poL’artpolaroid kulturális magazin

iii. szám2012. május

“Olyan emberek vegyenek körül, amilyen Te magad is lennél.”

interjú deák eve-vel

Café Marvelosa

Egyedül nem megy

ii.

SALUT! SZIA! ii.çA VA? iii.TALENT v.COMPTINE vii. BOUQUINISTE ix.FIN xii.TA

rTA

LOM

jEg

yZé

k

iii.

SZIA!SALUT!

Az ember társas teremtmény. Az ember társas teremtmény?Együtt vagyunk, majd egy kicsit egyedül. Egymás közelében szeretnénk lenni,

majd pár órát külön. Jó megosztani a napokat egymással, de azért egy kis magány is jól esik néha-néha. Közös emlékeket gyűjtünk, de egymagunkban is nekivághatunk az élményekkel teli világnak. Gondolatainkat is imádjuk kibeszélni magunkból, emesélni másoknak, megosztani azokat, de azért az apró titkokat, a féltve őrzött rejtélyeket mégis kellemesebb néha napján, csak úgy szolidan, magunkban átismételni.

Együtt, külön, vele, nélküle.

Pillanatnyi érzések dönthetnek. Lehet egy kapcsolat viharos, vagy éppen kiegyensú-lyozott. Lehet érzelmektől fűtött, vagy romantikától távol álló. Lehet az pár napos,

vagy akár több éves. Lehet az felfrissített, de lehet ellaposodott is. Lehet egy kapcsolat olyasfajta “fél szavakból is”, vagy éppen olyan “szavakból se” féle. Emberek, lekek, szívek, gondolatok lehetnek százak és százak.

Ám a végén, lehet tényleg Anna Gavaldának lesz igaza...

Egyedül nem megy.

Béky Patrik

Egyedül nem megyEnsemble c’est tout

filles

gad

is

meisj

es

puell

ae

div

kyg

irls

piger

nena

s

lán

yok

mädc

hen

kizlar

flicko

rbn

iet

merche

d

d

ziewc

zyny

vajza

t

merg

inos

me

itene

s

girls

me

ninas

no

ies

gadis

jen

ter

djevo

jke

ca

ilini

bat

ang

baba

ekn

abino

j

ch

icas

tü

druk

ud

ra

gazz

e

me

rgino

s

dekle

ta

stú

lkur

iv.

çA VA?

[mi ú

jság?

]

Akárcsak a várótermeknek, magának a várakozásnak is megvan az a sajátos reménytkeltő, de ugyanakkor kétségbeejtő tulajdonsága. Peregnek a percek, vagy éppen ellenkezőleg, alig akarnak múlni. Kilenc hónap gyorsan eltelik, ám néha örökkévalóságnak is tűnhet míg a plusz/minusz jelzés meg nem jelenik.Egy lányból lett tizenhét hasonló. Azaz egyetlen állapotos lányból lett tizenhét, szívet a szíve alatt hordozó tizenhét éves. Mindez pedig ugyanazon középiskola falai között.

Felelőtlen döntések sorozata. A tengerpart tényleg szabadságot ad, könnyed-séget áraszt, de talán mégsem annyit, hogy mindez könnyelműségbe forduljon át. Határokat feszegetni minden tizenéves vágya. Ha otthon nem szabad, akkor ugye nem marad más, csak az a közeg, ahol majd annyi időt tölt a diák, mint a családi falak között. Lévén az iskola úgyis szabaddá tesz...Mit sem ér már egy levetített felvilágosító film, mely a részletek részletébe is betekintést nyújt – és most ne a kellemes momentumok ugor-janak be hirtelen! Végeredményképpen a fiatalok még ebben az esetben sem tennének több x-et a képzeletbeli anonim tábla elrettentő sorába. Inkább dobnák hanyagul voksukat a “ha neki szabad, akkor nekem is szabad” rublikába. Még akkor is, ha a mozgóképek lát-tán nem ül ki más az arcukra, csak döbbenet, közöny és félelem.

