„Titokzatos urbánterrorista attitűd” - Yonderboi|

Nagyítás

Az utóbbi másfél évtized legnagyobb nemzetközi sikert arató magyar poplemeze, a Shallow And Profoundután ifj. Fogarasi László, azaz Yonderboi több mint öt éven át váratta a közönséget a folytatással, de nem hiába: az október végén megjelenő Splendid Isolationsokkal érettebb, nagyobb igényű, sikerültebb munka elődjénél. Akárcsak a legelső lemezkritika, az albumhoz kapcsolódó legelső interjú is az est.hu Könnyű rovatában olvasható.   

Kattints a fotókra!

Az 1980. szeptember 14-én született Fogarasi László korán kezdte. A Mernye nevű 1500 lakosú somogyi kisközségben felnőtt, művésznevét William Gibson Neurománc című cyber-punk kultuszkönyvéből kölcsönző Yonderboi már 17 évesen megjelentette első felvételeit, és alig múlt 19, mikor 2000 januárjában a német Mole kiadónál kijött első albuma, a címéhez hűen sekélyes és mély dolgokat, komolyságot és iróniát, hiphopot, triphopot, dzsesszt és easy listeninget egészséges arányban, lenyűgöző könnyedséggel és eleganciával, okosan és érzéssel vegyítő Shallow And Profound, amit aztán a nagy érdeklődésre való tekintettel éveken át turnéztathatott Európa-szerte Yonderboi Quintet nevű remek zenekarával (melynek zenészei - élen rovatunk legutóbbi magyar interjúalanyával, a billentyűvirtuóz Zságer Balázzsal - külön is fényesen bizonyítottak Zagar nevű együttesük Local Broadcast és Szezon - Eastern Sugar című albumaival, sőt DJ Bootsie még egy szólólemezt is megjelentetett The Silent Partner címmel). A hosszú szünet és többszöri csúszás után végül 2005. október 24-én megjelenő Splendid Isolation című második albumán Yonderboi az első lemez downtempójától a gitárok és a dalforma felé mozdult el, s ebben a vállalkozásában olyan közreműködők segítették, mint a holland sztárproducer Junkie XL, a Legendary Pink Dots-vezér Edward Kaspel, továbbá a Heaven Street Seven és Amber Smith együttesek kulcsemberei. A 2005-ös év eddigi legjobb magyar lemezének alkotóját terézvárosi stúdió-lakásában kaptuk mikrofonvégre.

- Voltak már előtted is zenészek a családodban?

- A dédnagyapám, anyai ágon a nagymamám apukája nagyon érdekes figura volt, ízig-vérig zenész, de nem ismertem sajnos. Hegedűn játszott és cimbalmon. Azt hiszem 15 éves lehetett, amikor kiment Angliába, ahol összeállt egy nagy magyar zenekar, és ott szórakoztatták a közönséget. A sztorik alapján - ezt csak a nagyanyám elbeszéléseiből tudom - lelépett két-három hónap után egy zongoristával és külön csináltak valami dzsesszformációt. A világháború miatt aztán haza kellett

költöznie. Zenélt németeknek is, oroszoknak is a háborúban, úgy, hogy közben fegyvert fogtak rá. Játszott esküvőkön is. Sőt még növényeket is nemesített. Furcsa figura volt. Olyan legenda is van, hogy rengeteget írt kottákat, saját dolgokat is, de ezek mind megsemmisültek, a cimbalommal együtt elégtek.

- Te mikor fordultál a zene felé?

- Körülbelül 13 évesen gondoltam ki, hogy én zenész leszek, előtte inkább ilyen képzőművészeti, grafikai érdeklődésem volt, a fafaragástól a babaruhavarrásig mindenféle foglalatosság érdekelt. A zene, mint olyan, nem is volt különösebben előtérben nálam. Sokáig nem is volt otthon hanglejátszó berendezés, csak hét-nyolc éves korom táján szembesültem először apám lemezgyűjteményével, amikor vett egy Unitra lemezjátszót. Addig csak nézegetni tudtam a lemezeket, ami persze magában is nagyon nagy program volt, de utána már hallgatni is. A zenével furcsa viszonyom volt. A tévében is láttam a cicanadrágos hosszú hajú fickókat: nagyon tetszett és nagyon nemtetszett egyszerre. Amikor komolyabban elkezdtem komputerezni, és már Commodore-on is foglalkoztam ezekkel a négysávos trackerekkel, az fogott meg, hogy bele lehet piszkálni, bele lehet nyúlni interaktívan a zenékbe, azokba, amiket akkoriban hallgattam - főként hiphop dolgokat, Public Enemyt meg ilyen ragasztványzenéket. A zene fokozatosan átvette a hatalmat a többi hobbim felett. Ez 93 környékén� volt.

- Gondolom, az atyai lemezgyűjteménynek is szerepe volt a zenei érésedben. Hatvanas évekbeli dzsesszlemezek...

- Igen, meg beatlemezek is, amit el lehetett itthon érni. Pink Floyd meg Deep Purple, ilyesmik.

- Milyenek voltak az első saját kompozícióid, amiket már annak lehetett nevezni? Amolyan kollázsdolgok?

