1

Szunyogh László: A miskolci bújdosó pohár

„…az Murrat pohára igen spetzialéja (különlegessége – a szerző) Miskoulcz várasának” – írja Bél Mátyás 18. századi

geográfiájában1, megemlítve még külön, hogy mily „rejtélyes természete vagyon”, s hogy a huncut miskolciak

igencsak eldugják azt az idegenek szeme elől, s nem is nagyon szolgáltatnak lényegi információkat a híres

pohárról. Alább majd még visszatérek Bél Mátyás fontos információinak bővebb elemzésére, bevezetésként

csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy nem mai keletű, a ma elég rejtélyes legenda misztikuma.

Az, hogy ma mennyire rejtélyes, bizonygatnom nem kell, alig-alig tudnak róla, alig hallani valamit a pohárról.

Elég említenem, hogy mikor Dobrossy István úrnál, a levéltár igazgatójánál érdeklődtem, aki Miskolc történetének,

régiségeinek minden bizonnyal legalaposabb ismerője, nos, hát kitért a válasz elől, az 1848-as bujdosópoharakról

kezdett anekdotázni. Talán ő is tudja, hogy a pohár addig marad misztikus, míg homályban maradnak történetének

bizonyos részletei, vagy ő is tudója, s egyben hűséges őrzője az avasi pincék kesze-kusza járatai mélyén rejtőző

titoknak? Esetleg tudós kutató emberként nem kívánt szakmai részleteket elárulni, amíg maga nem jár utána a teljes

igazságnak? Én magam úgy gondoltam, mindenképp utánamegyek a történetnek, s ha képzettségem nem is

biztosíthatja, hogy teljes körű kutatást végezzek, amit csak lehet, kiderítsek, s megoszthassam a közvéleménnyel.

Hogy a közvélemény ismét beszéljen róla! Mert ha valamiféle szemérmes, vagy inkább összekacsintós „hunczut” –

ahogy Bél írja – hallgatás mindig is volt a témáról, azért meg-megjelent a közvéleményben, az írott forrásokban, a

sajtóban.

Azt nem állítom, hogy a pohár ugyanolyan gyakran megjelent volna a múlt-múlt századfordulós képeslapokon, mint

az ominózus béka, vagy az ezredik csizmadia, de néhány képeslapon mégiscsak felfedezhető, s csak-csak érdeklődőket

vonzott ez is a városba. Amint majd alább részletesebben megindokolom, biztosan állítható, hogy a miskolci

bujdosópohár, ha rokonítható is a ’48-as bujdosópoharakhoz, nem azonos azokkal, biztosan régebbi keletű. Kezdjük

akkor a kezdetekkel, legalábbis ameddig biztosan vissza tudjuk követni a legenda gyökereit, azaz az ismert törökkori

mondával, hogy azután majd rátérhessünk a pohár legendájának izgalmasabb, újkori részleteire.

Az egykor jól ismert, de mostanra elhalványult helyi monda szerint, mikor Murrad, egri beglerbég 1636-ban

rajtaütött Miskolc és (Sajó-) Szentpéter városain, maga elé gyűjtötte a város elöljáróit, hogy adják elő az avasi

pincékben eldugott városi kincseket. Erre a vezetőség azt válaszolta, hogy ott igen drága kincset őriznek, amely

azonban az igazhitű muszlimoknak nem érték, s ez a bor. Ahol bor van, ott pohárnak is kell lennie, s az lehet arany

is, ezüst is, csak megtekintené a pincéket, válaszolta a bég. Nem volt mit tenni, fölvitték a harcos, kardos törököket a

pincékhez, de akármely pincébe is bementek, ott csak ócska fakupák, töklopók voltak föllelhetők. Pedig be-belestek

a beste kontyosok szurkosvégű fáklyáikkal az oldalágakba, de nagyon mélyre nem merészkedtek, még a magyarok

vezetésével sem. Ekkor, a monda szerint, odadörgölődött a nagyúr lábához egy miskolci (?) ember, (esetleg egy

1 Catalogus manuscriptorum Matthiae Bél, quae in bibliotheca Captalanum Estergomiensis

2

magyar gyermekből lett janicsár? – ez nem deríthető ki egyértelműen a fennmaradt mondatöredékekből), hogy ne a

poharakat keresse, hanem csak egyet, az igazság poharát (Mátyás poharát?) kérje, hogy abból ihasson. Mert aki

abból iszik, az megismeri az igazságot. Még a pohár rejtekhelyét is elárulta, az pedig valahol a templom fölött volt.

Így aztán a miskolciak kénytelen-kelletlen előadták a poharat, töltöttek bele mustot, merthogy bort nem ihatott a

török.

Ami ezután történt, az volt a csoda. A bég belekortyolt az italba, megízelgette, majd csendesen letette a poharat a

gádorban lévő nehéz tölgyfaasztalra, intett az embereinek, s nagy csendben és gyorsan eltávoztak Miskolcról. Nem

raboltak, nem fosztogattak, még a várost is elfelejtették fölgyújtani, csak a legutolsó török katona vetett a pincéből

kijövet elhajított fáklyájával üszköt a templom tornyára.2

Ez a monda legismertebb változata. A helyi folklórban folytatása is van a történetnek. Eszerint, mikoron

legközelebb újabb török sereg érkezett, már nem Murrad vezetésével a városba, az ő vezetőjük már azonnal Murrad

bég igazságpoharából (Murrat pohárából) kívánt kóstolni. Hiába vezették azonban emberei, akik már előzőleg is itt

jártak Murraddal az ominózus pincéhez, ott a poharat nem találták, (egyes változatok szerint el is tévedtek a pince

labirintusában), a miskolciak azt semmilyen fenyegetésre elő nem adták, mondván, hogy a pohár valahol a

pincékben bujdosik (!), senki sem tudhatja, hol bukkan föl megint. A törökök haragjukban kirabolták, s fölgyújtották

a várost, s még a bírót is elhurcolták magukkal, mondván, hogy csak a pohár ellenében lehet kiváltani.