Az elhatározás elhatárolást szül. Aki éppen nem követi egyetlen terhes lány ötletét, az végképp kimarad a gyermeki “játékból”, még akkor is, ha dobogó szív helyett, csak egy tollal kitömött párnát hord a ruhája alatt. Van akinek a párna a megmentője pár hónapig, és van, akinek ötven euró, csakhogy a többi diáktárssal együtt gömbölyödhessen az, aminek gömbölyödnie kell.

Képtelennek hangzik? Nyugodjunk csak meg, süppedjünk bele a bársonyszékbe és nézzük meg, ahogy lepereg az igaz történetet alapul véve mozivászonra forgatott film.

17 filles

17lány|17fillesgyermeki örömök

mother

patrino ema

ina

nënë

anya

ma

majka

mháthair móoir

mare anne

ana

mati

äiti

mère

nai moeder

madre

ibu

mor

mater

motina

mutter

madre

ama

matka

omm

Yann Tiersen | Tabarly

v.

poL’art MUSIQUE

[aján

ló]

Un heureux événement

A legszebb dolog | Un heureux événementAnyai örömök

A szürraálisból átvezetni a nézőt a teljes valóságba egyetlen kézösszekulcsolással, az az igazi glisszandó. Na, jó. A köztes “hangok” – melyek valójában filmcímek – azért pár perc erejéig csak fel-felcsendülnek, hogy a kezdés perceiben is érvényesüljön a francia filmesek által oly nagy mértékben preferált metaforák sorozata.Filmajánlásokkal meghódítani valakit, majd a videótéka pultjától eljutni a kiságy széléig, az már tényleg szerelem. Az pedig, hogy a kilenc hónapon átívelő testi-lelki változásokba, az anyai vajúdás pillanataiba is belecsepeg egy kis – a mély döbbentet és együttérzést megtörő – humor, az már végképp a groteszk netovábbja.

“Csak várni, várni és várni.”

A kétségbeejtő és reménykeltő sajátossága a várakozásnak azért itt is felsejlik. A külvilág véleménye és mindennemű behatása pedig végképp nem jellemezhető úgy, mint segítséget nyújtó kéz. Az anyai ösztön úgyis dominál. Nem kell a cumisüveg, se a baba-kocsi. Egy kis baba-mama szeánsz, és máris bezárult a meghittséget mutató, külvilágot kirekesztő kör.

Ki tesz vajon többet? Persze a kérdést eldönteni nem nehéz...külső szemlélőként. Viszont amikor két ember csak akkor tud belelátni egymás világába, mikor együtt töltik a napból hátra maradt pár órát, az nem igazán mérvadó. Egy kis szünet kell, még egy kis várakozás, egy kis kizökkentés. A külső szemlélő szerepét beengedő pillanatok. Meg persze egy újabb teszt, rajta a pozitív jelzéssel. Hóesésben, egy csendes kávézóban, a L‘étoile manquante-ban ülve.

Ekkor érti meg az ember:

“Az idő mindent eltüntet. És ami megma-rad, ami valami varázslat folytán végig kitart, az az élet.”

vi.

TALENT[tehetség]

Vagy látod, vagy neminterjú deák eve-vel

Fotós, fotográfus, kamerával pillanat-megörökítő. Kreálhatnánk még a szi-nonímákat, viszont egy fénykép esetében úgysem ez számít igazán [rögtön ki is derül, miért]. Sokkal inkább dob egy fotó kvalitásán annak színe, kompozíciója vagy éppen koncepciója. Ám deák eve esetében még fontosabb az elkapott pillanat által átadott külső-belső mon-danivaló. A modell tekintete. A modell személyisége.

P | Te, mint fotós...

E | ...Úristen, sose szólíts fotósnak! – persze mindezt nevetve.

P | Szóval Te, mint...Miért nem szereted, ha így szólítanak? Mégis csak ebből élsz.

E | Legyen inkább egyszerűen, fotózó lány. Egyrészt azért nem szeretnem, ha fotósnak – kimondta – szólítanak, mert nem érzem magam annak, másrészt szerintem egy elcsépelt kifjezéssé vált ez a szó.

P | Lehet egyáltalán tanulni magát a fotózást?

