szonáta gordonkára és kávédarálóra

O K V Á T H A N N A

Tizenhat éves kortól ajánljuk!

Zsini � atal, bohém lány, akinek mindene a csellózás.Eltökélten be akar kerülni a Zeneakadémiára, de a sors különös mentort ad mellé.

A fér� csupa rejtély, ellentmondás, undokság, olyasvalaki,akibe nem ajánlott beleszeretni.

Zsininek persze sikerül. De vajon tényleg ő az igazi?Vagy ez a szerelem csupán délibáb?

Lehet, hogy tökéletes muzsikát nem a pontosság, hanem maga a szenvedély ad?Zsini keresi önmagát, az őszinte dallamokat, és az igazi, elsöprő szerelmet.

Az élmények örvényében hűséges társa egy háromszáz éves cselló,egy gyerekkori barát, egy szálkás szőrű tacskó és a bosszúvágy,

hogy a családját elhagyó apjának egyszer beolvashasson.

Történet, melyben mindenki magára ismerhet, aki valaha remélt,álmodott és csalódott, de mert újrakezdeni.

„Humor, művészet és szerelem? Ebben a könyvben minden megvan.” – A. Ildikó

„Hagytam kiragadni magam a saját mindennapjaimból, és hallgattama történetet, ami lekötött, lenyűgözött, megnevettetett.” – B. Eszter

„Tetten érhető a Más állapotokból ismert humor, de érettebb írás.Megérte várni rá.” – G. Erzsébet

Játszottak már az érzelme id bűvös húrja in?

Szonáta gordonkára

és kávédarálóra

Szoná

ta go

rdon

kára

és káv

édará

lóra

Vörös pöttyös könyvek é l m é ny t ke re s ő k n e k – p o n t n e ke d e l b ű v ö l

2 999 Ft

Szereted a Vörös pöttyös könyveket?Vidd haza nyugodtan! Tetszeni fog.

Lenyűgöző regény szenvedélyről és zenéről .Add át magad a dallamának !

Best of Young Adult

O K V Á T HA N N A

Szonata_kartonalt.indd 1 2016. 10. 05. 8:08

• 3 •

O k v á t h A n n A

Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2016

Szonáta_gordonkara2korr.indd 3 2016.10.05. 11:36

• 5 •

Nyomokban igaz történeteket tartalmaz.


• 7 •

1.Allegro moderato


• 9 •

M indenkinek van egy végtelen története. Egy olyan történet, amit szeretnénk lezárni, hogy lássuk, hogyan végződik. De

közben szeretnénk, ha befejezetlen maradna, mert a vég az mindig olyan befejezett.

Ez az én végtelen történetem. Hadd meséljek el mindent! Tud-nod kell.

A nevem Szalai Georgina. Ez a vezetéknév az anyámé, nem az apámé. Az apámról soha nem beszéltünk. Ettől függetlenül termé-szetesen tele voltam teóriákkal és meggyőződésekkel, ahogy minden embernek van véleménye olyan dolgokról, amiket még nem látott és tapasztalt. A tény, hogy elhagyott, mielőtt megszülettem, nekem épp elég sokat mondott. Így nőttem fel, abban a tudatban, hogy nem kellettem neki. Joggal gyártottam hát elméleteket, mi történt a szü-letésem előtt, még ha anya soha nem is támasztotta ezeket alá, vagy térített el bármelyiktől. Csak hagyott vígan, tehetetlenül süllyedni egyre mélyebbre a gyűlölet ingoványában.

Tizennégy éves voltam, amikor édesanyám is elhagyott, de ő nem önszántából. Végignéztem, ahogy teljesen leépült, a végén már rá se lehetett ismerni. Anya gyönyörű volt. Akkor is ezt mondtam volna, ha nem az én anyám. Mindenki imádta Szalai Verát, mert gyönyörű


• 10 •

volt mint ember és mint lélek is. Mikor meghalt, valamilyen formá-ban az én életem is véget ért.

Milyen volt eltemetni anyámat? Nem tudom, léteznek-e rá szavak bármilyen emberi nyelven. És hogy milyen volt ott állni a temetőben azon a verőfényes júliusi szombaton? Talán furcsán fog hangzani, de már akkor se tudtam. Mintha nem én lettem volna ott. Mint egy té-velygő a saját életemben, aki csak betért valahova körülnézni, aztán öt perc múlva tovább is áll. Csak álltam, és meredtem magam elé tűnődve, nem is sírtam, soha nem sírtam, nem volt rá okom. Most lett volna, de üres voltam és elveszett.

Arra emlékszem, hogy kegyetlen hőség volt és a tűző napon áll-tunk, mindenki feketében. Eszembe jutottak a filmek, hogy egy tisztességes temetésen esni szokott az eső, gyászba borul a termé-szet, és egyszer csak mindenki előkapja és kinyitja a fekete esernyő-jét, és egybefüggő fekete páncélt alkotnak, amit csak a madarak láthatnak odafentről. Anyám temetésén azonban trópusi meleg kí-nozta az egybegyűlteket, izzadtak, toporogtak, legyezték magukat, szenvedő, élő emberek voltak, az én gyönyörű anyukám pedig ha-lott. A jelenlévők nagy részét egyáltalán nem ismertem. Lehettek anya régi munkatársai vagy betegei, hirtelen felbukkanó, elveszett-nek hitt jó barátok, de ismeretlen rokonok biztosan nem. Nem volt túl nagy a család, legalábbis amit én családnak neveztem, tehát az anyai ági rokonok.

