Első részA sziget

1. fejezet

A fény megcsillant a vadászlándzsa finom ezüst hegyén, miközben Garos gondosan

tisztogatta, felkészítve a közelgő vadászatra. Szülei mindig panaszkodtak léhűtő, nemtörődöm

viselkedése miatt, de a fegyvereire mindig kivételes figyelmet fordított. Erre bátyja, Outgar

tanította meg, akivel amikor csak tehették elszöktek a városból a kellemes hegyvidék lejtőire,

ahol megfeledkezhettek minden problémáról.

A lándzsát visszatette az asztalra, és kinyúlt az édes szederbor felé. Ekkor mozdult meg az

ágyában fekvő fiatal hollóhajú lány, és nyitotta ki karamellbarna szemét. Garos amint

meghallotta az első mennydörgést tudta, hogy a lány az ő ágyában fog kikötni. Amióta csak

képes volt járni mindig az ő szobájában keresett menedéket a viharok és anyjuk dühös

kiáltásai elől.

– Jó reggelt – ásított a lány, majd felmordult látva Garos kezében az italt. – Alig kelt fel a

nap, és máris bor van a kezedben?

– A bor ébreszt fel leggyorsabban – felelte Garos. – Mellesleg mivel Outgarral ma

elmegyünk, egy ideig nem élvezhetem az ízét.

– Valóban szörnyű, hogy néhány napig le kell mondanod róla – felelte Siella gúnyosan. –

Néha úgy érzem apa szidalmai nem ok nélküliek.

– Nem azok – bólintott Garos. – Az asztalon van reggeli, bár a tojás már kihűlt, és a sonka

is jobban meg van sütve, mint azt szereted.

– Azért megteszi. Remélem a rántottában nincs se bor se sör.

Garos egy mosollyal felelt.

– Nem gondolod, hogy idős vagy már ahhoz, hogy a bátyádhoz siess, ha mennydörgést

hallasz? A villámok nem árthatnak neked, míg a szobádban vagy, távol az ablakoktól.

– De azok a hangok – felelte Siella zavartan. – Nem tehetek róla, hogy melletted keresek

menedéket. Talán zavarlak?

– Ugyan dehogy – mosolyodott Garos.

Siella kinyújtóztatta végtagjait, és az asztalhoz lépett közben kipillantott a hatalmas

ablakon, ahonnan rálátni Urdal gigászi hegyvonulataira, melyek akár egy óriás sárkány hátán

sorakozó tüskék.

– Gyönyörű ez a kilátás – jegyezte meg a lány, mintha most látná először.

– Ha jól emlékszem a te szobádból rálátni az egész hegységre – emlékeztette Garos.

Régen minden alkalmat megragadtál, hogy velem együtt láthasd ahogy a napkelte sugarai

megcsillannak a fehér csúcsokon – felelte Siella. – De annak vége. Egy ideje sosem látogatsz

meg. Hiányoznak a történetek, amikkel kiskoromban szórakoztattál, míg elaludtam.

Garos megfordult, és rámosolygott testvérére. Gyermekkorukban minden alkalmat

megragadtak, hogy együtt alhassanak, ám mostanra ez nem tűnt helyénvalónak.

– Túl idősek vagyunk, hogy megosszuk az ágyunkat – felelte Garos. – Anya szerint

egyébként is túl közel állunk egymáshoz.

– Nem akarok anyáról beszélni – morgott Siella.

Emiatt nem is hibáztatta. Amióta Siella betöltötte a tizenhármat anyjuk minden alkalmat

megragadott, hogy lehetséges kérőkkel halmozza el a lányt, melyről ő hallani sem akart.

Minden alkalommal Garos oldalán keresett menedéket. Ő pedig mindent megtett kishúga

kedvéért, és ha arra került sor maga üldözte el a kérőket. Néha szavakkal néha pedig egy-egy

törött orr-ral jutalmazta meg húga zaklatóit. Többek között ezzel sikerült kivívnia anyja

haragját.

– Egyszer lesz majd egy kérő, aki megfelel az ízlésednek – mondta. – És akkor majd hálás

leszel anya segítségének.

– Amíg csak idióták érkeznek addig aligha – fintorgott Siella.

– Outgar hamarosan itt lesz, hogy felmenjünk a hegyekbe –terelte el a beszélgetést. – Talán

jobb volna, ha akkor már nem lennél itt. Jól tudod, hogy ebben osztja anya véleményét.

– Ne menj – kérte Siella.

Garos elmosolyodott. Nem lepte meg Siella kérése. A lány minden alkalommal megkérte,

hogy maradjon otthon, és hagyjon fel a vadászat iránti szenvedélyével.

Siella arcára nézve ezúttal valódi aggodalmat látott.

– Mi a baj? – kérdezte.

– Nem akarom, hogy ma elmenjetek – folytatta Siella.

– Felesleges aggódnod – mosolygott. – Mindketten úgy ismerjük a hegyeket, mint a

tenyerünket. Magad is tudod, hogy nem érhet minket semmi baj. Pontosan tudjuk, hova

mehetünk, és mely területtől maradjunk távol.

– Csak most az egyszer hallgass rám, kérlek – mérgelődött a lány.

Garos leült Siella mellé, és átkarolta a karcsú lányt.

– Mi zaklatott fel ennyire? – kérdezte halkan.

– Én… tudom, hogy ostobaság, de láttam, ahogy mindkettőtökkel végez egy fenevad–

küzdött a könnyeivel a lány.

Garost meglepték a lány szavai. Siella szeretett viccelődni velük, de a halálukkal sosem

tenné. Emlékezett az első vadászatukra, mikor apjukat kísérték el. Ostobasága miatt leesett a

lóról, és eltörte a kezét. Siella zokogva feküdt mellette, és minden fájdalmas nyögésekor

sietett a gyógyítókhoz, mert attól tartott, hogy meg fog halni.

– Mit láttál? – kérdezte Garos halkan.

– Álmodtam róla, Garos – felelte Siella könnyáztatta arccal. – Tudom, hogy képtelenség és

ostobaság, de láttalak titeket. Annyira valóságos volt, mintha ott lettem volna… végig kellett

néznem, ahogy az a hatalmas szörnyeteg mindkettőtöket szétmarcangol, és… nem tehettem

semmit, hogy megakadályozzam.

Garos elmosolyodott, és megcirógatta Siella arcát.

– Túl sokat aggódsz miattunk. Ahogy mondtam, mindketten ismerjük a hegyeket. Csak

néhány napig leszünk távol, és mire hiányozni kezdenék már vissza is tértünk.

– Nem érted… amit láttam az meg fog történni – nyögte Siella. – Nem tudom

megmagyarázni, de tudom, hogy meg fog történni.

– Akkor álomlátó lennél? – mosolygott Garos. – Többször is voltak már rémálmaid. Ez

attól lenne más, mert valóságosnak tűnt? Nem minden rémálom ilyen?

Siella arcára nézve valóban látta a félelmet a szemeiben. Nem tudta, miféle álmot láthatott,

de egyértelmű volt, hogy nagyon felzaklatta. Már épp beadta volna a derekát, amikor belépett

Outgar.

Bátyja sötétbarna prémmel bélelt bőrruhát viselt. Mogyoróbarna tekintetében látta a

közeledő vadászat izgalmát csillogni. Becsukta maga mögött az ajtót, és rámosolygott az

ágyon ülő lányra.

– Sejtettem, hogy itt talállak – mondta, és Garos felé fordult. – Ideje indulni, délre

szeretnék a vadászházban lenni.

– Azonnal indulok – felelt. – A fegyverraktárnál találkozunk.

– Rendben – bólintott a bátyja.

Amint Outgar elment visszafordult Siellához, és homlokon csókolta.

– Ha megnyugtat, akkor itt maradhatsz, míg vissza nem térünk.

– Tehát ismét figyelmen kívül hagysz – sóhajtott Siella.

– Ismét? Mikor hagytalak figyelmen kívül?

– Amikor… nem érdekes. Kérlek, és ne menjetek a szürke sziklák közé.

– Szürke sziklák? – lepődött meg Garos.

– Ott támadt rátok az a fenevad. Kérlek, ígérd meg nekem, hogy távol maradtok attól a

helytől.

Garos bólintott, magához vette a vadászlándzsát, és elindult Outgar nyomában.

A város gyönyörű volt a napsütésben. A sugarak megtörtek a kőépületek tükörsimára

csiszolt felületén. A város körüli hegyekben húzódó számtalan kőbányának köszönhetően a

városban mindent kőből emeltek. Egyetlen fagerenda sem volt az egész városban.

Nyugodt mosollyal az arcán sétált végig a különböző boltok előtt. A pékségekből kiáradt a

reggeli kenyér és egyéb péksütemények illata, a polgárok a kövezett utcán egymással

társalogva sétáltak körülötte. Minden tökéletes és békés volt, amilyennek látni szerette a

várost, és aminek eléréséért ő maga nem sokat tett.

Ahogy megbeszélték testvére a fegyvertár oldalának dőlve várta. Két vadászlándzsája a

falnak támasztva állt egy étellel megpakolt zsákkal egyetemben.

– Késtél – jegyezte meg Outgar.

– Meg kellett nyugtatnom Siellát – felelt. – Nem akarta, hogy ma vadászni menjünk.

– Ez nem meglepő. Sosem szerette a vadászatainkat. Sajnálja a zsákmányt.

Ő maga sem szerette az értelmetlen halált. Épp ezért az általa elejtett vadaknak minden

porcikáját felhasználta. A szőrmék többségét megtartotta, de a felesleges húst és a csontokat

mind odaadta a vadászoknak, vagy akiknek szükségük volt rá.

Csendben haladtak végig a hegyi ösvényen. Mindketten jól ismerték a várost övező

csúcsokat. Kisgyerekként minden idejüket idekint töltötték a fák között.

Sokkal többre tartották az erdei és hegyi kalandokat a gazdasági és politikai ismereteknél,

melyekkel apjuk korán meg akarta ismertetni őket.

Garost még most is jobban érdekelte a vadon, mint a politika, ami miatt többször is éles

szóváltásba keveredett apjával. A szüleit mindig is zavarta, hogy nem érdekelte a családi

birtokok irányítása. Jól tudta, hogy mindketten léhűtőnek tartják, aki csak a vadászatokban,

borokban és lányokban leli örömét. Tisztában volt vele, hogy igazuk volt, de nem akart tenni

ellene semmit. Minden alkalommal, amikor szóba került a birtok igazgatása úgy érezte magát,

mintha lassan megnyúznák, így mindig a legközelebbi kijáratot keresve eltűnt.

– Meg is érkeztünk – szólalt meg Outgar.

Garos felpillantott, és meglátta a sziklapárkányt, mely alatt egy szebb napokat is látott

kunyhó állt. Évekkel ezelőtt találtak rá, mikor elszakadtak apjuk csapatától, és a több órás

bolyongást követően rátaláltak erre a helyre. Már akkor sem volt jó állapotban, és

valószínűleg csak a sziklapárkány védelmének köszönhette, hogy nem omlott még össze.

Azóta ez volt kettejük rejtett menedéke, melyről rajtuk kívül senki sem tudott. Ez volt a

menedékük a szüleik elől és minden egyéb probléma elől.

Odabent kellemetlen dohos szag fogadta őket. Outgar izgatottan dörzsölte össze a tenyerét,

és meggyújtotta a kandallóba helyezett fahasábokat. Garos letette holmiját, és leült a kandalló

előtti székbe. Rövidesen Outgar is csatlakozott hozzá egy üveg whiskyvel a kezében.

Szokásuk volt, hogy a vadászat előtt isznak valamennyit, hogy feloldják magukban a fagyos

hideget.

– Ideje lenne megtiltani Siellának, hogy nálad töltse az éjszakáit – szólalt meg Outgar. –

Anya nem örül neki, hogy ennyire közel álltok egymáshoz. Ráadásul elüldözöd az összes

kérőjét.

– Csak azokat üldözöm el, akiket el akar küldeni, de nem értenek a szép szóból – felelt

nyugodtan. – Te sem akarod, hogy egy idióta vegye el.

Outgar felnevetett.

– Valóban nem, de ha ilyen iramban esnek ki a kölykök, akkor a végén nem marad

egyetlen lehetősége sem.

– Nem én tehetek róla, hogy mind idióta – kortyolt bele az italba.

– Talán csak mindenkit az ő kedves bátyához mér – mosolygott Outgar.

– Ha így lenne, akkor már rég megtalálta volna a férjét. Elvégre csak egy léhűtő

semmirekellő vagyok.

– És nem is tervezel változtatni ezen? – kérdezte Outgar komolyan.

Garos elgondolkozva kortyolt bele az italába. Valójában teljesen elégedett volt az életével,

és semmi kedve nem volt változtatni ezen. Még akkor sem, ha a szülei minden elkövettek

azért, hogy megtegye.

– Szóval nem – sóhajtott Outgar. – Egyszer eljön a nap, amikor beleunsz ebbe.

– Akkor miért ne élvezzem ki, amíg szórakoztat? – mosolygott Garos.

– Mert mikor eljön az a nap, talán már nem alakulhatnak úgy a dolgok, ahogy azt szeretnéd

– felelte Outgar komolyan.

– Mit akarsz ezzel? – kérdezte türelmetlenül. – A házak közti politika és a gazdaság is

hidegen hagy. Nincs semmi, amivel szolgálhatnám a Thorsen házat. Ezért is maradok inkább

ki az egészből.

– Megértelek. – Outgar újabb pohárral töltött. – Minden ház próbál valahogy előny

kovácsolni a másikkal szemben, és valóban néhányan semmitől sem riadnak vissza. Ha én

lennék a fiatalabb, akkor valószínűleg én is inkább a lányokkal és borral tölteném időm

javarészét.

Garos belefáradt már ebbe a beszélgetésbe. Nem akarta továbbra is azt hallani, miként

kellene élnie az életét. Ráadásul a szülei után most már fivére is folyamatosan kioktatja

emiatt.

– Hová megyünk?

Outgar elvigyorodott.

– Fehérfokra.

Garos meglepetten nézett bátyjára. Fehérfok nem volt több kopár szikláknál. A

prémvadászok is elkerülik azt a helyet, mivel olyan kevés vad él ott, hogy időpocsékolás ott

vadászni. Emellett Siella szavai is a fülében csengtek. Kerüld el a szürke sziklákat.

– Miért akarsz odamenni? – értetlenkedett. – Mindketten tudjuk, hogy nincs ott semmi.

Jobb volna Szarvaskőre menni.

– Minden alkalommal ott járunk – sóhajtott Outgar. – Minden egyes fűszálat ismerünk

abban a völgyben.

– Igaz, de Fehérfokon nincs semmi – felelte Garos. – Csak kopár kövek.

Outgar sokatmondón elmosolyodott.

– A fogadóban töltöttem az estét Hralberrel és Goriggal – kezdte. – Hallottam, amint egy

prémvadász a sokadik ital után arról beszél, hogy ott látták a szarvast.

– A szarvast? Ugye nem azt akarod mondani, hogy az a lény ott van?

Gyerekkorukban sokat meséltek nekik egy hatalmas és büszke szarvasról, melynek szőre

fehéren ragyog, agancsa hatalmas koronaként mered az ég felé. A legenda szerint egy régmúlt

időkből hátramaradt lény, mely azelőtt is Brethélia földjét járta, hogy az ember megjelent

volna a világban. Gyerekként rajongott ezért a varázslatos történetért, de mostanra biztos volt

benne, hogy ez csak egy mese.

– A szarvas csak mese – felelte meggyőződve.

– Látta őt – felelte Outgar. – Pontos leírást adott a szarvasról.

Bátyja gyermeki izgatottsággal beszélt. A szarvas legendája mindig Outgar kedven

története volt. Minden alkalommal örömmel hallgatta végig a vadászok meséjét az ősi vadról,

melyhez fogható nincs még egy ezen a világon.

– A szarvas legendája közismert – ellenkezett Garos.

– Mi oka lett volna hazudni?

Garos felsóhajtott. Nem győzhetett, ha az aranyszarvasról volt szó. Outgar bármit

megtenne, hogy akárcsak egy pillanatra is, de láthassa azt a fenséges fenevadat.