E | A technikai oldalát természetesen igen. Ez az, amit én valójában sosem tanultam. Sok mindenre magamtól jöttem rá, főképp a természetben való fotózást illetően. A lényeg, hogy vagy látod, vagy nem. Vagy van érzéked, szemed hozzá, vagy nincs. Ez az, amit szerintem nem lehet tanítani.

P | A képek milyensége nem csak rajtad múlik, hanem a modelleken is...

E | ...Mondhatni isteni áldás, hogy van egy olyan képességem, hogy hamar megnyílnak nekem az emberek. Folyamatosan beszélek a modelljeimhez, érzéseket próbálok kiültetni az arcukra. Muszáj közvetlen kapcsolatot kialakítani, hiszen az ő sikere az enyém is egyben,

deák eve

vii.

ha valami nagyon jó forrja ki magát a fotózás végén. Például a lányoknál hihetetlenül működik, ha rávezetem őket, hogy gonoljanak olyasvalakire, aki valamilyen érzést vált ki belőlük…Olyankor megváltozik minden.

P | Érzések. A képeidből árad az érzelem megannyi formája...

E | ...Valaki úgy jellemezte egyszer a képeim, hogy sugárzik belőlük a szenvedés. Igen, elég szomorúak a képeim, semmi vidámságot nem tükröznek, mert eleve nem szeretem a nevetős fotókat. Azokat családi albumba valónak tartom. Vidám lány vagyok, de elég melankólikus, és ez rányomja a bélyegét a képeimre.

P | Mitől lesz számodra fontos és egyben tökéletes egy kép?

E | Szeretem, ha megfog engem egy modell. Ezen felül a leglényegesebb, hogy átadja a személyiségét a fotón keresztül. Rájöttem, hogy mindegy, hogy az alany csodaszép vagy éppen van egy-két “hibája”, vagy, hogy valaki xs-es vagy éppen xl-es “méretű”, a lényeg úgyis az, hogy milyen a kisugárzása.

P | A fotózás – mint más művészeti ágak is – az önkifejezés formája...

E | ...Visszanézve az akár több évvel ezelőtt készített képeimet, látom rajtuk, bennük életem szakaszait. Vannak olyan, egy bizonyos időben készült fotók, amik nagyon feketék, mások túlzottan elmosódottak. Ez mind én vagyok. Ráadásul, azt vettem észre magamon, hogy az éppen hallgatott zenétől is függ, hogy a végén milyen lesz egy kép.

P | Inspirált Téged bármi vagy bárki más?

E | Igazából az egész úgy kezdődött, hogy tizenhat éves koromban elkezdtem fotózni a barátnőimet. Azóta elég sokszor elbizonytalanodtam, hogy van e értelme ennyi energiát belefektetni, viszont köszönhetően a barátaimnak, akik végig bíztattak, sikerült eljutnom odáig, hogy ma már ebből élek. Szóval csak hálával tartozom nekik.

...

P | Mi ugrik be először Franciaországról?

E | Az, hogy ha azt mondanák nekem, hogy holnap elutazhatsz oda, akkor mennék, de ha lehetne választani, akkor nem oda indulnék.

COMPTINE

[mon

dóka

]

viii.

rózsaszin

Már szól is a zongora. Csörög a kulcscsomó, zeng a sziréna, elrobognak az autók, a motorok. Egyáltalán nem baj. A húrok rezgésétől szerteszálló hang segít kirekesz-

teni minden éppen nem odaillőt. Háttal ül nekem a Hölgy. Vele szemben hangszere. Kottája pedig állványon. A mellette álló, azúr színű kisasztalon egy pohár ásványvíz, benne egy karika citrommal.

Kényelmes, padlizsán színű füles fotelbe süppedve lapozgatom az étlapot. Mintha valaki gyertyát gyújtott volna. Száll a foszfornak az az utánozhatatlan, kissé bódító illata. Ren-delek...Pár perc és már előttem is a talpas pohárban kevert bodzaszörp szódával. A buborékok tetején pár karikányi citrom és narancs. Halványak a fények, a rózsaszín, vékony anyaggal behúzott abat-jourok* lágyan vetik rá árnyékukat a fehér falakra, melyekről női arcokat ábrázoló piros, lila, oliva és méregzöld keretekbe helyezett képek lógnak.

