René GuénonA folk-lore jelentése

A folk-lore [„néphagyomány”] koncepciója – ahogyan azt szokásosan értik – egy teljesen téves elgondoláson alapszik; azon az elgondoláson, hogy léteznek olyan „népi produktumok”, amelyek spontán módon a néptől erednek: rögtön látható az a szoros kapcsolat, amely egy ilyen szemléletmód és a demokratikus előítéletek között fennáll. Ahogyan nagyon helyesen megállapították, „az a nagy jelentőség, amelyet minden népinek mondott tradíció képvisel, főként abban a tényben áll, hogy e tradíciók eredete egyáltalán nem népi”. Hozzáfűzhetjük ehhez, hogy ha – miként majdnem minden esetben – a kifejezés igazi értelmében vett tradicionális elemekről van szó, valamint olyan dolgokról – még ha azok olykor torzítottak, elfelejtettek vagy törekedések is –, amelyek valóban szimbolikus érvénnyel rendelkeznek, mindezek távolról sem népi eredetűek, és semmiképpen nem egyszerűen emberiek. Az, ami „népi” lehet, egyedül a „túlélés” ténye – miután ezek az elemek lehanyatlott tradicionális formákhoz tartoznak hozzá; és e vonatkozásban a folk-lore kifejezés a „pogánysághoz” nagyon közeli értelmet vesz fel, amely megfogalmazás nem vesz mást figyelembe, mint ez utóbbi etimológiai értelmét, és távol áll tőle, hogy polémikus vagy sértő célzatú legyen.

A nép tehát – anélkül, hogy értené – megőrizte az ősi tradíciók maradványait, visszanyúlva olykor egy olyan távoli múltba, amelyet lehetetlen lenne meghatározni, és ezért be kell érnünk azzal, hogy ezeket a maradványokat a „történelem-előttiség” homályos területéről eredőkként határozzuk meg; ez ebben a vonatkozásban – többé-kevésbé „tudattalanul” – egyfajta kollektív emlékezet szerepét veszi fel, amelynek tartalma más forrásból származik. Ez lényegében egy „lunáris” szerep, és megjegyzendő, hogy az asztrális megfelelések tradicionális doktrínája szerint a nép ténylegesen a Holdnak felel meg, ami nagyon helyesen jelöli ennek tisztán passzív, kezdeményezésre vagy spontán működésre képtelen jellegét.

Ami a dolgok mélyére tekintve nagyon meglepőnek tűnhet, az annak a megállapítása, hogy ami ilyen módon megőrződött, milyen tekintélyes mértékben tartalmazza – többé-kevésbé rejtett formában – az ezoterikus rendű – vagyis a transzcendens megismerés területére vonatkozó – emlékek együttesét, annak ellenére, hogy pontosan ez az, ami lényegét tekintve a legkevésbé népi. Ez a tény önmagában sejtet egy magyarázatot, melyet csak néhány szóval jelzünk. Amikor egy tradicionális forma eljutott addig a pontig, ahol a kihalás fenyegeti, képviselői megtehetik, hogy azt, ami egyébként elkerülhetetlenül elveszne, akaratlagosan arra a kollektív memóriára bízzák, amelyről éppen most beszélünk. Végső soron ez az egyetlen módja annak, hogy megmentsük azt, ami még bizonyos mértékben menthető. És ezzel együtt a tömegek természetes értetlensége elégséges garancia abból a szempontból, hogy az, ami egy ezoterikus karakterrel rendelkezett, ne vesszen el, hanem a múlt egyfajta tanúbizonyságaként megmaradjon – kizárólag azok számára, akik egy másik korszakban képesek lesznek majd megérteni azt.

Ami a szimbolikát illeti, nem tudjuk elégszer ismételni, hogy minden igazi szimbólum számos értelmet hordoz önmagában, méghozzá egészen a kezdetektől, mivel a szimbólumok nem emberi konvenció révén jöttek létre, hanem a „megfelelés törvénye” alapján, amely a létsíkokat összekapcsolja. És ha egyesek látják ezeket a jelentéseket, mások pedig nem (vagy csak részben), ez nem jelenti azt, hogy e jelentések kevésbé valóságosan vannak jelen, és hogy az egész csupán némelyek „intellektuális horizontjára” tartozik. Bármit is gondolnak profán szempontból, a szimbolika egy pontos tudomány, nem pedig komolytalan szórakozás, ahol az egyéni képzelet szabadon csaponghat.

Egy ilyen rendben tehát egyáltalán nem hiszünk a „költői kitalációkban”, amelyekre oly sokan hajlamosak minden dolgot visszavezetni. Az ilyen kitalációk távol állnak attól, hogy a lényegre vonatkozhatnának, és – szándékosan vagy sem – nem tesznek mást, mint elrejtik azt, bebugyolálván egyfajta „képzeletszövevénybe”; és olykor túlzottan jól elrejtik, mert amikor a kitalációk túlontúl alkalmatlanok tárgyuk vonatkozásában, majdnem lehetetlen lesz felfedni a mély és eredeti értelmet. Vajon nem így történt-e a görögöknél, ahol a szimbólum „mitológiává” degenerálódott? Ettől a veszélytől főként ott kell tartani, ahol a „költő” maga nincs tudatában a szimbólumok valódi értelmének. Mivel nyilvánvaló, egy ilyen esetet jól be lehet mutatni. A „relikviákat vivő szamár” példázatát használják itt, mint ahogy sok más esetben is. És a „költő” ekkor a profán nép szerepéhez hasonló helyzetbe jut, aki megőrzi és továbbadja saját tudatlanságát azon fensőbbrendű, „ezoterikus” tartalmak vonatkozásában,

amelyekről itt szót ejtettünk.