- Az első zenék, amiket csináltam, főképp elektronikusak voltak, eleinte kollázsok, egy-egy szám remixe, utána pedig elég egyszerű, technószerű „bumm-csing” megközelítések. Volt Kaposváron egy kisebb kollektíva, amivel 30-50 főre is fel tudtuk tornázni a közönségét a magunk által szervezett illegál garázsbuliknak: egy családi ház aljában összedugtuk a PC-ket és ment a live actezés... Abban az időben már gyártottam ezeket az elektronikus tánczeneszerűségeket. A kompozíció kifejezés erős rájuk, ez még kevésbé volt élvezhető a közönség számára, én magam is éreztem, hogy inkább csak hecc. Az viszont érdekes felismerés volt számomra, hogy fejleszthető a zenei hallás: eleinte alapvető harmóniabeli dolgokat sem érzékeltem, de utána fokozatosan kezdtem megérteni a rendszerét, és ahogy a hallásom fejlődött, úgy a zenei ízléseim is egyre jobban változott. Végighaladtam sok

elektronikus zenei stíluson, de nem ragadtam le igaziból egyiknél sem, csak két-három hónapig érdekeltek: acid, goa - ezekre hamar rá lehetett unni. A triphop, drum`n`bass, bigbeat, breakbeat dolgok viszont nagyon megütöttek a négynegyedek meg a technoid hangzások után. Ez volt az első olyan zenei világ, amiről úgy érzetem, hogy igazán közel áll hozzám, és 1996-97 táján lehetett az első mások által is élvezhető szerzeményeimről beszélni. Aztán 97-ben olvastam a�  Future Sound Of Budapest válogatásról, és akkor felvittem kazettán Pestre az anyagot: a doorsos szám (a Riders On The Storm alapjaira épülő Pink Solidism - a szerk.) fel is került a másodikFuture Sound Of Budapest albumra 98 áprilisában, és elkészült egy ötszámos EP is ugyanabból az időszakból� válogatva, a Cinnamon Kisses, ami bakeliten jelent meg a Juice Recordsnál nyár végén vagy ősz elején.

- Hogyan készítetted a számaidat?

- Volt egy régi Vermona orgonám, és a mai napig megvan az a szakadt akusztikus gitár, amin tanultam. Ezeken játszottam fel dolgokat, de főként nagyon egyszerű kollázsmódszerekkel dolgoztam, a mai napig ugyanezt használom az ötletelésre. Legjobban a samplerezésre hasonlít. Sokan úgy gondolják, hogy ha meglévő anyagból használsz fel dolgokat, és kollázszenét készítesz, akkor nem lehetséges saját dallamok előállítása, de ez nem igaz. A szintetizátorok nagy része is hangminta alapú, és ugyanilyen módon lehet készíteni saját hangmintabankokat is: ha sok hangot gyűjt össze az ember, azokat ugyanúgy lehet utána változtatni, variálni, pitch-elni, és be lehet pötyögni velük bármilyen dallamot. Én eléggé apró részletességig fel szoktam darabolni a hangokat. Ha pedig egyben használok valami részletet, akkor viszont egy elidegenített, nagyon más környezetbe szeretem helyezni, hogy más kontextusba kerüljön. Olyat nagyon ritkán csinálok, hogy az eredeti számnak a hangulatára ülök rá.

- A Yonderboi művésznevet William Gibson sci-fijének, a Neurománcnak az egyik szereplőjétől kölcsönözted. Mi fogott meg ebben a névben?

- Nem tudom, más hogy van vele, hosszas órákat lehet eltölteni névkereséssel, de abban szerintem mindenki egyetért, hogy a jó név az olyan, hogy amikor beugrik, akkor az ember rögtön rádöbben: „ez az!” Olvastam a regényt, és a fickó is tetszett - ha nem is feltétlenül azonosítom magam vele - meg a titokzatos urbánterrorista attitűdje is. A könyvben Yonderboi egy csoport vezetője: ha egy épületbe behatolnak, és le kell kapcsolni az elektromos hálózatot, vagy ha meg kell szerezni egy vírust, amivel fel lehet törni egy cég adatbázisát, akkor jön és végrehajtja a feladatot. Egy amolyan mindenes. 15-16 éves lehettem, és még javában abban az elektronikus cyber-világban leledzettem, amikor a nevet választottam. Vicces, hogy utólag teljesen kifordult abból a világból, mostanra viszont megint visszakanyarodott oda: az új album vége tartalmilag is arra tart, amerre a név, amolyan posztmodern romantikus cyber-dolog...

- Amikor az első számaid megjelentek, még Mernye és Kaposvár között ingáztál?

- Igen, hatodik után Kaposvárra kezdtem járni egy hatosztályos gimnáziumba, és mindennap bejártam, 17 km-es út volt. Ez jót tett nekem, mert ott pezsgőbb szellemi élet volt, és lehetett olyan embereket találni, akik sok infóval rendelkeztek.

Kattints a fotókra!

- Zságer Balázzsal, a későbbi billentyűsöddel is így találkoztál?

- Vele a Puzzle együttesen keresztül találkoztam 98 szilveszterén. Balázs öccsét, Ákost ismertem meg� először, aki akkor a Puzzle-ben basszusozott. Amikor Balázzsal megismerkedtem, akkor épp a Gardrobe vagy Xanadu nevű együttesét csinálta, ami funk-pop zenét próbált készíteni magyar nyelven. Felkért, hogy ennek a Gardrobe-nak készítsek remixeket, segítsek egy kicsit belepiszkálni a számaikba. Ezeket együtt csináltuk, nagyon élveztük a közös munkát, és arra gondoltunk, meg lehetne próbálni saját dalokba kezdeni. Én akkor éppen a lángoló „Táncdalfesztivál-retró” korszakom közepén voltam, és ez neki is nagyon megtetszett, csatlakozott ehhez a „mozgalomhoz”. Akkor kezdtük el a Trevira Modern nevű projektet. Nálam addigra már megvolt ez a névötlet meg az egész koncepció, és mindenképpen valaki élő zenésszel együtt akartam megcsinálni.

- Tehát a közös munkát Trevira Modern-számokkal kezdtétek, és nem azokkal, amelyek a Yonderboi-albumra kerültek?