A gyakorlatlan kutató is fölfedezheti, hogy a történetben több magyar és nem magyar mítoszrészlet, toposz

tetten érhető. Az igazság pohara, igaz csak halványan, de egybecseng a tudás fájának gyümölcsével, csak itt éppen

azáltal nem történik végzetes dolog, hogy belekóstolnak. Rokonítható továbbá a Szent Grál toposzával is. Ez a

pohár, vagy serleg is eltűnik, vele talán az igazság is? Mátyás pohara? Az igazságos Hunyadi Mátyásé, akivel az

igazság is sírba száll? Itt kell megjegyezni, hogy a miskolci ötvöscéh 1802-es behívólevelében3, amelyben a céh

legendáját, történetét is leírják, külön kiemelik Mátyás mestert, aki „az nevezetes igazság pohárát” is készítette. Itt már

a „tyúk és tojás” kérdésében az alaposabb kutatásoknak kell rendet tennie. Vajon az igazság poharához

természetszerűen kapcsolódott az igazságos Mátyás király neve, vagy esetleg egy valóban élt Mátyás mester

készítette serleg névadójához kapcsolódott az igazság fogalma. Mindkettő elképzelhető. Mindenesetre Mátyás

mester említése a céhlevélben eléggé késői, így elképzelhető, hogy az ötvösök csak fényesebbé, veretesebbé kívánták

tenni saját legendájukat, hírnevüket. Az sem segít a dolgon, ha tudjuk, hogy a 15. század végi adóösszeírásokban

fellelhető egy bizonyos Mátyás ötvösmester neve, aki „az dédapjának (II.?) Ulászlótól kapott kiváltsága alapján”

mentesül az adó megfizetése alól.4 Az feltehető, hogy a késői ötvösutódok (majd 200 év a különbség) őrizték elődjük

– aki valamilyen nem ismert indokból mégiscsak kiváltságra volt jogosult – akár írásbeli emlékét is. Nagyon csábító

az a feltevés, hogy a kiváltságot az igazságpohár elkészítéséért kapta a korabeli ötvösmester, vagy a déd(?)apja –

egy ötvöst milyen más érdeméért jutalmaznának meg, ha nem valamilyen munkájáért. Az adó alóli mentesítést csak

a király adhatja, lehet így akár Mátyás-pohár a király nevéről is? Hiszen, ha valóban a dédapja csinálta, az lehetett

2 Bonta János Richárd: Törökkori mondáink (Kolozsvár 1879.) 3 Filke János: Adalékok a Felső-magyarországi ötvösség kultúrtörténetéhez (Kosice 1987) 4 Marjalaki Kiss Lajos hagyatéka – cédula 123/72-es jelzettel (Herman Ottó Múzeum)

3

Mátyás idejében is, a dokumentum szerinti Mátyás mester pedig családi hálaként kaphatta a nagy király nevét. A

rokoni fokozat, dédapa, vagy csak szimplán apa, a latin nyelvű feljegyzésből egyértelműen nem határozható meg.

De az is meglehet, hogy II. Ulászlónak (1490-1516) készült a pohár, aki vágyott nagynevű királyelődje dicsőséges

hírnevére, amelyre igencsak szüksége lett volna, hiszen nem volt túl fényes a renoméja alattvalói körében, akik

egyszerűen csak Dobzse Lászlónak gúnyolták gyengekezű uralkodójukat.

De ezek mind csak hipotézisek, hiszen semmilyen adattal nem igazolhatóak. Annyit állíthatunk csak biztosan,

hogy volt Miskolcon a 15. század végén egy Mátyás mester nevű ötvös, aki valamilyen jogon kiváltsággal bírt az

adó megfizetése alól, s hogy kései mestertársai a nevét megőrizték, s összefüggésbe hozták „Murrat pohárával”,

mint annak készítője. Hozzá kell tennünk, hogy egy eléggé romlott szövegváltozatban a poharat Murrádnak

eláruló embert nevezik Mátyásnak, de ezzel nemigen tudunk mit kezdeni. Meglehet, hogy mindez a szövegromlás

eredménye, előfordulhat, hogy innen kerül be a Mátyás név a történetbe, s kapcsolódik aztán a pohárhoz, vagy

készítőjéhez.5 Ebben a változatban egyébként az „áruló” Mátyás sorsáról is tudunk, miszerint az információért azt

kéri cserébe a bégtől, hogy igazságosan ítéljen felőle. Mikor Murrad iszik a pohárból, s távozna, a kérdésre, hogy

mi legyen az árulóval, ráhagyja őt a miskolciakra. Ez a történetfoszlány rokon a füleki vár elfoglalásának

mondájával, ahol a török vezér a neki segítő magyar árulót a magyarok szemszögéből nézve „jutalmazza”, azaz

bünteti meg. Hogy a miskolciak mit tesznek az árulóval, aki bár a pohár rejtekhelyét elárulta, de ezzel mégiscsak

megmenti a várost. Hős, vagy áruló? Épp itt van ennek a speciálisan miskolci mondának a szépséges bukfence.

A következő török látogatáskor nem adják elő a poharat, inkább hagyják, hogy a török lerabolja, fölégesse a várost,

még a bírót is elvigye. Miért éri ez meg? Ha az ember itt jobban elgondolkodik, talán a monda születését is tetten

érheti. Nem a kiszolgáltatott miskolciak vágyáról van itt szó, akik álmodoznak valami igazságot tevő tárgy után,

amelybe, ha beleinnának a fosztogatók, az igazságra rádöbbenve elállnának rossz szándékaiktól? S miért ne lenne

ilyen tárgy, csak most éppen nincs meg, mert bujdosik, ahogy az igazság is. S az idősebbek már emlékeznek is,

hogy a legutóbbi török látogatáskor még megvolt. Nem is égették föl akkor a várost. S hogy mi legyen ez a tárgy?

Talán itt is hatott, illetve ismert volt a Grál legendája, miért ne lehetne Miskolcnak is egy kelyhe, pohara?

