I I I II I I

Karácsony a havason

NYIRŐ JÓZSEF

Karácsony a havason

Válogatta és szerkesztette HUNYADI CSABA ZSOLT

ISBN 978-963-267-201-4

© Nyirő József jogutódai, 2013 Szerkesztés © Lázi Könyvkiadó, 2013

A Lázi Kft. kiadása iowzu.lazikindo.hu info@lazikiado.hu

A kiadásért felel: a kiadó ügyvezető igazgatója Lektor: Pozsik László, Juhász Ferenc

Lábjegyzetek: Albert Sándor Műszaki szerkesztő: Szentmiklósi Csaba

Borítótipográfia: Csikász Katalin, Innovariant Kft. Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba Zsolt

Debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető: Bördős János igazgató

„A hó befödi"

Valóban, már szállingóznak a hópelyhek. Nagyok és szépek. Ott táncolnak a kocsmaablak fényében, ráhullanak, elolvadnak, és megkönnyesítik az üveget. Tiszta, szeplőtelen, könnyű halotti test mindenik, vagy talán megfagyott lélekdarabok, kik vissza­vágynak a földre. Elhallgatott minden, hogy űtjokat ne zavarja semmi. A fekete felhők fehérekkel cseréltek helyet. Lassan mozog­nak, változnak, tolulnak, mintha fehér ökörgulya legelne az égen. A mindenség átszellemült, az éjszaka egy árnyalatot világosodott, a házak némán álltak a mind sűrűbbé váló hóesésben, az éles hi­deg enyhült, a gyenge szél egy utolsó sóhajtással eltűnt. A mély és titokzatos csendben a hó hullásának finom nesze hallszott. Az úton, földön, épületeken, tárgyakon már látszott a makulát­lan hó, és szemlátomást vastagodott, maga alá temetve a föld és az élet minden szennyét. Becsapta a házak, kerítések oldalát, vékony fehér vonalakat írt a fák törzsére, gallyaira, puha, fehér sapkát húzott a tetőkre, sasfákra, kerítéskarókra, szeszélyesen és kedvesen díszített, varázsolt, változtatott, letörülte, ami nem tet­szett, és újat rakott helyette. A fehér lepkerajok pedig szálltak kifogyhatatlan tömegben, kószáltak keresztül-kasul az űrben, és egymás után megültek súlytalanul a hosszú repülés után, el­csendesedtek, mint a meghalt virágszirom. A dombokat, távoli hegyeket fehér lepel borítja, a mezők összefolytak, és halvány, kékes fény derengett fel az űrben.

Benn a házakban, kunyhókban a nehéz álmok megtisztulnak, s az alvók békére fordulva elcsendesednek.

- Havazik! - vakkant fel a kutya. Tájszólással ejti ki: - Hau-au- azik! - De az is lehet, hogy csak a régies formája a szónak.

5

Az ökör, tehén felfigyel rá az ólban, a kérődző száj megáll, és mé­lyen elgondolkodik.

- Hó! - ijed meg a juh a töviskarámban.A kecske kényesen lépked benne, és bosszúsan felmekeg: „Kel­

lemetlen!"A madarak alig várják a reggelt, hogy nyomot hagyjanak benne.

A verebek már mozognak a szalmakazalban, ahová cigányosan befúrták magukat.

A kocsma lassan kiürül, s a mámoros emberek hirtelen elhall­gatnak, mert esik a hó.

Csak az urak fecsegnek, kacagnak tovább, mert ők „intelligens" emberek.

Az erdőszélre kiállott farkas megcsóválja a fejét, és visszamegy a sűrűbe.

Zweig úr kissé kitartja a szakállát, mintha azt figyelné, hogy mi történik. Bezárja a kocsmaajtót, és nyugodtan visszamegy, hogy megmérje a hasznot. Az ő Istene a legöregebb a világon.

Máté, a paraszt elszökik azoktól, akiket eladott, és görbén, nyug­talanul oson haza a fehér ostorok csapásai alatt.

A hó türelmesen az ő nyomait is befödi.Mindenkiét. Magyarokét, románokét, jókét, gonoszakét egy­

aránt...

(Részlet a Néma küzdelem című regény 15. fejezetéből.)

vS£2 6 £ü*

A havas halott

Azon a napon a vadmadarak látszólag minden igaz ok nélkül nyugtalankodni kezdettek. Sasok veszekedtek a levegőben, vér­csék vijjogtak, a solymok nyilallva vágtak be a sziklák hasadé- kaiba, a fákról felkerekedtek a varjak, és fekete csapatokban károgtak le a falvakba. A cinkék, sármányok, pintyek szintén otthagyták az erdőt. Megzavarodott madárfelhők tévelyegtek a levegőben a fehér hófelhők alatt hideg ködtől nedvesen, érezték a havas veszedelmét, pedig csend volt, a tegnapi porkahó érintet­len feküdt a földön, egyetlen faág sem mozdult, s a cserefák száraz levelei békésen vöröslöttek bele a komor, szürke világba.

Az öreg, magános vérmedve éppen téli álomra készült, s ne­hezen kapaszkodott fel a sziklák között, Sajgóbérce oldalában a barlangjához, és a fennsík peremén lihegve megállott. Nyugtalan, morcos, ingerült volt, nehéz fejét alig bírta, egy hét óta se étel, se ital nem ízlett, és álmosan ásított fel a homályos égre. Zavaros vágyak kínozták, és előretűrődött homloka alatt égő apró szemei már fekete ködben láttak mindent. Feketék voltak a tovariadó őzek, a ciheresben lappangó farkas, a szakadékokban robajló vaddisznók, az egész havas, a szédülő hegyek, a patakok vize. Tátott szájjal lihegett, és forró lehelete fehér párába burkolta otromba fejét. Homályosan érezte, hogy meg fog halni ma a havas. Alig akart megvirradni, de a kínlódó, derengő félvilágosságban mégis látni lehetett a közelgő veszedelmet. Az éjnek már vége volt. Szeny- nyes, tejszínű, alaktalan zűrzavarrá folyt szét a feje fölött. Messzi a fennsík szélén juhnyáj közeledett feléje. A medve azt nézte, és dü­hösen felmordult az emberszagra. Mint minden állat a havason,

vSQ 7

a medve is tudta, hogy mindjárt ki fog törni a hóvihar, amelyben semmi élő meg nem menekül, és a rettentő színjátékot meg akarta várni, mielőtt álomra hajtaná a fejét. A halál jegye volt már azon a juhnyájon és a pásztoron, s a vérengző dúvadnak jólesett ez a tudat.

Csak a szerencsétlen pásztorember nem sejtett semmit. Harma­dik napja vonultak hazafelé lassan, kíméletesen, legelve, delelve, elöntve a torzsáig rágott havasi legelőket. A pásztor büszkén néz végig a háromszáz darab gyönyörű állaton, és elszorul a szíve, ha arra gondol, hogy meg kell válnia tőlük. Nem is juhok ezek, hanem saját gyermekei. Mindeniket külön-külön is személyesen ismeri, hiszen kora tavasztól késő őszig dédelgette őket. Egyetlen darab el nem pusztult, és áldás volt minden lépésükön. Csak úgy ontották a tejet, a sajtot, ordát, zsendicét. Most is az orrában érzi áldott, zsíros tőgyük illatát. Selymes, dűs gyapjújok a földet éri, szinte rálépnek menet közben. Ha lehetne, szívesen vinné őket az ölében, hogy le ne romoljanak; annyira szereti őket. Hiszen raj­tuk kívül nincs is neki senkije, semmije. És most ezektől is meg kell válnia. Úgy érzi, mintha temetőbe kísérné őket.

Mondom, nem sejtette, hogy ma hal meg a havas.Először csak néhány kósza hópehely kezdett szálldosni. Még

jól is esett látni a komor, nehéz színű világban ezeket a röpködő, fehér csillagokat, melyek ártatlanok, tiszták és olyan könnyűek, hogy még az erőtlen fűszál se rezzen meg alattuk. Úgy tűntek el a földön, mint ahogy az áldozó ember nyelvén elolvad a szentostya. A bolond, együgyű pásztor még mosolygott is nekik, és nagy, szé­les markával játékosan fogdosta őket. Később könnyű szél suhant végig a fennsíkon, s a hópelyhek megsűrűsödtek. Kristályos hideg ereszkedett alá, és a föld rothadó, nehéz szaga eltűnt. A juhok csudálkozva emelték fel szép, csigás orrukat, és hirtelen megál- lottak, mintha odacövekelték volna őket.

A pásztor szintén felütötte a fejét. Ő is megérezte a különös változást, és riadtan körülnézett. A szálegyenes fák egyszerre vigyázzba állottak, a bokrok lekuporodtak, és olyanok voltak,

«42 8

mint körös-körül a földre borult kerek rokolyás székely asszo­nyok, kik alázatosan térdelve várják meg, míg Isten a fehér szent­séggel áldást oszt. Nagy-nagy béke és csend szállottá meg hirte­len a világot.

- Havazik! - motyogta önkénytelen gyöngédséggel a durva pász­torember, és pillanatra ő is megbénult, hogy sapkáját levéve meg­tisztelje a fenséges pillanatot, mikor a fehér szemfedő beteríti a kimúlt föld ráncos, fekete arcát.

Hirtelen azonban vad szél vág bele a rengetegbe, s a fenyves zajlani kezd, mint a tenger. Egy árnyalatot szürkül a világ, s a hó­hullás zavart, kavargó forgataggá válik.

- Nem lehet továbbmenni! - azt mondja a pásztor, és tanács­talanul néz körül, hogy hová húzódjék a közelgő hóvihar elől, de elkésett, mert már a láthatár mögül terhes hófelhők gördülnek elő, és rázúdulnak a fák koronájára, melyek recsegve hajolnak meg a nehéz nyomás alatt. Annyi idő sem telik bele, míg a madár a lá­bával megvakarja a füle tövét, a hegyek közül előreront a szél. Pusztító, kietlen, éles, dermesztő szélvihar.

A vérmedve a szakadék szélén elégedetten húzódik a szikla­szirtek védelmébe, és hatalmas testével előremered, hogy jobban lásson.

Ez az, amire várt! Ha tudna, felkacagna örömében, mert a pász­torember megremeg, és halálsápadt lesz. Tudja, hogy nincs menek­vése. Akit ez az eget, földet romboló fergeteg meglep, vége van annak. Ha a juh menekülve futni kezd előre, felragadja a földről, és percek alatt a fákhoz, földhöz, sziklához veri, vagy az egész nyá­jat belesodorja a szakadékba. Az erdőbe kellene menekülniük, de az erdő messzi van, és kétségbeesett riasztó kiáltását hangta­lanul kapja el a szél a szájáról. Kutyáit is hiába uszítja. Vinnyogva, remegve futnak el, hogy menedéket keressenek. Magának kell küszködnie, rohannia, kézzel, lábbal dolgoznia, hogy megfordítsa a nyájat. A juhok azonban érzéketlenül, tompán elmeredt szemek­kel helyben maradnak, és borzadva bámulnak rá a viharra, amely

vífí 9

az egek megkavart méháből rájuk tört. A pásztor maga is tehetet­lenül megáll. Egyszerre minden megváltozott körülötte. Az erdő, a hegyek árnya csak halványan dereng szemei előtt az özönlő kö­dök, hófergeteg zavaros fátyla mögött. Az orráig se lát. Ég és föld alaktalan tömeggé olvad a fehér zűrzavarban. Arcát, kezeit csípi a jeges dara, szemei lángolnak, szikráznak, mintha minden tüzet ki akarna fűjni belőlük a vadul süvítő szél. Alig áll a lábán. Vakon tapogatózva szédeleg egy magános fenyőhöz, és az életféltés mo­hóságával kapaszkodik meg a törzsében, hogy az akadálytalanul száguldó szél őt is el ne sodorja. A bamba rémülettel összebűjt juhok nem bírják el a gerincüket meghajlító, rettentő szélnyomást, szerencsére lábuk megbicsaklik, és tehetetlenül a földre lapulnak. A pásztor a recsegő fához tapadva, birkózva felhördül örömében. A drága jószág pillanatnyilag meg van mentve, de csak addig, míg idegekkel bírja a juh. Ha egyetlenegy is összeroppan és meg­bolondul, vége mindennek. A pásztor szinte megőrül az aggoda­lomtól, ha erre gondol, de tehetetlen, mert a vihar ereje mindinkább fokozódik. Borzadva hallgatja a derékban kettétört fák recsegését, a tövestül kifordult vén fenyőóriások tompa döndülését, és fel sem mer nézni az égre, mert ott is az összetört erdők roncsai úsznak, röpködnek. Teljes a pusztulás, a veszedelem.

Minden remeg és borzad, csak a havas ura, az öreg vérmedve boldog, megelégedett a szikla alatt. Neki való fenséges látvány ez. Sötét ereje, vadsága, zord, fekete szíve teljesen kitárul benne, mintha ő tombolna, ő tépné darabokra a havast, borítaná fel a he­gyeket, tördelné ízekre az őserdőt, fűjná el egyetlen leheletével a világ hazug, nyomorult „békéjét", véres ínnyel harapná át min­den élő nyakát, és az ördög fekete farkába kapaszkodva ő rohanna át a fergeteg táncában az egész mindenségen. Alattomos, csontot- velőt átjáró morgásra torzul a szája, mintha felborzolt szőrrel újabb, még erősebb pusztításra biztatná a vihart... Időbe telik, míg valamennyire úrrá lesz szenvedélyének első ingere fölött, és felemelt fővel körülnéz, hogy lássa, mi lesz a földdel... Csak most veszi

vSÖ 10

észre a fatörzsön lógó rémült pásztorembert, és többé le sem veszi róla a szemeit, mintha rajta kívül a világon semmi, de semmi nem érdekelné. Most jön a vég, az ember vége, és azt semmiért el nem mulasztaná. Nincs rá nézve megnyugtatóbb látvány, mint az em­ber pusztulása. Egyetlen igazság a földön, ha egy ember elpusztul. Elég ok hozzá az, hogy - ember. A vérszomjas dúvad teste majd­nem szétrobban a türelmetlenségtől, hogy az elszálló lelket láthassa.

A vihar, mintha szót fogadna, rettentő táncba kezd. A szeren­csétlen pásztorember azonban észre sem veszi. A fehér hóözönön át minden érzékével csak a juhait lesi. A nyájat, minden örömét, büszkeségét, egyetlen boldogságát. Háromszáz szép gyermekét... Csak megmeneküljenek!... Náluk nélkül az ő élete se ér semmit. Inkább őt vegye el az Isten, semhogy egynek is baja történjék.

- Csak meg ne mozduljanak!...Hiába remegett, imádkozott, leste féltőn. Az újabb viharrohamra

a vezérlő kos felugrott. Nem bírta tovább. Megrázta magát, és ir­tózva elferdült szájjal bégetett. Erre a többi kosok is megmozdultak.

A pásztor kínjában felordít.Vége mindennek! Nincs hatalom, hogy a széltől űzött nyájat

meg bírja állítani...Gyorsan kell cselekednie!... De mit csináljon? Szinte a fához

dermed rémületében. Végigvillan az agyán, hogy ha a nyáj elpusz­tul, minden odavan. Keserves munkával szerzett néhány garasa, kicsi földje, mit tavaly szerzett, kenyere, kunyhócskája, ami ki sincs fizetve. Hiába kínlódott eddig. Tán tömlöcbe is kerül.

- Nem, nem lehet! - hebegi félig tébolyultan, de mit csináljon! Magával az Istennel mégsem birkózhatik...

Most a vezérlő kos újabb jelt ad, és erre a nyáj is megmozdul.- Hóhahó! - üvölti a pásztor torkaszakadtából, és felkapja gör­

csös botját.Ebben a pillanatban öröm vonaglik át fagyott arcán. Tudja már,

hogy mit kell csinálnia. Ha a kosokat megállíthatja, meg van mentve a nyáj.

- Hóhahó!Megfeszített erővel fut, tántorog, kalimpál, hogy a nyáj elé vágjon.Elkésett.A vezérlő kos már a szakadék szélén járt.Nyomában a nyáj. Riadt, rémült bégetésük belevész a vihar böm-

bólésébe. Ez a bégetés volt az utolsó életjelük, aztán alig derengő, szűk kis nyomuk végleg elsötétedik. Halálfutásukról már semmit se tudtak, csak rohantak előre vakon, siketen, a megbomlott ide­gek érzéketlen hülyeségével, hasig tipródva a hóban, melyet félel­mükben eleredt ürülékükkel vörösre pörköltek. Aztán a szél kö­zibük vág, és szétszórja őket, mint a pelyhet.

- Hóhahó! - sír kínjában a pásztor, s a viharral küszködve, el­zuhanva rohan juhai nyomában. Sapkáját lekapta a vihar a fejéről, de csak annyit érez, mintha jeges ruhát dobtak volna forró fejére. Már alig is lát, melle, torka szorong, mert vége, mindjárt vége a nyájnak, a gyönyörű juhoknak, amiknek nem volt párjuk a hava­son, nem is juhok voltak, gyermekei voltak, minden büszkesége- és az ő indulatai is elszabadulnak, mint a viharéi, gyilkos, vad és kétségbeesett már ő is, azt sem tudja, mit cselekszik, és csak ho­mályosan rémlik, hogy valami a fejében megpattant; az ő szemei is vérbefutottak, vörösnek látja a hóhullást, az erdőt, a juhait, az egész világot, és értelem nélkül üvölti utolsó gondolatát:

- A kosok! A kosok!A kosokat agyon kell vernie, mert másképp lehetetlen megállí­

tani... Ahá! Már itt is van egy!...- Hó! Hó!Örömében felkacag, mikor a bunkóval leütött állat véresen,

mozdulatlanul elnyúlik a földön.- Itt is van egy!... Ott is van egy!... Ez is kos!...Es zuhog a bot.- Tíz! Tizenegy! Tizenkettő! - számolja lihegve, és minden egyes

számnál sötétebb lesz az agya.

Már alig bírja. Forróság lepi el a testét, verejtéke a szemébe hull, kurtiját is ledobja, karjai fáradtak, de nem szabad abbahagynia.

- Ez is kos! Az is kos!... Hó! Hó!Múló pillanatra megütközik.- Mi ez? Hát nem akar a kosoknak végük szakadni?...A szerencsétlen úgy látja, hogy hosszú, vörös szarvak csavarod­

nak elő minden juh fejéből, és mind rohan a szakadék felé.- Ez is! Az is!... Ötvenegy! Ötvenkettő!...Elvakult indulatában a vihart is alig hallja, csak sújt a bottal

szakadatlan, míg a juhok körülötte újra lefekszenek.Nehéz, fárasztó küzdelem volt, de sikerült.- Hála istennek! - mormogja horpadt, feketére fagyott arccal.

- Reggel majd továbbmegyünk.Tántorogva kiegyenesedik, majd rágörbed a hóba szúrt botjára.Agyonvert juhait őrzi.- Nincs semmi baj, most már nincs semmi baj!A nyáj csendes, a vihar is szűnőben van.Csak ne volna olyan álmos!Nem szabad elaludnia. A nyájat minden órában fel kell riasz­

tania, meg kell jártatnia, hogy juhocskái, kedves gyermekei meg ne fagyjanak.

Csak ne volna olyan álmos!El se zuhant. Úgy fagyott hozzá a botjához.Mikor a vihar elült, a vérmedve lerázta magáról a havat, és oda­

cammogott a pásztorhoz, ki olyan volt, mintha csendesen aludnék. Sűrű, tömött bajsza fehér a zúzmarától. Olyan, mintha a lelke fa­gyott volna hozzá. A medve körülszaglássza, belenéz üres, zavaros szemeibe, valamit dörmög, és elégedetten elcammog. A barlang szájában még egyszer megáll, meghordozza tekintetét a halott havas fölött, unottan beleásít az éjszakába, befordul az üregbe, és elégedetten álomra gömbölyödik ő is.

A havas halott.Csak a hó hull szépen, csendesen, hogy eltakarja a világ szennyét.

vse 13 Q2j

Karácsony a havason

Az erdei szállások népét a derékig érő hó ott nyomta a havaso­kon. Négy-öt szegény család lakott a boronaházakban. Fát vágtak, és gondozták a más jószágát. Kemény, veszedelmes élet ez idefenn, de megszokták. A gyermekek már itt is születtek a rengetegben. Erősek, szívósak az erdei emberek, kik nem félnek a vértől, ha­láltól. Istenről csak derengő sejtelmük van, és úgy nézik a vilá­got, mint a farkasok, melyek éjszakánkint ott nyugtalankodnak a szomszédos fák között. Fegyverük a kés és a fejsze, a fog és a köröm. Homályos, babonás mesék, neveden titkok szorítják agyu­kat, különös dalokat morognak, és van köztük, ki beszélni tud az állatokkal. Juhtej- és tűzszagúak, foguk fehér, csattogó, arcuk piros. Rovással írnak és számolnak. Tekintetükben benne van az egek mélysége és a pokol ijedt félelme. A templomba ritkán ereszkednek le, és a misén elkáprázva hallgatnak. Isten azonban ismeri és szereti őket. Különösen vén Udő Mártont tartja szá­mon, ki jó embere neki. O szokott különben idefenn Istennek szolgálni „jeles" napokon, vagy ha betegség, halál, erős idő, ron­tások és egyéb veszedelmek szorongatják őket. Előveszi ilyenkor a még nálánál is vénebb könyvet, amiben benne van minden böl­csesség.

Közeledett karácsony. Az éjféli misére le szoktak menni, mert ezen a napon pásztorembernek kötelessége felkeresni kicsi Jézust, amint ez meg is van írva a bibliában.

- Az idén nehezen lesz belőle gálickő - aggodalmaskodott Uz Bence.

- Arra pedig muszáj menni - felelte a vén Márton.

vSS 14 Ql>

A hó szombaton őt is megcsúfolta. Egész karácsony hetében éjjel-nappal, szakadatlan hullott, és nem akart megállani. Ünnep szombatján pedig olyan vastagon omlott, hogy az erdő félig elve­szett benne.

- No ha így tart, a róka is megtanul fára mászni - jegyezte meg a Csedő Gábor úr szolgája, az egyedüli legény a havason.

- Mi azért megyünk! - tartott ki konokul Üdő Márton.- Igen, ha madár lesz kend - hitetlenkedett Uz Bence.- Csak legyetek készen, mert ha Isten őszentsége es úgy akarja,

ma ott leszünk a Jédus jászolánál.- Hogy gondolja, Marci bácsi? - érdeklődött a szolga, de vén

Üdő Márton csak annyit mondott:- Az én dógom!A hótánc azonban nem szűnt. Estefelé olyan vihar kerekedett,

hogy az erdő nyögött bele. Az emberek azért felkészültek az éjféli misére. Karjukon a fejsze, kezükben fenyőszurok fáklya, a „szurkos kalán", hátukon kozsok, lábukon szőrös bocskor, testükön meleg őtözet.

- Mehetünk! - morogta Üdő Márton.- Hogy akar ezen a rengeteg havon átlábolni? - kíváncsiskodott

Bence, de a vén Üdő nem is felelt, hanem az istállóajtóhoz lépett, és eloldotta a láncos bikát.

- Kormos, me! Me-me!A füstös fejű, hatalmas állat kicammogott, és aggodalmasan

ráfújt a hóra.- A kicsi Jédushoz megyünk, tudod-e? - magyarázta neki Üdő

Márton.Az állat neki is indult, hogy utat taposson az erdőkön át a kis­

ded jászlához. Az emberek megrendülve állottak a nyomába. Uz Bence még a szén ténekre is rákezdett, arra hogy: „Dicsőség mennyben az Istennek", pedig a hideg úgy vágta a tüdejét, mint az i'les kés. A Csedő szolgája áhítatában még a sapkát is lekapva da­lolta: „az angyali serögök, vigan igy énekölnek"... Hónaljáig ért a hó,

15

és a gyönyörű bika szügyig belesüllyedve, bömbölve szántotta. Pillanat alatt belepte a jég és a zúzmara, de kurta, fekete szarva fényesen ragyogott.

Szépaszó völgyében megszorultak, a bika fáradtan megállott, lihegve, elcsigázva beleroskadt a hóba. A hidegtől csattogva repe­deztek a fák, a szél új táncra perdült, és a fekete kavargásban az orráig se látott az ember.

- Itt veszünk! - káromkodott Uz Bence.- Hijj fel, me!Az állat csak a szarvait rázta.- A kicsi Jédushoz megyünk! - biztatta Udő Márton, de a konok

állatnak beszélhetett.A szolga rémülten felordított:- Eltévedtünk!- El az eszed fazakát! - szidta vén Márton, de maga is megret­

tent. Csak most látta, hogy milyen egyforma minden. A fák, mik­ről tájékozódni lehetett volna, belefolytak a setétségbe.

- Elő a szurkos kalánt!- Azt könnyű mondani - mérgelődött Uz Bence - , de hogy gyújt­

suk meg?!Hiába tartották ellenzőnek a sapkát, bunda szárnyát, a láng erőt­

lenül lobbant el. A fenyőszurok a csattogó hidegben kőkeményre fagyott, avart, száraz ágat ilyenkor nem lehet kapni.

- Ha legalább egy darab papirosunk volna! - fohászkodott a szolga.

- Van! - mondotta elszántan vén Üdő, és condrája belső zsebé­ből elővette a százesztendős imádságoskönyvet.

Mind a hárman megdöbbentek.- Ez bűn! Szent dolgot nem lehet elégetni!- Pedig muszáj - mondotta kék, hebegő szájjal Bence - , külön­

ben itt veszünk.- Isten, ne büntesd meg szógádat! - imádkozta Udő Márton,

de a szíve nagyot sajdult, mikor letépte az avult könyv felét.

vSÖ 16

A fáklya tüzet fogott.- No, Isten hírivei! Próbáljunk még egyet!A bika újból talpra állott, nekifeküdt az útnak, és széles szügyé-

vel ismét szántani kezdte a havat.- Ne hadd magad, Kormos! - biztatta a három ember.A hórétegek éles jéggé fagytak, és átvágták az állat bőrét. A bika

a fájdalomtól még jobban megvadult, és elsötétült aggyal, habtól csepegő szájjal törtetett előre. Véres volt a hó, amerre haladt. Az emberek alig bírtak a nyomában maradni.

A völgyön sikerült átvágniok, de a bika ismét kimerült, és tehe­tetlenül összerogyott. Most már dühroham fogta el Üdő Mártont, s az égő fáklyát belesütötte az állat húsába.

- Vissza kell fordulnunk! - tanácsolta a Csedő úr szolgája.- Vissza, vissza, de hol van a vissza! - vakarta a fejét Uz Bence.

- Amerre jöttünk, befútta az utat a hó.- Se elé, se hátra! - ismerte el Üdő Márton is. - Valahová el kell

húzódnunk.A rengeteg veszedelmesen morgott, távoli mélyében fehér köd

gomolygott. Új viharkitörés közeledett.- Siessünk! - serkentette a többit Márton. - Jön a fehér ló!A száguldó viharfelhőnek volt fehér ló alakja. Ők már tudták,

hogy mi az. Rémületükben a kutyák is visszaugattak rá.- Hamar a patakfenékbe! - ordította Uz Bence.A szél arcukba csapta a fáklya lángját, de nem törődtek vele.

A bika is felugrott, s súlyos, hatalmas teste reszketett a félelemtől, mint a nyárfalevél. Az is érezte, hogy jön a fehér halál. Tipródva, zúgó fejjel, verejtékezve, kézzel-lábbal mászva, jajgatva, károm­kodva futottak a patak felé, és lezuhantak a partjáról. A vadvizek kimosták a part alját, s ahol a patak ütközött, a tépett föld a má­sik partig előrehajlott. Alatta jó menedék látszott.

- Tüzet! - kiáltotta Üdő Márton.Könnyű volt mondani, de a dermedt kéz lesorvadt a fejsze nye­

léről.

17 O lt

Nem volt idő a késlekedésre. Vékony ágból, száraz fából meg­vetették hirtelen a tűz fészkét, és alája dugták az égő fáklyákat. A fejszék is megsuhantak, és a fák ledőltek. A tűz fellobogott.

Köréje ültek, és megpihentek. A bika is odavonszolta magát. Csapzott oldalán vörös fényt vetett a láng. A bajszokról a jég­csapok leolvadtak, s a fagytól félrehűzódott, dermedt szájak ki­engedtek.

Ültek, és nézték a tüzet, fejük felett pedig tombolt a fehér halál.- Ha ott fog az úton, mind elveszünk! - borzadozott Uz Bence.Társai hallgattak. A meleg lassan átjárta és elbágyasztotta.- Miért kellett a kicsi Jézusnak ilyen cudar időben születnie? -

tudakozódott a szolga.- Mert Agustus császár úgy adta ki a parancsot! - világosította

fel Üdő Márton.- Csak ez a vihar ne volna! - térítette másfelé a szót Bence.- Az is a mi bűneinkért vagyon!Ettől megszeppentek, és bámulták a tüzet. Nedves hófátylak

csapódtak a patak falához, az ég nyugtalanul gomolygott, fényte­len, kietlen volt a világ. A szorongó várakozásban így telt el egy óra is. Egyszer csak elváltozott hangon megszólalt a szolga.

- Vajon már megszületett-e?Nem tudtak rá felelni. Tudva van, hogy éjfélkor kell a világra

jönnie a Gyermeknek, mert akkor van a mise, de nem volt órá­juk, a harangszó ide nem hallszik, tájékozódni az égről nem le­hetett.

Hirtelen a bika felszökött, megrázta szarvait, és gyönyörű fejét vízszintesen elnyújtva hangosan belebőgött az éjszakába.

- Ezt mi leli? - csudálkozott Bence.Üdő Márton azonban színében elváltozva felállott, levetette fö-

vegét, és összetette darabos, nagy kezeit.- Dicsirtessék az Úr Jézus Krisztus, aki ebbe helybe megszü-

leték!...Hát ezt jelentette az oktalan állat.

víQ 18

A többiek is felállottak, de nem tudták, hogy ilyenkor mit is kell csinálni. Csak érezték, hogy egyszerre körülöttük megváltozik a világ, a vihar egy utolsó füttyel megszűnik, s a hó békésen ragyog körös-körül. Üdő Márton most azt mondotta:

- Megszületett, hát ünnepeljük meg!Erre letérdepeltek a tűzrakás körül. Márton a zsebéből elővette

a fél imakönyvet, felütötte a könyörgést.- Ide ügyeljetek!- Hó! Várjatok! - tiltakozott Uz Bence. Ő is elkezdett a zsebé­

ben kotorászni, s előhúzott egy kis Jézus-szobrot.- Ezt te hol szőrözted? - lepődött meg a másik kettő.- Lengyelországban, még a háborűban. Egy meglőtt templom­

ban kaptam.Kézről kézre adják, úgy gyönyörködnek benne.- Baj van! - üti fel a fejét Márton.-N o ?- Ennek most ótár s gyertya kéne!- De ha nincs!Elszomorodtak, de a legény diadalmasan kiáltott:- Nem kell ehhez semmi. Betlehembe se volt, csak pásztorok

voltak, s barmok. Az ének is úgy mondja, hogy ökör, szamár reá- ja lehűlnek. Pásztorok vagyunk mi is, s baromnak itt van a Kor­mos bika.

- Az igaz! - hagyta helyben Márton.Mindjárt oda is tartották Jézuskát a bikának, hogy reája lehűl­

jön, majd a Bence sapkájából meleg ágyat vetettek neki, és Már­ton elkezdett olvasni a vén könyvből.

„Krisztus urunk születésin.Verset mondjunk szent ünnepin"...

Megállóit, a két szegény pásztor utánamondta:

„Versöt mondjunk szent ünnepin..."

vSQ 19 £»>

A tűz felvidult, a bika komor szemeivel figyelte az együgyű misztériumot.

„Születésed nekünk kedves - silabizálta vén Márton. - Szemünk a könnytől nem nedves"...

Bizony örömben úsztak valahányan. Meleg áhítattal dajkálgat- ták Jézust a tűz mellett.

„Szállást, hálást adok néked,Szivem széked,Nyugodjál ott!Nálam jobb vendég nem szállhat"...

A Csedő szolgája örömében nagyot kurjantott, vén Mártonnak is könnyes lett a szeme a meghatottságtól, és simogatta a kicsi szobrot.

- O, lelkem gyermekem!Szent révület szállott rájuk. Nem érezték a zord telet, az ólál­

kodó vad halált, hanem mintha a tavasz megérkezett volna, a fák leveleznének, mezők illatoznának, szellők lengedeznének.

A tűzparazsat odagyűjtötték a kis test közelébe, hogy ne fázzék, és nézték ragyogó szemekkel, míg elálmosodtak, és angyalokat kezdtek látni a levegőben.

Elhatározták, hogy egész éjszaka felváltva fogják őrizni Jézus­kát. Az első őrállás a legényre esett. A többiek szépen elcsende­sedtek.

A legény - Ugrai Laji nevezetű - keményen kifeszítette magát, és ügyelte a tüzet, erdőt, nehogy valahonnan veszedelem támad­jon. Telt, múlt az idő baj nélkül, a szél megszűnt, s az erdő orgo­nája is elhallgatott.

„Idáig Betlehembe es vége az ünnepségnek" - gondolta Ugrai Laji.

Ült magában, csendesen, csak a lelke röpködött. Hirtelen azon­ban merev arca felragyogott, mintha az angyalát látná. Fájós gondo­

Ofí 20 Q2>

lata támadt. Meggyőződött, hogy a többiek alszanak, majd bizal­masan odahajlott a kicsi Jézushoz, és sugdozódni kezdett.

- Nem azért mondom, tudod-e, hogy születésed után mindjárt dolgot adjak, de ha egy jó szót szólnál mellettem Emri Julisnak, bizon meghálálnám...

Alig mondotta ki, mindjárt meg is rettent, de a kisded bátorí­tóan nézett rá. Egészen összeszoktak, a legény bizalmasan felsó­hajtott:

- Hej, ha te azt tudnád, milyen szép leán!Jézuska mosolygott, a havas erdő szikrázva ragyogott...

«ifi 21 Q2s

A hőmérő

Már harmadik napja dühöng a hóvihar. Míg az ember a szom­szédba megy, befagy a szája. A házak, fák, hegyek csak sejtéssze- rűen látszanak a kavargó hótáncban. Este nyolc órára már csendes a falu, mint a temető, csak a farkasok álmodnak - az Olt jegén szaladgálva - a meleg vérről. Színes, ízes, sajátos, kéjes ital lehet az ilyenkor.

Úgy fertály tízkor jött először Rostándi, a cigányunk, hogy istái egy „betegségmérőt".

- A miafene, Gyuri?- Amivel mérik a lázat.- Hát ki beteg?A cigány megrázkódik.- A legénkém, Mihájka.- A nem lehet, Gyuri - társalgók - , hiszen pár nappal ezelőtt

láttam csicsonkázni az úton.- Nagy baja van! - reszket a cigány.- No, itt a lázmérő.- Aztán ha az Isten éltet, lemuzsikálom, amiért ideadták.- Nem veszünk össze, Gyuri - nyugtatom meg.Találgatjuk pár percig, hogy mi baja lehet a fiúnak. Elsajnálgat-

juk, s aztáii megfeledkezünk róla. Még egy órácskát elszórakozunk, s éppen lefeküdni készülünk, mikor ismét visszadörömböl Gyuri. A konyha közepén megáll és felzokog.

- Nem használt!Látjuk rajta, hogy a gyermek meghalt. Az asszonyomnak tele

lesz a szeme könnyel. Magam is küzdők az érzékenységgel.

viG 22

- Vigasztalódjék, Gyuri! - biztatom szüntelenül. - Jól járt ebbt a mái világba!

A cigány tovább tétovázik. Valami baja van még.- A betegségmérő!... - nyögi ki végre.- Talán eltörött?- Nem a - rázza a fejét. - Csak mi nem merjük kivenni.- Miért? - lepődöm meg.A cigány fekete, sápadt arca eliszonyodik.- A halál!... A halál megfogta... Nem ereszti! Próbáltuk kivenni,

de szorítja...Mindjárt tudom, hogy az utolsó görcs, az utolsó lehelet rette­

netes rándulása merevítette hozzá a holttesthez.- Tessék átjönni! - sürget a cigány. - Csak pár lépés.Feleségem ijedten suttogja:- Ne menjen!Mosolygok.- Miért ne mennék?A cigány esdődik:- Engedje el a tekintetes asszony! Nem kell félni. Az a szegény

gyermek már nem csinál semmit... O, ha látná, milyen szépen fekszik...

Tényleg a halál békessége van már a kis házban. Elernyedt, fáradt minden benne. A szétbontott hajú, szép cigány asszony az ágy lábára borulva siratozza kis halottját, ki olyan, mint egy ked­ves, élettelen csokoládéfigura.

- „Bemeszelem a házamat sós téjjel - kesereg az anya - , s meggyá­szolom az én fiam at nagy kedvvel..."

A kis testből kiálló hőmérő ezüst hegye ragyog csak a szomorú lámpafényben. Óvatos mozdulattal magamhoz veszem, és a lám­pához tartom. Gyuri s az asszony feszülten várakoznak.

- Mit mutat, istálom? - rebegi az asszony.Ránézek, s a szemem megrebben. Önkéntelen gondolatom tá­

mad. A lámpához intem mind a kettőt, s rámutatok a hőmérőre.

vSfí 2 3 Ql>

- Látjátok ezt a piros vonalat itt?Csak intenek.- No - magyarázom. - Ezen a piros vonalon alul van a földi

élet, azon felül a túlvilági élet...- A mennyország! - sóhajtja az asszony.- Az! - helyesli az ura is.- Jól tudják - felelem. - ...Ez az ezüstszínű folyadék benne az

emberi lélek... Ha a piros vonalon alul van, az azt jelenti, hogy a lélek még a földön jár, a vörös stráfon felül már az égbe igyekszik...

A cigány fekete mutatóujját félénken a halott felé nyújtja. Nem meri még kimondani a nevét.

- O most vajon hol van?Úgy teszek, mintha figyelmesen a lázmérőt nézném ott, ahol

az élet megtörését mutatja.- Még itt van! - súgom sejtelmesen, hogy vigasztaljam. - A lelke

még itt lebeg valahol...- O, tudtam én azt! - ujjong fel dallamosan az asszony.Gyuri is megbékül.Szegény cigány testvéreim!Hisznek és megnyugszanak. Szentül meg vannak győződve,

hogy a lélek láthatatlan aranyszárnya itt repdes, verdes az arcuk körül, és puha érintéssel cirógatja, mint a napfény Érzik, és szinte látják is titkos ide-oda villanását. A kis holttest is lassan átalakul, kisimul. Alig észrevehető mosoly dereng rajta, az apró rizskása fo­gak fehér sörénye világol, s a szem fehérje kiles a csukott pillák alul. Olyan ez az öt-hat éves, drága purdé, mintha elalvás előtt még az ágyban édesanyjával huncutkodnék... A kis asszony oda is tá­molyog, és megérinti, de mindjárt fel is sikolt.

- Csak a testecskéje ne volna hideg!A pillanatnyi álom szétfoszlik, és a nő újra visszasüllyed a két­

ségbeesésbe. Hirtelen lerázom a hőmérőt, és rászólok a búsongó anyára.

- Nono!

24

- Csak azért sírok - reszket fel a hangja hogy mikor kért, nem adtam neki vizet... De féltem, olyan nagy forrósága volt.

Alig nyugtatom meg, arra a férfi keseredik el. Megöklözi a két halántékát.

- Jaj, mikor kért, nem muzsikáltam neki!... Szakadjon le min­den ujjam, miért is nem tudtam megtenni neki!

- Ezen még lehet segíteni - nyugtatom meg. - Mikor szépen fel­ravatalozzák, vegye a klánétáját, üljön oda a fejéhez, és fú jja el neki a legszebb nótáit...

- Vajon úgy tegyek? Fogja hallani?- Természetesen - áltatom, hogy jót tegyek vele.Azzal már készülődöm is. Pár jó tanácsot adok. Az asszony az

ajtónál visszatart.- Mutassa meg még egyszer, istálom!-M it?- Az ő lelkit...

*

Az idő nem enyhül. Az ég sötét mélyében súlyos hófelhők tor­lódnak, csípős szél vág, az erdők fölött komor dallamok zúgnak. Mindenki alszik már a faluban. A kis cigányház ablakain át lám­pafény vetődik ki a hóra...

Hirtelen szomorú dal zendül fel a kis holttest mellett.Gyuri cigány klánétázik a fia lelkének a jégvirágos ablakok

mögött...

25

M ost már jöhetsz, Jézuska!

Idefenn a setét havasok között minden esztendőben valami baj van a karácsonyi szent ünnepekkel. Ezeknek a szegény, egy­ügyű pásztorembereknek, égettszegény favágóknak, kik esztendők óta itt vágják a fát valami brassai zsidóknak - ha haragszik Szent­felsége, ha nem - , semmiletteképpen nem lehet úgy megülni a szent ünnepeket, ahogy az írás parancsolja: éjféli misével, betlehem­mel, pappal, tömjénnel, orgonaszóval, deák nyelven, gyönyö­rűséges evangéliumokkal. Ami nem lehet, hát nem lehet. Eleget erőltették, de nincs mód benne, no. Egyik esztendőben hárman- négyen szinte az életük árán vágtak át a mellig érő havon, jégen, farkasok nyála freccsent az arcukba, minden veszedelemmel meg- küzdöttek, s csak amikor beérkeztek a faluba, akkor derült ki, hogy kerek négy nappal azelőtt megvolt a karácsony, s ők hiába jártak. Elvétették az időszámítást, amin nem is igen lehet csudál- kozni. Eleget ette őket a méreg, hogy ebben az esztendőben egy faláska Jézust sem kaptak. Még ki is kacagták a faluban. Másik esztendőben a Kormos bikával akartak utat törni a rengeteg hó­ban, de a vihar ott nyomta az úton, s alig tudának meghúzódni előle a Csalavágó patak szakadékában. A drága bika is szinte ott pusztult, hogy az embereket ne is említsük. Lehetetlent az Úris­ten sem kívánhat szegényektől. Hogy mégis egészen el ne kárhoz­zanak, a múlt esztendőben idefenn a havason maguk csináltak betlehemet, még tán szebbet is, mint az a zsidóországbéli. Ott volt a Kőlik, abban egész csorda ember elfér. Tágas, nagy térhely. Farag­tak jászlat, abba Jézuska képibe beletették a Mihók Trézsi kicsi fiát, ki már ugyan két hónapos volt, de hát Enistenem, a havason

26

a biblia is nehezebb, mint falun vagy városon. Néhány marhát, juhokat is tereltek a jászol köré, hogy „reája lehűljenek", amint írva vagyon, és szépen ki is világították szurkos kalánnal, hogy úgy ragyogott a barlang, mintha maga a mennyország volna, s osztán szépen elimádkozgattak mellette. Szavamot ne feledjem, a vén Üdő Marci bácsi volt Szent József, a többi hivatalbélileg úgyis pásztor volt. Mindenképpen szépséges dolog volt, no. Az idén erről se lehetett szó, mert a Trézsi fiacskáját elvitte a torokgyík, Szent Józsefnek való se volt, mert Üdő Márton bácsi is meghótt az ősz farkán, az Isten nyugosztolja. Megvallva az igazat, kedve se igen volt senkinek az ünnephez, mert a brassai zsidók tönkremen­tek, a favágatás abbamaradt, az emberek széjjelm entek. Össze­vissza három pásztorember maradt a szálláson: a Csedő úr szol­gája, idősb Márton Feri vénlegény, s Ülkei Adám, kinek a múlt télen hótt volt meg a felesége. Esett, szerencsétlen emberek mind a hárman, keserűek, morcosak, mint az álmából idő előtt felköltött medve. Eszük ágában sem volt nagy dolgot csinálni a kicsi Jézus születésiből.

- Legalább istenigazában kialszom magamat! - mondotta Csedő űr szolgája, mikor szó volt róla, hogy az idén miként rendezzék az innapot.

Márton Feri vénlegény kártyázni szeretett volna a szentestén, de se kártyájuk, se pénzük nem volt hozzá.

Ülkei Adám még mindig haragudt a Jóistenre, hogy elvette a feleségit. Egy szalmaszálat se szándékozott tovább tenni az érde- kiben. Kicsit bosszút is akart állani Szentfelségin, hogy őket ilyen nyomorú sorsba taszította, vagy ha nem is taszította, de ki se emelte belőle. Keményen tartották magukat.

- Nem s nem! - pogánykodtak.Ünnep szombatjára virradó éjjel történt azonban valami, ami

az Ülkei Adám számítását kissé megzavarta. Adám, kinek a kalyi­bája legszéltől volt, késő este dühös kiáltozásokat s puskalövése­ket hallott.

„Bizonyosan az urak vadásznak" - azt gondolta, s többet nem is törődött az egésszel. Éppen lefekvéshez készülődött, mikor megzergették a kalyiba ajtaját.

- Ki az? - bődült az ajtó felé Ádám.- Ha Istent üsmersz, eressz bé! - felel valaki odakünn.Ülkei Ádám odacammogott az ajtóhoz, s elvette a támasztókarót.- Te vagy-e, Feri?Azt hitte, hogy Márton Feri, a vénlegény, ki unalmában jött

hozzá, hogy együtt verjék az üdőt; de szinte sóbálvánnyá változott, mikor látta, hogy egy véres ember tántorog be a kalyibába, s rémül­ten azt suttogja:

- Olts el minden világot!- Szentkereszt legyen velünk, hiszen ez a Péter, a gyilkos! -

hőkölt hátra Ádám, s hirtelen kirántotta a tűzből s a hóba hányta a világoló fahasábokat. - Tán nem szöktél meg a tömlöcből, Péter?

- Én biza meg! - hebegi a gyilkos, kit nyolc esztendőre ítéltek, mert féltékenységből megölte a feleségit.

- Ugyanbiza hol volt a szép eszed? - feddette Ádám, de a gyilkos rá sem hallgatott, hanem kimerültén, borzasztó szemekkel ráme­redt az ajtóra.

- Zárd bé, rejts el valahová, mert jönnek!...- Kik jönnek? - ütközött meg Ádám.- A csendőrök... Tepej lábánál meglőttek.- Meglőttek?- Meg.- Eltaláltak?-E l .-H o l?- Itt a lapockám alatt.- Azért vagy véres?- Azért.- Az elég baj! - tekergette a fejét Ülkei Ádám, de eszébe se jutott,

hogy a sebet megnézze, kimossa, bekösse. A meglőtt ember se mondta. - A nyomodon mindjárt itt lesznek! - ijesztette Ádám.

vS2 28 01»

- Igen, de esik a hó! - kacagott a gyilkos. - Kereshetnek.- Akkor nincs baj! - könnyebbült meg Ülkei Ádám. - Füttőzzél!

- biztatta a másikat.- Nem fázom! - kuporgott Péter a tiizecske mellett.- Nem ennél valamit? - kérdezte később Ádám.- Nem vagyok éhes! - rázta fejét a gyilkos.Az idő telt. A szél kívül búgni kezdett, s a hó omlott az égből.

Ülkei Ádám kihallgatózott s elmosolyodott.- Most már nem jön senki. Az ördög se találna ide ebben az

időben.A gyilkos is örvendett.- Ott az ágyam, lefekhetsz! - biztatta Ádám. - Nyúgudd ki ma­

gadat!- Nem alhatnám! - válaszolta Péter.- A te dolgod! - vont vállat Ádám. Nézte a gyilkos ruháján a

fekete vérmocskot. - Mit gondolsz, megmaradsz vagy megmurálsz?- Neköm végem! - válaszolt egykedvűen a gyilkos.- Csúf lövés volt! - tekergette a fejét Ádám.- Csúf! - ismerte el a gyilkos is.Ülkei Ádám meghányta-vetette magában a dolgokat, de sehogy

sem tudott zöld ágra vergődni a gondolataival. Végül is kitalálta, liogy mi nyomja a lelkét.

- Az Istennek se értem a dolgodat, Péter! Minek a tűzlangjának nem tudtál ott ülni, ahol voltál, a jó meleg tömlecben, ahol minden kényelmed megvolt? Minek kellett kifutnod a bajba, nyomorú­ságba?

A gyilkos arcát hirtelen fény verte át. Forró volt a szava is, mi­kor bevallotta.

- A gyermek miatt!... Van fél esztendeje, hogy semmi hírt sem kaptam felőle... Osztán itt van a szent karácsony is... Reám jött, hogy csináljak neki kicsi karácsonfát, jászojkát, Jézuskát, s együtt énekelgessünk el mellette. Kicsi harisnya es kéne neki, csizmácska .1 télre, gatyácska, jó meleg kurticska... Hisze' nincs senkije, ki gon­doskodjék róla.

vífí 29 Ql>

- Hát ezért? - enyhült meg Ülkei Ádám.- Ezért!Ülkei Ádám nézte a tüzet, s azt mondta keményen:- Jól tetted, Péter, hogy megleptél! Reggel bémegyek a faluba,

s kihozom a fiadat... Ugye, Dénöskének hijják?- Annak! - hebegte boldogan a gyilkos, s elszédült a tűz mellett.

- Aztán legyen, ami lesz! - motyogta a tűznek, mert az ilyen félvad erdei emberek a tűzzel beszélgetni szoktak.

- Dőljünk le legalább fertályórára! - biztatta Ülkei Ádám. - Eltőtt az üdő, nyugodjunk valamit!

A gyilkos engedelmesen nyúlt el a földön. Ádám is elszende- redett.

Egyszer csak hallja, hogy a gyilkos szólítja.- Te Ádám!... Hallod-e!- Mi a baj? - riadt fel Ádám. - Mi a fenének nem alszol?- Nekem mennem kell!... - így a gyilkos.- Hova a szemed világába akarsz ilyenkor menni? - ásított ál­

mosan Ádám.- Én a másvilágra.Ülkei Ádámnak kiszökött az álom a szemiből.- Tán nem bolondultál meg? - ijedt meg, de a tűz világánál

mindjárt látta, hogy a gyilkos igazat beszél. Éktelen nagyok s for- róak voltak a szemei, a színe sárga, mocskos, teste félig hideg, keze-lába reszket, s a vére lassan szivárog bele a tűzbe.

