!" De ha őszinte akarok lenni, azt kell mondjam, a régi, bevált üdvözlési formulák jobban bejönnek nekem. Neked mi a véleményed? - Ronnie mélyet sóhajtott. - Mindegy. Blaze jó fejnek tűnt, és én nem ismertem itt senki mást, úgyhogy... egy darabig elvoltunk együtt.

- Ő is itt volt veled múlt éjjel? - Nem - rázta meg a fejét a lány. - Miért? Ő nem akarja megmenti a teknősöket? Vagy

nem akart legalább veled lenni? - Nem beszéltem neki a fészekről.

Will látta, hogy a lány nem szeretne többet mondani a dologról, így ejtette a témát. Helyette inkább a part felé intett.

- Nem akarsz sétálni egy kicsit? - Úgy érted, hogy tegyünk egy romantikus sétát, vagy

csak úgy, hogy sétáljunk egyet? - - Azt akartam, hogy... csak egy sétát. - Jó választás - csapta össze a kezét Ronnie. - De csak

hogy tudd, nem akarok túl messzire menni, mert az Akvárium önkénteseit nem érdekelte a mosómedve léte, így a tojások még mindig szabad prédát jelentenek.

- Ezzel nem értek egyet. Biztos forrásból tudom, hogy az egyik Akváriumban dolgozó önkéntes most is őrt áll a fészeknél.

- Igazad van - mondta Ronnie. - A kérdés már csak az, hogy miért?

A móló felé indultak el, elhaladtak egy tucat, az óceán

partjára épült ház mellett, amelyek mindegyikétől lépcső vezetett a partra a hozzájuk tartozó hatalmas stégekhez. Néhány házzal lejjebb, az egyik szomszéd egy összejövetelt tartott - a harmadik szinten minden lámpa égett, s négy-öt pár az erkély korlátjának dőlve nézte a holdfényben csillogó hullámokat.

Nem beszéltek sokat, de nem érezték kényelmetlennek a közöttük feszülő csendet. Ronnie elég távolságot tartott kettejük között ahhoz, hogy még csak véletlenül se érjenek egymáshoz, s hol a homokot vizsgálta elmélyülten, hol az előttük elterülő sötétséget vizslatta. Két olyan pillanat volt, amikor Will mosolyt látott felvillanni a lány arcán - mintha valami humoros dolog jutott volna az eszébe, valami olyan, amit addig még nem osztott meg a fiúval. Ronnie időnként megállt, és lehajolt, hogy fölvegyen egy-egy, a homokból félig

kikandikáló kagylót, melyeket aztán alaposan megvizsgált a holdfényben, Will pedig ezalatt az arcát

figyelte. Ronnie a legtöbb kagylót eldobta, azt a néhányat pedig, amelyet megtartott, a zsebében gyűjtötte.

Will sok mindent nem tudott még erről a lányról, több szempontból is rejtélyt jelentett számára. És ebben abszolút különbözött Ashley-től. Ashley ugyanis teljesen kiszámítható volt, Will tökéletesen tisztában volt vele, mikor mi lesz a reakciója, még akkor is, ha nem igazán akarta tudni. De Ronnie más volt, Will ebben biztos volt, s amikor a lány önkéntelenül rámosolygott, a fiúnak olyan érzése támadt, hogy Ronnie olvas a gondolataiban. Amikor visszafordultak, hogy újra elfoglalják a helyüket a fészek közelében, volt egy pillanat, amikor Will azt képzelte, a jövőben minden egyes este ezzel a lánnyal sétál majd a parton.

Amikor visszaértek a házhoz, Ronnie bement, hogy be-

széljen az apjával, Will pedig ezalatt kipakolt a furgonból, és letette a hálózsákját meg a többi felszerelését a teknősfészek közelébe. Remélte, hogy Ronnie is ott marad vele a fészeknél, de a lány közölte, nem lát esélyt arra, hogy az apja ebbe beleegyezzen. Végül aztán Will már azzal is elégedett volt, hogy a lány a saját ágyában alhat aznap éjjel.

Kényelmesen elhelyezkedett, és arra gondolt, hogy ha más nem is történt aznap, de valami legalább elkezdődött. Most már bármi megtörténhet. Amikor Ronnie a teraszon állva visszanézett rá, hogy még egyszer jó éjszakát intsen, Will úgy érezte, volt a lány mozdulatában valami, ami arra utalt, hogy ő is el tudja képzelni, hogy ennek az estének lesz még folytatása.

Ez a hulla meg kicsoda itt?

- Senki. Egy barát. Húzz el innen.

Ahogy a szavak áthatoltak az álom ködén, Will megpró- bált rájönni, hol is van tulajdonképpen. Belehunyorított a napba, majd rájött, hogy egy kisfiúval néz farkasszemet.

- Ó, helló - dünnyögte Will. - Mit csinálsz te itt? - vakarta meg az orrát a fiú. - Ébredezem. - Azt látom. De mit csináltál itt a múlt éjjel? - Will elmosolyodott. A kölyök olyan komoly arccal

nézett rá, mint egy halottkém, ami a korát és a testalkatát figyelembe véve elég vicces volt.

- Aludtam. - Aha. Will a hátára fordult, megpróbált egy kis helyet

szerezni, hogy fel tudjon ülni, s közben meglátta Ronnie-t is. A lány fekete pólót és szakadt farmert viselt, az arcán a tegnap esti szórakozott kifejezés ült.

- Will vagyok - mutatkozott be. - És te ki vagy? - A szobatársa - intett a fiú Ronnie felé. -

Hozzáteszem, elég régóta. - Értem - vakarta meg a fejét mosolyogva Will. Ronnie közelebb lépett - a haja még nedvesen csillogott

a zuhanytól. - Ez itt az én kíváncsi öcsém, Jonah. - Ez igaz? - kérdezte Will. - Igen - válaszolta Jonah. - Kivéve a kíváncsi részt. - Jó tudni. - Azt hiszem, már láttalak valahol. - Jonah még

mindig kitartóan bámulta Willt. - Nem hinném. Biztos, hogy emlékeznék rád. - Nem, már emlékszem - vigyorodott el Jonah. - Te

voltál az a srác, aki megmondta a rendőrnek, hogy Ronnie a kikötőhöz ment.

Az este emlékei hullámokban öntötték el Willt, Ronnie- ra nézve pedig aggódva vette észre, hogy a lány arckifejezése megváltozott - először kíváncsiság, majd értetlenség s végül a megértés.

Jaj, ne.

Jonah még mindig beszélt: - Igen, Pete rendőr hozta haza Ronnie-t, aztán apa és

Ronnie egy hatalmasat veszekedtek másnap reggel... Will látta, hogy a lány szája elvékonyodik. Mintha

mondott volna valamit az orra alatt, majd megfordult, és elrohant a ház felé.

Jonah félbehagyta a mondatot, nem értette, mi rosszat mondott.

- Kösz, kisöreg - dörmögte Will, majd talpra ugrott, és Ronnie után viharzott.

- Ronnie! Várj! Ugyan már! Sajnálom! Csak nem akartam, hogy bajba keveredj!

Amikor utolérte, a karja után kapott, de az ujjai csak a pólóját érték el.

- Tűnj innen! - fordult szembe vele a lány. - Csak hallgass meg... - Neked és nekem nincs közös témánk! - Ronnie

szavai ostorként csattantak. - Vetted? - És a múlt éjszaka? Ronnie elvörösödött. - Hagyj. Engem. Békén. - Ez a módszer nem jön be nálam - mondta Will.

Szavai valahogy lecsendesítették a lányt - épp elég időre ahhoz, hogy be tudja fejezni a mondandóját.

- Te voltál az, aki leállítottad a verekedést, annak elle-nére, hogy mindenki más vért akart látni. Te voltál az egyetlen, aki felfigyelt a síró kisfiúra, és láttam, hogy mosolyogtál, amikor végül elballagtak az anyjával. Szabadidődben Tolsztojt olvasol. És szereted a teknősöket.

Bár Ronnie durcásan, fentről nézett rá, Will mégis úgy érezte, hogy a lánynak már elszállt a mérge.

- És? - És szeretnék valamit mutatni neked ma. - Will itt el-

hallgatott egy pillanatra, mert megkönnyebbült, hogy a lány nem mondott egyből nemet. De még igent sem, és mielőtt a másik megoldást választotta volna, Will tett egy apró lépést Ronnie felé.

- Tetszeni fog - mondta. - Ígérem.

Will bekanyarodott az Akvárium üres parkolójába, és

végighajtott az épület mögé vezető úton, melyet csak az ott dolgozók használhattak. Ronnie mellette ült az anyósülésen, de egész úton alig szólt valamit. Átvitte a lányt a szolgálati bejáraton, s közben az jutott eszébe, hogy bár Ronnie beleegyezett, hogy eljön vele az Akváriumhoz, azt azonban valószínűleg még mindig nem tudta eldönteni, hogy haragudjon-e rá vagy sem.

Kinyitotta a lány előtt az ajtót, s egyből megcsapta az épületből kiáramló hűvös légáramlat, mely egy pillanatra összekeveredett a kinti forró, párás levegővel. Végigmentek egy hosszú folyosón, majd át egy újabb ajtón, s már ott is voltak az akváriumoknál.

Annak ellenére, hogy az Akvárium csak egy óra múlva nyitott, néhányan már dolgoztak az irodákban. Will szeretett bent lenni nyitvatartási időn kívül - a homályos fények és a teljes csönd olyan érzést keltett benne, mintha titkos búvóhelyen lenne. Gyakran kapta magát azon, hogy megbabonázva nézi a tengervízzel töltött akvárium üvege előtt elúszó tűzhalak mérgező tüskéit. Ilyenkor azon tűnődött, vajon a halak tudják-e, hogy jóval kisebb helyen élnek, mint korábban, és tudatában vannak-e annak, hogy ő is ott van.

Ronnie kíváncsian nézelődve haladt Will mellett. Úgy tűnt, élvezi, ahogy csendben elmennek egy hatalmas, óceánvízzel töltött akvárium mellett, amelybe egy kisebb fajta, a második világháborúban elsüllyedt német tengeralattjárót helyeztek. Amikor ahhoz az akváriumhoz értek, amelyben lassan hullámzó medúzák fluoreszkáltak csillogva az UV- fényben, Ronnie megállt, és tátott szájjal az üvegre tapasztotta a kezét.

- Aurelia aurita - mondta Will. - Más néven fülesmedúza. Ronnie bólintott, majd újra visszapillantott az akvá-

riumra - szinte transzba esve figyelte a medúzák lassú mozgását.

- Annyira törékenynek látszanak - jegyezte meg a lány. - Hihetetlen, hogy valóban annyira fájdalmas a csípésük.

Ronnie haja aznap göndörebb volt, mint máskor, s ettől leginkább egy vadóc kisfiúra hasonlított.

- Mesélj róluk. - Ha jól gondolom, engem gyerekkorom óta évente

legalább egyszer megcsípett egy medúza. - El kellene kerülnöd őket. - Én kerülöm őket, de ők valahogy mindig

megtalálnak. Azt hiszem, tetszem nekik. Ronnie halványan elmosolyodott, aztán megfordult, és

a fiúra nézett. - Miért jöttünk ide? - Mondtam, hogy mutatni akarok neked valamit. - Láttam már halakat máskor is. És voltam már

Akváriumban is. - Tudom. De ez most egy másfajta látogatás. - Mert más nincs itt rajtunk kívül? - Nem - válaszolta Will. - Azért, mert olyan dolgot aka-

rok neked mutatni, amit a látogatók nem láthatnak. - Mit? Hogy te meg én kettesben vagyunk egy

halakkal zsúfolt akvárium mellett? - Nem - vigyorodott el Will. - Gyere. Máskor, egy ilyen helyzetben Will habozás nélkül

megragadta volna a lány kezét, de Ronnie-val nem mert így viselkedni. Hüvelykujjával egy folyosóra mutatott, amely úgy volt kiépítve, hogy gyakorlatilag észrevehetetlen maradt. A folyosó végén a fiú megállt az ajtó előtt.

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy van egy irodád? - kötekedett a lány.

- Nem - lökte be az ajtót Will. - Én nem itt dolgozom, emlékszel? Csak önkéntes vagyok.

Beléptek egy hatalmas, fekete márvánnyal burkolt szobába, melybe a levegő több tucat odakintről bevezetett csövön áramlott be. A fejük felett fluoreszkáló fények duruzsoltak, de hangjukat elnyomta a távolabbi fal előtt álló óriási vízszűrő berendezés zaja. A helyiségben

hatalmas, nyitott tetejű akvárium állt, amelyet szinte teljesen teletöltöttek tengervízzel, s emiatt a szobában só és tengervíz szaga uralkodott.

Will az akváriumot körülölelő fémrács emelvényhez lé-pett, és lemászott a dolgozóknak fenntartott területre. Az akvárium távolabbi oldala közepes méretű plexiablak volt, a mennyezetről világító lámpák pedig elég fényt kölcsönöztek ahhoz, hogy kivehető legyen a vízben lassan mozgó állat.

Will Ronnie arcát figyelve elkapta a pillanatot, amikor a lány rájött, hogy mit is lát valójában.

- Ez egy tengeri teknős? - Egészen pontosan egy cserepes teknős. Mabelnek

hívják. Ahogy a teknős elúszott az ablak előtt, a páncélján lát-

hatóvá váltak a forradások. Az egyik uszonya is hiányzott. - Mi történt vele? - Egy hajó propellere bánt el vele. Egy hónapja

mentették ki, alig volt benne élet. Egy észak-karolinai specialista amputálta a mellső uszonyát.

Minthogy Mabel egyenesen nem, csak kissé ferdén tu-dott úszni, nekiütközött az akvárium távolabbi falának, majd újra kezdte a körözést.

- Rendbe fog jönni? - Már az is csoda, hogy ilyen sokáig életben maradt,

úgyhogy remélem, igen. Sokat erősödött azóta, hogy átesett a műtéten. Azt azonban nem lehet tudni, hogy az óceánban is életben maradna-e.

Ronnie figyelte, ahogy Mabel újra nekiütközik a falnak, mielőtt nekivágna egy újabb körnek, majd Willre nézett.

- Miért akartad, hogy lássam ezt? - Mert úgy gondoltam, neked is annyira tetszene,

mint nekem - válaszolta a fiú. - A sebhelyekkel, meg mindennel egybevéve.

Ronnie meglepődött a fiút hallva, de válasz helyett in-kább visszafordult az akváriumhoz, és csendben figyelte Mabelt egy ideig. Amint a teknős eltűnt az akvárium egy sötét zugában, Ronnie felsóhajtott.

- Nem kell dolgoznod? - Ma szabadnapos vagyok. - Megvan az előnye annak, ha az ember az apjának

dolgozik, igaz? - Így is mondhatjuk. A lány megkocogtatta az üveget, így próbálva felhívni

magára Mabel figyelmét, majd egy pillanat múlva visszafordult a fiúhoz.

- És mit szoktál csinálni a szabadnapodon?

Tehát te egy régi vágású, déli fiú vagy, ugye? Ülsz a hor-

gászbotod mellett, és számolod a felhőket. Már csak egy Forma-1-es sapka hiányzik a fejedről és a bagó a szádból.

Még egy félórát maradtak az Akváriumban - Ronnie-t leginkább a vidrák nyűgözték le aztán Will elvitte a lányt egy csalikat árusító boltba, ahol vettek egy adag fagyasztott rákot. Onnan a sziget belső részének egy elhagyatott partszakaszára mentek, ahol Will elővarázsolt a furgon hátuljából egy horgászbotot. Lábukat a víz fölött lóbálva, egy kis móló végében ültek le.

- Ne legyél már ennyire sznob - dorgálta meg Will a lányt. - Hiszed vagy sem, igenis jó délinek lenni. Van víz-vezeték-hálózat, meg minden. Hétvégén pedig az iszapot túrjuk.

- Az iszapot?

- A sárban nyomulunk a furgonjainkkal. - Jaj, ez annyira... entellektüel - mondta Ronnie álmo-

dozó képpel. - Jól van, cukkolj csak nyugodtan - lökte oldalba

játékosan a lányt Will. - De ez igenis mókás tud lenni! A szélvédőn alig lehet kilátni a sártól, az autó beszorul az iszapba, a kipördülő kerekek összefröcskölik a mögötted állókat...

- Hidd el, már a gondolattól is szédülni kezdek - közölte Ronnie unottan.

- Gondolom, a te hétvégéid nem így telnek a városban.

- Hát..., nem - rázta a fejét a lány. - Nem egészen. - Fogadjunk, hogy még sohasem voltál a városon

kívül. - Ez természetesen nem igaz. Hiszen most is itt

vagyok, nem? - Tudod, hogy nem így értettem. A hétvégékről

beszélek. - Miért kellene otthagynom a várost? - Mondjuk, hogy néha egyedül is legyél? - A szobámban is tudok egyedül lenni. - Hová mész, ha egy fa árnyékában szeretnél olvasni? - A Central Parkba - vetette oda a lány könnyedén. -

Van egy domb az egyik étterem mögött. A sarkon pedig még egy kávét is tudok venni.

- Micsoda városi lány! - ingatta a fejét gúnyosan Will. - Tudsz te egyáltalán horgászni?

- Nem hinném, hogy túl nehéz. Ráteszed a csalit a ho-rogra, bedobod a vízbe, és tartod a botot. Eddig jó?

- Aha, ha csak ennyi lenne! De tudnod kell, hogy hol dobd be a csalit, és az sem mindegy, hogy dobod be. Emel-lett az is számít, hogy milyen csalit vagy műcsalit hasz-nálsz. Ez attól függ, hogy milyen halat szeretnél kifogni, vagy hogy mennyire tiszta a víz. És aztán ott van még az is, hogy mikor emeled fel a botot. Ha túl korán vagy túl későn rántod meg a zsineget, odalesz a zsákmány.

Ronnie elgondolkozott a fiú szavain. - Akkor magyarázd el, hogy most miért rákot vettünk

csalinak? - Mert ez volt akciós - hangzott a válasz. Ronnie kuncogott egyet, s aztán alig érezhetően meg-

érintette a fiút. - Ügyes! De gondolom, megérdemeltem. Will még mindig érezte a lány érintésének melegét a

vállán. - Rosszabbat is érdemelnél. Hidd el, errefelé a horgá-

szat egyenértékű a vallással.

- Neked is? - Nem. A horgászat nekem... az elmélkedést jelenti.

Horgászás közben tudok a legjobban gondolkozni. Ráadásul szeretem a Forma-1-es sapkámban, bagót rágcsálva a felhőket számolni.

- Valójában nem szoktál bagózni, ugye? - kérdezte fintorogva Ronnie.

- Nem. Nem szeretnék szájrák miatt búcsút inteni az ajkaimnak.

- Helyes - mondta Ronnie ide-oda lóbálva a lábát. - Sosem randiznék olyannal, aki bagózik.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy mi most randizunk?

- Nem. Nyilvánvaló, hogy mi itt most nem randizunk. Mi horgászunk.

- Rengeteget kell még tanulnod. Mármint, erről... szól az élet.

Ronnie felvett egy fadarabot a mólóról. - Ez úgy hangzott, mint egy sörreklám. Egy kócsag repült el fölöttük, pont amikor az úszó alá-

bukott a vízbe egyszer, majd még egyszer. Amint megfeszült a zsineg, Will megrántotta a botot, majd talpra ugrott, és elkezdte visszatekerni a zsinórt, aminek következtében a bot meghajlott a vergődő hal súlya alatt. Az egész olyan gyorsan játszódott le, hogy Ronnie-nak alig volt ideje kitalálni, mi történik.

- Kifogtál egyet? - kérdezte, miután ő is felugrott. - Gyere közelebb! - sürgette a fiú. Továbbtekerte a zsi-

neget, s közben Ronnie felé nyújtotta a botot. - Ide! - kiáltotta. - Vedd át!

- Nem tudom! - Ronnie rémülten hátrálni kezdett. - Nem nehéz! Csak fogd meg, és folytasd a tekerést! - Nem tudom, hogy kell! - Most mondtam el! - türelmetlenkedett Will, majd

amikor a lány közelebb araszolt, egyszerűen a kezébe nyomta a botot. - Most folytasd!

Ronnie látta, hogy az úszó lemerül a vízben, mikor el-kezdte tekerni az orsót.

- Tartsd erősen! Ne engedd, hogy a zsineg meglazuljon!

- Próbálom! - kiáltotta Ronnie. - Nagyon jól csinálod! - A hal vergődni kezdett a víz felszínén - egy aprócska,

vörös húsú doboshal, állapította meg Will -, Ronnie pedig visítva rendezett jelenetet. A fiú hangosan nevetni kezdett, s erre már a lány is elnevette magát, igaz, hogy közben fél lábon ugrált. Amikor a hal új erőre kapva tovább folytatta a küzdelmet, Ronnie másodszorra is sikoltozni kezdett, s még nagyobbat ugrott, de ezúttal ádáz elhatározás ült az arcán.

Willnek átfutott az agyán, hogy ez volt az egyik legviccesebb dolog, amit életében látott.

- Folytasd, amit elkezdtél. Hozd közelebb a mólóhoz, a többit majd én elintézem - biztatta a lányt, majd a hálót tartva lehasalt a földre. Ronnie tovább tekerte az orsót, míg végül Willnek egy gyors mozdulattal sikerült a halat a hálóba terelnie. Felállt, kifordította a hálót, a hal pedig nagy puffanással a mólóra esett.

Ronnie, még mindig kezében tartva a horgászbotot, táncba fogott a hal körül, miközben Willnek sikerült elkapnia a zsineget.

- Mit csinálsz? - sikított a lány. - Vissza kell dobnod a vízbe!

- Nem lesz semmi baj... - De hát haldoklik! Will leguggolt, megfogta a halat, és lenyomta a mólóra. - Nem, nem igaz! - Ki kell venned a horgot! - visított Ronnie újra. Will megfogta a horgot, és megpróbálta kiszedni a

halszájából. - Próbálom, csak egy kis időbe telik!- Vérzik! Fájdalmat okozol neki! Will nem figyelt a lányra, inkább nekiállt, hogy kiszedje

a horgot a halból. Erezte, ahogy az állat előre-hátra csapdos a farkával, s vergődik a tenyere alatt. Bár a hal

nem volt nagyobb egy-két kilónál, meglepően sok erő volt benne.

- Túl sokáig piszmogsz! - idegeskedett Ronnie. A fiú óvatosan kiszabadította a horgot, de továbbra sem

engedte el a halat. - Biztos, hogy nem akarod hazavinni a vacsorához?

Azt hiszem, hárman is jóllaknátok belőle. Ronnie hitetlenkedve tátogott egyet, de mielőtt még

megoszthatta volna a fiúval a véleményét, Will visszadobta a halat a vízbe. A hal nagyot csobbant, elmerült, majd eltűnt a szemük elől. Will felvett egy törülközőt, és letörölte a vért az ujjairól.

Ronnie izgalomtól kipirult arccal, még mindig szemre-hányóan nézett a fiúra.

- Ha nem vagyok itt, megsütötted volna vacsorára, ugye?

- Így is, úgy is visszadobtam volna. - Vajon miért nem hiszek neked? - Talán mert igazad van - mosolygott a lányra Will a

horgászbot után nyúlva. - Te akarod felrakni a következő csalit a horogra, vagy csináljam én?

Szóval, anya teljesen kikészült a nővérem esküvői

előkészületei miatt, mindent tökéletesre próbál szervezni - magyarázta Will. - Van egy kis... feszültség ettől most nálunk.

- Mikor lesz az esküvő? - Augusztus 9-én. Csak bonyolítja a helyzetet, hogy a

nővérem otthon, a házban akar férjhez menni. Az anyám ettől meg csak még idegbajosabb.

- Mesélj a nővéredről - kérte Ronnie mosolyogva. - Talpraesett lány. New Yorkban lakik. Kicsit

szabadelvű. Szerintem pont olyan, mint bármely más nővér, akit ismerek.

Úgy tűnt, ez tetszik a lánynak. A tengerparton sétálgattak a naplementében, és Will úgy érezte, Ronnie

végre felengedett. Mielőtt visszajöttek volna Wilmingtonba, kifogtak még három másik halat, aztán bementek a belvárosba, s egy stégen ebédeltek, amelyről a Cape Fear folyóra lehetett rálátni. Ronnie a szemközti partot nézte, Will hívta fel a figyelmét az ott álló kimustrált, második világháborús csatahajóra, a North Carolinára. Mialatt a lány a hajót, Will a lányt nézte, s arra gondolt, milyen gyorsan szalad az idő Ronnie társaságában. Ronnie más volt, mint a többi lány, azt mondta, amit gondolt, és nem játszott idétlen játékokat. Huncut humora is elvarázsolta a fiút - még úgy is, hogy a poénok általában őt vették célba. Valójában nem tudott olyat mondani, ami ne tetszett volna neki benne.

Ronnie-ék háza közelébe érve a lány előreszaladt, hogy megnézze a dűne mellé rakott teknősfészket. Megállt a drótkerítésből készült ketrecnél, amelyet mélyen a homokba szúrt fadarabokra erősítettek, majd kételkedve nézett Willre, amikor ő is odaért.

- Ez tényleg távol tartja a mosómedvéket? - Állítólag igen. - És hogy jutnak át rajta a teknősök? - vizsgálgatta

tovább az építményt a lány. - Nem férnek át a lyukakon, vagy rosszul látom?

- Az Akvárium önkéntesei még az előtt szétszedik a ketrecet, hogy kikelnének a kisteknősök.

- És honnan tudják, hogy mikor jön el az idő? - Kiszámítják. A teknősök körülbelül hat nappal

azután kelnek ki, hogy a tojások megrepednek. Minél melegebb van a nyáron, annál gyorsabban kelnek ki a teknősök. És ne feledd, hogy nem ez az egyetlen fészek a parton, sőt nem is ez az első. Az első fészek kikelése után a többi általában úgy egy hét múlva következik.

- Láttál már kikelni teknősöket? - Négyszer - bólintott Will. - És milyen? - Valójában egy kicsit hajtós. Ahogy közeledik az idő,

szétszedjük a ketreceket, ásunk egy keskeny árkot a fészektől a víz széléig, és elegyengetjük, amennyire csak

lehet. Az árok nem túl mély, de a fala azért annyira magas, hogy a teknősök csak egy irányba tudjanak menni. Az egész nagyon fura, mert először csak néhány tojás kezd mocorogni, de ez elég is ahhoz, hogy az egész fészek megmozduljon, s mielőtt még észbe kapnál, az egész fészek őrült, szteroiddal kezelt méhkassá változik. A teknősök egymás hegyén-hátán másznak kifelé a lyukból, aztán elérik a homokot, és elindulnak a víz felé, mint a kis rákok. Elképesztő látvány.

Miközben beszélt, látta, hogy Ronnie megpróbálja el-képzelni a jelenetet. Aztán a lány észrevette, hogy az apja megjelent a hátsó teraszon, és integetni kezdett.

- Gondolom, ő az apád? - kérdezte Will a ház felé intve. - Aha. - Nem akarsz bemutatni neki? - Nem. - Ígérem, jól benyomást teszek majd rá. - Elhiszem. - Akkor miért nem mutatsz be? - Mert még te sem mutattál be a szüleidnek. - Ez valami szabály, hogy először neked kell az én szü-

leimmel találkoznod? - Ahogy mondod - válaszolta a lány. - Azt hiszem, nem tudlak követni. - Akkor hogy a fenébe rágtad át magad Tolsztojon? Ha Will eddig nem is volt összezavarodva, most teljesen

értetlenül nézett a lányra. Ronnie lassan elindult a parton. Will utánasietett.

- Nem könnyű eligazodni rajtad. - És? - És semmi. Csak megjegyeztem. Ronnie mosolyogva nézte a horizontot. A távolban egy

rákászhajó haladt a kikötő felé.- Itt akarok lenni, amikor megtörténik - jelentette ki a

lány. - Amikor mi történik meg? - Amikor a teknősök kikelnek. Mit gondoltál, miről

beszélek?

- Ja, visszatértünk ehhez a témához? - ingatta a fejét Will. - Nos, rendben. Mikor mész vissza New Yorkba?

- Augusztus végén. - Talán belefér. Reméljük, hosszú, meleg nyarunk

lesz. - Van rá esély. Fullasztó meleg van. - Mert feketében vagy. És farmerben. - Nem számítottam rá, hogy egész nap kint leszek. - Miért, különben bikinit vettél volna föl? - Nem hiszem - ellenkezett a lány. - Nem szereted a bikinit? - De igen. - Csak nem olyankor, amikor velem vagy? - Nem ma - rázta a fejét Ronnie. - És ha megígérem, hogy máskor is elviszlek

horgászni? - Ezzel nem jutunk közelebb a célhoz. - Kacsavadászat? Ez a kérdés belefojtotta a szót a lányba. - Mondd, hogy valójában nem szoktál kacsákat

gyilkolni! - mondta rosszallóan, amikor újra megjött a hangja.

Will nem válaszolt, így Ronnie folytatta: - A kacsák aranyos, édes, aprócska, tollas teremtmé-

nyek, akik a kis kacsaúsztató felé szállnak, és senkit sem bántanak. Te meg fogod magad, és lelövöd őket?

- Csak télen - válaszolta Will megfontoltan. - Kislánykoromban a kedvenc plüssállatom a kacsa

volt. A szobámban kacsás tapétám volt. A hörcsögömet Dodónak hívták, mint a kacsát, a Tapsi Hapsiból. Szere-tem a kacsákat.

- Én is - bizonygatta a fiú. Ronnie arcára kiült a kételkedés. - Szeretem a kacsát sülve, főve, roston, édes-savanyú

mártással leöntve... - számolta az ujján a lehetőségeket Will.

Ronnie úgy lökte meg a fiút, hogy annak egy-két lépést hátrálnia kellett, hogy visszanyerje az egyensúlyát.

- Ez borzalmas! - Dehogyis! Inkább vicces! - Idióta! - Előfordul néha - helyeselt Will, majd a ház felé intett

a fejével. - Ha nem akarsz még hazamenni, akkor esetleg lenne kedved velem jönni?

- Miért? Tervezel még valamilyen bemutatót? Vagy be akarsz még számolni róla, hogy milyen módszerekkel szoktál még kisállatokat leölni?

- Nemsokára kezdődik egy röplabdameccs, ahol én is játszom. Szeretném, ha eljönnél.

- Megint le fogsz önteni szódával? - Csak ha hozol magaddal. Ronnie egy pillanatig gondolkozott, aztán csatlakozott a

móló felé tartó fiúhoz. Will oldalba bökte a könyökével a lányt, mire Ronnie hasonló mozdulattal válaszolt.

- Problémás alak vagy - közölte a fiúval. - És milyen problémáim vannak? - Nos, kezdjük azzal, hogy egy gonosz kacsagyilkos

vagy. Will felnevetett, majd a lány szemébe nézett. Ronnie elő-

ször a homokot bámulta. Majd a partot. Végül aztán állta a fiú pillantását. Megrázta a fejét, de nem tudta visszafojtani a mosolyát, mintha azon gondolkozott volna, hogy akármi is történik most kettejük között, ki akarja élvezni minden pillanatát.

14

RONNIE

Ha nem lett volna olyan átkozottul jóképű ez a srác,

mindez nem történt volna meg. Ronnie - miközben azt figyelte, hogyan küzd a pályán

Will és Scott - végiggondolta azokat az eseményeket,

amelyeknek köszönhetően most ott ült a lelátón. Valóban elment ma horgászni? És tényleg azzal töltötte az időt hajnali nyolc órakor, hogy egy sebesült teknőst nézett, ahogy egy akváriumban úszkál körbe-körbe?

Megrázta a fejét, próbálta elterelni a figyelmét Will kar-csú testéről és a labda kergetése közben megfeszülő izmai-ról. Ezzel nehéz feladat elé állította magát, figyelembe véve, hogy a fiú meztelen felsőtesttel játszott.

Lehet, hogy a nyár többi része mégsem lesz annyira szörnyű, mint képzelte.

Persze ugyanezt gondolta akkor is, amikor Blaze-zel találkozott, és tessék, mi lett belőle.

Will nem volt igazán az esete, de ahogy elnézte meccs közben, azon kezdett gondolkozni, vajon számít-e ez egyál-talán. Nem volt nagy szerencséje az eddigi kapcsolataival, és erre Rick a legjobb példa. Isten tudja, de Will talpraeset-tebb volt az összes fiúnál, akivel eddig randizott, ráadásul úgy tűnt, ez a srác tudja, mit kezdjen az életével. Dolgozott, önkéntes volt, nagyszerűen sportolt, és még a családjával is jól kijött. És annak ellenére, hogy szerette a dolgokat „ugyan, ez szamárság" felkiáltással lezárni, nem volt naiv. Amikor Ronnie próbára tette, Will állta a sarat - valójában nem is egyszer Ronnie-nak pedig be kellett látnia, hogy mindez tetszik neki.

Egy dolog volt csak, ami zavarta Ronnie-t egy kicsit, valójában nem tudta, hogy miért tetszik a fiúnak. Hiszen nem hasonlított azokhoz a lányokhoz, akikkel a vásár éjszakáján látta Willt, és ha őszinte akart lenni, abban sem volt biztos, hogy Will holnap is látni akarja-e még. Figyelte, ahogy a fiú visszaszalad az alapvonalhoz, majd kinéz a pályáról egyenesen rá - a szeméből félreérthetetlenül ki tudta olvasni, örül, hogy Ronnie eljött a meccsre. Will könnyedén lépdelt a homokban, aztán amikor készen állt az adogatásra, jelzett valamit Scottnak, aki úgy játszott, mintha az élete múlna rajta. Amint Scott a háló felé fordult, Will forgatni kezdte a szemét - egyértelmű jelzés volt ez arra nézve, hogy kissé túlzásnak tartja azt, ahogy a barátja beleveti magát a játékba. Ez

csak játék, mintha ezt üzente volna a szemével, és ez tetszett Ronnie-nak. Aztán, miután feldobta a labdát a levegőbe, majd hatalmas erővel szervált, már rohant is a pálya másik szélére, hogy a labda ne érjen földet. Vetődött a labdáért, közben felkavarta a homokot, s Ronnie azon gondolkozott, hogy a fiú előbbi pillantása csak a képzelete játéka volt, vagy tényleg ránézett - de miután a labda a pályán kívül ért földet, Scott csalódottan a magasba emelte a kezét, és mérgesen Willre nézett. Will azonban nem figyelt a barátjára - inkább Ronnie-ra kacsintott, és felkészült a következő ütésre.

- Te és Will, mi? Ronnie megbabonázva figyelte, hogy mi történik a pá-

lyán, így észre sem vette, hogy valaki leült mellé. Oldalra fordulva azzal a szőke lánnyal találta magát szemben, akit Will-lel és Scott-tal látott együtt a vásár éjszakáján.

- Tessék? A szöszi beletúrt a hajába, és megvillantotta tökéletes

mosolyát. - Te és Will. Láttalak benneteket együtt sétálni. - Ó - Ronnie csak ennyit mondott. A megérzései azt

súgták, jobb, ha csöndben marad. Ha a szöszi fel is figyelt Ronnie óvatos reakciójára, nem

mutatta. Begyakorlott mozdulattal vetette fel a fejét, majd újra felvillant az a mosoly. Egész biztos, hogy fehérítőt használ a fogaira, döntötte el magában Ronnie.

- Ashley vagyok. És te... - Ronnie. Ashley továbbra is vizslatva nézte. - Te nyaralsz itt? - Amikor Ronnie ránézett,

elmosolyodott. - Ismernélek, ha idevalósi lennél. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást Will-lel.

- Aha - mondta Ronnie. Próbált semleges hangot meg-ütni.

- - Akkor találkoztatok, amikor rád borította azt a pohár szódát, mi? Ismerve Willt, azt kell mondjam, direkt csinálta.

- Tessék? - pislogott Ronnie értetlenül nézve.

- Nem ez az első alkalom, hogy ezt csinálja. És hadd találgassak. Elvitt horgászni, ugye? Ahhoz a kis mólóhoz, a sziget másik végében.

Ronnie már nem tudta palástolni megdöbbenését. - Mindig ezt csinálja, amikor egy új lány felkelti az

érdeklődését. Nos, vagy oda vitt, vagy az Akváriumba. Ronnie elkerekedett szemmel nézte Ashley-t. Hirtelen

mintha elfogyott volna a levegő körülötte. - Te meg miről beszélsz? - kérdezte alig hallhatóan. A

hangja mintha cserbenhagyta volna. Ashley átölelte a lábát. - Új lány, új kihívások. Ne haragudj rá. Ő ilyen. Nem

tehet róla. Ronnie úgy érezte, kiszalad a vér az arcából.

Mondogatta ugyan magának, hogy ne is hallgasson erre a lányra, ne higgyen neki, hiszen nem ilyennek ismerte meg Willt. De a lány szavai ott visszhangzottak a fejében...

Hadd találgassak. Elvitt horgászni, ugye? Vagy oda vitt, vagy az Akváriumba... Tényleg ennyire félreismerte volna Willt? Úgy tűnik,

mindenkit rosszul ítélt meg, akivel itt találkozott. Vett egy mély levegőt, s csak ekkor vette észre, hogy Ashley még mindig őt figyeli.

- Jól vagy? - kérdezte, s aggódva vonta össze tökéletesre szedett szemöldökét. - Mondtam talán valami rosszat?

- Semmi bajom. - Mert úgy nézel ki, mint aki mindjárt összeesik. - Mondtam, hogy semmi bajom - csattant fel Ronnie. Ashley kinyitotta a száját, majd be is csukta, az

arckifejezése megenyhült. - Jaj, ne. Ne mondd, hogy már bele is szerettél. Új lány, új kihívások. Ő ilyen. A szavak ott keringtek Ronnie fejében, és Ronnie még

mindig nem válaszolt - nem tudott válaszolni. A csöndben Ashley tovább beszélt, a hangja barátságosan csengett.

- Nos, ne érezd magad rosszul, hiszen ha akarja, a legvonzóbb srác tud lenni a világon. Higgy nekem, én csak

tudom, én is szerelmes vagyok belé. - Ashley a tömeg felé intett. - És az itt jelenlévő lányok fele szintén.

Ronnie ösztönösen végignézett a nézőközönségen, és legalább hat csinos, bikinis lányt számolt meg, akik mind Willen legeltették a szemüket. Képtelen volt megszólalni, de Ashley nem zavartatta magát, folyamatosan mondta a magáét:

- Arra gondoltam, jobb, ha átlátsz a dolgokon... Úgy értem, sokkal tapasztaltabbnak tűnsz az itteni lányoknál. Arra gondoltam...

- Mennem kell - jelentette be Ronnie, a hangja erősebb volt az idegeinél. Felállt, a lába alig észrevehetően ugyan, de remegett. Will valószínűleg látta, hogy Ronnie feláll, mert odafordult, elmosolyodott, s úgy tett...

Mintha ő lenne a legvonzóbb srác a világon... Ronnie elfordult, dühös volt a fiúra, de magára még

dühösebb. Hogy lehetett ennyire hülye? Mindennél jobban vágyott rá, hogy végre távol tudhassa magát ettől az átkozott helytől.

A szobájába érve rádobta a bőröndjét az ágyra, és épp a

ruhákat rámolta be, amikor kinyílt mögötte az ajtó. A válla fölött hátranézve az apját pillantotta meg, ahogy az ajtófélfának

dőlt. Egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán odament a ruhásszekrényhez, és felmarkolta a következő adag ruhát.

- Rázós napod volt? - kérdezte az apja szelíden. Tudta, hogy nem kap választ, így egyből folytatta is: - A műhelyben voltunk Jonah-val, amikor megláttalak a part felől közeledni. Elég mérgesnek tűntél.

- Nem akarok beszélni róla. Steve nem mozdult, megtartotta a távolságot kettejük

között.

- Készülsz valahová?

Ronnie vett egy mély lélegzetet, majd folytatta a pakolást.

- Elmegyek innen, rendben? Felhívom anyát, és hazamegyek.

- Ennyire rossz a helyzet? - Kérlek, ne próbálj tartóztatni - fordult a lány a

férfihoz. - Nem szeretek itt lenni. Nem szeretem az itteni embereket. Nem illek ide. Nem tartozom ide. Haza akarok menni.

- Az apja ugyan egy szót sem szólt, de Ronnie látta az arcán a csalódottságot.

- Sajnálom - tette hozzá. - Nem miattad van, rendben? Bármikor hívsz, beszélni fogok veled. És meglátogathatsz New Yorkban, és ott majd eltöltünk együtt egy kis időt, oké?

Steve továbbra is szótlanul nézte a lányt, aki ettől még rosszabbul kezdte érezni magát. Megnézte, miket pakolt már be, aztán tovább dobálta befelé a ruhadarabokat a bőröndbe.

- Nem vagyok benne biztos, hogy most hazaengedhetlek.

Ronnie tudta, hogy ez fog következni, mégis megfeszült. - Apa... - Nem azért, amire gondolsz - emelte föl a kezét az

apja. - Engedem, hogy elmenj, ha lehet. Akár most is felhí-vom az anyádat. De tekintve a zeneboltban történteket...

- Blaze-zel, Ronnie kívülről hallotta a saját hangját. A letartóztatás...

- Leeresztette a vállát. Annyira dühös volt, hogy el is feledkezett a lopásról.

Persze hogy megfeledkezett róla. Hiszen ő nem is lopott! Hirtelen minden erő kiszaladt a lábából, megfordult, és lerogyott az ágyra. Ez nem igazság. Nincs igazság.

Az apja még mindig nem lépett beljebb a szobába. - Megpróbálhatom elérni Pete-et, mármint Johnson

rendőrt, meglátjuk, hátha menni fog a dolog. Valószínű azonban, hogy holnapig már nem tudok beszélni vele, azt pedig nem szeretném, ha újabb bajba keverednél. Ha Pete

rábólint, és te még mindig menni akarsz, nem foglak visszatartani.

- Megígéred? - Igen - válaszolta a férfi. - Bár nagyon szeretném, ha

maradnál, de megígérem. Ronnie összeszorított szájjal bólintott. - Eljössz majd New Yorkba, hogy meglátogass? - Ha tudok, elmegyek. - Ezt hogy érted? Mielőtt az apja válaszolhatott volna, váratlanul valaki

hangosan és kitartóan kopogtatni kezdett a bejárati ajtón. - Azt hiszem, ez az a fiú lesz, akivel ma együtt voltál -

nézett hátra Steve, majd látva, hogy Ronnie csodálkozva méregeti, vajon honnan tudja onnan bentről, hogy ki áll az ajtón kívül, hozzátette: - Láttam, hogy errefelé tart, amikor bejöttem, hogy megkeresselek. Akarod, hogy beszéljek vele?

Ne haragudj rá. Ő ilyen. Nem tehet róla. - Nem, majd én elintézem. A férfi elmosolyodott, és egy pillanatra sokkal öregebb-

nek látszott, mint egy napja. Mintha Ronnie előbbi kérése valahogy éveket öregített volna rajta.

De ő akkor sem tartozik ide. Ez az ő városuk és nem az övé.

A bejárati ajtó felől újra felhangzott a kopogtatás. - Apa? - Igen? - Köszönöm. Tudom, mennyire szeretnéd, hogy

maradjak, de nem tudok. - Semmi baj, szívem - válaszolta az apja mosolyogva,

de szavaiban érezhetően ott bujkált a fájdalom. - Megértelek.

Ronnie megrántotta a farmere derekát, majd felállt az ágyról. Az ajtóhoz érve az apja rátette a kezét a vállára. A lány egy pillanatra megállt, majd erőt vett magán, a bejárati ajtóhoz lépett, és kinyitotta - abban a pillanatban, amikor Will épp a levegőbe emelte a kezét, hogy újra kopogjon. A fiú mintha meglepődött volna, hogy a lány nyitott ajtót neki.

Ronnie-nak a fiút látva, újra az jutott eszébe, vajon hogy lehetett olyan hülye, hogy megbízott benne. Hallgatnia kellett volna a megérzéseire.

- Ó, helló... - köszönt Will, miközben leengedte a kezét. - Hát itt vagy. Egy pillanatra...

Ronnie bevágta az ajtót, de a fiú rögtön verni kezdte az ajtót.

- Ugyan már, Ronnie! - könyörgött. - Várj! Csak azt szeretném megtudni, mi történt! Miért hagytál ott?

- Menj innen! - kiáltott vissza a lány. - Mi rosszat csináltam? Ronnie újra kinyitotta az ajtót. - Nem vagyok hajlandó beszállni ebbe a játékba! - Miféle játékba? Miről beszélsz? - Nem vagyok hülye! És nincs semmi mondanivalóm

a számodra! - Azzal megint becsapta az ajtót. - Problémák adódtak a Paradicsomban? - intett az

apja az ajtó felé. - Nincs itt semmiféle Paradicsom. - Pedig úgy hangzik. Akarod, hogy elintézzem? -

ajánlkozott Steve. A dörömbölés újrakezdődött. - Hamar feladja majd. Jobb, ha tudomást sem

veszünk róla. Steve egy másodpercnyi gondolkozás után elfogadta az

ajánlatot, és elindult a konyha felé. - Éhes vagy? - Nem - válaszolta a lány automatikusan, de aztán a

hasára tette a kezét, és megváltoztatta a véleményét. - Na, jó, egy kicsit.

- Találtam még egy jó receptet az interneten. Olívaolajban kell megsütni a hagymát, a gombát és a paradicsomot, aztán az egészet rá kell önteni egy adag tésztára, és meg kell szórni parmezán sajttal. Mit gondolsz, jó lesz?

- Nem hinném, hogy Jonah-nak ízleni fog. - Ő hot dogot kért. - Micsoda meglepetés! A férfi elmosolyodott, épp, amikor a kopogtatás újra

felhangzott. A zörgés nem maradt abba, Steve pedig láthatott valamit a lány arcán, mert kitárta a karját felé.

Ronnie gondolkozás nélkül odalépett az apjához, és érezte, ahogy az szorosan átöleli. Volt valami... gyengédség és megbocsájtás az ölelésében, valami, ami már évek óta hiányzott a lánynak. Ha tovább maradt volna ebben az ölelésben, nem tudta volna visszatartani a szemében összegyűlő könnyeket, így elhúzódott az apjától.

- Mit szólnál egy segítő kézhez?

Ronnie még egyszer megpróbálta felfogni, hogy mit olva-

sott azon az oldalon, amelynek épp akkor ért az aljára. A nap már egy órája lement, ő pedig miután idegesen végig-kapcsolgatta az apja tévéjén fogható összes - azaz alig néhány - csatornát, kikapcsolta a tévét, és olvasni kezdett. De bármennyire is próbálta, nem tudta magát átrágni egy fejezeten sem, mert Jonah már legalább egy órája az ablak előtt állt... s emiatt neki folyton azon kellett gondolkoznia, hogy vajon mi, vagy inkább ki lehet odakint.

Will. A fiú négy órája érkezett, és még mindig nem ment el. A kopogtatást már rég abbahagyta, azóta ott gubbasztott a dűne tetején, háttal a háznak. S minthogy nyilvános partszakaszon üldögélt, sem Ronnie, sem az apja nem tehettek semmit azonkívül, hogy nem vettek róla tudomást. Ezzel próbálkoztak hát ő is, és az apja is - aki furamód már megint a bibliát olvasta.

Jonah azonban egyszerűen nem volt képes nyugton maradni. Úgy tűnt, Will virrasztása félelemmel vegyes csodálattal tölti el, mintha csak egy ufó landolt volna a mólónál, vagy egy Bigfoot, azaz egy gigászi méretű kerekekkel rendelkező autó vánszorogna a homokban a házuk felé. Habár már a transformeres pizsamájában volt, és már fél órája aludnia kellett volna, de kikönyörögte az apjától, hogy hadd maradjon fenn még egy kicsit, mert „ha túl korán fekszem le, még a végén bepisilek."

Aha, persze. Mióta megtanult járni, egyszer sem pisilt be, és ahogy

Ronnie látta, az apjuk sem hitte el fia egyetlen szavát sem. Mégis beleegyezett, hogy Jonah ébren maradjon, ami valószínűleg annak volt köszönhető, hogy megérkezésük óta ez volt az első - s attól függően, hogy mit mond holnap Johnson rendőr, alighanem az utolsó - olyan este, amikor mindhárman együtt voltak. Ronnie úgy gondolta, az apja egyszerűen csak el akarja nyújtani ezt az élményt.

Ez persze teljesen érthető volt, s Ronnie valahogy kezdte rosszul érezni magát az egész el-akarok-menni-innen ügy miatt. Vacsorakészítés közben rengeteget nevettek együtt - valójában Ronnie nem is gondolta, hogy az apja ennyire jó fej -, főleg hogy Steve nem bombázta burkolt célzásokkal teli kérdésekkel, ahogy az utóbbi időben az anyja szokta. Ennek ellenére azonban továbbra sem szándékozott a városban maradni, még úgy sem, hogy tudta, ezzel fájdalmat okoz apjának. Úgy gondolta, a legkevesebb, amit tehet, az az, hogy megpróbálja kellemessé varázsolni ezt az estét.

Ami természetesen lehetetlen vállalkozás volt. - Szerintetek meddig fog ott kint ücsörögni? -

dünnyögte Jonah az orra alatt. Ronnie úgy számolta, az öccse már legalább ötször tette fel ezt a kérdést, és egyáltalán nem zavarta, hogy sem az apja, sem a nővére nem válaszol. Steve azonban most letette a bibliát.

- Miért nem kérdezed meg tőle? - javasolta. - Na, persze - morogta a fiú. - Nem az én fiúm.

- És az enyém sem - tette hozzá Ronnie. Pedig úgy viselkedik, mintha az lenne.

- Nem az, oké? - lapozott egyet a lány. - Akkor miért üldögél ott? - Jonah felszegett fejjel pró-

bálta megfejteni a rejtélyt. - Mármint, neked nem fura? Órák óta ott ül, és várja, hogy szóba állj vele. S ami a legfurább, az én nővéremre vár. Az enyémre.

- Hallak ám! - jegyezte meg Ronnie. Rájött, hogy az el-múlt húsz percben hatszor olvasta végig ugyanazt a bekezdést.

- Csak azt mondom, hogy ez fura - tűnődött hangosan Jonah, mint egy összezavarodott tudós. - Vajon miért várna odakint az én nővéremre?

Ronnie felnézve azt látta, hogy az apja megpróbálja visszatartani a mosolygást. Sikertelenül.

A lány visszafordult a könyvéhez, és újult erővel megint nekiveselkedett ugyanannak a bekezdésnek. A következő néhány percben csönd telepedett a szobára.

Leszámítva az ablaknál álló Jonah nyugtalan motyogását.

Ronnie megpróbált nem odafigyelni az öccsére. Elhe-lyezkedett a kanapén, feltette a lábát az asztalra, és kényszerítette magát, hogy a könyvre koncentráljon. Egy perc múlva már ki tudta zárni a külvilágot, és már a határán volt annak, hogy belemélyedjen a történetbe, de akkor újra meghallotta Jonah hangját:

- Szerintetek meddig fog ott kint ücsörögni? - dünnyögte újra a fiú.

Ronnie összecsapta a könyvet. - Rendben! - kiáltotta, miközben arra gondolt, hogy az

öccse pontosan tudja, milyen gombokat kell megnyomnia ahhoz, hogy az őrületbe kergesse őt. - Nyertél! Kimegyek!

Az odakint fújó erős szél só- és fenyőillattal töltötte meg a

levegőt. Ronnie kilépett a tornácra, és elindult Will felé. A fiú semmi jelét sem adta annak, hogy hallotta volna az

ajtó csapódását, úgy tűnt, teljesen elmerült abban, hogy apró kagylókkal dobálja az üregeikbe siető tengeri pókokat.

A tengerből felszálló pára elhomályosította a csillago-kat, így az éjszaka sötétebbnek és hidegebbnek tűnt, mint korábban. Ronnie összefonta a karját a mellkasán, hátha akkor nem érzi annyira a hideget. Észrevette, hogy Will még mindig ugyanazt a pólót és rövidnadrágot viseli, amelyet napközben. Eszébe jutott, vajon nem fázik-e a fiú, de aztán el is hessegette magától a gondolatot. Kit érdekel? - kérdezte magától, amikor a fiú feléje fordult. A sötétben nem látta pontosan Will arckifejezését, de amikor ránézett, rájött, már nem annyira Willre mérges, hanem inkább arra a tényre, hogy a fiú még mindig nem ment haza.

- Az öcsém teljesen kikészült tőled! - közölte Ronnie, remélve, hogy sikerült ellentmondást nem tűrő hangon megszólalnia. - Jobb lenne, ha elmennél.

- Hány óra van? - Tíz múlt. - Elég sokáig kellett várnom rád. - Nem is kellett volna kijönnöm hozzád. Szóltam már

korábban is, hogy menj el - nézett Willre haragosan a lány. Will szája vékony vonallá feszült. - Tudni szeretném, hogy mi történt - mondta a fiú. - Semmi. - Akkor mondd el, hogy mivel tömte tele Ashley a

fejed. - Semmivel. - Láttam, hogy beszélgettetek! - emelte fel a hangját

Will. - Na, pont ezért nem akartam kijönni ide, ezért

akartam elkerülni ezt a beszélgetést, gondolta Ronnie. - Will... - Miért rohantál el, miután beszéltél Ashley-vel? És

miért kellett négy órát várnom arra, hogy végre kigyere, és beszélj velem?

- Ronnie megrázta a fejét, nem akarta bevallani a fiúnak, mennyire fásult.

- Nem fontos. - Mondott neked valamit, igaz? Mit? Hogy még mindig

együtt járunk? Mert ez nem igaz. Köztünk már mindennek vége.

Beletelt egy pillanatba, mire Ronnie felfogta, mit hallott. - Ti együtt jártatok Ashley-vel? - Igen - válaszolta Will. - Két évig. Amikor Ronnie nem reagált, a fiú felállt, és közelebb

lépett hozzá. - Mit mondott neked pontosan? De Ronnie alig hallotta Will szavait, mert az az alkalom

jutott az eszébe, amikor először látta Ashley-t, és amikor először látta Willt. Aznap Ashley tökéletes bikinit húzott tökéletes alakjára, és úgy bámulta Willt...

Ekkor alig hallhatóan ugyan, de befurakodtak az agyába Will szavai.

- Mi van? Már nem is vagy hajlandó szóba állni velem? Hagytad, hogy órákon keresztül itt üljek, és még csak azzal sem tisztelsz meg, hogy egy egyszerű választ adsz a kérdésemre?

De Ronnie alig hallotta Will szavait, mert épp azt gon-dolta végig, hogyan nézett Ashley aznap az oldalvonalon állva. Kicsinosítva, lelkesen tapsolva... talán Will figyelmét akarta magára vonni?

Miért? Mert Ashley vissza akarja szerezni Willt? És attól tartott, hogy Ronnie keresztbe tesz neki?

Ezzel a puzzle minden darabja a helyére került. De mielőtt Ronnie kitalálta volna, hogy mit mondjon, Will megrázta a fejét.

- Azt hittem, te más vagy, mint a többi lány. Azt hit-tem... - Rábámult a lányra. Az arcán düh és csalódottság tükröződött, majd váratlanul megfordult, és elindult a part felé. - A pokolba is, fogalmam sincs, mit gondoltam - szólt vissza a válla fölött.

Ronnie lépett egyet a fiú felé, és már azon volt, hogy utá-na kiált, amikor észrevette a víz szélénél vibráló fényt. A

fény a magasba lendült, majd visszazuhant, mintha valaki egy... tűzgolyót dobálna.

Igen, az ott egy tűzgolyó. A lánynak a torkában dobogott a szíve, tudta, hogy Mar-

cus van ott, így önkéntelenül is hátrálni kezdett. Hirtelen betolakodott egy kép az agyába. Egy kép, amelyen Marcus a fészek felé lopakodik. A fészek felé, amely mellett ő aludt. Vajon mennyire jöhetett közel? Miért nem tud leszállni róla? Lehet, hogy titokban folyton a nyomában jár?

Hallott már ilyen történeteket, és látott már ilyen híre-ket a tévében. Habár úgy gondolta, akármilyen helyzetbe is kerülne, tudná, mit kell tennie, és szinte minden helyzetben meg tudná védeni magát, de ez most más volt. Mert Marcus is más volt.

Mert Marcus megrémítette. Will már többháznyira járt, alakja lassan beleveszett a

sötétbe. Ronnie arra gondolt, hogy visszahívja, és elmond neki mindent, de nem szeretett volna tovább kint maradni, mint muszáj. És azt sem akarta, hogy Marcus kapcsolatba hozza Will-lel. Főleg, hogy nem is létezett olyan, hogy ő és Will. Többé már nem. Már nem volt más, csak ő.

És Marcus. Rettegve hátrált még egy lépést, majd kényszerítette

magát, hogy álljon meg. Ha Marcus rájön, hogy fél, az csak ront a helyzeten. Ezért inkább beállt a terasz lámpájának a fénykörébe, és szándékosan Marcus irányába nézett.

Nem látta a fiút - csak az ide-oda mozgó fénycsóvát. Tudta, hogy Marcus meg akarja rémiszteni őt, s ettől feldühödött. Továbbra is a fiú irányába nézett, csípőre tette a kezét, és kihívóan felszegte az állát. Majd kiugrott a szíve a helyéről, de még akkor sem mozdult, amikor a fiú kezében megállt a golyó. Egy pillanat múlva a fény kialudt, és Ronnie tudta, hogy Marcus összezárta az öklét, jelezve, hogy elindult feléje.

A lány azonban még mindig mozdulatlanul állt. Fogalma sem volt róla, mit csinálna, ha Marcus hirtelen pár méterre

az orra előtt bukkanna föl, de ahogy teltek a másodpercek, majd a percek is, Ronnie már tudta, hogy Marcus úgy döntött, jobb, ha távol marad tőle. Ronnie a várakozástól elfáradva, ugyanakkor elégedetten, mert az üzenete célba ért, megfordult, és elindult a ház felé.

Csak akkor vette észre, hogy remeg a keze, miután be-zárta a bejárati ajtót, és belülről nekitámaszkodott.

15

MARCUS

Szeretnék enni valamit, mielőtt bezár az étterem -

hozakodott elő az ötletével Blaze. - Akkor menj - javasolta Marcus. - Én nem vagyok

éhes. A kikötőnél voltak Teddyvel és Lance-szel, akik felcsíp-

ték a világ - Marcus szerint - két legrondább csaját, és épp azon mesterkedtek, hogy leitassák őket. Marcust először az bosszantotta fel, hogy a kikötőnél összefutott a barátaival, aztán meg az, hogy Blaze nem akart leszakadni róla - az elmúlt pár órában folyton azt kérdezgette, hogy merre járt egész nap.

Marcusnak az volt az érzése, Blaze tudja, hogy a mai napja Ronnie körül forgott. Blaze nem hülye. Nagyon is jól tudja, hogy Marcust érdekli Ronnie - s ez megmagyarázza azt a tényt, hogy miért tette azokat a CD-ket Ronnie táskájába. Mert ez volt a leghatékonyabb megoldás arra, hogy eltávolítsa a képből Ronnie-t... ami egyet jelentett azzal, hogy Marcusnak nincs több esélye, hogy újra találkozhasson vele. Marcus ettől teljesen bepöccent. Ezek után ott találta a lányt a kikötőben, s Blaze mást sem csinált, mint siránkozott - mert éhes volt -, meg le sem szállt róla, meg kérdésekkel halmozta el, meg...

- Nem akarok egyedül menni - nyafogott újra.

- Nem hallottad, mit mondtam? - kérdezte a fiú

dühösen. - Hallod te egyáltalán, ha hozzád beszélek? Azt mondtam, nem vagyok éhes.

- Nem mondtam, hogy neked is enned kell... - morogta az orra alatt rosszkedvűen Blaze.

- Megtennéd, hogy befogod? Ez végre leállította a lányt. Legalábbis pár percre. Mar-

cus azonban látta rajta, hogy arra vár, kérjen tőle bocsánatot. Aha. Na, arra aztán várhat.

A víz felé fordult, és meggyújtott egy tűzgolyót. Dühös volt Blaze-re, amiért még mindig nem mozdult mellőle. Dühös volt Teddyre és Lance-re is, amiért ott lebzseltek, amikor neki egy kis nyugalomra és csöndre lett volna szüksége. És dühös volt amiatt is, hogy Blaze így bepalizta Ronnie-t. De legfőképp azért volt dühös, mert dühítette ez az egész helyzet. Ez nem vallott rá. Utálta ezeket az új érzéseket. Szeretett volna megütni valamit vagy valakit, és amikor Blaze-re nézve azt látta, hogy még mindig duzzog, a lány került az első helyre a „behúznék neki egyet" listán. Elfordult, s azt kívánta, bárcsak egyedül lehetne egy kis ideig, hogy gondolkozhasson. Nem vágyott másra, csak halk zenére és egy sörre. A körülötte levőket mind a pokolba kívánta.

Különben nem is haragudott igazán Blaze-re. A pokolba is, amikor először hallotta, hogy mit művelt a lány, még örült is neki, mert azt gondolta, ez majd simábbá teszi a Ronnie-hoz vezető utat. Azt remélte, valami olyasmi szövetséget alakíthat ki közöttük, mint a „te megvakarod az én hátam, én meg a tiédet" szövetség. De amikor felajánlotta ezt Ronnie-nak, a lány úgy viselkedett, mintha ő, Marcus fertőző beteg lenne, mintha inkább a halált választaná, semhogy közelebb kerüljön hozzá. De Marcus nem az a típus volt, aki ilyen könnyen feladja, és arra számított, hogy Ronnie végül majd rájön, hogy ő, Marcus jelenti az egyetlen lehetőséget arra, hogy kikecmeregjen a bajból. Így aztán elsétált a lány házához, hogy beszélhessen vele. Úgy tervezte, visszavesz egy kicsit, és

inkább szimpatikus hallgatóságként végighallgatja a lányt, amikor majd elmeséli, milyen szörnyűséget tett vele Blaze. Aztán esetleg majd sétálnak egyet le, egészen a mólóig, ott meg majd történik, ami történik. Ezt tervezte.

De amikor odaért a lány házához, Will már ott volt. Ott ült a dűne tetején, és várta, hogy beszélhessen a lánnyal. És Ronnie végül kijött, és beszélt vele. Mintha vitatkoztak volna, de a mozdulataikból világosan látszott, hogy van köztük valami - s Marcus ettől is bepöccent.

Mert ez azt jelentette, hogy Ronnie és Will ismerik egy-mást. Mert ez azt jelentette, hogy köztük van valami.

Mindez pedig azt jelentette, hogy Marcus rosszul ítélte meg a lányt.

Ami azután történt, az meglepetést okozott neki. Miután Will elment, Ronnie rájött, hogy nem egy, ha-

nem két látogatója van. Marcus tudta, hogy két dolog történhet, ha a lány észreveszi, hogy nézi őt. Vagy odamegy hozzá és szóba áll vele annak reményében, hogy a fiú beszél Blaze-zel, és kiderül az igazság, vagy ugyanúgy megijed, mint legutóbb, és berohan a házba. Marcus élvezte, hogy rá tud ijeszteni a lányra. Úgy vélte, ez még hasznára válhat.

De nem jöttek be a számításai. A lány nem csinált mást, minthogy hosszan az ő irányába nézett, mintha azt mondaná: Tűnj innen! Csak állt a teraszon - a testbeszéde leplezetlen dühről árulkodott -, majd bement a házba.

Soha, senki sem bánt még így el Marcusszal. Főleg nem egy lány. Mi a fészkes fenét gondol ez a csaj, kicsoda ő? Fe-szes kis test ide, feszes kis test oda, ez nem tetszett a fiú-nak. Egyáltalán nem tetszett.

- Biztos, hogy nem akarsz jönni? - szakította félbe Blaze a fiú gondolatait.

Marcus odafordult a lányhoz. Hirtelen nagyon vágyott rá, hogy kitisztuljon a feje, hogy ellazuljon. Tudta, mire van szüksége, s azt is, kitől kaphatja meg.

Gyere ide - mondta Blaze-nek mosolyt erőltetve az arcára. - Ülj ide mellém. Maradj még egy kicsit.

16

STEVE

Amikor Ronnie visszajött a házba, rámosolygott Steve-re,

de a férfi számára rögtön egyértelművé vált, hogy a lánya csak így próbálja palástolni valós érzelmeit. Nem tudta nem észrevenni, hogy milyen arcot vágott Ronnie, amikor felkapta a könyvét, és elindult a szobája felé.

Valami baj van. Steve ezt határozottan érezte. De nem tudta biztosan, hogy mi. Nem tudta megmonda-

ni, hogy Ronnie szomorú vagy inkább dühös, vagy fél vala-mitől, és mialatt azon gondolkozott, hogy beszélnie kellene vele, teljesen megbizonyosodott arról, hogy a lány egyedül akar megbirkózni a problémájával. Steve úgy vélte, ez normális. Mert bár mostanában nem töltött együtt túl sok időt a lányával, de tinédzsereket tanított éveken keresztül, így tudta, ha egy gyerek beszélni akar a szüleivel, akkor valami fontos mondanivalója van, és a szülők gyomra összeszorul a félelemtől.

- Apa? - szólalt meg Jonah. Amíg Ronnie odakint volt, Steve megtiltotta Jonah-nak,

hogy az ablakon keresztül leskelődjön. Ez jó megoldásnak tűnt, Jonah-nak pedig volt annyi esze, hogy nem ellenke-zett. Valamelyik csatornán Spongya Bobot kezdett nézni, és már legalább tizenöt perce elégedetten bámulta a tévét.

- Igen? Jonah felállt, és komoly arccal azt kérdezte: - Egy szeme van, franciául beszél, és kekszet kér

lefekvés előtt. Mi az? - Fogalmam sincs - felelte Steve egy kis gondolkodás

után. - Moi - mondta Jonah az egyik szemét letakarva. Steve nevetve állt fel a kanapéról. Ez a kölyök folyton megnevetteti, gondolta, miközben letette a bibliát.

- Gyere, hátha találunk valamit a konyhában - indult el.

- Szerintem Ronnie és Will össze fognak verekedni - közölte a fiú, miközben a pizsamáját ráncigálta.

- Így hívják a srácot? - Ne aggódj. Lenyomoztam. - - Ó - mondta Steve. - És miből gondolod, hogy vere-

kedni fognak? - Hallottam őket. Will elég mérgesnek tűnt. - Azt hittem, mesét nézel - nézett a fiúra rosszallóan

Steve. - Úgy is volt. De közben őket is hallottam -

magyarázta tárgyilagosan Jonah. - Nem illik kihallgatni mások beszélgetését - dorgálta

Steve. - De néha olyan érdekes... - Attól még helytelen. - Anya mindig kihallgatja Ronnie-t, amikor telefonál.

És megkeresi Ronnie telefonját, amíg ő zuhanyozik, és elolvassa az sms-eit.

- Tényleg? - kérdezte Steve, próbálva nem mutatni, mennyire elképedt a hír hallatán.

- Aha. Különben hogy tarthatná szemmel? - Nem tudom... talán beszélhetne vele - javasolta a

férfi. - Ja, persze - fújt egyet a fiú. - Még Willnek sem sike-

rül veszekedés nélkül beszélnie vele. Ronnie az őrületbe kergeti az embereket.

Tizenkét éves korában Steve-nek alig volt barátja. Az

iskola és a zongoraórák mellett nem maradt sok szabadideje, így aztán a legtöbbet Harris lelkésszel beszélgetett. Életének ebben a szakaszában a zongora a rögeszméjévé vált, naponta négy-öt órát gyakorolt, s elveszett a dallamból és a zeneművekből alkotott saját kis világában. Akkoriban számos helyi és állami versenyt is megnyert. Az anyja csak az első alkalommal kísérte el, az

apja viszont soha. Steve általában Harris lelkész autójának anyósülésén tette meg az utat a versenyekre: Raleigh-be, Charlotte-ba, Atlantába vagy Washingtonba. Ilyenkor órákon át csak beszélgettek, s bár a lelkész vallásos ember volt, és a legtöbb mondatával Isten áldásáért könyörgött, ez olyan természetesnek hatott, mintha egy chicagói a Cubs baseballcsapatának kiábrándító eredménytelenségéről beszélne a bajnokság idején.

Harris lelkész kedves ember volt, de fárasztó életet élt. Komolyan vette Isten szavát, s az estéit leginkább a híveivel töltötte. Kórházba és a ravatalozóba ment, vagy az otthonaikban látogatta meg a gyülekezet tagjait. Hétvégeken esküvőket, keresztelőket tartott, szerda esténként a barátaival találkozott, kedden és csütörtökön pedig a kórussal gyakorolt. De minden este sötétedés előtt az időjárástól függetlenül sétált egy órát a parton, ahonnan visszaérve Steve többször is megállapította, mekkora szüksége van a lelkésznek a magány óráira. A séták után ugyanis Harris lelkész kiegyensúlyozott és békés volt. Steve mindig arra a következtetésre jutott, hogy a pap az egyedül töltött órákat feltöltődésre használja - így gondolta mindig, egészen addig, míg rá nem kérdezett.

- Nem - válaszolta a kérdésére Harris lelkész. - Nem azért megyek a partra, hogy a magányt élvezzem, hanem azért, hogy Istennel beszélgessek.

- Úgy érti, imádkozik? - Nem - ismételte a pap. - Úgy értem, beszélek vele.