A tárgy választásában bizonyára közrejátszott a bor tisztelete, a bor és az igazság fogalmának tudatalatti,

vagy nagyon is tudatos összekapcsolása. S ahogy a Grált is keresni kell, a miskolci pohár az Avas rejtélyes

pincelabirintusában bujdosik. Találhatunk még ilyen vágyott csodatévő, mentő tárgyat a magyar irodalomban,

dejavu-érzésünk megalapozott. Mikszáth beszélő köntöse a kecskemétieket menti meg a törököktől. A regény

1889-ben jelent meg. Érdekes az időbeni egybeesés. Mikszáth, 1887-ben jár Miskolcon, talán itt hallhatott a

legendáról, s írói fantáziája helyezte át a történetet az Alföldre, s tett a pohárból köntöst. Valószínűleg azért

kellett a tárgyat megváltoztatni, mert a sztorit majdnem egy az egyben Jókai is megemlíti Eppur si muove című

regényében, igaz ő a Királyhágón túli Torockót választja helyszínül. Ennek megírásakor Jókai első felesége, a

miskolci születésű Laborfalvi (Benke) Róza már halott, így Jókai nem nagyon foglalkozik már miskolci témájú

írások gondolatával, különben is érdeklődése Erdély felé fordul, így a régebben hallott történetet is ide ülteti át.

5 Borsodi mondák világa (Mezőkövesd 1977.)

4

De tény, hogy a történetnek semmilyen torockói, vagy akár erdélyi gyökere nincsen, egyértelműen a miskolci

mondát érhetjük benne tetten.

De nézzük most meg, hogy a leírt esemény mely részleteinek van a történetírás által is igazolható

valóságalapja. Tény, hogy a 17. század első felében többször is rajtaütöttek török hadak a városon. 1636-ban

éppen Murrad egri beglerbég vezetésével, de ekkor valóban csak kisebb károkozás jegyeztetik fel, a lakosok

idejében elrejtik értékeiket, valószínűsíthetően éppen az Avas pincéiben. Igaz, a templom tornya ekkor ég le. Hat

évre rá ismét az egri törökök dúlnak a városban, ekkor azonban a veszteség már igen nagy, s az egykorú

krónikás szerint porig ég a város. Mint látjuk, az eseményeket a monda igen hűen megőrizte. Dombi Sára

kutatásaiból tudjuk, hogy a valóban elrabolt, s majd három évig egri fogságban tartott bíró kiszabadításával

kapcsolatban az érintettek igen élénk levelezést folytattak.6 A török eredetiből fordított levelekben több helyen

találunk érdekes utalásokat. Még 1643-ban egri Achmát pasa azért kéri a felséges padisahot, II. Murád szultánt a

Miskolcnak adott adómentesség feloldására, mert a miskolciak őriznek egy csodatévő tárgyat, melynek

birtoklására minden bizonnyal csak a felséges padisah jogosult. Szintén még ez évben a miskolci tanácsnokok

aláírásával megy levél Egerbe, amelyben tudatják, hogy a város összes arany és ezüst edényét összegyűjtötték és

átvizsgálták. Vajon mi célból? Sajnos erről nem tudunk meg többet. Még 1644-ben, az akkor pallosjoggal

rendelkező város magyarázkodó levelet küld a város kegyurának, gróf Esterházy Jánosnak, hogy Sarudi M diákot

azért kellett felakasztani, mert ellopta a város legféltettebb kincsét, s azt majdnem a törökök kezére juttatta. Ő lenne

a keresett Mátyásunk? Mi lehet az a kincs, csak nem a pohár? Mindenesetre „huncutul” hallgatnak róla.

Ennyit a mondáról. Ami ezután kezdődik, valószínűleg még érdekesebb. Ugyanis innentől fogva, bár továbbra

is igyekeznek hallgatni a miskolciak, mégis jól datálható pontos értesülések vannak Murrad, azaz az igazság

poharáról. S ezen adatok akár igazolhatják is, hogy a mondának lehetett igaz alapja. A monda 1642-ben ér véget.

Ekkor volt Miskolc második, törökök általi feldúlása, amikor is megemlítik, hogy a pohár „bujdosik.”

Harminchat évvel később, 1678-ban találunk egy homályos utalást. A városi jegyzőkönyv 26. oldalán egy, a város

által eladott baráthegyaljai szőlőről szóló bejegyzés végén megjegyzik, hogy áldomásként „rája az igazság pohara

üríttessen”.7 Ez akár csak a szokásos áldomás is lehetne, de azért kell gyanút fognunk, mert – igaz, hogy jóval

később – egy nagyon hasonló, de sokkal egyértelműbb bejegyzés történik a város jegyzőkönyvébe. 1702-ben a

városi tanács elrendeli, hogy minden nagyobb városi üzletkötés, azaz szó szerint idézve „kótyavetye az városi igazság

poharával szentesíttessék, majd a pohár az pincébe visszavitessék”.8

Tehát valamely pincében tároltak, őriztek egy igazságpoharat, amellyel szentesítették a városi üzleteket. De

melyikben? Talán a város sajátjában, vagy valamely virilis miskolci polgáréban? Esetleg, már ekkor vándorol a

pohár? A források hiányos volta miatt nem segít az sem, ha nagyjából föl is tudjuk mérni, melyek voltak a város

saját kezelésében lévő avasi pincék. Nem tudni azt sem, hogy milyen rituálé keretében szenteltek a pohárral.

Egyszerűen csak a vásár utáni szokásos áldomást tették ünnepélyesebbé a híres pohár használatával? Bár a forrás

6 Dombi Sára: Törökkori levelek a legújabb kutatások tükrében (Budapest 1988.) 7 Városi jegyzőkönyvek (Miskolci Levéltár – több jelzet alatt) 8 Városi jegyzőkönyvek (Miskolci Levéltár – több jelzet alatt)

5

kótyavetyét említ, azért érezni a szöveg szelleméből is, hogy valószínűsíthetően többről van itt szó. Valóban

valamilyen csodát, erőt tulajdonítottak a pohárnak, amely ezáltal megvédi a várost a rossz, szerencsétlen üzlettől.

Tehát nem az esetlegesen tisztességtelen haszonszerzésre, hanem még inkább a becsületre és a szerencsére adott

biztosítékot.

Bő fél évszázaddal későbbi felbukkanása a városi szertartásokban már egyértelműen ezt támasztja alá, de előtte

még egy érdekességet meg kell említeni, amely valószínűleg szintén a pohárral hozható összefüggésbe. 1707-ben II.