- Újra megindult a sebem - mondotta a gyilkos bocsánatkérőleg.- Be kellett volna, hogy kössük! - szidta magát Ülkei Ádám. - Ki­

nek jutott eszibe?A gyilkos legyintett, hogy késő.- Méges heába lövetém meg magamot! - panaszkodott. - Még­

sem láthatám a legénkét!...- Eléggé restellem a dógot! - mentegetőzött Ádám. - Ha leg­

alább fél napig tartóztatni tudnád a halált, míg megjárom a falut!... Három óra oda, három óra vissza kell ebben az időben.

vSS 3 0 Ql>

- Már ne verd miatta a fejedet! - morgott bánatosan a gyilkos.- Ügyes késő!

- Én méges megpróbálom! - szökött fel Ádám.Péter leintette.- Egyet se!... Hanem egyebet mondok... Te jó voltál hozzám,

Adám. Helyet adtál, elrejtettél a csendőrök elől...- Szót sem érdemel! - szerénykedett Adám.A gyilkos lázas szemekkel felnézett Ülkei Adámra, s szinte nyer­

sen mondotta:- Te, azt tudod-e, hogy ezör pengő van kitűzve a fejemre?...- Szép pénz! - esmerte el Adám.- Ez az ezör pengő legyen tiéd, Adám! - hagyakozott a gyilkos.- Te, kinek gondolsz engem? - pattant fel Adám.- Ne járjon a szájad! - torkolta le a gyilkos. - Szólsz a jegyző

úrnak, s mindjárt kifizeti.Ülkei Adám tiltakozni akart, de már nem volt kivel veszekedni,

mert a gyilkos hirtelen hanyatt dőlt, s elkezdett torkaszakadtából énekelni. Azt fújta hogy:

„Csordapásztorok, midőn Betlehemben csordát őrizének éjjel a mezőben, éjjel a mezőben..."

Ülkei Adám tisztelettel lekapta a sapkáját, s úgy hallgatta, liogy a gyilkos hogyan ünnepli a karácsonyt. Ének közben fel-fel- kiáltott:

- DénöskeL. Dénöske, lelkem, fiam!- Hát méges találkozott vele! - mondotta Adám a megható-

dottságtól sűrűre tűrődött homlokkal. - Méges hazasegítette az Isten!... Nem hala meg anélkül!...

Továbbad együtt örvendett a gyilkossal, kinek a tömlöcben le­nyírt feje verejtékben fürdött, száján folydogált a vére, de azért kacagott, borzasztóan tátott fekete szájjal kiáltozott:

vSG 31

- Ni, milyen szép kicsi csizma, Dénöske!... Kicsi harisnya!... Nem fázol meg a télen bennük!... Várj, mert behívom az édes­anyádat es!... Mári, te! Má-á-riL.

Ülkei Ádám borzongott.Az asszonyt kiáltja, kit ő gyilkolt meg!...A gyilkos önkívületében tovább játszotta a karácsonyt, míg

utolsó szavai belebugyborékoltak a száján előtörő vérbe, s egy­szerre utolsót rúgott a tűz mellett.

- E meghala! - vakarta a fejét Ülkei Ádám, s csendesen ülve a holttest mellett sokáig gondolkodott.

Mit fundált ki, mit nem: egyszer csak feláll, a katonaládája fe­nekéről kivesz egy ökör fejére való láncot, odalép a halotthoz, s jó keményen összeköti vele a halott dermedt kezeit.

- így ni! - mondotta setéten, s öltözködni kezdett.A bundát felöltötte, fogta a fejszét, a ház ajtaját bekócsolta,

s mire pitymallott, már útban volt a falu felé.Délfelé járt az idő, mikor megérkezett a községházára, és hap-

tákba vágta magát a jegyző előtt.- Jelentem alássan, a gyilkos Pétert, ki megszökött a tömlöcből,

az éccaka sebesülten egymagam elfogtam, megkötöztem, s most kérem a fejire kitűzött ezör pengőt!

A jegyző tisztességes ember volt, megundorodott a vérdíj utáni mohóságtól.

- Szégyellhetné magát! Ráér még megkapni azt a pénzt!- Nekem most kell! - csökönyösödött Ülkei Ádám.- Miért olyan sürgős? - kérdezte kedvetlenül a jegyző.- Neköm azért - remegett a hangja a félvad embernek - , mert

ma van karácsony este, s én azt a pénzt a Péter árvájának szán­tam, Dénöskének... Szeretnék rajta kicsi csizmát venni, kicsi ha­risnyát, jó meleg posztó kurticskát, báránybőr sapkát, hogy meg ne fázzék a télen... Legalább annyi öröme legyen szegény árvá­nak... Az a pénz úgyis a gyermeket illeti. Az apja az életével fize­tett érte... Legalább az a pár krajcár maradjon utána. Senkinek

nagyobb jussa nem lehet hozzá, mint annak az ártatlan gyermek­nek. Legalább neki legyen karácsonya ebben a cudar világban!... Nincs igazam, tekéntes jedző úr?...

Míg a jegyző reszkető kézzel a penna után nyúlt, hogy intézked­jék, a vad pásztor szálfaegyenesen, büszkén körülnézett az irodá­ban, hadd lám, van-e valaki, ki azt meri mondani, hogy neki nincs igaza!...

Mikor a pénzt megkapta, s estére el is intézte, amit akart, a hóna alá szorította a csizmácskákat, kicsi harisnyát, kurticskát, s büsz­kén felszólott az égbe:

- Most már jöhetsz, Jézuska!...

vS2 33Sa>

Qyermek a templomban

Egyik vasárnap úgy, mint a másik vasárnap a pap már első ha­rangszókor be szokott ülni a gyóntatószékbe, hogy idejében ott találja, aki bűneitől szabadulni kíván, bár így nyáron, a nagy do­logidőben alig jő valaki, mert a népek hetekig fenn vannak a ha­vason. Szigorú, komoly, szent életű fiatalember ez a mi papunk, aki valósággal pusztítja maga körül a vétket, még a sóhajtást sem tűri a Jóisten ellen, de akármekkora tudománya van, ő is szinte hanyatt esett, mikor azon a szép májusi reggelen meglátta, hogy a gyóntatószékben a helyén egy pólyás gyermek fekszik. A mel­lére cédula volt tűzve gombostűvel, gyenge, kezdetleges írással. A betűkön jól látszott, hogy sokat nyálazta az anyja a plajbászt, és igen-igen reszketett a keze.

„Ez a gyermek az én bűnöm. Sajnálom magammal a halálba vinni, mert még meg sincs keresztelve. Hathetiis a lelkem. A zisten viseljen gondot reá!"

A pap csak nézte, maga is sápadtan, és nem merte megérinteni. A fehér karing, violaszín stóla remegett rajta, tájékozatlanul körül­nézett, de még nem volt senki a templomban. Egész lelke, erkölcsi érzéke fel volt háborodva. A gyermek azonban drágán mosoly­gott. A gyóntatószékben sem hagyhatta, elmenni se mert, hogy valakit hívjanak, s azalatt valami baja történjen az ártatlannak. Ügyetlenül, gyakorlatlan kézzel a karjaiba vette, de eszébe jutott, hogy mit szólnak a hívei, ha az ölében látják. Riadtan nézett kö­rül, hogy hová tegye. A padokról lefordul, az oltárra mégse teheti, a sekrestyében hideg van, a földön, a szürke, rideg kőlapokon meg­fázik, a vecsernyemondó székben nem ülhet le vele. Nem maradt

vífí 34 Ql>

más hátra, mint letenni az oltár lépcsőjére, a piros párnára. Akkor rémült meg igazán, mikor a csecsemő tele tüdővel sírni kezdett: „Oá! Oá! Oá!..."

- Bár jönne valaki! - fohászkodott a pap, de nem jött senki. Kénytelen volt valamivel elcsitítani. Vette a csengettyűt, s azt rá- zogatta neki, ami tetszett is a gyermeknek. A Mária-szobor mo­solygott, a szentek is barátságosan néztek, s a templom is felvidult.

A gyermek azonban megunta a csengettyűt, valami egyebet kel­lett kitalálni. Képzett ember volt a pap, tudta, hogy a fény leköti a síró csecsemőt. Mit volt mit tennie, leemelt egy kisebbecske gyertyatartót az oltárról, meggyújtotta a gyertyát, és odahelyezte a gyermek fejéhez. Repesett is egy ideig feléje a kicsi kezével, majd fáradt szemecskéi lecsukódtak, és finoman elaludt. Hogy meg ne fázzék, be is takarta egy szép piros ministránsszoknyával.

„Vajon fiú-e vagy leány?" - jutott eszébe, de ennek az eldönté­sét alkalmasabb időre hagyta.

így, szép lassan annyira hozzászokott az ártatlanhoz, hogy csak akkor rebbent meg, mikor a harangozó megszólította:

- Mi a tűzlangját csenál, plébános úr?A pap ijedten intette csendre, nehogy a gyermek felébredjen.

Mások is gyűltek oda, meglepett, csodálkozó asszonyok, emberek, de a pap senkinek se engedte, hogy a gyermekhez nyúljanak. Szi­gorú, kemény volt az arca, szemei furcsán lobogtak, a harango­zó t odaállította, hogy őrizze a csecsemőt, maga pedig elment dol­gára. Gyóntatott beharangozóig. A hívek begyűltek, a templom megtelt, de senki nem merte megszólítani a papot, aki a violaszín stólát felcserélte fehérrel, intett a kántornak, az orgona megzen- dült, és feldördült az ének: „Jöjj el, Szentlélek Isten! Ereszd reánk tel­jesen, mennyből fényességedet!" A pap már ott térdelt a szószéken a fejek fölött, a gyermek aludt az oltár lépcsőjén, a gyertya égett fölötte, s a harangozó ülve hajtotta a legyeket róla. A Mária-szobor mosolygott, a szentek szobrai illedelmesen hallgattak.

vifí 35 Qlf

Mikor az ének s orgonaszó elült, a pap szokás szerint felolvasta az aznapra rendelt szentleckét és evangéliumot, s hogy annak foganatja legyen, térdre borulva imádkozott, majd szálegyenesen kifeszült a hívek feje fölött, és rámutatott a gyertya alatt alvó gyermekre:

- Nézzétek ezt az ártatlan csecsemőt!...A népek izgatottan várták, hogy mi lesz.- Ma reggel ott találtam a gyóntatószékben, és ez a cédula volt

a mellére tűzve: „Ez a gyerm ek az én bűnöm. Sajnálom magammal vinni a halálba, mert még meg sincs keresztelve..."

Aztán hatalmas szóval törni-zúzni kezdette a bűn, az élet s a nyo­mor fekete poklát olyan erővel, hogy megborzongott bele a temp­lom. A népek elfehéredve, megdöbbenve hallgatták.

- A gyermek pedig ott marad az oltár lépcsőjén, míg az édes­anyja vagy az édesapja el nem viszi onnan! - szólott az ítélet.- Akinek a bűne, váltsa meg, ha élve, ha halva!...

Maga a pap is érezte, hogy túlságosan kemény, szigorú volt, a lélek láza túl messzire vitte, és erősen sújtott, de amit mondott, most állania kell. A nép moccanás nélkül, szinte dermedten ült a templomban. Sokan csóválták a fejüket, a feszültség csak akkor engedett, amikor a miséhez felzúgott ismét az orgona, a pap teljes ornátusban, kezében a kehellvel az oltárhoz járult, és megkezdette a misét, a fenséges isteni drámát.

Az oltár már a gyertyák és a tisztaság fényében ragyogott, és töm­jénfüstben ködlött a templom, de a pap érezte, hogy a kegyelem arany szárnyai nem borulnak a lelkére, s az egek harmata nem hull a fejére, mint eddig: mert harag és ítélet, keménység lakozik benne. Csak akkor döbbent rá, mikor az oltár lépcsőjénél meg­hajlott, hogy a „confiteor"-t elmondja. Még mindig a felháborodás­tól morajlott a bennseje, szemöldökei összerándultak, és csak az ajakak mormolták:

„Gyónom a mindenható Istennek"...

Hirtelen megállott. Csak most vette észre, hogy egyenesen a gyermek fölé hajlott, és a gyermek mosolyogva nézi, integet kis kacsóival.

Egyszerre valami csodálatos melegséget érzett, és már nem tudta levenni tekintetét a csecsemőről. Most már annak arcába lehelte imádságát, és csodálatos vágyat érzett, hogy a bűn gyümölcsének édes arcát megcsókolja. Csak most nyíltak meg előtte az élet, a sze­génység és a nyomor szörnyű szakadékai, amelyekben az embe­rek milliói vergődnek, és szégyenkezve ismerte el, hogy mindad­dig nem tudta, mi az élet, és mi lakik ezeknek az agyongyötrött, tönkretett testű és lelkű szegény embereknek szívében. Csak in­nen, a mise kapujából kezdette ismerni és átélni fekete sorsukat. Mihelyt megismerte, mintha teljesen más emberré vált volna ma­ga is. Homloka kisimult, arca felderült, és már belső, boldog káp- rázatban látott mindent. A kimondott szavak átforrósodtak Isten érintésétől, minden mozdulatban erő és bizalom ragyogott. „Vajon mi tette ezt?" - töprengett, de mindjárt felismerte, hogy a közte és a nép között fekvő kisded csodája ez. Az ő ártatlan, makulát­lan testén keresztül törtet az emberiség jövendője és sorsa felé, a halál bűnökkel, tragédiákkal, könnyekkel és holttestekkel meg­terhelt szekerének ez a gyermektest az űtja, az egyetlen és legször­nyűbb áldozat a világon, és ez az áldott gyermektestecske kell hogy legyen a megváltás szivárványhídja, a mennyország kapuja is.

Alázatosan és félve kerülte ki, mikor űjból felhaladt a lépcső­kön az Úr asztalához.

És ettől a perctől a gyermekért volt a mise. Sem Isten - hiszen nem is akarta - , sem ő, a pap, sem a nép nem bírta kikerülni. Érte volt minden. A megtagadott, eldobott, bűnből és nyomorból szü­letett, tehetetlen gyermekért. Ránézett az Úr teste, mikor a pap a magasba emelte, érte szólott a harang, égtek a gyertyák, ragyogott az oltár, hajtott térdet a pap, borult le a nép, fénylett a nap, zöl­delltek a mezők, rendült meg ég és föld. Érte, akit egy ismeretlen, bűnétől és szégyenétől, a világ ítéletétől és saját nyomorúságától

menekülő, megcsalt, megalázott és elítélt, halálba menekülő sze­rencsétlen édesanya futtában behajított a templom ajtaján.

A padokban az asszonyok sírtak, és könnyeiken keresztül a gyermekekre mosolyogtak. A férfiak mereven ültek, és bűntudat­tal hajtották le fejüket. A pap teljesen elmerült a mise mennyei káprázatában, a harangozó a gyermekről a legyeket hajtogatta, a csecsemő pedig kacsóival játszott.

A misének vége lett.A pap eltűnt a sekrestyeajtón keresztül, az orgona hálaadóan

zengett, a nép felállott a padokban, de senki sem távozott. Kíván­csian várta mindenki, hogy mi lesz. A bíró és az elöljáróság a gyer­mek köré gyűltek, ügy várták a papot. A sekrestyés már eloltotta a gyertyákat az oltáron és a luszteren, csak a gyermek fölött égő gyertyát hagyta égve.

- El kell takarítani ezt a gyermeket! - mondotta tekintélyesen a bíró.

A pap csak a fejét rázta.- Míg a világ, itt nem ülhet! - morogta a bíró.A pap hallatlanná tette.Az asszonyok reszketve állták körül akkor is, mikor a férfiak

eltávoztak.- Lássa a pap, hogy mit csinál vele! - morogták.A pap csak azt felelte:- Érte fog jönni az édesanyja!- Azt lesheti, plébános úr! - ellenkezett a bíró.- Nem lehet egy édesanya olyan kegyetlen! - hirdette szentül

a pap.- Mü magunkhoz vennők! - bátortalankodott egy asszony. - Ne­

künk úgysincs gyermekünk.- Ha ma estig nem jelentkezik az anyja, a maguké lehet! - dön­

tött a pap. - Addig itt várok, itt őrzöm... Most hazamehetnek!A pappal nem lehet tréfálni. A népek hazatakarodtak.

38 Olt

- Tiszta bolond ez a pap! - mondották a férfiak a cinteremben, amíg szivarat siritettek, de végül mindenki hazaszállingózott.

Voltak, akik kacagtak, mikor hallották, hogy a gyermek az éh­ségtől sírni kezdett, s a pap tehetetlenül ügyetlenkedik fölötte.

Végül csend lett a templomban. Az emberek hazaszóródtak.A kifáradt gyermek a gyertya alatt ismét elcsendesedett. A pap

hirtelen olyan egyedül érezte magát, és már bánta is a tettét.„Hátha nem jön érte senki?" - rémült meg. - „Mit csináljak a

gyermekkel? Hátha tévedtem?... De nem. Ez nem lehet!"Tépelődött, hánykolódott a lelke. Különös, aggasztó volt, hogy

egy gyermek gondja szakadt rá. Eszébe jutott a piszkos cédula, amelyben az anya halállal fenyegetőzik.

„És ha meghalt, akkor mi lesz?" - döbbent meg, de mindjárt meg is nyugtatta magát. - „Akkor valahol elhelyezem. Inkább fizetek érte."

Meghatva nézett rá újfent a kicsikére.„Szegény, szegény, szegény ártatlanka!"Hiszen ha fizet érte, akkor sem pótolja az édesapját, édesanyját.„Akkor magam leszek az apja!" - támadt fel benne a gondolat,

de mindjárt meg is rémült tőle. - „Én?... Apa?... Milyen különös!... Vajon milyen érzés lehet?..."

Nem tudta meghatározni ezt az érzést. Honnan tudta volna.„Talán ha megcsókolnám!... De vajon szabad megcsókolnom?..."Még hátra is lépett a kísértés elől, hiszen ez megzavarná a lel­

ki egyensúlyát... De... Sohase érezze a szeretet drága pecsétjét ez az ártatlan, semmiben nem hibás kicsike? Vajon nem az a bűn, ha megtagadja tőle a csókot?

Minél inkább nézte a gyermeket, annál ellenállhatatlanabbul vonzotta, húzta maga felé a gyermektestecske. Szinte meghatód­va hajlott fölébe, és - megcsókolta... Rémülten egyenesedett ki, de az arca lángolt, fülei zúgtak.

„Hátha meglátta valaki" - rémült föl benne a gondolat, de mind­járt meg is szégyellte magát miatta. - „Hiszen Jézus mondotta:

39

»Engedjétek hozzám a kisdedeket!« Hiszen Jézus is megcsókolta őket, hiszen..."

De az ő csókja valamiképpen mégis más volt, mint a Jézusé. A pap legalább így érezte. Valami melegség és vágy maradt utána a lelkében, valami szomjasság...

„Istenem! Mi lehet ez?" - kutatta önmagát, és mélyen elgondol­kodott, mert most találkozott életében először a világ egyik titkával: az apai érzéssel.

- Szép és nagy dolog lehet! - vallotta be halkan, de aztán töp­rengve elnémult.

Lassan felment az oltárhoz, és leroskadt. Fejét két kezére támasz­totta, és úgy imádkozott mélyen, forrón, az egész világból kikap­csolódva.

Senki sem tudhatta, hogy mi történik a pap lelkében. Csak ké­sőre, nagyon későre, mikor a térdeplésből felemelkedett, szép fé­nyesség és nyugalom ragyogott az arcán.

Meg sem lepődött, mikor meglátta azt a letört, szegény, síró, összeroskadt nőt, aki szinte tébolyult kezekkel szorította magá­hoz az oltár lépcsőjén ülve a gyermeket, aki az egekbe néző drága szemecskékkel boldogan pihent az asszony kibontott fehér emlőin.

A pap nem mert szólani, nehogy megzavarja őket, csak magában pihegte:

- Mégis eljött! Tudtam, hogy eljön!Az oltárba kellett fogóznia, hogy össze ne roskadjon örömében.

vSS 40

Qergő legyen a te neved!

Háromszor jött kóbor farkas azon az éjszakán a kalyibához, rá­fújt a tenyérnyi ablakra, hátsó lábaival hányta a havat, s kísértetie­sen vonított. Ingben-gatyában, mezítláb kiment Gergő a fészivel, s elriasztotta, de harmadikszor maga is azt mondta az asszonynak:

- Belé kell nyúgunni!... Méges meghal kicsi Gergő! A farkas meg­jelentette!

- Jaj, csak meg vóna keresztelve! - sikoltott a menyecske.A halál maga is elég nagy baj, de rettenetes, ha valaki keresz-

leletlenül hal meg. Sem ég, sem föld be nem fogadja, a lelke sír­va jár a havason a világ végezetéig.

- Ebben a cudar időben hogy menjek a faluba a papért! - húzó­dozott az erdei ember, mert két nap, két éjjel szakadatlan hullott a hó, s nehéz az út, de hogy a farkas így megijesztette, mégiscsak nekiöltözött, s meglábolta a havast.

Mire pitymallott, már zergetett is az öreg Mihók sekrestyés ab­lakán:

- Baj van, Miháj bá! Eresszen bé!- Ki a? - riadt fel Mihók Mihály egyházi ember.- Ez én! Csutak Gergő a havasról!- Miért nem ülsz otthon ilyen údőben az anyád örömiben! - lé­

pett le az ágyból Mihály bá, hogy kikócsolja az ajtót. - Mit lármá­zod fel az embert?

- Lehet, hogy nem éri meg a reggelt! - hozakodott elő Gergő a nagy bajával.

- Ki nem éri meg a reggelt?- Kicsi Gergő, a fiam!

víG 41 Ql>

- Nem szégyenled magadat? - támadt rá a vénember. - Egy nyálas kölyökből ekkora dógot csinálni!

- Igen, de a farkas háromszor baukolt felette! - bátortalanko- dott az erdei ember. - A gyermök nincs megkeresztelve, tudja-e?

- Ammá nagy baj! Igen nagy baj! - csendesedett meg Mihály bá is. - De akkor mért nem mész a paphoz, mit törsz reám?

- Hiszen éppen ezért jöttem, hogy kied intézkedjék a tiszlen- dúrnál!

- Én nem intézkedhetek! - csattant fel Mihók bá újra mérgesen.- Osztán métt nem? - kezdett fenyegető lenni a Gergő hangja is.- Mert nincs itthon a pap, s ahogy nekem jelentette, nem is jön

haza két napig!- Híjj, a teremtésit! - vesztette el minden reménységit Gergő.

- Most mit csináljak?- Az a te dógod! - felelt kurtán Mihály bá, s visszafeküdt az

ágyba a vénasszony mellé, ki a falig lapulva hallgatta a férfiak be­szédét. Valamit gondolt azonban magában, későbben mégis azt mondta:

- Hátha méges tudna segíteni rajtik!... Gergő nem olyan ember, aki ingyen kívánná...

- Meghálálnám! - kapott a szón Gergő is. - Pénzem ugyan nincs, de egy-két szekér fát megeresztenék. Nem néznék oda, mikor kied erdőlni jön...

Ettől a vénember is megereszkedett.- Szítsd fel a tüzet, s füttözzél meg! - adta meg magát.- Nem es tudod eléggé megköszönni Miháj bátyádnak, hogy se­

gít rajtatok! - járt a szája a vénasszonynak, míg Gergő a tüzet fúj­ta tele szájjal. - Mi az a két szekér fa ilyen nagy bajban... Hiszen tudod, hogy ez az én uram milyen értő, tanólt ember! Negyven esztendeje, hogy a kezin van a templom, s az egy szentségen kí­vül mindenhez szabad hozzányúlnia...

Ásítva, szuszogva öltözködött Mihók bá, mintha nem is halla­ná, hogy mit beszél a felesége. Aztán komótosan megfrustokolt, fogta a templom kulcsát, s tekintélyesen azt mondta:

VS2 4 2 S 2 ;

- Mehetünk!Elfogódva nézte Gergő a néma, kicsi templomban, hogyan

bugyogtat tele Mihály bá egy háromdecis, mosatlan, vak üveget szenteltvízzel, s pakol fel melléje egy avult, szúette, arasznyi fa­keresztet, keres elő egy még vénebb, dohos, nedves levelű szent könyvecskét, amelynek vedlett táblájába már belerágta magát a penész. Értelmesen betűrte azt a helyet, ahol használni kell, s Ger­gőhöz fordult:

- Tudsz-e olvasni?- Én nemigen - ijedt meg az erdei ember - , de az asszon, ha meg

nem felejtette, tudott.- Ebben a könyvecskében minden benne van, hogy mit kell csi­

nálni! - magyarázta Mihály bá.- Hát kied nem jön? - szontyolodott el Gergő.- A falu végéig sem tudnék eljutni ebben a hóban - rázta a fejét

a vénember - , de nem is kell, mert azt a gyermeket ti is meg­keresztelhetitek. Akár te, akár a feleséged.

- Lehetetlen! - hitetlenkedett Gergő.- Ha én valamit mondok, neked ne járjon a szájad! - senkizte

le Gergőt a vénember. - Abban a könyvecskében is meg vagyon írva, hogy szükség esetén mindenki keresztelhet, s ez éppen olyan érvényös, mintha a pap vagy én kereszteltem volna meg!... Inkább kevés szentelt sót is adok, hogy foganatosabb legyen...

Valamit ümmögött kedvetlenül Gergő, hogy ő azt gondolta, hogy méges, ha Miháj bá eljött volna...

- Mit akarsz többet azért a két rongyos szekér fáért! - támadott rá az öreg. - Ha még sokat jár a szád...

Gergő ijedten behúzta a nyakát, a kürti zsebibe betette a szent dolgokat, s elindult.

- A szent keresztet s a könyvet osztán hozd vissza! - kiáltott utána Mihály bá, s tekintélyesen odalépett az alig pislákoló örök­mécseshez, hogy vastag ujjaival levegye a hammát...

*

vSS43 31»

Mire Gergő kiért Szépaszó tetejére, a havazás megszűnt. A ha­vas teljes pompájában ragyogott. Semmi sincs szebb a frissen be­havazott puha, fehér erdőnél. Még ezt a félvad Gergőt is megej­tette tiszta varázsával, és szinte áhítattal ment a magasságokba nyúló szép szálfák között, melyeknek mindenike mintha gyönyö­rű ezüstoszlop volna az erdő hatalmas templomában. A vakító, zúzmarával díszített, hóval prémezett, dermedt ágak finom tetővé szövődtek a feje fölött. A kéken derengő hóban mozdulatlan min­den, csak a levegő jégtűi zajlanak a lenyugvó nap könnyű fényé­ben, mint megzavart pici ezüsthalacskák. Néhány öreg fán sza­kadozott zuzmótérkép. A fák ravatalt állanak a befagyott patak fölött. Csend van, és a Gergő feszült érzékei mégis valami finom zenét hallanak, valami olyan különös zenét, mintha szél fújna át a szarvasok agancsai közt.

„Csak nem a fiam lelke!... Csak nem késtem el!" - ijed meg, és meggyorsítja lépteit, majd megáll és riadtan hallgatózik. - „Még­is a kicsi Gergő lelke volt!" - sír fel benne valami, mert gyanús ez a rettentő némaság. Semmi se rezdül, s a hópelyhekkel, mint fe­hér méhrajfüzérekkel rakott vesszőfonalak is mozdulatlanok.

- Jövök, Kicsigergő! - kiáltja rekedten, és a félelemtől, gyötrő­déstől kiült verejték megfagy a homlokán, mert most már biztos, hogy meghalt Kicsigergő.

Ezt abból is lehet tudni, hogy sehol egyetlen élőlény sincs... Pe­dig ilyenkor a madarak le szoktak szállani az ágakról, hogy ákom- bákom háromujj-jeleikkel teleírják, összesétálják a friss havat. Nem tudják megállani, hogy meg ne tegyék. Éppen így vannak vele a vadak: őzek, nyulak, szarvasok, farkasok, a vaddisznó, hiúz is. Az egyetlen sasmadár nem száll le a hóra, de az is közel repül ilyenkor a földhöz, hogy tisztaságában gyönyörködjék...

„Kicsigergő!" - fullad bele a szó is az erdei ember szívébe. - „Jö­vök, lelkem, s magát Urunkjézust hozom!..."

Hirtelen megáll, mintha gyökeret vertek volna a lábai, mert most veszi észre, hogy nincsen árnyéka, mintha saját árnyéka se akart volna vele jönni. Ez már pedig mindennél biztosabb jel...

Via 44 O lt

Sötéten bámul fel a felhőkkel összeolvadt hegyekre, melyek fö­lött már megjelent az alkonyat. A hó kékül, majd élettelenül szik­rázik körülötte. A fagy jeges hullámai rázúdulnak a havasra. A fá­radt, kimerült ember már nem siet.

„Minek?" - gondolja setéten, és nehezen túrja magát előre az övig érő hóban.

Szinte rosszulesik, mikor fél óra múlva meglátja egy vén bükk oldalához támasztott kicsi kalyibáját... Abban fekszik hóttan Kicsi- gergő... Felszálló füst se látszik, a tűz fénye se játszik ablakán, kihalt, gyászos, fátyolos benne minden. Az asszony se mer elébe menni...

Maga is úgy érzi, mintha idegen hajlékba lépne be, és bátorta­lanul megáll az ajtóban.

- Él?A menyecske vicogva ugrik oda, hogy tenyerével befogja a vad­

ember jégcsapos száját.- Fel ne költse, mert éppen most szenderedett el!- Él? - akar felsikoltani örömében Gergő, de csak a remény­

ségtől nagyra nőtt szemefehérje ég az esteledésben.- Nincs semmi baj! - nyugtatja az asszony - Egész nap az őzek­

kel, vadnyulakkal jádzott!- Őzekkel, vadnyulakkal?- ...Idejöttek az ablakhoz, figuráztak egész áldott nap, s a lelkem

fiam kacagott nekik...- Akkor nincs semmi baj! - pihegte boldogan az erdei ember.

Hát ezért nem láttam egyetlen vadat se, amíg jöttem! Mind ittvoltak!

- Mind itt voltak! - bizonykodott az asszony - Még a madár es megrepdeste az üvegtáblát!

- A madár es megrepdeste? - dőlt el fáradtan a tüzecske mel­lett Gergő, hogy egy cseppet nyugodjék.

- Hát a keresztelés? - kíváncsiskodott az asszony.- Szinte el es felejtettem! - kap a condrakurti zsebéhez Gergő,

s mondja, hogy mi történt. Nehezen húzza elő a fafeszületet, az ósdi

45

könyvecskét, mert vastagok, érzéketlenre fagytak bütykös ujjai a hidegben.

- A szent sót hova es tevém? - keresi hiába, mert bizony a szen­telt só valahol elveszett. Hanem akkor ijed meg igazán, mikor a szenteltvizes üvegért nyúl. Szinte megtántorodik a csapástól, mert bizony a szenteltvíz megfagyott útközben, és széjj elhányta az üve­get. Nehány jégdarabka maradt az egészből. Szerencsére az asz- szony pohárba teszi, hogy az is oda ne legyen. Attól nem kell félni, hogy a hideg kalyibában megolvad.

- Most mit tudjunk csinálni! - keseregnek mind a ketten.Órák telnek el, mire a gyermek felébred. Még tüzes a kicsi or­

cája, de már mosolyog.- Lám, mire méssz? - biztatja Gergő az asszonyt, mert neki ké­

ne fogni a keresztelésnek.Szegény fiatal menyecske a tűz világánál eleget forgatja az

avult, dohos keresztelőkönyvecskét, de bizony nem tud eligazodni rajta.

- Ha tudnám, hogy ez a nagy „fe"-e vagy a nagy „tö"-betű! - kínlódik a silabizálással irulva-pirulva.

- Hadd el! - int sötéten Gergő. - Ha nem megy, hát nem megy! Hiába tevém meg a nagy utat!

Etel se kell, úgy nyúlik el gúnyástul a tűz mellett, és mindjárt el is nyomja az álom.

Az asszony töprengve virraszt. Kívül szél indul, s a vén bükk­fa ágai karcolják a kalyiba tetejét.

„Úgy látszik, vihar lesz!" - gondolja az asszony, s odalép, hogy istránggal bekötözze a kalyiba ajtaját.

Valahol farkas üvölt.Az asszony összerázkódik, és didergő kezekkel kiteszi a fafeszü­

letet az ablakba, hogy távol tartsa a veszedelmet.A farkas azonban újra üvölt, és a gyermek felsír. Már újra tűzben

ég egész teste. Most kezdődik újabb harca a halállal. A feketére fagyott kicsi asszony érzi, tudja, kínlódik tehetetlenül.

46 £2/

Csak az urát fel ne verné a farkasordítás!... Csak azt tudná, ho­gyan kell keresztelni!... Sírva töri a fejét, de sehogy se jut eszébe... Csak az a farkas hallgatna!

A sírás, vihar, farkasüvöltés mégis felveri Gergőt a tűz mellől.Már ő is tudja, mi történik.A kétségbeesett asszony csak akkor veszi észre a férfit, mikor

a/ setéten a gyermekhez lépik.- Nincs baj, semmi baj! - hebegi. - Már tudom, hogyan kell ke­

resztelni! - hazudik, hogy a zord, vad férfit megnyugtassa. - Meg­olvastam a könyvből!...

Gergő elhiszi, és feléled benne a reménység. Kapja a poharat, feszületet, és az asszony kezébe nyomja.

- Akkor fogj hozzá!Szegény asszony áll pillanatig, szeme segítségért repdes, de hir­

telen nagy, meleg gondolat lobban fel benne. Térdre veti magát ,i gyermek ágya előtt, egyik kezében a feszülettel, másik kezében a jégcsap-szenteltvízzel. Forró csókkal megtisztítja kicsinye homlo­kát, a jégcsappal keresztet rajzol rá, és mondja, ahogy tudja: - Kicsi- gergő, én téged megkeresztellek...

A férfiben szintén feléled az emlékezés.- Jól van, Rózsáli! - dicséri boldogan.Az asszonyt azonban elkapta a szent hit.- Most kied következik! - parancsolja az urának.Erdei Gergő pedig szintén kiegyenesedik, ujjai közé fogja a

jégcsap-szenteltvizet, ő is keresztet rajzol a gyermek homlokára, s keményen azt mondja:

- Gergő legyen a te neved!És vastag hüvelykujjával megnyomja a keresztet a gyermek

homlokán, mert ő nem tud írást, ami fölött nem is lehet csodál­kozni...

VSS 47

„Karácsony Csíkban"

Teljes volt a siker Gyergyóban. Madarat lehetett volna fogatni az urakkal, akkora volt a kedvük. Most már biztos a királyné kegye. Ami Buccownak szinte nyakát törte, az nekik egyetlen puskalövés nélkül sikerült. A határőrség befejezését már semmi se akadályoz­hatja meg. A nemesség is behódolt. Mindennap újabb instánciá- val jöttek a bizottsághoz, hogy a „székely nemzet állapotának új­jászervezése" következtében előállott helyzetben a maguk jogait és kívánságait lehetőleg biztosítsák. A bizottság nagylelkű volt. Készséggel teljesített minden kérést. Közben híre jött, hogy Sze- benben meghalt az ártatlanul fogságban tartott Borsai Nagy Ist­ván, az udvarhelyi királybíró. Nyíltan beszélték, hogy a generális tétette el láb alól. Ezzel is az ő lisztjökbe okádta a vajat a tábor­nok, mert ha az erdélyi uraknak csöpp eszük lesz, könnyen számon kérhetik az udvarhelyi királybíró halálát. A csíki falvak ellenállását számba se vették, hiszen az egész mozgalomnak nincs számba ve­hető vezére. Az izgága Zöld Pétert, a szentléleki papot egyszerűen fegyveres kísérettel hazaküldték a karácsonyi ünnepek miatt is, de úgy őriztették, hogy még a madár se szállhatott át hír nélkül a háza fölött.

így következtek el a karácsonyi ünnepek, amelyeknél szomorúb­bat még nemigen ért a szerencsétlen csíki nép, mióta ezek a ha­vasok őrködnek felettük.

A szenteste még csendes volt, de már megjött a híre, hogy újabb katonaság zúdul rá Csíkra, és a főkirálybíró is elindult, hogy a né­pet előkészítse a fegyver felvételére. A királyi biztos urak az első ünnepet még Szentmiklóson töltötték, de másodnapján leeresz­

viS 48

kedtek a felcsíki völgybe, Szenttamásra, ahová már előre kiren­delték a népet, hogy a bizottság készen kapjon mindent.

Hát ilyen hírek mellett készült Csík a karácsonyi szentestére. Estefelé a marhát ellátták, s a kicsi családok bekerekedtek há­zaikba, hogy megkezdjék az ünnepet. A régi boldog örömöknek azonban az idén nyomuk se volt. A kántáló gyermekek, betleheme- sek ugyan az idén is eljöttek, valami kevés arany dió, mogyoró is került a számukra, a gyermek- s asszonynép lassan-lassan el is merült a betlehemi jászolka varázsában, de a férfiak sehogy sem bírtak felengedni. Ültek feketére mart arccal, és nehéz pokol ka­vargóit a lelkűkben, pedig friss hó is esett, amint illik, hogy tiszta földön járhasson a kicsi Jézus, s olyan szépen szemeteltek, kava­rogtak a hópelyhek, mintha fehér ösvénykék ereszkednének le az égből a nagy Gyermek számára, ki ez napon elküldetett rongyos életünk megváltására. Kicsit az időt azonban elvétetted, lelkem, hogy mikor jö jj Csíkba, mert semmink sincs, mivel illendően megtisztelhessünk. Az ölünkbe se merünk felveiini, olyan vi­seltes, mocskos, foltos a gúnyánk is. Különben is, a szentséges királyné úgy beléült a mi ölünkbe, hogy abba már el is kell pusz­tulni; de legalább addig ne panaszkodjunk ezen a szentestén, míg a gyermekek kicsit eljátszanak Jézuskával, s a fehérnépek ki­beszélgetik magukat Máriával. Ki tudja, aztán úgyis mi lesz, hogy lesz!... Addig is, tessék, üljenek le nálunk, ne vigyék el az álmun­kat, s ne restelljék magukat, mert soha ilyen egyforma nem volt a sorsunk.

Képzeletben szokás szerint ezen a napon is ellátogattak a betle­hemi pusztába, a kietlen, düledező, rongyos istállócskába, hol ökör, szamár lehelete melengette a rongyokba pólyáit gyermeket, hogy az Isten hidege egészen meg ne vegye, s gondolatban odasóhajtot- lák Szent Józsefnek: „No, magának is szépen kijutott az életből!...- Ekkora nyomorúság, kivetettség láttára még szégyellték is elcsüg- gedésüket a székelyek: - Mi még ne szóljunk semmit! Ne vétkez­zünk, emberek!..."

vSS 49

Éjfél körül megdöndült az első harangszó, fél tizenkettőkor a második. A hóba roskadt házacskák népe lassacskán szedelőz- ködni kezdett. Asszony, gyermek jó melegen öltözött, a férfiak is fülükre húzták a sapkát, forgácsszilánkkal meggyújtották a hó­lyagos bendőlámpát, s kezükben tartva, csendesen elindultak az éjféli misére, a gyertyák fényétől messzi ragyogó templomocskák felé.

Ki tudja, érünk-e több szentestét!...

Katonák kísérték Zöld Pétert az éjféli misére. Azt se engedték meg, hogy valakivel szót váltson. Mise után már a sekrestyeajtó­ban várták, és újra visszavitték a házi fogságba. így nem láthat­ta, hogy mikor a férfiak is kicammogtak az éjféli miséről, Tompos Mihály, a bíró félrehívta őket a cinterembe „pár szóra", s aszongya nekik:

- Nagy baj van, emberek! Holnap a katonaság az összes fegy­verforgató férfiakat be akarja hajtani Szeredába a főkirálybíró elé, mert érkezik a sorozóbizottság, s erőszakkal fel akarnak minket is esketni a fegyverre, mint a gyergyai népet! Az éccaka egy fitódi ember jött hozzám, s az beszéli, hogy egész Csík megmozdult, s a veszedelem elől a szépvízi havasokba menekülnek. Titokban kö­vet ment mindenüvé. így jött hozzánk a fitódi ember. Ha nincs férfiember, kit besorozzanak, nincs katonaság, s az urak azon az úton, amelyiken jöttek, dolgukvégezetlen, szégyenszemre kényte­lenek lesznek hazamenni!

- Akárki volt, jól kieszelte! - tetszett a terv a férfiaknak.- Jó-jó - mondotta a bíró - , de ti mit gondoltok: csatlakozzunk-

e mi is a többihez?- Azt nem es kell kérdeni! - mondja Dénes Feri a többi neve- •

ben is.- Akkor még az éjjel indulunk! - adja ki a jelszót a bíró. - Min­

denki szerelje fel magát legalább egy hétre élelemmel, fegyverrel.

vSQ 50

A lovasok jöhetnek lóval is. Az erdei szállásokon lesz takarmány elég. Mire hajnalra harangoznak, legyen mindenki a vetéskapu­nál. Úgy kell kiszökdösni a faluból, hogy a katonaság ne alítson* semmit!

Hát így maradt karácsony első napjára apa nélkül kicsi Jézus c'gész Csíkban.

(Részlet a Madéfalvi veszedelem című regény 28. fejezetéből.)

* Sejtsen.

viS 51

„Erdélyország karácsonyfája"

Erdély urai keresték a kedvét a császár kedvesének. Járta a sok vendég Gorbót, vacsorák, bor s muzsika mellett kínálták magu­kat, hangosan bámulták a császárt, s kéréseket suttogtak a szép­asszony fülébe. A hű urakat számon is tartották Bécsben. A gör­be grófnak szintén nagy lett a becsülete, itthon tartották a szoros barátságot. A jándékban sem volt hiány. Szép lónak, agárnak, híres burkus portékának vert útja volt Gorbóra. A zilahi botrányt is hamar elfeledték, s a hegyes német szó nem szúrta a szájukat. Mikor a császár megszámoztatta a házakat, összeíratta a népet, csak a bocskoros nemesek tiltakoztak, s a paraszt futott az er­dőkbe félelmében. Ok saját kezűleg szegezték fel a házszámot, nem féltették a nemesi jogokat. Sokszor a nap oltotta el a lámpát a kastélyban. Szerelmes, kábító dínomdánomra pedig került ürügy. A „rórátékolbászra" még a kálvinista urak is eljöttek, s nemcsak a fiatalja, még a házastüzes urak is elszöktek az asszony mellől. A sok feleség pedig árkot búsult a szeme alá.

Miklós napján többen vén, szakállas Mikulásnak öltöztek, s az aranycipő orrába nem egy szerelmes levelet rejtettek. A szép gróf- nén azonban nem fogott semmi. Az éccakákat átragyogta, de tit­kos, furcsa vágyak zavarták. Vacsoránál könnyelmű, bolondos jókedv kerekedett. Csak Nemes Zsuzsa volt komoly, nyugtalan. Az alig megnyalintott bor égette a száját, testéből ingerek, érzé­kiség sugárzott. Váltakozó szemű, bosszúálló boszorkány volt ezen az estén, kiről el lehet hinni, hogy ablaka alá csalja a holdat, mez­telenül a tányérjára fekszik, s lakatlan erdők felett úgy fut férfi- bolondító útjára.

vSS 52

Éjfél felé vad ivásba merültek az urak, és a bécsi bugyogókban rázta mellette őket a szerelmes hideg. Még a halvérű Ahlefeld Mi­hály is azt mondta, hogy nehéz dolog a más feleségét nem kívánni.

- Hejh, ha nekem ilyen angyalt hozna az angyal! - sóhajtott a boldogtalan Zeyk fiú.

- Önző, rossz ember - kacagott a grófnő. - Arra nem is gon­dol, hogy nekem mit hozzon az angyal.

Megindult a vetélkedés. Összehordták Erdély minden kincsét, külországok ritkaságait, de az asszony mosolyogva rázta a fejét.

- Nem találták el, hogy mit szeretnék.Nem nézték Haller urat, aki nem is nagyon bánta felesége já­

tékát. A Zeyk fiú boros fővel odaállott a szép nő elé.- Én önmagamat kötöm fel a karácsonyfájára, grófnő. Nekem

mit sem ér az élet ohne Liebe - vegyítette a német szót a magyarral.- Gyenge angyaldísz - kacagtak a többiek.- Mit akarsz, gyermek - tolta félre Csáky gróf - , mikor egész

Erdély állít karácsonyfát a grófnőnek?Az ötlet, hogy Erdélyország állítson karácsonyfát a császár sze­

retőjének, pillanatig megdöbbentette az urakat, de rázúgták:- Brávó!A poharak összecsengtek, mámorosán lelkesedtek, az asszony

elgondolkodott, de utóbb megvillant a szeme, és Csákyhoz fordult:- Ó, Erdély nekem igen nagy krisztkindli, de elfogadom, és ha

nincs ellenükre, a császárnak adom, hadd legyen egyszer neki is karácsonyja.

- A császárnak? - hökkentek meg.- Az övé úgyis - mosolygott a grófnő.Fagyos csend lett. Ijedten meredtek egymásra. Hát ilyen könnyen

t'l lehet ajándékozni a hazát? Hiszen ez úgy hangzik, mint egy or­szágárulás. Csáky a fejét verte, melyben megszületett az őrült gondolat. Ujjain számolta, mivel kellene díszíteni a szomorú fát.

- A csúcsára a meggyalázott magyar korona jönne - morfon­dírozott magában. - Alája a sok rendelet, melyekkel megölte az országot.

vifí 53

Szürke orcával kelt fel székéről. Mint a falevelet a szél, úgy ráz­ta a lelkiisnieret. A melle szorult, s mintha víziói volnának, úgy el­meredt. A többiek kacagták, hogy milyen ittas, és senki sem figyelt érthetetlen motyogására.

- Négyezer halott tartaná elébe ezt a karácsonyfát, amelyen ott függ a száműzött anyanyelv, a lomtárba tett alkotmány, az elvett szabadság, egymásra uszított népek minden átka...

Összefolyt előtte a ragyogó dínomdánom.- Nincs az a karácsonyfa, amely elbírná a halott Erdélyt - dör-

mögte borzongva, és búcsúvétlen kifordult az ajtón.Csak a házigazda kacagott rá részegen ültében. Nemes Zsuzsa

tán észre sem vette, mert éppen akkor hajlott a füléhez Kornis Zsiga, és azt mondta féltékeny haraggal:

- Zsuzsa! Én egy csókodért elhozom neked a legszebb ajándékot.- S mi légyen az? - lepődött meg az asszony.A férfi az asztal alatt szenvedélyesen megszorította a kezét.- Tudom, mi fáj neked.A grófnő szóra sem méltatta, de a férfi keserűen elcsikordította

fogait.- Addig nem nyugszom, míg a karácsonyfádra nem akasztom

Wesselényi Miklóst, régi szeretődet.A szépasszony végigmérte a lihegő embert, s gúnyosan felvonta

az orrát.- Akkor megkapod a csókot, Zsiga!...

Nem volt nehéz feladat a gubernium útján a megyei karhatal­mat küldetni Wesselényi elfogatására. Karácsony hetére már Kornis Zsigmond főispán kezében volt a megbízatás, ki nem sokat teke­tóriázott. Maga mellé vette a megyei tiszteket és embereket, s egy kemény téli éccakán elindult.

Pár óra múlva mindent tudott Wesselényi. Útközben elfogták ugyan egyik kémjét, de hiába verték, el nem árult semmit a gaz­dájáról.

54 £ü>

- így is jó - húzódott vissza a meleg bundákba a főispán. - Majd meglepjük a fészkében. Ott borítom meg az ágyában.

A fegyveres csapat lábolta a havat, s óvatosan lopakodott elő az éjben. Kakasszóra megindult a havazás, szél is kerekedett, s a fehér táncban nem lehetett három lépést látni. Az emberek ká­romkodva bukdácsoltak a dermesztő hófúvásban, a lovak patája megrakodott, s remegő térdekkel kiállottak az úton. Kornis Zsiga arra gondolt, hogy fenemód meg kell dolgozni a Nemes Zsuzsa csókjáért, de ha már boros fővel vállalta, szégyen volna most még­ha Irálni.

- Nem lehet továbbmenni - jelentette a vezető hajdú. - Az út elveszett, se ló, se ember nem bírja.

- Nem fagyhatunk meg itt - dühöngött a főispán. - Ha előre nem lehet, visszafelé is elveszett az út. Előre, ha belepusztulunk is!

A verejték jéggé vált az embereken, a szél zilálta a lovak sörényét, s a veszett, metsző szél befújt a bőr alá. Az arcok kékre dagadtak ,i hidegtől, s az erő kifogyott az elhalt kezekből. A főispán azonban nem tágított. Félig holt volt az egész sereg, mikor pitymallatra be- v.inszorgott Sibóra.

- Csendesen meg kell kerülni a kastélyt - adta ki a parancsot.Kerülni kell a zajt. Az őröket le kell fegyverezni, s az urat ott

nyomjuk ágyában. Nem kell félni semmitől, itt van a legfelsőbb rendelet!

A kastély néma volt, mintha mélyen aludnék a vastag hó alatt, lilőlénynek sehol semmi nyoma. Bizakodva nyomul előre a főispán, és óvatosan betaszítja a kaput. Egyszerre negyven puska csöve me­red a mellének, és kemény kiáltás hasít bele az éccakába:

- Megállj! Akinek élet kell, rám ne jöjjön, mert elevenen ma­gam meg nem adom!

A támadók megtorpannak, és felnéznek a felettük álló férfira, ki ott áll az erkélyen dacosan, büszkén, belenyúlva a szép téli kék hajnalba, szilárdan és félelmetesen.

- A törvény nevében felszólítalak, Wesselényi Miklós, hogy add meg magad! Ellenállani ne merészelj! - kiáltja a főispán.

*ÍS 55

- Azt mondom, hordd el a bugyogódat, míg kijövök a türelemből...- Üsd, vágd! - biztatja a karhatalmat a főispán, de az emberek

nem mernek mozdulni.Wesselényi gúnyosan kacagja, és intésére hajdúi kardot ránta­

nak, s az első vak ütésre szétfut a karhatalom. A főispán egyedül marad. Wesselényi a szeme közé néz, jégcsapos bajsza alól fojtot- tan tör elő a szó:

- Szégyellő magad, Kornis Zsigmond...Mire megvirrad, a támadóknak nyomuk sem marad. A kastély

újra csendes. Wesselényi visszaszökik ágyába, hogy az áldott asz- szony ne sejtsen semmit, és nyugodtan készíthesse elő két gyer­mekét a Jézuska születésére. Cserey Helénát azonban nem lehet megcsalni.

