AMBRUS ZOLTÁN MUNKÁI

XIV.

VEZETŐ ELMÉK

IRODALMI KARCOLATOK

BUDAPEST MDCCCGXIII

VIII... ÜLLŐI-UT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREKIRODALMI INTÉZET R.-T.

AMBRUS ZOLTÁN

VEZETŐ ELMÉK

IRODALMI KARCOLATOK

BUDAPEST MDCCCCXIII

VIII., ÜLLŐI-UT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREKIRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL

A NAP nyomdavállalat nyomása, Budapest, VIII., Rökk Szilárd-utca 9.

DICKENS.

Taine Hippolyte — Anglia irodalom-történetérőlirt munkájában — egy helyütt*) ezt írja Dickensről:„Alapjában véve Dickens valamennyi regénye ez egymondásba foglalható össze: Legyetek jók és szeressetek;igazi öröm csak a sziv megindulásaiban van; az érze-lem teszi az egész embert. Hagyjátok a tudományt abölcsekre, a büszkeséget a nemesekre, a fényűzést agazdagokra; legyetek részvéttel az alázatos nyomorú-ság iránt; a legcsekélyebb és legmegvetettebb lény egy-maga annyit érhet, mint a hatalmas és büszke lényekezrei. Óvakodjatok megsérteni a gyöngéd lelkeket,melyek minden állapotban, minden köntös alatt, mindenkorban virágzanak. Higyjétek, hogy az emberiesség, aszánalom, a bocsánat a legszebb az emberben; higy-jétek, hogy a bensőség, az ömlengés, a gyöngédség, aköny a legédesebb ezen a világon. Élni semmi; hatal-masnak, bölcsnek, híresnek lenni kevés; hasznosnaklenni nem elég. Csak az élt és csak az ember, aki sirta jótett emlékére, melyet adott, vagy amelyet kapott.”

Valóban ez a foglalata, tartalma, összes tanulságaminden Dickens-regénynek. És kétségtelen, hogyDickens leglelkesebb csodálói, akik halálukig nem felejt-hetik Gopperfield-et és Dombey-t, akik egy életen át aszivökben hordják Dóra és Ágnes képét, akik úgy emlé-keznek Pegotty bárkájára, mintha maguk is ott laktakvolna gyermekkorukban, arra a kérdésre, hogy mi az

*) Taine Hippolit Adolf: Az angol irodalom története. For-dította Csiky Gergely. Budapest, 1885., a Magyar TudományosAkadémia kiadása, ötödik kötet.

2

alapgondolata, mi a tárgya, mi a tanulsága, mi aproblémája Copperfield-nek, Dombeynek stb., vagyhogy micsoda gondolatokat hirdet Dickensnek egyik smily másokat a többi regénye, nem tudnának egyebetfelelni, csak azokat az általánosságokat, amelyeketTaine tizenöt sorba tömörített. Dickens regényeineknincs egységes, vagy vezérlő eszméje, nincs témája,nincs különleges gondolatköre; mindannyi csak: egydarab élet. Mit mond, mit hirdet Twist Olivér? Mi atanulsága A mi közös barátunk-nak? Melyik szenve-délytfesti Nickleby? Melyek azok a lelkiállapotok, ame-lyeknek rajzát adni Kis Dorrit főcélja? Csupa olyankérdés, amelyre nincs felelet. Ezeknek a hosszú regé-ny ekndk nincsen egy tárgya; vagyis tárgyuk: az emberiélet a maga nagy változatosságában, minden viszon-tagságával, a sokféle ember, a lét egész óceánja. Talánvalamelyes kivételkép szerepelhetnének: BaradbyRudge, a Puszta ház s leginkább a Nehéz idők. Ezekelőszeretettel foglalkoznak bizonyos gondolatokkal, por-tálnak egy-két Dickensnek kedves eszmét, még némiirányzatossággal is meggyanúsíthatók, de a leginkábbkiemelkedő gondolat, a könyvet valamelyest jellemzőeszme, az irányzatosság ezekben is elvész az emberek,a tárgyak, az események szines rajzában. Talán sohasevolt nagy író, akinek oly kevéssé lett volna becsvágya,hogy művészi alkotása bizonyos kiválasztott tárgynak,valamely uralkodó gondolatnak adjon testet, az eszme-világnak egyik vagy másik körére vessen fényt, s aszenvedélyek megfigyelésének, vizsgálatának valamelykülönös tanulságátillusztrálja.

Régebben senki se akadt fönn azon, hogy Dickenssok-sok kötetéből úgyszólván egyetlenegy „uralkodógondolatokatse lehetkihámozni, s legföljebb ilyen tanul-ságokat meríthetünk: viseljünk gondot az elhagyott

3

gyermekekre, ne vessük meg a kevésbbé művelteket,irtsuk ki magunkból a durva önzést, s a pozitiv, kal-mári szellemet, mert ez nevetségessé és boldogtalannátesz stb. De ma már Dickens műveinek ez a jellemze-tessége nagyon föltűnő jelenség. Az utolsó félszázadalatt a regény akkorát változott, hogy szinte mássáalakult. E nagy átalakulásnak egyik fő-jelensége: agondolat roppant térfoglalása az elbeszélés birodalmá-ban. A mai író nem ír regényt határozott tárgy, témanélkül; akár rövidebb, akárhosszabb az elbeszélés,valamely különleges kérdésselfoglalkozik. Az elbeszélésbizonyos eset vagy bizonyos szenvedély fejlődésénekmonográfiája. Az írók nagy többsége problémákatfejteget; a regényirás előkelőségei pláne a szociológusszerepére vállalkoznak, s ha az új területen, melyreelkalandoztak, nagyobb eredményekre nem hivatkoz-hatnak is, becsvágyuk irányt jelöl, olyan irányt, melya közel jövőt még inkább foglalkoztatni fogja, mint ajelent. Általában elmondhatni, hogy a mai regényirónemcsak művész akarlenni, hanem egyszersmindfilozófus is, s ráadásul műkedvelő szociológus. És otttartunk, hogy a mostanában irt elbeszélésben szintefontosabbnak látszik az eszme, mint maga az alkotás,mely mintha csak ennek az eszmének a tükrözésérevolna hivatva s nem magáért van, hanem egy bizonyoscélért.

Ebben a korszakban a Dickens-regények témátlansá-ga — témátlanok, mintmaga az élet, mintmaga a

természet— vagy pontosabban szólva: vezérlő gon-dolatokban való szegénysége igen nagy hiánynak tűn-hetik föl. Mintha nem ötven esztendő, hanem több százév választaná elDickens Károlyta mai íróktól. Mintha

Copperfield közelebb állna Amadis-hoz, minta legújabbidők regényeihez. Aki nem olvasta Dickenst, ebbőla

4

nagy különbségből azt következethetné, hogy Dickensmárelavult.

És csakugyan elavulhatott volna, mert szembenazokkal a nyugtalan és csak tudni vágyó műveltekkel,akik az artisztikus műben is csupán a gondolatot kere-sik, a kevésbbé műveltekre, akiketpártoltés védett, nemtámaszkodhatott: az egyszerű gondolkozású emberek,akiknek lelki jelességeit ő fedezte föl az elbeszélés szá-mára, népszerűségét nem tartották volna fönn. Nemtartották volna fönn hálából, mert a sokaság nem ismerhálát, és nem tartották volna fönn a lelki rokonságerejénél fogva, mert a nép fiai Dickens érzés-világábaminden lelki jelességeikkelse igen tudnak fölemelkedni.AzonkívülDickens a kevésbbé művelteknek soha se voltkönnyű olvasmány. Képekkelhalmozott, érzésseltelített,idegességtől vibráló, temperamentumos, részletező,bonyodalmas és nagyon is egyéni stílusáta könnyűvérűolvasó mindig nehézkesnek találta.

De Dickens nem avult el. Nem avult el, nohaműveinek hosszabb életét egy másik veszedelem isfenyegette. Ez a veszedelem abból eredt, hogy Dickensvéralkatánál, érzelmességénél, világnézetének és Ízlé-sének sajátosságánál s összes egyéni hajlandóságainálfogva, a tartós művészi hatás egyik legbiztosabb ténye-zőjétől: a nagy, a hatalmas, a viharos, a tragikusszenvedélyek rajzától idegenkedett és tartózkodott, snemcsak a gondolatvilágnak, hanem az érzésvilágnakis csupán egy szűkebb körére szorítkozott, az emberek-nek nem egész lelkivilágát rajzolta, hanem csak azt avilágot, mely őt érdekelte, mely érzelmességét megre-megtette.

Azért voltak időszakok, amikor sokan, s köztükelőkelő szellemek, úgy találták, hogy Dickens túlságosanerkölcsös. Akkortörténtez, mikordivatossá letta szen-

5

vedély igazát hirdetni a társadalommal és a törvények-kel szemben. E tanításnak a hívei hibának vélték, hogyDickens a szerelmetnem emeli minden kötelesség fölé,noha ez felelne meg a természetnek. Hogy nála a termé-szetnek meg kell hajolnia a társadalom érdeke előtt.Hogy csak tisztességes nőket fest, soha azokat, akik aszenvedélytől lázasak. Hogy csak a házasságra adkedvet s nem a szerelemre. Sokallták, hogy Nickleby-ben, Chuzzlewit-ben, Dombey-ban csupa tisztességesfiatal urat mutat be, akik mind tisztességes ifjú lányo-kat vesznek feleségül. Furcsának találták, hogyházasságainak száma bámulatraméltó, s elég volnamegnépesiteni egész Angliát. Hogy soha se meri érez-tetni a mindenható szenvedély égő lehelletét; hogy nemdicsőitegy szenvedélytsem.

Dickensnek ezt a sajátságát a szenvedély vallásá-nak apostolai az angol gyakorlati szellemnek tulajdoní-tották, mely nem akarja, hogy az irodalom megrontsaa gyakorlati életet. Szerintök az angol szellem nemengedi meg, hogy a művész elváljék az embertől, hogyelváljék lelkiismeretétőls elveszítse szem előla gyakor-lati élet szükségleteit. Az angol — így okoskodtak —kegyelettelvan a család iránt; nem akarja, hogy az iro-dalom oly szenvedélyeket fessen, melyek megtámadjáka családi életet. A protestáns lélek megtartott valamit apuritánok szigorúságából az örömmel és a szenvedé-lyekkelszemben.

Szóval, Dickens említett tartózkodását az angolközönségnek tulajdonították. De az angolközönség nemmindig ily követelő s az angolíró nem mind alkalmaz-kodó: Dickens a legszemérmetesebb nemcsak mindenregényíró, hanem egyszersmind minden angol között.Ennek a tartózkodásnak az okait tehát igazságosancsak az egyéni hajlandóságokban lehetkeresni.

6

Az idő haladt. A szenvedély igazát hirdetni a tör-vénynyel és a társadalommal szemben immár nemdivatos. Mindenki egyetértabban, (hagy az érzés isteni,a törvény földi, s hogy a természet parancsa szentebb,mint a konvenció. Annak, amit akkor hirdetni kellett,ma senki se mond ellent; a tanítást mindenki aláírja,de az apostolokatsenki se olvassa többé. Elavultak.

Dickens nem avult el. Kortársai közül ő az egyet-len, aki olvasóközönségének egész zömét megtartotta,sőt olvasóközönsége nőttön-nő. A régibb írók közülcsak neki vannak fanatikusai; minden országban,minden nyelven, napról-napra, folyton, változatlanulsokan olvassák. A szó legjobb értelmében nemzetköziíró; népszerű nálunk is. S akik olvassák, nem felejtik.Copperfield-et, Dombey-t, a Karácsonyi éwefc-etszivébezárja, örökre magáévá teszi az olvasó, mint gyermek-korának vagy első szerelmének emlékeit. Emlékezetében,mondhatni: életében, Dickens egészen más helyetfoglalel, mint a többi író; külön helyet. Valóban minthaszázadok választanák el tőlünk, mert immár egészenbizonyosan klasszikus. Klasszikus, aki hasonlíthatatlan,páratlan szerepet játszott egész nemzedékek érzésvilá-gában, s a mellett élő erő, mert az új nemzedék ebbena szeretetben követi a régit. Regényeinek külön világa,mely népességre és elevenségre mindjárt a Shakes-peare-é után következik, s kedvességre páratlan, azok-hoz a szép helyekhez hasonlatos, ahová az életbizonyosidőszakaiban mindnyájan elutazunk, hogy aztán az ottlátott és érzett dolgok mindenkorra részét tegyék azéletünknek.