– Rendben – szólalt meg. – Elmegyünk Fehérfoka, de ha nem látjuk ott a szarvasodat,

akkor elmegyünk.

Outgar elégedetten dőlt hátra, és ivott egy korty whiskyt.

– Megígérem.

– De ha esetleg véletlenül mégis ott lesz, akkor mit akarsz tenni? – kérdezte Garos

kíváncsian. – Levadásszuk?

– Nem! – kiáltott Outgar határozottan. – Egyszerűen csak a saját szememmel akarom látni.

Garos sajgó fejjel ébredt másnap. Miközben felkészült továbbra is Siella szavai jártak az

eszében. A szürke kőhalom biztosan Fehérfokra utalt. Bolond ostobaságnak gondolta húga

szavait, mégis igaza volt. Talán csak véletlen, de nem tudta kiverni a fejéből a lehetőséget,

hogy a húga valóban látta, mi fog történni.

Outgar már útra kész volt. Arcán izgatott mosolyt látott, mintha egy nyolcéves gyerek

várná a születésnapi ajándékait.

Odakint csontig hatoló hideg szél süvített felkavarva az éjszaka lehullott friss hót. Garos

arcába húzta a vastag gyapjúsálat, megmarkolta lándzsáját, és elindult bátyja nyomában, aki

továbbra is gyermeki lelkesedéssel várta a vadászatot.

Fehérfok pontosan olyan volt, mint ahogyan azt a prémvadászok meséiből hallotta.

Hatalmas csupasz sziklák halma vette körül őket. Egyetlen élőlénynek sem látta nyomát.

Minden élettelen és üres volt, nyomát sem látta a szarvasnak. Fintorogva pillantott bátyjára,

aki teljes nyugalomban állt előtte.

– Nos? – szólalt meg Garos. – Én nem látom sehol.

– Ne légy ennyire borúlátó – felelt Outgar.

Garos értetlenkedve nézett körbe.

– Nem vagyok borúlátó. Egyszerűen nincs itt. Hidd el, én is látni szerettem volna, de

egyértelmű, hogy az a vándor hazudott.

Outgar megtámaszkodott lándzsáján, és nyugodt mosollyal nézett körbe. Garos értetlenül

pillantott körbe.

Esetleg van itt valami, amit nem vettem észre?

– Gyönyörű, nemde – jegyezte meg Outgar.

– Elismerem, valóban csodaszép – bólintott.

Outgar mosolya kiszélesedett.

– Azonban ez nem változtat rajta, hogy nem látni itt mást csak köveket – folytatta Garos.

– Minden pillanatot tönkre tudsz tenni egyetlen mondattal – sóhajtott Outgar. – De sajnos

igazad van. Pedig biztos voltam benne...

Nem tudta befejezni. Valami felmordult a háta mögött, és a hófehér sziklák takarásából

kirobbanva egy hatalmas hófehér medve csörtetett feléjük. Mindketten összerezzentek,

amikor a hatalmas fenevad felordított.

Outgar volt hozzá közelebb, így őt érte a kegyetlen támadás. Bátyja oldalra vetette magát,

és visszanyerve hidegvérét elhajította vadászlándzsáját, mely meglepetésére elkerülte a

medvét.

– Tűnj onnan! – kiáltott Garos.

Outgar azonban túl lassú volt. A medve borotvaéles karmai végighasították a mellkasát.

Úgy hatoltak át a vastag prémruhán, mintha csak pergamen lett volna. Vörös vér fröccsent a

fehér kövekre. Outgar az egyik sziklának repült. Barna ruháját pillanatok alatt befestette saját

vére.

Kétségbeesetten rohant a medve felé. Közben felkapott egy kődarabot, és teljes erejével a

fenevad fejéhez vágta.

– Itt vagyok! – ordított. – Gyere ide, te rohadék!

– Garos – nyögte Outgar.

Alig hallotta testvére hangját. Arca elfehéredett, és Garos biztos volt benne, hogyha

mihamarabb nem viszi vissza a városba, akkor nem fogja túlélni.

A medve felé közeledett. Egy sziklára felugorva kerülte el a gyilkos karmokat, és

lándzsájával a bestia hátába szúrt. A fém könnyedén belesiklott a húsba, és a medve fájdalmas

hangon ordított. Újból nekirontott a sziklának, lebillentve róla Garos. Bukfencet vetett, és

maga elé tette fegyverét. A fenevad egyszerűen félreütötte a lándzsát, mely kettétörött, és

immár csak egy használhatatlan fadarabot tartott a kezében.

Az utolsó pillanatban sikerült félreugrania a medve karmai elől, és földet érve elhajította

használhatatlanná vált fegyverét. Kétségbeesett pillantást vetett Outgar felé, aki tehetetlenül

szorította kezét a sebére.

– Tűnj el! – hörögte Outgar. – Egy törött lándzsával nem tehetsz semmit.

Ebben igaza volt. Nem volt nála más fegyver csak az övébe dugott két vadászkés,

melyekkel öngyilkosság lett volna nekirontani a medvének. Ám azt is tudta, hogyha

elmenekülne, azzal fivérét lassú és fájdalmas halálra ítélné.

A döntés egy pillanat alatt megszületett benne. Kihúzta késeit, és üvöltve rontott a

medvére. A fehér szörnyeteg elbődült, és Garos felé vetette magát. Garos felugrott, és egy

szikláról elrugaszkodva medve hátára vetődött. Két kését markolatig belemártotta a fenevad

testébe. Újra és újra szúrt, míg a medve lelassult, és védekezésképp nekidörgölte hátát a

szikláknak. Garos leugrott róla, és egy pillanatra elégedetten elmosolyodott.

Öröme azonban rövid életű volt. A medve sötét szeme felcsillant, és szörnyetegként

természetellenes gyorsasággal támadta meg. Hátraugrott az összecsapódó állkapocs elől, de a

medve gyilkos karma őt is elérte. Az oldalához kapva felkiáltott, és nekiesett a sziklának. A

fájdalom szétterült a testében, és érezte a mellkasára folyó vért.

Tekintete elködösült. Kezében a kés remegett, és ekkor tudatosult benne, hogy nem tudja

megölni a medvét, és őt is itt fogja elérni a vég. Ezen a nyomorult helyen fogják mindketten

életüket veszteni.

– Garos – szólalt meg Outgar. – El kell menned.

Bátyja hangja könyörgő volt. Barátságos arcát könnyek borították. Garos rámosolygott,

majd tekintetét visszafordította a medve felé. Esze ágában sem volt magára hagyni a testvérét.

Bármi is fog történni, mindkettőjük sorsa ugyanaz lesz.

A medve őrült erővel és gyorsasággal támadt rá, mintha a hátából ömlő vér semmit sem

jelentene neki. Garos el akart vetődni, de megcsúszott saját vérében, és elesett. Ez a

szerencsétlenség mentette meg az életét. A szeme sarkából észrevette a földön fekvő

vadászlándzsát, melyet még Outgar hajított el. Talpra vergődött, és elérte a fegyvert még

azelőtt, hogy a medve rávetette volna magát.

A medve marása a bal kezén érte. Felkiáltott a fájdalomtól, és a lándzsát teljes erejéből

belemártotta a medve oldalába. A fegyver eltörött, de a szárnyas acélfejnek sikerült súlyos

sebet ejteni a bestián.

– Mégis mennyi erő van benned? – morogta.

A sebe miatt egyre rosszabbul érezte magát. Minden erejére szüksége volt, hogy egyáltalán

talpon tudjon maradni. A medve újból elbődült, és támadásba lendült.

A bestia mozdulatai váratlanul lelassultak. Az ifjú felemelte a földön heverő kését, és

ordítva támadt rá a szörnyetegre. Ellépett a harapás és karmolás elől. A pengével felmetszette

a medve húsát. Mielőtt még a vér a kövekre fröccsent volna Garos a medve elé lépett, és

pengéjét markolatig belemártotta a koponyájába. A hófehér szörnyeteg hangosan bömbölt, és

kiterült a köveken.

Garos ekkor tért magához, és a fájdalom minden eddiginél erősebb hullámban csapott le rá.

Úgy érezte, hogy a csontjai és izmai fel akarnak robbanni. A pár pillanattal ezelőtt érzett erő

és elhatározás eltűnt hatalmas fájdalmat hagyva maga után. Lassú léptekkel közeledett

Outgarhoz, aki már alig volt magánál, és a vértócsa egyre növekedett körülötte.

2. fejezet

Outgar sebei súlyosak voltak. A medve pengeéles karmai mélyen belehatoltak a húsába.

Képtelenség volt időben visszavinnie a faluba, és szegényes képességei miatt megfelelően

ellátni sem tudta a sebeit.

Kétségbeesetten figyelte, amint bátyja élete lassan elszivárog a vérével együtt. Csak

egyetlen dolgot ismert, amivel legalább egy kis időt nyerhetnek. Sietve vette elő kovakövét,

és hozzálátott a tűzgyújtáshoz.

– Garos – nyögte Outgar.

– Nyugalom – felelte Garos kétségbeesetten. – Nem tehetek mást… kiégetem a sebed, és

elviszlek a városba. Aosolf majd segít rajtad.

Outgar lassan erőtlenül engedelmeskedett. Garos amint sikerült meggyújtania a tüzet a

vadászkését lemosva azonnal a tűzbe tartotta. A fém lassan melegedni kezdett. Hagyta, míg

érezte az elviselhetetlen forróságot a kezén.

Azonnal fivéréhez sietett, és a fémet nekinyomta a sebnek. Outgar fájdalmas ordításába

egész testével beleremegett.

Miután végzett fivérével a saját sebét is kiégette. Ledőlt bátyja mellé, és fáradtan meredt a

medve hatalmas élettelen testére. Most ébredt csak rá, mi is történt itt. Az a medve a

semmiből tört elő, ő pedig megölte két vadászkéssel melyekkel még a vastag bundán is

lehetetlen áthatolni.

– Mi a fene történt – nyögte.

Csurom véres kezére pillantott, és tekintete ismét a mellette hörgő Outgarra esett. El kellett

vinnie innen. A friss vér és a tűz idecsalogatja a ragadozókat, és képtelen volt akárcsak egy

rókától is megvédeni magát vagy a bátyát. Egyetlen lehetősége a néhány órányira lévő

kunyhó volt.

Nehezen talpra állt, és Outgarhoz lépett, kinek szemei már lecsukóban voltak. Garos

gyengéden de határozottan ragadta meg testvérét, de nem bírta megmozdítani. Outgar vaskos

testét még kipihenten ereje teljében is csak nehézségek árán tudta volna elvinni, és most

sebesülten megmozdítani is képtelen volt.

Végül ledőlt bátyja mellé, aki egyre lassabban vette a levegőt. Kétségbeesett és tehetetlen

volt. Sosem érezte magát ilyen szánalmasnak és tehetetlennek, de bármennyi erőt is gyűjtött

össze képtelen volt felemelni őt.

– Szánalmas vagyok! – kiáltotta, és dühében a földbe ütött. – Mit számít, hogy megöltem

azt a medvét? Ugyanúgy itt fogsz meghalni, csak néhány órával később, és nem egy medve

fog felzabálni… ne aggódj… bármi is fog történni mindvégig itt leszek melletted.

Dühének tombolása lassan elenyészett, és helyére súlyos keserűség költözött. Tanácstalan

volt, bármit megtett volna a bátyja megmentéséért, de nem tehetett mást, mint csendben nézni,

ahogy távozik belőle az élet.

Hangokat hallott a medve teteme mögül. A távoli csökevényes fenyők ágai megrezdültek.

Morogva állt talpra, és megszorította kései markolatát. Megérkezett az első fenevad.

Gyengének érezte magát, valószínűleg bármilyen bestia is lép ki a fák közül képtelen lesz

megvédenie magukat. Ennek ellenére még szorosabban markolta meg fegyvereit, és felkészült

az elkerülhetetlenre.

Elsőnek egy prémes lábat pillantott meg, majd egy szempillantással később az egész alak

megjelent előtte, és hirtelen minden ereje elhagyta. A prémvadász tekintete elkerekedett,

amint megpillantotta medve tetemét, és a mögötte álló Garost.

– Lord Thorsen – szólalt meg lassan.

– A fivérem… azonnal vissza kell vinnünk a városba – felelte Garos leengedve a fegyvert.

– A medve súlyosan megsebesítette.

A férfi ekkor látta meg a Garos mögött fekvő Outgart, és ha lehet még jobban elsápadt.

Azonnal felkiáltott, és mögötte további három vadász jelent meg. Garos felsóhajtott

megkönnyebbülésében. Az utolsó férfit megpillantva azonban földbe gyökerezett a lába. Ulf

volt az a Thorsen ház fegyvermestere, apja testőrségének kapitánya.

Ulf tekintete megállapodott rajta, és a kezében szorongatott késeken, majd vetett egy

pillantást a medvére.

– Azonnal vissza kell mennünk – szólalt meg Garos kétségbeesetten. – Kiégettem a sebet,

megtettem, amit tudtam, de… azonnal el kell vinnünk Aosolfhoz.

– Igen – bólintott Ulf. – Ti hárman óvatosan emeljétek fel a fiatal lordot. Vigyázzatok,

súlyos belső sérülései lehetnek.

A prémvadászok azonnal engedelmeskedtek. Hárman együtt könnyedén felemelték bátyja

súlyos testét, és elindultak vissza Änselbe. Ulf hátramaradt Garosszal, és végignézett a medve

tetemén.

– Te tetted? – kérdezte.

– Igen.

– Azzal a két késsel megölted ezt a fenevadat? – hitetlenkedett Ulf.

– Én sem értem – sóhajtott Garos a késekre nézve. – Amikor úgy éreztem mindennek vége

mintha lelassult volna minden. A késeket beledöftem a medvébe, és sikerült végeznem vele.

– Az életveszély különös dolgokat hoz felszínre – jegyezte meg Ulf. – A gyakorlótéren

sosem voltál ilyen elszánt.

– Megöltem a medvét, de ugyan mit értem el vele? – nézett fájdalmasan a fegyvermesterre.

– Ha nem érkeztek meg, akkor mindketten ott halunk meg.

– Miért mentetek Fehérfokra? A városban mindenki tudja, hogy nincs ott semmi.

– A szarvas – pillantott Garos az eszméletlen Outgarra. – Mindig is szerette volna látni,

holott nem több egy mesénél, és az indulásunk előtti este a kocsmában hallotta, amint egy

vándor vadász mesél róla. Állítólag itt látta őt Fehérfokon. Hiába próbáltam lebeszélni, nem

hallgatott rám, így végül ráhagytam, mivel tudtam, egyetlen vad sem fordul meg itt.

– Egy mese miatt jöttetek Fehérfokra? Megbolondultatok?

– Outgar hitt benne, hogy itt végre megtalálhatja. Bolond fiúként sietett ide, mintha egy

szarvas megélne azokon a köveken. A vadászok sosem mennek a sziklák közelébe, mert nincs

ott semmi.

– Ez nem igaz – rázta meg a fejét Ulf. – Fehérfok mindig is vonzotta a hegy bestiáit. Ezért

kerülik el a prémvadászok.

Most először hallott erről. A vadászatok során, amikor szóba került Fehérfok a vadászok

mindig szerencsétlen helykén emlegették, melyet minden vadász elkerül. Garos azt hitte a

vadak hiánya miatt, és eddig meg sem fordult a fejében, hogy esetleg ahhoz a medvéhez

hasonló szörnyetegek tanyázhatnak arra.

– Ha ez igaz, akkor mit kerestek ti itt? – kérdezte.

– Azt a medvét – mutatott Ulf maguk mögé. – Három napja vette észre az egyik vadász, és

jelentette apádnak, aki engem küldött a levadászására, de úgy látszik nem volt rám szükség.

– Ha tudtam volna, mit jelent Fehérfok…

– Nem tehetsz róla – nyugtatta meg a fegyvermester. – Megtettél mindent, amit csak tudtál.

Sőt sokkal többet is. Senki sem hitte volna, hogy képes lehetsz erre, tékozló lord.