Sose feledd, hogy Isten a barátod. És mint minden barát, ő is kíváncsi rá, mi történt veled. Jó vagy rossz dolgok? Volt-e valami, ami feldühített vagy szomorúvá tett? S akkor is szívesen meghallgat, ha azt akarod tudni, miért történnek veled borzalmas dolgok. Ezért beszélek vele.

- És mit mond neki? - Te mit mondasz a barátaidnak?

- Nekem nincsenek barátaim - mosolyodott el kényszeredetten Steve. - Legalábbis olyan nincs, akivel beszélgethetnék.

- Itt vagyok neked én - ölelte át Steve-et megnyugtató-an Harris lelkész. Amikor a fiú nem válaszolt, a pap meg-szorította a vállát. - Pont úgy beszélek Istennel, ahogy ve-led is szoktam.

- És válaszol? - kérdezte hitetlenkedve Steve. - Sosem hagy válasz nélkül. - Hallja is a válaszait? - Igen - állította a lelkész -, de nem a fülemmel,

hanem itt - tette a mellkasára a kezét. - Itt érzem az ő jelenlétét.

Steve lefektette és megpuszilta Jonah-t, majd a lányát

nézve megállt egy pillanatra az ajtóban. Amikor nem sokkal korábban beléptek a szobába Jonah-val, meglepve látta, hogy Ronnie már alszik. Bármi is zaklatta fel, mielőtt visszajött a házba, már semmi jele sem volt: az arca nyugodt volt, a haja szétterült a párnán, karja a mellkasán pihent. Steve elgondolkozott, adjon-e a lánynak egy jó éjt puszit, de végül úgy döntött, nem zavarja meg az álmát, hagyja, hadd folyjon a maga által választott irányba, mint az olvadó hó.

Arra azonban még nem tudta rávenni magát, hogy ki-menjen a szobából. Volt valami megnyugtató abban, ahogy figyelte az alvó gyerekeket, s amikor Jonah oldalra fordult - háttal a folyosóról beszűrődő fénynek -, Steve elgondolkozott, vajon mikor adott utoljára jó éjt puszit Ronnie-nak. A lány akkor ért abba a korba, hogy bizonyos dolgokat kínosnak talált, amikor ők Kimmel elváltak. Steve tisztán emlékezett az első olyan éjszakára, amikor bement a lányhoz, hogy betakarja, de azt a választ kapta, hogy „Nem kell, elleszek így is." Kim ekkor teljesen kiborult - tudta, hogy Ronnie fel fog nőni, a gyermekkor elmúlása azonban mégis fájdalmas sebet ejtett a szívén.

Kimmel ellentétben Steve nem irigyelte Ronnie-tól a felnőtté válást. Visszagondolva saját tinédzseréveire, eszébe jutott, hogy ő maga hozta meg a döntéseit, s hogy saját elképzelése volt a világról. Visszaemlékezett arra az időszakra, amikor tanárként csak megerősödött benne a gondolat, hogy ez a fajta változás egyrészt elkerülhetetlen, másrészt viszont előnyei is vannak. Előfordult, hogy valamelyik diákja négyszemközt mesélt neki a szüleivel folytatott csatáiról, arról, hogy az anyja a barátja akar lenni, s arról, hogy az apja irányítani próbálja. Az iskolában a többi tanár úgy gondolta, Steve közvetlen kapcsolatot tud kialakítani a diákjaival, s amikor a tanulók egy-egy beszélgetés után magára hagyták tanárukat, Steve legnagyobb meglepetésére, ők is ugyanezt mondták. A férfi nem értette, miért. Hiszen az esetek többségében ő csak csöndben hallgatott, vagy egyszerűen átfogalmazta a diákok kérdéseit, ezzel ösztönözve őket arra, hogy vonják le a saját következtetéseiket, és higgyenek abban, hogy a legtöbb helyzetben helyesen cselekszenek. Ha érezte is, hogy mondania kell valamit, általában csak a legáltalánosabb megjegyzéseket tette, pont ahogy a karosszékben üldögélő pszichológusok szokták. „Persze hogy az anyád a barátod akar lenni, hiszen egyre inkább felnőttként kezel. Felnőttként, akit meg akar ismerni", hangoztatta. Vagy: „Az apád tisztában van azzal, hogy milyen hibákat követett el az életében, és nem szeretné, ha te is ugyanazokba a hibákba esnél." Átlagos gondolatok egy átlagos embertől. Csodálkozva figyelte, ha a mondatai után a diákok némán az ablak felé fordultak, mintha mélyrehatóan vizsgálnának valamit. Még az is megesett, hogy a szülők hívták fel, s megköszönték, hogy beszélt a gyerekük fejével, és utaltak rá, hogy mennyit javult csemetéjük hangulata a beszélgetés után. Ilyenkor, miután letette a telefont, megpróbálta végiggondolni, hogy mit is mondott az adott diáknak, remélve, hogy megvilágosodik szerepe az ügyben, de ez sosem következett be.

A szoba csöndjében Steve hallotta, ahogy Jonah légzése lassulni kezd. Tudta, hogy a fia alszik - a napfény és a friss levegő jobban kiszívták az erejét, mint a manhattani hétköznapok. Megkönnyebbülten gondolt arra, hogy az alvással Ronnie is felszabadul az elmúlt napok feszültségei alól.

A lány nyugodt, majdhogynem angyali arcát nézve Steve-nek eszébe jutott, hogy Harris lelkész arca is ugyanezt a nyugalmat tükrözte a parton tett sétái után. Nézte a lányt a teljes némaságba burkolózott szobában, s azt kívánta, bárcsak megérezné Isten jelenlétét. Ronnie holnap talán már nem lesz ott. A gondolat arra késztette, hogy tegyen egy lépést a lány felé. A holdfény besütött az ablakon, a szobába beszűrődött az óceán hullámainak szűnni nem akaró, monoton morajlása. Steve végül a távoli csillagok lágy fényéből olvasta ki a mennyei jóváhagyást, mintha Isten így adta volna tudtára jelenlétét. Steve-re hirtelen rátört a fáradtság. Egyedül vagyok, gondolta, és mindig magányos leszek. Odalépett Ronnie-hoz, és óvatosan megpuszilta. Közben megint elöntötte az érzés, hogy mennyire szereti a lányt, majd azonnal átjárta a fájdalomhoz hasonlítható mérhetetlen öröm.

Hajnalban arra ébredt, hogy azon gondolkozik - mert

több volt ez, mint egy egyszerű érzés -, hogy mennyire hiányzik neki a zongora. A gyomrába hasító fájdalomtól megvonaglott az arca, sürgető érzés kerítette hatalmába - ki kell mennie a nappaliba, és át kell adnia magát a zenének. Most sajnálta csak igazán, hogy senkivel sem kötött ismeretséget a városban. Amióta eltorlaszolta a zongorát, voltak pillanatok, hogy egy képzeletbeli barátról fantáziált, aki megkéri, játsszon egy kicsit a nappalijában álló, ritkán használt zongorán, melyet csak dekorációként használ. Látta magát, ahogy leül a poros zongoraszékre, miközben a barátja a konyhából vagy a folyosóról figyeli - ez teljesen tisztán jelent meg lelki szemei előtt -, aztán

egyszer csak játszani kezd valamit, amitől a barátja könnyekre fakad, valamit, amit sohasem volt alkalma eljátszani a turnék hosszú hónapjai alatt.

Azon gondolkozott, vajon mikor lesz újra alkalma játszani. Tudta, hogy őrültség, mégis céltalannak és fölöslegesnek érezte magát a zene nélkül. Kikelt az ágyból, és elhessegette a negatív gondolatokat. Harris lelkész mesélte valamelyik nap, hogy az egyik hívő új zongorát ajándékozott a templomnak, és megkérte Steve-et, hogy amint a hangszer megérkezik, menjen, és próbálja ki. A zongora azonban csak július végén érkezik majd meg, és Steve nem volt biztos benne, hogy tud addig várni.

Leült hát a konyhaasztalhoz, és az asztallapra helyezte a kezét. Ha koncentrál, hallani fogja a zenét. Végül is Beethoven is akkor szerezte az Eroica szimfóniát, amikor már majdnem teljesen süket volt. Talán ő is képes arra, amire Beethoven, képes a fejében hallani a dallamot. Azt a versenyművet választotta, amelyet Ronnie játszott a Carnegie Hallban. Lehunyta a szemét, erősen koncentrált. Először alig hallott valamit, amikor mozgatni kezdte az ujjait. Aztán a hangok és az akkordok egyre tisztábbak és pontosabbak lettek, s bár nem volt annyira elégedett, mintha zongorán játszott volna, de tudta, hogy most már át fog lendülni a mélyponton.

A darab utolsó szólamai visszhangoztak az agyában, amikor lassan kinyitotta a szemét, és szétnézett a félhomályba burkolózott konyhában. Alig pár perc volt hátra a napfelkeltéig, és Steve fejében valamilyen oknál fogva egyetlen hang visszhangzott, egy b hang, mely hosszan és mélyen csengve csalogatta a férfit. Steve tudta, hogy csak képzelődik, de a hang nem akart tovaszaladni, és a férfi azon kapta magát, hogy papír és ceruza után kutat, hogy fel tudja jegyezni a hangot.

Gyorsan húzott öt vonalat egy papírlapra, és lejegyezte a hangjegyet, majd újra hozzányomta az ujjait az asztalhoz. Aztán megint szólt a fülében a hang, de ez alkalommal már néhány másik hang társaságában - ezeket szintén odakanyarintotta a papírra.

Élete nagy részét zeneszerzéssel töltötte, bár ha szoborként tekintünk a nagy zeneszerzők műveire, az ő kis dallamai csak apró nippek hozzájuk képest. Általában jobban szeretett zongorázni, mint zenét szerezni. Valószínűleg ez most mit sem számít, de a kihívás melengetni kezdte a szívét. Mi van, ha most képes lenne valami... művészit alkotni? Valamit, amire még akkor is emlékeznének, amikor őt magát már rég elfelejtették?

Nem tudott hosszasan improvizálni. Régen többször is

próbálkozott, de mindannyiszor el is bukta a próbálkozásait, s nem volt számára kérdés, hogy most is hasonlóan fog járni. Mégis jól érezte magát attól, amit csinált. Volt valami varázslatos abban, hogy a semmiből valamit alkotott. Habár mindössze néhány hangjegyet vetett papírra - mert alig haladt valamit, máris visszatért az első hangokhoz, aztán pedig úgy döntött, elölről kezdi az egészet -, elégedettnek érezte magát.

Amikor a nap előbukkant a dűnék mögül, Steve-nek újra eszébe jutott az előző esti gondolatmenete, s végül úgy döntött, sétál egyet a parton. Séta után úgy akart visszatérni a házhoz, ahogy Harris lelkész is, nyugalommal feltöltődve, de a homokban gyalogolva leginkább dilettánsnak érezte magát. Dilettánsnak, aki úgy keresi az isteni igazságot, mint gyerekek a kagylót.

Szerette volna, ha Isten összetéveszthetetlenül jelzi számára a jelenlétét - például egy égő csipkebokorral -, végül azonban megpróbált a környezetére koncentrálni, a tenger felől előbukkanó napra, a madarak reggeli trillájára, a víz felett megült párára. Igyekezett anélkül magába szívni a táj szépségét, hogy különösebben elgondolkozott volna rajta, érezte a homokot a talpa alatt, és érezte az arcát simogató szellőt. Erőfeszítései ellenére sem tudta azonban eldönteni, közelebb került-e a kérdésre keresett válaszhoz.

Századszor is elgondolkozott rajta, vajon Harris lelkész hogyan hallhatta a szívében a választ? Mit értett az alatt,

hogy érezte Isten jelenlétét? Steve arra gondolt, talán magát a lelkészt kellene megkérdeznie, de nem bízott benne, hogy a választól okosabb lenne. Mert hogyan is tudná ezt bárki elmagyarázni? Hogyan tudná bárki elmagyarázni a színeket egy vakon született embernek? Meg lehet próbálni persze, de az eredmény annyi lenne, hogy a vak megértené a szavakat, de a mögöttes tartalom rejtély és talány maradna számára.

Furcsállta, hogy ilyen gondolatok jutottak az eszébe. Mostanáig sosem gyötörte magát ilyen kérdésekkel, valószínűleg azért, mert mielőtt visszatért Wrightsville Beachre, annyira lefoglalták a mindennapi teendői, hogy nem volt ideje a munkán kívül máson törni a fejét. Itt, Wrightsville Beachen azonban az idő alkalmazkodott élete ritmusához. Tovább sétálva megint eszébe jutott a pillanat, amikor meghozta a végzetes döntést, hogy zongoraművészként próbál szerencsét. Igen, akkoriban sokszor foglalkoztatta a kérdés, hogy sikeres lesz-e, és igen, akkoriban úgy érezte, kifut az időből. De miért érezte annyira sürgetőnek, hogy megtegye ezt a lépést, mellyel egyúttal lemondott a családjáról? Hogy vágyhatott egyszeriben arra, hogy elhagyja a családját? Hogyan, tette föl a kérdést magának, hogyan lehetett ennyire önző? Visszatekintve, most úgy vélte, a család egyik tagjára nézve sem hozott bölcs döntést. Régen úgy gondolta, a zene iránti szenvedélye hajszolta ebbe az irányba, de ma már inkább úgy vélte, azt kereste, mivel tölthetné ki a néhanapján érzett űrt.

És miközben sétált, azon gondolkozott, vajon mindez azt jelenti-e, hogy végül megtalálja a kérdésre keresett választ.

17

RONNIE

Amikor Ronnie fölébredt, ránézett az órára, és meglepve

vette észre, hogy a városba érkezése óta először, sikerült sokáig aludnia. Most sem volt túl késő, de ahogy kimászott az ágyból, frissnek érezte magát. Hallotta, hogy szól a televízió a nappaliban, majd kilépve a szobából azonnal meglátta

Jonah-t. A fiú a hátán feküdt a kanapén, és lógó fejjel bámulta a képernyőt. A nyaka, mintha csak a guillotine csapására várna, a ruhája tele volt croissant-morzsákkal. Ronnie nézte, ahogy az öccse újra beleharap a süteménybe, még több morzsával terítve be a nyakát és a szőnyeget.

Nem tudta megállni, hogy ne tegye föl a fejében motoszkáló kérdést, bár érezte, hogy fölöslegesen kérdezősködik, mert úgyis értelmetlen választ fog kapni:

- Mit csinálsz? - Fejjel lefelé nézem a tévét - hangzott a válasz. A tévé-

ben azoknak az idegesítő, nagy szemű karakterekkel megrajzolt japán rajzfilmeknek az egyike ment, amelyek sosem tetszettek Ronnie-nak.

- Miért? - Mert így akarok tévézni. - Újra kérdezem: miért? - Nem tudom. Na, ugye, hogy nem kellett volna kérdezősködnie! - Hol van apa? - pillantott a lány a konyha felé. - Nem tudom. - Nem tudod, hol van apa? - Mi vagyok én, a bébiszittere? - Mikor ment el? - Nem tudom. - Akkor még itt volt, amikor felkeltél?

- Aha. - Jonah egy másodpercre sem vette le a szemét a képernyőről. - Az ablakról beszélgettünk.

- És aztán? - Nem tudom. - Azt akarod mondani, hogy apa egyszerűen köddé

vált? - Nem. Azt akarom mondani, hogy azután

megérkezett Harris lelkész, és kimentek beszélgetni. - Mindezt olyan hangsúllyal mondta, mintha teljesen magától értetődő lenne a helyzet.

- Akkor meg miért nem ezzel kezdted? - emelte égnek a kezét Ronnie idegesen.

- - Mert próbálok a rajzfilmre koncentrálni, miközben fejjel lefelé vagyok. Nem könnyű úgy beszélni hozzád, hogy közben vér áramlik a fejembe.

Jonah felkészült, hogy válaszként kap egypár csípős megjegyzést - mondjuk, azt hogy talán akkor nem kellene többet fejjel lefelé tévézned -, de Ronnie nem engedett a kí-sértésnek. Mégpedig azért, mert jókedve volt. Mert kialudta magát. És leginkább azért, mert egy halk hang azt suttogta a fejében, hogy talán ma hazamész. Nem lesz több Blaze, nem lesz több Marcus vagy Ashley, nem lesz több kora reggeli ébredés.

És nem lesz több Will sem... Ez utóbbi gondolat megállította egy pillanatra. Mindent

egybevetve, Will nem volt olyan rossz. Valójában, ha elte-kintünk a nap legvégétől, jól érezte magát tegnap a fiúval. El kellett volna árulnia neki, hogy mit mondott Ashley, és meg kellett volna magyaráznia a viselkedését. De amikor Marcus megjelent...

Nem volt más vágya, minthogy amilyen gyorsan csak le-het, eltűnjön a közelből.

Széthúzta a függönyt, és kikukucskált az ablakon. Az apja és Harris lelkész a kocsifelhajtón álltak, és Ronnie rá-döbbent, hogy utoljára kislány korában látta a papot. A férfi szinte semmit sem változott, mert bár botra támaszkodott, de vastag szálú, ősz haja és szemöldöke éppolyan figyelemre méltó volt, mint korábban. Ronnie jól

emlékezett a nagyapja temetésére, eszébe jutott, milyen kedves volt hozzá akkor a lelkész. A lány tudta, hogy az apja mennyire kedveli a papot - volt ugyanis valami végtelen kedvesség a férfiban, és a lány emlékezett rá, hogy a szertartás után egy pohár frissen kevert - a szódánál jóval édesebb - limonádét kapott tőle. Steve és Harris lelkész most egy harmadik férfival beszélgetett a felhajtón, valakivel, akit a lány nem látott. Ronnie odalépett az ajtóhoz, és kinyitotta, hogy jobban lássa az eseményeket. Csak egy pillanatra volt szüksége ahhoz, hogy felismerje a járőrautót. Pete Johnson rendőr épp indulni készült, már bent ült az autóban, igaz, az ajtó még nyitva volt.

Ronnie hallotta, hogy a motor alapjáraton jár, és amikor kilépett a teraszra, az apja épp bizonytalanul intett egyet, Pete pedig bevágta a kocsi ajtaját. Ronnie-nak összeszorult a szíve.

Mire odaért az apjához és Harris lelkészhez, Pete rendőr már letolatott a felhajtóról, s ez csak megerősítette Ronnie-t abban, hogy baj van.

- Felébredtél? - köszöntötte az apja. - Nemrég néztem be hozzád, de akkor még az igazak álmát aludtad. Emlékszel Harris lelkészre?

- Igen - nyújtotta a kezét a lelkész felé Ronnie. - Helló. Örülök, hogy újra látom.

Amikor a férfi kezet rázott vele, a lány észrevette, hogy a férfi keze és karja forradásokkal van tele.

- El sem hiszem, hogy ugyanaz a fiatal hölgy vagy, akit évekkel ezelőtt volt szerencsém megismerni. Megnőttél - mosolygott a lelkész. - Nagyon hasonlítasz anyádra.

Ronnie másoktól is hallotta már ezt, de sosem tudta, mit akarnak ezzel mondani. Azt, hogy öregnek néz ki? Vagy azt, hogy az anyja mennyire fiatalos? Nehéz volt eldönteni, de Ronnie tudta, hogy a lelkész bóknak szánta, amit mondott.

- Köszönöm. És hogy van Harris asszony?

- Ő tart engem egyenesben - támaszkodott a botjára a lelkész ahogy mindig is. És biztos vagyok benne, hogy szívesen találkozna veled. Ha esetleg felénk jársz, ugorj be, én pedig garantálom, hogy lesz egy kancsó házilag készített limonádénk neked.

Tehát ő is emlékszik. - Szaván fogom. - Remélem is. - A férfi Steve-hez fordult. - Még egyszer

köszönöm, hogy felajánlottad, elkészíted az ablakot. Szépen haladsz, ahogy látom.

- Nem kell megköszönnie... - hárította el a köszönetet Steve.

- Már hogyne kellene. De most már tényleg mennem kell. A Towson testvérek jönnek hozzám bibliaórára ma reggel, ha ismernéd őket, megértenéd, miért fontos, hogy irányt mutassak nekik. Mindkét lány igazi tüzes hárpia. A kedvencük Dániel könyve és a Jelenések könyve, s mintha elfelejtették volna, hogy a Korinthusiaknak írt II. levél is a könyv része. - Harris lelkész visszafordult Ronnie-hoz. - Örülök, hogy újra találkoztunk, fiatal hölgy. Remélem, az apád nem nehezíti meg a napjaidat. Tudom, milyenek a szülők.

- Nincs vele gond - mosolygott Ronnie. - Akkor jó. Ha mégis problémád adódna vele, csak

szólj nekem, ígérem, helyre teszem az öreget. Annak idején elég rosszcsont gyerek volt, úgyhogy el tudom képzelni, mennyire frusztrált lehetsz tőle.

- Nem is voltam rosszcsont - ellenkezett Steve. - Mást sem csináltam, csak zongoráztam.

- Emlékeztess, hogy meséljek neked arról, amikor az apád piros festéket öntött a szenteltvízbe - javasolta Ron-nie-nak a lelkész.

- Sosem tettem ilyet! - mondta Steve elgyötörten. Úgy tűnt, Harris lelkész élvezi a helyzetet. - Lehet, de az ajánlatom akkor is áll. Mindegy,

milyennek mutatja magát, az apád nem volt tökéletes - mondta a pap, azzal megfordult, és elindult a felhajtón.

Ronnie csodálkozva nézett utána. Mindenkivel szívesen beszélt, aki kényelmetlen helyzetbe tudta hozni az apját - természetesen csak azokkal, akikben nem volt sértő szándék. És főleg ha az a valaki ismert néhány történetet az apjáról. Vicces történeteket. Érdekes történeteket.

Steve kifürkészhetetlen tekintettel figyelte, ahogy a lel-kész lesántikál a felhajtóról. Amikor azonban odafordult a lányához, már újra az ismerős tekintettel nézett rá, és Ronnie-nak eszébe jutott, hogy Pete rendőr alig pár perce ment el.

- Mi volt ez az egész? - kérdezte. - Mármint Pete rendőrrel.

- Miért nem reggelizünk előbb? Biztos vagyok benne, hogy majd éhen halsz. Alig ettél valamit vacsorára.

- Válaszolj a kérdésemre, apa - fonta össze a karját a mellkasán a lány.

Az apja habozott egy ideig, mintha a megfelelő szavakat keresné, de nem volt olyan cukormáz, amivel el tudta volna fedni a valóságot.

- Nem mehetsz vissza New Yorkba - sóhajtott fel -, leg-alábbis addig nem, amíg ki nem hallgatnak a jövő héten. A bolt tulajdonosa vádat akar emelni.

Ronnie a dűnén ült, s nem annyira mérges, mint inkább

rémült volt, ha arra gondolt, mi történik most a házban. Az apja egy órája közölte vele, hogy mit mondott Pete rendőr, s ő azóta a homokban ült. Tudta, hogy az apja épp az anyjával beszél telefonon a házban, és el tudta képzelni az anyja reakcióját. Ez volt az egyetlen, amiért örült, hogy itt van és nem New Yorkban.

Na, és Will... Megrázta a fejét. Mi a csudáért gondol mindig a fiúra?

Ha volt is valami közöttük, annak már vége. Vajon miért vonzódik hozzá a fiú? Hosszú ideig Ashley-vel járt, ami arra enged következtetni, hogy az Ashley típusú lányokat szereti. Ha mást nem is, Ronnie azt megtanulta, hogy az

emberek nem változnak. Amit egyszer megszeretnek, azt mindig szeretni fogják, még ha nem is tudják az okát. Márpedig ő, Ronnie semmiben sem hasonlít Ashley-re.

Ez nem is volt vitatéma. Ha mégis hasonlít rá, akkor máris úszni kezd a horizont felé - egészen addig, míg esély sem lesz arra, hogy kimentsék. Mert akkor már inkább a halál.

Mégsem ez zavarta a legjobban. Hanem az anyja. Az anyja, aki már biztos tud a letartóztatásról, minthogy az apja épp most beszél vele telefonon. Ronnie már a gondolattól is megremegett. Az anyja biztos felfújja az ügyet, száz százalék, hogy fülsértő hangon visítozik. És amint leteszi a

telefont, már hívja is a nővérét, vagy a saját anyját, és mindenkivel tudatja Ronnie legújabb, borzasztó tettét. Újra előszedi a régi ügyeket, s ahogy szokta, eltúlozza a történteket, hogy Ronnie-t a lehető legrosszabb színben tüntesse fel. A finom kis apróságokat természetesen kihagyja a sztoriból. Márpedig ebben az esetben a legfontosabb apróság az, hogy nem Ronnie volt, aki ellopta a CD-ket!

De számít ez? Persze hogy nem. A lány érezte az anyja dühét, és ettől azonnal fájni kezdett a gyomra. Talán mégis jó, hogy nem ment ma haza, New Yorkba.

Meghallotta az apja lépteit a háta mögött. Hátranézve látta, ahogy az apja habozva megáll. A lány tudta, hogy a férfi azt próbálja kitalálni, Ronnie egyedül akar-e lenni, mielőtt lassan leülne mellé. Steve egyelőre nem szólt egy szót sem. A távolban lehorgonyozott rákászhajót figyelte a horizonton.

- Dühös volt? Ronnie előre tudta a választ, de muszáj volt megkér-

deznie. - Egy kicsit - vallotta be az apja. - Csak egy kicsit? - Egész biztos, hogy Godzillaként tett-vett a

konyhában, miközben beszéltünk.

Ronnie lehunyta a szemét. Megpróbálta elképzelni a jelenetet.

- Elmondtad neki, hogy mi történt valójában? - Természetesen igen. Ahogy azt is, hogy biztos

vagyok benne, hogy igazat mondtál. - A férfi átölelte a lány vállát, majd magához húzta egy pillanatra. - Túl fogja tenni magát rajta. Mindig így csinálja.

Ronnie bólintott. Csöndben ültek egy darabig, s a lány érezte, hogy az apja őt figyeli.

- Sajnálom, hogy nem mehettél haza ma - szólalt meg végül a férfi lágyan, mentegetőzve. - Tudom, mennyire utálsz itt lenni.

- Nem utálok itt lenni - válaszolta Ronnie automatikusan. Bár mindig az állítás ellenkezőjéről próbálta meggyőzni magát, most saját maga is meglepődött, hogy az igazat mondta. - Egyszerűen csak nem tartozom ide.

Az apja szomorú mosollyal válaszolt: - Nem tudom, vigasztal-e, de gyerekként én is épp így

éreztem. Arról álmodoztam, hogy New Yorkba költözöm. Különös módon azonban, amikor végül megszabadultam ettől a helytől, jobban hiányzott, mint ahogy azt el tudtam képzelni. Van valami az óceánban, ami vonz engem.

- Mi lesz velem? Mondott valamit ezzel kapcsolatban Pete rendőr? - fordult Steve felé a lány.

- Nem. Csak annyit, hogy a tulajdonos úgy gondolja, vádat kell emeltetnie, mert az ellopott CD-k értékesek voltak, és mert mostanában elég sokszor fordult elő lopás az üzletében.

- De nem én voltam! - kiáltotta Ronnie. - Tudom - nyugtatta az apja. - Majd kifőzünk valamit.

Keresünk egy jó ügyvédet, és minden rendbe jön. - Az ügyvédek drágán dolgoznak? - A jó ügyvédek igen. - Megengedheted ezt magadnak? - Ne aggódj. Majd kitalálunk valamit. - Steve

elhallgatott egy pillanatra. - Kérdezhetek tőled valamit?

Mivel haragítottad magadra ennyire Blaze-t? Ezt még nem árultad el.

Ha az anyja kérdezte volna, Ronnie egészen biztosan nem válaszol erre a kérdésre. És pár éve még az apját is válasz nélkül hagyta volna. Most azonban nem talált rá okot, hogy miért ne feleljen.

- Blaze együtt jár azzal a fura, hátborzongató alakkal, és azt hiszi, hogy megpróbáltam elszedni tőle a fiúját. Vagy valami hasonló.

- Mit értesz azalatt, hogy fura és hátborzongató? Ronnie egy ideig szótlanul nézte, ahogy a törülközőkkel

és homokozójátékokkal felszerelkezett családok letelepszenek a vízparton.

- Láttam azt a fiút a múlt éjjel - mondta aztán halkan. - Ott állt - mutatott a partra miközben én Will-lel be-

szélgettem. Steve nem próbálta véka alá rejteni, hogy érdekli a

téma. - De nem jött közelebb, ugye? - Nem - rázta meg a fejét Ronnie. - De volt valami ben-

ne, ami... kikészített. Marcus... - Talán jobb lenne, ha nem mennél a közelükbe. Úgy

értem, Blaze és Marcus közelébe. - Ne aggódj. Nem terveztem, hogy bármelyikükkel is

újra szóba állok. - Akarod, hogy szóljak Pete-nek? Tudom, hogy nem

tett túl jó benyomást rád... - Nem, még ne beszélj vele - rázta meg a fejét újra a

lány. - És hiszed vagy sem, egyáltalán nem vagyok dühös Pete rendőrre. Csak a munkáját végezte, és valójában teljesen megértőnek mutatkozott az üggyel kapcsolatban. Olyan érzésem volt, mintha megsajnált volna.

- Azt mondta, hogy hisz neked. Ezért beszélt a tulajdonossal is.

Ronnie elmosolyodott - arra gondolt, hogy milyen jó is így beszélgetni az apjával. Egy pillanatra az jutott az eszébe, milyen más lenne az élete, ha az apja nem költözik el annak idején. Egy darabig még habozott - felvett egy kis

homokot a kezébe, majd hagyta, hadd folyjon ki az ujjai között -, de végül rákérdezett:

- Miért hagytál el bennünket, apa? Már elég idős va-gyok ahhoz, hogy megtudjam, nem?

Steve kinyújtotta a lábát, láthatóan az időt húzta. Mintha küzdött volna valamivel, megpróbálta kitalálni, mennyit mondhat el a lánynak, és hol kezdje. Aztán azzal indított, ami nyilvánvaló volt:

- Miután otthagytam a Juilliardot, minden koncertre elmentem, amelyre csak tudtam. Ez volt az álmom, tudod? Hogy híres versenyzongorista legyek. Mindegy... azt hiszem, jobban meg kellett volna ismernem ezt a fajta életet, mielőtt belevágok. De nem így tettem. Nem vettem észre, milyen nehéz helyzetbe hoztam az anyádat. - Steve komolyan nézett Ronnie-ra. - Végül, egyszerűen... eltávolodtunk egymástól.

Ronnie az apját nézte, miközben az beszélt. Megpróbált olvasni a sorok között.

- Volt a képben egy harmadik valaki is, nem? - tette fel a kérdést kertelés nélkül.

Az apja szótlanul elfordította a tekintetét. Ronnie úgy érezte, mintha ólomsúly nehezedne a mellkasára.

Amikor Steve végre megszólalt, fáradtan csengett a hangja.

- Tudom, jobban oda kellett volna tennem magam, hogy megmentsem a házasságom, és sajnálom, hogy nem így tettem. Sokkal jobban sajnálom, mint azt gondolnád. De szeretném, ha tudnál valamit, rendben? Én mindig, minden pillanatban hittem anyádban, és abban is, hogy a szerelmünk mindent túlél. És bár végül az egész nem úgy alakult, ahogy te vagy én szerettem volna, de elnézve téged és Jonah-t, úgy gondolom, mégis szerencsés vagyok, mégpedig azért, mert ti vagytok a gyerekeim. Ebben az elhibázott életben ti ketten vagytok a legnagyszerűbb dolog, ami történt velem.

Amikor Steve elhallgatott, Ronnie újra felmarkolt egy kis homokot, majd újra hagyta leperegni az ujjai között. Megint rátört a fáradtság.

- Szerinted mit kellene tennem? - Úgy érted, most? - Úgy értem, mindennel kapcsolatban. - Szerintem az első lépés legyen az, hogy megkeresed,

és beszélsz vele - tette a lány hátára gyengéden a kezét Steve.

- Kivel? - Will-lel. Emlékszel, amikor tegnap elsétáltatok a ház

előtt? Amikor kint álltam a teraszon. Figyeltelek bennete-ket, és azt gondoltam, mennyire illetek egymáshoz.

- Még csak nem is ismered! - Ronnie szavaiban egy-szerre csengett csodálkozás és meglepetés.

- Valóban - válaszolta a férfi, majd ellágyulva hozzátette: - De téged ismerlek. És tegnap kimondottan boldognak láttalak.

- És ha ő már nem akar szóba állni velem? - nyugtalankodott a lány.

- Már hogyne akarna. - Honnan tudod? - Onnan, hogy figyeltem. És ő is boldognak látszott.

Ronnie a Blakelee Autószerviz előterében állt, és egyre

csak az járt a fejében, hogy nem akarja ezt. Nem akart találkozni a fiúval, illetve valahogy mégis akarta, ráadásul tudta, hogy nincs más választása. Tisztában volt vele, hogy csúnyán viselkedett Will-lel, és azzal is, hogy a fiúnak joga van megtudni, mit mondott Ashley. Hiszen több órán át várakozott a házuk előtt, nem igaz?

Emellett azt is be kellett látnia, hogy az apjának igaza van, jól érezte magát Will-lel, vagy legalábbis annyira jól, amennyire egy ilyen helyen jól érezhette magát. És volt valami ebben a fiúban, ami megkülönböztette a többi sráctól. Nem az, hogy röplabdázott, vagy hogy kisportolt teste volt, és az sem, hogy talpraesettebb volt annál, amit mutatott. Hanem az, hogy ez a fiú nem tartott tőle. A legtöbb srác nem sokat teketóriázott volna azon, hogy

hová vigyen el egy lányt, mert úgy gondolták volna, csak a kedvesség számít. Ez valóban fontos, de nem úgy, hogy a srácnál a kedvesség annyit tesz, hogy úgy viselkedik, mint egy kapcarongy. Ronnie-nak - annak ellenére, hogy egyáltalán nem lelkesedett ezért a sportért - tetszett, hogy Will elvitte horgászni. A horgászat mögött ez az üzenet lapult: Ez vagyok én, és ez az, amit szeretek csinálni, és most veled akarom átélni ezt az élményt. Az esetek többségében ha egy fiú randira hívta, úgy indultak útnak, hogy a srácnak a leghalványabb fogalma sem volt arról, mit fognak csinálni, vagy hová fognak menni, s végül neki kellett kitalálni, hogy mi legyen a program. Ilyenkor Ronnie úgy érezte, hogy az adott srác nem más, mint egy tutyi-mutyi, ostoba alak. Will viszont minden volt, csak nem tutyi-mutyi, és Ronnie-nak ez nagyon tetszett.

Ez pedig azt jelentette, hogy rendbe kell hoznia a dolgokat. Felkészült rá, hogy Will esetleg még mindig dühös rá, majd belépett a szervizbe. Will és Scott a szerelőaknában, egy autó alatt dolgoztak. Scott mondott valamit Willnek, mire a fiú megfordult, és komoran nézett Ronnie-ra. Megtörölte a kezét egy rongyban, majd elindult a lány felé.

- Mit akarsz? - állt meg pár lépéssel Ronnie előtt. Az arca semmilyen érzelmet sem tükrözött.

Nem ez volt az a belépő, amit a lány elképzelt, de nem volt teljesen meglepve a fogadtatás hallatán.

- Igazad volt - közölte aztán. - Tegnap azért hagytam ott a meccset, mert Ashley azt mondta, nem vagyok más neked, mint egy megoldandó feladat. Arra is célzott, hogy nem én vagyok az első, akivel ezt csinálod, hogy minden új lánnyal ugyanazt játszod le, mint velem, és ugyanoda viszed el, ahová engem. Hogy az egész nap, amit együtt töltöttünk, részedről nem volt más, mint egy ravasz kis mutatvány.

- Hazudott - mondta Will, miközben le sem vette a szemét a lányról.

- Tudom.

- Akkor miért hagytad, hogy órákon át a házatok előtt üljek? És miért nem mondtad ezt el tegnap?

Ronnie betűrt egy tincset a füle mögé, a mellkasában szégyenérzet dobolt, de próbálta nem mutatni.

- Dühös voltam. És össze voltam zavarodva. És már épp azon voltam, hogy elmondom neked, de te elmentél, mielőtt kinyithattam volna a számat.

- Azt akarod mondani, hogy az egész az én hibám? - Nem, dehogy is! Egy csomó olyan dolog történt, ami-

nek nincs köze hozzád. Az elmúlt egy-két nap elég... bonyolult volt számomra. - Ronnie idegesen beletúrt a hajába. Hirtelen túl meleg lett a szervizben.

Will egy ideig szótlanul emésztette a lány szavait. - Miért van az, hogy inkább Ashley-nek hiszel? Hiszen

nem is ismered. Ronnie lehunyta a szemét. Miért is? -, gondolkozott el.

Mert egy idióta vagyok. Mert hinnem kellett volna a vele kapcsolatos megérzéseimnek. Hangosan azonban nem mondta ki a gondolatait. Inkább egyszerűen megrázta a fejét:

- Nem tudom. - Will - amikor látta, hogy a lánynak nincs

szándékában folytatni - bedugta a hüvelykujját a zsebébe. - Ennyi? Ennyit akartál mondani? Mert vissza kellene

mennem dolgozni. - Bocsánatot is akartam kérni - szólalt meg Ronnie le-

sújtva. - Sajnálom. Túlreagáltam a dolgot. - Igen, valóban - vágott vissza Will. - Abszolút

irracionális volt, amit műveltél. Egyéb? - És szeretném, hogy tudd, nagyon jól éreztem

magam veled tegnap. Mármint a legvége előtti pillanatig. - Oké. Ronnie nem volt biztos benne, hogy mit akar jelenteni

ez a válasz, de amikor Will halványan elmosolyodott, megnyugodott kissé.

- Oké? Ennyi? Ennyit tudsz mondani, miután idejöt-tem, hogy bocsánatot kérjek? Annyit, hogy oké?

Válasz helyett Will közelebb lépett hozzá, s aztán min-den olyan gyorsan, olyan váratlanul történt, hogy Ronnie-nak pislogni sem volt ideje. Az egyik pillanatban a fiú még egy méterre állt tőle, a következőben meg a keze már a lány csípőjén volt, aztán közelebb húzta magához, és megcsókolta. Az ajka puha volt, a fiú maga pedig meglepően gyengéd. Talán mert Will meglepetésszerűen csapott le rá, de mindegy is miért, a lényeg, hogy Ronnie azon kapta magát, hogy visszacsókolja a fiút. Nem volt hosszú csók, és nem volt az a manapság a filmekben szokásos világrengető, lélegzetelállító csók, de ennek ellenére Ronnie örült, hogy megtörtént, és fogalma sem volt, miért, de ekkor döbbent rá, hogy pont ez volt, amit a fiútól várt.

Amikor Will elhúzódott tőle, Ronnie érezte, hogy lángol az arca. A fiú kedvesen, de komolyan nézett rá, és nyoma sem volt a tutyi-mutyiságnak.

- Ha legközelebb mérges leszel rám, beszélj hozzám, rendben? És ne vágd rám az ajtót. Nem szeretem az ilyen játékokat. Ja, egyébként én is nagyon jól éreztem magam veled.

Ronnie egy kicsit még akkor is bizonytalannak érezte

magát, amikor hazafelé tartott. Százszor is visszajátszotta magában a csókot, de még mindig nem tudta pontosan, hogy is történt.

Mindenesetre tetszett neki a csók. Nagyon is tetszett. Ami egyből fel is vetette a kérdést, hogy vajon miért hagyta ott a fiút. Az események ilyetén alakulása után az lett volna a normális, ha megbeszélik, mikor találkoznak újra, de Scott-tal a hátuk mögött - Scott-tal, aki tátott szájjal bámulta őket - egyszerűbb volt egy újabb, gyors csókot lehelni Will szájára, és hagyni, hadd menjen vissza dolgozni. Ronnie valahogy biztos volt benne, hogy újra találkozni fognak, mégpedig valószínűleg inkább hamarabb, mint később.

Will kedvelte őt. Ronnie nem tudta, miért, és azt sem, hogyan történhetett ez meg, de abban biztos volt, hogy tet-szik a fiúnak. Elképesztő gondolat! Ronnie azt kívánta, bárcsak Kayla is ott lenne, hogy meg tudja beszélni vele a dolgokat. Talán felhívhatná, de az nem lenne ugyanolyan, ráadásul nem tudta, Kayla mit mondhatna neki. Talán az is elég lenne, ha valaki meghallgatná.

Már a háznál járt, amikor kivágódott a műhely ajtaja. Jonah lépett ki a napfénybe, és elindult a ház felé.

- Helló, Jonah! - kiáltott oda Ronnie az öccsének. - Ó, helló, Ronnie! - A fiú megfordult, és a nővére felé

kezdett futni. Közelebb érve, vizsgálgatni kezdte a lány arcát. - Kérdezhetek valamit?

- Ki vele. - Kérsz egy kekszet? - Tessék? - Egy kekszet. Mondjuk egy Oreót. Kérsz? Ronnie el sem tudta képzelni, mire megy ki a játék, egy-

szerűen azért, mert az öccse agya más rugóra járt, mint az övé.

- Nem - válaszolta óvatosan. - Hogy lehet az, hogy nem kérsz kekszet? - Egyszerűen csak nem kérek. - Oké, rendben - legyintett Jonah. - Akkor tegyük fel,

hogy kekszet szeretnél enni. Tegyük fel, hogy majd meg-halsz egy kekszért, és hogy éppen van is keksz a konyha-szekrényben. Mit teszel ebben a helyzetben?

- Eszem egy kekszet? - Ronnie nem volt benne biztos, hogy jól válaszolt.

- Pontosan! - csettintett az ujjával Jonah. - Én is ezt mondom.

- Mit mondasz te is? - Ha valaki kekszet akar enni, akkor kekszet eszik.

Így csinálják az emberek. Aha, világosodott meg Ronnie. - Hadd találgassak. Apa nem engedi, hogy kekszet

egyél.

- Így van. Apát nem érdekli, hogy majd éhen halok. Azt mondja, előbb szendvicset kell ennem.

- És te úgy gondolod, hogy ez nem igazságos. - Épp az előbb mondtad, hogy ha te kekszet szeretnél

enni, akkor ennél egyet. Akkor én miért nem ehetek? Nem vagyok már kisgyerek. Van saját akaratom! - jelentette ki Jonah komolyan.

Ronnie megsimogatta az öccse arcát. - Hm. Látom már, miért zavar ez téged. - Nincs igazság a földön! Ha apa kekszet akar, eszik

egyet. Ha te kekszet akarsz, eszel egyet. De ha én akarok kekszet, a szabályok megváltoznak. Ahogy te is mondtad, ez nem igazság.

- És mit fogsz most tenni? - Megyek, és eszem egy szendvicset. Mert ennem kell

egy szendvicset. Mert a világ igazságtanul bánik a tízévesekkel - panaszkodott Jonah, majd választ sem várva elvonszolta magát a ház irányába.

Ronnie mosolyogva nézett utána. Arra gondolt, később talán elviszi fagyizni. Egy pillanatig azon vívódott, hogy utána menjen-e a házba, de aztán úgy döntött, inkább a műhelybe megy. Úgy vélte, itt az ideje, hogy megnézze azt a sokat emlegetett ablakot, amelyen az apja dolgozott.

Az ajtóból látta, hogy az apja épp forraszt valamit. - Szia, szívem. Gyere be. Ronnie most először lépett a műhelybe. Fintorogva né-

zett végig a polcon sorakozó, kitömött állatokon, majd egyenesen ahhoz az asztalhoz ment, amelyiken az ablak feküdt. Amennyire meg tudta állapítani, rengeteg munka volt még hátra, az ablak még félig sem volt kész, és ha az apja a mintát akarta követni, még legalább száz üvegdarabot kellett a helyére tennie.

Steve, miután befejezte a forrasztást, kiegyenesedett, és körzött egyet a vállával.

- Kicsit alacsony ez az asztal nekem. Egy idő után el- gémberedek.

- Hozzak egy Aszpirint?

- Á, csak öregszem. Az Aszpirin nem használ az öregségre.

Ronnie elmosolyodott, majd ellépett az asztal mellől. Az ablak fényképe egy szöggel volt kitűzve a falra, közvetlenül a tűzről szóló cikk mellett. Ronnie közelebb hajolva alaposan szemügyre vette a fényképet, majd az apja felé fordult.

- Beszéltem vele - szólalt meg. - Elmentem a garázsba, ahol dolgozik.

- És? - Kedvel engem. - Persze hogy kedvel - vonta meg a vállát Steve. - Elra-

gadó lány vagy. Ronnie hálásan elmosolyodott. Azon gondolkozott, az

apja mindig ilyen kedves volt-e, de nem találta a választ. - Miért vállaltad el, hogy megcsinálod az ablakot a

templomba? Mert Harris lelkész megengedte, hogy beköl-tözz a házba?

- Nem. Mindenképp megcsináltam volna... - mondta Steve arrébb lépve. Ronnie várakozásteljesen nézett rá. - Ez egy hosszú történet. Biztos, hogy hallani akarod?

A lány bólintott. - Hat- vagy hétéves lehettem, amikor először mentem

be Harris lelkész templomába. Az eső elől menekültem be. Odakint zuhogott, és én bőrig áztam. Emlékszem, amikor meghallottam, hogy a lelkész zongorázik, arra gondoltam, ki fog küldeni, de nem így történt. Hozott egy takarót és egy tányér levest, majd felhívta az anyámat, hogy jöjjön értem. Míg az anyámat vártuk, megengedte, hogy leüljek a zongorához. Gyerek voltam még, összevissza ütögettem a billentyűket, de aztán... másnap visszamentem, s végül Harris lelkész lett az első zongoratanárom. Tőle tanultam a zene szeretetét. Ő értette meg velem, hogy a zene az angyalok énekével vetekszik szépségét tekintve. Ekkor lettem rabja a zenének. Mindennap elmentem a templomba, órákon keresztül játszottam az eredeti ablak alatt, a rajta keresztül beáramló mennyei fény zuhatagában. Mindig ez a kép jelenik meg előttem, ha az

ott töltött órákra gondolok. A fények meseszép zuhataga. És néhány hónapja, amikor a templom leégett...

Steve a falon lógó cikkre mutatott. - Harris lelkész majdnem meghalt azon az éjszakán.

Odabent volt, az utolsó másodperceket is kihasználva a prédikációját írta újra. Épp hogy ki tudták menteni. A templom... pillanatok alatt odalett, porig égett. Harris lelkész hónapokig kórházban volt, s azóta egy régi raktárban tartja a miséket. A tulajdonos engedélyével, persze. Az épület lepusztult és sötét, de én egészen addig úgy gondoltam, ez csak ideiglenes megoldás, míg a lelkész el nem mondta nekem, hogy a templom biztosítása a kárnak csak a felét állja, és új ablakra már egészen biztosan nem telik. Egyszerűen nem tudtam elhinni. A templom ablak nélkül sosem lesz ugyanaz a hely, mint amelyre emlékeztem. Úgy gondoltam, ez így nincs jól. Ezért aztán én készítem el az ablakot. - Steve megköszörülte a torkát. - Nekem kell elkészítenem.

A történetet hallgatva Ronnie megpróbálta elképzelni az apját gyerekként, a templom zongorájánál ülve. Hol az apját nézte, hol az ablak fényképét, hol az asztalon fekvő félig kész munkát.

- Ez nagyon nagylelkű tőled. - Igen, nos... majd meglátjuk, milyen lesz a végered-

mény. Úgy látom, Jonah szeret itt bütykölni. - Ó, eszembe jutott valami Jonah-val kapcsolatban.

Elég szomorúnak tűnt, amiért nem engedted meg neki, hogy kekszet egyen.

- Először ebédelnie kell. - Nem vitatkozni akarok - vigyorodott el Ronnie. -

Csak viccesnek találtam a helyzetet. - Említette neked, hogy ma már megevett két

kekszet? - Attól tartok, erről elfeledkezett. - Gondoltam - dobta le az asztalra a kesztyűjét a férfi.

- Apropó - váltott témát Steve, igyekezve lezser hangot megütni. - Lesz alkalmam valamikor megismerni a fiatalembert, aki kedveli a lányomat?

- Talán - lépett ki a napfénybe Ronnie. - Mit szólnál, ha meghívnánk vacsorára? Azután

pedig talán... tudod, csinálnánk, amit egyébként is csinálni szoktunk - puhatolózott Steve.

Ronnie elgondolkozott. - Nem tudom, apa. Talán még korai lenne. - Megmondom, mi legyen. Rád hagyom a döntést,

oké?

18

WILL

Ugyan, haver! Ne aggódj a meccs miatt. Ha higgadt ma-

radsz, lezúzzuk Landiyt és Tysont a mérkőzésen. Késő délután volt, Will és Scott a homokban álltak -

most lett vége a meccsnek, testükről még patakokban folyt az izzadtság. Will egyik kezéből a másikba dobálta a labdát. Háromkor végeztek a szervizben, onnan átrohantak a partra, hogy megküzdjenek egy Georgiából érkezett párossal, akik a környéken töltötték a hetet. Mindannyian az augusztus végén megrendezésre kerülő délkeleti területi bajnokságra edzettek, amelyet Wrightsville Beachen tartanak majd.

- Ebben az évben még egy meccsen sem vesztettek. És épp most nyerték meg a nemzeti ifjúsági bajnokságot - sorolta a tényeket Will.

- És? Mi ott voltunk? Nem voltunk ott! Csak egy csapat tökmag ellen nyertek meccset.

Will szerény véleménye szerint a nemzeti ifjúsági baj-nokságon nem tökmagok játszottak. Scott világában azonban mindenki tökmag volt, aki elvesztett egy meccset.

- Tavaly legyőztek minket. - Igen, de tavaly még sokkal rosszabbul játszottál,

mint az idén. Én vittem az egész meccset.

- Kösz. - Csak azért mondom, hogy tudd. Nincs benned

kitartás. Vegyük például a tegnapot. Miután az a csaj Az elveszett fiúkból elviharzott. Onnantól úgy játszottál, mint egy vak.

- Ő nem egy csaj Az elveszett fiúkból. Ronnie-nak hívják.

- Bánom is én. Tudod, mi a te bajod? Igen, Scott, mondd el, mi a bajom, gondolta Will. Majd

meghalok, hogy megtudhassam, mit gondolsz rólam. Scott persze nem hallotta Will gondolatait, s már folytatta is:

- Az a baj veled, hogy nem tudsz összpontosítani. Történik egy kis apróság, és te máris átkerülsz álomországba. Ó, leöntöttem szegény Drakula lányát a szódájával, hát akkor kihagyom a következő öt szervafogadást. Ó, Miss Vámpír összeveszett Ashley-vel, hát akkor jobb, ha kihagyom a következő két szervát...

- Abbahagynád? - szólt közbe Will. - Mit hagyjak abba? - kérdezte Scott zavartan. - Azt, hogy különböző neveket adsz neki. - Látod? Pontosan erről beszélek! Én nem róla beszé-

lek. Hanem arról, hogy nem vagy képes összpontosítani. Képtelen vagy a játékra koncentrálni.

- Épp most nyertünk meg két szettet csont nélkül! Az ellenfél mindössze hét pontot szerzett! Lezúztuk őket - el-lenkezett Will.

- De még öt pontot sem lett volna szabad szerezniük. Meg kellett volna akadályoznunk.

- Komolyan beszélsz? - Teljesen komolyan. Nem voltak túl jók. - De hát nyertünk! Ez nem elég? - Nem, ha nagyobb pontkülönbséggel is nyerhettünk

volna. Lealázhattuk volna őket, így amikor a versenyen újra találkoznak velünk, talán feladták volna a meccset anélkül is, hogy egyáltalán belekezdünk. Ezt hívják pszichológiának.

- Szerintem meg ezt a meccs felpörgetésének hívják.

- Ez csak azért van, mert nem gondolkozol normálisan. Egyébként az is erre utal, hogy szóba álltál Szörnyella De Frásszal.

Drakula lánya, Miss Vámpír és most Szörnyella. Leg-alább nem ismételgeti magát, gondolta Will.

- Szerintem te féltékeny vagy - mondta aztán. - Nincs igazad. Személy szerint úgy gondolom, Ashley-

vel kellene járnod, hogy én is együtt járhassak Cassie-vel. - Te még mindig itt tartasz? - Helló? Hol máshol tartanék? Látnod kellett volna

tegnap Cassie-t a bikinijében. - Akkor hívd el egy randira.Nem fog eljönni - húzta föl

a szemöldökét Scott szörnyülködve. - Olyan ez, mint egy árukapcsolás vagy mi. Egyszerűen nem értem.

- Arra még nem gondoltál, hogy csúnyának tart? Scott haragosan nézett Willre, majd úgy tett, amint aki

épp most hallott egy jó poént. - Hahaha! Jaj, de vicces. Tényleg elmehetnél a

Letterman show-ba - gúnyolódott, miközben továbbra is kitartóan nézte Willt.

- Csak úgy mondtam, na. - Többet ne mondd, oké? És mi van veled meg... - Ronnie-val? - Aha. Mi ez az egész? Tegnap egész nap vele lógtál, ma

meg amikor megjelent a szervizben, megcsókoltad. Te most..., ez most komoly nálad?

Will nem válaszolt. - Látod, erről beszéltem - ingatta a fejét Scott, majd

hogy hangsúlyt adjon mondandójának, felemelt mutatóujjal folytatta: - A legkevésbé arra van most szükséged, hogy komolyra forduljanak a dolgok egy lánnyal. Arra kell koncentrálnod, ami igazán fontos. Van egy nyolcórás állásod, emellett önkéntesként delfineket vagy bálnákat vagy teknősöket vagy tudom is én, miket mentesz, és tudod, mennyit kell gyakorolnunk, hogy készen álljunk a versenyre. Nincs most időd erre!

Will válasz nélkül hagyta a fiút, de látta, hogy Scott minden másodperccel egyre nagyobb pánikba esik.

- Ó, ne már, haver! Ne csináld ezt velem! Mi a fenét látsz abban a lányban?

Will néma maradt. - Ne, ne, ne - ismételgette Scott, mint egy mantrát. -

Tudtam, hogy ez lesz. Ezért mondtam, hogy menj vissza Ashley-hez. Hogy ne keveredj megint valami komoly dolog-ba. Tudod, mi fog történni. Remeteként fogsz élni. Megfe-ledkezel a barátaidról, csak hogy vele lehess. Higgy nekem, a legutolsó dolog, amire most szükséged van, az az, hogy komolyan belegabalyodj...

- Ronnie-ba - fejezte be a mondatot Will. - Akárkibe - csattant Scott hangja. - Nem érted a lé-

nyeget. - Észrevetted már, hogy sokkal többet foglalkozol az

én életemmel, mint a tiéddel? - kérdezte Will mosolyogva. - Ez csak azért van, mert az én életem nem olyan zava-

ros, mint a tiéd. Will önkéntelenül összerezzent, mert eszébe jutott a tűz

éjszakája, és arra gondolt, vajon Scott tényleg ennyire ostoba-e.

- Nem akarok erről beszélni - szólalt meg végül, miköz-ben észrevette, hogy Scott már nem rá figyel, hanem a háta mögött néz valamit a parton.

- Ezt nem hiszem el - morogta az orra alatt Scott. Will hátrafordult és Ronnie-t pillantotta meg - természe-

tesen farmerben és fekete pólóban. Legalább annyira kirítt a környezetből, mint amennyire egy krokodil kirítt volna az Antarktiszon. Will arcán széles vigyor jelent meg.

Elindult a lány felé, elveszett a látványában, de közben azon tűnődött, vajon milyen gondolatok szaladgálnak a fejében. Szerette, hogy sosem lehet biztos efelől.

- Helló - köszönt oda neki. Ronnie megállt, kicsit távolabb, mint azt Will szerette

volna. - Most ne csókolj meg - kérte komoly arccal. - Csak

figyelj, jó?

A furgonban ülve Ronnie pont olyan rejtélyes volt, mint

máskor. Kibámult az ablakon, alig észrevehetően mosoly-gott, láthatóan elégedett volt a látvánnyal.

- Szeretném, ha tudnád, hogy az apámat nem érdekli, hogy rövidnadrágban és izzadt pólóban vagy - mondta, kezét összekulcsolva tartva a térdén.

- Csak pár perc az egész. - De ez csak egy egyszerű vacsora lesz. - Melegem van, és le vagyok izzadva. Nem mehetek el

hozzátok vacsorázni úgy, hogy hajléktalannak nézek ki. - Épp most mondtam, hogy az apámat nem érdeklik a

külsőségek. - De engem igen. Egyesektől eltérően én szeretek jó be-

nyomást kelteni. - Ronnie dühbe gurult. - Ezzel most rám céloztál? - Természetesen nem. Hiszen nem ismerek olyat, aki

ne kedvelné a lila hajú embereket. Bár tudta, hogy a fiú csak ugratja, Ronnie szeme elkere-

kedett, majd azonnal össze is szűkült. - Eddig úgy tűnt, nem zavar a hajszínem. - Ez így is van. De csak azért, mert jómagam is

különleges vagyok. Ronnie összefonta a mellén a kezét, és a fiúra bámult. - Ezt akarod csinálni egész este? - Mit? - Csókok helyett szurkálódni. Will nevetve Ronnie felé fordult. - Bocsánat. Nem úgy gondoltam. Valójában tetszik, ha

valakinek lila csíkok vannak a hajában. Mert olyan... mint te.

- Igen, nos, jó lenne, ha legközelebb gondolkoznál, mielőtt beszélsz - oktatta ki a fiút Ronnie, miközben turkálni kezdett a kesztyűtartóban.

- Mit keresel? - Csak nézelődöm. Miért? Rejtegetsz valamit?

- Érezd magad otthon a kesztyűtartómban. Nem bán-nám, ha kutakodás közben egy kis rendet is raknál ott.

Ronnie kivett egy lövedéket, és feltartotta, hogy Will is jól láthassa.

- Gondolom, ilyennel szoktál kacsára vadászni. Iga-zam van?

- Nem, az a rénszarvasokhoz van. A kacsákhoz kisebbet használok. Ha ilyennel lőnék meg egy kacsát, rögtön darabokra szakadna.

- Neked valami komoly bajod van, ugye tudod? - Más is említette már. Ronnie kuncogott egy darabig, majd némaságba

burkolózott. A sziget belső oldalán autóztak, a napfény megcsillant a gombaként szaporodó házak között elő-előbukkanó óceán felszínén. A lány visszacsukta a kesztyűtartót, és lehajtotta a napellenzőt, ahol egy szép, szőke lány fényképe lapult. Ronnie kivette a képet, és alaposan szemügyre vette a lányt.

- Csinos - jegyezte meg. - Igen, szerintem is. - Tíz dolcsiba fogadok, hogy ez a kép a Facebookon is

ott van a fényképeid között. - Ezt bebuktad. Ő a nővérem. Will figyelte, ahogy Ronnie a képről a csuklójára, illetve

az azt díszítő csomózott karkötőre pillant. - És mi van az egyforma karkötőkkel? - kérdezte a

lány. - Együtt csináltuk őket. - Gondolom, valami jó ügyet támogattatok vele. - Nem - válaszolta Will, de nem mondott többet.

Ronnie - amikor észrevette, hogy a fiú nem akar többet beszélni a témáról - egyszerűen visszatette a helyére a fotót, és felhajtotta a napellenzőt. Ezzel, ha lehet, még jobban belopta magát Will szívébe.

- Messze laktok még? - kérdezte aztán a lány. - Már majdnem ott vagyunk - állította Will.

- Ha tudtam volna, hogy ilyen messzire megyünk, hazagyalogoltam volna. Úgy értem, csak egyre messzebb és messzebb kerülök hazulról.

- Ha nem tartasz velem, kihagytad volna ezt a fergeteges beszélgetést.

- Miért, szerinted ez az? - Tervezel még további csapásokat? - nézett a lányra

Will. - Csak azért lenne jó tudnom, hogy felhangosítsam-e a rádiót, mert ha lehet, a továbbiakat kihagynám.

- Tudod, nem kellett volna megcsókolnod reggel. Nem volt valami romantikus - vágott vissza Ronnie.

- Szerintem meg nagyon is romantikus volt. - Egy szervizben voltunk, a kezed olajos volt, a

haverod pedig szájtátva bámult. - Tökéletes rendezés - adott hangot a véleményének

Will, majd rálépett a fékre, és lehajtotta a napellenzőt. A következő kanyar után megállt, és megnyomta a távirányító gombját. Miután a két kovácsoltvas kapu lassan kinyílt, a fiú gurulni kezdett a furgonnal. S minthogy izgatott volt amiatt, hogy aznap este Ronnie apjával kell egy asztalnál vacsoráznia, nem vette észre a mellette ülő lány szótlanságát.

19

RONNIE

Na, jó, gondolta, ez nevetséges. Nem csak a művészien

beültetett rózsakertek és sövények miatt, vagy a márványszobrok és a hatalmas, elegáns oszlopokkal körbevett, György korabeli stílusban épült kúria miatt, s még csak nem is a méregdrága, kézzel mosott külföldi autók miatt - melyek mosásához külön helyet alakítottak ki a birtokon. Hanem az egész miatt.

Ez nem csak egyszerűen nevetséges. Ez több mint ne-vetséges.

Persze tisztában volt vele, hogy New Yorkban élnek gazdag emberek huszonhárom szobás, Park Avenue-ra néző lakosztályukban, a Hamptonban, de Ronnie sosem találkozott ilyen emberekkel, és soha nem járt náluk. Eddig még csak paparazzik által titokban készített fényképeken látott ilyen helyeket a magazinokban.

És most itt volt - pólóban és szakadt farmerben. Klassz. Legalább figyelmeztethette volna. Mármint Will.

Ronnie nem tudta levenni a szemét a házról. Közben a furgon felért a felhajtó tetejére, majd Will megállította az autót pont a bejárat előtt. A lány a fiúhoz fordult, s már azon volt, hogy megkérdezi tőle, valóban itt lakik-e, amikor rájött, hogy ennél ostobábbat nem is kérdezhetne. Nyilvánvaló, hogy Will itt lakik. De ekkorra a fiú már ki is ugrott a kocsiból, Ronnie pedig kinyitotta az ajtót, és követte. Az autót mosó két férfi Ronnie-ra pillantott, majd gyorsan visszafordultak a munkájukhoz.

- Ahogy mondtam, csak gyorsan lezuhanyozom. Nem tart sokáig.

- Rendben - válaszolta a lány. Mi mást mondhatott volna? Ez volt a legnagyobb ház, amelyet életében látott.

Követte a fiút a teraszra vezető lépcsőkön. Az ajtónál megállt egy pillanatra, csak annyira, hogy el tudja olvasni a közelében elhelyezett kis, sárgaréz táblát, melyen a Blakelee család felirat állt.

Blakelee Autószerviz. A hálózat. Will apja nem csak egy-szerűen csatlakozott a franchise hálózathoz, hanem valószínűleg övé az egész.

Még akkor is ezen kattogott az agya, amikor Will kinyitotta az ajtót, és bevezette a hatalmas előcsarnokba, melynek közepén egy óriási lépcsősor vezetett az emeletre. Jobbra sötét bútorokkal berendezett könyvtárszoba, balra zeneszobaféle hívogatta a házba lépőket. Közvetlenül előttük pedig egy jókora napfényes nyitott szoba nyílt, amelyből az óceán csillogó vizére nyílt kilátás.

- Nem mondtad, hogy a vezetékneved Blakelee - mo-tyogta Ronnie.

- Nem kérdezted - vonta meg a vállát közömbösen Will. - Gyere be - hívta a lányt, majd elvezette a lépcső mellett a hatalmas szoba irányába. A ház végében Ronnie egy hatal-mas verandát látott, a vízparton pedig valamit, amelyről úgy gondolta, hogy csakis egy közepes méretű jacht lehet.

Oké, most már tényleg be kellett látnia, hogy nem illik ebbe a környezetbe. S még az sem vigasztalta, hogy bárki, aki először teszi be a lábát ebbe a házba, valószínűleg ugyanezt érzi. Ezzel az erővel akár a Marson is landolhatott volna.

- Iszol valamit, míg elkészülök? - Hm, nem, jól vagyok. Kösz - válaszolta a lány, miköz-

ben próbált nem szájtátva bámulni. - Akarod, hogy először körbevezesselek? - Jól vagyok. Valahonnan egy hang kiáltott. - Will? Te vagy az? Ronnie megfordult, és egy csinos, az ötvenes évei elején

járó, drága lenvászon kosztümbe öltözött nőt látott, aki kezében egy esküvői magazint tartott.

- Helló, anya - köszönt neki Will, majd bedobta a fur-gon kulcsát egy, a bejáratnál álló asztalkára helyezett tálba, amely mellé egy csokor frissen szedett liliommal teli vázát helyeztek. - Hoztam magammal valakit. Ő itt Ronnie. Ő pedig, az anyám, Susan.

- Ó, helló, Ronnie - köszöntötte a lányt Susan hűvösen.

És bár Susan próbálta nem mutatni, Ronnie biztos volt benne, hogy a nő egyáltalán nem örül Will váratlan vendégének. Nemtetszésének középpontjában pedig - Ronnie nem tudta, nem észrevenni, hogy - nem annyira a váratlan, mint inkább a vendég állt. Név szerint: Ronnie.

Ha Ronnie észre is vette a feszültséget, Will nyilvánva-lóan nem. Talán, gondolta Ronnie, csak a nők képesek erre ráérezni, s ezt abból gondolta, ahogy Will mindennapi dolgokról fecsegett tovább az anyjával.

- Apa itthon van? - kérdezte. - Szerintem még az irodájában. - Beszélnem kell vele, mielőtt elmegyek. - Elmész? - Susan egyik kezéből a másikba tette át az

újságot. - Ma este Ronnie-éknál vacsorázom. - Ó - mondta újra Susan, majd vizslató szemmel

Ronnie-ra nézett. - Igaz ez? Ronnie egyre kisebbnek érezte magát. - Igen. - Érdekes - mondta Susan. S mialatt Ronnie úgy látta,

ez a tény minden volt Susan számára, csak érdekes nem, Will még mindig nem fogta az anyja jelzéseit.

- Oké, akkor én felugróm az emeletre egypár percre. Nemsokára visszajövök.

Ronnie legszívesebben megkérte volna, hogy siessen, de végül csak annyit mondott:

- Rendben. A fiú néhány hatalmas szökkenéssel az emeleten

termett - kettesben hagyva Ronnie-t és Susant. A hirtelen beállt csöndben a lány váratlanul ráébredt, hogy bár igen kevés közös van benne és Will anyjában, egyben megegyeznek, mindkettejüket boldogtalanná tette a tudat, hogy kettesben kellett maradniuk.

Ronnie legszívesebben megfojtotta volna Willt. Legalább figyelmeztethette volna.

- Nos, hát - szólalt meg Susan mosolyt erőltetve az arcára, mellyel leginkább egy műanyag babára hasonlított. - Te vagy az a lány, akinek a háza mögött egy teknősfészek van?

- Igen, én. Susan bólintott. Láthatóan kifogyott a témából, így

most Ronnie-n volt a sor, hogy megtörje a csöndet. - Gyönyörű ház - intett az előszoba felé.

- Köszönöm. Ezzel Ronnie is kifogyott a témából, s a két nő zavartan

bámulta egymást egy végtelennek tűnő pillanatig. Ronnie elképzelni sem tudta, hogy mi történt volna, ha továbbra

is kettesben maradnak. Szerencsére azonban egy, az ötvenes-hatvanas éveiben járó, khaki színű nadrágot és pólót viselő férfi lépett be a házba.

- Úgy hallottam, vendégünk van - lépett közelebb a férfi barátságos, majdhogynem joviális mosollyal az arcán. - Tom vagyok, Will apja. Te pedig Ronnie vagy, ha nem tévedek?

- Örülök, hogy megismerhetem - válaszolta a lány. - Én örülök, hogy végre megismerhetem azt a lányt,

akiről a fiam áradozik. Susan megköszörülte a torkát. - Will ma este Ronnie-éknál vacsorázik. - Remélem, nem készültél semmi különlegessel - for-

dult Tom Ronnie-hoz. - A fiam ugyanis kizárólag pepperonis pizzán és hamburgeren él.

- Ronnie vegetáriánus - fűzte hozzá Susan, s a lány figyelmét nem kerülte el, hogy az asszony úgy közölte ezt a tényt a férjével, mintha Ronnie nem vegetáriánus, hanem legalábbis terrorista lenne. Vagy talán mégsem. Nem is tudta pontosan. Willnek tényleg, igazán szólnia kellett volna, hogy mire készüljön. De Tom, akárcsak Will, nem vette észre a lány kínlódását.

- Komolyan? Hiszen ez szuper! Will legalább eszik egy kis egészségeset is a változatosság kedvéért - lelkesedett a férfi, majd egy pillanatnyi csend után megkérdezte: - Tu-dom, hogy Willt várod, de lenne rám pár perced? Mutatni szeretnék valamit.

- Nem vagyok benne biztos, hogy Ronnie-t érdekli a re-pülőgéped, Tom - ellenkezett Susan.

- Lehet, hogy igazad van. De lehet, hogy nincs - fejtette ki a véleményét Tom, majd a lányhoz fordult:

- Szereted a repülőket? Hát persze, gondolta Ronnie, miért is hitte, hogy ennek

a családnak nincs repülője? Csapjuk még hozzá ezt is az egyenlethez. Az egész Will hibája, döntötte el a lány, majd elhatározta, hogy amint kiszabadul innen, megöli a fiút. Most azonban nem volt más választása, minthogy azt mondja:

- Persze. Persze hogy szeretem a repülőket.