- Miféle zaj volt az éjjel? - kérdezi.Wesselényi szemlesütve válaszol:- Borzalmas hóvihar volt, de reggelre megszűnt.Az asszony pirul el a hazugságra, és szembefordul urával.- Kornis Zsigmond főispán pedig a megyei néppel mit keresett

itten?A férfi elkedvetlenedik.Kevéssé habozik, de nincs miért titkolni az igazat.- Hát tudod? Engem akart elfogni - egy csókért. Az urak elha­

tározták, hogy a császár kedvesének egész Erdélyország állítson karácsonyfát. Én lettem volna az egyik fityegő rajta... Nem tűrhet­tem, elvertem a kapum elől.

Az asszony büszkén ölti ura nyakába két karját, s villogó sze­mekkel mondja:

- Jól tette, Miklós.

(Részlet A sibói bölény című regény 16. fejezetéből.)

*i£2 56 01»

A vírágszedő asszony

Tizenhatban, azon az éjszakán azt álmodta, hogy kiment a me­zőre aratni, s hát Edesistenem, a búza mind tiszta piros rózsává változott. Mikor közelebb megy, akkor látja, hogy mindenik földön a kalászok tövében ott fekszik holtan a gazdája, egész családjával, szép sorjában elnyújtózva.

Sikoltani se volt ideje, s már megszólította a halál, aki görbe kaszájával ott állott a búzamező közepében.

- Siess, siess, mert téged várlak, Fejér Julis! Eltőt az üdő, fogjunk dologhoz!

Megsuhintja a kaszát, s arra dőlni kezd a rend, a megsértett kalászokból pedig csurog a vér!

- Állj a sarkomba, Fejér Julis - parancsolta a halál s szedjed, kössed a kévét.

Irtózott hozzányúlni a véres gabonához az asszony, de a halál rárivallt:

- Forgódj, mert télire kenyér kell!- Ebből ugyan milyen kenyér lesz? - kérdezte bátortalanul.- Amilyent megérdömöltök! - válaszolta a halál.Mire a nap ereje megjött, olyan enyészetszag lett a mezőn, hogy

Fejér Julis alig bírta kiállani. Hol egy gyermekholttestben botlott meg, hol egy-egy felfordult fürjmadárra lépett. A verejték szakadt róla, de mire delet kondítottak, a mező fel volt kötözve.

- No most eresszük útjára! - mondotta a halál, és lelépett a víz partjára.

57

Egyet intett, mire szép csendesen úszni kezdett lefelé a vízen a töméntelen koporsó. Mindenikbe belehelyeztek egy-egy kévét, kalászával keletnek fordítva, s továbberesztették a vízen.

Mikor az utolsó koporsó is a parthoz csúszott, a halál a karjára csavarta a Fejér Julis nagy sárga haját, istenesen megrázta, és bele­lódította a rettenetes csónakba:

- Eridj most te is utánok, s lakjatok jól!Azzal vígan fütyülve felsétált a havasok közé.

*

Aznap az ellenség elhajtotta Szőcs Gór Istvánt, a Fejér Julis urát.Hajnaltájban - össze sem tudtak jóformán mézesedni az ágyban

- vad muszka kozákok fegyverrel megverték az ablakot, s mire Fejér Julis az öltözetit magára kapkodta, már a két gyönyörű ökör­rel, szekérrel együtt űzték is ki a kapun az urát. A veszedelem hí­rére, aki tehette, kertek alján, szakadékok közt bujkálva kiszökött az erdőkbe, s ott élt a sok nép, mint a vademberek.

Fejér Julis a két kezét a fejére kapcsolva az udvaron sikoltozott egész nap.

- Be megálmodtam! O, hogy megjelöntötte az Isten!Estefelé egyszer csak látja, hogy az úton nyomul felfelé a sok

idegen katona, ágyú, szekér, s a hegyekről is ereszkednek lefelé. A kiskapuhoz futott, és reszketve nézte, nincs-e közöttük az ura, de a porfelhőben, nagy zsivajban, a sok sírástól, félelemtől nem is látott tisztán. Erre kiáltozni kezdett:

- Jere haza, Szőcs Gór István!Jött is Szőcs Gór István, de fegyverek közt. A sapkája véres volt,

mintha veres virágot tűzött volna rá. Szólania nem szabadott, csak bánatosan ránézett a feleségére, mikor elhaladt a kapu előtt. A két ökör azonban elbődült, és szekerestül kivágott a sorból. Az Isten­nek sem akartak továbbmenni. A katonák ütötték, Fejér Julis pe­dig biztatta:

- Virág! Rendös!

58 S l>

A két állat megtorpant. Ekkor az egyik katona lándzsával felé­jük szúrt, és felhasította a Virág oldalát. A vér elöntötte, és lefolyt fehér lábain.

- Éppen mint a Krisztusét! - takarta el iszonyodva a szemeit Fejér Julis.

Inteni se tudott az urának, a vonuló sereg tovasodorta Szőcs Gór Istvánt. A fáradt katonák a lovak farkát fogva meneteltek, ¡1/. út dübörgött a lábak, kerekek, állatpaták alatt. Idegen vezény­szavak, káromkodások röpködtek a kihalt, ijedt házak között. Verejték- és ürülékszag hömpölygőit utánok. Az ing a hátához fa­gyott Fejér Julisnak a félelemtől, de hirtelen eszébe jutott, hogy az urát egy falás ennivaló nélkül viszik. Besietett a házba, sebtiben levágott egy jó arasz szalonnát, kirántotta a kenyeret a fiókból, s megfutamodott a sereg után.

Valahol a távolban ágyúlövések morajlottak, az erdő fái furcsán recsegtek, izgatott, nehéz kábulat volt a levegőben. Fejér Julis csak futott az úton, s didergő szájjal motyogott:

- Eresszenek, jóembörök!... István, merre vagy?A szürke porfelhő mögött hirtelen vakító láng csapott a magas­

ba, és dördülés rázta meg a földet. Az Olt hídját felrobbantották. A víz füstölt, sistergett, az út helyén fekete szakadék tátongott.

Fejér Julis megállóit, mintha mellbe vágták volna, a haja lobogott, s csak a két karjával birkózott az üres levegővel. Mikor magához tért, odavánszorgott a szakadékhoz, szép fiatal teste kinyúlt fö­lülte, s torkaszakadtából kiáltozni kezdett:

- Ide hallgass, Szőcs Gór István! Akármerre vigyenek széjjös e világon, én idehaza várlak! Jere akár reggel, jere akár este, engem ébren találsz!... Hallod-e, Gór István? Verje meg az Isten haló po­rában es, aki téged megbánt, s százszor es áldja meg, ki jól bánik veled! Hát menj csak, Gór István!

Most feje fölé emelte a szalonnát-kenyeret, s az ura után dobta.- Ezt vidd el magaddal, hogy a hosszú úton meg ne éhezzél!Az élelem loccsant a vízben, de Fejér Julis nem hallotta. Meg­

nyugodva visszafordult a falu felé, s eltűnt a szürkületben.

Másnap magyar katonaság özönlötte el a falut. A nép ölelte, csókolta, csak Fejér Julis maradt néma. Fogta a favágó fejszét, s el­szántan megállott a kapuban.

- Levágom, aki ide be meri tenni a lábát!A katonák visszatorpantak.- Mi lelte, menyecske? Hiszen magyarok volnánk mi is!- Ide katona se magyar, se némöt, se romány, se muszka élve

bé nem!- Igen, de háború van! - ellenkezett egyik katona.- Akinek háború kell, az igazítsa el odakünn! Ez a Szőcs Gór

István háza!Tiszt is került oda, de a fejszés asszonyt nem lehetett eltánto­

rítani a kaputól. Olyan igézet lobogott a szemében, hogy a katonák megdöbbenve távoztak.

Étlen-szomjan ott állott a fejszével a kaput őrizve. Este azonban elfogták. Kilenc óra tájban a katonák a felrobbantott hídnál lepték meg egy darab szalonnával, kenyérrel a kezében.

- Jól tartsd magad, Szőcs Gór István - kiáltotta - , mert már itt vannak a magyar katonák!

Mikor kihallgatták, értelmesen elmondott mindent az álmától kezdve, mire kijelentették, hogy eszelős, és elbocsátották, de fegy­veres őrt állítottak a kapujába. Kívül a katona, belül az asszony vigyázott a házra. Közben békésen elmesélgették a sorsukat.

- Osztán, menyecske - tréfált a katona - , nem kerültünk-e maga miatt sógorságba a muszka katonákkal?

- No nézd - fitymálta Fejér Julis - , hol jár az esze!Reggelre a magyar katonák is elmentek, a háború továbbvonult

a Kárpátok közé, s a faluba lassan visszatért az élet. A felrobban­tott híd helyett mást vertek az utászok, de a földomlás szakadéka megmaradt. Az idő félelmek, nélkülözések, reménységek közt telt. Ma itt, holnap ott ütött be a szomorúság. Csak Fejér Julis nem vál­tozott semmit. Nap nap után kijárt a szakadékhoz, és belevetette a szalonnát-kenyeret az urának; de a szalonna-kenyér is minden­nap kisebb lett, s mikor az utolsót is elhajította, fásultan mondotta:

vSS 60

- Valamit most már te es csinálj, Gór István, mert már nekem több nincs!

Azért tovább is kijárt a szakadékhoz, akármilyen idő volt, s utána- kialtotta elhurcolt társának, hogy mennyi széna lett, hány kalan­gyát aratott; megkérdezte, melyik földbe mit vessen, elújságolta, mi hír a faluban. Rendes házaséletet élt a távolból. Még veszeke- ilrlt is.

-- Ha tisztességes ember vónál, István, akár erről, akár a más­világról hírt adnál magadról.

lüeinte sajnálták, később kacagták, utóbb megszokták az em­berek.

Hitelt egy esztendő, de csak nem jött semmi hír az elhajtott emberről, pedig a Vöröskereszt útján is kérdezősködtek utána.

Szeptember közepe lehetett, mikor egy nap rongyos-foltos ide­gen ember tévedt a faluba. Sovány, égett, a sok éhezéstől zöld volt rí/ arca, szürke szakálla ragadt össze a piszoktól, s rossz kapea- bocskorban rúgta a port.

- Melyik a Szőcs Gór István háza?Mikor belépett a kapun, Fejér Julis sírva fogta meg a kezét.- Jö jjön, jóember, mert én tudom, hogy magát az én uram

küldte!A jövevény ráintett a fejével.- Sirassa, jóasszony, mert mikor meg akart halni, ő is magát

búsulta!Alig ült le a házban, már omlott be a sok asszony az ajtón: Köpe

Ferencné, Szabandi Mihályné, a Dobai Miklós felesége s a vén Vonuj Gica családja.

- Hát az én uramról nem tud-e valamit?- Sokat szenvedtünk! - sóhajtott a jövevény. - Csak tétünk há­

romféle volt...Meg is látszott a sok szenvedés rajta. Úgy ült ott, mint a halál-

kép. A lábszárai meg reszkettek alatta, mint a frissen feltámadt híilottnak.

61 Ql>

- Hét nap s hét éjjel hurcoltak üsmeretlen tartományokon ke­resztül, míg elértünk Paulinszk faluig. Ott volt a fogolyláger egy elhagyott oskolában. Voltunk ügy hétszázan. Az udvaron két sor­ba parancsoltak egymással szemben, s a soron végig egy zsákból letöltöttek valami régi, dohodt puliszkalisztet, hogy aki éhes, hát nyalja...

- Szent Isten! - csapta össze a kézit Szabandi Mihályné.A jövevény egykedvűen folytatta.- Osztán bévágott közénk a flekktífusz. Hullott az ember, mint

ősszel a légy. A katonák nagy meszes gödröt ásattak, s lapáttal hengergették bele a holttesteket, hogy a betegség ne terjedjen... Ez így ment karácsonyig. Azt sem tudtuk, vasárnap van-e, mise­nap van-e, csak temettünk szakadatlan. Végül hárman maradtunk: én, Szőcs Gór István s egy Szeged vidéki ember.

Egyik este aszondja a Szeged vidéki ember.- No testvérek, karácsony van. Ma született a kicsi Jézus.Éjféltájban leszállóit a priccsről, letérgyepelt a földre, s elkez­

dett énekelni:

Jézus ágyán nincsen paplan,Jaj, de fázik az ártatlan.Hogy is lőhetne bundájja -Eveszött a báránkája...

Aluggy, aluggy, drága!

- Ebből tudtuk meg, hogy karácsony van. Erre mü es beléállot- tunk az énekbe, s fúttuk egész éccaka, már csak azért es, hogy a szájunk bé ne fagyjon a nagy hidegtől.

Hirtelen a Szeged vidéki ember mérgesen felszökik:- Elég volt már a Jézusból!... Most fújjuk azt, hogy: „Gyiin a halál,

hozza a kaszájját, Vele hozza pipáját, kulaccsát..."A nótát sem én, sem Isvány nem tudta, de nem es kellett, mert

a szegedi ember fújta, ahogy a torkán kifért.

viQ 62

Egyszer csak kacagni kezdett, s arra gyújtott, hogy „Halálmadár: halálmadár szállott a ház falára, Möghal innen, möghal innen valaki nemsokára..." Azt sohasem tudtuk meg, hogy mi a nóta vége, mert mikor odaért, hogy „En halok meg, édösanyám" - földhöz vágta ma­gát, s elkezdett hörögni.

- No e tisztességes karácsony! - mondom Gór Isványnak. - Ép­pen nekünk való!

Az én emberem nem válaszol, csak igen-igen komolyan szedni kezdi a rongyait magára.

- Te hova mécc, István? - kérdezem.Gór István rámutat a földön elnyújtózott emberre:- Mégsem hagyhassuk ilyen dísztelenül. Elmegyek, s néhány szál

virágot szedek a mezőn, hogy legalább a kezeibe legyen.- Elment a szépeszed? - felelem. - Ki hallott karácsonkor virá­

got a mezőn?- Pedig van - bizonykodott Gór István - , csak meg kell látni!Ki es szökött a mezőre, ahol még levágatlan zergett a török-

búzakóré. Nehánynak letörte a zászlóját, bokrétát kötött belőle, s úgy, a reáfagyott hóval együtt beletettük a halott markába.

- Jaj, Istenanyja, Szűzmárja! - hányta magára a román keresz­tet borzadozva Vonuj Gicáné, de a jövevény intett, hogy „a még Semmi", és monoton egyszerűséggel beszélt tovább:

- A halottat, ahogy lehetett, elnyújtóztattuk, de hamar fagyott a nagy hidegben. Mikor azzal is készen voltunk, mondom István­nak: „No, tegyük el magunkat holnapra". „Abbiza üdeje", feleli C ;ór István, de élig szenderedem el, megszólít:

- Födi! Födi! Aluszol-e?- Mi a bajod?- Neköm elég nagy, mert én es megyek!- Hova, te?- Biz én haza... a másvilágra!- Segíjjen az Isten!Akkor már úgy égett a két orcája, mint két piros rózsa, de értel­

mesen beszélt.

63 £Ü*

- Ha méges valamikor hazakerülnél, Mózsi, s módodban lesz, keresd fel a feleségemet. Fejér Julisnak híjják, s mondd meg neki, hogy tisztelem, s jó feleség volt, igazi hűtős társ... Osztán ne bú- sujjon, hanem igazítsa a dolgot, ahogy lehet, s a két ökör biza odavesze. Eleget sajnálom, de mit csináljak. A kozsókom belső zsebében kapsz egy nóteckönyvet, azt vidd el neki, s a gúnyáim legyenek a tiéd...

Azzal ő es elkezdte énekelni a „Jézus ágyán nincsen paplany"-t.Mire megvirradt, elnyújtóztattam a másik mellett, a törökbúza­

virágot kettéosztottam testvériesen, hogy ő se menjen dísztelenül a másvilágra. A noteckét magamhoz vettem, leültem melléjök, s ahogy tudtam, elimádkoztam mind a kettőt.

*

Csodálatosan nyugodt volt Fejér Julis az ember látogatása után. Mindjárt másnap egy font húst vitt a paphoz, s harangoztatott az uráért. A paptól elment a kántorhoz, megkérdezte, nem tudja-e azt a szép éneket: „Jézus ágyán nincsen paplan".

- Pápista ének lesz az, Julis - utasította el a kántor.- Már akarmi - mondotta szelíden az asszony - , nem sajnál­

nék egy sarjúmalacot a mestör úrtól, ha megtanítana reá. Szeged táján éneklik, s hátha az ottvaló népek áteresztenék nekünk es. Ingyen nem kívánnám. Cserébe adnók nekik azt, hogy: „Fekete fa ­luban fejér torony láccik", vagy azt, hogy: „Két út van előttem, melyi­ken induljak". Akármelyiket, csak küldjék.

Várta, várta Fejér Julis a nótát, de hiába várta. Erre elkezdette ma­gától próbálgatni a dallamot, s ki is jött alkalmatosan. Különösen a végit, azt, hogy „Aluggy, aluggy drága!", tudta olyan keservesen, hogy aki hallgatta, hasadt meg a szíve.

- Mert ott nem Jézusra, hanem Szőcs Gór Istvánra gondoltam- mondotta mosolyogva.

Ha olyan ijesztően fehér nem lett volna az orcája, senki nem mondotta volna róla, hogy nem rendes asszony. Hallgatag, elgon­

64

dolkodó lett, de végezte a dolgát. A szakadékhoz nem járt ki, mióta megtudta, hogy meghalt az ura. Később kérője is akadt, ile Fejér Julis kitartott az özvegyi sorban.

Késő ősz volt, mikor a baj ismét utolérte.Késő ősz volt, s már a havasok, a tél nagy fehér kutyái készül­

lek beugrani a rozsdaszínű erdők fölött az Olt völgyébe. A vén cse- refák már félig alusznak, s az alattuk elcammogó medve őrzi őket. A bükkök aranya alatt a kecskerágó fürtjei piroslanak. Az iszalag selymes haján a dér könnyei ragyognak, s a nyírfákról sárga pénz hull alá, melyre Isten arca van ráverve. Kár, hogy nincsen értéke. Az erdő szélén cigányasszony vérző ujjakkal szedi a vadrózsa pi­ros bogyóit, mintha az alig letűnt éjszaka fekete kezei nyúlnának ki sietve a lombok közül, hogy a föld ragyogásából még valamit ellopjanak.

Fejér Julis azonban korán felkelt. Felvette az ünnepi gúnyáját, lelhúzta a kényes csizmáját, gondosan elemózsiát pakolt, bezár­ta a házát, s a kulcsot rábízta a szomszédokra, akik meglepetten kérdezték:

- Hova készülsz, Julis?- Megyek az uramhoz.És kisietett a rétre.A reggeli napfényben úszó réten virág virág mellé szúrva, virít

már a kikerics, mintha üde zöld abroszon violaszín pohárkák ez­rei volnának felterítve a harmatnak.

Fejér Julis közéjük rohan, és tépni, szaggatni kezdi a virágot.A mezőn már sok az ember. Itt a takarodás ideje. Recseg, ropog

■i kukorica sárga erdeje. Elszánt arcú emberek bujkálnak közte nyakba vetett zsákokkal. Tovább kasza villan a sarjú fölé, ekék hasítanak bele a földbe, ásók forgatják a krumplit, káromkodások ri,innak. Olyan az egész kép, mintha a mennyország terített asz- talát rohanták volna meg az emberek, és rögöt dobnának a me­nekülő angyalok után.

- Te mit csinálsz, Fejér Julis? - riadnak rá az asszonyra.

65

- Virágot szedek.Mohón tépi a lila kelyheket, ruhája térdig vizes, kezei kékek a

harmattól, mely olyan bő és hideg, hogy a réten álló tehén irtózik a fűhöz érinteni a száját.

Mikor egy öl virága van, elsiet a felrobbantott szakadékhoz, és beleszórja az egészet.

- Te mit csinálsz, Fejér Julis? - döbbennek meg a mezőn dol­gozó emberek.

- Én bizony útat csinálok az uramhoz.- Te tiszta bolond vagy, Fejér Julis, hiszen ott az út a szakadék

mellett.- Az nem az én utam. Ezen ment el az én uram, s ezen es jő

vissza.Egész nap hordja a virágot, egész nap szórja a mélységbe.- Nem nyugszom, míg bé nem töltöm!Az emberek fejcsóválva tovább szántanak.Elöl megy az ökör, utána az ember, az ember után a halál, és ütik

egymás hátát...

vSG 66 Ql>

Egyszerűen

Állok az ablaknál, és nézem a hóhullást. Elgyönyörködöm ben­ne, mint a gyermek. A kucsmás tetejű hegyi házakat félig bete­mette a hó. Szűz, szent, szép és tiszta minden. Ember, állat alig jár az utcán. Benn ülnek a tűz mellett, s nézik a nyitott cserepes lángját. Az ablakocskákban szorongó virágok piros árnyékot hintenek a hóra. Tele van gyümölcsfával a falu. Vastagon áll min- den ágon a hó, és szép a világ a sejtelmes, finom hóverésben. A hegyek, erdők fehér tömegei belevesznek a ködös égbe, a torony boldogan szédül a csendben. Nem szabad mozdulni, mikor esik .1 hó. Szinte bánt, mikor hallom, hogy valaki az ajtó előtt veri a csizmáját, hogy lerúgja a havat róla.

- Te vagy az, Dénes? - ismerem meg.A Márton Káruly legénykéje.- Mit akarsz?A kölyök szipog, s markássza a vizes sapkáját.- Engem a vén Máté Dani bá küldött, s aszonta, hogy a tiszte-

lendúr ebbehelybe menjen, s adja fel neki az utolsó kenetet, mert hal meg!

- Hát beteg?- A' kell, hogy legyen - pislog fel a gyermek tisztelettel - , ha meg

akar halni! Neköm az ablakon kiáltott ki, hogy szóljak bé a tisz- li'lendúrhoz. Éppen a boltba indultam.

- Eredj csak, fiam, mindjárt megyek én is!- Aszonta, hogy siessen! - szól vissza a gyermek az ajtóból.Alig bírok átlábolni a havon a templomba, hogy magamhoz ve­

gyem az oltáriszentséget s a szentelt olajokat.

67

Fehér karinget veszek magamra, fehér stólát a vállaimra, a feke­te birétumot a fejembe nyomom. Nincs, aki segédkezzék, de nem is kell. Meggyújtok két gyertyát az oltáron, és félig fagyott ujjak­kal fordítom a szentségház ajtaját. A kehely kiaranylik belőle. Térdet hajtok, és az ezüstszelencébe rejtem az Urat.

Egyik kezemben csengettyű, és egyet-egyet csendítve megyek végig az utcán. Néhány asszony, ember, kivel találkozom, a hóba térdel, míg elhalad mellettük az Úrjézus.

Pár perc alatt teljesen fehér leszek magam is a hótól, amely már csizmaszárig ér. A Máté Dani kapuja előtt újra csendítek, hogy hallják meg odabenn is, és készüljenek a fogadásra, de szinte megütött a guta, mikor láttam, hogy a haldokló öregember ingben- gatyában, hajdonfővel, mezítláb valami malacokat téringet a hóban.

- Menjen csak bé a házba, tisztelendúr, mert mindjárt jövök én es. Ezek a fene malacok kirontottak, s éppen csak bérekesztem.

Elkomorodom, mert szentségvivőnek nem szabad haragudnia, és elhatározom, hogy keményen megfeddem az embert, hogy a szent dologból tréfát űzött, mert halálos óráján senki se szalad me­zítláb a hóban s öltözetlenül húszfokos hidegben. No csak jöjjön be Dani bá!

Meglep, hogy a „ház"-ban minden elő van készítve az Úrjézus fogadására. Két öreg gyertyatartóban két szálacska új gyertya, az asztalon friss, szőttes fehér abrosz, tányérkában só és kenyér­bél. Tudja az öreg, hogyan kell. Mire a gyertyákat meggyújtom, már jön is az öreg a futástól szuszogva, havasan, vizesen.

- Cseppet megvárakoztatám! - barátságoskodik. - így van az ember, kinek senkije sincs.

Fát tesz a tűzre, mosolyog, de én keményen szidni kezdem:- Tudja-e, Dani bá, hogy maga most nagy bűnt követett el?- Én ugyanbiza mivel? - álmélkodik.- Azt hazudta, hogy halálos beteg, és idefárasztotta az Úrjézust.Az öreg megsértődik.

viű 68 21»

- Ki mondta a tisztelendúrnak, hogy én nem vagyok halálos beteg?... No osztán effélit ne halljak!... Lásson csak el a szentsé­gekkel, mert nekem nincs több hátra fél órámnál. Olyan szépen meghalok, mint a pinty.

Meghökkentem, olyan valóságos meggyőződéssel mondta.- Honnan tudja? - kétségeskedtem.- Azzal maga ne törődjék, csak végezze a dolgát! Éppen csak

addig várjon, míg lefekszem!Az ingéből kirázza a havat, vizes orcáit karjaival megtörüli, és ko­

mótosan bebújik az ágyba.- Kezdheti, tisztelendúr! - figyelmeztetett kedvesen.- Hohó! Az nem úgy megy! - riasztottam rá. - Előbb meg kell

győződnöm, hogy halálos beteg-e. Addig nem szabad az utolsó kenetet feladnom! Mutassa a pulzusát! Van-e láza?

- Nincs! - ijed meg az öregember. - Nem érzem, hogy forrósá- gom volna.

Tényleg, a pulzusa rendes. Inkább kevesebb, mint több.- Hol fáj? - tudakozódom.- Nekem az égvilágon sehol sem!- Mikor volt utoljára nagybeteg?- Én az életben sohasem! Mért lettem volna?- Hány esztendős?- Hatvankettőben születtem, számítsa ki a tiszelendúr!... Mért

kérdi?Intek, hogy fogja be a száját.- Hiszen maga olyan egészséges, mint a makk.- Én az, Istennek hála!- Ki mondta magának, hogy meg fog halni?- Neköm senki sem! Tegnap óta nem is beszéltem senkivel.- Akkor honnan sejti, hogy meghal?Az öreg kezd haragudni.- Én nem sejtegetek semmit. Én bizonyosan tudom, hogy

meghalok... Addig tölteti az üdőt, míg itt hirtelen megmurálok,

vSG 69 Q2*

s osztán futhat a lelkem után! Végezze a kötelességig s egyébbel ne törődjék!

- Az nem úgy van! - dühösködök. - Nekem meg kell győ­ződnöm...

- Ha felfordultam, meggyőződhetik! - kacag mérgesen. - Appe- dig olyan bizonyos, hogy fél órán belül felfordulok, mint hogy Is­ten van az égben.

Ilyen konok biztonságot nem láttam az életben. Ez már szinte félelmetes. Igyekszem megfejteni a titkát. Mással nem tudom meg­magyarázni, csak az ösztönnel. Az erdei vadak is megérzik halá­luk percét, és sohasem tévednek. így lesz ezzel az öregemberrel is. Vannak efféle titkok. Mindegy. Ha már idejöttem, legalább meg­gyóntatom s megáldoztatom.

- Vizsgálja meg a lelkiismeretét! - mondom neki. - Adok né­hány percet.

- Én készen vagyok! - azt mondja komolyan, s két ráncos, fekete kezét imádságra kulcsolja a cserge felett. - Kezdheti, tisztelendúr!

A fejéhez ülök, violaszínűre fordított stólával a vállaimon, és hall­gatom, hogyan ver a szó az öreg száján.

„Gyónom a mindenható Istennek..."Mintha kicserélték volna, a vénember egyszerre megváltozik.

Hit és töredelem száll leikébe, orcája elkomorodik, és fenséges alá­zattal lép Isten színe elé. A kicsi paraszthajlékot is betölti a szent­ség illata és hangulata. Elmélyül egyszerre benne minden, a tűz is csak remegve mer égni a tűzhelyen, a vén pohárszék alázatosan meghajtja fejét, a virágok elsápadnak az ablakban a félelemtől, és minden érzi, hogy itt van Krisztus.

Az öregember apadt, mély, vörös szemgödreiben két nagy, színtelen könnycsepp támad az örömtől, mikor magához veszi az Urat.

- Legyen hála az Istennek, hogy megérhetem! - áldázódik.Magam is meghatva élvezem örömét, és érzem a kegyelem gyö­

nyörű, meleg perceit.

viS 70

- Ha állapota rosszabbra fordul - mondom az öregembernek .1 szent kenet szentségében is részeltetem.

Riadtan, szinte kétségbeesetten ragadja meg a kezemet.- Csak nem akar anélkül hagyni?! Adja fel most!Némán rázom a fejemet, hogy nem lehet. Az egyház parancsa

világos. Nem tehetem!- A lelkire tudná venni, hogy anélkül menjek a másvilágra? -

igyekszik rám ijeszteni Dani bá.- Nem megy maga még a másvilágra! - mosolygok.- Én bizonyosan igen! - kiáltja türelmetlenül az öreg, és felfo­

gott kézzel kezd kérlelni. Teljesen megalázza magát, fűt-fát ígér, rémült és reszket, tökéletesen odavan, hogy a szent kenet szent­sége nélkül kell Isten elé állania. Még sírva is fakad. Mindenre kér, ami szent, nagy előttem. Végül magam is megtántorodom. Nem lehet kitérni előle. Elhatározom, hogy feltételesen részesítem .1 haldoklók szentségében.

Az öreg székely megremeg a boldogságtól, mikor a két ujjam között tartott vattát meglátja, szentelt olajtól fénylő ujjam homlo­kához közeledik, és leikébe hullanak a szertartás szép igéi:

„Ezen szent kenet és az ő legkegx/elmesebb könyörilletessége által bo­csássa meg neked az Isten, amit látás által vétkeztél...

...amit hallás által...

...amit szaglás által...

...amit ízlelés és beszéd által...

...amit érintéssel, járással és ágyék által..."

A bűn hét kapuja: a szemek, fül, orr, száj, kezek, lábak és ágyék megtisztulnak.

Percekig nem tudunk szólni a meghatottságtól, sem ő, sem én. Tekintete kitéved az ablakon a néma, szép havas világba.

- Szép időt kaptam! - azt mondja nyugodtan.

vSQ 71

A másvilági úthoz kapott szép időt. Tiszta gusztus a lelkének ilyen fehérségben, tisztaságban elszállani. így gondolja. Még por­szem sem hull a szárnyaira. Félve rápillant az órára, és azt mondja:

- Még van egy fertályórám!Legyintek, hogy bolondokat beszél, sőt vakmerőség, Isten el­

len való vétek, amit mond. Figyelmeztetem is rá, de ő csak int, hogy tudja, amit mond.

- Honnan tudja? - csattanok fel, mert ami sok, az sok.Mégis elhatározza, hogy megmondja.- De nehogy valakinek szóljon a tisztelendúr!- Dehogy szólok!- Hajoljon közelebb!Odahajolok, és csak azután suttintja meg:- Tegnap éccaka itthon volt az asszony.- Az asszony? - lepődöm meg.Az öreg bólint.- Éppen úgy ült a fejem hez, mint a tisztelendúr... Kétszer is

megszólított, míg felébredtem.- Tán nem te vagy, Rózsi?- Az én! - aszondja.- Hát hazajöttél?- Haza.- Jól tetted! - örvendeztem neki.Tizenhét esztendeje, hogy meghót, azóta egyszer sem volt itt­

hon. Hát hogyne örvendettem volna.- Tedd kényelembe magad! - mondom.- Sokáig nem ülök - azt mondja -, vissza kell mennem.- Hát mi jóba jársz? - kérdezem.- Csak figyelmeztetni akarlak - aszondja - , hogy készülhess, mert a

te időd es elérkezett... Neked es jönnöd kell!... Holnap délelőtt tizenegy órakor meghalsz.

- Nono! - ijedtem meg. - Azt te honnan tudhatod?- Szamár embör kérdez effélit - szidott meg.

iSS 72

- Aztán muszáj menni? - vakartam a fejemet.- Muszáj.- Az elég baj. Dolgom lett volna.- Eleget kínlódtál az életben! - vigasztalt az asszony. - Neked es ideje,

hogy megnyugodj.- Tiszta igaz! - mondom. - Köszönöm, hogy szóltál!- Nincs mit!Hirtelen egyet-mást el is rendezett a házban. A ládából kikereste a

luílóingemet, megparancsolta, hogy az innapi harisnyámat húzzam fel, n csizmám legyen jó l kivikszolva, mosdjam meg, beretválkozzam meg, s úgy készítsem elő magamat, mintha a templomba mennék, hogy ne valljon szégyent velem a másvilágon.

- Bízd csak reám! - nyugtattam meg. - Hát már mész es? - kérdez­tem, mert láttam, hogy készülődik.

- Itt az ideje! - aszondja. Az ajtóból még visszaszólott: - Aztán amit mondtam, ne felejtsd el.

- Szóval tizenegykor! - mosolygok az egyszerűségén, mert az ilyen öreg emberek szellemileg rendesen meggyengülnek. Nem is t,irtottam érdemesnek, hogy balhitéből kiábrándítsam. - Én me­gyek is, Dani bá!

Illedelmesen megköszönte, hogy vele fáradtam, kért, hogy ha kimentem, a kaput jól húzzam be a kilincsibe, s osztán szép pré­dikációt mondjak fölötte.

Azzal falnak fordult, s elszenderedett.Nem telt bele fél óra, s már harangoztak az öreg Dani bá

lelki üdvösségéért.Ne legyen Nyirő József a becsületes nevem, ha nem így tör­

tént!...

vifí 73 £l>

„Magyarok karácsonya"

Fileki fogta a fejszét, és hátraindult az udvaron. A kertjében öt­hat gyümölcsfa fagyoskodott. Tíz éve maga ültette őket, de a so­vány, köves talajban nehezen kaptak erőre. Vékony, torzonborz ágakat hajtottak ugyan, de a törzsüket egy madár a szárnyával át­ölelhette volna. Korán megvénültek, mint a szegény ember gyer­meke. Termést ritkán hoztak, meddő volt az életük, és mégis so­káig tartott, amíg halálra ítélte őket, hiszen annyi reménység és bizakodás tapadt hozzájuk. Most üresek és dermedtek, de éltek, és talán tavaszról, szépségről és termékenységről álmodtak ők is. A vak nap céltalanul bolyong a szürke égen, aztán az is elvesz a felhők között. Fileki nagyot sóhajtott, és felhúzta a fejszét, de be­lesápadt, mikor lecsapott a mohos fa tövére. A szomszédja, Csá­szár az ajtóból meglátta, és felindultan futott oda:

- Te mit csinálsz, Dénes?- Tűzifát! - szakadt ki rekedten a keserűség Filekiből.- Ne bántsd a fát, Dénes! Isten ellen való vétek! Nem félsz, hogy

elszárad mind a két kezed?- Ki az Istenhez forduljak?... Holnap karácsony! Nem marad­

hatunk tűz nélkül! - És új csapásra villan a fejsze.Császár eltakarja a szemeit:- Várj, amíg elmegyek, hogy ne lássam! Kész gyilkosság! Nem

tudsz lopni az erdőről?- Megjártam vele. Azt nyögöm most is... A kerítést feltüzeltük.

Most a fák következnek. Aztán az ól, a ház teteje... Addig tán ki­tavaszodik, mire a végire érünk.

Császár elgondolkodik:

74 Qi>

- Hiszen ha nem volna karácsony, ilyen jeles ünnep, azt mon­danám, inkább fagyjatok meg... Te! Bizonyos vagy abban, hogy hol­nap karácsony?

- Engem az öreg Bara Ferenc figyelmeztetett. Eljárta a magya­rokat, és mindenhová beszólt: „Készüljetek, mert ma karácsony estéje!"... Nálad nem járt?

- Lehet, hogy az asszonynak szólt... Az idén kinél ünnepelünk?- Vincze Kiss Jóska szerette volna meghívni a magyarokat, de ná­

la nem férünk el. így aztán Fátyol Jánosnál gyűlünk össze, mint ti tavaly... Remélem, az Isten nem csúfol meg, mint a múlt eszten­dőben!

Feltájékozódik az égre, hogy várható-e friss hó, mert az illik a karácsonyi ünnephez. Az ég azonban jegesen, fehéren zajlik, s ha valamit ereszkedik is az idő, csak megszórja a hó a földet, s nem kacaghatnak a szemükbe a románok, hogy fekete lett a magyar karácsony. A román karácsony későbben van, és odafenn sincs igazság, mert Szent Péter nekik mindig megrázza a szakállát. O is velük tart, az Isten akárhová tegye! Neki is a templom, gyertya, tömjén a fontos, nem a szív.

- Amilyen a falu, olyan a cigány! - haragszik Császár is Szent Péterre. Hirtelen azonban meggondolja a dolgot. Oka van annak, hogy Szent Péter így a románok mellé áll következetesen. - Lehet, hogy az ő Jézusuk az igazi!

- Francot! - mérgelődik Fileki. - Jézus csak egy van!- Nono! - kétségeskedik Császár, mert a dolog világos és még­

se világos. Azért így veti fel a kérdést: - Ha egy van, miért szüle­tik kétszer? Ha pedig kettő van, melyik az igazi?... Zsidódolog ez, komám!

- A szemed világa! - böffen rá Fileki. - Hát a magyar Jézus! Az az igazi!

- Azt te honnan tudod olyan bizonyosan?- Onnan, hogy ő a régebbi! A románok azt sem tudták, hogy

milyen fán terem, mikor nekünk már rég megvolt. Tőlünk kérték

75 £Ü>

kölcsön, s mi, amilyen bolondok vagyunk, még Jézust is adtunk nekik... Azt már mégse tehettük, hogy a saját ünnepeinken küld­jük át nekik, mikor nekünk is szükségünk van rá, hanem csak két hét múlva, mikor már lejártak a mi ünnepeink... „No most viheti- tök! Legyen nektek is karácsonyotok!..." Hát ezért van külön ma­gyar s külön román karácsony. Most értöd-e?

- Mondasz valamit!... Csak éppen illendőképpen fogadhatnék.A mód bizony gyengécske hozzá. Még ha nyáron, aratás után jött

volna a világra az isteni Gyermek, mikor mégis inkább csordul- cseppen valami a legszegényebb háznál is, de télen náluk üres a jászol, s kevés magyar van a faluban, aki maroknyi szénát vethet­ne a testecskéje alá, s nincs az a názáreti rongy, ami likasabb volna az övéknél. Nagy fejgondolat kell ahhoz, hogy legalább erre a szent napra valamicskét kivakarózhassanak a nyomorúságból, de meg kell lennie, no, mert a karácsony karácsony, ha a fene fenét eszik is.

Ezért reggel óta nagy a sürgés-forgás a magyarok házaiban. Ahol tehetik, kenyeret sütnek erre a napra. Csereberélnek, hogy valamivel fehérebb kenyeret dagasszanak, ha már kalácsról szó sem lehet. A tészta nagy része így is krumpli, ami gyengén kel meg, akárhány párnával melengessék is, s akárhány keresztet vetnek is fölébe. A kenyérnek ujjnyi vastag a karéja, tippadt és lapos. Szegény dolog, de kenyér, és csak ilyet adjon sokat az Isten! Néhány alma, dió a gyermekeknek, hogy legyen, amit zörgesse­nek, s kész. A fehérnépek arca áhítatos, az emberek is tűrhetőb- bek, a káromkodást is felfüggesztik erre a napra, vagy legalábbis hozzáteszik: „Hogy az Isten bocsássa meg!" - s a saját szájukra ütnek. A gyermekek örömükben ugranak ki a bőrükből, külö­nösen a nagyobbak, hogy kántálni, „kólindálni" mehetnek, pár deci mézes pálinkát is kiszorítanak Zweig úrból, de azért mégse karácsony ez az idei, mert hiányzik a töltött káposzta. Anélkül pedig nem ér semmit. A töltött káposzta friss disznóhasával, hájszéjessel és olyan töltelékekkel, mint a kujakom! Ez az igazi ünnep!

»42 76

Nyugodjunk bele, hogy nincs. Az ember lenyeli a nyálát, és oda­áll a sütőkemence közelébe, hogy élvezze a friss kenyérillatot, amire a koldus a hetedik határból is megfutamodik, hogy a „vaka- ruról" le ne essék. A trágyával meghullatott, állatürülékkel meg­sárgított úton varjak, csókák felrebbennek előtte. Ilyenkor telik csak igazán az átalvetője! Ámbár köztük is megvan a verseny, ős nem könnyű foglalkozás. Nem elég a vakság, sántaság, béna­ság, ijesztő csonkaság és más testi szörnyűségek, életrevalóság és tudomány is szükségeltetik hozzá. Imádkozni, rettentő balladákat énekelni, könyörögni, szemforgatni mindenki tud, de ezek ma divatjamúlt dolgok. Az ipar vidékenként más és más ötleteket követel. Román vidéken semmi olyan hathatós nincs, mint ha va­laki magára tudja venni a mások bűneit. Nem afféle ficsfocs vét- kecskéket, hanem nehéz és pusztító bűnöket, melyek sötétek, mint a kiontott vér. Az ilyeneket az értő koldus a határban a földbe súgja, s ahol a szó érte a földet, ott esztendőkig fű se nő. Látni ilyen helyet. Oláh koldusok közt akad ilyen. A magyarnak elég a maga bűne is. Attól azonban nem ilyen könnyű megválni, és in­kább ő pusztulna bele, semhogy az áldott földet rondítsa be vele.

- Mégis igaz, hogy karácsony, mert itt van a vak Sükő! - győ­ződik bele Császár, mikor meglátja az úton tapogató koldust.

A falun egyébként egész nap nem látszik meg, hogy ünnepre ké­szülnének. A románok számba se veszik a magyarok karácsonyát, l om hán végzik a dolgukat, vagy ácsorognak szennyes hétköz- napiságban, hordják a trágyát, és a kopott bivalyok fújják a hide­get. Gúnyosan kacagják a magyarok készülődését, ami csak afféle „k'tűöltöztetés". A koldustól pedig megkérdik: „Mit hoztál nekik?" Az. ínség lerí nemcsak róluk, az ünnepükről is. Az asszonyok áb­ra za tán kívül semmin se látszik a benső, meleg izgalom és elfogó- dás. Nekik is tele mind a két kezük munkával. Tisztogatnak, taka­rítanak, sürgölődnek, kiszedik a kenyeret, átsúrolják a faedényt, lel reszidják a lábatlankodó gyermeket, kotyvasztanak, amit lehet, és egész lényük belemerül a várakozásba. A férfiak az „élet" körül

tesznek-vesznek. Nekik ilyenkor benn a házban nincsen helyük. Rendbe hozzák az udvart, fát aprítanak pár napra, megigazítják a széttúrt trágyadombot, megvakarja a marháját, akinek van, és fel­szedik az elhullatott szalmaszálat is.

Sok baj van a semmivel!Az ebéd is csak afféle tessék-lássék falatozás. Állva, kézből kap­

ják be, vagy félrekuporodva a térdükről. Árva cibere, csípős túró­leves, főtt krumpli vagy csak egy darabka kenyér falatonként, ügyelve, mert sok máskor van. Nem lehet egyszerre telecsapni a hasat vele.

Késő délután van, mire megszusszanhatnak, maguk köré néz­hetnek, és szót válthatnak a szomszédok. Ilyenkor szokás belerin­gatni magukat az áhítatba, mikor a szürke homály ereszkedni kezd rá a falura, az élet zaja elcsendesedik, és a titok valahonnan kö­zeledik feléjük. Talán ma a Gyermek jön láthatatlanul. Nem csikor- dul meg lába alatt a hó sem, mert mezítláb jár rajta. A távoli mezők belemerülnek a sötétségbe, az utolsó világosság is elenyészik, és a kutya szeme hirtelen fényt vált, mintha már látná Őt...

Erre az öreg Bara Ferenc is felmászik a Szilvásba, és megkon­gatja a harangocskát, hogy hát no, emberek, le a sapkával, mert megszületett!...

Az emberek pedig kimennek a házból, és feltájékozódnak a ma­gasságokba, hogy meglássák a bizonyosságot, a csillagot, aminek- akármilyen idő járjon is - helyet szorít az Isten az égen.

(Részlet a Néma küzdelem című regény 23. fejezetéből.)

vsa 7 8Qí>

A klánéta

Kívül éj van. A havas pihen. Már felpattant néhány csillag. A ka­liba előtt őrködő kutya fölnéz rájuk. Az éj hatalmas himnusza zeng ¿1 hegyek orma felett. Az erdei népek csendesen hallgatnak a he­gyek oldalában szétszórt tüzek mellett. Mindenki tudja, hogy baj van a havason, a halál ólálkodik a Péter Ignác kalibája körül, s a l¿izekbe mélyedve zordonan várják, mikor szólal meg a klánétája, hogy az alig hatéves Amáli leányka életből távozását bejelentse. Mert csak akkor szokott Péter Ignác klánétázni, ha ilyen halálos veszedelmet kell hírül adnia a havasok népének.

Kétszer szólalt meg és kétszer hallgatott el a kezében ez az er­dőn vágott, csodálatos hangszer. Mikor elvette és mikor eltemette .) feleségét. Furcsa, bolond ember volt világéletében ez az Ignác. Kgyebe nem volt a két karjánál s a furulyájánál, amiről addig azt se tudták, hogy miért hordja magával, míg meg nem látta a falu­ban a Mihók Dávid Trézsi leányát. Annak se szólott egy árva szót se, csak előrántotta a klánétát a belső zsebéből, a nyomába sze­gődött, és pörögni kezdettek ujjai alól a dal gyöngyei. Trézsi meg­zavarva, elkáprázva a keblére szorította két kicsi öklét, és úgy ment a legény után a havasra, mintha lépes mézzel csalogatták volna. Pedig annál szomorúbb nótát sem azelőtt, sem azután nem hallott ember. Olyan volt, mintha koldustarisznyából töltötte volna meg a furulyáját, de mégis minden illat, szellő, vihar és szépség benne volt, mintha Székelyföld lelke röppent volna szét a kilenc kicsi likon által. Mikor azonban megtartották a szegények lako­dalmát, ez az isten szamara odalépett egyik fenyőfához, szurkot kapart róla, a klarinettnek mind a kilenc likát betapasztotta, s az

vSQ 79 21*

ékes, rezes szerszámot felszúrta a füstös gerendába. Senkinek el nem árulta, miért némította el a dalt. Az asszony is unszolta, kér­lelte - hiába. A klánétát a pókok ezüstfátyolba foglalták. Olyan sze­gények, elhagyottak lettek, hogy a tűz is megsiratta őket, de Ignác hajthatatlan maradt.

- Addig nem nyúlok hozzá, míg valami víg, boldog nótát nem fúhatok rajta! - árulta el végül is az asszonynak.

A boldog nótára azonban nem került sor, hiába várták. Hej, pedig hogy fájt érte mindenki lelke! Szinte a klánéta is elpusztult a várakozásban. Meg is repedt volna, ha Ignác titokban végig nem csókolgatja, harmatban meg nem fürdeti. Drága öble így telt meg sóhajjal, bánattal, emberek kínjával, s a sok nyomorúságtól meg­feketedett a fája, és komoran csillogott rajta a kilenc szurokpecsét.

Olyan bolond volt ez a Péter Ignác, hogy azt hitte, eljön az idő, mikor a klánéta pecsétjei maguktól egy napon felpattannak, mint az aranytojás héja, s olyan víg, boldog nóta születik öblében, hogy hallatára táncolni kezd a tarisznya a koldusok hátán.

Ugyan várhatta bolond Ignác ezt az időt, mert amikor legjobban bízott benne, akkor ette meg a fene ezt az egész világot és életet. Olyan esztendők voltak, hogy még a pillangók hátán is ördögök ültek, és gyűlöletet izzadott a virág is. Egyedül csak Ignác biztat- gatta az embereket.

- Csak a tavaszt megérjük, minden másképpen lesz!A havasi népek szinte megverték a vigasztalásért, mert olyan

nehéz esztendejük volt, hogy a betévő falatot se bírták megke­resni. 0 azonban már mosolygott, pedig ő is éhes volt, mint a többiek, condra gúnyája leszakadt, és asszonyostul alig lézeng­tek a lábukon; volt azonban egy titka, mit nem kellett elárulnia senkinek, mert mindenki láthatta, kinek szeme van, hogy gyer­mekáldást várnak. Ettől fénylett a Péter homloka, s a lelkében már új dallamok nevettek. Ez lesz az első víg dal, amire olyan ré­gen vár.

80 £Ü»

Az öröm nótája ott rejtőzött a fülében, s színes szárnyai nőttek tök1. Eszre sem vette, hogy asszonya hogyan sorvad el mellette a nagy nyomorúságban. Könny, panasz és szenvedés ömlött belőle, mikor az ura nem látta.

• Csak a tavasz megjöjjön! - biztatta tovább Péter Ignác.A tavasz aztán el is jött, de mégsem fúhatta meg a klánétáját.Éppen a szentgyörgyi részen vágták a fát, mikor meghozták

,i hírt, hogy leánykájuk született. Egész úton a klánétára gondolt: „No most!... Most jött el az idő, amire vártam!" - de mire hazaért, inár a kaliba ajtajában ott várt a vén Antal Mihályné:

- Csendesen, Ignác, mert egy kicsi baj van!... A feleséged alszik!...- Alszik? - hökkent meg az ember.- Igen! - vetett keresztet Antal Mihályné. - Isten adjon örök

nyugodalmat neki... Mire észrevettük, magához szólította Szent- íelsége!

Péter be se ment a kalibába, csak leült csendesen a tűz mellé.- Várj! - sajnálta meg a vénasszony. - Kihozom a gyermeket!Péter ölbe vette és sokáig nézte a drága csecsemőt...- Ügyelj rá - ijesztette a vénasszony - , mert az ilyen gyermek­

nek, kiért az életével fizetett, utána szokott jönni az anyja!Klánétás Péter nem szólott rá semmit, csak levette a gerendából,

hosszasan elnézte a klánétát, leverte róla a szurokpecséteket, és ott a tűz mellett fúni kezdte. Az erdei népek lejöttek a hegyekről a halott asszonyt virrasztani, de Péter azt sem mondta nekik, „fél­kalap", csak klánétázott tovább, míg azt nem mondta neki az öreg, tapasztalt Fűzi János, a szentgyörgyi pásztor, hogy: - Te Péter! Minek a tűzlángjának kínlódol idefenn a havason, mikor a kláné- táddal vagyont kereshetnél a faluban!...