- Igen. Három-négy dalt barkácsoltunk össze a Trevira Modernhez, de azok a Yonderboi-anyagtól külön voltak kezelve. Már köztük volt a Dakkaragadacímű szám, ami évekkel később megjelent azon a kétszámos Trevira Modern-maxin. Ahhoz a hangokat még egy kék plexilemezről mintáztam: a Krugozorcímű szovjet magazinban volt benne, amit a nagynénémtől kaptam, aki orosztanár volt... Közben néhány külföldi válogatásra átvették a Doors-feldolgozást és a Cinnamon Kisses EP számaiból is néhányat, és a német Mole kiadótól 1998-ban vagy 99 elején már kaptam konkrét� felkérést, hogy várnának Yonderboi-albumot. Engem ez teljesen váratlanul ért. Nem éreztem olyan érettséget és szervezettséget a produkcióban, ami megengedné, hogy egy album kijöjjön, de persze játszottam a gondolattal és készültem erre. Elég hosszú időszakból voltak kiválogatva a vázlatok, amelyekből végül aShallow And Profound számai születtek, ugyanúgy, mint a mostani második album esetében, csakhogy az első lemeznél az előtte lévő időszak nem volt ismert közönség előtt. A Shallow And Profound végül 99 nyarán, őszén készült el.�

- Rögtön azután, hogy Balázzsal felköltöztetek Budapestre?

- Igen, de előtte még ott volt a Kamarás Iván-album is (a népszerű színművész Bombajócímű sanzon-feldolgozáslemezén Yonderboi asszisztens producerként, Zságer Balázs pedig zenei asszisztensként és billentyűsként szerepel - a szerk.) Azelőtt csak otthon ültünk a hálószobában Balázzsal, kihozta a szintit Mernyére a buszon, bedugtuk és ment az ötletelés. Szellemileg és fizikailag is elég közel voltunk egymáshoz, mert amikor Budapestre költöztünk, egy szobában laktunk, és ilyen tábori körülmények között zajlott a Kamarás-lemez elkészítése is. Romantikus, izgalmas időszak volt, sok élő zenésszel találkoztam, beszabadulhattam egy valódi stúdióba, láthattam, hogy mi hogyan zajlik, és ott ismertem meg sok zenészt, akik végül a Yonderboi-albumon játszottak.

- Kutzora Edina mikor került a képbe? Egy ilyen jó hangú énekesnőt ritkaság„csak úgy” találni.

- Balázson keresztül jött ez a kapcsolat, de volt benne valami mágikus véletlenszerűség is. Balázs öccsétől, Ákostól már évekkel azelőtt hallottam, hogy van egy Edina nevű lány, akinek jó hangja van, és Balázs vendéglátózott is együtt vele a Balatonnál, de már nem beszéltek vele évek óta, és nem is tudják, mi van vele. Aztán Balázs meg én Pesten, mikor már a Kamarás-lemezen dolgoztunk, egyszer csak összefutottunk vele. Utána megkérdeztem Balázst, villámtól sújtva, hogy „hú, ő ki volt?!” Mire Balázs közölte: „Hát ő az Edina.” Utána én ezzel foglalkoztam egy hétig, ez volt a fő beszédtémám. Aztán a Budai Parkszínpad mellett a sötétben, a parkban újra összetalálkoztunk vele, és ez volt az a pont, mikor azt gondoltam: „jó, ez már nem vicc, nem véletlen!” Edina így magától értetődően belecsöppent ebbe az egész projektbe, azt már nem tudom, hogy előbb magánéleti síkon-e vagy utóbb, de a két dolog együtt jött. Nagyon jó kis időszak volt, laktunk együtt hárman is sokáig. Nagyon vidám, békebeli albérlet volt.

Kattints a fotókra!

- A Yonderboi Quintet, amiben hármatok mellett már Kovács Andor gitáros és DJ Bootsie is benne volt, hogyan állt össze?

- A lemez megjelenése után jött kintről a felkérés, hogy menjünk koncertezni. A zenekarnak egyetlen próbája volt, ahol három tag volt jelen egy albérleti szobában. Minden menet közben alakult ki, az első 30-40 koncert arról szólt, hogy egyáltalán megszokjuk a témákat, és utána alakult csak ki egy valódi játék, valami magabiztosabb, élvezetesebb dolog. Az első koncert, ahol még csak hárman voltunk, Balázs, Edina és én, az Heidelbergben volt egy Gekko nevű klubban, aztán játszottunk Berlinben is, és utána jött csak az első magyarországi koncert, ahol már öten léptünk fel, a Garancsi-tónál, 2000 nyarán.

- Mennyit turnéztatok pontosan?

- Nagyon intenzíven az első másfél-két évet, és utána még voltak hébe-hóba koncertek. Körülbelül 150 fellépés volt összesen. 2003 októberében volt a legutolsó, az amszterdami Melkwegben.

- A Yonderboi Quintet egyik utolsó nagy koncertje, amit a magyar közönség is láthatott, a Felvonulási téren volt 2003 nyarának végén. Nem mutattatok túl jó formát.

- Az a koncert jól jelzi, mi zajlott a színfalak mögött. A legnagyobb probléma az volt, hogy szerteszét álltak már akkoriban a tagok, mindenhogy, emberileg, zeneileg, kémiailag már nem volt meg az az összetartás, ami szükséges lett volna... A hunyó abban én lehettem: magánéletileg is sújtott övezetben voltam, teljesen másban gondolkodtam, nagyon el akartam már távolodni az első lemeztől és attól a mókuskeréktől. Az első albumotcsak úgy megcsináltam, leginkább azért foglalkoztam zenével, mert irtóztam a kötöttségektől, a definiált tevékenységektől, de aztán hirtelen rám szakadt, hogy ez egy szakma, egy hivatás, kőkemény elfoglaltságokkal, időbeosztással, kötelezettségekkel. Dúlt bennem a harc, azt kérdeztem magamtól: „Biztos, hogy akarom én ezt az egészet?”