Hallottam a papot, de nem értettem, mit beszél, máshol jártak a gondolataim. Az arcokat figyeltem. Hunyorgó szemeket, összepré-selt, vékony szájakat. Elkalandoztam, és a nagybátyám, Bandi bá-csi térített vissza, amikor a vállamra tette a kezét. Úgy alakult, hogy a nagybátyámra lettem utalva, a rendőr agglegényre, akiről min-den elmondható volt, csak az nem, hogy túlontúl szociális lény lett


• 11 •

volna, és hozzászokott volna bármilyen emberi jelenléthez az élet-terében, legyen az gyermek, bakfis vagy ifjú hölgy, amely állapoto-kat én az évek elteltével szépen sorban, elkerülhetetlenül magamra fogom ölteni. Nem volt könnyű szembesülni árva voltommal. Ha lett volna apám… de nem volt. Csak Bandi bá és a kutyám. Ban-di bácsi azelőtt is részese volt az életünknek, de csak vasárnapon-ként és ünnepekkor, amikor is apró ebédlőasztalunknál feszeng-ve díszes társaságunkat alkotta. Miattam hajlandó volt letérni szo-kásos pályájáról, és gondoskodó gyámként viselkedni. Ezért a mai napig hálás vagyok neki. De azon a délelőttön nehéz volt azt gon-dolni, hogy ez megtörténhet, amikor az anyám végső búcsúztatása végett odasereglett kisebb tömeg közepén álldogált, magába zuhan-va, szétesve, az urnafülkét gondosan cementező két sírásót figyelve, és könnyeit visszafojtva, vörös orcával hápogva, mint egy torz rajz-filmfigura. Ritka volt az a pillanat, amikor Bandi bácsi orcája ne lett volna vörös vagy lila, nem azért, mintha ivott volna, nem tehe-tett róla. Magas vérnyomás. Akkoriban még csak mackós volt, és izmos, később sikerült mókás sörhasat növesztenie, és már nem volt alkalma leadni, nem is törekedett rá. Bandi bácsi szerette a húgát, és én ezt a testvéri szeretetet sokszor elirigyeltem tőlük. Nekem ez nem adatott meg. Most viszont megkaptuk egymást, és ez az egy-másra utaltság máris megnyilvánult abban, ahogy a vállamra tette a kezét.

Elvarázsoltan tekintettem végig a tömegen, és lassan azon kap-tam magam, hogy már nem teszek különbséget női és férfi arc kö-zött, mintha a jelenlevők mind egy nagy, összefüggő, párolgó masz-szát képeznének meghatározhatatlan nemű ábrázattal, amelyre ordí-tóan ideiglenes bánatot festettek, amit majd lefekvés előtt lemosnak, és az élet megy tovább. De az én bánatom nem lemosható. Minek


• 12 •

is jöttek el? Képmutató banda! Anyukám úgyse tudja, ki jött el és ki maradt távol, nem készít jelenléti ívet, és nem hatódik meg, hogy ilyen sok ember szerette.

És tényleg, milyen sok ember a szívébe zárta! Az előbb még gyű-löltem őket, most meghatódva sóhajtoztam, és arra gondoltam: az én anyukám. Az én gyönyörű anyukám. Mindenki Verocskája. Itt nyugszik, por állapotban, és a hiánya józan ésszel felfoghatatlan. Még jobban magával ragadott a vágy, hogy sírjak, és felszabadítsam a lelkem a rátelepedő terhek alól, hiába. Néha úgy gondolok vissza anyám halálára és temetésére, mint egy álomra. Egy lehetetlen, egé-szen szürreális eseményre, ami mégiscsak megtörténhetett valahogy, teljesen ellenszegülve a fizika és a racionalitás szabályainak. Alig-hanem energiáim nagy részét az a háborgás emésztette fel, amit ez az egészen nyilvánvaló igazságtalanság okozott. Csakis így eshetett meg az, hogy szándékosan egybemostam arcokat, gyűlöltem gyá-szolókat, és haragudtam azokra az eleven csöppségekre, akik anyjuk karján nyavalyogva fészkelődnek a legnagyobb kánikulában. Egy-szerre bosszantott és nyűgözött le a megjelent sokaság. Még arrébb, a fák árnyékában is álldogáltak fekete ruhás alakok, akik minden valószínűség szerint nem szórakozásból jöttek ki a temetőbe gyász-ruhában, így automatikusan a mi seregletünkhöz soroltam őket is. Katasztrófaturisták. Miért nem jöttek közelebb? Nem akarták hal-lani a pap méltató szavait, a búcsúzó sorokat? Az árnyék a fontosabb, vagy a magángyászolás lehetősége? Hogy irigyeltem őket! Ha nem lettem volna az elhunyt lánya, én is szívesebben támaszkodtam vol-na egy fának valahol a peremvidéken, átadva magam az emlékeim-nek. Ehelyett Bandi bácsikámat támogattam, aki már rég az érzé-sei gondjaira bízta magát, én pedig csak szédültem ott az egész min-denség közepén.