Lépten-nyomon látni, hogy Dickens teljesen meg-őrizte varázsát, s minden arra mutat, hogy meg fogjaőrizni akkoris, amikoraz érdekes problémák fejtegetői-nek s a mélyjáratú eszmék hangoztatóinak nagy több-

7

ségét már elfeledte a világ, amint elfeledte a szivjogainak ékesszavú védelmezőit.

Miért? Mert valamely irodalmi műnek a mara-dandósága nem attól függ, hogy van-e benne valami,ami magánokulásul, hasznos tanulságul, útmutatóul isszolgálhat, szóval, hogy van-e irányító eszméje, avagynincs.

Az értőnek minden tanulság; tehát az a munkais, mely nem bizonyítgat semmit. Az élet annyira televan tanulsággal, hogy annál, aki az életet hiventükrözi, semmiféle eszmének bebizonyítása nem nyújt-hat több okulást. Továbbá: mert az író értékét nem azhatározza meg, hogy a rosszak vagy a jók világát, aszenvedélyek viharának fordulatait, vagy az érzelmesekcsöndes lelki életétrajzolja-e, hanem az, hogy a válasz-tott világot mily erővel tudja az olvasó lelke elé vará-zsolni, hogy munkájában mennyi az élet.

Végül: mertDickens a kétlegnagyobb írói kvalitásadományával született; két olyan képességgel, amelyekegyike is elég, hogy valakithalhatatlanná tegyen.

A szóbanforgó írói képességeket az esztétika nemosztályozta és nem helyezte el fiókjaiba. A gyakorlatmég elnevezéstsem adottnekik. Talán azértnem, merta régi, a metafizikán alapuló esztétika egészen másnézőpontbólÍtélte meg az irodalmi műveket, minta mikorunk gondolkozása, s csak a saját célzatainak meg-felelő kvalitásokatkereste bennök.

Közkeletű elnevezés hiján az említett legelsőrangúírói adományok egyikét elevenítő, vagy még pontosab-ban: jelenítő erőnek lehetne mondani. Az Írónak azta hatalmát értjük alatta, mely a tükrözni kivánt világot— az embereket, a dolgokat, az eseményeket — olyanerővel, olyan világosan s olyan tökéletességgel tudja azolvasó lelke előtt meg jeleníteni, hogy ennek recipiáló

8

orgánumában ugyanazokat a képzeteket keltse föl,amelyek ő benne éltek.

Ez a kiváltképpen írói és a maga tiszta valóságá-ban ritka tehetség Dickensben olyan nagy mértékbenvoltmeg, mintcsak igen kevés írónál, s csakis a legna-gyobbaknál látni. Hol gyökerezik ez az erő? Bizonnyalaz író képzeletének a hatalmában. És ez? Az író látá-sában. Dickens oly tisztán, oly részletességgel, olytökéletesen, annyira minden oldalúikról, oly világosan— „mintha villámfénynél nézné, mi előttünk sötétbenvan” — oly elevenen látja a dolgokat, — tekinteteannyit fog át egyszerre s oly csodálatos szabatossággalideges érzékenységével, érzelmességének rendkívülifogékonyságával úgy átérzi az embereket, oly teljesenmegérti s oly híven reprodukálja nemcsak vezető indu-lataikat, hanem minden kicsinyességöket, — tempera-mentumával, örökkön nyugtalan, szüntelen izzó képze-letével annyi lelket lát a dolgokban, vagy annyi lelketönt beléjök, — úgy eleveníti meg az alakokat, környe-zetüket, a házat, a várost, melyben laknak, a szelet, melybefütyül az ablakukon, s melyet az író képzelete meg-személyesít, — annyi szint, oly szabatos formát ad atárgyaknak, amelyeket nemcsak leír, hanem valósággalérzékeltet, olyan, néha kísérteties varázslattal jelenítimeg az eseményeket, — látszólagos müvészietlenségével,ismétléseivel, melyek, mint a refrain, hangulatot kelte-nek, epikus bőbeszédűségével, melylyel eleven képzeletevoltaképpen új meg új világosságot áraszt, a látott ésérzett dolgoknak oly illúzióját tudja fölébreszteni, hogyaz olvasóban sorra föltámadnak ugyanazok a képzetek,amelyek az Íróban életre keltek, hogy az olvasó valóbanmaga előtt látja a tárgyakat, teljesen megérti az alako-kat s láthatatlan tanuja az eseményeknek, tökéletesenbeleéli magáta szerző világába, úgy, hogy mire végére

9

ér a hosszú epikus műnek, nemcsak megértett, hanemátélt valamit, nemcsak oly intenzíve látott, mint csupána valóságban szokta, hanem élménynyel gazdagodott.

De ebben már része van az író másik nagy képes-ségének is, mert ez a képesség nemcsak testvére azelőbbinek, hanem, Dickensnél, a két testvér, mint azösszenőtt ikrek, voltaképpen egy. Ezt a másik adományt,mely Dickensben egygyé vált az elsővel, a közvetetlen-ség erejének, vagy kommunikatív erőnek lehetnenevezni.

Az első írói tulajdon az író képzeletében, emez azíró érzelmességében, érzésvilágának gazdagságábangyökerezik. Dickens, érző szívvel beszélve alakjainakérzéseiről, minthogy ezeket csodálatos erővel eleveniti,jeleniti meg előttünk, együttérzésre kényszeríti azolvasót.

Ki nem állott Dickens humorának varázslata alatt?Dickens közvetetlensége, érzelmessége, mely néhavidámnak tetsző formában nyilatkozik meg, s mialattmosolyt kelt, tulajdonképpen elérzékenyít, páratlanhatású, s e hatás természetes.

Mert a szenvedély keletkezésének, fejlődésének,mámorának, rombolásainak stb. rajza lehet nagyszerű,tehát érdeklődést keltő, tanulságos, megrendítő, meg-rázó, ha úgy tetszik: tisztító hatású. De mindezt az írócsupán láttatja; rajza az olvasónak vagy a nézőnekcsak az értelmére vagy az idegeire hat. A szenvedélytmagát nem érzi át a hőssel. Mennyivel intenzivebb ahatás, mikor az író együttérzésre birja olvasóját!Dickens nagy szenvedélyek nélkül való, de annál érzel-mesebb alakjait látva, nemsokára együtt élünk s együttérezünk velők. Velők mosolygunk és könnyezünk,elérzékenyedünk, sírunk; nemcsak olvasunk, nemcsakmegértünk, fölfogunk, látunk, tanulunk valamit,

10

nemcsak szórakozunk s gyönyörködünk a szép látásá-ban: érzünk és élünk is. Mikor végére érünk a köny-vének, nemcsak értelmi gyönyörködés, hanem átérzettgyönyörűségek után vagyunk, nem csupán úgy érez-tünk, minta szép szemlélője, hanem abban a titokzatos,isteni eredetű kielégülésben volt részünk, amelyet csakaz érzelmi élet, az átéltdolgok adnak meg. S minthogyaz ember ebben a tekintetben változik a legkevésbbé,Dickensre nézve bizonyosabb, mint korunk bármelyiknagy regényírójára nézve, hogy hagyatékátaz eljövendőszázadok is meg fogják becsülni.

BALZAC.

Balzac-ot

a kénytelenség tette íróvá. Az íráshozszükséges hajlandóság ugyan soha se hiányzott

belőle,— kora fiatalságában sok mindenfélét

összeírt, tragé-diákat, regényeket, amelyek senkinek se tetszettek, nekimagának sem, — de huszonötesztendős korában nemaz volt

a szándéka, hogy majd az Írásból

fog megélni.Gazdagságra és hatalomra áhítozott; az a mohó vágy,a tetterővel

párosult

ábrándosságnak az a nyugtalan-sága hajtotta, melyet

Rastignac lelkivilágával

ő magya-rázott

meg a legtökéletesebben, s tudta, hogy célját

csakvállalkozással

érheti el, munkával

soha. Azért

elhatá-rozta, hogy fölhagy az írással

és üzletember

lesz. Négyesztendeig próbálkozott; előbb kiadónak csapott

föl,aztán nyomdásznak, végül

belebocsátkozott

olyan vál-lalkozásokba is, amelyeknek már

semmi köze az iroda-lomhoz. De a szerencse semmiben sem kedvezett

neki.Nemcsak hogy nem gazdagodott

meg, hanem roppantadósságokba bonyolódott. A négy év alatt, míg a gaz-dagságot

hajszolta, annyi terhet

vett

a nyakába, hogyazután egész életén át, húsz esztendőn keresztül, nemlehetett

egyéb célja, minthogy a tartozásait

törleszsze.Nem maradt

más választása, mint

ismét

hozzálátni azíráshoz, s keresetéből, keserves munkájának soványeredményéből

elégíteni ki, időről-időre, hitelezőit, akik-től

végképpen sohase szabadulhatott

meg. Két

embermunkáját

kellett

végeznie; mert

nem volt

elég annyitkeresnie, amennyiből

megélhet, ennél

sokkal

többetkellett

szereznie, hogy adósságait

törleszthesse s hite-lezőitől

megvásárolhassa szabadságát

és békéjét. Ameggazdagodás vágyát

ritkán sújtja akkora nemezis,

12

aminő Balzac-ot, akit az a rövid kaland, hogy négyévig vadászhatott a pénzre, a szerencsére, húsz esztendeirabszolga-munkára kárhoztatott. De megadással viseltesorsát s elvégezte a szinte emberfölötti munkát. Enneka munkának a nagyságáról a következők adhatnakfogalmat. Balzac mindössze ötven évig élt s húsz évalatt kilencvenhat művet írt meg. És nem írt könnyen,hanem kínnal, verejtékkel. Oly lelkiismeretes volt, hogyminden kéziratát tízszer-tizenkétszer javította át. Sohase jutott eszébe, hogy a könnyebb végét fogja meg adolognak; ellenkezőleg, a módszer, amelyet választott,a leginkább fárasztó. Közben az ismeretek rengetegsokaságát gyűjtötte halomra; minden tudomány, min-den mesterség érdekelte; s mert becsvágya az volt, hogytermészettudományos módszerrel dolgozzék, hogymunkái egy filozófiai rendszert tükrözzenek, s egymástmagyarázva, egységes egészet alkossanak: meg kellettküzdenie nemcsak azokkal a nehézségekkel, amelyekkela művész, hanem azokkal is, amelyekkel a tudós és afilozófus találkozik. Számítsuk ehhez, hogy koronkintkésőbb is kitört belőle az a nyugtalanság, mely rab-szolgává tette, s ezzel együtt a fölszabadulás vágya. Avállalkozó szellemet nem tudta magában leküzdeni. Ahúsz év alatt vagy húsz üzleti terv foglalkoztatta elmé-jét, képzeletét; egyszer elutazott Szárdiniába, ahol ezüst-bányákat keresett; máskor hosszasan kísérletezett azzal,hogy egy új anyagból új, jobb papírt fog gyártani. Decsak ezeknek az ábrándoknak, a váltón való nyarga-lásnak és mindennapi robotjának élt. Munkáinak apuszta tömege is ámulatba ejtő. Hogy húsz év alattannyi betűt írhatott le, csak az a tény magyarázzameg, hogy mindennap fölkelt éjfélkor és megszakításnélkül dolgozott délig; néha, mikor hitelezői nagyonnyakgatták, délután hat óráig is; mindig lámpafénynél,

13

zárt ablaktáblák mellett, azzal küzdve az álom és fárad-ság ellen, hogy munka közben tömérdek feketekávétivott meg. Ez a munkásság még akkor is tiszteletre-méltó, ha véletlenül csupa léhaságot ír, műveinek kivé-teles értéke azonban munkásságát páratlanul magy-szerűnek láttatja; a „Comédie humaine” olvasóinak elkell ismerniük, hogy ezt az emberfölötti munkát csakegy óriás végezhette el, egy óriás, aki ezzel a munkávalvégre is megölte magát.

