szksz 2007 10 (b) emily forbes - az opál ragyogása

Emily ForbesAz opál ragyogása

Hatalmas robbanás rengeti meg az ausztráliai hajógyárat, önkéntes mentők özönlenek a helyszínre, köztük Steffi Harrison, a fiatal ápolónő, aki munkája során mindvégig magán érzi egy ismeretlen férfi tekintetét. Matt Zeller doktor elismeréssel adózik a nővér szaktudásának, ragyogó szépsége pedig egyenesen elvarázsolja. Az orvos egy bányavidéken nőtt fel, s most ennek a gyönyörű teremtésnek a kisugárzása arra a drágakőre emlékezteti, amely után már kisfiúként annyira sóvárgott…

Emily Forbes Az opál ragyogása (SZKSZ 2007/10/2.)

1. FEJEZET

– Mi az ördög ez?Dr. Matt Zeller mentőorvos és Ryan Fitzpatrick, a légi mentők pilótája rémülten nézett

egymásra. Az imént landoltak Port Cadney kis repülőterén. Most megreszketett alattuk az aszfalt, és olyan éktelen dübörgés támadt, mintha irdatlan robbanás fenyegetne. Egy emberként fordultak hátra a zajforrás irányába, összecsippentették a szemüket, és szemben a délutáni nap izzó korongjával a hajógyár felé tekintettek. Egy pillanatra megdermedtek, és elállt a lélegzetük: hihetetlen látvány tárult a szemük elé. Egy óriás tűzlabda emelkedett a levegőbe, melyből magasra csaptak a lángnyelvek, és sűrű füst gomolygott az ég felé.

A robbanás fülsiketítő lármáját síri csönd követte. Mindez nem tartott tovább néhány másodpercnél, mégis úgy tűnt, mintha egész Port Cadney az égbe röpült volna. A két férfi elszörnyedve bámulta a lángnyelveket. Egy hang nem jött ki a torkukon. A sirályok, melyek az imént elhallgattak, kisvártatva ismét vijjogni kezdtek.

A sirályvijjogás megszokott zsivaja felrázta az orvost bénultságából. Miután kiszállt a repülőből, futólépésben elindult a bázis felé. A mentőszolgálat támaszpontja közvetlenül a kis reptér mellett volt. Menet közben Matt már hallotta is a robbanás helyszíne felé száguldó mentőautók szirénáit. Remélte, hogy nem lesz túl sok halott, bár pillanatnyilag ezt lehetetlen volt felbecsülni, hiszen még azt sem tudhatta, mi történt.

Feltépte az iroda ajtaját, és Sheilához, a bázist irányító főnöknőhöz rohant, aki épp telefonált.

– Maradj a vonalban, Abbey! Megérkezett Matt – szólt a kagylóba az asszony, miközben felnézett a lihegő orvosra. – A hajógyárban robbanás történt, de részleteket még nem tudunk – magyarázta. – Arra kértek bennünket, hogy minél több orvost és ápolót küldjünk a helyszínre. Davina itt marad, és várja a hívásokat. El tudnál menni most azonnal a dokkokhoz?

– Már indulok is!Hosszú lábaival Matt egy perc alatt az autójánál termett, és a volán mögé pattant. Régi

járgánya most kivételesen azonnal beindult. Beletaposott a gázba, és kiszáguldott a parkolóból. Kavargó porfelhő és kavicszápor kísérte. Tíz percen belül átér a hídon az öböl túlsó oldalára, és már ott is lesz a hajógyári telepen!

Mivel az évszakhoz képest szokatlanul nagy volt a forróság, letekerte az ablakokat. Miután átért a hídon, szabad kilátása nyílt az óceánra. A víz felett sűrű, fekete füstfelhők lebegtek. Iszonyú volt a bűz, habár még meg sem közelítette a telepet. Mi éghet ilyen rettenetes szaggal? Gumi? Olaj? Festék?

Amikor befordult a hajógyári telepre, észrevette, hogy itt már nem olyan sűrű a füst. A talaj menti szél elkergette a füstfelhőket a dokkokról. Annál nagyobb gondot okozott neki az embertömeg.

Port Cadney körülbelül tizenötezer lakost számláló ausztrál kisváros. A legtöbb lakója halászatból él. A helybeliek most eljöttek megnézni, mi történt. A kíváncsiskodók jócskán megnehezítették a mentők dolgát.

Tom Johnston, a rendőrfőnök helyet csinált Matt kocsijának, majd az ablakon át benyújtott neki egy narancssárga széldzsekit.

– Mi történt? – érdeklődött az orvos.

2


– Egyelőre csak annyit tudunk, hogy felrobbant egy halászhajó. Segítségre van szükség. Ott parkolj le! – mutatott a rendőrfőnök egy régi raktárépület előtti térre. – Aztán gyalog folytasd! Légy óvatos, mert sok a törmelék!

Matt kiszállt a kocsiból, magára kapta a narancssárga dzsekit, és a mentőautók pirosan, sárgán világító lámpái felé vette az irányt. Ahogy közeledett a baleset helyszínéhez, egyre sűrűbb lett a füst, de azért még lehetett lélegezni. A bűz azonban orrfacsaró volt.

Szaladt volna, de csak ugrálni tudott az összetört üvegtáblák, fém- és fatörmelékek halmai között. Lába alatt ropogott a hulladék. Döglött halak is százszámra hevertek szerteszét, és ez még veszélyesebb volt, mert könnyen megcsúszhatott rajtuk az ember. A halászhajó alighanem nagy fogással érkezett be, mely a robbanás hatására szerteszét repült. A dokkoknál és a kikötőben mindig is halszag volt, most azonban fokozódott a bűz, mely az égett haltetemekből áradt.

A mentőautók csoportja ideiglenes kórházként működött. Matt megrökönyödve, földbe gyökerezett lábbal bámulta a tőle mintegy százméternyire levő, lángokban álló nagy halászhajót. Még sohasem látott ekkora tüzet! A lángok úgy nyaldosták és mardosták a motorházat meg a hajótestet, mint valami kegyetlen vadállat, mely szét akarja marcangolni áldozatát. A távolság ellenére Matt szinte a bőrén érezte a tűz forróságát, hallotta a lángok kegyetlen moraját, a kisebb robbanásokat, a félelmetes pattogást és recsegést.

A környező hajók békésen ringatóztak a vízen. Az égő halászhajó két oldalán már a mentőcsónakok is lángokban álltak, és a tűz egyre tovább terjedt. A tűzoltók több oldalról is küzdöttek a lángokkal, igyekezvén korlátok közé szorítani a pusztítást. A halászok biztonságosabb helyre vitték a csónakjaikat és bárkáikat.

– De jó, hogy itt vagy! – köszönt rá Mattre Stuart Davis sebész főorvos, aki egy földön fekvő alak mellett térdelt, és épp branült vezetett be az alkarjába. – Ez a srác erősen vérzik. Hasi seb – mondta röviden, s komor hanghordozásával éreztette a helyzet komolyságát. – Rögtön meg kell operálni. Eddig egy halálos áldozat van – bökött az állával a közelben lévő, lepedővel letakart hordágy felé. – Sok a sebesült, többen eltűntek. Vannak, akik sok vért vesztettek. Azt hiszem, Connornak segítségre lenne szüksége.

– Értem.Matt rögtön a mentők felé sietett. Közben Stuart magához rendelt egy ápolót, és

bevitték a beteget az egyik mentőautóba.Connor épp egy öreg halászt kezelt, akiben Matt felismerte az egyik bárka

tulajdonosát. A férfi egy kötélbaknak dőlve hevert a földön, és elég szörnyen nézett ki. Connor megtámasztotta a hátát, és ellenőrizte a vérnyomását, anélkül hogy különösebb figyelmet szentelt volna a szeme fölötti nyílt sebből patakzó vérnek. A páciens arcszíne elárulta, hogy a felszínes fejsérülésen kívül komolyabb baj is érte.

– Mi a helyzet? – kérdezte Matt, és letérdelt a beteg mellé.– Vérnyomás 180/110, pulzus 180. Bal oldali mellkasi és válltájéki fájdalmakra

panaszkodik.A sérült férfi egyre nehezebben lélegzett.– Azonnal vigyük be a mentőautóba! Műszeres vizsgálat szükséges – mondta Matt.Együttes erővel ráfektették a sérültet a hordágyra, és bevitték a mentőautóba.

Feltépték az ingét, és rögzítették az elektródáikat. A férfi bőrén hideg verejték ütött ki.– Pitvarfibrilláció – jegyezte meg Matt, amikor megjelent a képernyőn a diagram. –

Voltak azelőtt is szívproblémái?Connor megrázta a fejét.

3


– Nem. Ezt már kiderítettem.Connor oxigénmaszkot helyezett a férfi arcára, majd elővette a fiókból az intravénás

branült.– Ezt helyezd be te! – mondta, és elment a szükséges gyógyszerekért.Mire Matt betette a branült a halász alkarjába, Connor is visszatért. Felemelte az

oxigénmaszkot, és a páciens nyelve alá dugott egy tablettát. Aztán felszívott öt milligramm morfiumot meg némi digoxint, és átadta a fecskendőt Mattnek, aki rákötötte a branülre.

– Azonnal vigyék a kórházba! – mondta Matt, és menni készült.Connor bólintott, de egy pillanatra sem vette le a szemét a képernyőről és a betegről.

Arra várt, hogy normalizálódjék a szívműködése.Matt becsukta maga mögött az ajtót. Fülsiketítő szirénázással elszáguldott előtte az

önkéntes mentőszolgálat egyik autója. Az orvos újra a baleset véráztatta helyszíne felé sietett. Körülnézett, ki szorul még segítségre.

A halászhajó továbbra is lángokban állt. Dühöngött a tűz, a lángnyelvek magasra csaptak a tűzoltók feje fölött. Már egy egész sor csónak is lángolt, de úgy tűnt, hogy a tűz továbbterjedését sikerült megfékezni. Csak az volt a félő, hogy fordul a széljárás, és a lángok rátámadnak a hajógyári épületekre is.

– Ön Matt?Az orvos megfordult. Egy törékeny, szőke nőt látott maga előtt, aki szintén

narancssárga mentőöltözéket viselt, mely lötyögött karcsú testén. Egymás szemébe néztek, és a férfinak elállt a lélegzete.

– Ön Matt? – ismételte meg a kérdést az ismeretlen nő.Az orvos zavarában megrázta a fejét; alig talált szavakat.– Akarom mondani: igen – bökte ki végre.– Lauren küldött, hogy kérdezzem meg, szüksége van-e segítségre. Képesített

ápolónővér vagyok, Steffinek hívnak.Az orvos tekintete rajta ragadt a nő ajkán, mintha onnan akarta volna leolvasni a

szavakat. Még mindig nem értett semmit.– Lauren? – álmélkodott.Oly puha és nedves volt a nő ajka! Amikor a ragyogó kék szemére siklott a férfi

tekintete, mintha villám hasított volna belé. Habár még sohasem látta ezt a nőt, úgy érezte, mintha valahonnan ismerné. Hiába tombolt köröttük a káosz, Matt már csak őt látta. Milyen csinos teremtés! Csak el ne tűnjön ugyanolyan gyorsan, ahogyan itt termett!

Steffi megköszörülte a torkát, mire az orvos is magához tért, de még mindig úgy kalapált a szíve, hogy nem volt képes érthetően beszélni.

– Lauren Harrison – erősítette meg a nővér. – Azt mondta, hogy együtt dolgozik magával.

A férfinak végre megjött a hangja.– Á, hogyne, már tudom. Kegyed tehát ápolónővér?Steffi bólintott.– Jó, akkor jöjjön velem! – mondta Matt, aki csak fokozatosan nyerte vissza a

nyugalmát és az orvosi tartását. Már neki is eredt, de csakhamar lelassította a lépteit, hogy a törékeny kis nő ne maradjon le nagyon.

Nemsokára megpillantották Laurent, a légi mentőszolgálat ápolónőjét, amint egy újabb áldozatot kezel. Mellette állt a jegyese, dr. Jack Montgomery is. Még egy ápolót láttak a közelben egy beteg fölé hajolni, de ő szemlátomást egyedül is boldogult. Egy fiatalember vérrel áztatott zsebkendőt szorított a halántékára – őt még nyilván nem látta el senki.

4


Amikor közelebb értek, Jack ránézett Mattre, de nem pocsékolt időt a köszönésre, azonnal rámutatott a vérző fiatalemberre.

– Nem vetnél egy pillantást Simonra? Ő a következő.Matt lehajolt, és felhúzta kezére az egyszer használatos sebészkesztyűt.– Jó napot! Orvos vagyok, a nevem Matt. Ő pedig Steffi. – Matt remélte, hogy jól

megjegyezte az ismeretlen nő nevét, aki azonban szerencsére nem tiltakozott. – Ápolónővér. Meg szeretnénk nézni a fejét.

A fiatalember levette a zsebkendőt a sebről. A füléről a nyakán át az inggallérjára csorgott a vér. Hiányzott a fel fülcimpája, egy repülő szilánk simán levághatta. Nyilván valami fémrepesz, gondolta az orvos. A seb nem volt életveszélyes, és nem szorult különösebben komplikált kezelésre, de Matt jobbnak találta, ha nem részletezi a sérültnek, amit lát, nehogy még sokkot kapjon a szerencsétlen, ami ilyenkor életveszélyes lehet.

– Ha gondolja, én bekötözöm a sebet, hogy csillapítsuk a vérzést, aztán elszállíttatom Simont a kórházba. Maga addig nézzen körül, biztos vannak még kezelésre szoruló emberek – javasolta Steffi.

A nővérnek igaza volt, a sebkötözéshez ezúttal nem kellett orvosi szakértelem, Matt mégis habozott.

– Biztos benne, hogy menni fog?A nő felvonta a szemöldökét.– Tudom, hogy nem ismer engem, de higgye el, egyedül is boldogulok! Ne vesztegesse

az idejét!Az orvos értett a szóból, mégsem mozdult, hanem ellenőrizte, milyen

kötszercsomagot, ragtapaszt és mull-lapot vesz elő a nővér a táskájából. Végighallgatta, milyen kedvesen vigasztalja a sérültet, miközben ügyes kézzel csillapítja a vérzést.

A nővér valóban tudta, mit csinál. Nem figyelt többé az orvosra, és nem zavartatta magát attól, hogy a férfi nézi. Kifogástalan munkát végzett.

Ez a nő minden tekintetben kifogástalan, gondolta Matt, és nem tágított mellőle.Ekkor azonban segélykiáltás harsant.– Van valakinek szabad keze? Egy sebesült fekszik odalent! – kiáltotta egy tűzoltó a

félig elszenesedett, nagy halászhajóról.Matt futólépésben odasietett. Nem kellett bemutatkoznia. Egy ilyen kisvárosban

legalább látásból ismerik egymást az orvosok, a nővérek, a tűzoltók és a mentők.– Mit tehetek? – kérdezte.– Odalent a hűtőházban fekszik egy fiatal srác. Panaszkodik, hogy fáj a lába, és nem

tud felállni. Nem akartam kihozni, jobb, ha előbb megnézi egy orvos.– Hogyhogy csak most találták meg?– Eltűntnek nyilvánították. A tűz miatt nem lehetett átnézni a hajót. A srác azt mondta,

hogy kiáltozott, de a tűzoltás lármájában nem hallatszott a hangja.Csak most tűnt fel Mattnek, hogy időközben valamelyest elült a zaj. A parázsló, félig

szénné égett hajó mellett még tűzben állt egy halászbárka, de nem túl nagy lánggal lobogott; a tűzoltók már uralták a poklot. A többi hajón is eloltották a tüzet. Matt a parázsló halászhajó előtt állt, nem messze a tűzfészektől.

A nagy hajó erősen megsérült. A tatja elszenesedett, még mindig maró égésszag terjengett, nem beszélve a szerteszét heverő, ezernyi megégett haltetem bűzétől. A tüzet azonban legyőzték, és már nem kellett további katasztrófától tartani.

Matt megrökönyödve nézte a hajóroncsot. A lángok az egész fedélzetet felperzselték. A hajó orra úgy-ahogy egyben volt, de azért az orvos nem mert rálépni a kormos deszkákra. A katasztrófamentési kiképzés első szabálya úgy hangzott, hogy az

5


egészségügyi személyzet ne kockáztassa az életét. Egy sérült orvos senkinek sem lehet a segítségére.

– Fel tudok menni a hajóra?– Kövessen!A tűzoltó elébe sietett, és felsegítette őt a hajóra. A fedélzet egy része járhatónak

bizonyult, a hajó más részei viszont roncshalmaznak látszottak.– Ez a lépcső levezet a hűtőházba. Én idefent maradok. Vigyáznunk kell, nehogy újból

lángra lobbantsa a szél a parazsat.– Sok szerencsét! – mormolta Matt, és megkapaszkodott a rozoga lépcsőkorlátban.

Ennyit a kockázatkerülésről… – Nem tudna leküldeni még valakit, ha segítségre volna szükségem? – kiáltott a tűzoltó után.

– Hogyne!Matt óvatosan lekászálódott a lépcsőn, aztán lépésről lépésre araszolt a csúszós

deszkán. A sebesült srác a vizes padlaton ült, a jobb térdét átkulcsolva tartotta.– Jó napot. Matt vagyok. Önt hogy hívják?– Bobby.– El tudja mondani, mi történt?– Nem egészen. Nyilván megbotlottam a lépcsőn, és lezuhantam ide. Elvesztettem az

eszméletemet, és arra ocsúdtam, hogy itt, a hajófenéken fekszem.A fiatalember tehát nem emlékezett a robbanásra. Lehet, hogy a légnyomás taszította

le a lépcsőn?– Fel tudott ülni egyedül?– Igen. Fel is akartam állni, de pokolian fáj a bokám. Képtelen vagyok talpra állni!

Mozdulni sem bírok, annyira fáj – mondta Bobby sziszegve.– Meg kell önt vizsgálnom, mielőtt felviszik innen. Csak a bokája fáj, vagy más is?– A fejemen is van egy púp – tapogatta meg Bobby a kobakját. – De ez semmi a

bokámhoz képest.Matt elővette az orvosi táskájából a zseblámpáját, és a srác szemébe világított vele.

Megállapította, hogy a fiatalember, habár rövid ideig eszméletlen volt, nem szenvedett súlyos fejsérülést. Mivel egyedül is fel tudott ülni, a gerincoszlopa sem sérülhetett meg komolyabban.

Ahhoz, hogy megnézhesse a bokáját, Mattnek előbb fel kellett vágnia valahogy a vízálló munkaruhát meg a gumicsizmát. Bobby övében megpillantott egy késnyelet.

– Kölcsönvehetem egy percre? Fel kell vágnom a nadrágját meg a csizmáját.Bobby kinyitotta a tokot, és átadta az orvosnak a kést.A halfiléző kés olyan éles volt, mint a beretva. Matt a térdétől felvágta a fiú nadrágját,

aztán a csizmát vette kezelésbe, ám a gumi vastagnak bizonyult.Egyszeriben megjelent mellette Steffi. Az orvos akaratlanul abbahagyta a küszködést,

és rámosolygott a nővérre, aki egy súlyos bádogvágó ollót tartott a kezében.– Próbálja meg ezzel, könnyebben fog menni. Miben segíthetek? – kérdezte a nő.– Magácska olyan, mint egy tündér, aki mindig ott jelenik meg, ahol baj van – mondta

az orvos mosolyogva. – Na de fordítsuk komolyra a szót! Bobby lezuhant a lépcsőn, és rövid ideig eszméletlen volt. Megütötte a fejét. Nem vizsgálná meg? Nem tudom, az ütéstől vagy a fájdalmaktól ájult-e el. Most már magánál van.

Matt kivette a nővér kezéből a nagy ollót. Közben összeértek az ujjaik, és a férfi úgy megrezzent, mintha áram ütötte volna meg. Már korábban is furcsán reagált az ismeretlen, szőke nőre, de most úgy érezte, hogy ez mégiscsak több a soknál.

6


Steffi bőrét már-már égette a férfi ujjainak érintése, de úgy vélte, hogy a keze, érthető módon, csupán a drámai helyzet miatt reszket. Miközben végigtapogatta Bobby koponyáját, arra gondolt, hogy így is épp elég zűrzavaros az élete, épp az hiányzik, hogy egy idegen férfi még jobban felbolygassa! Elhatározta, hogy figyelembe sem veszi a jóképű orvost, inkább a munkájára összpontosít.

Bemutatkozott Bobbynak, és megpróbálta rá összpontosítani a figyelmét. Csakhogy Matt a közvetlen közelében volt, s ő nem bírta ki, hogy a szeme sarkából ne lesse meg, mit csinál. Nem mintha ellenőrizni akarta volna a munkáját, inkább csak szakmai kíváncsiságból. És mi tagadás, elégtételt akart venni, hiszen az orvos is vizsla szemmel figyelte őt, amikor az előző sérültet kezelte.

A férfi ügyesen bánt a bádogvágó ollóval. Feltépte a csizma szárát, és biztos kézzel, de óvatosan eltávolította a gumit Bobby lábszáráról meg a talpáról.

Igaz, hogy a frizurája kissé rendhagyó, gondolta Steffi, hiszen az orvosoknak nem szokott vállig érő hajuk lenni, a keze azonban kétségtelenül egy orvosé. Szép, erős, mégis gyengéd férfikéz, mely a legapróbb részletekre is érzékeny…

– Talált valamit? – kérdezte Matt.Steffi magához tért a merengésből.– Nem, semmit – mondta. – Ellenőrizzem a többi életfunkciót is?Bobby furcsán elcsendesedett. Steffi látta rajta, mint a mai nap oly sok sebesültjén, a

sokkhatás tüneteit.– Megköszönném.Az orvos folytatta a srác megkékült, duzzadt bokájának vizsgálatát.– Szilánkos törés a sarokcsontban – jelentette ki.Steffi lázmérőt dugott Bobby nyelve alá.– Pulzus 140, láza nincs – közölte kisvártatva.Matt megvizsgálta Bobby medencéjét. Steffi is tudta, hogy egy ilyen nagy esés

következtében, mely széttörte a sarokcsontot, könnyen megsérülhetett a gerincoszlop, a medencecsont és a derék is. Mivel a srác egyedül is fel tudott ülni, úgy látszik, viszonylag jól megúszta.

A nővér elővette a vérnyomásmérőt, de mintha egy láthatatlan erő kiragadta volna a kezéből, hirtelen elejtette. Ijedten nézte, amint a műszer elgurul a túlsó sarokba, és nagy csörömpöléssel nekiütődik a hajófalnak. Közben ő is imbolyogni kezdett. Megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát, ami nem ment könnyen. Szemvillanásnyi idő alatt történt minden, és nem tudta felfogni, mi ez.

Matt gyorsabban reagált. Nekitámasztotta a lábát egy hűtőládának, majd teljes súlyával ráfeküdt Bobby combjára, nehogy csúszni kezdjen a fiatalember teste.

– Kifelé, Steffi! Azonnal hagyja el a hajót!

7


2. FEJEZET

– Mi történt? – hebegte Steffi rémülten.– Azonnal menjen fel a lépcsőn, és szálljon le a hajóról! – parancsolt rá ellentmondást

nem tűrő hangon Matt.A nővér még össze akarta pakolni a táskáját.– Hagyja! Azt mondtam, hogy azonnal!Steffinek rosszulesett ez a kemény hang, de csakhamar belátta, hogy az orvos jól ítélte

meg a helyzetet. Miközben felfelé mászott a lépcsőn, a hajó még jobban megdőlt. Mattnek igaza volt. Vészhelyzet!

– Minden rendben? – kiáltotta lentről az orvos.– Igen – nyögte Steffi, megmarkolta a korlátot, és feljebb vonszolta magát a lépcsőn,

mely időközben harmincfokos szögben oldalra dőlt.– Süllyed a hajó! – kiáltotta Matt.A hajófenékre sötéten szivárgott a víz.– Hozok segítséget! – szólt vissza Steffi, és amilyen gyorsan csak tudott,

felkapaszkodott a fedélzetre.Nem telt bele egy perc, Matt is megjelent mellette, karjában a magatehetetlen

sérülttel. Habár elég nehéz lehetett egyensúlyoznia a lépcsőn a teherrel a karján, nem fulladt ki, Bobby azonban holtsápadt volt. Elég éles fájdalmai lehettek.

Az orvos sziszegett valamit, nyilvánvalóan noszogatta Steffit, hogy menjen előle. A nővér azonban maradt, és segített lefektetni Bobbyt a fedélzetre, aztán nagy nehezen átküzdötte magát a hajóhídig. Közben a hajó annyira megdőlt, hogy alig lehetett járni rajta; Steffi majdnem hasra esett. Szerencsére elébe sietett egy tűzoltó, és erős kézzel segített neki leszállni.

– Köszönöm – rebegte a nővér, de titokban egy másik erős kézre vágyott.A partról végignézte, amint Matt meg Connor, aki időközben visszaérkezett a

kórházból, és felment a hajóra, ráhelyezték az ájult Bobbyt egy hordágyra, és kicipelték a partra.

– Eltört a srác jobb sarokcsontja, és sokkos állapotban van, egyébként minden rendben – mondta Matt teljesen higgadtan, és átadta a sérültet a mentősöknek. – Connor, mérd meg a vérnyomását, és adj neki fájdalomcsillapítót! Meg kell röntgenezni a gerincoszlopát, a medencéjét és az alsó végtagjait. Úgy tűnik, koponyasérülése nincs, de ezt sem árt még egyszer megvizsgálni.

– Meglesz – válaszolta Connor, és betolta a hordágyat a mentőautóba.Közben csatlakozott hozzájuk Lauren és Jack. Lauren szemlátomást megkönnyebbült,

hogy Steffinek nem esett semmi baja.Jack megveregette Matt vállát.– Ezzel végeztünk is. Ez a fiú volt az utolsó eltűnt személy. És az utolsó pillanatban

mentetted ki.Steffi nem értette. Hogyhogy az „utolsó pillanatban”?– Nem látod, hogy mindjárt elsüllyed a hajó? – mutatott Lauren a vízre. – A mai nap

megkoronázásaképp igazán drámai látvány tanúi lehetünk.

8


Mindannyian a tenger felé fordultak. A hajóroncs már merőlegesen állt a vízben. Igazán szomorú látvány volt az aranyló alkonyi ég hátterével. A nap már-már lebukott, és erősen sötétedett.

Matt belevágta a kesztyűjét a táskájába.– Szükség lesz ránk a műtőben is? – kérdezte.– Nagyon úgy látszik – felelte Jack.– Hány áldozat van?– Legutóbb két halottról beszéltek. Brian Price és Johnno Mundy. Ők azon a hajón

voltak, amelyik felrobbant – válaszolta Jack. – Ezenkívül van egy sor viszonylag könnyebb sérülés, amelyeket a repülő fémszilánkok okoztak, meg egy szívinfarktus, egy hasi sérülés, egy bokatörés, egy kificamodott váll és néhány bordatörés.

– Lehet már tudni, mi volt az oka a robbanásnak? – tudakolta Matt.– Úgy tűnik, a benzintartály robbant fel, de a rendőrség meg a tűzoltók még vizsgálják

a részleteket. Egyelőre nem mondtak semmi bizonyosat.– Rosszabbul is elsülhetett volna. Szerencsénk volt – jegyezte meg Lauren, majd Matt

felé fordult. – Örülök, hogy megismerted a nővéremet.– A nővéredet? – csodálkozott Matt, és tekintete ide-oda vándorolt a két nő között.A testvérpár nem hasonlított egymásra. Lauren magas, sötét hajú, nyakigláb nő,

tekintélyes kebelmérettel, Steffi ellenben kicsi és szőke. Viszont mindkettejüknek egyformán finom arcbőre volt, és a szemük is nagyon hasonlított.

Matt Steffi szemébe nézett, és ismét úgy tűnt neki, mintha már rég ismernék egymást. Azért érezhette rögtön ismerősnek a nőt, mert szemének mélykék színe Laurenére emlékeztette. Kezet nyújtott újdonsült ismerősének.

– Azt hiszem, még nem mutatkoztunk be egymásnak tisztességesen. Matt Zeller vagyok.

Steffi elfogadta a kinyújtott kezet, habár nem szívesen, mert attól tartott, hogy a húga észreveszi rajta, mekkora hatással van rá a fiatal orvos. És valóban, amikor megszorongatták egymás kezét, a nő egész karja bizseregni kezdett, és úgy érezte, mintha apró, forró vízcseppek permeteznék a testét.

– Steffi Harrison – mondta, és elhúzta a kezét.Steffi nem kedvelte a túlságosan jóképű férfiakat. Már így is felfokozottan reagált az

orvos jelenlétére; úgy határozott, hogy többet nem figyel rá.Matt is úgy tett, mintha semmi különös nem történne köztük.– Jó munkát végzett ma – jegyezte meg.Tényleg megbecsülést érzett a nővér iránt, csak azt nem tudta, hogy ez szakmai

jellegű-e, vagy inkább személyes.– Köszönöm.– Nagyszerűek voltatok! – mondta Jack elismerőn, majd Matt felé fordult. – Nekünk

azonban van még dolgunk. El tudsz vinni a vén járgányoddal a kórházba?– Nem is olyan vén az… – Matt elnevette magát, és ettől meglágyultak szögletes

arcvonásai. Steffi megint bizsergést érzett a gyomrában. – Persze. Menjünk is! – mondta készségesen Matt.

Jack elköszönt Laurentől, a jegyesétől, és szájon csókolta.Steffi úgy érezte, kissé hosszúra sikeredett a csók. Közben nem tudta elhárítani azt a

gondolatot, hogy mi lenne, ha ő meg Matt-tel csókolózna így. Magán érezte a férfi tekintetét, és mókás fintort vágott.