Ronnie már el is képzelte, amint a következő percekben

megcsodálja a birtok jobb oldalára épített hangárban a repülőt, amely valószínűleg egy Learjet vagy egy Gulfstream. Természetesen nem lehetett biztos benne, hogy mit fog látni, minthogy eddigi életében magánrepülőt még csak fényképeken látott. Aztán mégsem ez a látvány fogadta. Egy, az apjánál is idősebb férfi távirányítós játék repülőt emelt a levegőbe, s közben minden idegszálával az irányításra koncentrált.

A repülő panaszos hangot adva, s a fák lombjait súrolva szállt, majd hirtelen lejjebb ereszkedett az óceán fölé.

- Mindig is vágytam egy ilyen gépre, aztán végül beadtam a derekam, és vettem egyet. Na, jó, valójában ez már a második. Az első a vízben végezte.

- Szörnyű érzés lehetett - fejezte ki együttérzését Ronnie.

- Igen, de így legalább megtanultam, hogy legközelebb olvassam végig a használati útmutatót, ha veszek valamit.

- Nekiment valaminek? Azért zuhant le? - Á, nem, kifogyott belőle a benzin. Meg akarod próbál-

ni? - nézett Ronnie-ra Tom. - Jobban járunk, ha inkább nem - szabadkozott a

lány. - Nem vagyok túl jó az ilyesmikben. - Nem nehéz irányítani - győzködte Tom. - Ez az egyik

legegyszerűbb gép. Amolyan idiótabiztos fajta. Persze a másik is az volt, s ebből, gondolom, most levonod a következtetéseidet.

- Ó, csak annyit, hogy el kellett volna olvasnia a használati útmutatót.

- Helyes - válaszolta a férfi. Volt a hanglejtésében vala-mi, ami nagyon hasonlított Willére.

- Beszélt neked Susan az esküvőről? - Nem - rázta meg a fejét Ronnie. - De Will már em-

lítette.

- Ma két órán keresztül virágcsokrokat kellett nézegetnem a virágosnál. Előfordult már veled, hogy két teljes órán át csak virágcsokrokat nézegettél?

- Nem. - Mázlista. Ronnie kuncogva arra gondolt, inkább azért mázlista,

hogy itt kint lehet a férfival. Will épp ekkor ért oda hozzájuk lezuhanyozva, elegánsan. Az inge és a térdnadrágja is márkás volt, de Ronnie valahogy számított is erre.

- Ne haragudj az apámra. Néha megfeledkezik róla, hogy felnőtt ember - csúfolódott Will.

- De legalább őszinte vagyok. Látom, nem törted magad túlzottan, hogy haza gyere segíteni.

- Röplabdameccsem volt. - Igen, gondoltam, hogy ez lesz a kifogás. Meg kell

mondjam, Ronnie sokkal csinosabb, mint ahogy mesélted. Ronnie mosolyogva fogadta a megjegyzést, Will azonban

összerezzent. - Apa... - Ez az igazság - tette hozzá Tom gyorsan. - Nem ér-

tem, miért vagy zavarban. - Miután újra egyenesbe hozta a repülőt, Ronnie-ra nézett. - Will sokszor van zavarban. Ré-gen ő volt a világ legfélénkebb gyereke. Még csak ülni sem tudott egy lány mellett anélkül, hogy el ne vörösödött volna.

Will hitetlenkedve rázta a fejét az apja szavai hallatán. - Nem akarom elhinni apa, hogy ezt mondod. És épp

Ronnie előtt. - Miért baj ez? - nézett a férfi újra a lányra. - Téged za-

var, hogy erről beszélek? - Egyáltalán nem. - Látod? - legyintette hátba Tom Willt, mintha a lány

szavait, őt igazolták volna. - Nem bánja. - Kösz - grimaszolt Will. - Ezért vannak az apák, nem? Nem akarod

megpörgetni egy kicsit a repülőt?

- Nem nagyon. Úgy terveztem, hazaviszem Ronnie-t, hogy végre megvacsorázhassunk.

- Figyelj csak. Szeretném, ha akkor is megkóstolnád, amivel megkínálnak, ha az padlizsánnal vagy édesrépával töltött tofu lesz, sőt még meg is köszönnéd a vacsorát - fi-gyelmeztette a fiút Tom.

- Valószínűleg tészta lesz a vacsora - vigyorgott Ronnie.

- Valóban? - Tom csalódottnak tűnt. - Azt meg fogja enni.

- Mi van? Azt akarod, hogy vacsora nélkül maradjak? - Mindig jó, ha az embernek alkalma van új dolgokat

kipróbálni. Mi volt ma az üzletben? - Erről akartam beszélni veled. Jay azt mondta, van

valami gond a számítógéppel vagy a szoftverrel - minden nyomtatás duplán jött ki a nyomtatóból.

- Csak a szervernél van baj, vagy a többi gépnél is? - Nem tudom. - Akkor jobb, ha magam nézek utána - sóhajtott Tom.

- Persze csak akkor, ha sikerül földre tennem ezt a gépet. Ti ketten pedig érezzétek magatokat jól ma este.

Pár perccel később, miután beültek a furgonba, Will megcsörgette a kulcsait, mielőtt beindította volna az autót.

- Bocs ezért. Az apám néha annyi hülyeséget tud összehordani.

- Ugyan már, szerintem jó fej. - Egyébként meg sosem voltam félénk. És sosem

vörösödtem el. - Ebben biztos voltam. - Most komolyan. Mindig laza voltam. - Elhiszem - érintette meg a fiú könyökét Ronnie. - De

figyelj csak. Mondani akarok valamit a ma estéről. A csalá-domban van egy fura szokás...

Blöffölsz! - kiáltotta Will. - Egész este blöfföltél, és nekem

elegem van ebből. Belefáradtam. - Ne kezdd ezt! - kiabált vissza Ronne. - Te vagy az, aki

végig blöffölt! A vacsoraasztalt már rég leszedték - Steve mariana

szószos spagettit készített, és ahogy az várható volt, Will betartotta a szavát, és mindent megevett a tányérjáról -, s most mindannyian a konyhaasztalnál ültek, és a homlokuk elé egy-egy kártyalapot tartva indiánpókert játszottak. Willnek egy kőr nyolcas, Steve-nek egy kőr hármas, Jonah-nak egy pikk kilences virított a homlokán. Mindenki előtt aprópénzhalmok álltak, az asztal közepén pedig egy tál tele öt- és tízcentesekkel.

- Mindannyian blöfföltök! - közölte Jonah a vélemé-nyét. - Egyikőtök sem tudja, hogy mondja meg az igazat.

- A negyedébe fogadok, hogy fogalmad sincs, miről beszélsz - nézett a fiúra Will pókerarccal, és elkülönített egy részt az előtte halmozódó apróból.

- Rossz lépés, fiatalember - ingatta a fejét Steve. - A já-téknak vége. Emelek ötven centet.

- Azt még majd meglátjuk! - kiáltotta Ronnie, majd Jonah és Will is hangot adtak hasonló véleményüknek.

Elhallgattak. Némán nézték egymás lapjait, mielőtt le-csapták volna a kártyákat az asztalra. Ronnie tudva, hogy egy nyolcasa van, megállapította, hogy ezt a kört Jonah fogja nyerni. Már megint.

- Mindannyian blöfföltök! - mondta újra Jonah. Ronnie megfigyelte, hogy az öccse kétszer annyiszor

nyert, mint bárki az asztalnál, és miközben elnézte, ahogy Jonah maga elé húzza a nyereményét, észrevette, hogy - ebből a szempontból legalábbis - az este egész jól alakul. Nem tudta, mire számítson, amikor áthívta Willt, mivel ez volt az első alkalom, hogy bemutatott egy fiút az apjának. Talán az apja magukra hagyja majd őket, és elrejtőzik a konyhában? Talán megpróbál haverkodni Will-lel? Vajon mond vagy tesz majd valami olyat, amivel zavarba hozza

őt? Útban hazafelé Ronnie menekülési terveket dolgozott ki, melyeket a vacsora után akart bevetni.

Rögtön megnyugodott azonban, amint beléptek a házba. Először is, a házban valaki rendet rakott, az apja pedig nyilvánvalóan ráparancsolt Jonah-ra, hogy ne lógjon rajtuk, és ne tegyen fel kérdéseket Willnek, mint egy ügyvéd, aztán az apja egyszerűen csak kezet rázott Will-lel, és egy laza „Örülök, hogy megismerhetlek" üdvözléssel köszöntötte. Will a legjobb formáját hozta, a kérdésekre természetesen hangzó

„Igen, uram" vagy „Nem, uram" volt a válasza, mégpedig megnyerő, déli stílusban. A vacsora alatt könnyed beszélgetés folyt, az apja megkérdezte Willt, hogy milyen munkái vannak a szervizben és az Akváriumban, Jonah pedig jól nevelten az ölébe terítette a szalvétáját. S ami a legjobb: az apja nem érintett egyetlen kínos témát sem, és bár azt megemlítette, hogy a Juilliardban tanított, azt már nem hangoztatta, hogy a lányát is ő tanította, és azt sem, hogy Ronnie zongorázott egyszer a Carnegie Hallban, sőt azt is elhallgatta, hogy volt idő, amikor együtt írtak dalokat, és azt is, hogy pár éve teljesen eltávolodtak egymástól. Amikor vacsora után Jonah kekszet kért, Ronnie és Steve is nevetésben törtek ki, Will viszont csak nézett, hogy mit találnak ebben olyan viccesnek. Mind a négyen kivették a részüket az asztal lepakolásából, és amikor Jonah azt javasolta, hogy játsszanak indiánpókert, Will lelkesen helyeselt.

Will pont olyan fiú volt, amilyet Ronnie anyja elképzelt a lányának - udvarias, tisztelettudó, intelligens, és ami a legfőbb: tetoválásmentes... Jó lett volna, ha az anyja ott van, ha másért nem is, hát azért, hogy lássa, a lányának nem mentek el teljesen otthonról. Másrészről azonban az anyja valószínűleg annyira izgatott lenne, hogy vagy azon melegében megpróbálná örökbe fogadni Willt, vagy - miután a fiú hazament - folyamatosan arról áradozna, hogy Will milyen nagyszerű srác, amivel csak azt érné el Ronnie-nál, hogy nem akarná többet látni a fiút, ezzel előzve meg, hogy az anyja túl messzire menjen. Az apja

soha nem művelne ilyet - ő ugyanis úgy tűnt, bízik Ronnie ítéletében, és elégedett azzal, hogy háttérbe helyezve a saját érdekeit, hagyja a lányát önálló döntéseket hozni.

Ez pedig nagyon különös volt. Figyelembe véve, hogy az apja csak most kezdte újra megismerni őt, de ugyanakkor szomorú is volt, mert Ronnie kezdte azt hinni, nagy hibát követett el azzal, hogy az elmúlt három évben nem állt szó-ba az apjával. Talán jó lett volna beszélni vele olyankor, amikor az anyja az őrületbe kergette.

Mindent egybevetve, Ronnie örült, hogy áthívta Willt, s a fiú számára minden bizonnyal könnyebb volt az ő apjával találkozni, mint neki Susannal. Az a nő eltakarta a napfényt előle. Jó, talán ez túlzás, de Ronnie határozottan megrémült tőle. Susan egyértelműen az értésére adta, hogy sem őt nem kedveli, sem pedig azt a tényt, hogy a fia kedveli őt.

Ronnie általában nem törődött volna vele, hogy egy fiú szülei mit gondolnak róla, és utólag soha nem gondolkozott volna azon, hogy milyen ruhában volt, amikor találkozott velük. Ilyen volt, és kész... Ez volt az első és valószínűleg az utolsó alkalom, hogy úgy érezte, nem felelt meg az elvárásoknak, és ez sokkal jobban zavarta, mint azt valaha is gondolta volna.

Ahogy besötétedett, és az indiánpóker is kezdett ellaposodni, Ronnie arra lett figyelmes, hogy Will őt nézi. Mosolyogva pillantott ő is a fiúra.

- Én lassan kiszállok - jelentette be Will, a maradék apróját csörgetve.

- Látom. Én is hasonló cipőben járok. - Lenne kedved sétálni egyet velem? - nézett a fiú az

ablak felé. Ez alkalommal Ronnie biztosan tudta, hogy Will azért

teszi föl neki ezt a kérdést, mert egyedül akar lenni vele egy kicsit - mert kedveli őt, még ha nem is biztos benne, hogy a lány is hasonlóan érez.

Ronnie mélyen Will szemébe nézett. - Szívesen sétálok veled.

20

WILL

A több kilométer hosszú tengerparttól egy, a csatorna

fölött átívelő híd választotta el Wilmingtont. A hely sokat változott Will gyerekkora óta - nyáron mostanában sokkal zsúfoltabb volt, a Ronnie-ékéhoz hasonlító, kis családi házak helyére pedig impozáns, az óceánra néző lakóházakat építettek. Will azonban még így is szerette az éjszakai óceán látványát. Gyerekkorában - remélve, hogy lát valami érdekeset - gyakran biciklizett a part mentén, és sosem kellett csalódnia. Óriási cápákat látott, olyan bonyolult homokvárakat, amelyek elvihettek volna a pálmát egy homokvárépítő-bajnokságon; sőt egyszer egy bálnát is észrevett, alig ötven méterre a parttól, épp a hullámtörőknél, amint a vízben forgolódott.

Aznap este rajtuk kívül senki sem volt a parton. Will és Ronnie mezítláb sétáltak végig a hullámtörőnél, s a fiú szinte megszédült a rátörő érzéstől: ezzel a lánnyal le tudná élni az életét.

Persze még túl fiatal ahhoz, hogy ilyeneken gondolkoz-zon, és nem voltak illúziói arról sem, hogy egy hirtelen elhatározás révén hirtelen összeházasodik valakivel, de valahogy azt érezte, hogy ha tíz évvel később hozza össze a sors Ronnie-val, talán ő lenne az, akinek megkérné a kezét. Tudta, hogy Scott nem értené meg, hiszen ő a legtöbb kortársukhoz hasonlóan, legfeljebb a következő hétvégéig tudott tervezni. Olyan volt ez, mintha Scott-tal különböző utakon jártak volna. Will nem szerette az egyéjszakás kalandokat, nem próbált meg csak azért lefektetni egy lányt, hogy hátha összejön, nem bájolgott csak azért, hogy megszerezze, amit akar; s nem ejtett senkit sem egy izgalmasabb másik kedvéért. Will

egyszerűen nem ilyen volt. Sosem tudott volna ilyen lenni. Ha találkozott egy lánnyal, nem az volt az első dolga, hogy végiggondolja, szívesen randizna-e vele néhányszor, hanem azt mérlegelte, hogy hosszú távon el tudja-e képzelni magát mellette.

Úgy gondolta, ezt a hozzáállását részben a szüleinek kö-szönhette. Az anyja és az apja harminc éve házasodtak össze, s más párokhoz hasonlóan sokat küzdöttek kapcso-latuk elején. Az évek alatt aztán sikerre vittek egy vállalko-zást, és felnevelték a gyerekeiket. De ez idő alatt végig szerették, a nehezebb időszakokban pedig támogatták egymást, és együtt örültek a sikereknek is. Nem voltak tökéletesek, de mindig egy csapat voltak, Will pedig magába szívta ezt az értékrendet.

Nem volt számára meglepő, hogy két évig járt együtt Ashley-vel, mert a lány gyönyörű és gazdag volt, s bár Will hazudott volna, ha azt állítja, hogy Ashley szépsége nem számított, mégis úgy vélte, a lány bája kevésbé volt fontos, mint minden egyéb, amit Will látott benne. Ashley meghallgatta őt, és Will is meghallgatta a lányt, és a fiú úgy gondolta, bármit meg tudnak egymással beszélni. Egy idő után azonban Will kiábrándult Ashley-ből, főleg azután, hogy a lány könnyek között bevallotta, összejött egy, a helyi főiskolára járó sráccal az egyik buliban. Ezután már semmi sem volt olyan, mint előtte. Nem azért, mert Will attól tartott, Ashley újra valami hasonlót tesz - mindenki követ el hibákat, és az egész nem volt több egy csóknál -, de az eset valahogy világossá tette a fiú számára, hogy mit is vár el azoktól az emberektől, akik közel állnak hozzá. Ettől kezdve már tisztán látta, hogy Ashley hogyan viselkedik másokkal, és nem volt benne biztos, hogy tetszik neki, amit lát. A korábban még ártatlannak vélt folyamatos pletykálkodás egyre inkább idegesítette Willt, s a hosszú várakoztatást is egyre ne-hezebben tűrte, márpedig ebben minden este része volt, amikor együtt mentek el valahová. Nem szerette a szakítás gondolatát, de azzal vigasztalta magát, hogy még csak tizenöt volt, amikor elkezdtek együtt járni, és Ashley volt

az első barátnője. Végül rá kellett jönnie, nincs más választása. Ismerte magát, és tudta, mit tart fontosnak az életben - ezt azonban nem találta meg Ashley-ben. Úgy vélte, jobb még azelőtt véget vetni ennek a kapcsolatnak, mielőtt a dolgok komolyabbra fordulnának.

Megan, a nővére nagyon hasonlóan gondolkozott ezen a téren. Nemcsak szép és gyakorlatias volt, de elbájolta az összes fiút, akivel valaha is randizott. Hosszú ideig nem tudott megállapodni, egyik fiútól a másikig szállt, de nem azért, mert öntelt vagy felületes volt. Amikor Will egyszer rákérdezett, hogy miért csinálja ezt, Megan nem köntörfalazott: „Vannak srácok, akik úgy gondolják, majd csak nagyon sokára fognak megállapodni egy lány mellett, és vannak olyanok, akik egyből készek a házasságra, amikor összetalálkoznak a megfelelő lánnyal. Az első típusú fiúk untatnak, a második típusba tartozókat pedig, ha teljesen őszinte akarok lenni, nehéz megtalálni. De az biztos, hogy én a komolyabb fiúkat kedvelem, és az is biztos, hogy időbe telik megtalálni azt az egyet, aki éppannyira érdekes számomra, mint én az ő számára. Azaz ha egy kapcsolat nem néz ki tartósnak, akkor minek fecséreljem rá az időmet és az energiámat?"

Megan. Will mosolyogva gondolt a nővérére, aki a saját szabályai szerint élte az életét, s az elmúlt hat évben az őrületbe kergette az anyjukat a viselkedésével. Nagyon gyorsan elidegenítette magától az összes fiút a városban - legalábbis azokat, akik a Susan által megfelelőnek ítélt családi háttérrel rendelkeztek. Will azonban úgy gondolta, a nővére helyes úton jár, és szerencsére találkozott is New Yorkban egy olyan fiúval, aki az összes kritériumnak megfelelt.

Fura, de Ronnie valahogy Meganra emlékeztette Willt. A lány igazi csodabogár volt, aki szabadgondolkodású em-berként konokul ragaszkodott a szabadságához. A külsőségeket tekintve Ronnie nem tartozott azok közé a lányok közé, akik tetszettek Willnek, de... az apja jó fej volt, az öccse nemkülönben, Ronnie pedig talpraesett és gondoskodó lány volt. Olyan lány, amilyennel Will még

sosem találkozott. Ki más lett volna rajta kívül hajlandó tábort verni éjszakára egy teknősfészek mellett? Ki más állított volna le

egy verekedést, hogy segítsen egy kisfiún? Ki más olvasott volna Tolsztojt szabadidejében?

És ki más esett volna bele Willbe - legalábbis ebben a városban - anélkül, hogy tudomása lett volna a családi hátteréről?

A családi háttér, bármennyire is szerette volna az ellenkezőjét, sokat jelentett számára - ezt be kellett ismernie magának. Szerette az apját, szerette, hogy Blakelee a vezetékneve, és büszke volt arra, amit az apja üzleti téren elért. Nagyra értékelte, amit ez az élet nyújtott a számára, de fontosnak tartotta a saját személyiségét is. Azt akarta, hogy az emberek először Willt ismerjék meg, és ne Will Blakelee-t. Ezzel kapcsolatos gondolatait kizárólag a nővérével tudta megosztani. Nem Los Angelesben éltek, ahol bármelyik iskolában összeakadhat az ember egy híresség gyerekével. És nem is Andoverben, ahol gyakorlatilag nem volt olyan ember, aki ne ismert volna legalább egy hírességet. Ebben a városban, ahol mindenki ismert mindenkit, nem volt könnyű egy közismert család tagjának lenni, és ahogy idősebb lett, egyre bizalmatlanabbul méregette a barátkozni próbálókat. Szívesen szóba állt bárkivel, de megtanulta, hogyan kell körbevennie magát egy láthatatlan fallal, legalábbis addig, amíg ki nem deríti, hogy új ismerősének van-e valamilyen üzleti kapcsolata a családjával, s mi az igazi oka, ha egy lány érdeklődik utána. És ha nem is lehetett biztos abban, hogy Ronnie semmit sem tud a családjáról, akkor mindenképp megbizonyosodott róla, amikor megérkeztek a házukhoz.

- Min gondolkozol? - hallotta meg hirtelen a lány hangját. Ronnie hajába folyton belekapaszkodott a lágy szellő, s a lány hiába próbálta újra és újra laza lófarokba kötni a tincseket. - Úgy elcsöndesedtél.

- Azon gondolkoztam, mennyire jól éreztem magam nálatok.

- A mi aprócska házunkban? Egy kicsit más, mint amihez hozzá vagy szokva.

- A házatok szuper - bizonygatta a fiú. - Ahogy az apád és Jonah is. Még úgy is, hogy alulmaradtam az

indiánpókerben. - Kiskora óta mindig Jonah nyer, de ne kérdezd ho-

gyan. Szerintem csal, de fogalmam sincs, hogy csinálja. - Talán csak nem blöffölsz elég jól. Gyakorolnod

kellene. - Veled nem vehetem fel a versenyt. Vegyük például

azt az esetet, amikor azt mondtad, hogy az apádnak dolgozol.

- De hiszen az apámnak dolgozom. - Tudod, hogy értettem. - Mondtam már, hogy szerintem ez nem számít. - Will

megállt, és Ronnie-ra nézett. - Vagy igen? Ronnie alaposan átgondolta, hogy mit válaszoljon. - Ez egy érdekes helyzet, és magyarázatot ad egypár

dologra veled kapcsolatban. De te vajon másként néztél volna-e rám, ha elmondom, hogy az anyám asszisztensként dolgozik egy Wall Street-i ügyvédnél?

Will tudta, hogy erre a kérdésre őszinte választ tud adni.

- Nem. De azért ez nem teljesen ugyanaz. - Miért? - kérdezte a lány. - Mert a te családod gazdag?

Ez csak azoknak fontos, akik azt hiszik, hogy a pénz boldogít.

- Én nem állítottam ilyet. - Akkor mit állítottál? - kötözködött Ronnie, de aztán

megrázta a fejét. - Nézd, tisztázzunk valamit. Az sem érdekel, ha az apád Brunei szultánja. Kiváltságos családba születtél. És hogy mihez kezdesz ezzel, az csak és kizárólag tőled függ. Azért vagyok itt, mert veled akarok lenni. De ha nem tartanálak érdekesnek, a világ összes pénze sem tudná megváltoztatni az érzéseimet veled kapcsolatban.

Will egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta a lányt.

- Miért van az az érzésem, hogy készültél erre a beszédre?

- Mert egyszer már elmondtam ezt neked. - Ronnie megállt, és Will felé fordult. - Gyere el New Yorkba, és azonnal megérted, miért vagyok ezen az állásponton. Vannak klubok, ahol kizárólag sznobokkal találkozhatsz, akik csak arról tudnak beszélni, hogy miféle családból származnak, vagy hogy mire vitte a családjuk... szerintem ez rém

unalmas. Csak állok ott, és legszívesebben azt mondanám: „Szuper, hogy a családtagjaid ilyen sokra vitték, de te mit tudsz felmutatni?" De inkább hallgatok, mert úgysem értenék meg. Kiválasztottnak tartják magukat. Az egész helyzet annyira nevetséges, hogy még felidegesíteni sem érdemes magad rajta. De ha azt hiszed, csak azért hívtalak meg vacsorára, mert a családod...

- Nem hiszem - szólt közbe Will. - Soha, egy pillanatra sem gondoltam ezt.

Will a sötétben is meg tudta állapítani, hogy a lány most azon töpreng, vajon az igazat hallotta-e, vagy csak azt, amit hallani szeretett volna. Szerette volna más irányba terelni a beszélgetést, ezért megfordult, és a hátuk mögött álló műhely felé intett.

- Az ott mi? - kérdezte. Ronnie nem válaszolt azonnal, úgy tűnt, még mindig

azon gondolkozik, hihet-e a fiúnak. - A házhoz tartozik - mondta végül. - Az apám és

Jonah egy színes mozaikablakon dolgoznak a nyáron. - Az apád mozaikablakokat készít? - Most épp igen. - Ez a foglalkozása? - Nem - válaszolta Ronnie. - Ahogy a vacsoránál is

mondta, régen zongoratanárkért dolgozott. - A lány elhallgatott, lesöpört valamit a lábáról, majd témát váltott. - És mik a terveid? Az apádnál fogsz dolgozni?

Will nyelt egyet, hogy ellen tudjon állni a kísértésnek, és ne csókolja meg újra a lányt.

- Igen, augusztus végéig. Aztán ősztől a Vanderbilt egyetemre járok.

A parton álló házak valamelyikéből zene hangját sodorta feléjük a szél. Will belebámult a sötétbe, s a távolban egy társaságot pillantott meg az egyik mólón. A szám a nyolcvanas évekből való lehetett, de Will nem tudta pontosan, melyik együttes zenéjét hallja.

- Szép tervek. - Aha. - Nem tűnsz valami lelkesnek. Will megrázta a fejét, és újra elindult. - Az iskola jó, és a campus is gyönyörű - sorolta egy ki-

csit félszegen. Ronnie figyelmesen nézte a fiú arcát. - De te nem akarsz ott tanulni. Will úgy látta, a lány ösztönösen ráérez az érzéseire és a

gondolataira, mely egyszerre volt számára zavarba ejtő és megnyugtató. Mindegy, legalább elárulhatja neki az igazat.

- Valahová máshova szerettem volna menni, s már fel is vettek egy iskolába, ahol indult egy elképesztően jó környezetvédelmi szak. De az anyám azt akarta, hogy a Vanderbiltre menjek. - Will a séta közben érezte a lábujjai között a homokot.

- Mindig azt teszed, amit az anyád mond? - Nem érted - rázta a fejét Will. - A Vanderbiltre járni

családi hagyomány nálunk. A nagyszüleim is oda jártak, és a szüleim is meg a nővérem is. Az anyám kuratóriumi tag, és... ő...

Will nem találta a megfelelő szavakat. A szeme sarkából észrevette, hogy Ronnie őt nézi, de nem tudott a szemébe nézni.

- Tudom, hogy az anyám egy kissé... távolságtartó, amikor először találkozik valakivel. De ha egyszer közel enged magához, rájössz, hogy ő a legmegbízhatóbb ember a világon. Bármit - szó szerint bármit - megtenne értem. Az utóbbi pár év azonban elég kemény volt a számára.

Will megállt, hogy felvegyen egy kagylót a homokból. Alaposan megnézte, majd behajította a hullámok közé.

- Emlékszel, amikor a karkötőről kérdeztél a múltkor? Ronnie bólintott. Nem akarta félbeszakítani a fiút. A nővérem és én a kisöcsénk emlékére viseljük ezt a

karkötőt. Az öcsémet Mike-nak hívták, nagyszerű kölyök volt..., az a fajta gyerek, aki akkor volt boldog igazán, ha másokkal lehetett. A nevetése ragályos volt, nem tudtad megállni, hogy ne nevess vele, amikor rákezdett. - Will szótlanul nézte a vizet egy darabig. - Négy évvel ezelőtt Scottnak és nekem kosármeccsünk volt, és az anyám volt a soros, hogy levigyen minket kocsival a pályára. Mint mindig, Mike is velünk tartott. Egész nap esett, az utak csúszósak voltak. Jobban kellett volna figyelnem, de Scott-tal egy idétlen játékot kezdtünk játszani a hátsó ülésen. Ismered? Addig kell csavarni egymás csuklóját az ellenkező irányba, míg valaki fel nem adja.

Will elhallgatott, mintha össze kellene szednie a bátor-ságát, hogy el tudja mondani a történet végét.

- Mindketten győzni akartunk, ide-oda rángattuk és rugdostuk egymást a hátsó ülésen. Az anyám folyton hátraszólt, hogy hagyjuk abba, de nem foglalkoztunk vele. Végül sarokba szorítottam Scottot, összeszedtem minden erőmet, ő meg ordítani kezdett. Az anyám hátrafordult, hogy megnézze, mi történt, és ennyi pont elég is volt. Elvesztette az uralmát az autó fölött. És... - Will nyelt egyet, mintha a szavak fojtogatták volna a torkát. - Mike nem élte túl. A pokolba is, Scott nélkül valószínűleg az anyám és én sem éltük volna túl. Átszakítottuk a korlátot, és belezuhantunk a vízbe. Scott kitűnően úszik, a víz mellett nőtt fel, meg minden - bár még csak tizenkettő volt akkoriban, mindhármunkat sikerült kihúznia. De Mikey... - Will megdörzsölte az orra tövét. - Mikey már az ütközéskor meghalt. Még az első évét sem tudta befejezni az óvodában.

- Nagyon sajnálom - fogta meg Will kezét a lány.

- Én is - a fiú pislogni kezdett, hogy a szeméből ki-buggyanó könnyeket visszatartsa, melyek mindig elhomályosították a látását, ha arra a napra gondolt.

- Ugye tudod, hogy baleset volt? - Igen, tudom. És az anyám is tudja. De mégis

hibáztatja magát amiatt, hogy elvesztette az irányítást az autó fölött, és tudom, hogy valahol engem is hibáztat a történtek miatt.

- Will lemondóan ingatta a fejét. - Az anyám a történtek óta úgy érzi, neki kell irányítania a dolgokat. Beleértve engem is. Tudom, hogy csak meg akar óvni, és azt akarja, hogy ne érhessen baj, és azt hiszem, egy részem hisz is ebben. Mármint nézd meg, mi történt. Az anyám teljesen kikészült a temetésen, én pedig utáltam magam, amiért ezt tettem vele. Felelősnek éreztem magam. És megígértem magamnak, hogy megpróbálom valahogy jóvátenni a bűnömet. Még akkor is, ha tudom, hogy ez lehetetlen.

Beszéd közben Will a karkötőjét forgatta a csuklóján. - Mit jelentenek a betűk? ÖEFR? - kérdezte Ronnie. - Örökre emlékezni fogok rád. A nővérem találta ki,

hogy így emlékezzünk rá. A temetés után állt elő az ötlettel, de akkor alig hallottam, hogy mit mond. Annyira szörnyű volt aznap ott, a templomban. Az öcsém az urnában volt, az anyám sikoltozott, az apám és a nővérem sírtak... Megesküdtem, hogy soha többé nem megyek el egy temetésre sem.

Ez egyszer Ronnie úgy érezte, kifogyott a szavakból. Will kihúzta magát, tudta, hogy túl sok volt ezt egyszerre végig-hallgatni, felfogni, s nem is értette, miért öntötte hirtelen az egészet a lányra.

- Ne haragudj. Nem kellett volna erről beszélnem neked.

- Semmi baj - nyugtatta meg gyorsan Ronnie, miközben megszorította a kezét. - Örülök, hogy elmondtad.

- Nem az a tökéletes élet, amit elképzeltél, ugye? - Sosem gondoltam, hogy tökéletes az életed.

Will nem válaszolt, mire Ronnie ösztönösen odahajolt hozzá, és megpuszilta az arcát.

- Bárcsak ne kellett volna átélned ezt az egészet. Will vett egy nagy levegőt, majd újra elindult a part

mentén. - A lényeg az, hogy az anyám számára fontos, hogy a

Vanderbilten tanuljak tovább. Ezért oda megyek. - Biztos vagyok benne, hogy jól fogod magad érezni ott.

Azt hallottam, hogy az egy jó iskola. - Most te jössz - mondta a fiú, miközben átfűzte az

ujjait Ronnie ujjain, s arra gondolt milyen puha a lány bőre az ő kérges bőréhez képest. - Mit hallgattál el eddig előlem?

- Nekem nincs olyan jellegű titkom, mint neked - rázta meg a fejét Ronnie. - Ami van, még csak nem is említhető egy lapon a tiéddel.

- Nem kell hogy fontos dolog legyen. Csak valami olyan, ami közelebb visz hozzád.

- Hát... - pillantott a házukra a lány. - Három évig nem álltam szóba az apámmal. Valójában mindössze pár napja beszélek vele újra. Miután elváltak anyával, én... haragudtam rá. Nem akartam többé látni, és bármit megtettem volna azért, hogy ne kelljen itt töltenem a nyarat.

- És most hogy érzel? - Will a lány szemében figyelte a hold ragyogását. - Örülsz, hogy mégis eljöttél?

- Talán - hangzott a válasz. Will felnevetett, majd játékosan oldalba bökte Ronnie-t. - Milyen voltál kislány korodban? - Unalmas. Mást sem csináltam, csak zongoráztam. - Szeretném egyszer hallani, ahogy játszol. - Soha többé nem fogok zongorázni - válaszolta gyor-

san, hangjában makacs elszántsággal Ronnie. - Soha? A lány nemet intett a fejével, és Will annak ellenére,

hogy tudta, van még valami e mögött az elhatározás mögött, azt is látta, hogy Ronnie nem akar beszélni róla. Így végighallgatta, ahogy a lány a New York-i barátairól

beszél, és arról, hogy általában mivel tölti a hétvégéit, és megmosolyogta a Jonah-ról szóló történeteket. Természetesnek, könnyűnek és valósnak érezte a Ronnie-val töltött időt. Olyan dolgokat is elmondott neki, amiket Ashley-vel soha nem beszélt volna meg. Úgy érezte, ez a lány az igazi énjét akarja megismerni, és valahogy bízott abban, hogy Ronnie tudja, hogyan viszonozza az őszinteségét.

Eddig még nem találkozott Ronnie-hoz fogható lánnyal. Biztos volt benne, hogy soha többé nem akarja elengedni a lány kezét, hiszen az ujjaik pont illettek egymáshoz - könnyedén összekapcsolódtak, s tökéletesen kiegészítet-ték egymást.

Leszámítva a közeli ház mólóján bulizókat, teljesen egyedül voltak a parton. A zenefoszlányok halkan, távolról jutottak el hozzájuk, és amikor Will felnézett, egy hullócsillagot pillantott meg elhúzni a fejük fölött. Odafordult Ronnie-hoz, és a lány arckifejezéséből megállapította, hogy ő is látta.

- Mit kívántál? - kérdezte suttogva Ronnie, de Will nem tudott válaszolni. Egyik kezével felemelte a lány kezét, a másikkal pedig átölelte a derekát, s miközben az arcát nézte, egyértelművé vált számára, hogy beleszeretett. Közelebb húzta magához, és megcsókolta a csillagos égbolt alatt, s közben az járt a fejében, hogy a fenébe lehet ennyire szerencsés, hogy rátalált Ronnie-ra.

21

RONNIE

Oké , be kellett látnia, hogy hozzá tudna szokni ehhez az

élethez, jéghideg, friss teát kortyolgatva heverészett az udvarban a medence ugródeszkáján, miközben a konyhafőnök gyümölcsökkel zsúfolt ezüsttálat tett le a kabánában - természetesen mentával díszítve.

Azt azonban még mindig nem tudta elképzelni, milyen lehetett Willnek ilyen környezetben felnőni. Persze az is le-het, hogy mivel a fiú csak ezt látta, nem is érzékelte, hogy másfajta életet is élhetne. Ronnie az ugródeszkán napozgatva a kis pihenőlak tetején álló Willt figyelte, aki épp ugrani készült. Egy macska ügyességével mászott föl a magasba, és Ronnie még ebből a távolságból is jól látta a karján és a hasán feszülő izmokat.

- Hahó - kiáltott oda neki a fiú. - Nézd, milyen flipet tudok ugrani!

- Egy flip? Ennyi? Azért másztál föl olyan magasra, hogy egy flipet ugorj?

- Mi a baj a flippel? - kíváncsiskodott Will. - Csak azt mondom, hogy flipet mindenki tud ugrani -

kötekedett Ronnie. - Még én is. - Szeretném én azt látni! - Will mintha kételkedett

volna a lány szavainak valóságtartalmát illetően. - Nem akarom összevizezni magam. - De én azért hívtalak át, hogy ússz egyet! - Az olyan lányok, mint én, így úsznak. Más szóval ezt

barnulásnak is szokták nevezni. - Voltaképpen - nevetett Will - talán tényleg jobb, ha a

napon maradsz. Úgy látom, a nap New Yorkban elkerült, nem?

- Azt állítod, hogy sápadt vagyok? - húzta össze a szemöldökét Ronnie.

- Nem - rázta meg a fejét Will. - Nem ezt a szót hasz-nálnám. Szerintem a falfehér sokkal kifejezőbb lenne.

- Hű, de kedves! Rögtön el is gondolkoztam, vajon mi fogott meg benned annak idején?

- Annak idején? - Igen, és azt kell mondanom, hogy ha továbbra is

olyan szavakkal jellemzel, mint a falfehér, nem sok jövőt jósolok magunknak.

- Mit szólnál, ha két flipet tennék az ugrásba? Akkor megbocsátanál?

- Csak ha tökéletes fejessel fejezed be az ugrást. De ha csak két flip és egy esetlen csobbanás, amit produkálni tudsz, akkor muszáj leszek megjátszani az elragadtatáso-mat, de persze csak akkor, ha nem vizezel össze.

Will felhúzta a szemöldökét, majd hátrált néhány lépést, és egy hatalmas ugrással a levegőbe emelkedett. Összeszorított térddel kétszer megpördült a levegőben, s végül kinyújtott karral, egyenes testtel csapódott a vízbe, mely szinte nem is fodrozódott.

Ez hatásos volt, gondolta Ronnie, bár nem igazán meg-lepő, főleg ha a fiútól a röplabdapályán látott kecses mozgásra gondol. Amikor Will a vizet taposva felbukkant az ugródeszka szélénél, látszott rajta, hogy elégedett magával.

- Klassz volt - jegyezte meg a lány. - Klassz? Semmi több? - A pontszámod négy egész hat. - Ötből? - Tízből. - Ez minimum egy nyolcas volt! - Te így látod. Ezért vagyok én a bíró. - Benyújthatok óvást? - kérdezte Will a deszka szélébe

kapaszkodva. - Nem. Ez a végleges pontszám. - És ha én nem vagyok vele elégedett? - Akkor legközelebb majd kétszer is meggondolod,

mielőtt falfehérnek nevezel.

Will nevetni kezdett, s közben nekilátott, hogy felhúzza magát az ugródeszkára.

- Hé... hagyd abba... ne csináld... - szólt rá a lány. - Úgy érted... ezt ne csináljam? - kérdezte a fiú még

jobban ránehezedve a deszkára. - Mondtam, hogy nem akarom összevizezni magam! -

sikította Ronnie. - Én pedig mondtam, hogy azt akarom, hogy ússz

velem egyet! - közölte a fiú, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül megragadta a lány karját, és rántott rajta egyet. Ronnie visítva merült el a vízben. Amikor felbukkant, hogy levegőt vegyen, Will megpróbálta megcsókolni, de ő kitért az útjából.

- Ne! - kiáltotta nevetve, miközben a bőrén érezte a gyöngyöző vizet, és a fiú bőrének selymességét. - Ezt nem bocsátom meg neked.

Egymást fröcskölték a vízben, amikor Ronnie észrevet-te, hogy Susan a teraszon állva figyeli őket - és egyáltalán nem tűnt túl boldognak.

Délután a tengerpartra tartottak, hogy ellenőrizzék a

teknősfészket, de útközben úgy döntöttek, esznek egy fagyit. Ronnie Will mellett sétált, s miközben a gyorsan olvadó fagylaltot nyalogatta, azon gondolkozott, hogy bár a fiú csak tegnap csókolta meg először, mégis olyan, mintha már régóta együtt lennének. A múlt éjszaka majdhogynem tökéletes volt, így abban reménykedett, hogy ez a nap még jobban alakul majd. Szerette, hogy ilyen könnyedén át tudtak evezni a komoly témákról a vidámabbakra, s úgy érezte, tudja, meddig lehet elmenni a fiúnál az ugratásban, a fiú pedig vevő az ő poénjaira.

Természetesen Will direkt húzta be őt a vízbe, Ronnie pedig nem akart az adósa maradni, csak időre volt szüksége a tökéletes bosszú kifundálására. Nem volt nehéz dolga, minthogy Will már nem is számított a visszavágásra. Ezért amikor a fiú a szájához emelte a

fagylaltját, a lány váratlanul meglökte a tölcsért, így a fagyi szétkenődött Will arcán. Ronnie kuncogva szaladt előre a következő sarokig... egyenesen Marcus karjaiba.

Blaze is ott volt, ahogy Teddy és Lance is. - Nahát, micsoda kellemes meglepetés! - gúnyolódott

Marcus magához szorítva a lányt. - Engedj el! - kiáltotta Ronnie, s közben utálkozva

vette észre a hangjában meghúzódó pánikot. - Engedd el - csendült fel Will határozott, komoly

hangja a lány háta mögött. - Most. Marcust mintha szórakoztatta volna a helyzet. - Jobban meg kéne nézned, merre mész, Ronnie. - Most! - követelte Will, egyre mérgesebben. - Lazíts, Richie Rich. Ő ütközött belém - én csak

megtartottam, hogy el ne essen. Apropó, hogy van Scott? Mostanában is szokott még petárdákkal játszani?

Ronnie meglepetten vette észre, hogy Will ledermed. Marcus önelégülten nézett újra a lányra, s mielőtt elengedte volna, még egyszer jól magához szorította. Amint Ronnie hátrálni kezdett, Blaze közönyös arccal gyújtott meg egy tűzgolyót.

- Örülök, hogy sikerült megóvnom téged egy eséstől - mondta Marcus. - Nem vette volna ki jól magát, ha össze-tört képpel állsz a bíróság elé kedden, nem igaz? Gondolom, nem szeretnéd, hogy a bíró azt gondolja rólad, nemcsak tolvaj, de erőszakra hajlamos alak is vagy.

Ronnie szótlanul meredt a fiúra egészen addig, míg az el nem fordult tőle. Miközben távolodtak, Blaze átdobta a tűzgolyót Marcusnak, aki könnyedén elkapta azt, majd visszahajította a lánynak.

A Ronnie-ék háza mögötti homokdűnén ülve, Will

csendben hallgatta, ahogy a lány összefoglalja az érkezése óta történt eseményeket, beleértve a zeneboltban történteket is.

- Ennyi - kulcsolta össze a kezét Ronnie a térdén, ami-kor a mondandója végére ért. - Ami a New Yorkban történt lopást illeti, fogalmam sincs, miért csináltam. Nem volt szükségem azokra a cuccokra. A bíróságon mindent meg-ígértem, mert tudtam, hogy amit tettem, rossz volt, és azt is, hogy soha többé nem fogom újra megpróbálni. És nem is próbáltam - sem ott, sem itt. És mégis, ha nem ejtik a vádakat, vagy Blaze nem ismeri be, hogy mit tett, nagy bajba kerülök, és nem csak itt, de otthon is. Tudom, őrültségnek hangzik ez az egész, és biztos vagyok benne, hogy nem hiszel nekem, mégis, esküszöm, hogy nem hazudok.

Will átfogta a lány összekulcsolt kezét a sajátjával. - Hiszek neked - mondta. - Te pedig hidd el, hogy en-

gem már semmi sem lep meg Marcusszal kapcsolatban. Kiskora óta őrült dolgai vannak. Egy osztályba járt a nővé-remmel, aki egyszer azt mesélte, hogy az egyik tanár egy döglött patkányt talált a fiókjában. Mindenki, még az igazgató is tudta, hogy ki tette oda, de nem tudták bizonyítani, érted, ugye? És Marcus még mindig nem hagyott fel a régi kis trükkjeivel, csak annyi a különbség, hogy most már

Teddy és Lance is követik az utasításait. Hallottam néhány ijesztő dolgot vele kapcsolatban. Galadriel pedig... régen nagyszerű lány volt. Kiskorunk óta ismerjük egymást, de fogalmam sincs, hogy mi játszódik le benne mostanában. Tudom, hogy az anyja és az apja elváltak, és hallottam, hogy ez megrázta. Ennek ellenére sem értem, mit lát Marcusban, és azt sem, hogy miért akarja tönkretenni az életét. Eddig sajnáltam őt, de az, amit veled tett, egyszerűen borzasztó.

Ronnie hirtelen mérhetetlen fáradtságot érzett. - Jövő héten bíróság elé kell állnom. - Akarod, hogy elkísérjelek? - Nem. Nem szeretném, hogy lásd, ahogy a bíró előtt

állok. - Ez nem számít...

- Számítani fog, ha az anyád tudomást szerez róla. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem kedvel engem.

- Miből gondolod? Abból, ahogy rám néz, lett volna a legegyszerűbb válasz. - Csak így érzem, és kész. - Mindenki így érez, amikor először találkozik vele - bi-

zonygatta Will. - Mondtam már, hogy ha jobban megismered, rájössz, milyen nagyszerű ember.

Ronnie ebben nem volt annyira biztos. A lemenő nap halvány narancssárgára festette mögöttük az eget.

- Mi folyik Scott és Marcus között? - váltott témát a lány.

- Ezt hogy érted? - kérdezte Will idegesen. - Emlékszel a vásár éjszakájára? Marcus, miután

befejezte a műsorát, úgy viselkedett, mint aki be van lőve, így aztán megpróbáltam távol maradni tőle. Egyre csak a tömeget pásztázta, és amikor meglátta Scottot... az arcára valami furcsa kifejezés telepedett, mintha megtalálta volna, akit keresett. A következő dolog, amire emlékszem, hogy labdává gyűrte a sült krumplis zacskót, majd megdobta vele Scottot.

- Én is ott voltam, emlékszel? - És emlékszel, mit mondott? Olyan fura volt az egész. Azt kérdezte Scottól, hogy nem akarja-e megdobni egy

petárdával. És nem sokkal ezelőtt tőled is valami hasonlót kérdezett, mire te rögtön lefagytál.

Will elfordult. - Nem érdekes - szólalt meg aztán a kezét tördelve. - És

sosem hagynám, hogy bármi történjen veled. - A könyö-kére támaszkodva hátradőlt a homokban. - Kérdezhetek tőled valamit? Valamit, ami abszolút nem tartozik a témához.

- Ronnie felhúzta a szemöldökét, nem értette a fiú reakcióját, de úgy döntött, nem foglalkozik vele.

- Miért van a házatokban egy zongora egy furnérlapból emelt fal mögé rejtve? - tette föl a kérdést Will, majd látva, hogy Ronnie milyen elképedve néz rá, vállat vont. - Látszik

az ablakon keresztül, a furnérfal pedig nem igazán illik a ház berendezéséhez.

Most Ronnie-n volt a sor, hogy elforduljon. Bedugta a kezét a homokba.

- Azt mondtam az apámnak, hogy soha többé nem akarom látni a zongorát, ő meg épített egy falat, hogy el tudja rejteni előlem.

- Ennyire utálod a zongorát? - pislogott Will. - Igen - hangzott a válasz. - Azért, mert az apád volt a tanárod? - Ronnie

döbbenten nézett a fiúra, de ő folytatta a gondolatai szavakba öntését. - Az apád a Juilliardon tanított, igaz? Ebből gondoltam, hogy téged is ő tanított zongorázni. És esküdni mernék rá, hogy jól játszottál, mert az ember csak úgy utálhat meg valamit, ha azt előtte nagyon szerette.

Will egy autószerelő és röplabdajátékoshoz képest na-gyon éles logikával rendelkezett. Ronnie mélyebbre ásta az ujjait a homokban, ahol a homokszemek már hidegek és nehezek voltak.

- Akkor kezdett el tanítani, amikor megtanultam járni. Órákon keresztül játszottam minden héten hét napon ke-resztül, éveken át. Az is előfordult, hogy együtt szereztünk zenét. Ez volt a közös bennünk, érted ugye? Olyan valami, ami csak a kettőnké volt, és amikor elköltözött otthonról... Úgy éreztem, hogy nem csak a családot árulta el, hanem személy szerint engem is, és olyan dühös voltam, hogy megfogadtam, többé nem fogok zongorázni, és többé nem írok egy dalt sem. Így, amikor megérkeztem ide, és megláttam a zongorát, és meghallottam, hogy az apám folyton zongorázik, amikor a közelében vagyok, az jutott eszembe, hogy azért csinálja, mert azt akarja bebizonyítani, hogy amit tett, az mit sem számít. Mintha azt gondolná, hogy mindent újrakezdhetünk. De ez nem így van. A múltat nem lehet meg nem történtté tenni.

- Nekem úgy tűnt, jól kijöttök egymással - jegyezte meg Will.

- Igen, az elmúlt pár napban javult a kapcsolatunk. De ez még nem jelenti azt, hogy újrajátszani fogok - válaszolta Ronnie, miközben lassan kihúzta a kezét a homokból.

- Semmi közöm hozzá, de ha jól zongoráztál, akkor ezzel a hozzáállással csak magadat rövidíted meg, nem? Hiszen ez egy ajándék, nem igaz? És ki tudja. Talán a Juilliardon is továbbtanulhatnál.

- Igen, mehetnék oda is. Megírták, hogy fenntartják nekem a szobámat arra az esetre, ha megváltoztatnám a véleményem. - Ronnie egyre ingerültebb lett.

- Akkor meg mire vársz? - Olyan sokat jelent ez neked? - nézett a fiúra

ellenségesen a lány. - Talán így nem az vagyok, akinek gondoltál? Ennyire fontos neked, hogy tehetségem legyen valamihez? Csak így vagyok elég jó neked?

- Nem, dehogy. Te még mindig az vagy, akinek gondoltalak. Akinek az első pillanattól fogva gondoltalak, ahogy megláttalak. Ennél jobban már nem is kedvelhetnélek.

Amint meghallotta Will szavait, Ronnie azonnal meg is bánta, hogy úgy kikelt magából. A fiú hangja teljesen őszintén csengett, érezhetően komolyan is gondolta, amit mondott.

Ronnie emlékeztette magát, hogy alig pár napja ismerik még csak egymást... a fiú kedves volt, talpraesett, és

szerette őt. Ebben Ronnie teljesen biztos volt. Mintha kitalálta volna a gondolatait, Will felült, és közelebb hajolt Ronnie- hoz. Lágyan megcsókolta, és Ronnie hirtelen úgy érezte, hogy semmi mást nem akar, mint órákon át ennek a fiúnak a karjaiban ülni - pont úgy, ahogy most is.

22

MARCUS

Marcus távolról figyelte őket. Szóval így állnak a dolgok,

mi? Bassza meg. Basszák meg. Ideje bulizni. Teddy és Lance már beszerezték a piát, az emberek

lassan szállingózni kezdtek. Két-három házzal lejjebb Ronnie-ék szaros kis házától, pár órája kiszúrt egy vakációzó családot, amint épp berámolták a szaros kis furgonjukba a ronda kutyájukat és a még rondább kölykeiket. Elég régóta élt már itt ahhoz, hogy tudja, a következő bérlők csak holnap, a takarítók távozása után érkeznek majd, ami azt jelentette, hogy ha sikerül bejutniuk, a ház egész éjszakára az övék lesz.

Márpedig bejutni nem jelentett akadályt Marcus számá-ra, minthogy kulcsa volt a házhoz, és a kódot is ismerte. A nyaralni érkező családok sosem zárják be az ajtót, amikor lemennek a partra. Miért is tennék? Hiszen - minthogy a legtöbbjük maximum egy hétre jön - nem hoznak magukkal mást kaján és néhány videojátékon kívül. A ház tulajdonosai, akik a városon kívül laknak, talán Charlotte-ban, vagy valami hasonló helyen, már belefáradtak abba, hogy az éjszaka közepén fogadják a biztonsági szolgálat telefonhívásait, amikor a házat kibérlő idióták beriasztanak, ezért kiragasztották a kódot a riasztó fölé a konyhában. Ügyes húzás. Nagyon ügyes. Kellő türelemmel mindig lehet találni egykét házat, amely tárt karokkal várja őket, Marcus azonban nem akarta ellőni az összes lehetőséget. Teddy és Lance mindig ilyen helyeken bulizna, de Marcus tudta, ha túl gyakran törnek be a nyaralókba, a város vezetése gyanút fog. Kiküldenek valakit, hogy ellenőrizze a dolgokat, szólnak a

rendőrségnek, hogy gyakrabban járőrözzenek a kör-nyéken, és figyelmeztetik a nyaralókat és a tulajdonosokat. Akkor pedig mihez kezdenek majd? Nem marad más hely a számukra, mint a kikötő, ahol egyébként is sokat lógnak.

Egy évben csak egyszer. Egy nyáron csak egyszer. Ez volt a szabály, de ennyi elég is, kivéve, ha a buli után fel-gyújtja a házat. Marcus elmosolyodott. Ha leég a ház, meg-szűnnek a problémák. Akkor senki még csak nem is gyanakodhat, hogy ott buliztak. Semmi sem nyűgözte le jobban, mint egy hatalmas tűz, mert a tűz élő. A tűz, főleg a nagy tűz, mozog és táncol, rombol és pusztít. Eszébe jutott, amikor tizenkét éves korában felgyújtott egy istállót. Órákon át nézte a lángokat arra gondolva, hogy soha nem látott még ennél döbbenetesebbet. Ezért később újra felgyújtott egy épületet - akkor egy üresen álló raktárt. Az évek alatt aztán több más épületet is hozzásegített, hogy a tűz martalékává váljanak. Semmi sem bűvölte el jobban a lángoknál. Igazán egy öngyújtóval a kezében érezte magát valakinek.

De ma nem lesz tűz. Ma nem, mert nem akarta, hogy ki-tudódjon a múltja Teddy és Lance előtt. Ráadásul ez a buli elég jónak ígérkezett. Pia, drogok és zene. És lányok. Ré-szeg lányok. Először Blaze-t kapja el, és aztán - ha sikerült Blaze-t teljesen kiütnie - talán még egy-két másik lányt is. Vagy inkább mindenképp felszed egy kis ostoba tyúkot, még akkor is, ha Blaze elég józan marad ahhoz, hogy lássa, mi folyik mellette. Ez még szórakoztató is lehet. Ó, Blaze biztos, hogy jelenetet rendezne, de ő nem venne róla tudomást, szólna Teddynek meg Lance-nek, hogy tüntessék el a lányt a közeléből. Blaze úgyis visszajön. Mindig visszajön, és olyankor könyörög és sír.

Blaze olyan átkozottul kiszámítható. És olyan átkozottul sokat nyafog.

Nem úgy, mint Miss Feszes Kis Test ott lent a parton. Nem akart Ronnie-ra gondolni. Az a lány nem kedveli

őt. Az a lány Richie Richcsel akar együtt lenni, az autósze-relők királyával. Egyébként is szinte biztos, hogy nem

nagy szám az ágyban. Valószínűleg egy frigid kis picsa. Ennek ellenére érdekelte volna, hogy hol rontotta el a lánynál, és miért van az, hogy Ronnie átnéz rajta.

Mindegy, jobb neki a lány nélkül. Nincs szüksége rá. Senkire sincs szüksége, de akkor meg miért bámulja egy-folytában, és miért érdekli, hogy Will-lel lóg?

Ez persze csak még izgalmasabbá teszi a dolgot, már csak azért is, mert nagyon is jól ismeri Will gyenge pontját.

Ebből még kialakulhat egy jó kis hecc. Ahogy a ma es-téből is.

23

WILL

Will úgy érezte, túl gyorsan szaladnak a napok ezen a

nyáron. Napközben a szervizben dolgozott, a maradék sza-badidejének nagy részét pedig Ronnie-val töltötte, így az idő villámsebesen telt. Ahogy közeledett az augusztus, egyre idegesebb lett amiatt, hogy alig pár hét, és a lány visszamegy New Yorkba, ő pedig elkezdi az egyetemet.

Ronnie az élete része lett - sokféle szempontból az élete legjobb része. Habár nem mindig értette, hogy mit miért csinál a lány, a köztük lévő különbségek valahogy csak még szorosabbá tették a kapcsolatukat. Összevitatkoztak például azon, hogy elkísérje-e a lányt a bíróságra. Ronnie határozottan visszautasította az ötletet, de Will emlékezett rá, milyen meglepett arcot vágott, amikor ott várta a bíróság épülete előtt egy csokor virággal a kezében. Tudta, hogy a lányt felzaklatta, amiért nem ejtették a vádakat - a következő tárgyalás augusztus 28-án lesz, három nappal azután, hogy ő megkezdi az egyetemet -, de a csokorért cserébe kapott szégyenlős csók azt bizonyította, jól tette, hogy megjelent ott azzal a virággal.

Ronnie meglepte azzal, hogy részmunkaidős állást vál-lalt az Akváriumban. A lány még csak nem is beszélt a terveiről, arra sem kérte meg, hogy szóljon pár szót az érdekében. Őszintén még azt sem tudta, hogy Ronnie dolgozni akar a nyáron. Később, amikor rákérdezett, a lány a következőkkel magyarázta a dolgot:

- Te egész nap dolgozol. Az apám és Jonah a mozaikablakkal vannak elfoglalva. Nekem is szükségem volt valami elfoglaltságra, ráadásul az ügyvédet is én szeretném kifizetni. Nem hinném, hogy az apámnak túl sok pénze lenne.

Amikor Will fölvette a lányt az első munkanap után, észrevette, hogy a bőre zöldes színű lett.

- Meg kellett etetnem a vidrákat - vallotta be Ronnie. - Dugtad már be valaha a kezedet döglött, nyálkás halakkal teli vödörbe? Undorító!

Rengeteget beszélgettek. Úgy tűnt, a világ összes ideje is kevés ahhoz, hogy mindent megbeszéljenek, amit akarnak. Néha csak azért beszéltek, hogy kitöltsék a csöndes pillanatokat - például kitárgyalták a kedvenc filmjeiket, vagy Will a lány orra alá dörgölte, hogy bár vegetáriánusnak vallja magát, azt még mindig nem tudta eldönteni, hogy a tej vagy a tojás tiltott ételnek számít-e. Máskor viszont rendkívül komoly dolgokról beszélgettek. Ronnie egyre több részletbe avatta be a fiút a zongorához és az apjához fűződő viszonya kapcsán, Will pedig bevallotta, hogy néha nehezére esik olyannak lenni, amilyennek az anyja megálmodta őt. Beszélgettek Ronnie öccséről, Jonah-ról és Will nővéréről, Meganról, s volt, hogy azt számítgatták, arról ábrándoztak, vajon hogy alakul az életük a későbbiekben. Will számára a jövő teljesen egyértelmű volt, négy év a Vanderbilten, majd pár év gyakorlat egy cégnél, mielőtt visszaköltözne, és átvenné az apja üzletének irányítását. Amikor elsorolta jövője állomásait, mintha hallotta volna, ahogy az anyja suttogva jóváhagyja a terveit, és hirtelen azon kapta magát, hogy azon gondolkozik, vajon tényleg ez az a jövő, amelyet szeretne magának. Ronnie bevallotta, hogy még fogalma

sincs, mihez kezd az elkövetkezendő egy-két évben. Will pedig látva, hogy ez a bizonytalanság egyáltalán nem ejti kétségbe, még inkább csodálta a lányt. Később, amikor Will visszaemlékezett erre a beszélgetésre, letaglózta az a tudat, hogy kettejük közül nem ő, hanem Ronnie volt az, aki minden tény ellenére sokkal inkább irányítani tudta a sorsát.

Bár a parton elszórtan található teknősfészkeket ketre-cekkel vették körül, a mosómedvék leástak a drótkerítések alá, és hat fészket is feldúltak, kifosztottak. Amint Ronnie tudomást szerzett a dologról, azt javasolta, álljanak őrt fel-váltva a házuk mögötti fészeknél. Nem kellett volna mindkettejüknek kint tölteni az egész éjszakát, ők egymást ölelve, csókolózva, halkan beszélgetve mégis együtt maradtak hajnalig.

Scott természetesen egyáltalán nem értette meg Willt, aki többször is késett az edzésekről, s mire odaért, Scott már izgatottan járkált föl-alá, azon gondolkozva, vajon mi ütött a barátjába. Amikor néha-néha megkérdezte munka közben, hogy mennek a dolgok Ronnie-val, Will nem mondott neki sokat, tudta, hogy a fiú valójában csak illendőségből érdeklődik. Scott mindent megtett, hogy Will figyelmét felhívja a közelgő bajnokságra, s láthatóan azt kívánta, bárcsak megjönne Will esze, vagy legalább Ronnie tűnne el a színről.

Ronnie-nak persze igaza volt Will anyját illetően. Bár Susan semmilyen megjegyzést sem tett az új kapcsolatra, a fiú látta a rosszallást anyja erőltetett mosolyában, amely Ronnie nevének már csak az említésekor is kiült az arcára, és udvarias modorában, amelyet akkor öltött magára, ha Will meghívta hozzájuk a lányt. Susan sosem érdeklődött Ronnie után, amikor pedig Will hozta szóba, például elmesélte, milyen jól érezték magukat együtt, és hogy Ronnie milyen okos, és hogy senki sem tudja megérteni úgy, mint ő, az anyja csak olyasmiket mondott, hogy „hamarosan a Vanderbiltre mész, a távolsági kapcsolatoknak pedig nem sok értelme van", vagy hangosan elmélkedett azon, hogy Will nem gondolja-e úgy,

hogy „túl sok időt töltenek együtt a lánnyal." Will utálta, amikor az anyja ilyen volt. És bár tudta, hogy Susan igazságtalanul viselkedik, nem tudott visszavágni neki, bár gyakorlatilag senki mást nem ismert Ronnie-n kívül, aki nem ivott, nem káromkodott és nem pletykált, és bár nem jutottak tovább a csókoknál, Will ösztönösen tudta, hogy mindez mit sem számítana az anyjának, ezért szóba sem hozta a témát. Susan bezárkózott az előítéleteiből emelt fal mögé, így teljesen fölösleges kísérlet lett volna megváltoztatni a véleményét Ronnie-ról. Ehelyett Will inkább egyre több kifogást keresett, hogy miért nem otthon tölti az idejét. Nemcsak amiatt, ahogy az anyja érzett Ronnie iránt, hanem amiatt is, ahogy ő kezdett érezni az anyja iránt.

És természetesen saját maga miatt sem járt haza - mert nem tudta elérni a lánynál, hogy ő is felmenjen hozzájuk.

Ronnie közelgő bírósági pere mellett sok dolog zavarta meg a nyár majdnem tökéletesen idilli hangulatát, Marcus állandó jelenléte. Általában ugyan sikerült kikerülniük a fiút, előfordult azonban, hogy összeakadtak vele. Ilyenkor Marcus mindig talált valamit, amivel provokálhatta Willt, általában olyan dolgot, amelynek köze volt Scotthoz. Will ilyenkor nem tudta, mit tegyen. Ha túlreagálja a dolgot, Marcus elmehet a rendőrségre, ha semmit sem tesz, szé-gyenben marad. Egy olyan lánnyal járt, akinek bíróság elé kell állnia, és aki beismerte a bűnét, ő pedig egyszerűen nem volt képes összeszedni a bátorságát, hogy megtegye ugyanezt. És ettől egyre jobban szenvedett. Megpróbálta rávenni Scottot, hogy tisztázzák az ügyet, és menjenek el a rendőrségre, de nem tudta rábeszélni. És közvetve ugyan, de Scott folyton emlékeztette Willt arra, hogy mit tett érte és a családjáért azon a borzalmas napon, amikor Mikey meghalt. Will elismerte, hogy Scott hősiesen viselkedett aznap, de azon is elgondolkozott, hogy egy korábbi jó cselekedet valóban azt jelenti-e, hogy szemet kell hunyni egy későbbi rossz tett fölött - sőt a legrosszabb pillanataiban az is végigfutott az agyán, vajon ér-e ennyit Scott barátsága.

Augusztus elején, egy éjjel Will engedett Ronnie

kérésének, hogy menjenek le a partra tengeri pókokra vadászni.

- Mondtam, hogy nem szeretem a pókokat - visította Ronnie Will karjába kapaszkodva.

- Ezek csak tengeri pókok - nevetett Will. - Nem bán-tanak.

- Úgy néznek ki, mintha hátborzongató űrbogarak len-nének - fintorgott Ronnie. - Viszketni kezdek, ha csak rá-juk nézek.

- Elfelejted, hogy az egész a te ötleted volt. - Nem igaz, Jonah ötlete volt. Azt mondta, vicces lesz.

Hogy is hihettem valakinek, aki az élettapasztalatait rajzfilmekből szedi össze?

- Nem hittem volna, hogy valaki, aki nyálkás halakkal eteti a vidrákat, beijed néhány ártalmatlan tengeri póktól. - Will végigpásztázta a földet az elemlámpájával, megvilágítva az ide-oda szaladgáló apró állatkákat.

Ronnie kétségbeesetten fürkészte a homokot, nehogy egy pók megközelítse a lábát.

- Először is, ez itt nem néhány ártalmatlan pók. Leg-alább százan vannak. Másodszor, ha tudtam volna, hogy mi folyik éjszakánként a parton, egy éjszakát sem aludtam volna kint a teknősfészeknél. Úgyhogy egy kicsit mérges vagyok rád, amiért elhallgattad ezt előlem. És harmadszor, az, hogy az Akváriumban dolgozom, még nem jelenti azt, hogy szeretem, ha pókok szaladgálnak át a lábamon.

Will mindent megpróbált, hogy megőrizze a komolysá-gát, de nem járt sikerrel.

- Hagyd abba a vigyorgást - szólt rá a lány, amikor felnézve meglátta az arcát. - Ez nem vicces.

- De igen, az... Mármint, legalább húsz kiskölyök és a szüleik bóklásznak most idekint hasonló céllal, mint mi.

- Nem az én hibám, hogy a szülőknek elment a maradék eszük is.

- Bemenjünk?

- Nem, maradjunk még. Ha már kicsábítottál ide, ebbe a veszélyzónába, elviselem még egy darabig.

- De hiszen rengetegszer sétáltunk mostanában a parton.

- Tudom. Úgyhogy kösz, hogy ez alkalommal magaddal hoztad a zseblámpádat is, és összetörted vele az emlékeimet.

- Értettem - mondta Will, majd lekapcsolta az elem-lámpát.

- Mit csinálsz? - mélyesztette bele a körmét a fiú karjába Ronnie. - Azonnal kapcsold vissza!

- De hisz épp az előbb adtad tudtomra, hogy nem akarsz zseblámpafényt.

- De ha lekapcsolod, nem látom a kis mocskokat! - Ez igaz. - Így aztán elképzelhető, hogy épp most vesznek

körbe. Kapcsold fel - könyörgött a lány. Will felkapcsolta a lámpát, és nevetve elindult a parton. - Egy nap úgyis megértem a logikádat. - Nem hinném. Ha eddig nem sikerült, már nem sok

esélyed van rá. - Igazad lehet - látta be a fiú, miközben az egyik

karjával átölelte Ronnie-t. - Még mindig nem mondtad, hogy eljössz-e a nővérem esküvőjére.

- Mert még mindig nem döntöttem el. - Szeretném, ha megismernéd Megant. Nagyszerű

lány. - Nem a nővéred miatt aggódom. Úgy gondolom, az

anyád nem szeretné, ha ott lennék. - És? Nem az ő esküvője. Megan szeretné, ha eljönnél. - Meséltél neki rólam? - Persze. - És mit mondtál? - Az igazat. - Úgy érted, azt, hogy falfehér vagyok? - Te még mindig ezen agyalsz? - nézett a lányra Will. - Dehogy. Már rég elfelejtettem.

- Oké - fújt egyet a fiú -, hogy válaszoljak a kérdésedre, nem, nem azt mondtam neki, hogy falfehér vagy. Hanem azt, hogy régebben falfehér voltál.

Ronnie könyökével a fiú bordái közé bökött, Will pedig úgy tett, mint aki kegyelemért könyörög.

- Csak vicceltem, csak vicceltem... Sosem mondanék ilyet.

- Akkor mit mondtál neki? Will megállt, és maga felé fordította a lányt. - Ahogy már említettem, az igazat. Azt, hogy

talpraesett vagy, hogy jól érzem magam veled, és hogy szép vagy.

- Ó, hát akkor rendben. - Most nem annak kellene jönnie, hogy azt mondod, te

is szeretsz engem? - Nem vagyok benne biztos, hogy szerelmes tudok

lenni egy ilyen koldusba, mint te vagy - ugratta a lány, majd átölelte Willt. - De veheted ezt a megjegyzést úgy is mint bosszút, amiért engedted, hogy pókok szaladjanak át a lábujjaimon. Persze hogy szeretlek.

Csókolóztak, aztán tovább sétáltak. Már elértek a mó-lóig, és épp vissza akartak fordulni, amikor meglátták Scottot, Ashley-t és Cassie-t közeledni a másik irányból. Ronnie megfeszült egy pillanatra a fiú karjaiban, Scott pedig elindult feléjük, hogy elcsípje őket.

- Hát itt vagy, haver! - kiáltotta Scott, amikor már elég közel voltak egymáshoz, majd megállt előttük. - Egész este sms-eket írogattam neked.