Mert ez a kilencvenhét, különböző című, de job-bára egybefüggő mű, melyet Balzac kénytelenségből írt,ezer gond és a tervezgetés lázainak közepett, kínnal,verejték-kel, a költő, a tudós és a bölcselő minden becs-vágyával és egy középkori barát lelkiismeretességével,pihenést nem ismerve, izgatószerekből gyűjtve a hozzá-való testi erőt: egyike a legnagyobbszerű, leghatalma-sabb irodalmi monumentumoknak. Kevés szóval nemigen lehet jellemezni ezt az alkotást. Anatole France*)így akar lapidáris kifejezést adni Balzac jelentőségé-nek: Balzac munkái egy egész világ, Balzac az istenekegyike. Taine**) pedig: Shakspere-rel és Saint-Simon-nal Balzac a leggazdagabb tárháza az emberi termé-szetről összegyűjtött dokumentumainknak.Oldjuk föl ezeket a jellemzéséket alkotó elemeikre.

Balzac regényeinek a „Comédie humaine” közöscimet adta, ezzel is jelezni akarva, hogy voltaképpenegy drámát kivan szemünk elé tárni: az érdek és aszenvedély, az érvényesülésre törekvés és a kielégítéstkövetelő vágy, az étvágy és a bün drámáját, mely százmeg száz képből áll. Ebben a nagy drámában a szin-hely különböző: a cselekvés hol a családi, a magánélet

*) Anatole France: La vie littéraire, Paris, Calmann Lévy,1888. — **) Taine: Nouveaux essais de critique et d'historie,Paris, Hachette, 1865.

14

elzárkózottságában játszik, hol a vidéki társaséletetjellemzi; más helyütt a színhely: Paris, és ismét máshelyütt: a gondolatok világa. Ehhez képest al-címeketis ad regényei egy-egy csoportjának: Scénes de la vieprivée, Scénes de le vie de province, Scénes de la vieparisenne, Scénes de la vie politique, Scénes de la viemilUaire, Scénes de la vie de campagne, Études philo-sophiques stb. A színhelyet mindenütt a szakemberkörülményességével írja le, annak a tételnek hódolva,hogy a környezet jelentékeny befolyást gyakorol azember életére. Ebben a reálisnak festett világban mint-egy kétezer személyt szerepeltet. A kétezer szereplőneknagy része megjelenik két, három, néha sok regényben;néhányan mindig a háttérben maradnak; többen hol azelőtérbe kerülnek, hol csak a háttérben jelennek meg;sokan állandóan az előtérben szerepelnek; néhányanoly közel jutnak hozzánk, hogy úgy ismerjük gondol-kozásukat, hibáikat és erényeiket, külsejüket, szavuk-járását, mintha valósággal élnének. Történetük össze-függ; egyiké kiegészíti a másikét. Mintha nem csupána képzelet világában szerepeltek volna: szinte egészéletrajzuk megállapítható, ha a róluk szóló adatokatösszekeressük a kilencvenhat különböző munkából. (Ezta munkát el is végezték: Cerfberr és Christophe, kiknekkönyve, „Le Répertoire de la Gomédie humaine”, kitűnőcicerónéül szolgálhat annak, aki a Balzac világábanki akarja ismerni magát.) A kétezer szereplő közülmintegy húszan shakspere-i alakokká magasodnakelőttünk; a szenvedélynek akkora hatalmát látjuk, annyinagyságot találunk bennök. De ezeken kívül még igensoknak oly reliefet tud adni az alkotó művész, hogyfelejthetetlenekké válnak. És megelevenedik majdnemaz egész sokaság; élettelen, nehezen elképzelhető, vagyolyan alak, aki csak az író szócsöve, igen kevés találko-

15

zik közöttük. Mindezek együtt csodálatos erővel tükrözikazt a társadalmat, melyben Balzac élt; ez az író a magakorának legélesebben látó hisztérikusa, és csak igenkevés korszak talált ilyen történetírót.

A képzelt dolgok megelevenítésének ama csodáit,melyeket Balzacnál látunk, a lángelme intuícióján kívülbizonyára jellemzési módszerének tulajdoníthatjuk.Balzac a tudós módjára jár el: elemez. Szétszedi arészleteket s megkeresi a részletek összefüggését. Azember belső élete nyomot hagy külsőségein, hozzátarto-zandóságán, mozdulatain, szavajárásán; tehát az írósorra vizsgálja mindazt, amiben alakjának egyéniségemegnyilatkozhatik. Másfelül megkeresi azokat azelemeket, melyek ezt az egyéniséget meghatározzák. Azembert az formálja, a mit eszik, a mit lát, a mit olvas,a levegő, amelyet beszi, mindaz, ami környezi, a szo-kásai, melyek második természetévé válnak, az esemé-nyek, melyek hatással vannak rá stb.; tehát sorravizsgálja alakjainak antecedenciáit, s mindezekbőlmegállapítja egész életét. De Balzac nemcsak tudós,filozófus is. Nemcsak látja az életet, megérti a dolgokegybefüggését is, ismeri a törvényeket, melyek a szám-talan láthatatlan szállal összefűzött, különnemű, egy-mástól távolesőnek tetsző dolgok egymáshoz tartozósá-gát, láncolatát, hierarchiáját meghatározzák. És amarészletekből, melyekkel alakjainak életet ad, kialakitjaegyszersmind korának a történetét.

Balzac Honoré működése korszakot alkot aregényirás történetében. Az ő föllépésétől lehet számi-tani ugyanis a naturalisztikus irányzatnak a regény-irodalomban való érvényesülését, amely irányzat aregényirás anyagát és módszerét egészen, s részben aszellemét is átformálta. Balzac regényei másfélék, skiváltképpen más életfölfogást tükrözők, mint a koráb-

16

ban írott regények, a Stendhal néven író Henri Beylemunkáit kivéve; de nemcsak ő beszél mást, mint elődei,utána, s bizonyos részt éppen az ő irodalmi hatásafolytán, maga a műfaj is átalakul s a tizenkilencedikszázadbeli regény más tárgyakról szól, más húrokatpenget, sokkal nagyobb jelentőséget és hatáskört arrogál,mint a régi regény, amelytől jóformán csak az alap-formákat vette át. A naturalisztikus irányzatnak atizenkilencedik század regényirodalmára való befolyásaoly nagy, hogy akkora hatásra előbb semmiféle irodalmiáramlat nem hivatkozhatott; az új szellem hatása akülföldi irodalmakban is rendkívüli; a francia regény-írás jelesei közül pedig jóformán egy se vonta ki magáte befolyás alól. Ezen a helyen elégséges a jelenkori ésa régi regények nyilvánvaló, ismeretes nagy különb-ségeire hivatkoznunk. Ez az átalakulás nem pusztánirodalmi jelentőségű; ama nagy különbségek a régi ésaz új idők filozófiai fölfogásainak különbözőségébőlerednek. Balzac a regényírók közül a legelsők egyike,aki a világegyetem és az ember megítélésében arra azálláspontra helyezkedik, melyet ma természettudomá-nyosnak szokás mondani. E fölfogás szerint az embernem középpontja a világegyetemnek, nem függetlenlény, csak erő, mint minden egyéb; az erény nem ideáltöbbé, csak produktum, mint a jó bor. E fölfogásalapján állva, Balzac az egész természetet reklamáljaa művészet számára; nemcsak a virágot, hanem arovart is; nem ismer szennyet; a rossz épp úgy érdekli,mint a jó, s a rossz, ha monstruózusan nagy, mégjobban, mint a jó. És a szerencsétlenség meg a bün, harut is, pláne ha nagyszerűen rút, inkább foglalkoztatjamint a kellemességek és az erény.

Nem lehet szó e helyütt a naturalisztikus irányzatművészeti jogosultságának kérdéséről. A naturalisztikus

17

irányzat iskolákat teremtett, s az érvényesülés során,az eszme fejlődésének különböző álláspontjain, eziskolák prédikátorai gyakran hangoztattak hamis jel-szavakat. Az a hamis jelszó, melylyel az iskola azigazságot egyedül ez irányzat számára akarta lefog-lalni, noha mindig, minden művészet az igazságotkereste és szolgálta, akármilyen fölfogás alapján állottis — és az a másik hamis jelszó, melylyel az iskolaművészei a természettudomány tekintélyét és csalhatat-lanságát követelték úgynevezett vizsgálódásaik — volta-képpen pedig hézagos megfigyeléseik s szükségképpenigazi tudományosság nélkül való művészi alkotásaik —számára: ne téveszszen meg bennünket a szellemi irányjelentősége és baszna felől. Ma már bizonyosságnaktetszik, hogy a naturalisztikus irányzat fejlődési fokotképviselt s úgy a gondolkozás, mint a művészet biro-dalmában nagy szolgálatokat tett.

De mint mindennek, ami emberi, ez irányzatnakis voltak kinövései, s a művészeti eltévelyedések, me-lyekbe egyik vagy másik művész beleesett, magát azeszmét is kompromittálták a gondolkozó sokaság előtt.Annyival könnyebben történhetett ez, mert hisz azirányzat alapját tevő fölfogásnak már a kiindulásipontja is bántja azt a mindnyájunkban élő boldogulásiösztönt, mely folytonosan a jóra és szépre áhitozik. Márez magában is megmagyarázza, hogy a naturalisztikusirányzat több kárhoztatásban részesült, mint elismerés-ben, s hogy az elítélésből kijutott az atyamesternek,Balzacnak is. Szemére vetették, hogy a bűnt, a gonosz-ság erejét, az eszesek elvetemültségét, a haszonlesést,a szenvedélyt, a monomaniát festi a legnagyobb erővel,hogy az erénynyel szemben kétkedő, s hogy világaegészben rettenetes. E kifogásban van némi igazság;de e kifogással szemben hivatkozhatni arra, hogy

18

Balzac az erényt is jól látja, s az igazi erényt, melynem önzésből fakad, a legmelegebb rokonérzéssel, alegnagyobb gyöngédséggel festi; hogy regényeiben nemkevesebb az erényes alak, mint az életben; hogynőalakjai között több a tiszta, mint a bűnös lény, shogy például Grandét Eugéniának egy nagy részletehelyet foglalhatna a „Szentek életé”-ben; s hogy végreBalzacot a szerencsétlenségben és a bűnben is főképpena nagyság érdekli, s a nagyság mindenütt szép, a szen-vedélyben nem kevésbbé, mint a lelki épségben vagy amegtisztultságban.

Az a nagy szerep, mely a „modern” regény meg-alkotásában Balzacnak jutott, s az a még nagyobb ha-tás, melyet az utána következő nagy és kicsi Írókra tett,bizonyára kivételes irodalomtörténeti jelentőséget adBalzac húsz esztendős regényírói munkásságának. Deműveinek maradandóságát nem ez az érdem biztosítja.Állhatott volna Balzac bármely filozófiai felfogás alap-ján, akár meghaladott metafizikai eszmék szolgálatá-ban: ha nem is inaugurált egy új szellemi irányt,ha nem is végez úttörő munkát, ha sokáig termé-kenyítő hatás nélkül marad is, mint maradt vagy egyfélszázadon át a már nevezett Stendhal, ha nem is for-málhat vala jogot arra, hogy a jelenkori francia regényatyamesterének tekintsük: munkái kikerülték volna amulandóságot, az idő fölfedezte volna őt, mint fölfedezteStendhalt. Maradandósága nem érdemében van, hanemlángelméjének égből szerzett tüzében; nem abban, a mittett, hanem abban, hogy ki volt.

Balzac nem szokta a „lángelme” szót használni:az „intuíció” volt a kedves szava. Mi az intuíció?Az az adomány, melynek erejével az ember néhánytény mögött a tények egész sorozatát ismeri föl, a lát-hatatlan okok és okozatok egész seregét pillantja meg;

19

az a második látás, melyet a prófétáknak, az elaltatott„médiumoknak” és a nagy költőknek tulajdonítunk.„Az intuíció köti össze a látható világot az ismeretlenvilágokkal” — mondja Balzac. Ez az intuíció a legna-gyobb költőkben sem volt hatalmasabb, mint Balzac-ban, az egy Shaksperet kivéve.