Jack végre elengedte a menyasszonyát.– Indulás!

9


Elköszöntek egymástól, és Matt meg Jack elindult a telepen át a kocsi felé. Útközben levetették a narancssárga, vízhatlan dzsekijüket, és beszélgettek. Steffi és Lauren sokáig nézett a két férfi után.

– Úgy szeretem nézni, ahogy megy – mondta Lauren szerelmesen.Steffi kérdő pillantást vetett rá.– Nem értem.– Olyan jó feneke van – kuncogott a húga.Steffi ismét a távolodó férfiakra vetette a tekintetét. Pontosabban csak egyikükre.

Hirtelen legyintett egyet.– Á, miket nem mondasz! Gyere, menjünk haza, zuhanyozni szeretnék, és át kell

öltöznöm.– Hozzám megyünk?– Nem, én inkább hazamegyek. Jess már biztosan nagyon vár.

Steffi elvitte a húgát annak városi lakásába, majd elindult haza, jobban mondva a szülei házába. A szülei Port Cadneytől hatvan kilométerre északra laktak egy farmon, ő meg a kislánya, Jess, nemrég jöttek hozzájuk vendégségbe. Azt hitte, hogy itt, vidéken nyugalomra fog lelni…

Bent a házban az édesanyja és Jess egy fényképalbumot nézegettek. A szobában tényleg békesség honolt.

– Azt hittem, takarítani akarsz – mondta az anyjának, majd egy puszit nyomott a kislánya arcára.

– Tudod, hogy van ez. Takarítás közben annyi minden a kezébe akad az embernek. Hogy vészeltétek át a balesetet?

– Egész jól. Csak két halott van. Akkora robbanás volt, hogy sokkal nagyobb katasztrófa lehetett volna belőle.

– Mosakodj meg, addig mi ketten szépen elrámolunk.Steffinek nem kellett kétszer mondani. Máris bevette magát a fürdőszobába, élvezte a

forró zuhanyt, s közben átgondolta a napját. Eredetileg úgy tervezte, hogy segít Laurennek az esküvői előkészületekben, ehelyett azonban jött ez a baleset, a húgának szolgálatba kellett állnia, ő pedig kénytelen volt csatlakozni az önkéntes segítőkhöz.

De talán jobb is, hogy így történt. Így legalább nem saját magával foglalkozott, és elkerülték a pánikrohamok, amelyek az utóbbi időben megkeserítették az életét. Nem volt ideje arra, hogy a saját életén rágódjon. Igen, ez a kulcskérdés! Belevetette magát a munkába, és lám, kitűnően feltalálta magát. Így legalább nem csupaszodott le rögtön Matt Zeller előtt, s a fegyelmezett oldaláról mutatkozott meg neki.

Látta, hogy mély benyomást gyakorolt a férfira, s ez egyáltalán nem volt ellenére. Igaz, a dolognak semmi jelentősége sincs, hiszen nem ismeri az orvost. Nem is akarja megismerni! A férfiak csak idegesítik az embert. Erre pillanatnyilag semmi szüksége. Épp elég baja van. Egy ilyen jóképű férfi, aki a szélfútta hajával, az izmos testével leginkább egy tengeri kalózra emlékeztet, bizonyosan sok bosszúságot okoz a nőknek.

– Kezdheted, Matt.Az orvos függőleges metszést ejtett Alex Carter kificamodott bal vállának elülső

részén. A vállízület helyretétele már a hajógyári telepen megtörtént, Toby Maguire, az ortopéd sebész szakorvos azonban súlyosabb károsodástól tartott. A röntgenfelvételek valóban arról tanúskodtak, hogy az ízületi tokban ott maradt egy letört porc, ezért Alex vállát fel kellett tárni.

10


Stuart, az általános sebész a szomszédos műtőben egy másik beteg hasi sérülését látta el, Jack pedig a kezelőben épp egy szilánkot távolított el egy sebesült szeméből.

Matt lefejtette a bőrt, majd szikével elválasztotta a deltaizmot a mellizomtól, hogy szabaddá tegye a hollócsőrnyúlványt.

– Az ízületben vagyok! – jelezte.Toby melléje lépett, és vizsgálódni kezdett.– Rendben. Ha megfogod a rotációs izmokat, alaposabban meg tudom vizsgálni a

sérülést. Matt megtette, és Alex vállizmát is szilárdan tartotta, hogy a kolléga zavartalanul megszemlélhesse a kritikus helyet. A sebész szétválasztotta a rotátor mandzsettaizmait, és elhúzta őket.

– Hűha, mi ez itt? – kérdezte jó hangosan, hogy az egész csapat hallja, és tovább tanulmányozta a sérülést. – Szétszakadt ízületi tok és az ízületi árokból letört porc. Nos, munkára fel!

Toby eltávolította a letört porcdarabot, és rekonstruálta az ízületi tokot.– Bezárnád helyettem? – kérdezte Matt-től.Matt takarosan összevarrta a sebet, majd rögzítette a páciens karját.– A kötést kénytelen lesz még hetekig magán tartani – mondta. – Szerencséje volt,

hogy éppen ma repültél ide a Port Lincoln-i klinikáról. Így is jó időbe telik majd, míg meggyógyul.

– Á, egyedül is megbirkóztál volna vele – vélte Toby.– Szükség esetén egyedül is operálok, de ha lehet, a súlyos eseteket igyekszem

átengedni a szakorvosoknak.Matt rábízta a beteget az aneszteziológusra, majd levette a műtősruhát, és a

szennyesládába dobta, a kesztyűt pedig egyenesen a szemétbe. Aztán kezet mosott, majd felkerekedett, hogy megnézze a többi beteget.

A kisebb sérüléseket, melyek jobbára vágott sebek voltak, és csak össze kellett varrni őket, a nővérek kezelték. Mivel nem volt semmi probléma, Matt elindult, hogy megnézze Bobbyt.

Bobby a sebészeten feküdt, ahol intravénás fájdalomcsillapításban részesült. A lábát már bekötözték és felpolcolták, hogy csökkenjen a duzzanat. A nővérszobában az általános sebészorvos épp feljegyzett valamit Bobby lázlapjára.

– Mi a véleményed? – kérdezte tőle Matt.– A sarokcsonttörés, mint tudod, nehéz eset. Legjobb lesz, ha mielőbb talpra áll, és

mozog. Ezért nem akarom begipszelni a lábát. Megkérem Tobyt, hogy mielőtt visszamenne, nézze meg a röntgenfelvételt, de nem hiszem, hogy ellenvetése lenne. – Stuart félretette a lázlapot, majd behozta Bobby dossziéját. – Nem lennél szíves átvenni a beteget? Tudod, én csak hetente egyszer vagyok itt.

– Természetesen – válaszolta Matt készségesen.– Funkcionális kezelést rendeltem neki. Az első három-négy napban csak az ágyban

gyakorolhat. Ha úgy látod, hogy rendesen gyógyul a lába, talpra állhat, és ahogy szoktuk, fokozatosan, óvatosan elkezdheti megterhelni a talpát.

Matt aláírta a papírokat, és átvette a beteget. Közben a sebész máris szedelődzködött.– Várnak a betegeim. Még ma el kell végeznem néhány műtétet, ha nem akarom, hogy

a jövő héten kitörjön a káosz.Miután elbúcsúztak, Matt a pihenőbe sietett, hogy felhajtson egy kávét, mielőtt ismét

riasztanák. Még mindig ügyeletben volt a légi mentőknél, tehát Sheila minden percben hívhatja. A pihenőben belebotlott Jackbe, aki szintén kapkodva itta a kávéját. Csakhamar Pam Fisher is befutott.

– Ajaj, de kimerültnek látszol! – mérte végig Jack Mattet. – Segíthetek valamiben?

11


– Előkeríthetnél néhány nővért – válaszolta Matt, és körülnézett a pihenőben. – Nem láttad esetleg Carolt?

– Utoljára akkor láttam, amikor összevarrtuk Simon fülét. Valami gond van?– Sok a sérült, kevés a nővér. Közeledik a nyári szabadságok ideje, tehát még

kevesebben lesznek. Át kell alakítanom a szolgálati rendet. Mondd, nem küldhetnénk el néhány pácienst Adelaide-be? – kérdezte Matt.

– Ami engem illet… De tudod, milyenek az itteni emberek! Nem szívesen mozdulnak ki otthonról, és azt is tudják, hogy a kórházban vannak még szabad ágyak. Nem vethetjük a szemükre, ha helyben akarják kezeltetni magukat. Csak több ápolónővérre lenne szükség – magyarázta Jack.

– Abban bíztam, hogy Carolnak lesz valami ötlete.– Itt van a városban nyári szabadságon Lauren nővére, Steffi. Ő képesített kórházi

ápolónővér. Nem vehetnénk fel? Kérdezzük meg, hátha vállalja – ajánlotta Jack.– Ha megvannak a papírjai, semmi akadálya – szólt közbe Pam. – De ha már be van

jelentve valahol, az problémát okozhat.– Azt hiszem, máshol nincs állásban, de nem esküdnék meg rá – töprengett Jack.– Meddig marad nálunk? – kérdezte Matt, és lélegzet-visszafojtva várta a kolléga

válaszát.– Nyár végéig biztosan. Itt lesz az esküvőnkön. Addig a betegek legnagyobb részét el

tudjuk bocsátani.– Hacsak nem jön közbe újabb baleset.– Szóljak Steffinek, hogy hívjon fel? – kérdezte Jack.– Megköszönném – válaszolta Matt, és alig bírta titkolni az örömét.– Semmi gond – dörmögte Jack közömbösen.Matt megvárta, hogy Pam elmenjen, aztán közelebb hajolt a kollégájához.– Miből gondolod, hogy Steffi a szabadsága idején munkába állna? Hiszen pihenni jött,

nem?– Steffi itt nőtt fel. Ti, vidéki emberek, nagyon készségesek vagytok, ha baj van, és

mindig szívesen segítetek egymáson – felelte Jack, aki a fővárosból került Port Cadneybe. – Ha Steffi csak egy kicsit is hasonlít a húgához, nem mond nemet, hiszen égető szükségünk lenne rá.

Matt remélte, hogy Jack nem fog csalódni jövendő sógornőjében.

Steffi átfutotta a beteglistát, és bizakodva nézett a tennivalók elébe. Előző nap állt munkába, de eddig inkább csak tájékozódott; ez lesz az első teljes műszakja!

Alex Carter volt az első páciense. A férfi ébren volt, mert már nem kapott olyan erős, aluszékonyságot okozó fájdalomcsillapítót, mint eddig.

– Jó reggelt, Alex! – köszönt rá az új nővér a betegre. – Mit szólna hozzá, ha lemosnám egy kicsit?

– Örülnék. Nem tudom, mitől lett ilyen narancssárga a bőröm.– Ne aggódjék, ez a Betadintól van. Ezzel szoktuk műtét előtt megtisztítani a bőrt,

hogy csökkentsük a fertőzésveszélyt. Egyébként ön úgy fest, mint egy kalandfilm hőse! Még a baleset piszkától sem szabadult meg.

A nővér alaposan lecsutakolta a beteget, majd óvatosan szárazra törölte, és segített neki felöltözni, ami nehezen ment, mert a férfinak fel volt kötve a bal karja. Alex máris jobban érezte magát.

– Nem kellene megborotválkozni? – kérdezte Steffi.A férfi megrázta a fejét.

12


– Szakállt növesztek. Kipróbálom, lehet, hogy jól fog állni – válaszolta, és a párnára hanyatlott. – Mit gondol, hazaengednek ma?

– Ha nem lenne balkezes, talán hazaengednék. Ám mivel a bal karja legalább három hétig kíméletre szorul, szerintem egy darabig még itt kell maradnia.

– Csak nem fogok három hétig kórházban feküdni? – sopánkodott a beteg.– Nem szeret itt lenni, Alex? – hangzott fel az ajtóból egy ismerős férfihang.Steffi megrezzent, amikor meghallotta Matt hangját. Az orvos az ajtóban állt, és

derűsen mosolygott. Ezúttal nem volt olyan csapzott, mint az első találkozásuk alkalmával. Palaszürke szeme vidáman ragyogott, a hangja azonban most is kissé nyersen csengett.

A nő szíve feldobogott. Még jó, hogy nem volt borotva a kezében, mert reszketni kezdett a keze is.

– Jó napot, doktor úr! – köszönt a beteg.– Mit keresel te itt? – kérdezte Steffi, miközben megigazgatta Alex háta mögött a

párnákat.– Vizitelek.– Azt hittem, hogy a légi mentőknél dolgozol.– Igen, de felelős vagyok mindazokért, akiket felvettem a kórházba, még inkább

azokért, akiket én operáltam, vagy akiknek a műtétjénél asszisztáltam. Mindennap itt vagyok, hacsak nem akad dolgom házon kívül – magyarázta Matt, majd Alex felé fordult. – Haza szeretne menni? Nos, akkor hadd nézzem a vállát!

Miközben az orvos megvizsgálta a betegét, Steffi csak állt és bámult, várta az újabb utasítást.

Az az igazság, hogy nem tudta levenni a szemét a férfiról. Elbűvölőnek találta őt. Az álla és a járomcsontja erőteljes, arcvonásai felettébb markánsak. Sötét, hullámos haja a válláig ér, és ez nagyon is illik szögletes vonásaihoz. Magas, karcsú, ha nem lenne olyan széles a válla, már-már soványnak tűnne. Vitathatatlanul jóvágású pasi, még ha nem is klasszikus szépség.

Volt benne valami, ami ellenállhatatlanul vonzotta Steffit. Szeretett a közelében lenni, szerette a hangját, a futó érintéseit. Legszívesebben megfogta volna a kezét. Még emlékezett, milyen erőteljes és meleg volt a kézszorítása, amikor bemutatkoztak egymásnak. Talán első találkozásuk körülményei rögzültek benne, de ő még mindig kalóznak látta az orvost, akinek a felső ajkán volt is egy kis forradás, amelyet csak bizonyos fénytörésben lehetett észrevenni.

Szilárd jellem lehet, gondolta. Nyilván komoly és mély érzésű. Annak ellenére, hogy tagadhatatlanul jóképű, nem hivalkodó típus. De miért is foglalkozik ennyit ezzel az emberrel? Steffi megrázta magát, hogy visszataláljon ápolónői feladataihoz.

Az orvos közben végigtapogatta a beteg vállát. Alexnek már lement a láza, ám a sérülés helye még duzzadt volt, és egy kicsit piros.

– Kérem, mozgassa egy kicsit az ujjait!Alex engedelmeskedett, de az ujjai elég merevnek bizonyultak.– Elvégezte a gyakorlatokat, amelyeket a gyógytornász mutatott?A páciens bólintott.– Megfelelő gyakorisággal?Matt nyilván arra gyanakodott, hogy a beteg elhanyagolta a gyakorlást, és Steffi igazat

adott neki. Alex ujjai nem lennének ennyire duzzadtak, ha rendszeresen mozgatta volna őket. Hacsak nem valami más okozza a duzzadást…

– Nagyon fáj… – panaszkodott a beteg.– Fáj, ha mozgatja a csuklóját és az ujjait?

13


– Nem, hanem ha a vállamat és a könyökömet mozgatom.Az orvos összeráncolta a homlokát.– De hiszen nem a karját kell mozgatnia, hanem csak az ujjait! A váll mozgatásának

még nem jött el az ideje, mivel nemrég műtötték.– Igen, de a gyógytornász azt mondta, hogy nyomjam egymásnak a két tenyerem, és

így feszítsem meg az izmaimat.Alexnek valóban előírtak néhány statikus izomgyakorlatot, miként azt is, hogy

naponta néhányszor vegye ki a karját a kendőből és nyújtsa ki, tornáztassa meg egy kicsit a könyökízületeit.

– Nem mondta a gyógytornász, hogy csak akkor végezze ezeket a gyakorlatokat, ha már nem okoznak fájdalmat?

– Mondta.– Hát akkor miért kínozza magát? Amikor csak az ujjait mozgatja, az nem fáj, ugye?– Nem.– Óránként végzi a gyakorlatot?– Néha elfelejtem.– Ne felejtse el! A vállát pedig ne mozgassa! Addig nem engedhetem haza, amíg le nem

lohad ez a duzzanat. Mivel balkezes, kiváltképp nem. Holnap reggel még egyszer meg fogom vizsgálni, és beszélek a gyógytornásszal is, aztán majd meglátjuk. Ne hanyagolja el a gyakorlatokat, jó? És csak pontosan!

– Jó. Köszönöm, doktor úr.Matt Steffi felé fordult.– Alex felnőtt ember, nem kérlek meg, hogy ellenőrizd…A nővér értett a szóból: szemmel kell tartania a pácienst.– Rendben. Azért néha emlékeztetni fogom. Alex minél előbb haza szeretne menni,

ezért igyekezni fog, igaz?– Hogyne! – helyeselt a páciens.– Akkor jó – bólogatott Matt, majd ismét Steffire nézett. – Van a betegeid között még

valaki, akit én kezelek?– Mindjárt megnézem. – A nővér elővette a zsebéből a listát. – Bobby Simpsont is te

kezeled, ugye?– Igen. Gyere, látogassuk meg!Steffinek nem volt feladata, hogy elkísérje az orvost a vizitjén, de szívesen vele tartott,

mert élvezte a társaságát. Mintha a hajógyári baleset során különös kapcsolat alakult volna ki köztük. Az áldozatok között ilyesmi előfordul, de hogy az egészségügyi személyzet tagjai közt is, arról eddig még nem hallott.

Igyekezett lépést tartani az orvossal, és közben azon tanakodott, vajon rendben van-e a frizurája. Amikor rajtakapta magát, hogy min jár az esze, elmosolyodott: úgy látszik, végképp megbolondult!

Bobby a szomszéd osztályon feküdt. Matt és Steffi a folyosóról az ajtó üvegén át bepillantottak a kórterembe, és látták, hogy tornázik. Miközben odakint várták, hogy befejezze a gyógytornát, csevegtek egy kicsit.

– Szóval Jack meggyőzött, hogy állj be hozzánk – kezdte az orvos.– Azt mondta, nem tagadhatom meg a szolidaritást – válaszolta Steffi mosolyogva.Mattnek kedvére volt ez a válasz, mi több, hihetetlenül megnyerőnek találta a nőt.– Meddig tisztelsz meg bennünket a társaságoddal?– Jack és Lauren esküvőjéig biztos. Jót tesz nekem egy kis változatosság.

14


Matt csalódást érzett. Azt hitte, hogy a nő tovább marad. No, de biztos férjnél van, gondolta, és már-már féltékenységen kapta magát. Igaz, ugyanaz a vezetékneve, mint Laurennek. Talán mégis hajadon… Elhatározta, hogy bátran rákérdez.

– A férjed is idevalósi?Steffi meglepett pillantást vetett az orvosra.– Nem vagyok férjnél.Matt megkönnyebbült: egy akadállyal kevesebb!– De van egy lányom – tette hozzá a nővér.Ez is jobb, gondolta Matt, mintha férjnél volna.– Mennyi idős? – kérdezte.– Nemsokára kilenc lesz.– Kilenc? – álmélkodott a férfi. Tudta, hogy Steffi idősebb, mint Lauren, tehát legalább

huszonhat éves, de hogy már van egy kilencéves lánya, azt hihetetlennek érezte.– Korán kezdtem – válaszolta a nő, és a hangjában mintha némi bűntudat rezgett

volna.– Az unokatestvérem, Susie nyolc és fél éves. Itt lakik a városban. Amikor a szülei

dolgoznak, gyakran nálam van. Összehozhatnánk a két kislányt…– Talán.– Miért csak talán?Steffi megvonta a vállát.– Nem is tudom. Általában kettesben vagyunk.– Na de a kislány biztosan örülne egy játszópajtásnak!Steffi kerülte a férfi tekintetét.– Gondolkodj rajta! – erősködött Matt. – Vagy kérdezd meg a gyereket! Nem fogok

megsértődni, ha nemet mondasz. – Matt olyan biztatón nézett a nőre, mint aki meg van győződve róla, hogy a két kislány csodásan ellesz egymással. Ekkor megszólalt a zsebében a csipogó. Megnézte a számot, majd rámosolygott a makacsul hallgató nővérre. – Ígérd meg, hogy megfontolod!

– Jó – mormolta Steffi, majd némi habozás után hozzáfűzte: – Köszönöm.– Nekem most el kell mennem, megnézem, mi baj, aztán majd megkereslek – mondta

az orvos, és elsietett.Steffi csak állt. Még mindig borzongott. Elég, ha Matt rámosolyog, máris bizseregni

kezd a bőre… Mit tegyen? Fogadja el az ajánlatot? Matt nyilván csak barátságból akarja összehozni a két gyereket. Puszta vendégszeretetből. Semmi jel nem mutat arra, hogy mást is forgatna a fejében, vagy mást is érezne… Nincs ok aggodalomra. Tisztes távolságot kell tartani tőle, és kész.

Ha Port Cadneyben akar maradni, nem árt, ha Jess talál magának barátnőt a városban. Ez mindkettejüknek megkönnyítené a beilleszkedést.

Steffi szórakozottan megigazgatta a nővérköpenyét. Egyszeriben elborult az arca. Jobb lenne, ha a valódi gondjaival foglalkozna! Az egész életét át kell gondolnia… Mit számít ehhez képest egy vonzó férfi kedves mosolya!

15


3. FEJEZET

Lauren letett Steffi elé egy csésze teát, aztán ismét leült, felrakta a lábát az asztalra, kezébe vett egy esküvői magazint, és belelapozott. Steffi a csésze után nyúlt.

– Na, mi lesz a ma esti program? Cipőt választunk? Vagy terítéket? – kérdezte incselkedve. – Ahogy ismerlek, neked lecserélhető sarkú menyasszonyi cipő kellene, hogy a templomi esküvő után hajnalig rophasd a táncot. Ami pedig a terítéket illeti, biztosan a fogpiszkálókra is rá akarod vésetni az összefonódó kezdőbetűiteket.

Lauren mosolyogva legyintett.– Ne csipkelődj folyton! A cipőt már rég kiválasztottam. Ma azt kell eldöntenünk,

milyen legyen a menyasszonyi csokor. És a fehérneműt sem választottuk még ki. Meg az ékszereket sem. Ugye segítesz?

– Micsoda gondok! – mormolta Steffi. – Kezdjünk is hozzá! Fáradt vagyok, hosszú nap van mögöttem.

A két nővér órákig lapozgatta a női magazinokat. Steffi gondosan kivágta a kiválasztott fényképeket, aztán gemkapoccsal összefogta, és átnyújtotta a húgának a fontos dokumentációt.

– Kösz. Mára ennyi elég. Most mesélj, hogy telt a napod? – kérdezte Lauren.Steffi kényelmesen elhelyezkedett a kanapén.– Hosszú volt. Idegesítő. Fárasztó – válaszolta szűkszavúan, de más járt az eszében.

Izgalmas volt. Csábító. Csókolnivaló.– Hogyhogy idegesítő?– Nem könnyű feltalálni magad új környezetben, új emberek közt – válaszolta Steffi.

Többet nem mert elárulni a húgának.– Nem is értem, minek dolgozol. Hiszen nyaralni jöttél!A kérdésre nem volt egyszerű válaszolni.– Tudod – kezdte Steffi habozva, mert nem könnyen nyílott meg –, elsősorban azért

jöttem ide, hogy szert tegyek némi távolságra a saját életemtől. Időre van szükségem ahhoz, hogy újra megtaláljam magam. Fizetés nélküli szabadságra nem mehetek, azt nem engedhetem meg magamnak. Így azonban, ha pénzt is keresek, megtehetem, hogy egy darabig ne menjek vissza a Prince Edward Kórházba.

Steffi az utóbbi években a Prince Edward Kórházban dolgozott Adelaide-ben.– De hát én azt hittem, hogy jól megy sorod! Nem látszott rajtad, hogy gondjaid

lennének – mondta Lauren.– A látszat gyakran csal.– Nem magyaráznád meg ezt?– Az a helyzet, hogy már jó ideje pánikrohamok gyötörnek. Nem szeretem a

munkámat, túl drága nekem a városi élet. Ráadásul – Steffi utoljára hagyta a legrosszabbat –, ráadásul Jesst folyton csúfolták az iskolában, valósággal gyötörték szegénykét.

Laurennek tátva maradt a szája a csodálkozástól.– Most mit nézel így rám? – szólt rá a nővére.– El vagyok képedve! Hogyhogy én mindebből nem vettem észre semmit? Szörnyű

testvér vagyok! Csak az esküvőmmel törődöm, se látok, se hallok.

16


– Nem akartalak megterhelni ezekkel a dolgokkal. Adelaide-ben sohasem volt könnyű az élet. A panaszkodás úgysem segít az emberen. Úgy gondoltam, hogy egyedül kell megbirkóznom a problémáimmal.

– Úgy tettél, mintha minden a legnagyobb rendben volna veled!– Nem akartam sajnáltatni magam.– Örülök, hogy végre megmondtad az igazat, de miért csak most? Ha rögtön szólsz,

talán segíthettünk volna neked.– Azt reméltem, ez a néhány hét szabadság rendbe hoz, fellélegzem egy kicsit, az

esküvőtök jobb kedvre derít, és minden helyrejön magától. És…– És?– Nem is tudom… Át kell gondolnom, nem lenne-e jobb, ha nem mennénk vissza többé

Adelaide-be. Igazán nem tudom…– Mit nem tudsz?– Semmit! – kiáltotta Steffi ingerülten. – Még mindig vannak pánikrohamaim…– Kezeltetted magad?– Nem. Többek között erről is akartam beszélni veled. Nem tudnál ajánlani egy

pszichológust?Lauren nem sokat gondolkodott a válaszon.– Dehogynem! Itt van Nadine Robbins. Kitűnő pszichológus. Együtt dolgozunk a

nevelési tanácsadóban. Megadom a telefonszámát, jó?Steffi bólintott.– Tudod, Adelaide méregdrága város. Egyre többet kellett túlóráznom, hogy meg

tudjunk élni, és kevés időm maradt Jessre. Hónapokig el sem mondta, hogy az iskolában kínozzák. Ha több időt szántam volna rá, nyilván hamarabb megnyílik…

– Mi történt a gyerekkel?– Volt az iskolában egy banda, annak a tagjai folyton parancsolgattak neki… – Steffi

elhallgatott.– Nem akarsz erről beszélni?– Ma este inkább nem. Le kell feküdnöm. Holnap vár a munka. Neked pedig még haza

kell menned.– De ezt egyszer alaposan meg kell beszélnünk! Beismerem, teljesen szédült vagyok

az esküvő miatt, de azt azért tudom, hogy a te jóléted sokkal, de sokkal fontosabb, mint az esküvői díszteríték.

– Megvan már a menyasszonyi ruha? És a lakodalmi menüt összeállítottad?– Nem érdekel! Te vagy az első!Steffi megveregette a húga karját, Lauren viszont nem érte be ennyivel, hanem

magához ölelte a testvérét.– Kösz – mormolta Steffi, és a húga vállára hajtotta a fejét.– Nincs mit. Ezt szó szerint értettem. Én tartozom neked köszönettel – mondta

Lauren, és úgy magához szorította a nővérét, hogy Steffi felnyögött.– Jaj! Nemsokára férjhez mész, mégis olyan vagy, mint egy gyerek! – kacagott, aztán

megdörzsölte a szemét, mert már nagyon fáradt volt.Ugyanakkor határtalanul megkönnyebbült. Mintha egy kő esett volna le a szívéről.

Belátta, hogy talán nem kellett volna évekig játszania az energikus, sikeres, minden gondot megoldó, független nőt, aki egyedül is fel tudja nevelni a gyerekét, és nem szorul semmi segítségre. Végre szakított a szerepjátszással!

Matt lassított, hogy Steffi lépést tudjon tartani vele. Tetszett neki ez a törékeny, de izmos nő, aki alacsony ugyan, ám arányos termetű. És milyen jó lába van! Mattnek már

17


volt alkalma megcsodálni a nővér sima, napbarnított, alacsony termete ellenére hosszúnak mondható lábát, habár a térdig érő köpeny nem sokat mutatott meg belőle.

– Tegnap el kellett mennem, nem volt időm megnézni Bobbyt. Gyere velem, látogassuk meg szegényt! – mondta az orvos, és rámosolygott a nővérre, de olyan sugárzón, hogy Steffivalósággal beleszédült.

Matt bekopogott az ajtón, majd kitárta, és előreengedte a nővért. Jól megnézte aranyszőke lófarkát, mely puhán, simán omlott a hátára, és egy kicsit oldalra csúszott. Mily kedves tökéletlenség!

Bobby köszönésképp felemelte a karját.– Gyógyulunk, gyógyulunk? – kérdezte az orvos, és tanulmányozni kezdte a lázlapot.– Lassacskán. Őrülten fáj a bokám, no de hát nem is csoda.– Szedi még a fájdalomcsillapítót?– Nem én!Steffi megmérte a férfi pulzusát.– Micsoda hős maga! Ha nem szedi be a tablettákat, engem ki fognak rúgni az

állásomból – mondta tréfásan a nővér.– Semmi értelme legénykedni – vélte az orvos. – A fájdalomcsillapító valóban jótékony

hatású, mivel csökkenti a feszültséget, és ezáltal elősegíti a gyógyulási folyamatot. A maga helyében a legtöbb ember marokszámra nyelné a pirulákat.

Bobby jobb belátásra tért.– Hát jó, akkor elfogadom.Matt újabb gyógyszereket írt fel neki, Steffi pedig felvezette a lázlapra a friss

eredményeket, majd elment a felírt gyógyszerekért.– A körülményekhez képest szerencséje volt – mondta Matt a betegnek, amikor

kettesben maradtak. – A sarokcsonttörés cudarul fáj, de rosszabbul is végződhetett volna. Egyébként javult a közérzete?