- Ráadásul addigra már a zenészeid nagy sikerrel koncerteztek külön is a Zagar zenekarral, és addigra a Local Broadcast című albumuk is kinn volt már.

- Igen, zavaros helyzet volt.

- A szakításod Edinával szintén befolyásolta a közös munkát, a koncertek hangulatát?

- Nem, szerencsére vele a mai napig töretlenül jó a viszonyom. Ilyen problémák nincsenek, amit jól mutat, hogy Edina az új albumon is szerepel.

- A Trevira Modern viszont időközben elvérzett.

- Balázzsal abban egyeztünk meg, hogy ha elkészül a Yonderboi-album, akkor utána rögtön megcsináljuk a Trevirát. Csakhogy a Shallow And Profoundnak nem várt következményei lettek, a nagy érdeklődés és a sok koncertezés, és idő hiányában a Trevira Modern elsikkadt, közben pedig Balázs elkezdte a Zagart is. De az igazság az, hogy mire a Shallow And Profound elkészült, addigra nekem már erősen csökkenőben volt a retro lelkesedésem, más irányba kezdtem érdeklődni, és valahogy széthullott a miértje a Trevira Modern produkciónak. 2003-ban azért még megcsináltuk azt a posztumusz Dakkaragada / Danubian Rhapsody maxit, mivel azzal a két dallal már annyira előrehaladtunk, hogy úgy érzetük mindketten, azokat már be kell fejeznünk, hogy legyen valami lenyomata a projektnek. Komolyan nekimentünk több körben, majd Deutsch Gáborral együtt egy hétig pepecseltünk az utómunkákkal. Azt a maxit igyekeztük méltó formában megjelentetni, ahogy korábban elterveztük.

- Hát jó, akkor most térjünk rá a Splendid Isolation című új albumodra.

- Jó, térjünk.

Yonderboi-interjú - 2. rész|

  LinkekYonderboiMole Listening PearlsCLS

Kapcsolódó cikkekYonderboi kedvenc számai (2000)Trevira Modern: Dakkaragada / Danubian Rhapsody„Szeretek maximálisan koncentrálni” - Zságer BalázsZagar: Szezon – Eastern Sugar (filmzenelemez)Zagar: Natural PhenomenaZságer Balázs (Zagar, Yonderboi Quintet) kedvencei (2001)DJ Bootsie: The Silent PartnerMagyar Ugar Vol. 1Junkie XL: Radio JXL – A Broadcast From The Computer Hell CabinHeaven Street Seven: Szállj ki és gyalogolj!Neo: Kontroll – a filmzeneAmber Smith: Nincs szükség ránkPink Floyd: Live At Pompeii - The Director`s CutDeep Purple: Heavy Metal PioneersPublic Enemy: RevolverlutionFuture Sound of Budapest Vol. 4Stoned Immaculate - The Music Of The Doors

The Doors: The Best Of The DoorsFatboy Slim: Sunset (Bird Of Prey)The Puzzle: Csak játék 1Ian Brown: SolarizedThe Stone Roses: The Very Best OfAmateur Night In The Big Top: Amateur Night In The Big TopNew Order: Waiting For The Sirens' CallDavid Bowie bécsi koncertjeDire Straits: Sultans Of SwingMorrissey: Live At Earls Court„Nagy képzelőerővel és kis őrültséggel” – Juliette Lewis

Kattints a fotókra!

- 2001 táján arról beszéltél, hogy a downtempós Shallow And Profound után a második Yonderboi-albumot már keményebb hiphopos lemeznek akarod - aztán végül egyáltalán nem olyan lett. Hogyan alakult a koncepció az évek során? Hogyan telt el ez a négy-öt év?

- Folyamatosan jelen volt nálam a gitárzenekari ízlés a zenehallgatás terén, de eleinte még nem gondoltam, hogy ilyen jellegű dalokat akarok, vagy hogy tudnék egyáltalán. Mindig úgy érzetem, hogy a dalszerzés a zenészek asztala, az ilyen „ragasztóemberek”, mint én, olyat nem tudnak. Titokzatos dolognak tűnt nekem, hogyan írnak dalokat, gitárral, komolyabban megcsinálva. Először a hiphophoz akartam visszakanyarodni, de a végére rengeteg más is bekerült a képbe. Ennek ellenére a hiphop produceri ízlés, gondolkodásmód áthatja az albumot szerintem. Amúgy már az elsőnek is így álltam neki...

- Most így utólag meghallgatva nekem hiphop lemeznek is hangzik a Shallow And Profound. Azzal a sok szkreccsel...

- Igen, érdekes, hogy külföldön is sokszor az urban kategóriába rakják, olyan helyekre, ahol csak hiphop előadók vannak rajtam kívül. Ez kicsit meglepő, de leginkább megtisztelő... Szóval a második lemezhez sok ilyen instrumentális hiphop vázlatot készítettem, illetve elektronikus tánczenei dolgokat. Főleg amikor elkezdtem DJ-zni, abbahagytam ezt a használtlemezbolt-túró attitűdöt és elkezdtem modern zenéket is felrakni, akkor szembesültem fokozatosan a modern stúdiótechnikával, hogy mi minden van ezekben a lehetőségekben... Sok mindenbe belefogtam, megpróbáltam ezt is, azt is, és csak fokozatosan kezdett ezekre az alapokra rárétegeződni a gitáros hangzás, illetve a dalszerű felépítés. A DJ-szettjeimhez elkezdtem olyan elektronikus tánczenei jellemzőkkel rendelkező számokat keresni, amik közben dalszerkezetűek is. Rengeteg sok zenét hallgattam, és keresgéltem olyan előadókat, olyan számokat, ahol megvannak ezek a jellemzők, és próbáltam figyelni, miért tetszik ez vagy az nekem. Nagyon sokáig rá voltam csavarodva például Ian Brownra és a Stone Rosesra, de a Happy Mondayst és a New Ordert is nagyon szerettem sokáig, ezt az egész manchesteri rave-et, a „Madchester” időszakot. David Bowie-t is sokat hallgattam: ő úgy ír dalokat, hogy baromi érdekes és egyéni marad, kiszámíthatatlan, meglepetések vannak a dalstruktúráiban...