Ez a ritka isteni adomány, ez a csoda kiváltkép-pen képzelete nagyszerűségében, gondolatainak roppantgazdagságában, invenciójának kimeríthetetlenségében,s a kifejezés csaknem példátlan, helylyel-közzel shakes-pere-i erejében nyilatkozik meg. Minderre itt éppencsak rámutathatunk. Hogy micsoda fantázia lakottbenne, hogy minő hallucinációk tartották néha fogvaa képzelet világában, annak, aki munkáit nem ismeri,csak a róla szóló különös anekdoták nyújthatnak némifogalmat. Gyakran megtörtént vele, hogy a való életeseményeit összetévesztette azokkal az eseményekkel,melyek képzeletét foglalkoztatták, s annyira beleéltemagát meséibe, alakjainak gondolkozásába, stb., hogybarátainak mint tényeket újságolta el regényeinek kép-zelt eseményeit: „Képzeljétek, Félix megházasodik! EgyGrandville-leányt vesz el. Jó partit csinál, mert aGrandvilleok gazdagok, bár Bellefeuille kisasszony egykicsit sokba került a családnak.” Máskor olyanokat kér-dezett tőlük, amikből kiderült, hogy azt hiszi: ők is tud-nak azokról az eseményekről, melyek csak képzeletébenzajlottak le. És temperamentuma épp oly hatalmas volt,mint képzelete. Rendkívüli fizikumot tett tönkre a mun-kával, a fekete kávéval és azzal, hogy egész élete csupaláz volt: az akarat, az érvényesülés, a pénzszerzés láza;aztán: a gondolkozás, a szertelen munka lázai; és pihe-nőül az érzékek láza. Küzdött, gondolkozott, élvezett,elégett: ez életének története.

Rendkívüli teremtő erő, lázas, kimeríthetetlen kép-

20

zelet, csodálatos hatalmú logika s az ötleteknek egytűzhányója pusztult el benne. A feje folyton gőzölgötta tervektől, eszméktől, s nem éppen válogatott tréfák-tól; túláradj temperamentuma folyton a mozgást, azébrenlétet, a munkát és a gyönyört szomjazta. Gyön-géi temperamentumából következtek: nem volt delikáttermészet, fékezni nem igen tudta magát, nem volt tőleidegen se az érzékiség, se a durvaság; de nagyon jófiu volt, aki anyjával és nőtestvérével szemben végte-len gyöngédséget tanúsított. A naivság se hiányzottbelőle; szeretett nagyokat nevetni, legszívesebben adrasztikus dolgokon; közlékeny volt, hiú és hetvenkedő,de egy cseppet se gőgös, mindig őszinte és igaz: íme,ezek az intimitásai.

Balzac a nagy tömeget mindig távol fogja tartanimagától: stílusával. Ezt a stílust nem mindenki méltá-nyolhatja: koronkint nehézkes, itt-ott homályos, leírásainéha hosszadalmasak s nem mindig adnak világos ké-pet; emitt az ötletek, amott a metaforák szinte a nya-kára nőnek egymásnak; ott, ahol a pedáns enciklope-dista vagy a műkedvelő bölcselő szól belőle, nem egy-szer unalmas. De a figyelmes olvasónak mindezért bő-séges kárpótlást nyújt gondolatainak, ötleteinek ha-sonlíthatatlan gazdagsága, fényűzése a ragyogó képek-kel, a megragadó hasonlatokkal, a festői vagy plaszti-kus kifejezésekkel. A művész egyenrangú benne a köl-tővel. Olyan mélységekre világított le, s nagyszerű alak-jainak olyan relief-et tudott adni, hogy minduntalanShakspere-re emlékeztet. Lehet, hogy volt lángelme, akiegyszer-egyszer közelebb jutott Sbakspere-hez; dealigha volt még egy, aki minduntalan oly közel jártvolna hozzá.

FLAUBERT.

Flaubert, Gusztáv apja, Flaubert

Akhilles, előbbDupuytren asszisztense, később, harminc éven át, aroueni kórház igazgató-főorvosa volt. Flaubert

Akhil-les házasságából

három gyermek született: két

fiu ésegy leány, aki huszonegyéves korában halt

meg. Azidősebbik fiú az orvosi pályára lépett

s előbb asszisz-tense, majd utódja lett

apjának. Az ifjabbik fiú, Gusz-táv, 1821. december

12-én született. Apja kívánságárajogot

hallgatott, de a bölcselet

és az irodalom jobbanérdekelte és többet

foglalkoztatta, mint

a jogtudomány.Főképpen az irodalom vonzotta; harmincéves koráigazonban nem irt

semmit, egy sort

se. Kevéssel

azután,hogy egyetemi tanulmányait

befejezte, apja meghalt. Azörökölt

vagyon biztosította megélhetését

és függetlensé-gét. Az irodalomnak akart

élni, de mielőtt

munkáhozlátott, előbb útra kelt. Bejárta Olaszországot, Egyipto-mot, Kis-Ázsiát. Négy évig volt

úton; azután hazatért,s visszavonult

birtokára, a Rouen közelében lévő Crois-setba. Itt

valóságos remeteségben élt, s majdnem ötévig dolgozott, éjjel-nappal, első regényén. Ez a regény1856. október

elsejétől

december

tizenötödikéig a Revuede Paris cimü folyóiratban jelent

meg. Ahogy az utolsóközlemény is elhagyta a sajtót, az ügyészség a Revuede Paris szerkesztőjét, nyomdászát

és Flaubert-t

pöíbefogta, azon a címen, hogy regényük sérti az erkölcsi-séget

és a vallásos érzést. Időközben Lamartine is elöl-

22

vasta a regényt, s írt az ismeretlen szerzőnek, hogynagyon szeretne vele megismerkedni. Flaubert meglá-togatta az agg költőt, s mikor elmondta, hogy nagyonhosszú idő óta semmit se olvasott, ami oly mélyen meg-hatotta volna, mint a Revue de Paris-ban olvasottregény, Flaubert megemlítette, hogy pörbe fogták.Lamartine azt felelte neki: „Mindenesetre csodálatos,hogy ez megtörténhetett, de legyen nyugodt: nincsfrancia bíró, aki önt elítélje, mert ez szégyene volnahazánknak és szégyene korunknak.” Lamartine jóslatabeteljesedett; a tárgyalást 1857 január 31-én és február7-ikén tartották meg; és Sénard, volt igazságügyminisz-ter, védőibeszéde után, a három vádlottat fölmentették.Franciaország megmenekült attól a szégyentől, ihogybírái megbélyegezzék azt a könyvet, mely százada iro-dalmának egyik dicsősége. Mert Flaubert első regénye,az a könyv, amelyen majdnem öt évig dolgozott, smelyet megjelenése után pörbe fogtak: Bovaryné volt.

Bovarynéban mondja Flaubert: „A nagyon is telilélekből az érzés néha a legüresebb metaforákban, s alegelcsépeltebb szólamokban árad ki; mert soha senkise tudja pontosan kifejezni se a vágyait, se a felfogását,se a fájdalmait; mert az emberi szó csak egy repedt üst,amelyen legfeljebb medvetáncoltatásra alkalmas dal-lamokat verhetünk ki akkor, amikor szeretnők elérzé-kenyülni a csillagokat!”

Ha volt valaki, aki ki tudta fejezni felfogását ésérzéseit, — aki bámulatos pontosságra tudott szerttenni annak kifejezésében, amit látott, amit képzelt,amit gondolt, amit érzett és éreztetni akart, — ha voltvalaki, aki olyannyira urává tudott lenni a szónak, minta legnagyobb íróművészek közül is csak igen kevesen,

23

— ha volt valaki, aki az emberi szóból, ebből a repedtüstből, olyan zenét tudott kicsalni, amelyre, ha a csil-lagoknak nem is, közülünk mindenkinek el kell érzé-kenyednie, — ha volt valaki, aki nagy művészként ját-szott ezen a tökéletlen hangszeren és „legfeljebb medve-táncoltatásra alkalmas dallamaival” látomásait amaguk tökéletességében és világosságában tudta meg-örökíteni: ez az isten kegyelméből való nagy művészBovaryné szerzője volt. Pedig nem a könnyebb résztválasztotta, s nem bíbelődött azzal, amit nem nehézelmondani. Mindig a legnehezebben kifejezhetőt igye-kezett kifejezni; azt, ami a természetben és ennek leg-csodálatosabb alakulatában: az emberi lélekben, a leg-kevésbbé megfogható; amit nem lehet ' elemezni, amitmeglátni is csak a különösen megáldott szem lát meg,amit kifejezni a legnagyobbaknak való feladat. Mik atárgyai? A titkok, melyek az emberi lélek mélyén rej-tőznek; a lelki munka hosszú folyamata, mely két, egy-más! gyorsan követő cselekvés között zajlik le; gondo-lataink és érzéseink összeszövődése és ezeknek a kom-plexumoknak más ilyenekkel összeütközése, kölcsönösegymásra való hatásuk, és a külső világgal való küzkö-désük; az az egész titokzatos életműködés', amelynekcsak a jelenségeit láthatjuk a cselekvésben, olyanfor-mán, mint ahogy a villamos erő működését a szikrában,a fényben; az a nagy rejtelem, melyet csak a divinációismerhet meg a maga szövevényességében. Aztán egybe-függésünk a természettel; az emberi élet, a szerves életés a szervetlen élet között való kapcsolatok, hasonlósá-gok; megismerése annak, hogy a természet hogyanpéldázza érzéseinket, hogy az egységes nagy életbenmi is csak példázat vagyunk, mennyire ugyanaz törté-nik bennünk, ami a külső világban, mennyire egyekvagyunk a körülöttünk levő dolgokkal. Aztán egybe-

24

függésünk a világrenddel; az örökkön megfejthetetlenellentmondás, hogy míg egyfelől: minden képzelgésünkellenére csak részecskéi, porszemei vagyunk környe-zetünknek, másfelől: az, ami a végzetünket kovácsolja,mégis kevésbbé a környezet hatása, mint inkább ésfőképpen az, ami bennünk van, s valójában a vég-zetünkkel is egyek vagyunk. És Flaubert mindezt nemmagyarázgatja: csak megvilágítja, egyetlen szóval.Soha se volt íróművész, aki mélyebbre látott, és sohase volt, aki tökéletesebben fejezte ki, amit látott, gon-dolt, érzett, elképzelt.

Bovaryné tulajdonképpen nem folyamatos elbeszé-lés, ha ez alatt azt értjük, hogy az elbeszélő egyforma,epikus kényelmességgel időzik a főjeleneteknél és azepizódoknál, továbbá az ezeket összekötő vagy magya-rázó, kevésbbé jelentős részleteknél. Bowryné inkábbképek sorozata. A mintegy négyszáz oldalra terjedőkönyvben száz meg száz, sőt talán ezer kép van, mertFlaubert nemcsak elbeszél, valósággal megfesti történe-tének összes jeleneteit. A képek közeit egy pár szóvalhidalja át, amelyek oly tökéletesen fejeznek ki mindenszükségest, hogy hézagot nem hagynak. Különben isa sok száz kép olyan gyorsan váltakozik, és annyiraösszefügg úgy az előtte lévővel, mint a következővel,hogy mint a kinernatográf sok felvétele, folyton dealig észrevehetően változó egységes egészet formál. Ezta sok száz képet Flaubert a nagy realista írók részlet-festő művészetével alkotja meg; azt mondhatni: a mini-ature-festő módjára, aki minden kis részletet megrajzolés megfest. Minden egyes apró jelenetben látjuk az egészkörnyezetet; ha valaki illusztrálni merné Flaubert-t:a képzeletének nem jutna semmi szerep, csak azt kel-lene lerajzolnia pontosan, amit Flaubert szóval ponto-

25

san lerajzolt és lefestett. Az előadásnak ez a módszerea rajongó és környezetéből kikívánkozó vidéki asszonytörténetének csodálatos életet ad: minduntalan látjuköt és környezetét, velük élünk. S az előadásnak ez amódszere mintát adott az újabb francia irodalomnak:olyan hatással volt, amely alól a leghatalmasabb tehet-ségek sem vonhatták ki magukat, s ezért vallják Gon-court, Daudet, Maupassant, Zola és mindannyian, akikFlaubert óta „realista” regényt írtak, Flauhert-t mes-terüknek.