Rákóczi Ferenc, vezérlő fejedelem, Miskolcon tartja központját. Latin nyelvű emlékirataiban írja, hogy Miskolcon

szállván, „az Támár mesterrel elkészítteté az híres miskolczi kelyhet, melyet bújdosásába is magával vitt, attól meg nem vált”.9

Az idézet ugyan nem azt mondja, hogy a kehely mását, hanem egy újat. Lehetséges, hogy az utalás egy speciálisan

miskolci kehelytípusra vonatkozott, de lehet másolatként is értelmezni. Bár Rákóczi semmilyen spirituális dolgot

nem említ a kehellyel kapcsolatosan, kitűnik az írásból, hogy a tárgy kedves neki, hiszen bujdosásába is magával

viszi. Feltehetnők, hogy a mélyen vallásos Rákóczi valamely templomi kehelyről ír. Ennek azonban ellentmond,

hogy Miskolc lakossága ebben az időben kizárólag református, míg Rákóczi buzgó katolikus. Vallásossága inkább

arra ad magyarázatot, miért nem írja le a fejedelem a pohárhoz kötődő hiedelmet, vagy inkább hitet (az

igazságosságban), amely miatt számára is kedves volt a pohár, ám babonát mégsem akart terjeszteni.

Mikes Kelemen leírja a nagy fejedelem halála után írt levelében, hogy ura a hűséges Vay Ádám családjára

hagyta „igaz poharát”, minthogy „őneki szülőföldiről” való.10 Fel kell hívnom a figyelmet, hogy az utalások sehol sem

egyértelműek, biztosan nem állíthatjuk, hogy a források egy és ugyanazon pohárról beszélnek, s hogy az a

miskolci Murrat-pohár mása. Vay is csak Rodostóból, vagy akár az Erdély dél-keleti csücskében található

Zágonból nézve, azaz csak tágabban értelmezve földije a miskolci pohárnak, lévén ő szatmári. De a feltevés

nagyon logikus és csábító. Főként annak fényében, hogy Vay Ádám leszármazottja, báró Vay Miklós borsodi

főispán lesz, s ekkor a megyei (köz)gyűlés kimondja, hogy „az igazság pohár mássa az ts. Vármegye kamarájában

őríztessék”. Ennek dátuma 1782, s ekkor már híreink vannak újból a városi pohár használatáról.

A megyeit nem használják, azt csak a kamrában, azaz a kincstárban őrzik. Vagy tekintettel voltak a városi

eredetire, vagy abban valóban hisznek, s így tudják, hogy az övék csak egy másolat. Minden esetre lehetne tisztelni

a másolatot is, ha az valóban a fejedelem pohara volt, azonban arról említés nem történik. Na de ne feledjük, 1782-

ben, a Habsburgok irányította Magyarország egyik egykori kurucos vármegyéjében ezzel nem volt ildomos

dicsekedni. Inkább csak őrizni, jól elzárva azt a „kamarában”. Természetesen ez a Vay-vonal sem igazolható

hitelesen, azaz, hogy Rákóczi serlegéről van-e szó, de elképzelhető és könnyen lehetséges.

A megyei serleg egy darabig még megvan, az évenkénti kamarai leltár még 12 évig megemlíti azt, mindig

megjegyezvén, hogy igazserleg őrizvén az a.d. 1782 / 21 bejegyzés alapján.11 1783-tól nem szerepel többet a leltárban.

Talán magyarázatot kapunk eltűnésére, ha visszatérünk a városi eredetire. Mint említettük, 1702-ben rendeltetik el,

9 Confessio (Budapest 1876.) 10 Mikes Kelemen levelei (Sepsiszentgyörgy 1903.) 11 Acta Borsodiensis (Szikszó 1898.)

6

hogy a város nagyobb üzleteire az igazság poharából kell áldomást inni.12 1758-ban a város egy, egyébként

érdektelen rendeletének kihirdetésekor a rendelet preambulumában megjegyeztetik, hogy a megkötött üzletekre

ünnepélyesen az igazság pohara üríttessék. S innentől kezdve igen gyakran bukkan föl ez a formula különböző

rendeletek végén, így a teljesség igénye nélkül, 1758-ban későbben még kétszer, 1759-ben egyszer, 1761-ben már

ötször, s innentől kezdve a 18. század végéig majd minden évben három-négyszer.13

1809-ben a Napóleon ellen induló Borsod megyei nemesi felkelők Miskolcon gyülekeznek. Igen nehezen indul el

az inszurrekciós sereg, terhelve ezzel hetekig a város lakosságát. Egykorú feljegyzés szerint azzal bírja őket a város

polgármestere indulásra, hogy a sereg fővezére, a megyei ispán a városban tartózkodó kegyúrral, Grassalkovich

Józseffel a városi igazságpohárból iszik áldomást, s bár a serleg egykor a ts. megyéé volt, csak a hadak visszatérte

után szolgáltatják azt vissza, addig a város megőrzi a poharat.14 Na, itt a forrásokban lett egy kis keveredés. A

megyéé, vagy a városé a pohár? Tudjuk, hogy a megyei leltárból eltűnik, viszont felbukkan egy városi rendeletben

1812-ben. Ebben arról rendelkezik a tisztelt magisztrátus, azaz a városi tanács, hogy hagyni kell az igazságpoharat

(„kehel ord justic”) a polgárok kezén a pincékben vándoroltatni, mígnem a másolatnak a polgármester hivatalában

falfülke létesíttessék, a pohár onnan „szükség fennforgása esetén szentségesítés czéljából elővezettessék”. Ekkor tehát már

egyértelműen két pohárról beszélnek a krónikák, mintha csak igazolni akarnák a Rákóczi-féle másolatot, illetve

annak kalandos visszatérését. Arról, hogy a másolat hogyan kerülhetett a vármegyétől a városhoz, nincs forrásunk.

Mindenesetre egy feltevésünk van, mégpedig, hogy nemzetes Szemerey Gáspár vihette magával új hivatalába a

poharat, aki 1775-től 1784-ig viceispánja volt a megyének, s egy kis átfedéssel 1783-tól 1790-ig a városi magisztrátus

tagja is volt. Mindenesetre szűkebb pátriánk krónikájában az 1809-es hadba indulás körüli perpatvar az első, ahol

feljegyeztetik a megye és a város máig is tartó viszálya, vetélkedése.