Volt olyan időszak is, amikor nem hallgattam zenét, inkább filmeket néztem, az volt az input... Végül célkitűzéssé vált, hogy mindenképp szeretnék igazi dalokat írni, mindegy, hogy hogyan, de meg akarom próbálni. Kísérleteztem, felvetettem magamat mikrofonnal, és auto-tune-nal meg vocoderrel modulálgattam, bántogattam a dolgokat, és közben szövegeket farigcsáltam. Lassan készültek, éveken át, sziszifuszi munka volt. Nem néztem utána, hogyan kell, mik ennek a szabályai, próbáltam ezt is a magam feje után haladva, amennyire lehet. Aztán pedig az volt a nehéz meccs, hogy megtaláljam hozzájuk az énekhangokat. 

- ASplendid Isolation albumon végül a Heaven Street Seven-es Szűcs Krisztián énekli a dalaidat, illetve egy számot az Amber Smith énekese, Poniklo Imre, de korábban a Puzzle frontemberével, a Zagarban is közreműködő Ligeti Györggyel is megpróbálkoztál például.

- Igen, csakhogy ő már az elején mondta, hogy szívesen segít nekem a munkálatoknál, a demóknál, de nem szeretne a végleges énekes lenni a lemezen, inkább a Puzzle-re szeretett volna jobban koncentrálni.

- Aztán ott volt a Supersonic együttes frontembere, Bakó Balázs is.

- Igen, ő is felénekelt egy számot, az ő hangjának a karaktere is tetszett nagyon. Aztán Imrével is kipróbáltam a számokat, de végül Krisztián bizonyult a megfelelőnek, aki végül a fő énekes lett a lemezen, három dallal. De Gyuri is felénekelte majdnem mindet, és Bakó Balázzsal is megpróbáltuk őket, szóval elég hosszú úton jutottak el a végleges formájukig.

- A holland DJ-producer, Junkie XL hogyan került a képbe, és mekkora szerepe volt?

- Vele 2003 októberében ismerkedtem meg a már említett legutolsó Melkweg-koncert alkalmával. Elmentem a stúdiójába, beszélgettünk és felajánlotta, hogy segít nekem megcsinálni azt az albumot, amit én szeretnék. Mikor meghallgatta a vázlatokat, mondta, hogy ezzel tudna is mit kezdeni. Korábban, a karrierje elején gitározott egy zenekarban, megjárta a zenészi szamárlétra minden fokát, de ezt sokan nem tudják róla, mert a saját zenéjéből egy szűkebb spektrum látszik csak. Kellemes meglepetés volt, mert először aggódtam, hogy távol áll egymástól a kettőnk zenei világa, s hogy vajon mi fog ebből majd kisülni. De már az első napon kiderült, hogy tud más irányba is gondolkodni, és érti, hogy mit szeretnék. Hatalmas rutinnal rendelkezik. Nemcsak egy szimpla hangmérnökségről beszélhetünk: ő is egy producer-előadó, és abban, amit én csinálok, technikailag nagyobb gyakorlata, rutinja van. Vittem neki egy kész kisávolt anyagot, és számról számra sorban végighaladtunk rajta. A demó elkészítése 2004 nyarán történt a Los Angeles-i stúdiójában, a dobokat megpiszkáltuk egy picit, különböző rétegeket raktunk mellé, ahol szükséges volt, illetve elvégeztük az egyéb csinosításokat. A végleges keverést aztán 2005 nyarán csináltuk, szintén Los Angelesben. A két nyári session között pedig én itthon pofozgattam tovább az anyagot, és az élő felvételeket tökéletesítettem a közreműködő

zenészekkel. Junkie XL kreditje végül sonic producer lett a lemezen, ezt találtuk ki rá. A lemezanyag formai megjelenéséhez járult hozzá. Engem állandóan elhúz a tartalom, nem tudok racionális és objektív lenni, tehát ilyen ponton jó beavatni egy külső szemlélőt, egy friss fület... Segített a vonóshangszerelésekben, de a hangszeres tudását is hozzáadta: gitározik aFollow Me Home-ban és basszusozik a Love Hidesban.

- A lemez íve, felépítése mikorra kristályosodott ki? 

Kattints a fotókra!

- 2003 végén vagy 2004 elején már fix tracklistával dolgoztam. Egy ilyen eklektikus lemeznél ez muszáj is.

- Maga a Splendid Isolationlemezcím hogyan és mikor jött, és mennyiben határozta meg az album felépítését, koncepcióját? 

- 2002-2003 táján hallottam újra a kifejezést, és beugrott, hogy a gimnáziumi történelemórán is szóba került Anglia külpolitikája kapcsán. Rögtön magaménak éreztem a kifejezést: azt imádom benne, hogy kaleidoszkópszerű, rengeteg jelentéssel bíró ellentmondás. És ha ebbe az ellentmondásba belegondolok, úgy érzem, nagyon jól kifejezi az élet és a gyarló ember-lét egy fontos alapvonását. Miszerint mindenki maga ül a saját pilótafülkéjében, ha tetszik, ha nem... és a járművet vezetni kell ahhoz, hogy jó dolgokat láthassunk az ablakon kibámulva. Persze, most ezt mondom példának, de volt már legalább félszáz megfejtésem rá, és biztos lesz is még sok. Remélem, a hallgatók is megtalálják rá a személyes, saját értelmezésüket. Ez a soundtrack amolyan segítség, támpont akar lenni a nagy valós idejű filmhez. Mert fel kell fogni: ez már maga az élő adás, nem holmi megelőző főpróba.