De ha Flaubert fest, mindig egy-két szóval, úgy-szólván egyetlen szóval fest. Tömörségéhez és szabatos-ságához semmi sem fogható, ama klasszikusok iratai se,akik tömörségükről, szűkszavúságukról, kifejezéseikrövidségéről és erejéről híresek. Flaubertnek a szóvalvaló gazdálkodása s az a művészi erőfeszítése, hogymindig megkeresse és megtalálja azt a kifejezést, melya legpontosabban fedi és egyesegyedül fejezi ki tökéle-tesen a gondolatot: páratlan, példátlan. Mintha egy-egy négyszáz oldalas kötetébe bele akarta volna szorí-tani egy-egy fél élet minden eredményét, mindent, amit látott, érzett, gondolt, képzelt, s a körülötte lévőegész világot, mintha azt óhajtotta volna, hogy egy ilyenkönyve tükre legyen egy egész civilizációnak, hű tükre,mely mindent láttat, nagyot és kicsit, szépet, nem szé-pet, jót, rosszat, minden emberit: mindig annak azambíciójával irt, akinek minden szavát márványbavésik és annak a művészetével, aki méltó erre.

Természetes tehát, hogy alkotásai nemcsak a divi-náció, hanem egyszersmind nehéz, gyötrelmes munkaeredményei. Esztendőket töltött el idegölő munkásság-ban, míg egy-egy kötetét kiadta a kezéből; lázban, szen-vedések között irt; minden mondata gondot és fáradt-ságot okozott neki; minden könyve kínos vajúdásból

26

született. Néha napokig emésztődve, gyötrődve keresettegy-egy kifejezést; és igen bántotta, hogy első regényé-ben, minden figyelmessége ellenére, benn felejtett egykettős genitivust.

De ez meg is látszik az írásain. Más harminc kö-tetre hígította volna fel azt az anyagot, melyet Flaubertegy kötetbe tömörített. Flaubertnél nincs fölösleges szó;szavai tökéletesen fedik a fogalmakat s mondatai a ké-pet. Néha egy-egy szava megvilágít egy egész jelenetetvagy tökéletesen jellemez egy alakot. Nála az inter-punkció is jelent, az elhallgatás is mond valamit. Asorok közé még egyszer annyit rejt, mint amennyitmegir. Képeinek olyan nagy perspektívája van, amilyetcsak Shaksperenél látni.

És nyelvének színpompája, prózájának zenéje iskétségbeejtheti a fordítót. Az ilyen nagy művészetethalványan se tükrözheti semmiféle fordítás. A leglel-kiismeretesebb fordítás is csak a tartalommal számol-hat be híven; még csak nem is sejtetheti a forma töké-letességét.

*Nincs könyv, mely négyszáz nyomtatott oldalon

oly sok, igaz és szép képet adna a mi világunkról, mintBovaryné. Ez a vidéki történet, mely azt mondja el,hogy az exaltáltság, a rossz nevelés és a fényűzésvágya hogyan sodorja bele Bovarynét a házasságtö-résbe, minden bűnbe, és hogyan kergeti a halálba, amivel szintén bűnt követ el: egyszersmind bámulatosképét adja a mi időnknek, annak, hogy milyen embe-rek éltek korunkban s mily viszonyok között. Mert bárFlaubert jóformán csak a kis Yonville lakóit szerepel-teti: regényében szerepet juttat majdnem minden em-beri törekvésnek, vágynak, temperamentumnak, majd-nem minden önzésnek, hiúságnak, ostobaságnak, bűn-

27

nek és majdnem minden jónak. Yonville egy egész vi-lágot szimbolizál és Flaubert a földnek azt a zugát,melynek közepén Yonville terül el s melynek világvá-rosa: Rouen, oly hasonlíthatatlan tökéletességgel irjale ahogyan senki se irta le se Rómát, se Parist, se Ve-neziát. És ha mindennek el kellene pusztulnia, amit atizenkilencedik század alkotott, csak egyetlenegy kötetmaradhatna meg, arra a célra, hogy fogalmat adjonazoknak az embereknek, akik csak századok múlva fog-nak születni, a XIX. századról: hogy minél többet tud-janak meg arról, milyen volt a világ a Napóleonutáni időkben, utolsó emlékül Bovarynét kelleneválasztani.

Ma már nem kell vitatkozni Pinard államügyész-szel azon, hogy erkölcsös könyv-e Bovaryné? Csak ré-gente nézhették erkölcstelen könyvnek azt, amely aztirja le, hogy az alapjában jó és legnemesebb hajlandó-ságokkal teli embert is mint sodorhatja bele a bűnbe ahelyzetével való elégedetlenség, a messzi világokról és aszép holmikról való álmodozás, a fényűzés vágya, —amely azt mutatja meg, mily végzetes az első ballépéss mily rettenetesek a bűn következései. Emelkedettebbszellemű morált ma még nem tudunk elképzelni, mintamilyen ezé a könyvé, mely a maga egészében: a köte-lesség glorifikálása és amely a gyönge, gyámoltalan,ostoba emberben is felmagasztalja a kötelességteljesí-tést s megállapítja a jó és kötelesség-teljesítő emberszupremaciáját minden másféle emberrel szemben, bár-mily csillogó tulajdonok ékesítik is ez utóbbiakat. Va-laki azt mondhatná, hogy ez a könyv haladás-ellenes;mert a fejlődés törvénye azt hozza magával, hogy azember kikívánkozzék szerényebb helyzetéből valamijobb helyzetbe, s Bovaryné, kinek tragikuma: a fényűzésvágya, tulajdonképpen csak áldozat, mert hiszen vá-

28

gyakozása természetes . . . De ez a valaki csak Homaisúr lehet.

Salammbó, L'Éducation sentimentale, La Tentationde saint Antoine, Hérodias, Un Goeur simple, Le Can-didat, Le Cháteau des coeurs, Flaubert többi művei,nem vetekedhetnek Bovarynéval — ilyen művet a leg-szerencsésebbek is csak egyet alkothatnak — de Sa-lammbó és az Éducation sentimentale szintén hatalmasalkotások s a többiek is tele vannak szépséggel. Ferdi-nánd Brunetiéret ugyan ez utóbbi művek egyike-má-sika a Bovaryné Binetjére emlékezteti, aki folyton, foly-ton esztergályoz, de Bovaryné előtt még ő, FerdinándBrunetiére is — aki, a régóta halott és soha se alkal-matlan Bossuet nagyobb dicsőségére, kukacként rágtavégig magát az egész XIX. századbeli francia irodal-mon, hogy táplálékul nagy nyelvhibákat keressen anagy költőkben — még Ferdinánd Brunetiére is kény-telen kalapot emelni.

A GONCOURT-TESTVÉREK.

Kétféle Goncourt-regényt

ismerünk; olyat, amelyetketten írtak: Edmond és Jules de Goncourt

— ilyenek:Charles Demailly, Soeur Philoméne, Renée Mauperin,Germinie Lacerteux stb. — és olyat, amelyet

Edmondde Gonoourt

egyedül

irt

— ilyenek: La fille Élisa, LesFréres Zemganno, La Faustin és Chérie. — Az utób-biak, összességükben, nem gyöngébb munkák, mintamazok általában; semmi tekintetben sem gyöngébbek:a művészi kifejezés erejét

nézve sem, bár

Edmond deGoncourt

már

nem volt

fiatal

ember, mikor

egyedülkezdett

irni. Tul

járt

ötvenötödik évén, a mikor

vagynyolc évi szótlanság után, újra kezébe vette a tollat,melyet

öcscse halálakor

elhajított. Ambíciójának szár-nyait

ekkorra már

megtépdeste a sok viszontagság: amélyen érzett

gyász s még előbb a csalódás és a keserű-ség, amelyet

az a körülmény, hogy sorsát

meg kellettosztania második énjével, nem felezett

meg, hanem meg-sokszorozott. De noha most

már

egyedül, súlyos csa-pások és vereségek után, az ifjúság mindent

kibiró erejenélkül

kezdte újra a küzdelmet: ez nem igen látszottmeg az írásain; a munkakedve és a munkabírása talánkevesebb lett, de azokat

a kvalitásokat, melyek a Gon-court-nevet

ismertté tették, öcscse halálakor

nem veszí-tette el. ő maga többször

nyilatkozott

úgy, hogy kettejükközül

Jules volt

a tehetségesebbik, a nagyobb művész,a hatalmasabb képzelő erő s a kedvesebb előadó, —

30

hogy kettejük közül Jules volt a poéta s hogy ő Juleshalála után úgy járt, mint Bertrand de Born: „szelle-méből nem maradt meg sem az egész, sem a fél”. Ha-nem ezeket a nyilván túlzó szavakat, amelyeket a post-humus szeretet és a kegyelet sugallt, magánas munkás-sága megcáfolta. Ebből az irodalmi másodvirágzásbólkeletkezett ugyan olyan gyümölcs is, amelyen mármegérzik, hogy egy kissé későn termett; Cheriének pél-dául, legalább a szerkezetén és formáján, tagadhatat-lanul meglátszik, hogy Íróját már hatalmába ejtette aszenilitás. De azok között a regények között is, amelye-ket ketten s a férfikor java erejében irtak, akad egy-két munka, amely éppen nem mérkőzhetik később irt,kiváló alkotásaikkal, — amely mintha szerencsétleninspiráció s mintha már megfogyatkozott erő termékevolna; másfelül pedig, ha Chérie kétségtelen dekaden-cia jeleit mutatja, viszont a Fréres Zemganno, melyetEdmond kilenc évvel Jules halála után irt, semmivelse értéktelenebb, mint legszebb munkáik: Soeur Philo-méne vagy Germinie Lacerteux. Az összes Goncourt-regények közül a Fréres Zemganno-nak volt a legna-gyobb, legáltalánosabb sikere; s az a nagy tábor, melya Goncourt-testvérek kiválóságát oly sokáig nem akartaelismerni — a naturalizmustól borzadozók és idegenke-dők tábora — a Fréres Zemganno megjelenése utánhallatta először a megbecsülés és a méltatás szavait.Ebből és ama másik jelenségből, hogy Edmond de Gon-court regényei, akár a lényeget, akár a formát tekint-jük, ugyanarra a lélekre vallanak, melyet az Edmondés Jules de Goncourt regényeiből ismertünk meg —mert az életfelfogás, az ember és az egész természet lá-tása, a szellemi irány, a jellemző és a festő erő, az elő-adás módja, a sajátos szerkezet és a stílus e munkák-nak mind a két csoportjában ugyanegy — az következ-

31

nék hogy a Goncourt-testvérek közül, akármit monda-nak a kegyelet-sugallta sorok, Edmond volt a nagyobberő a különb művész, a poéta, és hogy az összes Gon-court-regényék igazi szerzője Edmond de Goncourt.Jules csak a segítőtárs volt. De minden jel arra mutat,hogy ez a következtetés sem fedi a valóságot. NemcsakNapló-juk ide vágó följegyzései vallanak arra, hogyJules ereje egyenlő volt az Edmondéval, s nemcsak aFréres Zemganno sejteti — mert a Zemganno-testvérekők maguk — hogy, ha Gianni-Edmond erősebb volta tervelésben, Nello-Jules viszont a kivitelben túl-szárnyalta bátyját, hanem főképpen az, hogy (bár Ed-mond hetvennégy évig élt, Jules pedig már negyvenéves korában meghalt) a Goncourtok produkciójánakkétharmadrésze a Jules életének utolsó tiz évére esik:kétségtelenné teszi, hogy Edmond, egyedül, a regényekjórészét sohase irta volna meg s kétségtelenné teszi akét testvér szellemi egyenrangúságát.

