Babeş – Bolyai TudományegyetemBölcsészettudomány Kar

I. év

Képszerkesztési eljárások József Attila Külvárosi éj című versében

Dolgozat

Készítette: Tunyogi Andrea

Angol – magyar szak

Kolozsvár, 2010

Az emberiséget mindig is foglalkoztatták az élet nagy kérdései. A lét, az élet

értelme, az Univerzum titokzatos dolgainak a boncolgatásai, olyan témakörbe tartoznak,

amelyről az emberek szívesen beszélnek, illetve elmélkednek. Már az ókor jeles

filozófusai olyan hipotéziseket alkottak, amelyekben igyekeznek logikus magyarázatokat

adni a fentiekben felvetett problémákra, kérdésekre. Platón például a valóság és az

igazság problematikáját szemlélteti „barlanghasonlatában”. Mi tekinthető valóságnak? A

barlangbeli tűz és a falra vetődött árnyékok, vagy a Nap és a külső világ, a tágabb

horizont, amelyet egy kiváltságos helyzetben levő barlanglakó megtapasztal? Egyáltalán

mi bíztosítja azt, hogy nem létezik egy, a Napnál felsőbbrendű igazság, amelyben a Nap,

egy barlangbeli tűz csupán?

A filozófia nem az egyetlen tudományág, amely ilyen jellegű kérdéseket vizsgál.

Az irodalmat ugyanúgy foglalkoztatják az élet nagy kérdései. Sok műalkotás próbálkozik

meg azzal a feladattal, hogy a valóságot papírra vetítse, keretek közé zárja. Egy tájkép

például a természet valós elemeit tükrözi. De az a fa, vagy folyó, amely a megjelenik a

vásznon valóság –e, vagy csak egy hű másolat? Egy vers tájleíró eleme visszatudja –e

adni a valóság képét, vagy módosít rajta?

Vizsgáljuk meg a perspektíva fogalmát például a képzőművészetben. Ez az

eljárás bizonyítja a művész azon törekvését, hogy minél valósághűbben ábrázoljon egy

tárgyat. Ez viszonylag nehéz feladat, főleg a térben elhelyezkedő tárgyak esetében. A

kihívás nehézsége ellenére, a művésznek sikerül térbeli elemeket, síkban ábrázolni, oly

módon, hogy a közelebbi tárgyakat nagyobbnak, a távolabbiakat pedig kisebbnek tűnteti

fel. Ezt nevezik perspektivikus ábrázolásmódnak. Feltevődik viszont a kérdés, hogy

tényleg a valóságot ábrázolja-e? Nem tekinthető e perspektivikus ábrázolásmód egy

optikai csalódásnak, amely a valóság érzetét kelti csak?

A perspektíva fogalma nem csak a képzőművészetben haszálható. Az irodalmi

alkotásokban is gyakran előfordul mint nézőpont, illetve nézőpontváltás. Köztudott az a

tény, hogy egy irodalmi alkotást több nézőpontból közelíthetünk meg. A nézőpontváltás

abban nyílvánul meg, hogy egy bizonyos részletnél egy dolog kerül a középpontba, míg

egy másik részlet teljesen új világot tár fel. Annak értelmében, hogy ne elvont hanem

konkrét dolgokkal foglalkozzunk, egy verspélda elemzésére kerül sor, amelyben

megvizsgáljuk a képszerkesztése lehetőségeket, illetve a perspektíva váltásokat. E példa,

amely konkretizálja ezen elvont tényeket, József Attila Külvárosi éj című verse.

József Attila ezen versére nagymértékben jellemző a perspektíva váltás, ugyanis a

költemény során párhuzamot von a külvilág és belső világa között. A környező táj,

amelyet bemutat az éj leszállásakor, nem szűkül le csupán egy esti képre, hanem sokkal

mélyebb üzenete van: a lírai-én lelkivilágát reflektálja, azt a világot, amelyet oly sötét és

oly kísértetiesen csendes, mint az éjszakába burkolózó kisváros.

A vers, egy külső táj bemutatásával indul. Az alkonyat beköszönt, és a „fény

hálóját lassan emeli” fel a mellékudvarról. Egy hasonlattal szemlélteti azt, hogy

miképpen árasztja el a konyhát a belopakodó sötétség: „mint gödör a víz fenekén,

konyhánk már homállyal teli.” Eltekintve ezen alkonyati kép szemlélésétől, figyeljük

meg a „gödör” és „homály” hangulati minőségét. Ezek a szavak, negatív értékűek, tehát

nyomasztó és borús hangulatot árasztanak. Mikor az éj leszáll, már minden bizonytalan

és titokzatos, hisz nincs ott a fény, amely bíztonságot és tisztánlátást bíztosít. A lírai-én

belső világa is ilyen titokzatos és fénytől mentes, szinte érzi, hogy a meleget és

boldogságot bíztosító fény hogyan szivárog ki fokozatosan életéből.