– Igen, egy kicsit. Mikor tudok ismét lábra állni? És mikor léphetek munkába?– Megmondom nyíltan: általában három hónap kell ahhoz, hogy egy ilyen törés után

rendbe jöjjön a boka, és a beteg újra járhasson. Ahhoz, hogy ugyanúgy tudjon dolgozni, mint azelőtt, és hosszabb ideig is képes legyen talpon maradni, még több idő kell. Ha egyáltalán… Tudom, hogy az ön munkája erősen igénybe veszi a lábát. Egyelőre csak annyit mondhatok, hogy legyen türelemmel. Sajnos nem tudom garantálni a gyors gyógyulást.

Bobby tekintete elsötétült.– Hát jó. Nincs mit tenni. No, de ha egészséges volnék, akkor sem lenne másként,

hiszen tönkrementek a hajók.– Tényleg?– Igen. Johnnóéból szinte semmi sem maradt. Amúgy sem használhatná szegény,

hiszen meghalt. További hat hajó vált ronccsá. Ajaj, sokan koldusbotra jutottak… Hogy is történhetett ilyen ostoba baleset… – siránkozott Bobby.

– Ha jól értesültem, a javításokat el kell halasztani addig, míg a biztosító le nem zárja a vizsgálatot.

– Igen. Minden jel arra vall, hogy miközben Johnno tankolt, néhány fiatal munkás épp köszörült valamit a közelben. Egy elszabadult szikra lángra lobbantotta az üzemanyagtartályt – magyarázta a beteg. – Érthetetlen, hogyan kerülhették el Johnno figyelmét a köszörűsök!

– Szegény Johnnón már nem segíthetünk, de maga legalább életben maradt. Most az a legfontosabb, hogy a gyógyulásra összpontosítson. Tudom, könnyű ezt mondani, de

18


gondoljon arra, hogy magának az egzisztenciája múlik a gyógyuláson! Remélem, anyagilag ki tudja húzni addig, amíg ismét munkaképes nem lesz.

– Jó fizetésem volt, sikerült megtakarítanom egy csinos kis összeget. Ezenkívül a főnök is intézkedni fog a biztosítónál. Remélem, kapunk némi juttatást.

– Szóljon valakinek a munkahelyén, hogy járjanak el a maga nevében is!– Persze. Köszönöm a jó tanácsokat, doktor úr!– Nagyon szívesen. Kérem, szedje rendesen a fájdalomcsillapítót! Legalább a csinos

nővérke kedvéért…E pillanatban belépett a szobába Steffi a gyógyszerekkel a kezében, és elcsípte Matt

utolsó mondatát. Ránevetett a doktorra, és tréfásan megfenyegette.– Mindent hallottam ám!– Kész öröm együtt dolgozni veled – mormolta Matt.– Kösz – suttogta meglepetten Steffi.Az orvos intett Bobbynak, és eltávozott. Egy darabig még a folyosón is hallotta a

„csinos nővérke” meg a pórul járt fiatalember vidám csevegését.

A reggeli szünetben Steffi egy kicsit kellemetlenül érezte magát a büfében. Remélte, hogy összefut Matt-tel, mert még senki mást nem ismert az új munkahelyén. Az orvos azonban nem mutatkozott.

A büfé csak úgy zsongott. A kórházi személyzet derűsen teázott, kávézott, falatozott. Steffi nem akart egyedül ücsörögni a nevetgélő, tereferélő emberek között, ezért kivett egy jegeskávét a hűtőből, leszámolta az árát, majd kiment a folyosóra a nyilvános telefonhoz.

Felhívta az édesanyját, aki nyomban felkapta a kagylót.– Nagyon vártad már a hívásomat? – kérdezte, nekidőlt a falnak, kibújt az egyik

cipőjéből, és a meztelen talpával megdörgölte a vádliját.– Nem, drágám, de örülök, hogy hallak. Minden rendben?– Igen. Csak azt akartam kérdezni, hogy sikerült-e tárgyalni a rendezvényszervezővel,

és Jess jól viselkedett-e.– Persze, Jess nagyon aranyos volt, mint mindig. Tudtad, hogy a rendezvényszervező

hölgy az egyik kórházi orvos testvére?– Igen? Kié?– Valami Matté, aki a légi mentőknél dolgozik. A testvérét, aki Laurenék esküvőjét

szervezi, Annának hívják, és van egy ugyanolyan korú kislánya, mint Jess.– Á, már tudom, kiről van szó!– Igen? Akkor bizonyára nincs ellenedre, ha összehozzuk a két gyereket.Steffi tiltakozni akart, az anyját azonban már nem lehetett lefékezni.– Jessnek szüksége van egy kispajtásra! Olyan jól megértik egymást Susie-val.– Majd este megbeszéljük – válaszolta Steffi, elköszönt az édesanyjától, és letette a

kagylót.Lerogyott egy közeli padra, és nagyot kortyolt a jegeskávéjából. Azon merengett, hogy

a sors szemlátomást össze akarja őt hozni Matt-tel. Lényének egy része örült ennek, ugyanakkor szerelmi téren nem volt valami tapasztalt. Jess apjával kudarcba fulladt a kapcsolatuk. Úgy érezte, jelenlegi helyzete nem engedi meg, hogy lányanya létére új viszonyt kezdjen. A pánikrohamai arra figyelmeztették, hogy meg kell nyugodnia, szembe kell néznie a félelmeivel, és pihennie, pihennie kell… Barátra van szüksége, nem pedig szeretőre.

Na, de most nem ez a legfontosabb, gondolta, és ivott még egy kis kávét. Aztán elővett a táskájából egy cetlit, felállt, ismét a telefonhoz lépett, és tárcsázta a feljegyzett számot.

19


Ezúttal nem rögtön kapták fel a kagylót. A telefonbeszélgetés végeztén Steffi megnyugodott: ezt sikerült nyélbe ütnie!

– Eszerint, ha jól értettem, három hónappal ezelőtt volt az első rohama, amelyet még néhány követett.

Nadine, a fiatal pszichológusnő, akit Lauren ajánlott, keresztbe tett lábbal ült egy kényelmes széken, szemközt Steffivel. A helyiséget betöltötte az aromaterápiás illóolaj kellemes illata, a falakat pedig ízléses nyomatok díszítették.

Steffi bólintott.Előző nap erőt vett magán, felhívta Nadine-t, a pszichológusnőt, és időpontot kért tőle.

A bemutatkozó beszélgetés elején a fotel szélén feszengett, de lassan elengedte magát. Nem isvolt olyan kínos, mint gondolta.

– Azt hittem, szívinfarktusom van – mesélte, visszaemlékezvén a pánikrohamra.Valami szorította a mellkasát, vadul vert a szíve, izzadt, és levegő után kapkodott. Azt

hitte, menten meghal, de a tünetek ugyanolyan gyorsan elmúltak, ahogyan jöttek. Később még néhányszor megismétlődött mindez, és ő súlyos betegségre kezdett gyanakodni. Többször is elment a háziorvosához, de a különböző vizsgálatok mind negatív eredménnyel zárultak. Kiderült, hogy fizikailag nincs semmi baja.

Steffi aprólékosan leírta a tüneteket és az érzéseit. Nadine egyáltalán nem tűnt meglepettnek. Steffi nyelve megoldódott, és sok mindent elmesélt az utóbbi hónapjairól.

– Ha jól értettem, a pánikrohamnak soha nem volt pontosan meghatározható oka – mondta Nadine. – Mi ezt külső ok nélküli, előre nem jelezhető pánikreakciónak nevezzük.

Elbeszélgettek a rohamokat kísérő gondolatokról, a szívinfarktustól való félelemről és a fulladásérzésről. Eztán a pszichológusnő megkérdezte Steffitől, hogy milyen gyógyszereket szedett, és megörült, amikor azt a választ kapta, hogy semmilyeneket. Beszélgetés közben kitöltött egy diagramot, és jegyzetelt. Steffi remélte, hogy az ülés végére elő fog varázsolni valami megoldást.

– Szóval nem írt fel önnek az orvos Diazepamot vagy más gyógyszert?– Nem. A háziorvosom ugyan ajánlott valami tablettát, amellyel meg lehet előzni a

szorongást, de én nem akartam szedni. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha elmegyek szabadságra, és vidéken töltöm a nyarat.

– Reggel beszéltem az ön adelaide-i háziorvosával, ahogy megállapodtunk, de szerettem volna, ha a saját szavaival is elmond mindent. Megértem, hogy nehéz volt erről beszélni, de enélkül nem tudtam volna felállítani a saját diagnózisomat.

– És? Mi a helyzet?– Semmi vész. Egyszerű pániktünetek.– Jobban szerettem volna, ha azt mondja, hogy csak beképzelem az egészet…– Á, nem olyan szörnyű ez! – mondta Nadine mosolyogva. – Ha jól látom, még nem

kifejlett pánikbetegség. Nem csatlakozik hozzá más tünet, és még csak néhány hónapja áll fenn. Ön még nem szenvedett semmilyen lelki betegségben, úgyhogy szerintem már a közeljövőben jó eredményekre számíthatunk. Az eredmény mindenekelőtt az ön akaraterején múlik. Fel kell dolgoznia néhány problémát.

– A legnehezebb lépést már megtettem azzal, hogy eljöttem Adelaide-ből – mondta Steffi, és kiegyenesedett a karosszékben. – Reméltem, hogy ha visszatérek a szülővárosomba, Port Cadneybe, és ismét a szüleimmel meg a húgommal leszek, magától elmúlik az egész. De nem így történt. Valamit tennem kell! Mit tanácsol?

20


– Egyes tanulmányok szerint ilyenkor jobb eredményt lehet elérni pszichológiai technikákkal, mint gyógyszerekkel. Nagyon örülök, hogy nem fogadta el a gyógyszeres kezelést! Erre egyelőre nincs is szükség. – A pszichológusnő felállt, és odament egy nagy iratszekrényhez. – A jövő héten ismét látni szeretném önt. Addig is vezessen naplót! – Nadine kihúzott egy fiókot, kivett belőle egy füzetet, és átnyújtotta Steffinek.

Elmagyarázta, hogyan kell vezetni a pániknaplót. Nemcsak a tüneteket, hanem az érzéseket és a roham alatt felbukkanó gondolatokat is fel kell jegyezni.

– És ez segíteni fog? – kérdezte Steffi gyanakodva.– Ez csak az első lépés. Eddig jó eredményeket értünk el ezzel a módszerrel. Foglaljam

össze még egyszer, hogy mi a helyzet?– Kérném szépen.– Az ön esetében úgy tűnik, hogy az egyébként sem könnyű életét megnehezítő akut

stresszperiódusok váltották ki a pánikrohamokat. Ez nem szokatlan, különösen nőknél, ebben a korosztályban, melyhez ön is tartozik. A pánikbeteg katasztrofálisnak hiszi azokat az érzéseket, melyek egyébként teljesen normálisnak számítanak, és mindjárt szívinfarktusra vagy közeli halálra asszociál. Amikor ön árgus szemmel figyelte és félreértelmezte a tüneteit, azzal csak még jobban felfokozta a rohamot. Az a célunk, hogy helyesbítsük ezeket a téves értelmezéseket.

Miután megbeszélték a következő időpontot, és Steffi elhagyta a rendelőt, olyan jó kedve támadt, amilyenre már rég nem volt példa.

Megnyugodott, hogy nem hiába avatta be a húgát a problémájába. Úgy érezte, ismét rendbe jöhetnek a dolgai. Valósággal élvezte, hogy kedvező fordulatot adhat az életének. Ha elegendő önbizalomra tesz szert, nem lehetetlen, hogy Matt-tel is fel tud építeni egy baráti kapcsolatot. Már Lauren esküvőjének is képes volt örülni, pedig ez mindeddig inkább csak nyomasztotta, és csupán megjátszotta a boldog testvért.

Amikor leparkolt a szülői ház előtt, Jess vidáman szaladt felé. Steffi eltűnődött azon, hogy ez a ház nemsokára Jacké és Laurené lesz, a szülei pedig be fognak költözni a városba, mert az édesanyja élvezni szeretné a városi életet, amelytől évtizedek óta meg volt fosztva. Jess is felnő hamarosan, és nem fog repesve feléje szaladni, nem fogja a karjába vetni magát… Mi lesz vele akkor? Ezek a gondolatok is megerősítették abban, hogy még most változtatnia kell az életén.

Kiszállt a kocsiból, átölelte a gyereket, felkapta, és körbe-körbe forgott vele. Jess arca felragyogott az örömtől: már rég nem látta ilyen önfeledtnek az anyját. Steffi óvatosan letette a lányát, és kéz a kézben végigsétáltak az udvaron a ház felé. Az ilyen meghitt pillanatok mindennél értékesebbek voltak számára.

– Szép napod volt, kincsem?– Igen. A nagymamival elhoztuk a varrónőtől az ünneplőruhánkat, amelybe

szombaton fogunk öltözni. Nagypapa azt mondja, szebb leszek benne, mint a menyasszony.

Steffi elmosolyodott. Ismét hála öntötte el a szívét az apja iránt, aki nem örült annak, hogy a lánya ilyen fiatalon teherbe esett, de amikor megszületett a kis unoka, minden ellenérzését elfelejtette, és most már szinte bolondult a kislányért.

– Lefogadom, hogy Lauren néni nincs idehaza.– Dolgozik. De este átjön majd, hogy megnézze az új ruhánkat. Holnap péntek. Már

csak kettőt kell aludni az esküvőig, anyu!– Gyere, gyorsan megvacsorázunk, hogy mire Lauren néni megjön, már ne legyen rá

gondunk.

21


Zeller doktor az órájára nézett: negyed egy. Csupán húsz perce repültek, holott úgy érezte, már egy örökkévalóság óta felszálltak Ryannel a belcannai farmról. Aztán a hétéves kis betege fölé hajolt, és árgus szemmel figyelte minden moccanását. Imádkozott, hogy még egyszer el ne mozduljon a tárgy, amelyet a gyerek az orrába szívott, mert ha még mélyebbre csúszik, elzárhatja a légutat.

Amikor Sheila riasztotta, és vázolta az esetet, a doktor nem számolt azzal, hogy kórházba kell szállítani a hétéves kislányt. Amint megérkeztek a birkafarmra, rögtön nekiállt, hogy eltávolítsa az idegen testet a gyerek orrlyukából, ámde hiába. Nem érte el a fogóval, pedig ez egyébként mindig sikerülni szokott. Úgy látszik, Kirsten mélyre leszívta azt a mütyürt.

Matt nem először járt ezen a farmon. A Smyth családban mindig történt valami. Smythéknek öt gyerekük volt, egyik csintalanabb, mint a másik.

– Mindjárt megérkezünk – jelentette a pilótafülkéből Ryan.A reptéren Connor várta őket egy mentőautóval. Egy pillanat alatt eljutottak a

kórházba.– Pam azt üzeni, hogy a kettes műtő a rendelkezésedre áll – mondta Connor.– Ki lesz az aneszteziológus?– Dave Barker szokott péntekenként a műtőben dolgozni.– Kitűnő. Rögtön vigyük be a gyereket a műtőbe! – rendelkezett Matt, majd a kislány

anyjához fordult: – Pam adni fog magának egy paksamétát, benne lesz a műtéti beleegyezés,meg ilyesmi. Kérem, töltse ki a papírokat, mialatt én előkészítem Kirstent, rendben?

A doktor kérdőn nézett az aggódó anyára, vajon megértette-e egyáltalán, amit mondott neki. A nő bólintott.

Perceken belül a műtőben voltak.– Barker doktor meg fogja szúrni egy tűvel a hátgerincedet, hogy elaltasson. Nem fog

fájni. Álmos leszel tőle, Kirsten. Ha elaludtál, kiveszem az orrodból azt a valamit – magyarázta Matt, majd elment bemosakodni.

Amikor visszajött, a nővér, aki már felvette a kesztyűt meg a szájmaszkot, ráadta a műtősköpenyt. Eközben Matt jobban megnézte a nővérkét, és elkerekedett a szeme.

A szájmaszk eltakarta a nő mosolyát, ám szemének csillogása elárulta, hogy igencsak megörült a doktornak.

– Nem is tudtam, hogy a műtőben is asszisztálsz! – mondta Matt vigyorogva.– Én mindig meglepetéseket okozok.– Látom! – nevetett a doktor.– A kesztyű – nyújtotta oda az orvosnak a sebészkesztyűt Steffi.Az aneszteziológus máris jelentette, hogy a gyerek elaludt, mire Zeller doktor a

műtőasztalhoz lépett, és röviden összefoglalta a dolgok állását.– Kirsten tizenhat éves nővére orrpiercinggel jött haza. A kicsi utánozni akarta őt, de

rosszkor vett levegőt, és leszívott valamit.Matt bevilágított a kislány orrlyukába, hogy lássa, pontosan mi a helyzet.– Nagyon óvatosan kell intubálni, nehogy még mélyebbre csússzon az a tárgy. A

gégében van, fogóval nem lehet elérni. Ki kell szippantani.– Rendben, mehet. – David készenlétben tartotta a lélegeztető-gépet.– Jó, akkor kérem a szívót. Be lehet tenni a csövet.Matt átvette Steffitől a vékony műanyag csövet, az egyik végét bedugta Kirsten

orrlyukába, egészen hátra, a szájüreg hátsó részéig. Lassú, biztos mozdulatokkal dolgozott, mert nem akarta véletlenül megsérteni a gyerek légútjait.

22


– Megvan, itt az akadály. – Matt bevilágított a gyerek másik orrlyukába, hogy ellenőrizze a cső helyzetét. – Ez lesz az! – Bekapcsolta a gépet, és villámgyorsan előkerült az idegen test: egy kis műanyag fülbevaló. Az orvos letette a műszert, és bedobta a rózsaszín mütyürt a tálba, amelyet Steffi tartott a keze alá.

– Mi az ördög ez? – kérdezte Dave.Matt vállat vont.– Fene tudja.– Játék fülbevaló – mondta Steffi, és a szeme mosolygott. – A kislány úgy gondolta,

hogy éppen jó lesz orrpiercingnek.– Mit ki nem találnak manapság! Még hogy játék fülbevaló… – méltatlankodott Dave,

miközben kivette a kanült.– Mi mindent nem találunk a gyerekek orrában! – csóválta a fejét a nővér is.– Végre nem borsószem volt… – dörmögte Matt.– A pihenőben rendezhetnénk egy versenyt „A legfurcsább tárgy, amelyet az

orrlyukban találtunk” címmel – szólt közbe Dave.– Szerencséje volt a gyereknek – tolta félre a szájmaszkját Steffi. – Ügyes voltál, Matt!Az orvos zavarba jött a dicsérettől, a nővér pedig gyorsan a háta mögé állt, és

kioldotta az övet a műtősköpenyén. Közben hozzáért a férfi testéhez, és ettől menten bizsergés fogta el. Elnyomott egy sóhajt, a keze azonban reszketett. Vajon ez még a műtét utóhatása? Vagy a férfi iránti vágyának jele?

Amikor kikötötte az utolsó pántot is, Matt kibújt a zöld köpenyből. Közben véletlenül megérintette a nővér ujjait. Steffit tetőtől talpig megreszkettette ez a futó érintés. Hát még amikor az orvos megfogta a kezét, és ránézett!

Matt opálfényű szeme palaszürkévé sötétedett, és Steffi ebből tudta, hogy mindketten ugyanazt érzik. Olyan volt, mintha elektromos hullám futott volna végig mindkettejükön. A nő nem akarta volna megzavarni ezt a kivételes pillanatot, ámde kórházban voltak, munkaidőben… Gyorsan félrenézett hát, majd bontogatni kezdte a saját köpenyét.

– Segítek – motyogta a férfi. – Gyere! – Az állával az öltöző felé bökött.Bementek az öltözőbe, Matt bedobta a szennyesbe a levetett köpenyét, majd

belehajította a szemétbe a kesztyűt meg a szájmaszkot. Aztán a nővér mögé lépett, hogy segítsen neki levetkőzni.

Steffi szó nélkül hagyta magát. Tegye csak, amit tenni akar… Annyira kívánta a közelségét!

A férfi meleg karja a vállához súrlódott, ujjai hozzáértek a nyakához. Matt addig motozott a legfelső pánttal, mígnem Steffi akaratlanul felsóhajtott. Amikor lekerült róla a köpeny, megperdült, és lélegzet-visszafojtva nézett a férfi szemébe.

Matt most a nővér műtőssapkáját kezdte bontogatni, és amikor kibomlott alóla a lófarka, megsimogatta. Aztán átölelte, és gyengéden megszorongatta a nőt. Steffi tudta, hogy itt és most ellen kéne állni, de már nem számított semmi. Nem gondolkozott, a teste parancsolt neki. Nem tehetett semmit ellene. Lábujjhegyre ágaskodott, és csókra nyújtotta a száját.

23


4. FEJEZET

Halkan nyílt az ajtó. Matt és Steffi megrezzentek, és visszazökkentek a valóságba, ahol csupán kollégák voltak, és épp most fejeztek be egy operációt.

Dave bújt be az ajtón.– Kirsten már a kórteremben van. Nekem ma még lesz dolgom a műtőben – mondta

zavartan, és eloldalgott.Matt megköszörülte a torkát. Tétovának látszott, mintha őt is egy szép álomból

riasztották volna fel.– Megyek, jelentem Kirsten anyjának a jó hírt. Viszlát! – köszönt el Steffitől hirtelen.– Szia, az esküvőn találkozunk! – szólt utána a nővér.Olyan jól áll Mattnek, ha zilált egy kicsit! Amikor először találkoztak a hajógyárban,

révedezett Steffi, akkor is hasonlóan festett.– Hogy? – fordult hátra a férfi az ajtóból, és értetlenül bámult.– Holnap Jack és Lauren esküvőjén találkozunk.– Ja, igen, bocs, máshol járt az eszem. Hogy hol, azt nem nehéz kitalálni.Matt visszament Steffihez, az arcához emelte a kezét, és a füle mögé tűrt egy

rakoncátlan hajfürtöt. Ettől a mozdulattól ismét visszatért közéjük a meghittség. Miután a férfi elment, Steffi hosszan, sóváran nézett utána…

Amikor felhangzott a templomi zene, Steffi gyengéden meglökte Jess vállát, jelezvén, hogy induljon el az oltár elé.

Előző este már felpróbálták és megcsodálták az ünneplőruhákat, most azonban kisminkelve és csinos frizurával még szebbnek érezte magát mindenki. Még a kis Jessnek is ki volt lakkozva halványan a körme.

Steffi hátrafordult, és rámosolygott az apjára meg Laurenre. A menyasszony csodálatosan festett egyszerű, fehér selyemruhájában, melynek szegélyét égőpiros rózsák díszítették; kissé izgatott volt ugyan, ám cseppet sem ideges. Annál türelmetlenebbnek látszott a papa, akit Laurennek úgy kellett visszatartania, hogy ne siessen előre az oltár elé, ahol Jack már várakozott a menyasszonyára.

Jess hallatlanul élvezte a fellépését, és csigalassan araszolt előre. A szertartás szerint a menyasszonynak az apja kíséretében akkor kellett volna elindulnia, amikor a kis nyoszolyólány már megtette az oltárhoz vezető út felét. Alighanem túlságosan ráparancsoltak Jessre, hogy lassan menjen, mert sehogy sem haladt előre.

Steffi nem tehetett mást, megfogta a gyerek kezét, és vezetni kezdte, nehogy a muzsika véget érjen, még mielőtt a menyasszony az oltár elé érkezik. Így aztán egy pillanatra ő is reflektorfénybe került. Az izgatottságtól remegni kezdett a gyomra, mert tudta, hogy Matt is a vendégek között van.

A férfi miatt különös gonddal csinosította ki magát. A figyelem azonban természetesen máris a menyasszonyra terelődött, akivel most indult el az apja a vőlegény felé.

Miközben lassan vonultak, kétoldalt meghatódott arcok mosolyogtak rájuk. A vendégek többségét Steffi még sohasem látta. Úgy érezte magát, mint egy aggszűz, aki kényeskedve sétál a parkban; már alig várta, hogy az oltár elé érjenek, és megálljon a menet.

24


Egyszer csak magán érezte Matt elismerő tekintetét, és ettől felbátorodott. Nemhogy elpirult volna, inkább rezzenéstelen arccal a férfi szemébe nézett, és valami soha nem tapasztalt merészséggel rámosolygott, mintha ezzel azt üzente volna neki, hogy nemsokáratalálkoznak.

Matt hihetetlenül jól festett elegáns szabású ünneplő öltönyében. Még magasabbnak és karcsúbbnak látszott benne, mint amilyen volt. A sötét szövet kiemelte szürke szemének opálos ragyogását. Amikor a tekintetük találkozott, a férfi megigazította a nyakkendőjét. Nyilván feszengett egy kicsit az öltönyben, hiszen az aligha tartozott a kedvenc öltözékei közé. A szokásosnál hosszabb frizurája és a munkanapokon hordott ruhái arra vallottak, hogy a lazább stílust kedveli. Lágy esésű, sötét haja enyhített markáns arcvonásainak szigorán, és amikor mosolygott, még kedvesebb volt az arca, mint egyébként.

Menet közben Steffi másra sem tudott gondolni, csak Mattre. A kislányával megálltak és megfordultak az oltárnál, hogy bevárják a menyasszonyt. Steffi tekintete ismét Matt arcát kereste, aki a többi vendég között állt, és velük együtt a menyasszonyban gyönyörködött, ámbár folyton rá, Steffire tévedt a pillantása.

A nő szívverése felgyorsult, már-már elállt a lélegzete, és fokozódni kezdett benne a szorongás. Megijedt, hogy még majd rájön a pánikroham itt, a templomi esküvői szertartáson… Mélyeket lélegzett, ám ettől csak még rosszabb lett a helyzet, mert úgy érezte, hogy nem kap elég levegőt. Kétségbeesetten küszködött a közelgő pánikrohammal, ám e pillanatban megjelent mellette Lauren, és menet közben átnyújtotta neki a menyasszonyi csokrát.

– Minden rendben, Steffi – suttogta. – Számold meg, kérlek, hány virágszirom van a csokromban.

Ezzel a menyasszony továbbment, mintha mi sem történt volna, Steffi pedig elkezdett számolni, és néhány perc múlva arra ocsúdott, hogy a pánikroham fenyegetése elmúlt. Lauren furcsa kérése elterelte a figyelmét a tünetekről. Felemelte a tekintetét, és végignézett a vendégseregen: senki sem vett észre semmit. Matt mosolyogva viszonozta a pillantását, s ő kissé elbizonytalanodva mosolygott vissza rá. Abban bízott, hogy a férfi remélhetőleg nem tartja őt félbolondnak – de ha igen, a fogadáson úgyis kiderül.

Steffi elnézést kért az idősebb rokonoktól, akik sehogy sem akarták abbahagyni a tereferét, és elindult a bár felé. A több óráig elhúzódó esküvői vacsora meg az egymást követő tósztok után kissé kimerültnek érezte magát. Fárasztó, de szép este állt mögötte, melynek azonban még egyáltalán nem volt vége, habár az idősebb vendégek lassan szedelőzködtek. Még csak most kezdődött a tánc.

Kért egy ásványvizet citrommal, és a bárpult előtt ácsorogva megérezte Matt jelenlétét, még mielőtt megpillantotta volna a férfit. Mosolyogva hátrafordult.

– Látom, te is ugyanolyan jól érzed magad, mint a kislányod – mondta kedvesen az orvos.

– Megismerkedtetek már?Matt bólintott.– Csodálatos gyermek. Tud szórakozni – válaszolta, és csak szemének ezüstös

csillogása árulta el, hogy az előző napon a kórházban történt valami kettejük között, amit nem felejtett el.

– Azt tud! Pedig már rég ágyban lenne a helye. A szüleim nemsokára hazaviszik magukkal. Legalább most az egyszer nem én leszek az ünneprontó.

– És Jess apja? Ő is neveli a gyereket, nem?

25


– De igen. Körülbelül évente egyszer. Ő… – kereste a helyzethez illő szavakat Steffi –, ő ugyanis sokat van úton.

– Nem lehet könnyű – dörmögte Matt, és fürkésző szemmel nézett a nőre. – Úgy értem, kettőtöknek.

Jessnek nehezebb. De már ő is hozzászokott. Sajnos – mondta Steffi kelletlenül, mert egyáltalán nem tetszett neki, hogy ilyen hétköznapi témára terelődött a szó. – Jess úgy tudja, hogy az apja nagyon szereti, csak nem ér rá. – A nő vállat vont. – Beletörődött, hogy a min-

dennapokban nem számíthat rá, bár tagadhatatlanul szeretne többet vele lenni.– Minek csinált gyereket, ha nem tudja vállalni a vele járó terheket? – szaladt ki a férfi

száján a kérdés, de máris megbánta. – Bocsánat, ez durva volt.– Nem tesz semmit – sietett a segítségére Steffi, és az ajkába harapott. Úgy gondolta,

ha valóban barátságot akar kötni Matt-tel, akkor nem kerülheti meg az egyenes választ. Legalább rögtön kiderül, el tudja-e őt fogadni a férfi a múltjával együtt. – Tudod, fiatalok voltunk, a terhesség pedig véletlenül jött. Őszintén szólva eszünk ágában sem volt családot alapítani – folytatta, és közben rajta tartotta a szemét a férfin. – Egyszóval megesett a dolog.

Matt barátságosan mosolygott, semmi előítéletesség nem látszott rajta.– Nincs ebben semmi, Steffi, csak azon csodálkozom, hogy a legtöbb ember

következmények nélkül megússza a könnyelműségeit. Neked bizony nem lehetett könnyű – mondta, majd Jess felé nézett, aki a nagyapja ölében kucorgott. – Ám ahogy elnézem, ez a kislány így is nagyon sok szeretetet kap.