Azért, ha a Gonoourt-regényeket néhány szóvaljellemezni óhajtjük, fölösleges a Goncourtok munkáitkét osztályba csoportositani, bár abból, hogy a címla-pokon két különböző cég szerepel, az első pillanatraszükségesnek látszanék. Összességében tekinthetjükegész munkásságukat, mert ez a munkásság két egy-forma erő alkotása, két olyan iróé, akik ugyanazokkal aképességekkel rendelkeztek, s akik képességeiket mindigugyanegy célnak szentelték. Amire a többi írói szövet-kezésnél, a többi társszerzőnél még nem volt eset —mert például más Meilhac, más Halévy, s ismét másMeilhac & Halévy — róluk elmondhatni, hogy összesmunkáikból, két különböző írói cég munkásságából, tu-lajdonképpen egyazon írói egyéniség szól. Ennek a pá-ratlan jelenségnek a magyarázata egyszerűen az, hogyez a két ember két test volt, de egy lélek, ugyanaz a lé-

32

lek. Egyformán gondolkoztak, mindig együtt éreztek,s még az ötleteik is egyszerre támadtak. Mint Gianni-ról és Nelloról írja Edmond: a két testvér agyában agondolatok oly egyszerre keletkeztek, hogy hosszabbhallgatás után ugyanazt a dolgot kezdték elmondaniegymásnak. Gianni és Nello annyira egymásra voltakutalva, hogy a másik távollétében mindegyiket az azaggodalmas érzés fogta el, mintha csak félig élne.Amelyik elment hazulról, magával vitte a másiknak amegfigyelő képességét is; s a másik otthon csak sziva-rozni és aggódni tudott. De csak a kénytelenség válasz-totta el őket egymástól; egyiküknek se kellett az olyanélvezet, amelyben a másiknak nem lehetett része; ésegyetlen egy napra se hagyták el egymást soha.

A „két test — egy lélek” (amit házastársakról szo-kás mondani) rendesen frázis; itt nem frázis és nemtúlzás. Mint a képzelt Gianni és Nello, Edmond és Julesikerlelkek voltak; azt lehetne mondani: összenőtt lel-kek. A sziámi ikrek testi összenőttsége nem ritkább ter-mészeti csoda, mint az ilyen lelki összenőttség; sziámiikreket, Dódikákat és Rádikákat, stb. minden évtizedprodukál, olyan esetekről ellenben, amilyen a Gon-court-oké volt, csak nagyritkán hallani. S kiváló lel-keknél a Goncourtok esete eddigelé páratlan.

De ez a természeti csoda se megérthetetlen; s aZemganno-testvérekről szóló példázat teljes világossá-got vet erre a kivételes esetre.

Egész életüket megérthetjük ebből a meséből; acsodának csak az alapeleme marad rendkivüli, tökélete-sen meg nem magyarázható, a természet titokzatos erő-forrásaira utaló jelenség: az a csodálatosan nagy ésmély testvéri szeretet, mely conditio sine qua non-javolt ennek a lelki összeforrottságnak. Az igazán melegtestvéri szeretet az életben nem olyan mindennapos

33

valami mint az ifjúsági iratokban; gyakran látni hi-deg közömbös, sőt ellenséges testvéreket; a nagy ér-zelmi és érdek-összeütközések csak a legjobbak testvériszeretetét nem teszik próbára; s még az önzetlen, gyön-géd, igazán szerető testvéreket is sokszor elidegeníti egy-mástól, vagy legalább elhidegíti egymás iránt, a „lóindes yeux”, a más világban élés, az elszokás, a kor, azúj család, stb. Arra a nagyfokú testvéri szeretetre, melyönzéstelenségével, áldozatra készségével, lemondani tu-dásával, s más összeköttetéstől való idegenkedésévelversenyezni képes azzal a szeretettel is, melyet a szülökés gyermekek, vagy házastársak, szerelmesek közt látni,kevés a példa. És ez a két ember jobban szerette egy-mást, mint a legtöbb házastárs, a legtöbb szerelmes pár,jobban, mint a legtöbb fiú az apját, s akárhány apa afiát. De ennek a nagy és mély — más, erősebb érzéstszinte kizáró — testvéri szeretetnek a kivételessége ismegérthetővé válik, mert sok magyarázatot lel min-denekelőtt egyéniségükben: a mély érzelmességben,mely mind a kettőjöknek uralkodó vonása, s idegrend-szerük rendkívüli finomságában, mely szinte predeszti-nálta őket arra, hogy a nagyon érzékenyek félénkségé-vel óvakodjanak az új érzelmektől s lelkük mindengyöngédségét megőrizzék a tulajdon vérükből valóhozzájoktartozó számára, — bőséges magyarázatot leltovábbá azokban a körülményekben, melyek egész éle-tüket megértetik: egymásra utaltságukban s a köztüklévő jókora korkülönbségben, mely az idősebb testvérérzését szinte apai, a fiatalabbikét pedig szinte fiúi sze-retetté dagasztja, — abban, hogy az idősebb testvér afiatalabbiknak nevelője, mentora, gyámja és egész csa-ládja, — a közös, ambiczióban és a közös munkábanvaló összeforrottságban, — összeszokásukban, és végülabban, hogy ambiciók majdnem kizárják az érzéki életet.

34

Edmond nyolc évvel volt Julésnél idősebb (Ed-mond 1822-ben született, Jules 1830-ban). Az örököltvagyon megmentette őket a pénzszerzés gondjaitól.Csak egy kedvtelésük volt: a szép dolgok, a műtárgyakgyűjtése; s csak egy ambiciójuk, egy foglalkozásuk: azirodalom. Az ambíció talán jobban izgatta az idősebbtestvért, mint a fiatalabbat, de a rátermettség Julesbentalán még nagyobb volt, mint bátyjában, mesterében.Jules 1870-ben halt meg; gyönge szervezetű ember volt,valószinü, hogy akkor se élt volna sokáig, ha tétlenmarad. De lehet, hogy erejének tulfeszitése, a lázasmunka ölte meg; s lehet, hogy siettette halálát a sokcsalódás és keserűség, az a tapasztalat, hogy a folytonvárt nagy siker helyett újra meg újra csak fólsikerrelés csak rosszakarattal találkoznak.

A Fréres Zemganno példázata legalább ezt sejteti,pedig ennek a regénynek egyes helyei többet mondanakróluk és életükről, mint bármely életrajzi adat, mint aLevelek és Napló összes vallomásai. Mialatt a mesélge-tés teljes szabadságával él: egészen nyiltan beszél agyászoló testvér.

Gianni és Nello clownok. A trapézen végzik mutat-ványaikat, olyanformán, mint az angol cirkusz-bohó-cok, akik „elmésséget vittek bele az erőmutatványokba,a szatirikus szinjáték egy új fajtáját találták fel, s úgy-szólván újjá fejlesztették a commedia dell'arte-t”. Tes-testül-lelkestül a mesterségüknek élnek; elolvassák azugrás és ellensúlyozás gyakorlatairól szóló régi könyve-ket, s gyönyörködnek abban, ha mesterségüket egy-egyórára úgy gyakorolhatják, ahogy kétszáz évvel ezelőttőseik, a hajdani ugró művészek; előbbre akarják vinnia művészetüket; mindig valami ujat és nagyot tervel-nek; fel akarnak ugrani olyan magasra, amilyen ma-gasra ember még nem ugrott soha.

35

Gianni tizenkét évvel öregebb, mint Nello. Mikorteljes árvaságra jutottak, Gianni már művész. Ő lettkis öcscsének tanitója, nevelője, egész családja. Senkitse szeret öescsén kivül. Életét a mesterségének szen-telte, és annak a feladatnak, hogy társává neveli Nellot,magánál is nagyobb müvészszé.

„Az a hűség, bizalom és hit — úgy itt, mint a kö-vetkezőkben Szüry Dénes forditását idézem, — amely-lyel néha az öregebb testvéren csügg a fiatalabb, az azimádattal határos, ártatlan bámulat, amely olyanideálnak tekinti azt az ő saját véréből való lényt,hogy titkon egész hévteljes szeretettel formáljamagát is a minta szerint, megvolt Nelloban is, aki olyszenvedélyes ragaszkodással viseltetett Gianni iránt,mint soha senki a világon, a bátyja irányában.” Ké-sőbb már „voltak olyan együttes mutatványaik, aholerejük, hajlékonyságuk és fürgeségük egészen egybe-forrt, s amelyeknél a két érintkező test egyetértésénekcsak percnyi hiánya is egyikükre vagy mind a kette-jükre súlyos vészszel járhatott. De olyan kölcsönös testimegértés lakott ebben a két fivérben, hogy náluk acsukló- és nyújtó-izmoknak valamely mozgáshoz szük-séges egyetértő akarata a két test egy akaratául jelent-kezett. Két ember izmainak, együttes erőmutatványok-nál jelentkező ez a rejtett egyértelműsége, — az apaiés fiúi dédelgetés jellegével biró gyöngéd érintkezés, —izomnak izomhoz intézett kérdések szakadatlan sora,— idegnek ideghez szóló: „csak rajta!” válasza — kéttest érzésének egy ugyanazon aggálya, egyikük életé-nek szüntelenül a másik vállára dobása s együttesvészben a mentésnek is együttes gondolata — olyanlelki kapcsot alkotott a fivérekben, amely az ösztön-szerű ragaszkodást még erősebb bilincsekbe kötözte, smég erősebbé fejlesztette bennük azt a természettől

36

nyert ösztönszerű hajlamukat, hogy nekik egymást sze-retniük kell.”

„Mindannak, amit Gianni kitalált: Nello volt a di-sze, virága s a bája.”

Gianni folyton tervel: „Hónapok óta módolgatoma dolgot s egy kissé már borzongok is, hogy még hányhónap kell a sikerhez ... Hányszor kell abbahagynunka terveinket, mert visszariaszt az idő és az a jelentékte-len hatás, amelyet a közönségre esetleg gyakorol-hat ...” Pedig utól akarja érni Leotard-t, a trapéz-királyt, s e célból kutat, „kutat szakadatlanul, mintahogy a mathematikus egy tétel megoldását keresi...”„Örökkön munkában lévő agya a lehetetlennek lehe-tővé tételén kutatott szakadatlanul. Felforgatni vá-gyott, ő, az egyszerű clown, egy kis természeti tör-vényt, a kételkedők bámulatára. Nagyra, emberfölöttiretört; megvetette azt, amit a közönséges gondolkodástart kivihetetlennek; lenézte azokat a gyakorlatokat,amelyeket a légtornászat és az egyensúlyozás terén ezideig tartottak a művészi ügyesség netovábbjának és ki-csinyléssel fordította el tekintetét az olyanféle segéd-eszközöktől, mint a szék, a golyó és a trapéz... Gyak-ran élt abban a hitben, hogy testet is öltött a villanóeszme, gyakran elfogta a felfedezést kisérő, pillanatnyi,lázas .gyönyörérzés, amelyet azonban az első kisérlet-nél nyomban követett a lemondás. Egy váratlan aka-dály, amelyet az eszmealkotás rögtönös és mámorítóheve nem lát, visszalökte egy csapással a semmi-ségbe ...”

Míg Giannit „egy rögeszme, egy kórság” bántja,az, hogy „minden áron ki akar találni olyas valamit,ami hírnevet szerez nekik”, Nello erre az álláspontrahelyezkedik: „Amit te kitalálsz, azt én a nyakam ki-törése árán is megteszem, de a kitalálás, az a te dolgod;

37

én megnyugszom benned; engem kielégítenek azok akis paizán ostobáskodások, amelyeket bohóckodásaimközben rögtönösen kitalálok.”

A közös munka egyre jobban összefűzi őket. „Mun-kájok oly egymásba folyó s annyira együttesen haladóvolt, hogy csakis együtt érhette őket a helyeslés; hogydicséretben, gáncsban, sohase választotta el őket egy-mástól a közönség, hogy kettejökben egy önszeretet, egyhiúság, egy büszkeség volt bántható vagy dédelget-hető.”