Garos szája megrándult az utolsó két szó hallatán. Tékozló lord… tisztában volt vele, hogy

mindenki így szólította őt a háta mögött. A városban minden lakó tisztában volt nemtörődöm

felfogásával és léha életmódjával. Mégis minden alkalommal haragot érzett, mikor csak

meghallotta a gúnynevét.

Mégsem tett semmit, hogy változtasson. Nem tudta, mikor is fogadta el végül a

semmirekellő szerepét, de mostanra teljesen hozzánőtt, és nem volt benne biztos, hogy ezen

valaha is változtatni akar. Legalábbis egészen mostanáig. Talán ha nem egy ostoba kölyök

szerepét veszi magára, akkor a bátyja most nem lenne a halál peremén.

– Ami történt megtörtént – szólalt meg Ulf. – Outgar túl fogja élni, nem kell aggódnod

miatta.

– De ha jobb lettem volna…

– A medve gyorsan tört rátok – idézte fel a fegyvermester a történetét. – Azonnal elkapta

Outgart, nem volt rá semmi esély, hogy elkerülje a támadást. Ezt mondtad nekem, vagyis nem

tehetsz róla.

Garos megállt, és bátyja hamuszürke arcára nézett. Verejték borította, ajkai remegtek.

Borzalmas érzés volt ilyen állapotban látni őt.

– Remélem, igazad lesz és túléli – jegyezte meg.

– Túl fogja.

Amint átlépte a városkaput a lakosok döbbent tekintete kísérte végig a Gyógyítók háza felé

menet. Garos nem foglalkozott velük. Átvágott a kerten, és akkor pillantotta meg Aosolft, aki

elejtette a kezében tartott edényt, és nyomban odaszaladt a vadászokhoz.

– Mi történt? – kérdezte a férfi.

A vadászok letették Outgart, akit két gyógyító azonnal bevitt a házba. Garos szótlanul

figyelte, amint testvére alakja eltűnik a tekintete elől.

– Egy medve volt – szólalt meg Ulf. – Megtámadta őket a vadászat során.

Aosolf elfintorodott.

– Rengeteg vért veszthetett – mondta. – Csoda, hogy még életben van.

– Garos is megsérült – folytatta Outgar.

– Semmiség – felelt. – Kiégettem a sebem. Törődjenek csak a bátyjámmal.

– Azért vetünk rá egy pillantást.

– Csak foglalkozz Outgarral.

– Ne makacskodj! – pirított rá Aosolf. – Nyomás befelé!

Garos megadón bólintott, és fáradtan bement az ajtón. Egy hatalmas nyitott térbe érkezett,

ahol több pad sorakozott, melyeken betegen várakoztak. Hatalmas ablakokon keresztül

beömlött a déli napfény. A márványpadló csillogott, az ifjú saját arcképét is látta benne.

Garos leült, amikor egy alacsony nő lépett oda hozzá. A gyógyítók zöld ruháját viselte.

Rámosolygott Garosra, és intett, hogy kövesse. Egy kisebb szobába vezette, ahol leültette egy

székbe.

– Vedd le a ruháid – mondta a nő.

– Rendben.

Levetette az ingét, és hagyta, hogy a nő alaposan megvizsgálja a sebeit.

– Kész csoda, hogy túlélted – jegyezte meg. – A medve támadásai alig kerülték el a

szerveidet.

– Megmondtam Aosolfnak, hogy semmi bajom.

– Ezt azért nem mondanám – mosolyodott el a nő. – Nem is érzed?

– Micsodát?

– A lázad nagyon magas.

Garos értetlenkedve nézett rá. Tökéletesen érezte magát, habár egy kissé fáradt volt.

– A sebeid forrók, azt hiszem a kiégetés nem oldotta meg a problémát.

Garosnak nem tetszett ahová ez a beszélgetés tartott. Nem ismerte valami jól a

gyógyászatot, de ha egy lezárt sebbel nincs valami rendben, akkor az csak egy dolgot

jelenthetett.

– Hozok egy kis máktejet – mondta nő.

Garos bólintott, és gondolataiba mélyedve várta a nőt, aki néhány pillanattal később

visszatért. Megitatta vele a tejet, mely elbódította őt. Nem is vette észre, amikor a nő szikéje

vékonyan felvágta a sebét, és hozzálátott a munkához. Az egész nem tartott tovább néhány

percnél. Garos meglepetésére egy karomdarab került elő a bőre alól. A nő fintorogva ejtette

bele egy tálba. Gyógykenőccsel kitisztította a sebet, és gondosan összevarrta.

– Amint a máktej hatása elmúlik érezni fogsz némi fájdalmat – magyarázta a nő –, de az

semmi lesz ahhoz képest, amit a karom okozhatott volna.

– Köszönöm – felelte. – A bátyámmal mi a helyzet?

– Az ő állapota sokkal rosszabb. Aosolf ellátta a sebeit, de egyelőre nem mondhatok

semmi biztosat. Ha lenne itt egy sárga mágus, akkor minden könnyebb volna. Egy gyógyító

értesítette a lordot, aki a testvéreddel van.

Garos hálásan bólintott, és kilépett a szobából. Aosolf a falnak dőlve várt rá.

– Nem kell aggódnod – mosolygott. – Túlélte, habár kész csoda. Rengeteg vért vesztett, ha

csak néhány pillanattal később érkeztek meg, akkor menthetetlen lett volna.

Garos megkönnyebbülten sóhajtott fel, és beletúrt éjfekete hajába. Nem tudta, mihez

kezdene, ha a testéve meghal.

– Bemehetek hozzá? – kérdezte.

– Természetesen – mosolygott Aosolf. – A szüleid már odabent vannak.

Mély levegőt vett az ajtó előtt, és belépett a szobába. Outgar az ágyban feküdt. Sápadt volt,

tele kötésekkel, de életben volt, és ez volt a legfontosabb. A szülei az ágy oldalán ültek

Garosszal háttal. Outgar tekintete nyomban megtalálta őt, és szélesen elmosolyodott.

– Megérkezett a megmentőm – hörögte.

Szülei azonnal megfordultak, és apja elmosolyodott meglátva Garost.

– Örülök, hogy nem esett bajod, fiam – mondta apja.

– Hol voltatok? – kérdezte anyja türelmetlenül. – Mit műveltetek, hogy ez történt?!

– Nyugalom, anya – szólalt meg Outgar. – Egyikünk sem tudhatta, mi vár ránk.

– Mi történt? – kérdezte apja.

– Fehérfokon voltunk – kezdte Outgar. – A semmiből egy fehér medve támadt ránk.

Engem támadt meg elsőnek, a lándzsám mellé ment, és a karmai feltépték a hasam. Garost

ekkor még nem vette észre, de ahelyett, hogy a bőrét mentette volna magára vonta a bestia

figyelmét. Látnod kellett volna apa. Soha senkit sem láttam még ilyen erővel küzdeni. Ez a

bolond a késeivel rontott neki annak a szörnyetegnek. Amikor beléd mart azt hittem, téged is

megöl. De utána teljesen megváltozott. Mintha nem is a kedvtelen, semmivel nem törődő

öcsém állt volna ott. Úgy harcolt, mint egy démon, és a végén hihetetlen módon, de pusztán

egyetlen késsel megölte azt a medvét.

Apja felállt, és Garos most először látott büszkeséget a férfi dióbarna szemeiben.

Megölelte őt, és megveregette a fiú hátát.

– Örülök, hogy mindketten jól vagytok – mondta. – Boldog vagyok, hogy mindketten

hazajöttetek, de hogy voltál képes rá?

– Fogalmam sincs – felelte őszintén. – Az utolsó pillanatban, amikor azt hittem, a medve

megöl történt velem valami. Minden lelassult, a testem is könnyebbé vált, de képtelen vagyok

megmagyarázni, mi okozta. Csak arra gondoltam, hogy meg kell védenem Outgart.

Apja büszkén elmosolyodott, ám mikor Garos az anyjára nézett csak színtiszta rémületet

látott a tekintetében. Garos értetlenül nézett a nő karamellbarna szemébe. Nem tudta, mivel

sokkolhatta ennyire az elhangzottak.

– Anya – kezdte, de a nő egy mozdulattal beléfojtotta a szót.

– Nem akarok többet hallani.

Garos nyelt egyet. Anyja mindig is hidegebb volt az irányába. Valószínűleg most is arra

gondol, hogy miatta történt mindez, és majdnem elvesztette kedvesebb fiát.

– Kedvesem – mosolygott rá apja. – Hihetetlen történet volt, de a legfontosabb, hogy

mindketten rendben vannak.

A nő bólintott, majd vetett egy utolsó pillantást Outgarra mielőtt elhagyta a szobát. Garosra

rá se nézett, mintha ott sem lett volna. Garos földbe gyökerezve állt ott, és nézte, amint a nő

kilép az ajtón. Mindig hideg volt vele szemben. Sosem érezte, hogy valaha is szerette volna.

Mostanra hozzá kellett volna szoknia ehhez, mégis minden alkalommal ürességet érzett

magában. Bárcsak tudta volna, mit tett, amiért az anyja ilyen hűvös volt vele.

– Ne aggódj – szólalt meg apja. – Ideges, hogy veszélybe kerültetek.

– Visszamegyek a szobámba – felelte halkan.– Ezek után rám fér az alvás.

Elindult az ajtó felé, de mielőtt kilépett volna Outgar megköszörülte a torkát.

– Miért nem futottál el? Amikor megjelent a medve, és megsebesített tudnod kellett, hogy

nem győzheted le.

– Meg kellett próbálnom – mosolygott. – Ha nem teszem, és elfutok azzal arra kárhoztatom

magam, hogy én leszek az örökös, ami rengeteg kellemetlenséggel járt volna.

– Szóval csak ezért? – nevetett Outgar.

– Mi más okom lett volna?

Azzal kinyitotta az ajtót, és egyenesen a szobája felé vette az irányt. Nem volt másra

szüksége csak egy üveg szederborra és egy kiadós alvásra. El akarta felejteni, hogy valaha is

azon a helyen járt.

3. fejezet

A szobájába lépve Siella azonnal a nyakába vetette magát. Az ifjút meglepetésében ledöntötte

a lábáról, és nekiesett az ajtónak.

– Túléltem a medvét erre most te fogsz megölni? – nyögte.

– Garos! – kiáltott, és még szorosabban fonta össze karjait az ifjú nyakán. – Annyira

aggódtam. Amikor hallottam, hogy megsebesültetek... azt hittem, megvalósul, amit láttam.

– Mindketten jól vagyunk – nyugtatta meg a lányt. – Outgar sebei súlyosak voltak, így a

gyógyítókkal marad, de nem kell aggódnod érte. Most pedig elengednél, kérlek. Fáradt

vagyok, és egy forró fürdőre vágyok, hogy lemossam magamról ezt a mocskot.

– Jó – mondta kurtán.

Garos hálásan bólintott, és kihámozta magát a ruhájából, és bement a fürdőszobába. Egy

pillanattal később megjelent a szolgálólány a fürdővizével, aki elpirult amint meglátta a

meztelen Garost.

– Kész a fürdő, uram – hebegte. – Ha óhajtja, maradhatok, uram.

– Szükségtelen – szólt közbe Siella. – Elmehetsz!

– Igenis, úrnőm.

Miközben távozott Garos beleereszkedett a vízbe, és figyelte, amint a lány formás feneke

elhagyja a fürdőt.

– Miért kellett elzavarnod?

– Most az a legfontosabb, hogy pihenj, és nem az, hogy a szolgálólányokkal hetyegj!

– Tudod, ahhoz is gyenge vagyok, hogy megmossam a hátam – sóhajtott Garos. – Ha csak

nem akarod te megmosni, akkor megteszed, hogy most magamra hagysz?

Siella elvörösödött zavarában. Az ifjú mosolyogva hunyta le szemét, és átadta magát a

pihenésnek. Hallotta amint becsukódott a fürdő ajtaja, és magára maradt.

Felidézte magában a hegyen történteket. Nem tudta megmagyarázni mi történt vele a

küzdelem végén. Talán ahogy Ulf mondta a halál közelsége adott neki akkora erőt. Outgar

szerint olyan gyors volt, melyre egyetlen ember sem lehet képes.

Mi történhetett?

Addig maradt, míg a fáradság kiázott belőle. A forró víz kellemesen ölelte körbe, és

enyhítette a fájdalmait. Visszatérve a szobájába nem lepődött meg, hogy kishúgát a

karosszékben ülve várta.

– Már aludnod kellene – jegyezte meg.

Siella nem mosolygott. Tekintete végigmérte őt, és arcára kiült az aggódás és

megkönnyebbülés furcsa elegye. Garos leült a lánnyal szembe. Az asztal alóli kis szekrényből

előhalászott egy üveg bort és egy poharat.

– Miért viselkedsz ilyen természetesen? – kérdezte a lány. – Hogy vagy képes egyszerűen

csak leülni ide, bort kortyolgatva, mintha sem történt volna semmi?

– Mit kellene tennem? – kérdezte. – Ott kéne kuporognom az ágyon a történteken

merengve? Esetlen a templomban kellene ülnöm, és hálát adnom az isteneknek, amiért élni

hagytak? Melyik felelne meg neked?

– Garos…

– Nos?

A lány könnyeivel küszködve meredt rá. Garos felsóhajtott, és letette a poharat.

– Sajnálom – folytatta halkan. – Tehetetlen voltam odafent. Valahogy megöltem a medvét,

de semmit sem tudtam tenni, hogy megmentsem Outgart.

– Te megtetted, amit tudtál – érintette meg a kezét Siella. – Nem vagy gyógyító. Ha apa

van ott mellette akkor is ugyanúgy tehetetlen lett volna.

– Van még egy dolog, ami nem hagy nyugodni – szólalt meg. – Honnan tudtad, hogy

történni fog velünk valami?

– Már megmondtam, nem emlékszel? – nézett rá Siella. – Láttam, illetve téged láttalak egy

kopár sziklákkal teli helyen. A földön feküdtél, és lassan elvéreztél.

– Az csak egy álom volt…

– Igazán? – hitetlenkedett Siella. – Még most is ezt mondod nekem? A sebed pontosan ott

van, ahol álmomban is.

– De nem haltam meg. Egyikünk sem halt meg.

– Igaz, de mégis mivel magyarázod ezt?

Garos nem felelt. Nem akart arra gondolni, hogy húgának esetleg efféle képességei

lehetnek. Ha valóban lennének látói képességei azzal még nagyobb jelentősége lenne kihez

adnák férjhez, és anyjuk valószínűleg újabb vérszemet kapna, hogy kiházasítsa őt. Garos

pedig nem akarta, hogy természetfeletti képességei miatt akarja valaki feleségének.

– Említetted bárkinek ezt az álmot?

– Csak neked. Tudtam, hogy mindenki más bolondnak nézett volna.

– Helyes – sóhajtott megkönnyebbülten. – Erről nem tudhat senki. Ha a jövőben is hasonló

történne csak nekem mondd el. Megértetted?

– Igen, de mi a baj?

– Te is tudod, mi történne, ha elterjedne erről a szóbeszéd.

Siella belekortyolt a borba. Próbálta leplezni, de Garos látta rajta, hogy megrémült.

– Ha anya tudomást szerez róla…

– Nem fog – nyugtatta Garos. – Tőlem semmit sem fog megtudni. Emiatt nem kell

aggódnod.

– Köszönöm.

Garos rámosolygott, és kiitta a megmaradt bort. Figyelte, amint Siella szótlanul

kortyolgatja az italt, és közben valószínűleg az elhangzottakon rágódott.

– Nem kell félned. – Megszorította a kezét, és mosolyogva nézett a karamellszín

szemekbe. – Semmi sem történhet veled, ameddig én itt vagyok.

***

Három nap telt el visszatérésük óta, és a medvével való harcának híre bejárta az egész várost.

Hirtelen már nem tékozló úrként gondoltak rá, hanem a medve legyőzőjeként. Mindenki

tisztelettel tekintett rá, mely örömmel és aggodalommal töltötte el Garost. Tudta, hogy a

történtek után már nem lesz minden ugyanolyan, mint eddig.

– Garos – szólalt meg apja. – Figyelsz rám, fiam?