Szóval, van két poharunk a 19. század elején, egyértelműen kettő megnevezve egy forrásban. Az igazi, ha ugyan

az az igazi, a polgároknál van kint a pincékben és vándorol. Pincékben, a többes szám egyértelmű, nem elírás. Itt

igazolásként belép egy újabb forrás, Benkő Sámuel, városunk 18. századi polihisztor krónikása „Topographia oppidi

Miskoltz Historico-Medica” (azaz Miskolc várostörténeti-orvosi helyrajza) című művében (1782) nagyon röviden ír a

pohárról, de ez már a könyv második kiadásából (1818) ki is marad. A latin eredeti nem pontos és szakszerű

fordításban így hangzik: „a polgárok igazságpohara, amely Murrad bég seregeitől a várost megmentette, a polgárok pincéiben

bujdosik. Aki abból iszik, az megismeri az igazságot. Mivel az igazságot nem jó mindig tudni, ezért a pohár minden

ünnepnapokon más pincében állíttatik fel az asztalfiára, abba csak a pince legnemesebb nedűje tölthető, s abból mindenki csak

egyszer kortyolhat, miglen a pohár, fölállván megtiszteltetve körbejár”. Ez a leírás mutatja, hogy a pohár használatához

valamiféle szertartás is kapcsolódott. Tehát ünnepnapokon, vasárnaponként mindig másik pincében vették elő a

poharat, abba a pince legjobb borát kellett tölteni, fölálltak, amíg a pohár körbement, s mindenki egyszer

kortyolhatott. Nagyjából hasonló szertartást ír le Bél Mátyás is, annyival kiegészítve a dolgot, hogy az első kortyot

(szinte pogány módon) a földre kellett löttyintenie a pincemesternek ezen szavak kíséretében, mintegy emlékezve

12 Városi jegyzőkönyvek (Miskolci Levéltár – több jelzet alatt) 13 Városi jegyzőkönyvek (Miskolci Levéltár – több jelzet alatt) 14 A magyar nemesi rend részvétele a napóleoni harcokban (szerk: Tomai Tamás, Bp. 1986.)

7

Murradra: „ezt a kontyosának!” A szertartásnak majd még az 1848-as események utáni időkben jelentősége lesz, arra

visszatérünk. Most inkább még arra az érdekességre hívnánk föl a figyelmet, hogy Benkő Sámuel művének későbbi

kiadásaihoz hasonlóan, Bél Mátyás művének nyomtatott kiadásából is teljes egészében hiányzik ez a miskolci részlet.

Ezt csak az esztergomi káptalani könyvtárban őrzött kézirat tartalmazza.

A 19. század első felében, hasonlóan az előző félszázadhoz, egy-egy rendelet zárószövegében az ismert

szófordulat, igaz, hogy ritkábban, de évente egyszer-kétszer előfordul a következő változatokban:

Petsételtessék az igaz pohárral 1821.; Üríttessen az pohár reája 1835; Rá a pohárral petsételjenek 1835; Petsételtessék az

pohár mellett 1836; Ezen rendelet pohárral is megpetsételtessék. 1837; Reá a poharunkat ür(í)tsük 183715

1825 a következő fontos évszám a pohár, vagy kehely történetében. A híres és emlékezetes

reformországgyűlések egyikére, az áprilisira utazván, a megye miskolci küldöttei indulás előtt „felmenvén az ts Viczki

uram pinczéjéhez, az igazságpohár előhozatván, a küldetés becsületes és igaz ügyéért abból kortyoltanak”.16 Egyedülálló ez a

Viczi család hagyatékában fönnmaradt naplóbejegyzés, ugyanis utána az 1848-49-es szabadságharcot követő Bach-

rendszerig nem hallunk róla, s innentől kezdve, ha lehet, még mélyebb titok övezi a poharat, illetve annak tárolási

helyét. Persze, rögtön megértjük ezt a titkolódzást, ha megismerjük a következő forrást. Ez nem más, mint a bécsi

Reich-staatpolize archívban őrzött ügynökjelentések egyike, illetve egyik nagy terjedelmű kartotékja. Tudjuk, hogy

az elbukott forradalmat követő passzív ellenállás időszakában tengernyi spionjelentés foglalkozik a gombamód

elszaporodott rebellis bújdosópoharakkal, az azok köré szerveződő titkos társaságokkal. 1851-53 között külön

rendőrbiztosa is van az ügynek, mivel fölmerül a gyanú, hogy ezek a pohártársaságok (kriglgruppen) esetleg

központi irányítás alapján működnek, azaz összefüggő, és így veszélyes hálózatot alkotnak. Ez a feltevés nem

igazolódik be, mint ahogy valójában nem is volt igaz, de azért a pohártársaságok veszélyesnek minősülnek. Egy-két

társaság föloszlatásra is kerül, főként a Dunántúlon, mint például Nagykanizsán a Bereczky-féle asztaltársaság,

vagy Pápán a titokzatos Csokonai-kör. De a Dunán innen is történnek leleplezések, pl. a debreceni Várady-kör, vagy

(Hajdú-) „Dorogon felsővalki Tiszai Pál és czinkosainak kehelcompaniája” bíróság elé állíttatott. Igaz, az ítélet teljes

felmentéssel, végződik, semmilyen vád nem igazolható, azt meg ki tilthatja meg „az igaz (1852-ben! – a szerző)

magyar embernek, hogy társaságban igyék bort, minek után aztat magában, tsak közönségesen ökörnek neveztetett

gyakoroltatik”. Gondolom, nem nehéz kihallani az érvelésből a forradalmi, rebellis felfogást, utalást a nem magyar,

értsd német, vagy osztrák borivási szokásokra.