Az éj lassan közelít a kisváros fele. Érdekes képet fest az „olajos rongyok” művészi jelző,

amely azt érzékelteti, hogy az éj csak itt-ott szennyezte be az eget sötét foltjaival. Emberi

tulajdonságokkal ruházza fel az éjszakát, aki „ megáll”, „sóhajt”, majd „leül a város

szélinél”. Ezen elfáradt, gondterhelt képet, melyet az éjről nyújt, párhuzamba vonhatjuk a

lírai-én megtört lelkével. Mintha az éj érkezésével nem akarná megzavarni azt a csendes

és statikus képet, amelyet ő maga okoz. Majd „inogva” továbbindul, és különös módon,

nem arra törekszik, hogy rázúdítsa a sötétséget a városra, mint ahogy az természetes

lenne, hanem apró fényt gyújt, „hogy égjen”. Miért gyújt fényt, ha épp ő az aki érkeztével

elűzi azt? Talán retteg saját hatalmától? Arra következtethetünk, hogy a kilátástalan

helyzet, a sötét belső világ talán nem is olyan sötét, mert ott csillog egy apró fényforrás,

amely bármennyire is parányi, meleget és bíztonságot áraszt. Tovább fokozódik a fény

terjedése, amely a nyomasztó hangulatot is feloldja, már – már kellemessé téve azt. A

„lágy fény” művészi jelző, egy új perspektívát von be, és már nem a sötétség borzalmaira

esik a hangsúly, hanem a fény kellemes jelenlétére.

Továbbá, újra visszatérnek a kellemetlen érzések, mintha visszavágnának az

előző szakasz kellemes hangulatára. „Boltos temetőhöz” és „családi kriptához” hasonlítja

a sötétsébe burkolózó gyárakat, amelyek kísértetiesen hallgatnak a beálló csöndben.

Mindeddig, mozdulatlanság jellemezte a bemutatott tájat. A csendet viszont egy

macska töri meg, és innen dinamikusabbá válik a vers ritmusa. Vonatfütty hallatszik,

amely már auditív elemeket is beépít ebbe az alkonyodó tájba. Az olyan igék, mint

„motyog”, „iramodik”, „szimatol” egyre mozgalmasabbá varázsolják az alkonyatot.

Olyan érzést kelt bennünk, mintha a kísérteties, túlvilági csend feloldódna, és egyre

emberközelibb viszonyba kerülne ezen egész táj. Megfigyelhető, hogy egy kívülről befele

történő szemlélődés megy végbe, a távoli égtől eljtunk az emberek körébe, és ez nem áll

meg itt, hanem a továbbiakban betekintést nyerünk egy kocsmába, ahonnan „romlott

fény” árad. Az eddigiekben csak pozitív jelzők társultak a fényhez, most pedig

visszataszító érzést kelt bennünk ez a minősítés. „Fuldokolva leng a lámpa” is, amely

tovább fokozza ezt a bizarr hangulatot. Milyen hírtelen hangulatváltások és bizarr

asszociációk jellemzőek erre az alkotásra! A lírai – én lelki világa is ilyen ingadozó és

váratlan fordulatokkal teli?

Egy napszámos virraszt a kocsmában, és annak ellenére, hogy a kocsma a

vígadozások helye, őt bánat lepi el. Ez az ellentét újra a reménytelenségre, a

kilátástalanságra tereli el a figyelmünket. Csak azért villan fel a reménysugár, hogy újra a

porba hulljon.

„Minden nedves, minden nehéz. A nyomor országairól térképet rajzol a penész.” Milyen

nyomasztó képet tárnak elénk ezek a sorok! Egyre elkeseredettebb a hangulat, egyre

jobban hasonlít egy reményvesztett ember nézőpontjához az egész táj. Itt először kiált fel

a lírai-én: „óh éj!” panaszos kiáltása itt végérvényesen bizonyítja azt, hogy nem egy

egyszerű, alkonyati kép lefestése volt a cél, hanem ennél sokkal több. Minden jelzés

túlmutat önmagán: a fény, a sötétség kontrasztja, a sírás, a mocorgás, az éj lassú

közeledte. A lírai – én megszólítja, segítségül hívja az éj hatalmát: „Légy szenem,

füstölögj itt a szívemen, olvaszd ki bennem a vasat”. Itt más egészen közel kerül az éj,

behatol a lelki világába, égeti, formálja azt. A tájleírás teljesen átértékelődik, és előtérbe

kerül a lelki világ, amely újabb perspektíva váltás a költeményen belül. A kétségbeesés

kiáltása ez, olyan helyzetben, amikor már nincs más megoldás, csak teljes gőzzel

szembenézni azzal ami ránk vár. Beletörődve az éj nehéz és komor voltába, azt teszi, ami

ebben az esetben a leglogikusabb: alszik ő is. Elfogadja sorsát, belátja, hogy az éj

hatalmasabb, és úszik tovább az elkerűlhetetlen hatalmas árjával.

A vers gazdag képsorozata csodálatosan szemlélteti a tájleírást, szinte látni

minden mozdulatát, minden apró árnyát az éjnek. De feltevődik a kérdés: hol a valóság?

A vers a valóságot írja le, vagy a valóság egy másolata csupán? A képszerkesztési

eljárások valósághűen tükrözik a táj bemutatását. A párhuzam pedig, amelyet saját lelki

világával von, egy új perspektívát alakít ki a versben.

A körülöttünk levő világ művészet. Minden műalkotás, legyen az vers vagy

festmény, a környező világból merít ihletet, amibe a műalkotó majd belefoglalja saját

perspektíváját, gondolatvilágát. Minden műalkotás egy üzenete hordoz. Olyan üzenetet,

amelyet az értelmező kell napvilágra hozzon. József Attila verse mély meditációra

készteti az olvasót, arra ,hogy elgondolkodjon az élet értelmén, az élet nagy kérdésein

amelyek annyi alkotót inspiráltak. Az élet művészet. Az, hogy ki hogyan interpretálja,

csakis rajta múlik.