- Az új albumon minden korábbi munkádnál erősebb a filmes hatás, ami több számban konkrét filmszöveg-idézetek formájában is megnyilvánul.

- Miközben rengeteg zenei vázlatot vettem fel, rengeteg filmet is néztem, és ha a filmekből megtetszettek sorok, azokat is kimintáztam. Hallgattam a zenei ötleteket, hallgattam a kivett dialógusokat, és összekapcsolgattam őket. Ezek olyan kedvenc sorok, amik passzoltak is a lemezkoncepcióba. 

- Pokolraszállás, sátáni kísértések, isteni válaszok keresése, Jézus Júdáshoz intézett szavai, a szeretet mindenhatósága - elég nagyigényű, spirituális témák szövik át az albumot. Hogyhogy ez lett a lemez egyik fő gondolatköre? 

- A lemez gondolatisága mindig megegyezik az én sajátommal, aktuális lenyomata egy életszakasznak, az engem foglalkoztató kérdéseknek. Ezeket igyekeztem egyetemes szintre helyezni, amennyire csak lehet. Tehát részben kiszínezett, valóságon alapuló fikció, mint minden történetbázisú művészeti egység. Az album nem egy teljes mértékben előre elhatározott ívet jár be, hanem számomra is közben mutatta meg magát fokozatosan. Az apró részletek szövedékéből bontakozik ki maga a kép, vagy ahogy Pilinszky mondja: „Az össze-vissza zűrzavar kitárul”.

- Akkor most menjünk akkor végig a lemezen, a számokon egyenként! AzAll We Go To Hell nyitánya például mintha át akarna kötni az első album végéhez, azzal a régi hegedűs motívummal. Az valami magyar nótából való?

- Nem magyar, de kelet-európai, egy sanzonból van a harmincas évekből. A szám első verziója a Shallow And Profoundra készült, de akkor még nem találtam meg hozzá a megfelelő ütemet, és dalkezdemény formában maradt. A gyerekkórus gondolata jóval később jött egy hajnali kósza ötletként. A dal címe, amint ezt már többen is mondták, nyelvtanilag helytelen angolul, de ezzel azt akartam mondani gyereknyelven, hogy „mind menjünk a fenébe!” Ennek így kellett lennie.

- Az Amorban olasz szöveget hallunk.

- Ez szintén nagyon régi számkezdemény, ez volt talán a második, ami azAll We Go To Hell után el is készült, tehát eléggé időrendi is a dalsorrend. Egy olasz ismerősöm, Rosanna Cirasino mondja rajta a saját maga által írt versét, de úgy, hogy előtte nem hallotta a számot: elküldte nekem az ő általa elképzelt ritmusban felvéve a verset, és én rávágtam a dallamra. Tudtam erről a verséről, és gondoltam, hogy a hangja nagyon passzolna ehhez a számhoz.

- Az Eyes For You-ban az I Only Have Eyes For You című ősrégi sztenderd egy részlete hallható.

- Sokáig ez a szám volt a kedvencem a lemezen, bár ezt majdnem mindegyikről el lehetne mondani. Sötét darabnak tartom, furcsa, ünnepélyes, temetési hangulata van. Az I Only Have Eyes For You-t először a Bronxi mese című filmben hallottam, ahol zseniálisan használták az a capellarészeket. A szerzők oldaláról megkaptuk az engedélyt, hogy felhasználjuk, de az eredeti hangfelvétel jogait sajnos nem, az zárolva volt. Létezik Angliában egy cég, a Replay Heaven, ahol azzal foglakoznak, hogy az eredetihez minél közelebb álló reprodukciókat készítenek zeneszámokból ilyen esetekben - velük

készíttettük el, amire szükségünk volt. Amúgy az eredeti a Flamingos nevű amerikai vokálegyüttestől lett volna, az ő verziójuk nagy sláger volt az ötvenes évek végén.

- A Szűcs Krisztián által énekelt Badly Broken Butterflies nyitja az album magját adó dalsorozatot: ez az első igazi dalforma a lemezen. 

- Igen, és egyben ez volt az első ilyen típusú dalom is: ennek már 2001 körül megvolt a gitárrésze. De a szám egészen a legutolsó pillanatig nem igazán akarta mutatni magát. 2004-ben a demokészítés idején úgy döntöttünk, hogy instrumentálisnak hagyjuk meg. A dalszöveg ugyan megvolt, volt is belőle egy erősebb megközelítés, amit Gyuri énekelt fel, és szerintem nagyon jól is sikerült. Végül Krisztiánnal, nem is tudom hányadik nekifutásra vettük fel. Aztán eltelt egy fél év, és amikor raktuk össze, hirtelen működni kezdett. Ez egy nagyon személyes szám. Magánéleti dolgok inspirálták, illetve Szabó Gábor, a híres magyar heroinista gitáros (az 1936-os születésű Szabó húszévesen emigrált Amerikába, ahol a dzsessz, illetve a dzsessz-rock valóságos legendája lett, de épp egy budapesti látogatása során hunyt el 1982-ben - a szerk.). A lemezeit nagyon szeretem, és kivételesen nagy tehetségnek tartom őt, géniusznak.

- A Follow Me Home egy Dire Straits-feldolgozás, női verzióban.