Erre mintha megijedt volna, újra visszaszúrta a nótaszerszámot a gerendába.

- Majd minden másképpen lesz! - motyogta. - Várjatok csak!... Olyan szép nótát tudok!... Majd a tavaszon.

vífí 81 Ql>

Az emberek azt hitték, hogy megbolondult, vállat vontak, és ha­zamentek. Szerencsére a gyermeket a vén Antal Mihályné magához vette és elgondozta, mintha az övé volna...

Mindez öt vagy hat esztendővel ezelőtt történt. Azóta Kláné- tás Péter nem sok ügyet vetett a gyermekre, mintha nem is volna az övé.

Legalábbis az emberek előtt így mutatta. Csak amikor mások nem látták, titokban csókolgatta meg és biztatta:

- Várj csak, Amáli!... Egyszer előveszem a klánétámat, s meg­látod, hogy milyen szép nótát fúvók rajta! Csak a tavasz eljöjjön!...

Mondom, öt esztendő telt el azóta, és semmi sem történt, amit ebben az ügyben érdemes volna felemlíteni. Kicsi Ámáli növöge- tett, játszogatott, de vékony, beteges leányka maradt.

- Nem fog sokáig élni! - tudta a havason mindenki, s a vén An- talné is bizonyosra vette, hogy előbb-utóbb el fog érte jönni a halott anyja. Még szerencse, hogy ez a szegény, boldogtalan apja nem­igen törődött vele.

Négy esztendeig nem volt semmi baj, de az idén úgy látszott, hogy mégis igaza van Antal Mihálynénak.

Egy hete sincs, hogy a gyermek váratlanul beteg lett. Estefelé kigyúlt a két kicsi orcája, s erőtlenül lehervadt a tűz mellé. Egy óra múlva olyan lázban volt, hogy meg sem ismert senkit.

- Szólni kéne az apjának! - tanácsolta Antal Mihály. - Ha vége talál lenni, legalább búcsúzhassék el tőle...

A hírre szinte egykedvűen cammogott el a kalyibához Péter Ignác.- Hát beteg? - állított be. - Akkor elviszem haza!- Nem viszed sehova! - tiltakozott a vén Antal Mihályné. - Itt

is megkapja az anyja!- Az anyja?A félvad, sötét ember megrázkódott, szemeiben furcsa fény

villant föl, mintha eddig sírban feküdt volna, és most ébredne fel.Hirtelen felbődült:

82 Ql>

- Nem lehet!... Nem hagyom! - És lekuporodott beteg gyermeke mellé, mintha a testével akarná megmenteni.

Egész éjszaka együtt küzdött vele, és másnap se tágított ágya mel­lől. Az ő homlokát is kiverte a verejték, és kínok torzították arcát.

így birkózott gyermeke életéért három éjjel, három nap, de úgy látszott, hiábavaló minden.

- Mit kellene csinálni? - töprengett sűrű homlokkal, tehetetle­nül. - Tanácsoljon valamit! - esett neki a vénasszonynak.

- Én tudnék valamit - titokzatoskodott az öregasszony.- No? - ugrott fel az ember.- Szűz Mária!... Ha ő... kijönne, s leányának fogadná!...Az erdei ember visszadöbbent.- Szűz Mária?... Ha ő kijönne a havasra?- Arra te ne is számíts! - ijesztette el a öregasszony.- Hát ha beszélnék vele?- Megpróbálhatod, de siess, hogy késő ne legyen!...- Akkor megyek!Lapos szőrtarisznyát vetett a vállára, fejszét a karjára.Egész úton tusakodott.- Mi lesz, ha nem jön ki?...Futva sietett végig a Nyilénk gerincén, hogy mire a nap leszál-

lana, Somlyón lehessen.Már látszott a tarka fejű Kissomlyó tövében a kétágú templom,

mikor új baja támadt.- Hátha nem adják a barátok?...Erre nem is számított. Pedig a barátok nem fogják engedni, hogy

elhozhassa a csudatevő Szűzanyát. Hiába tette meg a hosszú utat, akár vissza is fordulhat.

- De mi lesz akkor a leánykámmal?...Újra elsötétült, dacosan meredt szembe a nagy, fehér temp­

lommal.- Akkor ellopom!... Ha mind a tizenkét barátot le is kell vágnom,

akkor is ellopom!

vSS 83

Most már, mint a tolvaj, úgy orozkodott a templomhoz bokrok, fák árnyékában rejtőzködve. Szíve a torkában dobogott, és lihegett súlyos belső terhétől.

*

Nem volt szerencséje. Zengő orgonaszó, kivilágított, fényes templom fogadta. Négy barát is szolgált az oltár körül.

- Hiába jöttem! - vesztette el a kedvét, de - ha már itt van - csen­desen beorozkodott a többi szegényember közé.

Őt nem látta senki, mert behúzódott az egyik gyóntatószék ár­nyékába, de ő mindent látott. Az egyik főbarát aranyfüstölővel mélyen meggörnyedve tömjénfüstbe borította a Szűzanyát, az or­gona halkan szólott, és olyan szépen, hogy a csodálkozástól kiül­tek az erdei ember szemei.

- Édes Márjám! - tört fel a fájdalmas bizalom, de alig ejtette ki a szót, összerezzent, mert az eloszló tömjénfüstön át látta, hogy Mária egyenesen reá néz:

- Hát neked ugyanbiza mi bajod van, Ignác?- Nekem elég nagy bajom van, mennyei édesanyám, mert kinn

Szépaszó fejiben haldoklik a gyermekem, s azt mondja a vén An­tal Mihályné, hogy csak te segíthetsz rajta!...

Elsorolt mindent, s azt sem tagadta le, hogy mi volt a szándéka, istálta szépen, hogy ha vége lesz a templomozásnak, lépjék le az oltárról, s jö jjön , nézze meg azt az ártatlan gyermeket, segítsen rajta. Mindjobban belemelegedett a kérésbe, egészen nekibátoro­dott a Szűzanyával való beszélgetésbe, mert úgy látta, mintha a szobor bólintana, s azt mondaná:

- Megyek, Ignác, megyek! Hogyne mennék, de egy cseppet légy türelemmel, míg a szent szolgálatnak vége lesz. Azt meg kell vár­nunk! Addig helyezd kényelembe magadat itt, az én házamban!

- Köszönöm alássan! - köszönte Ignác. - Nem mondom, biza megfáradtam. Nehéz volt az út, s negyedik éccaka nem hunytam le a szememet.

vSfi 84 Ql>

Tovább nem is merte zavarni a Szent Szüzet, mert látta, hogy a könyörgésre kell figyelnie, hiszen annyi ember szólott hozzá egyszerre, hogy tiszta csuda, ha minden kérést észben tud tarta­ni, minden nyomorúságot meg tud jegyezni. Kicsit büszke is volt Péter, hogy külön kihallgatást kaphatott, és sajnálkozva pillantott végig embertársain, akiknek talán nem sikerült ilyen közel jutniok hozzá. Most már biztos volt a dolgában. Mihelyt azonban az eddigi epesztő félelem és feszültség feloldódott, az első megkönnyebbü­lés után ólmos fáradtság lepte meg. Eléggé szégyellte későbben, de az álom elnyomta ott a gyóntatószékben, hiába küzdött ellene. Az a szép, lágy orgonaszó is segített, az emberek csendes imádko­zása is altatta.

Az elalvás miatt nem is lett volna semmi baj, de amikor az áj- tatosságnak vége lett, a templomi nép hazatakarodott, s a sekres­tyés fráter éppen a gyertyákat oltogatta, ez a boldogtalan Péter csendesen horkolni kezdett, s a templomzáró barát észrevette. Szelíden odacsoszogott, hogy felköltse, de mikor meglátta a fél­sötétben a torzonborz, félvad embert, első ijedtségében segítségért futott, s odacsődítette az összes barátokat.

- Hé, atyafi! - rázta meg egyikük kíméletlenül. - Mit akar itt?Az álmából felriasztott, holtfáradt ember nem tagadott semmit.

Egykedvűen bevallotta, hogy ő bizony Szűz Máriát el akarta vinni a beteg leánykájához, s éppen csak azt várta, hogy a világ kissé elcsendesedjék.

- Csendőröket kell hívni! - háborodtak fel a barátok, s olyan fe­nyegetőn fogták körül, hogy ha nem templomban vannak, bizony­bizony a fészi nyelit a hátához verik. Szerencsére egy szálas főbarát hátraintette a többit.

- Jere, fiam, s mondj el mindent eleitől!Mióta az apja térdiről lekerült Péter Ignác, ilyen bizalmat nem

érzett ember iránt, s úgy kitárta minden baját előtte, mintha a végrendeletét diktálná.

85

Különösen a klánéta-dologra csóválta a fejét a vén atya, s látszott rajta, hogy nem helyesli. Mintha nem akarná, vagy nem tudná el­hinni, újra megkérdezte:

- S te azon a klánétán soha az életben szomorú nótán kívül egye­bet nem fújtál?

- Minek a tűzlángjának örvendtem volna! - bődült vissza Ignác.- Elesett ember, mindenki éhes kutyája voltam kölyökkorom óta, az egy bajon, nyomorúságon kívül egyebet az életben nem láttam. Minek örvendettem volna!...

- Hiszen lehet, hogy mondasz valamit - hümmögött a vén me­zítlábas - , de én mégis azt mondanám, hogy menj el szépen haza, vedd elé a klánétádot, s fújj valamit víg dolgot annak az ártatlan lánykának, ha azt akarod, hogy az anyja magával ne vigye...

- S akkor az anyja... itt hagyná? - bátortalankodott Ignác.A barát bólintott.- Ha mondom!... Mert tudod, az úgy van, hogy a halottak oda­

át a másvilágon maguk sem tudnak nyugodni, ha látják, hogy mi idelenn örök szomorúságban élünk, s folyton panaszt, sírást kül­dünk hozzájuk... Hogy tudna nyugodni különösen egy édesanya!... Ne csodálkozzál rajta, ha a gyermeke után akar jönni, ha hallja a te fekete gyászpecséttel szomorított, kesergő nótádat.

Péter elgondolkodott, bizalmatlanul felnézett a barátra.- Ezt maga honnan tudja?A barát Mária felé fordította aszott fejét:- Tőle!...Az erdei ember komoran nézett a szoborra.- Tőle?A főbarát mosolyogva bólintott.- Már beszéltem a dolgodról vele!... O tanácsolta.- Mit? - kapta fel a fejét Ignác.- A klánéta-dolgot!- Hogy vígat fújjak rajta?- Hogy vígat fújj rajta!

vSfí 86 01»

- A leánkának?- A leánkának!Az erdei ember vette a fejszét, és felsóhajtott.- Hát én megtehetem, de... méges eljöhetett volna, hogy legalább

lássa!- Ki? - csodálkozott a barát.Ignác a szobor felé bólintott:- Ó L .A barát belelátott az egyszerű emberbe, és megvigasztalta:- Amiatt te ne búsulj!... O már volt ott!...- Már... volt? Nálam?... Látta?... Megnézte?...- Amíg te aludtál! - bizonykodott a barát. Az ember arca földön­

túli fénnyel felragyogott.- Akkor nincs baj!... Hej, ha én azt tudtam volna!...Úgy rohant el a barátok között, mintha a szemét kivették volna.

Sietve, lihegve mászott fel a Kissomlyó oldalán, és rohant végig az élen a gyönyörű szálfenyők közt Szépaszó felé. Eszébe se jutott, hogy se meg nem köszönte, se el nem búcsúzott Máriától, csak csörtetett végig az erdőkön, olyan sietve, hogy a hold alig ért a nyomába...

Éjfél körül a havasi népek, kik egész este lesték a rossz hírek után, hogy mikor szólal meg a Péter Ignác halálhírt jelentő, szo­morú klánétája, meglepetve ugrottak fel, mikor végre felbugybo­rékolt a hangszer, s víg dallamok bugyogtak elő öbléből.

Ilyen szépet soha senki nem hallott.Az erdei emberek boldogan felkurjantottak, s aztán szép csen­

desen lefeküdtek.Azt mondják, hogy soha olyan szépen nem ragyogtak a csillagok

az égen, mint azon az éjszakán...

vi2 87S2>

„Különös karácsonyi éjszaka"

Fátyolnénak ugyan meggyűlt a baja a szentestével. Az a bolond ura se fér a bőrében. Minek a tűzlangjának kell idecsődíteni a nya­kára azt a sok embert? Igaz, hogy régi szokás és megtiszteltetés is, aki ezen a jeles napon befogadhatja házába az apátlan, gazdát­lan magyarokat, akik meghányják-vetik a Jézus sorsát, ha már pap- jok nincsen; de mégis sok egy gyenge asszonynak, aki a tömén­telen dologtól azt se tudja, mihez kapjon. Ha legalább segítsége volna, egy szava se volna, de senkire se számíthat. Mindenkinek elég ilyenkor a maga baja. Az öreg Bara, az apja, csak láb alatt van mindenütt, az ura pedig két napja, hogy Kolozsvárra ment az igáskocsis helyett, hogy frissen vágott disznót, lisztet, miegymást vigyen az ünnepre a gróféknak. Mindjárt este van, s begyűlnek az emberek, de János, a drágalátos még nincs itthon. Jaj, ha be ta­lált ülni valamelyik fogadóba, mind a két szemét kiszedi.

- Legalább maga menjen, mosdjék meg, szedje rendbe magát!- taszigálja az apját tovább az űtból. - Vegyen tiszta inget, ünnepi harisnyát! Ne nézzen ügy ki, mint az elszalasztott!

- Isze' reaérek, no! - leppeg az öreg, de mégis fölébe dudorodik a mosdótálnak. - Mégis meg kéne, hogy beretválkozzam! - egye­nesedik fel újra. - Hova tettétek a tükröt?

- Ott van a stelázsin! Üti ki a szemét, de ő nem látja!Az asszony arca két méregzacskó. Mint amikor a béka felfújja

a két fülét.- Ne hatalmaskodj rajtam! - fortyan fel a vénember, de hol van

már a régi tekintély, mikor elég volt egy szemvillantás, hogy meg­fagyjon a vér a családban!

<¿2 88

Kívül a világosság élesen csillog még, de a verebek már bebúj­tak a kazlakba, szalmatetőkbe, mert a dombok mögött ólálkodik az est. Az úton énekel egy részeg ember, és románul szitkozódik, mikor végigesik a szántalpaktól megvert havon. Az idő szemláto­mást fogy, tünedezik, és mire Fátyolné feleszmél, leszáll az est...

Az öreg friss borotvavágásokkal az arcán elment hát harangozni. Az asszony azalatt legalább gyorsan rendbe szedi magát a kama­rában, nehogy valaki rányissa az ajtót, amit nem reteszelhet be, mert mit mondana, ha valaki jönni találna, és zárt ajtót találna.

Az emberek azonban nem sietnek, és csak nyolc óra felé kez­denek szállingózni. Az asszonyok hozzák a radinát kis kosárkák­ban, és óvatosan leteszik sorjában a fal mellé. S csak azután barát­ságoskodnak, húzódnak le a székre komótosan és ünnepélyesen.

- Hát János?- Valahol megkésett az úton! - szabadkozik a háziasszony. -

Az igával ment be a grófékhoz Kolozsvárra, de minden pillanat­ban itt lehet. Nem tudom, hol tölti az időt ilyen sokáig!... Tessék beljebb, Forrai bácsi! Csak egyedül?

- Én egyedül! - érti meg nehezen Forrai, és kiált, mint a sike­tek szoktak. - A vénasszony a lábára ejtette a káposztáskövet, s most nem bír reáállani. Úgy meglaposodott, mintha egérütő alá tette volna.

- Ügyelni kell, hogy brontot ne kapjon! - figyelmezteti Técsi Daniné.

- Mi a, te?- Hogy brontot ne kapjon! - kiabálja a fülébe újra Técsiné.- Az az ő baja! - veszi egykedvűen Forrai.- Igen, de akkor levágják a lábát! - ijeszti az asszony.A vén süket azonban hitetlenkedve rázza a fejét:- Hiszen így is elég kurta!Megkacagják, de röviden, mert új vendégek jönnek: Bodoni Mi­

hály Vincze Kiss Jóska, Császár, Filekiék. Szűk a hely, de szépen el­helyeződnek. Sok jó ember kicsi helyen elfér. Ver a szó, az emberek

89 Ql>

megélénkülnek, összemelegednek. Az elkésettek is megérkeznek, mentegetik magukat. Van mivel, hiszen annyi a baj, nyomorúság, hogy azt ki se lehet mondani.

Az óra a kilencet is elserkenti, de már nem jön senki. Técsi Dani óvatosan szót is ad annak, ami mindenkit sötétít, komorít:

- A tavaly többen voltunk!Az emberek maguk elé néznek, és nem szólnak rá semmit.Bizony sokan hiányoznak. Ijjés Anti, Inó Gáspár, Balogszász,

Zakor, Bodoki, Székely, Valkó, Bálint, Oláh Miklós, Balázs Laji, Orbán Gyuri... Az átállottak, akik románok lettek. Ok már az oláh karácsonyt tartják. Senki se beszélt róla, de mindenki tudta, figyel­te, hogy ők az idén nem készültek az ünnepre. Még a ganés haris­nyát se váltották át tisztességesebbre a szentestén. Borbáth Miklós együtt röhögött a románokkal a magyarok „erőlködésén". Az ige tartotta, hogy a fiatal Szálas János szájba nem verte. Megérdemelte volna. Mondják, hogy vannak köztük, akik azt is letagadják már, hogy magyarul tudnak. A legtöbb házban azonban még mindig zavar és bánat van. Egyenetlenség az asszonnyal. Hiába. Ha az ág letörik a fáról, két sebet ejt: egyet magán, egyet a törzsön. És fáj mind a kettő. Nincs mit azon tagadni. Meglátszik az arcokon is. Azért is csendesedtek el annyira.

Egyszerre azonban felfigyelnek. A kapu csattan. Valaki jön.- Ez János - pillant Bodoni a többire.- Jól odahetelt! - nyugszik meg Fátyolné, de úgy néz az ajtóra,

hogy az ura mindjárt szemrehányó pillantásával találkozzék. Nem akar azonban hinni a szemeinek, amikor Inó Gáspár s a felesége, Anka lépnek be rajta.

A többiek is csak elhűlnek. Mindent vártak volna, de ezt az egyet nem.

Ha kiegyenesednék, a gerendát verné az Inó Gáspár feje, de most le van csüggedve, karjai feketén lógnak alá. Háta mögött az asz- szonynak rebeg a szája.

- Csendes jó estét adjon az Isten! - köszön magyarul.

vífí 90

Egy lélek se fogadja, csak néznek rá, mint a kísértetre.- Hát eljöttünk mi is, ha... ha még kellünk! - sóhajtotta ki ma­

gából. - Ha meg nem vettök!- Jól tettétek! - oldódik fel Bodoni Mihály. - Itt a ti helyetek!

Kerüljetek beljebb!Vincze Kiss Jóska feláll, némán kezet ráz Gáspárral, és szótlanul

újra visszaül a székre. Nehéz, durva ember ő, kitöri a marha nya­kát, ha muszáj, de a beszédhez nem ért. Az asszonyok már ma­gukhoz édesgették Ankát, aki sírva fakad. Csendben hallgatják a zokogását, és tiszta, csillogó harmatával megtelik az ő szívok is. A férfi szeme úgy csillog, mintha két ezüstszöget vertek volna a homlokába.

- Köszönöm, hogy befogadtatok!- Nincs mit! - mondják rá egyszerűen. - Jere, ülj ide közénk!Inó Gáspár azonban nem ülhet még le, amíg nem könnyít

magán.- Nagy az én bűnöm, emberek!- Az! - ismerik el a többiek.- Csak most tudom, hogy mit cselekedtem... Ha az apámat meg­

öltem volna, az se volna súlyosabb!- Nem! - bólintanak, és a durva őszinteség erejétől megremeg

az emberek benseje. Rémleni kezd bennük a szörnyűség, ami Inó Gáspárban lezajlott, és szorongva gondolnak önmagukra. Ki védte meg őket, mi tette, hogy ők is így ne járjanak? Pusztulás, halál, összeomlás és egyik döbbenet a másik után jelzi az utat, amelyre a nagy kísértés rávitte az embereket. „Máté, a felesége, Ősz Sán­dor - számolják magukban - s most Inó Gáspár!"... Vajon velük mi lett volna, ha őket követik, hiszen belül sokan megtántorodtak közülük is? Rágondolni is rossz...

- Milyen szerencse, hogy megvilágosodtál! - bámul rá Császár Gáspárra, aki szúrósan visszanézi a már-már megtántorodott Csá­szárt, aki többször fordult titokban hozzá is, hogy mitévő legyen.

- Te is hálát adhatsz az Úristennek! - figyelmezteti.

vífí 91

- Mindannyian... Mindannyian... - bólogat bele az ölébe Fileki.Vén Bara Ferencnek kigyúl a két vörös szeme, mint a parázs.- Mégis szép karácsonyunk leve!A szeretet, az áhítat, a közösség melegsége és őszintesége el­

árad a kis gyülekezeten, megszépíti a hajlékot, könnyűvé teszi a sorsot, és olyan most a pár ölnyi szobácska, mint a sziget, ame­lyen nehányan megmenekültek a halálos veszedelemtől, de még mindig reszketnek, és elgyengültek a megvívott küzdelem fárad­sága után.

Szegények, szegények, akik ottvesztek!...Némelyekben reménység kezd ébredni, hátha még egyszer nyí­

lik az ajtó, és megtér valaki... Hátha többször nyílik az ajtó... Vajon mi van velük?... Mit gondolnak, mit érezhetnek most?...

Kevés a reménység, mert nagy vihar zúgott el fölöttük, de az élet s az Isten útjai kifürkészhetetlenek. Hátha? Ki tudja?...

Fileki titokban az ablakra néz, de csak néma hó csillog be rajta, amelynek fehérségét meg nem ölheti semmiféle éjszaka. A faluban a házak ablakai sorra behunyják a szemüket, és betakaróznak a fekete lepelbe. Már csak az övék világít magánosan a kietlenség­ben, mintha fény volna, amely nem bír kialudni.

Az idő halad, a csend a világon mélyül, s az óra mihamar elkö­vetkezik.

Az emberek elbeszélgetnek. Inkább arról, ami van, de ami lesz, arra gondolni se akarnak. Nagybetegek ők, akikben a fájdalom pár órára elpihent. Mindannyian tudják, hogy még élesebben fog utána beléjök nyilallni.

Öreg Bara Ferenc tizenegy felé kimegy a ház elé, hogy meg­ügyelje az eget, és utána a fejét csóválva visszaül a helyére. Lát­hatólag nyugtalan, morgós, és úgy viselkedik, mintha senki se volna a házban. Kétszer is megnézi az órát aggodalmasan, és ma­gának beszél:

- Vagy az óra nem jár jól, vagy odafenn nincs rendben valami! Már indulniok kellene!

Mindenkinek feltűnik az öreg viselkedése. Mintha megzavaro­dott volna. Bodoni meg is kérdi, hogy meggyőződjék róla.

- Kiknek kellene indulniok, Ferenc bácsi?A vénember mérgesen pillant rá:- Hát az angyaloknak s a pásztoroknak! Itt vóna az ideje!Úgy megy ki újra, mintha azt mondaná, hogy ad ő az angyalok­

nak, csak kerüljenek a szemei elé. Az Isten is megválogathatná, hogy milyen pásztorokat tart!...

- Az a szegény gyermek! Az a szegény gyermek!...Fátyolné pironkodva mentegeti:- Olyan különös mostanában szegény édesapám!Megvénült. Elgyerekesedett. Mindenki láthatja rajta. Már nem

a régi! Fél lábbal a másvilágon van. Apránkint költözik. Ez a sor­sunk. Ebbe bele kell győződni!

- Hagyd el! - sóhajtotta Anka. - O legalább boldog!Az. Eloldotta a lábaitól az élet kutyáit, hadd fussanak, marják

egymást. Magas fa tetején ül már, ahová nem érnek fel a minden­napi gondok, hiábavalóságok, küzdelmek. Cseréli magán az inget az utolsó útra. A mennyei gúnyát, ami soha többé be nem mocs- kolódik, és nyújtogatja immár feléje az Isten az ezüstlajtorját, mert életében olyan szegény volt, hogy most már kevés neki az egész föld.

Erre gondol a leánya is, mert panaszkodva töprengi el a töb­bieknek:

- Két temetés sok egy esztendőben! A szegény Sándorét is java­részben mi állottuk!

- Arról szó sincs! - legyint vigasztalóan Bodoni. - Még nem hal meg az öreg. Sok embert túlél ő még. Csak tudod, már ebben a korban... hogy is mondjam... biza mindenki egy kicsit meg- hibádzik.

- Mit akarsz? - dugja közelebb a fejét Süket Forrai, mert nem hallja a csendes beszédet. - Mit mondtál?

- Én azt - mosolyog Bodoni, mert egy kis tréfát is meg lehet engedni - , hogy kiedet várják már a menyecskék!

vífí 93 Olt

- Engem?... A menyecskék?...De nincs ideje befejezni, mert bejön az öreg Bara Ferenc, és su­

gárzóan azt mondja:- Láttam!...Senki sem kérdezi meg, hogy mit látott, de hisznek, mert bizo­

nyos az, amit mond. Kinyilatkoztatás az egész vénember. Áhítat és bűvölés, amelynek igézete alól nem lehet szabadulni, és senkinek se jut eszébe kételkedni, hogy képzelet vagy valóság-e, amit mond. Megfogja őket a maguk egyszerűségének hitében, és pillanat alatt átváltoztatja, megtelíti a csodák és Isten közelségének bizonysá­gával, mintha a Gyermek a magasból váratlanul közibük, az asz­talra ereszkedett volna, melyet körülülnek, és arany fénye sugárzik szét a szobában. Túlvilági, különös illatokat éreznek. Keveset tud­nak ők már a Bibliából, csak amit innen-onnan hallottak vagy el­lestek, különösen a román templomból. Zavaros dolog az egész karácsonyi misztérium]ok, inkább elgondolás és saját képzeletük játéka, de megteszi a szolgálatot. A lényeg, a Gyermek megvan, és mindenki úgy öltözteti, ahogy tudja. A lelkűk kielégül, az éle­tük megtelik vele, és ez a fő. Mindenki tud valamit Róla, ha egy mesécskét is, naiv, kedves legendácskát, vagy más csudálatos dol­got. Csupa szín és gyönyörűség lesznek tőle egy-két napra, s az egyszerű imádság is, amit együtt istentisztelet helyett elügyetlen­kednek az öreg Bara vezetésével, csak elbotorkál valahogy a mennyekbe, ha nem a pap hátára írják is föl...

*

Minekutána azonban szerencsésen megjártuk Betlehemet, ideje volna, hogy harapjunk valamit.

Az asszonyok eléteszik a radinát. Mindenki azt hozta a közös lakomára, ami a maga szegény házától kitelik. Elég egy pillantás a kis elemózsiára, hogy az otthoni nyomor nyilvánvalóvá váljék. Pironkodnak is miatta eléggé, mentegetőznek, magyarázkodnak, engedelmet kérnek a „gyengeségért", de nagyjából ugyanaz az étel

vSG 94Si>

kerül az asztalra, akármennyire ki is akartak tenni magukért. Pe­dig heteken keresztül a szájuktól vonták meg a falatot, gyűjtöget­ték, rejtegették a tűrót, tojást, vert tejet, válogatott krumplit, csor- dulásnyi mézet, tyúkocskát, dugdosgatták a lisztet, hogy friss és szép legyen a kenyér, cipó, amit az ünnep tiszteletére megszegnek.

De dicsérnek is minden falatot, hogy az milyen felséges. Kínál- gatják, biztatják egymást: „Ezt kóstold meg, komám, ha jót akarsz enni! Ilyent még a gróf se eszik! Hej, nagy a mód nálatok, Dénes!" Az asszonyok kivirulnak a boldogságtól, és a férfiaknak is jólesik az elismerés, a feleségük diadala. Mindjárt vissza is adják egymás­nak a kölcsönt: „Ezt tanóid meg, feleség, amit Anka készít! Almod­ban se ettél ilyen jót! Már tudom, mitől vagy te ilyen szép, Trézsi!"

Gyönyörködni lehet bennük, ahogyan gavallérkodnak, szerény­kednek, önzetlenkednek és szíveskednek. Megszólásnak, dicsek­vésnek, irigységnek, lenézésnek és más emberi gyengeségeknek még az árnyéka is távol áll tőlük ezen a napon, mert mindenki tudja, hogy mekkora fekete árnyéka van annak a kenyérkének, mennyi önmegtagadás és szenvedés volt az ára a felterített pár fa­latkának. A kék túrón látszik, hogy a deberke fenekéről kaparta ki azt a csipetnyit Császárné, és még meg is vizsgálta szorgosan, nehogy nyű legyen benne. Vágja a szájat, mint az éles kés, de így jó az, emberek. „Idő kell, amíg a túró megkapja az ízét, de ki győzi azt kivárni?! Nálam azon frissiben felnyalják a kölykek!" „Nálunk se döglik bele az egér!" - néz elismeréssel a tányérkára Bodoni, hogy Császárnak jólessék a megbecsülés.

Annyi szent, hogy van, amire csússzék a mézes pálinka:- Hocci azt az éveget, Mihály!Rendre belesóhajtanak az üvegbe. Az asszonyok is összekocog-

tatják a kicsi poharakat.- Adjon az Isten boldog ünnepeket!...Hiába. Szép az élet, no!És elégedetten elfeszítik a lábukat az asztal alatt.Szivarat sirítenek, megpirosodott orcával beszélgetnek.

»Ü2 95 £Ü>

Süket Forrai állandóan a füle karimáján tartja a kezét, hogy ő is halljon valamit. Az asszonyok összebújnak. Öreg Bara Ferenc a leikével játszik. Kívül olyan sötét van, hogy a víz is fekete tőle. Fátyolnénak eszébe jut az ura: „Csak nem történt valami baja!" És aggódva képzel ki az éjszakába, amelyben valahol az ura vergő­dik magánosan az úton párolgó lovak gőzében. Fél füllel a külső neszeket figyeli, kutyaugatást, kapucsattanást, de eltelik bő fertály­óra, mire léptek ropognak az ablak előtt.

- Ez ő! János! - rezzen össze, mert a jó feleség távolról megérzi az urát. Bizonyos benne, hogy ő jön, és izgatottan tudja a pillana­tot is, hogy most merre van, mit csinál. Már ezt így adta az Isten.

- Jó estét! - hozza be magával Fátyol János a hideget, és a sze­me szőre alól mindjárt számba veszi a vendégeit. „Ügyes asszony a feleségem!" - gondolja, és a keze hátával széttörli bajszáról a zúzmarát, lehányja magáról a kozsokot, s a sapkát az asszony ke­zébe nyomja, mint egy fejedelem. - Cseppet megkéstem! - kezel a férfiakkal, kik mindjárt helyet szorítanak maguk között.

- Már azt hittük, hogy elhálsz! - nyomja kezébe a mézespálin­kát Bodoni. - Nesze! Ébreszd fel a hasadot!

- Ébren volt az az egész úton! - néz a falnivaló után János. - Ket- ten beszélgettünk. O kért, s én nem adtam.

- Van itt bőven minden! - nyugtatja meg Bodoni.- Veszem észre!Az asszonyok már gyűjtik is elébe a maradékot.- Hol késtél ilyen sokáig? - tudakolja Fileki.- A gróf ott tartott setétvégig. Későn indulhattam, s az omlá­

soknál az egyik ló lesántult valami jégdarabtól. Lépésben kellett jönnöm.

- Az elég nagy bosszúság!... Éppen a szentestén!- Az!Elhallgatnak, és nézik, hogyan eszik Fátyol János, míg az éhség

szikrázása kialszik a szeméből. Egyedül az apósa, vén, együgyű Bara Ferenc óvakodik hozzá, és sejtelmesen ránéz:

96

- János!- Tessék, apám?- Én láttam!...- Mit látott, apám?- A Gyermököt!... Jött le az égből, és egy nagy, magas ember

fogta a kicsi kezét. Mintha a mi grófunk lett volna, és mégsem ő volt. Nem tudtam tisztán kivenni, mert sötét volt.

Az emberek szánakozva néznek a szegény, összeomlott öregre. A leánya csendesen sírni kezd. Fátyol János elképed, megrándul, és komoran ráhagyja az öreg igazát:

- Jól látta, apám!Bara Ferenc felkacag örömében, és újra visszahúzódik a kályha

mellé egy kicsi székre furcsa titkai közé.Pár perc múlva újra megfeledkeznek róla.- Nagy a drágaság Kolozsvárt, ugye? - indul a szó.- Akinek pénze van, annak nincs drágaság!- Már az úgy van!- Há valami jó újságot hoztál-e?- Én igen. Elbírta a szekér.Az emberek megélénkülnek.- Jó újságot?- Jobb nem is lehetne!... Én sem akartam hinni, mikor a gróf

mondta.- A gróf?...Fürkészve jobban megnézik. Ejnye, beh különös egyszerre ez

a Fátyol János! Büszke, derült, játékos, s mintha valamit titkolna, tartogatna.

- Ne bolondíts, te! - inti Bodoni. - Flogy a gróf?...- Ő bizony isten!... Miatta késtem le, de megéri. Mindnyájunk­

nak megéri.Erre már az asszonyok is odahúzódnak. Itt valami készül.- Mondjad, no! Mi van?

János komótosan hátradől a széken, és belemosolyog a feszült arcokba.

- Hát az úgy volt, tudják, hogy három-négy óra felé indulni akar­tam haza, de kapom a parancsot, hogy meg kell várni a méltóságos urat. Valamit üzenni akar. Várok fél órát, várok egy órát, másfelet, de az én grófom csak nem hívat. „No, hogy a nyavalya törje ki - gondolom magamban - , még miatta lemaradok a szentestéről!" Valóságosan tűkön ültem az istállóban.

- Hogy? Hát nem hívtak be a házba? - kérdi Császár.- Ne szólj bele feleslegesen! - türelmetlenkedik Fileki. - Hát

tovább?János ráér. Kényelmesen beszéli:- Mondom, setétvégbe szalasztja az inast, hogy azonnal jelönt-

közzem. „Csak nincs valami baj?" - gondolom, de azért bé én bát­ran a grófhoz. Köszönök tisztességesen, de az én grófom nem is fogadja. Sétál fel s alá hátratett kézzel.

„Maga az igáskocsisom?" - mutat hirtelen rám az ujjával.„Nem én, csak a helyettös!" - vágom haptákba magam.Magyarázom, hogy nem mindegy az, méltóságos uram, mert az

igáskocsis többet kap, mint az egyszerű cseléd. Dolga nincs annyi, a járandósága mégis több. Olyan, mintha csak nyugdíjban volna!...

Se bűt, se bát nem mond erre a gróf. Látszik, hogy más helyt jár az esze.

„Igaz, hogy román hitre térnek át az emberek a faluban?" - tá­mad rám hirtelen.

„Bár ne volna igaz!"„Kik azok az emberek?"Kezdem számolni: „Az első Farkas Máté volt, aki jelentkezett,

de ő csúnyán megjárta..."„Mi történt vele?"Töviről hegyire elbeszélem a Máté esetét. Látom, hogy a gróf

képe minden szóra keskenyebb lesz, de nem szól rá semmit. Erre én folytatom a felsorolást:

vSG 98 Ql>

„Vele együtt jelentkezett még négy ember. Másnap újabb kettőt evett meg a föld. A gabonaosztásra egyszerre nyolcán iratkoztak fel a tanítónál..."

A gróf nem hagyta, hogy tovább beszéljek.„Tudom! - aszondja. - Megkaptam a kimutatást a jegyzőtől.

Mindent tudok!" - S újra megfutamodik a szobában, mintha ott sem volnék.

Ha ostornyéllel verik sorba, akkor se lehetett volna megállítani a bogározásban. „Bizonyosan ideges!" - sajnálom magamban, mikor újra elém cövekelődik:

„Őszinte ember maga, Fátyol János?"„Megvan az a rossz szokásom!"„Akkor mondja meg, hibás vagyok én ezekben a dolgokban?"Hátrahőkölök.„Ejnye, méltóságos uram!"„Tudni akarom!"„Hát... hibás!"Megmondtam szemibe. Meg én!„És miért tartanak hibásnak?" - kérdi a gróf.Egy életem, egy halálom, én bizony kipakoltam, ami a szívemen

feküdt:„Azért, mert az oláhoknak jótállott, hogy megvehessék a birto­

kot, de minket, magyarokat szép hegedűszóval elküldött a sze­münk világába... Azért, mert a román papnak minden szavát el­hitte, s engedte, hogy a jegyzővel együtt orránál fogva vezessék, velünk pedig nem törődött annyit sem, mint a kiskutyájával. A ha­rangügyet nem is említem, és a templomot. Azért, mert tőlünk meg se kérdezte soha, hogy no kutyák, van-e legalább mit egyetek. Asszonyostul, gyermekestül felfordulhattunk, megfagyhattunk, és ha valaki a végső szükségben egy vesszőt letört az erdejében, keményen megbüntette; de az oláhoknak megnyitotta a magtárt, hogy azzal a gabonával megvásárolhassák a magyarokat! Mond­jak-e még többet, méltóságos uram?..."

viö 99

Az emberek izgalmukban felugranak az asztal mellől.- így mondtad? Volt bátorságod? Jól tetted, János! Áldjon meg

az Isten, János!... S a gróf mit felelt?- Csak egy szót: „Köszönöm!" - s kezet fogott velem.- Kezet fogott? - bámul Fileki. - Megáll az eszem!- Éppen készülök, hogy eljöjjek - folytatja Fátyol János - , mi­

kor a gróf int, hogy maradjak, mert még egy szava volna hozzám.„Tessék, parancsoljon velem, méltóságos úr!"A gróf úr néz maga elé, mintha a levegőből olvasná, amit mon­

dani akar:„Mondja meg az embereknek, hogy senki át ne térjen!"„Azt könnyű üzenni, méltóságos gróf úr, de..."„Ne szóljon közbe!... Az erdőkihágásokat magamra vállalom,

és intézkedem, hogy a magyarok tisztességes úton fát kapjanak."Szemem, szájam tátva maradt, de látom, hogy a tiétek is, pedig

a java ezután következett. A gróf nyugodtan leült az íróasztalához, s onnan tette fel a kérdést:

„Hány magyar van ellátatlan a faluban?"„Erre nem nehéz felelni - mondom - , mert ahány van, az mind

ellátatlan. A gabona, amit a magtárból kölcsönvettek, négy-öt hé­tig ha kitart."

„És mennyi volna a szükséglet?"Már láttam, hogy honnan fúj a szél.„A szükséglet?... Lássuk csak! Vagyunk összesen magyarok a

faluban valami százhúszan, ha az áttérteket is hozzászámítom."„Azokat ne számítsa hozzá!"„De hátha meggondolják, s visszajönnek! - mondom. - Kár vol­

na veszni hagyni őket."„Akkor számítsa hozzá!"„Bizony akkor újig kéne úgy százötven-kétszáz mázsa!"Az emberek elgondolkoznak, számigáinak.- Nem mondtál keveset, János?Fátyol János megfontolásra figyelmezteti a mohóbbakat:

vSG 100 Ql>

- Legyünk észnél, emberek! Ha valaki az ujját nyújtja, ne akar­juk mindjárt az egész karját. Én tudom, mennyi gabona van az udvarban. Eleget lapátolom. A gróf így is sokallotta: „Annyit nem nélkülözhetek, de majd beszélek a főispánnal... A kérdést min­denesetre el fogom intézni. Mondja meg az embereknek!" No, ezönnel megmondtam! - szélesedik el Fátyol János.

Az emberek az asztalt verik örömükben. Az asszonyok elpitye- rednek. Az arcok kigyúlnak, a szemek ragyognak, és fényességes lobot vet bennük a jó hír, amelyet a vigasztalan éjszakában gyúj­tott Fátyol János. Lesz kenyér, meleg, és eloson a házacskából a szürke gond, amely éjjel-nappal gyötörte őket. Áldja meg az Isten a gróf urat, ha nem is tudják megmagyarázni csodálatos változá­sát. Ölelgetik, majd szétszedik Fátyol Jánost, aki ravaszul a „leg­nagyobb újságot" a végére hagyta.

Mire lecsillapulnak, Filekiben feltámad a tisztesség:- Legalább megköszönted-e a nevünkben, János?- Én egy szóval sem, hanem azt mondtam a gróf úrnak, hogy

mindez szép, szép, méltóságos uram, de csak azt jelenti, hogy va­lamivel későbben halunk meg. Ezzel még nincs segítve rajtunk. A gabona csak gabona, de a tenyerünkön nem terem meg, akár­hogy szorongassuk is.

- Ezt mondtad? - ijednek meg az emberek.- Mondtam én még többet is.Aggodalmason néznek rá az emberek. Csak nem rontotta el a

dolgot a grófnál? Fátyol János azonban megnyugtatja őket.- Nem olyan ember ő! Még biztatott is, hogy csak beszéljek.

Erre megmondtam kereken, hogy akik átállottak románnak, job­ban járnak, mert földet is kapnak. Azt pedig nehezen hagyják ott.

„Igen. Erre én is gondoltam - hagyta helybe az igazamat - , de az lesz a végzetük. A juttatási feltételek, ha törvényesen nem is lehet kifogásolni azokat, súlyosak. Ki vannak szolgáltatva a román egy­háznak. Arra nem is gondoltak, hogy azt a földet meg kell mű­velni, és semmi felszerelésük nincs a két kezükön kívül. Drágán

vSQ 101

kell megfizetniök a munkáltatást, és el is késnek a vetéssel, mert mindenkinek a magáé az első. Kielégítő termésre a legjobb viszo­nyok mellett sem számíthatnak. Három-négyszeresébe kerül a ke­nyerük, és pár év alatt teljesen belebuknak ebbe a gazdálkodásba. Semmijök se lesz... Különben ezt már megmondtam akkor, ami­kor a jótállást kérték tőlem."

„Valahol mégiscsak kezdenie kell a szegény embernek is!" - ve­tem közbe, de a gróf úr rám se hederít. Újra róni kezdte a szobát fel-alá:

„Csak egy hosszabb, tíz-húsz éves olcsó bérlet segíthet magu­kon. Na, mit szól hozzá?"

„De honnan vegyük?" - lepődöm meg.„Tőlem."„Hogyan? A méltóságos gróf úr hajlandó volna?..."„Nana, nem az egész birtokot, de pár száz hold, azt hiszem, elég

volna... Az arra érdemes magyarok összeállanának, és közösen bérelnék, közösen művelnék, s a hozzájárulás arányában osztoz­nának a termésen. Néhány évig, amíg kellő szakértelemre tesznek szert, az irányítást az intézőm végezné. A szántást-vetést, iga- és géperejű munkát az uradalom magára vállalja önköltségi áron, amit munkában törlesztenének le a szokásos béreknek megfele­lően. Idejük maradna arra is, hogy az uradalomban felvállalják a kaszálást, aratást, részes kapálást a kialakult szokásoknak meg­felelően. Semmit se kívánok ingyen. Ezzel a módszerrel nemcsak a napi megélhetésüket biztosíthatják, hanem disznót, marhát tart­hatnának, beszerezhetnék apránként a gazdasági felszerelésüket, és néhány év után önállósíthatnák magukat, és így megerősödve birtokszerzésre is veszély nélkül gondolhatnak saját erejükből, és nem viselnék a kockázatot. Azt hiszem, az elgondolásom meg­felel maguknak is. Beszéljék meg otthon, és ha tetszik, majd az ügyvédem megcsinálja a részletes megállapodást. Tavasszal már meg is kezdhetik a munkát. A vetőmagot kölcsönadom, hogy ne legyen semmi fennakadás, és holmi szeméttel ne kísérletezzenek

a birtokomon... Maguktól nem kívánok egyebet, mint munkát és becsületet. Aki önmagáért se akar dolgozni, és csak másra támasz­kodik, másokon követelőzik, az megérdemli, hogy pusztuljon! Na, megfelel, Fátyol János?"

„Hogy háláljuk meg, méltóságos uram?" - Csak annyit tudtam mondani.

A többiek belesápadtak a nagy örömbe, és elfogy a szó a szá­jukról. Kavarog a fejük tőle, beleszédülnek, és kábító, meleg érzés zsibong végig rajtuk, mintha álmukban történnék. Az életfélelem ijesztő réme pillanatig eltűnik szemeik elől, és gondolkodni is alig bírnak, olyan hihetetlenül szép és meglepő a hír. Vannak, akik aggodalmaskodnak: „Nem tréfálsz, te János?" - de Fátyol János esküdözik, hogy színigaz, amit mond. A férfiak erre tervezgetni, az asszonyok álmodozni kezdenek, vagy a grófot áldják. Sokan gondolatban előreszáguldanak a jövőbe, és felképzik előttük az új élet, háztáj, napfényes udvar jószággal, jóléttel, emberi sorssal, a vetésektől dús mezők, búza-, kukoricaföldek, az élő arany, és ra­gyogó ábrázattal néznek maguk elé, míg betelik, kielégül minden érzékük.

Később türelmetlenség vesz erőt rajtuk, és szeretnék mindjárt birtokba venni, magukhoz szorítani a földet, amelyet - ha nem is véglegesen - a magukénak tudnak. Egyszerre elfeledkeznek a múlt megpróbáltatásairól, a kiállott bajokról, nehézségekről, a sorvasztó keserűségekről, és jókká lesznek, mindenkinek megbocsátok. Em­berek és nagyok. Bizalom és erő duzzad végig az elcsigázott, kiéhe­zett paraszttesteken, a homlokok kiderülnek, a tekintetek meg­nyugodnak, és szemmel láthatólag megszépülnek. Egyesek már vakon hisznek, nagylelkűek önmagukkal szemben, másnak többet elnézőek, hiszen megfordult a világ sora, a szorongások, meg­aláztatások ideje elmúlt, és kezdik sejteni, átérezni, milyen nagy dolog, ha az embernek nem kell állandóan önmaga lekicsinyítésé­vel kérnie, könyörögnie, hanem maga is adhat másoknak, és csak legyinthet a kicsiségekre, amikért eddig ököllel, kárörömmel,

vss 103 Ql>

füstölgő káromkodásokkal harcot kellett folytatniok. Végre ők is nagylelkűek lehetnek. A gyanakvóbbak, elfásultabbak azt kezdik pengetni, hogy vigyázni kell a megállapodásnál, emberek, meg kell fontolni, hogy mit írnak alá, és - ha már közös lesz a föld megmunkálása - arra is gondjuk legyen, hogy mindenki érdeme, , munkája arányában részesüljön a hasznából.

Ezekről a részletekről is elbeszélgetnek, kifontoskodják magukat, igazságot tesznek, és mikor Fileki feláll a végén, hogy: „Tegyük el magunkat holnapra!", már más emberek kelnek fel az asztaltól.

- No, János! - búcsúznak derűsen. - Aranyba kéne foglalni té­ged, hogy ilyen nagy dolgot cselekedtél értünk!

Hangos beszédük az utcán még hallszik egy ideig, és aztán el­csendesül a falu. Az ég ragyogó, szikrázó, mély és titokzatos. Kü­lönös és sejtelmes a karácsonyi éjszaka.

Az alvó emberek elmosolyodnak, mert a Gyermek mezítláb végigment a világ fölött...

(Részlet a Néma küzdelem című regény 23. fejezetéből.)

104 Ól»

Disznóölés a havason

Hónapokig nem láttam Uz Bencét. A nagy hó ottnyomta a ha­vason. A sok nyomorúságban meg is feledkeztem róla.

- Kell-e vendég? - szúrta be az orrát a napokban.- Hijj, a vadegerit! - örvendeztem neki. - Te hol jársz, ahol a ma­

dár se jár?- Én egyenesen az úrfihoz jöttem - ült le komótosan a kanapéra.

- Disznót ölünk, tudja-e?- Most az ideje - társalogtam, de Bence sürgetett:- Ne lopja az időt, hanem öltözzék, mert indulunk! A szán kinn

vár a kapu előtt. De öltözzék jó melegen, mert olyan hideg van, hogy a tótok lovának elvette a fülit az éccaka.

- Miféle disznót akarsz te ölni? - hitetlenkedtem. - Hiszen tud­tommal a télen bolhán kívül egyebet nem hizlaltál.

- Azzal maga ne törődjék, hanem igyekezzék!Nem akartam a szemeimnek hinni, mikor láttam, hogy a szánon

felkötve ott van a zsúpszalma a perzseléshez, a csizmaszárában a disznóölő kés, az átalvetőben a só, bors, paprika, szegfűszeg, kása, minden az ázalék elkészítéséhez. A szán két farkához két lompos kutya van kötve. Szomorúan dideregtek a hidegben.

- A meleg bort én állom! - kaptam kedvet a dologhoz.- Na, hogy végre magának is megjött az esze! - fejezte ki meg­

elégedését. - Minél többet, annál jobbat hozzon!Kényelmesen elhelyezkedtünk a csergék közt a szánon, s repül­

tünk a havas felé. Az erdőlő szánok Szépaszó fejéig megverték az utat. Szinte repültünk rajta a fehér kristályszikrázásban. Jégtűk miriádja úszott a napfényben, s a földig tiszta, hóval, zúzmarával

viG 105 SJ»

borított hatalmas fenyők alatt kék árnyék játszott. A fehérbe bo­rított rengeteg finom csendjében jégfantomok táncoltak szédülő tekintetünk előtt, mintha eltűnő angyalok járnának mezítláb az erdő szent templomában.

- Tán befagyott a szája, hogy ügy megnémult? - döfött oldalba Bence. - Ezen a szakaszon le kell szállanunk, mert nehéz az út!

A lovak már izzadtak a térdig érő hóban. Semmi űt sem látszott, csak mindenütt a végtelen fehérség. A két kutya is keservesen kín­lódott a szán után. Bence felhányta őket a szalmára, maga a lovak előtt járt, és bekanyarodtunk a sziklák kopár falai közé. Itt csak ő lehetett a vezető. Egyetlen rossz lépés, és mindenestül belezuha­nunk a színültig fújt szakadékok hósírjába.