- Bocs. Ronnie-éknál hagytam a telefonom - húzta közelebb magához a lányt Will. - Mi újság? - Miközben beszélt, érezte, hogy Ashley a távolból méregeti Ronnie-t.

- Öt csapat is hívott azok közül, akik részt vesznek a bajnokságon, szeretnének egy előzetes, versenyen kívüli összecsapást. Mindannyian nagyon jól játszanak, és össze akarnak hozni egy miniedzőtábort, hogy mindannyian készek legyünk szembeszállni Landryval és Tysonnal. Rengeteg gyakorlás, rengeteg próbameccs és rengeteg játék. Még az is szóba került, hogy mivel mindannyian

más-más stílusban játszunk, össze kellene keverni a csapatokat, hogy ezzel is javítsuk a reakcióidőnket.

- Mikor jönnek? - Amikor elkészülnek. De úgy számoltuk, hogy már a

héten. - És meddig maradnak? - Nem tudom. Talán három-négy napig? Egészen a

bajnokságig, ha jól számolom. Tudom, hogy el leszel fog-lalva az esküvővel meg a próbákkal, de a köztes időkben játszhatnánk.

Willnek újra az jutott eszébe, hogy hamarosan véget ér az az idő, amit Ronnie-val tölthet.

- Három vagy négy nap? - Ugyan, haver! - húzta föl az orrát Scott. - Épp erre

van szükségünk, hogy felkészülhessünk. - Nem gondolod, hogy már felkészültünk? - Mi ütött beléd? Tudod, hány edző lesz itt a nyugati

partról, hogy megnézze a bajnokságot. Neked - mutatott Willre - nincs szükséged röplabdás ösztöndíjra, hogy egyetemre mehess, de nekem igen. És ez az egyetlen esélyem, hogy lássák, milyen jól játszom.

- Will még mindig bizonytalan volt. - Hadd gondoljam végig, rendben? - Gondolkozni akarsz? - Először beszélnem kell az apámmal. Nem szállhatok

ki a munkából csak úgy négy napra, anélkül, hogy meg ne kérdezném. És szerintem te sem.

- Biztos vagy benne, hogy a munka áll e mögött az egész mögött? - nézett Scott Ronnie-ra.

Will értette a célzást, de nem akart most vitába szállni Scott-tal. És úgy tűnt, Scott is úgy látta jónak, ha visszavo-nulót fúj.

- Rendben. Oké. Beszélj az apáddal. Vagy tégy, amit akarsz. Talán valahogy mégis be tudod majd szorítani ezt a négy napot a programjaid közé - mondta, majd hátat fordított, és elment anélkül, hogy akár egyszer is visszanézett volna.

Willnek fogalma sem volt, mihez kezdjen, végül elindult Ronnie-val vissza a házhoz. Amikor hallótávolságon kívül kerültek, Ronnie átölelte a fiú derekát, és megkérdezte:

- Arról a bajnokságról beszélt, amelyet a minap emlí-tettél?

- A jövő héten lesz - bólintott Will. - A nővérem eskü-vője utáni napon.

- Vasárnap? - Ez egy kétnapos bajnokság - bólintott Will újra. -

Szombaton a női mérkőzések vannak. - És Scottnak röplabdás ösztöndíjra van szüksége

ahhoz, hogy továbbtanulhasson? - gondolkozott el Ronnie. - Az kétségtelenül segítene rajta. - Akkor hagyj időt erre az edzőtáborra - állította meg a

fiút Ronnie. - Gyakorolj és játssz próbameccseket. Tegyél meg mindent a felkészülésért. Hiszen Scott a barátod, nem igaz? Találunk majd időt, hogy együtt lehessünk. Legfeljebb közösen őrizzük majd a teknősfészket. Én fáradtan is tudok dolgozni.

Ronnie-t hallgatva Will csak arra tudott gondolni, hogy milyen gyönyörű ez a lány, és hogy mennyire fog neki hiá-nyozni.

- Mi lesz velünk, ha véget ér a nyár, Ronnie? - kérdezte a szemébe nézve.

- Te egyetemre mész - kapta félre a tekintetét Ronnie -, én meg vissza, New Yorkba.

- Tudod, hogy nem így értettem. - Pontosan tudom, hogy értetted. De nem tudom, mit

mondhatnék. Nem tudom, mit mondhatnánk. - Mit szólnál ehhez: nem akarom, hogy vége legyen? A lány tengerzöld szemében sajnálat csillogott. - Nem akarom, hogy vége legyen - ismételte Will szava-

it halkan. Bár a fiú ezt akarta hallani, és a lány hangja érezhetően

őszintén csengett, Will csak most értette meg, amit Ronnie már régen tudott, hogy hiába mondjuk ki a szavakat, mert még ha igazak is, akkor sem tudják megváltoztatni az elke-

rülhetetlent, legfeljebb csak annyit érhetünk el velük, hogy jobban érezzük magunkat.

- Meglátogatlak majd New Yorkban - ígérte Will. - Remélem. - És szeretném, ha te meg eljönnél Tennessee-be. - Azt hiszem, megengedhetek magamnak még egy utat

dél felé, ha elég jó okom lesz rá. - Megmondom, mi legyen - mosolyodott el Will, amikor

elindultak a parton. - Eleget teszek Scott minden kérésé-nek, hogy készen álljunk a bajnokságra, ha te meg eljössz velem a nővérem esküvőjére.

- Más szavakkal megcsinálod, amit egyébként is meg kellene csinálnod, ha cserébe teljesítem, amit szeretnél.

Ez nem pont az volt, amire Will gondolt, de egy bizonyos szempontból a lánynak igaza volt.

- Igen - válaszolta Will. - Így is mondhatjuk. - Egyéb kérés? Ahogy látom, nagyon jó alkupozícióban

vagy. - Most, hogy mondod, lenne még valami. Szeretném,

ha megpróbálnál beszélni Blaze-zel. - Már próbáltam. - Tudom. De mikor? Hat hete? Azóta már látott minket

együtt, így tudja, hogy nem érdekel téged Marcus. És volt ideje túllépni az ügyön.

- Úgysem fogja elmondani az igazat - ellenkezett Ronnie. - Ha megtenné, bajba kerülne.

- Hogyan? Mivel vádolnák? A lényeg az, hogy nem aka-rom, hogy olyan dolog miatt keveredj bajba, amelyet el sem követtél. A tulajdonos nem hallgat meg, a bíró nem hallgat meg, és nem mondom, hogy Blaze meghallgatna, de nem látok más esélyt arra, hogy kimássz ebből az ügyből.

- Nem fog menni - erősködött Ronnie. - Talán nem. De úgy gondolom, egy próbát megér.

Régóta ismerem Blaze-t, és nem volt mindig ilyen. Elképzelhető, hogy valahol mélyen még él benne a régi énje, amelyik tudja, hogy nem jó úton jár, és csak egy jó

indokra van szüksége, hogy megpróbálja jóvátenni, amit elkövetett.

Ronnie, bár nem egyezett bele a fiú tervébe, de nem is ellenkezett, s végül viszonylag csendben sétáltak vissza a házhoz. Ahogy közelebb értek, Will észrevette, hogy fény szűrődik ki a műhelyből.

- Az apád még mindig az ablakon dolgozik? - Úgy tűnik, igen. - Megnézhetem? - Miért ne? Együtt indultak az omladozó épület felé. Belépve Will

egy hatalmas munkaasztalt pillantott meg a helyiség közepén, amely fölött egy pislákoló villanykörte lógott egy madzagon.

- Úgy látom, apa nincs itt - mondta Ronnie, miután körülnézett.

- Ez itt az ablak? - kérdezte Will közelebb lépve az asztalhoz. - Hatalmas.

- Bámulatos, nem? - lépett mellé a lány. - Van az a templom az utca végében, amelyet most építenek újjá. Oda készíti.

- Ezt még sosem említetted - jegyezte meg Will olyan feszülten, hogy még az ő fülét is megütötte.

- Nem tartottam lényegesnek - válaszolt a lány automatikusan. - Miért? Számít ez?

Will megpróbálta elhessegetni a fejébe villanó képeket Scottról és a templomról.

- Nem igazán - mondta gyorsan, miközben úgy tett, mintha az üveget vizsgálná. - Csak nem gondoltam volna, hogy az apád képes ilyen bonyolult dolgot is elkészíteni.

- Én sem. Sőt, amíg bele nem kezdett, ő sem gondolta. De elmondta, mennyire fontos számára ez a templom. Sze-rintem ebből az érzésből merít erőt a munkához.

- És miért számít neki ilyen nagyon a templom? Miközben Ronnie elmesélte az apja történetét, Will az

ablakot nézve felidézte magában Scott tettét. És természetesen azt is, amit ő nem tett Ronnie bizonyára

észrevett valamit az arcán, mert amikor elhallgatott, Will arcát kezdte tanulmányozni.

- Mi jár a fejedben? Will végigsimított az üvegen, mielőtt válaszolt volna. - Gondolkoztál már azon, mit jelent a barátság? - Mit akarsz ezzel mondani? - Meddig falaznál egy barátnak? - kérdezte a fiú,

miközben valahová a lány mögé nézett. Ronnie habozott egy darabig. - Azt hiszem, az attól függ, hogy mit tett az a barát.

Mennyire komoly dolgot. - Megérintette a fiú hátát. - Van valami, amit elhallgattál előlem?

Amikor Will nem válaszolt, a lány hozzásimult. - Végül úgyis azt teszed, ami a helyes, még ha nehéz

is. Tudom, ez nem segít most, és azt is tudom, hogy nem mindig könnyű megtalálni a helyes utat. Legalábbis látszólag nem könnyű. Emlékszem, amikor bemagyaráztam magamnak, hogy lopni nem nagy szám, akkor is tudtam, hogy rossznak viszont rossz dolog. És ettől olyan... sötétnek éreztem magam belülről. - Ronnie olyan közel hajolt a fiúhoz, hogy Will érezte a bőréből áradó homok- és tengerillatot. - Elismertem a vádakat, mert belül valami azt súgta, rosszat tettem. Vannak emberek, akik tudnak ezzel a tudattal élni egészen addig, amíg el nem kapják őket. Ezek az emberek a szürke árnyalatait látják ott, ahol én feketét és fehéret látok. De én nem ilyen vagyok... és azt hiszem, te sem.

Will nem tudott tovább a lány szemébe nézni. El akart neki mondani mindent, be akart vallani mindent, mert tudta, hogy Ronnie-nak igaza van, de nem találta a szavakat. Ronnie megértette őt - mégpedig úgy, ahogy addig soha senki. Tanulhatna tőle, jutott eszébe. Csakis jobb ember lehet belőle, amíg ez a lány mellette van. Több dolog miatt is szüksége van erre a lányra. Amint rá bírta venni magát, hogy legalább bólintson egyet, a lány a vállára hajtotta a fejét.

Amikor végül kiléptek a műhelyből, Will a lány után nyúlt, mielőtt az elindult volna a ház felé. Közel húzta

magához, és csókolni kezdte - először a száját, aztán az arcát, majd a nyakát. Ronnie bőre olyan forró volt, akár a tűz, mintha órákig a napon feküdt volna, és amikor újra megtalálta a száját, érezte, hogy a teste az övének feszül. Beletúrt a hajába, és miközben folyamatosan csókolta, lassan nekidöntötte a lány hátát a műhely falának. Szerette ezt a lányt, akarta ezt a lányt, és ahogy csókolóztak, érezte, ahogy Ronnie keze a hátát és a vállát simogatja. Az érintése olyan volt, mintha elektromosság szaladt volna végig a bőrén, a lehelete forró volt, akár a sajátja, s a fiú azt vette észre, olyan állapotba került, hogy már csak az érzékei irányítják. A keze a lány hátát és a hasát térképezte fel, amikor megérezte, hogy Ronnie a mellkasára teszi a kezét, és eltol-ja magától.

- Kérlek - lehelte -, abba kell hagynunk. - Miért? - Mert nem akarom, hogy az apám meglásson minket.

Lehet, hogy most is minket néz az ablakból. - Csak csókolózunk. - Aha, és valahogy egymásba vagyunk gabalyodva -

nevetett Ronnie. Will arcán erőtlen mosoly jelent meg.

- Miért? Nem csak csókolóztunk? - Csak annyit mondtam, hogy... amit csináltunk,

abból valami több is lett volna, mint csókok - igazította meg a pólóját a lány.

- És mi ezzel a probléma? - Ronnie arckifejezése egyértelművé tette Will

számára, hogy jobb, ha befejezi ezt a játékot, és Will - még ha nem is szívesen, de - belátta, hogy a lánynak igaza van.

- Igazad van - sóhajtott, miközben lazán átölelte a lány derekát. - Megpróbálom visszafogni magam.

- Tökéletesen megbízom benned - mondta Ronnie, majd megpuszilta Willt.

- Nahát, kösz - nyögött a fiú. - Megyek, megnézem az apámat, rendben? -

kacsintott rá a lány.

- Oké. Különben is, holnap korán reggel be kell men-nem dolgozni.

- Te szegény - mosolygott Ronnie. - Nekem csak tízre kell beérnem.

- Még mindig te eteted a vidrákat? - Nélkülem éhen halnának. Nélkülözhetetlen vagyok. - Mondtam már, hogy olyan vagy, mint egy dada? - ne-

vetett a fiú. - Azt hiszem, ezt eddig még soha senki sem mondta

nekem. De csak, hogy tudd, téged is szívesen dajkálnálak.

24

RONNIE

Ronnie hosszan nézett Will után, mielőtt elindult volna a

ház felé - végiggondolta, miket mondott neki a fiú, és azon is elgondolkozott, vajon igaza volt-e Blaze-t illetően. A kö-zelgő tárgyalás napja egész nyáron ólomsúlyként nehezedett rá. Néha azt latolgatta, vajon a lehetséges büntetés kivárása nem rosszabb-e, mint maga a büntetés. Ahogy teltek a hetek, egyre gyakrabban fordult elő, hogy felébredt az éjszaka közepén, és képtelen volt visszaaludni. Nem attól félt, hogy

esetleg börtönbe kerül - nem hitte, hogy börtönbüntetést kap inkább azon rágódott, hogy sosem szabadul majd meg ezektől a bűnöktől. Vajon be kell majd számolnia a tettéről, ha egyetemista lesz? El kell majd mondania a főnökének, ha egyszer dolgozni kezd? Taníthat majd így? Nem tudta, hogy akar-e egyetemre menni, és azt sem, hogy tanárként akar-e elhelyezkedni, de a félelem akkor sem oszlott el. Lehet, hogy amit tett, most már örökre üldözni fogja?

Az ügyvédje szerint nem, de Ronnie már semmiben sem hitt.

És ott volt még az esküvő is. Will számára nem volt ne-héz megkérni őt, hogy menjen el, hiszen ő úgy vélte, az egész nem nagy ügy. De Ronnie tudta, Susan nem szeretné, hogy ott legyen, ő pedig nem akart zavart kelteni egy ilyen napon. Megan napján.

A hátsó teraszhoz érve már éppen be akart nyitni a ház-ba, amikor meghallotta a hintaszék nyikorgását. Ijedten ugrott egyet, de csak Jonah-t találta a székben. Az öccse kitartóan bámult rá.

- Ez. Annyira. Hányás. Volt. - Mit csinálsz itt kint? - kérdezte Ronnie. A szíve még

mindig kalapált. - Téged és Willt figyeltelek. Ahogy mondtam, tök há-

nyás volt az egész. - Te kémkedsz utánunk? - Nem volt nehéz dolgom. Ott álltál a műhelynél

Will-lel. Innen úgy tűnt, ki akarja belőled szorítani az összes levegőt.

- Nem akarta - ellenkezett az öccsével a lány. - Csak azt mondom, amit innen láttam. - Majd megérted, ha egy kicsit idősebb leszel - moso-

lyodott el a lány. - Pontosan tudom, mit csináltatok - ingatta a fejét

Jonah. - Láttam már néhány filmet. De úgy gondolom, ez hányás, és kész.

- Ezt már említetted - figyelmeztette Ronnie. Ez a mondat mintha leállította volna egy időre a fiút. - Hová ment Will? - Haza. Holnap dolgoznia kell. - Tervezted, hogy ma este is kimész vigyázni a

teknősfészekre? Mert nem kell. Apa azt mondta, ma éjjel mi állunk őrt.

- Rávetted apát, hogy aludjon kint? - Ő akarta. Azt mondta, vicces lesz. Kétlem, gondolta Ronnie. - Nekem mindegy.

- Már összepakoltam a cuccomat. Hálózsák, lámpa, ivólé, szendvicsek, egy doboz Ritz keksz, pehelycukor, burgonyaszirom, sütik és teniszütő.

- Teniszezni is fogtok? - Csak ha jön a mosómedve. Tudod. Ha megpróbál

megtámadni minket. - Nem fog megtámadni benneteket. - Tényleg? - Jonah csalódottnak tűnt. - Nos, talán mégis jó ötlet - bólogatott végül Ronnie. -

Jobb, ha fölkészülsz mindenre. Sosem tudhatod. - Szerintem is - vakarta meg a fejét a fiú. - Apropó, az ablak egyszerűen gyönyörű - intett a

műhely felé a lány. - Kösz - válaszolta Jonah. - Apa minden üvegdarabot

tökéletesnek szeretne. Van, hogy kétszer, háromszor is újracsináltat egy-egy darabot. De egyre ügyesebb vagyok.

- Ez az ablakon is meglátszik. - Csak a meleget nem bírom. Főleg ha apa bekapcsolja

az égetőkemencét. Az olyan, mint egy sütő. Az egy sütő, gondolta Ronnie. De nem javította ki az

öccsét. - Szörnyű lehet. És hogy halad a kekszháború? - Egész jól. Annyi az egész, hogy akkor kell kekszet en-

nem, amikor apa elszundít. - Apa nem szokott szundítani. - Mostanában szokott. Minden délután egy-két órát.

Néha elég erősen meg kell ráznom, hogy végre felébredjen.Ronnie elgondolkozva nézte az öccsét, majd bekukucs-

kált az ablakon át a házba. - Tényleg, hol van apa? - A templomban. Harris lelkész járt itt nemrég.

Mostanában elég sokszor jön. Apa szeret vele beszélgetni. - Barátok. - Tudom. De szerintem ez csak kifogás. Apa

zongorázni ment a templomba. - Zongorázni? - kérdezte Ronnie zavartan. - Múlt héten hoztak egyet a templomba. Apa azóta

mindennap átmegy zongorázni.

- Valóban? - Várj csak - nézett föl Jonah. - Nem is biztos, hogy ezt

elmondhattam volna neked. Jobb lesz, ha elfelejted az egészet.

- Miért nem szóltál nekem erről? - Attól tartottam, megint ordítani fogsz apával. - Nem fogok ordítani vele - tiltakozott Ronnie. - Mikor

ordítottam vele utoljára? - Amikor zongorázott. Emlékszel? Ó, tényleg, gondolta a lány. A kölyöknek bámulatos me-

móriája van. - Nos, nem fogok ordítozni vele. - Akkor jó. Mert nem szeretném, ha kiabálnátok. Hol-

nap ugyanis elmegyünk a Fort Fisher erődhöz, és nem sze-retném, ha apának rossz kedve lenne.

- Mikor ment el a templomba? - Nem tudom. Szerintem már több órája. Ezért is

ültem ki ide. Vártam, hogy visszajöjjön. És akkor megjelentetek Will-lel, és szexelni kezdtetek.

- Csak csókolóztunk! - Nem. Nem hiszem. Egyértelműen látszott, hogy sze-

xeltek - mondta Jonah teljes meggyőződéssel a hangjában. - Vacsoráztál már? - váltott témát gyorsan Ronnie. - Apát vártam. - Akarod, hogy csináljak neked egy pár virslit? - Csak ketchuppal, jó? - nyomta meg a szavakat a fiú. - Hát persze - sóhajtott a lány. - Azt hittem, még csak megérinteni sem szereted, ami

húsból van. - Tudod, elég vicces, de mostanában annyi döglött hal

volt a kezemben, hogy a virslit már egyáltalán nem is tartom undorítónak.

- Magaddal viszel egyszer az Akváriumba, hogy megnézzem, ahogy a vidrákat eteted? - kérdezte Jonah mosolyogva.

- Ha szeretnéd, talán még azt is elintézhetem, hogy te etesd őket.

- Komolyan? - Jonah hangjában izgatottság csengett.

- Szerintem igen. Persze, meg kell kérdeznem, de megengedték már néhány diákcsoportnak is, úgyhogy nem hiszem, hogy gond lesz.

Jonah arca felragyogott. - Hű, köszi - aztán felállt a hintaszékből, és hozzátette:

- Ja igen, és jössz nekem tíz dolcsival. - Miért? - Jó reggelt! Azért, hogy ne mondjam el apának, hogy

mit műveltetek Will-lel. Ez egyértelmű. - Most csak viccelsz, ugye? Akkor is, ha csinálok

neked vacsorát? - Ugyan már. Te dolgozol, én szegény vagyok. - Szerintem te túlbecsülöd azt a pénzt, amennyit én

keresek. Nincs tíz dollárom. Az összes keresetem ráment az ügyvédre.

Jonah elgondolkozott. - Mit szólnál öt dollárhoz? - Lenyúlnál öt dollárral, most, hogy tudod, az összes

pénzem nincs tíz dollár sem? Jonah újra gondolkodóba esett. - Kettő? - Egy? - Megegyeztünk - vigyorodott el Jonah.

Ronnie - miután elkészítette Jonah vacsoráját, amelyet a

fiú kérésére végül nem mikroban melegített, hanem megfő-zött - lement a partra, és a templom felé vette az irányt. A templom nem volt messze a házuktól, de pont az ellenkező irányban volt, mint amerre általában közlekedni szokott, így amióta itt volt, még csak néhányszor ment el mellette.

Közelebb érve meglátta a templomtorony elmosódó körvonalait az esti szürkületben. A toronytól eltekintve a templom egyébként szinte elveszett az utcában, mivel sokkal kisebb volt a körülötte álló házaknál, ráadásul pedig építészetileg is elbújhatott mellettük: a falak

deszkából készültek, és néhány új elemtől eltekintve az épület elég viharvertnek nézett ki.

Ronnie átmászott a dűnén, majd lement a mellékutcá-ban található parkolóig, ahonnan már láthatóvá vált, hogy a templom nyitva áll a hívők előtt. Egy csordultig telt kuka, egy nyilvánvalóan újonnan odahelyezett furnérlemezkupac az ajtó mellett és egy hatalmas munkagép a bejárat közelében mind azt jelezték, hogy van élet az elhagyatottnak tűnő épületben. A halványan pislákoló, kúp alakú égőkkel megvilágított főbejárat ajtaja ki volt támasztva, az épület többi része azonban sötétbe burkolózott.

Ronnie odasétált a bejárathoz, majd belépett a templomba. Körbenézve megállapította, hogy az épületen lenne még mit javítani. A padlót betonnal öntötték le, a válaszfalat még nem fejezték be, sehol egy pad vagy egy szék. A világítást egy madzagra lógatott régi alumíniumlámpa biztosította. Minden négyzetcentimétert por borított, de ott, ahol Ronnie feltételezése szerint Harris lelkész szokott prédikálni vasárnaponként, az apja ült egy új zongoránál, és nagyon kirítt a környezetből.

Az apja nem vette észre, hogy Ronnie bejött, csak ját-szott. A lánynak nem volt ismerős a dallam, amely modern hangzásával elütött azoktól a daloktól, amelyeket az apja játszani szokott, de még az ő gyakorlatlan fülének is úgy tűnt, hogy a dal... valahogy még nincs kész. Valószínűleg az apja is ezen a véleményen lehetett, mert egy pillanatra abbahagyta a zongorázást, majd újra az elejétől kezdte játszani a dallamot.

Ez alkalommal, Ronnie legalábbis úgy hallotta, kisebb változtatásokat vitt a játékába, s bár a dallam így már jobban hangzott, még mindig nem volt tökéletes. Ronnie-t hirtelen elöntötte a büszkeség, mert rájött, hogy nemcsak hogy érti a zenét, de még mindig kihallja a lehetséges variációkat is. Kiskorában nagyon jó volt ebben, az apját pedig ámulatba ejtette ez a képessége.

Steve megint újra kezdte a dalt, s Ronnie látta, milyen boldog az apja. Be kellett látnia, hogy bár az ő életéhez

már nem tartozik hozzá a zene, az apjáéhoz viszont nagyon is. Hirtelen elszégyellte magát, amiért elvette az apjától a zenét. Visszagondolva eszébe jutott, mennyire dühítette a gondolat, hogy az apja megpróbálja rávenni arra, hogy zongorázzon, de valóban ez volt a helyzet? Tényleg róla szólt ez az egész? Vagy az apja azért játszott, mert zongora nélkül nem tudott élni?

Ronnie nem tudta a választ, de miközben a zenét hall-gatta, egyre nagyobb lelkesedéssel figyelte az apját: a ko-molyságát, amellyel minden egyes hangot megvizsgált, s a könnyedséget, amellyel újra- és újraírta a dallamot. A lány végül rádöbbent, hogy milyen sok mindenről mondott le az apja az ő gyerekes követelése miatt.

Steve köhögött egyet. Majd még egyet. Aztán abbahagyta a játékot. Köhögött még néhányat mélyről, hogy a váladék felszakadjon. Amikor úgy tűnt, nem szűnik a köhögése, Ronnie szaladni kezdett feléje.

- Apa? - kiáltotta. - Jól vagy? - Steve felnézett, és a köhögés hirtelen csillapodni kez-

dett. Mire a lány odaért hozzá, már egyáltalán nem köhö-gött, csak egy kicsit zihálva kapkodott levegő után.

- Semmi baj - mondta a férfi alig hallhatóan. - Túl sok itt a por, egy idő után tele lesz a tüdőm vele. Mindig ez történik.

- Biztos vagy benne, hogy csak ennyi az egész? - kér-dezte Ronnie, s közben az apja arcát nézve úgy látta, Steve mintha sápadtabb lenne, mint szokott.

- Igen, persze - veregette meg a lány kezét a férfi. - Mit keresel itt?

- Jonah mondta, hogy itt talállak. - Lebuktam, mi? - Ugyan, apa - legyintett a lány. - Ez egy ajándék, nem

igaz? Steve nem válaszolt, Ronnie-nak pedig a zongorát nézve

eszébe jutott az összes dal, amelyet együtt írtak. - Mi volt az, amit játszottál? Új dalt írsz? - Ó, hát, inkább úgy fogalmaznék, hogy próbálkozom

vele. Egyelőre dolgozom rajta. Nem nagy szám.

- Nekem tetszett... - Nekem nem. De nem tudom, mi a baj vele. Talán te

tudod, te mindig jobb voltál ebben nálam, én egyszerűen nem boldogulok vele. Olyan, mintha mindent visszafelé csinálnék.

- Nekem tetszett - tartott ki a véleménye mellett a lány. - És valahogy... modernebb volt, mint amilyeneket játszani szoktál.

- Hát észrevetted? - mosolyodott el Steve. - Az elején még nem ilyen volt. Ha őszinte akarok lenni, azt kell hogy mondjam, fogalmam sincs, honnan jönnek ezek a dallamok.

- Talán belehallgattál az iPodomba? - Nem - mosolyodott el újra a férfi. - Biztosíthatlak,

hogy még csak a kezembe sem fogtam az iPododat. Ronnie körülnézett. - Szóval, mikor fejezik be a templomot? - Nem tudom. Azt hiszem, említettem neked, hogy a

biztosítás nem fedezi az összes költséget - ez pedig igen-csak megnyújtja az időt.

- És hogy haladsz az ablakkal? - Szerintem kész leszek vele. - Steve egy furnérlappal

takart nyílásra mutatott a hátuk mögötti falon. - Oda kerül majd. Már ha be tudom állítani.

- Tudod, hogy kell csinálni? - hitetlenkedett a lány. - Még nem. Ronnie elmosolyodott. - Miért van itt ez a zongora? Hiszen a templom még

nincs is kész. Nem félnek, hogy valaki ellopja? - - Úgy volt, hogy csak akkor szállítják le, amikor már

elkészült a templom, tehát valójában még nem kellene itt lennie. Harris lelkész abban reménykedik, hogy talál valakit, aki hajlandó lesz elraktározni, minthogy azonban még csak megközelítőleg sem lehet tudni, hogy mikor fejeződnek be itt a munkák, nem olyan könnyű erre embert találni. - Steve az ajtó felé fordult, és meglepve vette észre, hogy már besötétedett. - Hány óra van?

- Kilenc múlt.

- Hűha - állt föl a férfi. - Jól elszaladt az idő. Megígér-tem Jonah-nak, hogy ma éjjel kint alszom vele a parton. És még arra is rá kell vennem, hogy egyen valamit.

- Azt én már elintéztem. Steve elmosolyodott, majd összeszedte a kottáit, és le-

kapcsolta a lámpát a templomban. Ronnie döbbenten vette észre, hogy az apja milyen fáradtnak és gyengének tűnik.

25

STEVE

Ronnie-nak igaza van, gondolta Steve. A dal

kétségtelenül modern. Nem hazudott, amikor azt állította, hogy a dallam

teljesen más volt az elején. Az első héten leginkább Schumann zenéjéhez hasonlított, pár nap múlva viszont már inkább

Grieg dallamaihoz. Aztán Saint-Saéns zenéje dübörgött a fejében. Végül pedig már semmire sem hasonlított, őt pedig újra olyan érzések kezdték gyötörni, mint amikor a legelső hangjegyet vetette papírra.

Régebben, amikor zenét szerzett, arról fantáziált, hogy a dallamait generációk múlva is játsszák majd. Ez alkalom-mal azonban csak kísérletezgetett, próbálgatta magát. Azt szerette volna elérni, hogy a zene magától szülessen meg, és egyszer csak azt vette észre, hogy már nem próbálja a nagy zeneszerzőket utánozni - megelégedett a saját dallamával. Nem mintha olyan jó lett volna, tudta, hogy nem. A dal nem volt jó, és megvolt a lehetősége annak, hogy soha nem is lesz az, de valahogy mégis elégedett volt.

Azon gondolkozott, nem ez volt-e eddig a problémája, hogy azzal töltötte az eddigi életét, hogy másoknak próbált megfelelni. Olyan darabokat zongorázott, amelyeket több

száz évvel korábban komponáltak, és Istent kereste a parton tett séták alatt, mert Harris lelkésznek akart megfelelni. Itt és most azonban - amikor a fia mellette ült a háza mögötti homokdűnén, és annak ellenére, hogy valószínűleg semmit sem látott, egy távcső segítségével térképezte föl a környéket, Steve arra döbbent rá, hogy nem azért élt így eddig, mert úgy vélte, mások jobban tudják a választ az élet kérdéseire, hanem azért, mert nem bízott a saját ösztöneiben. Talán túlzottan is a tanáraira támaszkodott, és végül már nem mert bízni magában.

- Apa? - Tessék, Jonah. - Eljössz majd meglátogatni minket New Yorkban? - Semmi sem tenne boldogabbá. - Mert azt hiszem, Ronnie most már beszélne veled. - Remélem. - Rengeteget változott, nem gondolod? Steve letette a távcsövet. - Szerintem mindannyian sokat változtunk ezen a

nyáron. - Aha - helyeselt Jonah. - Én például magasabb

lettem. - Bizony! És megtanultad, hogy kell mozaikablakot ké-

szíteni. Úgy tűnt Jonah elgondolkozott valamin. - Apa? - Igen? - Szeretnék megtanulni fejen állni. Steve egy pillanatig szóhoz sem jutott. Nem értette, hogy

kapcsolódik ez a téma az előzőhöz. - Megkérdezhetem, hogy miért? - Szeretek fejjel lefelé lenni. Fogalmam sincs miért, de

szeretek. De azt hiszem, szükségem van rád, hogy tartsd a lábam. Legalábbis az elején.

- Számíthatsz rám. Ezután elég hosszan csak ültek egymás mellett

szótlanul. Balzsamos illatokkal teli, csillagos éjszaka volt, Steve-et - miközben elveszett az éjszaka szépségében -

elégedettség érzése rohanta meg. A gyerekeivel töltheti ezt a nyarat, itt ülhet a homokdűne tetején a fiával, és semmiségekről beszélgethet vele. Régen voltak ilyen napjai, és megrémült a gondolattól, hogy hamarosan vége szakad az egésznek.

- Apa? - Igen, Jonah? - Egy kicsit unalmas itt, kint. - Én inkább nyugodtnak nevezném - válaszolt Steve. - De hisz alig látok valamit. - Nézd a csillagokat. És hallgasd a hullámokat. - Mindennap hallom őket. És mindennap ugyanolyan

a hangjuk. - Mikortól akarod gyakorolni a fejen állást? - Mondjuk holnaptól. - Mi baj? - ölelte át Steve a fiát. - Kicsit szomorkásnak

tűnsz. - Semmi - közölte Jonah alig hallhatóan. - Biztos? - Nem járhatnék itt iskolába? - bökte ki a fiú váratla-

nul. - És lakhatnék veled? Steve tudta, nagyon kell vigyáznia, mit felel. - És mi lesz anyával? - Szeretem anyát. Hiányzik. De szeretek itt lenni.

Szeretek veled lenni. Tudod, az ablakon dolgozni, papírsárkányt eregetni. Vagy csak úgy ellenni. Olyan jól érzem itt magam. Nem akarom, hogy vége legyen.

- Én is szeretek veled lenni - húzta magához Steve a fiát. - Ez eddigi életem legjobb nyara. De ha iskolába is kell járni, akkor az egész már nem lehet olyan, mint most.

- Talán lehetnék magántanuló. Lehetnél a tanárom. Jonah halk hangja majdhogynem rémült volt, és

felnőttes komolyság hallatszott belőle. Steve-nek kiszáradt a torka. Utálta, amit mondania kellett, még akkor is, ha tudta, nincs más választása.

- Szerintem anyának nagyon hiányoznál, ha itt maradnál velem.

- Akkor költözz vissza te is New Yorkba. Talán te és anya újra összeházasodhatnátok.

Steve vett egy mély levegőt, gyűlölte ezt a helyzetet. - Tudom, milyen nehéz neked, és tudom, hogy úgy

érzed, igazságtalan az élet. Bárcsak meg tudnám változtatni a dolgokat, de nem tudom. Az anyáddal kell élned. Szeret téged, és nem tudna mihez kezdeni nélküled. De én is szeretlek, Jonah. Azt akarom, hogy ezt sose felejtsd el.

Jonah bólintott, mintha pont erre a válaszra számított volna.

- Azért elmegyünk, és megnézzük a Fort Fishert? - Ha szeretnéd, igen. Utána pedig elmehetnénk az

aquaparkba. - Itt van aquapark? - Nincs, de nem túl messze van egy. Csak ne felejtsük

el betenni a fürdőnadrágokat. - Oké - élénkült fel Jonah. - És még a Chuck E. Cheese's pizzázóba is benézhet-

nénk. - Tényleg? - Ha szeretnéd, miért ne? - Oké, szeretném. Jonah csendben ült egy darabig, majd a hűtőtáska felé

nyúlt. Kivett egy zacskó kekszet. Steve megállta, hogy ne szóljon rá.

- Apa? - Igen? - Szerinted kikelnek ma éjjel a teknősök? - - Nem hiszem, de már nem kell sokat várni. Jonah összeszorította a száját, de nem szólt egy szót

sem, és Steve tudta, a fiának megint az jutott eszébe, hogy hamarosan haza kell mennie. Egy kicsit közelebb vonta magához, de belül mintha valami darabokra tört volna benne - valami, amiről tudta, hogy egésszé már soha többé nem lehet összerakni.

Steve másnap korán reggel ébredt, s mozdulatlanul nézte

a partot. Úgy érezte, pont annyira élvezi most a reggelt, mint amikor hajnalban végigsétál a homokon.

Úgy érezte, Isten aznap nincs ott. Legalábbis neki nincs. Ezen elgondolkozott egy pillanatra. Ha Isten jelenlétét eny- nyire könnyű lenne megállapítani, akkor a part valószínűleg tömve lenne reggelente. Nem csak azok lennének itt, akik kocognak, kutyát sétáltatnak, vagy horgásznak, hanem mindenki, aki Istent keresi.

Isten keresése legalább annyira misztikus volt, mint Isten maga. Erre most jött rá. Hiszen Isten maga is egy rej-tély, nem?

Vicces, hogy ez csak ilyen hosszú idő után, most világosodott meg előtte.

Az egész napot Jonah-val töltötte, úgy, ahogy előző este

eltervezték. Az erőd valószínűleg őt sokkal jobban érdekelte, mint Jonah-t, minthogy ő ismerte az államok között lezajlott háború történetét, és tudta, hogy Wilmington volt a szövetségiek fontos kikötői közül az utolsó, amely fennmaradt. Az aquapark óriáscsúszdáit viszont inkább Jonah élvezte. Mindenkinek magának kellett fölcipelnie a csúszda tetejére az úszógumiját, és míg Jonah-nak az első pár alkalommal ez nem jelentett kihívást, addig Steve már az elején föladta a próbálkozást.

A férfi tényleg úgy érezte, hogy ott rögtön meghal. A Chuck E. Cheese's egy olyan pizzázó volt, ahol renge-

teg videojáték várta a gyerekeket, s ezek teljesen le is kötötték Jonah-t. Háromszor játszottak a léghokival, ezzel szereztek pár száz zsetont, és miután pénzre váltották, két vízipisztollyal, három gumilabdával, egy csomag színes ceruzával és két radírral felpakolva indultak haza. Steve még csak bele sem akart gondolni, hogy mennyibe került mindez neki.

Jó nap volt. Nevetős. Ugyanakkor fárasztó is. Miután beszélgetett egy kicsit Ronnie-val, Steve lefeküdt aludni. Annyira kimerült volt, hogy pillanatokon belül álomba zuhant.

26

RONNIE

Miután az apja és Jonah elmentek otthonról, Ronnie

elindult, hogy megkeresse Blaze-t. Remélte, hogy még azelőtt sikerül megtalálnia, hogy megkezdődne a munkaideje az Akváriumban. Úgy vélte, nincs veszítenivalója. A legrosszabb, ami történhet, hogy Blaze lerázza, vagy szóba sem áll vele, s így legfeljebb marad abban a helyzetben, amelyben addig is volt. Nem azt várta Blaze-től, hogy rögtön változtassa meg a véleményét, s nem akarta megvalósíthatatlan álmokba ringatni magát, mégis nehezére esett nem reménykedni benne, hogy minden jóra fordul. Willnek igaza volt: Blaze nem olyan, mint

Marcus, neki van lelkiismerete, így biztos, hogy van egy kis bűntudata is.

Nem tartott sokáig rábukkanni a lányra, a móló közelében, egy homokdűne tetején ülve nézte a szörfösöket. Nem szólt egy szót sem, amikor Ronnie odasétált hozzá.

Ronnie-nak fogalma sem volt róla, hol kezdje a mondandóját, így csak egyszerűen belevágott:

- Helló, Blaze - köszönt. - Blaze továbbra sem szólalt meg, és Ronnie-nak össze

kellett szednie magát, hogy folytatni tudja. - Tudom, hogy valószínűleg nem akarsz beszélni

velem... - Úgy nézel ki, mint egy húsvéti tojás.

Ronnie végignézett magán: türkizkék színű, az Akvári-um lógójával díszített pólót, fehér rövidnadrágot és fehér cipőt viselt.

- Próbáltam elérni náluk, hogy inkább fekete legyen az egyenruha, de nem álltak kötélnek.

- Kár. A te színed a fekete. - Blaze arcán egy mosoly suhant át. - Mit akarsz tőlem?

- Nem akartam aznap éjjel felszedni Marcust - nyelt egyet Ronnie. - Ő jött oda hozzám, és nem tudom, miért mondta, amit mondott, de másra nem tudok gondolni, mint arra, hogy féltékennyé akart tenni téged. Biztos vagyok benne, hogy nem hiszel nekem, de azt akartam, hogy tudd, soha nem tennék veled ilyet. Nem vagyok ilyen. - Hirtelen, gyorsan törtek elő belőle a szavak, de végre kimondta, amit akart.

- Tudom - mondta Blaze rövid hallgatás után. Ez nem az a válasz volt, amelyre Ronnie számított. - Akkor miért tetted azokat a cuccokat a táskámba? -

szegezte a lánynak a kérdést. - Dühös voltam rád - nézett hunyorogva Ronnie-ra

Blaze. - Mert egyértelműen látszott, hogy tetszel Marcusnak.

Ronnie lenyelte a választ, amely már a nyelvén volt, mert tudta, amit mondani akart, azonnal véget vetett volna a beszélgetésnek. Adni akart még egy esélyt Blaze-nek, hogy folytathassa a mondandóját.

- Láttam, hogy sok időt töltöttél Will-lel a nyáron - mondta Blaze újra a szörfösök felé fordulva.

- Azt mondta, régebben ti ketten barátok voltatok. - Aha, barátok. Nagyon régen. Will jó fej. Szerencsés

vagy. - Blaze beletörölte a kezét a nadrágjába. - Az anyám hozzámegy a pasijához. Miután ezt velem is közölte, óriásit veszekedtünk, és végül kirúgott otthonról. Lecserélte a zárakat, meg minden.

- Sajnálom - mondta Ronnie, és komolyan is gondolta. - Túlélem. Blaze szavai hallatán átfutott Ronnie fején, mennyi ha-

sonlóság van az életükben - válás, düh, lázadás, a szülők

új házassága -, de mindezek ellenére mégsem hasonlítottak már egymásra. Blaze megváltozott azóta, hogy először találkoztak. Eltűnt belőle az az életöröm, amely Ronnie-nak szemet szúrt a nyár elején, és mintha idősebbnek is tűnt volna, de nem heteket, hanem éveket öregedett. És nem jó irányban változott: a szeme alatt karikák ültek, a bőre pedig sárgás színt kapott. És fogyott is. Sokat. Fura érzés volt, de úgy tűnt, mintha Ronnie egy olyan embert nézne, amilyenné igen nagy eséllyel ő maga is válhatna. Márpedig amit látott, egyáltalán nem tetszett neki.

- Nem volt szép, amit velem tettél - jegyezte meg Ron-nie. - De még rendbe hozhatod.

- Marcus soha nem engedné - ingatta a fejét lassan Blaze. - Azt mondta, ha megteszem, soha többé nem áll ve-lem szóba. - Monoton hanghordozása hallatán Ronnie a legszívesebben jól megrázta volna. Úgy tűnt, Blaze olvas Ronnie gondolataiban, sóhajtva folytatta hát, amibe bele-kezdett:

Nincs hová mennem, csak Marcus maradt. Az anyám felhívta az összes rokonunkat, és figyelmeztette őket, hogy nem fogadhatnak be. Elmondta nekik, mennyire nehezére esik erre kérni őket, de azt is közölte velük, hogy nekem most erre a „kemény bánásmódra" van szükségem. Nincs mit ennem, és hacsak nem akarok a szabad ég alatt aludni életem hátralévő részében, azt kell tennem, amit Marcus akar. Amikor dühös rám, még azt sem engedi meg, hogy lezuhanyozzak nála. És nem ad a pénzből, amelyet a műsor után szedünk össze, akkor pedig még kaját sem tudok venni. Néha úgy bánik velem, mint egy kutyával, és olyankor gyűlölöm. De mi mást tehetnék?

- Próbáltál beszélni az anyáddal? - Minek? Úgy gondolja, reménytelen eset vagyok. Utál

engem. - Biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz. - Nem ismered úgy, mint én. Ronnie-nak eszébe jutott az az alkalom, amikor

Blaze-ék-nél járt, és látta a borítékba kikészített pénzt.

Úgy tűnt, mintha Blaze most egy teljesen másik anyáról beszélne, de nem akarta ezt hangosan kimondani. Csöndben ültek egy darabig, majd Blaze feltápászkodott. A ruhája koszos volt és gyűrött, mintha már legalább egy hete viselte volna. És talán ez nem is állt messze a valóságtól.

- Tudom, mit vársz tőlem - mondta Ronnie-nak -, de nem tudom megtenni. És nem azért, mert nem kedvellek. Bírlak, és nem kellett volna ezt tennem veled. De én pont ugyanolyan csapdába kerültem, mint te. És szerintem Marcus még nem végzett veled.

- Ezt hogy érted? - merevedett meg Ronnie. - Megint elkezdett emlegetni téged - állt föl Blaze. - És

nem túl kellemes modorban. Jobban teszed, ha távol ma-radsz tőlem - tette hozzá, majd válaszra sem várva elindult.

- Blaze! - kiáltott utána Ronnie. A lány lassan hátrafordult. - Ha éhes lennél, vagy kell egy hely, ahol meghúzhatod

magad, tudod, hol lakom. Egy pillanatra mintha nem csak a hála suhant volna át

Blaze arcán, hanem annak a kedves, talpraesett lánynak a vonásai is feltűntek volna, akit Ronnie júniusban ismert meg.

- És még valami - folytatta Ronnie. - A tüzeskedés, amelyet Marcusszal műveltek, hatalmas őrültség.

- Tényleg úgy gondolod, hogy őrültebb, mint mostaná-ban a többi dolog az életemben? - mosolyodott el szomo-rúan Blaze.

Másnap délután Ronnie a ruhásszekrénye előtt állt, bár

tudta, hogy nincs egy ruhája sem, amelyet fölvehetne. Ha úgy dönt, hogy elmegy az esküvőre - ebben azonban még mindig nem volt biztos -, még csak megközelítőleg sem lesz az alkalomhoz illően öltözve, kivéve persze, ha Ozzy Osbourne és családja is hivatalos a partira.

Ez az esküvő azonban szertartásos, csokornyakkendős esküvő lesz, ahol nemcsak a násznépnek, de a vendégeknek is szmokingban és estélyi ruhában kell megjelenniük. Nem gondolta, hogy ilyen helyre lesz hivatalos, amikor a nyár elején bepakolt New Yorkban. Még azt a fekete papucsát sem hozta magával, amelyet az anyja vett neki tavaly karácsonyra, s amelyet még ki sem vett a dobozából.

Tényleg nem értette, hogy Will miért ragaszkodik hozzá, hogy ő is ott legyen az esküvőn. Még ha sikerül is tisztességesen felöltöznie, akkor sem lesz senki, akivel beszélgetni tudna. Will a násznéphez tartozik, ami azt jelenti, hogy egy tonna fotó készül majd róla, miközben ő a fogadáson lesz; aztán pedig, mivel Willnek a főasztalnál kell ülnie, még a vacsora alatt sem lehetnek együtt. Ronnie úgy vélte, valószínűleg egész este az asztalnál ül majd a kormányzó vagy egy szenátor, vagy egy olyan családtag mellett, amelyik magánrepülőn érkezett a buliba... és feszengve társalog majd velük. Ráadásul Susan utálja őt, szóval az egész ötlet nagyon rossz. Igazán nagyon rossz. Minden szempontból borzalmas.

Más részről viszont... Mikor lesz még egyszer hivatalos egy ilyen esküvőre? A

házat - amennyire tudta - teljesen átalakították az elmúlt pár napban. A medencét ideiglenesen lefedték, sátrakat állítottak, és több ezer virágot ültettek mindenfelé. Egy wilmingtoni filmgyárból nem csak világítást kölcsönöztek, de a teljes filmgyári személyzetet is felfogadták, akik dublőrök segítségével állították be a fényeket. Az ételeket és az italokat - a kaviártól elkezdve a Cristal pezsgőig - három különböző wilmingtoni étteremből rendelték, az előkészületeket egy mesterszakács felügyelte, akit Susan még Bostonból ismert, és aki állítólag egykor jó esélyekkel pályázta meg a Fehér Ház főszakácsi pozícióját. Minden átlagon felüli lesz tehát, vagyis olyan, amilyet Ronnie el sem tudott képzelni a saját esküvőjén - egy, a mexikói tengerparton, legfeljebb néhány ember jelenlétében tartott esküvő sokkal közelebb állt az elképzeléseihez -, mégis úgy

gondolta, leginkább ez a luxus vonzotta, ezért szeretett volna ott lenni. Valószínűleg még egyszer nem adódik ilyen lehetősége az életben, hogy részt vegyen egy ilyen esküvőn.

Feltéve természetesen, ha talál valamit, amit felvehet. Őszintén szólva, nem is tudta, hogy miért keresgél a szekrényben. Hiszen nincs varázspálcája, amelyet meglengetve a farmerja azonnal elegáns ruhává változna, és azt sem tudta elképzelni, hogy egy új frizura segítségével el tudná érni, hogy a vendégsereg szemet hunyjon a Fali Out Boys koncertpólóján.

Az egyetlen, többé-kevésbé megfelelő ruha, amellyel rendelkezett, az egyetlen, amelyet Susan talán nem talált volna visszataszítónak, ha váratlanul beugrik hozzá útban a mozi felé - nos, az egyetlen ilyen ruha az Akváriumban viselt egyenruhája volt, amelyben Ronnie úgy nézett ki, mint egy húsvéti tojás.

- Mit csinálsz? Az ajtóból Jonah bámult rá érdeklődő tekintettel. - Egy ruhát keresek, amit felvehetek - magyarázta

Ronnie. - Mész valahová? - Nem. Úgy értettem, egy ruhát, amit felvehetek az

esküvőre. - Férjhez mész? - kerekedett el Jonah szeme. - Természetesen nem. Will nővére megy férjhez.- Hogy hívják? - Megannak. - Helyes? - Nem tudom - rázta meg a fejét Ronnie. - Még nem ta-

lálkoztam vele. - Akkor miért mész el az esküvőjére? - Mert Will megkért rá. Így működnek a dolgok - ma-

gyarázta a lány. - Mindenki vihet magával egy vendéget az esküvőre. És Will vendége feltehetőleg én leszek.

- Ő. És mit veszel fel? - Semmit. Egy ruhám sincs, amelyet felvehetnék.

- És ami most van rajtad? Az elég jó - intett felé a fiú. A húsvéti tojás ruha. Állati jó.

- Ezt nem vehetem fel - rángatta meg a pólóját Ronnie. - Ez egy előkelő esküvő lesz. Estélyi ruhát kell viselnem.

- És van neked olyanod? - Nincs. - Akkor meg miért ácsorogsz a szekrény előtt? - Milyen igaz, gondolta Ronnie, azzal becsukta a

szekrény ajtaját, és levetette magát az ágyra. - Igazad van - mondta. - Nem megyek el. Ez lesz a

legegyszerűbb. - Szeretnél elmenni? - faggatózott tovább Jonah. Egy pillanat alatt a következő gondolatok szaladtak vé-

gig Ronnie fejében: egyáltalán nem, egy kicsit, és végül, igen, nagyon.

- Will szeretné, hogy ott legyek - húzta maga alá a lábát a lány. - Fontos neki. És egyébként is úgy gondolom, hogy érdemes lenne elmenni egy ilyen esküvőre.

- Akkor miért nem veszel egy estélyi ruhát? - Mert nincs rá pénzem. - Ó. Ezen könnyen segíthetünk - közölte Jonah, majd

odament a sarokban álló játékospolchoz, amelynek az egyik végében egy repülőgép volt beszorítva a többi játék közé. Levette a repülőt a polcról, a tetejére állította, majd lecsavarta az orrát. Elkezdte kiszórni a tartalmát az ágyra, Ronnie pedig

tátott szájjal figyelte, mennyi pénzt gyűjtött össze az öccse. Az ágyon legalább két-háromszáz dollár hevert.

- Ez a széfem - mondta a fiú az orrát dörzsölve. - Elég régóta gyűjtögetek már.

- Honnan van ez a rengeteg pénz? - Ezt azért kaptam, mert nem mondtam el apának,

hogy láttalak a vásár éjszakáján - mutatott Jonah egy tízdolláros bankjegyre. - Ezt azért, mert nem szóltam apának, hogy szexeltetek Will-lel - bökött most egy egydollárosra, majd sorra mutogatott a többi bankóra is: - Ez a kék hajú fiú ügye, ezt meg indiánpókeren nyertem.

Ezt meg akkor adtad, amikor kiosontál a házból a szobafogság...

- Oké, vettem az adást - szólt közbe a lány. De mégis... - És semmit sem költöttél el belőle? - kérdezte pislogva Ronnie.

- Mire költöttem volna? - kérdezett vissza Jonah. - Anya és apa mindent megvesznek nekem, amire szükségem van. Csak elég hosszan kell könyörögnöm. Igazán nem nehéz megszerezni, amit szeretnék. Csak tudnod kell, mikor mit csinálj. Anyánál a sírás a megfelelő eszköz, apánál viszont meg kell tudni magyarázni, hogy miért érdemlem meg, amit kérek.

Ronnie elmosolyodott. Az öccse egy zsaroló pszicholó-gus. Bámulatos.

- Úgyhogy nincs igazán szükségem erre a pénzre. És kedvelem Willt. Mióta vele vagy, boldognak látszol.

Az is vagyok, gondolta a lány. - Nagyon jó testvér vagy, tudod? - Aha, tudom. De csak egy feltétellel adom neked a

pénzt. Helyben vagyunk, gondolta Ronnie. - És mi lenne az? - Nem akarok elmenni veled vásárolni. Elunnám köz-

ben az életem is. Ronnie-nak nem tartott sokáig, hogy eldöntse, elfogad-

ja-e a feltételeket: - Áll az alku.

Ronnie a tükör előtt állt az esküvő reggelén, s alig ismert

magára a tükörképében. Az elmúlt négy napot azzal töltötte, hogy megtalálja a városban a minden szempontból megfelelő estélyi ruhát, illetve föl-le járkált különböző cipőkkel a lábán, és a fodrásznál is több órát eltöltött.

Majdnem egy órájába telt, mire begöndörítette és beszárította a haját úgy, ahogy a fodrászlány magyarázta

neki. A sminkkel kapcsolatban is jó tanácsokat kapott a szalonban, ezeket megpróbálta gondosan megfogadni. A ruha - bár rengeteg boltot végigjárt, nem talált túl nagy választékot - egy v-kivágású, mélyen dekoltált, flitterekkel díszített, fekete ruha lett, mely igencsak messze állt stílusban mindentől, amelyet valaha akárcsak elképzelt magán. Előző este lereszelte és kilakkozta a körmét - elég sok idejébe telt a művelet, de elégedetten tapasztalta, hogy sehol sem kente el a körömlakkot.

Nem tudom, mondta Ronnie a tükörképének, ide-oda fo-rogva a tükör előtt. Nem vagy ismerős nekem. Megrángatta a ruhát, egy kicsit megigazította magán. Nagyon jól nézett ki, ezt be kellett ismernie. Elmosolyodott. És határozottan jól nézett ki az esküvő szempontjából is.

Belebújt a cipőjébe, kilépett a szoba ajtaján, és elindult a folyosón a nappali irányába. Az apja már megint a bibliát olvasta, Jonah pedig - szokásához híven - rajzfilmet nézett. Amikor az apja és az öccse felnéztek, leesett az álluk.

- Szent szar! - kiáltott fel Jonah. - Nem mondhatod ki azt a szót - fordult feléje az apja. - Melyik szót? - kérdezte Jonah. - Tudod, melyik szóra gondolok. - Bocs, apa - válaszolta Jonah megszeppenve. - Azt

akartam mondani, hogy Szent Kleofás - próbálkozott újra. Amikor Ronnie és Steve nevetni kezdtek, Jonah zavar-

tan pislogott egyikről a másikra. - Mi van?- Semmi - felelte az apja. Jonah közelebb lépett a

nővéréhez, hogy alaposabban szemügyre vehesse. - Mi lett a lila csíkokkal a hajadban? - kérdezte. - El-

tűntek. - Csak átmenetileg! - rázta meg a tincseit a lány. - Jól

nézek ki? Jonah megelőzte a válasszal az apját. - Megint normálisan nézel ki. De egyáltalán nem ha-

sonlítasz a nővéremre. - Gyönyörű vagy - tette hozzá gyorsan Steve.

Ronnie saját maga is meglepődött, amikor megkönnyebbülten felsóhajtott.

- A ruha rendben van? - Tökéletes - felelte az apja. - És a cipő? Nem vagyok benne biztos, hogy megy a

ruhához. - Szerintem pont jó. - Megpróbáltam kisminkelni magam, és a körmöm... - Sosem láttalak még ilyen szépnek - szólt közbe Steve.

- Valójában abban sem vagyok biztos, van-e valaki, aki szebb nálad. Az egész világot beleértve.

Ez volt legalább a századik alkalom, hogy Steve ezt el-mondta a lányának.

- Apa... - Komolyan mondja - szakította félbe Ronnie-t most

Jonah. - Csúcsszuperül nézel ki. És ezt őszintén mondom. Alig ismertem rád.

- Azt akarod mondani, hogy nem tetszik, ahogy általában kinézek? - nézett az öccsére rosszallóan, tettetett felháborodással a lány.

- A lila haj kizárólag az elvarázsolt fazonoknak tetszik - vont vállat Jonah.

Ronnie felnevetett, de közben elkapta az apja tekintetét. - Hűha - Steve ennél többet nem tudott mondani.

Ronnie szíve vadul kalapált, amikor egy fél óra múlva

sikerült átjutnia a Blakelee birtok kapuján. Épp az imént haladtak át a rendőrök sorfalán, akiket azért állítottak az út mellé, hogy mindenkinek ellenőrizzék a személyi igazolványát, most pedig három egyenruhás férfi állította meg őket, hogy segítsenek nekik leparkolni az autóval. Steve megpróbálta elmagyarázni, hogy ő csak kirakja a lányát, és már megy is, de a három férfi egyike sem tudta ezt a választ értelmezni - úgy tűnt, elképzelhetetlennek tartották, hogy egy, az esküvőre meghívott vendég ne a saját autójával érkezzen a fogadásra.

És a háznál történt változások... Ronnie-nak be kellett látnia, hogy a hely leginkább egy

filmforgatás helyszínéhez hasonlít. Mindenfelé virágok nyíltak, a sövényt tökéletesre nyírták, s még a birtokot körülölelő, stukkókkal díszített téglafalat is frissen festették.

Amikor végre odaértek a ház előtti felhajtóhoz, az apja rámeredt a hatalmas házra, aztán a lányára nézett. Ronnie úgy gondolta, az apja semmin sem szokott meglepődni, amikor azonban most megszólalt, mintha csodálkozás rejlett volna a hangjában:

- Itt lakik Will? - Igen - válaszolta a lány, miközben pontosan tudta,

mit szeretne mondani az apja. Azt, hogy ez egy hatalmas ház, és azt, hogy nem is gondolta, hogy Will családja ilyen gazdag, no meg azt, hogy Ronnie tényleg úgy gondolja-e, hogy beleillik ebbe a környezetbe? Ehelyett azonban a férfi csak rámosolygott a lányra, s a mosolyában a kényszeredettségnek még csak a nyomát sem lehetett felfedezni.

- Nagyszerű hely egy esküvőhöz - jegyezte meg végül. Steve lassan vezetett. Szerencsére az autó, amellyel ér-

keztek, nem keltett különösebb feltűnést. Valójában Harris lelkész kocsija volt, egy régi, szögletes formájú Toyota Sedan, amely már akkor kiment a divatból, amikor a kilencvenes években lejött a futószalagról. De működött, és ebben a pillanatban ennél többet nem is kellett tudnia. Ronnie-nak sajgott a lába. Nem értette, hogy tudnak egyes nők mindennap ilyen cipőben járni. Annak ellenére, hogy éppen ült, a cipő kínzószerszámként szorította a lábát. Legalább ragtapaszt tehetett volna a lábujjaira. A ruháját pedig egészen biztosan nem arra tervezték, hogy üljenek benne, nyomta a bordáját, és alig kapott benne levegőt. Na jó, lehet, hogy csak túl ideges volt ahhoz, hogy normálisan tudjon lélegezni.

Amint az apja megállt a bejárat előtti körforgalomban, pont úgy bámulta a házat, ahogy Ronnie is, amikor először járt ott. Habár a lány mostanra már hozzászokott a

látványhoz, a hely még mindig elsöprő hatással volt rá. Ráadásul most ott voltak a vendégek is - Ronnie még életében nem látott ennyi szmokingos, estélyi ruhás embert -, így a lány akaratlanul ugyan, de máris azt érezte, hogy nem illik ebbe a közegbe. Mit keres ő itt valójában?

Egy sötét öltönyös férfi fogadta az autókat, és mielőtt még Ronnie feleszmélt volna, máris az ő autójuk volt soron. A férfi kinyitotta a kocsi ajtaját, és a lány felé nyújtotta a kezét, hogy kisegítse az autóból.

- Meg tudod csinálni - paskolta meg a lábát az apja. - Érezd jól magad.

- Köszi, apa. Ronnie még egyszer belepillantott a tükörbe, aztán ki-

szállt az autóból, majd megigazította a ruháját, s arra gon-dolt, mennyivel könnyebb így, állva lélegezni. A terasz kor-látját liliommal és tulipánnal díszítették, s amint a lány a bejárat közelébe ért, az ajtó kitárult előtte.

A szmokingba bújt Will egyáltalán nem hasonlított arra a nincstelen röplabdajátékosra, akinek Ronnie először megismerte, sem pedig arra a laza, déli srácra, aki elvitte őt horgászni. Will valahogy inkább annak a sikeres, kifinomult férfinek tűnt, akivé valószínűleg néhány év múlva válik majd. Ronnie nem számított rá, hogy a fiú ennyire... előkelően fog kinézni, és már azon volt, hogy megvicceli egy kicsit - például megjegyzi, hogy „milyen szépen kifényesítette magát", amikor rádöbbent, hogy a fiú még nem is köszönt neki.

Will hosszú ideig csak bámulta őt. Ronnie gyomrában a pillangók már inkább madarak voltak a hosszúra nyúlt csöndben, és a lány csak arra tudott gondolni, hogy valamit rosszul csinált. Talán túl korán érkezett, vagy túllőtt a célon a ruhájával és a sminkjével. Nem tudta, mire vélni a csöndet, s már a legrosszabbra gondolt, amikor Will végre mosolyra húzta a száját.

- Egyszerűen... hihetetlenül nézel ki - szólalt meg, s szavai azonnal megnyugtatták a lányt. Legalábbis egy kissé. Teljesen csak akkor fog megnyugodni, ha már

találkozott Susannal. Annak mindenesetre örült, hogy Willnek elnyerte a tetszését.

- Nem gondolod, hogy túl sok? - kérdezte a fiútól. - Egyáltalán nem - lépett hozzá közelebb Will, s a csí-

pőjére tette a kezét. - De nem is kevés, ugye? - Pont jó - suttogta a fiú. Ronnie megigazította Will csokornyakkendőjét, majd

átölelte a fiú nyakát. - Azt kell mondjam, te is elég jól nézel ki.

Az egész nem volt olyan rossz, mint amilyenre Ronnie

számított. Kiderült, hogy a fényképek nagy részét már a vendégek érkezése előtt megcsinálták, így a lány együtt tölthetett egy kis időt Will-lel a szertartás előtt. Körbesétálták az egész kertet, s a lány szájtátva nézett végig mindent. Will nem viccelt, a ház hátulját teljesen újraalakították, a medencét ideiglenesen letakarták, de természetesen olyan megoldást alkalmaztak, hogy az egyáltalán ne tűnjön ideiglenes megoldásnak. Mindenütt fehér székek álltak, amelyek mindegyike a lugas felé nézett, ahol Megan és a vőlegénye esküsznek majd örök hűséget egymásnak. Új járdákat építettek, hogy a vacsora idején könnyebben meg lehessen közelíteni a néhány

tucat asztalt, amelyet hatalmas, fehér sátrak boltíve alatt helyeztek el. Hat vagy hét gyönyörűen faragott jégszobor is állt a kertben, amelyek elég nagyok voltak ahhoz, hogy órákon át megtartsák a formájukat. Ronnie figyelmét azonban leginkább a virágok ragadták meg. A kert csodaszép liliomok és kardvirágok tengerévé változott erre a napra.

A tömeg hatalmas volt, ahogy arra Ronnie számított is. Willen kívül csak Scottot, Ashley-t és Cassie-t ismerte - s az utóbbi három személy egyikét sem villanyozta föl Ronnie látványa. Nem mintha ez fontos lett volna. Amint az emberek leültek, mindenki - kivéve talán Willt - Megan

közelgő megjelenését várta. Will azonban megelégedett azzal, hogy Ronnie-t bámulja a lugas közelében elhelyezett széken ülve.

Ronnie amennyire csak lehetett, észrevétlen akart ma-radni, ezért hátulról számolva a harmadik sorban keresett magának helyet. Eddig még nem látta Susant, aki valószínűleg Megan körül sürgött-forgott, és Ronnie azért imádkozott, hogy a szertartás végéig már ne is fusson össze vele. Ha találkoznának, Susan talán akkor sem ismerné fel, bár ez teljesen valószerűtlen, minthogy az ideje nagy részét Will-lel fogja tölteni.

- Szabad lesz? - hallotta maga mellett a lány. Felnézve egy idősebb férfit pillantott meg, a feleségével együtt pró-báltak átfurakodni mellette, hogy leülhessenek a még üres székekre.

- Azt hiszem, egyszerűbb, ha én csúszók beljebb - javasolta Ronnie.

- Biztos benne? - Persze, nem probléma - mondta a lány, azzal átült a

legutolsó üresen álló székre, hogy átadja a helyét. A férfi ismerősnek tűnt számára, de az egyetlen lehetséges hely, ahonnan ismerhette, az Akvárium volt, ez pedig nem tűnt valószínűnek, hogy onnan bárki is szerepel a meghívottak listáján.

Mielőtt azonban tovább gondolkozhatott volna azon, hogy honnan ismeri a férfit, a vonósnégyes játszani kezdte a nász- indulót. Ronnie hátranézett a válla fölött, a ház felé, ahogy körülötte mindenki más is. A vendégek visszafojtott lélegzettel nézték a terasz lépcsőjén megjelenő Megant. Amikor a menyasszony elindult az apja felé, aki a lépcső aljánál várta, Ronnie egy pillanat alatt eldöntötte, hogy Megan a legkáprázatosabb menyasszony, akit eddigi életében látott.

Olyan elragadtatással nézte Will nővérét, hogy szinte észre sem vette, hogy a mellette ülő férfi sokkal inkább őt tanulmányozza, mintsem Megant.

A szertartás elegáns és rendkívül meghitt volt. A lelkész a

Korinthosziaknak írt második levélből olvasott föl, majd Megan és Daniel elmondták a közösen írt esküt. Megfogadták, hogy türelmesek lesznek, amikor könnyebb lenne türelmetlennek lenni, és őszinték, amikor egyszerűbb lenne hazudni, majd sajátos módon mindketten elismerték, hogy a mély elkötelezettséget csak az idő tudja igazolni.

Ronnie nézte, ahogy a jegyesek gyűrűt váltanak, s nagy-ra értékelte, hogy a pár szabadtéri esküvőt szervezett. A ceremónia így nem volt olyan hagyományos, mint egy templomi esküvő, amilyenen a lány már részt vett egyszer-kétszer, de valahogy mégis szertartásos volt, a körülmények pedig tökéletesek voltak.

Ronnie azt is belátta, hogy Willnek igaza volt, kedvelni fogja Megant. Az esküvőkön, amelyeken eddig részt vett, mindig az volt az érzése, hogy a menyasszonyok szerepet játszanak, szerepet, amelyet sikerre akarnak vinni; s nem is egyszer látott olyan menyasszonyt, aki felidegesítette magát, ha valami eltért a forgatókönyvtől. Megan azonban úgy tűnt, hihetetlenül jól érzi magát. Ahogy a lugas felé lépdelt az apja oldalán, rákacsintott néhány barátjára, és megállt, hogy átölelje a nagymamáját. Amikor a kisfiú, aki a gyűrűt vitte - s aki alig tudott még járni, és leginkább egy édes, apró bogárkára hasonlított a kis szmokingjában -, félúton megállt, és fölkapaszkodott az anyja ölébe, Megan elragadtatva nevetni kezdett, ezzel oldva a pillanatnyi feszültséget.

A szertartás után Megan ahelyett, hogy elment volna fényképezkedni, hogy magazinba való esküvői fotók készüljenek róla, inkább a vendégekkel foglalkozott. Ronnie úgy gondolta, hogy Will nővére vagy hihetetlenül magabiztos, vagy egyszerűen csak nincs tudatában annak a stressznek, amelyet az anyja élt át az esküvő szervezése közben. Ronnie távolról is látta, hogy semmi sem alakult pontosan úgy, ahogy azt Susan eltervezte.

- Tartozol nekem egy tánccal - hallotta meg váratlanul Will suttogó hangját.

Ronnie megfordult, és elgyengült a lába, amikor megpil-lantotta a jóképű fiút.

- Nem emlékszem, hogy ez is az egyezségünk része lett volna - mondta a lány. - Csak arra kértél, hogy jöjjek el az esküvőre.

- Micsoda?! Nem akarsz táncolni velem? - Nincs zene. - Úgy értettem, később. - Ó. Nos, ebben az esetben még átgondolom. De nem

kellene neked a fotósok előtt pózolnod? - Mást sem csináltam órákon át. Kell egy kis szünet. - Fáj az arcod a sok mosolygástól? - Valahogy úgy. Ó, még nem is mondtam, hogy a tizen-

hatos asztalnál fogsz ülni Scott-tal, Ashley-vel és Cassie-vel.

Állati. - Nagyszerű - mondta Ronnie. - Nem lesz olyan rossz, mint gondolod - nevetett Will. -

A legjobb formájukat fogják hozni. Máskülönben az anyám leharapja a fejüket.