Jelen tanulmányomban nem kívánok részletesen foglalkozni az 1848 utáni bujdosópoharakkal, a „mozgalom”

elterjedésével, de látnunk kell a miskolci bujdosópohár és ezen poharak, kelyhek közti hasonlatosságokat. Azt nem

merem állítani, hogy a 48-as poharak a miskolci mintájára alakultak volna ki, ehhez valószínűleg nem volt

országosan eléggé ismert, bár jó lenne, ha ennek ellenkezőjét valaki mégis be tudná bizonyítani. Számomra kevés

adat áll rendelkezésre az országosan elterjedt poharakról, s nem ismerem, s nem is tudom rekonstruálni az

elterjedés időbeni és térbeli folyamatát sem. Nem is beszélve a bujdosópoharaknak az emigrációban még inkább

virágzó kultúrájáról. Klapka tábornok angol házigazdája, Lord Callingham Klapkáról írott visszaemlékezéseiben

15 Városi jegyzőkönyvek (Miskolci Levéltár – több jelzet alatt) 16 Viczi-levéltár (Szentantali kastélymúzeum könyvtára /Szlovákia 921/1889)

8

leírja, hogy ha úri társaságban összejött néhány magyar forradalmár, akkor a legnagyobb bál közepette is éjjel tíz

óra körül titokzatosan elvonultak egy félórányira valamely külön terembe, vagy a könyvtárszobába. Óriási

megtiszteltetés volt számára, hogy egy ilyen alkalommal a magyar társaság őt is befogadta, részt vehetett a titkos

szeánszon. Érdemes idézni a lord írásából (Rónay Miklós fordításában):

„Akkor aztán, ahogyan délután a teánál megbeszéltük, Klapka tábornok és Révai gróf titkos intésére a magyarok és én

elindultunk a könyvtárba. Egy Dely nevű magyar úr az ajtón kívül maradt, s őrködött, nem engedett be senkit. Velem együtt

tizenegyen voltunk, sok magyar jött össze Duncan grófné bálján. Odabent körbeálltuk a terem közepén álló nagy tölgyfa asztalt.

Az asztal közepére helyezték ki a bujdosópoharat, amely egy egyszerűen megmunkált, alig díszített ónkehely volt. Hogy a pohár

honnan került elő, nem tudom, valamelyik résztvevő vehette elő a ruhája alól. Eddig minden teljes csendben zajlott, rajtam kívül

mindenki ismerte a ceremónia részleteit. Én magam sem mertem így hát megszólalni. Ekkor egy Remenyi nevű magyar úr

elszavalta a Vörösmarty nevű nagy magyar költő (aki felől Klapkától sokat volt módomban hallani) leghíresebb versét, a „Sosat”

(így- a fordító) címűt. Utána előkerült egy palack bor, mint az íze alapján megállapítottam, jóféle tokaji, de nem aszú, s abból a

kupát teletöltötték. Klapka tábornok, mint rangidős és legtekintélyesebb tiszt, a poharat csendben felemelte. Rövid beszédet

mondott, természetesen magyarul, így nem értettem, de jelentését így is biztosan tudhattam. Csakis az elbukott, drága

szabadságról beszélhetett. Aztán egy mondat kíséretében az első kortyot a padlóra, egészen pontosan a szőnyegre löttyintette. Ezt

az egyetlen mondatot, nyílván az én kedvemre, angolul is elismételte. Eszerint az első korty a földre hullott, elesett dicső magyar

honvédeket illeti, de illeti a méltóságban elesett ellenséges katonákat is. Hiába, igazi lovagias nép a magyar! Utána belekortyolt a

borba, majd továbbadta. A pohár némán körbejárt, mindenki, így én is, belekortyoltunk. Ekkor Klapka, ismét angolul, de szinte

katonához nem is méltó, el-elcsukló hangon elmondta a többieknek, hogy én azért kaptam bebocsátást erre a szertartásra, mert

igaz ember, a magyar szabadság ügyének igaz híve vagyok. Ezután a társaság csöndben, szinte suttogva, elénekelt egy

méltóságteljes nótát, melyből csak Kossuth nevének említését értettem ki. Az ének igaz méltósággal, katonás büszkeséggel

morajlott, biztos voltam benne, hogy a párnázott ajtón ki nem hallatszik. Mintha megtelt volna a szoba az elesett magyar hősök

szellemeivel, csodálatos és emelkedett volt a hangulat. A marcona, sokatpróbált katonák szemesarkában könny csillogott. Magam

is megéreztem, milyen lehet magyarnak lenni, mi adja ennek a népnek a büszkeségét, s soha nem múló fájdalmát. Aztán az

éneknek vége szakadt, a szent pohár, ahogy előkerült, úgy el is tűnt, s mintha mi sem történt volna, kimentünk a könyvtárból, s

ismét elvegyültünk a báli társaságban. Soha nem felejthetem ezt a csodálatos eseményt, s köszönöm az Istennek, hogy ihattam a

szent bujdosópohárból. Olyan élmény volt ez, mintha magából a Szent Grálból ittam volna. Ha ugyan nem ez volt az maga, a

magyarok őrizte Szent Grál. Később Klapkával soha nem beszéltünk az esetről, én magam sem kérdeztem semmit felőle. Hiszen

olyan titkok tudója, a magyar lélek titkának ismerője lettem, mely örök titoktartásra kötelezett el.”17

Nagyon megható az idézet, s híven mutatja a bujdosópohár legendájának nagy tekintélyét, hatását. A szertartás

sok részlete rokonítható a miskolci Murrat-poháréval. Nyilván számos pogány nép szertartásában megtalálható az

első korty földre löttyintésének rituáléja, ám itt felfedezhetünk egy másik rokon vonást is a miskolci pohárral,

mégpedig azt, hogy azt az ellenségre (is) ajánlják. Miskolcon a „kontyosának”, a Klapka-féle emigrációban az elesett

osztrák katonáknak is. Hogy esetleg a miskolci Murrat-pohár lenne a bujdosó poharak „ötletgazdája”, mint

17 Memories of lord Callingham by Humphry Williams (London. 1877.)

9

említettem, nem merem állítani, de egy halvány forrás talán alátámaszthatja ezt. Wesselényi Miklós, aki a

reformnemesség egyik legtekintélyesebb alakja volt, naplójában följegyzi, hogy bizony élete nagy napja volt, mikor

Pozsonyban, 1827. május 3-án a Fehér Rózsa hátsó termében a miskolciak igazságpoharából kortyolhatott.18 Tehát

országos tekintélyű személyiség is megismerhette, s esetleg terjeszthette a miskolci pohár titokzatos hírét. Nem

gondoljuk, hogy a követek ténylegesen el is vitték volna a kelyhet Pozsonyba, inkább a szokást és a pohár

misztikumát ismertették az érdeklődő nagyurakkal. (Nagyon csábító lenne itt a gondolat továbbfűzése, hogy

tudniillik Wesselényi elvitte volna magával a pohár hírét Erdélybe, s innen meríti Jókai a már korábban említett

legendát, de ennek sehol semmilyen jelét nem találjuk, nem ismerjük.)