– Persze, apa – bólintott. – Miért kerestél fel ilyen korán?

Wulfgar az ablakhoz lépett, és széttárta a függönyt. Vakító fény tört be a szobába. Garos

fájdalmasan szorította össze a szemét.

– Dél is elmúlt már, fiam – mosolygott a férfi. – Tudom, hogy kimerült vagy, de ideje

felkelned.

– Minek? Nem vár semmi fontos.

Wulfgar felsóhajtott, és leült a fotelba. Nyugodtan nézett fiára, aki kezdte kényelmetlenül

érezni magát. Apja nyugodt természete sokkal rosszabb volt, mint az anyja lobbanékonysága.

Apjáról sosem tudta megmondani, mikor dühös.

– Megmentetted Outgart – mondta apja nyugodtan. – Az életedet kockáztattad, és megölted

azt a medvét. Nem gondolod, hogy minden okkal történt?

– Azt akarod mondani, hogy a medve szándékosan támadt ránk? Talán úgy gondolta, hogy

a súlyos sebeimmel majd végiggondolom az életemet és megváltozom?

– Mindig ezt teszed, ha zavar valami. Humorral és szarkazmussal leplezed az érzéseidet.

– Miféle érzéseket?

– Valójában zavar téged mindez. Magadnak sem akarod beismerni, de zavar, hogy így

töltöd mindennapjaidat.

– Ulf beszélt veled, igaz? – sóhajtott Garos.

– Igen, és tudnod kell, hogy nem a te hibád volt. – Apja hangja nyugodt volt, mintha egy

egyértelmű tényt közölt volna fiával. – Az is csoda, hogy legyőzted a medvét.

– Mi történt volna, ha Ulf nem jelenik meg?

Felnézett apjára, aki komoran nézett le rá. Most először mintha megértette volna, mi is járt

a fejében. Garos maszkja, melyet mindennap eléjük tárt megrepedt.

– Tudom, hogy nem találod a helyed itt – szólalt meg Wulfgar. – Nem tudod, mit tehetnél,

épp ezért jutottál oda, ahol most vagy.

– Vagyis egy részeges nőhajhász – fejezte be Garos. – Pontosan tudom, mi vagyok, és mit

gondol rólam mindenki!

– Újból megkérdezem, nem akarsz változtatni ezen?

Garos felkelt, és a szekrényhez lépett, de félúton megállt, és apjára nézett.

– Mégis mit tehetnék? Annyiszor próbáltam, de minden alkalommal falba ütköztem… nem

tudom, mit tehetnék.

Annyiszor igyekezett bizonyítani az anyjának, hogy ér valamit, de minden kísérlete

eredménytelen volt. Emlékezett kezdetben megtett mindent, hogy olyan nemessé váljon,

amire az anyja büszke lehet. Odafigyelt az oktatásokon, mégsem volt elég semmi. Soha

semmi sem volt elég jó, így végül a másik utat választotta. A rideg tekintetnél a harag is jobb

volt. A közönynél jobb volt a gyűlölet is, így ezt választotta. Ez volt az első lépés a mostani

tékozló lord felé.

– Mindenki számára van egy út – mosolygott Wulfgar. – A kérdés az, hogy te változtatni

akarsz-e rajta?

– Mivé változzak?

Apja nem felelt. Vetett egy utolsó pillantást Garos szekrényére, és elindult az ajtó felé.

– Kezdésnek szabadulj meg azoktól a boroktól. Lassan több palack lesz itt, mint a

borospincében,

***

Lassan teltek a napok. Folyamatosan az apjával folytatott beszélgetés járt a fejében. Meg akart

változni, de nem tudta, miképpen tegye. Úgy érezte, túl mélyre süllyedt, és innen semmiképp

sem mászhat már ki. Folyamatosan arra gondolt, mit tehetne, miképpen törhetne ki innen, de

sosem kapott választ.

Épp az ágyban fekve a szolgálólánnyal a karjai között élvezte a pihenést, mikor kitárult az

ajtó, és Siella viharzott be sebes léptekkel

– Mi történt? – kérdezte Garos.

Siella elmosolyodott, mely azonnal el is tűnt, amint megpillantotta a mellette fekvő lányt.

– Mit keres itt? – kérdezte dühösen.

Garos vigyorogva szabadította ki karját a lány öleléséből.

– Csak pihentünk egy kicsit, de ami fontosabb, hogy miért öltöztél így?

– Tessék? – lepődött meg a lány. – Mégis hol voltál az elmúlt három napban.

– Többnyire itt a szobában. Több dolgot is végig kellett gondolnom.

Siella felmordult.

– Látom, épp most is gondolkoztál.

Garos megérintette a lány alvó arcát, és elmosolyodott.

– Néha muszáj kitisztítanom a fejemet.

– Nem számít – szólalt meg Siella. – Azonnal öltözz fel egy megfelelő ruhába. Apa egy

barátja érkezett két napja, és vacsorát tartunk a tiszteletére.

– Fontos barát lehet – jegyezte meg.

– Fogalmam sincs, ki az – felelt a lány. – Csak egyszer láttam. Hatalmas férfi, és olyan

arany szemei vannak, melyekhez hasonlót sosem láttam.

– Talán egy újabb kérő? – viccelődött Garos.

Siella egy pillanatra elsápadt.

– Az nem lehet – suttogta. – Talán néhány évvel fiatalabb apánál. Erre… ezt még anya se

tenné meg velem. Ugye nem?

– Nyugalom, Siella – mosolygott Garos. – Csak játszottam veled. Te sem hiszed, hogy

ilyen messzire elmennének. Ha mégis, akkor őt is elkergetem.

Siella elmosolyodott.

– Öltözz fel végre, és akkor indulhatunk.

Garos pillanatok alatt magára kapott egy ezüstgombos fekete zubbonyt, pantallót és

csizmát. Egy csontfésűvel kifésülte vállig érő éjfekete haját.

– Jól nézel ki – jegyezte meg húga. – Indulhatunk?

Garos bólintott, megcsókolta az ágyban alvó lányt, és húgával az oldalán kilépett a

folyosóra. Kíváncsi volt rá, ki lehet a titokzatos idegen, és miért épp most jelent meg.

Elborzasztotta a gondolat, hogy esetleg valóban kérőként érkezett.

Az étkezőcsarnokhoz érve megállt egy pillanatra. Mély levegőt vett, és mosolyt erőltetve

az arcára belépett. Az oszlopokon függő kristályok fénybe borították a helyiséget. A simára

csiszolt falakon és padlón csillogtak a fények.

Apja a faragott kőasztal közepén a magasított kristályszékében ült. Jobbján Outgar foglalt

helyet balján pedig a különös idegen. Ültében is meg tudta állapítani, hogy hatalmas férfi.

Fekete haja válláig ért, tekintete pedig aranylón ragyogott. Siellának igaza volt,

képtelenségnek tűnt, hogy valakinek ilyen ragyogó szeme legyen. Anyját sehol se látta, mely

kissé megnyugtatta. Eszerint mégsem Siella kérőjeként érkezett.

– Végre megérkeztetek – szólalt meg apjuk, amint megpillantotta kettejüket. – Hadd

mutassam be nektek régi barátomat Reindgar Yaleint, aki a Birodalom Kardjainak büszke

harcosa. Reindgar, ő lányom Siella és a fiam Garos.

Reindgar mosolyogva hajtott fejet, és közben mindvégig Garost figyelte.

– Örvendek a szerencsének – szólalt meg.

Kellemes hangja volt, ám ennek ellenére Garos úgy érezte, távolságot kell tartania tőle. A

testvérek leültek az asztalhoz, és hozzáláttak a sült kacsából, vaddisznóból, párolt

zöldségekből és kenyérből álló vacsorához.

Outgarra nézett azt remélve, hogy ő tud valamit a titokzatos barát érkezésének okáról, de

testvére finom biccentéssel jelezte, hogy nem tud semmit.

A vacsora vége felé jártak már, amikor Reindgar megszólalt.

– Mindenhol a medvével való harcról hallottam idefelé jövet – kezdte. – Elmesélnéd

nekem?

Garos felsóhajtott, és kelletlenül ugyan, de hozzálátott a történethez. Reindgar némán

hallgatta, de arany szemei egyre fényesebbek voltak. Mikor a végére ért a férfi szélesen

elmosolyodott. Úgy tűnt rendkívül elégedett volt a hallottakkal.

– Lenyűgöző, hogy egy késsel halálos sebet tudtál ejteni rajta – jegyezte meg. – A medvék

bundája sűrű és erős, emiatt csak a legjobb lándzsák hatolnak át rajta. Bivalyerős lehetsz, ha

ezt egy késsel meg tudtad tenni. Igazad volt, Wulfgar, valóban remek harcos válna belőle.

– Hogyan? – lepődött meg Garos.

– Gyűlölöd a politikát, és nem érdekel a gazdaság, igaz?

– Igen – felelt bizonytalanul.

Nem volt biztos, hová fog kifutni ez a beszélgetés, ahogy abban sem, hogy egyáltalán tudni

szeretné.

– Miért olyan fontos ez? – kérdezte.

– Apád nem mondott semmit?

– Miről?

– Értem…

– Azt hiszem, ezt nekem kell elmondanom – szólalt meg Wulfgar. – Emlékszel a legutóbbi

beszélgetésünkre?

– Igen.

– Helyes – mosolygott. – Anyáddal sokat beszélgettünk rólad. Egyikünk sem tudta, mi

volna a megfelelő számodra. A medvével harc után pedig egyértelművé vált, hogy te egy

harcos vagy.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Reindgar okkal érkezett a városba – folytatta. – Úgy döntöttünk, hogy az lesz a legjobb,

ha vele tartasz Theros-szigetre, és te is a Birodalom Kardjainak tagja leszel.

– Hogyan? – kiáltott fel Outgar és Siella egyszerre.

Garos nem talált szavakat. Sosem gondolta volna, hogy ez lesz a medve megölésének

következménye.

– Megértem, hogy meg akartok szabadulni tőlem – felelt. – Tudom, miről beszéltünk, és

elismerem sokat gondolkodtam rajta, de hogy én katona legyek? Ez képtelen és ostoba ötlet.

– A Kardok nem közönséges katonák – szólt közbe Reindgar. – Mi vagyunk Melgória

legjobban képzett katonai alakulata. Egyik hercegségben sincs hozzánk fogható.

– Ha így van, akkor végképp semmi keresnivalóm nincs ott.

– Ezt nem mondanám – mosolygott Reindgar. – Kevesen olyan bátrak, hogy az életüket

kockáztassák valaki másért. A legtöbben nem foglalkoztak volna azzal, hogy a testvérük élete

a tét.

– Csak mert megtettem a testvéremért, az nem jelenti azt, hogy másért is megtenném.

– Csakugyan? – kételkedett az aranyszemű férfi. – Vagyis egyszerűen elsétáltál volna, ha

valaki ismeretlent marcangol?

– Én…

Nem folytatta. Reindgarnak igaza volt. Ha nem Outgar élete lett volna a tét, akkor is

megpróbálkozott volna a megmentésével.

– Természetes, hogy nem nézné végig, ahogy bárkit szétmarcangolnak! – kiáltott Siella. –

De az akkor sem jelenti azt, hogy veled tart! Nem akarom elhinni, hogy az apánk elzavarná

otthonról!

– Siella – kezdte Wulfgar.

– Nem érdekel, mit akarsz mondani! Ha tudták volna, mi lesz Garos jutalma, akkor sosem

mesélték volna el a történteket.

– Siellának igaza van – csatlakozott Outgar. – Ha azt akarjátok, hogy Garos harcos legyen,

akkor sokkal egyszerűbb volna, ha itt marad, és Ulf kiképzi.

– Anyáddal együtt döntöttünk erről.

– És ha nemet mondok? – kérdezte Garos. – Akkor erővel fogtok elküldeni?

– Ne beszélj őrültségeket – felelte apja. – Természetesen jogodban áll visszautasítani, de

még várj a válaszoddal. Reindgar itt tölt néhány napot. A távozásáig van időd átgondolni.

– Rendben, megfontolom.

4. fejezet

– Nem hiszem el, hogy ezt tervezték! – dühöngött Siella.

Garos szobájában voltak, ahová rögtön eljöttek apjuk bejelentése után. Siella dühöngött,

sosem látta még ennyire dühösnek. Valósággal fortyogott haragjában, és biztosra vette,

hogyha találkozik célpontjával, akkor a szerencsétlenből nem marad semmi.

– Nyugodj meg – szólalt meg Garos.

– Mégis hogy legyek nyugodt, ha a bátyámat el akarják küldeni egy távoli szigetre, hogy

gyilkost neveljenek belőle.

– Nem fogok Reindgarral menni – felelt. – Habár el kell ismernem, voltak igazságok apa

szavaiban.

– Tessék? – lepődött meg Siella. – Te is azt gondolod, hogy gyilkossá kell válnod?

– A Birodalom Kardjai katonák és nem gyilkosok.

– Ölni tanítanak, vagyis gyilkosok.

Garos elmosolyodott. Siella komolyan gyűlölt minden erőszakot, és ezt csodálta benne.

Ám egyúttal kedves naivságát is bizonyította.

– Csak mert egy ember tud harcolni, még nem teszi gyilkossá – érvelt. – Ezek szerint úgy

gondolod, hogy apánk is gyilkos?

– Mi értelme ezen vitatkoznunk? Te magad mondtad, hogy ne fogsz elmenni.

Garos kigombolta zubbonyát, és ledőlt az ágyra. Túl sok gondolat kavargott a fejében.

Őrültség volt, hogy csatlakozzon a birodalom legjobb harcosaiból álló alakulathoz, és esze

ágában sem volt elhagyni a nyugodt otthont, de egy kis része elgondolkodott rajta, milyen

lenne, ha Reindgarral tartva valódi harcossá válna.

Siella felugrott mellé az ágyra, és egy macska kecsességével nyújtózott el rajta.

– Nem mész vissza a szobádba? – kérdezte Garos.

– Itt akarok maradni.

– Talán attól félsz, hogy álmomban elrabolnak?

Siella fintorogva nézett rá, amit meglátva Garos harsogva nevetett. Siella haragja ellenére

pillanatok alatt elaludt. Garos nem volt ilyen szerencsés. Éberen feküdt az ágyon, a nap

eseményei nem hagyták aludni. Hallott történeteket a Birodalom Kardjairól, egy képzett

mindenre képes hadseregről, akik az egész kontinens legjobbjai. Képtelen ötletnek tartotta,

hogy ő is egy legyen közülük. Nincs meg benne semmi, ami szükséges, hogy soraikba

tartozzon.

Alig aludt, mégis szokatlanul korán felébredt. Siella még mellette aludt, és a nap is alig

kelt fel. A reggelit követően kiment az udvarra, ahol meglepetésére Outgart találta ott, amint

Ulffal gyakorolt.

A fegyvermester parancsokat harsogott, melyeket bátyja igyekezett a lehető

legtökéletesebben lemásolni. Garos megállt az udvar szélén, és testvérét figyelte. Outgar

kezében gyakorlófegyvere táncra kelt Ulf utasításaitól.

Garos most értette meg, mennyire lemaradt Outgar mellett. Bátyja mindent elkövetett,

hogy megfeleljen a ház vezetésére. Apja minden kívánságát igyekezett a legjobb tudása

szerint megtenni. Ezzel szemben ő nem tett semmit. Egész nap henyélt, lányok után kajtatott

vagy épp az erdőket és hegyeket járta. Semmit se tett, amiért apja büszke lehetne rá. Annak

ellenére, hogy mindezekkel tisztában volt, mégsem akart Reindgarral tartani. Nem akarta

elhagyni az otthonát, a testvéreit, mindent, amit eddig ismert.

Outgar a szeme sarkából észrevette, és intett, hogy jöjjön közelebb. Amint Ulf

megpillantotta képtelen volt leplezni meglepetését.

– Szokatlan, hogy ezen a korai órán ébren vagy – szólalt meg Outgar. – Csatlakozol?

– Nem akarok megzavarni a reggeli gyakorlásod – felelte. – Ulf, a gyakorlás után beszélni

szeretnék veled.