Most Ronnie-n volt a sor, hogy nevessen. - Mondd meg az anyádnak, hogy hihetetlen, amit itt

véghezvitt. Annyira szép minden. - Megmondom - ígérte Will, majd addig nézte a lányt,

míg egy hang ki nem zökkentette, valaki a nevét kiabálta.Megfordulva Ronnie látta, Megan meglepődött, hogy az

öccse eltűnt a közeléből. - Vissza kell mennem - mondta Will. - De megkereslek

majd a vacsora alatt. És ne feledkezz el a táncról sem! Észbontóan jóképű ez a srác, gondolta megint Ronnie. - Figyelmeztetlek, hogy a lábam már most fáj. - Ígérem - tette a kezét a szíve fölé a fiú -, hogy nem

foglak kinevetni, ha félrelépsz. - Á, köszi. Will közelebb hajolt hozzá, és megcsókolta. - Mondtam már, milyen gyönyörű vagy ma este?

Ronnie elmosolyodott, még érezte a száján a fiú csókjának az ízét.

- Az elmúlt húsz percben még nem. Most jobb, ha mész. Máshol van szükség rád, nem akarom, hogy bajba kerülj.

A fiú újra megcsókolta, s csak azután csatlakozott újra a násznéphez. Ronnie elégedetten nézett körbe - s azt vette észre, hogy az idős férfi, akinek átadta a helyét a szertartás előtt, őt figyeli.

Scott, Cassie és Ashley nem erőltették magukat túlzottan

a vacsoránál, hogy Ronnie-t is bevonják a beszélgetésbe, de a lányt ez nem is érdekelte különösebben. Nem volt hangulata velük beszélgetni, sőt éhes sem volt igazán. Evett pár falatot, majd kimentette magát, és elindult a terasz felé, ahonnan belátta az egész ünnepséget, mely a sötétben valahogy még varázslatosabbnak tűnt. A sátrak szinte ragyogtak az ezüstszínű holdfényben. A zenekar már játszott, s a zene dallama mellett Ronnie-hoz beszédfoszlányokat is sodort a szél, miközben azon gondolkozott, mit csinálna ma este, ha otthon lenne, New Yorkban. A nyár előrehaladtával egyre kevesebbet beszélt Kaylával. Bár még mindig a barátjának tartotta a lányt, azt be kellett ismernie, hogy az a világ, amit New Yorkban hagyott, már egyáltalán nem hiányzik neki. A klubok már hetek óta nem jutottak az eszébe, és amikor

Kayla beszámolt neki a legújabb, legnagyszerűbb fiúról, akivel megismerkedett, Ronnie gondolatai minduntalan Will-hez kanyarodtak vissza. Tudta, bárkivel is jött össze Kayla, az a fiú biztosan még csak a nyomába sem ér Willnek.

Kaylának nem mesélt sokat Willről. A barátnője tisztá-ban volt vele, hogy ő és Will még mindig együtt vannak, de akármikor mesélt neki arról, hogy miket csinálnak együtt - legyen az horgászás, sárban dagonyázás vagy parton sétálás -, úgy érezte, hogy Kayla teljesen más

hullámhosszon van. Kayla nem tudta megérteni, hogy Ronnie már attól boldognak érzi magát, hogy együtt lehet Will-lel, Ronnie pedig egyre azon gondolkozott, mi lesz a barátságukkal, ha visszamegy New Yorkba. Tudta, hogy megváltozott az itt töltött hetek alatt, Kayla viszont úgy tűnt, ugyanolyan maradt. Ronnie arra is rájött, hogy többé nem érdeklik a klubok.

Visszagondolva nem is értette, miért volt annyira oda a klubokért - a zene hangos, az emberek pedig kizárólag szexpartnert keresnek. És ha a klubélet annyira tökéletes, akkor miért van szükség alkoholra és drogokra az élmény fokozásához? Ezt sosem tudta megérteni, és ahogy meghallotta az óceán hullámzását a távolban, rájött, nem is fogja megérteni sohasem.

Ronnie szeretett volna közelebb kerülni az anyjához is. Akárhogy is, de az apja megmutatta neki, hogy a szülők le-hetnek jó fejek is. Bár azzal kapcsolatban nem voltak illúziói, hogy az anyja ugyanúgy bízik benne, mint az apja, de azt tudta, hogy a feszültség rossz hatással van a kapcsolatukra. Talán ha megpróbál ugyanolyan hangot megütni az anyjával, mint az apjával, jobbra fordulhatnak a dolgok kettejük között.

Fura, hogy milyen hatással van az emberre, ha arra kényszerül, hogy lassítson az életén.

- Hamarosan vége lesz, ugye tudod? - hallotta a háta mögül.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem is hallotta Ashley lépteit - a hangját azonban felismerte.

- Tessék? - Ronnie gyanakodva fordult szembe a szőke lánnyal.

- Úgy értem, örülök, hogy Will meghívott téged az esküvőre. Jobb, ha kiélvezed ezt a kapcsolatot, amíg lehet. Will pár hét múlva egyetemre megy. Gondolkoztál már ezen?

- Nem tudom, mi közöd van neked ehhez? - mérte végig a lányt Ronnie.

- Még ha úgy is terveztétek, hogy találkoztok majd, tényleg komolyan elhiszed, hogy Will anyja valamikor is el-

fogad téged? - folytatta Ashley. - Megan kétszer is eljegyez-te már magát Daniel előtt, de az anyja mindkét kapcsolatát zátonyra futtatta. És ugyanezt fogja tenni veled is, akár tetszik, akár nem. De még ha nem is foglalkozik veletek, te visszamész New Yorkba, Will elmegy az egyetemre, és azzal annyi is a kapcsolatotoknak.

Ronnie megfeszült. Gyűlölte Ashley-t, amiért hangot adott a legsötétebb gondolatainak. Kezdett elege lenni ebből a lányból, s úgy érezte, Ashley most túlment minden határon.

- Hé, Ashley - lépett hozzá közelebb -, hadd mondjak neked valamit, oké? Szeretném, ha értenéd, ezért nagyon egyértelműen fogalmazok. - Ronnie még egyet lépett a lány felé, az arcuk már majdnem összeért. - Belefáradtam abba, hogy a kárálásodat hallgassam, úgyhogy ha még egyszer megpróbálsz hozzám szólni, kiütöm a fehérített fogsorodat a szádból. Fogtad?

Valami, ami az arcán tükröződött, meggyőzhette Ashley-t arról, hogy komolyan beszél, mert a lány gyorsan megfordult, és szó nélkül visszavonult a biztonságot nyújtó sátor alá.

Nem sokkal később Ronnie a lefedett medence tetején

állt, és örült, hogy végül sikerült leráznia Ashley-t, de a rosszindulatú szőke lány szavai még mindig nem hagyták nyugodni. Will két hét múlva elmegy a Vanderbiltre, ő pedig egy hétre rá hazautazik. Nem tudta, mi lesz velük, eltekintve egyetlen egyszerű dologtól, minden meg fog változni.

Hogy is lehetne másként? így, hogy mindennap látták egymást, a szerelmük jól működött, de bármennyire is próbálta, nem tudta elképzelni, milyen lesz telefonon vagy sms- ben tartani a kapcsolatot. Tudta, hogy más lehetőségek is vannak - például vehetnek egy webkamerát de azt is tudta, hogy már semmi sem lesz ugyanolyan, mint most.

Ami azt jelenti, hogy... mit is? A háta mögött javában tartott a buli. A székeket elvitték

az ideiglenesen letakart medencéről, amely így táncparketté alakult, s Ronnie mosolyogva figyelte, amint Will egy hatéves koszorúslánnyal, egyszer pedig a nővérével táncol. Pár perccel a Ronnie és Ashley közötti vita után, Megan és Daniel felvágták az esküvői tortát, aztán amikor újra felcsendült a zene, az ifjú pár megkezdte a táncot. Egy fiatal lány, aki elkapta a menyasszonyi csokrot, akkorát sikított, hogy Ronnie biztos volt benne, hogy egészen a legtávolabbi szomszédig elhallatszott.

- Hát itt vagy! - szakította félbe Will a lány álmodozá-sát. A járdán lépkedett Ronnie felé. - Már mindenütt kerestelek. Ideje, hogy téged is megtáncoltassalak.

Ronnie figyelte, ahogy a fiú közeledik feléje, s megpró-bálta elképzelni, mit gondolnának a lányok, akikkel az egyetemen ismerkedik majd meg a fiú, ha ők állnának a helyén ebben a cipőben. Valószínűleg ugyanazt, amit ő is, ejha.

Amikor Will odaért hozzá, Ronnie elfordult, egyszerűbb volt a vizet tanulmányozni, mint a fiú arcába nézni.

Will elég jól ismerte már ahhoz a lányt, hogy tudja, vala-mi nincs rendjén.

- Mi a baj? Amikor Ronnie nem válaszolt azonnal, a fiú félresöpörte

a lány egy hajtincsét. - Mondd el - suttogta a hajába. A lány lehunyta a szemét egy pillanatra, mielőtt

visszafordult volna a fiúhoz. - Mi lesz most? Veled és velem? - Nem vagyok benne biztos, hogy tudom, miről

beszélsz - vonta össze a szemöldökét Will. - Dehogyisnem - mosolyodott el Ronnie szomorúan, s

amint a fiú leengedte a kezét, rájött, hogy valóban érti, mire célzott. - Minden meg fog változni.

- Ez még nem jelenti azt, hogy vége szakad köztünk mindennek.

- Olyan lazán tudsz beszélni erről. - De hát nem túl bonyolult eljutni Nashville-ből New

Yorkba. Mindössze, mennyi is... két óra repülőút? Nem gyalog kell elmennem hozzád!

- És tényleg eljössz majd? - Ronnie hallotta a remegést a hangjában.

- Igen, úgy tervezem. És remélem, te is meglátogatsz majd Nashville-ben. Elmehetnénk a Grand Ole Opry Kon-certterembe.

Ronnie bár szomorú volt, mégis nevetett a fiú szavain. - Nem tudom, miért jutott ez most az eszedbe, de nem

jól látod a dolgokat. Mármint tudom, hogy minden megváltozik majd, de ez nem azt jelenti, hogy bizonyos szempontból ne lehetne jobb is minden. A nővérem New Yorkban lakik, emlékszel? És nem kell az év minden napján iskolába járni. Vannak szünetek is, ősszel meg tavasszal, és karácsony környékén, és aztán persze nyáron is. És, ahogy már mondtam, nem kell nagy utat megtennünk azért, hogy együtt tölthessünk egy hétvégét.

Ronnie-nak az jutott az eszébe, hogy vajon mit szólnak majd ehhez Will szülei, de hangosan nem mondta ki a fejében zakatoló kérdést.

- Mi van? - szegezte a lánynak a kérdést a fiú. - Meg sem akarod próbálni?

- Dehogynem! Persze hogy meg akarom próbálni. - Akkor pedig majd találunk megoldást, rendben? -

Will elhallgatott egy pillanatra. - Annyi időt akarok veled tölteni, Ronnie, amennyit csak lehet. Okos vagy, vicces és őszinte. Hiszek benned. Hiszek magunkban. Igen, Nashville-be költözöm, és igen, te pedig hazamész New Yorkba. De az érzéseim attól még nem változnak meg, hogy a Vanderbiltre megyek. Jobban szeretlek, mint eddig bárkit az életben.

Ronnie tudta, hogy Will tényleg azt is gondolja, amit mond, de az akadékoskodó belső hang egyre csak azt kérdezte tőle, vajon tudja-e, hány nyári románc állta ki az idő próbáját. Nem túl sok, és ennek semmi köze sincs az érzelmekhez. Az emberek változnak. Az érdekek

változnak. S hogy erre bizonyítékot találjon, egyszerűen csak bele kellett néznie a tükörbe.

Nem bírta volna ki, ha elveszíti Willt. Szerette ezt a fiút. Mindig is szeretni fogja. És amikor Will odahajolt hozzá, hogy megcsókolja, teljesen átadta magát neki. A fiú magához szorította, ő pedig a vállát és a hátát simogatta, miközben érezte a fiú feszülő izmait.

Ronnie tudta, hogy a fiú többet akar a kapcsolatuktól, mint amit ő ajánlani tud, de ott, akkor, váratlanul úgy érezte, nincs más választása. Ez volt az a pillanat. Ez volt az ő pillanatuk.

- Van kedved eljönni velem az apám hajójára? - kér-dezte a fiú. Hangjában a kíváncsiság mellett ott lapult a sürgetés is.

Ronnie megremegett, nem volt biztos benne, hogy fel van készülve arra, ami következni fog. Ugyanakkor ellenállhatatlan vágy ébredt benne, hogy megtegye a következő lépést.

- Igen - suttogta. Will megszorította a kezét, és miközben a hajó felé tar-

tottak, Ronnie-nak olyan érzése támadt, hogy a fiú legalább annyira ideges, mint ő maga. Tudta, hogy még mindig meggondolhatja magát, de nem akart megállni. Azt akarta, hogy az első alkalom emlékezetes legyen, s valaki olyannal történjen meg, akihez mély kapcsolat fűzi. A hajóhoz közeledve Ronnie csak elmosódottan érzékelte, hogy mi történik körülötte, a levegő hűvös volt, s a szeme sarkából látta, hogy a vendégek a táncparketten táncolnak, és látta, hogy Susan azzal a férfival beszélget, aki olyan kitartóan bámulta őt korábban, és megint befurakodott az agyába a gondolat, hogy valahonnan ismeri azt az embert.

- Ez igazán elragadó beszéd volt, milyen kár, hogy nem vettem magnóra - szólalt meg valaki vontatottan mellettük.

Will összerándult. A hang a dokk távolabbi végéből jött. S bár a hang tulajdonosa nem lépett ki a sötétből, Ronnie pontosan tudta, ki van ott. Blaze figyelmeztette, hogy vala-

mi hasonló fog történni. Marcus lépett elő egy pózna mö-gül, és meggyújtott egy tűzgolyót.

- Komolyan mondom, Richie Rich. Kibeszélted a bugyijából - vigyorodott el Marcus. - Mármint majdnem.

- Tűnj el innen! - lépett hozzá közelebb Will. - Mert különben mi lesz? - Marcus az ujjai között

pörgette a golyót. - Szólsz a zsaruknak? Nem hiszem, nem ilyennek ismerlek.

Will megfeszült. Marcus valahogy uralkodott rajta, és Ronnie-nak fogalma sem volt róla, hogyan.

- Ez itt magánterület - közölte Will, de a hangja korántsem csengett olyan határozottan, mint ahogy azt szerette volna.

- Szeretem a városnak ezt a részét, te nem? Errefelé minden annyira country klubos kinézetű, és olyan helyes járdákat építenek a víztől az egyik házig, majd onnan a kö-vetkezőig. Szeretek ide járni, tudod? Mármint tetszik a kilátás.

- Ez itt a nővérem esküvője - sziszegte Will. - Mindig nagyon szépnek tartottam a nővéredet -

mondta Marcus. - Egyszer még randira is elhívtam, de a kis ribanc elhajtott. El tudod ezt hinni? - Mielőtt Will válaszolhatott volna, Marcus a tömeg felé intett. - Láttam az előbb Scottot, úgy viselkedett, mintha csak ő lenne a világon. Hihetetlen, mennyire hiányzik belőle a lelkiismeret, nem? Persze a tiéd sem teljesen tiszta, ugye? Fogadni mernék, hogy nem mondtad el az anyádnak, hogy a kis repedtsarkú barátnőd valószínűleg börtönbe kerül.

Will teste úgy megfeszült, mint egy felhúzott íj. - Fogadjunk, hogy a bíró közvetlenül mellette ült. A bíró... Ronnie most már tudta, miért volt olyan ismerős az a

férfi... és most, hogy a bíró beszélt Susannal... A szíve a torkában dobogott. Ó... Istenem... Abban a pillanatban csapott le rá a felismerés, amikor

Will elengedte a kezét. Amint a fiú Marcus felé vetette magát, Marcus azonnal feléje hajította a tűzgolyót, és

leugrott a dokkról a járdára. Négykézláb ért talajt a sátor sarkánál, de nem jelentett ellenfelet Willnek, aki egy-kettőre mellette termett. Amikor azonban Marcus hátranézett a válla fölött, Ronnie látott valamit az arcán, amiből arra következtetett, hogy a fiú pont ezt akarta elérni.

Ronnie csak a másodperc egy törtrészéig gondolt arra, hogy vajon miért, mert abban a pillanatban meglátta, hogy Marcus a sátrat tartó kötelek felé vetődik...

Ronnie hirtelen előrelendült. - Ne, Will! Hagyd abba! - sikoltotta, de már elkésett. Will rázuhant Marcusra, azzal mindketten

belegabalyodtak a kötelekbe, aminek következtében a faékek kilazultak a földből. Ronnie elszörnyedve nézte, ahogy a sátor sarka összeomlik.

Az emberek sikítozni kezdtek, és Ronnie hallotta azt a hátborzongató hangot, amellyel az egyik jégszobor szétre-pedt. A vendégek sikoltozva menekültek. Will és Marcus a földön verekedtek, aztán Marcusnak sikerült kiszabadítania magát, s ahelyett, hogy folytatta volna a dulakodást, átverekedte magát a tömegen, visszaugrott a járdára, és eltűnt a szomszéd ház mögött.

A pokoli zűrzavar közepén állva Ronnie azon gondolko-zott, fog-e bárki is emlékezni rá, hogy Marcus is ott volt.

Ronnie-ra azonban bizonyára mindenki emlékezni fog. A

dolgozószobában ülve tizenkét évesnek érezte magát. Nem vágyott másra, minthogy minél távolabb kerüljön ettől a háztól, és hazaérve bevonszolhassa magát a takarója alá.

Miközben Susannak a szomszéd szobából áthallatszó ordítását hallgatta, az agyában újra és újra lejátszódott a jelenet, ahogy összedőlt a sátor.

- Tönkretette a nővéred esküvőjét! - Ez nem igaz! - ordított vissza Will. - Már elmondtam,

hogy mi történt!

- Azt várod tőlem, hogy elhiggyem, valaki beosont a birtokra, te pedig megpróbáltad megállítani?

- De hát ez történt! Ronnie nem tudta, hogy Will miért nem említi név sze-

rint Marcust, de a lány semmi pénzért sem szólt volna bele a beszélgetésbe. Úgy érezte, bármelyik pillanatban berepülhet egy szék az ablakon keresztül. És akármikor beronthatnak a dolgozószobába, hogy Susan jól leszidja őt.

- Will, kérlek... még ha el is hiszem, hogy igazat mon-dasz, hogy került ide az az idegen? Mindenki tudja, hogy milyen biztonsági szolgálat őrzi a házat itt ma este! A város összes bírája hivatalos volt az esküvőre. A rendőrfőnök ellenőrizte az összes autót, amely elhaladt a ház előtt, az isten szerelmére! Erről az egészről csakis az a lány tehet. Ne csináld ezt... le tudom olvasni az arcodról, hogy igazam van... Egyébként pedig mit akartatok az apád hajóján?

Amikor Susan kiejtette a száján azt, hogy „az a lány", olyan volt a hangja, mintha valami gusztustalan dologba lépett volna bele, és nem tudná levakarni a cipőjéről.

- Anya... - Hallgass! Ne próbálj kifogásokat keresni! Ez Megan

esküvője, Will, hát nem érted? Az esküvője! Tudod, mennyire fontos ez mindannyiunknak. Tudod, hogy az apád és én milyen keményen dolgoztunk azért, hogy minden rendben menjen.

- Nem tehetek róla, hogy ez történt... - Ez nem számít, Will. - Ronnie hallotta, hogy Susan

milyen mélyet sóhajt. - Tudtad, mi fog történni, ha ideho-zod. Tudtad, hogy nem olyan, mint mi.

- Még csak esélyt sem adtál neki... - Chambers bíró felismerte őt! Elmesélte nekem, hogy

a hónap végén bíróság elé kell állnia bolti lopásért! Két eset lehetséges. Vagy nem tudtál erről az egészről, és az a lány hazudott neked, vagy tudtál róla, és te hazudtál nekem!

A feszült csendben Ronnie azon kapta magát, hogy lélegzet-visszafojtva várja Will válaszát. Amikor végre megszólalt, alig lehetett hallani, mit mond.

- Nem szóltam róla, mert tudtam, hogy úgysem érte-néd meg.

- Will, drágám... hát nem látod, hogy az a lány nem elég jó hozzád? Előtted áll az egész élet, és a legkevésbé egy olyan emberre van szükséged, mint ez a lány. Vártam, hátha rájössz magadtól is, de láthatóan annyira belebonyolódtál ebbe az ügybe érzelmileg, hogy nem veszed észre azt, ami nyilvánvaló. Ez a lány nem elég jó neked! Ez a lány közönséges. Kö-zön-sé-ges!

Ronnie fizikai fájdalmat érzett és erős hányingert, ahogy Susan hangja erősödött. Will anyjának nem volt mindenben igaza, de egy dologban nem tévedett: Marcus Ronnie miatt ment oda. Bárcsak hallgatott volna a megérzéseire, és otthon maradt volna! Egyáltalán nem tartozik ide!

- Jól vagy? - kérdezte Tom. Az ajtóban állt, kezében az autó kulcsaival.

- Igazán sajnálom, Mr. Blakelee - törtek elő a szavak a lányból. - Nem akartam problémát okozni.

Tudom - válaszolta a férfi, s bár a hangja kedvesen csengett, Ronnie tisztában volt vele, hogy ő is mérges. Már hogy ne lenne mérges? Bár senki sem sérült meg komolyabban, két vendég is elesett a zűrzavarban, és kórházba kellett vinni őket. Tom azonban kordában tudta tartani az érzéseit, és Ronnie nagyon hálás volt ezért. Ha csak egy pillanatra is felemelte volna a hangját, a lány azonnal könnyekben tört volna ki.

- Szeretnéd, hogy hazavigyelek? Elég nagy a káosz odakint, az apád valószínűleg nem tudna egykönnyen a ház közelébe kerülni.

- Igen, köszönöm - bólintott Ronnie. Felállt, megigazí-totta a ruháját, remélte, hogy még azelőtt sikerül hazaérnie, hogy elhányná magát. - Megmondaná Willnek, hogy üdvözlöm? És hogy soha többé nem akarom látni.

- Igen - biccentett Tom. - Azt hiszem, ezt megtehetem.

Ronnie nem hányt és nem is sírt, de egy szót sem szólt

egész úton, amely valószínűleg a leghosszabb autóút volt az életében. Tom is némán ült a kormány mögött, de ez egyáltalán nem volt meglepő.

Amikor hazaért, a ház csöndes volt, és sötétségbe bur-kolózott, az apja és az öccse is aludtak már. Ronnie az elő-szobából is hallotta az apja lélegzését, mely mélyről jövő és nehézkes volt, mintha egy hosszú, nehéz napot tudna maga mögött. Ronnie azonban csak arra tudott gondolni, amikor bevackolta magát a takaró alá, és zokogni kezdett, hogy az övénél hosszabb és nehezebb napja egészen biztos, hogy senkinek sem volt.

A szeme be volt dagadva és fájdalmasan égett, amikor

arra ébredt, hogy valaki rázza. Hunyorogva ült fel, és Jonah-t pillantotta meg az ágya szélén.

- Fel kell kelned. Ronnie hirtelen émelyegni kezdett, amikor az előző este

történései és Susan szavai hullámokban törtek rá. - Nem akarok fölkelni. - Nincs más választásod. Valaki látni akar. - Will? - Nem. Valaki más. - Kérd meg apát, hogy beszéljen vele - húzta a fejére a

takarót Ronnie. - Megtenném, de apa még alszik. Ráadásul a lány

téged keres. - Lány? - Nem tudom kicsoda, de odakint vár rád. És nagyon

helyes.

Ronnie magára húzott egy farmert és egy pólót, és gyana-

kodva lépett ki a teraszra. Nem tudta, mi vár rá, de erre végképp nem számított.

- Borzalmasan nézel ki - jegyezte meg Megan minden bevezető nélkül.

Rövidnadrág és ujjatlan felső volt rajta, de Jonah-nak igaza volt, még annál is jobban nézett ki, mint előző nap az esküvőn. Ráadásul olyan magabiztosság sugárzott belőle, hogy Ronnie hirtelen kislánynak érezte magát.

- Nagyon sajnálom, hogy tönkretettem az esküvődet... - kezdte Ronnie.

Megan felemelte a kezét. - Nem tetted tönkre az esküvőt - felelte fanyar mo-

sollyal az arcán. - Inkább csak... emlékezetessé tetted a fogadást.

Ronnie szemébe könnyek gyűltek Megan megjegyzését hallva.

- Ne sírj - mondta a lány gyöngéden. - Nem hibáztat-lak. Ha valaki tehet az egészről, akkor az Marcus.

Ronnie pislogni kezdett. - Igen, tudom, mi történt. Beszéltem Will-lel, amikor

az anyám végre jól kiveszekedte magát. Azt hiszem, egészen pontosan ismerem az eseményeket. Szóval, ahogy mondtam, nem hibáztatlak. Marcus elmebeteg. Mindig is az volt.

Ronnie nyelt egyet. Bár alig tudta elhinni, hogy Megan megbocsátott neki - vagy talán pont azért, mert annyira megértő volt -, egyre megalázottabbnak érezte magát.

- Hm... ha nem azért jöttél, hogy leordítsd a fejem, akkor miért vagy itt? - kérdezte végül.

- Részben azért, mert beszéltem Will-lel. De leginkább azért, mert kérdezni akarok tőled valamit. És az igazat akarom hallani.

Ronnie gyomra felfordult. - Mit szeretnél megtudni? - Azt, hogy szereted-e az öcsémet.

Ronnie nem akart hinni a fülének, de Megan kitartóan bámulta a válaszra várva. Végül is mi veszíteni valója van? A kapcsolatuknak már úgyis vége Will-lel. A távolság majd úgyis elvégzi a dolgát, ha nem Susan lesz az első, aki megteszi a szükséges lépéseket.

Megan az igazságra kíváncsi, és minthogy ilyen jóindu-lattal fordult felé, meg is érdemli, hogy az igazat hallja.

- Igen, szeretem. - Nem csak egy nyári kalandról van szó? Ronnie indulatosan megrázta a fejét. - Will és én... - Abbahagyta a mondatot, nem bízott

magában, nem bízott benne, hogy megtalálja a megfelelő szavakat.

Megan továbbra is Ronnie arcát fürkészte, majd lassan elmosolyodott.

- Oké. Hiszek neked - mondta, majd látva, hogy Ronnie meglepetten húzza össze a szemöldökét, nevetni kezdett. - Megvan a válasz. Láttam már ezt az arcot korábban is. Például ma reggel, amikor belenéztem a tükörbe. Én is pont így érzek Daniel iránt, és be kell vallanom, kicsit fura rajtad is ezt az arckifejezést látni. Tizenhét évesen nekem fogalmam sem volt arról, milyen érzés a szerelem. De ha rád talál, akkor rád talál, és neked fel kell ismerned.

Megan szavait hallva Ronnie rájött, hogy Will nem pontosan jellemezte a nővérét. Megan nem csak nagyszerű volt, hanem... sokkal, sokkal jobb annál. Gyakorlatilag minden szempontból olyan ember volt, amilyenné Ronnie is válni akart majd pár év múlva. Megan egy pillanat alatt félistenné vált a szemében.

- Köszönöm - suttogta Ronnie, mert képtelen volt jobb választ kitalálni.

- Ne köszönd. Ez az egész nem rólad szól, hanem az öcsémről, aki még mindig majd megőrül érted - mondta Megan mindentudó mosollyal az arcán. - Akárhogy is, én azon a véleményen vagyok, hogy ha szereted Willt, ne foglalkozz azzal, mi történt a fogadáson. Csak annyit tettél, hogy adtál az anyámnak egy témát, amelyet egész

életében előhúzhat majd a tarsolyából. Fogalmad sincs róla, hányszor ki tudja majd aknázni ezt a sztorit. Aztán idővel túlteszi magát rajta. Ahogy máskor is.

- Nem tudom... - Mert nem ismered. Ne érts félre, az anyám nagyon

makacs asszony. És a végletekig elmegy, hogy védelmezzen minket. De ha egyszer megismered, rájössz, nincs nála jobb ember a világon. Bármire képes azokért, akik fontosak a számára.

Megan szavai egybecsengtek Willével, de Susan eddig még nem mutatkozott be erről az oldaláról Ronnie-nak.

- Beszélj Will-lel - javasolta Megan, miközben felvette a napszemüvegét, jelezve, hogy indulni készül. - Ne aggódj. Nem azt mondom, hogy menj el a házba. Ráadásul az öcsém nincs is otthon.

- Hol van? Megan a móló felé intett. - A röplabdabajnokságon. Negyven perc múlva lesz az

első meccsük. A bajnokság! Ebben az őrült kavarodásban Ronnie erről

teljesen el is feledkezett. - Én is ott voltam a pályánál, és amikor otthagytam,

éppen nagyon ki volt borulva. Rettentő ideges volt, szerintem nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Főleg azok után, amit az apámnak mondtál. Helyre kell hoznod a dolgokat - mondta

Megan határozottan, s már éppen le akart lépni a teraszról, amikor még visszafordult Ronnie-hoz.

- És még valami. Daniellel egy nappal később kezdjük a nászutunkat, hogy láthassuk az öcsémet a bajnokságon játszani. Jó lenne, ha a játékra tudna koncentrálni. Lehet, hogy elbagatellizálta az egészet, de valójában fontos neki ez a bajnokság.

Ronnie lezuhanyozott, felöltözött, és már rohant is a

partra. A környék zsúfolásig megtelt, akárcsak ideérkezésének az első estéjén.

A móló távolabbi oldalán, a két pálya köré ideiglenes lelátókat építettek, melyeken most legalább ezer néző szorongott. A móló is megtelt emberekkel - onnan madártávlatból lehet majd élvezni a meccseket. A parton annyian tolongtak, hogy Ronnie alig tudott utat törni magának. Rémülten látta, hogy semmi esélye, hogy idejében megtalálja Willt.

Nem is csoda, hogy ennyire fontos volt, hogyan szere-pelnek, nyernek-e ezen a bajnokságon.

Ronnie végigpásztázta a tömeget, látott egy-két játékost a többi csapatból, és ettől csak még inkább kétségbeesett. Amennyire meg tudta állapítani, a játékosoknak nem volt külön fenntartott helyük, így reménytelennek látta a helyzetet, hogy megtalálja ennyi ember között a fiút.

Már csak tíz perc volt a meccs kezdetéig, és Ronnie már éppen fel akarta adni a keresést, amikor hirtelen kiszúrta Willt, amint éppen elhaladt az egyik mentőautó mellett Scott társaságában. A fiú levette a pólóját, majd eltűnt az egyik autó mögött.

Ronnie belevetette magát a tömegbe, és legalább száz-szor elnézést kért azoktól, akiket félrelökött. Alig egy percébe telt, hogy odaérjen a kocsihoz, ahol az imént még Willt látta, de a fiú már nem volt sehol. Továbbfurakodott, s ez alkalommal mintha Scottot látta volna, de hamar szem elől tévesztette a sok szőke hajú fiú között. Csalódottan sóhajtott fel, de épp ekkor végre megpillantotta Willt, amint egy üveg izotóniás itallal a kezében egyedül álldogál a lelátók árnyékában.

Megannak igaza volt. Ronnie a fiú testtartásából is meg tudta állapítani, hogy Will teljesen maga alatt van, és még csak nyomát sem látta rajta a játék előtti izgalomnak.

Ronnie elrohant néhány néző mellett, majd futása koco-gássá szelídült, ahogy közelebb ért a fiúhoz. Will egy pillanatra mintha meglepődött volna, de aztán gyorsan

elfordult, s Ronnie tudta, Tom előző este átadta az üzenetét a fiúnak.

Will reakciója fájdalmat és zavart tükrözött. Ronnie legszívesebben azonnal átbeszélte volna vele az egész ügyet, de minthogy alig pár perc maradt a meccs kezdetéig, erre nem maradt ideje. Ezért gyorsan odalépett hozzá, átölelte, és olyan szenvedéllyel kezdte csókolni, ahogy csak tudta. Ha Will meg is lepődött, gyorsan túllépett rajta, mert azonnal visszacsókolta őt.

A fiú szólalt meg előbb, amikor végül elengedték egymást:

- Ami a tegnap történteket illeti... Ronnie megrázta a fejét, és óvatosan a fiú szájára tette

az ujját. - Ezt majd később megbeszéljük, most csak annyit,

hogy nem gondoltam komolyan, amit az apádnak mondtam. Szeretlek. És most meg kell tenned nekem egy szívességet.

Will kérdőn nézett rá, így a lány folytatta: - Próbálj meg úgy játszani ma, ahogy eddig még soha.

27

MARCUS

Marcus a kikötőnél rugdosta a homokot, és tisztában

volt vele, hogy az előző este véghezvitt rombolás után feldobott állapotban kellene lennie. Minden úgy történt, ahogy eltervezte. A ház pontosan úgy volt felcicomázva, ahogy azt a végtelennek tűnő újságcikkek megírták, s miközben mindenki vacsorázott, nem jelentett nehézséget meglazítani a sátorcöveket. Na nem teljesen, csak épp annyira, hogy kiszakadjanak a földből, amikor ő rázuhan a kötelekre. Megörült, amikor meglátta Ronnie-t a dokk felé sétálni a sarkában Will-lel - nem okoztak neki

csalódást. A jó öreg, megbízható Will tökéletesen játszotta a szerepét. Marcus úgy vélte, tényleg padlót fogna, ha még egy ilyen kiszámítható emberrel kellene összetalálkoznia, mint Will. Csak meg kell nyomni az egyik gombot, és Will így működik, majd a másikat, és akkor úgy. Ha nem lenne annyira vicces, még unalmasnak is lehetne mondani.

Marcus már nagyon régen tudta, hogy ő maga senkihez sem hasonlít. Gyerekkora óta sosem érezte magát semmiért sem bűnösnek, és ez nagyon tetszett neki. Megvolt benne az erő, hogy azt tegye, amit akar, bármi is legyen az, de a tetteit követő kielégültség általában rövid életű volt.

Előző éjjel sokkal elevenebbnek érezte magát, mint hó-napok óta bármikor - a saját maga által diktált iram szinte hihetetlen volt. Miután véghezvitt egy ilyen projektet, ahogy ő hívta ezeket az alkalmakat, általában hetekig az elégedettség érzése töltötte el. Ez is jó dolog volt, minthogy az ösztönei akaratlanul is magával ragadták. Marcus nem volt ostoba. Tudta, hogy működnek a dolgok, azért mindig rendkívül óvatos volt.

Most azonban nem tudott szabadulni attól a gondolat-tól, hogy hibát követett el. Talán túl messzire ment, amikor a legutóbbi projektje célpontjául a Blakelee családot választotta. Ők a legelőkelőbb család Wilmingtonban, ami azt jelentette, hogy hatalommal, kapcsolatokkal és pénzzel rendelkeznek. Marcus tudta, ha rájönnek, hogy ő is benne volt a balhéban, akár a semmiért is kivonhatják a forgalomból, mégpedig a lehető leghosszabb időre. Ezért történhetett meg, hogy kételyek gyötörték. Annak idején Will falazott Scottnak, de vajon most is kitart-e? Még akkor is, ha a nővére esküvője a tét?

Marcus nem szerette ezt az érzést. Majdhogynem... félt. Nem akart börtönbe menni, még rövid időre sem. Nem mehet börtönbe. Nem való oda. Jobb annál, hogy börtönbe kerüljön. És ügyesebb is. El sem tudta képzelni, milyen lehet rácsok mögött élni, ahol egy csapat talpnyaló börtönőr ugráltatja, s ahol bármikor megkívánhatja egy százötven kilós újnáci, és olyan ételt kell ennie, amelyet

előtte csótányürülékkel szórtak meg, de bármilyen egyéb irtózatot is könnyen el tudott képzelni.

Az épületek, amelyeket felgyújtott, és az emberek, aki-ket bántott, semmit sem jelentettek a számára, de a gondolat, hogy börtönbe kerülhet... megrémisztette. És tegnap éjjel teljesen a hatalmába kerítette ez a rémület.

Eddig minden rendben van, nyugtatta magát. Nyilvánvaló, hogy Will nem leplezte le, mert ha megtette volna, a kikötőt már ellepték volna a zsaruk. Mégis, jobb, ha meghúzza magát egy időre. De még mennyire! Egy ideig nem lesz tengerparti házakban rendezett buli, sem felgyújtott raktárház, és még a közelébe sem megy Willnek vagy Ronnie-nak. Úgy vitte véghez az előző esti projektet, hogy egy szót sem szólt róla sem Teddynek, sem Lance-nek, de még Blaze-nek sem. Jobb, ha lassan feledésbe merül az egész ügy.

Kivéve, ha Will meggondolja magát. Ennek a lehetőségnek már a gondolata is fizikai fájdal-

mat okozott Marcusnak. Egykor teljesen a hatalmában tartotta Willt, most azonban a szerepek hirtelen felcserélődtek... vagy legalábbis az erőviszonyok kiegyenlítődtek.

Talán, gondolta, az lesz a legjobb, ha egy időre lelép a városból. Délnek veszi az irányt, Myrtle Beachbe, Fort Lauderdale-be vagy Miamiba megy addig, amíg a kis esküvői ramazuri teljesen feledésbe nem merül.

Ez jó megoldásnak tűnt, de a terv végrehajtásához pénzt kell szereznie. Sok pénzt. És minél előbb. Ezt pedig csak úgy valósíthatta meg, ha műsort ad egy nagyobb tömeg előtt. Szerencsére a röplabdabajnokságot ezen a hétvégén rendezik. Az biztos, hogy Will is a játékosok között lesz aznap, de attól ő még előadhatja a műsorát valahol a pályák közelében. Mondjuk, felléphetne a mólónál. Egy nagyobb műsorral.

Blaze a háta mögött feküdt a napon, farmerben és melltartóban, a pólója a tábortűz közelében hevert összehajtva.

- Blaze - kiáltott oda neki -, kilenc tűzgolyóra lesz ma szükségünk. Hatalmas tömeg lesz, és szükségünk van egy kis pénzre.

A lány nem válaszolt, de hangosan felsóhajtott, és ezzel felbosszantotta a fiút. Marcust fárasztotta a lány. Mióta az anyja kitette a szűrét, mást sem csinált, csak nyavalygott éjjel-nappal. Marcus nézte, ahogy feláll, és felemel egy üveg benzint. Jó. Legalább dolgozik egy kicsit, ha már úgyis ő tartja el.

Kilenc tűzgolyó. Természetesen nem egy időben gyújt-ják meg őket, hiszen általában hat labdával szoktak egyszerre dolgozni. De ha bedobnak plusz egyet itt, és egy másikat meg amott, s így valami szokatlannal állnak elő, talán meglesz a szükséges pénz. Pár napon belül Floridában lehet. Csak ő. Teddy, Lance és Blaze magukra maradnak egy időre, és most pont erre van szüksége. Mindhárman az idegeire mentek mostanában.

Miközben az utazást tervezgette, halványan látta, hogy Blaze belemártja a benzinbe a labdákat - pontosan a fölött a póló fölött, amely este lesz majd rajta.

28

WILL

Az első játszmát könnyedén megnyerték, az ellenfelek

alig izzasztották meg Willt és Scottot. A második meccs ha lehet, még könnyebb volt, a másik csapat mindössze egy pontot szerzett. A harmadik körben azonban Scottnak és Will- nek már keményen kellett küzdenie. Bár hatalmas előnnyel nyertek, a pályáról lefelé menet Will arra gondolt, hogy a csapat, amelyet épp most győztek le, sokkal jobb volt, mint ahogy az a pontokból kitűnt.

A negyeddöntők délután kettőkor kezdődtek, a döntőt hat órára írták ki. Will az ellenfél szervájára várva a térdén

pihentette a kezét, s közben arra gondolt, hogy ez az ő napja. Öt kettő volt az állás, de Will nem izgult. Élvezte a játékot, gyorsan reagált, és minden ütése pont oda ment, ahová szerette volna. Az ellenfél egyik tagja felütötte a labdát a levegőbe, ezzel indítva el a szervát. Will legyőzhetetlennek érezte magát.

A labda pörögve repült át a háló fölött, Will - kiszámítva a repülés ívét - előrevetődött, és épp jókor érte el a labdát. Scott hibátlan időzítéssel rohant oda, és átütötte a labdát a háló fölött, amely az ellenfél térfelén pattant. Ezzel megszerezték a szerválás jogát. A következő hat pontot sorban ők hozták, majd a másik csapathoz került a szerva. Will felkészült a fogadásra, s közben gyorsan végigpásztázta a nézőközönséget, Ronnie után kutatott a szemével. A lány a lelátón ült szemben a szüleivel és Megannal - ez jó ötletnek bizonyult.

Utálta, hogy nem volt képes elmondani az anyjának az igazat Marcusról, de mit tehetett volna? Ha az anyja megtudja, ki állt az események hátterében, vért követel... az pedig megtorláshoz vezetett volna. Will biztos volt benne, hogy ha Marcust letartóztatják, a fiú első dolga az lett volna, hogy a büntetése enyhítéséért cserébe „hasznos információt" ajánl fel egy másik, sokkal nagyobb horderejű bűnténnyel kapcsolatban. Scott bűntettével kapcsolatban. Ez pedig a továbbtanulás kritikus időszakában nagy problémát jelentett volna Scottnak, nem is beszélve a szüleinek okozott fájdalomról - akik igencsak közeli barátságban álltak az ő szüleivel. Ezért Will inkább hazudott, az anyja pedig sajnos az egész dolgot Ronnie számlájára írta.

Ronnie azonban ma reggel megjelent, és közölte vele, hogy a történtek ellenére még mindig szereti őt. Azt

ígérte, később még beszélnek majd. S ami mindennél többet jelentett: megkérte, hogy hozza a legjobb formáját a bajnokságon, és ő pontosan ezt tette.

Amikor az ellenfél újra szervált, Will átrohant a pályán, odaütötte a labdát Scottnak, aki hajszálpontosan adta fel Willnek, s végül Will leütése az ellenfél térfelén landolt. Ez-

után a másik csapat már csak egy pontot szerzett a játszma végéig, a következő játszmában pedig mindössze két pontot gyűjtöttek.

Will és Scott bejutottak a középdöntőbe, s a dobogón állva Will jól látta, ahogy Ronnie neki tapsol.

A középdöntő meccse volt a legkeményebb - az első

játszmát könnyedén megnyerték, a másodikat viszont a rövidítésben elvesztették.

Will az alapvonalnál állt, várta, hogy elhangozzon a har-madik játszma kezdetét jelző sípszó. Végignézett a lelátón, majd a móló felé tekintett, s megállapította, hogy legalább háromszor akkora a tömeg, mint tavaly ilyenkor. Itt is, ott is ismerősöket vélt felfedezni - arcok az iskolából vagy gye-rekkorából. Egy üres szék sem volt a lelátón.

Felhangzott a sípszó, Will magasra ütötte a labdát, majd nekifutott, felugrott a levegőbe, s a pálya háromnegyedét megcélozva az alapvonal felé ütötte a labdát. Visszahuppant a földre arra készülve, hogy fogadja a visszaütött labdát, de már látta, hogy ez teljesen fölösleges. Az ellenfél mindkét játékosa túl hosszú pillanatra dermedt le, a határozottan megütött labda pedig egy adag homokot repítve a levegőbe, kipattant a pályáról.

Egy null. Will egymás után hétszer szervált, s ezzel igen

magabiztos vezetést szereztek. Innentől kezdve viszonylag sima út vezetett a győzelemhez.

Lesétáltak a pályáról, s Scott hátba veregette Willt. - Vége - mondta. - Nyerő szériában vagyunk, elverjük Tysont és Landryt is!

A két tizennyolc éves srác, Tyson és Landry, a kaliforniai

Hermosa Beachről érkeztek, és világszínvonalon elismert ifjúsági játékosok voltak. Egy éve a tizenegyedik helyen

végeztek a világbajnokságon, amely épp elég lett volna ahhoz, hogy kijussanak az olimpiára. Tizenkét éves koruk óta játszanak együtt, és két éve nem vesztettek egy meccset sem. Scott és Will eddig egyszer játszottak ellenük, a tavalyi bajnokság középdöntőjében - akkor fülüket, farkukat behúzva jöttek le a pályáról. Egy pontot sem sikerült szerezniük.

De a mai nap más volt. Az első játszmában három pontot vertek rájuk, Tyson és Landry pedig pont ugyanennyivel nyerték a következő játszmát, az utolsó játszma pedig hatpontos döntetlennél állt.

Will már kilenc órája volt a napon. A többliternyi víz és Gatorade ellenére a nap és a meleg legalább egy kicsit ki kellett volna hogy szívja az erejét, és talán így is volt. De Will ebből semmit sem érzett. Még nem. Nem akkor, ami-kor ilyen jó esélyeik voltak, hogy megnyerjék az egész bajnokságot.

Megszerezték a szerválás jogát, ami nem feltétlenül je-lentett előnyt. A pontokat minden földet érő labda után számolták, és a szervát fogadó csapatnak volt meg a lehetősége a labda lecsapására. Scott lassan, szinte csak ujjheggyel nyitott, ami vetődésre kényszerítette Tysont. A fiú ugyan időben elérte a labdát, de irányítani már nem tudta. Landry nekilendült, és valahogy még hozzáért a labdához, de ezzel csak rontott a helyzeten, mert a labda a nézők közé repült, és Will tudta, hogy legalább még egy percük van, mire folytatják a játékot. Ezzel a szervával egypontos előnyre tettek szert Scott-tal.

Will ahogy szokta, először Ronnie felé fordult, látta,ahogy a lány integet neki, aztán a másik lelátó felé nézett, hogy rámosolyogjon és biccentsen a családjának. A lelátó mögött, a mólónál, a pályáktól nem messze tömeg verődött össze. Will nem tudta, mit néznek az emberek, míg meg nem látta a levegőben repülő tűzgolyót.

Mind a két csapatnak tizenkét pontja volt, amikor történt

valami. A labda újra a nézők felé repült, ezúttal azonban Scott

miatt, és Will miközben visszament a helyére a pályán, azon kapta magát, hogy a móló környékét kémleli. Tudta, hogy Marcus is ott van.

Idegesítette, hogy Marcus ennyire közel van hozzá, s az előző estihez hasonló indulat kerítette hatalmába.

Érezte, hogy nem kellene ezzel foglalkoznia, Megan is ezt javasolta neki. Tudta, hogy nem kellett volna a nővérét terhelnie ezzel az üggyel előző este, hiszen végül is az esküvője napja volt, és a szülei egy lakosztályt foglaltak az ifjú párnak a történelmi hangulatát megőrző Wilmingtonian Hotelben. De Megan erősködött, hogy mondja el, ami a szívét nyomja, ő pedig örült, hogy megszabadulhat a tehertől. Bár a nővére nem bírálta a döntését, Will tudta, hogy Megan csalódott benne, amiért falazott Scottnak. Ennek ellenére ma reggel Megan határozottan kiállt mellette, és miközben Will arra várt, hogy a bíró megfújja a sípját, tudta, hogy aznap legalább annyira a nővéréért játszik majd, mint magáért.

Will meglátta a levegőben táncoló tűzgolyókat a mólónál, a tömeg helyet csinált a korlát mellett, és Will felismerte Teddyt és Lance-t. A két fiú, szokás szerint, breakelt. Az azonban meglepte Willt, hogy Marcus mellett Blaze is ott zsonglőrködött a lángoló labdákkal. A lány elkapott egy tűzgolyót, majd továbbrepítette Marcusnak. Will úgy látta, mintha a tűzgolyók a szokásosnál gyorsabban repkednének ide-oda. Blaze lassan hátrálni kezdett - talán lassítani akarta az

eseményeket - egészen addig, amíg a háta neki nem ütközött a móló korlátjának.

Az ütközés következtében Blaze valószínűleg egy pilla-natra kiesett a ritmusból, miközben a tűzgolyók vészesen közeledtek felé. Bizonyára nem jól mérte föl az egyik labda röppályáját, mert végül csak a pólója előtt sikerült elkapnia. A következő tűzgolyó is közel volt már, s amikor

az újabb labdáért nyúlt, az előzőt hozzányomta a testéhez. A pólója eleje pillanatokon belül lángra kapott, a tüzet a benzinnel átitatott textil táplálta.

Blaze rémülten ütögette a felsőjét, így próbálva eloltani a tüzet, miközben nyilvánvalóan megfeledkezett róla, hogy a kezében még mindig ott van egy lángoló labda...

Egy perc sem telt belé, s már mindkét keze égett, sikítása erősebb volt minden egyéb hangnál a stadionban. A műsorra összegyűlt tömeget minden bizonnyal sokkolta a látvány, mert senki sem segített a lányon. Will még távolról is jól látta, hogy Blaze testét forgószélként ölelik körbe a lángok.

Will ösztönösen cselekedett, lerohant a pályáról, majd át a homokon keresztül, a móló felé. A lába megcsúszott, ezért térdemeléssel futott tovább, így próbálva gyorsabban haladni, miközben Blaze sikolya újra meg újra belehasított a levegőbe.

Átrohant a tömegen, ide-oda cikázott az emberek között, majd amikor elérte a lépcsőt, az oszlopokon megtámaszkodva hármasával szedte a fokokat, hogy le ne lassuljon, aztán ahogy a mólóhoz ért, villámgyorsan megfordult.

Lökdösődve haladt előre a tömegben, de addig nem látta Blaze-t, amíg át nem törte magát az embereken. Mire a lányhoz ért, egy férfi már térdelt a vonagló, sikítozó alak mellett, Marcus, Teddy és Lance azonban nem voltak sehol...

Will egy pillanatra hátrahőkölt, amikor meglátta Blaze pólóját, mely egybeolvadt a lány vörös, felhólyagosodott bőrével. Blaze zokogott és sikoltozott, a közelben állóknak fogalma sem volt róla, mit kellene csinálni.

Will tudta, hogy tennie kell valamit. A mentőautónak legalább tizenöt percre van szüksége, hogy átéljen a hídon és átvergődjön a parton, még akkor is, ha nincs ilyen hatalmas tömeg. Amikor Blaze még egyszer gyötrelmesen felordított a fájdalomtól, Will föléje hajolt, és gyöngéden fölemelte. A furgonja a közelben állt - az elsők között volt, aki reggel a partra ért így karjában a lánnyal arra vette az

irányt. Senki sem próbálta megállítani - az emberek a történtek hatása alá kerülve bénultan álltak.

Blaze csak egy pillanatra nyerte vissza az eszméletét, miközben Will a lehető leggyorsabban haladt vele a furgon felé, vigyázva, hogy csak a legszükségesebb esetben mozgassa a lányt. Hirtelen Ronnie-t látta meg a lépcsőkön lefelé ugrálni. Fogalma sem volt, hogy sikerült ilyen gyorsan levergődnie a lelátóról, és odaérni a mólóhoz, de megkönnyebbült, hogy maga mellett tudhatja a lányt.

- A kulcs a hátsó keréknél van! - kiáltott oda neki. - Végig kell fektetnünk a hátsó ülésen. Útközben pedig fel kell hívnunk a kórházat, és szólnunk kell nekik, hogy úton vagyunk, hogy felkészülhessenek!

Ronnie előrerohant a furgonhoz, és még azelőtt kinyitotta az ajtót, hogy Will odaért volna. Nem volt könnyű betenni a kocsiba Blaze-t, de valahogy összehozták, aztán Will beugrott a kormány mögé. A kerekek felvisítottak, amikor tövig nyomta a gázt, és a fiú már induláskor biztos volt benne, hogy útközben rengeteg közlekedési szabályt fog áthágni.

A kórház sürgősségi osztálya tömve volt. Will az ajtó mel-

lett ülve bámult az egyre sötétebb éjszakába. Ronnie ott ült mellette. A szülei, Megan és Daniel is ott voltak egy ideig, de már órákkal korábban hazamentek.

Az elmúlt néhány órában Will számtalan embernek mondta el, mi történt, köztük Blaze anyjának, aki most is a lánya mellett volt. Amikor a nő beviharzott a váróba, Will tisztán látta az arcára kiült rémületet, mielőtt az egyik nővérrel eltűnt a kórház útvesztőjében.

Azonkívül, hogy Blaze-t betolták a műtőbe, Will semmit sem tudott. Az éjszaka rájuk telepedett, de el sem tudta képzelni, hogy hazamenjenek. Egymás után rohanták meg az emlékek, hogy milyen volt Blaze, amikor mellette ült harmadikban, és hogy milyen volt aznap - egy tönkretett báb -, amikor a karjában tartotta. Blaze mostanra már

csak egy idegen volt, egykor azonban barátok voltak, és más nem is számított.

Kíváncsi volt, hogy a rendőrök visszajönnek-e még - a szüleivel együtt érkeztek, és ő mindent elmondott nekik, amit tudott, de úgy tűnt, főleg az érdekli őket, hogy miért hozta be Blaze-t a kórházba, ahelyett, hogy kivárta volna a mentők érkezését. Will az igazat mondta - hogy éppen ott volt, és látta, milyen gyors orvosi segítségre van szükség -, s a rendőrök szerencsére megértették. Úgy látta, Johnson rendőr még alig észrevehetően bólintott is, és az volt az érzése, hogy hasonló helyzetben ő is így cselekedett volna.

Minden alkalommal, amikor kinyílt a nővérszoba ajtaja, Will abban reménykedett, hogy meglátja az egyik nővért, aki ott volt, amikor behozták Blaze-t. Az autóban Ronnie-nak valahogy sikerült kapcsolatba lépnie a kórházzal, így a traumások már várták őket. Blaze-t pillanatokon belül hordágyra fektették, és már vitték is. Majdnem tíz perc telt el, mire Ronnie-val meg tudtak szólalni, addig csak ültek mozdulatlanul, fogták egymás kezét, s remegve gondoltak vissza arra, hogy sikoltozott Blaze a furgonban.

Az ajtó újra kinyílt, és Will meglátta Blaze anyját. A nő feléjük tartott.

Mindketten felálltak. Amikor a nő odaért hozzájuk, Will látta, hogy a szája körül megfeszül a bőr az idegességtől.

- Az egyik nővér mondta, hogy még mindig itt vagytok. Gondoltam, lejövök, és megköszönöm, amit tettetek.

A hangja rekedt volt, és Willnek nyelnie kellett, mert rájött, hogy az ő torka is ki van száradva.

- Rendbe jön? - kérdezte elszorult hangon. - Nem tudom. Még mindig a műtőben van - Blaze

anyja

most Ronnie-hoz fordult. - Margaret Conway vagyok. Nem tudom, Galadriel beszélt-e rólam.

- Nagyon sajnálom, ami történt. - Ronnie gyengéden megérintette a nő karját.

Margaret szipogni kezdett, megpróbálta tartani magát, de nem járt sikerrel.

- Én is - kezdte, majd a hangja egyre erőtlenebb lett, ahogy folytatta. - Legalább százszor mondtam neki, hogy maradjon távol Marcustól, de nem hallgatott rám, és most, az én kicsi lányom...

Margaret ezen a ponton már nem tudta visszatartani a könnyeit. Will bénultan figyelte, ahogy Ronnie közelebb lép a nőhöz, és átöleli, hogy egymás karjai között zokoghassanak Blaze iránt érzett fájdalmukban.

Wrightsville Beach utcáin hajtott végig, szeme előtt

minden tárgy körvonala élesen rajzolódott ki. Gyorsan vezetett, de tudta, ennél még gyorsabban is mehetne. Olyan dolgokra is felfigyelt, amelyek fölött máskülönben elsiklott volna a tekintete: az utcai lámpák lágy, ködös fényudvara, egy felborult szemetes a Burger King melletti kis utcában, egy krémszínű Nissan Sentra rendszámtáblája melletti apró horpadás.

Ronnie mellette ült, és bár idegesen bámulta, nem szólt egy szót sem. Nem kérdezte, hová mennek, de nem is kel-lett kérdeznie. Amint Blaze anyja magukra hagyta őket a váróban, Will egy szó nélkül felállt, és elkeseredett dühvel visszament a furgonhoz. Ronnie követte, és beült mellé az anyósülésre.

Előttük egy közlekedési lámpa sárgára váltott, de Will ahelyett, hogy lelassított volna, inkább beletaposott a gázba. A motor felbőgött, a furgon pedig továbbszáguldott a kikötő felé.

Will tudta, melyik a legrövidebb út, könnyedén vette a kanyarokat, elhajtott az üzletsor mellett, majd a furgon motorja fölverte az óceánpartra épült házak csöndjét.

Aztán a móló következett, majd Ronnie háza, de Will nem nagyon foglalkozott a sebességkorlátozással. Csak a még éppen biztonságos sebességre lassította le a kocsit.

Mellette Ronnie az ajtó fogantyújába kapaszkodott, mi-közben Will bevette a fáktól alig látszó, kavicsokkal felszórt parkolóhoz vezető út utolsó kanyarját. A furgon farolva megállt, Ronnie pedig végre megtalálta a szavakat:

- Kérlek, ne csináld! Will hallotta a lány hangját, és tudta, mit akar tőle

Ronnie, de ekkorra már ki is ugrott a furgonból. A kikötő nem volt messze. Csak át kellett vágni a parton, ott volt a sarok mögött, pár száz méterre a vízimentők őrhelyétől.

Will kocogni kezdett. Tudta, hogy Marcus ott van, érez-te. Futásnak eredt, miközben képek villantak át a fején, a templomtűz, a vásár éjszakája, ahogy Marcus megragadta Ronnie-t a karjánál fogva... és a lángoló Blaze.

Marcus nem próbált meg segíteni a lányon. Elfutott, amikor Blaze-nek szüksége lett volna rá, amikor akár meg is halhatott volna.

Willt nem érdekelte, hogy mi lesz vele. Nem érdekelte, mi lesz Scott-tal. Ezen már túljutott. Ez alkalommal Mar-cus túl messzire ment. Befordult a sarkon, és meglátta a három fiút a távolban: egy rakás uszadékfán egy kis tábor-tűz mellett ültek.

Tűz. Tűzgolyók. Blaze... Gyorsított, felkészült arra, ami rá várt. Elég közel volt

már ahhoz, hogy lássa a tűz körül szétszórt üres sörösdobozokat, de tudta, hogy ők még nem vették észre, ahogy a sötétben közeledik.

Marcus épp a szájához emelt egy doboz sört, amikor Will leeresztette a vállát, és hátba öklözte, pont a nyaka alatt. Érezte, hogy Marcus nyaka megroppan az ütés alatt, de a fiúnak csak annyi ideje maradt, hogy fájdalmában levegő után kapkodjon, s Will már le is döntötte a homokba.

Will tudta, hogy gyorsan kell mozognia, ha el akarja kapni Teddyt is, mielőtt ő vagy a testvére megelőznék. A látvány, hogy Marcus váratlanul a földre került, egy időre

lebénította a testvérpárt, s ezt kihasználva Will - miután beletérdelt Marcus hátába - Teddy felé vetődött. Az ugrást még egy profi kosaras is megirigyelhette volna, s ezzel sikerült Teddyt a farakásra löknie. Aztán ő maga is Teddyn landolt, de ahelyett, hogy ököllel húzott volna be neki, felemelkedett, és a homlokával vágta orron a fiút.

Érezte a reccsenést, ahogy a srác orra az ütéstől eltört. Gyorsan felállt, nem foglalkozott többet a földön fetrengő Teddyvel - aki ide-oda gurulva ordított, kezét az arcára szorította, miközben az ujjai közül a vér sugárban ömlött.

Lance már várta, hogy Will egy hatalmas lépéssel előtte teremjen. A fiú rá akarta vetni magát Willre, s a támadásra készülve már le is hajolt, ekkor azonban Will váratlanul felhúzta a térdét, s egyenesen Lance arcát találta el vele. A fiú feje hátrabicsaklott, s már azelőtt elvesztette az eszméletét, hogy a földre zuhant volna.

Kettő kész, egy még hátra van. Marcus ekkorra már valahogy talpra állt. Hátrálni kez-

dett egy fadarabbal a kezében, miközben Will egyre közele-dett feléje. Will azonban nem akarta, hogy Marcus megfelelő helyzetbe kerülhessen a rúgáshoz, ezért támadásba lendült. Marcus Will felé lendítette a fadarabot, de az ütés gyenge volt, így Will könnyedén kiütötte a botot Marcus kezéből, majd mellkason vágta az ellenfelét. Ezután a karjánál fogva lefogta, magához szorította, felemelte, majd a helyzetet kihasználva hátralökte Marcust. Tökéletes védés volt, a fiú háttal zuhant a földre.

Will teljes erőből a fiúra ugrott, és ahogy Teddynél már begyakorolta, Marcust is lefejelte, olyan erősen, ahogy csak bírta.

Megint hallotta a reccsenést, de ez alkalommal nem állt meg. Ököllel kezdte ütni Marcust. Újra és újra megütötte, hagyta, hogy a harag maga alá gyűlje, szabadjára engedte azt a dühöt, amelyet a tűz óta megélt tehetetlenség gerjesztett benne. Fülön vágta Marcust. Majd újra lesújtott a fülére. A fiú ordítása csak még jobban felbőszítette. Megint emelte a karját, most az orrát célozta,

az orrát, amelyet már korábban eltört - amikor érezte, hogy valaki lefogja hátulról.

Megfordult, arra számított, hogy Teddy lesz az, de Ronnie fogta a karját, az arcán rémület ült.

- Hagyd abba! Nem ér annyit, hogy börtönbe kerülj mi-atta! - ordította a lány. - Ne tedd tönkre az életed miatta!

- Will alig hallotta a lány hangját, de érezte, hogy rángatja, megpróbálja felhúzni.

- Kérlek, Will - könyörgött Ronnie remegő hangon. - Te más vagy, mint ő. Neked van jövőd. Ne dobd el magadtól!

Ahogy Ronnie szorítása fokozatosan lazult, Will úgy érezte, hogy fogy belőle az energia. Feltápászkodott. Most, hogy az adrenalin elszállt az ereiből, remegni kezdett, és elvesztette az egyensúlyát is. Ronnie átölelte a derekát, s lassan elindultak vissza, a furgonhoz.

Will másnap reggel sajgó kézzel ment dolgozni. A kis öl-

tözőben Scott-tal találta szembe magát. Scott belebújt a kezeslábasába, és miközben Willt bámulta, a vállára is felhúzta az overallt.

- Nem kellett volna otthagynod a meccset - mondta Willnek, felrántva a cipzárt. - A mentők egész idő alatt ott voltak.

- Tudom - válaszolta Will. - De nem gondolkoztam. Láttam a mentőautót korábban, de elfeledkeztem róla. Sajnálom, hogy elvesztettük a meccset.

- Aha, hát még én! - vágott vissza Scott, majd felvett egy törülközőt, és betűrte az övébe. - Megnyerhettük volna, de neked muszáj volt elrohannod, hogy eljátszhasd a hőst.

- Scott, annak a lánynak segítségre volt szüksége... - Igen? És miért pont neked kellett segítened? Miért

nem tudtad kivárni, míg a segítség odaér? Miért nem a 911-et hívtad? Miért kellett a furgonodba cipelned Blaze-t?

- Mondtam már, kiment a fejemből, hogy ott vannak a mentők. Arra gondoltam, túl sokáig tartana, míg kiér egy mentőautó...

Scott belevágott az öklével az öltözőszekrénybe. - De hát még csak nem is kedveled azt a lányt! -

kiabálta. - Még csak nem is ismered! Igen, ha Ashley-ről, Cassie-ről vagy esetleg Ronnie-ról lett volna szó, megérteném. A francba is, ha egy idegenről lett volna szó, még azt is megérteném. De Blaze? Blaze? A csaj, aki börtönbe fogja juttatni a barátnődet? A csaj, aki Marcusszal lóg együtt? - Scott tett egy lépést Will felé. - Eszedbe jutott egy pillanatra is, hogy vajon ő is megtenné-e ezt érted? Ha megsebesülnél, és segítségre szorulnál? Biztos, hogy nem!

- Csak egy játék volt - védekezett Will, de közben érezte, hogy a düh fojtogatja a torkát.

- Neked! - ordította Scott. - Neked csak egy játék volt! De neked minden csak egy játék! Nem vetted még észre? Mert neked semmi sem számít! Neked nem fontos, hogy megnyerj egy ilyen meccset, mert ha veszítesz, akkor is mindent ezüsttálcán kínál neked az élet! De nekem fontos volt ez a meccs! Kockára tetted a jövőmet, haver!

- Igen, egyébként meg egy lány életét tettem volna koc-kára - vágott vissza Will. - Ha csak egy hajszálnyival lennél kevésbé önző, mint általában, rájönnél, hogy megmenteni valakinek az életét, sokkal fontosabb a te drágalátos röplabdás ösztöndíjadnál!

- Régóta vagy a barátom... - rázta meg a fejét utálkozva Scott -, de tudod, ez a barátság mindig rólad szólt. Mindig az volt, amit te akartál. Te akartál szakítani Ashley-vel, te akartál Ronnie-val járni, te akartad lefújni a hétvégi edzéseket, te akartál hőst játszani. Tudod, mit? Te vagy a hibás. Beszéltem a mentősökkel. Azt mondták, hibáztál. Azzal, hogy a furgonodba cipelted Blaze-t, talán csak rontottál a helyzetén. És mit kapsz cserébe? Megköszönte? Nem, persze hogy nem. És nem is fogja. De szartál az egyik barátodra, mert amit te akartál, az sokkal fontosabb volt.

Scott minden szava pörölycsapásként érte Willt, de ez-zel dühe csak erősödött.

- Fordulj fel, Scott! Ez most nem rólad szólt. - Tartoztál nekem! - ordította Scott, miközben újra

belevágott az öklével az öltözőszekrénybe. - Csak ezt az egy egyszerű dolgot kértem tőled! Tudtad, milyen sokat jelent nekem!

- Nem tartozom neked semmivel! - Will a foga között szűrte a szavakat. - Nyolc hónapja falazok neked. Belefáradtam Marcus játékaiba. Itt az ideje, hogy megtedd a helyes lépést. El kell mondanod az igazat. A dolgok megváltoztak.

Azzal Will megfordult, és az ajtó felé indult. Már kilökte az ajtót, amikor meghallotta Scott hangját.

- Mit csinálsz? Will megfordult, megtartotta a félig kinyitott ajtót, és

ridegen Scottra nézett. - Mondtam: el kell mondanod az igazat. Megvárta, míg Scott felfogja a szavait, aztán kilépett a

helyiségből, hagyva, hogy az ajtó bevágódjon mögötte. A szerelőakna fölött álló kocsik mellett haladt éppen, amikor meghallotta, hogy Scott utánakiált.

- Tönkre akarod tenni az életem? Azt akarod, hogy börtönbe kerüljek egy baleset miatt? Nem teszem meg!

Will már az előcsarnoknál járt, de még mindig hallotta, hogy Scott az öklével veri az öltözőszekrényt.

29

RONNIE

A következő hét mindkettőjük számára rázós volt. Ronnie

nem tudta feldolgozni a látvány emlékét, amikor Willből ki-robbant az erőszak, de azt sem értette, hogy mindez miért tett rá ilyen hatást. Sosem szerette a verekedést, nem

szerette látni, hogy emberek sérülnek meg, mert tudta, ez nem jelenthet megoldást egy esetben sem. Mégsem tudott haragudni Willre azért, amit tett. Egyrészt nehezére esett elfogadni, ami történt, másrészt viszont látva, hogy Will földre teríti azt a három másikat, nagyobb biztonságban érezte magát, amikor vele volt.

Will viszont nagyon feszült volt. Biztos volt benne, hogy Marcus meg akarja majd bosszulni, ami történt, és abban is, hogy a rendőrség bármelyik percben kopogtathat az ajtaján, de Ronnie érezte, hogy valami más is bántja a fiút, valami, ami nem hagyja nyugodni. Számára rejtélyes okból Will és Scott nem voltak beszélő viszonyban, és Ronnie kíváncsi volt, vajon ennek van-e valami köze Will nyugtalanságához.

És aztán persze ott volt a család is. Elsősorban Will any-ja. Ronnie kétszer találkozott vele az esküvő óta, egyszer, amikor a furgonban várakozott a fiú háza előtt, míg Will beszaladt, hogy átvegye a pólóját, és egyszer egy belvárosi étteremben Wilmingtonban, ahová Will hívta meg. Épphogy leültek, amikor Ronnie, aki teljesen rálátott a bejáratra, míg Will háttal ült neki, meglátta a néhány barátjával együtt érkező Susant. Az asszony mindkét alkalommal szántszándékkal hátat fordított Ronnie-nak.

Willnek nem szólt egyik esetről sem. Míg a fiú teljesen elmerült a bosszútól való félelem és aggódás világában, addig Ronnie-nak egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Susan úgy véli, valahogy Ronnie a felelős a Blaze-zel történt tragédiáért.

A szobájában állva az ablakból figyelte a parton alvó Willt. Összegömbölyödve feküdt a teknősfészek mellett. Mivel néhány másik fészekben már megrepedtek a tojások, aznap délután eltávolították a ketrecet Ronnie-ék háza mögül, így az teljesen védtelenné vált. Egyikük sem akarta felügyelet nélkül hagyni a fészket éjszakára, és mivel Will egyébként is alig járt haza, önként vállalta, hogy kint alszik a szabad ég alatt.

Ronnie gondolni sem akart a legújabb problémákra, de azon kapta magát, hogy visszapörgeti a nyár eseményeit.