- Azt a Dire Straits-dalt először 18 évesen hallottam, egy barátom mutatta. Addigra már megvolt a Doors-feldolgozásom, és láttam, hogy ez a két szám, a Riders On The Storm és a Follow Me Home nagyon hasonlít egymásra. Eleinte viccnek szántam: ugyanarra a beatre rátettem a gitárt és működött, a két dal egyazon harmóniában volt, és oda-vissza lehetett őket tologatni. Végül ez a szám is eltávolodott a kiindulóponttól, például feljebb került az ének, mert Edina énekli. Egy korai verzióját már a Felvonulási téren is játszottuk 2003-ban, de akkor még más basszusmenet volt benne.

- Az első kislemez- és klipdalnak választott Were You Thinking Of Me?-t, ami talán az album legjobb száma, Poniklo Imrével közösen írtad. 

- Az új album lényegében egyszemélyes projekt a részemről, mert nagyon akartam magamnak valamit bizonyítani, de ez az egy dal viszont egy nagyon kollektív munka. A lemez kapcsán a végső konklúzióm egyébként az, hogy nagyon izgalmas, nagyon jó egyedül dolgozni és létrehozni dolgokat, de a zene, mint olyan, egy szociális műfaj: a valódi csoda akkor kezdődik, ha több ember teszi össze a magáét. A Were You Thinking Of Me? basszusdallamát még '99-ben rögzítettük a Shallow And Profound egy számához, ami végül nem készült el. Utána 2001-2002 táján összebarkácsoltam egy olyan verziót, amiben felgyorsítottam, négy-öt hanggal magasabban használtam a basszussávot, egy akkordmenetet pedig rátettem szintipadokra, és utána egy ilyen loop formájában létezett még egy-két évig. 2003 nyarán Andorral kezdtük el a gitárokat nézegetni, felvettünk egy kis gitárreszelést, ami valamennyire előrelendítette a számot. Majd pár hónappal később megismerkedtem Imrével, elkezdtünk zenéket hallgatni, mutattam neki pár alapot, és ahogy meghallotta ezt a loopot, rögtön mondta, hogy nagyon tetszik neki, hadd próbáljon meg írni rá egy számot. Hozott halandzsa angollal egy énekdallamot, ami nagyon megtetszett nekem, el is mondtam a vízióimat arról, hogy szerintem mi történik a számban, „mit látunk a képen.” Ő ez alapján megírta ezt az angol szöveget, ami kicsit krimiszerű, ilyen szabdalt, hiányos krimi... Aztán még Ábrahám Zsolt tett hozzá sokat az ő gitársávjaival. A basszusgitárt pedig végül újra felvettük Oszival (Ács Oszkárral, aki régebben Ábrahám Zsolttal dolgozott az Időrablók zenekarban, mostanában pedig Poniklo Imre mellett játszik az Amber Smith-ben - a szerk.), szóval a Smiths-párti magyar gitárzenészek egyesültek ebben a számban. 2005 tavaszán rájöttem, hogy meg kell kicsit keményíteni a dalt: szerettem volna bele egy sivítós big muffos gitárhangot, amit Zsolttal fel is vettünk, nyáron pedig átprogramoztuk a dobrészeket Junkie-val, és így nyerte el a végleges formáját.

- A People Always Talk About The Weatherben ismét Krisztián énekel.

- Azt hiszem, ez a kedvencem. Ez volt a leghosszabb utat bejáró dal, az biztos. Ennek készült a legtöbb verziója, huszon-harminc darab. Krisztián hozta a túllendülést a holtponton: ahogy ő bekerült a képbe, a dal rögtön feléledt, a zenei rész is meglódult. A legutolsó lökés, ami helyre tette, az volt, hogy Zsolttal felvettünk egy akusztikus gitár szólamot 2005 májusában, és azzal lett teljes... A sztorija kicsit olyan, mint a nyuszikás vicc: ha van rajta sapka, akkor azért verik meg, ha nincsen, akkor meg azért. Ilyen szempontból a magyar, illetve kelet-európai lélekre reflektál.

- A Szűcs Krisztiánnal felvett harmadik szám, a Love Hides egy újabb Doors-átdolgozás a pályádon.

- Igen, Jim Morrison zseniális erejű sorai... Két Doors-koncertlemezen is hallottam, Morrison kaotikus bluesszerű alapra kántálja ezt a szöveget, de nincs konkrét szerkezete, se dallam. Úgy éreztem, hogy ez a szöveg sokkal általánosabb érvényű, és lehetne rá építeni egy teljesen más számot is... Amúgy nincs elhatározott Doors-mániám, nem vagyok kiköpött Doors-rajongó, nincs is meg minden lemez, de

amit ismerek, azt nagy erejűnek tartom.

- A Motor című szám indítja a lemez harmadik harmadát, a filmzenés utazást. 

Kattints a fotókra!

- A Motor az én gitármeccsem. Amikor megvettem a fekete gitáromat, ez volt az első, amit feljátszottam vele. Nem akart bonyolult szám lenni. Próbálkoztunk vokális verzióval is, Krisztián lelkesedett érte, de végül instrumentális maradt. Az ének foszlányos lett volna, Krisztián némelyik motívumot egy görögkeleti kórussal képzelte el, a többi részt, amit vázlatosan felénekelt, azt egy nagyon rossz mikrofonnal vettük fel: kicsit punkos, olyan Shaun Ryder-es, szóval nagyon jó sound lett, de végül nem is használtuk. Ezt a számot Az Igazak című film inspirálta, abból is Sam Shepard karaktere, a Yeager nevű vadászpilóta, aki törött bordával is megdönti a hangsebességet.

- A Trains In The Night egy újabb ének nélküli, utazós szám.