– Ahogy akarod, uram – hajtott fejet Ulf.

Garos bólintott, és visszatérve helyére tovább figyelte testvérét. A párharc végeztével

Outgar eltűnt a kastély felé. Garos nem vesztegette tovább az idejét, és csatlakozott a

fegyvermesterhez.

– Hallottam a tegnap estéről – szólalt meg Ulf.

– Akkor azt is tudnod kell, miért jöttem ide – felelte Garos. – Alkalmatlan vagyok, hogy a

Birodalom Kardjává válljak.

– Ez igaz – bólintott Ulf. – Egy medve legyőzése legyen bármilyen hihetetlen és lenyűgöző

nem jelenti azt, hogy alkalmas vagy háborúba vonulni. Egy ember megölése más, mint egy

fenevadé.

– Akkor a szüleim miért akarnak mégis elküldeni?

Ulf letette a gyakorlókardot, és Garos felé fordult.

– Azt akarják, hogy megváltozz, ahogy te magad is ezt akarod. Láttam az arcod, mikor

megemlítettem a tékozló lordot. Gyűlölöd azt, aminek az emberek most tartanak.

– Igen, de nem tudom, miképpen változtathatok ezen.

Ulf felemelte az egyik fakardot, és Garos felé dobta.

– Kezdésnek mutasd meg, mire emlékszel még az óráimról.

Garos engedelmesen bólintott, és felvette a küzdelmi alapállást, amit Ulf alaposan a fejébe

vert már évekkel ezelőtt.

– Jó, látom néhány dologra még emlékszel – jegyezte meg. –Kezdjük!

Amint befejezte már támadt is. Garos kivédte az első két támadást, de utána Ulf könnyedén

elintézte.

– Majdnem mindent elfelejtettél – mérgelődött a férfi. – Sok dolgunk lesz, ha itt maradsz.

Már ja ezt akarod. Ahhoz, hogy harcos légy nem kell elmenned egész Theros szigetéig. Itt is

megtanulhatod, amire szükséged van, de van egy feltételem.

– Mi az?

– Minden reggel épp ilyenkor itt kell lenned – kezdte a férfi. – Emellett be kell fejezned az

ivást, és ha meglátlak Alosia közelében akkor betöröm a fejed. Megértettél?

– Igen, és sajnálom…

– Tudod, ő elhitte minden szavadat, de neked jelentett bármit is? Mi tettél volna, ha sikerül

ágyba vinned?

– Nem tudom, túl sokat ittam akkor, és ha nem vágsz fejbe, akkor olyasmit tettem volna,

amit mai napig bánnék. Alosia gyönyörű, és jobbat érdemel, minthogy elcsábítsa valami

idióta.

– Ebben egyetértek, akkor holnap reggel itt találkozunk, és remélem, tovább kitartasz, mit

ma.

Garos egy mosollyal felelt, és visszatért a kastélyba. Nem lepte meg, hogy Outgart a

bejárat mellett találta. Testvére lecserélte gyakorlóöltözékét, és egy darab almát rágcsálva

várta.

– Megleptél – köszöntötte. – Nem hittem volna, hogy lesz elég bátorságod beszélni Ulffal.

– Sokat gondolkodtam apa szavain, és igaza volt – sóhajtott Garos. – De nem fogok

Reindgarral tartani. Ulf megtanít mindenre, amit tudnom kell, és ha egy újabb medvéhez

hasonló kalandban lesz részünk, akkor még azelőtt megmentelek, hogy majdnem kibelezne.

– Jó ezt hallani – szólalt meg Reindgar váratlanul. – Egy harcos számára az a legfontosabb,

hogy legyen oka harcolni. Mi lenne jobb cél, mint a számodra fontosak megvédése, de biztos

vagy benne, hogy így akarod? A Birodalom Kardjai sokkal jobban kiképezhetnek, mint bárki

más.

– Udvariatlanság hallgatózni – jegyezte meg Outgar.

– Elnézést, Lord Thorsen – hajtott fejet a férfi. – Akaratlanul is meghallottam.

– Semmi szükség erre – legyintett Outgar. – Biztos vagyok benne, hogy Ulf is képes

kiképezni őt, ahogy tette azt a Thorsen ház többi katonájával.

– Elnézést kérek, nem állt szándékomban Änsel fegyvermesterét kritizálni – mosolygott

Reindgar. – Hogy ment a küzdelem?

– Nem vagyok gyakorlatban – felelte Garos.

Reindgar szélesen mosolyogva hajolt meg, és kiment az udvarra. Garos figyelte távozó

alakját. Nem tudta megfejteni, mire gondolhat, miért akarja, hogy vele menjen.

– Furcsa egy alak – jegyezte meg.

– Ötletem sincs, mit akarhat – helyeselt Outgar. – Megkérdeztem apát, honnan ismeri, de

nem akart beszélni róla.

– Mindent megtartanak maguknak – sóhajtott. – És ez ellen nem tehetünk semmit.

Outgar biztatóan megveregette a vállát, és felment apja dolgozószobája felé.

***

Két nap telt el. Minden reggel Ulffal vívott utána pedig a szobájában töltötte az idejét Siella

társaságában. Húga minden idejét vele töltötte, mintha valóban attól tartott volna, hogy

egyszer csak eltűnik, és egyedül hagyja őt.

Reindgar többször is meglátogatta, de egyszer sem erőltette döntését. Még csak nem is

érdeklődött felőle. Sokkal jobban érdekelte eddigi élete, amit Garos nagyon furcsának talált.

A szolgálólány csókja édes és hosszú volt. Garos elégedetten csókolta végig a nyakát. Ujjai

feltűrték a lány szoknyáját, és végigsimította combjának belső vonalát. A lány felnyögött

ölelésében.

Váratlanul hangokat hallott, és a lány kirepült a karjai közül, és eltűnt a sötét folyosón.

Néhány őr haladt el mellette, akiket keserű mosollyal üdvözölt, majd visszaindult a szobája

felé.

A szülei szobájához érkezve hangokat hallott kiszűrődni, és meghallotta a saját nevét.

– Outgar majdnem meghalt miatta – hallotta anyját.

– Ő mentette meg Outgart – ellenkezett apja. – Az életét kockáztatta érte. Tudta, hogy

valószínűleg ő is meghal, mégis ott maradt a bátyáért.

– Miért véded őt mindig?

– Mert a fiam, és szeretem őt.

– A túlzott szereteted miatt vált ennyire semmirekellővé. Mindig is túlzottan engedékeny

voltál vele.

– Te pedig ellenséges – vágott vissza Wulfgar. – Miért akarsz mindenáron megszabadulni

tőle?

– Mert ez az egyetlen megoldás.

– Az elmúlt három reggelt Ulffal töltötte. Azt akartuk, hogy változzon meg, és amit

láthatod elindult az úton. Mit számít, hogy Ulf vagy a Birodalom Kardjai? A legfontosabb,

hogy megtalálja önmagát.

– Csak el akarja hitetni ezt veled, hogy ne kelljen elmennie. Amint Reindgar elment

minden visszatér a régibe.

Garos nyelt egyet. Nem akarta elhinni, hogy az anyja ennyire megveti őt. Sosem volt

igazán gondoskodó vele, de nem hitte volna, hogy gyűlöli.

– Mi a valódi okod így gyűlölni a saját fiad? – kérdezte apja.

– Garosnak el kell mennie! – kiáltott a nő. – Látom, hogyan néz Siellára. Minden idejüket

együtt töltik, és minden kérőt elkergetett. A lányunk rajong érte, és attól tartok ki fogja

használni ezt. Rá fog mászni, és Siella képtelen lesz ellenállni. Látom, hogy nem a húgaként

tekint rá.

Garos ledermedt anyja szavait hallgatva. Sosem jutott még csak eszébe sem, hogy bármit is

tegyen a húgával. A döbbenet lassan haraggá gyúlt. Az anyja gyűlölte őt, ebben most már

teljesen biztos volt. Ráadásul azt is el tudná képzelni, hogy megerőszakolja Siellát.

– Ez nevetséges – legyintett apja. – Azokat a kérőket, ahogy te nevezed őket én magam is

elküldtem volna. Ráadásul még csak tizenhárom éves. Ostobaság ilyen korán férjet keresni

neki. Garos pedig jobban szereti őt bárkinél. Talán Siella rajong érte, de ez fordítva is igaz.

Amit mondasz annak nincs semmi értelme.

– Ha te nem teszel semmit, akkor én fogom megvédeni a lányomat.

Téged egyikünk sem érdekel.

Haraggal telve hagyta ott az ajtót. Ha tovább hallgatja anyja szavait, akkor félő volt, hogy

képtelen lesz türtőztetni magát. A lehető legrövidebb úton tért vissza a szobájába.

Siella már aludt. Garos mosolyogva figyelte a lányt, aki békésen szendergett az ágyban.

Képtelen lett volna bántani őt, magára hagyni, vagy végignézni, ahogy egy idióta felesége

lesz.

Gyönyörű volt, de ez nem jelentette azt, hogy bármit is tenne vele. Talán jobban szerette

őt, mint ahogy egy átlagos testvér, de nem volt semmi több.

Leült az ágy szélére, és gyengéden megérintette húga arcát. A lány ajkai szétnyíltak, és

halkan felsóhajtott.

– Garos – suttogta. – Nem menj el… kérlek, maradj mellettem.

Garos megcsókolta a lány homlokát.

– Nem kell aggódnod.

Lefeküdt mellé az ágyba, de képtelen volt elaludni. Anyja utolsó szavai jártak a fejében.

Ha te nem teszel semmit, akkor én fogom megvédeni a lányomat.

Hirtelen rádöbbent anyja szavainak jelentésére. Ha nem megy el, akkor ő fogja eltávolítani.

Ha nem megyek el Reindgarral, akkor meg fog öletni.

Ezek a gondolatok kísérték álomba.

Arra ébredt, hogy Siella szorosan magához szorítja. A lány arca csak néhány hüvelyknyire

volt tőle. Végignézett bájos arcán, és percről percre kellemetlenebbül érezte magát. Anyja

szavai folyamatosan a fülében dübörögtek.

Megrázta a fejét. Nem akart arra a nőre gondolni. Ki akarta zárni magából a szavait.

– Siella – szólalt meg. – Ébredj!

A lány villámként ébredt fel, és azonnal vörös pír terült szét az arcán.

– Jó reggelt – hápogta.

Garos egy bólintással felelt, és pillanatok alatt felöltözött. Lekéste az Ulffal való

gyakorlást, de úgy érezte, a tegnap hallottak miatt mindez már nem is számított. Nem volt

egyéb lehetősége, mint Reindgarral tartani. Minden egyéb döntés a halálát vonhatja maga

után. Egész nap a szobájában maradt, és a lehetőségeit fontolgatta.

Ez volt Reindgar utolsó itt töltött napja. Az esti vacsorán el kell mondani apjának, hogyan

döntött. A vacsora ugyanolyan volt, mint amikor először találkozott vele.

Reindgar végig őt figyelte, a mozdulataiban olvasva próbálta megfejteni, mit akarhat. Az

étkezést befejezve Wulfgar fia felé fordult, és nyugodtan elmosolyodott.

– Ideje meghoznod a döntésedet, fiam – mondta. – Tudom, hogy az elmúlt napokat Ulf

mellett töltve vívtál. Büszkeséggel tölt el, hogy megtaláltad a számodra kijelölt utat.

– Köszönöm – mosolygott Garos.

Anyja most sem volt jelen. Valószínűleg még annyira se tartotta, hogy megvárja a

döntését. Talán már most az jár a fejében, hogy melyik emberét bízza meg a megölésével.

Nem fogok esélyt adni rá.

– Miként döntöttél, Garos? – kérdezte apja.

Garos végignézett a családján. Wulfgar őszinte érdeklődéssel nézett rá. Testvérei arcán

magabiztosság ült. Mindketten biztosak voltak benne, hogy elutasítja, és itt marad majd velük.

Magában átkozta magát, amiért itt fogja hagyni őket, de nem tehetett mást. Jobb, ha távol

van tőlük, mintha meghalna. Legalábbis számára mindenképp ez a legjobb megoldás.

– Az elmúlt néhány nap Ulf mellett ráébresztett, hogy igazad volt, apám – kezdte. – Nem

érdekel a birtok sem pedig a politika. A fegyverforgatás való nekem. Ezért úgy döntöttem,

hogy elfogadom a kérésedet, és Reindgarral tartok. Csatlakozom a Birodalom Kardjaihoz.

Szavait hallva apja először meglepődött, majd szélesen elmosolyodott. Mellette Outgar

nem talált szavakat meglepetésében. Siella azonban felpattant a széktől és dühtől könnyes

szemmel viharzott ki a teremből.

Apja megköszörülte torkát, és felemelte borral teli kupáját.

– A fiamra, aki csatlakozik a Birodalom Kardjaihoz, és rettenthetetlen harcos lesz.

Reindgar boldogan itta ki a bort. Garos bátyára nézett, aki még mindig zavartan kortyolt

bele az italba. Ránézett, és magyarázatra várt, amit sajnos nem tudott megadni neki.

– Ha megengeditek, most távozom – mondta. – Fel kell készülnöm az utazásra.

– Azt bízd csak rám – szólalt meg Outgar. – Elintézem a szükséges holmikat. Neked most

fontosabb feladatod van. Nem tudom, miért döntöttél így, de ha ezt akarod, én megértem.

Siella azonban… az lenne a legjobb, ha beszélsz vele.

Garos bólintott. Búcsút vett a vendégektől, és elindult a húga után. A szobaajtó zárva volt,

és akárhányszor kopogott rajta Siella nem szólt egy szót sem.

– Kérlek – mondta. – Engedj be.

– Tűnj el!

– Nem megyek el. Történt már ehhez hasonló, emlékszel? Most is azt akarod, hogy az

ajtód előtt töltsem az éjszakát?

– Felőlem ott töltheted, ahol csak akarod!

– Siella… kérlek engedj be – folytatta Garos.

Hosszú percek teltek el néma csendben, és Garos már egészen biztos volt benne, hogy a

hideg kövön kell töltenie az éjszakát, amikor kattant egyet a zár, és testvére könnyes arca

jelent meg. Nem szólt egy szót sem, csak intett a fejével, hogy lépjen be.

A vacsorán viselt ruhája leszaggatva feküdt a díványon, és most csak sötétzöld hálóingét

viselte. Garosnak összeszorult a szíve, hogy ilyen szomorúnak látja szeretett kishúgát. Nem

gondolta volna, hogy a döntése ehhez hasonló reakciót fog kiváltani belőle.

– Mit akarsz? – kérdezte Siella dühösen.

– Sajnálom – felelt őszintén. – Nem sejtettem, hogy ilyen dühös leszel.

– Nem sejtetted?! – kiáltott a lány. – Mit gondoltál, hogyan fogom érezni magam, mikor

megtudom, hogy elveszítettelek?

Garos felsóhajtott, és leült a fotelba. Siella továbbra is haragosan bámulta. Karamellszín

szeme szikrázott a kristályok fényében.

– Muszáj elmennem – mondta. – Minden napom úgy telik, hogy iszom, esetleg lefekszem

egy szolgálóval. Nem találom itt a helyem, úgy érzem, el kell mennem, hogy megtaláljam

magam.

Maga se hitte, mennyi ökörséget hord itt össze, de nem volt más választása. Outgar végül

elfogadta a döntését, és nem firtatta annak okát, de Garos tudta, Siellával nem lesz ilyen

egyszerű dolga.

– Ilyen keveset számítunk neked Outgarral?

Garos felnézett a lányra, megragadta a karját, és magához húzta.

– Te vagy a legfontosabb a számomra – suttogta. – Az én drága kis húgom, aki mindig

mosolyog.

Egy villám hangja törte meg a csendet, és Siella egy pillanatra összerezzent. Garos

letörölte a könnyeket a szeméből, és homlokon csókolta.

– Aludj itt – kérte Siella. – Legalább most utoljára legyél mellettem.

Garos elmosolyodott.

– Rendben.