Alig emlékezett már arra a lányra, aki a nyár elején megérkezett az óceán partjára. És a nyárnak még nem volt vége, még néhány nap és betölti a tizennyolcat, aztán egy utolsó közös hétvége, és Will már kezdi is az egyetemet. Rá pár napra kezdődik a bírósági tárgyalás, aztán pedig vissza kell mennie New Yorkba. Mennyi minden történt, és mennyi tennivaló van még...

Megrázta a fejét. Kicsoda ő? És kinek az életét éli? És, ami még ennél is fontosabb, merre tart az élete?

Ezek a napok egyfelől egyáltalán nem tűntek valószerűnek, másfelől viszont nagyon is, sokkal valósabbnak, mint bármi eddig az életében: Will iránt érzett szerelme; az apja és közte kialakuló, s egyre szorosabb kötelék; ahogy lelassult az élete - minden olyan egyszerű, és mégis bonyolult volt. Ráadásul néha úgy érezte, mintha ez az egész valaki mással történne, valakivel, akit még éppen csak most kezd megismerni. Soha, soha életében nem gondolta volna, hogy egy álmos, déli óceánpartra épült városban ennyivel több... élet és dráma van, mint Manhattanben.

Mosolyogva jutott eszébe, hogy - néhány esetet leszá-mítva - egyáltalán nem volt rossz ez a nyár. Most például az öccsével aludt együtt egy csöndes kis szobában, s csak az ablak és a homok választotta el attól a fiútól, akibe szerelmes volt, és aki viszontszerette őt. Kíváncsi volt, lehet-e még ennél is boldogabb az életben. És a történtek ellenére, vagy talán pont azért, tudta, mindegy mit hoz a jövő, sohasem fogja elfelejteni ezt a közösen átélt nyarat.

Az ágyában feküdt, lassan elringatta az álom. Az utolsó értelmes gondolata az volt, hogy a nyár még bizonyára tartogat meglepetéseket számára. S bár az ilyen megérzések általában a legrosszabbat jelentik, Ronnie tudta, hogy ez alkalommal ez nem így lesz. Nem, azok után, amiken keresztülment, biztosan nem.

Másnap reggel azonban idegesen ébredt. Ahogy mindig,

most is az volt az első gondolata, hogy még egy nap eltelt, azaz még egy nappal kevesebbet tölthet Will-lel.

De ahogy ott feküdt, rájött, hogy most nem csak ez ag-gasztja. Will megkezdi az egyetemet a jövő héten. És Kayla is továbbtanul. Egyedül ő nem tudja, hogy mi lesz az élete következő állomása. Oké, betölti a tizennyolcat, és igen, lesz dolga a bíróság ítélete után, de mi lesz még? Örökre az anyjával fog élni? Munkát vállal a Starbucks kávézóban? Egy pillanatra megjelent előtte egy kép, amelyen egy lapát-tal a kezében megy egy állatkerti elefánt mögött.

Most először nézett szembe igazán a jövőjével. Eddig könnyedén állt a dolgokhoz: hitt benne, hogy mindegy, ho-gyan dönt, úgyis minden jóra fordul majd. És tudta, hogy ez így is lesz... egy ideig. De vajon tizenkilenc évesen is az anyjával akar-e még élni? És huszonegy évesen? Vagy - isten őrizz - huszonöt évesen?

És vajon mások hogy a fenébe tudják eltartani magukat, és megengedni maguknak, hogy Manhattanben éljenek, egyetemi diploma nélkül?

Ronnie nem tudta a választ. Abban azonban biztos volt, hogy még nem áll készen arra, hogy vége legyen a nyárnak. Még nem állt készen arra, hogy hazamenjen. És nem állt készen arra sem, hogy elképzelje, amint Will pompomlányokkal körbevéve, a Vanderbilt Egyetem füves udvarán sétálgat. Nem, Ronnie ezek egyikébe sem akart belegondolni.

Minden rendben? Olyan csöndes vagy - jegyezte meg

Will. - Sajnálom - válaszolta Ronnie. - Csak azért, mert sokat

jár az agyam. A mólónál ülve péksüteményt ettek és kávét

kortyolgattak. Ahogy mindig, a móló most is megtelt horgászokkal, de aznap reggel találtak egy helyet, ahol

kettesben lehettek. Kellemes meglepetés volt, mert Willnek éppen szabadnapja volt.

- Kitaláltad már, hogy mit fogsz csinálni? - Semmi olyan nem jutott eszembe, amelynek ne lenne

köze az elefántokhoz és egy lapáthoz. Will letette a süteményt a kávéspohár műanyag tetejére. - Akarom én azt tudni, hogy miről beszélsz most? - Azt hiszem, nem - húzta el a száját a lány. - Rendben - bólintott a fiú. - Szóval, amiről én

beszéltem, az az volt, hogy tudod-e már, hogy mit fogsz csinálni holnap a születésnapodon?

- Gondolom, semmi különöset - vonta meg a vállát a lány.

- De hát tizennyolc leszel. Nézz szembe vele, ez nagy dolog! Törvényesen is felnőttnek számítasz majd.

Nagyszerű, gondolta Ronnie. Még egy figyelmeztetés, hogy lassan ideje eldöntenie, mihez kezdjen az életével. Gondolatai valószínűleg kiültek az arcára is, mert Will rátette a térdére a kezét.

- Valami rosszat mondtam? - Nem. Nem tudom. Csak olyan furán vagyok ma. A távolban barna delfinek bukkantak elő a

hullámokból. Amikor Ronnie először látta őket, lenyűgözte a látvány. Amikor huszadszor látta őket, még akkor is. Mostanra már megszokta őket, mégis hiányozni fognak neki, ha visszamegy New Yorkba, legyen bármi is, amit majd csinálni fog. Lehet, hogy ő is rajzfilmfüggővé válik majd, mint Jonah? És fejjel lefelé fog tévézni?

- Mit szólnál hozzá, ha elvinnélek vacsorázni? Vagy, nem is. Talán inkább Game Boy-függő lesz belőle. - Oké. - Vagy elmehetnénk táncolni. Vagy esetleg válassza a Guitar Hero-t? Jonah órákon

keresztül képes játszani vele. És Rick is, ahogy most végig-gondolta. Nagyon úgy néz ki, hogy mindenki ezzel játszott, akinek nem volt élete.

- Jól hangzik.

- Vagy mit szólnál ehhez? Kifestjük az arcunkat, és megidézzük az ősi inka istennőket.

Ha ilyen idétlen játékokkal üti el az idejét, biztos, hogy még akkor is otthon fog lakni, amikor Jonah már nyolc éve maga mögött tudja az egyetemet.

- Amihez neked kedved van. Will fölnevetett, és ezzel visszarántotta a lányt a való-

ságba. - Mondtál valamit? - A születésnapodról beszéltem. Próbáltam kitalálni,

mit szeretnél, de te nyilvánvalóan álomországban jártál közben. Hétfőn elutazom, és szeretnélek valami nagyon különlegessel megajándékozni.

Ronnie elgondolkozott, majd hátrafordult, és újra meg-állapította, mennyire kirí az apja háza a parton álló többi ház közül.

- Tudod, mi az, amit tényleg, igazán nagyon szeretnék?

Végül nem a születésnapján, de nem sokkal, mindössze

két nappal később, augusztus 22-én teljesült a kívánsága. Az Akvárium emberei tudományos alapokra helyezték a dolgokat: aznap kora délután az alkalmazottak és az önkéntesek nekiláttak, és előkészítették a terepet, hogy a teknősök biztonságban elérhessék a vizet.

Ők Will-lel az óceánhoz vezető sekély árkot segítettek kiegyengetni, mások körbekerítették a helyet, hogy kellő távolságban tartsák az embereket. Vagyis az emberek zömét. Steve és Jonah ugyanis bementek a lekerített területre, igaz, oldalra álltak, hogy ne legyenek útjában a serényen tevékenykedő akváriumi alkalmazottaknak.

Ronnie nem tudta, mi mást tehetne azontúl, hogy arra ügyel, senki se menjen túl közel a fészekhez. Nem mintha szakértő lett volna, de mivel a húsvéti tojás színeiben pompázó egyenruhát viselte, az emberek azonnal arra a következtetésre jutottak, hogy mindent tud. Az elmúlt

órában legalább száz kérdésre felelt. Örült, hogy eszébe jutott, miket hallott Willtől a teknősökről, és az is sokat segített neki, hogy rászánta az időt, és elolvasta azt a cserepes teknősökről szóló szóróanyagot, amelyet az Akvárium emberei osztogattak az arra sétáló érdeklődőknek. A szórólapon feketén-fehéren ott volt minden, amire az emberek kíváncsiak voltak, de bizonyára sokkal egyszerűbb volt kérdezősködni, mint elolvasni a kezükben tartott brosúrát.

De legalább így gyorsabban telt az idő. Már órák óta kint voltak, és minden pillanatban kibújhatott az első teknős a tojásból, bár Ronnie már nem bízott ebben annyira. A teknősök nem foglalkoztak vele, hogy néhány kiskölyök már az életét is elunta, és azzal sem, hogy vannak, akik másnap korán reggel dolgozni mennek.

Ronnie valahogy úgy képzelte, hogy csak hat-hét ember lesz a fészek körül, nem pedig százasával fognak tolongani a sárga műanyag szalag mellett. Nem volt benne biztos, hogy tetszik neki ez az egész, mely leginkább egy cirkuszi előadáshoz hasonlított.

Amikor leült a homokdűnére, Will utánament. - Mit gondolsz? - kérdezte a fiú a fészek felé intve. - Nem is tudom. Már elég régóta várunk. - Már nem tart sokáig. - Én is ezt mondom mindenkinek. Will leült a lány mellé. - Tanulnod kéne egy kis türelmet, fiatal barátom. - Én türelmes vagyok. Csak azt szeretném, ha inkább

hamarabb, mint később kelnének ki a teknősök. - Az én hibám - nevetett föl Will. - Nem kellene neked dolgoznod? - Én csak egy önkéntes vagyok. Te viszont tényleg az

Akváriumban dolgozol. - Igen, de nem fizetik meg ezt az időt, és különben is,

minthogy te önkéntes vagy, gyakorlatilag neked kellene a műanyag szalag mellett állnod.

Hadd találjam ki, az emberek fele arra volt kíváncsi, hogy mi folyik itt, a másik fele meg olyan kérdéseket tett

fel, amelyekre a válasz ott van azon a szóróanyagon, amelyet a kezükbe nyomtál.

- Valahogy így. - Te pedig belefáradtál, igaz? - Fogalmazzunk inkább úgy, hogy a két nappal

korábbi vacsora sokkal szórakoztatóbb volt. Will egy barátságos kis olasz étterembe vitte el a szüle-

tésnapján, és kapott tőle még egy ezüst nyakláncot is egy teknőst ábrázoló medállal, amely annyira tetszett a lánynak, hogy azóta le sem vette.

- Miből fogod tudni, hogy itt az idő? Will az Akvárium főnökére és az egyik biológus

munkatársra mutatott. - Abból, hogy Elliot és Todd izgulni kezdenek. - Ez aztán nagyon tudományosan hangzik. - Mert az is. Higgy nekem.

Nem bánod, ha ideülök?

Miután Will elment, hogy hozzon még néhány elemlámpát a furgonból, az apja sétált oda hozzá.

- Nem kell megkérdezned, apa. Persze, gyere csak. - Nem akartalak zavarni. Nagyon gondterheltnek

tűntél. - Csak várok, ahogy mindenki más is -

magyarázkodott Ronnie, majd arrébb csúszott, hogy az apja is le tudjon ülni melléje. A tömeg mintha gyarapodott volna az elmúlt félórában, és Ronnie örült, hogy az apját beengedték a műanyag szalag mögé. Mostanában annyira fáradtnak látszott.

- Hiszed vagy sem, de soha nem láttam még teknőst kikelni a tojásából.

- Hogyhogy? - Régen ez nem volt olyan nagy szám, mint

mostanában. Mármint előfordult, hogy belebotlottam egy fészekbe, és tetszett is, de sohasem gondoltam tovább a dolgot. A legnagyobb dolog, amit láttam, az volt, amikor

egy nappal a teknősök kikelése után találtam rá egy fészekre. Láttam a széttört tojásokat a fészek körül, de errefelé ez szinte mindennapos volt. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy nem erre számítottál. Nem gondoltad, hogy ilyen sokan lesznek, ugye?

- Mit akarsz ezzel mondani? - Will és te kettesben vigyáztátok a fészket minden éj-

jel. És most a legizgalmasabb résznél meg kell osztanod az élményt ezzel a sok emberrel.

- Nem számít. Nem érdekes. - Egy kicsit sem? Ronnie elmosolyodott. Hihetetlen, hogy az apja ennyire

jól ismeri már. - Hogy haladsz a dallal? - Még nem vagyok kész. Legalább százszor átírtam

már, de még mindig nem tökéletes. Tudom, hogy teljesen értelmetlenül próbálkozom - ha eddig nem hoztam össze, valószínűleg már nem is fogom -, de legalább van mit csinálnom.

- Láttam ma reggel az ablakot. Már majdnem kész vagy vele.

- Nem sok van hátra - bólintott Steve. - Mondták, hogy mikor akarják beállítani? - Nem. Még mindig nem érkezett meg a pénz a

templom többi részének a felújításához. Nem akarják addig betenni az ablakot, amíg nincs minden készen. Harris lelkész attól tart, hogy néhány vandál esetleg kövekkel dobálná meg az ablakot. A tűz óta sokkal óvatosabban áll a dolgokhoz.

- Valószínűleg én is óvatosabb lennék a helyében. Steve kinyújtóztatta a lábát a homokban, aztán vissza-

húzta maga alá, miközben az arca megvonaglott a fájda-lomtól.

- Jól vagy? - kérdezte Ronnie. - Csak túl sokat álltam az elmúlt pár napban. Jonah

azt akarja, hogy fejezzük be az ablakot, mielőtt hazamentek.

- Nagyon jól érezte magát ezen a nyáron.

- Igazán? - Valamelyik este elmondta nekem, hogy a

legszívesebben nem is menne vissza New Yorkba. Veled akar élni.

- Aranyos kölyök - mondta Steve, majd egy pillanatig habozott, de végül odafordult Ronnie-hoz. - Gondolom, egyértelmű, hogy a következő kérdés csakis az lehet, hogy te jól érezted-e magad a nyáron.

- Igen. - Will miatt? - Minden miatt. Örülök, hogy együtt voltunk. - Én is. - És mikor látogatsz meg New Yorkban? - Ó, nem tudom. Majd letelefonáljuk. - Túl sok a munkád mostanában? - mosolygott

Ronnie. - Nem egészen. De tudod, mit? - Mit? - Szerintem te egy csoda klassz fiatal hölgy vagy. Sze-

retném, ha ezt sosem felejtenéd el. - Miért mondod most ezt? - Mert nem tudom, hogy mostanában mondtam-e már

ezt neked. - Te is jó fej vagy, apa. - Ronnie az apja vállára hajtotta

a fejét. - Hé - mondta Steve, a fészek felé mutatva. - Azt hi-

szem, kezdődik. A lány a fészek felé fordult, aztán talpra ugrott. Úgy volt,

ahogy Will megjósolta: Elliot és Todd izgatottan rohangál-tak, az emberek pedig elhallgattak.

Minden úgy történt, ahogy Will korábban mondta - elte-

kintve attól, hogy szavakkal igazán nem is lehet leírni, ami történt. Ronnie elég közel tudott menni a fészekhez, így mindent jól látott: megrepedt az első tojás, majd még egy, és egy újabb, aztán már az összes tojás magától mozgott

ide-oda, míg végül az első teknős kikecmergett a tojáshéjak közül, átfurakodott a mocorgó tojások között, hogy kijut-hasson a fészekből.

De csak most következett a legcsodálatosabb rész: a teknős először alig pár lépést merészkedett előre, aztán már egy kicsit többet, egy kicsit bátrabban haladt, majd pedig olyan gyorsan, hogy szemmel szinte követni sem lehetett, s már nem is egyedül volt, hanem öt, tíz, húsz és végül annyi teknős, hogy megszámolni is lehetetlen volt, csatlakozott a féktelen tülekedéshez.

Mint egy őrült, szteroidokkal kezelt méhkas. Aztán a kis, őskövületnek kinéző apróságok

megpróbáltak kijutni a fészekből, másztak felfelé, majd visszacsúsztak, egymás hátán kapaszkodtak fölfelé, míg egynek végre sikerült kijutnia, aztán a másodiknak és a harmadiknak is, majd pedig mindannyian belemeneteltek a homokos árokba, egyenesen a hullámokban álló Todd lámpája felé.

Egyik a másik után - Ronnie nézte, ahogy távolodnak, s arra gondolt, milyen hihetetlenül aprók ezek a teremtmé-nyek, és szinte felfoghatatlan, hogy megmenekültek. Mindjárt elnyeli őket az óceán, egytől egyig eltűnnek - és ez is történt: amikor elérték a vizet, belevetették magukat, bukfenceztek a hullámokban, aztán egy ideig lebegtek a víz felszínén, majd eltűntek a szem elől.

Ronnie Will mellett állt, szorította a kezét, és végtelenül boldog volt, hogy a fészek mellett töltötte az éjszakákat, és így egy kis szerepet játszhatott az új élet csodájában. Hihe-tetlen volt belegondolni abba, hogy a várakozással töltött hetek után minden egy pillanat alatt lezajlott.

Csak állt a szeretett fiú mellett, és arra gondolt, hogy ilyen csodát még soha, senkivel sem élt át.

Egy óra múlva, miután az események minden részletét

kibeszélték, Ronnie és Will elköszöntek az Akvárium munkatársaitól, akik már az autóik felé tartottak. Az

ároktól eltekintve semmi nyoma sem volt annak, hogy mi történt. Todd még a tojáshéjakat is összegyűjtötte, mert meg akarta vizsgálni a vastagságukat, és ellenőrizni akarta, hogy nem szennyezettek-e valamilyen kémiai vegyülettel.

Ronnie Will mellett sétált, s a fiú hirtelen átölelte. - Remélem, pont olyan volt, amilyennek elképzelted. - Még annál is jobb - áradozott a lány. - De még mindig

aggódom a kis teknősökért. - Nem lesz semmi bajuk. - De lesz, amelyik nem éli túl. - Valóban lesz, amelyik nem éli majd túl - adott igazat

Ronnie-nak a fiú. - Amíg ennyire kicsik, az esélyük az élet-ben maradásra elenyésző.

Pár pillanatig csöndben sétáltak. - Ez olyan szomorú. - Ez az élet körforgása, nem igaz? - Ne gyere az Oroszlánkirályból ismert bölcsességgel! -

szipogott a lány. - Most arra van szükségem, hogy hazudj! - Ó - mondta Will könnyedén. - Ebben az esetben...

Mindannyian túl fogják élni. Mind az ötvenhatan. Hatal-masra nőnek, párt találnak maguknak, és kis teknősöket nemzenek, végül pedig természetesen olyan sokáig élnek majd, amilyen sokáig eddig még egy teknős sem élt eddig a teknőstársadalomban.

- Tényleg így gondolod? - Persze - válaszolta a fiú határozottan. - Ők a mi

gyerekeink. Ezért aztán különlegesek. Ronnie még akkor is nevetett, amikor meglátta, hogy az

apja és Jonah kilépnek a ház hátsó teraszára. - Oké, ezután az egész nevetséges dolog után - kezdte

Jonah -, hogy végignéztük az egészet az elejétől a végéig, egy dolgot meg kell hogy jegyezzek.

- És mi lenne az? - kérdezte Will. - Ez. Nagyon. Király. Volt - húzta széles vigyorra a szá-

ját Jonah. Ronnie nevetni kezdett, majd látva az öccse megrökö-

nyödött arckifejezését, megvonta a vállát:

- Úgysem értenéd - mondta. Ebben a pillanatban az apja köhögni kezdett.

Hangos, száraz köhögés volt, olyan... betegnek hang-zott, és ahogy a múltkor a templomban, most sem maradt abba egy köhintés után. Steve csak köhögött és köhögött, a roham nem akart alábbhagyni.

Ronnie látta, ahogy az apja megkapaszkodik a korlát-ban, hogy megtartsa az egyensúlyát, és látta, hogy Jonah szemében aggodalom és félelem csillan. Will is ledermedt az ijedtségtől.

Ronnie látta, ahogy az apja próbál egyenesen állni, ki-húzza a hátát, próbálja leküzdeni a száraz köhögést. Aztán mindkét kezét a szája elé tette, köhögött még egyet, és amikor végre vett egy mély lélegzetet, olyan hangot adott ki, mint aki most bukkan föl a víz alól.

Steve zihálva kapkodott levegő után, majd elvette a ke-zét a szája elől. A következő néhány másodperc Ronnie életének leghosszabb néhány másodperce volt. Bénultan állt, s jobban rettegett, mint addig bármikor az életében. Az apja arcát vér borította.

30

STEVE

Februárban kapta meg halálos ítéletét egy orvosi rendelő-

ben ülve, alig egy órával azután, hogy befejezte az utolsó zongoraóráját.

Akkor kezdett újból tanítani, amikor koncertzongorista karrierje zátonyra futott, és visszaköltözött Wrightsville Beachbe. Harris lelkész, anélkül, hogy előre megbeszélte volna Steve-vel, a beköltözése után néhány nappal elhozott hozzá egy ígéretes növendéket, és arra kérte, tegyen neki egy kis szívességet. Ez Harris lelkészre vallott: felismerte, hogy Steve a hazatérésével azt adta a világ

tudomására, hogy elveszett és egyedül érzi magát, és hogy csakis úgy lehet rajta segíteni, ha némi célt csempésznek az életébe.

A növendéket Chan Lee-nek hívták. A szülei Wilmingtonban, az Észak-Karolinai Egyetemen tanítottak zenét. A tizenhét éves lány bravúros technikai tudással rendelkezett, de valahogy nem tudta a sajátjává tenni a zenét. Komoly és megnyerő személyiségével azonnal Steve szívébe lopta magát - Chan érdeklődve hallgatta tanárát, és keményen dolgozott, hogy hasznosítsa Steve javaslatait. A férfi alig várta a zongoraórákat, és karácsonyra még egy, a klasszikus zongorák készítéséről szóló könyvvel is meglepte a lányt, mert úgy gondolta, örülne neki. Steve, bár élvezte, hogy újra taníthat, egyre fáradtabbnak érezte magát. Ahelyett, hogy feltöltődött volna, az órák végére teljesen kimerült, így rendszeresen ledőlt egy kicsit délutánonként, ami korábban nem volt jellemző rá.

Telt-múlt az idő, és egyre hosszabbra nyúltak ezek a

pihenők, volt, hogy akár két órát is elbóbiskolt. És amikor felébredt, gyakran érezte, hogy fáj a hasa. Egy este aztán, amikor chilit főzött vacsorára, hirtelen éles, szúró fájdalomtól görnyedt össze. A mozdulattal leverte a serpenyőt a tűzhelyről, paradicsommal, babbal és marhahússal borítva be a konyha padlóját. Miközben levegő után kapkodott, már pontosan tudta, hogy komoly a baj.

Időpontot kért egy orvostól, majd visszament a kórház-ba egy-két vizsgálat és röntgen miatt. Később, mialatt nézte, ahogy a fiolák megtelnek a javasolt vizsgálatok elvégzéséhez szükséges vérrel, az apjára gondolt és a rákra, amely végül elvitte az öreget. És ekkor hirtelen megérezte, mit fog neki mondani az orvos.

A harmadik alkalommal bebizonyosodott, hogy igaza volt.

- Önnek gyomorrákja van - közölte az orvos, majd mély lélegzetet vett. - A felvételek szerint a hasnyálmirigyre és a tüdőre is átterjedt. - Tárgyilagos hangja kedves volt. - Bizonyára rengeteg kérdése van, de hadd kezdjem azzal, hogy ez semmi jót nem jelent.

Az onkológus bár könyörületes volt, megmondta Steve-nek, hogy semmit sem tehet. Steve tudta ezt, ahogy azt is tudta, hogy az orvos most konkrét kérdéseket vár tőle, hogy a beszélgetéstől Steve talán megkönnyebbül valamelyest.

Steve mindennek utánaolvasott a rákkal kapcsolatban, amikor az apja haldoklott. Tudta, mit jelent az, ha a rák átterjedt, tudta, mit jelent, hogy nem csak a gyomrában van jelen, hanem a hasnyálmirigyben is. Tudta, hogy a túlélésre szinte semmi esélye sincs. Így ahelyett, hogy bármit is kérdezett volna, az ablak felé fordult. A párkányon, az üveg közelében egy galamb üldögélt, mit sem törődve azzal, mi folyik odabent. Most közölték velem, hogy haldoklom, gondolta, miközben a madarat bámulta, és az orvos azt szeretné, ha beszélnék róla. De hát nincs igazán mit mondani, nem igaz?

Várta, hogy a galamb majd helyeslően turbékolni kezd, de természetesen nem kapott tőle választ.

Haldoklom, gondolta ismét. Steve emlékezett, hogy összekulcsolta a kezét, és cso-

dálkozva látta, hogy nem remeg. Arra gondolt, hogy ha valaha is remegnie kellene a kezének, hát akkor annak egy ilyen pillanatban kellene megtörténnie. Ám a keze oly biztos és nyugodt volt, mint egy gyökeret eresztett fa.

- Mennyi időm van még? Az orvos láthatóan megkönnyebbült, hogy Steve végre

megtörte a csendet. - Mielőtt még ebbe belemennénk, szeretném

elmondani, milyen lehetőségei vannak. - Nincsenek lehetőségek - mondta Steve -, ezt mind-

ketten tudjuk. Ha az orvos meg is lepődött ezen a válaszon, nem

mutatta.

- Lehetőségek mindig vannak - ellenkezett.- De semmi olyan, amely meggyógyíthatna. Ön most a

lehetőségekkel az életminőségemre utal. Az orvos félretolta jegyzettömbjét. - Igen - válaszolta. - De hogy beszélgessek az életminőségről, ha azt sem

tudom, mennyi időm van? Ha csak néhány napom van, az azt jelenti, jobb, ha elkezdek telefonálni.

- Több ideje van, mint néhány nap. - Hetek? - Igen, természetesen... - Hónapok? Az orvos habozott. Bizonyára látta Steve tekintetében,

hogy addig fogja faggatni, míg meg nem tudja az igazat. - Elég régóta foglalkozom ezzel ahhoz - köszörülte meg

a torkát -, hogy tudjam, a jóslatok nem sokat érnek. Túl sok minden múlik az orvostudomány területén kívül eső dolgokon. Az, hogy most mi következik, az nagyban öntől függ, az ön genetikai adottságaitól, az ön hozzáállásától. Nem, valóban semmit sem tehetünk, amivel elkerülhetnénk az elkerülhetetlent, de most nem erről van szó, hanem arról, hogy meg kell próbálnia a lehető legtöbbet kihozni a még hátralévő időből.

Steve az orvost fürkészte - még nem kapott választ a kérdésére.

- Van még egy évem? Ez alkalommal az orvos nem válaszolt. De hallgatása

mindent elárult. Steve kilépett a rendelőből, majd vett egy mély lélegze-

tet. Nyilvánvalóvá vált előtte, hogy kevesebb, mint tizenkét hónap van hátra az életéből.

A valóság kicsit később, a tengerparton hasított belé.

Rákos, és a betegségére nem volt gyógymód. Alig egy év, és ő már nem lesz.

Mielőtt elhagyta volna az orvosi rendelőt, az orvos adott neki néhány tájékoztatóanyagot. Egy-két brosúrát, egy listát a hasznos weboldalakról - amelyek hasznosak, ha valaki tudományos ismertetőt akar írni, de más egyébre nemigen jók. Steve a szemétbe hajította őket, még mielőtt a kocsijához ért volna. Csak állt a téli napfényben az elhagyatott tengerparton, és zsebre vágott kézzel bámulta a mólót. Bár a látása már nem volt a régi, látta, amint az emberek jönnek- mennek, vagy épp horgásznak a korlát mentén, csodálta, hogy ugyanúgy viselkednek, mint máskor is. Mintha semmi rendkívüli nem történt volna.

Meg fog halni - és inkább előbb, mint utóbb. És ezzel együtt ráeszmélt, hogy az a sok minden, ami miatt annyit aggódott, most jelentőségét vesztette. Mi lesz a nyugdíjas-korára összegyűjtött pénzével? Nem lesz rá szükség. Miből él majd az ötvenes éveiben? Nem számít. Mi lesz azzal a tervével, hogy szeretne megismerni valakit, akibe beleszerethet? Nem lenne tisztességes az illetővel szemben, és valljuk be, ez a vágy a diagnózis hallatán amúgy is semmivé lett.

Vége - mondogatta önmagának. Alig egy év, és meghal. Persze tudta, hogy valami nincs rendjén, és talán még arra is számított, hogy az orvos efféle hírekkel fog szolgálni. En-nek ellenére újból és újból a fülében csengtek az orvos sza-vai, mintha csak egy régimódi lemezjátszó tűje ugrálna oda és vissza, meg-megakadva a lemezen. A parton aztán elfogta a remegés. Megrémült, és nagyon egyedül érezte magát. Fejét lehajtva, arcát két kezébe temetve csak az járt a fejében, miért történik ez vele.

A következő nap felhívta Chant, és lemondta a zongora-

leckéket. Aztán felkereste Harris lelkészt, hogy elmondja neki a hírt. A lelkész akkoriban még nem épült fel teljesen a tűzben szerzett sérüléseiből, és bár Steve tudta, milyen önző dolog lábadozás közben a saját bajával terhelni a barátját, senki más nem jutott eszébe, akivel beszélhetett

volna. Otthon látogatta meg a lelkészt. A hátsó teraszon üldögéltek, amikor Steve elmagyarázta a diagnózist. Megpróbált tényszerű maradni, de képtelen volt leplezni az érzéseit. Végül mindketten sírva fakadtak.

Steve később a tengerparton sétálgatott, s azon töprengett, mihez kezdjen a hátralévő kis idejével. Azon merengett, mi a legfontosabb a számára. A templom mellett elhaladva - a felújítási munkálatok ekkor még nem kezdődtek el, de a feketére égett falakat már lebontották és elszállították - megragadta a tekintetét a tátongó lyuk, amely az egykori ólomüveg ablak helyét jelezte. Erről eszébe jutott Harris lelkész és az a számtalan reggel, amelyet az ablakon át beszűrődő napsugarak glóriájában töltött. És ebben a pillanatban tudta, mi a dolga, készítenie kell egy új ablakot.

Másnap felhívta Kimet. Az asszony teljesen összetört, amikor tudatta vele a hírt. Zokogott a telefonban. Steve torkát is szorongatta a sírás, de sikerült tartania magát. Sőt, érezte, hogy soha többé nem fog sírni a betegsége miatt.

Később újra felhívta az asszonyt, és megkérdezte, vele tölthetnék-e a gyerekek a nyarat. Bár Kimet megrémisztette az ötlet, végül beleegyezett, és Steve kérésére nem beszélt Ronnie-nak és Jonah-nak az apjuk betegségéről. Lehet, hogy hazugságokkal teli nyár lesz, de mi más választása lehetne, ha szeretné újra megismerni a gyerekeket?

Tavasszal, az azáleák virágzása idején Steve egyre gyakrabban merengett el az Isten által teremtett természeten. Úgy vélte, elkerülhetetlen, hogy ilyenkor efféle dolgokról elmélkedjen az ember. Vagy létezik Isten, vagy nem; vagy a mennyben tölti majd az örökkévalóságot, vagy egyszerűen semmi sem lesz. Valahogy megnyugtatta, ha ezzel a kérdéssel, ezzel a mélyen benne rejlő vágyódással foglalkozhatott. Végül arra jutott, hogy Isten létezik, és eldöntötte, hogy ő még ebben a világban, halandóként szeretné megtapasztalni Isten létét. És ezzel hozzálátott küldetése megvalósításához.

Ez volt élete utolsó éve. Szinte naponta esett, minden idők egyik legcsapadékosabb időszaka volt. A május azonban teljesen száraz volt, mintha egyszer csak elzárták volna a csapot. Megvette a szükséges anyagokat, és nekilátott az ólomüveg ablak elkészítésének. Júniusban aztán megérkeztek a gyerekek. S miközben Istent kutatva a tengerpartot rótta, egyszer csak ráeszmélt, hogy valahogy sikerült megjavítania azt a foszlásnak indult köteléket, amely a gyermekeihez fűzte. Ám most ezen a sötét, augusztusi éjjelen, amikor a kis teknősök eltűntek az óceán mélyén, Steve vért köhögött. Véget kell hát vetnie a hazugságoknak, itt az ideje, hogy Ronnie és Jonah megtudják az igazságot.

A gyerekek rémülten álltak, s Steve jól tudta, hogy azt várják, mondjon vagy tegyen valamit, amivel elűzheti a félelmüket. Úgy érezte azonban, mintha ezernyi tű szurkálná a gyomrát. Letörölte a vért az arcáról a kézfejével.

- Azt hiszem - mondta nyugalmat erőltetve magára -, be kell mennem a kórházba.

31

RONNIE

Az apja a kórházi ágyon feküdt, karjából infúzió csöve

lógott ki, amikor közölte a hírt. Ronnie azonnal megrázta a fejét. Nem igaz. Nem lehet igaz.

- Nem - tiltakozott -, ez nem igaz. Az orvosok is téved-hetnek.

- Most nem - fogta meg a kezét az apja. - Sajnálom, hogy így kellett megtudnod.

Will és Jonah lent ültek a kávézóban. Az apja külön-kü-lön szeretett volna beszélni mindegyikükkel, ám Ronnie nem akart tudomást venni az egészről. Nem akarta, hogy

az apja bármi mást mondjon, hogy akár egyetlen szóval is többet mondjon.

Tucatnyi emlékkép cikázott át az agyán, hirtelen megér-tette, miért akarta az apjuk, hogy Jonah és ő Észak-Karolinába jöjjenek. És arra is rájött, hogy az anyjuk mindvégig tudta az igazságot. Megértette, hogy az apja azért nem akart vitatkozni vele, mert tudta, hogy milyen kevés idejük maradt, amelyet együtt tölthetnek. És hirtelen az is tökéletes értelmet nyert, miért is dolgozott Steve szakadatlanul azon az ablakon. Eszébe jutott, amikor az apját elkapta a köhögőroham a templomban, és eszébe jutottak azok az alkalmak, amikor az apja arca összerándult a fájdalomtól. Így utólag, most, amikor minden darabjaira hullik, már összeállt a kép benne.

Az apja nem fogja látni, amikor férjhez megy, és sosem veheti majd kézbe az unokáit. A gondolat, hogy egész hátralévő életét az apja nélkül kell leélnie, szinte elviselhetetlennek tűnt. Ez nem igazságos. Nincs igazság.

- Mikor akartad elmondani? - kérdezte a lány erőtlenül.

- Nem tudom. - Mielőtt vagy miután visszamentem volna New

Yorkba? Nem kapott választ, ő pedig érezte, hogy az arca kipirul.

Tudta, hogy nem lenne szabad haragudnia, de nem tudott megállj parancsolni a rátörő tehetetlen dühnek.

- Tessék? Talán úgy tervezted, telefonon mondod majd el? Mit akartál mondani? „Jaj, bocs, amikor a nyáron együtt voltunk, elfelejtettem szólni, hogy végső stádiumban lévő rákom van. És te hogy vagy?"

- Ronnie... - Ha nem akartad elmondani, miért hívtál ide? Hogy

végignézzem a halálodat? - Nem, édesem. Épp az ellenkezőjét szerettem volna. -

A férfi Ronnie felé fordult, és belenézett a lánya szemébe. - Azért hívtalak ide, hogy láthassam, amint élsz.

Az apja válaszát hallva Ronnie érezte, hogy megremeg belül - valahogy úgy, ahogy az első kavicsok gurulni

kezdenek a hegyről, még mielőtt a lavina nekilódulna. Hallotta, amint két nővér suttogva elsétál a szoba előtti folyosón. Neoncsövek zümmögtek a fejük felett, sápadt, kékes fénnyel borítva a falakat. Az infúzió kitartóan csepegett - megszokott jelenet ez egy kórházban, de ebben a pillanatban itt semmi sem volt megszokott. Ronnie torka kiszáradt és elszorult. Félrefordította a fejét, próbálta visszanyelni a könnyeit.

- Sajnálom, drágám - folytatta apja. - Tudom, hogy el kellett volna mondanom, de egy felhőtlen nyarat szerettem volna magamnak és neked is. És szerettem volna újra megismerni a kislányomat. Meg tudod ezt nekem bocsájtani?

Steve kérése Ronnie lelke mélyéig hatolt. A lány önkéntelenül felzokogott. Az édesapja haldoklik, és a bocsánatát kéri. Megindító volt, amire nem is tudta hirtelen, hogyan reagáljon. Az apja a válaszát várta, s közben feléje nyújtotta a kezét, ő pedig elfogadta azt.

- Persze hogy megbocsátok neked - mondta, majd elsírta magát. Odahajolt hozzá, a mellkasára hajtotta a fejét, s azonnal feltűnt neki, hogy a férfi mennyire lefogyott, és ő még csak észre sem vette.

Most, hogy pontosan érezte az apja bordáit, hirtelen ráébredt, hogy a férfi szinte elfogyott a hónapok alatt. Majd megszakadt a szíve, ha arra gondolt, hogy nem figyelt oda rá; úgy lefoglalta a saját élete, hogy fel sem tűnt neki, mi történik körülötte.

Amikor az apja átölelte, még hevesebben rátört a zoko-gás, mert belényilallt, hogy hamarosan eljön az idő, amikor a szeretet ilyen egyszerű megnyilvánulására sem lesz már lehetőség. Eszébe jutott a nap, amikor megérkezett az apja házába, és a düh, amit iránta érzett, emlékezett, hogy elviharzott, és úgy érezte, az apja érintésének gondolata éppoly idegen számára, akár egy űrutazás. Akkor ki nem állhatta az apját, most viszont szerette őt.

Boldog volt, hogy végül megtudta az apja titkát, még úgy is, hogy azt kívánta, bárcsak ne tudná. Érezte, ahogy

apja ujjai beletúrnak a hajába. Eljön majd az idő, amikor már nem teheti ezt meg, amikor már nem lesz itt közöttük. Ronnie összeszorította a szemét, és igyekezett nem gondolni a jövőre. Szüksége van még egy kis időre, amelyet az apjával tölthet. Azt akarja, hogy hallgassa meg a nyafogását, és hogy bocsásson meg neki, ha hibázik. Azt akarta, hogy úgy szeresse, ahogy ezen a nyáron szerette. Szüksége van erre most és mindörökké, de tudta, hogy ez a vágya már nem valósulhat meg.

Hagyta, hogy apja a karjában tartsa, és úgy sírt, mint egy kisgyerek - annak ellenére, hogy többé már nem volt az.

Steve később, válaszolt minden kérdésére. Mesélt neki a

saját apjáról, hogy milyen története volt a ráknak a családjukban, és azt is elmondta, milyen fájdalmak kezdték gyötörni az új év közeledtével. Elmondta, hogy sugárkezelésről szó sem lehetett, mert a szervezetében túl sok helyen volt áttét. Az apja szavait hallgatva Ronnie elképzelte, amint a rosszindulatú sejtek édesapja testének egyik részéről a másikra vándorolnak, mint egy gonosz portyázó hadsereg, amely mindent elpusztít, amivel csak találkozik. Ronnie kérdezte apját a kemoterápiáról is, ám a válasz most is ugyanaz volt. A rák agresszív volt, és bár a kemoterápia talán lassíthat a betegség lefolyásán, meg nem állíthatja, sőt, a végén még lehet, hogy rosszabbul érezné magát, mint a kezelés nélkül. Steve elmagyarázta Ronnie-nak az életminőség elvét, s a lány, miközben hallgatta az apját, utálta, hogy nem mondta el neki hamarabb az igazságot. Ugyanakkor tudta, hogy az apja helyesen döntött. Ha a lány tudott volna a betegségről, másképp alakult volna a nyár. Más irányt vett volna a kapcsolatuk is, és Ronnie nem akart belegondolni, mi történhetett volna.

Steve sápadt volt. Ronnie tudta, hogy a morfium elál-mosítja.

- Még mindig fáj? - kérdezte. - Már nem annyira. Most már jobb - nyugtatta meg a

férfi. Ronnie bólintott. Ismét azon igyekezett, hogy kiverje a

fejéből a szerveket megrohamozó rosszindulatú kis sejteket.

- Anyának mikor mondtad el? - Februárban, rögtön azután, hogy megtudtam. De

megkértem, hogy ne mondja el nektek. Ronnie megpróbálta felidézni, hogyan viselkedett az

anyja akkoriban. Biztos ideges volt, de Ronnie vagy nem emlékezett rá, vagy már akkor sem figyelt oda az anyjára. Mint mindig, akkor is csak magával törődött. Szerette volna azt hinni, hogy mostanra megváltozott, de tudta, hogy ez nem teljesen igaz. A munkával és a Will-lel töltött idő mellett viszonylag kevés időt szentelt az apjának, és épp az idő az egyetlen dolog, amelyet sohasem tud már visszaszerezni.

- Ha elmondtad volna, többet lettem volna veled. Töb-bet lehettünk volna együtt, segíthettem volna, és akkor nem lettél volna mindig fáradt.

- Nekem elég volt, hogy a közelemben tudtalak. - De talán akkor nem kerültél volna be a kórházba. Steve megfogta lánya kezét. - Vagy az is lehet, hogy azért nem kerültem be egész

eddig a kórházba, mert láthattam, ahogy gondtalanul élvezed a nyarat, és szerelmes vagy.

Bár erről nem beszélt sokat, Ronnie tudta, az apja nem-igen számít arra, hogy még sokáig fog élni, így hát megpró-bálta elképzelni, milyen lesz az élet nélküle.

Ha nem jött volna ide, hogy vele legyen, ha nem adott volna neki esélyt, talán most könnyebb lenne elengednie. De megtette, és tudta, hogy ami ezután következik, az egyáltalán nem lesz könnyű. A hátborzongató csendben jól hallotta az apja nehézkes légzését, és újfent megállapította, milyen sokat fogyott. Arra gondolt, vajon megéri-e a karácsonyt, vagy legalább azt, hogy újra eljöhessen meglátogatni.

Ronnie egyedül érezte magát. Az apja haldoklott, ő pe-dig nem tehetett semmit sem, hogy megakadályozza.

Mi fog történni? - kérdezte tőle. Steve nem aludt sokat,

talán tíz percet. - Mire gondolsz? - kérdezte a férfi Ronnie felé fordulva. - Bent kell maradnod a kórházban? Ez volt az egyetlen kérdés, amelyet félt feltenni. Mialatt

az apja aludt, Ronnie végig fogta a kezét, és arra gondolt, hogy a férfi talán soha többé nem hagyhatja már el ezt a helyet. Hogy ebben a fertőtlenítőszagú szobában kell eltöltenie hátralévő napjait, olyan nővérekkel körülvéve, akik mind idegenek a számára.

- Nem - válaszolt Steve. - Néhány nap, és valószínűleg már otthon is leszek - mosolygott. - Legalábbis remélem.

Ronnie megszorította a kezét. - És azután mi lesz? Ha mi már hazautaztunk. Ezen már Steve is elgondolkodott. - Nos, azt hiszem, szeretném befejezni azt az ablakot.

És szeretném befejezni a dalt, amelyet elkezdtem. Még mindig azt hiszem, hogy van benne valami... különleges.

Ronnie közelebb húzta a székét. - De ki fog gondoskodni róla, hogy minden rendben

legyen veled? Steve nem válaszolt azonnal, előbb megpróbált egy ki-

csit feljebb ülni az ágyban. - Rendben leszek - mondta. - És ha szükségem lenne

valamire, felhívhatom Harris lelkészt. Alig néhány házra lakik tőlem.

Ronnie megpróbálta elképzelni a sétabottal közlekedő Harris lelkészt, amint megégett kezével igyekszik segíteni az apjának, ha az nem tud egyedül beülni az autóba. Úgy tűnt, Steve tudja, mi jár Ronnie fejében.

- De ahogy mondtam, rendben leszek - mormolta. - Tudtam, hogy ez be fog következni, és ha tovább romlik az

állapotom, akkor ott lesz a hospice intézet, amely a kórház mellett működik a városban.

Ronnie ott sem szívesen képzelte el apját. - Hospice? - Nem olyan rossz, mint ahogy képzeled. Voltam ott. - Mikor? - Néhány hete. És a múlt héten is felkerestem őket.

Bármikor tudnak fogadni, amint szükségem lesz rájuk. Újból valami, amit nem tudott, ismét fény derült egy

újabb titokra. Az igazság egy újabb darabkája, amely előrevetíti az elkerülhetetlent. Ronnie-nak kavargott a gyomra, kezdett hányingere lenni.

- De szívesebben lennél otthon, nem? - Otthon is leszek - jelentette ki Steve. - Addig, amíg csak lehet? - Addig - válaszolta a férfi olyan szomorúan, hogy Ron-

nie alig bírta elviselni.

Ronnie kijött apja szobájából, és a kávézó felé indult.

Steve úgy gondolta, elérkezett az idő, hogy Jonah-val is be-széljen.

Ronnie kábultan rótta a folyosókat. Már majdnem éjfél volt, de a sürgősségin éppolyan nagy volt a nyüzsgés, mint máskor. Ahogy elhaladt a szobák előtt, a nyitott ajtók mögött síró gyerekeket és aggódó szülőket látott, és egy nőt, aki egyfolytában öklendezett. A központi recepció körül nővérek sürgölődtek - kórlapokat kerestek, vagy kis kocsikat pakoltak meg. Ronnie elképedt, milyen sok a beteg ebben a késői időpontban, de tudta, hogy a legtöbben holnap már hazamennek. Az apját viszont hamarosan felviszik egy emeleti szobába, csak arra vártak, hogy végezzenek a papírmunkával.

Ronnie keresztülfurakodott a zsúfolt várótermen, s a kórház előteréhez és a kávézóhoz vezető ajtó felé indult. Amint az ajtó becsapódott mögötte, hirtelen csönd lett. Hallotta saját lépteinek zaját, sőt, szinte a saját

gondolatait is. Járás közben érezte, amint hullámokban önti el a testét a kimerültség és az émelygés. Ez az a hely, ahová a betegek jönnek, ez az a hely, ahol meghalnak. Tudta, hogy apja még vissza fog térni ide.

Mire a kávézóhoz ért, teljesen kiszáradt a torka. Megdörzsölte kivörösödött, bedagadt szemét, s megfogadta, hogy tartani fogja magát. A büfé már zárva volt, de a távolabbi fal mentén sorakozott néhány automata, egy sarokban pedig nővérek ültek kávéjukat kortyolgatva. Jonah és Will az ajtó mellett ültek egy asztalnál. Will azonnal felnézett, amint melléjük ért. Az asztalon egy fél üveg víz, tej és egy doboz keksz volt Jonah-nak.

- Jó sokáig voltál bent. Mi folyik itt? Apa jól van? - nézett Ronnie-ra a fiú.

- Jobban van - nyugtatta meg Ronnie -, de szeretne beszélni veled.

- Miről? - Jonah letette a kezében lévő kekszet. - Ugye nem kerültem bajba?

- Nem, semmi ilyesmi. Azt szeretné elmondani, mi a helyzet.

- De miért nem te mondod el? - Jonah idegesnek tűnt, és Ronnie úgy érezte, összeszorítja szívét a rettenet.

- Mert szeretné neked négyszemközt elmondani. Ugyanúgy, ahogy nekem. Gyere, odakísérlek. Majd megvárlak az ajtó előtt, rendben?

Jonah felállt a székéről, és az ajtó felé indult, mit sem törődve azzal, Ronnie jön-e vagy marad.

- Király - mondta, amikor a nővére mellé ért. Ronnie a legszívesebben messzire szaladt volna. De itt kellett maradnia Jonah-val.

Will továbbra is mozdulatlanul ült, tekintetét Ronnie-ra szegezte.

- Várj egy percet, jó? - kiáltott Ronnie Jonah után. Will felállt az asztal mellől, és aggódva nézte a lányt.

Tudja, gondolta Ronnie hirtelen. Ki tudja honnan, de már tudja.

- Meg tudsz várni bennünket? - kérdezte tőle. - Tu-dom, hogy már biztos...

- Persze hogy megvárlak - nyugtatta meg halkan a fiú. - Itt maradok, ameddig csak szükséged van rám.

Ronnie óriási megkönnyebbülést érzett. Hálásan pillantott Willre, majd megfordult, és Jonah után sietett. Kinyitották a kávézó ajtaját, nekivágtak a kihalt folyosóknak, hogy visszatérjenek a sürgősségi osztály nyüzsgő forgatagába.

Még senki sem halt meg, aki igazán közel állt volna hoz-

zá. Bár az apja szülei már nem élnek, és emlékszik is arra, hogy ott volt a temetésükön, de őket nem ismerte valami jól. Nem olyan nagyszülők voltak, akik rendszeresen látogatták őket. Szinte idegenek voltak, így hát miután meghaltak, sem emlékezett egyetlen esetre sem, amikor hiányoztak volna neki.

Az egyetlen élménye, amely valamelyest is hasonlított, Amy Childressnek, hetedikes történelemtanárának a halála volt. Autóbalesetben vesztette életét épp azon a nyáron, miután Ronnie az óráira járt. Kaylától értesült a hírről, és emlékezett rá, hogy a hír sokkal inkább sokkolta, mintsem elszomorította - talán azért, mert Amy annyira fiatal volt. Childress tanárnő még a húszas éveiben járt, és csak alig néhány éve tanított. Ronnie jól emlékezett, milyen különös élmény volt az óráin ülni. Mindig nagyon barátságos volt, egyike volt Ronnie azon kevés tanárának, akik olykor hangosan felnevettek az órán. Amikor Ronnie ősszel visszament az iskolába, nem nagyon tudta, mire számítson. Hogyan reagálnak az emberek egy ilyen hírre? Mit gondol vajon a többi tanár? Úgy járt-kelt a suliban aznap, hogy közben azt kutatta, lát-e valamit, ami más, mint egyébként, de egy kis emléktáblától eltekintve, amelyet az igazgatói szoba ajtaja mellett helyeztek el, semmi különöset nem vett észre. A tanárok megtartották az óráikat, majd egymással beszélgettek a tanáriban, látta Taylor tanárnőt és Burns tanár urat - Childress tanárnő

gyakran ebédelt velük együtt -, amint vidáman nevetve sétáltak végig a folyosón.

Emlékezett rá, hogy mennyire bosszankodott emiatt. Rendben van, hogy a baleset még a nyáron történt, és az emberek már túl voltak a gyászon, de amikor Ronnie elha-ladt Childress tanárnő osztályterme előtt, és látta, hogy valamilyen természettudományi órát tartanak benne, rá kellett jönnie, hogy dühös. Nem csak azért, mert Childress tanárnő meghalt, hanem azért is, mert az emléke ilyen rövid idő alatt szinte teljesen kitörlődött az iskola életéből.

Nem akarta, hogy az édesapjával is ez történjen. Nem akarta, hogy az ő emléke is néhány hét alatt feledésbe me-rüljön, hiszen jó ember, jó apa, és többet érdemel ennél.

Miközben ezeken a dolgokon merengett, Ronnie még va-lamire rájött, nem is ismerte igazán az apját, amikor még egészséges volt. Legutóbb akkor töltött vele hosszabb időt, amikor bekerült a középiskolába. Most már gyakorlatilag felnőtt volt, elég idős ahhoz, hogy szavazzon, vagy hogy be-lépjen a hadseregbe, az apja pedig ezen a nyáron végig rejtegette a titkát. Vajon hogy viselkedett volna, ha nincs tudomása a betegségéről? Milyen ember az apja valójában?

Semmi sem jutott az eszébe, ami alapján megítélhette volna az apját, kivéve azokat az emlékképeket, amikor zongorázni tanította őt. Alig tudott róla valamit. Nem tudta, milyen írók könyveit olvassa szívesen, nem tudta, mi a kedvenc állata, sőt, még azt sem tudta volna megtippelni, mi a kedvenc színe. Ezek persze nem fontos dolgok, és Ronnie is tudta, hogy nem igazán számítanak, ám valahogy mégis zavarta a gondolat, hogy talán sose fogja megtudni ezekre a kérdésekre a válaszokat.

Hallotta, ahogy Jonah felsír az ajtó mögött. Ronnie tudta, hogy apjuk most mondta el neki az igazságot. Hallotta, amint öccse tombolva tiltakozik, és hallotta apja mormoló válaszait. A falnak támaszkodott, majd megszakadt a szíve Jonah-ért és saját magáért.

Szeretett volna tenni valamit azért, hogy ez a rémálom szertefoszoljon. Szerette volna visszaforgatni az idő

kerekét oda, amikor a teknősök kikeltek, amikor még minden rendben volt a világban. Szeretett volna ott állni a szeretett fiú mellett úgy, hogy közben maga körül tudhatja saját, boldog családját. Hirtelen eszébe jutott Megan ragyogó arckifejezése, amikor az apjával táncolt az esküvőjén, és ekkor élesen hasított belé a felismerés, hogy ő és az apja sosem élheti majd át ezt a különleges pillanatot.

Lehunyta a szemét, és befogta a fülét, hogy ne hallja Jonah sírását. Jonah olyan gyámoltalannak tűnt, olyan fiatal még és olyan rémült. Lehetetlen, hogy megértse, mi történik, és lehetetlen, hogy valaha is teljesen kiheverje ezt az egészet. Ronnie tudta, hogy az öccse sosem fogja elfelejteni ezt a szörnyű napot.

- Hozhatok neked egy pohár vizet? Alig hallotta a szavakat, de mégis, mintha érezte volna,

hogy hozzá szólnak. Könnyei közül felnézve Harris lelkészt pillantotta meg maga előtt.

Képtelen volt válaszolni, de valahogy sikerült megráznia a fejét. A lelkész kedvesen nézett rá, ám ő jól látta a vállaira nehezedő fájdalmat, ahogy a sétabotját szorította.

- Nagyon sajnálom - hallotta Ronnie a lelkész elgyötört szavait. - El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehet most neked. Édesapád különleges ember.

Ronnie bólintott.

- Honnan tudta, hogy itt van? Ő hívta magát?

- Nem - válaszolt a lelkész. - Az egyik nővér hívott fel. Hetente kétszer-háromszor járok ide, és amikor behoztátok Steve-et, a nővérek úgy gondolták, biztos szeretnék tudni róla. Tudják, hogy fiamként gondolok rá.

- Beszél majd vele? Harris lelkész a zárt ajtóra nézett.

- Csak ha ő is szeretné. - A lelkész fájdalmas tekintete elárulta Ronnie-nak, hogy ő is hallja Jonah sírását. - De miután mindkettőtökkel beszélt, biztos vagyok benne, hogy velem is szeretne. Fogalmad sincs, mennyire félt ettől a pillanattól.

- Maga beszélt vele erről?

- Számtalanszor. Jobban szeret benneteket, mint magát az életet, és nem akart nektek fájdalmat okozni. Tudta, hogy előbb-utóbb eljön az idő, de biztos vagyok benne, hogy nem akarta, hogy így tudjátok meg.

- Nem számít. Ez úgysem változtat semmin.

- De hiszen minden megváltozott - mondott ellent Har-ris lelkész.

- Azért, mert megtudtam, hogy az apám haldoklik?

- Nem - hangzott a lelkész válasza. - A miatt az idő miatt, amelyet együtt töltöttetek. Mielőtt megérkeztetek volna, Steve roppant ideges volt. Nem a betegsége miatt, hanem azért, mert sok időt szeretett volna veletek tölteni, és azt akarta, hogy minden jól menjen. Nem hinném, hogy tudatosult bennetek, mennyire hiányoztatok neki, és hogy valójában milyen nagyon szeret benneteket, téged és Jonah-t. Szó szerint számolta a napokat. Bármikor találkoztunk, mindig ezzel fogadott: „Még tizenkilenc nap." Vagy „Még tizenkét nap." Az érkezésetek előtti napon pedig órákon keresztül takarított, új ágyneműt húzott. Tudom, hogy a háza most is elég egyszerű, de ha láttad volna azelőtt, hogy idejöttetek, megértenéd, miről beszélek. Azt akarta, hogy nektek kettőtöknek feledhetetlen nyárban legyen részetek, és szeretett volna ennek a részese lenni. Mint minden szülő, azt szeretné, hogy boldogok legyetek. Tudni akarja, hogy minden rendben lesz veletek. Szeretné tudni, hogy jó döntéseket hoztok. Ezért volt szüksége erre a nyárra, és ti megadtátok ezt neki.

Ronnie a lelkészre sandított.

- De én nem hoztam mindig jó döntéseket. Harris lelkész elmosolyodott.

- Ez csak azt mutatja, hogy ember vagy. Steve sose várta el, hogy tökéletes légy. De én jól tudom, mennyire büszke arra az ifjú hölgyre, aki lettél. Alig néhány napja mondta ezt nekem, és én mondom, hallanod kellett volna, ahogy rólad beszélt. Annyira büszke volt, olyan boldog... és aznap este imádkozás közben hálát adtam ezért az Istennek. Mert édesapád nehéz napokat élt át, amikor visszaköltözött ide. Nem voltam benne biztos, hogy valaha

is újra boldognak fogom látni. És mégis, dacára mindannak, ami történt, most már tudom, hogy az. Boldog.

Ronnie óriási gombócot érzett a torkában.

- Mit tegyek? - kérdezte.

- Nem tudom, tehetsz-e bármit is.

- De félek - vallotta be. - És az apám...

- Tudom - felelt a lelkész. - És bár mindketten rendkívül boldoggá tettétek, tudom, hogy édesapátok is fél.

Aznap éjjel Ronnie kint álldogált a hátsó teraszon. A

hullámok éppoly állhatatosan és ütemesen csapkodtak, mint mindig, és a csillagok is apró tűhegyként ragyogtak a magasban - ám ezenkívül mintha az egész világ megváltozott volna körülötte. Will Jonah-val beszélgetett a hálószobában, így most is hárman voltak itthon, ahogy máskor is, a ház azonban üresebbnek tűnt.

Harris lelkész még mindig Ronnie apjával volt. Azt mondta, egész éjjel bent marad, hogy ő haza tudja hozni Jonah-t, de Ronnie-nak lelkiismeret-furdalása volt amiatt, hogy eljöttek. Az apjának holnapra jó néhány vizsgálatot írtak elő, és még egyszer beszélni fog az orvossal is. Ronnie tisztában volt vele, hogy ezek az események nagyon ki fogják meríteni az apját, és azzal is, hogy emiatt szüksége van pihenésre. De ott szeretett volna lenni, mellette akart lenni még úgy is, ha az apja közben alszik, mert jól tudta, hogy eljön az az idő, amikor ezt már nem teheti meg.

Hallotta, amint a háta mögött nyikorogva nyílik a hátsó ajtó, Will jött utána. Csendben becsukta maga mögött az ajtót, majd a lány felé lépett, aki még mindig a homokos tengerpartot bámulta.

- Jonah végre elaludt - mondta Will. - De nem hinném, hogy pontosan érti, mi történik. Azt mondta, ő biztos benne, hogy az orvos meggyógyítja az apukáját, és egyre

csak azt kérdezte, hogy Steve mikor jöhet haza a kórházból.

Ronnie-nak eszébe jutott, milyen keservesen sírt Jonah a kórházi szobában - csak egy bólintással tudott válaszolni Willnek. A fiú gyengéden átölelte.

- Jól vagy? - kérdezte.

- Szerinted hogy lehetek? Most tudtam meg, hogy az apám haldoklik, és lehet, hogy már a karácsonyt sem éri meg.

- Tudom - mondta a fiú együtt érzőn. - És sajnálom. Tudom, milyen nehéz ez neked. - Ronnie a derekán érezte a fiú kezét. - Itt maradok éjszakára, hogy ha bármi történne, és el kellene menned, maradjon itt valaki Jonah-val. Veletek tudok maradni, ameddig csak szükségetek van rám. Tudom, hogy úgy volt, hogy néhány nap múlva indulok, de felhívhatom a dékáni hivatalt, és kimenthetem magam. Az órák úgyis csak a jövő héten kezdődnek.

- Ezt úgysem hozhatod helyre - mondta Ronnie. Hiába hallotta, milyen élesen hangzott, amit mondott, képtelen volt tenni ellene. - Hát nem érted?

- Nem próbálom helyrehozni...

- Dehogynem! De nem tudod! - Ronnie ebben a pilla-natban úgy érezte, azonnal szétrobban a szíve. - És fogal-mad sincs, hogy min megyek keresztül!

- Én is vesztettem már el valakit - emlékeztette Will.

- Az nem ugyanaz! - Ronnie megszorította az orrát, így próbálva visszafojtani a könnyeit. - Olyan rossz voltam hozzá. Abbahagytam a zongorázást! Öt hibáztattam mindenért, és három évig alig szóltam hozzá néhány szót! Három évig! És azokat az éveket már nem szerezhetem vissza. Pedig ha nem lettem volna olyan dühös rá, lehet, hogy meg sem betegedett volna. Lehet, hogy én okoztam azt a plusz stresszt, ami ezt tette vele. Lehet, hogy az egész miattam van! - vonta ki magát Will öleléséből.

- Nem a te hibád. Will megpróbálta újra átölelni a lányt, ám most ez volt a

legutolsó dolog, amelyre Ronnie vágyott. Ronnie megpró-

bálta ellökni magától, és amikor Will nem engedett, az öklével kezdte verni a fiú mellkasát.

- Engedj el! Egyedül is boldogulok! De Will még mindig szorosan tartotta. Végül Ronnie

fölfogta, hogy a fiú nem fogja elengedni, s a nyakába borult. Hagyta, hogy a fiú a karjaiban tartsa sokáig, nagyon sokáig. S közben patakzottak a könnyei.

Ronnie a sötét szobában feküdt, Jonah szuszogását

hallgatta. Will a nappaliban aludt a díványon. Ronnie tudta, hogy neki is meg kellene próbálnia elaludni, de nem tudott mást tenni, mint fülelni, hogy megcsörren-e a telefon. Már a legrosszabbat is elképzelte: hogy az apja ismét köhögni kezdett, és most még több vért veszített, annyit, hogy már nem tehettek érte semmit...

Az ágya melletti éjjeliszekrényen ott hevert az apja bibli-ája. Korábban is meg-megakadt már rajta a pillantása, de nem igazán tudta, mit találna benne. Az apja vajon aláhúzott benne egy-egy passzust, vagy behajtott bizonyos oldalakat? Amikor azonban belelapozott a könyvbe, nem találta meg benne az apja szellemét. A lapokon viszont látszott, hogy sokat forgatták őket, s ez azt sugallta, hogy a könyv tulajdonosa majd minden fejezetet alaposan ismer. Azt kívánta, bárcsak az apja egyedivé, a sajátjává tette volna a könyvet valami módon, bárcsak hagyott volna benne árulkodó jeleket magáról - de semmi. Még arra utaló nyomokat sem talált, hogy egy-egy szakaszt érdekesebbnek tartott volna.

Ronnie sosem olvasta a bibliát, de a szíve mélyén tudta, hogy ezt a bibliát el fogja olvasni, hogy rábukkanjon arra a mondanivalóra - bármi legyen is az -, amelyet az apja talált ezeken az oldalakon. Kíváncsi lett volna, hogy Harris lelkész adta-e az apjának a könyvet, vagy esetleg saját maga vette, és hogy vajon mióta volt meg neki. Olyan sok minden volt, amit nem tudott róla, és most azon töprengett, vajon miért nem vette korábban a fáradságot, hogy feltegye ezeket a kérdéseket az apjának.

De meg fogja kérdezni - határozta el magát. Hiszen ha-marosan már csak emlékei lehetnek az apjáról, azokból vi-szont annyit akar, amennyit csak össze tud gyűjteni. És amint azon kapta magát, hogy évek óta először imára kulcsolta a kezét, azt kérte Istentől, adjon neki ehhez elég időt.

32

WILL

Will nem aludt jól. Egész éjjel hallgatta, hogy Ronnie

forgolódik, majd fel s alá járkált a szobájában. Nem volt számára ismeretlen a sokk, amely a lányt érte, emlékezett arra a zsibbadtságra és bűntudatra; a hitetlenkedésre és dühre, amelyet Mikey halálakor átélt. Az évek ugyan tompítottak valamit az érzelmeken, de jól emlékezett rá, milyen harcot vívott benne a társaság utáni vágy és az egyedüllét iránti szükség.

Sajnálta Ronnie-t és Jonah-t is, aki még túl kicsi volt ahhoz, hogy felfogja, mi történik. És ő maga is szomorú volt. Steve egész nyáron át hihetetlenül kedves volt hozzá, hiszen sokkal több időt töltöttek Ronnie-éknál, mint náluk. Willnek tetszett, ahogy a férfi a maga csendes módján elfőzőcskézett a konyhában, és tetszett neki az a könnyed, családias légkör is, amely összefűzte őt Jonah-val. Gyakran látta kettejüket odakint a parton, ahogy sárkányt eregettek, vagy fogócskáztak a hullámok közelében, vagy ahogy elmélyülten dolgoztak az ólomüveg ablakon. Míg a legtöbb apa szereti olyan fényben feltüntetni magát, mint aki sok időt tölt a gyerekeivel, Willnek úgy tűnt, Steve valóban így is tett. Az alatt a rövid időszak alatt, amióta ismerte, egyszer sem látta, hogy Steve ingerült lett volna, vagy hogy felemelte volna a hangját. Ennek valószínűleg ahhoz is köze lehetett, hogy tudta, haldoklik, de Will nem hitte, hogy ez mindenre magyarázatot ad. Ronnie apja egyszerűen csak jó ember volt, békében élt saját magával és másokkal is; szerette a gyerekeit, és bízott benne, hogy azok vannak olyan oko-sak, hogy jó döntéseket hozzanak.

A kanapén fekve arra gondolt, hogy ő is ilyen apává sze-retne válni egy nap. Bár szerette az apját, ő sem volt mindig az a laza fickó, akivel Ronnie találkozott. Will több olyan időszakot is átélt már, amikor alig-alig látta az apját, aki egyre azon dolgozott, hogy minél jobban menjen az üzlet. Ehhez jött még hozzá az anyja időnkénti hangulatingadozása, majd Mikey halála, amely jó néhány évre depresszióba süllyesztette mindnyájukat. Voltak időszakok, amikor azt kívánta, bárcsak egy másik családba született volna. Tudta, hogy szerencsés volt, és igaz, hogy a dolgok az utóbbi időben már sokkal jobbra fordultak, de a gyermekkora nem volt épp habos torta, és jól emlékezett még arra, milyen az, amikor az ember másmilyen életre vágyik.

De Steve egészen másféle szülő volt. Ronnie mesélte, hogy az apja akár órákon keresztül is

mellette ült, amikor zongorázni tanította, de sosem hallotta, amikor náluk volt, hogy Steve akár egyszer is beszélt volna erről. Még csak futólag sem említette. És bár Will elsőre furcsállta ezt kissé, később egyre inkább megértette, hogy a férfi így fejezi ki Ronnie iránt érzett végtelen szeretetét. Ronnie nem akart erről beszélni, ezért ő sem emlegette, még ha ez közös életük jelentős részét tette is ki. Inkább fátylat borított a múltra, csak mert Ronnie nem akart emlékezni rá.

Milyen ember tudja ezt megtenni? Csak Steve, a férfi, akit tisztelt, a férfi, akitől tanult, és

aki olyan férfi, amilyenné ő maga is válni akar egyszer.

Willt a nappali ablakán beözönlő reggeli napfény

ébresztette. Nagyot nyújtózott, aztán felkelt. Kinézett az előszobába, s látta, hogy Ronnie szobájának ajtaja nyitva áll, ebből pedig tudta, hogy a lány már ébren van. A teraszon találta, ugyanott, ahol előző éjjel is. A lány nem fordult hátra.

- Jó reggelt - köszöntötte.

Ronnie vállai megereszkedtek, amint feléje fordult. - Jó reggelt - válaszolt, s egy alig látható, halvány

mosolyt küldött a fiú felé. Ronnie kitárta karjait, mire Will, hálásan viszonozva az ölelést, szorosan a karjaiba zárta a lányt.

- Ne haragudj a tegnap estéért - szabadkozott Ronnie. - Nincs miért bocsánatot kérned - fúrta a fiú az arcát a

lány hajába. - Semmi rosszat sem tettél. - Hát... azért köszönöm. - Nem hallottam, mikor keltél fel. - Már fent vagyok egy ideje - sóhajtott Ronnie. - Felhív-

tam a kórházat, és apával is beszéltem. Bár nem mondott túl sokat, biztos, hogy még mindig nagy fájdalmai vannak. Úgy gondolja, pár napig még benntarthatják a vizsgálatok után.

Will szinte minden más helyzetben azzal nyugtatta volna Ronnie-t, hogy ne aggódjon, nem lesz semmi baj, minden rendben lesz. De ebben a pillanatban mindketten tudták, hogy ezek a szavak semmit sem jelentenének. Így Will ehelyett inkább Ronnie homlokának támasztotta a sajátját.

- Tudtál egyáltalán aludni? Hallottam, hogy mászkáltál az éjjel.

- Nem igazán. Végül bebújtam Jonah mellé, de egyszerűen nem kapcsolt ki az agyam. De nem csak azért, ami apával történt - hallgatott el a lány. - Hanem miattad is. Néhány nap, és elmész.

- Már mondtam, hogy elhalaszthatom. Ha szeretnéd, hogy maradjak, maradok.