- Ez eléggé rövid idő alatt készült, pár nap, talán egy hét alatt, egy fény nélküli nyári időszakban. Nagyon magam alatt voltam, és úgy éreztem, mintha éjjel-nappal világosszürke fény jönne mindenhonnan. Leültem a szinti elé, elkezdtem nyomogatni, és felvettem azt, nem is tempóra, ritmusra, hanem csak ahogy jött, és utána ahhoz igazítva készítettem el a zenét. AMotornál ugyanígy volt, csak gitárral. A Trains In The Night nem is annyira dal, inkább átmenet, folyamatosan mozog.

- A Soulbitch egy bluesos alapú, horrorisztikus sci-fi darab.

- Na ez a legrövidebb idő alatt készült dal a lemezen és a legfiatalabb is. 2004. január-február tájáról való. A mesterséges intelligencia nagyon divatos téma a modern tudományban, mindenki nagyon tárgyszerűen foglakozik vele, de én azon gondolkodtam el, hogy ha először elkezd valóban élni egy gép, akkor nem fog nagyon örülni: hisztizni fog, fellázad a rabszolgasors ellen. „Mallory a számítógépben”, az a fajta lelki alkat, tudod, Mallory a Született gyilkosokból.

- A Before You Snap szintén egy sötét szám.

- Ez egy kuriózum, kakukktojás az albumon, jó a lemezzáráshoz. Kicsit Tim Burton-ös, fekete humor inspirálta. Nincs teljesen komolyan gondolva, de ha akarom, akár úgy is fel lehet fogni... Egy nagyon régi bakelitet tettem fel hallgatni, amin „hamisított klasszikus zene” volt: klasszikus zenei szerzők modorában írtak darabokat az ötvenes-hatvanas években. Titokzatos lemez, aminek nem lehet kideríteni pontosan a szerzőit. Akkoriban nagyon besokalltam a zenehallgatástól: zavart, hogy mindent analitikusan hallgatok, folyton azt figyelem, mi hogyan van felépítve. Ezért valami olyasmit kerestem, amit nem így hallgatok, csak kikapcsoló jelleggel. Feltettem hát ezt a zongoralemezt, és befeküdtem a kádba, de egyszer csak a közepén hallottam valamit, amire felkaptam a fejem: „úú, de kurva jó ez, ez egy loop!” Rögtön ki kellett szállnom a kádból, és így vizesen odamentem a lemezjátszóhoz, hogy visszább tegyem a tűt. A szám első fele ebből született. Utána kiváló csellókat vettünk fel Márkos

Bercivel, aki egy kivételes zenei jelenség, mert valódi átjárása van a klasszikus és a modern zene között. Az All We Go To Hellben és a Trains In The Nightban is hallható a játéka.

- Az Even If You Are Victoriousaz album zárószáma, és olyanra is van megcsinálva.

- Ezt szintén én gitároztam, a lassú gitározás kísérlete. Sokáig nem volt konkrét véleményem a számról, de pozitív visszajelzéseket kaptam, és később már én is úgy éreztem, hogy ez egy független kis stresszmentes szám, ami jó lesz a végére. Mint amikor a feliratok mennek a vásznon, ahogy a moziból mennek ki az emberek... Amúgy lett volna egy 14. szám is, egy rejtett track, egy meghasadt ambient valami, egy amolyan atmoszférikus darab, de aztán mégsem készült el, mert végül úgy döntöttem, hogy egy nagyon konkrét véget szeretnék a lemeznek.

- Ebben a számban a Legendary Pink Dots énekese, Edward Kaspel beszél a gonoszon győzedelmeskedő szeretet erejéről.

- Ez a Kaspel-kapcsolat Ábrahám Zsolt révén jött. A Legendary Pink Dots lemezeit is általa ismertem meg, és már akkor felfigyeltem arra, hogy Kaspel nagyon erős, amikor beszél, nagyon szuggesztív, ahogy mondja a szövegeket. Karcosság van benne, érett életszemlélet, ami ehhez a számhoz is kellett. Felvettük vele a kapcsolatot e-mailben, és ő nagyon szívesen megcsinálta, és e-mailben visszaküldte az általa elkészített verziót.

- Végezetül itt a nagy kérdés: hogyan fogod koncertszínpadra vinni ezt az anyagot?

- Ahogy az első lemez esetében is, ezt a mostanit szintén egyszerűsíteni kell ahhoz, hogy élőben előadjuk rendesen, illetve turnéra vigyük. Úgy néz ki, hogy Ábrahám Zsolt biztosan benne lesz a koncertzenekarban gitárosként, és valószínűleg Krisztián lesz a fix énekes. Egy négy-öt fős alapfelállás lenne, és ahol lehetőség lesz rá, ott lenne egy kibővítettebb verzió, Imrével vagy, mondjuk, egy extra gitárossal. Ezt a Yonderboi-dolgot egy független projektnek tartom, amihez alakalomszerűen csatlakozhat rengeteg más ember is. A magyarországi koncertekre például szívesen is látnék sokkal több közreműködőt a színpadon, legyen az akár Andor, Imre, Edina... Ahol ez megoldható, az lenne a legtökéletesebb, hogy aki a lemezen játszotta, énekelte az adott számokat, az adja elő a koncerten is. Az is eldöntendő kérdés még, hogy a Shallow And Profoundról mit játsszunk: nyilván azok a számok, amiket a várnának az első albumról, nem biztos, hogy azok, amiket én játszani szeretnék, vagy amiket rokonnak érzek a mostani lemezzel. Ez egy nagy falat még, hogy ezt az új koncertprodukciót összerakjuk - ez áll most előttem.

archív fotók: Széll Lászlóportréfotók: Olaf Heineinterjúfotók: Nemes Lilla

 

interjú: Déri Zsolt