– Igen. Nagyon szeretem a lányomat.– Ezt olyan szomorkásán mondtad!– Jess mögött nehéz hónapok vannak. Adelaide-ben, az iskolában kiközösítették és

csúfolták. Ha Rick velünk lett volna, talán nem történik ilyesmi.Steffi maga is elcsodálkozott, hogy milyen nyíltan beszél a férfival, akivel alig ismerik

egymást. Pedig egyébként nem szokta megengedni, hogy az emberek betekintsenek a magánéletébe. Mattnek azonban mintha mindent el lehetne mondani! Ha nem vigyáz, a férfi azt fogja gondolni róla, hogy olyan típus, aki öt perc alatt elmeséli az első idegennek az egész életét.

– Bocsánat, hogy ilyesmivel terhellek egy lakodalomban – szabadkozott gyorsan. – Nem szoktam ilyen rámenős lenni.

A férfi erre megfogta és megsimogatta a kezét, de olyan magától értetődőn, mintha mi sem lenne normálisabb az ilyen gyengédségnél. Futó ismerősök, kollégák voltak, mégis mintha már ezer éve ismernék egymást! És Steffi is teljesen természetesnek vette ezt a gesztust.

– Dehogy vagy a terhemre! Legalább jobban megismerlek – mondta Matt, és megcsókolta a kezét.

Steffi megkönnyebbült. Úgy tűnt, mintha Matt a gyerekével, a múltjával együtt el tudná fogadni őt.

– És te? Nem beszélnél egy kicsit magadról? – kérdezte mosolyogva.– Valami egész idő alatt motoszkál bennem.Steffi kíváncsian nézett rá, továbbra is bájosan mosolyogva.– Nem lenne kedved táncolni? – kérdezte hirtelen Matt.A nő nevetve megcsóválta a fejét.– Nemet mondasz? – nézett rá a férfi.Steffi ismét megcsóválta a fejét.– Nem, hanem igent.

26


Matt a táncparkettre vezette a párját, de ebben a pillanatban gyors szám következett, mire rögtön elfintorodott.

– Nem szereted a rock and rollt? – kérdezte Steffi.– Hát, nem vagyok valami jó táncos.– Próbáljuk meg azért!Egy kicsit bátortalanul kezdték, és Matt valóban elég ügyetlennek bizonyult,

csakhamar azonban mindketten belelendültek, és olyan jót mulattak a saját csetlés-botlásukon, hogy már nem is restelkedtek. Azon is jót nevettek, hogy Lauren és Jack valóságos táncmutatványt produkáltak mellettük. Már egy órája szórakoztak a táncparketten, amikor elhallgatott a zene, és az ifjú pár búcsúzkodni kezdett.

Steffi vette a táskáját, és kikísérte a vendégeket. Az udvaron együtt integettek az újdonsültházaspárnak. Lauren még mindig olyan eleven volt, mint a csík, Jack azonban fáradtnak látszott.

– Köszönjük a segítséget, drága sógornőm. – Jack testvériesen átölelte Steffit. – Nagy nap volt ez nekünk, különösen Laurennek. Roppant sokat jelentett neki, hogy mellette voltál.

– A világon semmiért sem mulasztottam volna el! – lelkendezett Steffi, majd a sógora füléhez hajolt: – Remélem, nem mész rögtön lefeküdni! Lauren még elemében van!

– Így megy ez, ha ilyen fiatal lányt vesz feleségül az ember. Egész életemben igyekezhetek, hogy lépést tudjak tartani vele.

Ekkor melléjük lépett Lauren, és átölelte a nővérét.– Minden rendben?Steffi értette, hogy a húga a pánikrohamra céloz, amely a templomban fenyegette.– Honnan tudtad?– Szemmel tartottalak, nehogy eltold a show-mat egy ájulással. Te vagy az idősebb, és

mivel még nem kötötték be a fejed, attól féltem, még majd ott, mindenki előtt egy férfi karjába ájulsz.

Steffi kacagva csóválta a fejét, majd megpuszilta a testvérét, és egy meleg kézszorítással is meghálálta a törődését meg a figyelmességét.

– Csodás évtizedeket kívánok neked, kishúgom!– Így legyen! Köszönök mindent – mondta Lauren, és már nyújtotta is a kezét Jacknek.

– És most – emelte meg a hangját, hogy a többiek is hallják –, a férjem és én elindulunk a nászutunkra!

Miután Jack is búcsút intett a vendégeknek, elmentek. Steffi hirtelen magára maradt, s Matt, mintha megérezte volna, hogy összeszorult a szíve, átkarolta a vállát, és gyengéden magához húzta.

– Elvihettek haza?– Kösz. Ma nem kell kimennem a farmra. Lauren lakásában fogom tölteni az éjszakát,

és az nincs messze.Útközben semleges dolgokról csevegtek. Mire megérkeztek Lauren lakása elé, Steffi

teljesen ellazult, és könnyedén búcsút vett Matt-től.– Mára elég volt, késő van, nem hívlak már meg egy kávéra. Nagyon élveztem a mai

estét. Köszönöm szépen.Matt kikapcsolta a biztonsági övét, könnyű puszit lehelt a nő ajkára, majd ismét

hátradőlt az ülésen.– Szívesen, máskor is.Az utcai lámpák fényében Steffi észrevette, hogy a férfi ajka körül szemérmes mosoly

bujkál, és ezt nem tudta mire vélni.

27


– Mi lenne, ha Jess és te néha eljönnétek hozzám úszni? Az unokahúgom, Susie is gyakran meglátogat, mert szereti a medencét, és nagyon örülne, ha lenne egy kispajtása. Azt mondtad, a lányodnak keserves hónapjai voltak az iskolában; talán ő is örülne Susie társaságának. – A férfi pillanatnyi szünetet tartott. – De nem csak Jess miatt mondom. Én is szívesen vagyok veled.

– Én is veled – vallotta be Steffi őszintén, és egy puszit nyomott a férfi szájára.Ez megtette a hatását. Olyan volt, mint egy elektromos szikra. Mintha

megismerkedésük óta erre a pillanatra vártak volna! Steffi hozzásimult a férfihoz, aki gyengéden megsimogatta a nyakát.

Steffi reszketni kezdett.– Jaj, mi ez? – kérdezte visszafojtott lélegzettel.– Ez az, ami miatt nem hívtál be egy kávéra – válaszolta Matt, és finoman megemelte a

nő állát, mert a szemébe akart nézni. – De most tudod, hogy az autóban is veszélyes vagyok.

– Veszélyes? – kérdezte Steffi kacagva.– Abszolút. Meg fogod kockáztatni egyáltalán, hogy levetkőzz előttem fürdőruhára, és

együtt pancsoljunk a medencében?– Mivel ott lesz még két kis ördögfióka, vállalom a kockázatot.Matt lágyan belecsípett az arcába.– Akkor a jövő héten a kórházban megiszunk egy kávét, és közben megbeszéljük a

részleteket, jó?Steffi bólintott, aztán gyorsan elköszönt a férfitól. Később, amikor már az ágyban

feküdt, átgondolta a történteket. Vajon mennyire lehet ő fontos Mattnek? A férfi látni akarja őt, találkozni akar vele… Mintha Jesst is kedvelné. Lehet, hogy mégis lesz valami ebből a kapcsolatból?

Bobby a gyógytornásznő szakszerű felügyelete alatt tette próbára összeforrt bokáját, és Steffi is ott volt mellettük, hogy segítsen.

– Kitűnően ment! – mondta elismerően Sarah, a gyógytornásznő, miután Bobby nagy óvatosan ismét visszaült az ágyra. – Hogy érzi magát?

– Elfáradtam.– Megmondtam: minden erejére szüksége lesz ahhoz, hogy lábra tudjon állni.– Még mindig nem tudom elhinni, hogy ilyen nehéz.– Nem olyan kemények a férfiak, mint azt hinni szeretik magukról – viccelődött Sarah.A két nő kacagott, Bobby pedig elfintorodott.– Megpróbáljuk még egyszer? – kérdezte Steffi.– Lapátra teszitek a betegemet? – harsant fel ekkor váratlanul Matt hangja az ajtóból.Steffi elpirult. Már napok óta nem találkoztak. Akkor látta őt utoljára, amikor Lauren

lakása előtt – a félbemaradt csók után – kiszállt a kocsiból.– Egy kicsit megkínoztuk Bobbyt, mi tagadás – mondta Sarah.– Minden rendben, doktor úr. Elbírok én velük! – szólt közbe Bobby.– Remélem is! – nézett biztatón a betegre Matt, majd Sarah felé fordult. – Nem tudnál

egy kis időt szakítani rám két beteg között?Steffi csalódott, amiért őt meg sem szólította.– De, igen – bólintott Sarah. – Csak egy percet adj, hogy Bobbyval még egyszer

megbeszéljük a gyakorlatokat.Steffi és Matt értettek a szóból, és kimentek a kórteremből. A folyosón Matt megfogta

a nővér karját, és arrébb vezette őt, hogy ne legyenek a személyzet útjában.

28


– Hiányoztál – mondta. – Alig láttalak. Csak kora reggel és késő este tudtam végiglátogatni a betegeimet.

– Ügyeletben voltál a mentőknél?A férfi bólintott.– Nincs időd egy kávéra? Én, ha csak tehetem, szusszanok egyet. Most is szolgálatban

vagyok, nem tudom, mennyi időm lesz. Nem leszünk kettesben, de azért gyere, pihenjünk egy kicsit!

– Szívesen.Ekkor Sarah is kilépett a kórteremből.– Remélem, egy kávé mellett fogunk tárgyalni – mondta.– Ismersz! – nevetett rá az orvos.Sarah elmosolyodott. A társalgóban Matt elment kávéért, Sarah pedig Steffi felé

fordult.– Még hogy ismerem! Olyan zárkózott, mint egy hétpecsétes könyv!– Régóta dolgoztok együtt?– Három éve, amióta idejött hozzánk Port Cadneybe. A magánéletét azonban titokban

tartja, pedig mi itt, vidéken, mindent tudunk egymásról. Csak annyit hallottam róla, hogy itt él a nővére meg annak a kislánya is, és hogy nagyszerű orvos, akinek mindenkihez van egy jó szava. Nem beszélve arról – mosolyodott el Sarah –, hogy milyen jó pasi! Ezt bizony minden nő észrevette itt.

– Járt valakivel?– Nem. Az nem kerülte volna el a kórházi pletykafészkek figyelmét.– Miféle pletykákról susmorogtok? – kérdezte Matt, aki időközben visszatért az

asztalukhoz.Steffi megszeppent, hogy Sarah el fogja árulni, de szerencsére nem így történt.– Női dolgokról – mondta a gyógytornásznő. – Miről akartál tárgyalni velem?– Dolgozol még az egészségházban?– Igen, hetente kétszer-háromszor négy órát. Miért?– Alex Cartert valószínűleg el fogjuk bocsátani. A körülményei nem valami ideálisak.

Két másik fiatalemberrel lakik együtt. Még ha nem viszi is túlzásba a fizikai munkát, félek, hogy túl fogja terhelni a törött karját. Szeretnélek megkérni, hogy a beteglátogatások során tartsd rajta a szemed.

– Ha akarod, felveszem őt a beteglistámra, és ellenőrzöm, hogy rendesen végzi-e a gyakorlatokat. Vagy szerinted a házi ápolás is elkelne neki? A zuhanyozás meg hasonlók miatt gondolom…

– Nem lenne rossz.– Rendben, akkor kitöltőm az űrlapokat, neked csak alá kell írnod.– Nálatok ilyen jól működik a házi ápolás szolgálata? – kérdezte Steffi Sarah-tól.– Házi ápolásban tudjuk részesíteni azokat a betegeket, akiknek már nem kell

kórházban maradniuk, de teljesen egyedül hagyni sem tanácsos őket. Gondolok itt a gyógytornára, betegápolásra, foglalkoztatási terápiára vagy ezek kombinációjára, rövid vagy hosszú távon – válaszolta a gyógytornásznő.

– Hány ápolónővéretek van erre a célra?– Kevés. Azok, akik épp ráérnek. Miért, téged is érdekelne ez a munka?– Lehetséges.Sarah megadta Steffinek a telefonszámát.– Holnap délelőtt az egészségházban vagyok, esetleg nézz be! Ha érdekel,

megbeszélek neked egy meghallgatást. A vezetőség folyamatosan keres nővéreket. – A

29


gyógytornásznő gyorsan kihörpintette a kávéját. – Mennem kell. Este hívj fel, hogy jössz-e!

– Holnap sajnos nem érek rá, mert a légi mentőknél helyettesítek. Nem lehetne máskor?

– Dehogynem. Szerintem az lenne a legjobb, ha egy nap végigkísérnél egy nővért, hogy lásd, miből áll ez a munka. Amint lesz időd, jelentkezz, egyszerűen hívj fel!

– Ismét megleptél – mondta Matt, amikor Sarah eltávozott.– Miért?– Holnap helyettesítesz a légi mentőknél?– Igen. Lauren ugyanis szabadságon van, Chloe pedig egyhetes továbbképzésen

Adelaide-ben. Nincs ugyan mentőnővéri szakképesítésem, de azért el tudom látni a betegeket.

– Holnap én is a légi mentőknél leszek.– Akkor együtt fogunk dolgozni!– Örülök. – Matt opálszürke szeme felragyogott. – Órákig kettesben leszünk egy kis

repülőn…– Elfeledkeztél a pilótáról!– Igen?Steffi hirtelen elkomorodott.– De mondd csak, mit jelentsen az, hogy egy „kis” repülőn?– Csak nem félsz a repüléstől?– Nem. – A nő habozott egy pillanatig. – Csak egy kicsit…A férfi gyanakodva nézett rá.– Szóval mégis.– Majd meglátjuk!

Steffi és Matt befészkelte magát a modern kis gép, a Pilátus PC-12 üléseire. Rajtuk kívül valóban csak a pilóta volt még a repülőn. Két hordágy és egy pótülés feküdt még mellettük.

– Ez nemhogy kis gép, hanem egyenesen parányi – vélte Steffi.– Ezek szerint mégiscsak félsz.– Nem!– Ugyanolyan makacs vagy, mint a húgod. Elmondom, mi a program, legalább

elterelem a figyelmedet. Cedunában van egy rendelő, két hónapja mi vezetjük. Mára gyerekeket várunk.

– Miért van szükség ránk Cedunában? Azt hittem, van nekik körorvosuk, sőt kórházuk is.

– Van, de a körorvos túlterhelt. Ezenkívül nemrég volt egy oltási kampány, és ott kell lennünk, mert aztán megint meg fognak feledkezni az emberek az oltások fontosságáról. Tudod, ha helyben nincs egészségügyi szolgálat, az emberek nem mennek utána. El kell csípnünk a szülőket még most, amíg emlékeznek a kampányban hallottakra.

– Ha jól értem, akkor ma egész nap csak oltani fogunk?– Nem, ezen kívül el kell végezni az összes gyermekgyógyászati preventív vizsgálatot.

Meg fogjuk vizsgálni a csecsemőket és az óvodáskorú gyerekeket, és látásvizsgálat meg tüdőszűrés is lesz. A környékbeli asszonyok is el szoktak jönni, gyakran száz kilométert is megtesznek azért, hogy megvizsgáljuk őket, vagy hogy kikérjék a tanácsunkat.

Miközben Matt magyarázott, Steffi kibámult az ablakon. A látvány lélegzetelállító volt. Közeledtek Cedunához, balról már látni lehetett a Nagy-Ausztráliai-öblöt, az óceánba hajló sziklás hegyoldalakat meg a hosszan elnyúló, széles, fehér homokpartot. A part

30


mentén világoskék volt a víz, beljebb elsötétedett. Jobbról vörös föld, balról fehér homok verte vissza a napsugarakat; csodálatos volt ez a színkontraszt.

– Pompás, ugye?Steffi ragyogó szemmel nézett az orvosra.– Még sohasem repültem erre. Nagyon szép!Matt már-már kimondta, hogy Steffi szeme is ugyanolyan meseszép, mint a kék óceán,

de mégsem szólt semmit. Zárkózott ember volt, nem tudta kifejezni az érzelmeit. Mire erőt vett volna magán, elmúlt az alkalom.

– Készüljetek a leszállásra! – harsant fel a pilóta hangja a hangszóróból, és ez visszaszólította őket a munkás hétköznap valóságába.

A reptéren a helybéli nőszervezet vezetője várta és kocsival elvitte őket a kórházba.– Ceduna nemcsak szép hely, hanem a közszolgálat is jól meg van szervezve. Van

egészségház, ahol le lehet bonyolítani a vizsgálatokat, és a nőszervezet tagjai is besegítenek, vigyáznak a gyerekekre, és ebédet is kapunk tőlünk – magyarázta Matt.

Tízkor álltak szolgálatba, és ebédszünetig lélegzetvételnyi idejük sem volt. Matt gyors tempót diktált, alig köszönt el Steffi az egyik pácienstől, máris jött a következő.

Steffi oltásokat adott, megmérte a gyerekek testsúlyát és magasságát, vagy segített Mattnek, aki az anyákat kezelte. Egyesek a méhük ultrahangos vizsgálatát kérték, mások a bőrüket vizsgáltatták meg, mert a bőrráknak elég nagy volt a kockázata ezen a vidéken.

Az ebédszünet sem tartott sokáig. Az egészségház konyhája étvágygerjesztő szendvicsekkel, kalácsokkal és friss gyümölccsel várta őket.

– Micsoda választék! Ehhez könnyen hozzá tudnék szokni – mondta Steffi, amikor beléptek a konyhába.

– Meg akarnak hizlalni bennünket. Semmi kifogásom ellene – vélte Matt, és jól megrakta a tányérját. Steffi végigmérte a férfit, és elmosolyodott: egy gramm háj sem volt rajta. – Kérsz valami innivalót? – kérdezte udvariasan Matt.

– Igen, teát vagy egy nagy pohár vizet. Rég nem beszéltem ennyit! Teljesen kiszáradt aszám – felelte a nővér.

– A betegeink közül sokan teljesen elszigetelten élnek. Hetekig nem találkoznak senkivel, csak velünk. Nemcsak gyógyszerekre van szükségük, társalogni is akarnak egy kicsit – mosolyodott el Matt, és ettől meglágyultak kemény arcvonásai. – Hozom az innivalót!

31


5. FEJEZET

Amint megállt a gép, Matt máris kiugrott, és a legelőn keresztül a gazdaház felé sietett. Csak egy vérnyomásmérő volt nála, meg kötszer. Hosszú lábain hamarosan eltűnt a távolban.

Amikor Cedunában beszálltak a repülőbe, Matt kapott egy segélyhívást. Don Douglas a Buckleboo birkafarmon eltörte a lábát. Mivel ők közelebb voltak a megadott koordinátákhoz, mint más légi mentők, átvették az esetet, és tízpercnyi repülés után már landoltak is a fűvel benőtt kis reptéren.

Matt mintegy húsz perc múlva tért vissza egy rozoga birkaszállító teherautón. Steffi eközben félpercenként pillantott az órájára, és megpróbált visszaemlékezni, mi mindent kell előkészítenie, mire az orvos visszaér. A pilóta közben éles szemmel ellenőrizte a begazoso-dott kifutópályát, vajon biztonságosan fel tudnak-e majd szállni róla.

Amikor Matt megérkezett, mindketten hitetlenkedve nézték a viharvert járművet, melyről a sofőr oldalán hiányzott az ajtó, akárcsak a szélvédő üveg. A jármű hátsó részét rács borította.

– Nem találtál jobb kocsit? – hüledezett Steffi, mert el sem tudta képzelni, hogy lehet egy ilyen primitív járgánnyal utazni, még kevésbé azt, hogy miként lehet betegszállításra alkalmassá tenni.

– Jaj, Steffi, hiszen láttad Matt autóját! Ő pontosan az ilyen ósdi járgányokat kedveli. Fogadjunk, hogy a gazdaháznál ott lesz egy vadonatúj furgon is, ő azonban szándékosan ezt a tragacsot választotta.

– Haha! – nevetett Matt. – Tévedsz, öregem. Csak ez volt a láthatáron, leszámítva azt a kocsit, amelyet Don úgy megreparált, hogy most folyik belőle az olaj. Nos, kérem a felszerelést! De ha gyalog akarjátok vinni, tőlem…

– Hát, ha nincs más választásunk… – Ryan máris pakolni kezdte a teherautó hátsó részébe mindazt, amit Steffi odanyújtott neki. Az orvosi táskát, a gyógyszereket, a pneumatikus sínt.

– Te ülj előre, Steffi! – mondta Ryan, és felpattant a hátsó platóra.Matt a volánhoz ült, és a hepehupás, göröngyös úton a gazdaház felé indult.– Don odabent várakozik. Eltörte a jobb combcsontját, egyébként tűrhetően van –

mondta az orvos, majd amikor megérkeztek, kiugrott a kocsiból, és az orvosi táskával besietett a házba. – Hozd az infúziót!

Odabent Matt átvette a parancsnokságot.– Don, ő Steffi Harrison ápolónővér, ez a nagy fiú pedig Ryan Fitzpatrick, a pilótánk és

a segédápolónk. Steffi, kérlek, vizsgáld meg még egyszer a beteget. A vérnyomása 105/70 volt, a pulzusa 140.

Steffi tudta, hogy a vizsgálat már megtörtént, most csak azért ismétlik meg, mert a szállítás előtt még egyszer meg kell bizonyosodniuk arról, hogy a belső vérzés teljességgel kizárható. Miközben tette a dolgát, az orvos behelyezte Don karjába a branült.

– Ryan, pumpáld fel a vákuummatracot!– Pulzus 130, vérnyomás 110/70 – jelentette a nővér.– Jó. Don, most sínbe helyezem a lábát, hogy szállítás közben el ne mozduljon, és adok

magának fájdalomcsillapítót.

32


Az orvos a beteg lába alá csúsztatta a pneumatikus sínt, mely a bokájától a lágyékáig ért, majd áthajtotta és bekötözte.

– Steffi, kérlek, fújd fel a sínt! Egyszerűen csak nyomkodd a pumpát, amíg szilárdan körbe nem veszi Don lábát.

Matt átnyújtotta a nővérnek a kis kézipumpát, aztán megkereste a táskájában a morfiumot.Felszívta a megfelelő adagot, és a branülbe továbbította.

– Nos, mehetünk? – kérdezte.– A matrac kész – jelentette Ryan.– Én is megvagyok – szólt a nővér.– Don, most a lehető legóvatosabban elvisszük magát a repülőhöz. Figyelj, Steffi! Ryan

meg én felemeljük Dont, te pedig csúsztasd alá a matracot! – A nővér bólintott. – Ryan, én fogom a lábát, te pedig fogd a hónalját. Háromig számolok! – Matt végignézett a kollégáin, akik a beteg mellett guggoltak kétoldalt, s amikor mindketten bólintottak, számolni kezdett: – Egy, kettő, három!

Don máris felkerült a rögtönzött hordágyra.– Ryan halad elöl, én hátul, te pedig, Steffi, oldalt tartod a matracot!Nem ment könnyen, de sikerült felrakniuk Dont a teherautóba. Igaz, hogy higiéniai

szempontból sok kifogást lehetett volna emelni a szállítási eszköz ellen, de azért jól szolgált a vén járgány. Szerencsére nem volt nyílt törés, különben ilyen körülmények között Don sebe biztosan elfertőződött volna.

Steffi bepakolta a műszereket a repülőbe, aztán ráfektették Dont az automatikusan mozgatható hordágyára, mely egy gombnyomásra beemelte őt a gépbe. Odabent Matt még egyszer ellenőrizte a beteget, Ryan pedig készült a felszállásra. A páciens a morfium hatására szunyókálni kezdett.

Steffi fáradtan lehuppant az ülésre.– Minden rendben? – kérdezte az orvos, és rátette a kezét a nővér karjára.– Ez aztán kalandos volt! – Az átélt izgalmak után vadul vert Steffi szíve, bár meglehet,

hogy a férfi érintése pörgette fel a pulzusát.– Az ilyen mentőakciókat szeretem a legjobban a munkámban.– Ugyan mit szeretsz rajtuk? – álmélkodott Steffi, és sejtette, hogy most valami igazán

érdekfeszítőt fog hallani. A beteg mélyen aludt, itt az alkalom, hogy többet megtudjon erről a rejtőzködő férfiról, akihez egyre jobban kötődik.

Az orvos mosolyogva hátradőlt az ülésen.– Kalandvágyó vagyok, és kíváncsi természet, szeretek önállóan gondolkozni és gyors

döntéseket hozni, a szaktudásomat kamatoztatni. Vonz az ismeretlen, szívesen próbára teszem magam.

– Ilyen jól viseled a stresszt?Matt eltűnődött.– Én tulajdonképpen nem is tudom, mi az a stressz. Nem szoktam izgulni. Ha csak egy

kicsit is segíthetek valakin, megteszem. Az is több, mint a semmi. Megéri.– Lauren is szereti a munkáját. Én viszont, azt hiszem, nem vagyok képes vállalni a

teljes felelősséget.– De hát mint gyermekét egyedül nevelő anya, te is teljes felelősséget viselsz! Nap

mint nap döntéseket hozol a lányoddal kapcsolatban, méghozzá egyedül.– Mindennapos ügyes-bajos dolgokban, de nem élet-halál kérdésében.– Azért ezek mégsem jelentéktelen döntések, és te kiteszel magadért.– Hát…

33


Steffi nem így érezte. Az utóbbi időben elég felemás döntéseket hozott. Most azonban nem szívesen beszélt volna a kudarcairól, a pánikrohamait pedig semmiképp sem akarta szóba hozni, habár kínálkozott rá az alkalom. Jólesett neki, hogy Matt ilyen nagyra becsüli őt mint anyát és mint ápolónővért. Miért tépázná meg a tetszetős képet, amelyet róla alkotott? Meg aztán Matt még szinte semmit sem mesélt magáról.

– Mióta dolgozol a légi mentőknél? – kíváncsiskodott Steffi.– Több mint három éve.– És hogy kerültél ide?– Ezen a környéken nőttem fel.– Tényleg? – Steffi őszintén meglepődött, mert Matt ezt még sohasem említette. – És

hol?– Nem túl messze innen. Tizenkét évesen azonban elkerültem Adelaide-be egy

internátusba, tizenöt évesen pedig elhatároztam, hogy orvos leszek, és ki is tartottam a szándékom mellett. Igaz, az egyetemen nem érdekeltek az orvostudomány hagyományos ágazatai. Eltávolodtam a „régi iskolától”. El sem tudtam képzelni, hogy valamelyik városi klinikán folytassam a szakosodást. A légi mentés azonban rögtön megtetszett, mert szeretem a függetlenséget, és szívesen kóborolok távoli vidékeken. Nem hiányzik a szokványos orvosi élet.

– Úgy láttam, jól viseled a feszültséget – állapította meg Steffi, aki egy kicsit irigyelte a férfi higgadtságát és önuralmát. Ő maga akkor sem dolgozott szívesen a mentőknél vagy a baleseti osztályon, amikor még nem voltak pánikrohamai.

– Igen, és a vidéki életet is szeretem. Te is itt nőttél fel, ismered a vidéki embereket, tudod, milyen barátságosak.

– Nem a vidéki életről kérdeztelek, hanem a munkádról.– A kettő összetartozik. Szeretek a légi mentőknél dolgozni, innen akarok majd

nyugdíjba menni. El sem tudom képzelni, hogy egy kórházban ügyeljek, vagy magánrendelést nyissak.

– De hát dolgozol a kórházban is!– Mert hozzátartozik a munkakörömhöz, de ha választhatnék…– Ebben különbözünk. Én szeretem a rendszerességet, tudni akarom, mikor mi a

dolgom, és szívesebben vagyok egy helyen.– Talán azért, mert gondoskodnod kell a lányodról.Steffi azonban úgy érezte, hogy nem csak Jess miatt ragaszkodik a hagyományos

ápolónői munkához.– Mindig is nyugalomra vágytam – mondta.– Én pedig akkor is folytatnám a mostani munkámat, ha netán családot alapítanék.

Ilyen a természetem. – Az orvos kibámult az ablakon, majd az órájára nézett. – Mindjárt megérkezünk. Mi lenne, ha ma délután nyélbe ütnénk a fürdést, ahogy megbeszéltük? Bevisszük Dont a kórházba, aztán elmegyünk hozzám, jó?

Steffinek még számtalan kérdése lett volna, de látta, hogy Matt csak vonakodva beszél magáról, úgyhogy nem faggatózott tovább.

– Szívesen veled tartanék, de most nem tehetem. Már így is késésben vagyok, haza kell mennem Jesshez.

– És szombaton?– Az nagyszerű lesz!

– Siess, Jess, mert elkésünk.– De nem találom a rózsaszín kalapomat!– Hagyd csak, itt van a zöld.

34


– De nekem a rózsaszín kell!Steffi összeszorította a fogát, és beszaladt a gyerekszobába, ahol a ruhakupacból

előásta a rózsaszín kalapot.– Nos, most már megvan mindened?Jess megpaskolta a strandtáskáját.– Igen, anyu, mehetünk. Siessünk!Húsz perc múlva Steffi leparkolt egy régi ház előtt, melyet kétoldalt homokkő kerítés

szegélyezett. Bájos, bár kissé elhanyagolt ház volt, elkelt volna itt a festés. Amikor kiszálltak a kocsiból, Jess azonnal felszaladt a verandára, és dörömbölni kezdett.