Ronnie megrázta a fejét. - Nem akarom. Épp új fejezetet készülsz nyitni az éle-

tedben, és én nem szeretnélek megfosztani ettől. - De nem kell azonnal indulnom. Az órák még nem

most kezdődnek... - Nem akarom, hogy maradj - ismételte Ronnie.

Hangja gyengéd, de határozott volt. - Főiskolára mész, ez pedig itt nem a te problémád. Tudom, hogy talán keményen hangzik, de tényleg így van. Ő az én apám, nem

a tiéd, és ez mindig is így lesz. És mindazok tetejébe, ami most az életemben történik, nem szeretnék még azon is gondolkodni, hogy vajon te miről mondasz le miattam. Meg tudod ezt érteni?

Volt abban igazság, amit Ronnie mondott, még ha Will azt kívánta is, bárcsak ne lenne. A következő percben kiol-dotta makramé karkötőjét, és a lány felé nyújtotta.

- Szeretném, ha ezt megtartanád - suttogta. Ronnie arckifejezéséből látta, hogy a lány tudja, milyen sokat jelent a számára, ha elfogadja a karkötőt.

Ronnie arcán felvillant egy halvány kis mosoly, amint kezébe zárta a karkötőt. Will úgy látta, épp mondani készül valamit, ám ekkor a műhely ajtaja hirtelen nagy robajjal kicsapódott. Will egy pillanatra azt hitte, betörő. De a következő pillanatban látta, hogy meglehetősen ügyetlenül Jonah cipel kifelé egy törött széket. Látszott rajta, hogy minden erejét össze kell szednie, de felemelte, és áthajította a széket a műhely melletti homokbuckán. Will még ilyen távolról is tisztán látta a fiú arcán, micsoda düh tombol benne.

Ronnie már el is indult a műhely felé. - Jonah! - kiáltotta, miközben futni kezdett. Will is Ronnie után eredt, majdnem neki is szaladt, ami-

kor a lány elérte a műhelyajtót. A válla fölött elnézve Will látta, hogy Jonah egy nehéz ládát igyekszik áttolni a padlón. Olyannyira kínlódott vele, hogy észre sem vette, hogy hirtelen mindketten ott termettek.

- Mit csinálsz? - kiáltott rá Ronnie. - Mikor jöttél ki ide?

Jonah nagyokat nyögve tovább taszigálta a ládát. - Jonah! - kiáltott Ronnie még egyszer. Ez a hang végre áthatolt a fiú koncentrációjának a

burkán. Ekkor a fiú Will és Ronnie felé fordult, teljesen meglepte, hogy ott látja őket.

- Nem érem el! - kiáltotta mérgesen a sírás határán. - Nem vagyok elég magas.

- Mit nem érsz el? - kérdezte Ronnie, majd hirtelen az öccse felé lépett. - Te vérzel! - nézett rá kétségbeesve.

Ahogy Ronnie Jonah-hoz rohant, Will is észrevette, hogy a fiú farmerja elszakadt, és vérzik a lába. Miközben Jonah saját démonjaitól hajtva, szinte magánkívül taszigálta a ládát, a doboz egyik sarka egy polcnak ütközött, amelyen megbillent a félig mókus, félig hal figura. Pont akkor esett Jonah-ra, amikor Ronnie odaért hozzá.

Jonah arca vöröslött, tekintete szigorú volt. - Menjetek innen! Egyedül is boldogulok! Nincs szük-

ségem rátok! - kiabálta. Ismét megpróbált taszítani egyet a ládán, de az beakadt

a polcba, és meg sem moccant. Ronnie szeretett volna segíteni neki, de Jonah arrébb lökte. Mostanra azonban már Will is látta, hogy könnyes az arca.

- Mondtam, hogy menj innen! - ordított Jonah Ronnie-ra. - Apa azt akarja, hogy én fejezzem be az ablakot! Én! Nem te! Ezen dolgoztunk egész nyáron! - Zihálva, akadozva beszélt, egyszerre volt dühös és rémült. - Mi ezen dolgoztunk! Téged csak a teknősök érdekeltek! De én vele voltam mindennap!

A könnyein át kiabált, aztán végül elcsuklott a hangja. - És most nem érem el az ablak középső részét! Túl

alacsony vagyok! De be kell fejeznem, mert ha befejezem, apa talán jobban lesz. Meg kell hogy gyógyuljon, úgyhogy megpróbáltam a székről elérni az ablak közepét, de az összetört, én meg az üvegre estem, amitől begőzöltem. Aztán a ládára akartam felállni, de ez meg túl nehéz...

Mire idáig ért, már alig tudta kimondani a szavakat; aztán hirtelen hátralépett, a földre rogyott, majd felhúzott térdeit átölelve, lehajtott fejjel zokogásban tört ki. Csak úgy rázkódtak a vállai.

Ronnie mellé kuporodott. Egyik karjával átölelte a vál-lát, és magához vonta a síró kisfiút. Ahogy Will elnézte őket, hirtelen gombócot érzett a torkában, ráeszmélt, hogy ő nem tartozik ide.

Mégis ott maradt, míg Ronnie szorosan ölelte zokogó kisöccsét - nem próbálta vigasztalni, nem mondta neki, hogy minden rendben lesz. Csak szótlanul ölelte, egész ad-

dig, míg Jonah könnyei el nem apadtak. A kisfiú végül vörösre sírt szemekkel, könnyektől maszatos arccal nézett a lányra a szemüvegén keresztül. Amikor Ronnie megszólalt, hangja lágy volt, talán még sosem szólt az öccséhez ennyire kedvesen.

- Bemegyünk a házba egy kicsit? Csak szeretném megnézni a lábadon a sebet.

Jonah hangja még mindig reszketett: - De mi lesz az ablakkal? Be kell fejezni. Ronnie egy másodpercre összenézett Will-lel, majd újra

az öccsére pillantott: - Segíthetünk? Jonah megrázta a fejét. - Nem tudjátok, hogy kell. - Akkor mutasd meg.

Ronnie megtisztogatta az öccse sebét, és beragasztotta

sebtapasszal, aztán Jonah vezetésével visszamentek a műhelybe.

Az ablak már majdnem kész volt - minden díszes minta elkészült már, és a merevítőrudacskák is a helyükre kerültek. Már csak egy dolog volt hátra, több száz bonyolult darabkából kellett kirakni az égből jövő mennyei sugarakat.

Jonah megmutatta Willnek, hogyan kell ólomcsíkokat vágni, és megtanította Ronnie-t forrasztani, ő maga pedig az üveget vágta, éppúgy, ahogy egész nyáron át, majd becsúsztatta az üvegdarabokat az ólomcsíkokba, hogy Ronnie-nak már csak a helyükre kelljen rögzítenie őket.

A műhelyben meleg volt, és alig fértek el, de végül mind-hárman belejöttek, és felvették a ritmust. Ebédidőben Will kiszaladt néhány hamburgerért és Ronnie-nak salátáért; majd amíg ettek, rövid pihenőt tartottak, de aztán rögtön újból munkához láttak. Délután Ronnie háromszor is felhívta a kórházat, de az apja vagy vizsgáilaton volt, vagy aludt - mindenesetre jól volt. Mire beesteledett, végeztek

majdnem a munka felével. Jonah keze kezdett fáradni. Újabb szünetet tartottak, hogy megvacsorázzanak, majd kivittek néhány lámpát a nappaliból, hogy jobban meg tudják világítani a készülő ablakot.

Besötétedett. Este tízkor Jonah már folyamatosan ásítózott, akkor bementek a házba, hogy pihenjenek pár percet, de szinte azonnal elnyomta az álom. Will felvitte a szobájába, és ágyba dugta. Mire visszaért a nappaliba, Ronnie már kint volt a műhelyben.

Will átvette az üvegvágó szerepét, egész nap látta Jonah-t, hogyan csinálja - és bár eleinte elrontott néhány darabot, egész gyorsan ráérzett a módszerre.

Egész éjjel dolgoztak, így mire beköszöntött a hajnal, már mindketten alig álltak a lábukon. Az asztalon azonban ott feküdt a kész üvegablak. Will kicsit tartott tőle, hogyan fogadja majd Jonah, hogy nem volt jelen az utolsó simításoknál, de sejtette, hogy Ronnie tudni fogja, hogyan kezelje a helyzetet.

- Ti ketten úgy festetek, mint akik egész éjjel talpon voltak - szólalt meg egy hang a hátuk mögül. Amint megfordultak, Harris lelkészt pillantották meg a küszöbön.

A lelkész a botjára támaszkodva állt ott. Reverendát vi-selt, valószínűleg a vasárnapi istentisztelet miatt, de Will- nek így is feltűntek a kézfejét csúfító sebhelyek, amelyekről azonnal tudta, hogy feljebb is folytatódnak, végig a karján. Ahogy visszagondolt a templomtűzre és a titokra, amelyet a hosszú hónapok alatt magával cipelt, képtelen volt a lelkész szemébe nézni.

- Befejeztük az ablakot - suttogta Ronnie rekedten. Harris lelkész az ablak felé intett: - Megnézhetem? Ronnie bólintott. - Persze. A lelkész lassú léptekkel beljebb lépett a műhelybe. Bot-

ja minden lépésnél halkan koppant a fapadlón. Az asztalhoz érve a tekintetében rejlő kíváncsiságot

felváltotta a csodálat. Botjára támaszkodva végigsimított az üvegen bütykös, sebhelyes kezével.

- Ez hihetetlen - suttogta. - Sokkal szebb, mint ahogy azt képzelni mertem.

- Apám és Jonah végezték a munka legjavát - magya-rázta Ronnie. - Mi csak segítettünk befejezni.

A lelkész elmosolyodott. - Apád nagyon boldog lesz. - Hogy halad a templom? Tudom, hogy az apám

szeretné látni, ahogy az ablak a helyére kerül. - Remélem, Isten meghallja a hangod - jegyezte meg a

férfi. - A templom ma már nem olyan népszerű, mint egykor volt, nincs, olyan sok tagja a gyülekezetnek. De én hiszek benne, hogy helyreáll a rend.

Ronnie aggódó pillantásából Will azonnal tudta, hogy a lány azon gondolkodik, vajon időben helyére kerülhet-e az ablak vagy sem - csak nem merte megkérdezni.

- Mellesleg édesapád jól van - szólalt meg újra Harris atya. - Hamarosan kiengedik a kórházból, de addig is ma délelőtt bizonyára meglátogathatjátok. Tegnap nem sokat mulasztottatok. Én majdnem egész nap egyedül üldögéltem a szobájában, míg őt különféle vizsgálatokra vitték.

- Köszönöm, hogy vele volt. - Nincs mit, kedvesem - nyugtatta meg a lelkész a

lányt, majd ismét az ablakra pillantott. - Én köszönöm nektek.

Harris lelkész távoztával csönd borult a műhelyre. Will csak nézte, ahogy távolodik, képtelen volt szabadulni a lel-kész sebhelyes kezének a látványától.

Továbbra is szótlanul állva tanulmányozni kezdte az ablakot. Mélyen elgondolkoztatta a tény, hogy új ablakot kellett készíteni egy olyan ablak helyére, amelyet sosem kellett volna újjal helyettesíteni. És felötlöttek benne a lelkész szavai is, valamint annak a lehetősége, hogy Ronnie édesapja talán meg sem éri, hogy a helyén láthassa az új ablakot.

Ronnie a saját gondolataiba merülve állt mellette. A fiú feléje fordult.

Will úgy érezte, mintha valami kártyavárként dőlt volna össze a lelkében.

- Van valami, amit el kell mondanom neked.

A homokdűnén üldögélve Will mindent elmesélt Ronnie-

nak, egészen a legelejétől. Amikor elhallgatott, a lány zavartan nézett rá.

- Azt mondod, hogy Scott okozta a tüzet? És hogy te falaztál neki? - kérdezte Ronnie hitetlenkedve. - Hazudtál a kedvéért?

- Nem teljesen így történt - ingatta a fejét Will. - Ahogy mondtam, baleset volt.

- Nem számít. - Ronnie tekintete a fiúét kereste. - Baleset vagy sem, vállalnia kell a felelősséget azért, amit tett.

- Tudom. Mondtam is neki, hogy menjen el a rendőr-ségre.

- És mi lesz, ha nem megy el? Örökké falazni fogsz neki? Hagyod, hogy Marcus irányítsa az életed? Ez nem helyes.

- De Scott a barátom... Ronnie hirtelen talpra ugrott. - Harris lelkész majdnem meghalt abban a tűzben!

Hetekig feküdt kórházban. Tudod te, milyen fájdalmasak az égési sérülések? Miért nem kérdezed meg Blaze-t, hogy milyen érzés? Na és a templom... tudod, hogy még csak újjá sem tudja építtetni, és hogy az apám sosem fogja a helyén látni ezt az ablakot!

Will a fejét ingatta, és igyekezett nyugodt maradni. Tisz-tában volt vele, hogy túl sok ez Ronnie-nak egyszerre - az apja, az ő indulása, és a bírósági tárgyalás egyre közelgő időpontja.

- Tudom, hogy helytelen, amit tett - ismerte be halkan -, és bűntudatom is van miatta. El se hinnéd, hányszor akartam elmenni a rendőrségre.

- Na és akkor?! - csattant föl Ronnie. - Az semmit sem jelent! Nem hallottál engem, amikor a bíróságon elismer-tem, hogy mit csináltam? Mert tudtam, hogy amit tettem, rossz. Az igazság csak akkor jelent valamit, ha nehéz beismerni! Hát nem érted? Ez a templom volt Harris lelkész élete! Ez volt az apám élete! És most oda az egész! A biztosító pedig nem fedezi a károkat, hanem azt mondja, tartsák az istentiszteletet a raktárban...

- Scott akkor is a barátom - tiltakozott Will. - Egysze-rűen nem dobhatom őt a farkasok elé.

Ronnie a fiúra nézett, s azon gondolkozott, vajon felfogja-e egyáltalán, mit beszél.

- Hogy lehetsz ennyire önző? - Nem vagyok önző, csak... - Dehogynem, pontosan az vagy, és ha ezt nem érted,

akkor nem is akarok beszélni veled! - fakadt ki a lány. Majd sarkon fordult, és a ház felé vette az irányt. - Menj! És hagyj békén!

- Ronnie! - kiáltott utána Will, miközben feltápászko-dott, hogy utánasiessen. Ronnie megérezte a mozdulatot, így megpördült, hogy a fiú szemébe nézhessen.

- Vége, érted? - Dehogy van vége. Hé, értsd már meg... - Értsem meg?! - hadonászott a lány. - Azt akarod,

hogy értsem meg? Az egy dolog, hogy hazudtál Scott miatt, de nekem is hazudtál! Tudtad, hogy az apám miért dolgozik azon az ablakon! Ott álltál mellettem, és soha egy szóval sem említetted, mi történt!

A most kimondott szavai mintha világosságot gyújtottak volna a lány elméjében. Még egy lépést hátrált.

- Nem az vagy, akinek hittelek. Azt hittem, ennél jobb ember vagy!

Will összerándult, képtelen volt bármit is válaszolni. De amint egyet előrelépett, Ronnie ismét hátrálni kezdett.

- Menj innen! Úgyis elmész, és úgysem látjuk egymást soha többé. Minden nyárnak vége van egyszer. Beszélhe-tünk és megjátszhatjuk, amit akarunk, de ezen úgysem változtathatunk, úgyhogy jobb lesz, ha ezt itt és most befe-jezzük! Én nem tudok most ezzel mit kezdeni. Képtelen lennék olyasvalakivel lenni, akiben nem bízom - mondta könnybe lábadt szemmel. - Nem bízom benned, Will. El kell hogy menj.

Will se mozdulni, se szólni nem tudott. - Menj! - kiáltotta Ronnie, majd visszaszaladt a házba.

Aznap éjjel, a Wrightsville Beachen töltött utolsó éjsza-

kán, Will a szobájában üldögélt, és megpróbálta értelmesen átgondolni mindazt, ami történt. Arra kapta fel a fejét, hogy apja sétál be a szobába.

- Jól vagy? - kérdezte Tom. - Nagyon csendes voltál va-csora közben.

- Igen - válaszolta Will -, jól vagyok. Az apja a kanapéhoz lépett, majd leült a fiával szemben.

- A holnapi indulás miatt izgulsz? Will megrázta a fejét. - Nem. - Becsomagoltál már? Will bólintott, és érezte, hogy apja kutatva néz a

szemébe. - Mi folyik itt? - hajolt előre Tom. - Tudod, hogy nekem

mindent elmondhatsz. Will nem válaszolt azonnal. Hirtelen görcsbe rántotta a

gyomrát az idegesség. Végül apja szemébe nézett. - Ha megkérnélek, hogy tegyél meg valamit, ami fontos

nekem, valami nagy dolgot, megtennéd? Anélkül, hogy kérdeznél bármit is?

Tom hátradőlt, de továbbra is a fiát tanulmányozta. A rájuk telepedett csendben Will előre tudta, mi lesz az apja válasza.

33

RONNIE

Tényleg befejeztétek az ablakot?

Ronnie a kórteremben ült, és nézte, amint az apja Jonah-val beszél. Úgy tűnt, a férfi jobban van. Még mindigelég fáradtnak látszott, de az arca már jobb színben volt, és sokkal könnyebben mozgott.

- Csúcsszuper lett, apa! - lelkendezett Jonah. - Alig vá-rom, hogy láthasd.-

- De hiszen olyan sok darab volt még hátra! - Ronnie és Will is segített egy kicsit - vallotta be

Jonah. - Valóban? - Meg kellett mutatnom nekik, hogy kell csinálni.

Semmit sem tudtak. De ne aggódj, akkor is türelmes voltam velük, ha elrontottak valamit.

- Ezt örömmel hallom - válaszolt az apjuk mosolyogva. - Igen, egész jó tanár vagyok. - Ó, ezt nem kétlem. - Elég fura szag van itt, nem? - fintorgott Jonah. - Egy kicsit. Jonah bólintott. - Éreztem - mondta, majd a televízió felé lépett. - Té-

véztél? - Nem túl sokat - rázta a fejét Steve. - Ez mire való? - A férfi az infúziós palackra pillantott. - Gyógyszer van benne. - Ettől jobban leszel? - Máris jobban vagyok. - Akkor hazajössz? - Hamarosan.

- Ma? - Talán holnap - válaszolt. - De tudod, hogy mi jönne

jól?- Mi? - Egy üdítő. Emlékszel még, hol a büfé? Lent az aula

után kell befordulni. - Tudom, hol van. Már nem vagyok kicsi. Mit

szeretnél? - Egy Sprite-ot vagy Seven-upot. - Nincs pénzem. Steve Ronnie-ra nézett, aki azonnal megértette a

célzást, és a hátsó zsebébe nyúlt. - Nálam van valamennyi - mondta, és előhúzott egy

bankjegyet, és az ajtó felé induló öccse kezébe nyomta. Amint Jonah kilépett a szobából, a lány azonnal magán érezte apja pillantását.

- Az ügyvéd hívott ma reggel. Október végére halasztották a tárgyalásodat.

Ronnie idegesen nézett ki az ablakon. - Ez most nem érdekel. - Sajnálom - mondta az apja, majd egy pillanatra

elhallgatott. De Ronnie így is érezte, ahogy nézi. - Hogy van Jonah valójában? - kérdezte.

Ronnie kissé megvonta a vállát. - Kétségbe van esve. Össze van zavarodva, és meg van

ijedve. Alig-alig tartja magát. - Akárcsak én, mondta volna a legszívesebben.

Az apja intett neki, hogy jöjjön oda mellé. Ronnie leült a székre, amelyen az előbb még Jonah ült. Steve megfogta és megszorította a kezét.

- Sajnálom, hogy nem voltam elég erős ahhoz, hogy ne kelljen bejönnöm a kórházba. Sosem akartam, hogy így lássatok.

Ronnie már rázta is a fejét. - Soha többé ne kérj ezért bocsánatot. - De... - Nincs de, oké? Meg kellett tudnom. És boldog va-

gyok, hogy most már tudom.

Az apja belenyugodott a válaszba. De a következő pillanatban témát váltva folytatta a beszélgetést.

- Akarsz beszélni arról, hogy mi történt Will-lel? - Miért mondod ezt? - kérdezte a lány csodálkozva. - Mert ismerlek. Mert tudom, milyen az, amikor

máshol jár az eszed. És mert tudom, milyen sokat jelent neked.

Ronnie kihúzta magát, nem akart hazudni az apjának. - Hazament összecsomagolni - mondta végül. Érezte, hogy az apja vizslatva néz rá. - Mondtam már neked, hogy az apám nagy

pókerjátékos volt?

- Igen, mondtad. De miért? Pókerezni szeretnél? - Nem - mondta. - Csak tudom, hogy más is történt

közted és Will között, mint amit most elmondtál. De ha nem akarsz róla beszélni, az is rendben van.

Ronnie habozott. Tudta, hogy az apja megértené, de ő maga még nem készült fel rá.

- Mint mondtam, elutazik - válaszolta inkább. Apja egy fejbólintással nyugtázta a dolgot.

- Fáradtnak tűnsz - jegyezte meg. - Pihenj le egy kicsit, ha hazaértetek.

- Oké. De szeretnék még egy darabig itt maradni. Steve megpaskolta a lánya kezét. - Rendben - egyezett bele. Ronnie felpillantott az infúziós palackra. Az öccsétől

eltérően a lány tudta, hogy nem olyan gyógyszer van benne, amelytől az apja jobban lesz.

- Fáj valamid? - kérdezte. Steve nem válaszolt azonnal. - Nem - mondta végül -, nem túlzottan. - De fájt? Az apja ingatni kezdte a fejét: - Édesem... - Tudni akarom. Fájt, mielőtt bekerültél ide? Mondd

meg az igazat, rendben? Steve megvakarta a mellkasát, mielőtt bevallotta volna: - Igen.

- Mióta?- Mire gondolsz? - Azt szeretném tudni, mikor kezdődött a fájdalom -

faggatta Ronnie kitartóan, áthajolva a rácsos ágykeret fö-lött. Kényszerítette, hogy az apja a szemébe nézzen.

Steve ekkor ismét megrázta a fejét. - Nem fontos. Már jobban vagyok. És az orvosok tud-

ják, mit csináljanak, amivel segítenek nekem. - Kérlek - kérlelte Ronnie -, mikor kezdett fájni? Steve lepillantott az ágy szélén fekvő, szorosan össze-

kulcsolt kezükre. - Nem tudom pontosan. Márciusban vagy áprilisban?

De nem fájt mindennap... - És amikor fájt, mit csináltál? - Ronnie eltökélte, hogy

megtudja az igazságot. - Eleinte nem volt annyira komoly - válaszolt az apja. - De még most is fáj, igaz? - Igen. - Mit csináltál, amikor fájt? - Nem tudom már - hárított az apja. - Megpróbáltam

nem gondolni rá. Más dolgokra koncentráltam. Ronnie érezte, hogy megfeszül a válla, és hogy talán

utálni fogja apja válaszát, de tudnia kellett: - Mire koncentráltál? Apja a szabad kezével elsimította a lepedő egy gyűrő-

dését. - Miért olyan fontos ez neked? - Mert szeretném tudni, hogy a zongora is segített-e. Ahogy kimondta, abban a pillanatban tudta, hogy igaza

van. - Láttalak játszani aznap este a templomban, akkor,

amikor rád tört az a köhögőroham. Jonah mondta, hogy odajártál zongorázni, amint megérkezett a zongora.

- Kicsikém... - Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy a

zongorázástól jobban érzed magad? Steve bólintott. Már látta, hova akar a lánya kilyukadni,

Ronnie pedig tudta, hogy az apja nem akar majd válaszolni a kérdéseire. De tudnia kellett.

- Úgy értetted, hogy akkor kevésbé érezted a fájdal-mat? Légy szíves, az igazat mondd! Úgyis tudni fogom, hogyha hazudsz. - Ronnie-t nem lehetett eltéríteni. Ez al-kalommal nem.

Az apja egy pillanatra lehunyta a szemét, majd a lányára nézett.

- Igen. - És mégis befalaztad a zongorát? - Igen - ismételte a férfi. Ronnie úgy érezte, hogy kiszáll az erő vékony testéből.

Remegő állal hajtotta a fejét az apja mellkasára. - Ne sírj - súgta a férfi a lány haját simogatva kérlek,

ne sírj. De Ronnie nem tudta visszatartani a sírást. Minden erő

kiszállt belőle. Egyrészt attól, hogy felidézte, hogyan viselkedett akkoriban, másrészt attól, hogy megtudta, min ment akkor keresztül az apja.

- Jaj, apa... - Ne, kicsim... Kérlek, ne sírj. Akkor még nem volt

olyan rossz a helyzet. Úgy gondoltam, tudom kezelni, és tudtam is. A múlt héten éreztem először, hogy... - az egyik ujjával megérintette Ronnie állát, aki erre felnézett. Steve olyan pillantást vetett a lányára, hogy Ronnie azt hitte, azonnal megszakad a szíve. El is kellett fordítania a tekintetét.

- Akkor még tudtam kezelni - ismételte meg az apja, és Ronnie érezte a hangjából, hogy komolyan mondja. - Esküszöm. Fájt, de másra is tudtam gondolni, mert számos más módon is el tudtam szökni a fájdalom elől. Például azzal, hogy Jonah-val dolgoztunk az ablakon, vagy egyszerűen csak élveztem a nyarat, amelyről akkor álmodtam, amikor arra kértem édesanyátokat, engedjen el hozzám mindkettőtöket.

Az apja szavai szinte perzselték a lányt, a megbocsájtása több volt, mint amit el tudott viselni.

- Annyira sajnálom, apa...

- Nézz rám - szólalt meg az apja, de Ronnie képtelen volt ránézni. Csak arra tudott gondolni, mekkora szüksége lett volna apjának a zongorára, és hogy ő elvette tőle. Mert csak magára gondolt. Mert bántani akarta. Mert nem törő-dött vele.

- Nézz rám - ismételte meg Steve. Hangja gyengéden, de határozottan csengett. Ronnie vonakodva bár, de végül felemelte a fejét.

- Ez volt életem legcsodálatosabb nyara - suttogta az apja. - Láttam, amint megmentitek a teknősöket, és láthattam, hogy szerelmes leszel, még ha ez a szerelem nem is tart örökké. És ami a legfőbb, megismertem, milyen fiatal hölgy lett belőled, ezen a nyáron már nem a régi kislány vagy. És el sem mondhatom, mennyi örömöt jelent nekem mindez. Ezek adtak erőt, hogy átvészeljem a nyarat.

Ronnie tudta, hogy apja szavai őszinték, ám ettől csak még rosszabbul érezte magát. Épp mondani készült valamit, ám ekkor Jonah bukkant fel az ajtóban.

- Nézzétek, kit találtam - újságolta, amikor behozta az apjának a Sprite-ot.

Ronnie felnézett, és az anyját pillantotta meg Jonah mögött.

- Szia, drágám - üdvözölte az asszony. Ronnie kérdő tekintettel fordult az apjához. A férfi megvonta a vállát. - Fel kellett hogy hívjam - magyarázta. - Jól vagy? - érdeklődött az asszony. - Jól vagyok, Kim - nyugtatta meg a férfi. Az anyjuk ezt invitálásnak vette, és belépett a szobába. - Azt hiszem, mindannyiunknak beszélnünk kell egy-

mással - jelentette be.

Másnap reggelre Ronnie mindent alaposan átgondolt, és

már várta, hogy anyja bejöjjön a szobájába.

- Becsomagoltál? Ronnie higgadtan, ám annál eltökéltebben nézett az

anyja szemébe: - Nem megyek vissza veletek New Yorkba. Kim meglepetésében csípőre tette a kezét: - Azt hittem, ezt már megbeszéltük. - Nem - jelentette ki Ronnie. - Te beszélted meg. De én

nem megyek veletek. Kim figyelmen kívül hagyva lánya megjegyzését,

felcsattant: - Ne légy nevetséges! Még szép, hogy hazajössz velünk. - Nem megyek vissza New Yorkba - fonta össze a karját

maga előtt a lány, és a hangja továbbra is higgadt maradt. - Ronnie... De Ronnie csak a fejét rázta - tudta, hogy egész életében

soha semmit nem gondolt még ennél komolyabban. - Maradok, és ezen nincs mit megbeszélnünk. Tizen-

nyolc éves vagyok, és nem kényszeríthetsz, hogy veletek menjek. Felnőtt vagyok, és azt csinálok, amit akarok.

Lánya szavait hallva Kim bizonytalanul egyik lábáról a másikra állt.

- Ez... - kezdett neki végül, és míg a nappali felé indult, igyekezett semleges hangot megütni -, ez nem a te fe-lelősséged.

Ronnie az anyja felé lépett. - Nem? Akkor kié? Ki fogja gondját viselni? - Apád és én már beszéltünk erről... - Ó, Harris lelkészre gondolsz? - kérdezte Ronnie. - Ja,

igen, persze, mert ő aztán képes lesz ápolni, ha megint összeesik, vagy vért kezd hányni. Harris lelkész fizikailag képtelen apa gondját viselni.

- Ronnie... - kezdte újra kérlelni az anyja. De Ronnie két kezét felemelve, egyre feszültebben és

egyre elszántabban folytatta: - Csak azért, mert te még mindig dühös vagy rá,

nekem nem kell haragudnom rá, rendben? Tudom, hogy mit tett, és sajnálom, hogy megbántott téged, de az apámról van szó!

Beteg, és a segítségemre szorul, és én itt leszek mellette. Nem érdekel, hogy viszonya volt, és nem érdekel, hogy el-hagyott bennünket. Az érdekel, hogy a gondját viseljem.

Kim arcán most először tükröződött megdöbbenés. Amikor ismét megszólalt, hangja lágyan csengett:

- Pontosan mit mondott neked az apád? Ronnie először tiltakozni akart, mondván, hogy nem

számít, de valami megálljt parancsolt neki. Anyja arckifejezése rendkívül furcsa volt, mintha... bűntudat ült volna ki rá. Mintha... mintha...

Ronnie az anyjára meredt. Már beszélt, miközben egyre biztosabb lett benne:

- Nem is apának volt viszonya, igaz? - kérdezte lassan. - Hanem neked.

Az anyja meg sem mozdult, mégis mintha villám csapott volna belé. Ronnie-ra pedig fizikai erővel csapott le a felismerés.

Az anyjának volt viszonya, nem az apjának. És... Ahogy az eddig homályos pontok kitisztultak, a szoba

levegője hirtelen fojtogatni kezdte a lányt. - Ezért ment el, igaz? Mert rájött. És te hagytad, hogy

én egész végig azt higgyem, hogy az ő hibája, hogy ő volt az, aki minden ok nélkül egyszer csak kisétált az életünkből. Úgy tettél, mintha ő lett volna, pedig mindvégig te voltál. Hogy tehetted ezt? - Ronnie alig kapott levegőt.

Kim nem tudott megszólalni, Ronnie esze pedig egyre azon járt, vajon ismerte-e valaha is a saját anyját.

- Brian volt az? - kérdezte váratlanul. - Briannel csal-tad meg apát?

Az anyja hallgatásából Ronnie számára világossá vált, hogy ismét igaza van.

Az anyja hagyta, hogy azt higgye, hogy minden ok nélkül az apja hagyta el őket. És én ezért nem beszéltem vele három teljes éven át...

- Tudod, mit? - csattant fel Ronnie. - Nem érdekel. Nem érdekel, mi történt kettőtök közt, nem érdekel, mi történt a múltban. Nem hagyom itt az apámat, és nem tudsz meggyőzni, hogy...

- Ki hagy itt és mit? - szólt közbe Jonah. Épp ekkor lépett be a szobába egy pohár tejjel a kezében. Először az anyjára nézett, majd Ronnie felé fordult. A lány úgy hallotta, mintha félelem csendült volna a fiú hangjában.

- Itt maradsz? - kérdezte az öccse. Ronnie nem válaszolt azonnal, beletelt egy percbe, míg

le tudott csillapodni. - Igen - válaszolta, s remélte, hogy hangja

nyugodtabbnak tűnik annál, ahogy érezte magát. - Maradok.

Jonah a komódra tette a tejespoharat. - Akkor én is maradok - jelentette ki. Az anyjukon hirtelen úrrá lett a tehetetlenség, és bár

Ronnie-t még mindig majd szétvetette a düh, úgy érezte, kizárt dolog, hogy hagyja, Jonah is végignézze az apjuk halálát. Átment a szobán, és az öccse elé guggolt.

- Tudom, hogy maradni szeretnél, de nem maradhatsz - szólt hozzá gyengéden.

- Miért nem? Te is maradsz. - De nekem már nincs suli. - És akkor mi van? Járhatok itt iskolába. Apával már

beszéltünk erről. Az anyjuk elindult feléjük. - Jonah... Jonah hirtelen hátrálni kezdett, és Kim hallotta, hogy a

hangját áthatja a félelem, mikor rájött, hogy kisebbségben maradt az anyjával és a nővérével szemben.

- Nem érdekel az iskola! Ez nem igazság! Itt akarok maradni!

34

STEVE

Meg akarta lepni őt. Legalábbis ezt tervezte.

Albanyben koncertezett, a következő fellépés pedig Richmondban volt két nappal később. Általában ha koncertkörúton volt, sosem ment haza, könnyebb volt számára úgy végigcsinálni a turnét, hogy városról városra utazott. De mivel most volt egy kis szabadideje, és mivel már két hete nem látta a családját, felült egy vonatra, és a városba utazott. Ebédidőben érkezett, amikor a hivatalnokok áradata elindult ebédelni az irodákat rejtő toronyházakból.

Teljesen véletlen volt, hogy egyáltalán meglátta. Ennek a valószínűsége még most is oly csekélynek tűnik, hogy az már szinte a lehetetlennel egyenlő. Milliók élnek abban a városban, ő pedig a Penn állomás közelében, egy étterem mellett sétált el, amely már majdnem teljesen tele volt.

Amikor meglátta, az első gondolata az volt, hogy ez az asszony a megszólalásig hasonlít a feleségére. Egy kis, fal melletti asztalnál ült egy ősz hajú, néhány évvel idősebb férfival szemben. Az asszony fekete szoknyát és piros selyemblúzt viselt, és az egyik ujját körbe-körbe futtatta a borospohara peremén. Steve-nek, amint felfogta, mit lát, két gondolat ütött hirtelen szöget a fejébe. Egyrészt megállapította, hogy valóban Kimet látja, másrészt tudatosult benne, hogy a felesége egy olyan férfival ebédel, akit ő még sosem látott azelőtt. Az ablakon át nézte, amint az asszony felnevet, és egyre mélyebb meggyőződéssel érezte, hogy látta-hallotta már ezt a nevetést. Évekkel ezelőttről emlékezett rá, amikor még jobban mentek köztük a dolgok. Aztán Kim felállt az asztal mellől, és Steve látta, amint a férfi is feláll, és megfogja az asszony derekát.

A férfi érintése gyengéd, már-már családiasan közvetlen volt, mintha már több százszor tette volna meg ezt a mozdulatot. Az asszony valószínűleg szerette, ahogy hozzáér a férfi, gondolta Steve, miközben nézte, hogyan csókolja szájon az idegen a feleségét.

Nem igazán tudta, mit tegyen, de ahogy most visszagon-dolt, azt sem nagyon tudta felidézni, mit érzett. Tudta, hogy eltávolodtak egymástól Kimmel, tudta, hogy mostanában túl sokat veszekedtek, és feltételezte, hogy a legtöbb férfi bement volna az étterembe, hogy azok ketten szembesüljenek a tettükkel. Sőt, talán még jelenetet is rendezett volna. De ő nem olyan volt, mint a legtöbb férfi. Így hát fogta az előző éjjel becsomagolt kis gurulós bőröndöt, átvette a másik kezébe, sarkon fordult, és elindult visszafelé a Penn állomás irányába.

Két órával később felült egy vonatra, és késő este már Richmondban volt. Mint mindig, most is felemelte a tele-font, és felhívta a feleségét. Kim a második csengés után vette fel. Mialatt beszéltek, Steve hallotta, hogy a háttérben szól a televízió.

- Csak sikerült végre, mi? - kérdezte. - Már vártam, hogy hívj.

Steve az ágyon ült, lelki szemei előtt az a kép lebegett, amint az idegen keze a felesége derekára simul.

- Csak most értem vissza a szállodába - mondta. - Történt valami érdekes? Egy olcsó szállodában szállt meg, a paplan széle itt-ott

foszladozott. Az ablak alatti légkondicionáló zörögve dolgo-zott, meg-meglibbentve a föléje lógó függönyöket. A tévé te-tejét vékony porréteg fedte.

- Nem. Nem történt semmi különös.

A kórházi szobában olyan tisztán lebegett lelki szemei

előtt ez a néhány emlék, hogy az még őt magát is meglepte. Arra gondolt, talán azért, mert tudta, hogy Kim hamarosan megérkezik Ronnie-val és Jonah-val.

Ronnie valamivel korábban felhívta, hogy elmondja, nem megy vissza New Yorkba. Steve tudta, hogy ez nem lesz könnyű. Még emlékezett rá, milyen volt az utolsó időkben saját apja összeaszott, csontig soványodott alakja, és nem akarta, hogy a lánya ugyanígy lássa őt. De Ronnie hajthatatlan volt, és Steve tudta, hogy képtelen lenne lebeszélni őt az elhatározásáról. Mégis, rémülettel töltötte el a helyzet.

- Minden rémülettel töltötte el a betegségével kapcso-latban.

Az elmúlt néhány hétben rendszeresen imádkozott. Leg-

alábbis az elmúlt néhány hétben, ahogy Harris atya mondta egyszer. Nem kulcsolta össze a kezét, és nem hajtotta meg a fejét, nem kérte Istent, hogy gyógyítsa meg. Csak megosztotta Istennel a gyermekeivel kapcsolatos aggodalmait.

Úgy vélte, nem sokban különbözik más szülőktől, ő is ugyanazok miatt a dolgok miatt aggódik, mint mások. A gyerekei még fiatalok voltak, mindkettő előtt ott állt az egész élet, és ő azon merengett, vajon mi lesz belőlük. Semmi kivételesre nem vágyott: csak azt kérdezte Istentől, vajon boldogok lesznek-e, továbbra is New Yorkban élnek-e majd, megházasodnak-e majd, és lesznek-e gyerekeik. A legfontosabb kérdéseket tette fel, semmi többet - mégis, ez volt az a pillanat, amikor végre megértette, mit értett azon Harris atya, amikor azt mondta, hogy ő csak sétálni szokott, és közben beszélget Istennel.

Harris atyával ellentétben azonban Steve szerette volna még a szívében hallani Isten válaszait, vagy szerette volna megtapasztalni Isten jelenlétét az életében, és tudta, hogy erre már nem maradt túl sok ideje.

Az órára pillantott. Kim gépe alig három óra múlva indul.

Innen indul majd, egyenesen a kórházból fog kimenni a reptérre Jonah-val. Borzasztó volt, ahogy beléhasított ez a felismerés.

Hamarosan elérkezik a pillanat, amikor utoljára ölelheti magához a fiát, ma végső búcsút kell vennie tőle.

Jonah azonnal sírni kezdett, amint belépett a szobába, és

egyenesen az apja ágyához rohant. Steve-nek épp csak annyi ideje volt, hogy kitárja a karját - Jonah azon nyomban az ölébe vetette magát. Apró, madárcsontú vállai csak remegtek, és Steve úgy érezte, mindjárt megszakad a szíve. Megpróbált arra figyelni, hogyan érez iránta a fia, és próbálta emlékezetébe vésni ezt az érzést.

Steve sokkal jobban szerette a gyermekeit, mint magát az életet, de ami még ennél is fontosabb, tudta, hogy Jonah-nak szüksége van rá, és újra letaglózta a felismerés, hogy apaként kudarcot vallott.

Jonah továbbra is vigasztalhatatlanul sírt. Steve szoro-san magához ölelte, mint aki sosem akarja elengedni. Ronnie és Kim az ajtóban álltak, és egyelőre nem is jöttek közelebb hozzájuk.

- Haza akarnak küldeni, apa - hüppögött Jonah. - Mondtam nekik, hogy veled akarok maradni, de oda se figyelnek rám. Jó leszek, apa. Megígérem, hogy jó leszek. Akkor megyek lefeküdni, amikor csak mondod, kitakarítom a szobámat, és nem eszem kekszet, amikor nem szabad. Mondd meg nekik, hogy maradhatok! Megígérem, hogy jó leszek.

- Tudom, hogy jó lennél - súgta a fülébe az apja -, te mindig jó vagy.

- Akkor mondd meg nekik, apa! Mondd meg nekik, hogy azt akarod, hogy maradjak! Légy szíves! Mondd meg nekik!

- Szeretném, hogy maradj - mondta Steve, miközben sajgott a szíve a fiáért és saját magáért. - Mindennél jobban szeretném, de anyának is szüksége van rád. Nagyon hiányzol neki.

Ha Jonah-ban még élt is némi remény, az ezzel mind szertefoszlott. Újra sírva fakadt.

- De akkor soha többé nem foglak látni... és ez nem igazság! Ez nem igazság!

Steve torka elszorult a rátörő érzelmektől, de folytatta. - Azt szeretném, ha most rám figyelnél, rendben?

Megteszed ezt nekem? Jonah összeszedte magát, és az apjára nézett. És bár

Steve mindent megpróbált, hogy erős legyen, tudta, hogy el fog csuklani a hangja. Minden erejére szüksége volt, hogy ne omoljon össze a kisfia előtt.

- Azt akarom, hogy tudd, hogy te vagy a legjobb fiú, akit egy apa csak remélhet. Mindig nagyon-nagyon büszke voltam rád, és tudom, hogy fel fogsz nőni, és csodálatos dolgokat fogsz véghezvinni. Annyira szeretlek!

- Én is nagyon szeretlek, apa. És nagyon fogsz hiá-nyozni.

Steve a szeme sarkából látta Ronnie-t és Kimet, amint könnyek folynak végig az arcukon.

- Te is nagyon fogsz hiányozni nekem. De mindig fi-gyelni foglak, rendben? Megígérem. Emlékszel az ablakra, amelyet együtt készítettünk?

Jonah bólintott, és kis álla megremegett. - Én isteni fénynek hívom azt az ablakot, mert a

mennyországra emlékeztet. Ha látsz egy napsugarat, amely átvilágít azon az ablakon, vagy egy akármilyen másik ablakon, mindig tudd, hogy ott vagyok veled, jó? Én leszek az a fény. Én leszek az ablakon átszűrődő fény.

Jonah bólintott, és már meg sem próbálta letörölni a könnyeit. Steve továbbra is a karjaiban tartotta a fiát, és azt kívánta, bárcsak jobbá tehetne mindent.

35

RONNIE

Ronnie kikísérte az anyját és Jonah-t. Kettesben akart

maradni az anyjával, mielőtt az elmegy. Megkérte, hogy tegyen meg neki valamit, amint visszaér New Yorkba. Aztán visszament a kórházba, leült az apja mellé, és megvárta, míg a férfi elalszik. Steve hosszú ideig némán bámult kifelé az ablakon. Ronnie fogta a kezét, így ültek együtt szótlanul, a lassan tovaúszó felhőket nézve az ablakon keresztül.

Ki akarta nyújtóztatni a lábát, és szívni akart egy kis friss levegőt. Kimerült és elbizonytalanodott az apja és Jonah búcsúzása láttán. Nem akarta elképzelni az öccsét a repülőn, vagy amint éppen belép a lakásukba, nem akart azon gondolkodni, vajon még mindig sír-e.

Kint végigsétált a kórház előtti járdán, a gondolatai elkóboroltak. Már majdnem elment a férfi mellett, amikor meghallotta a torokköszörülését. A férfi egy padon ült, a hőség ellenére ugyanolyan hosszú ujjú felsőt viselt, mint mindig.

- Szia, Ronnie! - szólt Harris lelkész. - Ó..., jó napot! - Reméltem, meglátogathatom az apádat. - Alszik - mondta Ronnie. - De felmehet hozzá, ha

akar. A lelkész koppantott egyet a sétabotjával, hogy időt

nyerjen. - Sajnálom, hogy annyi mindenen kell keresztülmen-

ned, Ronnie. A lány bólintott, nehéz volt odafigyelnie. Még ez az egy-

szerű beszélgetés is elképzelhetetlenül kimerítőnek tűnt.

Valahogyan megérezte, hogy a férfinak ugyanolyan ne-héz lehet, mint neki.

- Imádkoznál velem? - A férfi kék szemében könyörgés látszott. - Szeretnék imádkozni, mielőtt meglátogatom apádat. Ez... segít nekem.

Ronnie először meglepődött, de aztán a meglepettség váratlan megkönnyebbülésnek adta át a helyét. - Nagyon is szeretnék! - válaszolta a lány.

Ronnie ettől fogva rendszeresen imádkozott, és úgy

érezte, Harris lelkésznek igaza volt. Nem abban volt igaza, hogy hitt az apja gyógyulásában.

A lány beszélt az orvossal, látta a leleteket, és miután meg-hallgatta a doktort, eljött a kórházból, kiment a partra és egy órán át sírt, miközben hagyta, hogy a szél szárítsa fel a könnyeit.

Nem hitt a csodákban, tudta, hogy vannak, akik hisznek benne, de nem tudta arra kényszeríteni magát, hogy azt gondolja, az apja valahogyan felépül. Azután, amit látott, és azután, hogy a doktor elmagyarázta, mi miért van, képtelen volt hinni ebben. A rák, mint megtudta, az apja gyomráról átterjedt a hasnyálmirigyre és a tüdőre is. Reménykedni tehát... nem sok értelme volt. Nem tudta elképzelni, hogy még egyszer át kelljen élnie azt, ami az apjával történik. Már így is elég nehéz volt, főleg késő éjjel, amikor a házban csend volt, és egyedül maradt a gondolataival.

Inkább azért imádkozott, hogy legyen elég ereje segíteni, és azért, hogy jókedvű tudjon maradni a társaságában, ahelyett, hogy minden alkalommal sírva fakadna, valahányszor csak meglátja. Tudta, hogy az apjának szüksége van a nevetésére, és arra a lányra, akit az utóbbi időben visszakapott.

Amikor hazahozta a kórházból, az volt az első dolga, hogy elvitte a műhelybe megnézni a festett üvegablakot. Nézte, amint a férfi lassan közelít az asztalhoz, szeme ide-oda cikázott, arcán döbbenet, hitetlenkedés ült. Ekkor

értette meg, hogy lehettek olyan pillanatok, amikor az apja azon gondolkodott, vajon megéli-e még, hogy lássa a teljesen befejezett ablakot. Minden másnál jobban kívánta, hogy Jonah is ott legyen velük, és tudta, az apja is ugyanerre gondol. A kettejük terve volt, hogy a nyarat az ablak elkészítésével töltik.

Jonah rettenetesen hiányzott az apjának, jobban, mint bármi más, és bár Ronnie elfordult, hogy ne lássa az apja arcát, mégis tudta, könnybe lábadt szemmel ment vissza a házba.

Steve, amint telefon közelébe jutott, azonnal felhívta Jonah-t. Ronnie hallotta a nappaliból, amint apja azt bi-zonygatja, hogy jobban érzi magát, és bár Jonah valószínűleg félreérthette a helyzetet, Ronnie tudta, az apa helyesen cselekedett. A férfi azt akarta, hogy Jonah a nyár boldogságára emlékezzen, s ne az maradjon meg, ami azután következett.

Azon az éjszakán az apja a díványon ülve a bibliát olvas-ta. Ronnie most megértette, miért olvassa ezt a könyvet. Leült mellé, és feltette azokat a kérdéseket, amelyek azóta foglalkoztatták, hogy belelapozott a könyvbe.

- Van kedvenc részed? - kérdezte. - Sok van - válaszolta a férfi. - Mindig is nagyon szeret-

tem a zsoltárokat. És mindig sokat tanulok Pál leveleiből. - De semmit nem jelölsz meg - mondta Ronnie. Amikor

apja kérdőn felhúzta az egyik szemöldökét, a lány vállat vont. - Átnéztem, amíg nem voltál itthon, és nem találtam benne semmit.

A férfi elgondolkodott a válaszon. - Ha eldönteném, hogy kijelölöm a fontos részeket, a

végén valószínűleg majdnem mindent kiemelnék. Olyan sokszor olvastam már, de mindig tanulok valami újat.

A lány figyelmesen nézett az apjára. - Nem emlékszem, hogy láttalak volna korábban

bibliát olvasni... - Azért, mert fiatal voltál. Az ágyam mellett tartottam

ezt a bibliát, és hetente egyszer-kétszer beleolvastam. Kérdezd meg anyát. Majd ő elmeséli neked.

- Olvastál valamit benne mostanában, amit szívesen megosztanál velem?

- Szeretnéd, hogy megosszam veled? Miután a lány bólintott, a férfinek mindössze egy percbe

telt, hogy megtalálja a keresett szakaszt. - A Galatákhoz írt levél 5,22 - szólt kinyitva a bibliát az

ölében. Megköszörülte a torkát, majd belekezdett. - A Lélek gyümölcse viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség,

önmegtartóztatás.2 A lány nézte a férfit, amint a sorokat olvasta, és közben

arra gondolt, hogyan viselkedett, amikor először megérkezett, és hogyan fogadta az apja a haragját. Visszaemlékezett arra az időre, amikor az apja nem akart vitatkozni az anyjával, akkor sem, amikor az provokálni próbálta őt. Akkor gyengének tartotta az apját, és gyakran kívánta, bár másmilyen lenne. De most egyszerre belátta, mindenben tévedett.

Az apja - most már megértette - sosem egyedül cselekedett. Egész életében a Lélek irányította.

Az anyjától érkező csomag a következő nap érkezett meg,

és Ronnie tudta, az anyja teljesítette a kérését. Bevitte a hatalmas borítékot a konyhaasztalra, feltépte, és kiborította a tartalmát az asztalra.

Tizenkilenc levél, mindet az apja küldte, és mindet fel-bontatlanul tette félre. Felfigyelt a különböző címekre, amelyeket apja a feladóhoz firkált rájuk: Bloomington, Tulsa, Little Rock...

Nem tudta elhinni, hogy nem olvasta el őket. Tényleg ennyire dühös volt? Ennyire elkeseredett? Ennyire... kicsinyes? Visszatekintve már tudta a választ, de továbbra sem értette.

2 Gál Ferenc fordítása.

A leveleket nézegetve megkereste azt, amelyiket először írta az apja. A többihez hasonlóan gondosan, fekete tintával volt megcímezve, a postabélyegző kissé már megfakult. A konyhaablakon túl, a parton ott állt az apja, háttal a háznak: Harris lelkészhez hasonlóan a nyári hőség ellenére ő is hosszú ujjú felsőket kezdett hordani.

Ronnie nagy levegőt vett, felnyitotta a levelet, és ott a konyhában, a napfényben olvasni kezdte.

Kedves Ronnie! Fogalmam sincs, hogyan lehetne másképp kezdeni

egy ilyen levelet, mint bocsánatkéréssel... Ezért kértelek, hogy találkozz velem a kávézóban, és

ezt akartam neked elmondani később azon az estén, amikor felhívtalak. Megértem, miért nem jöttél, és meg-értem, hogy nem válaszoltál a hívásomra. Dühös vagy rám, csalódtál bennem, és a szíved mélyén azt hiszed, elszököm. Az eszed azt mondja, elhagytalak téged, el-hagytam a családot.

Nem tagadhatom, a dolgok megváltoznak, de szeretném, ha tudnád, hogy ha a helyedben lennék, valószínűleg én is nagyjából így éreznék, ahogy te. Minden jogod megvan arra, hogy haragudj rám. Minden jogod megvan arra, hogy csalódott légy. Azt hiszem, megérdemlem, hogy így érezz, és nem áll szándékomban szabadkozni, a felelősséget elhárítani, és meggyőzni sem akarlak arról, hogy idővel mindent megértesz majd.

Bár ha teljesen őszinte akarok lenni, talán nem is fogod megérteni, és ez jobban fog engem bántani, mint ahogyan el tudod képzelni. Te és Jonah mindig is olyan sokat jelentettetek nekem, és szeretném, ha megértenéd, hogy sem te, sem Jonah nem tehettek semmiről. Néha, nem is mindig valós okok miatt, a házasságok egyszerűen nem működnek. De ne feledd: mindig is szeretni foglak téged, és mindig is szeretni fogom Jonah-t. Mindig szeretni fogom anyátokat, és mindig tisztelni fogom. Ő adta nekem a két legnagyobb

ajándékot az életemben, és csodálatos anyának tartom. Sok tekintetben, a szomorúság ellenére, amelyet amiatt érzek, hogy anyátok és én már nem leszünk többé együtt, továbbra is azt hiszem, áldás volt a házasságban vele töltött idő.

Tudom, hogy ez nem sok, és biztosan nem elég, hogy megértsd, de szeretném, ha tudnád, hogy továbbra is hiszek a szeretet ajándékában. Szeretném, ha te is hinnél benne. Megérdemled ezt az élettől, mert semmi mástól nem kaphatsz annyit, mint magától a szeretettől.

Remélem, a szívedben találsz majd módot rá, hogy megbocsásd a távozásom. Nem kell hogy ez már ma megtörténjen vagy hamarosan. De szeretném, ha tud-nád, ha végül készen leszel rá, tárt karokkal foglak várni, és az lesz életem legszebb napja.

Szeretlek, Apa

Úgy érzem, többet kellene tennem érte - szólt Ronnie.

A hátsó tornácon ült, Harris lelkésszel szemben. Az apja a házban aludt, és Harris lelkész átjött egy tál zöldséges lasagnával, amelyet a felesége készített. Szeptember kö-zepe volt, napközben még mindig hőség, noha pár nappal ezelőtt egy este már a csípős őszi levegőt is lehetett érezni. Csak egyetlen éjjelre hűlt le a levegő, reggel már forrón sü-tött a nap, és Ronnie a parton kóborolva azon gondolko-dott, vajon az előző éjjel csak káprázat volt-e.

- Te minden tőled telhetőt megteszel - mondta a lel-kész. - Nem tudom, mi többet tehetnél.

- Nem arról beszélek, hogy gondoskodom róla. Jelenleg nincs is rám annyira szüksége. Még mindig ragaszkodik hozzá, hogy ő főzzön, és sétálni lemegyünk a partra. Tegnap még sárkányt is eregettünk. A fájdalomcsillapítóktól eltekintve, amelyek elég rendesen

kiütik, pont ugyanolyan, mint mielőtt a kórházba ment. Csak hát...

Harris lelkész tekintete teli volt megértéssel. - Valami különlegeset akarsz tenni. Olyat, ami sokat

jelent számára. A lány bólintott, örült, hogy a férfi vele volt. Az elmúlt

néhány hétben Harris lelkész nemcsak a barátja lett, hanem az egyetlen ember, akivel igazán tudott beszélgetni.

- Hiszem, hogy Isten megmutatja neked a választ. De meg kell értened, hogy néha időbe telik, amíg képes leszel felismerni, Isten mit szeretne tőled. Gyakran így van ez. Is-ten szava általában csak halk suttogás, és neked nagyon oda kell figyelned, hogy meghalld. Ám más alkalmakkor, a legritkább pillanatokban a válasz nyilvánvaló, és olyan hangosan szól, mint a templomharang.

A lány mosolygott, úgy érezte, megszerette a beszélge-téseiket.

- Ez úgy hangzik, mintha tapasztalatból szólna. - Én is szeretem az apád. És hozzád hasonlóan én is

valami különlegeset akartam tenni érte. - És Isten válaszolt? - Isten mindig válaszol. - És suttogás volt vagy templomharang? Ronnie hosszú idő óta először látta az öröm szikráját a

férfi szemében. - Természetesen templomharang. Isten tudja, hogy az

utóbbi időben rosszul hallok. - Mit szándékozik tenni? A férfi kihúzta magát a székében. - Be fogom szereltetni az ablakot a templomba - mond-

ta. - Múlt héten hirtelen felbukkant egy titokzatos támoga-tó, és nemcsak azt ajánlotta fel, hogy a teljes hátralévő javítási költséget kifizeti, hanem munkásokat is ad. Holnap reggel újra megkezdődnek a munkák.

Az elkövetkező napokban Ronnie figyelt a

templomharangokra, de csak a sirályokat hallotta. Amikor a suttogásokra figyelt, semmit sem hallott. Nem feltétlenül volt ez meglepő a számára - a választ Harris lelkész sem rögtön kapta meg -, de remélte, hogy a válasz még azelőtt megérkezik, mielőtt késő lenne.

Tehát egyszerűen csak folytak tovább a napok, úgy, ahogyan addig is. Segített apjának, amikor annak segítségre volt szüksége, magára hagyta, ha arra volt szüksége, és megpróbálta a legtöbbet kihozni a kettőjük számára még megmaradt időből. Azon a hétvégén, mivel az apja erősebbnek érezte magát, ellátogattak a Southport melletti Orton Ültetvényre. Nem volt messze Wilmingtontól, és Ronnie még sosem járt ott, de amint ráfordultak a kavicsos útra, amely az eredeti, 1735-ben épült udvarházhoz vitt, már tudta, hogy emlékezetes napjuk lesz. Olyan érzés töltötte el, mintha eltévedt volna az időben. A növények már nem virágoztak, de amint a szakállbroméliával benőtt, alacsonyra nyúló ágú óriás tölgyek között sétáltak, Ronnie úgy érezte, soha életében nem járt még szebb helyen.

A fák alatt sétálva, kart karba öltve a nyárról beszélgettek. Ronnie először beszélt az apjának a Will-lel való kapcsolatáról, elmesélte neki, amikor először mentek el horgászni, és amikor a sárban vezetve versenyeztek; leírta neki, hogy ugrott le a magasból az úszómedencébe Will, és mindent elmondott neki az esküvőn történt verekedésről is. Arról azonban nem szólt, mi történt, mielőtt Will elutazott volna az egyetemre, és arról sem, amit Willnek mondott. Még nem volt felkészülve erre, túl friss volt még a seb. És mint ahogy mindig, az apja csendben hallgatta, ahogy beszélt, ritkán szakította félbe, még ha a lány elkalandozott is. Szerette ezt az apjában. Nem, nem jó így. Ezt imádta apjában, és azon tűnődött, vajon milyen emberré vált volna, ha nem jön le ide a nyáron.

Ezután visszaautóztak Southportba, és az egyik kis vendéglőben vacsoráztak, amely a kikötőre nézett. Tudta, hogy apja elfáradt, de az étel finom volt, és az étkezés végén megosztoztak egy forró csokis desszerten is.

Nagyon szép nap volt, olyan, amelyről tudta, hogy min-dig emlékezni fog rá. De amint egyedül ült a nappaliban, mert az apjának muszáj volt lefeküdnie, újra azon kapta magát, hogy biztos van még valami, amit tehetne érte.

A következő héten, szeptember harmadik hetében

Ronnie észrevette, hogy az apja állapota rosszabbra fordult - a férfi késő délelőttig aludt, és délután is elszenderedett. Bár mindig is rendszeresen elszunnyadt délután, az alvások egyre hosszabbak lettek, és egyre korábban feküdt le esténként. Ronnie - jobb híján - a konyhát takarította, amikor ráeszmélt, hogy összeadva az alvással töltött órákat, apja már több mint a fél napot átaludta.

A helyzet ezek után csak rosszabbodott. Minden nappal egy kicsit tovább aludt. Enni sem evett eleget. Evés helyett csak tologatta az ételt a tányérján, és úgy tett, mintha enne, s amikor a lány a maradékot a szemétbe söpörte, akkor látta csak, hogy az apja épp csak belekóstolt az ételbe. Emellett a férfi egyre csak fogyott, és minden alkalommal, amikor Ronnie rápillantott, az volt a benyomása, hogy egyre kisebb lesz. Előfordult, hogy megrémült attól a gondolattól, hogy egy nap semmi sem marad az apjából.

Véget ért a szeptember. Reggelente az óceán sós illatát az

állam keleti részének a hegyeiből érkező szelek tartották fogva. Továbbra is forróság volt, a hurrikánok főszezonja, de eddig az észak-karolinai partot még megkímélték.

Előző nap Steve tizennégy órát aludt. Ronnie tudta, hogy az apja nem tehet róla, a teste nem hagy neki más le-hetőséget, de fájt a gondolat, hogy hátralevő kis idejének nagy részét végigalussza. Amikor ébren volt, a férfi legtöbbször hallgatott, beérte azzal, hogy a bibliát olvassa vagy hogy lassú sétát tesz vele - hallgatagon.

Nem várt gyakorisággal kapta magát azon, hogy Willen jár az esze. Még viselte a makramé karkötőt, amelyet a fiú adott neki, és amint végigfuttatta ujjait a bonyolult mintán, azon gondolkodott, vajon milyen órái lehetnek, kivel sétál a zöldben egyik épülettől a másikig. Kíváncsi volt, ki mellé ül a kávézóban, és vajon gondolt-e rá, amikor épp egy péntek vagy szombat esti buliba indult. Talán, gondolta a legsötétebb pillanataiban, már talált is valaki mást.

- Szeretnél beszélni róla? - kérdezte apja egy nap, amint a tengerparton kószáltak. A templom felé tartottak. Mióta az építkezést újra megkezdték, a dolgok gyorsan haladtak. A brigád nagy volt: asztalosok, villanyszerelők, az ácsmunkában és a gipszkartonozásban járatos szakemberek alkották. Legalább negyven teherautó volt a munkaterületen, az emberek folyamatosan ki-be járkáltak az épületből.

- Miről? - kérdezte Ronnie óvatosan. - Willről - válaszolta az apja. - Arról, hogyan lett vége

köztetek. A lány kutató pillantást vetett rá. - Honnan tudsz te erről? Apja vállat vont. - Mert csak mellékesen beszéltél róla az elmúlt pár

hétben, és sosem beszélsz vele telefonon. Nem nehéz kitalálni, hogy történt valami.

- Bonyolult - mondta a lány vonakodva. Csendben tettek pár lépést, mielőtt Steve újra

megszólalt. - Ha ez jelent számodra valamit, én úgy gondolom,

Will kivételes fiatalember.

- Igen, jelent - karolt bele Ronnie az apjába. - És én is így gondoltam.

Ekkor a templomhoz értek. A lány látta a munkásokat, amint épületfát és festékdobozokat cipelnek befelé, és mint általában, szeme a torony alatti üres teret kereste. Az ablakot még nem építették be - először az építkezés nagy részét kell befejezni ahhoz, hogy megóvják a törékeny üvegdarabokat a repedéstől -, ám az apja így is szerette meglátogatni a templomot. Megelégedett az újrakezdett építkezéssel, de nem elsősorban az ablak miatt. Folyamatosan arról beszélt, mennyire fontos ez a templom Harris lelkésznek, és mennyire hiányzott neki a prédikálás azon a helyen, amelyet már régóta második otthonának tartott.

Harris lelkész mindig a helyszínen tartózkodott, és általában lesétált hozzájuk a partra, hogy találkozzon velük. Ahogy Ronnie körülnézett, észrevette a lelkészt, amint a kaviccsal felszórt parkolóban áll. Hevesen gesztikulálva beszélgetett valakivel. A lány messziről is meg tudta állapítani, hogy a férfi mosolygott.

Éppen inteni akart, hogy felhívja magára a figyelmet, amikor hirtelen rájött, hogy ismeri a lelkésszel beszélgető férfit. A látvány megdöbbentette. Amikor utoljára látta ezt az embert, Ronnie zaklatott állapotban volt. Amikor utoljára együtt voltak, a férfi még csak nem is köszönt el tőle. Tom Blakelee talán csak erre járt, és megállt beszélni a lelkésszel a templom újjáépítéséről. Talán csak érdeklődött.

A hét hátralevő részében Ronnie Tom Blakelee-t leste, amikor ellátogattak az építkezéshez, de soha többé nem látta ott. Egy kicsit megkönnyebbült, s belátta, hogy az életük nem keresztezi már egymást.

A templomhoz vezető séták és apja délutáni pihenője

után általában együtt olvasgattak. Ronnie négy hónap alatt elolvasta az Anna Kareninát. Kivette a könyvtárból a

Doktor Zsivágót. Valami vonzotta az orosz írókban. Talán a hősies történetek kötötték le ennyire, az óriási vászonra festett zord tragédia és a kudarcra ítélt szerelmi viszonyok ez ideig távol maradtak saját szokványos életétől.

Az apja folytatta a biblia tanulmányozását, és néha hangosan felolvasott egy-egy bekezdést vagy verset a lánya kérésére. Némelyek rövidek, mások hosszúak voltak, de sok közülük a hit jelentőségére összpontosított. Nem értette, miért, de Ronnie-nak néha az volt az érzése, hogy a hangos olvasás által olyan finom árnyalatokra vagy jelentésekre is fény derül, amelyet korábban nem vett észre.

A vacsoráik leegyszerűsödtek. Október elején Ronnie átvette a főzés nagy részét, és az apja ezt a változást olyan könnyedén fogadta, mint amilyen könnyedén minden mást a nyár folyamán. Az idő nagy részében csak üldögélt a konyhában és beszélgettek, miközben Ronnie tésztát vagy rizst főzött és csirkét vagy marhát pirított a serpenyőben. Évek óta először főzött húst, és furcsának találta, hogy arra biztatja az apját, hogy egye meg, miután lerakta elé a tányért. Az apja már nem volt igazán éhes, az ételek pedig ízetlenek voltak, mert minden fűszer bántotta a gyomrát. De Ronnie tudta, hogy az apjának ételre van szüksége. Bár nem volt mérleg a házban, látta, hogyan olvadnak le róla a kilók.

Egy este vacsora után végül Ronnie elmondta, hogyan történt a dolog Will-lel. Mindent elmondott Steve-nek a tűzről, a fiú minden kísérletéről, arról, hogyan falazott Scott-nak, és mindent, ami Marcusszal történt. Az apja figyelmesen hallgatta a lányát, és csak akkor, amikor végül félretolta a tányérját, vette észre Ronnie, hogy mindössze néhány falatot evett.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze - válaszolta a lány. - Bármit kérdezhetsz. - Amikor azt mondtad, szerelmes vagy Willbe, komo-

lyan mondtad? Ronnie-nak eszébe jutottak Megan kérdései. - Igen.

- Akkor azt hiszem, túl keményen bántál vele. - De hiszen egy bűntényt leplezett... - Tudom. De ha belegondolsz, te most ugyanabban a

helyzetben vagy, mint ő volt. Tudod az igazságot, pont úgy, mint ahogyan ő tudta. És te sem mondtál el senkinek semmit.

- De nem én tettem meg...

- És azt mondtad, ő sem. - Mit akarsz ezzel mondani? El kellene mondanom

Harris lelkésznek? Apja megrázta a fejét. - Nem - mondta a lány legnagyobb meglepetésére. -

Nem hiszem, hogy el kellene. - Miért? - Ronnie - mondta a férfi szelíden talán más is van a

dologban, mint ami látható. - De... - Nem azt mondom, hogy igazam van. Én leszek az

első, aki beismeri, hogy sok mindenben téved. De ha minden pont úgy van, ahogyan elmagyaráztad, akkor szeretném, ha tudnád: Harris lelkész nem akarja tudni az igazságot. Mert ha megtudja, tennie kell valamit. És hidd el, sosem akarná bántani Scottot vagy a családját, különösen ha balesetről volt szó. A lelkész egyszerűen nem az az ember. És még valami. És ez a legfontosabb, amit mondani akarok.

- Mi az? - Meg kell tanulnod megbocsájtani. Ronnie keresztbe fonta a karját. - Én már megbocsátottam Willnek. Küldtem neki

üzeneteket. .. Még mielőtt befejezte volna, az apja megcsóválta a fejét. - Nem Willről beszélek. Először magadnak meg kell

tanulnod megbocsájtani.

Azon az éjszakán az apja által írt levélköteg alján Ronnie

egy, még bontatlan levélre bukkant. Az apja nemrégiben rakhatta hozzá a köteghez, mivel nem volt rajta sem bélyeg, sem postabélyegző.

Ronnie nem tudta, vajon az apja azt akarta-e, hogy most olvassa el, vagy az volt a szándéka, hogy a halála után bontsa fel. Gyanította, hogy megkérdezhetné tőle, de nem tette. Igazság szerint nem volt benne biztos, hogy el akarja olvasni, már az is megrémisztette, hogy kezében tartja a borítékot, mert tudta, hogy ez az utolsó levél, amit az apja írt neki.

Steve állapota egyre romlott. Bár továbbra is a szokásos mindennapi foglalatosságaikat űzték - evés, olvasás, séta a tengerparton -, az apja egyre több fájdalomcsillapítót szedett. Voltak olyan időszakok, amikor a tekintete kifejezéstelenül meredt a távolba, de Ronnie-nak mégis az volt a benyomása, hogy nem elég erős a dózis. Olykor-olykor látta, amint a férfi arca megrándul, miközben a kanapén ülve olvas. Ilyenkor becsukta a szemét, hátradőlt, arca megmerevedett a fájdalomtól. Megragadta a lánya kezét, de ahogy múltak a napok, a lány észrevette, hogy a szorítása gyengül. Elveszíti az erejét, gondolta Ronnie, és ezzel együtt minden halványodik, ami vele kapcsolatos. Hamarosan ő is végleg eltávozik.

Látta, hogy Harris lelkész is felfedezte az apján a változásokat. Az elmúlt hetekben majdnem mindennap meglátogatta őket, általában éppen vacsora előtt érkezett. Többnyire könnyed témákról csevegett, tájékoztatta őket az építkezés eseményeiről vagy a múltjáról szóló szórakoztató történetekkel mulattatta őket, röpke mosolyt varázsolva Steve arcára. De voltak olyan pillanatok is, amikor úgy tűnt, mindketten kifogytak a mondanivalóból. A kényes téma kerülése mindannyiuk számára kimerítő volt, és ezekben a pillanatokban szomorúság telepedett a nappalira.