- A szántalpak nyomában járjon! - figyelmeztetett Bence, kinek a hangja ezüstté fagyott a tüdőmetsző hidegben.

Fél óra nem telt bele, mindannyian tetőtől talpig fehérek voltunk a zúzmarától, mintha a tél fiai volnánk, kik jéglovakkal birkóznak, küzdenek, törtetnek a fellegek közé.

Egyetlen élőlény egy faághoz fagyott bagoly volt, mely végső kínjában a fakéregbe vágta karmait, és felborzolt tolla úgy látszott, mintha bosszúsan barna kozsokot kanyarított volna a nyaka köré az utolsó pillanatban.

A tüdőm szakadt ki, ahogy vérbe borult szemekkel, remegő tér­dekkel másztam a szán után, arcom fehérebb volt, mint a télnek szép hava, és hirtelen furcsa változások rohantak át rajtam, s ka­cagva kiáltottam fel:

- Bence! Hol harangoznak?- Hő! - állította meg rettenve Bence a lovakat. Ő tudta, hogy az

ember a megfagyás előtt, a halál előtt szokta hallani a „jégharang- szót".

Szelíden feltett a szánra, de előbb földhöz ütött, istenesen meg- kujakolt, hogy jöjjön mozgásba a vérem, s mint egy tehetetlen gyer­meket, bepólyált a csergékbe. Mellettem a két kutya didergett.

106

- Nyálassa - morgott Bence, hogy annyi bajt szerzek neki, de az- lán tovább gyúrta a havat a lovak előtt.

Hátra sem nézett, csak mikor felértünk a hegyre, s megállottunk, hogy a lovak szusszanjanak, akkor kérdezte meg:

- Fázik-e még, úrfi?- Csak a kezem! - makogtam. - Olyan, mint a jég.Szerencsére az egyik ló akkor végezte el a természetes dolgát.

Bence odaugrott, s két meleg labdát belenyomott a két markomba.- Kitart, amíg megérkezünk! - biztatott.Úgy is volt.Mindenről megfeledkeztem örömömben, hogy a régi kalyibán­

kat megláttam.Csakhamar rittyegett, pattogott benne a tűz. Egészen megele­

venedtem, míg Bence a lovakat elhelyezte az Üdő Márton meleg istállójában. A kutyákról is hamar leolvadt a hó, jégcsap.

- Sokan vannak odakinn! - ugrott be Bence is az ajtón vidáman, és komótosan ő is elhelyezkedett a tűz mellett.

A nagy hidegre mondják, hogy „sokan vannak odakinn".- Hol a kövér disznó, Bence? - türelmetlenkedtem, mert a ka­

lyiba körül híre, hamva se volt.- A makkon! - mókázott Bence. - Ma már későn van disznó­

öléshez fogni. Majd reggel hozzálátunk.Azt gondoltam, hogy bizonyosan Üdő Mártonnál tartja a disz­

nót, azért tovább nem is firtattam. Mire a ház körüli dolgokat el­végeztük, már sötétedett. Télen a havason korán leszáll az est. A meleg bor egy részét megittuk, de az is igaz, hogy kellemesen eltöltöttük az estét, és még az édesanyám öliben sem aludtam olyan jól, mint azon az éjszaka. Tőlem ordíthattak a farkasok. Bence egész éjszaka ápolhatta a tüzet. Nem is tudom, hogy mikor aludt. Hajnalosan azonban már felköltött.

- Ébredjen, úrfi! Lássunk a disznó után!Hirtelen lenyeltük a früstököt. A disznóölés előtti izgalom erőt

vett rajtam. Bence az előkészületekhez látott. Hosszú, éles kést

*S£ 107

szúrt a csizma szárába, nekem egy vastag, fagyos kötelet nyomott a markomba, azzal az utasítással, hogy amikor ő lefogja a disz­nót, amilyen gyorsan csak tudom, hurkoljam a két hátulsó lábára, s rántsam ki alóla a lábait, ha Istent ismerek, s az életem kedves. Végül szíjra fűzte a két kutyát, karjára akasztotta a fejszét, s azt mondta:

- Mehetünk!... Mindenütt a nyomomban legyen! - figyelmezte­tett, s ereszkedni kezdettünk be Melegoldalon a rengetegbe.

- Te, hol a tűzlángban tartod a disznót? - mérgelődtem.- Csend, a szája szenvedésit! - pisszegett, és oldozni kezdi a

két kutya nyakáról a szíjat. Valamit súgott a fülükbe, s arra a két kutya, mintha puskából lőtték volna ki, leront az oldalon, be a patakfenékbe.

A következő pillanatban felröffen valami, s hát látom, hogy egy csorda vaddisznó ront át a túlsó oldalon.

- Szorítsd! - ordít Bence, s mintha a szemit kivették volna, fut le az aljba.

Én utána.A fogam vacogott a félelemtől, és csak ködösen láttam, hogy a

két kutya dühös hergés közben küzd valamivel.- Megvan! - bőgött örömében Bence, és mint a hiúz ugrott oda.Én a nyomában.Csak azt láttam, hogy a fejsze megvillan, a rettentő ütés alázu­

han, fehér tajték és piros vér fröcsög, Bence egy nagy setét állat hátára reászökik, és két kemény markával megragadja a füleit.

- Gyorsan a kötelet!... A kö-te-let!...A kezem reszketett, és sehogy sem kaptam a kötél végét. Bence

ezalatt kétszer is megszúrta a rettentően küzdő állatot. A hó por­zott körülöttünk, és egyetlen véres gomolyagban hempergett Bence, disznó és a kutyák.

- Rántsa ki már a lábát! - csattant rám a Bence hangja, de én úgy hallottam, mintha a túlvilágról hangzanék, és önkénytelen gör- csösödtek rá kezeim a kötélre, amely hirtelen megfeszült, és csak

108

azt éreztem, hogy ellenállhatatlan erő vonszol maga után, én pedig nem tudtam elengedni a kötelet, lábaim összeakadtak, szemem világa elveszett, és éreztem, hogy nagy lendülettel valami puha, fehér mélységbe zuhanok.

Bence ásott ki a hóból.- Kicsit lement a politúr a képiről - vigasztalt - , de egyéb baja

nem történt.A bőr ugyan a tenyeremről is lesirült, de azzal hallgattam.- Hát neked nincs semmi bajod? - igyekeztem bátornak, edzett­

nek, férfiasnak látszani, de soha életemben olyan szelíd és alázatos nem voltam.

- A csizmám szárát ugyan kiharapta, de annyi baj legyen. Sze­rencse, hogy kocát fogtak be a kutyák. Egy vén kan megcsúfolt volna.

A kutyák lihegve, diadalmasan néztek rá, és izgatottan szagol­ták a vért.

- Hol a disznó? - bátorodtam fel én is, de még a hangom gyenge volt, mint a gyónó fehér népé.

- Megvan! - vigasztalt Bence. - Magától ugyan elfuthatott vol­na, de szerencsére a kötél rácsavarodott egy fára, s az megfogta.

Úgy százlépésnyire tényleg ott hevert a disznó.- Megvan másfél mázsa! - mosolygott elégedetten Bence.- Az elég baj - bőcsködtem - , mert hogy visszük haza.- Törökbúzával valahogy hazacsaljuk - csúfolódott Bence.- Igen, ha te röfögsz előtte! - vágtam vissza.A mókára azonban nem volt idő. Bence engem odatett posztnak

a disznó mellé, ő pedig elment a ló után.Azzal aztán szépen hazahúzattuk a disznót.A kalyiba előtt hasra hengerítettük, a lábait eligazgatta Bence,

a szájába szalmacsutakot erőltetett, beborította szalmával az egé­szet, meggyújtotta, és perzselni kezdtük. Semmi sincs kedvesebb, mint a disznóperzselés. Magam ügyefogyottan lábatlankodtam kö­rülötte. Gyönyörködtem, hogy sütögeti a disznó körmeit, és hor­

vSG 109

dozza végig egy vasvillával a lángtakarót a hátán. Kipirult az arcom mellette, és pillanatra elfeledtem az élet összes nyomorúságait. Játékosan öntöttem a vizet a keze alá, mikor „megtakarította" a disznót, és ízes, zamatos mondásokkal mókázott velem.

Mikor készen volt, friss, tiszta szalmára hengerítettük a disznót. Mielőtt a felvágáshoz fogott volna, ittunk, hogy jó szalonnája legyen a disznónak. Kíváncsian lestük, ahogy a kés az állat szájától indulva végighaladt a hátán, és a test fehéren kétfelé fordult. Az egész arca kacagott Bencének, mert sikerült a disznó. Erre újra megittunk egy pohár mézes pálinkát, és szerencsét kívántunk egymásnak.

Gyönyörűen felszedte a disznót.- Készen vagyunk! - mondotta kedvesen. - A többi az asszo­

nyok dolga. így, ahogy van, bevisszük a faluba. Magánál kapunk egy kicsi helyet, ugye?

- Ott hogyne! - nyugtattam meg. - Ott feldolgozhatod, meg is füstölheted.

Bence sietett a szán után.Ideje volt, hogy menjünk.A disznót felpakoltuk a szánra, a két kutyát újra utánakötöttük,

és megindultunk a falu felé.Az idő valamit enyhült, és szép volt az erdő. A földig hóval,

zúzmarával borított hatalmas fenyők alatt kék árnyékok nyújtóz­tak a szűz havon, az angyalok lábujjhegyen jártak, s a megfagyott bagoly örök álmát aludta az ágon. Mikor kiértünk a vert útra, a lovak nekiiramodtak, s szédülő tekintetem előtt szürkésfehér ködbe veszett a havasok világa.

Esteledett, mire hazaértünk. Lámpavilágnál hordtuk be a disznót.- Egy kicsi disznóázalékot hoztunk, tekintetes asszony! - mon­

dotta nagy hangon Bence az édesanyámnak. - Használják egész­séggel!

- Mit... mit beszélsz? - dadogtam, mert csak most értettem meg, hogy az egész disznót nekünk ajándékozta.

- Nem szeretem a disznóhúst! - kacagott Bence.

110 Ql>

- Nem úgy van az, hé! - haragudtam meg. - Engem se sértegess! Én megfizetem azt a disznót. Mit osztogatsz nekem efféle ajándé­kot? Legalább azt mondd meg, hogy miért teszed?

Bence elkomolyodott, s lesütött fővel csak annyit mondott:- Tudtam, hogy nem öltek disznót, s nem is fognak... Hosszú

a tél... s az úrfinak három apró árva testvére van...Meg se tudtam csókolni azt a gazembert, mert mire magamhoz

tértem, már ki is fordult a kapun...

vSS 111

Mikor Bódi András karácsonyt tartott a gyermekeinek

Évtizedek óta nem volt ilyen nagy tél. Hullott a hó az égből, és csi- korgott a hidegtől minden. A farkasok a kutyakölyköket meget­ték a szalmából. Incze Feri cseberrúddal verte el őket a juhokról. A kereset teljesen megszűnt, az utakat többöles hó torlaszolta el, s az erdők úgy látszottak, mintha el volnának temetve. A vágteret ugyan kijelölték, ki is nyilazták, de már hozzáférni semmilettekép- pen nem tudtunk, s az a veszedelem fenyegetett, hogy a sok fa mellett megfagyunk. Egész karácsony előtt kerestem a favágókat, de senki sem merte az életét kockáztatni; az bizonyos, hogy aki fenn reked a havasban, annak vége van. Annál meglepőbb volt, hogy a fiatal Bódi András magától jelentkezett.

- Én, instálom, felvállalom a fát, de csak úgy, ha legalább a felét előre fizeti.

- Akkor abból nem lesz semmi, András - feleltem - , mert most annyi pénzem nincsen. Itt van az ünnep is, s minden krajcárt nem szakaszthatok el a háztól. A falevágatás úgy elmarad új esztendő utánra.

- Márpedig én vagy most vágom, vagy sohase.- Miért - lepődöm meg - , a pénz ünnep után is olyan jól fog,

mint most.- Másnak lehet, de neköm nem.Érthetetlen és különös volt a csökönyössége. Semmiképpen sem

akarta az üzletet elszalasztani.- Hát előre mit tudna adni? - próbálkozott ismét.

vSŰ 112

- Minek kell most, előre a pénz? Tudod, hogy nem szököm meg vele!

- Az az én bajom - morogta szemlesütve, és elment.Másnap ismét jelentkezett.- Ha húsz lejjel olcsóbban vállalom ölit, akkor se tudná legalább

a felét előre kifizetni?- Most már sehogy sem adom, András. Elmehet. Nem szoktam

megszorult embert kihasználni. Nem vagyok uzsorás.András megszeppent.- Én sem vagyok megszorult embör.- Hát akkor minek kell a pénz?Ingadozott, hogy megmondja-e, ne-e. Végül is megszántam.- Nézze, András! Mondjuk úgy háromszáz lejt nagy bajjal még

meg tudnék húzni magamtól, de azt csak holnap. Ha így jó - jó; ha nem jó - nem jó.

- Egye meg a fene - állott reá Bódi András.Az alku meg volt kötve, de az ember tétovázott.- Talán nincs megelégedve, vagy megbánta az egyességet?Megrázta a fejét.- Nem az a baj, instálom. Most már nem tudok addig elmenni,

míg meg nem mondom, mire kell a pénz...- Én nem erőltetem, András. Mindenkinek megvan a maga baja.- 'Szén az igaz, de nem a baj végett kell, hanem mert nem tudom

nézni, hogy két ártatlan gyermekemnek ne legyen karácsonya.Hallgattunk mind a ketten. Jól értettem, hogy mit mond Bódi

András, de ő mégis magyarázgatta.- Az úgy van, tuggya-e, hogy egy árva krajcár nincs a háznál,

nincs es kilátás rá, hogy szerezni tudjak. Megölne a keserűség, ha az innepre legalább egy gyertyafarkat a gyerekeknek nem tud­nék gyújtani...

- Ne is mondja tovább, András! - hárítottam el a vallomást.- Én nem es mondom, csak még annyit, hogy az a fennvaló jó­

ságos Úristen áldja meg a tekintetes urat!... Holnap hozzákezdek

113 Ql>

a fához, a pénzért eljő a feleségem. Az igaz, hogy csak két nap van karácsonyig, de azalatt es sokat haladok. Ami marad, elvégzem az ünnep után.

- Hagyhatja az egészet az ünnepek utánra - próbáltam mérsé­kelni a buzgalmát.

- Ne es mondja neköm az effélit!... Tám, hogy-hogy ki tudja mit gondoljon rólam a tekintetes úr!...

A pénzért a jelzett időben eljött az asszony, az is hálálkodott egy ideig, s aztán meg is feledkeztem Bódi Andrásékról. Vártuk az angyalt, ahogy lehetett. Üres bugyellárissal azt is nehéz lecsa­logatni az égből. A gyermekeknek azonban elég a festett dió, pár szem cukor, hogy örülni tudjanak, és nem a mi, hanem az ő örö­mük teszi halhatatlanná a karácsonyt. Az ilyen magamfajta vén medve is ellágyul, ha hallja a naiv kis verseket, meggyújtja a csil­lagszórót, és eljátssza nekik a sok szép hazugságot. Ezt a kará­csonyt azonban Bódi Andrásék egészen elrontották. Már túl vol­tunk a karácsonyfagyújtáson, mikor sírva, reszketve beállított a fiatalasszony, hogy az embere még mindig nem jött haza az erdőről.

- Bizonyosan valami szerencsétlenség érte - szepegett.- Lehet, hogy csak m egkésett - igyekeztem lelket verni bele,

de a veszedelmet tisztán éreztem én is. Tudtam, hogy Bódi András élve a szentestén fenn nem marad a havason, valóban felmerül hát a kérdés, hogy nem történt-e valami baja.

- Kerestem embereket - felelte az asszony - , de ilyen időben nem akar senki a havasok közé felmenni... Jaj, szegény uram! - siratta zokogva.

Hiszen nagy kedvem nekem se volt, tiszta istenkísértés most nekivágni az erdőnek, de a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni, felelősnek éreztem magamat is. Kissé bántam, hogy a feleségem sem igyekszik lebeszélni, de a fehérnép szereti az ilyen romanti­kus hősiességet. Reszket belül a félelemtől, de a szemei lángolnak, hogy az ő férje legyőz ezer veszedelmet. Kétségbeesik akkor is, ha elmegyek, és kétségbeesik akkor is, ha nem megyek. Meg­

114 sa*

nyugtatom, hogy nem nagy dolog az egész, szép világos este van, az erdőköt úgy ismerem, mint a tenyeremet, fegyveresen megyünk, és lóháton.

Nagy üggyel-bajjal sikerül is összeszedni az embereket. Fejszé­ket, pokrócokat, köteleket pakolunk fel, egy kis jó szilvóriumot, szurokfáklyákat, és meleg báránybőr bekecsekbe öltözve nekivá­gunk az útnak. Három vaddisznóra idomított kuvaszkutya kínló­dik mellettünk a hóban. A hideg úgy vágja az arcot, hogy reped meg bele, s a fehér, halott világ fölött néma csend dermedezik. A lovak haragosan horkantanak, farkuk, sörényük, minden szőr­száluk zörgő jég csak. Egy szót nem tudunk beszélni, mert fagy meg a tüdőnk a betóduló vastag hidegtől. Szerencsére viharra nincs kilátás, s az erdőben elviselhetőbb a hideg. Különös szépségétől még így sem bírok szabadulni, s azt mondom a mellettem kocogó Páldeák Mihálynak:

- Gyönyörű ez az erdő.- Elég gyönyörű - mongya vissza Mihály. - Vinné el az ördög

magával együtt!- Jó lesz, ha sietünk - tanácsolja Vizi András - , mert ha köd

talál lenni, itt pusztulunk mind, ahányan vagyunk.Idegesen forgatom a fejemet, s félig lefagyott szemekkel nézem

a hóba merült bokrok alját, hogy nem ólálkodik-e vadállat mögöt­tünk, de Mihály bá megnyugtat:

- Azok nem koslatnak ilyen időben, azoknak több eszök van, mint nekünk.

Valahogy átvergődünk a hágón, beereszkedünk üggyel-bajjal a patakmedrekbe, magunk mögött hagyunk néhány istenkísértő sza­kadékot, s már izzadunk, mikor végre a vágtér széléig eljutunk. A kutyákat hiába biztatjuk, hogy „Keresd!"; csapott farokkal, lük­tető horpasszal dideregnek a fehér szoborrá zúzmarásodott lovak lábánál.

Már nem kell sokáig mennünk. Egymásra döntött hatalmas fák mutatják, hogy hol dolgozott Bódi András. A lankában kalyibát is

Vífí 115 £Ü>

eszkábált magának, embermagasságig befonta ágvesszővel, s csak a tetején hagyott lyukat a füstnek. A hó a réseket betemette, kemé­nyen összefagyott az egész, a teteje fekete a füsttől. Vizi András már messziről elkiáltja:

- Hahó, Bódi András! Hol a francba vagy?Senki sem felel. Nincs egyetlen élő az erdőben. Veszedelmet

sejtve sietünk a kalyibához, és egy rossz, tűz égette, avas juhász­bunda alatt félholtan megtaláljuk a favágót. A tűzhelye fekete, őt magát láz emészti, de kezei, lábai lefagytak. Pálinkát erőltetünk bele, és tüzet gerjesztünk a kalyibában. Valahogy életre kapjuk a dermedt embert. Él, de nem tud magáról.

- Most mit csináljunk? - kérdezi Vizi András.Páldeák Mihály azonban megelőz a feleletben:- Ennek es jobb volna, ha bévetnők a szakadékba, hogy ne kín­

lódjék tovább.- Fogja be a száját - ripakodom rá, de magam is tehetetlenül né­

zem a szerencsétlen embert.- Igyeközzünk - tanácsolja Vizi András - , mert ha a reggeli hi­

deg itt éri, egészen csonttá fagy. Ennek nincs már meleg vére, hogy ellenálljon neki.

Még egyszer alaposan ledörzsöljük, pokrócokba csavargatjuk, és két ló között sietve útnak indítjuk.

Pitymallik már, mire hazaérünk vele. Magunk is félfagyottan kerülünk le a lóról. Alig várom, hogy ágyba kerüljek, és huszon­négy órás vad, magánkívüli álom vesz erőt rajtam. Mikor felébre­dek, az asszony büszkén tréfál:

- No, maga is jól átaludta az ünnepeket.- Mi van Bódival? - érdeklődöm.- El, de azt hiszik, menthetetlen. Még mindig nem tért magához.Estefelé átmegyek a szerencsétlen emberékhez.Éppen akkor lépek be, mikor az asszony a karácsonyfán a

gyertyákat gyújtogatja, s a két kicsi gyermek reszketve áll körü­lötte.

vSG 116 Si*

- Te mit csinálsz, Zsuzsika? - kérdezem meglepődve, de a férfi felel az ágyból nehezen zihálva.

- Szent karácsonyeste van, tekéntetes úr, meggyútsuk a gyertyá­kat, hogy a gyermekeknek legyen örömük... Én, igaz, meghalok, de nekik legyen örömük.

*

Mindez pár esztendővel ezelőtt történt, de azóta ezt az eseményt úgy örökítették meg a faluban, hogy időt számítanak tőle.

„Ez akkor volt, mikor Bódi András karácsonyt tartott a gyer­mekeinek."

vSfí 117 Ql>

A madárvivő ember

Kiosztották az új vágteret, s még alig pitymallott, az egész falu fajegyezni ment. Izgalmas versenyfutás a fajegyzés. Ki nem siet, lemarad. A bizottság ugyan kinyilazta mindenkinek a részét, de ha idejében ott nincs az ember, a szomszédok a szélső fákat eljegyzik.

Alig virradt, már 5-600 fejszés ember lábolta a méteres havat az erdő felé. Kilométer hosszat tartott a raj vonal, ahogy fejsze­nyélre támaszkodva, verejtékezve törtettünk előre, sötét hegy­gerinceken mászva, hófúvásokba gázolva, fák között csörtetve. Órákig tartott ez a harc a hóban, gőzölgő testtel, párolgó szájjal. Aki nem bírta, lihegve kiállott a sorból. A többi némán feszült neki az úttalan havas világnak.

Engem már az indulásnál az élre eresztettek.- Indítson, tekintetes úr!Még jól is esett a tiszteletadás. Eszembe se jutott a ravaszságuk,

hogy csak az utat töretik velem. Mikor lankadtam, még jobban biztattak:

- Szorítsa, tekintetes úr!A tüdőm repedt meg, szívem a torkomban lüktetett a kimerült­

ségtől, de övig gázolva a hóban tovább erőltettem a dolgot.Hosszúmező derekán mégis ki kellett állanom. Vörös káprázat-

ban úszott szemeim előtt az egész mindenség. Kacagva rohantak el mellettem az emberek. Vén, korhadt cserfa volt fölöttem. Egyi­kük rám nézett, s azt mondta:

- No! Megérkezett a tekintetes úr?A másik megtoldotta:- Fájin nyilat kapott, s nincs is messze!

<¿2 118 Ql>

- Ugye, hogy az ágyat várja! - tréfált a harmadik.- No, csak hagyja ránk, mi megjegyezzük a fáját! - lépett el

mellettem a következő.Tréfáltak, kacagtak, örvendtek.Hátamat az öreg fának vetve körülnéztem, s akkor láttam meg

a kicsi madár holttestét a havon. A levegőben fagyott meg, s úgy hullott alá egy utolsó rémült füttyentéssel. Lábacskái már meg­feketedtek, s a kis színes testecske csonttá fagyott... Drága kis dal­koporsó.

- Mit csináljak veled? - tartottam szánakozva a tenyeremen.Ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy kipróbálom a ma­

dárkaholttesttel az embereket.Az előretört ösvényen távolabb vittem, s letettem a hóra, az em­

berek útjába. A fa alól pedig figyeltem a sorsát.Már jött is a szakadozott embervonal. A porrá dermedt hó füs­

tölt a lábuk alatt, és jégcsapok fityegtek a bajszokról.Az első ember, aki megtalálta a madarat, megállott, felvette,

fejcsóválva megnézegette, és sóhajtva újra visszatette a földre:- Szegény kicsi madár, hát megfagytál!Nyomában haladó társa közömbösen jegyezte meg:- Azon nincs mit csodálkozni, komám! Ha a tél így tart, münköt

is megesz a fene!A következő ember a fejsze nyelével továbblökte a madárhullát,

és szótlanul továbbment.Utána egy legény baktatott. Meglátta a madarat, kilépett a vert

ösvényből, felvette a holttestet, leszakította fél szárnyát, sapká­jához tűzte a színes toliakkal kifelé, a testecskét visszaejtette a földre, s félrebillentett föveggel, repedten dúdolta a félbehagyott nótát:

„Hogy tudja meg az a hírős dáma,Hogy én többet nem járok utána..."

vSG119 £ü>

Percek teltek el.Új emberek érkeztek.- Netene! Egy megfagyott madár!Kezdi Jóska utánanyúl, és beteszi a zsebébe.- Jó lesz a leánykának jádzani!Es elhaladnak, nagyokat kacagnak a Gyerkó Lázár tréfáin.- Tartson velünk! - szól hozzám Antal Mihály.Veszem a fejszémet, és ismét beállók a sorba.Pár lépéssel beérem a madárvivő embert. Lehorgasztott fővel

dőledezik előre. A nyomába furakodom, és némán tapossuk a ha­vat. Nagydarab ember, a széles hátától alig látok előre.

Az utolsó kaptató van hátra. Még csak ezt a bércet kell meg­másznunk, s ott vagyunk az erdőben. Lihegve kínlódunk felfelé. A szó elül, szükségem van minden lélegzetre.

Egyszer csak látom, hogy a madárvivő ember elbotlik, és csak nehezen egyenesedik fel. Sápadt, s a sapka peremén kiverte a ve­rejték. Alig bír ingó lábán megállani. Még pár lépést erőlködik, s aztán ingadozva leomlik. Az emberek meghökkenve emelik lábra.

- Tégöd mi löle, Jóska?A madárvivő ember válasz helyett benyúl a zsebébe, és iszo­

nyodva elővonja a madárkát.- A madár az oka! - lihegi. - Ez fárasztott ki. Nem bírom tovább!Megütközve álljuk körül.- Vegyétek el tőlem, hogy ne es lássam!Annyi lelkiereje sincs, hogy eldobja magától, mások meg babo­

násan húzódnak a rejtelmes kis holttesttől. Magam nyúlok utána.- Te tám megbolondultál, Jóska?! Miért volna neked olyan ne­

héz ez a semmi kis madár?...A nagy, erős ember, ki akármelyik ökörnek kitekeri a nyakát,

csak int, hogy hagyjanak békét neki.- Beteg vagyok.- Ammá más! - nyugszanak meg a társai.

*42 120

Pár pillanat alatt úgy-ahogy rendbe jön az ember, felveszi a hóba esett fejszét, s továbbcammog.

- Miféle betegség lehet? - kételkednek az emberek. - Nincs az a madár megmérgezve, s az hatott át a véredbe? Ilyen madarakkal szokták megmérgezni a vadászok a rókát. Sztrichnint tesznek a szárnya alá.

- A' lehet! - hagyja rá tompán Kertész Jóska.- Dehogy - mondok ellent. - Egyszerű hegyibetegség fogta el.Mire megmagyarázom, hogy mi az a hegyibetegség, fel is érünk

a hegyre, és megállunk „szusszanni". Önkéntelenül tör elő bennem az elragadtatás.

- Milyen szép!...Körös-körül gyönyörű fehér téli világ. Hatalmas fehér erdők

húzódnak, ameddig a szem ellát, és tova, valahol a végtelenben beleolvadnak a jeges felhőkbe. A láthatár tetején a nap hideg, aranyos fénye ömlik szét, s a hóval borított fák milliói fölött az összeverődő jéggyöngyök finom harangjátéka hallszik. A leeresz­kedett felhők maguk is olyanok, mintha mérhetetlen ezüstszirtek dermedeznének a világ kapujában. Milyen jó volna köztük járni, felmászni a legmagasabb jégoszlop csúcsára, és szárnyra kelve úszni a csodák fölött...

Észre se veszem, hogy az emberek magamra hagynak, s a der­medt erdőben már csattog a fejsze.

- No, menjünk!Meglepődve látom, hogy a madárvivő ember nem tágít mel­

lőlem.- Maga még itt van, Jóska?!- Én itt.- Akar talán valamit?- Pár szóm volna, ha meghallgatná.Lesütött fővel mondja, és nem tudja, hogyan kezdjen hozzá.- A madár miatt - nyögi ki végre. - El kéne hogy temessük.- Magam is azt akarom.

<42 121

- Éppen azért... Szeretném megkérdezni, hogy embör képibe el lehetne-e temetni.

- Ember képében? - lepődöm meg.- Abba! - döngi Jóska, s mindjárt meg is magyarázza. - ...Mert

tudja-e, úgy volt, hogy a harctérön volt nekem egy testi-lelki jó komám, akivel megesküdtünk, hogy akármelyikünk el fog esni, a másik a testit temetetlen nem hagyja. Ez Dorna-Vatra körül volt, s éppen ilyen nagy télben. Járőrbe küldtek ki mind a kettőnket. Valahogy a ködben eltévedtünk, s egyszer csak szólni kezd a fegy­ver, „pák, pák", s úgy lövik m ejbe az én barátomat, hogy abba helybe felfordult. A hátamra kapom, s megfutamodom a holttesti­vel. Éppen egy olyan hegyen kapaszkodtam fel vele, mint ez, ame­lyiken feljöttünk. De fütyült a golyó, s egyszer csak látom, hogy kerítenek be a muszkák. Nem vót mit csinálni. A barátomat bé- hajítottam egy szakadékba, s én valahogy megmenekedtem.

- Értem, Jóska! - mondom csendesen. - Itt a hegyen a kicsi madárról eszébe jutott a barátja.

Az ember csak int.- Eszömbe.- S úgy érezte, mintha a madár helyett az ő holttestét vinné.- Úgy éröztem! - válaszol az ember, mintha eskümintát mon­

dana a templomban.- És fáj a lelkiismerete?- Fáj a lelkiismeretem...- Meg kéne nyugtatni.- Meg kéne nyugtatni.- Akkor jö jjön velem, Jóska!Félrevonulunk az erdőbe, ahol nem jár ember.Kezébe adom a madárkatestet, de az én emberem megdöbbenve

torpan hátra.- Ezt pedig hozni kell, mintha az ő holttestét cipelné.Pár lépést szótlanul haladunk. A hátam mögött a madárvivő

ember egyszerre magyarázni kezdi a cselekedetét.

vsa 122 Ql>

- Tudom, hogy a tekéntetes úr pap volt, s az én barátom a maga vallásán volt. Hát ezért...

- Helyesen tette, Jóska.Lépkedünk, túrjuk a havat. Minden mozdulatra a fák puha,

fehér, szent tisztaságot hintenek fejünkre.- Talán itt! - mondom.- E' jó hely! - bólint az ember is.Igazán szép hely. Madárnak való sűrű bokrok, jégszalagok, zúz­

marafészek, dús téli pompa, az örök halál nyíló virágcsokra.- Mindkettő: az ember is, a madár is meg fog nyugodni itt! -

biztatom. - Ennek a szép bükkfának a tövébe ássa a sírt!...Csizmával, kézzel, testtel gyúrja szét a vastag havat, majd fel­

emeli fejszéjét, és belezuhintja a fagyott földbe.Fejszével ássa a sírt. Jó mélyet, hogy a vadak ki ne kaparhassák.

Cseres és fekete az ábrázatja, mikor ismét kiegyenesedik. Csak bólintok, hogy jól van. Most a madárkát elhelyezi, hogy behunyt szemei és görbedt cérnalábacskái a mennybe nézzenek...

Megállunk fölötte.Mind a ketten levesszük fövegünket.- Hogy hívják?- Pétörnek. Boga Pétörnek... A nyolcvankettősöknél szolgált...Csend.Erdő.Gondolat.A kezem meglendül.

„Requiem aeternam dona ei Domine et lux perpetua luceat ei..."*

* „Adj, Uram, örök nyugodalmat neki, és az örök világosság fényeskedjék neki." (lat.)

vSfi 123

Tegnap virágot szedtem a mezőn

Az embernek még a bolhája is táncol örömiben, olyan idő jár itt, a székelyek kopott anyavárosában. Mert ki bolond hallott olyant, hogy karácsony előtt pár nappal a Hargita tövében, erdőn, mezőn kinyílt virágokat lehessen szedni? Az ég gyönyörűen ki van beret- válkozva, és süt a nap. Mit, hogy süt a nap? Pompás tavaszi idő van. A déli órákban árnyékban 13-15 fok a meleg, az emberek kiskabátban, sokan mellény és kalap nélkül járnak, legyek sütké­reznek, méhek donganak a fényben, és egyébként jó erkölcsű, már-már öreg urak is peckesen szemeznek a nőkkel. A nyugdíja­sok örömükben újabb egyhavi illetményüket szeretnék kölcsön­adni, és amint halljuk, a kormány válaszolni fog a Magyar Párt történelmi jelentőségű előterjesztésére, majd ha fagy. Nem elég, ha az időjárás kedvez a kisebbségeknek, még ő is kedvezzen?

Az időjárás pedig határozottan mellettünk van.Tegnap kimentem sétálni a zöld mezőbe, és - becsületemre

mondom - szép virágcsokrot szedtem.Hogy a fű zöldül, az semmi, de virágzik az ibolya (karácsony előtt

négy nappali), a gyermekláncfű, a fehér holtcsalán, a pásztortáska, itt-ott a boroszlán, a kutyatej, a lecsepült veronika, a bakszakáll, a gémorr, a férfihűség, az aralns. Az állatorvos el nem takart rózsafáján félig ki­festett a bimbó, és egy hét alatt a legtöbb borostyán kinyílik a városban, ha így tart az idő. A mogyoróbarka beporzott, és a fü vön kívül zöldell igen sok növény, mint a színeváltó kutyatej, a kapart nyak, a vérehulló fecskefű, a dudvákról nem is beszélve. Tegnapelőtt tanúk jelenlétében a kertemben a tavasszal ültetett almacsemeték második virágzásá­ból kötött tojás nagyságú termését szedtem le. Egyet kíváncsiságból

vSG 124

felvágtam, és fekete volt a magja. Hogy a japánbirs is kivirágzott, azt meg se említem, és ezek után az se meglepetés, hogy a Szarka­kő alól virágzó gallyakat hoztak. Valószínűleg az említetteken kívül más virágzó növények is rejtőznek az erdőn, de ki a fene bujkál ilyen szép időben a bokrok között. Az már bizonyos, hogy a ka­rácsonyfát akár mezei virágokkal is feldíszíthetjük. Reggel, este valamivel hűvösebb az idő, de dér alig van. Hóra nincs kilátás. A madarasi Hargitán - ami itt, a környéken a legmagasabb csúcs- mutatóba, szemkiszúrásból van egy kevés, de csak annyi, hogy egy szomjas kutya egyszerre felnyalinthatná.

Szép sétát tettem - mondom - az erdőn is, természetesen kis- kabátban, és határozottan bosszantott, hogy a fák még nem akar­nak mozdulni, nem rügyeznek, nem leveleznek. Mi az ördögöt várnak, hiszen tavasz van! A száraz falevél úgy csörög az ember lábai alatt, hogy a vadak ki sem mernek sétálni otthonukból, de ha­tározottan meg vannak elégedve a helyzetükkel. A nyulak egysze­rűen ellustultak, a rókák a szabadban alusznak („Kibírhatatlan, kérem, a hőség a lyukakban!"), a farkasok rendkívül barátságosak, az őzek válogatnak a táplálékban, és a medvének esze ágában sincs téli álomra hajtani a fejét. Ki az a bolond, ki télről beszél ilyen időben? A vaddisznók el vannak hízva, és csak dúskálnak a makkban. Azzal szórakoznak, hogy az ülepüket tartják a vadász­nak, mert a golyó úgysem üt át jó négyujjnyi szalonnájukon. Még jólesik, és elősegíti az emésztést. Csoda, hogy sportegyesületet nem alakítanak, de úgy lehet, hogy ahhoz is lusták. A székelyek ingujjban vágják az erdőn a fát, és a juhpásztor a meleg földön elheverve sütteti a hátát a nappal. Néhány elkáprázott arcú szerel­mespárt is láttam a fák között bolyongani, de - legyünk diszkré­tek, uraim! Az ilyen időjárás kiveszi az embert a sodrából, magam is úgy örvendtem neki, mint a bolond a sapkájának, és boldog­boldogtalannak dugdostam az erdőn, mezőn szedett virágcsokro­mat az orra alá, és akkor ismét kiderült, hogy milyen hálátlanok az emberek.

vSfi 125 £Ü>

A legtöbben természetesnek tartották, hogy karácsony küszö­bén mezei virággal verem ki a szemüket.

- Mit akarsz, hiszen hivatalosan csak december 21-én kezdődik a tél! Legalább a természet tartsa be a nemzetközi szerződést és a párizsi egyezményt.

- Az ördög politizáljon meg!És futok Bányai Jánoshoz, a lelkes, kiváló természettudóshoz.

Bizonyosan ki fog ugrani örömében a bőréből.- Hát igen, igen... Érdekes... Mindenesetre... - fumigálta a vi­

rágaimat. - De ezek a növényvilág cigányai, kérlek. Legkorábban virágzanak, és legtovább tartanak... Nem árt ezeknek, kérlek, sem­mi... Megmondjam a tudományos nevüket is?...

- Ne mondd meg, János lelkem!- Tudod, az volna az érdekes, ha...A nyelvvizsgán megbukott másik tanár barátommal találkoztam.

Olyan lojálisán és megadással, szomorúan megy az utcán, mintha a saját koporsóját kísérné. Csak bólogat a virágaimnak.

- Olyan embert mutass - sóhajtja - , aki nem bukott meg a nyelvvizsgán!

Pár lépéssel odább román lapot húz ki a zsebéből, hogy abból is gyakorolja magát, és fennhangon olvas (hogy a kiejtéshez job­ban hozzászokjon a füle).

„Minoritarii sunt..."*Jobb, ha a nőkkel próbálkozom.Az első szépasszonynak nem szólok, csak tartom a kezemben

a csokromat.- Jönnek a nőegyleti teára? Ilus említette, hogy valószínűleg ott

lesznek. („Ilus" az én feleségem.)Észre sem vette a virágaimat.A másik szépasszonynak már fel is ajánlottam egy szál ibolyát.

* A kisebbségek... (rom.)

126

- A kertésznél sokkal szebbeket kapott volna! - kritizálta. - De így is kedves magától!

Az utcán hosszú sorokban sétálnak a fásszekerek. Zetelaki, máréfalvi, oroszhegyi, oláhfalvi székelyek szomorúan kínálják a fát. 100-120 lejért szekerét? A kutyának se kell. Nekik pedig ha­lálosan kéne az a pár lej. Pénteken vásár, arra kellene pár lejt te­remteni. Ez kéne, az kéne...

- Vegye meg ezt a jó fát, istálom! - esdekelnek.- Ki vesz fát ilyen időben! - utasítom el, és a virágaimat muta­

tom bizonyságul.Csúnyán utánam káromkodnak.Mikor itthon a kapun beérek, elhatározom, hogy kedves meg­

lepetést okozok az asszonyomnak.- Ni mit hoztam! Kinek hoztam? - tartom oda rendkívül ked­

vesen a csokrot, de olyan tiszta, a szabadban kiszellőztetett tavaszi lélekkel, mint a szentképeken a szüzek a liliomot.

- Hol csavargóit, az Istenért, egész nap?... Itt járt a végrehajtó... a Keletitől is írást kérnek karácsonyra... valami számlákat is hoz­tak... ebédre se jött haza... Hát ez így nem megy, szívem!...

- De ezek a virágok... Karácsony hetében... - dadogok.- Pár csalánért mégse lehet az egész napot eltölteni, mikor annyi

baj van!...Keserűen vágom oda a csokromat az asztalhoz. Sápadtan ugrik

oda az asszony:- Látja, ez maga!... így bánni a virágokkal!...És mindenről megfeledkezve, szálankint, gyengéden szedi össze,

és hangosan beszél hozzájuk:- Szegény, ártatlan, drága kicsi virágok!... Mindjárt vízbe teszlek.A szegény kicsi virágoknak azonban már kókadt, hervadt a

fejecskéjük, és erőtlenül, holtan csüngenek alá. Hiába! Pár nap múlva karácsony. Rövid az életük...

Rövid, de szép...

VSS12 7

M áté, a kutya

Látszólag semmi baja nem volt Ártó Káruj bának, s mégis egy este azt mondta a kutyájának:

- Mit gondolsz, Máté, hazamenjek-e meghalni, vagy marad­jak itt?

Emberi nevet adott a kutyájának, hogy legyen, akivel elbeszél­gessen, mert ebben az istenverte havasban kétnapi járóföldre em­beri teremtménynek híre-pora sincsen. Titokban hamuzsírt főzött az öreg, s az efféle tiltott dologgal jó elhúzódni olyan helyre, hol a nyomát sem sejtik az embernek. Olyan sötét ősvadon volt, ahová elrejtőzött Káruj bá, hogy aki betette a lábát, úgy érezte, mintha minden lépéssel száz esztendőt menne vissza az időben. így télen mégis kivilágosodott valamennyire az övig érő hótól, de a hideg akkora volt, hogy még a vadállatok is messzi elkerülték.

Máté, a kutya azonban hűségesen kitartott, és éjszakánkint egymás mellé bújva aludtak a kalyibában a tűz mellett. A kará­csonyi szent ünnepeket is együtt ülték meg friss, jó egészségben. Akkor se érzett semmi fájdalmat, mikor a kutyáját megkérdezte, hogy hazamenjen-e meghalni, vagy itt pusztuljon el a havason, ami végeredményben mindegy.

- Mert itt az idő, Máté! - bizonygatta a kutyájának.Honnan tudta, miből tudta, hogy itt a végórája, azt az Isten

tudja. A kutya is tudta, mert azon az este igen különösen viselke­dett, órákig szomorkodott a gazdája mellett, s tán még a könnye is kicsordult, olyan bánatos volt. Néha keservében felkornyikált az égre, mire a vénember sóhajtva így válaszolt:

- Hadd el, Máté, mert ennek így kell lenni!

128

Első nap mégis úgy határozott, hogy itt várja be a vén csont- szopót, a halált.

- Mit küzködjem a nagy hóban, hidegben, amíg hazaérek? Mi­ért csináljak csak bajt, költséget, alkalmatlanságot otthon is? így is alig élhetnek szegények. Mégis itt maradok, Máté! Te osztán lás­sad, hogy mit csinálsz, ha felfordultam!

Alig pitymallott, hozzálátott, hogy egyet-mást még eligazítson halála előtt, s valami ravatalfélét is készítsen magának, mert az em­ber mégis ember, s nem oktalan állat, nem fordulhat fel akárhogy és akárhol. Amennyire lehet, meg kell adni a módját az utolsó ki­nyújtózkodásnak is, akárhogy nem állhat az ember Isten elé.

A kutya bánatosan bólintott rá, mintha azt mondaná: „Ami igaz, az igaz!"

Azért mégis rosszul van berendezve ez a világ, hogy az ember még halála napján se tud a sok dologtól szabadulni. Hagyatéka úgyszólván semmi se volt Káruj bának, mégis úgy eltöltötte a drága napot, mintha hatökrös nagygazda volna. Amíg a szerszá­mokat: fejszét, szekercét, fúrót, egyet-mást számba vett, s a ravatalt is gömbölyű fenyőcsapokból összerótta, jó vastagon beterítette szé­nával, a tűzhelyet is ellátta fával, hogy amíg életben van, legalább legyen mit a tűzre vetni - biza este lett. Különben is kurták ezek a téli napok, mint a nyűi farka.

Valahogy mégis elkészült.Aztán megették az utolsó vacsorát is Mátéval, a kutyával. Még

tréfált is az öreg:- Legalább egyszer az életben lakjunk jól!A hasuk félreállott a sok jó holmitól, puliszkától, szalonnától,

túrótól, de nem is maradt semmi.- Nekem nem is igen kell többet az életben! - nyugodott bele

Káruj bá.Kicsit még komótosan töltötte az időt a tűz mellett, de úgy tíz

óra felé eszébe jutott, hogy fel kellene magát ravataloznia.

Tetőtől talpig olvasztott hólében megmosta a testét, fehér inget, gatyát vett, felfeküdt a Szent Mihály lovára, s még a két lábafejét is összekötötte, ahogy dukál. Két bogos, fekete kezét összefogta a mellén, és kinyújtózott.

A kutya oda telepedett a fejéhez.- Te csak virrasztgass, míg a lelkem dolgát is eligazítom! - pa­

rancsolta a kutyának.A leikével se volt sok baja. Hamar megértették egymást az Is­

tennel. Szegény ember is volt, öreg ember is volt. Ami kicsi vétket ezen a földön elkövetett, eléggé megszenvedett érte. Arra gondolt, hogy ha a lelke a Nyilánk oldalán felgyalogol a tetőre, egyetlen lé­péssel beléphet a mennyországba. Egészen közel laktak egymás­hoz ő s a jó Isten. Más szomszédja nem is igen volt az utolsó tíz esztendőben.

- Igyenösen neki teszek jelentést! - mosolygott megnyugodva, s behunyta a szemét.

Kicsi baj történt azonban.A halál sehogy sem akart jönni. Várt egy óráig, várt két óráig,

a tűz is leszakadt, már fázni is kezdett az ingben-gatyában, s az összekötött lábai hidegek voltak, mint a jég.

- Még megjárom, Máté - mondotta a kutyának - , ha nem talá­lok meghalni, s az utolsó vacsorán megevők mindenünket! - csó­válta a fejét, mikor kioldozta a lábait, hogy vessen a tűzre, s a ju­hászbundát is magára terítette.

Későbben kicsit megzavarodott a látása, a feje elnehezedett, a szeme bekoppant, és azt látta álmában, hogy szép zöld erdőben sétál, térdig jár a virágos fűben, s az ágakon mókusok szökdösnek, s úgy csattognak a madarak, hogy hasad ki a torkuk. Egészen megfiatalodva ébredt fel, s kicsit sajnálta, hogy m egkell halnia.

- Mi volt ez a hetven esztendő! - panaszkodott. - Csak egy kurta álom!

A józan esze azonban azt mondta, hogy: „Elég volt! Ne légy sza­már, Káruj!"

1 3 0 Q b

Még szégyellte is magát, hogy így meggyengült, s még sajnálni tudta ezt a rongyos életet, s nem is mert a kutya szeme közé nézni szégyenletében, de szerencsére eszébe jutott, hogy nagy mulasztást követett el, mert a pipáját elfeledte a feje alá tenni. Olyan eleve­nen perdült le a ravatalról, mintha húszesztendős legény lett volna.

- A pipám s a zacskóm, halálig futok, s mégsem hagyom! - mor­golódott.

Ha már a kezében volt, csupa megszokásból dohányt kapart a kostökből a pipába, hogy egy utolsó füstöt vessen, s búsan arra gondolt, hogy ebben a nagy hidegben az útra egy csepp pálinka sem ártott volna, de ha nincs, hát nincs!...

A pipa se esett jól. Félig se szíttá el, a feje újra kóvályogni kez­dett, hanyatt esett, s valami rémlett, hogy: „No most!" Erezte, hogy fülei zúgni kezdenek, s mintha langyos esőben rettentő mélységbe hullana. Egyszerre azonban kutyaugatást hallott, s kelletlenül fel­ébredt. Akkor veszi észre, hogy a kutyája a feje fölé görbedve tele torokkal üvölt.

- A fene a dolgodat, Máté! Nem tudtál békét hagyni? - szidta.- Kezdhetem elöl! - mérgelődött.

Minden kedve elment. Nem kicsi dolog, mikor az embert a ku­tya felugatja a halálból. Pedig valami kellemes, jóízű dolog volt, s most egyszerre minden megváltozott. Félni, dideregni kezdett, s kietlen, üres, ijesztő lett minden körülötte. A gyermekei is eszébe jutottak. Mégis el kellett volna búcsúznia tőlük. A fia megházaso­dott. A leánya valahol szolgál. Ott hadd üljenek!

„Hát az Isten segítsen tütököt!" - búcsúzott el tőlük gondolatban.Hajnalig csendesen feküdt a ravatalon. Hogy ezalatt mi történt

vele, azt nem lehet tudni, de mikor a havas teteje világosodni kez­dett, hirtelen ismét felugrott, és meredten kiegyenesedett. Máté, a kutya felborzolt szőrrel hátrált előle, mert Káruj bának rettentő volt a nézése. Mintha megőrült volna, úgy lobogtak a szemei, és ve­rejtékben fürdött az arca. Komor és tekintélyes volt a fehér ingben- gatyában, mint valami nagyúr.

vSG 131 Ql>

- Mehetünk! - hörögte oda a kutyának.Elővette a láncát, a szeges örvet, és az eb nyakára kötötte.- Vezess! - fogta a lánc végét.A kutya ijedten húzódozott, de a haldokló rárivallt:- Szedd össze magad, Máté, mert a másvilágra megyünk! - Es ke­

mény mozdulattal kicsapta a kalyiba ajtaját.Félig önkívületben cselekedett, és merev mozdulatokkal meg­

indult a hóban mezítláb, egy szál fehérben a Nyilánk oldalán fel, ahonnan csak egy lépés a másvilág.

A kutya szűkölve követte.Megfejthetetlen csoda, hogy tudtak abban az istentelen hideg­

ben felérni a hegy tetejére.Ott aztán a haldokló ember hátrafeszített fővel belenézett az

égbe, és utolsó szédülettel hanyatt zuhant a puha hóba. Percek alatt világító fehérre fagyott. Görcsbe rándult kezével akkor is fogta a kutya láncát.

Az eb megrázkódott, de nem futott el. Kísértetiesen hangosan felkornyikált az égre a gazdája lelke után, aztán felborzolt szőr­rel fölébe meredt a holttestnek.

Sem vad, sem madár nem mozdult, mintha minden élőlény ki­halt volna a földön. A fák üveggé fagytak a nagy hidegben, és ha szél támadt, a téli vak nap remegő fényében hófelhők táncoltak a völgyek, szakadékok felett.