Az ajtóban egy lila ruhás kislány jelent meg, nyilván Matt unokahúga, Susie lehetett.– Gyere, megmutatom az új kutyámat!A két gyerek máris eltűnt, majd Matt jelent meg az ajtóban, rövidnadrágban, zsebre

vágott kézzel.– Én ugyan nem tudok neked új kutyát mutatni, de azért gyere be! – tessékelte be

Steffit, és kivette a kezéből a strandszatyrot.– Valóban új kutyája van Susie-nak? – kérdezte a hűvös előszobában Steffi.Matt elnevette magát.– Egy igazi kutyát egy hét alatt megunna. Csak egy játék kutyáról van szó, amely

elemmel működik. – Matt kinyitott egy ajtót, amely a konyhába és a nappaliba vezetett.– Hűha, akkor most Jess is olyat akar majd! – sóhajtott fel Steffi, aztán körülnézett. –

Milyen szép itt!A szoba egyik fala tiszta üveg volt, és egy árnyékos teraszra nézett, mely mögött ott

csillogott a napsütötte medence.– Te építtetted át a házat?– Igen, én irányítottam a munkálatokat, de egyet s mást saját kezűleg végeztem el.– Például?– Én csináltam a gerendázatot, az ablakokat, a konyhabútort.Steffi ámulva nézett körül a világos hársfa bútorokkal berendezett konyhában. A

falakat csodálatos régi csempék borították. Minden kiváló ízlésre vallott.– Nem semmi! – csettintett elismerőn.– Évekig dolgozgattam a házon. Szeretem az asztalosmunkát. Ha nem orvos lettem

volna, asztalosnak megyek – mondta Matt, és nekidőlt a konyhaasztal szélének. – Meg aztán pénzem sem lett volna rá, hogy mindent csináltassak.

– Hát igen… Én nem vagyok ilyen ügyes. Tőlem legföljebb arra telik, hogy megvarrjam a jelmezt Jessnek az iskolai ünnepségre, de azt sem valami nagy kedvvel teszem.

– Én a festéssel vagyok úgy, mint te a varrással. A testvérem folyton rágja a fülem, hogy hozzam rendbe a homlokzatot, de…

– Nincs hozzá kedved?– Őszintén szólva nincs. Na de hagyjuk! Biztosan szomjas vagy.– Egy pohár vizet elfogadnék. Itt sokkal nagyobb a hőség, mint Adelaide-ben.Matt elindult a csap felé, Steffi pedig követte. Közben feltűnt neki egy bekeretezett

fotó a szakácskönyvek sora előtt.– A szüleid?Matt megtöltötte a poharat, és bólintott.– A közelben laknak? – kérdezősködött a nő.– Nem – válaszolta kurtán a férfi, és megtöltött vízzel még egy poharat.– Éppen olyan a szemed, mint az apádé.Matt erre nem szólt semmit. Sietve témát váltott.

35


– Mi lenne, ha inkább kivinnénk a gyerekeket a strandra? Ma csodálatos lehet az öbölben! Nem fúj a szél, és talán ez az utolsó nyári nap, amikor még fürödhetünk a tengerben.

– Jess biztosan örülne. Ha el tudjuk őket szakítani attól a kutyától.– Nem lesz nehéz. Susie tudja, hogy a strandon mindig kikunyerálhat tőlem egy

fagylaltot.– Ilyen könnyen ellágyulsz?– Azt azért nem mondanám.– Titokzatos alak vagy, Matt!

– Ki ér előbb a tengerbe? – rikoltotta Susie, és máris futott a vízbe, Jess pedig utána.Matt kis terpeszben állt Steffi mellett. A fürdőnadrágon kívül nem volt rajta semmi.– Utolérlek benneteket! – kiáltotta a gyerekeknek, és máris utánuk szaladt. Talpa alatt

porzott a fehér homok, a hátán táncoltak az izmok.Steffi nem tudta levenni róla a szemét. A férfi belegyalogolt a vízbe, és játszani kezdett

akislányokkal. Csak úgy záporozott körülöttük a víz, úgy pancsoltak, és közben hangosan sikongattak.

Steffi ledőlt a törülközőjére, és ekkor elállt a lélegzete. Ez a pánikroham előjele! Utoljára a templomban kerülgette. A pszichológusnő azóta elmagyarázta neki, hogy nem mindig az a legjobb megoldás, ha eltereli a figyelmét a tünetekről, mert ezzel ugyan talán csillapul a félelme, ám fennáll a veszély, hogy elveszti a kapcsolatát a külvilággal.

Igyekezett megnyugodni. Levette a napszemüvegét, mert a szalmakalapja elég védelmet nyújtott a tűző nap ellen. Matt már derékig a vízben állt, összekulcsolta az ujjait, a gyerekek felváltva hágtak fel a tenyerére, ő pedig nagy lendülettel dobálta őket a vízbe.

Kétoldalt sziklaszirtek fogták körbe az öblöt. A strand fehér homokja szélesen elterült; kissé távolabb vörhenyes sziklagörgeteg látszott. A víz kékeszölden csillogott, s ahogy mélyült, úgy vált egyre sötétebb kékké. Nem voltak nagy hullámok, szörfölni nem lehetett volna, de a két kislánynak ez éppen megfelelt.

Ismét Jess került sorra. Vidáman intett az anyjának, és felhúzódzkodott Matt tenyerére. Steffi már rég nem látta a lányát ilyen felhőtlenül boldognak.

– Anyu, nézz ide! – rikkantotta Jess, és már repült is. Néhány másodperc múlva nevetve bukkant fel a habokból. – Láttad, anyu?

– Igen, aranyom! – kiáltotta neki mosolyogva Steffi. Jess vidámsága ragadós volt.– Gyere be te isi– Mindjárt.– Matt, hozd be anyut!A kislányok úgy csüngtek a férfin, mint két kis majom.– Mindjárt felkapom! – tréfálkozott Matt, mire Jess és Susie sikongatni kezdtek.– Nem kell, rögtön megyek – mondta Steffi, majd felállt, és levette a kalapját meg a

strandruháját.Mélyen kivágott, rózsaszín fürdőruha volt rajta, melyet elöl mindössze néhány pánt

fogott össze.– Jól áll neked a rózsaszín! – mondta Matt, aki szemlátomást kitűnően érezte magát a

lányok e rózsaszín világában.Steffi megkönnyebbült, és rugalmas léptekkel feléjük sétált a vízben. A férfi nem sokat

teketóriázott, mindjárt lenyomta őt a víz alá.– Hű, de hideg! – bukkant fel prüszkölve a nő.

36


Matt azonban nem kímélte, átfogta a derekát, és vele együtt a víz alá bukott. Karcsú, izmos teste hozzásimult a nő csupasz bőréhez, összekapaszkodva bukkantak felszínre, anélkül hogy elengedték volna egymást. A két kislány rikoltozni kezdett.

– Még egyszer! Még egyszer!– Inkább hozzátok ide a labdát! – szólt rájuk Steffi.A gyerekek kirohantak a vízből, és keresgélni kezdték a labdát. Közben Steffi

hátrasimította nedves haját, és gyönyörködve nézte a férfit, aki hihetetlenül vonzó volt a vizes hajával, napbarnított bőrévei, mely fénylett, mint a selyem. Barna arcából fehéren villant ki a fogsora, szeme és ajka körül nevetőráncok tették kedvessé vonásait. A szájáról Steffinek eszébe jutott a csók, és felsóhajtott. Átölelte a férfi vállát, és megsimogatta duzzadt izmait.

– Nem bírom ki, hogy ne csókoljalak meg, Steffi! – suttogta Matt.– Én pedig nem foglak visszautasítani.Átölelték egymást a vízben, és Steffiben felébredt a vágy. A férfi elfojtott egy sóhajt, ő

pedig tudta, hogy ha még jobban összesimulnának, megérezné a gerjedelmét. Ezt a kockázatot nem merte vállalni. Matt olvasott az arcáról, hátrált egy lépést, és megigazította fürdőruhájának lecsúszott pántját.

– Később? – kérdezte, és mindketten tudták, mit jelent ez.– Igen – vágta rá forrón Steffi, és maga is elcsodálkozott válasza egyértelműségén.– Nem jöttök homokozni? – kiáltott ekkor feléjük Jess.Steffi megrezzent, Matt azonban megőrizte a lélekjelenlétét, és intett a gyerekeknek,

akik egy halom játékot cipeltek a víz széléhez.– Rajta!Egy óra múlva elkészült a hatalmas homokvár, algafüggönyökkel, kagylókerítéssel

díszítve. A két kislány ismét beszaladt a vízbe, és delfint játszott, Steffi pedig a víz szélén álldogált és nézelődött.

– Már el is felejtettem, milyen szép itt.– Az öböl valóban gyönyörű.– Nemcsak az öböl, hanem az egész hely, az itteni élet, és az emberek is olyan

kedvesek.– Belefáradtál a városi életbe?– Már rég. Nem sokkal azután, hogy odaköltöztünk, elegem lett belőle.– Akkor miért maradtál Adelaide-ben? Jess miatt? Miért nehezítetted meg az életedet?Steffi úgy érezte, hogy Matt többet tud róla, mint amennyit ő eddig elmondott neki.

Nyilván hallott egyet s mást, már ahogy ez vidéken lenni szokott.– Lauren mesélt rólam?– Nem. De emlékszem, hogy egyszer alaposan összeveszett Jackkel a lányanyák

ügyében. Ryan aztán elmondta, miért viseli annyira a szívén a dolgot, és miért veszi mindig védelmébe a gyermeküket egyedül nevelő nőket.

– Hát igen, Laurent is megviselte, ami velem történt. Akkoriban mindössze tizenhat éves volt, és harcolni akart a világ minden igazságtalansága ellen. Persze ő még ma is ilyen.

– Szóval miért költöztél el? – tette fel ismét a kérdést Matt.Steffi köröket rajzolt a lábujjával a homokba, melyeket mindjárt elmostak a hullámok.– Be akartam bizonyítani, hogy egyedül is zöld ágra vergődöm. Makacs voltam, és

naiv. Nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz. Ezenkívül abban reménykedtem, hogy mégsem kell majd teljesen egyedül felnevelnem a babát; hogy Jess apja mégis a közelemben lesz.

– Hol van most?

37


– Csak e-mailben tartjuk a kapcsolatot. Azt hiszem, Szaúd-Arábiában van. Lehetetlen követni az útjait. Ő örök vándor. Idejekorán rájöttem, hogy egyedül kell felnevelnem Jesst, és szakmát kell tanulnom. Idehaza nem tettem le a szakérettségit, ezért a városban elvégeztem a nővérképző tanfolyamot.

– A családod nem segített?– Dehogynem, amennyire tudtak. Anyám és Lauren rendszeresen látogattak, és

anyagilag is támogattak a szüleim. Nyilván sokkal többet is tettek volna értem, ha nem ragaszkodom olyan makacsul a függetlenségemhez. Olykor Jess apja is küldött némi pénzt, de ő sohasem rendelkezett állandó állással. És akkoriban még nagyon fiatal volt. – Steffi elhallgatott, és Matt megérezte, hogy visszazökkent a múltba. – Végül is örülök, hogy bebizonyítottam magamnak: egyedül is boldogulok.

– És most mit tervezel? – Matt követte a nő tekintetét. A kislányok újra meg újra a víz alá buktak. Még mindig delfint játszottak.

Steffi kihúzta magát.– Talán megérett rá az idő, hogy hazajöjjek.– Igen? Miért? Megvan rá az okom. Nem utolsósorban Jess miatt. – Steffi megigazította a

strandruháját, mely egy váratlan fuvallat hatására szétnyílt. – Nekem a lányom a legfontosabb ebben az életben. Úgy kell döntenem, hogy az mindkettőnknek jó legyen. Már említettem, hogy Adelaide-ben kiközösítették az iskolatársai. Csak későn tudtam meg ezt, mert túlságosan el voltam foglalva a munkámmal. A jövőben nem szeretném a munkám miatt elhanyagolni a lányomat. Át kell gondolnom, megfelelő-e számunkra a városi élet. – Elhallatszott hozzájuk a kislányok kacagása, mire Steffi is elmosolyodott. – Már rég nem láttam őt ilyen boldognak,mint most.

– Bűntudatod van, amiért nem foglalkoztál vele eleget? – kérdezte a férfi.– Hát persze. És az is elkeserít, hogy a tanárok nem értesítettek.– A gyerekek nagyon jól meg tudják játszani magukat. Ha Jess nem panaszkodott

neked, honnan tudhattad volna, mi zajlik az iskolában?– Nem hiszem, hogy szántszándékkal titkolta volna előlem, mit tesznek vele az

osztálytársai. Én nem figyeltem rá…– Ne vádold magad! Az ember sohasem tudhatja, mi zajlik egy gyerek fejecskéjében.– Ezt honnan veszed? Neked nincs is gyereked.– Nem vagyok apa, de a saját gyerekkoromból tudom. Amikor internátusban laktam,

én is sok mindent elhallgattam a szüleim elől.– Mit titkoltál el előlük?– Olyasmit, amin úgysem tudtak volna változtatni.– De hát biztos tudni szerették volna! A legjobbat akarták neked. Én is mindent

megtennék Jessért.– Semmi értelme panaszkodni azoknak, akik úgysem tudnak segíteni. Kezdetben

elmondtam apámnak néhány problémámat, de ő csak legyintett. Úgyhogy aztán elhallgattam. Igaza volt. Egyedül kellett megvívnom a csatáimat. – Steffi tiltakozni akart, de a férfi felemelte a tenyerét. – Nem azt akartam mondani ezzel, hogy te is tégy így! Csak arra szerettelek volna rávezetni, hogy egy gyereknek is lehetnek titkai.

– Te internátusban nevelkedtél, én azonban nap mint nap láttam Jesst, mégsem gyanakodtam semmire.

– Lehet, hogy nem akart nyugtalanítani. A gyerekek képesek arra, hogy nagyon is reálisan mérjék fel a különféle helyzeteket. Talán tudta, hogy sok gondod van, és kímélni akart.

38


– Egy ekkora kislánytól nem várható el, hogy egyedül küzdjön meg a problémáival!– Nem, de lehet, hogy ő így gondolta.– Magadból indulsz ki. De mondd csak – adott új irányt a beszélgetésnek Steffi –, te

mit lepleztél a szüleid előtt?Matt még mindig nem nyílt meg egészen, de már sokkal közlékenyebbnek bizonyult,

mint korábban.– Nem volt nekem való az a magániskola. Nem tudtam focizni, és ügyetlenkedtem

minden olyan játékban, amelyben össze kellett hangolni a szemmozgást a kézmozgással. Ezenkívül strébernek tekintettek, mert a legjobb tanuló voltam az osztályban, pedig nem is származtam jó családból. Szóval ideális áldozatnak bizonyultam.

Matt elhallgatott. Nem szokott panaszkodni, a régi sérelmeit különösen nem szerette felemlegetni. Félt, hogy Steffi sem kíváncsi az ilyesmire, hiszen nem azért jött el vele a strandra, hogy szomorú dolgokról beszéljenek. Jobbnak látta, ha témát vált.

– Ezt jól megbeszéltük, nem igaz? Az a legfontosabb, hogy Jess túl van az egészen.– Remélem, habár nem vagyok benne egészen biztos. Ilyen helyzetekben nem könnyű

egyedül helytállni. Senkivel sem tudom megbeszélni ezeket a dolgokat. Nehezen találom meg a kiutat.

– És ha én beszélnék vele? Talán kideríthetném, titkol-e még előled valamit. Lehet, hogy nekem, akit nem nagyon ismer, könnyebben elmondja, mi történt.

– Igazán kedves tőled, de…– Nem vagy biztos benne, hogy jót tenne neki.Steffi bólintott.– Rendben. Ha esetleg meggondolod magad, csak szólj!– Kösz. – Ezúttal Steffi volt az, aki abba akarta hagyni a beszélgetést. Elkezdte

összeszedni a játékokat meg a strandholmit. Kirázta a törülközőket, odakészítette a szandálokat és a pólókat. – Későre jár, cihelődjünk! Szólj a gyerekeknek, hogy öt perc múlva indulunk!

Beültek a kocsiba, és a gyerekek csakhamar elszunnyadtak a hátsó ülésen. Steffi a gondolataiba merült, szó nélkül vezetett, és Matt háza előtt leparkolt, örült a férfi ajánlatának, mégsem tudta elfogadni a felkínált segítséget. Arra gondolt, hogy a kényes beszélgetés után nyilván csökkent a férfi nagyrabecsülése iránta. Pedig a pánikrohamairól még nem is beszélt…

– Tudod mit? Fektesd le Jesst az én szobámban, és maradj nálam vacsorára!Steffi örült, hogy ezek szerint nem riasztotta el Mattet a szenvedéstörténetével, de

nem volt benne biztos, vajon elfogadhatja-e a meghívást.– Te tudsz főzni? – kérdezte.– Rántottát mindenesetre tudok sütni.Steffi nevetve a füle mögé tűrte a haját.– Köszönöm a meghívást, de jobb lesz, ha most hazaviszem Jesst. A szüleimnél holnap

bútorkiárusítás lesz, szükségük van a segítségünkre – mondta. Nem akarta elárulni, hogy érzelmileg elbizonytalanodott, és jobbnak látja, ha most egyedül marad.

– Ha édesapádnak kell egy erős férfikéz, csak szólj!– Tudsz munkást?– Magamra gondoltam – nevetett Matt. – Mondd meg édesapádnak, hogy jó erőben

vagyok, szívesen segítek bútorokat emelgetni, fizetség gyanánt pedig megelégszem a lánya csókjával.

– Kösz, de azt hiszem, már meg van beszélve néhány farmerrel, hogy eljönnek segíteni.

– Szóval nem kapok csókot?

39


– Azt nem mondtam!Steffi kikapcsolta a biztonsági övét, és a férfihoz hajolt, aki várakozásteljesen résnyire

nyitotta a száját. A nőnek a torkában dobogott a szíve; még közelebb hajolt hozzá, beszívta meleg bőrének tengerillatát, és érezte az arcán tiszta leheletét. Adott neki egy gyöngéd puszit a szája sarkára, ám Matt nem elégedett meg ezzel, várta a következőt. Steffit azonban zavarta az alvó kislányok jelenléte.

A férfi megmozdította a fejét, és így egész közel került egymáshoz a szájuk. Megcsókolta, és a nyelvével finoman szétnyitotta a nő ajkát. Rövidke csók volt, hiszen ő is jól tudta, hogy nem ez a legmegfelelőbb időpont. A kezét azonban nem vette el Steffi combjáról, a másikkal pedig megsimogatta az arcát. A szemében ott volt az ígéret, hogy hamarosan eljön a megfelelő alkalom.

– Köszönöm ezt a csodálatos napot – mondta Steffi.– Én is neked. Remélem, hamarosan megismételjük. – Matt a nő szemébe nézett. – És

azt is remélem, hogy legközelebb kettesben leszünk.Steffi szíve nagyot dobbant. Immár biztos lehetett benne, hogy Matt viszonozza az

érzéseit. Bólintott, a férfi pedig kiszállt, és óvatosan felvette a hátsó ülésről Susie-t, aki álomittasan fészkelte magát a karjába. Olyan megindító volt ez a jelenet, hogy Steffi egészen meghatódott.

– Majd hívlak – suttogta a férfi.Steffi némán bólintott. Matt Susie-val eltűnt a házban, ő pedig gázt adott. Már rég nem

érezte ilyen boldognak magát.

40


6. FEJEZET

– Kössétek be magatokat! Most William Creekbe repülünk, ez csak ötszáz kilométerre van innen, de aztán tovább megyünk Oodnadattába – harsant fel Ryan derűs hangja a hangszóróból.

Steffi felkészült a második légi mentős repülésére. Szerencsére ezúttal is Matt mellé osztották be.

– Bocs, hogy nem jelentkeztem – mondta az orvos. – Jó néhányszor felvettem a kagylót, hogy hívjalak, de mindig riasztottak. Már csütörtök van, és még meg sem beszéltük a következő randevút!

– Semmi gond. Repül az idő.– Milyen volt a heted?– Nekem is rengeteg dolgom volt. A szüleim lebonyolították a bútorkiárusítást,

legalább ezen túl vagyunk. Most sietve csomagolnak, mert mire Lauren és Jack visszatér a nászútról, el akarnak költözni a városba.

– És te? Döntöttél már? Maradsz?Steffi bólintott.– A sors döntött helyettem. Elmentem a meghallgatásra a helybéli egészségügyi

szolgálathoz, gondoltam, ha felvesznek, maradok, ha nem, akkor visszamegyek Adelaide-be. Szükségem van rendszeres jövedelemre, három műszakot azonban nem vállalhatok.

– És megkaptad már a határozatot? Szívesen írok ajánlást neked, ha kell.– Nem szükséges. Tegnap este felhívtak, hogy hétfőn munkába állhatok.– Szóval akkor maradsz?– Nagyon úgy látszik.– És mit szól hozzá Jess?Steffi legszívesebben őt, Mattet kérdezte volna meg, hogy mit szól hozzá, örül-e

esetleg…– Jess még nálam is jobban örül, hogy maradunk. Valószínűleg azért, mert ezzel

duplájára nő az esélye annak, hogy megkapja a vágyva vágyott póniját.– Pónit ígértél neki?– Nem én, a nagynénje, Lauren viszont elejtett egy ilyesféle megjegyzést.– Hű, néha elég kellemetlen tud lenni egy rokon… – mondta Matt, majd az ablakra

mutatott. – Tedd fel a napszemüveged, és nézz ki! Az Eyre-tó felett repülünk.Steffi jobbra tekintett. Odalent egy hatalmas, üres sóteknő terült el, mely

szemkápráztatón villogott a napfényben.– Egyszer egy hosszú esőzés után apa elhozott bennünket ide, de a magasból még

sohasem láttam ezt a sós tavat. Amikor megtelik vízzel, ami csak ritkán fordul elő, mindenféle madarak gyűlnek ide, pelikánok, tavi fecskék, sirályok. Hihetetlen volt látni a vízimadarakat ilyen távol az óceántól.

– Hány éves voltál akkor?– Körülbelül annyi, mint most Jess. Miért kérded?– A szüleim minket is elhoztak ide az 1974-és árvíz után, de te akkor még a világon

sem voltál.Ryan félbeszakította a kedélyes csevegést, jelentette ugyanis, hogy hamarosan

megérkeznek William Creekbe. Steffi ismét kinézett az ablakon.

41


– Nem látok semmit. Hova hozott bennünket ez a Ryan?– Nem jártál még errefelé?– Tudomásom szerint nem.– Tényleg William Creek fölött vagyunk, de a település mindössze néhány házból áll,

könnyen elkerüli az ember figyelmét.– Hol fogunk rendelni?– A leszállópályán.– Komolyan mondod?!– Igen. A településnek mindössze tíz állandó lakosa van. Az egyetlen középület egy

szálloda. A környező településekről is jönnek hozzánk betegek. Kiviszünk egy ponyvát a gép elé, az lesz a tető. Így alakítjuk át rendelővé a repülőt. – Steffi olyan elképedt arcot vágott, hogy Matt elnevette magát. – Meglátod, menni fog!

Steffi attól tartott, hogy a férfi viccel vele. Ám amikor megérkeztek, Matt és Ryan valóban rögtönöztek egy sátorszerűséget, és nemsokára be is futott néhány poros autó.

– Foglalj helyet a vizsgálóban! – mutatott az orvos egy kempingszékre, mely egy összecsukható asztal mögött állt, mellette a hordágy, amelyet Ryan hozott ki a gépből. – Te fogsz gondoskodni a gyerekekről meg a csecsemőkről, és beadod a soron következő oltásokat. Ne felejtsd el bevezetni az adatokat a kék könyvbe! – Matt ezzel a gyerekek egészségügyi füzetére utalt, amelybe be szokták írni az oltásokat meg a gyerekbetegségeket, valamint a testsúlyt, a magasságot és más részleteket. – A mi jegyzőkönyvünkről se feledkezz meg! A központban majd átvezetik az adatokat a számítógépbe. Minden rendben?

Steffi eléggé meg volt rökönyödve. Kórházi munkához szokott, és most egy poros leszállópálya közepén, 36 fokos hőségben kell dolgoznia, szúnyogok között!

Az orvos észrevette rajta a futó kétségbeesést, és megszorította a kezét.– Meglátod, nem lesz semmi baj! Én fönt rendelek, a gépen, ha valakinek itt orvos

kellene, egyszerűen kihívsz.A nővér nagy levegőt vett, és arra gondolt, hogy Matt mellett soha többé nem lenne

pánikrohama. Az orvos még egy bátorító pillantást vetett rá, az egyik kezét rátette a vállára, a másikkal pedig megszorította a karját.

– Remekül fog menni, meglásd!– Ilyen nincs! Legalábbis eddig nem volt, és remélem, nem is lesz! – jegyezte meg

Steffi egy kicsit mérgesen, és elhessentett az arca elől néhány szemtelen szúnyogot.– Megkoronázhatnánk a mai napot egy közös vacsorával – mondta Matt, mielőtt

visszament volna a gépbe. – Semmi különös, csak steak és saláta nálam, otthon.– Kitűnő időzítés. Jess a szüleimnél alszik, úgyhogy ma este szabad vagyok. Szívesen.

No de akkor kezdjük is el, hogy idejében hazaérjünk!Steffi máris szebb színben látta a világot. Vacsora kettesben! Ez izgalmas lesz!

Néhány óra múlva, amikor Matt ajtót nyitott, Steffi szinte belereszketett. A férfi mezítláb volt, kényelmes, kopott, kirojtosodott farmerban és laza, barna, V kivágású pólóban, mely alól kivillant napbarnított mellkasa. A póló ujját könyökig feltűrte, izmos alkarja igazán megnyerő látvány volt.

Steffi szó nélkül átnyújtotta a bort, amelyet hozott.– Gyere beljebb! – nyújtotta a kezét a férfi, és bevezette őt a házba.A nő is kibújt alacsony sarkú cipőjéből, és bementek a nappaliba, ahol már érződött a

grillezett hús és a fokhagyma illata.– Csábító!

42


– Gondoltam, biztosan farkaséhes vagy – mondta a férfi kissé zavartan. – Igyekeztem elkészülni, mire megjössz.

– Segítsek valamit?Az asztal már meg volt terítve.– Kinyithatnád a bort. – Matt átnyújtotta a palackot és a dugóhúzót. – És tölthetnél is –

mondta, s a vendége elé tett két poharat.- Milyen szépen megterítettél! – bökött az állával Steffi az asztal felé. – Hogy is volt rá

időd?– Én valószínűleg sokkal gyorsabban le tudok zuhanyozni és fel tudok öltözni, mint te.

– Matt végigmérte a nőt, aki nem kevés gondot fordított a ma esti öltözetére. Szűk, világos nadrágot vett fel, és fekete selyemtopot. – De nem is vagyok ilyen szép.

– Kösz. Ha ilyen bókokat mondasz nekem, máskor is meghívhatsz.Matt erre nem szólt semmit. Visszament a konyhába, és befejezte a gombaszószt.

Elkészítette a spárgasalátát fokhagymával, uborkával. A tálat zöld salátalevelekkel díszítette, és végül avokádócsíkokat halmozott a zöldségekre. Aztán kivette a sütőből a sült krumplit, szétosztotta a két tányérra, és mellé tette a steaket.

Steffi nem tudta mire vélni a hallgatását. Azon tűnődött, hogy Matt a kedves bók után vajon miért fújt visszavonulót.

Csakhamar az asztalnál ültek, és jóízűen vacsoráztak. A hús tökéletesre sikerült, a szaftja összekeveredett a krémes gombaszósszal. Steffi jó étvággyal falatozott.

– Mmmm.– Ízlik?Steffi bólintott, és lehunyta a szemét.– Legközelebb igazi lengyel étellel foglak várni – mondta Matt.– Lengyel étellel?– Én szakácsdinasztiából származom. A nővérem megörökölte anyám tehetségét, de

egy kicsit azért én is értek a főzéshez.– Anyád lengyel?– Immár ausztrál, de lengyel származású, akárcsak az apám. – Matt ezzel le is zárta ezt

a témát. – Te tudsz főzni?Matt már csak ilyen, rögtön témát vált, amint személyes dolgok kerülnek szóba,

gondolta Steffi, és elhatározta, hogy ezúttal nem hagyja ennyiben.– Mióta élnek a szüleid Ausztráliában?– Már a mi születésünk előtt is itt éltek.A férfi ismét kitért a válasz elől.– És most hol laknak?– Északon.– Darwinban vagy Alice Springsben?– Valamivel délebbre, a szárazföldön. Voltaképpen a semmi közepén. Muszáj a

szüleimről beszélnünk?– Nem, de miért csinálsz titkot belőlük?– Nincs semmiféle titok, csak nem szoktam róluk mesélni. Mint már mondtam, mindig

megtartottam magamnak a személyes ügyeimet.– Értsem ezt úgy…– Nehogy megsértődj! Minek ilyesmire szót vesztegetni?– Hogy jobban megismerjük egymást.– Erre jobb módszert is tudok.Furcsa szerzet ez a Matt, gondolta Steffi. Hol hűvös és tartózkodó, hol behízelgően

bájos.

43


– Csak nincs benned ír vér is?– Miért?– Olyan lehengerlő tudsz lenni, mint az írek. Na, szóval miről beszéljünk, ha a családod

tabu?Matt megvonta a vállát, és elmosolyodott.– Például rólunk – ajánlotta. – Majd én elkezdem, jó? Nem kell aggódnod, nem foglak

semmire sem kényszeríteni, de, tudod, nálam a szokásosnál gyorsabban mennek a dolgok.Amióta megismertelek, igencsak megváltozott az életem.

Steffi zavarba jött, csak forgatta a borospoharát az ujjai között, és azon tanakodott magában, vajon hozza-e szóba a pánikrohamait. Úgy döntött, hogy nem. Egyelőre marad a jól szerkesztett élettörténet. Néhány kulcsfontosságú pontot jobb kihagyni.