Mindenesetre térjünk vissza a Bach-korszakbeli miskolci ügynökjelentésekre. Több jelentés is taglalja, hogy

tekintélyesnek mondott miskolci polgárok vasárnaponként az avasi pincékben borozgatásra összejönnek, s ott

mindenféle pohártársaságokat alakítanak. Ezek a jelentések szinte semmiben nem térnek el az ország többi részén

felvettektől, így külön nem is foglalkozunk a részleteivel. Mindenütt csak sejtetik, hogy esetleg rebellis, forradalmi

témákról is eshet szó, de konkrétum sehol sem említtetik. Viszont egy bizonyos Svály nevű ügynök 1853

novemberi jelentésében szinte felmentésként írja, hogy a Soltész-féle pincében lévő pohártársaság nem lehet

forradalmi szemléletű, mivel ők valamiféle régebbi, középkori eredetű pohár kultuszának hódolnak. A jelentés

utóéletéről semmit nem tudunk, talán nem is figyeltek föl a sok egyéb mellett erre a mondatra. Érdekes azonban,

hogy ez az ártatlannak maradt félmondat szinte igazol minden eddigit, amit a Murrat-pohárról megtudtunk.

Ezután, nyilván a szabadságharc utáni veszélyes sötét korszak hatására is, a titok, a titkolódzás még

nagyobbá válik. Olyannyira, hogy még a városi oklevelekből is eltűnik a korábban oly gyakori formula.

Legközelebb csak Takáts Jenő 1901-ben megjelent, a Felvidékről (melybe ő Miskolc mezővárosát is besorolta)

szóló kvázi „bédekkerében” kerül említésre, ahol leírja a tanulmányom elején ismertetett mondát.

A történetet azzal fejezi be, hogy a pohár azóta is az Avas pincéiben bujdokol. Valószínűleg ennek a

kiadványnak a hatására is, megjelenik pár képeslap, melyen ábrázolásra kerül a pohár, de nem fénykép, hanem

rajz formájában. Jelenleg három ilyen képeslap ismeretes, de a pohár alakja mindhárom képen más, tehát

valószínűleg egyik sem tekinthető hiteles ábrázolásnak. (Egyébként a monda leírása Kardos Imre Borsod

vármegyei legendák (Budapest 1924.), illetve Bonta János Richárd Törökkori mondáink című (Kolozsvár 1879.)

munkájában is szerepel.

Nem tudhatjuk, csak sejthetjük, hogy a bujdosópohár hagyománya, valószínűleg a legnagyobb titokban, de

továbbél az avasi pincesorokon. Ugyanis Móra Ferencig szinte semmit nem hallunk róla. Mint ahogy arról sem

tudunk, hogy a legendás Lévay-asztaltársaságnak, illetve a társaság gömöri múzeumban őrzött 12 poharának, van-e

valamiféle tényleges, vagy szellemi köze a Murrat-serleghez. Tudjuk, hogy Móra rendszeres vendég volt az

Avasalján. Tudunk halála előtti legendás utolsó látogatásáról Marjalaki Kiss Lajos pincéjében, 1933. május 16-án. A

látogatást megelőzően Móra levelet írt Marjalakinak, a levél több irodalomtörténeti munkában is közlésre került. Arra

azonban még senki nem figyelt fel, hogy, igaz rejtetten, de a miskolci bujdosó pohár is említésre kerül benne. A

18 Báró Wesselényi Miklós titkos naplója (Budapest, 1899)

10

nagybeteg, már a halálra készülő Móra levelében arra kéri Marjalakit, hogy még egy jó kis borocskázást jó

társaságban hozzon össze neki Miskolcon. S többek között így ír: „de jó lenne, ha akkor és ott (tudniillik a tervezett

borozgatáskor – szerző) pont akkor odabujdosna a Pohár is, hogy egy kis előleget kaphassak a végső igazságból, melyet

nemsokára teljességében is megismerhetek.”

Az irodalmárok, nem ismerve a fentebb már leírtakat, nem tulajdonítottak nagy jelentőséget ennek a

félmondatnak, betudták nagy általánosságban a jóféle miskolci bor iránti szeretet megnyilvánulásának. De mi azért

pár dologra felfigyelhetünk. A nyilván tökéletesen helyesen író és tudós Móra a pohár szót nagybetűvel írja.

Nyilván nem véletlenül, ilyen hibát nem vétene. S kiértjük azt a kérést is, hogy ha a pohár rend szerinti

körbevándorlásában a pincék között nem is a Marjalaki-pincébe tartana azon a hétvégén, azt a házigazda intézze

el, hogy akkor „pont” mégis ott legyen. S ezt a tekintélyes Marjalakinak nyilván módjában állt elintézni. Hogy

egyébként Móra ténylegesen is ismerte a mondát, éppen ő árulja el nekünk egy korábbi írásában. A Hóbiárt basa

futása című kis meséjében (Szeged 1927.) Árkos Peti, a kondás, háta mögött emígyen fenyegeti meg Kalamül

janicsáragát: „hogy innának rád a Murrad poharából”.

Aztán a két világháború közötti korszakra vonatkozóan már csak egyetlen, de igen sokatmondó forrásunk van.

Vereczkei (Weisz), Jenő, majd később James Waess, miskolci kereskedő család Amerikába kivándorolt, s ott egy, a

mikroszkóplencsék gyártásában bevezetett újításának köszönhetően karriert csinált fiának emlékirataiban

(Philadelphia 1942.) hevenyészett fordításban a következő található: 1932 egyik novemberi vasárnapján „muszáj volt

apukának kimenni a pincébe, mert a rendtartás szerint aznapon nálunk vendégeskedett a vándorpohár. Ilyenkor sokan gyűltek össze

a pincénkben, míg más alkalmakkor más pincékbe kellett menni”. Bár ez a rövid töredék nem sok mindent bizonyít, mégis,

mintha azt sejtetné, hogy a két világháború között élt valamilyen rendtartás az avasi pincék bujdosópoharának

vándorlására.