Számról számra lesz sötétebb és kapnak szerepet a megvilágított színek. Kilátni a fran-ciaablakon. Keresztül a Dunán, át a pesti oldalra. A kicsiny balkon korlátján lila kaspók-ban, nyíló félben levő virágok, köztük egy-egy magenta színnel világító lámpa.A zongora mellett áll még egy fehér csipketerítővel letakart asztal. Két lila fotel egymással szemközt. Bevillan pár téli kép – forró narancstea magvakkal, zárt ablakok. Más volt akkor a zongoraszó.

Lépcső hangjai. Előttem Gaugin. Gőzölög. Aszalt szilva, narancs, apróra vágott alma a dekoráció. Csendéletbe illő, ahogy a szezámmaggal sült camambert, a rizsszemekből sietve kiszabaduló fehér gőz és a csészényi eperlekvár előttem fekszik. Pillanat.Ha már Gaugin, akkor valószínű a festőknél is gyakori az az érzés, amikor megálmodják – teszem azt – életük legnagyobb alkotását. Alig várják a pillanatot, hogy ecsetet ragadjanak. És csak festik és festik és festik. Megállás nékül...Lassan terült szét a megolvadt sajt a fodros szélű tányéron. Ahogy a költő vési sorról sorra versének súlyos sorait, úgy fo-gyott szemről szemre a rizs. Ahogy a zongorán követik egymást a hangok szép egymásutániban, úgy tűnt el kiskanalanként a csészényi eperlekvár. Ahogy a Dunán haladnak el a hajók kinézve az ablakon, úgy lett hűlt helye a tányéron heverő gyümölcsdaraboknak.

galéria

* lámpaernyő

ix.

A ház meglepetése. A ház specialitása. Mindez előttem. Frissen sült almatorta egy pohár roséval kísérve. Pillanat.Már omlik, de még ropog. Vékony, még meleg tésztarétegen ül a halomnyi fahéjban for-gatott almakocka. Mindennek a tetején habkupac porcukorral bőségesen hintve. A rosé is kellemesen hűvös, színre pedig bezárja a harmóniát, ahogy átnézek a borospoháron. Fejjel lefelé benne a szemközti fal képei és a zongorás Hölgy, akinek ujjai még mindig a fekete-fehérek között szaladgálnak. Jobbra dől, majd balra. Majd újra leírja a lágy kört.

Egyetlen korty rosé maradt a poharam alján. Mellé pedig egyetlen falat az almatortából. Hozzá egyetlen emlék.Egyetlen szóval. Marvelosa.

Habár nem mondtam, hogy lepjenek meg,

de megleptek.

zongoránál: Téglássy Györgyi

Lánchíd utca 13.

x.

A viharBOUQUINISTE

[ant

ikvár

ius]

Auguste Galle Ermite. Lea de LaRo. Elválaszthatatlanok. Olyannyira, akár a tenger és az esőcsepp, mely minduntalan

táplálja a vizet, mint a napfény és a virág, mely szirmait nyitogatja a sugaraktól.

Auguste szerette, mikor levakarhatatlan maradt kezéről a tenger sós illata. Szerette, amikor kiperegnek a párától a borostájába ragadt sószemcsék, ahogy végighuzzá tenyérét arcán. Szerette naphosszat mesélni a wales-i felmenőktől átvett, századokat is visszautazó hajós történetek. És szerette, mindennél jobban szerette a düleldező házán kívüli egyetlen kincsét rendezgetni. Egyetlen dolgot, ami kedves volt a szívének. A La Rochelle-i kikötő enyhe hullámai által fel-le lebegtetett csónakját, Lea de LaRot. Két evező, egyetlen fadeszka ülésként, a csónak tat részéből kinyúló két rúd – egyiken a francia trikolor lobogott, másik pedig lámpástartóként szolgált –, és néhány fából összetákolt rekesz. Ennyiből állt Lea. Kívül fehér-piros festést kapott minden év márciusában. Ötujjnyi vastagon húzta végig Auguste a piros festékbe mártott ecsetet a csónak peremén. A csík alatt pedig, végig fehéren voltak mázolva a falapok.