Levetette csizmáját és fekete zubbonyát, és befeküdt Siella mellé az ágyba. Az

éjjeliszekrényen fénylő kék kristály ragyogó fénybe vonta a szobát. El is felejtette a látványt,

mely gyerekként mindig lenyűgözte.

– Nem örökre megyek el – szólalt meg. – Letelik az öt év és visszatérek.

– Mitől vagy ebben annyira biztos? Katona leszel, aki közvetlenül a császárnak jelent. Azt

kell tenned, amit ő parancsol. Talán sosem látjuk egymást újra.

– Egyetlen herceg vagy császár sem akadályozhatja meg, hogy a kishúgommal legyek.

Siella rámosolygott, és szorosan megölelte.

– Mit fogok itt csinálni, míg te a szigeten leszel?

– Outgar itt marad.

– Nem Outgar vitt magával a hegyekbe – felelt Siella halkan. – Nem vele sétáltam az

erdőben, és tanított meg a növények neveire. Nem ő csempészett fel nekem bort, mikor anya

megtiltotta, hogy akár egy kortyot is igyak, és nem ő virrasztott mellettem napokon át, mikor

lebetegedtem.

Fogalma sem volt, hogy ennyire sokat jelentett neki. Valóban rengeteg időt töltöttek

együtt, de ezek többsége számára teljesen természetes volt. Nem gondolta, hogy Siellának

mindez ennyire fontos volt. Hirtelenjében megértette, miért nem akarja, hogy elhagyja Änselt,

és bűntudatot érzett, amiért továbbra is kitart a döntése mellett.

A kettőjük közé telepedő csendet csak a kint tomboló vihar törte meg. Az eső dühösen

kopogott az ablakon, a szél koptatta a falakat, és mennydörgések cikáztak végig az

éjszakában.

– Nem gondoltam, hogy ezek az apróságok ilyen fontosak neked – suttogta.

– Minden szép emlékem hozzád kapcsolódik. – Siella barna tekintetét könnyek

fátyolozták. – Talán igazságtalan, hogy magamnak akarlak, de nem tudom, mihez kezdenék

nélküled.

– Minden rendben lesz – mosolygott Garos. – Az öt év pillanatok alatt letelik, és itt leszek

majd melletted.

– Megígéred?

– Igen, csakis a halál tarthat vissza.

Siella lefedte a kristályt, és a sötétség leereszkedett a szobára. A lány átölelte Garost, és

mindketten pillanatok alatt elaludtak.

Outgar a lakosztályában várta. Előtte az asztalon egy vászonzsák feküdt. Mellette egy tőrt

pillantott meg. Meglepett tekintetét látva Outgar elmosolyodott.

– Hralber ajándéka – mondta. – Úgy látszik, apa mindenképp meg akart ajándékozni ezzel

a tőrrel. Már akkor megbízta az elkészítésével, amikor Reindgar megérkezett.

– Mondd el neki, hogy nagyon köszönöm – mosolygott. – Az ő remekműveinek sehol sincs

párja.

– Megmondom neki. Tegnap a vacsorán biztos voltam benne, hogy nemet fogsz mondani.

Azt hittem, ezért is csatlakoztál Ulfhoz.

– Elsőre azt is akartam – felelt. – Aztán Ulf mellett ráébredtem, hogy apának igaza van.

Talán tényleg az lenne a legjobb, ha Reindgarral tartok.

– Továbbra sem értem, miért döntöttél így, de hiányozni fogsz – veregette meg a vállát.

– Erre semmi szükség – mosolygott rá Garos. – Hiszen te is azt mondtad, hogy egyszer

véget kell vetnem tékozló napjaimnak.

– Igaz, de álmomban se hittem volna, hogy így érnek majd véget.

– Én sem – mosolygott.

– Siella hogy viseli?

Garos elkomorodott. Nem igazán tudta, mi jár most húga fejében. Mikor elaludtak úgy

érezte, sikerült megnyugtatnia őt, de biztosat nem tudott.

– Vigyázz majd rá – kérte.

– Természetesen – vigyorgott Outgar. – Elvégre ő az én kishúgom is.

Garos bement a hálóba, és átöltözött tiszta és kényelmes utazásra alkalmas ruhába. A faló

lógó kicsiny tükörre nézett. Tekintete végigsuhant az arcán. Haja válláig ért, ráfért volna egy

újabb vágás. Arcán csak most kezdett el nőni a szőr. Hihetetlen volt, hogy hamarosan

harcossá nevelik ezt a gyermeteg arcú ifjút.

A tőrt felcsatolta a derekára, a zsákot pedig a vállára kapva fivére társaságában indult el a

városkapu felé, ahol bizonyára a többiek már várták.

Az egész családja ott volt. Apja boldog és büszke mosollyal veregette meg a vállát, és

szerencsét kívánt neki. Outgarral szorosan megölelték egymást. Siella könnyes szemmel állt

elé, és egy ezüstláncot nyújtott át neki, mely végébe egy simára csiszolt ezüst medált

illesztettek.

– Sose felejtsd el, hogy a húgod hazavár téged – csókolta arcon.

– Felesleges emiatt aggódnod – borzolta össze a haját. – Sosem tudnék megfeledkezni

rólad.

Végül anyja állt elé, és Garos legszívesebben faképnél hagyta volna. A nő karamellszín

tekintete most is hideg volt, mint a jég. Semmi jelét nem látta, hogy akár csak kicsit is

zavarná, hogy évekre meg kell válnia gyermekétől.

A nő kiemelt egy vékony aranyláncra fűzött kristálymedált, és Garos nyakába illesztette.

– Az istenek védjenek meg utadon – mondta érzelemmentes hangon. – Kívánom, hogy a

Birodalom Kardjai között megtaláld önmagadat.

Arcon csókolta. Nem volt több egy pillanatnál anyja sietve kapta el a fejét, mintha attól

tartott volna, hogy Garos bőre megégeti őt. Az ifjú szomorúan bólintott. Dühös volt az

anyjára, de leginkább mérhetetlen szomorúságot érzett, amiért a szülőanyja nem érez iránta

mást csak gyűlöletet.

Felpattant koromfekete lovára, és vetett még egy utolsó pillantást a családjára, mielőtt

elhagyta volna őket, és Reindgar mellé csatlakozva elindult új élete felé.

5. fejezet

Änsel városa mögötte magasodott, és Garosnak minden akaraterejére szükség volt, hogy ne

nézzen vissza. Egyre csak Siella könnyáztatta arcát látta előtt. Nem mondhatta el az igazságot

senkinek. Nem mondhatta el neki, hogy az anyjuk megöletné, amennyiben itt marad.

Mellette Reindgar nyugodtan ült fekete lova nyergében. Amióta elmondta neki, hogy vele

tart állandó elégedett mosolyt látott rajta.

– Hova megyünk? – kérdezte.

– Ergonba – felelt a férfi. – Ott találkozol majd néhány újonccal is. Onnan pedig egy hajó

visz tovább minket a szigetre.

– Mi fog történni velem az elkövetkező években?

– Kiképeznek – mondta Reindgar egyszerűen. – Nem hazudok, kemény évek várnak rád.

Többször átkozni fogod magad, amiért belevágtál, de a végén ráébredsz, hogy megérte a

keserves munka.

Garos egykedvűen bólintott. Néhány hónapja még biztos volt benne, hogy egész életét édes

semmittevéssel fogja tölteni. Álmában se gondolta volna, hogy valaha arra fog készülni, hogy

a Birodalom Kardjaihoz csatlakozik.

A várostól távolodva egyre kevesebb dolog emlékeztette az otthonára, és ráébredt milyen

keveset is látott a Thorsen birtokból. Minden napot tétlenséggel töltött a kis falvak lakói

mégis öröm telve mosolyogtak rá.

– Láthatóan boldogok az emberek apád uralma alatt – jegyezte meg Reindgar.

– Igen – mosolygott. – Mindig untam az előadásait az uradalom irányításával kapcsolatban.

Mégis azok az unalmas előadások alatt tanulhattam volna meg, hogyan tehetném boldoggá

őket. Örülök, hogy legalább Outgar figyelt.

Reindgar nyugodtan szemlélte a tájat.

– Az emberek különbözők – szólalt meg. – Vannak, akik arannyal és szavakkal küzdenek

egy jobb célért, és vannak a hozzánk hasonlók, akik az acélt részesítik előnyben.

Mindkettőnek megvan a maga ideje és haszna.

Garos elmosolyodott. A férfi szavai az apjára emlékeztették, ami egyszerre zavarta és

nyugtatta meg. Nem tudta, mi vár majd rá a Theros szigeten. A Birodalom Kardjai a legjobb

fegyverforgatók voltak a birodalomban. Elképzelni sem tudta, miféle kiképzésen kell

keresztülmenni az elkövetkezőt öt év alatt, hogy ő is egy halálos harcossá válljon.

***

Napokig haladtak kelet felé. Éjszakáik java részét olcsó út menti tavernákban töltötték.

Közben Garos megtudta, hogy a férfi nyugaton, Vliengardban született közel a hatalmas és

misztikusnak tartott Verwalden erdejéhez. Elmesélte neki, hogy ő maga tizenöt évvel ezelőtt

csatlakozott a Kardokhoz, és akkor ő sem volt idősebb Garosnál.

Énekszó ütötte meg a fülét. A kellemes, bájos hang elégedett mosolyt csalt az arcára.

Nem messze előttük egy kocsisor haladt. Díszesre festett oldalukat táncosok, késdobálók

és egyéb mutatványosok alakjai borították. A hang a sor elején haladó kocsiból érkezett,

melyre gyönyörű, égő vörös hajú nőt festettek, amint egy lanton játszik.

– Lianna az – szólalt meg Reindgar. – Aranytorkú Csalogánynak is nevezik. Ő a birodalom

leghíresebb dalnoka. A császár udvarában volt szerencsém hallani egyszer. Hidd el nekem,

nagyon szerencsés vagy, hogy fizetség nélkül hallhatod.

– Ennyire nagyszerű volna?

– Magad is hallhatod – nevetett Reindgar.

– Kevés dalnok járt Änselben – felelt. – Bár valóban megbabonáz ez a hang. Egészen

olyan, mintha…

– Varázslat lenne – fejezte be Reindgar.

– Uraim – szólalt meg egy kopasz férfi az utolsó kocsiról. – Jöjjenek csak közelebb. Ez

most nem egy előadás, nem kérünk fizetséget.

Mindketten örömmel csatlakoztak, és az egész napot a társulattal töltötték. Lianna

babonázó hangja egész napjukat végigkísérte, és Garos indulásuk óta először teljesen

megnyugodott. Habár eddig még sosem hallotta ezt a hangot mégis úgy érezte magát, mintha

újra otthon lenne.

Több kis tűz égett a szekerek között. Garos és Reindgar Jojen, a kopasz férfi társaságában

ültek az egyik kocsi oldalának dőlve, és a mutatványos borral teli tömlőjét adtát körbe.

– A Birodalom Kardjai – szólalt meg Jojen. – A te tekintetedről lerí, hogy harcos vagy, de

a fiúra nézve azt látom, hogy szívesebben lenne valahol máshol.

Garos szédelgett kissé, és az anyjától kapott medál jutott az eszébe, melyet legszívesebben

azonnal a képébe vágott volna.

– Nem volt más választásom – felelt.

– Mi történt?

Garos elmesélte a medvével való harcát. Amint befejezte Jojen elismerőn csettintett a

nyelvével.

– Lenyűgöző történet, de mi köze ennek ahhoz, hogy itt vagy?

– A szüleim úgy gondolták, hogy az lesz a legjobb, ha csatlakozom a Kardokhoz.

Jojen értetlenül rázta mega fejét, és szájához emelte a tömlőjét, de csak néhány csepp

hullott a szájába.

– Fenébe – mérgelődött. – Egy perc, és jövök.

Amint elment Reindgar kérdőn pillantott rá.

– Azt hittem, te döntöttél így.

– Ha életben akartam maradni, akkor el kellett jönnöm.

– Hogy életben maradj? – nevetett Reindgar. – Nem hinném, hogy Wulfgar az életedre tört

volna, ha ott akarsz maradni.

– Nem is apámra gondoltam – felelte. – De anyám már egészen más kérdés. Egyik éjszaka

kihallgattam őket, és megtudtam, hogy anyám mindenképp el akar távolítani. Azt mondta

apámnak, hogy képes lennék akár erőszakkal magamévá tenni Siellát. A szavai alapján, ha ott

maradok, akkor valamilyen véletlen baleset folytán meghaltam volna.

– Anyád nem tenne ilyet.

– Mindig is hűvös volt velem – folytatta. – Sosem mutatott szemernyi szeretet sem felém.

Úgy éreztem, hogy nem tekint engem a fiának, és igazam is van. Amikor Siella betöltötte a

tizenkettőt anyánk meglepő módon máris férjet kezdett keresni neki. A ficsúrok nem törődtek

a húgommal csakis az lebegett a szemük előtt, hogy beházasodva a Thorsen házba a

hercegség második legnagyobb hatalmú család tagjává válhatnak. Csak politika volt semmi

több. Siella többször rohant hozzám, én pedig megvédtem és elkergettem mindegyiküket.

– Ezért senki sem hibáztathat.

– Anya megtette – fintorgott. – Azt mondta, hogy nem szabadott volna megütnöm egy úr

fiát, bármit is tett.

– Sajnálom.

Mondani akart még valamit, de ekkor tért vissza Jojen, aki előrelátón ezúttal három

borostömlőt hozott magával. Garos azonnal meghúzta, és gondolkodás nélkül nyelte az italt.

A beszélgetés újra eszébe juttatta, az évek során anyja mennyire távolságtartó volt vele.

Bármit tett sosem csalt ki még csak egy mosolyt sem belőle. Talán mindvégig gyűlölte őt.

– Lassabban – szólt rá Reindgar. – Ha így folytatod, pillanatok alatt kidőlsz.

– Na és? – morgott. – Talán pont ez kell most nekem.

Néhány pillanat alatt kiürült a bor, és szédelegve dőlt hátra. A tiszta, felhőtlen égbolt

csillagjai élénk fénnyel ragyogtak. A látvány eszébe juttatta a Siellával és Outgarral töltött

első éjszakát, amit együtt töltöttek a kastélyon kívül. Az ég kísértetiesen hasonlított arra az

éjszakára.

Az éjszakai csendben csak a tűz pattogása volt az egyetlen, ami megtörte a csendet. Garos

továbbra is szótlanul feküdt a fűben.

– Mi a te műsorod? – szólalt meg Reindgar.

– Lianna éneke mellé az én előadásomat is díj nélkül akarod megtekinteni?

– Lianna hercegi és császári udvarokban lép fel – felelt Reindgar. – Csupán kíváncsi

vagyok, milyen előadás az, ami méltó hozzá.

– Legyen – dörzsölte össze a tenyereit. – Egy perc és jövök.

Egy pillanattal később már vissza is tért egy fiatal lány társaságában. A férfi egy sötét

palackot szorongatott.

– Ő itt Mary – mutatta be. – A legjobb késdobáló, akivel valaha találkoztam.

– Örvendek a találkozásnak – mosolygott Reindgar. – Az én nevem Reindgar Yalein, ez a

bús kölyök mellettem Garos Thorsen.

– Nem vagyok bús – ellenkezett Garos.

– A csillagokat bámulod egy üres borostömlő mellett.

Garos morogva felkelt, és halvány mosolyt erőltetett az arcára. Mary rámosolygott, és leült

Jojen helyére, aki vigyorogva dörzsölte a tenyerét.

– Akkor mutatok valami igazán varázslatosat – mondta.

Belekortyolt a palackba, és kiemelt egy égő fadarabot, és a szája elé téve tüzet lehelt. A

lángok kitörtek, és Garos meglepetésére a lángok kígyót formázva cikáztak a kocsi körül. Az

ifjú lenyűgözve figyelte a néhány pillanatra életre kelt lángokat.

Jojen újabbat kortyolt, és ezúttal egy szarvassá olvadtak össze a lángok, mely táncot lejtett

Garos körül. Kedve lett volna megérinteni, és talán meg is tette volna, ha a szarvas nem tűnt

volna el.

– Ez lenyűgöző – örvendezett. – Hogyan csinálod:

Jojen elégedetten mosolyogva ült le a tűzhöz.