„A cirkuszból hazavitt fáradtság és izmaiknakmindig tettre kész ruganyossága érdekében órákon átotthon végzett gyakorlataik, az előretörés állandóannyugtalanító gondja s agyuknak új és új alkotásokrairányzott örökös munkája elnyomta bennük a vérhevét, elnyomta a munkára csak félerőt fordító életnekkicsapongásokra vivő kísértéseit. Megvolt bennük azutolsó húsz év olasz atlétáinak az őskor viadoraitólegyenes vonalon öröklött az a hagyománya, hogy papiéletre kell szorítkozniok; hogy csakis a Bacchussal ésVénussal való szakítás árán őrizhetik meg teljességé-ben az erejöket.”

„Az ugrás, a lágy izomzatú, tömör hustömegnek alégben lebegésre szükséges szárnyak nélkül való pilla-natnyi fölrepülése a földről, ha rendkívüli magasságottud elérni: csodaszámba megy” ... Gianni ilyen csoda-ugrást tervel. Nello kételkedik. Bolondnak mondjaGiannit, aki „élvezetét leli abban, hogy vele oly dolgo-kat próbáltasson, amelyekről előre tudja, hogy teljeslehetetlenség” ... De Gianni nem nyugszik. „Sok pró-bára s újból és újból kezdésre volt szükség, hogy biztos-ságra jussanak, hogy Gianni a Nello ugrása által oko-zott rázkódás ellenére is megtartsa az egyensúlyt, s hogytulheves erőkifejtéssel Nello se zavarja meg azt. S mi-

38

kor az ifjabb már azt hitte, hogy célnál vannak, Giannimég mindig ellensúlyoztatta, s egyik veszélyes ugrásbóla másikba sodorta őt, s minthogy minden támasz nél-kül ugráltak egyik a másikra, csakis mozdulataik rend-kívüli egyöntetűségére és egyetértésére lehetett épite-niök.”

Annak a gyakorlatnak, amelyet Gianni oly régótatervel, a rendkívülisége „nem ragadhatja meg a nagy-tömeget, nem okozza a veszedelem, a halálveszedelemborzongását, amit pedig magában rejt a gyakorlat” ...csak a direktor, a legilletékesebb szakértő tudja, hogy„az rendkivül erős dolog” ... És mégis, ez a nehezenkivihető gyakorlat, amelyet ők hódítottak meg a lehető-ségnek, jóllehet igen egyszerű dolognak látszik, mertannyira nem tör külső hatásra, hogy a nagytömeg el-ragadtatására nem is számithat, akármilyen egyszerűdolognak látszik, katasztrófához vezet. De itt már go-noszság játszik közre. Egy amerikai lovarnő, aki sze-met vetett Nellora, s akit Nello kifigurázott, boszubólmegvesztegeti az istállószolgát, hogy egy őrizetlen pil-lanatban cserélje ki a mutatványhoz szükséges eszkö-zök egyikét. Ennek a cserének az a következése, hogyGianni is, Nello is leesik a magasból, s Nello kitöri alábát.

Egy darabig remélik, hogy Nello tökéletesen fölfog épülni, s hónapok múlva ismét folytathatja, a mes-terségét. De Giannit gyötri a lelkifurdalás: „Milyenostoba voltam! ... Miért ne maradhattunk volna mega magunk egyszerűségében .?!... mire való volt új utatkeresni?!... Hogy elmondhassák rólunk, hogy tettünkegy olyan ugrást, amelyet nem tett meg senki más!...Pedig mi megtehettük volna! ... Ó, nyomorúság!... Ésmit hozott neki? ... Én, én vagyok az oka... bennenem volt meg az a szentséges vágy!... én voltam az,

39

aki nógattam... és ő engedett... hisz a vizbe is bele-ugrott volna a szavamra!...”

„Eszébe jutott fivérének nembánomságara hajlótermészete, amely dicsvágy, erőkifejtés nélkül szeretettélni, könnyedén, egy napról a másra. Eszébe jutott,hogy ezekkel szemben állt, példaadásul, az o nagyratö-résre irányzott erős akarata és az ő asszonyt kerülőridegsége. Eszébe jutott, hogy hajlamaival ellentétesirányba terelte fivérét, midőn az ő eszméinek áldozta,ifjú életét.”

S a regény vége ez:Reménységük szétfoszlik; nem áltathatják magu-

kat tovább: Nello örökre sánta marad. Gianni észre-veszi, hogy Nellonak fáj, ha ő gyakorlatait végzi a tra-pézen. Ettől fogva titokban, éjjel gyakorolja magát. DeNello egy éjjel rájön, hogy mi történik, nem messzetőle ... Négykézláb lemászik a lépcsőn, s meglesiGiannit.

„Oly nesztelenül jutott be Nello, hogy a tornásznem vette őt észre. S aztán térden maradva nézte,hogy micsoda őrült rohammal repül fivérének ép ta-goktól duzzadó hatalmas alajka. S amint így magaelőtt látta teljességében a férfierőt, megszállta az a gon-dolat, hogy Gianni sohase fog lemondani tudni a cir-kuszról, s erre a gondolatra keserves zokogás tört kibelőle. Gianni megriadva a zokogástól, hirtelen ülőhelyzetet vett a trapézen, a homályban botorkáló cso-magszerű dolog felé irányította a fejét s nyombanolyan hatalmas erővel lökve ki lába alól a trapézt, hogyez repülésében bezúzta az ablakos ajtót, fivérénél ter-mett s ölébe kapta őt. Egymás nyakába borultan sír-tak mind a ketten és sokáig tartott, szó kiejtése nélkül,a sírás. Egyszerre csak egy lemondásteljes búcsúpil-

40

lantással végigsurrant hivatása összes szerein az öre-gebb s aztán így kiáltott fel:

— Ölelj meg, gyermekem!... Meghaltak a Zem-ganno-fivérek! ... Csak két hegedű-cincogó maradtmeg belőlük . . . akik vonót fognak kezelni ezentúl.. .székeken ülve.”

Íme, a Zemganno-testvérek és a Goncourtok éle-tének regénye. Mert hiszen a trapéz, meg a többi, csakpéldázat. Gianniban az a szenvedély lobog, amelyet azirodalom ébreszt. Ambíciója az iróművész nagyra-törése. Az új ut, amelyet keres, az, amelyre későbbZola, Dandet és a többiek lépnek; küzdelmeiket és bal-sikereiket az okozza, hogy Gianni nem akar taposottösvényen járni, hogy olyan dolgokra tör, amelyeket aközönséges gondolkozás irodalmi lehetetlenségnek tart,hogy Germinie Lacerteux-vel olyan téren kezd kutatni,ahol előtte még nem jártak, s olyat produkál, amit atömeg nem érthet meg. Az amerikai lovarnő: az atemérdek rosszakaratú lélek, aki a művészen boszuljameg, amit az ember vét, mert hiszen a legkedvesebbgyermek is számtalan hiúságot sebez meg. Ami Nellotesti épségét megőrli: az a lázas írói munka. Tragiku-muk, hogy: a könnyebbvérü Jules Edmond becsvágyá-nak az áldozata, s hogy Edmondban még akkor is élaz irodalom szenvedélye, mikor Julest a testvéri sze-retetből vállalt — neki, a gyöngének, halálos — munkamár rokanttá tette. És a befejezés: hogy Edmond test-véri szeretetének feláldozza szenvedélyét, minden széptervét, olthatatlan becsvágyát, s elhajítja a tollat,...amelyet csak akkor vesz újra a kezébe, amikor öcscsemár nyolc év óta halott.

Edmond de Goncourt, keserűségeinek egy kitörésealkalmával, arra hivatkozott, hogy öcscse és ő, nagyobbmegbecsülésre tarthatnak számot, mint amilyenben ré-

41

ülnek, ha egyébért nem, ezeknél az érdemeiknélfogva: Mind a ketten egész életüket az irodalomnakszentelték. Ök ismertették meg a műveit világgal a ja-pánok művészetét. Az ő történelmi kutatásuk és irás-müvészetük újra megelevenítette a tizennyolcadik szá-zadot. Végre, ők a naturalizmus úttörői, s mesteremtőiaz első naturalista regénynek, melynek a cime: Ger-minie Lacerteux.

A rosszakaratú kicsinylés, mely halálukie; üldöztea Goncou.rtokat, könnyen végezhet ezekkel az érdemek-kel, valamint Edmond de Goncourtnak azzal az ötödikérdemével is, hogy a műtárgyak gyönyörű gyűjtemé-nyét szedte össze, s hogy jelentékeny vagyonát a fran-cia íróknak hagyta (mert ennek a vagyonnak a kama-tait ma tizenegy író élvezi: a „Goncourt-akadémia” tiztagja, s egy tizenegyedik, aki „az esztendő legjobb re-gényével” megnyeri a Goncourt-dijat.) Az utóbbi ér-demhez nem kell egyéb, csak: vagyon, meg az a fátum,hogy az örökhagyónak ne legyenek gyermekei. Hogyegész életüket az irodalomnak szentelték, szép, de Fran-ciaországban akárhány író van, aki ugyanezt elmond-hatja magáról, jóllehet sokkal több nehézségerei küzd,mint amennyit a Goncourtok ismertek. Hogy megis-mertették Európával a japánok művészetét, ez érdem;de bizonyos, hogy ez a művészet ma már nem volnaismeretlen a Goncourtok nélkül sem. Hogy a XVIII.század szellemi életéről szóló köteteik jelentékenyenhozzájárultak e letűnt világ irodalmi megelevenitéséhez,tagadhatatlan; de ebben az érdemben sok, meglehetősenismeretlen nevű Íróval osztoznak, akik erről a világrólnem kevésbbé kitűnő könyveket írtak. Hogy végre Ger-minie Lacerteux-nek a megjelenése nevezetes dátum anaturalizmus történetében, ez igaz — mert hiszen azAssomoir-JLBk Germinie Lacerteux az „előfutár”-ja

42

(úgyszólván: a Keresztelő Jánosa), sőt az Assomoir-nak minden úgynevezett újítása benne van már „innuce”Germinie Lacerteux-ben — de mindez csak iro-dalomtörténeti érdem. S annyival kétesebb becsű iro-dalomtörténeti érdem, mert maga a naturalizmus, azelv, a reform-törekvés, soha se diadalmaskodott, s csakannyiban vezetett sikerre, hogy valóban naggyá nőt-tek írók, akik eleinte a naturalizmus zászlaja alatt küz-döttek, nagygyá nőttek, nem a naturalizmus erejénél,igazánál fogva, hanem a naturalizmus ellenére. Csök-kenti végül ennek az irodalomtörténeti nevezetesség-nek az értékét az is, hogy ami a Goncourtok és a Zolaalkotásaiban igazán nagybecsű, csak igen csekély rész-ben „új dolog”; a Goncourtok és Zola a realizmus há-rom nagy Leotard-ja: Balzac, Stendhal ós Flaubertfegyvereivel győztek; ezek után az igazi hóditók után őkmár csak igen kevéssé tágíthatták az irodalmi igazságbirodalmát; s az a terület, amelyet még meg akartakhódítani, túlesvén a természetalkotta határokon, nemeshetett hatalmukba, akármilyen kitartóan hadakoz-tak is érte.

Később Edmond de Goncourt maga is másképpengondolkozott Germinié Lacerteux irodalomtörténeti je-lentőségéről. A dolgoknak az az izekre szedése — irja1879-ben, — melyet a társadalom alsó rétegének meg-festésében Zola és ők alkalmaztak, csak bevezetése egynehezebb munkának, amelyet még csak ezentúl kellmegcsinálni... és kezdetleges bevezetése, mert a népasszonya vagy férüa nagyon egyszerű lény, akit könnyűjól megismerni és izekre szedni... a nehezebb munkaaz előkelő világ bonyolult lelkű férfiának és asszonyá-nak irodalmi megalkotása volna... behatolni a tulfino-multság civilizáltjainak lényébe, megismerni ezek bo-nyolultságát, s kiragadni ebből a sok bonyolódottságból

43

a lényeget — s a realizmusnak nem az a föladata,hogy kizáróan csak a visszataszítót írja meg, hanemhogy művészi írással megörökítse a szépet is, s igaztükröt adjon a megfinomodott lelkű lényekről, perszenem képzelgések, hanem olyan lelkiismeretes tanul-mány alapján, mint amilyennel ők a rutát vizsgálták..a megfigyelések végtelen sorának egész tárháza kelleneehhez, a szemüvegen ellesett vonások ezrei, s az emberidokumentumok nagy sokaságának egybegvüitése, (aminőt később Chérie megírásakor gyűjtött össze, meg-lehetősen eredménytelenül, mert nyilvánvaló, hogy eza könyve sikerült a legkevésbbé) ... az irodalom fia-taljai csakis ezen a téren arathatnak sikert s nem azirodalmi pocsolya talaján, ahol már épen eleget dol-goztak elődeik (tudniillik Zola és ők).