Igazából semmi dolga nem volt a világon, hisz három éve már, hogy leköszönt a francia haditengerészettől. Ezredessé való előléptestésekor kapott sapkáját, még mindig a tizenéves korában tanult precizitással helyezte fel ritkuló haját betakarva. Kiült már rajta a só, a kék színű vásznat is kiszívta a nap, s a fehér anyag is sárgává lett már.

Nyár volt. Júliusi, forró, perzselő nyár. Ahogy a nap első sugarai beszűrődtek a pergett vakolatú ház ablakának spalettáin, még fordult egyet ágyában, majd kikelt belőle. A nap keltette, számára ez jelezte az idő múlását. Nem berregve, csak egyszerűen, simogatva ébresztette. Felfrissítette arcát a mosdótálból markába engedett vízzel, megsimította barna borostáját, s megérintette a tükör szélére csiptetett szépia fotót – akárcsak a többi reggelen.

Ha jön a vihar,talán vele jön a kézfentről, a felhők mögül,onnan valaki mindig néz.

Ha tombol a vihar,s nem ágál vele elle a kéz,lentről, a habok közül,onnan valalki majd felér.

xi.

Lea de LaRo

Ha elül a vihar,s én még mindig lebegek,kikötök újra, ki a partra,még nem jött el az ideje.

Lesétált a kikötőbe, messzíről üdvözölte társait, végigment a mólón, majdnem a végéig. – Bonjour Lea! À quoi tu as rêvé? – Levette vászoncipőit, bedobta kék-fehér csíkos zsákját a csónakba, és leült a fadeszkára. Belekezdett egy versbe, melyet minden kievezés előtt elmond Leának és magának:

S ha nem jön több vihar,hiába várok, s evezekbelevetem magam, a mélybeutánad, odaveszek.

Ha jön a vihar, talán vele...

Eloldozta a mólóhoz rögzített kötelet, kiemelte és a pallósorra rakta a hínárral betekert horgonyt, majd evezni kezdett. Nyugatra. Átevezett a kikötő kapujában álló két torony, a Tour de la Chaine és a Tour Saint-Nicolas között. Kiért az öbölből, ki a nyílt tengerre. Balra nézett, s az Île de Ré partjait látta, a jobbján pedig az Île d’Oléron úszott a óceán felszínén. Gyakran kerülte meg az egyiket. Nyugodt volt a tenger, a nap vele szemben emelkedett. Elvakították a víz fodrairól visszatükröződő napsugarak. Balra fordult, északnak, hogy az âne en culotte-ról, azaz a zoknis szamárról híres szigetet, a Rét körülevezve jusson vissza La Rochellbe. A halászok már rég kihajóztak, csak néhány kisebb hajó úszott körülötte.

Már az Île de Ré nyugati csücskénél járt, erősebben húzott a bal evezővel, lassan fordította a csónak elejét. A szíve szaporázta a veréseket. Egyre gyorsabban dobogott. A melegtől, de lehet a közeledő emlékektől. A sziget legészakabbra fekvő városa, Les Portes-en-Ré mellett járt, s közben a csónak tatjára meredt. Réveteg lett, tekintete pedig ijedt. A megsimított képen levő hölgy jelent meg előtte, ahogy a csónak végéből kihajolva fröcskölni rá a vizet. Sorra meri a tenger vizét kezével. Göndör nevetések, boldogság pillanatai. Barnás, szépiaszerű képpé vált a külvilág. Majd hirtelen, mintha a nap vakította volna el. Feketeség, kékes-sárgás körök lebbenteg szeme elé. Auguste kezéből kiment minden erő, markából lassított felvételként csúsztak ki az evezőlapátok. A baloldalit még elkapta, a másik elúszott. Körbe-körbe evezett, teljes erejével kavarta a vizet. De csak egy helyben körözött. A víztömeg pedig csak vitte, sodorta, ki, a nyílt tenger felé...

...belevetem magam, a mélybeutánad, odaveszek.

FIN

Béky PATrIkPOLArTMAgAZINE@POST.COM

FACEBOOk | POL’ArT