• 13 •

Arra se emlékszem, ki vitt haza a temetés után, mikor a nép ha-zaindult, illetve hozzánk, a torra.

Haza.Nem csak anyukámat vesztettem el, az otthonomat is. Utolsó

hónapjaiban, mikor már a kórházi ágyát se tudta elhagyni, annyi ereje még volt, hogy ingatlanközvetítőt hívott, és szerződést kötött a lakás eladásáról. Engem pedig Bandi bácsihoz költöztetett, hogy szokjuk egymást. Szerettem a régi házunkat. Egy sorházban lak-tunk, kicsi hátsó kerttel, a kórház mögötti utcában. Anyának innen csak le kellett sétálnia, és öt perc múlva máris mindenki Verocskája volt, a legszeretettebb ápolónő a városban. Hiányozni fog az a ház a kicsi kerttel, és a szomszédok is. Különösen Szabóék. Szabóék is el-jöttek a temetésre. Életem eddigi összes jelentősebb eseményén részt vettek. Ezúttal láthatóan nagyjából kismilliárd darabra törve ácso-rogtak, vigasztalan ábrázattal.

Az új otthonomban a nagybátyámon kívül nem ismertem sen-kit. Bandi bácsi társasházban lakott, a kórház másik oldalán. Nem tudom, miért hittem valaha azt, hogy egy társasház falai jelentősen vékonyabbak, mint egy sorházé. De attól fogva, hogy odaköltöztem, úrrá lett rajtam a paranoia. Soha nem voltam képes felszabadultan zenélni. Mindent lábujjhegyen csináltam, lélegzet-visszafojtva, ne-hogy tudomást szerezzenek a létemről, amiről persze már rég tud-tak. Szellem akartam maradni, éterben lebegő, hangtalan, láthatat-lan, megragadhatatlan.

Mikor a nép elment, és egyedül maradtunk Bandi bácsival, én jó szokásomhoz híven, a padlón ültem törökülésben a nappaliban, a kanapé előtt. Az ölemben Tücske feküdt, egészen összegömbölyöd-ve, a négyéves fekete-cser szálkás szőrű tacskó. Nem lehetett meg-mondani, hol kezdődik és hol végződik a kutya, olyan formán aludt,


• 14 •

mint a saját farkába harapó világkígyó. Magamba süppedve simo-gattam, drótszőre masszírozta a tenyeremet. Megnyugtatott. Tücs-ke nélkül most rosszabb állapotban lettem volna. A csellómat leszá-mítva ő maradt összesen valamikori régi életemből az egyetlen fix pont.

Egyszerre csak Bandi bácsi telepedett le mellém nagy nyögve-re-cseg ve-ropogva. A tacskó annyira mélyen aludt, hogy a füle botját sem mozgatta a zajra. Ez a valódi bizalom, nem? Így elaludni vala-ki ölében. Egy darabig csak ültünk, Bandi bá meg én, nem is néz-tünk egymásra. Aztán odanyújtott nekem egy zsebkendőt. Nem ér-tettem, minek.

Aztán rájöttem, hogy tacskósimogatás közben nekieredtek a köny-nyeim. Végre, végre, végre, én is csak érző ember vagyok! Tudok sír-ni! És ettől felszakadt bennem egy gát, és végre a felszínre tört, amit egész nap elnyomtam magamban. Sírtam, hüppögtem, elfáradtam, szinte ájulásig gyötörtem magam. Tücske félálomban a könyököm-re helyezte fejét. Bandi bácsi ellátott még egy zsebkendővel és némi maradék csokoládés süteménnyel. Még azt is elnézte, hogy kutyás kézzel majszolok.

– Tudom, hogy még korai – szólalt meg fátyolos hangon. – De beszélnünk kell a hagyatékodról. Anyukád…

– Nem akarok erről beszélni – szakítottam félbe. Ellentmondást nem tűrően, mert többet nem forszírozta ezt a témát.

Tényleg túl korai volt. Nem álltam rá készen egyáltalán. Nincs az a pénz, ami kárpótolt volna ezért a veszteségért. Csak arra emlékez-tetett volna, mit összespórolt, kuporgatott, mi mindenről mondott le, mi mindent vállalt be az édesanyám, hogy mindent előteremt-sen, hogy nekem jó legyen. És nekem csak annyi kellett volna, hogy maradjon életben.


• 15 •

Attól a naptól fogva Tücske a szobámban aludt, az ágyam végé-ben, egy kosárban. Amikor nagyon nekikeseredtem – márpedig az elkövetkezendő éjjeleken sorozatosan álomba sírtam magam –, ak-kor egyszerűen csak megfordultam az ágyban, a párnámat a fejem alá gyűrtem, és tacskót simogattam. Hogy ezt eddig még nem fe-dezték fel, mint hatásos terápiás eljárást!