– Az enyém is megváltozott. Természetesen Jess áll a középpontban, és elsősorban miatta döntöttem úgy, hogy itt maradok. Itt, vidéken több időm lesz rá. Ami pedig kettőnket illeti… – akadt el Steffi hangja.

– Majd elválik.– Akkor hagyjuk!– Jó, hagyjuk!Szótlanul ettek tovább, csak néha váltottak egy-egy mondatot felszínes dolgokról.

Steffi már nem erőltette a mélyebb beszélgetést. Ráér. Hiszen még alig ismerik egymást.– Kitűnő volt a vacsora, köszönöm szépen.– Kérem. A desszerthez talán üljünk át a kanapéra.– Desszertet is készítettél?– Persze. – Látván a nő csodálkozó tekintetét, Matt elnevette magát. – Vagyis dehogy.

Annyi időm azért nem volt. De van a hűtőben karamellfagylalt, csokifagylalt, mézes öntet és málnás kekszroló. Hacsak Susie el nem pusztította a múlt héten a csokifagyit.

Matt ezzel fel is állt, Steffi pedig leszedte az asztalt. A tányérokat berakta a mosogatógépbe, miközben a férfi elővette a dobozokat.

– Milyen fagyit kérsz?– Mindegy – válaszolta a nő. Letelepedett a kényelmes kanapéra, és felhúzta a lábát.– Mindig ilyen nőre vágytam, mint te – mondta a férfi, és elébe tett egy nagy tál vegyes

fagylaltot. – Te nem kényeskedsz.Steffi máris nekilátott az édességnek.– Nem csoda, hogy Susie annyira szeret téged – mondta. – Aki ilyen finom fagyival

szolgál!Fagylaltozás után jóllakottan hátradőlt a kanapén, Matt pedig megfogta a kezét.– Mit csináljon egy fiú, ha megtetszik neki egy leányka? – kérdezte évődve. – Mondja

neki azt, hogy nagyon szép?– Azt hiszem, ez a rendje – válaszolta mosolyogva Steffi.A férfi leheletfinoman végighúzta az ujjait az arcán, és megsimogatta az állát.– És mit csinál a leányka, ha a fiú azt mondja neki, hogy meg szeretné csókolni?Steffi megcsóválta a fejét.– Én… nem is tudom…Nőttön-nőtt köztük a feszültség.– Próbáljuk ki?Matt a két tenyere közé vette a nő arcát. Steffi már alig várta a csókot. A férfi az egyik

karját a derekára csúsztatta, a másikat a vállára tette – és megtörtént. Steffi egy másik világban találta magát, ahol csak a jelen pillanat számított. Benyúlt a férfi pólója alá, és simogatni kezdte a sima hasát. Aztán felgyűrte a pólót, mert érezni akarta selymes bőrét,

44


és felsóhajtott. Matt megfogta a kezét, és lejjebb tolta, csakhamar azonban elvette onnan, és visszatette a nő ölébe.

– És most mi legyen? – kérdezte Steffi, miután visszazökkentek a valóságba.– Mit tegyen ilyenkor a fiú? – somolygott Matt.– Nehéz kérdéseid vannak. Te vagy a férfi. Nem akarsz elcsábítani?– Hiszen te vagy a bátrabb – nevetett Matt.– És ez baj?– Nem, nekem tetszik, hogy nem vagy álszemérmes. De, őszintén szólva, még mindig

nem tudom, meddig mehetünk el.Steffi hozzásimult a férfihoz.– Én sem. Egyelőre egyikünk sem tudhatja. De mióta vagy ilyen körültekintő?– Rég nem került hozzám senki ilyen közel. Tudod, én nem szívesen engedek senkit

magamhoz.Steffi megsimogatta a férfi állát.– Ma úgysem tudok többet kihúzni belőled.– Így igaz.– Jó, akkor legyen ennyi elég – mondta a nő, habár nagyon is kínozta a kérdés, hogy

mitől lehet valaki érzelmileg ennyire zárkózott.– Szeretek veled lenni. Szép vagy – mormolta Matt, és pihekönnyű puszit adott a nő

ajkára. – Ne sürgessük a dolgokat! Adjunk időt magunknak, hogy jobban megismerjük egymást!

Steffi bólintott. Nem volt más választása… Belátta, hogy Mattnek igaza van: a józan ész tényleg azt súgja, hogy nem szabad elkapkodni. Ám ha a férfi még egyszer átölelte volna, fütyül a józan észre, és biztosan odaadja magát neki. Vele lett volna egész éjszaka, vagy ameddig csak akarja.

Steffi visszatette a vérnyomásmérőt a táskájába, majd megveregette az idős hölgy karját.

– Minden rendben, Mrs. Oatey, nem kell félnie semmitől. Most ellátom a sebét, és már készen is vagyunk – mondta, majd egy párnát tett a hölgy ölébe, letakarta egy steril kendővel, és ráhelyezte a sebesült kart.

Mrs. Oatey az egészségügyi szolgálat állandó páciense volt. Hetente meg kellett látogatni, mert mindig eltört valamije. Amióta elesett, és egy éles tárgy mélyen felsebezte a karját, napi kezelésre szorult.

A nővér óvatosan eltávolította a kötést, és megvizsgálta a sebet. A papírvékony bőr cafatokra szakadt, a hölgy karján csúnya, gennyedző seb éktelenkedett. Steffi megtisztította a felületet, majd antibiotikus kenőccsel bekente, és újra bekötötte a sebet.

– Szépen gyógyul. Holnap Karen fogja megnézni, én a jövő héten jövök ismét.Útban a következő betegéhez, a nővér számba vette az elmúlt hét eseményeit. Jess az

előző napon ismerte meg az új iskoláját. A tanító nénit rögtön a szívébe zárta, és egy percig sem sírt az anyja után. Jól érezte magát Susie meg az új osztálytársak körében, és reggelente boldogan ment iskolába.

A munka az egészségügyi szolgálatnál szintén megfelelőnek mutatkozott. Nem jár sok stresszel, de változatos, csöppet sem unalmas. Vannak állandó páciensek, akiket idővel meg fog ismerni, és ez szintén jó dolog.

Lauren esküvője óta Steffinek egyszer sem volt pánikrohama. Felismerte, amikor közeledett, és nem hagyta, hogy eluralkodjék rajta. Az utóbbi időben nem is volt mitől félnie.

45


Nadine sokat segített neki, és egy férfi is melléje állt. Egy jóérzésű, vidéki orvos… Már a megismerkedésük pillanatában elkezdődött köztük valami. Mellette a hajógyári robbanás borzalmait is bátran el tudta viselni. Ez a férfi úgy csókolta őt, mint még soha senki. Titkos egyetértés alakult ki köztük, habár még nem lehetett pontosan tudni, mi lesz ebből a kapcsolatból.

Steffi már előre örült az esti randevúnak, úgy érezte, végre helyes irányt vett az élete. Csak ne rohanjon előre! Matt is arra kérte, hogy ne kapkodjanak. Így is élvezetet jelent minden együtt töltött pillanat.

Ekkor megszólalt a mobiltelefonja.– Itt Steffi.– Szia, itt Matt.– Hogy vagy?– Jól, most hagyjuk el Kingoonyát. Ha nem jön közbe semmi, idejében érted megyek,

hogy elérjünk a moziba.– Ne gyere túl korán! Munka után még rendbe kell szednem magam.– Megígérem, hogy csakis bókokat fogsz kapni tőlem.– Jó, jó – nevetett a nő –, akkor este találkozunk. Úgy hat körül, ugye?– Igen, viszlát!

Matt repesve készülődött a találkára. Nem is emlékezett rá, előfordult-e már vele életében, hogy ilyen örömmel töltötte el egy közelgő randevú. Kikeresett a műsorfüzetből egy filmet, mely remek kritikákat kapott. Igaz, nem nagyon szerette a romantikus vígjátékokat, de hát most úgysem a film a fontos. Kizárólag Steffi a fontos! Ez az este kettejüké.

Jess ezúttal Susie-nál aludt, úgyhogy rájuk volt bízva, mivel töltik az estét. Steffi csak holnap reggel megy a lányáért, hogy elvigye az iskolába. Eszerint tizennégy órájuk van, és zavartalanul élvezhetik az együttlét minden percét.

Amikor Matt kiszállt a kocsijából, Steffi már jött is elébe. Kopott farmerban és egyszerű pamuttrikóban volt, mely kiemelte a vonalait. Mattot elkápráztatta a karcsúsága.

Steffi a füle mögé tűrte a haját, s a férfi rámosolygott. Ő azonban nem mosolygott vissza rá; komor maradt az arca.

– Mi történt? – kérdezte ijedten Matt.– Megpróbáltalak elérni telefonon.– Valami baj van?Matt kitárta felé a karját, Steffi azonban néhány lépés távolságban megtorpant.– Felbukkant Rick.A férfi arca elsötétedett.– Jess apja?Steffi bólintott.– Szaúd-Arábiából?A nő egyik lábáról a másikra állt, és kerülte a férfi tekintetét.– Valahonnan. Nála sohasem lehet tudni.– Tudtad, hogy…– Dehogy tudtam. – Steffi végre a férfi szemébe nézett. – Rick kiszámíthatatlan. Képes

az utolsó pillanatban megváltoztatni a terveit. Már annyiszor várt rá hiába a kislány, hogy nem is merek neki szólni, mikorra ígérte magát az apja.

– És most mi lesz? Rick fog vigyázni a gyerekre?Steffi megrázta a fejét.

46


– Sajnos le kell mondanom a mai találkát.– Miért?– Jess nagyon ritkán látja az apját. Mellette akarok lenni. Rick nem nagyon tud mit

kezdeni egy ekkora gyerekkel, jobb, ha én is ott vagyok.Matt mélységes csalódást érzett. Apróra eltervezte a mai estét, és most minden

szétpukkant, mint a szappanbuborék. Arra gondolt, hogy amilyen ez a Rick, hát nem véletlen, hogy elhagyta az élettársát és a gyermekét. Alighanem felelőtlen ember. Steffi mégis milyen előzékeny vele! Miféle jellem lehet az, aki felnőtt férfi létére nem képes egyedül gondoskodni a lányáról? Steffi nyilván azon van, hogy Jess minél többször lássa az édesapját, s a gyerek érdekében eltűr mindent.

Nem szabad igazságtalannak lennie a nővel; nem kell nagy ügyet csinálni abból, hogy a mai mozizás elmarad.

– És holnap? Én napközben Coober Pedyben leszek, hétre azonban visszaérek.Steffi ismét kerülte a férfi tekintetét, mint aki titkol valamit előle.– Sajnos a holnapi nap sem jó. Holnapután?– Rendben, holnap felhívlak – válaszolta Matt, és hátat fordított. Nem akarta a

másodhegedűs szerepét játszani. Nem tetszett neki Steffi titokzatoskodó arca sem.Köszönésképp némán intett, beszállt a kocsiba, és haragosan eltávozott. Eszébe jutott,

hogy az esküvőn Steffi bevallotta: szeretné, ha Rick a közelükben lenne. Lehet, hogy várva várta a felbukkanását? Lehet, hogy esélyt lát a kapcsolatuk rendezésére? Netán még mindig szereti?

Matt nem akart hazamenni az üres házba, és Annához sem kívánkozott, aki nyilván kellemetlen kérdésekkel zaklatná. Inkább végigszáguldott a városon a hajógyárig. A fodrozódó tenger, a sós illat, a himbálódzó hajók látványa általában megnyugtatta. Amikor megérkezett, mégis elment a kedve a sétától, mert a hajógyár is Steffire emlékeztette.

Rettentő csalódást érzett, s ezen maga is meglepődött. Nem mintha nem értette volna meg, hogy Steffi életében a lánya az első, ám azt nem gondolta volna, hogy a gyerek apja a riválisa lehet!

Matt elbizonytalanodott, és kétségek gyötörték. Mindeddig azt hitte, hogy Steffi biztonságot keres a maga és a lánya számára. Ez esetben viszont Rick nem jöhetne számításba nála. Úgy tűnik azonban, mégis szereti a gyermeke apját, annak kiszámíthatatlanságával, szeszélyességével együtt, vagy abban reménykedik, hogy Rick meg fog változni.

Matt megpróbálta elhessegetni magától ezeket a kínzó gondolatokat. Egy lemondott randevú még nem jelenti egy kapcsolat végét! Nem beszélve arról, hogy a riválisa felelőtlen ember és rossz apa. Steffi nem olyan alkat, aki kompromisszumokba bocsátkozna, még akkor sem, ha a lánya jóléte ezt kívánná. A kislánynak sem tenne jót, ha az anyja ingatagnak bizonyulna. Jessnek is biztonságra van szüksége.

Ám meglehet, hogy a kapcsolat, mely Steffit és Ricket összeköti, sokkal erősebb kettejük zsenge viszonyánál. Az első, ifjonti szerelem… Melyből, ha más nem is, egy ilyen szép gyerek született.

Matt mérgesen rávágott a volánra. Nem fog várni és hallgatni! Azzal nem ér el semmit. Holnap, ha visszatér Coober Pedyből, kiteríti a kártyáit az asztalra, még akkor is, ha nem sejtheti, Ricknek milyen lapjai vannak. Nem játssza tovább ezt a játékot! Steffinek tudnia kell, mit érez iránta. Ennek végképp eljött az ideje.

47


7. FEJEZET

A délelőtt gyorsan elszállt. Miután eldöntötte, hogy vallomást tesz Steffinek, Matt szinte szárnyakat kapott. Connorral együtt túl voltak a munkanap első felén. Elsősegélykurzust tartottak. Most, a szünetben, derűsen kávéztak a kollégákkal, és többek között az orvostudományi újdonságokról beszélgettek.

Coober Pedyben, ezen a háromezer lakost számláló településen, volt egy általános orvos, három nővér és fél tucat kisegítő ápolónő, ezenkívül önkéntes szanitécek és tűzoltók, akik a rendes munkájuk mellett szükség esetén az egészségügyi személyzetnek is segítettek. A mai napon valamennyien részt vettek a tanfolyamon, kivéve azokat, akikre feltétlenül szükség volt az egészségházban.

Matt megnyugodott, miután Steffivel kapcsolatban rászánta magát a cselekvésre. Nem szerette a megoldatlan problémákat. Most, hogy tudta, mi a teendő, a munkájára is jobban bírt összpontosítani.

Beszéltek telefonon, és kiderült, hogy Steffinek megint nincs ideje számára, ezért úgy határozott, hogy az éjszakát Coober Pedyben tölti, és meglátogatja azt a két embert, aki a legközelebb áll hozzá: a szüleit. Aztán majd holnap mindent elmond Steffinek a származásáról. Derüljön ki idejekorán, hogy s mint reagál a nő a családjára. Most, amikor még nem mentek el túl messzire. A származásából ugyanis az élete során nemegyszer komoly problémák adódtak.

Matt büszke volt a szüleire, és nagyon szerette őket, a főiskolán azonban gyakran botlott olyan előítéletes emberekbe, akik megkeserítették az életét. A szülei értelmes, de nehéz sorsú munkásemberek, akik nem anyanyelvi szinten beszélik az angolt. Amikor az iskolatársai megtudták, hogy bányászcsaládból származik, és a szülei lengyelek, kicsúfolták.

Matt tudta, nem szabad megengednie, hogy ezek a korai fájdalmas tapasztalatok felnőtt életére is rányomják a bélyegüket – ám az érzelmi sérülések nehezen gyógyulnak…

Évek óta cipelte ezt a terhet. Magányos maradt, mert úgy érezte, sehova sem tartozik. Az orvostudományi egyetemen a diáktársai már nem csúfolták, de nem is fogadták be igazán. Egészen másként alakult az életútja, mint az egyetemi kollégáié. Nem volt se pénze, se kapcsolati tőkéje. Maga is távolságot tartott a többiektől, és még akkor is védekező állást vett fel, ha erre nem volt semmi szükség.

A józan esze is azt súgta, hogy ő tényleg más, mint a többiek. Sohasem akart szakorvos lenni, egyetlen területre specializálódni, amitől pedig megnőtt volna az elismertsége, ehelyett beállt a légi mentőkhöz.

Amikor megismerte Steffit, ösztönösen megérezte, hogy ez a nő más, mint a többi. Nyitottabb, és csöppet sem sznob. Talán azért, mert ő is vidéki származású, vagy azért, mert az ő élete is nehéz volt. Steffinek nincsenek előítéletei – Matt legalábbis ezt remélte.

Hogy kettejük közt nem csak a szerelem kémiája működik, abban biztos volt. Ám az igazi próbatételt az fogja jelenteni, ha bemutatja a nőt a szüleinek. Steffinek meg kell ismernie azt a bizonytalan, szégyenlős fiút is, aki a felnőtt orvosban még mindig benne rejlik.

Matt letette a csészéjét, és ezzel jelezte a csoportnak, hogy térjenek vissza a tanterembe.

48


A sors azonban másképp akarta.Egyszeriben kivágódott az ajtó, és beszaladt a szobába a szolgálatban lévő nővér.– Baleset történt! Bányaomlás! Innen körülbelül húszpercnyire. Egy bányász eltűnt, és

az omlást nem lehet megközelíteni!Matt rögtön felkapta az orvosi táskáját, majd odaszólt Connornak és Billnek, a helyi

álta-lános orvosnak:

– Hozzátok utánam a többi felszerelést! A helyszínen találkozunk, hívjatok minél több embert! Bill, itt a kocsid?

Az orvos bólintott. Mindenki elfogadta, hogy Matt átvette a parancsnokságot, hiszen neki volt a legtöbb tapasztalata katasztrófahelyzetben. Emellett idevalósi, a bányák környékén nőtt fel.

– Én előremegyek a kocsiddal! – jelentette ki Matt, majd a nővér felé fordult. – A bányamentők már a helyszínen vannak?

– Riasztották őket.– Pontosan hol történt a szerencsétlenség?– Old Jimmy bányájában.Matt adrenalinszintje hirtelen megugrott.– Old Jimmyében?– Ismered?A bányászok közt sok Jimmy volt, de csak egyet szólítottak Old Jimmynek. A bányái

Coober Pedytől északra, vagy húszpercnyi távolságra helyezkedtek el. Old Jimmy volt Matt édesapjának a legidősebb barátja.

Amikor húsz végtelen perc után Matt végre kiugrott az autóból, az első ember, akit megpillantott, az apja volt, aki tárt karokkal üdvözölte.

– Mattias! – ölelte át a fiát az idős ember, majd megmarkolta a két vállát, és a szemébe nézett. – Hogy kerülsz ide?

– Elsősegély-tanfolyamot tartottam Coober Pedyben. Épp hozzátok készültem egy villámlátogatásra. – Matt körülnézett a kietlen helyen. A nagy hőségben vörösen szikkadt a talaj, s a száraz, fehér agyaghalmok arról tanúskodtak, hogy Old Jimmy vödörrel hordta ki az aknából a földet. – Erre igazán nem számítottam. Mikor rekedt benn Old Jimmy?

– Én egy órája vagyok itt, és mire ideértem, addigra már megtörtént – mondta az apja. – Még szerencse, hogy iderendelt mára. Különben nyomtalanul eltűnt volna.

Matt felmérte a helyzetet. Sejtette, mi történhetett. A régi vágású bányászok féltve őrzik a bányarészüket, mindent titokban tartanak. Rendszerint Old Jimmy is egyedül dolgozott.

A vidéket csak Matt meg az apja, néhány idős bányász és Bill ismerték. Az általános orvos épp a kórházzal beszélt telefonon.

– A bányamentők ma gyakorlaton vannak a külszíni fejtésnél. A fiatalok pedig elutaztak Port Newlandbe, ahol ma karnevált tartanak – jelentette Bill.

– Az ördögbe! – csóválta a fejét Matt.A fiatal bányászokat általában vissza sem lehet tartani, ha arról van szó, hogy ki kell

menteni egy veszélybe került bányászt. Ilyenkor be sem várják a bányamentőket. Szeretnek virtuskodni, szívesen teszik közszemlére az izomerejüket, és bátraknak akarnak látszani. Képesek hajba kapni azon, hogy ki menjen le elsőnek az aknába, mert mindegyikük hős akar lenni. Bezzeg most, amikor valóban szükség lenne rájuk, se híre, se hamva egyiknek sem…

49


A férfiak odamentek annak az aknának a bejáratához, amelyben Old Jimmy az utóbbi időben dolgozni szokott. Az aknát kemény munkával, lapáttal ásták. Egy létra vezetett a mélyébe, melynek nem is lehetett látni a végét.

Odalent fekszik Old Jimmy, betemetve. Nyilván csak egy fejlámpa volt vele. A mobiltelefon odalent nem működik. Nem tudott segítséget kérni. De az is lehet, hogy nincs eszméleténél. Sőt talán már nem is él.

– Mit tudsz Jimmyről? – kérdezte Matt az apját.– Tegnap felhívott azzal, hogy őrült zsákmányra talált, jöjjek ki hozzá. Ebéd után ide is

jöttem, és vártam rá. Mivel nem bukkant fel, lementem az aknába, és láttam az omlást. Csakhogy nekem túl szűk volt a vágat, nem tudtam közelebb menni. – Az öreg vájár magyarázatképp megveregette a pocakját, amely, nem utolsósorban Matt édesanyjának és a békés nyugdíjas éveknek köszönhetően, elég tisztes méretűre dagadt. – Ezenkívül, őszintén szólva, nem is merészeltem beljebb menni, mert nagyon omlékonynak látszottak a falak.

Bill visszatette a telefonját az övébe, és odalépett hozzájuk.– A bányamentők útban vannak idefelé, de kell nekik egy félóra, vagy még több is, míg

megérkeznek.– A fenébe! – Matt kétségbeesetten nézett körül. – Annyi időnk nincs. Nem tudjuk,

mióta fekszik odalent szegény Jimmy. – Ezzel az autóhoz sietett, elővette az orvosi táskáját, és ismét az apjához lépett. – Le kell mennem, hogy megnézzem, mi a helyzet.

– Szó sem lehet róla! Meg kell várnod a mentőket!Matt ideges lett.– Nem ácsoroghatok itt tétlenül! Emberéletről van szó! – mondta, és kiszedett a

táskájából néhány holmit, behelyezte egy műanyag táskába, azt pedig a vállára akasztotta. – Nemegyszer voltam én már lent ebben a bányában.

Az apja tiltakozni akart, de Matt leintette.– Vigyázni fogok, hidd el! Jimmy minden percben meghalhat. Ha nem tudom kicipelni,

legalább adok neki egy intravénás injekciót. Ha megsebesült, az injekció segíthet, hogy kibírja, míg a bányamentők megérkeznek a szükséges felszereléssel.

– Hát akkor rajta! Reméljük, hogy nem hiába vagy ilyen vékony – törődött bele Matt apja, s átnyújtotta a fiának a saját sisakját és fejlámpáját. – De ígérd meg, hogy nem vállalsz semmiféle kockázatot! Ha megsérülsz, anyád engem fog agyonütni.

Matt felkapcsolta a lámpát, majd odament az akna bejáratához. Nem félt, mert ifjúkorában sokat járt az apjával a tárnákban. Ezenkívül nem volt klausztrofóbiás sem. Lelki szemei előtt egy pillanatra felvillant Steffi arca, mintha vissza akarná őt tartani. Na de bolond lenne, ha tétlenül várná a mentőket!

Rálépett az első lépcsőfokra, majd óvatosan elindult lefelé, anélkül hogy visszanézett volna. Tudta, hogy odafent áll az apja, és őt nézi. Lejjebb, úgy ötméteres mélységben, megváltozott az akna falának színe, aztán koromsötét lett. Matt lenézett, de a fénysugár nem hatolt elég mélyre. A következő létrafok megingott a talpa alatt. Már-már elkapta a pánik, ám ekkor felfogta, hogy a létrának vége szakadt, és innen egy kötélhágcsó vezet tovább.

Még óvatosabban mászott lefelé. Mellette a falban nyílások tűntek fel. Old Jimmy nyilván opál után kutatott, és itt-ott belevágta a csákányát a kövek közé, a földbe.

Amikor felnézett, a nappali fény már csupán egy kis kör volt a magasban, a feje fölött. Ekkor szilárd talajt érzett a talpa alatt. A függőleges akna véget ért, és egy szokatlanul keskeny vízszintes vájatban folytatódott. A vájat egyes helyeken kiszélesedett, ott, ahol az öreg bányász opált sejtett, de egyébként a lehető legkeskenyebb volt, nem lévén más

50


funkciója, mint hogy elvezessen a kincshez. Ez alaposan meg fogja nehezíteni a mentési munkát.

Ahogy haladt előre, Matt észrevette az omlás első jeleit. Néhány méternyire, ahol a vájat valamelyest kiszélesedett, kiszakadt két dúc, mely a tetőt támasztotta alá, és keresztben lógott lefelé. Alatta csak egy kis rés maradt szabadon. Matt térdre ereszkedett. Az apja nyilván itt, ezen a ponton adta fel. De vajon ő átfér-e? Felnézett: a dúcok kiszakadtak ugyan, de a tető még tartotta magát. Bár minden pillanatban beszakadhat… Ám ha tovább akar menni, kár erről tanakodni.

Matt mély lélegzetet vett, és felkészült a legrosszabbra. Most fordult elő vele először, hogy egy aknában elfogta a félelem. Tartsd magad! – mondogatta magának. Lehet, hogy Old Jimmy élete már csak perceken múlik! Azt is tudta azonban, hogy elég egy rossz mozdulat, és ugyanúgy jár, mint az öreg bányász.

Az egyik kezével megmarkolta a dúcot, és megrántotta. Nem szakadt le. Tovább mászott, a lehető legkisebbre összegömbölyödve, nehogy súrolja a falakat vagy a tetőt, és nehogy kitépjea dúcokat, mert abból katasztrófa lenne. Csakhamar újabb kiszakadt dúcok akadtak az útjába.Ismét megvizsgálta őket, s az egyik kis híján rázuhant.

Miközben görnyedten araszolt tovább, a válla súrolta a tetőt, mire kő és por zúdult rá. Rémülten megdermedt, és kitörölte szeméből a port. A lavina abbamaradt, és ő tovább tudott menni. Két méterrel odébb volt a következő omlás, mely sokkal rosszabbul festett, mint az előző. A tető is beszakadt felette. Old Jimmy nyilván azért ment tovább ezen a veszélyes szakaszon, mert értékes drágaköveket sejtett. Abban reménykedett, hogy a tető ki fogja bírni, amíg ő bányászélete legnagyobb zsákmányával ismét a külszínre jut.

Matt ismerte a bányászokat, és megértette Old Jimmyt. Valaha ő maga is opál után kutatott… Keresztülpréselte magát egy szűk nyíláson, és amikor körülnézett, egy kőkupacon felfedezte az alélt öreget.

Óvatosan, négykézláb közelebb mászott hozzá. Az öreg bányász mozdulatlanul hevert, a felsőtestére rázuhant egy dúc, a lábát betemette az omladék. E mögött a kiszélesedő rész mögött teljesen el volt tömődve a járat.

– Jimmy! Hallasz? Én vagyok, Mattias.Nem jött válasz.Matt nem tudta, vajon az öreg eszméletlen-e, netán szívinfarktust kapott a stressztől.

Úgy tűnt, hogy a lezuhanó gyámgerenda tarkón találta, és leterítette.Az orvos tisztában volt vele, hogy vissza kellene mennie, és bevárnia a mentőcsapatot,

de fütyült a szabályokra. Minden perc drága! Látta Old Jimmyn, hogy nincs vesztegetni való ideje. Félredobálta az útból a köveket, hogy eljusson a szerencsétlenül járt öreg bányászhoz. Egy gerenda vészjóslón csüngött a tetőről, de ő nem törődött vele. Csak remélhette, hogy nem fog rázuhanni.

Lassan utat tört magának. Mintha órákba telt volna, noha valószínűleg csupán tizenöt perc múlott el. Ez idő alatt Old Jimmy nem moccant. Az orvos lépésről lépésre araszolt előre – és sikerült! Egyszer csak ott termett az idős ember mellett, és a nyaki ütőerére helyezte az ujját. Nem volt pulzusa.

– A mindenit! – kiáltotta el magát, és a bányában visszhangzott a szó. – Ekkor az öreg csuklója után nyúlt, mindhiába. Az ütőér nem vert. Matt kétségbeesett: ezek szerint elkésett… Azt semmi esetre sem kockáztathatja meg, hogy kiássa a testet a törmelékből, és megpróbálkozzon az újraélesztéssel. Nem tehet semmit. – Bocsánat, öreg barátom. Nagyon sajnálom, hogy elkéstem. Jaj, de makacs voltál!

51


Matt megtörölte a szemét, és leguggolt. E pillanatban megreccsent fölötte egy gerenda. Ekkor elvesztette az egyensúlyát, és ráesett a mögötte lévő kőkupacra, mely szétomlott, kövek pattogtak szerteszét, és az egyik eltalálta a térdkalácsát. A tetőgerenda ismét megmozdult. Matt megpróbált átmászni a köveken, a térde azonban felmondta a szolgálatot. A gerenda inogni kezdett, s ő tudta, hogy itt a vég.

Nem volt menekvés. A tető rászakadt. A gerenda a hátára zuhant, és ő nem tudott elmenekülni a kőlavina elől. Iszonyatos fájdalmat érzett a gerincében, csak úgy záporoztak a kövek a karjára, a fejére. A sisak megvédte ugyan, de olyan volt az egész, mint egy rémálom, mely sehogy sem akar véget érni. Sűrű porfelhő gomolygott, összeszorította a száját, a szemét, visszatartotta a lélegzetét, és a tenyerével védte az arcát. Úrrá lett rajta a páni felelem, de megpróbált észnél maradni, egyszerűen csak a túlélésre gondolni.