Hogy tovább mit történt a kutyával, csak sejteni lehet.Napok, talán hetek múlva valami sebzett vaddisznót hajszoló

vadászok találták meg a két holttestet.A kutya akkor is a gazdája fölé borzadva négy lábon állott, me­

revvé fagyva, és széttágult orrlikából két véres jégcsap nyúlt ki.Kicsit csodálkoztak a vadászok, hogy sem vadállat nem bán­

totta egyiket sem, sem a kutya el nem menekült. Pedig elég lett volna egyetlen mozdulat, hogy a halott ember kéziből kirántsa a láncát, vagy egyetlen harapás a halott kezére, hogy megszaba­duljon, és megmentse az életét. Egyiket sem tette. Ugyanazon a

víS 132 <2l>

helyen maradt, ahol gazdája elzuhant. A hátára aranyos hó ra­kódott.

A vadászok meghökkentek, mikor meglátták a halálban is őr­ködő kutyát, valamelyikük fel is tette a kérdést, hogy miért nem menekült el a kutya, miért maradt itt, de aztán vállat vontak.

Talán tudták, hogy a mai világban embernek érthetetlen nagy dolog történt ezzel a kutyával, talán nem tudták.

Mindegy!A kutyát félrerúgták az útból, az embert hazahozták.Azt sem mondták, „félkalap" annak a szerencsétlen állatnak.A halott Káruj bá fia a temetés után mégis kiment egy kővágó

csákánnyal, ásóval, hogy a szerencsétlen ebet bekaparja a földbe, de akkorra Máté, a kutya eltűnt. Hó lepte-e be, vad hurcolta-e el, mi történt vele, nem lehet azt tudni.

Az is lehet, hogy... Mert innen a Nyilánk tetejéről csak egy lépés a mennyország...

vSG 133 £2*

A karácsony bolondja

Magas, száraz, fekete ember volt Tiborc úr, a bolond színész. Atyja, az öreg Baczó Dani még gazdag ember volt, de a fiának, ki a háború után mindenünnen kikopva hazavetődött, már csak az ősi kúria maradt. Az is egy nagy puszta telek közepén omladozott. Az egyetlen valamirevaló szobában lakott, amelyben egy húr nél­küli gitár, pár poros koszorú, avult jelmezek lógtak, öblös pipák ásítottak a disznóbőrbe kötött ósdi könyveken. Pár antik bútor sötétlett még a szobában, s egy laposra ült bőrszék. A képek a fa­lon feketére sültek, s az olaj régen felpattogzott, lekopott róluk. Romba dőlt múlt volt körülötte, de hogy a mogorva, szótalan szí­vében mi volt, senki sem sejtette. Senkivel nem érintkezett egész esztendőben, és olyan keserű, furcsa volt az egész ember, mintha az ördög zsebébe költözött volna.

Karácsony körül aztán rájött a bolondja. Mikor az első szekér karácsonyfa havas, agyig sáros kerekekkel leereszkedett az erdő­ből, Tiborc úrral többé nem lehetett bírni. Ünneplő ruhába öltözött, és átszellemülten újságolta mindenkinek:

- Nekem már megkezdődött a szent ünnep.Összevásárolt legalább tíz szekér karácsonyfát. Szinte elvisel­

hetetlen izgalom fogta el, mikor meglátta az üde, frissen behava­zott, tiszta, fiatal sarjakat.

- Igazi angyalkézbe való portéka! - dicsérte a székely, de Tiborc úr rárivallt:

- Ez? Két léjt nem ér az egész! Hát karácsonyfa ez? Hiszen ez vén is, kopac is, a levele is hull, a hegye is le van törve...

vífi 134 Ql>

- Má' pedig akit én hozok, ijjen nem termik még a Jézus jászla körül sem - méltatlankodott a székely, de Tiborc úr szinte megette haragjában.

- Nekem beszélsz te?... Nekem?... Aki a piszkáról megmondom még azt is, hogy a nyáron milyen madár szállott reá... Nézd meg ezt a holmit... Görbe, mint a nagyanyád, szárazbetegségben szen­ved, csak a fagy tartja össze az egészet!...

A világ minden kincséért egyetlen darabot ki nem engedett volna a kezei közül. Egyetlen darabot a földre le nem szabadott dobni. Vascsövekkel lyukakat veretett a fagyott földbe, és szép sor­jában el kellett ültetni mind az udvarán. Karácsonyra egész fenyő­erdő vette körül az omladozó házat, és illata betöltötte a falut.

- Jön a fiam! - újságolta boldogan.A fia azonban sohasem jött. Mindenki tudta róla, hogy már ré­

gen meghalt. Három- vagy négyéves korában a kutyája átharapta a torkát. A felesége belepusztult a tragédiába. O valahogy kibírta, csak minden karácsonykor hazavárja. Játékokat vesz, karácsony­fát állít, minden pénzét rákölti, intézkedik, szaladgál, haragos, és két szeme úgy ragyog, mint a félig elhamvadt parázs, melyre rá­fúj az őszi szél. Az egyszerű székelyek részvéttel szépítik az őrült jótékony álmát.

- Ritka szép gyermek az úrfi - dicsérik. - Tavaly láttam. Kemény legény lesz belőle.

- Apja fia - henceg ilyenkor a vén gavallér.Ünnep szombatján aztán gőgösen kiadja a parancsot a vén gazd-

asszonynak.- Nézze, Istókné! Ma korán feladja a vacsorát, és hazamegy.

Gondja legyen rá, hogy senki se zavarjon!Estefelé izgatottan sétál a szobában, és vár. Mikor a fél ötös vo­

nat elzúg a kertje lábánál, meggyújtja a lámpát, és percenkint nézi az óráját. Régen kiszámította, hogy fél órába kerül, míg fia bejön az állomásról. Öt órakor aztán sápadtan az ajtóhoz megy, reszkető kezét ráveti a kilincsre, és széles mozdulattal kitárja. Pillanatig áll,

135 Ql>

majd boldogan felsikolt, beleölel az üres levegőbe, és hosszan- hosszan csókol egy láthatatlan gyermeket.

- Kicsi fiam! Édes kicsi fiam!Maga előtt forgatja, simogatja.- Tyüh, de megnőttél!... Nem fáztál át?... Jól utaztál?... De mek­

kora legény lett belőled!...Későbben szépen megvacsoráznak kettecskén. Vacsora közben

titokban, az asztal alatt megráz egy kis csengettyűt.- Hah! Mi az? - lepődik meg álnokul, de mindjárt ráüt a hom­

lokára. - Hát persze! Ma jön az angyal...így telik az angyalvárás ideje. A vén színész halálos komolyan

megjátssza. Drága, meleg mesével készíti rá gyermekét. Arca még sápadtabb lesz, feszült csontjainak körvonalai kiülnek, és annyira szédül az izgalomtól, hogy az asztalba kell kapaszkodnia. Hideg ujjaival alig találja meg a kis ezüstcsengőt, hogy újból megrázza...

...Most hirtelen felugrik, és kivágja az udvarra nyíló ajtót, ahol a földbe szúrt karácsonyfák erdeje sötétlik. Fekete, dísztelen a kép, de ő úgy látja, hogy fénytől szikrázik a sok karácsonyfa, mintha az égbolt összes csillagai rájuk ereszkedtek volna, és angyalok sétálnának köztük, finom hegedűkkel az álluk alatt. Az ágak a szépségtől, gazdagságtól roskadoznak, és élő madárkák röpködnek, kacagnak a gallyak közt. A magasságokból gyenge hó hull a fákra, és sejtelmek lebegnek a távolodó sötétség mélyén. Illat és zene száll hozzá a gyönyörű világból, s millió gyertyácska lobog az ágak csúcsán. A falut körülölelő hatalmas fenyőerdők is kigvúlnak, és arannyá változik körülöttük ég, hó, minden. A puszta „őrszikla" is úgy látszik a tetején felnyúló ember alakú szirtdarabbal, mintha egy fehér harisnyás székely legényke verset mondana az Istennek... A vén színész lelkesen körülnéz. Tisztán hallja, hogy kisfia feluj­jong, és érzi, mint tépi ki magát kezei közül, hogy a csodák közé rohanjon. Tiborc úr csak áll egy darabig a nagy kőlépcsőn, és köny- nyei peregnek... Majd gyermeke után siet, megfogja a fáradhatat­lan kezet, és szelíden azt mondja:

- Most köszöntsük a megszületett Jézust!

vífí 136 Qb

Mind a ketten felemelik tekintetüket az égre, és énekelni kez­denek.

- Dicsőség! Dicsőség mennyben az Istennek!Az elpusztult, rekedt hangok szállanak remegő áhítattal, és az

ének végén magához öleli az öregember a hozzá legközelebb hajló fenyőágat, megcsókolja, és háromszor azt mondja:

- Jézus, én hiszek benned! Jézus, én hiszek benned! Jézus, én hi­szek benned!...

A faluban kutyák ugatnak, zajok kelnek; de ők semmit sem hallanak, tovább énekelnek az angyalról, a csordapásztorokról, a jászolfáról, melyben a gyermek nyugszik, a barmokról, melyek reálehelnek, hogy meg ne fagyjon, az istálló varázsáról, a betle­hemi puszta titkairól. Aztán számba veszik a bőséges ajándékokat, és mikor kisfia torkig telik a boldogsággal, a vén színész kiáll a fák közé, és büszkén így szól:

- Most eljátszom nektek kedvenc szerepemet.Nagy, klasszikus mozdulatot tesz, és akadozva deklamálni kezdi

Az ember tragédiájából'.

„Uram! Rettentő látások gyötörnek,Es nem tudom, mi bennök a való!Ó, mondd! O, mondd! M inő sors várreám!..."

Szemei elsötétednek, feje lecsügged, és áll némán, hosszan. Alakja fölé hófelhők gyűlnek, a havasok közül szél kavarog elő, a karácsonyfák fagyott gallyai összeverődnek, a csillagok egymás után kialszanak, és kietlen sötétség borul a falura. A szegény ember megrázkódik, és szomorúan panaszkodik.

- Valaki eloltotta az összes gyertyákat! Rossz, gonosz ember kellett hogy legyen.

Árván visszacammog a szobába, de a kőlépcsők tetején még egy­szer visszafordul, és belesikoltja fia nevét az éjszakába...

vSG137Si»

így ment ez évről évre, egészen a mostani karácsonyig. Az idén azonban hiába várta Tiborc úr a szent fával az erdőkből leeresz­kedő szekereket. Nem jöttek. Nyugtalanul szaladt az emberekhez, hogy megsürgesse.

- Az idén nincs karácsonyfa, tekintetes úr - rázták a fejüket a székelyek. - Bétiltották az erdőt. Ezörtől ötezörig büntetik, aki csak bé es teszi a lábát az erdőbe. Ezentúl az angyalnak es lopni kell...

Letörten, belsőleg halottan fordult ki az ajtón. Nem is hallotta a székelyek keserves panaszait.

- Biza szegény karácsonyunk lesz az idén... Jézus es leron­gyolódott...

Ez az álom volt egész élete, és most ennek is vége. A meghalt gyermekét ölték meg. Mit csináljon! Félt a puszta udvarra kitekin­teni is. Beleroskadt a székbe, és töprengett órákig. Végre elhatáro­zásra jutott. Kitett maga elé egy árkus papirost, és írni kezdett:

„Én tudom, hogy bolondnak tartanak az emberek. Köszönöm nekik, hogy ezzel is megkönnyítették az életemet. Minek tiltakoz­tam volna ellene! A mai világban őrültség bolondnak nem lenni... Én tudom, hogy a kisfiam meghalt négyéves korában, és a porát is szétszórta a szél azóta... Soha, soha nem jön vissza. Tudom. Mindent tudok... Tudom, hogy megbuktam az életben is, a szín­padon is... de ez volt az utolsó szerepem, a végső, nagy, áldott já­ték, a boldogság és az értelem, az egyetlen, amelyért még érdemes volt élni. Semmim, de semmim se maradt a világon, csak ez az álom a halott fiammal!... Most ennek is vége!... De ha gyermek nincs, értelme sincs a világnak... Isten, vén Ügyelő, jöhet a függöny!..."

Irt, írt zavartan, rendszertelenül, rapszodikusan, hol imádkozva, hol káromkodva, míg éjféli misére harangoztak. Akkor eldobta a tollat, és nézte, hogyan haladnak el a lámpásos emberek az ablaka alatt.

- Azok is a magok életének utolsó játékára mennek! - mondotta önmagának.

Elgondolkodott, majd hirtelen magára terítette a bundát.

1 3 8 Ql*

A dombon ülő kis falusi templom már tele volt. A székelyek mogorván ültek a padokban, és szidták ezt a cudar életet Szent Józsefnek, aki a betlehemi jászol mellett állott szobor képiben.

- Kutya világ ez, Jóska bácsi!Egy-egy vénasszony odalépett a gyertyácskákkal sűrűn kivilágí­

tott bölcsőcskéhez, és keserűen nézte a mosolygósra festett cse­csemőszobrot.

- Az idén biza elmaradhattál volna!- Legalább neked legyen jókedved, lelkem - gügyögött hozzá

a másik - , mert biza nekünk nincsen.A pap az öreg színészre nézett, mintha csak neki kántálna:- Christus natus est nobis!...*Tiborc úr bólintott rá, és roskadtan ült a helyén.A szájak párálltak a csikorgó hidegben, a bajszok, szemöldökök

zúzmarásak lettek, kívül vihar is indult; de lassankint felmeleged­tek belül is, és a misztérium ékessége megfogta a lelkűket. Sokan forró könnyel behunyták szemüket, és szerettek volna örökre el­aludni a jászolka mellett. A fagyott harangkötelek dermedten csüng­tek le a toronyból, de az orgona ujjongott, s a felmutatott fehér ostyán átsütött a fény. Kis csengettyű cincogott, s a hirtelen támadt csendben, a lehajtott emberfejek fölött egy elragadtatott paraszt­leányka önfeledten kiáltott fel a nagy kendők közül.

- O, be szép játék ez, édesanyám!Tömjén, fenyő és borillat száll szét a templomban, a gyertyák

nyúlánk lánggal lobognak, mert a vihar hallhatólag fokozódik. Az erdők nyögnek, a fák csontzörgése hallatszik, mintha fellázadt halottak menetelnének az egek mélységeiben, hogy számadásra vonják Istent, s a nyomukban kavargó hóleplek eltépett szem­fedőik volnának...

És ott, a belső fényességben, a külső vihar mellett gondolta ki a vén színész halálos játékának utolsó felvonását.

* Krisztus született értünk, (lat.)

139

A misének vége van. Az emberek már a padok tetején gyújto­gatják a hólyagos bendőlámpát, hogy a fényénél hazamenjenek. Tiborc úr összevonja a nyegledt bundát magán, és megindul a sek­restye felé, ahol a pap éppen akkor dobja le magáról a miseruha utolsó darabját.

- Boldog ünnepeket, főtisztelendő uram - állít be keményen.- Ah, a művész úr! - simul a pap hangja. - Hogy van? Hogy van?- Rosszul! - feleli nyersen a vén gavallér.A pap meghökkent arcot ölt.- Ugyan! Mi baja?- Beteg a kicsi fiam - remeg Tiborc úr.- Nem is tudtam - mutatja a részvétet a pap, ki jól ismeri a sze­

rencsétlen ember fixa ideáját. - Igazán nagy baj, de ne csüggedjen, meggyógyítja a Kisjézus!

- Éppen a Kisjézus ügyében jöttem - hebegi zavartan a színész.- Kissé talán szokatlan a kérésem, de nagy jót tenne vele, ha tel­jesítené...

- Hogyne, hogyne! - dédelgeti a pap Tiborc urat, ki szánalma­san fest. - Legyen, kérem, teljes bizalommal hozzám. Mit tehet­nék az érdekében?

A vénember a szíves hangtól bátorságra kap, és megragadja a pap kezét.

- Engedje el, kérem, a fiamhoz a Kisjézust!A papnak eláll a lélegzete a meglepetéstől.- A Kisjézust!... Az ön fiához... Hogy képzeli!...- Ne tagadja meg ezt az örömöt egy beteg gyermektől! - esde-

kel a színész.- De uram! - húzódik a pap. - Hogy én vegyem le a betlehemi

jászol szobrát az oltárról, és adjam oda önnek, hogy vigye el a képzeletbeli fiának!...

- Az nekem nem szobor lesz - mondja keményen a vénember - , hanem Isten fia!

- Hiszen az, az - röstelkedik a pap - , de...

140 £2>

- Mint a két szemem fényére, úgy vigyázok rá! - ígéri Tiborc úr.-Tudom , tudom... De mégse lehet. Nem lehet! Nagyon saj­

nálom...Kétségbeesetten ismétli Tiborc úr: „Nem lehet!" - és görnyedten

távozik. A szobor előtt azonban megáll. Még nincs eloltva körü­lötte a gyertyalángfüzér. Nézi egy ideig, de nem szól semmit, csak sóhajtva elindul a templomhajón át. Az ajtón benyomuló szél mell­be löki, és ő megáll, kitekint az éjbe, amelyben a lámpásos emberek birkóznak a viharral...

A pap előbb ránéz a szoborra, aztán a távozó öregemberre. Sá­padt ő is, és izgatott. Nincs tisztában önmagával. Nem tudja, hogy kötelességet teljesít-e, vagy halálos bűnt követ el; de úgy érzi, hogy ezt a sír szélén tántorgó öregembert nem szabad elengednie üres kézzel.

- Művész úr! - kiált utána. - Vigye hát a szobrot!...Önmaga lép fel az aranybetlehemhez, és kiemeli a kis hideg

Jézus-testet.Tiborc úr mohón rejti el a mellén az öreg bunda ráncaiban,

és gyerekesen feddi a papot:- Hogy megfázott szegényke!És búcsúzás nélkül tűnik el az éjszakában.Már nem érzi a dermesztő hideget, a csontjain sípoló szelet,

a hóvihar fehér veszedelmét, nem hallja az erdők sötét kínját, hogy a magos hegyek halált kiáltnak a népre körülötte, sejtelme sincs róla, mint reszketnek a vadak és az emberek vackaikon, nem hallja a természet ítéletmondását a nyomorult emberiség fölött, a halál kaszafenését: az átkokat, gyűlöletet, nyomort, megaláztatást, szen­vedéseket, bűnöket és egyéb emberi szörnyűségeket - csak a kis faszobrot érzi, s mikor nem látja senki, maga elé tartja a magate­hetetlen gyermeket, és ott, a vad világ közepén, az örök emberi szomjúság lázával üvölti:

- Hiszek, hiszek Tebenned, gyermek!...X-

«¿e 141

A pap mégsem tudott megnyugodni. Titkon nyomon követte a vén színészt, s megbújt az öreg ház ablaka alatt. Az ezüstszínű, csillogó jégvirágok között leste, hogy mit csinál a szoborral az őrült.

Tiborc úr örömtől ragyogva sürög-forog. Felrántja a fekete szek­rény ajtaját, s egy ölre való játékot vesz ki belőle: hátaslovat, kar­dot, csákót, gőzmasinát és egyéb gyermekgyönyörűségeket. Lenge, szennyesfehér, hosszú cigányhaja arca elé hull, ahogy fölibök haj­lik, és biztatja a két gyermeket: a Krisztust és halott fiát.

- Jácodjatok szépen!Bizonyos, hogy testi szemekkel látja is a gyermekek játékát,

és együtt kacag velők, mikor felmásznak a falóra, fejőkbe húzzák a csákót, suhintanak a karddal, vagy összedugják aranyfejüket a meséskönyv felett...

A pap elkáprázva néz. A vihar is elült, és olyan néma csend van, hogy hallani lehet az ablaküveg csengését, amint a fagy körmöl rajta.

Később azt mondja a vén színész:- Na, mára elég volt, gyermekek! Szépen feküdjetek le!Megbontja az ágyat, és gondosan felpuhogatja a párnákat.- Te, Janika, belül fekszel, én a szélén, közbül Jézuska!Karjaiba veszi a szobrot, meghintázza, meg is csókolja, és óva­

tosan lefekteti, betakarja.- Aki leghamarább elalszik, az holnap kap valamit.Most már a szobában is csend van. Az öreg lábujjhegyen oda­

megy az asztalhoz, felüti a Bibliát, hogy szokásos estvéli imádsá­gát elmondja. Arca átszellemül, ahogy dörmögi:

„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.Boldogok a szelídek, mert ők bírják a földet.Boldogok, akik tűrnek, mert ők megvigasztaltatnak.Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők

megelégíttetnek.Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.

vS2 142

Boldogok a békességesek, mert Isten fiainak hívatnak.Boldogok, kik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a

mennyeknek országa..."A pap az ablak alatt hirtelen lerántja fövegét, és megdöbbenve,

dideregve feltekint az égre.- Istenem, bárcsak én is ilyen bolond lehetnék!A hó szakadatlanul hull, s a fehérbe temetett kis székely házak­

nak csak a kivilágított ablakszöme látszik...

vífí 143 Sl>

Karácsony

Szenvedésből, rongyos emberiség-testből, panaszból, csorda­népek alvilágában, a céljavesztett világ fényének, a fekete rög örökkön szomjas lelkű gyermekének örökéül, örökkön megűjuló reménységnek és fáradt, kietlen agyak álmának, életerőnek, fájó szárnyú örömünknek, tudatlannak is érthető titkos erőnek szüle­tett egykoron a Karácsony, melynek legnagyobb jótéteménye, hogy ameddig ember lesz a földön, mindig újjászületik.

A végtelen isteni gyermek első kacagásának visszhangja veri fel a világot ezen a napon, a Betlehem szépséges költészetének kifogyhatatlan kincsei legendás bőségbe borítják az emberiséget, milliók árva lelke öltözik bele aranyleplébe, minden ember tépi, szakítja, ragadja magához sóváran, féltékenyen, mindenki csak a magáénak tudja, és még sincs senki a föld kerekségén, ki teljes egészében ne a magáénak tudná, mert mindenkiben újjászületik, és a nagy Valóságon kívül ma már annyi karácsony van, ahány ember a földön...

Csak a külső megjelenése változott az örök Betlehemnek, a lé­nyeg azonban ugyanaz marad. A jászol jászol, akár királyi koro­nákkal kerítik körül, akár árvák hintik rá barna fájára csókjaik lázas virágait. A betlehemi pusztát rab emberek és barmok sírása verte fel akkor, és ugyanúgy sírnak ők ma is az erdélyi Kárpátok alatt, úgy az orosz sztyeppéken, a forró afrikai homok sívójában, bárhová tekintsünk a világ négy határa felé. Ugyanaz a szűz hó hull reánk és fagy dermeszt fehér csonttá mindent; a szent éj miszté­riuma mégis dalt fakaszt ajkunkon, és a gyermekromantika ezüst köntöskéjét ma is magukra veszik még a félig földdé vált arcú,

vSS 144

lengő fehér szakállú öregek is, és senkinek sem jut eszébe kér­dezni, hogy igaz-e az „örvendetes hír." Ezer nyelven ujjong ezen a napon mindenki, és az emberi lélek gyönyörű nemzetközisége lesz úrrá országok, népek, formák, köztársaságok, legyőzők, le­győzőitek, tudósok, gazdagok, félkegyelműek vagy nyomorgók felett...

A gyermekhez sietés drága láza a legnagyobb ajándék, titka e Föld fenséges bölcsessége, mely több marad az emberi kultúrák minden erőfeszítésénél, világdirigálás zsenialitásánál, fegyverek erejénél, túltengő nacionalizmusok, elvakult népek botor öntuda­tánál, melyek rommá ontják a világot. A népeket szétszaggatják, e föld arculatát halálosra váltják, és elviselhetetlen szenvedéseket zúdítanak egymásra, hogy saját létük felett is kétségbe essenek.

És a szétszakított Földet ma azok a hóba, sárba, homokba nyo­mott siető lábnyomok kötik űjból egybe, amelyeket a betlehemi gyermekhez siető szerencsétlen milliók nyomnak bele. Ezért ál­dottak e vánszorgó léptek, melyek utat, millió ösvényt vernek a szent éjszakán az élet megváltásának vándorútján az egek felé, és e csúf sárgömbre minden évben ráírják a legigazabb világtör­ténelmet... Jég ezüstje harangoz ugyan még a szívek felett, de ha még olyan borzalmas is ez az élet, hogy a sírba dőlt holtak foga összevacog a rémülettől - a gyermek létrejövésének szentséges pillanatában, megvalósult legfőbb igazságának édes melegségében egyetlen aranytömbbé olvad ma a sár-világ, és békesége lesz a jó- akaratú embereknek...

Puer natus est nobis!...Gyermeke született a világnak, és ez a tény meg is váltotta e sze­

gény siralomvölgyet.Gyermeke született, és eljön a megvalósult karácsony ideje, mi­

kor nem fogják egymást gyilkolni az emberek, a farkas nem harap, gyilkos gázok nem fojtanak, ágyúk, fegyverek elnémulnak, a foj­togató kéz simogatóra enyhül, s az emberi rabies sárga nyála nem fog arcunkba fröccsenni, lehullanak a halál válaszfalai, és hófehér

145

kezének egyetlen mozdulatával igaz békére kényszerít mindenkit és mindent a gyermek, a Fiú, ki nekünk adatott.

Nem lesz politika, fajok és színek, éhesek és jóllakottak, mezte­lenek és bíborba öltözöttek, csak Ember lesz, tiszta lelkű, magas­ságba törekvő, igazságos, szeretetből cselekvő, új kultúrákat nyitó, világos agyú, friss törvényeknek hódoló, világot nem kereszthalá­lokkal, hanem karácsonyi csodás újjáébredéssel megváltó, fenséges.

Évezredes álmok megvalósulnak, nagy karácsonyfává válik az egész világ, és mikor a teljes belső átalakulás kristálytiszta szán­dékával egymáshoz indulunk, hogy a jászol mellett mindannyian találkozzunk, az erdőkből előjönnek a vadak, egyik oldalunkon a farkas, másik oldalunkon a szelíd őz halad, és ujjongva kísérnek az emberiség nagy karácsonyi legendájának bódulatában, hogy ők is vad, oktalan állat létükre megbizonyítsák az élet egyetlen értel­mét és igazságát...

Igen, ez lészen a jel...

vSfí 146

Hazug István

Egy sebzett kant nyomásztunk az öreg Hazug Istvánnal egész áldott délután. Sok mocsok helyet, szakadékot, száraz patakfene­ket, bozótos sűrűséget összemásztunk utána, de csak estefelé kap­tuk lövésre a vágott völgyében, fenn a havas fejében. Fáradtan, lihegve, szuszogva kapom a puskát, de az öreg István megrántja a karomat:

- Hó! Itt nem szabad lőni!- Mit beszél? - hárítom félre a puska útjából. - Nem szabad lőni?- Nem! - támad rám az öreg konokul.- Miért?- Mert ez a kicsi Jézus völgye!A szenvedély, harag elfut.- Én nem bánom, ha...Az öreg azonban újra ráveti magát a fegyverre.- Amíg én itt vagyok, addig nem lő a tekéntetes úr!Addig húzoszkodtunk, míg a disznó odalett.- Megette a fene! - mérgelődtem, de ezt a nyolcvanesztendős

apró öregembert mégse vethettem le az oldalon. A disznót se ül­dözhettük tovább a setét miatt: - Verjünk szállást! - mondom mogorván.

Az öreg tűzrevalót gyűjtött, fenyőcsereklyét vagdalt ágynak, párnának, de nem szólt hozzám, csak magában morgott, míg a lombkalyibával bíbelődött.

- Jöjjön közelebb, öreg! - veszem elő a jó fenyővizet.Ettől ő is újra barátságos lett. A tarisznyából jóllaktunk, ami

meghozta mind a kettőnk lelki egyensúlyát. Teljesen megbékélve

VÍS 147

nyújtózom el a tüzecske mellett. Akkor ju t eszembe a különös név, hogy ez a Jézus völgye.

- Hallja, öreg! - mosolygok feléje. - Mióta lett erdőbirtokos Jé­zuska a havasban?

Az öreg a pogány, illetlen tréfától megbotránkozva néz fel:- Hát maga még nem hallotta?-M it?- Hogy Bolond Mózsi idehozta!-K it?- Hát a kicsi Jézust!Tudom, hogy az öregnek egyetlen szavát se lehet elhinni. Azért

is nevezik Hazug Istvánnak.- Mesélje el! - buzdítom, és rápislantok, de István bácsi halálos

komoly marad, sovány arcán nem táncolnak a mókázás ravasz ráncai, mint máskor.

- Ezzel a két saját szememmel láttam, hogyan ült kicsi Jézus azon a csutakon.

-H o l?- Azon a szürke csutakon, amihez hozzákötötte volt Bolond

Mózsi, hogy le ne essék róla. Mintha most is látnám... Hogy az mi­lyen ékes, szép szobrocska vala!... Festett, piros orcája, aranyhaja, gömbölyű karocskái, lábacskái. A két ujját áldásra tartotta, s úgy kacagott, mint a napfény.

- Aztán hogy került Bolond Mózsihoz?Az öreg vörös szempillái sűrűn pislognak, ahogy belenéz az

estbe vesző rengetegbe.- Az ügy volt - tudja - , hogy Mózsi a kicsi fia halála miatt bo­

londult volt meg, lehet annak tizennyolc-húsz esztendeje. A nagy fájdalom elvette az eszit.

- Azt már hallottam!- Hát azt hallotta-e, hogy azóta télen-nyáron mezítláb, hajadon­

fővel egy nagy bogos cserefa karóval a havast járja, s keresi a fiát, mert a gyermek itt veszett volt el a havason.

148 01»

- Ezt is mondták!- De azt már nem tudja, hogy... már elfelejtettem, melyik csiki

templomban, ahova bévetődött, meglátta a Mária ölében kicsi Jé­zust... Azt hitte szegény bolond, hogy az ő fia. Ott, a népek előtt felfutott az oltárhoz, és összevissza csókolta: „Hát itt vagy, János­ka? Hát te vagy, Jánoska?" Négy erős ember alig bírta kivinni a templomból.

Az öreg rám néz, hogy csodálkozom-e, és csak aztán folytatja:- Azon éjszaka ellopta a kicsi Jézust az anyja öléből... Hét nap,

hét éjjel kereste az egész falu, de Mózsi szobrostul úgy odalett, mint a kámfor... Én azonban még aznap éjszaka találkoztam vele a Benék-kútja mellett.

- Kied látta? - lepődöm meg, hogy az öreg annál jobban bele­melegedjék a beszédbe.

- Mint a tekéntetes urat!... Kicsi Jézus ott volt az öliben... Ne ér­jem meg a reggelt, ha nem így volt!

- Elhiszem! - nyugtatom meg, mitől az öreg még bizalmasabb lesz.

- Még hozzám is szólott szegény: „Megvan a fiam! Megvan a fiam! Megkerült!" Mielőtt a számat feltáthattam volna, el is tűnt a szoborral a sűrűben. Az erdő elnyelte.

- S kied nem ment utána?- Várjon! - dugja fel az ujját az öreg, hogy ne szóljak bele, mert

most jön a java. - Egy hét múlva méges megkaptam.- Bolond Mózsit?- A szöme világát!... Kicsi Jézust!... Akkor már oda volt kötözve

a csutakhoz.- Maga pedig leoldozta s hazavitte! - hamarkodtam el a dolgot,

de az öreg István megvetőleg legyint.- Vóna esze a tekéntetes úrnak, de az a baj, hogy nincs keze-

ügyibe!... Annál sokkal szebb dolog volt!-N o ?

149

Kissé nehezen tudja elkezdeni. Hol a tűzbe néz, hol a földre, hol a magosba. Végre felcsillan a szeme.

- Usmerte ugye, Bokrászt, a kutyámat?Bólintok, hogy üsmertem.- Az olyan kutya volt, hogy egy alkalommal a medvét készen

hazahozta a házhoz, s felszorította az asztalra. Úgy ült az asztalon a medve, mint egy nagy bihaj...

- Tudom, tudom, de mi lett kicsi Jézussal? - térítem észre az öreget.

- Éppen azt akarom elbeszélni... A kutya vezetett hozzá...- Ugyanbiza!- Virradatkor kijöttünk, hogy széjjelnézzek. A kutya felvert ott

az aljban egy vén kant. Komótosan mentem a nyomában, mert tud­tam, hogy ha kell, egész nap ott tartja, ahol lefogta. Még gyönyör­ködtem is benne, hogyan hörög, morog Bokrász, de hirtelen úgy elhallgatott, mintha késsel vágták volna el a szavát... Csak nem ölte meg a kan? - ijedek meg. Futok oda, kapom a fegyvert, de alig érek ki a sűrűből, akkora csodát láttam, hogy szinte sóbálvánnyá változtam.

Mélyet lélegzik az izgalomtól. Sápadt, komoly.- A kicsi Jézus körül volt véve vadállatokkal.Az öreg szentséges komolysággal lelkendezett.- Annak a bokornak a tövében feküdt két lihegő farkas - mu­

togatta. - Velük szemben két anyamedve, a fa tövében nyulak, tá­volabb őzek, vaddisznók, szarvasok. Ami vadja van az erdőnek, mind ott volt, s mind elhozta a kicsinyeit, hogy jácodjanak a kicsi Jézussal...

Olyan meglepő volt, amit mondott az öreg, hogy nekem is el­állóit a lélegzetem. Az éjszakai erdő a tűz varázsában fiirdött, illa­tozott. A kicsi keresztekből összerakott fenyőlombok meg se moc­cantak. Az ég mély és fenséges volt. Az öregember nekipirulva beszélt, hosszú, fehér haját lengette a tűz melege, száraz, aszott teste fénylett, mint a prófétáké.

vífí 1 5 0 Ql>

- S a vadak kicsinyei jácodtak vele...Hangja meleg, ködös, elfogult és halk lett a szeretettől. Mocskos

condrája, szakadt, durva kendervászon inge aranylott, s az egész ember fénylett, mintha a szívében, az élet házában lámpát gyújtot­tak volna. Olyan vontatottan beszélt, mintha az agyán, lelkén át­vonuló drága képek nyomában gyalogolna.

- A rókafiak szökdöstek előtte, és bojtos farkukat csóválták. Egy farkaskölyök felugrott melléje a csutakra, és végignyalta az ar­cát. A pár hetes, barázdás vadmalacok felcsivogtak hozzá, a nyúl- fiak a fűbe lapulva bajuszukat, szájukat fintorgatták, az őzgidók egymáson szökdöstek át, hogy kedvet csináljanak kicsi Jézus­nak. Két kövér medvebocs szakadatlanul mórikázott neki. Még a fákra is felmásztak a kedvéért. A mellette ülő farkaskölyök játé­kosan béharapta kövér kacsóit. Az egerek felfutottak a vállára. A mókus fenyőtobozt hajigáit le neki. A madárkák egy hosszú ágon úgy ültek fölötte, mint vasárnap a leányok a templomban. A felnőtt vadak gyönyörködtek, és szelíd tisztelettel őrizték őket... Volt ott - mondom - mindenféle állat. A tisztás hemzsegett tőlük. Az anyák még a most született kicsinyeiket is elhozták a szájuk­ban. Az egy hiúz nem mert közel jönni, de az is ott lappangott azon a vastag fán. Kilógó piros nyelve olyan volt, mintha tűz égne a szájában. Soha efféle csodát az életben nem láttam!... Nem én, pedig ennyire megvénültem!...

Kurta szünetet tartott az öreg, míg az izgalomtól lobogó lelke kissé megpihen, de utána mindjárt úgy nyílott ki a szó a száján, mint a virág.

- S a kicsi Jézus áldásra tartott két ujjal mosolygott reájuk...Maga elé mélyed a vénember, úgy ismétli:- Mosolygott reájuk... S azok visszakacagtak, vinnyogtak, sírtak,

magukon kívül voltak örömükben... Amennyi virág, fű, fa, még az is mind feléje fordult... Soha ilyen csodát!...

Szinte elgyengül a vén székely most is az emlékezéstől.

<SG151

- Mikor megláttam, valami furcsa melegséget éreztem, a puska kiesett a kezemből, s csak éppen annyit tudtam mondani: „Jó reg­gelt adjon az Isten!" - azzal a szó megfogant bennem. Kicsi Jézus mintha a szemeivel mutatta volna, hogy húzódjam közelebb, s én le is ültem az egyik medve mellé... Akkor látom, hogy a kutyám, ez a vérengző, vad, veszett állat békességgel hever a farkas mellett, s hűséges szemeit Jézusra függesztve könnyezik a meghatottságtól, mint egy vénasszony.

- Lehetetlen! - csudálkozom, hogy én is szóljak valamit.Az öreg megrezzen, de mindjárt bizonykodni kezd, hogy abban

nincs semmi lehetetlen.- Ha hiszi, ha nem, ott semmi sem bántotta egymást... Én se

őket, ők se engem. Még csak nem is gondoltunk effélére. Eszünk­be se jutott. Tudj' az Isten, hogy volt, mitől volt, de így volt!... Olyan ártatlanok s tiszták voltunk, mint a csecsszopó gyermek, mikor elalszik az anyja mellén. Olyanok!... Egyebet sem csináltunk, csak néztük kicsi Jézust. Sem éhesek, sem szomjasok nem voltunk egész nap. Észre sem vettük, hogy telik az üdő. Mintha nem is ezen a világon lettünk volna... Nagy dolog volt, annyi szent! Az áldott nap olyan enyhén, lágyan égett az égen, hogy szinte kézzel meg lehe­tett volna fogni a sugarait, mintha a Mária hosszú aranyhaja hul­lott volna a szemünkbe a mennyországból.

- A Mária aranyhaja! - ismétlem magamban megejtve, megbabo­názva.

Az öreg székely száraz kezei remegnek, míg megigazítja a tüzet, bennebb tolja a leégett hasábokat, s csak azután folytatja nagyot sóhajtva.

- Csak este ne lett volna!... Sajnos, hogy bésetétedett, vége lett mindennek.

Olyan szomorúan mondja, mintha kedves halottjától búcsúz­nék a sír partján.

- Haza kellett mennünk... A vaddisznó röffentett malacainak, a medve előtt kézen fogva ment a két bocsocska, az őzgidók úgy

<ÍÖ152Q2>

kényeskedtek az ösvényen, mintha pipaszár lábú városi úrficskák volnának. Farkasanyó tiszteletből félrehajtott fővel ment közel a szoborhoz, hogy egyik erőtlen kölykit a szájába vegye. A másik a Jézuska nyakába kapaszkodott, és semmiletteképpen nem akart hazamenni. A madarak a szobrocska fölött lebegve csicseregtek jóéccakát. A nyúlfiakat, egereket a fű elnyelte. A mókus hátára már javában hullott az éj korma, mikor a fák tetején odújába szaladt.

Az öreg feje előrecsuklik, és olyan csendesen beszél, hogy alig hallom a hangját.

- Magam maradtam - pihegi bánatosan maga elé - , és egyedül néztem Jézuskát... Szegénykének az arcája már nedves volt a har­mattól, aranyhaja is, kicsi teste is megfakult az esteledésben; de ő csak tovább mosolygott... Néztem, addig néztem, míg egy­szer csak távolodni, kisebbedni kezdett, mintha a csutakkal együtt úszna a messzeségbe, a fekete ködben. Amerre elhaladt, a fák rá­terítették ágaikat... Aztán arra napnyugat felől egy fekete homály felkerekedett az égre, s végleg eltakarta...

A tűzbe bámulva elhallgat az öreg. Csak félve merem megkér­dezni:

- Hát aztán?- Azon vettem észre magamat - rezzen fel ismét - , hogy a ku­

tyám húzza az ujjasom at, hogy mi is m enjünk haza... Az eszem azonban ott járt kicsi Jézuson. Alig vártam, hogy reggel legyen. Jóformán ki sem virradt, ismét itt voltam, de kicsi Jézus nem volt sehol...

Megsajnálom, olyan szomorúan mondja:- Nem volt sehol... A szürke csutakon ott volt az eloldott ist­

ráng, de ő eltűnt végleg... Összekerestem a fél havast, de híre-pora se maradt. Csak későre fedeztem fel, hogy Bolond Mózsi odajött az éccaka, s elvitte magával. A letaposott füvön tisztán látszott, hogy merre ment. A szálerdőben azonban végképp elveszett a nyoma. Ki tudja, hova, merre ment. Azóta nem láttam sem őt, sem kicsi Jézust.

153 01»

Erőszakosan megrándul, mintha azt mondaná, hogy most már minden mindegy, és mintha mély álomból ébredne, kicsit szégyen­kezve mondja:

- Hát ezért nem szabad ebben a vőgyben semmire reálőni, sem­mit bántani!... Most már tudja, ugye, tekéntetes úr?...

- Igaza van, öreg! - bólintok elkomolyodva.Több szó nem is esett köztünk. Késő is volt, hát elnyúltunk a tűz

mellett. Az öreg István mindjárt el is aludt, nekem azonban nem jött álom a szemeimre. A harmat lassan permetezett, a keresztle­velű fenyők susogtak fölöttem. A szürke csutakra, melyen egykor a kicsi Jézus ült, ráesett a tüzünk világa.

Megpróbálom lerázni az igézetet.- Milyen szép volt! Kár, hogy nem igaz. Akkora tekergő nincs

az egész földön, mint ez a vén bolond itt, mellettem. Minden sza­va hazugság.

Futó pillantást vetek rá, mielőtt a fejem lehajtanám az illatos csereklyepárnára.

Az öreg álmában mosolyog. A ráncos, fekete, öreg arc tele van mosolygással. Lapos, sovány melle olyan, mint a süppedő sír. Nem sok van hátra neki se az életből.

De azért mosolyog.Lehet, hogy megkapta a szürke csutakhoz kötözött kicsi Jézust,

s ennek örvend, de lehet, hogy álmában is hazudik.Milyen kár, hogy hazudik!...

víS 1 5 4 £2*

Égení úr, az asztalos

A gyár megbukott, s az asztalos úr feleségével, három gyerme­kével beszorult a tél elején egy földes házba, aminek egyetlen ab­laka volt, s az is akkora, hogy a fél öklével bedughatta. Iskolázott ember volt, aki finoman tudta kiejteni: München; de se munkája, se pénze nem volt. Úgy lerongyolódtak, hogy a cigány szégyellte velük találkozni. Káromkodásból és sírásból éltek. Az asztalos úr mind a három erdélyi nyelven tudta a miatyánkot, de egyiken se hallgatta meg az Úristen. Úgy látszik, a nagyhatalmakkal volt elfoglalva Szentfelsége is. Valaha kitűnő diák volt az asztalos úr, aki tudta, hogy „convalaria maialis" a májusi gyöngyvirág tudomá­nyos neve és az Országos Magyar Párt Kolozsvárt székel, az elnöke pedig dr. gróf Bethlen György, de minden kisebbségi öntudata mellett is a belei összeszáradtak az éhségtől, s keresztútállani csak azért nem ment, mert az egész kisebbségi faluban nem volt senki, akitől valami érdemleges dolgot el lehetett volna venni. Ült tehát egy rozzant kanapén a hideg szobában, és csak akkor rezzent fel, mikor a felesége félénken jelentette:

- Nincs egy szál fánk se!Erre az asztalos úr a pad alól kihúzott két bogos kötelet, az asz-

szony a három apró gyermeket ruhástul befektette az ágyba, hogy meg ne fagyjanak, míg hazajönnek, az ajtót bezárták, és elmentek mind a ketten az erdőre egy hát fáért.

Vékony porkahó fedte a mezőt, erdőt, de a hidegnek foga volt, s az asztalosné - maga is fehérke, májusi gyöngyvirág - fogvacogva didergett a kötéllel a hátán. Az asztalos a hullott fát fejszefokkal döngette ki a fagyos földből, összegyűjtött két terűt, és áthurkolta

^ 2 155 SJ*

a kötéllel. Egyiket felpakolta a gyenge asszony sovány hátára, a má­sikat a magáéra emelte. A szemük kimeredt és szikrázott a teher alatt, de tápodták az anyaföldet hazafelé lihegve, nyögve, szótlanul. A fa minden lépésre ropogott a hátukon, arcuk bamba lett, mint a teherhúzó állaté, kezük a bogos kötélhez fagyott, a szívük vad volt a keserűségtől, mint a farkasé, és átkozták magukban ezt a szentséges életet, amelyre a jóságos Isten teremtette. Az éhség pedig rágta, gyötörte őket.

- Jaj! - pihegte az asszony, hogy az ura ne hallja, és óvatosan ráereszkedett egy kivágott fatönkre. A háta égett a teher alatt, mint­ha a fa meggyűlt volna rajta. Kínjában havat evett, hogy lüktető idegeit csillapítsa.

- Elsetétedünk! - morogta az ura.Télen hamar szomorodik el az idő. Szél is kerekedett. A decem­

beri szél pedig gyalázatos. Átjárja a csontot, velőt. A varjút lebuk­tatja a faágról, az éhes farkas, róka úgy érzi, mintha millió bolha csípné az irháját. Az ember kezét, arcát pillanatok alatt feketére marja.

- Mozogjunk, Rózsika! - kérte kedvesen az asztalos a feleségét.Az asszony megpróbált felállni, de visszaroskadt, nem bírta

tagjait mozdítani, mintha a csutakhoz fagyott volna. Az ura tép­te fel róla.

- Bírod? - kérdezte biztatóan.- Igen - hazudta az asszony, s a szájából dűlő pára elborította az

arcát. Újra nekigörbültek az útnak. A nyál fehéren kivert a szá­juk szélén, a verejték megfagyott a homlokukon, a metsző hideg levegőtől pattant meg a mellük. Vérük hűlőben, erejük fogytán volt.

Az ember elöl ment, törte az utat. Meg-megrogyott a küzde­lemben, s az erőfeszítéstől már túlvilági színben látott mindent. A havas hegyek az égig nőttek, a fák boltozata befonta a magassá­gokat, kék és vörös fényben szikrázott a fehér havas világ körös­körül, mintha az Oregisten roppant ravatala körül gyertyák égnének az éj fekete kárpitja alatt. A két szerencsétlen emberárnyék úgy

156

vánszorgott az előttük lobogó fények felé, mintha ők is rettentő lelkűkkel Isten ravatalához zarándokolnának.

Mentek, míg a fa megzúzmarásodott a hátukon. Csak az átok és a keserűség tartotta még lábon. A hold is feljött. Erőtlen és hideg volt az is, mint egy fagyott üveg az égen.

Feleúton kidőlt az asszony.- Nem bírom tovább!- Hátha pihennél - csikorgatta a fogait a férfi. - Ne hagyjuk itt,

ha már ilyen messze elhoztad!Az asszony kezei a hidegtől bénán, erőtlenül lógtak alá, ruhái

húzták le a földre, szemei forróságban merültek el, arca szeder­jessé vált.

- Mindjárt megfagyok! - panaszkodott.A szél már ingatta a lábain. Inai reszkettek, és már nem érezte

a testét. Nesztelenül rogyott le a fára.- Fázom! - susogta, és többet nem szólt.- Rózsika! Rózsika! El ne aluggy, mert véged van!Az ura kiáltását már alig hallotta. Elmosolyodott, mert soha az

életben ilyen drága, boldog békességet nem érzett.Körös-körül sötét és néma volt minden.Az ijedtség első hevében megpróbált az ember tüzet gerjeszteni

ott az út közepén. Nehezen ment, mert a kezei valószínűtlenül súlyosak, ujjai a hidegtől érzéketlenül vastagok voltak, és nyilall- dozva fájtak.

Mégis sikerült valahogy.A tűzfény felvert körülöttük, a zúzmara a szedett gallyakról las­

san tünedezni kezdett. Az ember pedig rakta a kis máglyát. Ret­tentő munka volt idáig cipelni a fát, s most itt kell elpusztítania. Fájt minden darab, mintha a saját testét hányná a tűzre. Egyetlen forró, kínos átokba foglalta az egész mindenséget.

Feladta a harcot.Érzéketlenül rápillantott a feleségére, kit a tűzfény megvilágított.

A csonttá éhezett, nyomorult, szegény, kicsi elsorvadt asszonyka

viS157£ü>

eszméletlenül feküdt a farakáson, amelyre hanyatt esett. Fogai kivicsorodtak, mint a lelőtt vadaké.

- Jobb is volna itt hagyni! - morogta az asztalos. - Legalább ő ne szenvedjen többet!

Se nem sajnálta, se nem segített rajta. Legyen, ahogy lesz. Reg­gelre megfagyna vagy megennék a farkasok...

„Csak a tüzet kellene felrúgnom!"Az eget hófelhők kezdették elborítani. A hegyek mélységeiből

tolultak elő, és szürkésfeketén egymásba gomolyogtak. Hideg, sö­tét hatalmukkal elnyomtak mindent. Hegyek, erdők, fák elvesztek bennök. Már csak az ember által rakott kis tűzpontocska élt a sö­tétség végtelenségébe fojtott földön. Az is már szakadozott, ham- madozott.

„Nem vetek többet rá!" - izgatta a gyilkos gondolat az embert.Mire a szén utolsót huny, az asszonynak is vége lesz. Senki nem

mondhat rá semmit, hogy megölte, elpusztította. Csak szerencsét­lenség történt, amiről ő nem tehet.

Durva tenyereit a szén fölé tartotta. Jólesett az arcába áramló meleg.

„Kínja, szenvedése se lesz több!" - állott fel, hogy elszökjék mel­lőle. - „Csendes és fehér lesz, mint a hó körülötte!" - emelte ismét a hátára a rozsét. - „Mint a hó körülötte..." - dobogtak tova a ne­héz lábak.

Húsz-harminc lépés után megállott és visszanézett. A tűz vö­rösen hunyorgott szembe vele, de az asszony testét már elnyelte a sötétség.

Megrettent és visszafutott. Sietve összekotorta a szenet, és új hasábokat vetett rá. A lángocskák lassan megújultak a csípős füst tövében, és csakhamar meleg arany fátyol lebbent rá a testére.

Kissé megnyugodott, és félve pillantott rá az asszonyra, kinek szemöldökeit már zúzmara födte, mintha a sír, enyészet fehér gombái nyíltak volna ki rajta hidegen, ijesztően.

VÍQ158

„Mégis jobb neki, ha itt hagyom!" - nyomta el az érzéseit az újabb kísértés. - „S a gyermekek?... Mi lesz a gyermekekkel?" - kér­dezte a jobbik fele.

Nem tudott felelni rá, de veséig megrázkódott.A szél elállóit, az erdők, mélységek tompa bőgése megszűnt.