A nyaraim sohasem voltak túl mozgalmasak. Ez pedig különös-képpen egyhangúan telt. Össze kellett hangolódnom Bandi bácsi életritmusával. Mert ő este tizenegykor állt neki a másnapi ebédet előállítani. És mindent elsózott. Hogy csak úgy volt képes tévézni, hogy zengett az egész ház tőle. Hogy nem hajtotta le a vécéülőkét. Hogy képtelen volt alaposan elmosogatni, ezért miután ő elmoso-gatott, nekem még egyszer végig kellett mennem az edényeken, és korrigálni, ami kimaradt. Hogy nem volt képes megjegyezni, mi-lyen hangszeren játszom, és ezért a félemelet lakói (vagyis a tulajdon szomszédjaink) azt hitték, gitározom, az elsőn azt, hogy nagybőgő-zöm, a másodikon azt, hogy hegedülök, a harmadikon (és ez a leg-rejtelmesebb mind közül) azt, hogy trombitálok. Hogy folyton cso-kival és mogyoróval akarta tömni szegény Tücskét.

Jó ember volt, de sokszor az a borzasztó gondolatom támadt, hogy addig volt nekünk jó, amíg távolságot tudtunk tartani.

Most viszont a nyaramról szerettem volna mesélni.Kellett egy hely. Egy hely, ahol nem érzem úgy, hogy fülek ezrei

tapadnak a falakra. Ahol egyáltalán nincsenek szomszédok és fa-lak. Fogtam a csellómat, és nekilódultam, csak előre, a tacskó or-ra után. Egy búzamezőre vezetett. Tökéletes volt. Tíz perc sétára a lakásunktól, tágas és elhagyatott. Mindennap eltűntem a sárga bú-zamezőn néhány órára, vittem Bandi bácsi összecsukható horgász-székét, a csellót és a tacskót, és addig zenéltem, amíg az ujjbegyeim


• 16 •

sajogni nem kezdtek. Kétségkívül a legnagyszerűbb módját talál-tam meg annak, hogy a gyászomat feldolgozzam. Csak épp töké-letes mizantróppá váltam. Talán beszélnem kellett volna az érzése-imről. De azok túl sokan voltak, és túl kevés az ember, akivel meg-oszthattam volna őket.

Úgyhogy kint ültem az aranyszínű, surrogó búzatábla közepén egy kitaposott ösvényen, a szél ide-oda himbálta a búzakalászokat, és vele együtt a szárhoz csipeszelt kottáimat, Tücske pedig fel-alá bóklászott, vagy engem őrzött néhány méterre tőlem, hátat fordít-va nekem, vagy mellém kuporogva, testével egy ponton a lábfejem-hez érve. Nem voltak atrocitásaink, nem zavartak minket, akárkié is volt a búzamező, és én azt hittem, ez az a hely, ahol kiléphetek a történelemből. Kiderült, hogy nem.

Egyik ilyen kottalengetően kellemes délutánon látogatónk érke-zett. Arra figyeltem fel, hogy Tücske nyaka megnyúlt, az egész ku-tya megmerevedett, majd váratlanul rázni kezdte a farkát. Örül a kutya, gondoltam, nem az aratógépek jönnek, és nem is a kaszás. Hallottam a száraz, recsegő lépteket, majd az ösvényre fordulva egy ismerős alakot pillantottam meg. Szabó Szilárd érkezett. Emlék-szem, milyen vegyes érzések öntöttek el. A határtalan öröm, hogy megtalált. Hogy ha valakitől el is vártam, hogy megtalál, az pont ő. Aztán az őszinte örömet felváltotta a leforrázottság érzése, vajon hogy nézhetek ki, elég bájos és üde vagyok-e, mihez kezdjek, most álljak fel a fogadásához, vagy maradjak ülve, és csináljak úgy, mint-ha a művészetem hatása alatt állnék, és majd lepődjek meg, mikor elém ér?

A legostobább verziót választottam: felpattantam, mire a hor-gászszék a lendülettől feldőlt, és ettől csak még ügyefogyottabbnak éreztem magamat. A vér az arcomba tolul, vagyis minden bizonnyal


• 17 •

visszataszító vörös foltok tarkítják sápatag képemet és a nyakamat. Szégyen. Micsoda szégyen! Jane Austen-regényekben vágódnak így fel az ülőalkalmatosságokról az eladósorban levő hölgyek. Az én tejfölszőke Mr. Darcym pedig ezalatt belépdelt a békém szigetére, vízum és tartózkodási engedély nélkül. Lehajtott fejjel álldogáltam ott, mint egy tetten ért gyermek. Megölelt. Ember még így nem volt kiéhezve a törődésre, mint akkor én.

– Szia, te erdei tündér! – köszöntött. Nem igazítottam helyre, hogy tudniillik itt nincs egy megveszekedett erdő se. Maximum mezei tündér lehetek, ám az nem elég ünnepélyes.

– Honnan tudtad…? – kérdeztem csillogó szemmel. Azt vár-tam, Szilárd most majd visszaigazolja évtizedes összetartozásunkat, amely természetfeletti módokon képes megnyilvánulni, hiszen mi egymás tökéletes lelki társai voltunk, akik meghallják a másik hí-vó szavát még akkor is, ha az csak gondolatban történt. Csalódnom kellett.