– Egy művész sosem fedi fel a titkait – felelt. – Ha megismered a titkot oda a varázslat.

– A palackban van a titok – szólalt meg Mary. – De rajta kívül senki sem tudja, mi van

benne. Jobban őrzi a titkát, mint az életét.

– Épp azért, hogy ne fecsegd ki – morgott Jojen.

– Torovban majdnem felkoncoltak, amiért nem árultad el a királynak.

– Na igen, azok az északiak nem értékelik a művészetet.

Ezután Mary is bemutatta a képességeit. A kezében életre keltek a különböző méretű és

formájú kések, melyekkel olyan trükköket mutatott be, amit Garos elképzelni sem tudott, és

mindegyik olyan pontosan találta el a kijelölt célját, mintha csak zsinórral húzták volna.

Három napot töltöttek a társulattal, míg megérkeztek Ergon városához. Garos már órákkal

ezelőtt megérezte a tenger illatát. A város maga már nem nyűgözte le ennyire. Talán

feleakkora volt az alacsony kőfallal körülvett város, mint Änsel. A kikötőben számtalan

különböző méretű hajó horgonyzott.

Az őrök nem szenteltek túl nagy figyelmet a járókelőknek, és amint meglátták Reindgart

egyetlen kérdés nélkül engedték be őket. A férfi fejet hajtott nekik, és szó nélkül haladt végig

a döngölt föld utcán.

Garos csak kevés lakost látott az utcákon. Nyoma sem volt az Änselre jellemző

nyüzsgésnek, és az ifjúnak az is feltűnt, hogy az Änsel környékén látott boldogságnak itt

nyoma sem volt.

– Nem minden város olyan, mint az otthonod – jegyezte meg Reindgar. – Ha délre mész

több hatalmas és gazdag udvarházat láthatsz. Ergon valaha gazdag kikötőváros volt, de több

kereskedő felismerte a városban lévő lehetőséget, és kiszorították az itt élő kereskedőket.

Jelenleg a bevételek miatt a lordnak nincs más választása, mint engedni a kereskedők

nyomásának.

– Änsel környékén is több udvarház áll, de senkinek sem jutott eszébe fellépni ellene.

– Mert apád kedves ember, de ha valaki őt vagy a népét veszélyeztetné, azonnal végezne

vele. Ergonban elég volt egy generációnyi gyenge lord, hogy ez megtörténjen.

Garos szája mosolyra húzódott. Apja valóban megtett volna bármit, hogy megóvja népét.

Rengeteg kocsmában töltött ideje alatt egyszer sem hallotta, hogy bárkinek kifogása lett volna

az apja uralkodása ellen. Ami pedig Outgart illeti mindenki biztos volt benne, hogy apjához

méltó vezető lesz egy napon.

– Megérkeztünk – szólalt meg Reindgar.

Garos felnézett. A kopott cégéren egy fehér halszerű alak foszlott képét látta.

– A Fehér Bálna fogadó – mondta a férfi.

Odabent a reggeli óra ellenére több férfit látott az asztaloknál, és biztos volt benne, hogy

többségük már nem az első korsó sörnél tartott.

– Két hallevest kérünk – rendelt Reindgar. – És egy szobát. Alkoholhoz még túl korán van.

Garos nem szállt vitába vele, és nem is volt sok kedve megkóstolni az itteni sört.

Az alkoholszagban úszó fogadó sarkában ültek le, és vártak a levesre, mely végül

meglepően finomnak bizonyult. Garos sosem volt oda a halért és egyéb tengeri élőlényért, de

el kellett ismernie, hogy útjuk során nem evett még ilyen finomat.

– Ez a leves az egyetlen, ami ehető itt – sóhajtott a férfi. – A ragut mindenképp kerüld el,

ahogy a sört is. Biztosra veszem, hogy az előző napi mosogatólevet oda csavarják ki.

– Nem terveztem, hogy végigkóstolom az étlapot. Meddig maradunk?

– Az újoncok valószínűleg holnap érkeznek meg. A hajó bármikor készen áll az indulásra.

– Helyes – sóhajtott. – Nem akarok a szükségesnél tovább itt maradni.

– Nem egy kastély az már biztos.

– Kérni szeretnék valamit.

– Sok idő telt el, de hidd el nekem, nem akarod lefektetni a fogadós lányát. Túl sokan

megfordultak már ott, és ki tudja mit hagytak maguk után.

– Nem erről van szó – fintorgott Garos.

– Akkor?

– Nem akarom, hogy az újoncok tudjanak a származásomról.

– A Kardok között több nemes fiát megtalálhatod. Emiatt nem kell aggódnod.

Garos felsóhajtott. Mást is tudni akart, de félt a választól. Vajon az öt év elteltével, mi fog

rá várni.

– A kiképzést követően, mi fog történni velem? – kérdezte a férfit.

– Arra vagy kíváncsi, hogy hazatérhetsz-e? – pillantott rá Reindgar.

– Igen, megígértem Siellának, hogy öt év után visszatérek hozzá – felelte Garos. – De

akkor csak azért mondtam, hogy megnyugtassam őt. Reindgar, a kiképzést követően, mi vár

rám?

– Ezt nem tudom – sóhajtott fel Reindgar. – A Birodalom Kardjai nem olyanok, mint egy

hagyományos hadsereg. A császár döntésétől függ minden, de nem akarok hazudni. Csekély a

valószínűsége, hogy találkozol vele. A legtöbb Kard elszórva a birodalom különböző

erődjeiben élnek. Csak keveseknek adatik meg, hogy szabadon mozoghassanak.

– Ettől tartottam – fintorgott Garos. – Végül csak reménytelen várakozást okoznak a

szavaim. Ez esetben… lehet még egy kérésem?

– Mondd.

– Azt akarom, hogy az öcsédként mutass be a Kardoknak – kérte Garos.

– Miért? – kérdezte Reindgar meglepetten. – Ahogy mondtam, a Kardok között több

nemes is él, így semmi szükség rá, hogy eltitkold, ki is vagy.

– Tudom, de nem emiatt kérem – felelte Garos. – Nem akarom, hogy a családom

feleslegesen várjanak rám. Ezért kérlek, amikor kikötünk küldj egy levelet apámnak, amiben

leírod, hogy baleset történt, és a hajó elsüllyedt. Én pedig sajnos nem éltem túl.

– Megbolondultál, kölyök – hitetlenkedett Reindgar. – Azt gondolod, hogy jobb nekik, ha

halott vagy, mintha valahol békében élnél a Birodalomban?

– Sosem látom őket viszont – mondta Garos komoran. – Soha egyetlen perce sem fogunk

találkozni. Nem akarom, hogy Siella minden nap az ajtót nézze, hogy mikor fogok besétálni

rajta. Ha úgy gondolja, hogy meghaltam, akkor szenvedni fog, össze fog törni, de Outgarral

együtt túlélik, és közösen továbblépnek, de ha folyamatosan vár rám, azzal sokkal többet

ártok neki, mintha halott lennék.

– Komolyan így gondolod? Nem az anyád miatt érzel így? Nem rajta akarsz bosszút állni?

– Anya szemrebbenés nélkül kiadta volna a parancsot a megölésemre, így nincs semmi

értelme ezzel megpróbálni megbosszulni mindent. Talán még elégedett is lesz.

– Ezt kétlem.

– Lehet… szeretném azt hinni, hogy legalább csak néhány percig ő is szomorú lesz…

Reindgar belenyugvón legyintett.

– Rendben, ha mindenképp ezt akarod, akkor legyen. Mostantól a neved Garos Yalein.

Vliengardban születtél, az apád neve Saren Yalein, aki három évvel ezelőtt halt meg. Már

akkor csatlakozni akartál a Kardokhoz, de még túl fiatal voltál. Mostanra azonban elérted a

szükséges kort, és üzentél nekem, hogy menjek el érted, amit én meg is tettem.

– Értettem.

– Ez azt jelenti, hogy mindent el fogsz követni, hogy a legjobb legyél. Csak akkor tartom

fent az álcádat, ha cserébe te leszel a legszorgalmasabb újonc, akit valaha láttak.

– Ahogy kívánod, bátyám – mosolygott Garos. – Most pedig mond csak a fiatalabb lánnyal

mi a helyzet?

Reindgar felnevetett.

– Ha vele kezdesz ki, akkor az öreg levágja a tökeidet.

– Értettem – sóhajtott.

Vetett egy utolsó vágyakozó pillantást a fiatal mosolygós lányra, majd kezébe vette a

kanalat, és hozzálátott a kihozott híg halleveshez.

Az első újonc már aznap este megérkezett. Garoshoz hasonlóan őt is egy Kard kísérte el

idáig. A fiú egykedvűen ült le, és kért egy korsó sört, de amint belekortyolt fintorogva tolta át

a mellette ülő férfi elé.

– Megmondtam, hogy jobb, ha nem rendelsz – nevetett a férfi. – Ki a kölyök, Reindgar?

– Az öcsém, Garos – felelt a férfi.

– Sosem mesélted, hogy van egy fivéred. – A férfi felállt, és kezet nyújtott Garosnak. – A

nevem Rialvan Belacuar ő pedig a testvérem Nathaniel.

A két férfi nyomban vidám társalgásba kezdett, de Garos nem foglalkozott velük. Az ő

figyelmét a szemben ülő ifjúra fordította. Nem tűnt olyasvalakinek, aki karddal akarja

szolgálni a Birodalmat, de a fiú fekete tekintetéből kitudta olvasni, hogy ő is pontosan ezt

gondolja róla.

A vacsora némán folytatódott, és másnap kora reggel Reindgar elvezette őt a kikötőbe,

ahol egy nem túl nagy sötétzöld vitorlájú hajó fogadta őket.

Az ifjú tekintete végigjárt a több tucat vele egykorú fiatalon, akik egymás után léptek fel a

fedélzetre.

– Gyerünk, kölyök – mondta Reindgar vidáman. – Az új életed most veszi kezdetét.

6. fejezet

A sziget sokkal nagyobb volt, mint azt elképzelte. A parthoz közeledve egy kisebb várost

pillantott meg, mely mögött egy hosszasan elnyúló erdő terpeszkedett. A kikötőben több hajó

horgonyzott, melynek alakjai pontosan megegyeztek azzal, ami őket hozta el idáig. A fősziget

körül négy kisebb szigetet is látott, melyeken hatalmas erődök és őrtornyok álltak. Mindenhol

a császár griffel ékesített zászlója lobogott.

A négy napig tartó út alatt többször is elgondolkodott, milyen lehet majd a sziget, de ez

teljesen más volt, mint amire számított. Egy sötét erődöt képzelt el, ahol nincs semmi élet

csak az állandó csattogó kardok hangját hallani. Ezzel szemben első ránézésre egy élettel telt

kisváros várt rá a homokos tengerparton.

– Hogy tetszik? – szólalt meg mögötte Reindgar.

– Jobb, mint amire számítottam – felelt.

Reindgar felnevetett.

– Azt hitted a császár harcosait egy sötét komor erődben képzik?

– Igen, valami hasonlót.

– A császár számára az eredmények mellett a megjelenés is fontos – mosolygott Reindgar.

– Úgy gondolja, hogy a harcosai mindenből a lehető legjobbat érdemlik.

Garos elmosolyodott. Keveset tudott a császárról, de apja mindig azt mondta, hogy szereti

megmutatni, mekkora hatalma is van. Az előbb hallottak alapján egyáltalán nem is kételkedett

ebben.

Tekintete ekkor járt körbe, és megpillantotta a többi újoncot is, amit a szigetet figyelték.

Többségük arcán izgatottságot látott, mely cseppet sem volt meglepő tekintve, hogy

többségük önszántából jött ide. Meglátta Nathanielt is, aki most is érzelemmentes arccal

bámult a partra. Garos mint mindig most sem tudta megfejteni, mire gondolhat a fiú. Bátyja

ezzel szemben gyermeki örömmel nézte az egyre növekedő partszakaszt.

– Mindig is úgy viselkedett, mint egy gyerek – sóhajtott Reindgar. – Ugyan ki hinné el

róla, hogy az egyik legjobb kardforgató a Birodalom Kardjai között.

A kapitány parancsokat kezdett harsogni, és a hajó lassan elfoglalta helyét a kikötőben.

Amint kikötöttek egy köpcös férfi jelent meg a mólón. A napsütötte bőrű férfi tekintete

elidőzött az újoncokon, amint lesétáltak a pallón. Amint az utolsó fiatal is leért a férfi

megköszörülte a torkát, és érces hangon megszólalt.

– Üdvözöllek titeket Theros szigetén – mondta. – Az én nevem Goran Arantu, én vagyok a

Birodalom Kardjainak szállásmestere. Először is felveszem a neveteket és az adataitokat,

utána elvezetlek titeket a kijelölt szállásotokra. A kiképzés holnap hajnalban kezdetét veszi,

aki nem jelenik meg a harmadik kürtszóra a gyakorlóterületen az súlyos büntetésben részesül.

Az újoncok bólintottak, és elindultak a férfi nyomában. Goran a parttól nem messze egy

hatalmas raktárépület mellett álló toronyhoz vezette őket.

– Álljatok libasorba – parancsolt.

A többiek engedelmeskedtek, és elkezdődött a hosszadalmas felvételi folyamat.

Garos unottan várakozott, és magában ismételte, hogy ki is ő. Ha Reindgar öccseként akar

élni, akkor mindenre emlékeznie kell, és mindent megfelelően kell elmondani. Ha csak

egyetlen hibát vét, ki tudja, milyen következményt von maga után.

Mikor meghallotta a nevét kissé idegesen ment be. Végighaladt a gyertyákkal kivilágított

folyosón, míg elérkezett egy nagyobb szobába. Goran egy asztal mögött ült, előtte egy

hatalmas kötet hevert. Garos soha életében nem látott még ekkora könyvet. Bizonyára ez

lehetett a Birodalom Kardjainak névjegyzéke.

– Ülj le – mondta Goran. – Mi a neved?

– Garos Yalein – felelte.

A férfi belemártotta a tollat a tintába, és írni kezdett.

– Mint Reindgarnak?

– Igen, az fivére vagyok.

Goran meglepetten vonta fel a szemöldökét.

– Sosem mesélt róla, hogy van egy testéve.

– Mindeddig sosem találkoztunk – felelt Garos. – De apa rengeteg történetet mesélt róla, és

olyan büszkeséggel beszélt a bátyámról, hogy úgy éreztem, nekem is csatlakoznom kell a

Kardokhoz.

– Értem – mondta a férfi. – Vagyis te is Vliengardban születtél?

– Igen.

– Rendben, korod?

– Tizenöt.

– Apád neve?

– Saren Yalein.

– Akkor ezzel meg is volnánk –fejezte be a férfi. – Üdvözöllek a Kardok között, Garos

Yalein.

– Megtisztelő, uram.

– Nocsak, úgy látszik sokkal udvariasabb vagy a bátyádnál – jegyezte meg Goran. – Most

menj vissza a többiekhez.

– Értettem.

Újabb unalmas óra telt el, mire az utolsó is végzett. Ekkor Goran kilépett, és elvezette őket

az erdő peremén álló barakkokhoz. Tucatnyi kőépület állt egymás mellett. Tőlük néhány

lábnyira egy hosszúkás épület nyúlt el az erdőig.

– Ez itt az újoncok szállása – magyarázta Goran. – Négyfős csapatokban fogtok osztozni

rajtuk. A beosztás teljesen véletlenszerű, illetve értelemszerűen lányokat nem osztunk be

fiúkhoz. Akkor kezdjük is.

Azzal hosszú sorolásba kezdett. Már az utolsó házaknál jártak, amikor Garos meghallotta a

nevét.

– Garos Yalein, Faar Larkin, Rory Navarro, Nathaniel Belacuar.

Az említettek előreléptek, és Garos végigtekintett azon a három fiatalon, akikkel együtt fog

élni az elkövetkező öt évben. Nathaniel most sem mutatott érzelmeket. Tekintete végigjárt a

házon és a mögötte húzódó rengetegen. Mellette egy répavörös hajú fiú állt, aki testalkatában

sokkal jobban hasonlított egy harcoshoz, de a harmadik fiú minden elképzelését felülmúlta.