Amikor Ronnie úgy érezte, hogy egyedül akarnak lenni, kiment a teraszra, és csak álldogált, miközben megpróbálta elképzelni, miről beszélgethetnek. Persze kitalálta, a hitről vagy a családról vagy talán némi bánatról, amelyben mindkettejüknek volt része, de a lány tudta, hogy imádkoztak is együtt. Hallotta őket egyszer, amikor bement egy pohár vízért, és eszébe jutott, hogy akkor azt gondolta, Harris lelkész imája inkább könyörgésnek hangzott. Úgy tűnt, erőért könyörög, mintha ettől függne a saját élete, és amint Ronnie a lelkészt hallgatta, behunyta a szemét, hogy ő is csatlakozzon hozzájuk csendben.

Október közepe az évszakhoz képest szokatlanul hűvös három napot hozott, a hidegben már pulóvert kellett felvenni reggelente. A hónapokon át tartó állandó forróság után Ronnie élvezte a levegő frissességét, de ez a három nap nehéz volt az apja számára. Noha még lejártak sétálni a partra, a férfi egyre lassabban mozgott, és csak rövid időre álltak meg a templom előtt, mielőtt visszafordultak volna, hogy hazainduljanak. Mire az ajtóhoz értek, az apja reszketett. Amint beléptek, Ronnie meleg fürdőt engedett neki, remélve, hogy az majd segít. Látva az újabb tüneteket, amelyek a betegség súlyosbodását jelezték, a pánik hullámokban tört rá.

Egy pénteki napon, Halloween előtt egy héttel az apja elég jól volt ahhoz, hogy megpróbáljanak horgászni a kis mólón, ahova Will először vitte Ronnie-t. Pete, a rendőr kölcsönzött nekik horgászbotokat és egy horgászdobozt. Furcsamód az apja még sohasem horgászott életében, ezért Ronnie-nak kellett a csalit a horogra tenni. Az első két hal, amelyik bekapta a csalit, megszökött, de végül sikerült egy kis vörös doboshalat horogra akasztaniuk, és a partra húzniuk. Ugyanaz a fajta hal volt, mint amit Will-lel fogott, és amint a hal vergődése közepette Ronnie kiszabadította a horgot, hirtelen fizikai fájdalomként tört rá Will hiánya. Amikor a békés, mólón eltöltött délután után hazaértek, két ember várta őket a tornácon. Ronnie csak az autóból kiszállva ismerte fel Blaze-t és az anyját.

Blaze nagyon megváltozott. Haját csinos lófarokba fogta össze, fehér rövidnadrágot viselt és egy hosszú ujjú világoskék felsőt. Nem hordott ékszert, és nem volt kifestve.

Blaze látványa emlékeztette Ronnie-t arra, hogy bár az apja miatt érzett aggodalmában sikerült háttérbe szorítania a tudatot, de még a hónap vége előtt vissza kell térnie a bíróságra. Kíváncsi volt, vajon mit akarnak, és miért jöttek.

Lassan segítette ki apját az autóból, odanyújtotta neki a karját, hogy rá tudjon támaszkodni.

- Kik ezek? - mormolta Steve. Ronnie elmagyarázta, az apja bólintott. Ahogy közeled-

tek, Blaze lelépett a tornácról. - Szia, Ronnie - szólalt meg a torkát köszörülve. Kissé

hunyorgott a lemenő nap fényében. - Beszélnem kell veled.

Ronnie Blaze-zel szemközt ült a nappaliban, nézte,

amint a lány a padlót tanulmányozza. A szülők a konyhába vonultak vissza, hogy kettesben hagyják őket.

- Nagyon sajnálom, ami az apáddal történt - kezdett bele Blaze. - Hogy van?

- Megvan - vont vállat Ronnie. - Te hogy vagy? Blaze a pólója mellső részéhez nyúlt. - Itt örökre megmaradnak a hegek - válaszolta, majd a

karjára és a hasára mutatott. - És itt is. - Szomorúan elmosolyodott. - De igazán szerencsém van, hogy életben maradtam. - Nyugtalanul fészkelődött a fotelben, mielőtt Ronnie szemébe nézett. - Meg akartam neked köszönni, hogy elvittél a kórházba.

Ronnie bólintott, még mindig nem tudta, hova, merre vezet a beszélgetés.

- Szívesen. A pillanatnyi csendben Blaze körülnézett a nappaliban,

nem tudta, hogyan folytassa. Ronnie, ahogy azt apjától tanulta az utóbbi időben, csak várakozott.

- Előbb kellett volna jönnöm, de tudtam, hogy elfoglalt vagy.

- Semmi baj - mondta Ronnie. - Örülök, hogy rendbe jöttél.

- Igazán? - nézett fel Blaze. - Aha - mondta Ronnie mosolyogva. - Még ha úgy nézel

is ki, mint egy húsvéti tojás. Blaze a felsőjét huzigálta. - Igen, tudom. Tiszta hülyeség, nem? Anya vett nekem

pár ruhát. - Jól áll. Úgy látom, már jobban kijöttök anyáddal. Blaze bánatos tekintetet vetett rá. - Próbálkozom. Újra otthon lakom, de nem könnyű.

Sok hülyeséget tettem. Ellene is, mások ellen is. Ellened is.

Ronnie közömbös arccal, mozdulatlanul ült. - Miért jöttél ide valójában, Blaze? Blaze a kezét tördelte, láthatóan zavarban volt. - Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek tőled. Rettene-

tes dolgot műveltem veled. Tudom, hogy már nem tehetem jóvá a bajt, amit okoztam, de szeretném, ha tudnád, hogy ma reggel beszéltem az államügyésszel. Elmondtam neki, hogy én tettem a CD-ket a táskádba, mert haragudtam rád, és egy eskü alatt tett írásbeli nyilatkozatot írtam alá, amelyben benne van, hogy neked fogalmad sem volt róla, hogy mi történt. Ma vagy holnap felhívnak téged, és megígérték, hogy ejtik az ellened szóló vádat.

Olyan gyorsan hadarta mondandóját, hogy Ronnie elő-ször nem tudta eldönteni, jól hallotta-e. De Blaze esdeklő tekintete mindent elmondott, amit tudni akart. Hónapok múltán, a félelemben töltött megszámlálhatatlan nap és éjszaka után hirtelen véget ért az egész. Nagy megrázkódtatás volt ez Ronnie számára.

- Szörnyen sajnálom - folytatta Blaze halkan. - Sosem lett volna szabad a CD-ket a táskádba tennem.

Ronnie még mindig nem tudta felfogni, hogy ez a rém-álomszerű megpróbáltatás véget ért. Blaze-t fürkészte, aki

most újra meg újra a pólója szegélyéből kifejtődött szállal babrált.

- Veled mi lesz? Vád alá fognak helyezni? - Nem - mondta. Felnézett, az álla előreugrott. -

Információim voltak egy másik bűntényről, ami érdekelte őket. Egy nagyobb bűntényről.

- Arra gondolsz, ami a mólón történt veled? - Nem - válaszolta, és Ronnie úgy vélte, keménységet

és dacot lát a lány szemében. - A templom leégéséről be-széltem, és arról, hogyan kezdődött valójában. - Blaze mie-lőtt folytatta volna, megbizonyosodott róla, hogy Ronnie figyel. - Nem Scott okozta a tüzet. Az ő petárdájának semmi köze nem volt hozzá. Na, jó, a templom mellett ért földet. De a templom akkor már égett.

Ronnie egyre nagyobb döbbenettel hallgatta a lányt. Egy pillanatig egymásra meredtek, a feszültséget tapintani lehetett a levegőben.

- Akkor hogyan keletkezett? Blaze előrehajolt, könyökét a térdén nyugtatta, az

alkarját előrenyújtotta, mintha könyörögne. - A parton buliztunk - Marcus, Teddy, Lance és én. Ki-

csit később felbukkant Scott, nem messze tőlünk a parton. Úgy tettünk, mintha nem vennénk észre egymást, de láttuk, amint Scott petárdázik. Will még a parton volt, és Scott egyet feléje dobott, de a szél elkapta, és a templom felé repítette. Will megrémült, és rohanva szaladt oda. Marcus viszont úgy gondolta, az egész nagyon vicces, és abban a pillanatban, amikor a petárda a templom mögé esett, a templomudvarra rohant. Először nem tudtam, mi történt, aztán követtem, és láttam, amint felgyújtja a templomfal melletti bozótot. Mire feleszméltem, már lángokban állt az épület oldala.

- Azt mondod, Marcus tette? - Ronnie alig bírta kinyögni a kérdést.

Blaze bólintott. - Többször is gyújtogatott már. Biztos vagyok benne,

hogy ő volt, mindig is szerette a tüzet. Azt hiszem, mindig is tudtam, hogy őrült, de én... - Elhallgatott, rájött, hogy

már túl késő. Kihúzta magát. - Mindenesetre beleegyeztem, hogy tanúskodjam ellene.

Ronnie hátradőlt a széken, mintha megfordult volna vele a világ. Eszébe jutott, miket vágott Will fejéhez, s hirtelen belényilallt, hogy ha Will megtette volna, amit kért tőle, ok nélkül tette volna tönkre Scott életét.

Szinte betegnek érezte magát, amikor Blaze folytatta: - Szörnyen sajnálok mindent - mondta. - És bármilyen

hülyén hangzik is, a barátnőmnek tartottalak addig a pillanatig, amíg olyan idióta nem lettem, és mindent elrontottam. - Most először Blaze hangja is elcsuklott. - De te remek lány vagy, Ronnie. Őszinte vagy, és kedves voltál velem akkor, amikor semmi okod sem volt rá. - Az egyik szeméből könny csordult ki, amelyet gyorsan letörölt. - Sosem felejtem el a napot, amikor felajánlottad, hogy számíthatok rád, még azok után a szörnyű dolgok után is, amiket elkövettem ellened. Annyira... szégyelltem magam. És mégis hálás voltam, tudod? Hogy valaki mégis érdeklődik irántam.

Blaze szünetet tartott, láthatóan küszködött, hogy összeszedje magát. Pislogott, hogy vissza tudja fojtani a könnyeit, majd nagy levegőt vett, és elszántan Ronnie-ra szegezte a tekintetét.

- Úgyhogy ha valaha szükséged lesz valamire, komo-lyan, bármire, csak szólj. Mindent félreteszek, rendben? Tudom, hogy soha nem tehetem jóvá, amit veled tettem, de valahogy úgy érzem, megmentettél engem. Ami az apáddal történt, annyira igazságtalan..., és mindent megtennék, hogy segítsek rajtad.

Ronnie bólintott. - És még valami - tette hozzá Blaze. - Nem kell

barátoknak lennünk, de ha még egyszer találkozunk, megtennéd, hogy Galadrielnek szólítasz? Ki nem állhatom a Blaze-t.

- Persze, Galadriel - mosolyodott el Ronnie.

Blaze ígéretéhez híven Ronnie-t aznap délután felhívta az

ügyvédje, és elmondta neki, hogy ejtették a bolti tolvajlás miatt emelt vádakat.

Aznap éjjel, miközben az apja a hálóban aludt, Ronnie bekapcsolta a tévét, a helyi híradót akarta megnézni. Nem volt benne biztos, hogy a hírekben szerepelni fog-e, de ott volt: egy harminc másodperces rész pont az időjárás-jelen- tés előtt: a helyi templom tavalyi leégésével kapcsolatos gyújtogatás ügyében folytatott nyomozás során letartóztatott új gyanúsítottról számoltak be. Aztán bejátszottak egy felvételt Marcusról, ahol bűnözőként beszéltek róla, és megemlítettek néhány dolgot a fiú korábbi, deviáns viselkedése miatt emelt vádakról. Ronnie ekkor kikapcsolta a tévét, mert azok a hideg, halott szemek még most is képesek voltak megrémiszteni.

Will jutott eszébe, és az, amit a fiú tett Scott védelmé-ben, egy bűntett érdekében, amelyről kiderült, hogy Scott el sem követte. Tényleg olyan borzasztó, tűnődött, hogy a barátjához való hűsége eltorzította az ítélőképességét? Különösen így, hogy a dolgok ilyen irányban változtak? Ronnie már semmiben sem volt biztos. Sok dologgal kapcsolatban tévedett, az apjával, Blaze-zel, az anyjával, sőt Will-lel kapcsolatban is. Az élet sokkal bonyolultabb volt, mint azt valaha is gondolni merte morcos New York-i tinédzserként.

Fejcsóválva járta körbe a házat, egyesével kapcsolta le a villanyokat. Eddigi élete - a bulik, a gimiben a pletykák és az anyjával való civakodások sorozata - mintha egy másik világ lett volna, egy olyan élet, amelyet csak álmodott. Ma már nem létezett más, csak a tengerparti séta az apjával, az óceán hullámainak állandó moraja és a közelgő tél illata.

És a Lélek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, türelem,

kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.

A Halloween jött és ment, és apja minden egyes nappal gyengült.

Mikor már csak nagy erőfeszítések árán tudott Steve lemenni a partra, lemondtak a sétákról, és reggelente, amikor Ronnie beágyazott, több tucat hajcsomót talált az apja párnáján. Mivel tudta, hogy a betegség egyre súlyosbodik, a lány bevitte a matracát az apja hálószobájába arra az esetre, ha a férfinak szüksége volna a segítségére, és azért, hogy addig lehessen a közelében, ameddig csak lehet.

A férfi a lehető legnagyobb adag fájdalomcsillapítót kapta, amennyit csak lehetett, de már ez sem tűnt elégnek. Éjjelente, a padlón fekve, Ronnie hallotta az apja nyöszörgő sírását, melytől majd meghasadt a szíve. Ronnie közvetlenül az ágy mellett tartotta a gyógyszereket, a férfi ébredés után elsőként ezek után nyúlt. Ronnie reggelente ott ült mellette, a karjában tartotta, miközben az apja végtagjai remegtek, míg a gyógyszer hatni nem kezdett.

De már a sok gyógyszer mellékhatása is jelentkezett. Steve bizonytalanul állt a lábán, és Ronnie-nak kellett tá-mogatnia minden mozdulatnál, még akkor is, ha csak a szobán akart átmenni. Súlyvesztesége ellenére is megbotlott, és Ronnie csak az eleséstől tudta megóvni. Bár soha nem beszélt reményvesztettségéről, a lány kiolvasta a szeméből a csalódottságot, mintha a férfi azt érezte volna, hogy cserbenhagyja lányát.

Most már átlagosan tizenhét órát aludt naponta. Ronnie az egész napot otthon töltötte, elolvasta, majd újraolvasta a leveleket, amelyeket az apja neki írt. Steve utolsó levelét még mindig nem bontotta fel - továbbra is túl rémisztőnek tűnt számára a gondolat de időnként szerette a kezében tartani, mintha erőt gyűjtene a kinyitásához.

Ronnie egyre többet hívta a New York-i lakást, akkorra időzítve a hívásait, amikor Jonah hazaért az iskolából, vagy miután befejezték a vacsorát. Jonah levertnek tűnt, és amikor az apjuk felől érdeklődött, Ronnie néha bűntudatot érzett amiatt, hogy nem mondja el az igazat.

De nem volt képes ilyen terhet rakni az öccse vállára, és észrevette, hogy valahányszor az apja beszél a fiúval, a férfi minden erejét összeszedi, hogy olyan erőteljesnek hangozzon a hangja, amennyire csak lehet. A beszélgetések után a férfi gyakran csak ült a székben, a telefon mellett, az erőfeszítéstől kimerülten még ahhoz is fáradt volt, hogy megmozduljon. Ronnie ilyenkor csendben nézte, s csak arra tudott gondolni, hogy van még valami, amit tehetne az apjáért. Azt kívánta, bárcsak végre tudná, mi is az.

Mi a kedvenc színed? - kérdezte Ronnie.

A konyhaasztalnál ültek, és Ronnie előtt egy nyitott mappa hevert.

Steve csúfondárosan elvigyorodott. - Tényleg ezt akartad kérdezni? - Ez csak az első kérdés. Sok kérdésem van még. A férfi a folyékony ételért nyúlt, amelyet Ronnie helye-

zett elé. Már nem evett szilárd ételt, és a lány nézte, amint kortyol belőle egyet, miközben tudta, hogy csak az ő kedvéért teszi, nem pedig azért, mert éhes.

- A zöld - felelte Steve. Ronnie leírta a választ, és felolvasta a következő

kérdést. - Hány éves voltál, amikor először csókolóztál? - Komolyan kérdezed? - grimaszolt a férfi. - Kérlek, apa - szólt Ronnie. - Fontos! A férfi válaszolt, a lány pedig leírta. A kérdések negye-

dén jutottak túl, a lány leírta a válaszokat, és a következő hét folyamán Steve végül a lány minden kérdésére megadta a választ. Ronnie gondosan feljegyezte az apja szavait, nem feltétlenül szó szerint, de azt remélte, elég részletesen ahhoz, hogy a jövőben rekonstruálni tudja majd őket. Kellemes és olykor meglepő feladat volt ez, de a végére Ronnie arra a következtetésre jutott, hogy az apja

nagyjából ugyanaz az ember, akit a nyár folyamán megismert.

Ami persze jó is volt meg rossz is. Jó, mert sejtette, hogy ez lesz az eredmény, és rossz, mert nem vitte közelebb a válaszhoz, amelyet egész idő alatt keresett.

November második hetében kezdett el esni, de a

templom építése szünet nélkül haladt. Az építkezés irama fokozódott. Steve már nem tudta elkísérni a lányt, Ronnie mégis mindennap elsétált a parton a templomig, hogy lássa, hogy haladnak a dolgok. Akkor nézte meg, hogyan folynak a munkálatok, amikor az apja aludt. Bár Harris lelkész mindig integetve üdvözölte az érkezését, többé nem csatlakozott hozzá egy-egy tengerparti beszélgetésre.

Egy héten belül be akarták építeni az üvegablakot, és ekkor Harris lelkész tudni fogja, hogy olyan dolgot tett Ronnie apjáért, amit senki más nem tudott megtenni érte; olyat, amelyről Ronnie tudta, hogy a világot jelenti az apja számára.

A lányt ez örömmel töltötte el, még úgy is, hogy ő maga még mindig nem tudta, mit kellene tennie.

Egy szürke novemberi napon az apja egyszer csak azt

vette a fejébe, hogy merészkedjenek ki a mólóra. Ronnie aggódott a távolság és a hideg miatt, de az apja hajthatatlan volt. Meg akarja nézni az óceánt a mólóról, mondta. Még egyszer, utoljára, már csak ez hiányzott a mondat végéről.

Kabátot vettek, Ronnie még egy gyapjúsálat is kerített az apja nyaka köré. A szél a tél első éles leheletét hozta magával, amelytől hidegebbnek érződött az idő, mint amit a hőmérő mutatott. Ronnie ragaszkodott ahhoz, hogy autóval menjenek a mólóhoz, és Harris lelkész kocsijával a kihalt tengerparti sétány területén parkolt le.

Hosszú időbe telt, amíg elértek a móló végére. Egyedül voltak a felhős égbolt alatt, a vasszürke hullámok jól lát-szottak a betonpalánkok között. Ahogyan előrefelé botor-káltak, Steve a lánya karjába fonta a karját, és hozzátapadt, miközben a szél rángatta a kabátjukat.

Mikor végre a móló végéhez értek, az apja a léckerítés után nyúlt, és majdnem elvesztette az egyensúlyát. Az ezüstösen csillogó fényben Steve beesett arcán élesen kirajzolódtak a csontjai, a szeme kissé kifejezéstelennek tűnt, de Ronnie látta, hogy az apja elégedett.

A hullámok egyenletes mozgása, amint az apja előtt a látóhatárig elnyújtóztak, derűs érzést keltett a férfiban. Nem volt semmi látványosság - se hajók, se barna delfinek, se szörfösök -, de Steve arckifejezése hetek óta először békésnek és fájdalommentesnek tűnt. A tenger fölött a felhők szinte élőnek látszottak, kavarogtak és változtatták az alakjukat, ahogyan a téli nap megkísérelt áttörni fátyolos tömegükön. Ronnie azon kapta magát, hogy ugyanolyan tűnődve nézi a felhők játékát, mint az apja, s azon gondolkozik, vajon merre járnak a férfi gondolatai.

A szél felerősödött, és Ronnie látta, hogy az apja resz-ket. De azt is látta, hogy a férfi maradni akar - tekintete a horizontra szegeződött. Gyengéden rántott egyet a karján, de Steve csak erősebben szorította a rácsot.

Erre Ronnie engedett, s mellette állt addig, míg a férfi már dideregni nem kezdett - készen az indulásra. Elengedte a rácsot, és engedte, hogy a lánya megfordítsa, majd lassan visszalépdeltek az autóhoz. Ronnie a szeme sarkából észrevette, hogy az apja mosolyog.

- Gyönyörű volt, nem? - jegyezte meg.

Az apja tett néhány lépést, s csak utána válaszolt. - Igen - mondta. - De leginkább annak örültem, hogy

megosztottam veled ezt a pillanatot.

Két napra rá Ronnie elhatározta, hogy elolvassa apja

utolsó levelét. Minél előbb fel akarta bontani a borítékot, még azelőtt, hogy az apja eltávozik. Nem aznap éjjel, de hamarosan, ígérte magának. Késő éjjel volt, és aznap volt az eddigi legnehezebb napjuk. A gyógyszer már egyáltalán nem segített rajta. Könnyek csorogtak a szeméből, miközben a fájdalom rohamokban kínozta a testét. Ronnie könyörgött neki, hogy hadd vigye el a kórházba, de az apja elutasította.

- Ne - zihálta. - Még ne. - Akkor mikor? - kérdezte a lány kétségbeesetten,

maga is a könnyeivel küzdve. Az apja nem válaszolt, csak lélegzetvisszafojtva várta, hogy a fájdalomhullám véget éljen.

Amikor enyhült a fájdalom, Steve hirtelen gyengébbnek tűnt, mintha a roham a maradék erőt is kiszippantotta volna a testéből.

- Szeretnélek megkérni valamire - suttogta zihálva a férfi.

Ronnie egy csókot nyomott a kezére.

- Kérj bármit - mondta. - Amikor megtudtam a diagnózisom, aláírtam egy

nyilatkozatot. Tudod, mire gondolok? - kérdezte Steve a lány arcát kutatva. - Azt jelenti, nem akarok semmilyen eljárást, amely életben tarthat. Már ha kórházba kerülök.

Ronnie érezte, hogy a gyomra összeszorul a félelemtől. - Mit akarsz ezzel mondani? - Ha eljön az ideje, el kell engedned. - Nem! - rázta a fejét Ronnie. - Ne beszélj ilyeneket! Az apja tekintete gyengéd volt, de határozott. - Kérlek - suttogta. - Ez a kívánságom. Ha kórházba

kerülök, hozd a papírokat. Az íróasztalom felső fiókjában vannak, egy nagy borítékban.

- Ne..., apa, kérlek! - kiáltotta Ronnie. - Ne kérd ezt tő-lem! Nem tudom megtenni!

Steve nem engedte el a lány tekintetét. - Még értem sem?

Aznap éjjel az apja nyöszörgését ziháló, gyors légzés szakította félbe, amely megrémítette a lányt. Bár megígérte, hogy megteszi, amire apja kéri, mégsem volt benne biztos, hogy képes lesz rá.

Hogyan tudná azt mondani az orvosoknak, hogy ne tegyenek semmit sem? Hogyan hagyhatná meghalni a sa-ját apját?

Hétfőn eljött Harris lelkész, és mindkettőjüket elvitte

autóval a templomhoz, hogy megnézzék az ablak helyére emelését. Mivel Steve nem bírt állni, egy kempingszéket hoztak magukkal. Harris lelkész segített Ronnie-nak támogatni az apját, miközben lassan haladtak a tengerpart felé. Sokan gyűltek össze, mindenki erre az eseményre várt. A tömeg a következő néhány órában a munkásokat nézte, ahogyan óvatosan beállítják az ablakot. Pont olyan látványos volt, mint amilyennek Ronnie képzelte, és amikor az utolsó kapocs is a helyére került, üdvrivalgás tört ki.

Ronnie az apjához fordult, hogy lássa, hogyan fogadja ezt a nagyszerű dolgot, de akkor a férfi már aludt. A lány néhány vastag takarót tekert köré, majd Harris lelkész segítségével hazavitte, és ágyba fektette. Az indulófélben lévő lelkész a lányhoz fordult.

- Boldog volt - mondta, mind önmaga, mind a lány meggyőzésére.

- Tudom, hogy az volt - bizonygatta Ronnie a lelkész-nek, miközben megszorította a karját. - Pontosan ezt sze-rette volna.

Steve a nap hátralevő részét átaludta, és amint az ablakon túl besötétedett, Ronnie tudta, itt az ideje, hogy elolvassa a levelet. Ha most nem teszi meg, talán soha nem lesz hozzá bátorsága.

A konyhában gyenge volt a fény. Ronnie feltépte a borítékot, majd lassan széthajtotta a lapot. A kézírás különbözött az előzőktől - nem az a folyékony, egyenletes

írás volt, amit várt. Inkább valami irkafirkára hasonlított. Nem akart arra gondolni, micsoda küzdelem lehetett az apjának leírni a szavakat, vagy hogy mennyi idejébe tellett. Nagy levegőt vett, és olvasni kezdett.

Szia, édes!

Büszke vagyok rád. Nem mondtam neked elégszer ezeket a szavakat.

Most mondom, nem azért, mert úgy döntöttél, hogy velem maradsz ebben a hihetetlenül nehéz időszakban, hanem azért, mert szeretném, ha tudnád, hogy olyan rendkívüli ember vagy, akiről mindig is álmodtam, hogy leszel.

Köszönöm, hogy velem maradtál. Tudom, hogy nehéz ez neked, biztosan nehezebb, mint képzelted, és saj-nálom, hogy órákon át egyedül kell lenned. De különö-sen azt sajnálom, hogy nem voltam mindig olyan apa, akire szükséged volt. Tudom, hogy voltak hibáim. Annyi mindent szeretnék megváltoztatni az életemben. Gondo-lom, hogy ez normális érzés - figyelembe véve azt, ami most történik velem, de másról szeretnék neked írni.

Az élet keménysége és minden bánatom ellenére vol-tak pillanatok, amikor úgy éreztem, valóban áldást kap

tam. Ezt éreztem, amikor megszülettél, és amikor gyerekkorodban az állatkertbe vittelek, és néztelek, amint elképedve bámulod a zsiráfokat. Általában ezek a pillanatok nem tartanak sokáig, jönnek-mennek. De vannak olyan pillantok is, amelyek örökké tartanak.

Ilyen volt számomra ez a nyár, és nemcsak azért, mert megbocsájtottál nekem. Ez a nyár ajándék volt szá-momra, mert megismertem azt a fiatal nőt, akivé mindig is tudtam, hogy válni fogsz. Ahogyan az öcsédnek is mondtam, életem legjobb nyara volt az idei, és gyakran tűnődtem ezeken az idillikus napokon azon, hogyan le-hetséges, hogy egy ilyen ember, mint én, egy olyan cso-dálatos lánnyal legyen megáldva, mint amilyen te vagy.

Köszönöm, Ronnie. Köszönöm, hogy eljöttél. És kö-szönöm, hogy miattad minden egyes nap azt érezhettem, mennyire szerencsések vagyunk, hogy együtt lehetünk.

Te és Jonah voltatok mindig is a legnagyobb áldás az életemben. Szeretlek, Ronnie, és mindig is szerettelek. És soha-soha ne feledd, hogy büszke vagyok, és mindig is büszke voltam rád. Soha, egy apa sem volt olyan ál-dott, mint én.

Apa

A hálaadás ünnepe elmúlt. A város lakói elkezdték

karácsonyi díszekbe öltöztetni az óceán parti házakat. Az apja a testsúlyának már a harmadát elveszítette, és

majdnem minden idejét ágyban töltötte. Ronnie véletlenül talált rá a papírokra, mikor egy reggel

a házat takarította. Gondosan bele voltak hajtogatva a kávézóasztal fiókjába, és amikor kihúzta őket, egy pillanat műve volt csak, hogy felismerje az apja kézírását a lapokra firkált hangjegyekben.

Az a dal volt, amelyet az apja írt, az ének, amelyet aznap éjjel játszott a templomban. Kiterítette a lapokat az asztalra, hogy közelebbről szemügyre vehesse a dallamot. A szeme végigfutott a nehézkesen papírra vetett hangjegysoron, és újra az jutott eszébe, hogy az apja most valami újat alkotott. Ahogy olvasta, hallotta a fejében a nyitó ütemek elragadó dallamát. Ám ahogy a második és a harmadik lap hangjegyeit futotta át, azt is látta, hogy a dal nem volt teljesen kész. Bár a kezdeti ráérzés jó volt, Ronnie úgy vélte, megtalálta, hol tér le az útról a kompozíció. Előhalászott egy ceruzát az asztalfiókból, és elkezdte átírni az apja hangjegyeit, gyors akkordmeneteket és dallamot jegyezve le oda, ahol apja kihagyta őket.

Három óra telt el így anélkül, hogy észrevette volna, amikor meghallotta, hogy az apja mocorogni kezd. Visszatette a lapokat a fiókba, elindult a hálószoba felé. Készen állt arra, hogy szembenézzen bármivel, amit a nap hozhat.

Később az este folyamán, amikor apja váratlanul újból álomba szenderedett, Ronnie megint előkereste a lapokat, de ezúttal jóval éjfél utánig dolgozott. Reggel türelmetlenül és nyugtalanul kelt fel, meg akarta mutatni apjának, amit csinált. De amikor belépett az apja szobájába, Steve meg sem moccant, és Ronnie pánikba esett, amikor észrevette, hogy alig lélegzik.

Görcsölt a gyomra, miközben a kórházat hívta, bizonytalan léptekkel tért vissza a hálószobába. Még nem áll rá készen, mondta magában, még nem mutatta meg az apjának a dalt. Szüksége van még egy napra. Még nem jött el az idő. De remegő kézzel kinyitotta az íróasztalfiókot, és előhúzta a hatalmas borítékot.

A kórházi ágyban az apja kisebbnek tűnt, mint

amilyennek Ronnie valaha is látta. Az arca összeesett, a bőre természetellenesen szürkés, fakó volt, a lélegzése pedig olyan felületes és gyors, mint egy gyermeké. Ronnie szorosan behunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak ne lenne ott. Bárhol szívesebben lett volna, mint ott.

- Még ne, apa - suttogta a lány. - Csak még egy kis időt kérek, jó?

A kórházi ablakon túl az ég szürke és felhős volt. A leve-lek zöme már lehullott, és a kopár, üres ágak Ronnie-t csontokra emlékeztették. A hideg levegő mozdulatlan volt, mint vihar előtt.

A boríték az éjjeliszekrényen feküdt, és bár megígérte az apjának, hogy odaadja az orvosnak, még nem tette meg. Addig nem, amíg nem biztos abban, hogy az apja már nem fog felébredni, addig nem, amíg nem biztos abban, hogy már soha többé nem lesz lehetősége elbúcsúzni tőle. Addig nem, amíg nem biztos abban, hogy már semmit nem tehet érte.

Átszellemülten imádkozott egy csodáért, egy egész kicsi csodáért. És mivel Isten figyelt, húsz perccel később a cso-da be is következett.

Ronnie az apja mellett ült majdnem egész reggel. Oly-annyira hozzászokott a férfi lélegzésének a hangjához és a szívhangot jelző monitor állandó sípolásához, hogy a leg-csekélyebb változás is vészjelnek hangzott. Felnézve látta, hogy apja karja megrándul, és megrebben a szeme. Steve pislogott a fluoreszkáló fényben, és Ronnie ösztönösen a keze után nyúlt.

- Apa? - szólt. Akaratlanul is reménykedni kezdett, elképzelte, amint az apja lassan felül.

De az apja nem ült fel. Úgy tűnt, még csak nem is hallja őt. Amikor nagy erőfeszítések árán a férfi elfordította a fe-jét, hogy ránézzen a lányra, Ronnie olyan sötétséget látott a szemében, amilyet azelőtt sosem. Aztán pislogott egyet, és Ronnie hallotta, ahogy felsóhajt.

- Szervusz, édes - suttogta rekedten Steve. A tüdejében levő folyadék miatt fulladozva tudott csak

beszélni. Ronnie mosolyt erőltetett az arcára. - Hogy vagy? - Nem túl jól. - Steve szünetet tartott, mintha erőt

gyűjtene. - Hol vagyok? - A kórházban. Ma reggel hoztak be. Tudom, hogy

aláírtad a nyilatkozatot, de... Amikor a férfi újra pislogott egyet, Ronnie azt hitte, az

apja szeme már csukva marad. De Steve végül kinyitotta a szemét.

- Semmi baj - suttogta. Az apja hangjában érződő meg- bocsájtás belemart a lány szívébe. - Megértem.

- Kérlek, ne haragudj. - Nem haragszom. Ronnie arcon csókolta a férfit, és megpróbálta átölelni

az összezsugorodott testet. Érezte, amint apja keze meg-érinti a hátát.

- És te... jól vagy? - kérdezte tőle az apja. - Nem - ismerte be a lány, és érezte, hogy kibuggyan-

nak a könnyei. - Egyáltalán nem vagyok jól. - Sajnálom - lehelte a férfi. - Ne, ne mondd ezt - szólt a lány, s közben

megpróbálta visszafojtani a zokogását. - Én sajnálom.

Miért is nem álltam veled szóba olyan sokáig? Olyan kétségbeesetten vágyom rá, hogy meg nem történtté tegyem a múltnak ezt a részét.

Apja kísértetiesen mosolygott. - Mondtam már neked valaha, hogy milyen gyönyörű

vagy? - Igen - mondta szipogva Ronnie. - Mondtad. - De most komolyan gondolom. Ronnie tehetetlenül felnevetett a könnyein át. - Köszi - mondta, és előrehajolva csókot nyomott az

apja kezére. - Emlékszel, amikor kicsi voltál? - kérdezte az apja

hirtelen elkomolyodva. - Órákon át nézted, amint zongorázom. Egy napon azt láttam, hogy ülsz a billentyűk előtt, és egy olyan dallamot játszol, amit tőlem hallottál. Mindössze négyéves voltál. Mindig is nagyon tehetséges voltál.

- Emlékszem - válaszolta a lány. - Szeretném, ha tudnál valamit - szólt az apja, miköz-

ben meglepő erővel szorította meg Ronnie kezét. - Nem számít, milyen fényes sikereim voltak, a zene feleannyira sem érdekelt soha, mint az, hogy a lányom vagy... Szeretném, ha ezt tudnád.

- Elhiszem - bólintott Ronnie. - Én is szeretlek, apa. Az apja nagy levegőt vett, de a szemét le sem vette

Ronnie-ról. - Akkor hazaviszel? A szavak teljes súlyukkal csaptak le a lányra,

elháríthatatlanul és félreérthetetlenül. Ronnie a borítékra pillantott, tudta, hogy mit kér az apja, tudta, mit kell mondania a kórházban. És ebben a pillanatban eszébe jutott minden, ami az elmúlt öt hónapban történt. Képek cikáztak át a fején, egyik a másik után, és végül csak egy kép maradt, az apját látta a templomban a billentyűk előtt ülni az üres ablakkeret alatt.

És ekkor megértette, amit a szíve mindvégig mondani akart.

- Igen - mondta. - Hazaviszlek. De neked is tenned kell valamit értem.

Az apja nyelt egyet. Úgy tűnt, minden erejére szüksége van ahhoz, hogy kimondja, amit akar.

- Nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok bármit is megtenni.

Ronnie elmosolyodott, és a borítékért nyúlt. - Még értem sem?

Harris lelkész kölcsönadta Ronnie-nak az autót, és ő

olyan gyorsan vezetett, ahogy csak tudott. Mobiltelefonját a kezében tartva váltott sávot, miközben folyamatosan beszélt. Gyorsan elmagyarázta, mi történik, és hogy mire van szüksége, Galadriel pedig azonnal beleegyezett a tervbe. Ronnie úgy vezetett, mintha az apja élete múlna rajta, minden sárga jelzésnél gyorsított.

Amikor a házhoz ért, Galadriel már várt rá. A lány fel-emelte a mellette heverő két emelőrudat, amikor Ronnie közeledett feléje.

- Készen vagy? - kérdezte Galadriel. Ronnie csak bólintott, majd mindketten beléptek a

házba. Galadriel segítségével kevesebb mint egy órába telt,

hogy szétszedjék az apja munkáját. Ronnie nem foglalko-zott azzal, mekkora rendetlenséget hagynak a nappaliban, az egyetlen dolog, amire gondolni tudott, hogy mennyi ideje lehet még hátra apjának - arra az időre neki is szüksége volt. Mikorra az utolsó darab fatáblát is kiszakították a helyéről, Galadriel leizzadva és kifulladva Ronnie-hoz fordult.

- Menj, hozd el az apádat! Én összetakarítok. Ha visszaértetek, segítek behozni ide.

Ronnie még gyorsabban vezetett vissza a kórházhoz. Mielőtt elhagyta a kórházat, találkozott az apja orvosával, és elmagyarázta neki, mit tervez. A nővér segítségével kitöltötte a kötelező elbocsátó űrlapokat, s amikor az

autóból felhívta a kórházat, ugyanazt a nővért kérte a telefonhoz, és megkérte, hozza le az apját a földszintre egy tolószékben.

Csikorogtak az autógumik, amikor Ronnie a kórház parkolójába fordult. A lány a sürgősségi szoba bejárata felé vette az irányt, és rögtön látta, hogy a nővér betartotta az ígéretét.

Ronnie a nővérrel együtt besegítette az apját az autóba, és perceken belül újra úton volt. Az apja éberebbnek tűnt, mint a kórházi szobában, de Ronnie tudta, hogy ez bárme-lyik pillanatban megváltozhat. Haza kellett vinnie, mielőtt túl késő lenne. Félelemmel vegyes reményt érzett, miköz-ben a város utcáin vezetett - a városén, melyet ekkor már a sajátjának gondolt. Most minden olyan egyszerűnek tűnt, olyan világosnak. Amikor a házhoz ért, Galadriel már várta. A lány beállította a kanapét, és együtt segítettek Ronnie apjának lefeküdni.

Állapota ellenére úgy tűnt, Steve-nek dereng, hogy valami megváltozott a szobában. Ronnie látta, amint az arcán a grimasz lassan, fokozatosan a csodálkozásnak adja át a helyét. Ahogyan a falmélyedésbe állított zongorára bámult, a lány tudta, helyesen cselekedett. Odahajolt hozzá, és arcon csókolta.

- Befejeztem a dalod - mondta. - Az utolsó dalunkat. És el akarom játszani neked.

36

STEVE

Az élet, állapította meg magában Steve, pontosan olyan,

mint egy dal. Az eleje rejtély, a vége megerősítés, de a közepe az, ahol

az érzelmek rejtőznek, amely megérinti az embert. Hónapok óta először nem érzett fájdalmat, évek óta először tudta, hogy vannak válaszok a kérdéseire. Ahogyan hallgatta a dalt, amelyet Ronnie fejezett be, a dalt, amelyet Ronnie tökéletesített, abban a tudatban hunyta le a szemét, hogy Isten keresése meghozta az eredményt.

Végül megértette, hogy Isten mindig, mindenhol jelen van, és mindenki megtapasztalja egyszer vagy másszor. Vele volt a műhelyben, amikor az ablakon dolgozott Jonah-val, jelen volt azokban a hetekben, amelyeket Ronnie-val töltött. Jelen volt itt és most, amikor a lánya a közös dalukat játssza - az utolsó dalt, amelyet valaha közösen élvezhettek. Visszatekintve azon csodálkozott, hogyan tudott ilyen hihetetlenül egyértelmű dolgot elmulasztani.

Hirtelen megértette, hogy Isten nem más, mint a szere-tet, mégpedig a szeretet legigazibb formája, és ezekben a gyermekeivel töltött utolsó hónapokban Isten érintését olyan erősen érezte, amilyen hangosan a Ronnie keze alatt áradó zenét hallotta.

37

RONNIE

Az apja nem egészen egy hét múlva halt meg álmában,

Ronnie mellette feküdt a padlón. A lány nem bírt beszélni a részletekről. Tudta, hogy az anyja várja a történet végét - azalatt a három óra alatt, amíg folyamatosan beszélt, az anyja, pont ahogy az apja annak idején, egy szót sem szólt. De olyan intim volt a pillanat, amikor az apja kilehelte a lelkét, hogy tudta, soha senkinek nem fog beszélni róla. Az apja megajándékozta azzal, hogy mellette lehetett, amikor elhagyta ezt a világot, és ez csak neki szólt. Sosem fogja elfelejteni, milyen ünnepélyesnek és meghittnek érezte a pillanatot.

Inkább kibámult a jeges decemberi esőbe, és az utolsó előadásáról beszélt, élete legfontosabb előadásáról.

- Addig játszottam neki, ameddig csak tudtam, anya. És annyira igyekeztem, hogy gyönyörűen szóljon, mert tudtam, mennyit jelent ez számára. De apa annyira gyenge volt - suttogta. - A végén már azt sem tudtam, vajon hall-e még. - Megszorította az orrát, szórakozottan az jutott az eszébe, vajon maradt-e még könnye. Hiszen annyi könnyet hullatott már.

Az anyja kitárt karral hívta magához - csillogó szemében Ronnie a saját könnyeit látta.

- Tudom, hogy hallott téged, drágám. És tudom, hogy gyönyörűen játszottál.

Ronnie átadta magát az anyja ölelésének, fejét a mellére hajtotta, mint gyerekkorában.

- Sose feledd, milyen boldoggá tettétek őt Jonah-val - suttogta az anyja, a haját simogatva.

- Ő is boldoggá tett engem - merengett a lány. - Olyan sokat tanultam tőle. Olyan jó lett volna, ha előbb jut

eszembe elmondani neki - nem csak ezt, de még egymillió más dolgot is. - Lehunyta a szemét. - De már túl késő.

- Tudta - bizonygatta neki az anyja. - Mindig is tudta.

A temetés egyszerű volt, a nemrégiben megnyílt felújított

templomban tartották. Apja azt akarta, hogy elhamvasszák, és ők tiszteletben tartották az akaratát.

A búcsúbeszédet Harris lelkész tartotta. Rövid volt, de tele volt őszinte bánattal és szeretettel. A lelkész fiaként szerette Steve-et, és Ronnie - bár nem akart sírni - együtt zokogott Jonah-val. Átölelte az öccsét, amikor a fiú gyere-kesen zavarodott zokogásban tört ki, és próbált nem gon-dolni rá, hogyan fog Jonah visszaemlékezni erre a veszte-ségre, amelyet ilyen fiatalon élt meg.

Csak maroknyi ember jött el a misére. Ronnie Galadrielt és Pete rendőrt látta, amikor besétált a templomba, és egy-szer vagy kétszer még hallotta a templom ajtaját csukódni, miután elfoglalta a helyét, de ezenkívül a templom üres volt. Ronnie-nak fájt a gondolat, hogy csak ennyire kevés ember tudta, milyen különleges ember volt az apja, és hogy milyen sokat jelentett neki, magának.

A mise után ott maradt még a templompadban

Jonah-val, míg Brian és az anyja kimentek Harris lelkésszel beszélni. Néhány óra múlva mind a négyen visszarepülnek New Yorkba, és Ronnie tudta, már nincs sok ideje.

Ennek ellenére nem akart elmenni. Az eső, amely egész reggel szakadt, akkorra elállt, és az ég tisztulni kezdett. Ronnie ezért imádkozott, és azon kapta magát, hogy az apja festett üvegablakát bámulja, s azt kívánja, hogy oszoljanak el a felhők.

Amikor ez megtörtént, minden pont olyan volt, ahogy az apja leírta. A napsugár átszűrődött az üvegen, amelyet a

tündöklő, gazdagon színezett fény száz meg száz ékszerszerű prizmává tört. A zongora a ragyogó fényzuhatagban állt, és egy pillanatra Ronnie elképzelte az apját, amint ott ül a billentyűknél, arcát a fény felé fordítva. Nem tartott sokáig a pillanat, de Ronnie csendes áhítatában megszorította Jonah kezét. Annak ellenére, hogy mélységes bánatot érzett, a lány elmosolyodott, és tudta, hogy Jonah is ugyanarra gondol, mint ő.

- Szia, apa - suttogta Ronnie. - Tudtam, hogy eljössz.

Amikor a fény elhalványodott, Ronnie csendesen búcsút

vett az apjától, majd felállt. Amikor azonban megfordult, látta, hogy nem voltak egyedül a templomban Jonah-val. Az ajtó mellett, az utolsó padban ott ült Tom és Susan Blakelee.

A lány Jonah vállára tette a kezét. - Megtennéd, hogy kimész és megmondod anyának

meg Briannek, hogy mindjárt megyek? Beszélnem kell valakivel.

- Jó - mondta Jonah, majd elindult kifelé, miközben az öklével dörzsölte dagadtra sírt szemét. Amint kiment, Ron-nie elindult Will szülei felé, s látta, hogy a házaspár feláll, hogy üdvözölje őt.

Ronnie meglepetésére Susan szólalt meg először. - Fogadd részvétem a téged ért veszteségért. Harris lel-

kész mesélte, hogy apád milyen nagyszerű ember volt. - Köszönöm - mondta Ronnie, s mosolyogva nézett

Will szüleire. - Örülök, hogy eljöttek. És azt is szerettem volna mindkettejüknek megköszönni, amit a templomért tettek. Ez a templom igen fontos volt az apámnak.

Szavait hallva Tom Blakelee elkapta a lányról a pillantá-sát, s Ronnie ebből megértette, hogy nem tévedett a templom felújításával kapcsolatban.

- Kértem, hogy ne derüljön ki, hogy mi segítettünk - morogta az orra alatt a férfi.

- Tudom. És nem Harris lelkész mondta el nekem, sem pedig az apám. Kitaláltam az igazságot, amikor az építkezésnél láttam önöket. Csodálatos dolog, amit tettek.

Tom csaknem félénken bólintott, és Ronnie látta, hogy a szeme az üvegablak felé rebben. Ezek szerint a férfi is látta, amikor a fény beáramlott a templomba.

A hirtelen beállt csendben Susan az ajtó felé intett. - Van itt valaki, aki látni szeretne téged.

Kész vagy? - kérdezte az anyja, amikor Ronnie kilépett a

templomból. - Már késésben vagyunk. Ronnie alig hallotta anyját. Willre szegezte a tekintetét.

A fiú fekete öltönyt viselt. A haja hosszabb volt, mint a lány emlékezett, és Ronnie első gondolata az volt, hogy az új frizurától öregebbnek néz ki a fiú. Will Galadriellel beszélgetett, de amint megpillantotta Ronnie-t, felemelte az ujját, mintha arra kérné a lányt, várjon egy pillanatot.

- Szükségem van még pár percre, rendben? - mondta Ronnie az anyjának, miközben le sem vette a szemét Willről.

Nem remélte, hogy a fiú eljön, nem remélte, hogy még látja valaha. Nem tudta, mit jelent, hogy Will ott van, és nem tudta, mit kellene éreznie: elragadtatottságot, megren-dültséget, esetleg mindkettőt. Tett néhány lépést Will felé, majd megállt.

Nem tudta értelmezni az arckifejezését. Amikor Will el-indult felé, Ronnie-nak eszébe jutott, amikor először pillantotta meg a fiút, amikor úgy tűnt, mintha siklana a homokon. Eszébe jutott a csók a hajónál, a nővére esküvőjének éjjelén. Aztán újra hallotta a szavakat, amelyeket ő mondott Willnek a búcsúzásuk napján. Ellentétes érzelmek hálójában vergődött: vágy, megbánás, sóvárgás, félelem, fájdalom, szerelem. Annyi mondanivalója volt, de mit mondhatnának egymásnak ebben a kínos helyzetben, ennyi idő után?

- Szia! - Bárcsak telepatikus képességeim lennének, és tudnál olvasni a gondolataimban!

- Szia! - mondta Will. Úgy tűnt, mintha keresne valamit a lány arcán, de hogy mit, Ronnie nem tudta.

Will mozdulatlanul állt, és Ronnie sem lépett közelebb a fiúhoz.

- Eljöttél - szólt Ronnie, képtelen volt leplezni a cso-dálkozását.

- Nem maradhattam távol. Sajnálom az apádat..., nagyszerű ember volt. - Egy pillanatra mintha árnyék suhant volna végig az arcán, majd hozzátette: - Hiányozni fog.

Ronnie-nak felvillant az együtt töltött esték emléke az apja házában, az apja főztjének az illata, és Jonah hangos nevetése az indiánpóker közben. Hirtelen szédülni kezdett. Olyan valószínűtlennek tűnt az egész, hogy itt látja Willt, ezen a szörnyű napon. Egyik fele a karjába akarta magát vetni, és bocsánatot kérni azért, ahogyan viselkedett vele. A másik fele viszont, amely néma és bénult volt az apja elvesztése miatt, azon tűnődött, vajon az az ember maradt-e, akibe Will egykor beleszeretett. Annyi minden történt a nyár óta.

Ronnie esetlenül áthelyezte a súlyát az egyik lábáról a másikra.

- Mi újság a Vanderbilten? - kérdezte végül. - Olyan, amilyennek képzeltem. - Ez jó vagy rossz? Válasz helyett, Will a bérelt autó felé intett. - Gondolom, te hazamész, ugye? - Nemsokára indul a gépünk. - A lány a füle mögé

tűrte a haját, utálta, hogy ilyen zavarban van. Úgy viselkedtek, mintha idegenek lennének. - Befejezted a félévet?

- Még nem. Jövő héten vizsgázom, ezért még ma éjjel visszarepülök. Nehezebbek az óráim, mint vártam. Valószínűleg át kell majd virrasztanom néhány éjszakát.

- Hamarosan hazajöhetsz a szünetre. Néhány séta a parton, és jobb leszel, mint újkorodban. - Ronnie egy báto-rító mosolyt küldött a fiú felé.

- Igazából a szüleim Európába cipelnek, amint végez-tem a vizsgákkal. Franciaországban töltjük a karácsonyt. Úgy gondolják, fontos, hogy világot lássak.

- Jól hangzik. - Veled mi van? - vont vállat Will. Ronnie félrenézett, akaratlanul is az apjával töltött utol-

só napok jutottak az eszébe. - Azt hiszem, elmegyek a Juilliardba meghallgatásra -

mondta lassan. - Meglátjuk, fogadnak-e még. Will most először mosolyodott el azóta, amióta beszél-

getni kezdtek, és Ronnie azt az örömöt pillantotta meg az arcán, amelyet annyiszor látott a meleg, nyári hónapok alatt. Mennyire hiányzott neki a fiú jókedve és kedvessége a hosszú őszi és téli napokon!

- Igen? Jó neked. Biztosan remekül fog menni. Ronnie utálta, hogy lényegtelen dolgokról beszélgetnek. Olyan... rossz volt, mindazok után, amit megosztottak

egymással a nyáron, és mindazok után, amin együtt keresztülmentek. Ronnie vett egy mély levegőt, próbált uralkodni az érzésein. De annyira nehéz volt, hogy épp most..., és ráadásul nagyon fáradt volt. A következő szavak majdhogynem önkéntelenül törtek elő belőle.

- Szeretnék bocsánatot kérni azért, amit mondtam neked. Nem gondoltam komolyan. Csak annyi minden tör-tént. Nem kellett volna mindent rád hárítanom...

Will odalépett hozzá, és a karja után nyúlt. - Semmi baj - mondta. - Megértem. A fiú érintésére Ronnie úgy érezte, a nap összes felgyü-

lemlett érzése a felszínre tör, felborítva ezzel törékeny nyu-galmát. Lehunyta a szemét, és szorosan összeszorította a szemhéjait, hogy megálljt parancsoljon a könnyeinek.

- De ha azt tetted volna, amit kértem, akkor Scott... - Scott jól van - csóválta a fejét Will. - Ha hiszed, ha

nem, még ösztöndíjat is kapott. És Marcus börtönben van...

- De nem kellett volna azokat a szörnyű dolgokat a fejedhez vágnom! - szakította félbe a lány. - Nem kellett volna, hogy a nyár így éljen véget. Nem kellett volna így szakítanunk, és én voltam az, aki miatt történt. Nem tudod, mennyire fáj, ha arra gondolok, hogy én kergettelek el...

- Nem kergettél el - mondta Will gyengéden. - Én mentem el. Te is tudod.

- De nem beszéltünk, és nem írtunk egymásnak, és annyira nehéz volt végignézni, ami az apámmal történik... Annyira szerettem volna beszélni veled, de tudtam, hogy haragszol rám...

Amint Ronnie sírni kezdett, Will pedig magához húzta, és átölelte - az ölelésétől valahogyan minden jobb és rosszabb is lett egyszerre.

- Cssss - mormolta a fiú -, nincs semmi baj. Sosem haragudtam rád annyira, mint gondolod.

Ronnie még erősebben szorította magához Willt, megpróbált belekapaszkodni abba, amit megosztottak egymással.

- De csak kétszer hívtál. - Mert tudtam, hogy apádnak szüksége van rád -

mondta a fiú -, és azt akartam, hogy rá figyelj, ne rám. Emlékszem, milyen volt, amikor Mikey meghalt, emlékszem, azt kívántam, bárcsak több időt töltöttem volna vele. Nem akartam, hogy te is ezt éld át.

Ronnie - még mindig Will ölelésében - belefúrta az arcát a fiú vállába. Csak arra tudott gondolni, hogy szüksége van Willre. Szüksége van a karjára, amellyel átöleli, szüksége van rá, hogy tartsa, és szüksége van arra, hogy azt suttogja, meg fogják találni a módját, hogy együtt legyenek.

Ronnie érezte, hogy Will föléje hajol, és a nevét suttogja. Amikor hátrébb húzódott, látta, hogy a fiú mosolyog.

- Hordod a karkötőt - suttogta Will megérintve a lány csuklóját.

- Örökre emlékezni fogok rád - mosolyodott el Ronnie bizonytalanul.

A fiú félrebillentette a lány állát, hogy egészen közelről nézhessen bele a szemébe.

- Fel foglak hívni, rendben? Amint visszaérek Euró-pából.

Ronnie bólintott, tudta, csak ennyit tehetnek, és azt is tudta, hogy ez mégsem elég. Életük külön vágányokon halad most már örökké. A nyárnak vége, mindketten továbbléptek.

Behunyta a szemét, mert utálta az igazságot. - Rendben - suttogta.

EPILÓGUS

RONNIE

Az apja temetése utáni hetekben Ronnie továbbra is felfe-

dezte magán az érzelmi megrázkódtatás nyomait, de úgy vélte, ez várható volt. Voltak napok, amikor rettegve ébredt, és órákat töltött azzal, hogy újraélte az apjával töltött utolsó hónapokat - ilyenkor túlságosan bénult volt a fájdalomtól és a bánattól ahhoz, hogy sírjon. Ilyen intenzíven együtt töltött időszak után a lánynak nehéz volt elfogadnia, hogy az apja hirtelen eltávozott, és elérhetetlen lett a számára, bármennyire is szüksége lett volna rá. A leküzdhetetlen hiányérzet éles késként hasított belé, és ettől időnként keserű hangulatban szemlélte a világot.

Az ilyen reggelek azonban már nem voltak olyan általánosak, mint az első otthon töltött héten, és Ronnie érezte, hogy idővel egyre ritkábban fordulnak elő. Az apjával való együttlét és a róla való gondoskodás megváltoztatta, és tudta, hogy tovább fog lépni. Ezt akarta volna az apja is, és szinte hallotta, ahogy az apja arra emlékezteti, mennyivel erősebb, mint gondolja. Az apja nem akarná, hogy hónapokig gyászoljon, azt akarná, hogy élje úgy az életét, ahogyan ő élte életének utolsó esztendejében. Az apja legnagyobb vágya az volt, hogy a lánya élvezze az életet, és legyen vidám.

Steve a fiának is ezt kívánta. Ronnie tudta, hogy az apja azt akarná, segítsen Jonah-nak továbblépni, és míg otthon volt, sok időt töltött vele. Alig egy héttel azután, hogy hazatértek, Jonah-t elengedték az iskolából karácsonyi szünetre, és Ronnie különleges kirándulásokra vitte. Korcsolyázni mentek a Rockefeller Centerbe, felvitte az Empire State Building tetejére, megnézték a dinoszauruszkiállítást a Termé-

szettudományi Múzeumban, az egyik délután nagy részét pedig a FAO Schwarz játékboltban töltötték. A lány mindig is turistásnak és elviselhetetlenül közhelyesnek tekintette az ilyen dolgokat, de Jonah élvezte a kiruccanásokat, és egy idő után meglepő módon már Ronnie is.

De nem volt minden napjuk ilyen eseménydús. Ronnie szívesen elüldögélt az öccse mellett, míg az rajzfilmeket nézett, vagy rajzolgatott vele a konyhaasztalon, és egyszer, az öccse kívánságára, még tábort is ütöttek Jonah szobájában, s a földön aludtak, az ágya mellett. Ezekben a meghitt pillanatokban néha felidézték a nyarat, és történeteket meséltek egymásnak az apjukról - öntudatlanul is így vigasztalták egymást.

Ronnie azonban tudta, hogy Jonah-t a maga tízéves módján erősen foglalkoztatja valami. Úgy tűnt, mintha egy különös dolog zavarná, és ez akkor bukott ki belőle, amikor egy viharos este, vacsora után sétálni indultak. Jeges szél fújt, Ronnie mélyen a zsebébe süllyesztette a kezét, amikor Jonah feléje fordult, és a kapucnijának a mélyéből kikukucskálva megkérdezte:

- Anya beteg? Mint ahogy apa volt? A kérdés annyira meglepte Ronnie-t, hogy beletelt egy

pillanatba, mire válaszolni tudott. Megállt, leguggolt, hogy szemmagasságban legyen az öccsével.

- Nem, dehogy! Miből gondolod? - Mert ti ketten már nem veszekedtek. Pont úgy, mint

amikor abbahagytad apával a veszekedést. Ronnie látta az öccse szemében a félelmet, és értette a

gondolat - talán gyerekesnek mondható - logikáját. Jonah- nak végül is igaza volt - Ronnie és az anyja nem veszekedtek, mióta a lány visszajött New Yorkba.

- Anya remekül van. Csak belefáradtunk a küzdelembe, ezért már nem veszekszünk többet.

Jonah a lány arcát kutatta. - Ígéred? Ronnie magához vonta Jonah-t, és szorosan tartotta. - Ígérem.

Az apjukkal töltött idő a szülővárosával való kapcsolatát is megváltoztatta. Időbe telt, míg újra megszokta a nagy-várost.

Nem volt hozzászokva az állandó zajhoz és a többi ember folyamatos jelenlétéhez. Elfelejtette, hogy a járdákat szüntelenül beárnyékolják a körülöttük magasodó óriási épületek, és hogy az emberek mindenhova rohannak, még az élelmiszerüzlet keskeny sorai között is. A társasági élethez sem volt túl nagy kedve. Amikor Kayla felhívta, hogy megkérdezze, elmenne-e vele, kihagyta a lehetőséget, és Kayla nem hívta többször. Bár Ronnie úgy gondolta, Kaylával mindig lesznek közös emlékeik, azt is tudta, hogy mostantól másfajta barátság lesz köztük. De Ronnie rendben levőnek találta ezt így. A Jonah-val való együttlét és a zongorázás mellett nem volt sok ideje másra.

Mivel az apja zongoráját még nem szállították vissza a lakásba, Ronnie felült a metróra, és elment a Juilliardra gyakorolni. Már New Yorkba érkezésének az első napján felhívta az iskolát, és beszélt az igazgatóval, aki jó barátja volt az apjának, és elnézést kért Ronnie-tól, amiért nem volt ott a temetésen. A férfi meglepettnek tűnt - és igen, talán izgatottnak, gondolta Ronnie -, hogy hall a lány felől. Amikor elmondta neki, hogy újra azon gondolkodik, felvételiznie kellene a Juilliardra, az igazgató elintézte neki a rendkívüli meghallgatást, és még a kérvényét is megsürgette.

Alig három héttel New Yorkba való visszatérése után az apjával együtt komponált dallal kezdte a meghallgatást. A technikája kicsit be volt rozsdásodva - három hét nem volt elég idő ahhoz, hogy egy komoly meghallgatásra felké-szüljön -, de amikor elhagyta az előadótermet, azt gondolta, az apja büszke lenne rá. Mert hiszen mindig is az volt, gondolta mosolyogva, amikor a számára oly kedves kottát a hóna alá vette.

A meghallgatás óta három-négy órát játszott naponta. Az igazgató elintézte, hogy használhassa az iskola gyakorlótermeit, és Ronnie szárnypróbálgató

komponálgatásba kezdett. Sokat gondolt az apjára a gyakorlótermekben ülve, ugyanazokban a szobákban, ahol egykor az apja is játszott. A nap végén, alkonyatkor, előfordult, hogy a napsugarak utat törtek maguknak az iskola körüli épületek között, és hosszú fénycsíkokat festettek a padlóra. És minden alkalommal, amikor megpillantotta a fényt, visszagondolt a templombeli ablakra és a temetéskor látott fényzuhatagra.

Ronnie-nak folyton Willen járt az esze. Nem annyira a templom melletti rövid találkozásuk,

hanem inkább a közösen eltöltött nyár emlékeinél időzött el gondolatban. Nem hallott a fiúról a temetés óta, és ahogy a karácsony jött és ment, úgy kezdte elveszíteni a reményt, hogy Will fel fogja hívni. Emlékezett rá, hogy a fiú valamit mondott arról, hogy a tengeren túl töltik az ünnepeket, de ahogy múltak a napok, és egy szó sem érkezett felőle, Ronnie elbizonytalanodott: vajon még mindig szereti Will? És mennyire reménytelen az a helyzet, amelybe kerültek? Talán mégis jobb, hogy nem hívta, bizonygatta magának, mert tulajdonképpen mit is tudnának egymásnak mondani?

Szomorúan elmosolyodott, kényszerítette magát, hogy száműzze ezeket a gondolatokat a fejéből. Dolgoznia kellett, és amikor figyelmét a legújabb szerzeménye felé fordította - egy country-, western- és popelemeket ötvöző dal felé -, figyelmeztette magát, hogy ideje lenne már előrehaladni, nem pedig hátratekingetni. Még ha az igazgató azt is mondta, hogy „nagyon ígéretesnek" tűnt a meghallgatáson nyújtott produkciója, attól még nem biztos, hogy fel is veszik a Juilliardra. Nem számít, mi történt, tudta, hogy a jövője a zenében rejlik, és így vagy úgy, de vissza fog találni ehhez a szenvedélyhez.

A zongora tetejére helyezett telefonja váratlanul rezegni kezdett. Mielőtt a kijelzőre nézett volna, arra gondolt, biz-tos az anyja keresi. Mozdulatlanul nézte a kijelzőt, amikor a telefon másodszor is rezegni kezdett. Nagy levegőt vett, és füléhez emelte a készüléket.

- Halló!

- Szia! - szólt egy ismerős hang. - Will vagyok. Ronnie megpróbálta kitalálni, honnan hívhatja a fiú. Kongó visszhang hallatszott mögüle, amely leginkább

egy reptérre emlékeztette a lányt. - Most szálltál le a repülőről? - kérdezte. - Nem. Néhány napja értem vissza, miért? - Csak olyan vicces a hangod - válaszolta Ronnie, és

érezte, hogy szíve egy egész kicsit elnehezül. Will már na-pok óta otthon van, és csak most talált rá időt, hogy felhívja őt. - Milyen volt Európa?

- Tulajdonképpen sokat szórakoztunk. Anyával sokkal jobban kijöttünk, mint vártam. Hogy van Jonah?

- Jól. Kezd rendbe jönni, de... azért még nehéz vele. - Sajnálom - mondta Will, és Ronnie fülét újból meg-

ütötte a visszhang. Talán a házuk hátsó teraszán áll. - Mi történt még veled?

- Voltam meghallgatáson a Juilliardon, és azt hiszem, elég jól sikerült...

- Tudom - mondta Will. - Honnan? - Mert különben nem lennél ott. Ronnie nem igazán értette, honnan tudja a fiú, hogy ott

van, de végül is egyetértett vele. - Nos, igaz... Megengedték, hogy az iskolában

gyakoroljak, amíg apám zongorája megérkezik. Tudod, az apám iskolai múltja miatt, meg minden. Az igazgató jó barátja volt az apámnak.

- Remélem, nem foglal le túlságosan a gyakorlás, és lesz egy kis időd.

- Miről beszélsz? - Azt reméltem, hogy ezen a hétvégén ráérsz egy kis ki-

kapcsolódásra. Már ha nincsenek más terveid. Ronnie érezte, hogy a szíve nagyot ugrik a mellkasában. - New Yorkba jössz? - Megannél vagyok. Tudod, ellenőrzöm, hogy vannak a

friss házasok. - Mikorra érsz ide?

- Lássuk csak... - Ronnie csaknem látta maga előtt, ahogy a fiú rápillant az órájára. - Egy kicsit több mint egy órája érkeztem.

- Itt vagy? Hol vagy? Eltelt egy kis idő, mire megérkezett Will válasza, és ami-

kor Ronnie újra meghallotta a hangját, rájött, hogy a hang nem a telefonból, hanem a háta mögül jön. Megfordult, és meglátta Willt az ajtóban, telefonnal a kezében.

- Bocs - mosolygott a fiú. - Nem tudtam ellenállni. Még ha Will ott is volt, Ronnie nem igazán tudta felfogni.

Szorosan összezárta a szemét, majd újra kinyitotta. Aha, még mindig itt van. Elképesztő. - Miért nem hívtál, hogy elmondd, mikor jössz? - Mert meg akartalak lepni. Hát az sikerült, Ronnie csak ennyit tudott gondolni.

Farmerében és sötétkék v-nyakú pulóverében Will pont olyan jól nézett ki, mint ahogy emlékezett rá.

- Mellesleg - mondta a fiú - van egy fontos dolog, amiről beszélnem kell veled.

- Mi az? - kérdezte Ronnie. - Mielőtt elmondom, szeretném tudni, randizunk-e. - Tessék? - A hétvégén, emlékszel? Randizunk? - Igen, randizunk - mosolyodott el Ronnie. - És mit szólsz a rákövetkező hétvégéhez? - bólintott

Will. Ronnie most először elbizonytalanodott. - Meddig maradsz? - Hát... erről akartam veled beszélni - lépett hozzá

közelebb Will lassan. - Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy a Vanderbilt nem az én választásom volt? Hogy én igazából abba az iskolába akartam menni, amelyiknek fantasztikus a környezetvédelmi programja?

- Emlékszem. - Nos, az iskola rendszerint nem engedi meg az évközi

átjelentkezést, de anya a Vanderbilt kuratóriumának a tagja, és véletlenül ismer valakit ezen a másik egyetemen, és sikerült az összeköttetései révén bejuttatnia. Szóval,

Európában voltam, amikor megtudtam, hogy felvettek. A következő félévet ott kezdem, és azt gondoltam, talán érdekel.

- Hát... jó neked - mondta a lány bizonytalanul. - És hova fogsz járni?

- A Columbiára. Ronnie egy pillanatig nem volt benne biztos, hogy jól

hallotta. - Úgy érted, hogy a New York-i Columbia Egyetemre? Will úgy vigyorgott, mintha egy nyulat húzott volna elő a

cilinderéből. - Eltaláltad. - Tényleg? - Ronnie hangja vinnyogásnak hangzott. - Pár héten belül kezdek - bólintott Will. - El tudod

képzelni, hogy egy ilyen kedves déli fiú, mint én, beköltözik a nagyvárosba? Valószínűleg szükségem lesz valakire, aki segít eligazodni, és reméltem, hogy te leszel az. Ha részedről is rendben van.

Ekkorra már elég közel volt ahhoz, hogy elérje Ronnie derekát. Amikor magához húzta a lányt, Ronnie úgy érezte, minden megszűnik körülötte. Will ide fog egyetemre járni. Ide. New Yorkba. Vele együtt.

Erre gondolt, amikor átölelte a fiút, és érezte, hogy Will teste tökéletesen hozzásimul az övéhez, és tudta, hogy soha semmi sem lehet jobb, mint az a pillanat, akkor és ott.

- Azt hiszem, részemről rendben van. De nem lesz itt könnyű neked. A horgászatra és a vad, sárban való autóversenyzésre itt nem sok lehetőség van.

A fiú karja a lány derekára fonódott. - Belekalkuláltam. - És strandröplabdázni sem lehet sokat. Főleg nem

januárban. - Azt hiszem, hoznom kell némi áldozatot. - Talán ha szerencséd van, találhatunk valami más

elfoglaltságot a számodra. Will a lány fölé hajolt, és gyöngéden megcsókolta, elő-

ször az arcát, majd a száját. Amikor találkozott a

pillantásuk, Ronnie egyszerre látta azt a fiút, akibe előző nyáron beleszeretett, és azt, akit még mindig szeret.

- Mindig szerettelek, Ronnie. És nem számít, hogy vége lett a nyárnak, nem felejtettelek el.

Ronnie elmosolyodott, tudta, hogy a fiú igazat mond. - Én is szeretlek, Will Blakelee - suttogta hozzáhajolva,

majd újra megcsókolta a fiút.