– A temetés óta próbállak elcsípni. Hiába hívtam a lakást, sen-ki nem vette fel, úgyhogy többször is kerestelek személyesen, még olyan is előfordult, hogy a ház előtt táboroztam, amíg végre vala-ki beengedett, hogy aztán hiába kopogjak az ajtótokon. Ma végre összefutottam a nagybátyáddal a városban, és ő árulta el, hogy ide jársz.

– Jó, és vajon ő honnan tudja…? Nem mondtam neki.– Mindent tud. Rendőr!És ezzel megmagyarázott mindent, ez volt Bandi bácsi hamisí-

tatlan szava járása: „Rendőr vagyok, a teremburáját, az a dolgom, hogy tudjak!”

Valóban tudott.Ide küldte nekem a Szabóék Szilárdját.


• 18 •

A búzamező közepén ültünk egy kitaposott gabonakör-képződ-ményben, én a horgászszéken, ő a csellótokomon, Tücske hosszú hátát simogatva, és felváltva hallgatva hol a csellójátékomat, hol fel-fel törő érzelmi hullámaimat. Ezért jött. Hogy lásson, és hogy hall-jon. Szilárd volt a legjobb barátom. Bátyám helyett bátyám. Életem első, és természetesen plátói szerelme. Csak plátói, mert már régóta sejtettem, hogy ő nem a hölgyek társaságát keresi. Ám ilyesmiről akkoriban nem volt szokás beszélni, én mégis rendkívül biztos vol-tam az elméletemben, meg sem fordult a fejemben, hogy tévedhetek. A plátói szerelemnek megvannak az előnyei. Csak a tiéd, a te titkod, a te döntésed, a te terhed, és bár a szíved olyan szenvedélynek a rab-ja, ami soha be nem gyógyuló sebet ejthet rajta, erre fel vagy készül-ve. Csak sajog, de nem bánthat. Nincs is ennél szentebb, tisztább, önzetlenebb, egyirányúbb, betegesebb és önzőbb szeretet a világon. Egyfajta gwendoleni őrült elfogódás fűzött hozzá, amióta az esze-met tudom. A szomszédék Szilárdja és én együtt nőttünk fel. Mivel anya sokat ügyelt, ezalatt Szabóék vigyáztak rám, náluk aludtam. Ha a gyerekkoromra hálával és szeretettel telve gondolok vissza, nos, azért főleg őket illeti köszönet.

Az egész család zenészekből állt. Szilárd kései gyermekként jött a világra, közte és a nővére között volt vagy húsz év. Az anyuka rop-pant türelmes és mosolygós asszony volt, zongorát tanított a zene-iskolában. Ő volt az, aki idejekorán felfedezte bennem a muzikali-tásra való hajlamot, úgyhogy tulajdonképpen játékos módon ma-gánórákat adott nekem, amikor náluk időztem. És az elég sokszor megesett. Ha én mezei tündér vagyok, akkor Margit néni volt az én tündér keresztanyám. Szilárd hegedült, akárcsak az apja, Benedek bácsi, aki szintén a zeneiskolában tanított. Elképesztő alak volt a ta-ta. Soha nem felejtem, amikor jött haza viharvert biciklijét tekerve,


• 19 •

füstölgő cigarettával a szájában, hátán a hegedűtokkal, a kormá-nyon pedig egy hatalmas szatyor forró zsemle ingott, amit az akkor még működő kenyérgyárban vásárolt a sarkon. Ha friss zsemleilla-tot érzek, mindig a tatára gondolok és arra, hogy Szilárd és én vad-macska módjára vetettük rá magunkat arra a szatyorra. A tata és bi-ciklije szerves egységet képeztek, láttam én már menet közben bo-rotválkozni a nyergében, de szállított rajta festményt is, és bizony mondom, nem ismert lehetetlent az öreg, ha szükségesnek ítélte vol-na, simán rákapcsol egy zongorát, hogy elfurikázza lejtőn felfelé.

Anyám sokszor viccelődött azon, hogy egy komplett kamaraze-nekar lakik a szomszédunkban. Szabó-filharmonikusoknak hívta őket, és mikor belépett az otthonukba, mindig a jegyszedőt kereste. A zenekar utolsó tagja, Szilárd nővére, Hanna, brácsázott. És tény-leg, mikor mindenki otthon tartózkodott, mindig vártam, mikor kezdenek neki valami szonátának. De soha nem zenéltek együtt. És a mai napig nem értem, hogy mikor ennyiféle hatás ért, miért pont a csellót választottam végül. Ők se értették. Így egyikük se tanítha-tott, ráadásul a tanár, akihez kerültem, elég különös alak volt. Anya szerint nem furcsa, hanem alkoholista. És én mégse gondoltam meg magam. Tata mondta mindig, hogy ha betesszük a cselló mat a mo-sógépbe, összemegy, hegedű lesz belőle, és akkor járhatok hozzá órá-ra. Imádtam a tatát, de határozottan tiltakoztam, és a puszta gon-dolattól meghűlt bennem a vér, hogy a csellómat víz éri. Pedig volt humorérzékem. Ha jobban belegondolok, tata hibája, hogy a csel-ló mellett kötöttem ki. Szilárd, tata meg én rengeteget hallgattunk együtt lemezeket, és volt egy Pablo Casals-lemezük. Bach cselló-szvitjeit náluk hallottam először. Tata olyan volt, mint egy két lá-bon járó ének-zene óra, ha meghallgattunk valamit, előtte elmesélte, mit kell tudni a zenéről, a korról, a zeneszerzőről, és utána mindig