Egy örökkévalóságig tartott az omlás. A por még sokáig nem ülepedett le. Amikor Matt végre kinyithatta a szemét, nem látott semmit. A fejlámpája alig hunyorgott, nyilván eltalálta egy kő.

Megpróbált kiszabadulni az omladékból és tovább mászni, de nem érezte sem a talpát, sem a lábát. A háta is mintha megbénult volna. Csak a karját tudta mozgatni, az alsóteste meg a lába beszorult. A gerince is megsérülhetett – erre azonban gondolni sem akart. Minden erejére szüksége lesz ahhoz, hogy élve kikerüljön innen!

Elszörnyedt a gondolattól, hogy tehetetlenül kell hevernie ebben a pokoli csapdában. Le-vette a sisakját, hogy megjavítsa a fejlámpát, mely azonban még egy utolsót villant, majd teljesen kialudt. Kitapogatta az elemeket, és visszanyomta őket a helyükre, ámde mindhiába – a lámpa nem gyulladt meg. Koromsötét volt.

Matt arra ocsúdott, hogy vészterhes zajt hall, majd ismét az orrába szállt a por, és máris újabb kőlavina zúdult rá. Megpróbálta feltenni a sisakot; már bánta, hogy egyáltalán levette. Ám ekkor elviselhetetlen fájdalom nyilallt a karjába, és a sisak kihullott a kezéből. Még volt annyi ereje, hogy védekezve a tarkójára fonja a két karját, ám ez mit sem ért. Egy kő fejen találta. Eddig is sötét volt előtte a világ, most azonban a tudata is kialudt.

52


8. FEJEZET

– Anyu, téged keresnek. Connor van a vonalban.Jess átnyújtotta a kagylót az anyjának. Steffi az imént ért haza a pszichológusától, és

épp azon töprengett, hogy ha legközelebb találkoznak, okvetlenül szóba fogja hozni Mattnek a pánikbetegségét. Sajnálta, hogy a ma esti randevút is le kellett mondania, de túl késő lett volna.

– Mi újság, Connor? – kérdezte vidáman, miközben elővett a hűtőszekrényből egy doboz gyümölcslét.

– Coober Pedyben történt egy kisebb bányaszerencsétlenség.Steffi megborzongott.– Matt ma Coober Pedyben dolgozott!– Tudom. És azt is, hogy Matt-tel barátok vagytok, ezért úgy gondoltam, jobb, ha tőlem

hallod először…A nő most már nagyon rosszat sejtett.– Mi történt?! – kiáltotta rémülten.– Egy bányászra ráomlott a tárna. Matt leszállt, ki akarta menteni. Őrá is rászakadt a

tető. Él, pillanatnyilag útban van Adelaide felé. – Connor elhallgatott, és Steffi érezte, hogy még csak most jön a java. – Derékig be volt temetve, és elvesztette az eszméletét. Fennáll a lehetőség, hogy megsérült a hátgerince.

– Tudod már a diagnózist?Connor érezhetően kerülte az egyenes választ.– Ki kell várnunk a neurológiai vizsgálatot.– Hova viszik?– A Prince Edward Kórházba.– Ott dolgoztam. – Steffi fejében összevissza cikáztak a gondolatok. – Mit keresett Matt

a tárnában? Arrafelé nincsenek bányamentők?– Vannak, csak épp máshol tartózkodtak, és Matt egyedül ment le az aknába.– Miért épp ő? Hiszen soha életében nem járt még bányában.– Dehogynem! – Connor hangjából meglepődés csengett ki. – Hiszen ott nőtt fel egy

bányászcsaládban. Persze ennek ellenére nem lett volna szabad kíséret nélkül leereszkednie, ezt a biztonsági előírások határozottan tiltják. – Connor elhallgatott, és Steffi hallotta, hogy valaki mással vált néhány szót. – Mennem kell. Majd később jelentkezem. Egyedül vagy? Küldjek hozzád valakit?

– Nem, nem, minden rendben. Köszönöm, hogy értesítettél.– Remélem, nemsokára jó híreket kapunk.Ezzel Connor letette a kagylót.Steffi csak állt mozdulatlanul, összezavarodtak a fejében a gondolatok. Haragot és

félelmet érzett egyszerre. Matt életveszélyesén megsérült volna? Rászakadt a tárna… Bányavidéken nőtt fel, és sohasem mesélt erről! Miért? És miért tette kockára az életét? Egymást érték a fejében a kérdések, és közben szinte látta a férfit a repülőben, útban Adelaide felé, a hordágyra csatolva, intravénás branüllel a karján, nyakmerevítővel, és ki tudja, mi mindennel még…

53


Elszabadult a képzelete, egyre vészterhesebben peregtek előtte a borzalmas képek, látta Mattet mozgásképtelenül, eszméletlenül feküdni… Egyszer csak elállt a lélegzete. Úgy érezte, menten megfullad. Szívinfarktusra gyanakodott, legszívesebben elrohant volna valahova, bár-hova. Ide-oda futkosott a konyhában, levegő után kapkodva.

– Anyu!Jess állt az ajtóban.– Anyu! – kiáltotta ismét a kislány. – Mi bajod? Beteg vagy? – kérdezte

kétségbeesetten, és a kis kezével belekapaszkodott az anyja karjába.Steffihez azonban mintha távolról érkezett volna a lánya hangja.– Anyu! Én félek!Steffi szíve majd kettészakadt. Menekülhetnékje volt, a kislány hangja azonban

visszakényszerítette a valóságba. Ettől még jobban megrémült.– Anyu! – Jess két kézzel szorongatta az anyja karját.Steffi magához tért. Nem fog megfulladni, és szívinfarktusa sincs, csak egy

pánikrohamon ment keresztül, és már túl van a nehezén. Nem szabad ennyire ráijesztenie a gyerekre.

– Jess – bökte ki.A kislány az ölébe vetette magát, és zokogni kezdett.– Bocsáss meg, kincsem – szorította magához a lányát Steffi. – Ne félj, minden

rendben, sajnálom, hogy rád ijesztettem. Mattet baleset érte. Elvitték Adelaide-be, hogy az orvosok meggyógyítsák. Nagyon megrémültem, amikor ezt meghallottam az imént, de már jól vagyok. Csak akadozott a lélegzetem.

– Tényleg jól vagy? – szipogott Jess.– Igen, becsületszavamra – felelte Steffi, és mosolyt erőltetett az arcára.– Nem megyünk el meglátogatni Mattet?– Valószínűleg nem engednek még hozzá egyszerre több látogatót. Majd

megkérdezem Annát. Azt hiszem, előbb én egyedül fogom meglátogatni, te addig itt maradsz apuval.

– És ki fog vigyázni rád?– Én már jól vagyok, kincsem. Majd gyakran felhívlak, és csak néhány napig leszek

távol. Amúgy is fel kell számolni a régi lakásunkat, idehozatni a maradék holminkat, mert itt maradunk.

Steffi higgadtan beszélt. Be akarta bizonyítani a lányának is meg önmagának is, hogy tényleg jól van. Mindig is tudott gondoskodni kettejükről. Fontos volt neki az önállósága. Most azonban világossá vált számára, hogy a közelmúltban milyen erős kötődése alakult ki Matthez.

Steffi besietett a Prince Edward Kórház főkapuján. Körül sem nézett a régi munkahelyén, egyenesen a lifthez szaladt, és felment az idegsebészetre.

Álmatlan éjszakák voltak mögötte, mert csak a ma reggeli gépre kapott jegyet, azt is csak Annának köszönhetően, aki Adelaide-ből telefonált, hogy sikerült lefoglalnia az utolsó szabad helyet. Azt is elmondta, hogy Matt állapota stabil, a gerince viszont megsérült, még nem lehet tudni, mennyire. Anna beszámolója csak még jobban felzaklatta Steffit, és okvetlenül látni akarta Mattet.

Futólépésben ment végig a folyosón. Abban reménykedett, hogy ismerősökre talál az ápolók közt, mert a családtagokon kívül mást nem szoktak beengedni a súlyos betegekhez. Szerencsére épp Julian volt szolgálatban, akihez régi jó barátság fűzte.

54


– Szia, Steffi! – örvendezett a férfi, amikor meglátta. – Biztosan Zeller doktort keresed. A nővére már szólt, hogy jönni fogsz, öt percre beengedlek, de ne felejtsd el, hogy Zeller doktor nagyon bágyadt a fájdalomcsillapítótól. A kettes kórteremben találod.

Steffi egy pillanatra megtorpant a kórterem ajtaja előtt. Az üvegen keresztül látta Mattet, amint ott fekszik az ágyon. A takaró szabadon hagyta a mellkasát, és látszott rajta, hogy máris lefogyott. Nagyon elesettnek látszott. Mielőtt belépett volna, Steffi bekopogott.

Matt az ajtó felé nézett, és amikor megpillantotta őt, felderült az arca. Steffi lelkéből minden kétely elpárolgott, és az ágyhoz lépett. Megragadta Matt kezét, majd szájon csókoltaőt, mintha a puszta akaraterejével meggyógyíthatná.

– Szerencséd volt, hogy túlélted! Hogy érzed magad? – kérdezte, és Matt mosolyát látva kissé megnyugodott.

– A fájdalomcsillapító megkímél a legrosszabbtól – felelte a férfi, és megszorította Steffi kezét. – Fáj a hátam, és a fejem is nagyon érzékeny, de örülök, hogy egyáltalán érzek valamit. Jó lenne, ha a lábamat is érezném! Inkább éljek át pokoli fájdalmakat, mint hogy örökre használhatatlan maradjon a lábam.

– Mit mondanak az orvosok?– Tegnap este megröntgeneztek, és ultrahanggal is megvizsgáltak. Úgy tűnik, a

csigolyáim sértetlenek, de a gerincvelőidegek súlyosan károsodtak. Úgy látják, hogy a végtagok bénulása is onnan eredeztethető – magyarázta igen tárgyilagosan Matt.

Steffi arra gondolt, hogy az ő helyében biztosan nem tudna ilyen higgadt maradni. Lehet, hogy Matt már túl van a sokkon, de az is lehet, hogy elfojtja a kétségbeesését.

– Mit mondanak, csak átmeneti a bénulás?– Remélik. Néhány napig feküdnöm kell, aztán majd meglátjuk. A következő napok

fejleményein múlik, hogy milyen további kezelést rendelnek el.Steffi lassan megkönnyebbült: Matt él, és meg fog gyógyulni! Ahogy a féltés csillapult,

úgy fokozódott benne a harag.– Hogy lehettél ilyen könnyelmű? Kockára tetted az életedet!– Az öreg bányász, akit ki akartam menteni, apám legjobb barátja volt, nagybácsiként

tiszteltem és szerettem őt. Nem hagyhattam cserben, orvos vagyok.– Sajnálom, hogy nem sikerült megmentened az életét, és ne haragudj, hogy rád

támadtam! Nem azt vártam tőled, hogy tétlen maradj, mégis sokkolt, hogy ekkora veszélynek tetted ki magad.

– Hát, sajnos nem úgy történt, ahogy elképzeltem.Matt kimerültnek látszott. Steffi megszorította a kezét, és egy puszit nyomott az

arcára.– Pihenj! Később majd még egyszer benézek hozzád.

– Szia! Na, hogy telt a délután?Matt megörült, hogy ismét láthatja Steffit. A nő frissességet árasztott, derűsen lépett

be a kórterembe, és megpuszilta a beteg sápadt arcát.– Unalmasan. Nem tudok folyton csak feküdni. Sohasem tűrtem a semmittevést –

sopánkodott a férfi. Nem szokott panaszkodni, de már időtlen ideje mozdulatlanul hevert a kórházi ágyon, és ez nála túl volt az elviselhetőség határán. Steffi látogatásai jelentették a nap legszebb pillanatait.

– Hoztam neked néhány könyvet. Használd ki a szabadidőd, és olvasgass! Választhatsz két új krimi közül, de hoztam két önéletrajzot is.

55


– Köszönöm. A folyóiratok nem kötnek le. Egy jó könyvben talán sikerül elmélyednem.

– Van valami újság?– Fizikoterápiát írtak elő. Aztán aludtam egy kicsit. A nővérek azzal biztatnak, hogy

holnap reggel le fognak csutakolni egy szivaccsal. Nem tudom, örüljek-e ennek.– Százszor jobban fogod érezni magad utána, de tényleg!– Négyéves korom óta senki sem mosdatott.– Csak nem tartasz a nővérektől? Ők már láttak mindenfélét – mondta Steffi, és

huncutul elmosolyodott. – Vagy mossalak le inkább én?– Ha majd ismét otthon leszek, és együtt zuhanyozunk, akkor talán.A nő elpirult.– Meg van beszélve. Voltak látogatóid?– Anyám és apám megint itt jártak. Lehet, hogy hálátlannak tűnök, de a látogatásaik

kifárasztanak. Anyám idegesen járkál fel s alá, és szünet nélkül jártatja a száját, apám meg csak ül, anélkül hogy egy szót szólna. Hibásnak érzi magát a történtek miatt. Különben már rég hazarepült volna, mert utálja a várost, a betegséget pedig a gyöngeség jelének tekinti.

E pillanatban beléptek a kórterembe Matt szülei. A férfi zavarba jött, hogy Steffi éppen ilyen körülmények között fogja megismerni őket, de igyekezett jó képet vágni a dologhoz. Öt perccel később azonban szörnyű fejfájása támadt, nyilván az ütés következményeként, amely a bányában érte, ám az édesanyja is hozzájárulhatott a szüntelen fecsegésével. Az asszony szóáradattal igyekezett betömni a kellemetlen csöndeket, és egyre erősebbé vált az akcentusa.

Matt még sohasem mutatott be nőt a szüleinek, s az anyja most üstökön ragadta az egyszeri alkalmat. Steffi nem jött túlságosan zavarba, igaz, szóhoz sem jutott. A férfi úgy érezte, cselekednie kell, mielőtt az anyja olyasmit mond, amit aztán mindannyian bánni fognak.

– Anyám, nem hoznál nekem friss vizet? A teakonyhában találsz csapot, a nővérek eligazítanak.

Steffi udvariasan felajánlotta a segítségét.– Majd én elvezetem, Mrs. Zeller, hogy legközelebb tudja az utat. Egyébként is

mennem kell. Gondolom, a látogatók száma amúgy is korlátozott.Matt egy kicsit mérges lett, hiszen pontosan az ellenkezőjét érte el annak, mint amit

akart Most kettesben marad a két nő, és ő nem fogja hallani, miről beszélnek.

Másnap délelőtt Matt ernyedten feküdt az ágyában, és szórakozottan figyelte a gyógytornásznőt, aki az alsó végtagjait mozgatta. Tudta, hogy nagyon fontos megmozgatni az ízületeit meg az izmait, még akkor is, ha ő erre pillanatnyilag nem képes. Szívesebben gondolt azonban valami kellemesebbre.

Mikor jön már Steffi? Fel lesz-e tűzve a haja, hogy megcsókolhassa a nyakát? Meg fogja-e puszilni ismét? S ő meg merje-e simogatni az arcát? Vajon megfeledkezik-e az ígért mazsoláról, vagy sem?

– Tudnivaló, hogy az orvosok a legrosszabb páciensek, de azért segíthetne egy kicsit! – ébresztette fel a gyógytornásznő az ábrándjaiból. Nyilván nem először szólt hozzá, de Matt a fellegekben járt, és nem hallotta.

– Elnézést, elkalandoztak a gondolataim – szabadkozott mosolyogva.– Emiatt nem kárhoztathatom. Kérem, forduljon hasra – utasította a gyógytornásznő,

és feltámasztotta az ágy egyik oldalán lévő rácsot. – Kapaszkodjék a rácsba, segítek megfordulni. Feltétlenül meg kell mozgatni a működő izmokat.

56


Matt belemarkolt a rácsba, és balra gördült. A gyógytornásznő segített neki, majd kiegyenesítette a lábát.

– Most megmasszírozom mindkét térdét, nehogy megmerevedjen.– Nagyszerű. Kár, hogy nem érzek semmit.Matt a karjára fektette a fejét, lehunyta a szemét, és a légzésére összpontosított.

Amikor a deréktájékán megérezte a meleg tenyerek érintését, felpattant a szemhéja. Itt még érzett, lejjebb azonban már semmit. Ismét lehunyta a szemét, és elernyedt. Arra ocsúdott, hogy ismerős hangot hall.

– Szia, Matt! Felébredtél?A férfi hason feküdt, és így nem látta a nőt.– Steffi?– Eltaláltad. Elaludtál, miközben Carla dolgozott rajtad. Nem volt szíve felébreszteni,

és rám bízott.– Jaj, de jó, hogy eljöttél! Észre sem vettem, hogy Carla elment.– És jólesett a masszázs? Carla nagyon aranyos teremtés.– Vissza kellene hívni, hogy segítsen megfordulni.– Szó sem lehet róla! Majd én!Matt hagyta, hogy Steffi visszafordítsa a hátára, ami nem ment könnyen.– Örülök, hogy látlak. – A nő olyan üde és szép volt, hogy már a látványa is felvidította

a beteget. – És annak is örülök, hogy a múltkor megismerted a szüleimet. Miről beszéltetek anyámmal?

– Sok mindenről. Elmondta, hogy azelőtt ő is nővér volt. Hogyhogy nem említetted ezt nekem soha?

– Nem említettem volna?– Egyáltalán nem beszéltél a szüleidről.– Nem tudtam, hogy érdekelnek.– Hogyne érdekelnének, hisz olyan kalandos életük volt! Lengyelországból

Ausztráliába emigrálni, és mindent újrakezdeni, kitaníttatni a gyerekeket… Azt hinné az ember, hogy büszke vagy rájuk, hiszen annyi áldozatot hoztak érted.

– Büszke is vagyok, de ettől még nem kell mindenkinek elmesélnem az életem történetét. – Mattnek hirtelen eszébe jutott, milyen határozottan eldöntötte a baleset napján, hogy el fog mondani mindent a családjáról Steffinek. Ezt azonban most kénytelen elhalasztani, hiszen a kórház nem a legmegfelelőbb helyszín az ilyesmihez. Steffi egyébként is megismerte már a szüleit, mit tegyen még hozzá? – Lehet, hogy téged meglep, de nagyon sokan vannak, akik lenézik az egyszerű munkásembereket.

– Én nem tartozom közéjük – jelentette ki Steffi. – Ezenkívül anyáddal sok mindenben hasonlítunk egymásra. Ő is a legjobbat akarta neked, mint én Jessnek, ő is ápolónő volt…

– Anyám szakácsnőként dolgozott a kórházban, mert itt, Ausztráliában nem fogadták el az ápolónői szakvizsgáját.

– Tudom, mesélte. Én nagyra becsülöm a szakácsokat, hiszen szeretek enni – mondta Steffi, és nagyot sóhajtott. Látta Matten, hogy még mindig restelkedik, és nem akar beszélni a szüleiről. Kár is faggatni. – Anyád panaszkodott, hogy hiányzol neki.

– Hogy értsem ezt?– Alig hívod fel.– Felhívhatnám naponta hatszor is, neki az sem lenne elég. Szeretem anyámat, de nem

nagyon van miről beszélnem vele.Matt úgy látta, hogy Steffit egyáltalán nem riasztotta el az anyja bőbeszédűsége,

ellenkezőleg, mintha csak biztatást merített volna belőle, hogy őt is szóra bírja. Őt

57


azonban kellemetlenül érintették ezek a témák. Úgy érezte, nincsenek még olyan meghitt viszonyban, hogy kitárulkozhasson előtte. Jobbnak látta, ha gyorsan beszédtémát vált.

– Még nem is mondtad, meddig maradsz Adelaide-ben.– Holnap vissza kell mennem. A hétvégét Jess-szel akarom tölteni. Aztán a jövő héten

vele együtt foglak meglátogatni, mert össze kell csomagolnunk a maradék holminkat. Már elkezdtem pakolni. A fölösleges bútorokat el kellene ajándékozni, vagy elvitetni.

– Nem tudsz maradni hétvégére? A szüleid biztosan szívesen vigyáznának a gyerekre még néhány napig.

– Jess nem a szüleimnél van.– Hanem? – ámult el Matt.– Az apja gondoskodik róla.A férfiban erre a hívó szóra felébredtek a baleset előtti napok kellemetlen emlékei. A

tarkóját ért ütés miatt elfelejtette, hogy Steffi lemondta a mozit, mert váratlanul felbukkant Jess apja. Már nem emlékezett arra, mit is akartak megnézni, de a roppant csalódás, amelyet akkor érzett, most ismét feltámadt benne. Elhalasztották a randevút, aztán közbejött a baleset, és minden homályban maradt. Mi történhetett az idő alatt, míg ő eszméletlenül hevert?

– Matt! Mi baj? Úgy elsápadtál!– Megfájdult a fejem.– Hívjam a nővért?– Nem, csak nyugalomra és egy aszpirinre van szükségem.– Akkor majd később visszajövök. Tessék, hoztam neked mazsolát. Édes, szaftos. Jó

étvágyat! – Ezzel Steffi lehajolt a betegéhez, és gyöngéden megcsókolta a szája sarkát.Matt zavartan lesütötte a szemét. Amikor a nő eltávozott, kérdések tucatjai kezdtek

zsibongani a fejében. Lehet nekik egyáltalán közös jövőjük? Vetekedhet ő Jess apjával? És mi lesz, ha még sokáig nem tud talpra állni?

Legszívesebben a falhoz vágta volna a mazsolástálat. Nagyon sok dolgot meg kellene beszélnie Steffivel, de amíg bénán fekszik, jobb, ha hallgat.

58


9. FEJEZET

– Jaj de jó, hogy megjöttetek! Neked is nagyon örülök, sógor! – üdvözölte Steffi az ifjú párt, és segített nekik becipelni az útipoggyászt. – Milyen volt a nászút?

– Csodálatos! – kiáltották egyszerre. Jack szerető pillantást vetett a feleségére, majd átvitte a hálószobába a bőröndöket, és egyedül hagyta a két nővért. – Szóljatok, ha kész a tea!

A két nő bevonult a konyhába. Lauren kinyitotta az ablakot, feltette a teavizet, előkészítette a tejet meg a cukrot, és átfutotta a postáját, amelyet Steffi elébe tett.

– Mi újság idehaza? – kérdezte.Steffi a jó hírekkel kezdte.– A farmon, apunak hála, minden rendben. Mindketten örülnek a költözésnek, még

apu is.– Mi pedig alig várjuk, hogy kiköltözhessünk a farmra. – Lauren kikészítette a

teáskészletet, majd lehuppant egy hokedlire. – És veled mi van? Idehozatod Adelaide-ből a bútoraidat, ugye?

– Igen, csakhogy történt egy nagy fordulat, míg ti nászúton voltatok. – Steffi megcsóválta a fejét, és helyesbített. – Ez talán túlzás, de eléggé összebonyolódott minden. Matt és köztem kialakulófélben volt valami… Ám ekkor felbukkant Rick, Matt pedig balesetet szenvedett, megsérült a gerince, és még mindig a Prince Edwardban fekszik.

Lauren igencsak meglepődött.– És hogy van? – kérdezte elhűlve.Steffi vállat vont, és nekidőlt a konyhaszekrénynek.– A szakorvosok azt mondják, hogy holnap haza lehet őt szállítani, mert a jelenlegi

stádiumban semmi többet nem tudnak tenni érte. A diagnózis átmeneti bénulás a lágysejtek sérülései meg egy gerincoszlop-tájéki vérömleny miatt, de a vizsgálatok még nem vezettek végső eredményre.

Lauren bólintott.– Elméletileg idővel magától is javulhat az állapota, ugye?– Anna szerint máris javult, de szerintem nem. Az orvosok nem tudják biztosan

megmondani, mitől stagnál.– És mit mond Matt?– Nem fogadja a hívásaimat. – Steffi hangja megremegett. – Legalábbis azt hiszem,

hogy szándékosan kerül. A hétvégén folyton hívtam, de egyetlenegyszer sem kaptam meg. Egyik kibúvó követte a másikat. Vizsgálaton van, alszik, pihen, ki van kapcsolva a telefonja…

– De hát ez miért ne lehetne igaz?– Akárhányszor kerestem, mindegy, hány órakor, sohasem volt képes beszélni velem?– És minek tulajdonítod ezt a hirtelen változást?– Fogalmam sincs. Vagy meggondolta magát a kettőnk dolgában, vagy még mindig

haragszik rám, mert Rick felbukkanása miatt lemondtam egy randevút. A baleset után többször is meglátogattam a kórházban, és szemlátomást örült nekem. Azon a napon azonban, amikor Adelaide-ből visszarepültem Port Cadneybe, nem találtam őt a

59


szobájában, így nem tudtam elbúcsúzni tőle. Anna mondta neki, hogy kerestem, de azóta nem beszéltünk. Nem akar szóba állni velem.

– Nyilván elég baja van.– Tudom. Ennek ellenére egy rövid hívás szép lett volna tőle. Ő azonban egyszerűen

kizárt az életéből, fogalmam sincs, miért.– Holnap nyilván megtudod – vélte Lauren, majd felkelt, és leöntötte a teafüvet. – A

pánik-betegségeddel mi van?

– Amikor értesültem Matt balesetéről, Jess jelenlétében rám jött egy roham. Halálra rémisztettem szegény gyereket. Azóta kétszer jártam Nadine-nál. Azt mondta, döntő lépést tettem előre, ha elhatároztam, hogy soha többé nem teszem ki ilyesminek a kicsit.

– És Rick? Neki mi a szándéka?– Isten tudja! Ugyanolyan kiszámíthatatlan és felelőtlen, mint volt. – Steffi lehajtotta a

fejét, és szomorúan elhallgatott.

A következő hetet Steffi költözködéssel töltötte. Áthozta a farmról a holmiját Lauren lakásába. Közben Laurenék is költöztek, és sokat vitatkoztak a szülőkkel, hogy mely bútorok maradjanak a farmon, és anyjuk meg apjuk mit vigyen magával a városba.

– Ez a nagy konyhaasztal csak maradjon itt, Lauren, hogy legyen elég hely, ha összejön a család a farmon. Ezentúl te fogsz főzni ránk, édes kicsim! – mondta a mama.

– Akkor te tartsd meg az én asztalomat! – fordult Lauren a nővéréhez.– Kell valakinek ez a régi szekrény?Így ment ez egész héten. Mire eljött a szombat, Steffinek több bútora volt, mint valaha,

de mindet odaadta volna azért, hogy láthassa Mattet. Amikor a hazatérése utáni napon meglátogatta, Matt édesanyja, aki otthon ápolta a beteget, nem engedte be a házba. Azt mondta, hogy Matt alszik. Átlátszó kifogás volt… Steffi nem tehetett mást, váltott néhány udvarias szót az asszonnyal, majd elment.

A költözködés napján Rick is eljött a farmra segíteni. Inkább csak a gyerekre vigyázott, nem valami lelkesen, Jess szeme azonban ragyogott a boldogságtól, örült az apjának, és örült annak is, hogy vidéken maradnak.

Vasárnap este Steffi kimerülten ment haza az új otthonába. Nem feküdt le, mert meg kellett várnia Ricket, aki megígérte, hogy estére hazahozza Jesst. Épp be akart menni a fürdőszobába, amikor csöngettek. Habár tényleg holtfáradt volt, megörült a kislányának, akivel az utóbbi időben alig lehetett együtt.

– Szia, szívem! – Amint kinyitotta az ajtót, Jess a karjába vetette magát. Mögötte feltűnt Rick is, és üdvözlésképp arcon csókolta Steffit.

– Jess már vacsorázott, és meg is fürdött. Teli van a pocakja, úgyhogy lefektetheted, aztán nyugodtan beszélgethetünk.

Steffi egyáltalán nem örült ennek a javaslatnak, de mivel Rick még sohasem mondott ilyet, beleegyezett. Miután lefektette a kislányt, visszament a konyhába, ahol legnagyobb meglepetésére terített asztalt talált.

Leültek vacsorázni, és Rick máris beszélni kezdett:– Szép itt, Port Cadneyben. Jess is szeret itt lenni. Jót tesz neki a vidéki élet.– Igen – mormolta Steffi teli szájjal. Jólesett neki a vacsora, amelyet Rick hozott egy

étteremből. Lenyelte a falatot, majd kimondta azt, ami már napok óta járt a fejében. – Valóban szép itt. Csak nem játszol a gondolattal, hogy ideköltözz? Jess boldog lenne, ha a közelében maradnál. – Rick meglepett arcán látszott, hogy nem várta ezt a kérdést. Steffi már rég nem kért, nem is kérdezett tőle semmit, és nem szólt bele az életébe. – Jessnek tényleg jót tett, hogy hazaköltöztünk Port Cadneybe. De amióta itt vagy te is, madarat

60


lehetne fogatni vele. Olyan vidám, olyan önfeledt… Szüksége van apára, férfi példaképre. Olyan apára, akire mindig számíthat.

Steffi félig-meddig beletörődött, hogy Matt minden jel szerint nem kívánja felvenni ezt a szerepet. De ahogy elnézte Ricket, aki zavartan feszengett a széken, előre tudta, hogy ő sem fogja vállalni az apai felelősséget.

Rick letette az evőeszközöket. Ez nem volt jó jel… Általában semmiért a világon abba nem hagyta volna az evést.

– Valami másról akartam beszélni veled – mondta.– Kár, hogy megemlítettem… – Steffi megfeddte magát, hogy nyolc év alatt sem lett

okosabb Rickkel kapcsolatban. – Egész héten olyan jól kijöttetek egymással. Talán megváltoztál, vagy azon múlik, hogy Jess megnőtt? – Nem tudta megállni, hogy ne tegyen még egy kísérletet a lánya boldogsága érdekeben. Hátha Rick megpróbálna igazi apává válni!