Csendesen hullani kezdett a hó.Az asztalos ölébe emelte az asszonyt, és a tűz felé tartotta. Erez­

te, hogy még ver a szíve, még él. A halál mámorából lassan ébre­dezett. Az ember dörzsölte és szólongatta, élesztgette, melengette, amíg egy hosszú, mély sóhajtással visszatért bele az élet, és hal­kan azt mondta:

- Hol vagyok?...Egyik kezével az asszonyt támogatva, másik kezével a megma­

radt fát vonszolva ért haza az asztalos. A dermedt asszonyt be­fektette a gyermekek mellé, és nekifogott a tűzrakásnak. A szűk kis odú hamar melegedett, az ijedt, éhes gyermekek gyorsan fel­éledtek. Kicsi hasuk korgott, arcocskájuk sárga és zöld volt az éh­ségtől, de nem merték mondani, hogy éhes vagyok.

Az ember azonban tudta. Fogta a kalapját, és szó nélkül ki­ment a faluba lopni vagy koldulni. Mindegy, akármelyiket köve­ti el, csak kenyér legyen. Az asszony zokogva belebújt a piszkos párnába.

A gyermekek remegtek...A tűz vígan égett...Az éjszaka horkolt az ajtó előtt...Az urak rádiót hallgattak, s az érettségizett kisebbségi asztalos

- aki most is tudta a gyöngyvirág tudományos nevét, és fejből le­vezette a vegyes négyzetes egyenlet képletét - a faluban őgyelgett sötéten, és tépelődött, hogy honnan kerítsen egy darab kenyeret három porontyának, félig hótt asszonyának.

Hiába tudta azonban három erdélyi nyelven a miatyánkot, csak a dombon ülő templom fehér fala, tornya vágott bele élesen a jeges levegőbe, mintha halott istenarc fénylenék elő az éjszaka fekete

159

párnái közül. A kis parasztházak azonban sötéten kuporogtak az út két martján.

- Senki sincs ébren! - dörmögte leverten az asztalos.Mindössze egy házban volt világosság, Marci Jánoséknál. Ott is

nagybeteget virrasztottak.Az asztalos előbb ránézett a házra, aztán elszántan bement.

Mocskos kis fotogénlámpa pislogott a falon. A tűz mellett nehány öregember szívta a pipát, bólongatott, és nagyokat köpött a földre. Az ágyban a gazda hörgött lázasan, előtte a felesége tekergette illedelmesen a fejét, és hangosan sopánkodott.

- Ó, mit tuggyunk csenálni! O, mit tuggyunk csenálni!- Jó estét! - köszönt az asztalos.- Mi jóba jár, Égeni úr? - fogadja az asszony.Az asztalos zavartan mentegetőzik.- Nem tudtam, hogy beteg van a háznál... Hiszen itt is majdnem

akkora baj van, mint nálam.Az új hírre az emberek, a vendégek is felélénkülnek.- Mi történt, Égeni úr?- Ne is kérdezzék! - beszéli az asztalos. - Alig fertályórája,

hogy hazajöttem az erdőből, s ott kapom a feleségemet elnyúlva az ágyon...

- Ugyanbiza! - lepődnek meg a beteglátogató népek.- Ott én szegényt! - panaszolja az asztalos. - Se élő, se holt.

A házban egy csepp tűz nincs, a három apró gyermek melléje búvá sír étlen-szomjan egész nap.

- O, szegények! - hüledezik a jólelkű Marci Jánosné.- Éppen csak hogy tüzet tehettem, ott kelle hagynom magukra,

hogy legalább valami ételt szerezzek, de a boltok zárva, sehol vi­lágosság nincs... Mit tuggyak csinálni!...

- Valamit küldenék a leikeimnek, ha meg nem vetnék... legalább egy kicsi szalonnát, kinyeret... már ami a szegény házunktól kite­lik - ajánlkozik Marci Jánosné. - Hátha jó néven venné az Isten es, s reatekintene szegény uramra.

VÍS 160 Ql>

- Mivel tartozom? - restelkedik az asztalos.- Semmivel sem, Egeni úr...Az ágy ropog a beteg alatt az elmúlással való nehéz birkózás­

ban. Vad tűz lobog a szemeiben, ökle, arca nedves, mintha a halál nyála fröccsent volna rá. Az asztalos nézi, és új gondolatra kap. A remegő asszonyhoz fordul.

- Köszönöm szépen a radinát, Marciné asszony... s ha mégis az volna Szentfelsége akaratja... a koporsócsinálással ne menjenek máshoz. Jutányosán megszámítom, s olyant csinálok, hogy csudá­jára fognak járni... Megérdemli szegény Marci bácsi... No, az Isten vigasztalja, adjon könnyebbülést.

Futva siet haza az étellel. A havas házak mint fehér árnyak úsznak el mellette. Hörgő szájú kutyák akaszkodnak a sarkába, de se nem lát, se nem hall. Szeretne felordítani örömében, és li­hegve bukik be az ajtón. Egész lénye felragyog, ahogy kimondja:

- A vacsora!*

Az asszony rémülten ugrik fel az ágyból.- Lopta?Az ember visszahökken.- Nem loptam!És elmondja a szalonna történetét.Az asszony megnyugszik, és kinyújtja ő is kezét a kenyér után.

A gyermekek sápadtan ujjonganak.A fa sír a tűzön.Az ember a rárohanó éhségtől reszketve eszik. Most mind bol­

dogok.Az erő és a bizalom visszatér a lelkűkbe. A holnapra nem is gon­

dolnak. A kenyér íze áldóan járja át testüket. A vér illata ismét el­önti arcukat, s a lopott fa tüze mellett átmelegednek csontjaik.

Enni! Csak enni!Nem baj, hogy kinn a tél fehér lovai vágtatnak az ablak alatt,

s a havat felrúgják a házak tetejére a szeretkező macskák szeme

161 Ql>

közé. Nem baj, hogy az urak palotáikban rádiót hallgatnak, a pa­rasztok tetves csergék alatt vakaróznak, a barom a jászol fölött állva alszik, hatalmak osztoznak a világ fölött, Krisztus keresztje csiko­rog a szélben, és vörös szemű gépek lüktetnek végig a pusztákon... Nem baj, hogy tíz nap műlva karácsony, és százmillió embernek nincs hová fejét lehajtania, nem baj, hogy kultúrával csapják be a világot, nem baj a kisebbségi sors, és hogy roskadozik a vén föld cseréplábain: csak enni, enni, mint az állat, hülyén, büntelenül, gondolattól szűzen, komisz emberi álarc nélkül, igaz természettel rágni, enni, élvezni a kenyeret a halálraítéltek utolsó lakomáján... És látá Isten, hogy jó.

Felmeredő bicskaéllel gondolta mindezt végig Égeni asztalos úr, aki érettségit tett, és valaha „szép reményekre jogosított", gyönyö­rűen ejtette ki most is ezt a szót, hogy „München", kisebbségi ön­tudatán soha folt nem esett, tudta, hogy a Magyar Párt központja Kolozsvárt székel, és a májusi gyöngyvirág tudományos neve „con- valaria maialis"; most pedig „Isten nevében" adott szalonnát eszik egy rettenetes odúban három megbélyegzett, apró, szerencsétlen magzatjával és a nyomortól, bánattól, keserűségtől laposra szopott feleségével, akit csak gyávaságból nem hagyott megfagyottan az útszélen.

De evett jóízűen, már-már mosolyogva.

*

A gyermekek elálmosodtak.- Fektesd le őköt, Rózsika - mondotta Égeni úr a feleségének,

és elégedetten zsibbadozott a széken. Most jött ki belőle a magába szedett sok hideg, ami elbágyasztotta.

Az asszony még mindig szédelegve tett-vett. Neki jutott legelőbb eszébe, hogy mi lesz holnap, ha a könyörületből adott étel elfogy.

- Jaj, csak valahogy a Marci János koporsójának a csinálását megkaphatná az uram!

Bizony, az nagy könnyebbülést jelentene. Egy kicsi lisztet, sót, mit vehetnének, nehány rongyot is akaszthatnának azzal a pénzzel.

vífí 162 £2/

Ujjai a gyermekekkel babráltak, vetkőztette, húzta, oldozta róluk a rongyot; de az esze nem ott járt.

„Hátha meggyógyul Marci János?" - rémült meg.El sem bírta képzelni ezt a lehetőséget, de folyton kísértette.„A paraszt olyan szívós, mint az állat: intelligens ember tíz is meg­

hal addig, amíg közülök egy. Mit lehetne csinálni, hogy meghaljon? Hiszen úgyis... Ott inkább van pénz is a háznál, azonnal tudnának fizetni... Jómódúak... Csak meghalna!..."

A gyermekek, ahogy kiestek a ruhájukból, már aludtak is el. Anyjok rájuk kiáltott:

- Előbb imádkozzatok! Hányszor mondjam!Az aranysár már ragasztotta le a szemüket, de mégis elhelyezked­

tek sovány, fekete térdeiken, kis kezüket összetették, és laposakat pislantva hadarták:

„Én lefekszem énágyamba,Minden esti koporsómba..."

Az anya felhökkent:- Megint a koporsó!... Ismét a koporsó!...A gyermekek tovább ásították az imádságot:

„...Testöm aluszik, leiköm nem nyugszik...Maija nyúgussad, angyal serkentgessed!..."

Anyjuk velük mondta:

„...Lelkem nem nyugszik!..."

Minden szó végén ott volt azonban az éhes, forró kívánság, bár­csak az éccaka meghalna Marci János!

Szinte durván rántotta vissza a vackukra hanyatló gyermekeket:- Mondjátok utánam!

vífi 163

Az ember is felütötte a fejét, hogy mit akar még a felesége. Az asszonynak egész ábrázata tüzelt az új, megdöbbentő gondo­latra, amely belső gyötrelméből támadt.

- Mondjátok szépen, kicsikéim: „Jóistenünk, vedd magadhoz az éccaka Marci János bácsit, hogy édesapánknak legyen mun­kája... Enistenem engedd, hogy haljon meg, legyen szüksége ko­porsóra, hogy édesapánk rólunk gondoskodhassék..."

A gyermekek ártatlan buzgósággal minden szót utánamondottak:

„...hogy haljon meg Marci János bácsi..."

Az asszony és az ember egymásra néztek. Mind a ketten elsá­padtak, de nem mertek szólni egymáshoz. A rettenetes igazságot megismerték.

*

Még nem hajnalodott, mikor mind a ketten felébredtek. Az ab- lakocskán vastag jégvirágok fehérlettek, szájok párája látszott a hideg házban. A sötétben csak érezték, de nem látták egymást.

- Károly! - fordult az ura felé az asszony. - Ébren van?- Ébren...Kicsit hallgattak. Nem merték kimondani, amire gondoltak.

A háztetőn roppant valami, mintha belelőttek volna.- Pattog a zsendely - vélte a férfi.- Hideg van - hagyta rá az asszony. - Tűz kéne!Égeni úr ingben-gatyában tüzet gerjesztett, és visszabújt az

ágyba. Ingerült és józan volt.- Kár volt tüzet tenni... Úgysincs frustokra való.Az asszony visszarezzent a falhoz.- Nincs...- Csendesen legyünk, nehogy a gyermekek felébredjenek. Amíg

alusznak, nem kell enniök...- Valami kicsi az estéről maradt nekik - vigasztalta az asszony.

- Félretettem.

'SS 164

- Azt jól tetted.Ismét hallgattak. A titkos gondolat izgatta, de nem merték ki­

mondani. Az ember másról beszélt.- Neked nincs valami bajod?... A tegnapi nap után.- Nem érzek semmit.- Az jó... Legalább egészségünk legyen...Az ablak is megzörrent a hidegtől. Odanéztek. Látszott, hogy

kívül szürke párába merült minden. Az asszony nem bírta tovább, ki kellett mondania, ami a szívét nyomta:

- Vajon meghalt?...Az ember úgy tett, mintha nem tudná, kiről van szó.Remegve ejtette ki a nevet.- Marci János...Ingerülten morogta oda az asztalos úr, mintha nem volna sem­

mi köze a gondolathoz.- Honnan a Krisztus tüziből tudjam!Az asszony várt egy kevéssé, aztán előbátorkodott:- Meg kellene nézni... Nehogy valaki megelőzze.Titokban mind a ketten az ablakot lesték, de nem mozdultak.

Csendesen virradt kék és fehér tisztaságban. A házak már itt-ott megmozdultak, az utcán ropogott a hó a siető emberek lába alatt. A köd úgy kísérte, nyelte őket, mintha a levegőben járnának. Az asszony lelépett az ágyról, és türelmetlenül öltözködött.

- Hova sietsz? - szólt rá az ura.- Havat seprek.A férfi is tudta, hogy az asszony hazudik, de hagyta.- Sok hó esett?- Fehér a hely.- Akkor el kell seperni...Az asszony vastag kendőt kapott a vállaira, és kiosont. Vette a

vesszőseprűt, és elpallotta a havat az ajtó elől. Fél szeme az utat, szomszédokat leste, de senkit se látott. Akinek nem muszáj, ilyen időben nem sokat tekereg az utcán.

vSfí 165 01»

Morgolódva, elégedetlenül hajlott neki ismét a hóseprésnek.Hirtelen harangszó döndült bele a kristályos, fehér levegőbe.

Az asszony arcát átverte a boldogság.„Halottnak harangoznak..."Odatámolygott az ajtóhoz, és alig bírt az izgalomtól beszélni.- Hallja, Károly? Halottnak harangoznak... Meghalt... Mégis

meghalt... Az Isten reánk tekintett.Fél óra múlva hívták is az asztalost, hogy mértéket vegyen a

koporsóhoz.Büszkén, egyenesen, öntudatosan haladt le az úton.Az asszony a gyalupadról letörülte az avas, szürke port. Egészen

felélénkült, megfiatalodott. Hirtelen elgondolta, hogy többen kor- nyadoznak a faluban. Jó aratása lesz az idén a halálnak, kelleni fog a koporsó... Mégis jó az Isten...

És ott a félvak, földes házban két száraz karját feldugta az ég felé, s Istenkényszerítő, forró hittel esedezett:

- O, add, Úristen, hogy minél többen haljanak meg, hogy mi megélhessünk... Hallgasd meg, Istenem!

A virradat csendessége nem tartott sokáig. Ismét szél indult, és hordta, táncoltatta a havat az ablakok előtt, a völgyekben, a var­jakat egymáshoz verte a levegőben, az útszéli pléhkrisztus pedig elhagyottan csikorgott az útszélen.

- Az istenit ennek az időjárásnak! - mondta Égeni úr, az asz­talos, öntudatosan, kevélyen... - Disznóság, hogy iskolázott, érett­ségizett ember létemre... művész létemre szerencsétlen paraszt­koporsókkal töltsem az időt ebben a koszos faluban.

Hunyorgó szemmel megnézte a gyalu élét, és arra gondolt, hogy a küszöbön levő választásoknál politikai szerepet vállal.

víG 166 Qi*

„Soha ilyen karácsonyt!"

Karácsony előtt a harctereken súlyos harcok kezdődtek. A kion­tott vér már-már a mi lábunkat mosta. Itthon a gyermekek levélkét írtak az angyalhoz, és a fekete angyal halott apát hozott ajándé­kul, s mikor javában énekelték a karácsonyfa alatt, hogy: „Betlehemi pusztán örvendetes hír van" - béna testvér, rommá pusztult fiú bu­kott be az ajtón.

Miféle vigasztalást mondjak nekik holnap? A halál tombolásá- ban hogy hirdessem nekik az eljövendő új élet, a megváltás bol­dogságát? A valósággal szemben csak a valósággá vált evangélium­nak lehet ereje.

Soha ilyen karácsonyt!Az emberiség így imádkozott:- Béke az embereknek!...Mindennek és mindenkinek béke, ki az ember nevezet alá rendeltetett,

akár most fá jó valóságként járja az útját, akár fekete porként és kietlen csontként vergődjék sírjában, akár halhatatlan része sikoltson utána.

A betlehemi jászol körül pedig haldoklók hörögtek, a sírokat és porladó csontokat égbe hányta a gránát...

A templomok népe erre még viharosabban kiáltott:- Béke a szenvedőknek, betegeknek, nyomorultaknak, szegényeknek,

vergődőknek, minden szerencsétlennek, minden sebnek, égő szíveknek, sok roskadó testnek, elviselhetetlen homloknak... mind a négy égtájnak: északnak, délnek, nyngatnak, keletnek...

A szenvedők pedig tovább szenvedtek, a roskadók végleg leros­kadtak, a sebek megölték viselőjüket.

Mégse csüggedtünk.- Béke az elemeknek - könyörögtünk -, tűznek, víznek, méregnek,

fegyvernek, ágyúknak, gázoknak, tenger alatt és fölött járóknak, repülő­

«á2 167S2>

gépeknek és léghajóknak, a távolból megölésnek és megoldásnak, átoknak és imádságnak, tudatlan madárnak, sejtelme sincs kődarabnak, elolvadó véres hónak, földnek, csillagoknak, a megrémült napnak, szelíd s vad­állatnak, annak is, aminek neve van, annak is, aminek neve sincs!...

Béke!... Béke!... Béke!......és a tűz elégette a hajlékokat, ágyúk, gázok embert öltek,

léghajókról, repülőgépekről pedig bomba hullott a békéért imád­kozó templomi népek közé, és az is megsemmisült, aminek neve volt, az is, aminek nem volt...

Mi, emberek pedig még így is, még akkor is azt mondtuk, hogy „boldog karácsony". Elfeledtük a föld fölött és föld alatt rothadó milliókat, boldogan hajtottuk fejünket a halál gödrének fekete párnájára, és az árvák ezrei örvendve kántálták az ajtók előtt:

- Dicsőség mennyben az Istennek!Ez a karácsony.Megrendülve borultam le nagysága előtt, és ismét megfogad­

tam, hogy az én gyermeknépem békességéért, ha kell, önmagamat is áldozatul vetem, és leszek ismét a szenvedőké, betegeké, szegé­nyeké, vergődőké, a nevük sincs millióké, hogy a boldogságnak legalább egyetlen pillanatában részesüljenek. Gyönyörű terveim születtek. Ismét a megtisztult pap buzgóságával vetettem magamat hivatásom karjaiba. Újra velük éheztem, velük sírtam, gyászoltam, küzdöttem...

Mind hiába volt, mert nem tudtam, hogy mint mindent a világon, a boldogságot is önmagunkból kell adnunk, és előbb saját lelkem­nek kell békét szereznem, mert addig egyetlen verejtékcseppet is képtelen leszek letörülni emberi homlokról.

Az én békémet és boldogságomat pedig csak az én szép leányom hozhatja meg.

Nincs miért ezt tagadni. Az Istennek már bevallottam, az em­bereknek azonban nem mertem...

(Részlet az Isten igájában című regény 16. fejezetéből.)

168

A fa

Az esztendő farka csúful megnehezedett. Az adót irgalmatlanul hajtják, reggeltől estig foglalnak majdnem mindenkinél. A kará­csonyi szent ünnep is itt van. a nyakunkon. Minden baj összejött. Se pénz, se kenyér. Egyetlen reménységünk a fa volt. Abból még tán lehetne pár krajcárt csinálni, de az is ott hever az erdőn. A de­rékig érő hótól nem lehet hozzáférni. Irtóztak az úttól az emberek, kik a szövetkezetben meghányják-vetik az élet bajait.

- Pedig muszáj menni! - ez a vélemény.Az idén különben a fával is nagy disznóságot csináltak. A bir­

tokosságot feljelentették, hogy túlment az engedélyezett „vágterü- leten", és többet osztott ki, mint amennyit szabad lett volna. Emiatt az ősszel letiltotta az erdőhivatal a fahozást, míg ki nem száll az erdőmérnök, és újra nem méri a területet. A mérnöknek azonban egyéb baja volt. Eltelt a hosszú, szép ősz, s egyetlen szálfát haza nem tudtunk hozni. Nincs egy hete, hogy felszabadították az er­dőt, de most akkora a hó rajta, hogy csak a madár tud benne járni. Az Isten süllyessze el az egészet, ott, ahol van! A magfákkal is nagy baj volt az idén. Hetven embert büntettek meg, kit száz, kit két­száz lejre, mert kivágták a magfákat. Hogy a sújba ne vágták vol­na ki! Ezeket a magfákat is úgy jelölték ki, hogy egy-egv nyilacs- kában alig maradt tisztességes fa a szegény embernek. Ha kapni akart valamit, muszáj volt, hogy hozzányúljon a magfákhoz is. A „brigadéros" csinálta a bajt, mert neki az az érdeke, hogy mi­nél több legyen a magfa. A szélvihar döntötte fákat ő kapja meg. No most, ha sok a magfa, közel vannak egymáshoz, és egyik meg­indul a szélben, viszi magával a másikat is. Most azonban járhat­juk a járásbíróságot. Az Isten verje meg életjit!

169

- Hát e mind igaz - türelmetlenkedett az öreg Fejér Dávid - , de a fa magától nem jön haza. Muszáj menni az erdőre, ha a fene fenét eszik is!

Közben belép Kádár András is, a volt birtokossági elnök. Jó ötve­nes, nehéz, bihaj ember. Kezel, leül ő is, és egy ideig csak hallgatja, hogy mit beszélnek a többiek. Gőgös, büszke ember, mint az első gazdához illik is.

- Heába tervezgettük - szól aztán közbe, mikor úgy látja, hogy itt az ideje. - Gyenge marhával nem mentek semmire ebben az időben.

Az igaz, hogy az ő két lován kívül más ló, más marha az utat meg nem töri. Azoknak kellene elöl menniök, a többi pedig csak a nyomába.

Meghökkennek az emberek, mert ez igen nagy akadály. Ha Ká­dár nem jön, nem mennek semmire.

- Én pedig nem mehetek - jelenti ki - , mert a lovaim nincsenek megvasalva!

Valahogy reá kellene venni mégis.- Nem tudná keresztapám ma délután megvasaltatni a lovait?

- kérleli szerényen a fiatal Imreh Zsiga.- Nehezen! - instáltatja magát a volt elnök, hogy lássa bé a falu,

milyen szamárságot csinált, mikor a múlt választáson az elnökség­ből letette. Nála nélkül megakad minden. - Nem lehet, nó! Jég­patkó kell a lovakra!

- Csinál a cigány.- Akármilyen patkót nem verhetek fel olyan két lóra. Ne es be­

szélj nekem! - rázza a fejét büszkén.- Jégpatkó van a szövetkezetben - tudja valaki.- Ki hozatta? Mikor hozatták? - érdeklődik Kádár András.A hangjában benne van, hogy az ő híre-tudta nélkül ki mert jég­

patkót hozatni.- A csak olyan lehet! - legyint megvetően.

viS 170

- Méges tegyen próbát vele, körösztapám! Ne hagyja ilyen nagy bajban a falut! - kérleli a fiatal Imreh Zsiga, ki a múlt farsangon házasodott.

Mások is támogatják.A büszke székely végre engedi, hogy levegyék a lábáról.- Meglátom, nó!... Mikor vóna az indulás?- Legalább reggel öt órakor el kéne indulni. Kell négy óra, mire

kivergődünk! - véleményezi a vén Fejér Dávid.- Kell oda öt es! - jegyzi meg a többi szerényen.- Kell néktek hat es! - nézi le Kádár a rongyos, szegény gazdá­

kat, kik válaszolni se mernek a sértésre. Ez jólesik az „elnök"-nek, s nagylelkűen dönt. - Hát akkor reggel öt órára legyen mindenki a falu végin! Ott találkozunk!

Megkönnyebbülve sietnek haza az emberek, hogy a szánakot elő­készítsék, felszereljék az erdőléshez. Izgalom vesz erőt a falun. Nagy dolog az, akárhogy vesszük. Szinte élet-halál küzdelem a tél­lel, zord természettel a megélhetésért.

Csak akkor nyugodnak meg, mikor látják, hogy estefelé a Kádár András szolgája a kovácshoz vezeti a két erős, hatalmas lovat. Ettől a két lótól függ, hogy a falu kínos, ádáz élete egy lépéssel továbbhaladhasson. Szájról szájra adják a hírt, hogy mégis meg­kezdik reggel a fahordást, és az egész falu készül rá.

Sajnos én a tehenekkel nem mehetek, mert a csábeli nagyon borjúzó, Isten ellen való vétek volna befogni, de elhatározom, hogy mégis velük megyek.

- Jól is teszi! - biztat a feleségem is. - Nézzen utána, mielőtt ellopnák azt a pár darab fát is!

*

Reggel öt órára már egész tábora gyűlt össze az erdőlő szánoknak, embereknek. Borzos, nagy szőrű hegyi lovacskák, párolgó szájú, sovány tehénkék, ökrök, condrás, sapkás, fejszés férfiak állnak a

VSQ171 S l>

hóban. Láncok csörögnek a széles bükkfa szánakon, amelyekre hóhányó lapátokat is kötöztek.

Kádár András szándékosan fertály órát késik, hogy annál jobban becsüljék a többiek, kik alázatosan állanak félre az útból, és az élre eresztik. A fehér ködöt fújó, koromfekete, nagy lovak kemé­nyen tiporják a havat.

- Nohát! - adja meg a jelt az indulásra, köszönés nélkül.A szának felsorakoznak utána aszerint, kinek milyen ereje van.Kádár most meglát engem is.- Csak nem akar jönni a tekéntetes úr is!- Szeretnék! - mondom szerényen.- Jobb a jó meleg ágyban ilyenkor! - barátságoskodik Kádár. -

Nem magának való az efféle!Tényleg, mit is akarok én az erdőn, jut eszébe a többinek is.- Aki úr, az legyen úr! - morognak. - Ne jö jjön ide a szegény

ember nyomorúságán csudálkozni! Elég keserű az életünk anélkül is, nemhogy még az urak bámulják zsebre dugott kézzel, mint a borjú az új kaput. Könnyű nekik. Kapják a jó fizetést, s csak ülnek a meleg szobában a fenekükön, mint a hízó disznó. Mi a szeme világának nem ül otthon? Mit jön ide csudalátni? Van is mit nézni a szegény ember életén! A szeme kimeredhet tőle... Tisztességesen káromkodni se tud tőle az ember.

Látszott a viselkedésükön, hogy nem fogadnak szívesen. Éppen csak megtűrtek tisztességből. Útban vagyok nekik, mint a gyermek. A szívembe sújt, hogy az életük nagy közösségébe nem akarnak befogadni, ebbe a kilátástalan nehéz magyar sorsba se. Miért nem örülnek nekem, miért bizalmatlanok, hiszen senki a világon ná- lamnál jobban nem szereti őket! Kicsit haldoklik a hangom a ke­serűségtől, mikor felelek Kádár András kérdésére.

- Nézze, András bácsi, és meghallgathatják a többiek is. Én a maguk kenyerét eszem, és ismerem az ízét, de csak akkor esik jól, ha magukkal együtt is kínlódom érte. Én nem akarok sem több, sem kevesebb lenni a közös sorsban, mint maguk...

172 Ql>

- Effurcsa! - dörmögi Kádár András, és int, hogy húzódjam mel­léje a szánba, majd meglendíti a gyeplőt: - Nohát Fecske! Szürke!

A két kemény ló nekiugrik a havas útnak. Erctestükön meg­feszülnek az izmok, és beleprüszkölnek a felkavart hóporba. Ele- jükre, hátukra csillogó zúzmara fagyott a metsző hidegben. Min­denkit megelőzve előrehaladunk, mögöttünk csikorognak a jármok, nyögnek az állatok, emberek hasig tipródva a szennyesre gyúrt hótömegben. Kádár András arca még feketébbre fagy, két bajsza szárát lehúzza a jégcsap, s még a sűrű szemöldöke is fehér a zúz­marától, de előrenéző szemei meg se rebbennek. A vakító hóme­zőben neki kell megtalálni az utat a szakadékok, veszedelmek kö­zött. Itt minden lépés pusztulást jelenthet. Visszanézek. Mögöttünk zöld lámpások világítanak, a lovak szemei, és a ködben valószí­nűtlenre nőtt szarvas, fehér állattesteket látok. Furcsa ázsiai kép. A soha meg nem szűnő honfoglalás.

A falu fölötti tetőn Kádár András megrántja a lovakat.- Hó!... Hova lett innen a szakadék?... A KirisztusL. - ugrik le

a szekérről. - Baj van, tekéntetes úr!- Mi a baj?- Az a baj, hogy ezön a helyön egy mély szakadéknak kellene

lennie, de sehol se látom. Betemette a hófúvás. Most hogy az is­tenbe vágunk át rajta?...

- Talán ha a lovak ösztönére bíznók magunkat... - tudákoskodom.Rekedten felkacag Kádár András.- Maga szépen tönkretenné a két szép drága lovamat. Inkább

én pusztulok el, semhogy ebbe a temetőbe belehajtsak!Befogom a számat.Kádár hosszú, fagyott kötelet oldoz le a szánról. Hurkot vet rá,

és a saját derekára kötözi. A kezembe adja a kötél végét.- Fokozatosan eressze utánam! Ha látja, hogy elmerültem a hó­

ban, akkor húzzon vissza!Aztán beleugrik a hóba, gázolja, töri nyögve, szitkozódva, kono­

kul birkózva, fújva, állati erővel. Borzadozva és csodálkozva eresz­

vífí 173 Q2S

tem utána a kötelet. Az ember hónaljig süllyedt már a hóba, de nem akar tágítani. Arca eltorzult, és dühösen vágja a havat, porozza maga körül, fürdik benne, és ott vonaglik akkor is, mikor a töb­biek felérnek a tetőre, és elbámulva nézik, hogy mit csinál az „elnök".

Csend van, csak a hideg szél fütyül el a fejünkön.Lenn a mélyben, a fehér hófal előtt végre megáll Kádár András.

Visszafordul, és véres szemekkel rábődül a többire:- Mit táccsátok a szátokat! Neki a lapátokkal!Az emberek egyszerre támadnak rá a hóra. Hányják, pállják az

útból lihegve, fáradtságtól tajtékozva.Nehéz, epesztő munka. Szépen megvirrad, mire átvágták a

szakadékot.Dideregve, kékre fagyva, tehetetlenül nézem. Mire visszatérnek

a szánakhoz, tetőtől talpig havasok, jegesek az emberek. Kádár András, mintha semmi se történt volna, nyugodtan ismét ráriaszt a lovakra:

- Fecske! Szürke!...Új veszedelmek, új nehézségek következnek a szeszélyesen

összevissza fújt hósíkok, hódombok között.- Bizony nehéz kenyér ez - borzadozom, de szólni nem merek,

hogy az embereket ne ingereljem. Szégyellem is magam, hogy nem vettem részt a munkájukban, de teljes tehetetlenség fogott el a valóság láttára.

A szerencsétlen székelyek úgy néznek ki, mikor végre kiérke­zünk a vágottba, mintha nehány óra alatt fele életüket leélték volna. Ki vannak merülve, meg vannak öregedve, és el vannak torzulva marhástul.

„Lehetetlen, hogy több erőfeszítésre képesek legyenek!" - gon­dolom, és minden bizalmamat elveszítettem, mikor megláttam a meredek, járhatatlan, becstelen-csúf, szakadékos oldalban a fa­rakásokat. Oda szánnal, marhával bejutni tiszta teljes lehetetlen­ség. - Mit fognak ezzel a fával csinálni? - kérdezem elképedve.

174

- Meggyújtjuk, hogy a tekéntetes úr ne fázzék! - tréfál Kádár András.

- A többi már kicsiség, az a fő, hogy itt vagyunk! - biztatnak az emberek is fölényesen.

Egészen neki vannak vidulva. Mondhatni, játékosan ugranak be az erdőbe, szakadékokba, és a kaszajokról pallani kezdik a hósüve­get. Messziről tudja mindenik, hogy melyik az ő fája. A fagytól, hidegtől vörösre dagadt ujjakkal bontogatni kezdik a rakásokat.

Csak Kádár András nem siet. Nyugodalmasan lepokrócozza a lo­vait, a tarisznyából elővesz egy literes üveget, és bekiált az erdőbe.

- Ide, emberek! Iszunk egy csepp pálinkát!Illedelmesen kullognak oda az emberek.- Érdemtelenek vagyunk reá! - szabadkoznak, de titokban vág­

tak egymásnak a szemükkel, s magukban azt gondolják, hogy mé- ges csak nagyeszű, furfangos ember ez a Kádár András. Újra köz- birtokossági elnök akar lenni, s már zúgassák is, hogy fellép az új választáson. Jókor bebiztosítja magát ezzel a pálinkával... Ám­bár mit mondjunk! Benne legalább van tisztesség. A jelenlegi el­nök a füleit sem mozdította, hogy a népen segíjjen. Igaz, hogy Kádár is szép kőcsűrt építtetett az elnökségből, de ezzel is úgy va­gyunk, mint az egyszeri gróf a gazdatisztjével. Mikor rajtakapta a lopáson, kiköttette a napra, a legyek teljesen ellepték az orcáját. A gróf megsajnálta, s el akarta hajtani róla a legyeket, de a gazda­tiszt nem hagyta: „Ne hajtsa el, méltóságos uram - mondja mert ezek legalább jóllaktak, de ha elhajtja rólam, még éhesebbek jön­nek!" A gróf abba szempillanatba eloldotta a gazdatisztet, s vissza­helyezte az állásába. Hát így volnánk Kádár Andrással is.

Kádár András azonban azzal nem sokat törődött, hogy mit gon­dolnak róla az emberek. Elsőnek idenyújtja nekem az üveget.

- Használjon, tekéntetes úr!Nagy sértés volna, ha legalább el nem köszönteném az üveget.- A Jóisten adjon áldást, békességet, megelégedést, és segítse ne­

héz munkájukban, jobbítsa meg a szegény magyarok sorsát, hogy

175

sok szenvedésünk, kínlódásunk váljon a magunk s gyermekeink, az árva székelység javára.

- Az Isten hallgassa meg! - mondják egyértelmüleg.Rövidet kortyantok az italból, s visszaadom az üveget Kádár

Andrásnak, aki szintén pár szóval elköszönti.Az üveg kézből kézbe kerül. Előbb mindenki leveszi a sapkáját

gőzölgő fejéről, előbb minden arc elkomolyodik, mintha templomba lépne be, és előbb mindenki elmondja a maga egyszerű áldását, így tehettek őseink is, mikor lótejből vert kumiszt ittak, s előbb egy cseppet beleloccsintottak belőle az áldozati tűzbe.

- Kuporítsatok egy szikra tüzet, hogy a tekéntetes úr meg ne fagyjon! - rendelkezik Kádár András, és hárman-négyen mind­járt ugranak is, s pillanatok alatt ágakat halmoznak fel a lábaim előtt. Egyikük közibe kuporodik a rakásnak, acélt, kovát, taplót vesz elő, és kicsihol. A füst felszivárog a máglya közepén.

A nap is felbútt a havas mögött, és aranyos hótűk zizegnek, kavarognak a fényben. Fejem fölött cinke pittyent láthatatlanul, mintha a faág szólalt volna meg.

Elgondolkodva nézek bele a havas, végtelen világba.Az emberek rakodni kezdenek. Hátukon hordják a fát a szénák­

hoz. Három-négy szálat is egyszerre. Szemük kimered, szájukat nem bírják összefogni, arcuk vastag a hidegtől, testük remeg, és meglevő erejük maradékával küzdenek a nehéz fa alatt görnye- dezve, s megkönnyebbülve dobják le a szának mellett. Ilyenkor mindenki sóhajt, de más szó nem esik.

Dolgoznak.Belsőleg velük kínlódom.Olyan sors ez, miről a világ nem tud.Szégyenlem, hogy ne segítsek nekik.Odalépek az első farakáshoz, de a gazdája - éppen az öreg Fejér

Dávid - tiltakozva félretol.- Semmiletteképpen meg nem engedhetem, hogy a tekéntetes

úr hozzányúljon! Ne szégyenítsen meg!

vífí 176 £0*

- Miért, Dávid bácsi?... Hiszen csak segíteni akarok. A terhükön könnyíteni. Jobban esik, ha megtehetem...

A vénember belenéz az arcomba, és csöndesen azt mondja:- Elég, ha a szívivei segít! Az nekünk többet ér!... A szíve! A szíve,

tekéntetes úr!Akik hallották, csendesen bólintanak, hogy úgy van...

vSS 177

A z alvó gyermek feje fölöttEzt a mesét száz esztendőben

egyszer és őszintén szabad elmondani

Kívül éj van. A fuvallat elrendezi a faleveleket, és valahol a mé­lyükben finoman meglebeg a fülemile torka. Már felpattant né­hány csillag, a másvilági élet kezdőbetűi. A kutya fölnéz rájok, hogy éjjeli látásra fényt gyűjtsön belőlük. Az éj hatalmas himnu­sza zeng a hegyek ormán.

Kisfiam, a háznak jókedve, anyja ölében pihen. Lágyan, sejtel­mesen, aranypapucsában, gyémántingecskében a kicsi szobába beszökik a mese. Mondja, mondogatja jó szokása szerint az én feleségem hős János vitézről, aki réges-régen volt, vagy nem volt- mindegy - , kősziklát ebédelt, nagyokat utazott óriások vállán, kinek jó szíve volt, erős volt és szép volt, ki sokat szenvedett, mert nagyon szeretett, és éppen olyan volt, mint... mint, hogy is mond­jam, mint az édesapád. Volt egyszer, hol nem volt, még azon is túl volt, szép tündérországban, hol tündérgyerekek a szivárványt jó hosszúra fonják, s virágnyoszolyából le, a földre dobják.

Minden este hallom a Petőfi-mesét, melynek vége soha sincsen, mert alighogy a kezébe veszi álmos kicsi fiam a mesének szelíd, szép aranykalácsát, hát eljön az álom, s házunk ereklyéje, az ő két szeme, a fény meleg fészke egyszer csak elbágyad; akkor az ős­álom az édesanyja ráhulló hajával titokban s szelíden a szemeire csapkod.

Lehúzzuk a lámpát a fele lángjára. Reáfeledkezünk a fiam ar­cára. Szép szelíden fénylik rajta a simogató mese.

VSS178

Mert az asszonyom meséi szelídek. Nincs bennük gyűlölet és semmi, ami rossz. Mert ezek a mesék sohasem szenvednek, csak nesztelenül folynak, mint a felhők völgyeiben a nap arany patakja.

Aztán a kis legényt ágyába helyezzük, a rajta alvó macskát szép puhán kivetjük, és a faliórát, a házunk dobogó szívét, pillan­tásunkkal szigorúan csendre intjük.

- Milyen drágán alszik - úgy mondja az anyja, s orcájára csókol.Ha most nappal volna, s kertünkben aludna, az édescsók he­

lyére pillangó szállana. így az öreg ágyban (három nemzedéknek vénhedt dajkájában) csak a sok játék rezdül meg kicsi homloká­ban, arasznyi élete fehér koporsójában. Aztán körülrakja kicsi fiát őrangyalszemekkel, ahogy minden este szokta, s végül hozzám fordul.

- És velünk mi történt?Mintha azt mondaná: - Gondosztozás legyen.Az a gondosztozás csak azért sem lészen. (Férfi vagyok, vagy mi!)

Huncutul felelem székely babonával:- Menj el, lelkem, s keress három, virágvasárnapján, pitymal-

latkor született hatvanéves leányt, kinek kötényében penészes a virág, azok majd megmondják.

Ahogy tudom, csak úgy következik most is.- Van-e pénzünk?- Az nincs nekünk - súgom szelíden.így szoktuk ezt minden este. Ilyen fene jókedv a házunknak ren­

des bevétele. Az asszony nem szól - egyáltalán nem szól senki semmit - , csak az anyám tolja fel a pápaszemét. Ránk néz, s az apám bibliája, ez az őskorbeli ékesség kiesik kezéből. A gyertya három szaporát pislant utána, és a kutya a könyvpuffanásra elmor­dul a küszöbön. Szerencsére az alvó gyermek álmában elkacagja magát. Törött aranycserép az ő kacagása, s ettől házunk, mely imént meghalni készült, újra felderül. Az óra hosszú lábaival élénken elsiet a falon. Nagyanyó a hálóházba vonul:

- Nono, gyermekek!

viG 179 Qi*

A holnapi napra nehány kedvező kilátást hazudok, és ezt olyan lelkemből cselekszem, hogy végül is az asszony belenyugszik, s a reménységet feje alá téve ő is elaluszik.

Kicsit nézem őket. A lámpa üszkösödik. A fiam rózsaszínű. Kí­vül az égen a felhők szétverődnek, mintha a leigázott emberiség bontakoznék ki mögöttük, hogy azt mondja:

- Mit is mondjon? - ütődik meg a lelkem...Találgatom, bontogatom a gondolat szirmát, hogy mi lehetne a

szabad emberiség első szava. Feleségem sóhajtása-e, vagy a Petőfi- mesével elkábított fiam tündér mennyországa? A magam szívét nem számítom, mert az emberiség most bomlik ki dermedtségéből. Az ebek földnek nyomott orral lapulnak az éj hatalmas ölén, mert érzik a szakadatlan rázkódást, mely az élet feltörő áramával min­den élőt elborít.

A belső szabadulás természetfölötti izgalmában fiam fejéhez ülök kényszertől ösztönözve, hogy mesét mondjak az alvó gyermeknek.

- Kicsi fiam, ne hidd az anyád meséjét!így dobtam ki az élet villámverte, ismeretlen partjaira, hol há­

ború- és gyűlöletfantomok küzdenek, és ezeknek zaját sohase verheti át a gondviselő boldogság kiáltása. A gyermekágynál úgy éreztem, hogy a világ hatalmas sebe beszél általam.

És mondottam:- Az az ember, kiről annyit mesél anyád, a szenvedés érett ka­

lásza volt. Majdnem szeméten, éhen veszett el. A háznak fájt, hogy ilyen nagy teher lakik benne, és ő is hányszor kérte: hagyj el en­gem, élet.

Zajt hallok. Talán az ablakon valami hír kopog? Semmi. Csak a falomb nézett be rajta, hogy hol járhat a virrasztó férfi lelke. Gon­dolkodva, méltósággal szómra figyelmeztet, és ismét hátrahajlik. Az asszony arcán gondárnyalat látszik. Elszégyenlem magam.

- Volt egyszer, hol nem volt, olyan kisfiú volt, drága volt, mint egy meleg csók az arcon, könnyű, mint a fehér köd a sár fölött, és csak akkora volt, mint te vagy, kisfiam. Ez a kicsi fiú bizony

180

sokat éhezett, mert a kis családnak még kenyere sem volt. Nagyon szegények voltak és jók - mint mi. A rossz emberek mindenüket elvették. Egyszer arra kérte az édesapját, ha nem is ád, legalább mutassa meg neki a kenyérkét, de a kenyérke... már aludt.

A kisfiú látott egy sötét álmot, ágyán hanyatt esett, és ő is elaludt. Édesanyja költögette:

- Szép gyermekem, fehér virág, fehér sugár, kit elnyel a fekete föld! Nem fáj fejed? Nem fáj szíved?

A fiúcska nem felelt. Fehér volt, halvány volt, mozdulatlan, és csak a teste, a lélek sara volt meg. Mert - tudod, fiam - , ő is sok mesét és kevés kenyeret kapott, mint... mint - és nem mertem a fiam sorsát a mese sorsával összekötni.

A gyermek felpillant a beszédre. Rám néz, összegyűjti az álom izét szájában, és újra türelmes lesz, mint a halott, ki arra vár, hogy temetőbe vigyék.

Ismét megdöbbenek attól, amit mondtam.- Nem igaz, ne hallgasd, még szebb mesét mondok!Hát, hogy ne hazudjak, be kell, hogy ismerjem: a kisfiú nem halt

meg, mert az édesanyja nagyon szerette.Az édesanyja. Tudod? Aki volt aranyból épült Ház. Sértetlen

Anya. Jó tanácsnak Anyja, hívséges és titkos értelmű, mint a te édesanyád. De ő volt a Hajnali csillag is, kinek hajnalig csillogott a tekintete a gyermek álma miatt, és sárgára váltak ujjai a gyer­tyaláng fölött, míg érte való imádságát nehéz leikéről leoldozá.

És sokszor elnyíltak a völgyben a kerti virágok, s hullatta leve­lét a nyárfa az ablakuk alatt. A kisfiúból nagy, szomorú fiú lett; akinek a szíve alatt olthatatlan tüzek égnek; de a feje az apja ka­lapjában lakik, kordoványcsizmáját kegyelemből szabták, kinek Isten épít palotát, de olyat, ahol füttyel melegítheti fagyos körmeit a téli hidegben. És mégis ügy érzi, hogy láng ül a feje helyén. Te még nem ismered, de az olyan élet, amelyik Afrikában megcsalja a hiénát, mert keserű szívét adja étkül. Nem hiszed? Akkor történt,

vSfí 181

mikor a fürj azt mondotta: pitypalatty - és a felhőöltözetű ég mellén ragyogott az érdempénz, a nap.

Hiszed vagy nem hiszed, szóról szóra történt. A fergeteg, ez a barna paraszt tépte, cibálta rongyait, és a szeme közé verte az út bogáncsait. Amikor véresen, betegen tántorgott egyedül, felnézett az égre, és azt kérdezte, hogy nem vércsepp-e a csillag, hisz itt a földön oly sokat gyilkolnak.

Nem mese ez, gyermek!Én mégis azt hiszem, hogy ő földileg mégis meg volt halva,

hiszen mindig panaszkodott, hogy álomképek meresztik rá vad szemeiket, és tisztán látta azt is, hogy mit szenved mostan a te édesapád.

Mit mondasz? Hogy ez hogyan lehet?Hagyd el! Majd ha megnősz, és felmégy az öreg székelykirály­

nak, a Hargitának tetejére, majd megtudod te is. Onnan majd meglátod, hogy az emberek mindenhol egyformán szenvednek, és egyformán kell szeretni őket. De ezt csak az érti, aki már meg­mosdott saját könnyében, tisztította száját barmok ételével, éjjeli lakást vett a virág szájában, s onnan nézett le a mások életébe - mint ahogy ő tette, nagy Petőfi Sándor.

Ott a virágszájban legjobban hallatszik, mint rágják el az em­berek egymás lelkének aranyhúrjait, és csak a kis pokol, a szív izzik a gyűlölettől. Ennek a virágnak piciny harangjai mind vészre kondítnak, amikor azt látják, hogyan orozzák el a földnek népei egymásnak életét. Hej, nem lehet napsugárnak nevezni a kígyót!

Szíve volt az üllő, melyen az egész világ dalát Isten kalapálta, hogy a pusztulás lármája immár csendesüljön, és a megtépett föld, a síroktól szaggatott: velünk megbéküljön. Ma még árkok falazata sebzi a daloknak szárnyát, de mégis meggyőzte a gyilkolni siető golyó lélegzetét. Az ember pedig, a föld arculatának sok apró foltja szabadult általa, mert kicsi fiam, olyan ő, mint a csodamadár, ki hímes szárnyán terít asztalt kicsinyeinek.

*Í2 182 Öt*

Én pedig, Fiam, ki mindezt mondom róla, oly parányi vagyok, mint a megégett papír hamván a szikra. Csak ő röpül, röpül, s ott van már az előtt, ki pillantásának kormával kormányozza a világot, kinek valója fény.

Te még nem érted meg, kicsi vagy, kit feldönt még a fűszál, de el­jön ideje, amikor benned is égni kezd a kérdés: lenni vagy nem lenni.

Vajon megéred-e, te anyamesén nevekedő gyermek?Akkor már vége a mesének. Fölébredsz álmodból, megtanulsz

szeretni.Már közel a virradás, szelíd fény jön hozzánk, már piroslani lá­

tom az almát a fán. Az asszony is ébred, könnye legördült a párnán.De te ne szólj neki, hogy mindezt elmondottam. Várj és kacagj,

örülj anyád meséjének, hiszen olyan korán halnak meg a mesék....A házunk fölött hajnali zaj ébred, és visszatér a világosság,

elárasztva mindent, hogy égi jelével ma is megmutassa célját a vi­lágnak.

v ífíl83

A hazátlan ember

Alkonyaira hajlott a nap. A fák az ablak előtt koronáikat ösz- szedugva beleskődtek, várva a lámpagyújtást, hogy a fényénél melegedjenek. Néha a szél miatt összevesztek, és békétlenül egy­másnak verték ágaikat. A sötétség mindig teljesebb lett. A tűz mormolva sírt a kályhában. A sovány macska tűzkő szemeit rám meresztette. A könyvekben aludt a tudomány. A faágak néha megkarcolták az ablaküveget. Viharzó lélekkel, fáradtan, egyedül ültem. A gyereket a szomszédba loptuk, míg az édesanyja meg­díszíti a karácsonyfát.

Szegény zsebnek szegény az angyala, mégis a feleségem kedves dúdolása olyan vígan hallatszott. Csak magam ültem kavargó vér­rel, égő szemekkel.

- Ez így nem élet - keseregtem fájó indulattal.A kapu csattant, és egyszerre magas, széles vállú ember állott

a küszöbön. Viharzó lelkemet öröm töltötte el, mihelyt ráismertem. A falumból való volt, kerek húsz esztendeje, hogy utoljára láttam. Régi jó időkből való testvérem volt, kivel annyi rózsát együtt sza­kasztottam, aranyos pohárba nótázva kacagtam. Mókának, tréfának én is társa voltam. Az a hely is áldott, ahol vele jártam. Boldogan rikkantottam:

- Szervusz, Dani! Drága szent ecsém. Édes szívem, lelkem fiam. Öreg cigányvajda. Ugyan hol jársz erre? - Ölelgettem, taszigáltam, kedveskedtem, de a kemény ember sehogy se derült fel.

Hiába kínáltam az asszonnyal együtt, szóval, öleléssel hosszan melengettem, nehéz szempillái akkor is borongtak. Mikor az első szót valahogy kinyögte, rettenetest mondott:

184

- Csak búcsúzni jöttem. Hazát változtatok.Én csak eldöbbentem.- Azt nem lehet, Dani. Bolond vagy te, Dani - ráztam a fejemet.Kicsi asszonyomat kiküldtem a házból, csak hogy meg ne hallja,

mit ez a hazát változtató rettenetes ember a kis falumról beszél. Magam se kérdeztem, mert attól rettegtem, hogy fiatal életem sok drága emlékét mind elveszítem. Vártam mámorosán, sehogy se értettem a falumbeli embert, hogy lehetett idesüllyedni, egyetlen megmaradt drága kincsét magától eldobni.