• 20 •

megbeszéltük a hallottakat. Zseniális volt. És én azon az estén sze-relembe estem a csellóval. Mélyen, igazán, őrülten. Mikor hatéves lettem, és tata feltette anyámnak a kérdést, mikor írat be végre a ze-neiskolába, és kezdem el nála hegedűtanulmányaimat, én kijavítot-tam, hogy jó lesz az gordonkának is, nem adom alább. Rázendített egy harsogó kacajra, hogy el se fogom bírni a hangszert. Ha a há-tamra veszem, bele fogok süllyedni a talajba. És azért van a csellónak tüskéje, hogy mint a virágkaró, majd megtámaszt a földben, hogy egyenesen nőjek. Jó vicc. Csak azért is. Talán titkon ki akartam egészíteni a kamarazenekarukat. Ki tudja. De soha egy percig nem bántam meg ezt a döntésemet. Sok más döntésemet igen, de a csel-lót nem. A cselló az életem kvintesszenciája. Megtanított emberré válni.

Szabóék tehát elég korán felfedezték bennem a zenei hajlamot, és addig rágták anyám fülét, amíg végül beíratott a zeneiskolába. Félt az ezzel járó kiadások miatt, de Szabóék rengeteget segítettek ebben is. Sohasem értettem igazán, miért tették ezt, hiszen később nem bizonyultam akkora csodagyereknek. Rendelkeztem ritmusérzék-kel, és nem volt gondom a kottaolvasással, de nem mindig szólt úgy az a zongora vagy az a cselló, ahogy én belül hallottam, hogy szól-hatott volna.

– Rengeteget fejlődtél, mióta utoljára hallottalak – cáfolt rá előző gondolatmenetemre Szilárd ott, az ingó-bingó búzaszálak között. – Holnap elhozom én is a hegedűt. Hozok kottát. Tanulunk valami újat, rendben?

Belenyugvón bólogattam.– Miért jöttél, Szilárd? – tettem fel neki a kérdést, még magam

számára is váratlanul.– Aggódtam érted.


• 21 •

Nem, ez túl logikus. És ez olyan evidens, hogy kár szavakba for-mázni. Ezt én nagyon is jól éreztem, tudtam, és engem az érdekelt, mi volt az az ok, ami őt arra késztette, hogy hetekig vadásszon rám. Gomolyogni kezdtek a gondolataim, mint mindig, most is a rossz irányba: egyértelműen Bandi bácsi riasztotta, hogy találjon meg, és győződjön meg róla, hogy nem herointúladagolom magam ezen a búzamezőn, vagy vagdosom az ereimet anyám halála okán. Nagyon rosszalló pillantást vethettem felé, mert végül csak előhozakodott egy másik indokkal is. Egy sokkal lesújtóbbal.

– Valójában… El akartam mondani neked, hogy kaptam egy ösz-töndíjat. Szeptemberben Milánóba utazok.

Olyan volt, mintha a torkomon akadt volna egy marék műanyag lepke.

– Az… az jó lesz neked – préseltem ki nem túl meggyőzően. – Meddig?

– Egy év, de meghosszabbítható, ha szeretném. Még meglátom. Nem akartam úgy elmenni, hogy nem köszönök el rendesen.

Rendesen. Vagyis hetekkel az utazása előtt. Legyen idő óvatosan, sérülésmentesen elszakítani a köteléket, hogy majd ha visszajött, új-ra összebogozzuk. Ha egyáltalán visszajön. Az emberek nem jönnek csak úgy haza Olaszországból.

Összetört a szívem.De betartotta az ígéretét. Másnap is eljött, és hozta a hegedűjét.

Így ment ez augusztus elejéig, amikor is ott találtam Szilárdot a va-lamikori búzamező szélén ücsörögve a hegedűtokja mellett. A bú-zát learatták. Lekaszálták a kottatartónkat. Azért mi folytattuk, de így már nem volt az igazi, védtelennek éreztem magam a semmi kö-zepén.

Szilárd felfedezte a hangulatváltozást, és szóvá is tette.


• 22 •

– Azért zavar, mert így messziről látszik, hogy itt vagyunk. Tök béna. Nekem tetszett, hogy láthatatlan vagyok.

– Ha majd csellista leszel… – érvelt volna Szilárd.– Megint kezded?Válaszul némán forgatta a szemét. Én úgy voltam a csellózással,

mint a légzéssel. Létszükséglet. De hogy én bárkit azzal büntessek, hogy az én játékomat kelljen hallgatnia…?

– Zsini, te olyan kis bolond vagy! Neked a színpadon a helyed. Nem elrejtőzve a világ elől, hanem megmutatva neki, mi vagy.

– Mi vagyok én, Szilárd?Elhallgatott, és kínjában a húrokat pengette a hegedűjén.Inkább folytattuk a zenélést a levágott búza hegyes csonkjai kö-

zött, és bennem nőttön-nőtt a sértettség, amiért nem mondott sem-mit.