Így írt 1879-ben, amikor már újra nagy tervekfoglalkoztatták — a Faustin és Chérie tervei — s ami-kor már Germinie Lacerteux, mindennapossá lett sujet-jével, meghaladott valaminek tűnt fel előtte. MintGianni, aki lenézte azt, amit mások, vagy ők már meg-csináltak, aki szakadatlanul kutatott, s mindig az újatkereste, „ami még nem volt”, — újra tervelt, haláláigtervelt, hogy magasabbra ugorhasson, mint amily ma-gasra ember valaha ugrott. Közben azonban, szinte el-nézést kérve azért, hogy — a gyötrelmes munkától fá-radtan, idegbajtól gyötörtén, öregen, rossz lelkiállapot-ban — egy kissé beleosömörlött a nagyon is igazi igaz-ságba s most, üdülésül, a képzelet világából merit:megírta a Fréres Zemganno-t, ezt az „emlékezéssel ve-gyes álmot”, kísérletét „a költői realizmus terén”, leg-szebb és legigazabb regényét.

Az „érdemeik!” Bizonynyal volt érdemük, amely-ért megbecsülésre, sőt hódolatra tarthattak számot, denem az, hogy hívek maradtak az irodalomhoz, hogy föl-

44

fedezték Japánt, hogy jó könyveket irtak a tizennyolca-dik századról, s hogy bejegyezték nevüket a naturaliz-mus annáleseibe; mert ezek csak kis érdemek. Az igaziérdemük, a nagy érdemük az volt, hogy egy halom szépregénynyel gazdagították Franciaország szellemi kincs-tárát, mely közvagyona az egész emberiségnek.

Regényeiket nem ölte meg az, hogy — Gianni nó-gatására — nagyon is keresték az újat, ami még nemvolt, hogy oda akartak ugrani, ahová az irodalom, ter-mészeténél fogva, nem hatolhat el, s hogy a naturaliz-mus olyan területekre csábította őket, ahol a kutatásépen nem az ő finom lelköknek való volt. Mikor elvből,hajlandóságaik és ízlésük ellenére, a rútat turkálták:akkor is poéták maradtak; álmodozók, mint, Nello, ésnagyratörők, mint Gianni. Nem ölte meg Germinie La-certeux-t sem, hogy új ösvényt keresve, olyan útra lép-tek vele, amely zsákutcába visz. Germinie Lacerteuxcsakugyan az első, igazán naturalista regénv. Izekreszedése egy egészen az öntudatlanságig egyszerű lény-nek. Egy szegény cselédlányról szól, akiben megvolnaminden jóra vezető hajlandóság s minden jóra valókészség, aki azonban csak: asszonyi állat. Jó, mint egykutya, de az asszonyiságban is csak állat. Ennél a (pri-mitív lényeknél valóban gyakori) nagy nvomoruságá-nál és jókora öntudatlanságánál fogva, a gaz férfinak,aki kizsákmányolja, mindenre rávehető, vak eszközévéválik, s gyorsan gurul lefelé a sárba, a sáros halálba,hogy végül tetemét a közös sirba vessék. A történet ép-pen nem vonzó; a regény faktúrája olyan, mintha ez akönyv a naturalista regény mintájául készült volna;tárgy, főalak, analízis, előadásmód: mind ama receptreemlékeztet, amelyet később Zola szignált. De a natura-lizmus csak alapelvét, témáit és előadási módszeréttudta rákényszeríteni a Goncourtokra; temperamentu-

45

mukat nem tudta megkötni s költői vénáinkat nemtudta kiszárítani. Hiába tudóskodnak, a költő mindun-talan fölülkerekedik bennök. Az olvasó egy női állattermészetrajzát kezdi „tanulmányozni”, olykor meg-ütődik egy-egy fölösleges vagy bántó részleten, de mi-kor végére ér a könyvnek, mintha egy nagyon szomorúrománcot olvasott volna; románcot, melynek kis meséjenemcsak gondolkodóba ejti, hanem szinte merengővéteszi, románcot, mely egy idegen, zord világról szól ésazért mégis megkapja, megrendíti és megborzongatjaa más világból való olvasót. És csak ekkor tudja meg,hogy már régóta a könyv hatása alatt állott, s hogy eza hatás egyre fokozódott, mert olvasás közben valahon-nan mind jobban és jobban érezte a tragikum hideg le-vegőáramlatát, nem azét a tragikumét, melynek for-rása az egyéni elhatározás, a lehető legszabadabb aka-rat, hanem azét a sokkal hatalmasabb tragikumét,amelyet először az antik sorstragédiák reveláltak, fen-ségesen komor képeket adva arról, hogy műven vadulrázott porszem az ember azokban a gigási harcokban,melyeket az istenek vívnak meg a földön, az istenek,vagy más szóval: az emberben és az ember körül lévőtitokzatos erők.

Sok olvasó lehet, aki szeretné, ha kitörölhetneGerminie Lacerteux-ből néhány sort, egy-egy rövid fe-jezetet, egypár henye leíró részletet, — aminél semmi-sem könnyebb; lehetnek, de már jóval kevesebben, akikGerminie történetében nem találják meg a tragikumot;akadhat olyan olvasó is, aki tagadja, hogy ez a regény,minden naturalizmusának ellenére, voltaképpen költe-mény. De nem képzelhető olyan olvasó, aki csodálattalne adózzék az erős lelkű Varandeuil kisasszony raj-zanak. Ha Germinie Lacerteux-ben nem volna semmi

46

egyéb: maga ez a rembrandti erejű portrait megóvná akora feledéstől a Goncourtok nevét.

Bizonyára sokkal szerencsésebben választottákmeg a tárgyat, amikor Soeur Philoméne-t irták meg.Ez a téma rajok várt. Egy apáca barátságot köt a kór-ház egyik segédorvosával. Kölcsönösen segitséerére van-nak egymásnak munkájukban; az orvos elbeszélget velearról, hogy mi történik „odakünn”, és Filoména testvérelmerengve hallgatja. Eltitkolja, hogy sajnálni kezditeljes lemondását, és nem is sejti, hogy valami vágyó-dást érez. Barniert is érdekli Filoména testvér, s mikoraz orvosnövendékek az ápoló apácákat teszik élcelgeté-sük céltáblájává, kikel ellenük, az érzésnek azzal a sa-játságos formájú megnyilatkozásával, amelyből Flersés Gaillavet, a Les sentiers de la vertu szerzői, a maiidők egyik legnagyobb színpadi sikerét csiholták ki.Filoména testvér nem tud erről; szeretné egészen meg-téríteni Barniert, aki még legkevésbbé istentelen egészkörnyezetében, s úgy beszél az orvossal, akiben nemelég erős a hit, mint a betegeivel. Nem is gyanítja, hogykísértésbe eshetik: elkárhozni vele; csak arra gondol,hogy ő talán megmentheti ennek az embernek az üdvös-ségét. E célból jó cselekedeteinek segítő társává teszi;elküldözgeti szegényeihez, s imádkozik érte. Egy kisközösségük még inkább összefűzi őket: a kórházbanmeghal egy asszony, akinek az árvájáról az apáca ésaz orvos fognak gondoskodni. Még ekkor se sejtik, hogyszeretik egymást. De új beteget hoznak a kórházba: egynyomorult asszonyi teremtést, akit valaha Barniercsábított el. A beteget Barniernek kell megoperálnia.Az elzüllött Romaine emlékei s a szerettei vegyes rész-vét, melyet Barnier a szerencsétlen teremtés iránt ta-núsít, fölébresztik az apáca féltékenységét. Most mármegtudja, hogy szereti Barniert; lelkifurdalás és aggo-

47

dalom fogja el. Romaine meghal. Barnier, akiben föl-támadt a múlt, bánatában ivásnak adja magát. Azittasság egy pillanatában kitör belőle, amit az apácairánt érez; ez fölháborodva löki el magától a részegembert. Barnier, aki Romaine halálával magamagátvádolja, s akit új és reménytelen szerelme lázassá, két-ségbeesetté tesz, megöli magát. Egy boncolás utánszándékosan szúrja meg magát a késével. Ki van te-rítve; egy barátja virraszt mellette. A virrasztó elszuny-nyad; kábultságában úgy rémlik neki. mintha egy fe-hér alak jelennék meg a szobában... a fehér alak le-térdel és imádkozik. És reggel a virrasztó nem találjameg azt a hajfürtöt, amelyet azért vágott le. hogy ba-rátja édes anyjának elvigye az utolsó emléket.

Ebben a regényben érvényesül leginkább a Gon-courtoknak az a jellemző tulajdonsága, mely a natu-ralizmus többi rajongójától annyira megkülönböztetiőket: az érzések nőies gyöngédsége, s a gyöngéd érzé-sek elemzésében megnyilvánuló, csupa érzékenységreés csodálatosan fejlett idegrendszerre való rendkívülifinomság. De megtaláljuk ezt a tulajdonságot többi re-gényeiben is. Charles Demailly-t és Renée Mauperin-tolvasták vagy olvasni fogják mindazok, akik ismerniakarják az újabb regényirodalomnak legalább a leg-hiresebb, legtöbbet emlegetett alkotásait. Ezek a regé-nyek legjobb munkáik közé tartoznak. De nincs olyangyönge, olyan kevéssé sikerült munkájuk, amelyből kine tűnnék megfigyelésük gazdagsága, emberismeretükmélysége és írnitudásuk virtuozitása.

Talán egy kissé visszaéltek ezzel a virtuozitásukkal.Talán többet akartak festeni, paletta nélkül, mint amennyit tollal lehet: talán néha a természetesség rová-sara keresték a formát és a színeket — ha téren, nagy

48

gyötrelmekkel, folytonos verejtékezéssel adóztak azérla szenvedelmükért, hogy mesterségükben folvton a le-hetetlent próbálták, hogy mindig a legnehezebben kivi-hető! sóvárogták, s hogy, mint Gianni és Nello, „olyanmagasra akartak ugrani, amilyen magasra ember nemugrott soha”. (Milyen fizikai szenvedésükbe került azalkotás, többször elmondják Napló-jukban.) Talán ab-ban is van valami igazság, hogy nagyon is átadták ma-gukat érzékenységüknek, s alkotó hevüknek nem vál-tak mindig uraivá: a tökéletesség, a melyért vívódtak,nem adatott meg nekik. De lázas „gyakorlataik” köz-ben annyi művészit produkáltak, hogy a „modernolympiai játékok évkönyveiben” méltán került nevök aleghíresebb nevek mellé, abba a sorba, melyet ,,a nagyLeotard” kezd meg.

DAUDET.

Az ötvenes évek közepén, valamelyik februári na-pon, egy közellátó, fázékony, éhes fiatal

ember

érkezettParisba, félénken szorongatva zsebében az utolsó kétfrankját. Tizenhat

éves volt; Nimes-ből

jött, a „dallaltelt

mezők” vidékéről; az irodalomnak és az irodalom-ból

akart

élni. A pályaudvaron a bátyja várta s gyalogmentek a Quartier

Latin felé; a fiatalabbik testvér

pod-gyászát

egy hordár

targoncán vitte utánuk. Az időseb-bik testvér

bár

öcscse szemében gazdagnak tűnt

fel, akocsi fényűzését

még nem engedhette meg magának.Titkári állást

töltött

be egy öreg úr

mellett, aki az em-lékiratait

mondta tollba neki s e munkájáért

het