- Ne csodálkozz rajta - mentegette magát a hazátlan ember - , hogy erre vetemedtem.

Tüzes kínnal égett szégyenletes szava.- Szomorú már otthon minden magyar ember. Nincs már nó­

tája, csendes keserűség, jövőtlen reménység már az ő országa, rossz­ra jár a szája, hervadt az orcája, sanyarú kenyéren tengődik a lelkűk.

- Hazudsz, ember, százszor hazudsz - tiltottam a vádat, hanem a hazátlan esküvel megfogadta, könnyel pecsételte, haraggal kor­holta, átokkal temette, kézzel fenyegette, szívével érezte, de én mégse hittem. - Mert az a mi falunk - mondom - olyan hely volt, hogy olyant nem látott senki fia. Ott mosdatlan kézzel kenyeret nem szelnek. Fekete fecskének is piros a torka a csicsergő örömtől. Mikor a szép búza kihajlik az útra, kedvében megreszket, úgy száll az Istenhez a dalos pacsirta. Ott még a jajszó is szépen nyílott virág. Búval ágyba nem feküsznek, irigységnek, gyűlöletnek nem kedveznek. Nem fogják az ökör szarvát, hogy a más földjét el­szántsák, de a barázdába vetett magot verejtékkel megnevelik, és a csokros rózsát leányok csókjával harmatossá teszik. Ott termett a nóta, minek nincsen párja. Mikor otthon voltam, még a madarat is egy ággal lejjebb csaltuk, hogy tőle tanuljunk. Egész életünket édes anyanyelven gyöngyökbe foglaltuk, dalba szépítettük. Emlék- szel-e, Dani? Egyszer megszámláltuk az összes klánétát, jávorfa furulyát, a nóták szerszámját...

Ingerülten közbeszólott a hazátlan ember:

iS S 1 8 5

- Eltelt, elmúlt, vége annak. Klánétát, furulyát mind a tűzbe hány­ták. Már a magyar nóta - én azt mondom - meghalt. De hát mit is várjunk - kacagott keserűn - üres hassal, rokkantsorban, árva gyermek rongyaiban, az özvegyi élet ezerféle bánatában, mikor nyakán fityeg talán mindenkinek az ő friss halottja, a megboldo­gult világ kegyetlen sodrában reménytől és kedvtől megfosztott lélekben hogy teremjen nóta? Hogyha teremne is, az is koldusnóta. M ehetsz-jöhetsz, járhatsz, elibéd nem állnak kísértetruhában, elmásított arccal, világot gyűlölő bizalmatlansággal ugyan be nem hívnak az üres tűzhely mellé.

- Elég, te kárhozott - törtem rá haraggal. - Hol tanultad meg a pokol ábécéjét?

Üres, szenvedélytelen szótalansággal csak mosolygott a felin­dulásomon. Engemet elragadott az indulat, halántékom össze­szorult, és megragadtam ruhája gallérját.

- Felelj! Ki ölte meg az én népem kedvit? Ki lopta el az ő ajaká- nak mézit? Ki törölte ki szeméből a békesség kékségét? Kire pa­naszkodjam? Kit illessek váddal? Feleljen az élő, feleljen a halott, a fennvaló Isten űgyis számon kéri.

A hazátlan ember öklére könyökölt, egy kevéssé gondolkodott, de a szeme úgy villogott, hogy szinte látni lehetett a sötét szobá­ban. Végül hirtelen elkacagta magát. Szokása volt neki ez a kurta, heves kacagás, valahányszor valami nagy veszteség érte. Olyan tompán, süketen beszélt, mint az egyszeri pap, ki a nagy harang alól prédikált.

- Jut-e eszedbe a pávátok? - kérdezte.- A pávánk? - sóhajtottam, s már az is jólesett, hogy említette.- Hát ez a páva egyszer hímes szárnyait, gyönyörű farkát szét­

terítve aludt az udvaron. A kicsi, pelyhes, sárga csirkék rágyűltek csillogó tollára, s a szép verőfényben rajta elszunnyadtak. Egyszer csak a páva felugrott, lerázta magáról, s a csirkék a porba gurultak. Valahogy így jártunk mi is. Aludtunk a páva tollán. Élettel, vérünk­kel hímesebbé tettük. Mi, szegény, kicsi nép elbódulva az élet

OS 186 S2>

szépségétől, lelkünk igazát érezve az elrepült páva árvái marad­tunk. No de Isten veletek. Mennem kell. Ti itthon várjátok, én utánamegyek, és megkeresem a földi sors elrebbent szép páva­madarát.

Ránéztem a szegény hazátlan emberre, s megesett a lelkem. Hogy eresszem így el megrendült lelkének kietlen terhével? Átöleltem két igaz kezemmel, fejem a fejéhez odahajlítottam, s így kértem, esdődtem:

- Maradj. így ne menj el.Ellökött magától.- Nekem már beszélhetsz. Én elkeseredett ember vagyok. Hitem­

ben csalódtam. Haragszom a házra, melyben születtem, mért nem omlott reám. Haragszom a tejre, mely felnevelt, mért nem vált mé­reggé.

Elborzadtam. Aztán az irtózás belőlem is kitört.- Ugye? Hát így vagyunk? Nohát ide hallgass. Ha igaz, mit mon­

dasz, megvádollak azzal, hogy mindenért ti vagytok a hibások, akik gyűlölködtök. Gyermekestül felrúgjátok az élet bölcsőjét, egymás ellen gyújtottátok az emberiség szívét. Nem csoda, hogy népek mennek veszendőbe, mert aki a halállal birkózik, elsorvad az, és a megtört szemeknek nincsen kedvük, vérző szájnak nincsen imád­sága, fával, vassal gyámolított, roskadt csontú lábak sajgó kínjából nem virágzik nóta.

Te csak eredj, fuss, távozzál. Ha minden gyűlöletnek vége lesz itt, ezen a földön, minden másképpen lesz.

A magyar nóta is megjön majd, ha a vetés sárga pora táncol a levegőben, s a kasza elkezd harsogni a kövér fűben. A virágok hűs illattal nőnek, a sok fényes felhő bodrosan hullámzik, a naptól szik­rázik. Mindez a sok szépség egyszerre körülveszi, megbabonázza a mezőn dolgozó embert, s a legszegényebb is úgy érzi, mintha a mennyországba járna napszámba.

Az erdő - tündér erdő. A füvek suttognak, bogárkák s fáradság altató dajkájuk. Egyik hely tündöklőbb, mint a másik. Itt még az

viG187Si>

Isten is kedvesebb, mert megosztja fiaival a teremtés gondját. A vá­rosi ember csak dolgozik, a falusi nép termel: földből kenyeret, bánatból erőt, becsületből igazságot, fehér hajnak tisztességet, szegénységnek meleg fészket, borból kedvet, szép leányból fele­séget.

Azt mondtad, hogy otthon tűzbe hánytak minden nótaszerszá­mot. Lehet, de mihelyt kibúvik az első fűszál, falevél: kis gatyás fiúcska leszakítja, nyelvére illeszti, s olyan trillás, tarka muzsika lesz belőle, hogy utána nem csinálja ezer zongora sem.

Hát hiszed-e már, Dani, hogy nem repült el a mi pávánk, mert annak sziklából épült a csontja, virágból a tolla? A hátán fenyves erdők nőnek, patakok csevegnek, pásztortüzek égnek. A fejét úgy hívják, Hargita, a szemeit úgy nevezik, hogy isteni gondviselés, a szárnya pedig nem nézi, hogy milyen ruhájú az ember, s milyen nyelven kéri, egyformán betakar itt minden embert.

Hallgatagon elgondolkodtunk.Kívül lassú, molyhos havazás indult, a világ fehéredett. A leve­

gőben lengő zajtalan hófátylak lelebegtek a földre. A bagoly a kéménylyukból örvendezve nézte, és huhogva kiáltozott. Felesé­gem behozta a lámpát. Egymásra néztünk a hazátlan emberrel. Szégyenlettiik a beszédet folytatni, de látszott, hogy mind a ketten fárasztó szenvedésen estünk át.

- Menjetek, gyújtsátok meg a gyertyákat, mert jön a kisfiam!- sürgetett az asszony.

Megcselekedtük.Bizony szegényes volt a kicsi fa. A keblem elszorult, és nem mer­

tem közel menni hozzá. Csak most láttam, hogy az aranyszálak a feleségem hosszú szép hajából voltak reálopva, a kis gyertyákat a tenyere közt sodorta. A fácskának minden ága a mi szegénysé­günket leplezte le.

És mégis. Mikor a kicsi fiamat behozta az anyja, örömében el- sikoltatta magát az ártatlan, és úgy maradt elkáprázva ennyi fényes kincs láttán.

188

Lassan-lassan édes érzés vonult, borult az életünkre. Erő, üdvös­ség töltötte el, fejünk felmagasodott, szájunk sugárzott, mint az izzó szén.

Ekkor a hazátlan ember meggörnyedt, keserveset sóhajtott, vég­leg eltörött benne a lélek, felénk intett, és homályos szemekkel, komoran, gondokkal terhelten, megalázva eltűnt, elment...

*

Nemsokára egy gyertya elaludt a karácsonyfán, a kisfiam sírni kezdett, nekem egy könnyem kiesett, feleségem elsápadt, mint a sárga halál.

189

Karácsony az idegenben

Az egyik azt mondja: „Christmas", a másik: „Weihnachten", a harmadik: „Navidad", a nyelvek mindenikén más a neve, a lé­nyeg s a hangulat mindenkinél ugyanaz, s minden ember szemé­ben ott ég a csillag, az embert szerető Isten jeladása a világtörténe­lem legnagyobb eseményéről. Ahány ember, annyiképpen éli át s látja, annyiképpen ünnepli és sugározza szét a leikéből kitörő örömet a maga fajának, nyelvének, művészetének, sokszázados szokásának megfelelően. Különös és minden évben egyszer nyíló, szeplőtelen, tiszta és csodás virág, melyet mindenki a saját lelkének poharába tesz. Mindenki gondolatainak s érzéseinek, sorsának és életének középpontjába állítja, önmaga misztériumává teszi, saját lényének költőjévé válik, s a benső ünneplésnek ezt a szépségét, igazát, mélységét, édességét, hangulatát, annak végtelen hullám­zásait képtelen a szó kifejezni. A lélek tengerének vihara dúl ezen a napon minden szívben, mely átjárja a mindenséget a szédítő életmélységektől az Isten trónjáig. És ezt a hatalmas lélekhullám- zást a Messiás-gondolatnak megvalósult titka, erői s fénye járják át.

De nemcsak az élők mozdulnak meg. A holtak s a múlt szintén kitárják a maguk karácsonyát. Amit a művészet minden ága róla álmodott s alkotott: képek, szobrok, zene és szó a maga egykori hangulatában s patinás stílusában mind megelevenednek a kicsi Jézus jászolánál, s hatalmas kultúrák vetélkednek az O dicsőítésé­ben. A por s a hamu a halhatatlanság köntösébe öltözött, a név­telen s elfeledett embersírok milliárdjai életre kelnek ezen a napon, s a letett élet minden halhatatlan értékével ott tolonganak a bet­lehemi jászol körül. Csak Isten álmodhatta meg a mindenségnek

«áfí 190 Ql>

s az élet szakadatlan voltának ezt a fenséges, igaz s gyönyörűséges Walpurgis-éjjelét, mely minden esztendőben teljesedésbe megy örök akarata szerint. Mi, élők, dadogó s kezdetleges kis férgek vagyunk ahhoz, hogy ki bírnók bontani vagy csak megsejteni is a karácsonyban megnyilvánuló isteni gondolat, jóság, nagyság, elmúlhatatlan törvény s szeretet valódi lényegét. Az egek harma- toztak, s a lélek mannájának asztalát terítették számunkra. Alig ér­tünk meg többet belőle, mint a méh, mikor bódultán szívja a vi­rágból az édes nektárt. A méhnek is megvan a maga külön világa, de még ezt se értjük meg, a méhecske „csodáit" se ismerjük. Mit akarunk akkor kezdeni az Isten csodáival, melynek legnagyobbika a betlehemi jászol szalmájára számunkra letett isteni Gyermek?

Hiába hivalkodunk kultúránkkal, civilizációnkkal, s hiába ká­bulunk el a világ szédületes haladásától, mert mindez az Isten asztaláról lehullott morzsa csak, bizony, csak lopjuk őket a világ­mindenség apró titkai közül, de nem alkottuk őket, s arcunkra kell esnünk már a gondolattól is, hogy ki az, aki a már megsejtett nap­rendszerek milliói fölött uralkodik. Bizony, mindössze bűnös, sze­gény, egyszerű s tudatlan betlehemi pásztoremberek vagyunk mi is mindannyian mindehhez képest, akik nem tehetnek egyebet, mint alázatosan elmenni az angyalok szavára csodalátni, hódolni, hitet, bizalmat s erőt inni Isten kútjából, hogy az arasznyi földi létet tovább cipelhessük, s eligazodhassunk az élet szakadékai közt. Aki ezt a kutat meg nem találja vagy elutasítja magától, az elve­szett, s ja j minden pillanata.

Jól jegyezd meg ezt, magyarom, magadnak!Ki kevesebb, ki több esztendeje már, hogy a nagyvilágban há­

nyódva, hazátlanul s bujdosva, vagy megtűrten, az élet utolsó ener­giáit dobva oda a mindennapi falatért, epesztő küzdelmek árán kapaszkodva a percnyi létért minden idegen fűszálba, távol az ott­hontól kénytelen ünnepelni a karácsonyt. Olyan mindegy, hogy New York felhőkarcolói közt vagy őserdei tűz mellett, Afrika siva­tagján, az ausztráliai világban, forró szigetek párájában vagy Európa

*12191

dómjaiban, széles e világ bármely pontján, s idegen, különös szo­kásai közt árván meghúzódva a néprengetegben akarsz a jászolhoz jutni, öröm helyett a szíved fájdul meg, mert semmi sem pótolja az otthoni karácsonyi élményt. Az elmúltat, az igazit. Kezed remeg, arcod elbátortalanodik, s könny születik a szemedben, egész lényed felkavarodik, a fényes ruhájúak előtt rejtegeted rongyaidat, s az ed­dig átélt sok szenvedés, aggodalom s bánat egyszerre rohannak rád, már napokkal azelőtt, s már előre félsz a világ legnagyobb öröm­ünnepétől, a szent karácsonytól, mint aki már nem vár semmit tőle a maga számára.

Ha pedig önmagaddal valahogyan létre is jönnél, otthon szen­vedő szeretteid jutnak eszedbe, szülőfölded, hazád sorsa, az olva­sott s hallott szörnyűségek torz képei kavarognak lelki szemeid előtt, a börtönökben, fogságban, munkatáborokban sínylődök, a deportáltak népe a magyar tél zordságában, jajokat s halálhör- géseket hallasz, sebeket, szenvedést s vérhullást, tömeges halált látsz magad előtt, és vívódói szörnyűségesen.

De ha mindez nem is bántana, vagy ez érzés- és gondolatvilág, a tagadhatatlan realitások fölébe is bírnál emelkedni, akkor sem bírsz teljesen és maradéktalanul felolvadni az idegen karácsony- megülések hangulatában s szépségében. A múltadhoz menekülsz. Behunyt szemeid előtt látod a havas erdélyi, felvidéki hegyekből az éjféli misékre kis bendőlámpással menőket, az Alföld pusztáin igyekvőket, a szűz hó fehérségében szikrázó fényeket, a kigyulladt ablakú templomocskákat, a falvak drága magyar népének szede- lőzködését az egykor olyan meleg s feledhetetlen házikók s tanyák mellől, hallod a Kárpátok zúgását, a nád zizegését, a karácsonyi éjszaka minden különös rejtelmét. Mit neked Bach s más világ­hírű templomi szerzők, mikor olyan szép semmi sincs ezen a na­pon, mint mikor párálló szájjal az egekig zengi a falu népe, hogy: „Betlehemi pusztán örvendetes hír van..."; „Mennyből az angyal lejött hozzátok..." - s ezért dicsőség mennyben az Istennek!... Majd ha a kicsi Jézus megnő, majd megítélheti, hogy - bizony Isten - olyan

192

szépen s igazán, olyan melegen s kitárt hittel, szeretettel s boldog­sággal soha sehol a Földön nem ünnepelték a születését, mint a magyari népek. Nem is igen fogják. Szóm zokon ne essék, s ne vét­kezzem vele, de ezt a színt Oszentfelsége nem engedheti veszen­dőbe menni!

Nohát, nem is fogja! Ebben bizonyosak lehetünk.Azért most se panaszkodjunk!Először azért, mert lehetünk bárhol a világon, egyetlen népnek

s egyetlen embernek sincs több joga odajárulni az Isten jászolához, mint nekünk, magyaroknak, s Jézuska sem méri kisebb mértékkel kegyelmét, szeretetét s e búbánatos élet- s lélekmegváltását a nagy népeknek, mint a mi maroknyi nemzetünknek, és sohasem lehet tudni, mire jó ez a ránk engedett mostani megpróbáltatásunk. Megfogadom akármibe, hogy sok jóban lesz még részünk, ha arra érdemesekké válunk.

Másodszor azért ne ácsánkodjunk, mert ha jól meggondoljuk, az első s igaz nagy ajándékot most is nekünk nyújtja a Maszületett, ezzel a mi belső, lelki fölindulásunkkal. Azért kavar fel ennyire, hogy még mélyebbre rögzítse bennünk, még elvehetetlenebbé tegye bennünk a magyarságérzést s öntudatot. Ezért bolygatja fel ennyire bennünk a múlt s hagyományok, a magyar élet gyönyö­rűséges emlékeit, hogy senki el ne vehesse tőlünk, s fájjon ki­mondhatatlanul, ha magunk akarnók kitépni a szívünkből. Ezért bújunk olyan szomjasan a rádiónk alá, hogy valahonnan a világ­űrből kihalásszuk, ami erre az ősi magyar karácsonyra emlékeztet: a misét, istentiszteletet, kántálást, pásztorjárást, verset s imádságot, papok biztató szavát, s megtöltsük vele űjabb esztendőre a lel­künket.

Harmadszor azért ne sopánkodjunk az idegenben töltött kará­csonyok miatt, mert ezzel módot s alkalmat akar nyújtani nekünk a Gyermek, hogy annak örömében s szeretetében egymásra talál­junk, letegyük az egymásra törést, gyűlöletet, egymásfojtogatást, irigységet, büszkeséget s egyéb nyavalyáinkat. Bizony, elkél már,

< iS 193ai>

hogy ha mi nem tudjuk, a Jézuska tegye össze a mi kezünket, s a nagy ünnep fényében egymásra találjunk, segítsük, istápoljuk egy­mást, s védelmezzük minden poklokkal szemben.

Az se lebecsülendő dolog, ha meggondoljuk s átérezzük, hogy lehetnek vasfüggönyök, akármilyen hatalmi feszültségek a szeren­csétlen világ fölött, gépek s atombombák, egymásnak szegezett szörnyűséges fegyverek, mindez múlandó, s nem bírja megaka­dályozni, hogy a ma született Gyermek első mosolva új és tisztult, magasabb rendű élet kezdetét ne jelentse, s az emberi lélek le ne győzze a hangon túli sebességű repülőgépeket s a fényévek mér­tékét, s össze ne kösse azokat, akik egymást szeretik.

Még sok mindent lehetne mondani, de nincs idő, mert máso­dikat már harangoztak, s menni kell az éjféli misére.

Azért hát adjon Isten boldog karácsonyt minden igaz magyarnak!

vSQ 194 Ql>

„Bujdosók karácsonya"

A dobkályhában morog a tűz, a kis menekülttanyán erőltetett otthonosság, megilletődött arcok, fénylő rongyok, fenyő az aszta­lon, rajta pár semmiség, sárga arcok a gyertyafényben. Ez a mi karácsonyunk. A szentesti találkozó. Erőltetjük a hangulatát, és szé­gyelljük, hogy szegényebbek vagyunk Jézuskánál, üldözöttebbek, a jászol nyomoránál ridegebb a mi hajlékunk. Ma milliószámra vagyunk nyomorultabbul, akik rongyosan, kézen fogva megyünk a halállal. A mi csecsemőink megfagyhatnak. Barom se lehel rájuk. Hányán vannak, akiknek istálló se jutott, akik kinn szenvednek, dermedeznek a romok közt vagy a szabad ég alatt? Egy bajor se szúrja be az orrát, hogy megkérdezze: „Eltek-e még, nyavalyás buj­dosók?"

Csendesen vagyunk. Senki sem mondja meg, mit érez, gondol. Minek aggassuk fel sebeinket a karácsonyfára? Kár ilyenkor eről­tetni az együttlétet. Úgyis csak látszólag vagyunk jelen. Lélekben hazaszökik mindenki. A szétszórt milliók megkeresik egymást szanaszét a nagyvilágban, a kifosztott házak romjai közt, a mene­külés nyomorában, börtönök szenvedései, gyötrődései közepette, tömegsírokban, és benéznek a túlvilág ablakán is. Milliók keresik egymást az éjszakában, és kinek van kedve angyalokat nézni, Bet­lehembe menni?

Megszólal a harang. Este hat órakor van az éjféli mise. Még meg­próbáljuk elénekelni, hogy „Betlehemi pusztán örvendetes hír van!...". Nem megy. Nincs nekünk már sehol örvendetes hír. Meg­érintjük egymás hideg kezét, és szétoszlunk.

195

Hó, jég és hideg. Az ablakok belevilágítanak az éjszakába. A kö­rülfekvő hegyeken is lámpafények imbolyognak. Az erdei tanyák népe jön a templomba. Mellettem is emberek sietnek tova.

Mi is nekigyürkőzünk a jeges, meredek templomhegynek, mely­nek a csúcsán fénylik a templom. Valami nyugtalanság mégis van a világon, a természetben. Vagy csak én érezném úgy?

A templom hangulata mégis elringat kissé. Állok a hideg fény zuhatagában, és nézem a kis jászolt az arany szalmán. Oldalt pa­pírmasé barlangban a karácsonyi misztérium megtestesítve, egy- ügyűen felékesítve és kiegészítve a biblia sovány, fakó oroszlánok­kal a hegyek ormán, kávészín barmokkal, kopár pálmákkal, német arcú angyalokkal, palesztinai hangulattal.

Esze van azonban a németnek, és gondolt a takarékosságra is. Ünnepek és bibliai történetek szerint csak ki kell cserélni a figu­rákat, és újra rendezni. Vízkeresztre felteszik majd a három nap­keleti bölcseket, a pásztoroknak pedig kiteszik a szűrét. A barmok maradhatnak. Lehet majd érzékeltetni a Heródes-jelenetet is.

Pillanatra leköt ez a bibliai játszadozás, templomhajó-körmenet gyertyavivő gyermekekkel, érdekes bajor ceremóniával.

Állok a zsúfolt templomban, és hagyom, hogy hátulról beleimád­kozzanak a fülembe. Omlik a szálkás német szó a szájakról. Varázs minden szemben a szent éj hite, középkori reveláció, sovány, fekete pap, szent árnyékok a zugokban és a falakon, girbegörbe gregorián, orgonaszó. Szóval karácsony. A nyomorult ember pil­lanatnyi magafeledkezése.

Sajnos, hamar vége van, és utána kétszer esem orra a sötétben a jéggé fagyott úton.

*

- Kalács! - kiáltok fel meglepetten. - Töltött káposzta!Nem mese, nem ámítás, valóságos töltött káposzta Németország­

ban, az éhezések esztendejében.

vSö 196

Iszen tudom, hogy nem ünnep az ünnep töltött káposzta nélkül, aminthogy a húsvét sem érvényes bárány nélkül, de megáll az em­bernek az esze, hogy honnan szedte, takarékoskodta össze az asz- szony, hogy nagy, színes foltot önthessen a lelkünkre. Dicsérem, kacagok, hogy annál boldogabbá tegyem, és amikor legjobban für- dünk mellette a régi idők hangulatában, nem ráesik-e az asszony sírva az asztalra, hogy az ő gyermekei nem ehetnek belőle, minket pedig meg fog verni az Isten.

Átkozott legyen, aki így megmérgezte az emberek életét!

(Részlet az íme, az emberek című regény 39. fejezetéből.)

vífí 197

Álózi bácsi karácsonya

A falu visszazökkent a régi kerékvágásba. Még nagyobb lett a gond, mert közeledett a karácsony, és ilyenkor kétszeresen érzi az ember a nyomort.

Nagyhétre az idő is elszomorodott. Vastag, szürke felhők go­molyogtak a házak tetején, és nappal se akart kivirradni. Fáradt hó pilinkézett egész nap, és délután négy órakor már sötétedett. Este a fények hamar kialudtak a faluban, és egyetlen lélegzetvé­tel se hallszott a fekete ablakok mögött.

- Szomorú karácsonyunk lesz az idén! - mondották az emberek.Nemigen volt minek örülni. Amennyire lehet, mégis meg kel­

lene adni a módját a Jézus születésének.Pénteken a vén pásztor is leereszkedett a havasról, és este bezör­

getett a pap kapuján. Havas fenyőfát hozott a hátán.- Hol jár ilyen későn? - lepődött meg a pap.- Az ünnep miatt be kelle hogy jöjjek! - rázta le magáról a havat

Álózi bá. - Legalább egy szál gyertyácskát gyújtanom kéne a szent­estén!... Gondoltam, ha már erre járok, legalább benézek a tiszte- letes úrhoz is, s hogy üres kézzel ne jöjjek, ezt a fenyőcskét lecsa- pám a lábáról, hogy legyen a gyermekeknek karácsonyfájuk!...

Meghatódás és keserűség fogta el a papot.- Köszönöm, de az én gyermekeim nincsenek itthon!- Nem tesz semmit! - mosolygott a vén székely. - Azért csak

díszítse fel, s gyújtsa meg a tiszteletes úr, éppúgy, mintha itthon vónának. Ugyanolyan ereje van...

- Úgy lesz, Álózi bácsi! - ígérte a pap, és arra gondolt, hogy mennyi természetes finomság szorult ebbe a félvad havasi emberbe.

*iQ 198

Kietlen, nehéz életében jólesett ez a néhány meleg szó is. A havasi ember a maga nyugalmával, tiszta, egyszerű lelkének, zamatos sza­vának illatával egészen betöltötte a házat. Melegséget és bizalmat, erőt árasztott. Jólesett a papnak, hogy vele van. Ott fogta éccaká- ra is. Megkínálta száraz étellel, és elbeszélgettek.

Az öreg másnap lábat csinált a karácsonyfának, fát vágott az ünnepekre, ellátta a házat.

Az öreg délután összepakolta az átalvetőt, és készülődött.- Én ejisze elmegyek haza!A pap marasztalta.- Tudja mit, Álózi bácsi? Ne menjen sehova! Legyen az én ven­

dégem az ünnepeken!- Nem lehet! - ijedett meg az ember. - A karácsony csak úgy

karácsony, ha az ember otthon tölti. Erre a napra még a vad is hazahúzódik a vackára... Mi lenne a szentestével, ha nem otthon tölteném! Ne es mondjon effélit nekem, tiszteletes úr!

- Osztán mit csinál a szentestén egyedül? - kíváncsiskodott a pap.

- Ezt a gyertvácskát, amit vettem a Szövetkezetben, meggyújtom, s elimádkozgatok, énekelgetek mellette... A két kutyám nézi... Jó tüzet teszek, nem csinálunk semmit, csak várjuk a Jézust... Hideg házzal, zárt ajtóval nem várhatom!... Ezt bé kell hogy lássa a tiszte­letes úr is!... Az idén éjféli misét is csenálunk a favágó emberekkel...

- Mit csinálnak? - lepődött meg a pap.- Éjféli misét!- Hát azt hogy, katolikus pap nélkül?- Nekünk nem kell ahhoz pap... Van odakünn a Borvíz ódalá­

ban egy nagy barlang. (Hallhatott róla a tiszteletes úr.) Ebbe a bar­langba jászojt csináltunk, s megjádzuk a Jézus születésit éppen úgy, ahogy meg vagyon írva a szent könyvekben...

A pap bámult.- Aztán hogy jácodják meg a Jézus születésit?Az öreg restelkedett az együgyűsége miatt, de azért elmondotta.

vífí 199 £Ü*

- Azt úgy, hogy Ülkei Rózsinak az idén fia született. Ez jó lesz Jézuskának. Az anya már megvan... Az öreg Üdő Márton bácsi lesz Szent József... A jászoj mellé felhajtunk nehány ökröt, fél csorda juhot, hogy Jézusra lehöljenek, ahogy az ének mondja: „Ökör, sza­már reája Iehölvén"... Hát így valahogy!... Erről én semmiletteképpen nem maradhatok el! Ne es tartóztasson a tiszteletes úr!

A pap megrendülve elgondolkodott.- Hát akkor csak menjen, Alózi bácsi!A havasi ember szinte mohón kapta fel az összekötözött átal-

vetőt, és boldogan vágott neki a havasnak. Lihegve sietett, hogy idejében ott legyen, mikor megjácodják a Jézus születésit...

A pap irigyelte, és vigasztalan szomorúságba süllyedt.

*

Eljött a szenteste.Otthontalanul vánszorgott a pap egyik szobából a másikba,

és minden pillanatban gyermekei arca rémlett fel előtte. Ezen a napon mindenki elhagyta, senki be nem nyitotta ajtaját. A leg­szegényebb ember is érezte a karácsony melegét, és a legvadabb szívben is kinyílt a virág. Édes változás történt mindenkivel, s a ko­mor szemekben fény gyúlt.

Napközben kétszer is végigsétált a falun, és látta, hogyan készü­lődnek az ünnepre. A kemencék kenyérillatot leheltek, az asszo­nyok sürgölődtek. Az utolsó hetek minden verejtékét feláldozták, hogy ezen a napon örvendhessenek.

Estefelé hazavánszorgott, és tüzet gyújtott. Leült melléje, és néz­te. Neki senki sem sütött kalácsot, asztalán nem ragyogott arany dió, mogyoró, nem várta jó vacsora, neki senki sem kívánt boldog ünnepeket, s csak az ő háza volt elhagyatott, néma.

Már elindultak a kántálók, betlehemes gyermekek. Már a szom­szédban hangzik a rigmus:

„Zergetik a kócsot, pénzt akarnak adni"...Már az ő tornácán kopognak az apró csizmák. Suttogás. Elhe­

lyezkednek az ajtó öblében, és hirtelen felhangzik az ének:

200 Qis

„Csorda-pásztorok, mikor Betlehemben, csordát őrizének éjjel a me­zőben"...

Kedvesen omlanak be az ajtón, és félszegül verselnek. A pap megajándékozza őket. Alig mennek el, újabb csoport érkezik. Az utcán imbolyog a betlehemesek lámpája is, és jönnek a király, a fürtös juhászbundás csordapásztorok, hogy eljátsszák az ősi misztériumot. Az emberek lelke megtelik barmok leheletének, nap­keleti csillagoknak, a puszta éjszakájának hangulatával. Ebben az áldott, csóré gyermekben bízik mindenki. Tőle várja, hogy le­emelje a gondot vállaikról, a pusztulás félelmeit elriassza, hófehér kezecskéjével vesse el búzájukat, öntözze meg kertjüket, díszítse fel fájukat, rétjeiket, erdejüket, tanítsa örömre madárkáikat, adjon erőt, vigasztalást a szenvedőknek, bizalmat a csüggedőnek, hitet a kétségbeesetteknek. Játszótársul küldik hozzá saját gyermekei­ket, hogy megismerje és megszeresse, soha el ne feledje, hanem hogy megossza a kenyerét velük, csókolja meg ajkukat, hogy a dicséretére felujjongó szép magyar szó soha el ne múljon róluk. Abban a pillanatban, amelyben a kicsi Jézuska ezen a szép kék hajnalon rányitja drága szemeit a világra, úgy fogadják be ezek az egyszerű emberek, mintha örökbe fogadnák: valóságosan és iga­zán. Szeretik, mert gyermek, apró, tehetetlen csecsemő, ki azért Isten és halhatatlan. Gyermek, ki evett az ő fekete kenyerükből, és az övék, mert olyan szegény koldus, egyszerű, szenvedő embe­rek gyermeke, mint ők, és éppen annyi köze van a barmok jász­lához, a földhöz, a gazdaember életéhez, mint nekik. Igyunk egy csepp mézes pálinkát vagy csepp bort az egészségére, hogy újra egészségben, épségben megérhetők az ő születése napját...

Valamennyire megenyhült a pap, mikor ezekre gondolt. Már nem fájtak annyira az asszony és a gyermekek. Elővette az írást, hogy ő is paphoz illő módon kivegye részét a szent éj áldásából, és olvasni kezdette a Lukács írása szerint való szent évangéliumot a Jézus születéséről:

vsa 201 S b

„Es lön azokban a napokban, Augustus császártól parancsolat adaték ki, hogy mind, az egész fö ld összeírassék... Fölméne pedig József is Gali- leából, Názáret városából Júdeába, a Dávid városába, mely Betlehemnek neveztetik, hogy beírattassék Máriával, aki neki jegyeztetett feleségül, és várandós vala. Es... mikor ott valának, szillé az ő elsőszülött fiát, és be- pólyálá őt és helyezteté őt a jászolylm, mivel hogy nem vala neki hely a vendégfogadó háznál. Valának pedig pásztorok azon a vidéken, akik kinn a mezőn tanyáztak és vigyáztak éjszakán az ő nyájuk mellett. Es imé az Úrnak angyala hozzájuk jőve... Es mondá az angyal nekik: - Ne féljetek, mert íme örömet hirdetek nektek, mely az egész népnek öröme lészen; mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus a Dávid városában. Ez pedig nektek a jele: Találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolyban... Mikor elmentek az angyalok, mondának a pásztoremberek: -M enjünk el mind Betlehemig, és lássuk mega dolgot... Elmenének azért sietséggel, és megtalálók Máriát és Józsefet és a kisgyermeket, ki a jászoly­ban fekszik vala"...

Hát ez történt. Fenségesen egyszerű történet. Annyira kisebb­ségi sors, hogy akár ma is megtörténhetnék. A pap elgondolkodik.

- Akkor is csak egyedül az Isten tudta, hogy csak a gyermek válthatja meg az embereket és a világot!... - Saját gyermekeire gondol, és kihull a könny a szeméből. - Szegény kicsikéim!...

Megkínzott feje ráesik a Lukács szerint való évangéliumra.

*

Az ünnepek mégis valamennyire megnyugtatták. Az emberek öröme volt az ő öröme is. Figyelte őket a templomban, az utcán, látta, de nem értette azt a csodálatos nyugalmat, amely - mintha egyszerre eltűnt volna minden nyomorúság az életükből - olyan békés és megható volt. Olyanok voltak ezek a székelyek, mint maga a föld, amely látszólag holtan nyugszik a hótakaró alatt, és bár tudja az ember, hogy minden élet benne rejtőzik, mégsem tudja megmondani, hol rejtőzik az a titkos erő, amely föltámasztja. A föld és a székelyek ugyanaz. Ebből a porból vétettünk, ha csak

202

annyiból is, amennyit a földből Isten marka egy rövid, végzetes életre siettében és fájdalmában felragadott, de nincs porszem ezen a földön, mely bennük és általuk valóságos testté és valóságos lé­lekké ne vált volna, lényegük ne volna. Nincsen öröm és ja j, mely testvérünk ne volna. Ezért van az, hogy itt minden kicsi rögnek története, jelentősége, legrosszabb esetben legendája van. Aki va­laha az életben benézett a székelyek kis hajlékába, megcsókolta a virágukat, üdvözölte madarukat, és kalapot emelt az öreg Har­gita előtt, az soha az életben feledni nem tudja.

Csak ez a nép ismeri igazán ennek a földnek titkát. A nép, mely mindennap üres tenyerét nyújtja feléje, kimerült testtel és kimerült lélekkel hanyatlik rá, de mindennap fel is támad rajta. így lényegül eggyé a föld és az ember. így kap benne lelki jelentőséget minden, a hegyek, völgyek, folyók, fák, füvek, templomok, öreg emlékek, népszokások, ruha, levegő, dal és átok, imádság, halál, minden. Nemcsak érzi, ha félig-meddig öntudatlanul is, hanem valóságos vérrokonává válik mindannak, amit ez a föld magán, az egén vagy mélyében, múltjában és jövendőjében rejt. Nem tudják kifejezni a székelyek ezt, de így érzik, és így van. Soha nép igazabban és szebben meg nem testesített földet, mint ők.

Elvonulnak a pap lelki szemei előtt, és látja az égbe törő hegyeket, büszke fenyőrengetegeket, az ősi bükkösöket, Székelyföld egész pompáját, az ezer év óta gondolkodó szirteket, medve ásítását, őzfiak játékát, nyulak lapulását, pillangóknak táncát, vihar bődü- lését, vetés hullámzását, napnak arany rokolyáját, kidőlt fatörzsön ülő kísértetek komor tanácskozását, a szakadékokban bujkáló hold kacérságát, fel-felvillanó pásztortüzek drága romantikáját, bandu­koló embereknek súlyos életsorsát s a küzdő székelyek minden búját, baját.

- Mindez bennünk vagyon, és mindez mi magunk vagyunk! - tárul föl előtte a legszebb kinyilatkoztatás, mely valaha embernek adatott.

vífí 203 3l>

Bölcsőrengetés

A föld a gondolat és az élet bölcsője. Amilyen a föld, olyan az élete. A hegyes-völgyes világ dús és változatos életet hord a hátán. A hegyláncolatok megtörik a szelet, a föld áramlatait vándor útjuk­ban megakasztják, és teremtésre kényszerítik a természet látható és láthatatlan erőit, szivárványszűrőn átejtik az esőt, villámaikkal szétlövik a vihart, fogják-tolják a napot, és nem hagynak pihenni egyetlen energiát sem; csak hogy a flóra és fauna minél erőteljesebb és szebb legyen. Minden világ önmagához arányos, és mintegy százmillió esztendő telt el, míg az élet mai arányaihoz eljutott: a természet és az emberi szellem versenyének irtózatosan izgal­mas versenyéig. A föld népeket nyelt el, és a népek földeket nyel­tek el. A szellem és a vallások katasztrófái világokat rántottak a megsemmisülésbe, de a föld mindig győzedelmes maradt. Minden letört néppel, beletemetett koponyával újabb gondolatot vetett fel magából, és kincse, virága bővült, életereje feltört, s az elfeledett sírhalmokon új életet kezdett. így nő a föld, így nőnek a hegyek karjai, erősödnek ércei, élénkülnek színei, tökéletesednek formái.

így keletkezett és fejlődött Erdély, amely számtalan népnek rengette bölcsőjét.

Hegyeinek sziklaarcára írva van a legöregebb históriája a világ­nak. Ezek látták a világűr ködéből előtörő csillagok születésétől kezdve az élet hullámzását a világmegváltás gondolatának inkar- nációján át a ma hátuk mögé dűlt halott nap jaj szaváig. Ki tudná szerét-számát, hány impérium szignumát vésték rájuk, festették fel népek vérével, hány népcsorda verte át magát rajtok, hány istent rejtettek el kőodúikba, hány világégés füstje pusztította falaikat,

vSQ 204 Ql>

trágárság és vadság rondította; míg felragyoghatott rajtok is az első betlehemi éj szerény, kicsiny fénye.

A gondolat, a „Verbum", mely általa testté lön, szerény és egy­szerű, de méltó a mindenség arányaihoz. Általa az ember trónra ült. Minden ember, a trágyagőzben kábult, elhülyült primitívtől a világuralkodóig. Ettől a perctől kezdve az új századokon át min­dig újabb megjelenési formát nyert a karácsonyi gondolat, és nagy utat kellett megtennie, míg a betlehemi pásztor fejcsóválásától eljutott a kollektív ember öntudatáig.

Minden esztendő végén úgy képzelem ezt a csodás misztériu­mot, mint a történelem egy-egy mondatának végére ejtett arany­pontot, melynek mindenfelé kezdete van. „Kezdetben vala az Ige és az ige Istennél vala és Isten vala az ige." Az Ige Istensége az a hatalmas, primer fény, mely elmúlhatatlanul beragyogja Erdély he­gyeit. Mert így válik a föld maga is megszemélyesült igévé és szel­lemmé, mely prófétákat indít a békesség és a szeretet nevében, barlangjaiból is betlehemi jászlakká dicsőíti a nyomor minden rejtett vackát, melyre élet és lélek, tehát ember jutott az istenség lénvegének végtelenségéből.

Erdély szellemiségének prófétái minden korban teljes nagysá­gukban tündököltek a karácsonyi nagy nemzetbeszámolások tör­ténelmi vásárán. A népek bolygó csillaga ezen a ponton mindig megállapodott, és a munkától kérges pásztorkéztől az önkéntesen porba alázott koronákig minden kéz kinyúlt, minden szív kinyílt az élet érdemességének. Titkot és erőtlenséget oszlató értelme után és a csecsemőnek egyszerű megtapintása elégséges volt a vakság­gal és borzalmakkal sújtott emberiségnek, hogy újabb esztendővel tovább segítse magát fejlődése és növekvése útján. És addig lesz karácsony, amíg nemcsak az egyes embernek, hanem a népeknek önmagába vetett hitét meg tudja adni, amelyik pillanatban ez a varázslatos nagyhatalom meghal, az éjféli miséből éjféli tragédia lesz. A legszörnyűbb káromlás, de az ember végének komor jele

205

volna a halva született „kicsi Jézus". Mert ez a hit, költészet, kul­túra, élet és minden szellemiség vége.

A „Verbum", az Ige azonban örökkévaló, bármilyen megjele­nési formát válasszon is magának. A karácsony tehát mindig eljön. De vannak-e prófétái, kik közénk és nekünk továbbítsák, vagy csak a vallások katedráinak zárt magyarázataiban és cere­móniáiban fog kimerülni?

Ezen a mi kis földünkön kétmillió ember szorongva tekint fel és virrasztja a „szent éjét" nemzettársaival. Lesz-e, aki jövőjének próféciáját a világ színe előtt elmondja, és felvázolja az eljövendő békesség falvait, városait, káprázatos életformáit a betlehemi bar­lang shakespearei díszletrongyaira, melyek koldus népek erőtlen tagjairól csüngenek alá? A napkeleti csillagban nekünk is van egy sugarunk, bár kialvóban már, mert öt karácsonyt aludtunk át, amikor minden nemzet ezekről a világtalálkozókról káprázatosán elgondolt, de reális erőkkel telített életjövőjének igaz törvényeit felismerte és magába szívta.

Megjegyezd magadnak azért, én nemzetem!Végpusztulás kijegyzettei vagyunk, szétszórattunk, mert elhunyt

bennünk az öntudatban, szeretetben és energiákban egymáshoz tapadás nagy törvénye. Halott szám vagyunk, és nincs, ki meg­emelje a letargia szemfedőjét. Pedig ma is születnek és vannak en­nek a kétmillió magyarnak fenségesen szép hajtásai, az élet tör­vényeinek megalkotói, nemzetüket újjáépítők, de meghalnak a hívatottság aranyburkával szájukon. Szellemileg vagyunk halálra ítélve, és - bűnösök vagyunk mindannyian ebben.

Jöhet nekünk karácsony akárhány, ömölhetnek nagy népindí­tások, eszmék a négy szélfúvás felől, szörnyű okulások érhetnek; mi egymást mégis elátkozzuk, és csak akkor tudunk dolgozni, ha kezünk egymás ellen irányul. Tesszük ezt vallásoknak, fajiság- nak, kultúrának, múltnak, ezer álomnak nevében; miközben sze­gényedünk, intézményeink egymásra hullanak, gyermekeink félbe­maradnak, irodalmunk megbukik, művészetünk, tudományunk

víö 206

és egyéb szellemi javaink felemésztik önmagukat. Terméketlen könnyeinkkel rothasztottuk el a lépcsőt, melyen állunk. Nemzet vagyunk, mely nem tudja eltartani a magából kitermelt tudást és intelligenciát. Öt esztendeje futnak ki házainkból az idegenbe vezető utakon gyermekeink, mert éhes szemünk előtt a kenyér­keresés lidérce vezeti el tőlünk. A magyar szellemiség agyának magas lángja mellett idegen istenek számolják busás pénzüket.

Mindenki magának és zárkózottan él, disszolválva, szervezet- lenül, és mindennap százszor visszahanyatlik hiábavaló életkezdé­seihez. A nagy néptragédia elhullottal tehetetlenek, tájékozatlanok, kik a kövér földön elpusztulnak, mert nincs, ki a föld életereit megnyissa. Hegyeink megsejtett kincseiből mesét szőttünk, de nem vettük birtokba, és csak barázdamélységig ereszkedtünk bele Er­dély gazdag titkaiba. Politikai tilalomfáknál rettenve megállunk, és szónokokat, memorandumokat küldünk ellenük, ahelyett hogy a megmaradó bőséges életlehetőségek valóságait az anyagi és szel­lemi élet újjáépítésére felhasználnék. Ezért van a „rojtos nadrág", az éhező tanítók, hitelvesztett papság, nyomorgó tisztviselők, kitagadott írók és művészek, hitelre utalt orvosok, mérnökök és felszámlálhatatlan egyéb csatornái a népszervezet kolosszusának. Nincs szó, lap, könyv, gondolat, a kitermelt magyar zsenialitásnak az a kincse, mely egyöntetűen át bírná fogni ezt az annyiféleképpen megosztott népet. 1923-ban a legnagyobb karácsonyi csoda, hogy ez a nagyságán felüli, céltalan és rendszertelen erőfeszítéseket, áldozatokat hozott magyarság még megvan.

És mégis.Egy nép szellemisége soha nem halhat meg. A befojtott gondo­

lat átveri a legvastagabb koponyacsontot is, szóra bírja a nyelvet, kisüt a szemek gömbjéből, és az emberben háborgó vérhullámok erejével cselekvésre ragadja a kezeket. A vers mégis megszületik, ha nyomorban, ha tiltottan is, az írás helyet talál magának még a föld porában is. Alkotni törvény és kényszerűség. A tehetség vissza nem tartható, és az embernek meg kell találnia lényegének kiélési

vSS 207 01»

formáit. Bárhogy legyen is, szántani, vetni, írni, dolgozni, dalolni, élni tovább fogunk. Ha most népfáj dalmakrói kell is hírt vennünk, népek örömének ideje következik, mert a fájdalom és az öröm iker­testvérek, de a fájdalom hal meg hamarabb. Fájdalmunk azért van, mert vak gondolatokat szültünk, és életünk termése ismeretle­nül maradt. A nagy átfogó szellem hiányzik sorainkból, mely Er­dély földjének lényegéből kitermelt, rendszeres és a népünket új életalapokra helyezni tudó gondolatát elénk tárja, egységes népi öntudatot teremtve új történelemre indítsa ezt a kétmillió embert, és nem tengő-lengő bizonytalansággal, hanem ebbe a földbe és erre a földre szilárdított messiási munkát végezzen.

Milliók életenergiáit kell a föld és az ég energiáival egyesíteni és célokra irányítani. Minden világmozgalmat ebben a a bölcsőben érleltek meg és készítettek elő az emberek. Új életünk lassú meg- érlelésének ideje lejárt, és ez a karácsony jeladás a béke nagy cse­lekvéseire, hogy ősi mítoszunk hajnalmadara szárnyra keljen. Szellemileg kell felkelteni kábult és fásult népünket. A szűk, kor­látolt agyak pedig félre az útból! A nagy eszmékkel és önzetlen nagy szívekkel pedig előre az élre! Kesergő Máriusokra szintén nincs szükség. A halottas szobát ki kell már takarítanunk, és a kul­túrát, mely eddig csak gyűjtőívekkel koldult, szánjuk meg végleg, és állítsuk méltó helyére. Egymás közötti apró pőréinkét verjük agyon. Ne tátsuk a szánkat a nemzetek országútján, hanem elő kell iramlani. Nyújtsunk a végtelenbe minden barázdát, dobjuk be ablakon írásunkat, és a tisztánlátás csodaívével járjunk faluról falura. Az éhezésnek soha nincsen értelme. Minden népnek a sa­ját földje a pegazusa, és Erdély fellegverő hegyeiről értsük meg a világ szellemi és gazdasági áramlatainak nagy intéseit, minden hajunk szála csatorna legyen, mely a világ életének frissítő, oko­sító gondolathullámait felfogja.

Erdély, a népek nagy bölcsője ma is méltó önmagához. Új hitet, új reményeket, új küzdelmeket, új bizodalmat és friss erőket hajt

víQ 208 Ql>

ki magából, hogy megszülessen, aminek meg kell születnie, és a sok fenséges Gyermek kiáltására megvilágosodjék a sok levert, szomorú arc. A nagy bölcső elindult útjára, reng, és méhében a kemény takarók alatt az ember és népek új világának szerető szíve felébredt immár.

Tartalom

„A hó b efö d i"...............................................................................................5

A havas h a lo t t ............................................................................................7

Karácsony a h a v a so n ............................................................................. 14

A h ő m érő ................................................................................................... 22

Most már jöhetsz, Jézu ska!................................................................... 26

Gyermek a tem plom ban........................................................................ 34

Gergő legyen a te neved!........................................................................ 41

„Karácsony C sík b an "............................................................................. 48

„Erdélyország karácsonyfája".............................................................. 52

A virágszedő asszon y ............................................................................. 57

Egyszerűen................................................................................................. 67

„Magyarok karácsony a"........................................................................ 74

A k lá n é ta ....................................................................................................79

„Különös karácsonyi é jszak a".............................................................. 88

Disznóölés a havason...........................................................................105

Mikor Bódi András karácsonyt tartott a gyermekeinek............. 112

A madárvivő e m b e r ..............................................................................118

Tegnap virágot szedtem a m ezőn .....................................................124

vífi 211

Máté, a k u ty a .........................................................................................128

A karácsony bolon d ja..........................................................................134

K arácsony................................................................................................ 144

Hazug István ........................................................................................... 147

Egeni úr, az aszta los.............................................................................155

„Soha ilyen karácsonyt!".....................................................................167

A f a .............................................................................................................169

Az alvó gyermek feje fö lö tt ................................................................ 178

A hazátlan e m b e r..................................................................................184

Karácsony az idegenben..................................................................... 190

„Bujdosók karácsonya"........................................................................195

Alózi bácsi karácsonya........................................................................198

Bölcsőrengetés.......................................................................................204