– Ez is, az is.– Nem maradhatnál itt? Kérlek, gondold át még egyszer, Jess érdekébenl– Én nem tudnék itt élni.– A lányodra nem gondolsz?– Máshol van állásom.– Miféle állásról beszelsz? Hiszen sehol sem bírtad egy hónapnál tovább!Rick ajkára kiült a tipikus, komisz mosoly. Megfoghatatlan, kiszámíthatatlan férfi… És

rendkívül felszínes! Sohasem fog benőni a feje lágya. Tényleg nem lenne képes családfői felelősséget vállalni.

– Most már másképp van.– Tényleg? – Steffi úgy érezte, mintha az anyja lenne Ricknek. Csak egyvalami fűzte

már ehhez a férfihoz: az, hogy van egy közös művük, egy gyönyörű emberi lény.– Igen, Steffikém, hiába is kételkedsz. Tényleg van egy hosszú távú szerződésem egy

szaúd-arábiai olajcéggel. Jó pénzt tudok keresni, és a munka is kedvemre való. Tulajdonképpen azért jöttem Port Cadneybe, és azért kértelek erre a beszélgetésre, mert adni szeretnék neked valamit. – Rick erre előhúzott a hátsó zsebéből egy eléggé nyűtt borítékot. – Bontsd fel!

Steffi egy nagy köteg bankjegyei vett ki a borítékból.– Az első hónapok bére.Steffi tiltakozni akart, ám Rick leintette.– Ez a legkevesebb, amivel tartozom neked. Ezentúl, ha megadod a

bankszámlaszámodat, rendszeresen küldök neked pénzt. Támogatni szeretnélek benneteket. Lelkifurdalásom van, mert az elmúlt években alig-alig küldtem olykor egy kis összeget. Te sohasem kértél tőlem, és én úgy láttam, hogy egész jól kijössz. Bebeszéltem magamnak, hogy nincs szükséged a segítségemre.

– Ez nem egészen igaz, Rick. Emlékezz csak vissza, én nem is egyszer kértem tőled pénzt, de te mindig előhozakodtál valami kifogással. – Steffi hitetlenkedve csóválta a fejét. – Na de nem fontos, spongyát rá! Viszont Jessnek tartozol még valamivel, mégpedig azzal, hogy végre megmondd neki, milyen szerepet szándékozol játszani az életében, mikor fogod meglátogatni, meddig maradsz, és a többi. És aztán tartsd is magad ahhoz, amit megbeszélünk! A gyereknek joga van hozzá, hogy lásson. És pontosan tudnia kell, mikorra várjon, hogy előre örülhessen neked. Ennyivel tartozol neki is, nekem is.

– Olyan vagy, mint az anyám – sóhajtott egy nagyot a férfi. – Mindig parancsolgatsz.Steffi felállt az asztaltól.– Hozom a naptáramat, hogy felírjuk, mikor jössz legközelebb.

61


– Jaj, hogy te milyen makacs vagy! Sajnos nincs nálam a munkaterv. Tényleg nincs nálam – szabadkozott Rick, látván a nő döbbent tekintetét. – Három hónapra szoktunk előre tervezni. Nemsokára megkapjuk a következő háromhavi munkatervet, majd elküldöm neked e-mailben, ezt megígérem, és te kikeresed a szabadnapjaim közül a legmegfelelőbbeket. Jó?

– És mit gondolsz, milyen gyakran tudnál minket meglátogatni?– Nyolc hetet dolgozunk, aztán van négy szabad hetünk. Szerintem az a

legvalószínűbb, hogy évente kétszer hosszabb időre is el tudok jönni.Steffi visszaült a székre.– Majd találunk valami megoldást, Rick.– Szia, kis majom! – derült fel a férfi arca.Steffi hátrafordult, és megpillantotta Jesst az ajtó mögött.– Jess! Hát te mit keresel itt?!A kislány bedugta a fejét az ajtón.– Nem tudtam aludni.– Mióta ácsorogsz itt az ajtóban?– Nem hallgatóztam – suttogta a gyerek, az anyja viszont látta az arcán, hogy füllent.– Vissza az ágyba! Azonnal!– Reggel találkozunk, apu!– Nem! – tiltakozott Steffi. – Reggel iskolába mész!– Ha apu itt alszik, akkor reggel még láthatom.– Nem, Jess – mondta Rick. – Nem alszom itt. Minden holmim a szállodában van.

Megbeszélem anyáddal, hogy iskola után mikor jöhetek érted, jó?Jess duzzogott egy kicsit, de amikor megpillantotta az anyja szigorú arcát, eloldalgott.

Steffi megvárta, hogy eltűnjön, majd megette a maradék, már teljesen kihűlt vacsoráját.– Akkor most meséld el, hogy tud egy ilyen kelekótya szerzet, mint te, ennyire

lelkesedni egy szaúd-arábiai olajkútért!

– Matt, ez nem ide való! Ide a kékek jönnek!Jess ezen a héten már harmadszor látogatta meg a beteg orvost.Steffi megkérte Matt édesanyját, hogy legalább a kislányt engedje a betegágyhoz, mert

Jess nagyon aggódik Mattért, és mindenáron látni szeretné. Matt ebbe rögtön beleegyezett. Steffit bezzeg nem engedte magához… Egyedül Jess és Susie látogatásait fogadta. A gyerekek nem nyomasztották, nem faggatták, egyszerűen elfogadták, hogy nem képes a lábára állni.

Ezek a látogatások voltak Matt napjainak fénypontjai.– A kéket ide kell tenni – magyarázta a kis Jess.Matt nem nagyon figyelt, mert már napok óta azon járt az esze, hogyan szedhetne ki

feltűnés nélkül információkat a kislányból Steffiről. Nagyon a bögyében volt ez a Rick, és emésztő gyanúi támadtak.

– Még itt van apukád? – kérdezte mintegy futólag.Jess egy újabb puzzle-darabkát helyezett el a táblán, majd ránézett Mattre, hogy jól

csinálta-e. Amikor a férfi elismerően bólintott, válaszolt neki.– Igen, itt van, és azt hiszem, hogy feleségül fogja venni anyut. Arról beszélgettek,

hogy megoldást fognak találni. Az osztálytársnőm, Victoria, azt mondja, hogy akkor szokták ezt mondani a szülők, amikor ismét összeköltöznek.

Matt falfehérré vált. Erre nem tudott mit mondani. A kislány elfogulatlanul kotyogott tovább:

62


– Én mindig is szerettem volna, hogy apu velünk legyen. Apu mindig megenged olyasmit is, amit anyu nem szokott megengedni.

– Feltétlenül szót kell fogadnod anyukádnak, Jess.– De ha apu is velünk lesz, akkor anyu nem fogja mindig rajtam tartani a szemét, mert

az apuval fog majd törődni. Ezt Victoria mondta.Matt elszomorodott. Tehát jól sejtette. Steffi még mindig szereti Ricket! Ő pedig, lám,

már csak egy nyomorék…– Anyu azt mondta, kérdezzem meg tőled, bejöhet-e hozzád, amikor értem jön.Matt ezt nem akarta. Most már semmiképp!– Elfáradtam a játékban, Jess. Aludni szeretnék.– Jó, majd megmondom anyunak. A te anyukád megígérte, hogy segíthetek neki főzni,

ha te már elfáradtál. – A kislány gyorsan fel is szökkent. – Én most kimegyek a konyhába, te meg aludj! Lehet, hogy mire megjön anyukám, kipihened magad.

Matt már megbánta, hogy magához engedte a kislányt. Szilárdan eltökélte, hogy alvást fog színlelni, ha Steffi megérkezik. Nem akar találkozni vele! Csak az a baj, hogy az édesanyjaelőbb-utóbb át fog látni a mesterkedésein…

63


10. FEJEZET

– Igazad van, Steffi – mondta Jack. – Klinikai diagnózist még nem adhatunk, de minden jel arra vall, hogy Matt tényleg depresszióba esett.

Steffi megrémült. Nem bánta volna, ha téved, és az orvos cáfolja a gyanúját. Matt tényleg nagy bajban van: a bénulása nem múlik, ráadásul a biztosítóval is megy a huzavona. Megfenyegették, hogy nem fizetnek, és gondatlanság miatt beperlik, mivel nem várta be a bányamentőket, hanem egyedül szállt le a bányába. Ezt Matt édesanyjától hallotta Steffi, amikor legutóbb elment Jessért, és ismét nem kerülhetett beljebb, mert Matt állítólag aludt.

Márpedig egyedül, bénán nem megy sokra… Segítséget azonban nem fogad el. Steffi ezért fordult Jackhez, aki megígérte, hogy beszél Matt-tel, de az ő nevét nem említi meg. És most kiderült, hogy mindketten ugyanarra gyanakodnak: Matt depresszióba esett! Ez legalább annyira elszomorította Steffit, mint az a tény, hogy a férfi nem akarja látni őt.

Jack nem vette észre, mennyire letörte sógornőjét a valószínűsíthető diagnózis.– Nem csoda, mindazok után, amin keresztülment… Csak az a baj, hogy a

depressziótól még tétlenebb. Sohasem fog felkelni az ágyból, ha nem próbálkozik – magyarázta Jack.

– Azt akarod mondani, hogy a bénulása pszichés eredetű?– Nem, semmiképp. De pszichés tényezők is szerepet játszanak benne. A depresszió

furcsa tüneteket tud okozni. Úgy látom, Matt elvesztette az önbizalmát.– Mit tehetek az érdekében?– Egyszerűen légy a közelében! Add a tudtára, hogy vele vagy, aggódsz érte, és

gondoskodni szeretnél róla!– Megpróbáltam, de nem enged közel magához.– Jó lenne, ha úgy érezné, hogy a dolgok rá nézve pozitív fordulatot vesznek.

Pillanatnyilag úgy látja, hogy minden összeesküdött ellene. Mind fizikailag, mind érzelmileg és szakmailag csődbe ment az élete. Testileg súlyosan megsérült, képtelen dolgozni, ezenkívül még felelőssé is tették az elhamarkodott mentési kísérlet miatt. És veled kapcsolatban is elbizonytalanodott.

– De hát tudja, mit érzek iránta!– Megmondtad neki?Steffi elgondolkodott, és belátta, hogy voltaképpen soha nem beszélt világosan az

érzelmeiről.– Nem.– Azt hiszi, hogy kibékültél Rickkel.– Tessék?! – hüledezett a nő. – Hogy mondod? De hát ez nem igaz!– Nem rukkolt elő közvetlenül ezzel, de egyre tapogatózott, hogy kihúzzon belőlem

valamit.– Az ég szerelmére, hogy jut eszébe ilyesmi?!Jack vállat vont.– Fogalmam sincs. De szerintem tisztába kell jönnie azzal, hogy ez nem igaz. A

gondolat, hogy te meg Rick ismét összejöttetek, legalább annyira nyomasztja, mint a betegsége. Pillanatnyilag semmi sem ösztönzi arra, hogy felkeljen az ágyból.

64


Steffi nem gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz. Ezúttal sikerült bejutnia Matthez a szobába, a férfi azonban, annak ellenére, hogy több mint két hete nem látták egymást, teljesen zárkózottnak és érdektelennek mutatkozott.

Steffi sehogy sem tudta szóba hozni Ricket. Végül azonban kibökte a kényes mondatot:

– Rick alighanem ismét visszamegy Szaúd-Arábiába.– Egyedül? – Matt végre ránézett a nőre.– Úgy tudom.– Azt hittem… kibékültetek.– Honnan veszed?– Jess azt mondta, hogy megoldást fogtok találni.– Miféle megoldást? – Ekkor eszébe jutott, miről lehet szó. – Á, igen, valóban

beszéltünk erről, de ez Rick és Jess kapcsolatára vonatkozott, nem pedig miránk. Hidd el, nekem untig elég, hogy gondoskodnom kell Jessről, nem tudom még Ricket is a nyakamba venni.

– Akkor, úgy látszik, félreértettem.– Nyilván Jess is félreértette. Fel kell őt világosítanom. Kihallgatta a Rickkel folytatott

beszélgetésünket, és szemlátomást téves következtetést vont le belőle.– Jobb lesz, ha megmondod neki az igazat.Ezen a ponton elakadt a beszélgetés. Mattnek nem volt több mondanivalója. Steffi

csak nagy nehezen tudta leplezni a csalódottságát.Mily balgán reménykedett, hogy Matt örülni fog a látogatásának, és megnyugszik, ha

elmondja neki az igazat Rickkel kapcsolatban! Lehet, hogy Jack mégis rosszul mérte fel a problémát?

Steffi és Jess ledobták a táskájukat a keskeny előszobában, majd bementek a konyhába, hogy igyanak valamit. Most tértek vissza a repülőtérről, miután kivitték Ricket. A várakozás ellenére Jess egész jól viselte a búcsút. Nem sírt, megelégedett azzal, hogy három hónap múlva viszontlátja az apját.

Még ki akartak menni a strandra, hogy a szabadban uzsonnázzanak. Felmentek az emeletre átöltözni, ám ekkor megszólalt a telefon.

– Halló, tessék!– Halló, Stephanie. Már többször hívtam magát, de nem akartam arra a szerkentyűre

beszélni.– Valami baj van, Mrs. Zeller?– Nincs semmi baj, kedvesem, csak meg akartam kérdezni magától, mikor jön el ismét

látogatóba Mattiashoz. Már rég nem járt nálunk.– Hiszen Matt nem akar látni.– Ó, most már más a helyzet. Itt az idő, hogy ismét eljöjjön hozzánk. Ma reggel jó

híreket hozott a postás. Azt hiszem, ez kedvező időpont egy újabb látogatásra.– Elmegyünk a strandra, aztán hazafelé menet benézünk magukhoz. Megígértem

Jessnek, hogy ma még játszunk egyet a tengerparton.Steffi számára még mindig Jess volt az első. Különösen azok után, ahogy Matt

viselkedett vele.

– Szervusz, Jessica! Milyen kellemes meglepetés! – üdvözölte őket Matt anyja az ajtóban, mintha nem ő ütötte volna nyélbe a látogatást.

– Szeretnénk meglátogatni Mattet. Száz éve nem láttuk! Annyi mesélnivalóm van neki! – Jess már végig is rohant az előszobán, mint aki otthon van.

65


– Matt kint van a medencénél! – kiáltott utána Mrs. Zeller. – Az apja szerzett neki egy tolószéket, hogy végre hagyjon fel a siránkozással, és keljen ki az ágyból. A férjem nem tűri a megoldatlan problémákat. Azt mondja, nem siránkozni kell, mert azzal csak komplikáljuk az életünket, hanem cselekedni. Fel kell hagyni a sopánkodással, és tovább csinálni a dolgokat.

Steffi arra gondolt, hogy Matt is megörökölte az apjától ezt a beállítódást, és csak a depressziója miatt lett ilyen passzív.

– És hogy sikerült őt beültetni a tolószékbe?– Mattias eleinte látni sem akarta, a férjem azonban egyszerűen otthagyta a

szobájában, és ráripakodott a fiamra, hogy most már boldoguljon egyedül. A tolószék két napig csak állt a szobában, de aztán eljött a gyógytornásznő, és segített Mattnek beleülni. Kezdetnek nem rossz. A fiam még nem a régi, de a ma érkezett levél is adott neki egy kis lendületet.

A nyitott ajtón keresztül kiléptek a teraszra, ahol Jess már Matt tolószékét vizsgálgatta.

– Nézd csak, anyu! Hát nem aranyos?Matt, aki az imént még mosolygott, amikor megpillantotta Steffit, egy csapásra

elkomorodott.– Gyere, Jess, nem hiszem, hogy Mattnek most hiányoznak a látogatók – mondta Steffi.– Ostobaság – avatkozott közbe villámgyorsan Mrs. Zeller. – Foglaljon csak helyet,

Stephanie! Beszélgessenek egy kicsit, én közben felteszem a kávét.Steffi szót fogadott Mrs. Zellernek, Matt pedig szóba elegyedett a kislánnyal.

Kérdezősködött, hogy megy neki a kosarazás meg az úszás. Steffi a háttérben maradt, nem szólt közbe.

– Ma kivittük aput a reptérre. Ismét elutazik Arábiába – magyarázta Jess.– Elment? – derült fel egy kicsit Matt szürke szeme.Steffi bólintott.A férfi most rámosolygott Steffire, de olyan bizalmasan, mint már rég. Egy pillanatra

úgy tűnt, hogy ismét minden lehetséges, ám Matt csakhamar megint magába zárult.– Már itt is vagyok – tért vissza Mrs. Zeller egy tálcával. – Jessica, gyere, mi ketten

elmegyünk a boltba, és veszünk fagyit, mert elfogyott.Jess ugrabugrálva követte az asszonyt.– Édesanyád azt mondta, hogy jó hírt kaptál a biztosítótól – törte meg a csendet Steffi.– Igen, elfogadták a beszámolómat, és megszüntetik a pereskedést.– Biztosan nagy kő esett le a szívedről. – Steffi legszívesebben átölelte volna a férfit, ő

azonban még mindig igencsak visszafogott volt.– Egy gonddal kevesebb. Egyébként most sem csinálnám másképp. Ha bírnám… –

nézett le a lábára Matt, és keserűen felnevetett.– Miért nem hagyod, hogy segítsek? – kérdezte Steffi könnybe lábadt szemmel.– Rajtam már nem lehet segíteni.– Ne mondj ilyet! – Steffi erőt vett magán, és eldöntötte, hogy felfedi a kártyáit. – Már

rég meg kellett volna mondanom neked valamit, Matt. – Nyelt egyet, mert szerelmi vallomást tenni ilyen helyzetben maga volt a gyötrelem. – Szeretlek, és szükségem van rád. Viszonzásul csak a szerelmedet kívánom. Nem tudod ezt megadni nekem?

– Nem.A férfi válasza olyan leplezetlen volt, hogy Steffi nem is fogta fel rögtön. Egy szó nem

sok, annyi sem jött ki a torkán.– Hát nem érted, hogy abszolút semmit nem vagyok képes adni neked? – kiáltott fel

keserűen a férfi.

66


– Attól, hogy baleset ért, még ugyanaz az ember maradtál! Én azelőtt is szerettelek, és most is ugyanúgy szeretlek. Ezt már korábban meg kellett volna mondanom.

– Nem akarok a terhedre lenni. Neked társra van szükséged, nem vehetsz újabb terhet a nyakadba. Te magad mondtad.

– Tessék?!– Te magad mondtad, hogy Jess épp elég terhet jelent neked, és nem akarod még

Ricket is a nyakadba venni.– Ezt őszintén mondtam, mert Ricket nem szeretem. Téged azonban szeretlek. Az

akadályok áthidalhatók, hiszen a bénulásod csak átmeneti.– És ha nem?– Mindegy.– Nekem nem mindegy.– Ha neked ez fontosabb, mint szeretni engem, akkor nincs is több mondandóm! –

Steffi visszatette a csészét a tálcára, és felállt, hogy bevigye az egészet a konyhába. Neki is volt büszkesége.

A férfi nem tartóztatta. E pillanatban megérkezett Mrs. Zeller és Jess. A kislánynak csupa csoki volt a szája.

– Jaj, édesem, de összemaszatoltad magad! – Steffi előkotort a táskájából egy papír zsebkendőt, és letörölte a kislány száját. Közben dúltak benne az érzelmek. – Most megyünk, kicsim! Matt elfáradt. Ints neki, és már itt sem vagyunk.

Ekkor zümmögés hallatszott. Steffi felnézett: egy méhraj kavargott a fejük felett.– Gyorsan, Jess, fuss be a házba! – lökte meg a kislányt.A méhek már a feje körül röpdöstek. Elzavarta őket, de közben kapott egy szúrást a

mutatóujjára, egyet meg az arcára. Végre ő is bejutott a házba, és bevágta maga mögött az ajtót.

– Megcsíptek a méhek! Gyorsan tolják be Mattet! Allergiás vagyok a méhcsípésre! – Az utolsó szavakat már alig tudta kimondani, mert máris dagadni kezdett az ajka meg a nyaka.

Mintha a messzi távolból érkezett volna hozzá Mrs. Zeller és Jess hangja. Elfogta a halálfélelem. Nála egyetlen csípés, még ha csak a lábát érte is, duzzanatot okozott, az arcra kapott szúrás pedig nagy veszélyt jelentett. Lerogyott az előszobában a padlóra, és a légzésére összpontosított.

Nem kellett hozzá egy perc sem, Matt máris mellette volt. Steffi szeme időközben bedagadt, és nem látott.

– Nincs semmi baj, Steffi. Itt vagyok – mondta a férfi. – A táskámban van ellenanyag, rögtön beadom neked az injekciót. Anyám már kihívta a mentőket.

Miközben Matt a táskáját kereste, szünet nélkül vigasztalóan beszélt a nőhöz. Csakhamar beadta neki az injekciót, és elővette a vérnyomásmérőt. Steffi szívverése lassan megnyugodott, a szája azonban úgy megdagadt, hogy nem bírt beszélni.

– Pulzus 110, vérnyomás 100/60. Egy kicsit alacsony. Mindig ilyen?Steffi megrázta a fejét. Általában 120/70 szokott lenni a vérnyomása.– Még egyszer megmérem.Mire megérkeztek a mentők, a nő vérnyomása majdnem teljesen normalizálódott.– Itt van Connor – jelentette Matt.Steffi hallotta a távolból, amint Matt a mentősökkel tanácskozik.– Méhszúrás. Allergiás a méhméregre. Antihisztamint adtam neki, a szívverése és a

vérnyomása normalizálódott.– Szükség van oxigénre?– Igen, és éjszaka legyen felügyelet alatt!

67


– Jó, akkor menjünk! Steffi, most ráteszünk a hordágyra. Lazíts!Steffi nemsokára megérezte maga alatt a hordágy hűvösét.– Ne aggódj, anyámmal vigyázunk Jessre, és értesítjük a szüleidet – mondta Matt.

– Hű, de megijesztettél minket! – Matt begurult a kórterembe, ahol Steffi feküdt. – Hogy érzed magad?

Steffi nemrég reggelizett, és sokkal jobban volt. Mattet aztán tényleg nem várta! Gyorsan a tenyerébe temette az arcát, mert a duzzanatok lelappadtak ugyan, de a bőre még tele volt vörös foltokkal.

– Szép vagy te így is! – kedveskedett a férfi.– Ugyan már! De azért köszönöm.A férfi az ágyához manőverezett.– Majdnem elvesztettünk! Miért nem tartasz magadnál ellenanyagos sprayt vagy

injekciót? Hiszen tudod, hogy a te esetedben milyen veszélyt jelent a méhszúrás! Ezt többet nem kockáztathatod meg!

– Volt nálam egy spray a táskámban, de olyan gyorsan történt minden, hogy el is feledkeztem róla. Megmentetted az életemet. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg neked.

Matt elnézte a nő azúrkék szemét, ívelt szemöldökét, telt ajkát. Igaz, hogy az arca tele volt vörös foltokkal, de ő mégis nagyon szépnek látta.

– Gondoskodni fogok róla, hogy soha többé ne forduljon elő veled ilyesmi!– Miért mondasz ilyet! Hiszen még a közeledben sem tűrsz meg.– Belátom, hogy csökönyös voltam.– Még megjavulhatsz – mondta egy kicsit sértődötten Steffi.A férfi megragadta a kezét.– Azt hittem, én semmit sem adhatok neked.– Megmondtam, hogy nekem elég a szerelmed.Matt nem szólt semmit, csak mosolygott, majd felállt a székből, és átült az ágy szélére.Steffi nem tudott hova lenni a csodálkozástól.– Matt, te lábra tudsz állni! – kiáltotta boldogan.A férfi arcán kiszélesedett a mosoly.– Mi több, járni is tudok! Egy kicsit bicegek ugyan, de azért megy.– Ne mondd! Mióta?– Amikor megcsíptek a méhek, nem volt vesztegetni való időnk. El kellett mennem az

orvosi táskámért. Amikor megláttalak a padlóra rogyva, automatikusan felálltam. Észre sem vettem, hogy járok! Jess hívta fel rá a figyelmemet.

– Akkor miért jöttél tolószékben?– Még gyenge a lábam, ezenkívül meg akartalak lepni.– Nahát! Ez aztán sikerült! – mondta nevetve Steffi, aztán fáradtan visszahanyatlott a

párnára. Örülni örült ugyan, de azért még tartotta a távolságot, és ez nem is volt csoda, hiszen a szerelmi vallomását Matt még nem viszonozta.

– El tudsz viselni még egy meglepetést? – kérdezte a férfi mosolyogva.– Nem volt még elég mára?Matt erre elővett a zsebéből egy kis dobozt, és átnyújtotta a nőnek.– Nyisd ki!Steffi izgatottan felnyitotta a doboz fedelét, ám menten lebiggyedt a szája széle.– Ó, egy ellenanyagos injekció – dadogta, s az arcáról lerítt a csalódás.– Ilyen heves allergia esetében ez jobb, mint a spray – magyarázta Matt.A nő kurtán bólintott.

68


– És még valami. – Matt megfogta Steffi kezét, és megsimogatta az ujjait. – Udvariatlan voltam, tudom, és ostoba is. Mindent egyedül akartam csinálni. Értsd meg, semmiképp sem szerettem volna a terhedre lenni! Azért nem engedtelek magamhoz, mert meg akartalak óvni. Most azonban, hogy kis híján elvesztettelek, tisztába jöttem vele, mit érezhettél a balesetem idején. – Nagy levegőt vett, hogy elrendezze a gondolatait. Nem volt szokása ilyen hosszan beszélni, és nem akart hibázni. – Nem tudtam elhinni, hogy szeretsz. Én soha sehol nem éreztem magam igazán otthon, de ha együtt vagyok veled, az olyan, mintha hazaérkeznék. Ha csak megközelítőleg is azt érzed, amit én, akkor a szerelmünk elég erős lesz ahhoz, hogy minden akadályt legyőzzön. Tudom, hogy húztam az időt, és ezzel mindent összekuszáltam, de talán még nem késő! Szeretlek, és nagyon, nagyon boldog lennék, ha hozzám jönnél feleségül.

Steffi nem akart hinni a fülének.– Biztos vagy benne? – kérdezte révetegen.– Miféle válasz ez?! Csodálatos életünk lesz együtt mindhármunknak, megígérem.

Talánmég egy csomó testvére is lehetne Jessnek, mit gondolsz?

A nő szeme immár ragyogott, mint a drágakő.– Mikor mehetek haza? – kérdezte.– Csak még egyet hadd mondjak, mielőtt hazamegyünk!Matt ezzel elővett a zsebéből még egy kis dobozkát, a tartalmát a tenyerébe

csúsztatta, és ökölbe szorította a kezét. Steffi szétnyitotta az ujjait: valami felragyogott a férfi tenyerében. Egy legömbölyített, ovális kövecske, mely szikrát hányt, pompásan csillogott, smaragdzöld, zafír, rubin színekben játszott.

– Ez az opál életem első zsákmánya. Még gyerekkoromban bukkantam rá a bányában. Soha nem találtam ennél szebbet! Szívesen készíttetnék neked jegygyűrűt belőle. – Ezzel átnyújtotta Steffinek a csodaszép féldrágakövet.

A nő szeme ide-oda ugrált Matt arca és az opál között.– Ez a legszebb ajándék, amelyet valaha kaptam. Még az injekciónál is többet ér –

kacagta el magát, és a férfi vele nevetett. – Nagy tisztességnek fogom tartani, ha az ujjamon hordhatom.

Erre Matt még valamit elővett a kis dobozból. Egy sokkal kisebb, de ugyanolyan pompás drágakövet.

– Ez a drágakő ugyanabból a sziklából származik. Ebből Jessnek szeretnék csináltatni egy gyűrűt, hogy tudja, milyen fontos ő mindkettőnknek.

– Nagyszerű! Jess nagyon fog örülni neki! Köszönöm! – Steffi ragyogó mosolya a szavainál is többet elárult. – Csodálatos apja leszel annak a csomó gyereknek. A mi gyerekeinknek!

– Csakhogy… – A férfi összeráncolta a szemöldökét.– Igen? – Steffi egy kicsit megszeppent.– Őszintén szólva nem nagyon vagyok ráhangolva arra, hogy a közeljövőben

drágakövek után kutassak a bányában. Mi lenne, ha egy fiúcskával kezdenénk?– Azt hiszed, egy kisfiú meg fog elégedni egy játék autóval? – csipkelődött Steffi.– A férfiak reménykedhetnek.– Szemlátomást a nők is. – Steffi ledobta magáról a takarót, és a karjába zárta a férfit.

A vőlegényét!Matt csókot lehelt a homlokára.– Boldog vagy?– Mint még soha!

69


– Ez esetben felkészítelek arra, hogy életed végéig boldog leszel! – Matt felemelkedett a székből, és megnyomta a csengőt. – Menjünk haza! Egy örökkévalóság sem lenne elég ahhoz, hogy elmondjam, milyen sokat jelentesz nekem. Máris neki kell kezdenünk!

– Hazamegyünk… Milyen szépen hangzik.– Vannak még ennél is szebb szavak. – Matt a nő füle mögé tűrte a haját, és suttogva

folytatta: – Teljes szívemből szeretlek, Steffi Harrison, vagyis Zellerné asszony.Steffi maga felé húzta a férfi állát, és szájon csókolta. Ez a csók mindent elmondott:

egész szerelme bele volt foglalva.A csöngetésre megérkezett a nővér, de egyikük sem vette észre, hogy belépett a

szobába, miként azt sem, hogy halkan kiment. Kezdetét vette közös életük. Mindketten biztosak voltak benne, hogy minden reményük valóra válik. És talán még annál is több.

70

szksz 2007 10 (b) emily forbes - az opál ragyogása

Documents