Vagy csak azt akarta, hogy erre magamtól jöjjek rá.Néha én is feltettem magamnak ezt a kérdést. Az ismereteim há-

lójában azonban jókora hézagok uralkodtak. A legfontosabb ilyen hézag az apám kérdése volt. Ki ő, mi ő, hova tűnt, és miért nem kel-lettem neki?

A hiánya víznyelőszerű gödröt képzett az életemben, amit foly-ton be akartam temetni, de reggelre megint ott leltem egy ugyan-olyan krátert, ha nem mélyebbet. Számomra az, aki képes volt el-hagyni tüneményes anyámat, nem volt ember. Nem is azért gyű-löltem, mert nekem apa nélkül kellett felnőnöm, hanem mert ezt tette anyámmal. Vélt vagy valós apámról soha nem beszéltünk, és én nem is kérdezősködtem, csak ástam magam egyre mélyebbre a gödörben. Ha tudtam volna is az igazságot, mire megyek vele? Nem minket választott.

Néha jobb nem tudni. A tudás fáj.


• 23 •

Anya el akarta mondani. Bent voltam nála a kórházban, és egy indián álomfogón dolgoztunk, imádtunk együtt kreatívkodni. Az álomfogó pávakék hálóját szövögettük, amikor felmerült a téma, és anyán végtelen szomorúság lett úrrá, én pedig megharagudtam, hogy el akarja rontani az esténket, olyan jól mulattunk, azt leszámít-va, hogy már a gombostűt se volt képes megfogni. Azt mondtam ne-ki, nem akarok erről beszélni. Kicsit még erősködött, de én erősebb voltam. Persze hogy erősebb voltam. Türelmetlenül félresöpör tem a próbálkozását. Kíméletlenül, ellentmondást nem tűrően. Anya el-hallgatott, még szomorúbbá vált. A félig kész álomfogóval hagy-tam ott.

Másnapra elkészült az álomfogó, csodás, színes tollak lógtak róla, fonott szálak futottak le a tökéletes kör alakú hálóból. Anya azon-ban meghalt.

Anyám halála után vettem csak észre, mennyire gyökértelenné váltam. Meg amikor költöztetéskor beragasztószalagoztam az utol-só dobozt, és amikor megérkezett a levél a szakközépiskolából, ahol hamarosan vendéglátói tanulmányaimat kezdtem. Ez így túl sok újdonság volt egyszerre. És ekkor Szilárd elrepült Milánóba, és én támasz nélkül maradtam, védtelenül, mint mikor learatták a búvó-helyemet. Sűrűn leveleztünk, ami tekintve, hogy Szilárd fiú, cso-daszámba megy. Ugyanúgy utálta a technika vívmányait, mint én, az e-maileket nem találta elég személyesnek, abban sem volt biztos, hogy túl sűrűn jutna számítógéphez. Így viszont szorgalmasan írt, elmesélte kalandjait, olykor képeslapokat is mellékelt, mindig érdek-lődött, mi újság itthon, postafordultával jöttek-mentek a sokoldalas élménybeszámolók. Szerettem a takaros kis betűit, azt is, ahogy fo-galmazott, és főleg azt a tényt, hogy hosszú perceket, órákat szánt rám az életéből, hogy a kisregényeit papírra vesse. De ez azért mégse


• 24 •

ugyanaz, mintha itt lett volna, és egyszerűen csak megölel vagy rám mosolyog, ahogy csak ő tud.

Nellivel akkor találkoztam, amikor elmentem a tankönyvekért az iskolába. Beálltam a kígyózó sor végére egy vékony, szemüveges, seszín hajú, kalácsképű, szeplős lány mögé, és nemsokára a legna-gyobb egyetértésben szidtuk ezt az iskolai könyvkiadási rendszert. Kisebb kerülőt téve segítettem hazavinni a könyveit, és ő egy kaka-óval hálálta meg. Padtársak és barátnők lettünk.

Bandi bá szerint nem hoztam túl bölcs döntést, mikor a szakkö-zepet választottam. Merthogy az én eszemmel gimnáziumban lett volna a helyem. Itt is volt mit tanulni, és én szerettem a vendéglá-tást, az ételeket. Főleg a süteményeket. Lelki szemeim előtt lebegett egy olyan hely, ahol a sütés tudományát összepárosíthatom a zene szeretetével. Klasszikus zene szólna a rádióban, és a portéka mind elnevezésében, mind külsejében, mind lélektanát illetően idomulna a zenéhez. Én ebben láttam meg magam, nem a színpadon. Csend-ben pepecselgetve a mázzal, vagy türelmesen őrizve a sülőfélben le-vő piskótatésztát. Nem egy csomó ember elé kiállítva, reflektorfény-ben a színpadon.