Ha felidézzük egy kicsit a pár bekezdéssel korábban említetteket, akkor emlékezhetünk, hogy 1812-ben mint ha

két igazságpohár „működne” a városban. Egy a pincékben „bujdosik”, míg egy valószínűsíthető másolat pedig a

polgármester irodájában valami falfülkében rejtezik. Az ezután felbukkanó híradások szinte mind kizárólag csak a

pincében bujdosó pohárhoz köthetőek, talán csak a pozsonyi követek esete kérdéses ebben a tekintetben.

Elmondhatjuk tehát, hogy 1945-ig a városi 2-es számú – nevezzük így – pohárról többet nem hallunk.

A második világháború, s az utána következő kommunista diktatúra sok mindent eltörölt a múltból, így a poharak

legendáját és rendtartását is. Az amúgy is titokzatos pohár végképp elrejtőzött. Érdekes módon azonban egy új, nemrég

felfedezett forrásban utalást találunk ismét a városi 2-es számú pohárra vonatkozóan. Az ÁVO kutathatóvá vált

aktáiban Horváth János, volt városházi tisztiszolga 1952. október 21-ei kihallgatásán a következőket vallja. „Gálffy (dr.

Gálffy Imre – szerző) polgármester íróasztala mögött a fal faborítása alatt található a titkos rekesz, ahol a város serlegét és a

polgármesteri láncot tartják.” A vallomás többi részletében már nem tér ki erre a témára, mint ahogy arra sem találunk

dokumentumokat, hogy az ÁVO, akár ennek alapján, vagy egyébként is, megtalálta volna ezeket a tárgyakat.

Mindenesetre a városháza vizesblokkjainak 1997-es felújítása során az egykori polgármesteri dolgozó falában

előbukkant egy később elfalazott falfülke, de ennek senki nem tulajdonított nagyobb jelentőséget, s az visszafalazásra

11

került. Az eset érdekességét az adja, hogy a fülke lábazatmagasságban, azaz a padlón volt, ami szokatlan, viszont így

lehetett esetlegesen az egykori falborítás mögött.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy volt egy törökkori legenda, amelynek valószínűsíthetően tárgyiasult

hagyománya egészen 1945-ig élt. Minden bizonnyal ezen dátumig valamiféle rendtartás szerint „bujdosott”, azaz

vándorolt körbe Murrad pohara, amelyhez az igazság fogalma társult. 1848 után a pohár legendája talán

keveredett a bujdosópoharakéval, ám megállapítható, hogy megőrizte eredeti jellemvonásait is. A pohár, vagy

kehely kinézetéről semmit nem tudunk. Nem valószínűsíthető, hogy a legenda a 20. század második felében is

továbbélt volna, bár jó lenne benne hinni, hogy a „hunczut miskolcziak” ma is vándoroltatják, bújtatják az igazság

poharát, csak teszik ezt még nagyobb titokban, mint előtte bármikor. Érdekes, hogy tudomásom szerint a

történeti, helytörténeti kutatás egyáltalán nem foglalkozott a témával, még az Avassal foglalkozó részletes

monográfiában sem történik róla említés. Valószínűsítem, hogy ennek csak az ismeretlenség az oka, nem pedig

egyféle titkolózás a tudósok részéről is. Jó lenne, ha ezen munkám inspirálná az arra hivatott kutatókat a további

ismeretlen részletek földerítésére.

Talán valamelyik pince mélyén mégis csak megvan valahol az a pohár. Ha nem kerül elő, legalább a

hagyományát jó lenne feleleveníteni. Most, amikor ismét polgári asztaltársaságok szerveződnek az Avason, ismét

lehetne a pohárnak rendtartása. A városházán pedig az igazság pohara üríttetne áldomásként a város igaz ügyeire.

De ha mindezek nem is, legalább az első korty „a kontyosára” löttyintett hagyománya föleleveníttethetne.

1. ábra: Móra Ferenc utolsó látogatása az Avason a Marjalaki-pincében. Az ismert képet röntgennel átvilágítva látszik, hogy az író kezében lévő poharat valakik kiretusálták. Vajon miért?

12

2. ábra: A 999. csizmadia és a bujdosópohár sematikus rajza egy korabeli képeslapon (1912)

***

Aki ideáig eljutott az olvasásban, azaz rászánta az idejét, hogy a fönti tanulmányt végigolvassa, nos, az igazán megérdemli, hogy

megtudja a teljes igazságot a miskolci bujdosópohárral kapcsolatban. A keltezésből is látszik, hogy ezt hét évvel ezelőtt, néhány

nappal áprilist megelőzően írtam, hogy aztán elsején megküldjem néhány prominens embernek, tréfából. Összesen 23 személynek

küldtem meg, s nagy meglepetésemre, s nem kisebb örömömre, 21-en „megkajálták”, elhitték. Pedig történészek, újságírók, régészek,

tanárok és politikusok, városi vezetők voltak a címzettek között.

Az egyik újságíró, két perccel azután, hogy átküldtem neki e-mailben, már hívott is, hogy ez milyen nagyszerű

fölfedezés, ezt mindenképp közkinccsé kell tenni. Csak mondta, mondta lelkesen, s mikor már ötödször szúrtam közbe, hogy

„kár, hogy nem igaz”, meg hogy „én találtam ki az egészet”, csak akkor kérdezett vissza megrökönyödve; „mi van?”.

Egy régész külön gratulált, s az újhelyi hasonló poharakat hozta szóba. Úgy igazságos, ha megemlítem, hogy egy másik

régész kolléga a jegyzetek slendriánsága végett gyanút fogott, ketten pedig, városunk akkori alpolgármestere, Fedor Vilmos,

s az áltanulmányban is említett Dobrossy István tanár úr azonnal átláttak a szitán. De ennek is volt egy mosolyogni való

momentuma. Hetekig hiába hívtam a Tanár urat, hogy mi a véleménye az anyagról, nem tudtam elérni. Mikor aztán végül

mégis összefutottunk, kiderült, azért került, mert sajnálta nekem megmondani, hogy ez marhaság. Így hát, ha mást nem,

legalább azt elhitte, hogy komolyan gondoltam.

Szóval, bevallom, én találtam ki az egészet. Egyebekben pedig köt a titoktartási kötelezettség.