Már a növendékhangversenyek is elrémítettek. A tanárom jó humorú embernek képzelte magát. Fellépés előtt mogyorós csokit adott nekem, és úgy lökött ki csellóstul a deszkákra. Ha már kint voltam, kénytelen voltam játszani. És miközben játszottam, azzal foglaltam el magam, hogy megpróbáltam kiszabadítani a mogyo-ródarabkákat a fogaim közül. Mire mindet megtaláltam, a darab is véget ért. Ha nem kaptam mogyorós csokit, reszkettem a félelem-től, és olyan lámpalázba hajszoltam magam, amiből csak estére lá-baltam ki, iszonyatos migrénjellegű fejfájások közepette. A félelem a helyes kifejezés. Nem önbizalomhiány. A hiány olyasmi, amin lehet


• 25 •

segíteni. Pótolni valaminek a jelen nem létét. A félelem azonban más. A félelem nem a bátorság hiánya. Benne is van a nevében, vala-mi elementáris. Fél elem. Na, ez a fél elem vagyok én. Nem hiányos, nem kipótolható, hanem az egésznek csupán a fele.

Nagyon sok mindentől féltem. Hogy csalódást okozok anyukám-nak, hogy nem vagyok elég, hogy nem tudom azt hozni, amit a fe-jemben elterveztem, hogy elrontom, hogy odafogom a hajam a hú-rokhoz, ez összezavar és leblokkolok (pedig anya mindig szoros, de-cens fonatot készített a három szál hajamból), hogy kiröhögnek, hogy leesik a kottám, és nem tudom folytatni, vagy hogy megbot-lom a színpadra lépéskor, és eltöröm a csellómat vagy magamat. Né-ha még attól is féltem, hogy beszakad alattam a deszka, bár olyan is volt, hogy ebben inkább reménykedtem.

Persze soha nem történt semmi, mindig minden rendben zajlott le, és mindenki imádta, amit csináltam. Éppen ezért nem hittem el, hogy komolyan tetszett nekik. Csupa elfogult dilettáns. Tudni-uk kellett volna, hogy valami megint nem volt jelen. Nagyon soká-ig nem volt világos, hogy pontosan mi is. Ha valaki nincs tisztában önmagával, azt se fogja tudni, mit közvetítsen mások felé. Pedig az előadóművészet felelősség. Megválasztani, mit akarsz közvetíteni, mi a te utad, hitelesnek maradni. Ez nem csak magad és mások szóra-koztatása. Ehhez jellem kell, én viszont bujkáltam magam elől is, nem kevés stresszt okozva magamnak teljesen fölöslegesen. Ez a kel-lemetlen, feszítő érzés végig elkísért a zeneiskolai éveim alatt. Nem beszéltem róla senkinek, úgyse értették volna, mire gondolok. Rá-fogták volna, hogy önbizalomhiányom van csak, és ezt lehet orvo-solni. Mindenki azt hiszi, ennyire egyszerű. Szegény gyerek, olyan szerény, nem bír szembenézni az erényeivel, érdemeivel, majd idő-vel megtanulja. Én ennél nagyobb űrt éreztem. Ez az űr fel akart


• 26 •

emészteni bennem és körülöttem mindent, és ez aggasztott. Egysze-rű lány vagyok. Nekem ez a nyugtalanító érzés azt súgta, talán van számomra egy másik út. Egy békésebb. Ahol nem kell az elemekkel és félelmekkel harcolni. Naiv gondolat, ugye? De akkoriban, mentsé-gemre legyen szólva, még tényleg egyszerű és őszinte ember voltam.

Szerettem Nellivel lógni, mert ő is egyszerű volt. Nem terhelt ha-mis dolgokkal. És ami a legszebb, semmi köze nem volt a zenéhez. Kimaradt belőle. Nem volt se vetélytárs, se kritikus, se önjelölt párt-fogó. Szerettem benne, hogy független, elfogulatlan és józan. És ro-konlélek. Akkor érkezett, amikor a legnagyobb szükségem volt va-lakire, aki kint tartja a fejemet a vízből. Megdöbbentően egyformák voltunk, még külsőre is. Nem akarom bántani, de az ő ábrázata épp olyan szürke és feltűnésmentes volt, mint az enyém. Ő se hajkurász-ta a fiúkat, és a fiúk se hajkurászták őt. Senki nem vett észre minket. Együtt tanultunk, együtt jártunk cukrászdába, moziba, mindenho-va. Úgy telt el így egy év alattomban, hogy amikor végül szembesül-tem vele, kiadós hidegzuhanyként ért. Bandi bácsival ünnepélyesen kivonultunk a temetőbe, hogy szép új koszorút tegyünk anya sírjá-ra. Nehéz szívvel álldogáltunk ott vagy negyed órát. Nem tudom, ki mire gondolhatott, nem beszéltük meg. Azt se tudom, mire kellett volna gondolnom igazából. Egy imára? Emlékekre? Beszélgetnem kellett volna vele? De hát minek, hát úgyse válaszol senki. Megpró-báltam magam elé képzelni az alakját, a hangját, de még az arcát se igazán sikerült. Csak homályosan, mintha tejüvegen keresztül néz-ném. Csak sejtettem, hogy őt látom magam előtt. Csupán egy év telt el. Egyetlenegy év. És én máris elfelejtettem a saját anyám vonása-it. Végtelenül elkeserítő élmény volt. Hosszasan gyűlöltem magam utána, szidtam az érzéketlenségemet, az önzőségemet, az életösztö-nömet és mindent, amit csak lehetett, amiért gurítgattam tovább azt


szonáta gordonkára és kávédarálóra

Documents