Hatalmas karjait és izmost testét látva Garos elképzelhetetlennek tartotta, hogy egyidősek

legyenek.

– Vacsora napnyugtakor – szólalt meg Goran. – Reggeli a második kürtszókor. Ha elkéstek

nem kaptok enni.

– Értettük – monda Garos.

Goran bólintott, és tovább vezette a többieket. Garos a kezébe nyomott rézkulcsot

felemelve kinyitotta az ajtót.

Egy nagyobb szoba fogadta őket, ahol négy ágy állt egymástól néhány lépésnyire.

Szemben egy kandalló állt. A következő kisebb szobában egy asztal állt körülötte négy

székkel.

A nap további részét bemutatkozással és egymás megismerésével töltötték. A répavörös

hajú fiú volt Rory, aki egészen Adória vidékéről érkezett ide. Faar egy kis siligeni

favágófaluból érkezett, mely megmagyarázta Garosnak, mitől lett ilyen izmos. A

bemutatkozást követően Rory elővett egy kártyapaklit, és napnyugtáig szórakoztak.

Reggel hangos kürtszó verte fel álmából. Sietve öltözött fel, nem akart már első

alkalommal elkésni. Amint végzett társaival együtt a hosszúkás épület felé indultak. Belül

egyetlen hatalmas terem húzódott, ahol hosszú asztalok sorakoztak. A legtöbb körül már

hozzá hasonló újoncok falatoztak.

Egykedvűen állt be a hosszú sorba. Meglepődött mikor egy tálnyi kását kapott csupán némi

bogyós gyümölccsel. Számított rá, hogy nem sonkát, szalonnát és tojást fog kapni, de ez a

reggeli jóval szerényebb volt, mint amire számított.

Úgy tűnik a város megjelenésére gondolt a császár, de az ételre már nem fordított ekkora

figyelmet.

Ennek ellenére a kása finom volt. Hamar belapátolta az enyhén édes ételt, és amint a

harmadik kürtszó is elhangzott már odakint állt a többiekkel együtt.

Ezúttal két férfi és egy nő várta őket. A középen álló nő magas és karcsú volt.

Mandulabarna tekintetét végighordozta az újoncokon, majd mosolyogva hátrasöpörte fekete

haját. Jobbján egy magas szikár férfi állt. Rezzenéstelen tekintettel figyelte a fiatalokat. Garos

összerezzent, mikor tekintetük találkozott egy pillanatra. Azonnal tudta, hogy egy

küzdelmekben edzett félelmetes férfivel találkozott. A baloldali férfi ellenben alacsony volt,

és jócskán túl volt már élete delén. Garos nem is értette, miként állhat két másik társa mellett.

A harcedzett férfi lépett elő.

– Üdvözöllek titeket Theros szigetén – mondta. – Az én nevem Vars Harvin. Az

elkövetkező öt évben én foglak megtanítani titeket a harc művészetére. Természetesen

lesznek közületek, akik kihullnak, akik alkalmatlanok ahhoz, hogy a birodalom legjobbjai

közé tartozzanak, de akik keményen dolgoznak és mindent beleadnak majd, ők olyan

harcosokká válnak, akik ellen mindenki tehetetlen lesz.

– A fegyverek mellett más tudományokkal is megismerkedtek – szólalt meg a nő. – Az én

nevem Sai Hatoro, én fogom megtanítani az igézéseket azoknak, akik alkalmasnak

bizonyulnak rá.

Igézés? Gáros meglepetten nézett a nőre. Természetesen tudott róla, hogy Sederanban

működik Asheroth, egy mágusokat képző akadémia, de sosem gondolta volna, hogy a

Birodalom Kardjai is képeznek ki mágusokat.

– Az igézés természetesen nem hasonlítható össze a Színmágusok erejével – folytatta Sai.

– Kisebb igézéseket lesztek képesek elsajátítani, mellyel megvédhetitek magatokat,

megzavarhatjátok az ellenséget, vagy akár végezhettek is velük. A harmadik tanítótok

Baldemar, egy alkimista. Az ő keze alatt megtanuljátok, miként alkothattok olyan elegyeket,

melyekkel akár egy pajtát is felrobbanthattok. Biztos vagyok benne, hogy élvezni fogjátok.

Most már semmit sem értett. Reindgar egyszer sem említette, hogy igézéseket és alkímiát

fognak tanítani neki. Mindeddig azt hitte, hogy csak a kardforgatást fogja megismerni. Ezzel

együtt izgatottan várta, mit is jelenthettek a nő szavai. Most, hogy már tudott róla

mindenképpen el akart merülni az igézők és alkimisták tudományában.

7. fejezet

Másnap reggel a harmadik kürtszó után már a gyakorlótéren állt. Izgatott volt, mi várhat rájuk

az első nap. Valószerűtlennek gondolta, hogy nyomban kardot nyomnak a kezébe, de remélte,

hogy így lesz.

A döngölt földön állva meredt a szemben álló Varsra, aki rezzenéstelenül nézte őket, akár

egy hús-vér szobor.

– A mai nappal elkezdődik a kiképzésetek – mondta a férfi. – Ám mielőtt még fegyvereket

vennétek a kezetekbe meg kell bizonyosodnom róla, hogy alkalmasok vagytok a tanításomra.

Ezért a kiképzéseteket erőnléti gyakorlással kezdjük.

Garos kíváncsi volt rá, ez pontosan mit is jelent, amire pillanatok alatt választ kapott. Vars

parancsára a gyakorlótér körül rótták a köröket. A férfi középen állva figyelte őket, és időnkét

megfújta a kürtöt, mely azt jelentette, hogy teljes erőbedobással kellett rohanniuk.

Mindig is gyűlölt futni. Outgar többször is futott a kastélyudvaron, de Garos sosem látta be

ennek az értelmét. Ezért nem is lepte meg, hogy Vars kürtfújását követően néhány perc alatt

kifulladt.

Órákon keresztül futottak, és mire a férfi szünetet rendelt el Garos úgy érezte elérte őt a

vég. A többiekkel együtt lerogyott a földre, és bármire képes lett volna egy korty vízért.

– Ez szörnyű – nyögte Rory. – Értem én, hogy fel kell mérnie a képességeinket, de ez

túlzás. Ha tovább folytatjuk, kihányom a belemet is.

Garos belekortyolt a vízbe, és amint a hűs folyadék az ajkához ért legszívesebben azonnal

kiitta volna az egészet, de még régebben Outgar figyelmeztette, hogy jobban teszi, ha nem

lesz mohó, már ha magában szeretné tartani.

Ezt követően csak délben álltak meg, mikor néhány falatot ettek, és rengeteg vizet ittak,

ami rögtön kiderült, hogy nem volt a legbölcsebb döntés. Többen megálltak, és a falnak dőlve

okádták ki ebédjüket.

Vars fintorogva kergette el őket a takarító eszközökért, majd amint végeztek nyomban

visszaküldte őket a sorba.

Mire lement a nap, minden tagja sajgott. Sosem érezte ilyen fáradtnak magát. Nem vágyott

másra csak a kellemes puha ágyára, ahol úgy érezte örökké fog aludni.

Legnagyobb bánatára azonban a szüntelen izomláz nem hagyta aludni. A végtagjaiban

lüktető fájdalomtól éberen forgolódott az ágyában. A többiek felől is hasonló szitkozódásokat

hallott.

A kegyetlen futás másnap reggel folytatódott. Égő végtagjai miatt még nehezebben viselte.

Legszívesebben már az első néhány perc után megállt volna. Társaira nézett, és elképedve

látta, hogy mindnyájan fogcsikorgatva, remegve ugyan, de eltökélten futnak.

Ezt látva megacélozta magát, és mindent beleadott, hogy ne maradjon alul velük szemben.

Semmi sem maradt már neki, csak ez a kiképzés, így mindent el kell követnie, hogy a lehető

legjobban teljesítsen.

Mégis minden megtett körrel nőtt benne a fájdalom. Minden lépésnél remegtek a lábai, és a

tüdeje is fel akarta adni. Hálát adott az összes istennek, amikor Vars szünetet rendelt el.

Ott helyben legörnyedt a földre. Arra sem volt ereje, hogy elmenjen a vizes hordóig, így

hálás volt Nathanielnek a korsó vízért, amit átnyújtott neki, mielőtt leült volna mellé.

– Ez sokkal rosszabb, mint gondoltam – jegyezte meg a fiú. – Nem is értem, hogy a

bátyám, miért rajong ezért.

– Ez még csak a második nap – sóhajtott Garos. – Nem tudhatjuk, mi vár még ránk.

Nathaniel elmosolyodott.

– Mindketten tudjuk, hogy ez csak nehezebb lesz.

– Nem baj, ha nehéz – felelt Garos. – Csak legyen élvezetes.

– Szóval csak az számít, hogy élvezd?

– Eddig mindig csak az számított – mosolygott. – Bármit tettem azt csakis azért tettem,

mert élveztem. Minden más felesleges.

– Érdekes gondolat – jegyezte meg Nathaniel. – Mikor a kikötővárosban találkoztunk nem

úgy tűnt, mintha élveznéd a helyzetet.

– Ahogy már mondtam, nem akartam idejönni, de nem volt más választásom.

– Mit tettél, hogy akaratod ellenére itt kell most lenned?

– Ezt én is kérdezhetném – mosolygott Garos. – Te magad mondtad, hogy nem volt más

választásod.

Nathaniel halványan elmosolyodott, és csatlakozott a többi várakozóhoz. Garos is minden

erejét összeszedve felkelt, és habár minden izma ellenkezett folytatta a futást.

Az elkövetkező négy nap ugyanígy telt. Vars folyamatosan futtatta őket, és a gyakorlótér

mellett az erdőben is futottak. Garost meglepetésként érte, mennyivel nehezebb volt a sima

gyakorlótér talaja után a göröngyös erdei ösvényen futni.

A negyedik nap reggelén azon kapta magát, hogy az izomláz megszűnt, és a napi edzés

már nem okoz neki annyi nehézséget, mint eddig.

A következő nap Vars elvezette őket a partra. Garos biztos volt benne, hogy újabb

terepcserét akar elvégezni, és ezúttal a homokos parton kell futniuk.

– A mai nappal véget értek az egész napos futások – szólalt meg Vars. – Akik még mindig

itt vannak, azokban megvan a kitartás, ami elengedhetetlen. Az erőnléti edzések továbbra is

folytatódni fognak, de ma úszni fogtok. Először is van köztetek valaki, aki nem tud úszni?

Néhányan jelentkeztek, akiknek Vars néhány szóban elmagyarázta, mit is kell tenniük. A

többiek közben levetették felsőjüket és csizmáikat.

Garos kissé félve nézett a végtelenbe elnyúló hatalmas víztömegre. Apja ugyan

megtanította úszni, de a gyakorlatban csak nagyon ritkán alkalmazta. Änsel környékén csak

kevés hegyi patak és tó volt, melyek vize túlságosan hideg volt, így a tanulás inkább számított

büntetésnek.

– Rendben – folytatta Vars. – Most, hogy mindenki elsajátította legalább az alapokat el is

kezdhetjük. Három csónakot láthattok a vízen. Az első húsz lábra, a második negyven és a

harmadik hatvan lábra A most kezdők feladata elérni az elsőt és visszaúszni. Ezt hatszor

ismételjétek meg. A többiek elsőre elúsznak a második csónakig. Ezt ismételjétek meg

négyszer. Utána egyszer ússzatok el a harmadikig. Ha úgy érzitek, nem sikerül, akkor ne

kockáztassatok. Szükségtelen, hogy vízbe fúljatok.

Ezzel Garos nem tudott vitatkozni. Belegázolva a vízbe megborzongott a hűvös tenger

érintésétől. Nem számított rá, hogy nyár közepén még a hegyi tavaknál is hidegebb vízben

kell majd úsznia.

Minden igyekezete ellenére teljesen elfáradt lett, amint elsőre elérte a második csónakot.

Úgy érezte, a visszaút már nem fog sikerülni neki. A partra érve ledőlt a fövenyre, és alig

kapott levegőt a kimerültségtől. Hihetetlen módon az úszás még a futásnál is megterhelőbb

volt.

***

Az elkövetkező hosszú napokban mást sem csináltak csak úsztak és futottak. Vars minden nap

újabb és keményebb feladattal várta őket. A futásokat immár kövekkel megrakott zsákokkal a

hátukon kellett elvégezniük, a csónakok pedig egyre messzebb kerültek a parttól.

Egyre többen adták fel, és tértek vissza a kontinensre. Garos hamar rádöbbent, hogy ez volt

a férfi célja. Ki akarta gyomlálni közülük a gyengéket.

Többször azon kapta magát, hogy számára is vonzóvá vált a kilépés, de ilyenkor eszébe

jutott, hogy a többiekkel ellentétben neki nincs hová visszatérnie. Ezért minden beleadott, és

legyűrve saját határait addig folytatta, míg a teste sikoltozva könyörgött neki a pihenőért.

A kiképzés harmincadik reggelén bábuk várták őket a gyakorlótéren. Közönséges fából

ácsolt bábuk voltak, melyeknek fejét, törzsét, karjait és lábait különböző színnel festették le.

Garos biztosra vette, hogy a festés miattuk került fel.

– Remélem, mindnyájan élveztétek az elmúlt hónapot – mosolygott a férfi. – Nem kell

aggódnotok, nem fognak elmaradni. A mai napon azonban kezdeti veszik a kardleckék.

Vegyétek magatokhoz a fegyvereiteket, és álljatok szembe az ellenfeleitekkel.

Mind engedelmeskedtek. Garos megragadta tompa élű kardját és a bábura meredt.

– Kardot magatok elé – utasította őket a férfi. – Erősen tartsátok, de tartsátok meg a

kecsességet. A kardnak stabilnak kell lenni a kezetekben különben elejtitek, de ha szorosan

markoljátok azzal a mozgásotokat akadályozzátok. Rendben van, most pedig pontosan

kövessétek az utasításaimat.

Garos mély levegőt vett, és amint a férfi kiáltott lesújtott. Először a testre, majd a lábra és a

fejére. Vars villámgyorsan változtatott, később hagyta, hogy a testet csépeljék, majd hirtelen

megadta a következő célpontot.

Akik hibáztak húsz fekvőtámasszal jutalmazta, majd nyomban vissza kellett állniuk a

helyükre. Garos jól bírta az akadályokat, de ennek ellenére több fekvőtámaszt kellett

megcsinálnia, mint azt szerette volna.

Másnap a gyümölcsös kásából és vízből álló reggelit követően ismét a bábuk között

találták magukat. Vars velük szemben állt, kemény tekintete türelmetlenül figyelte a

fiatalokat.

– Kardot fel – parancsolta.

Garos fáradtan emelte fegyverét, és lendült támadásba. Meglepően lassú volt. Alig telt el

egy óra, és máris fekvőket nyomott. Ebédkor úgy érezte magát, mint akit teljesen kicsavartak.

– Végre nem futunk vagy úszunk – sóhajtott Rory –, de az izmaim, mintha szivacsból

lennének. Képtelen vagyok olyan sebesen forgatni azt a nyomorult kardot.

– Szükséges volt ez – jegyezte meg Nathaniel. – Ki kellett rostálni a selejteket, és

szükséges volt, hogy megerősödjünk.

– Ezt nem vitatom, de ezt a rohadt sült csirkét is alig tudom a számhoz emelni – morgott

Faar. – Mintha két sziklatömb nőne ki a vállaimból.

– Jobb is, ha nem úgy zabálsz, mint eddig – ugratta Rory. – Néha egészen rémisztő volt

látni.

Faar válaszként felmordult majd visszatért az evéshez. Garos az ifjú darabos mozgását

látva nem tudta megállni, hogy ne nevessen fel.

– Neked sincs okod röhögni – mondta Faar tele szájjal. – Alig mozog a kezed és majd

megdöglöttél az elmúlt két hétben.

– Ez igaz – bólintott Garos. – De mától legalább azzal foglalkozunk, amiért idejöttem.

– Úgy látom nem most fogtad először a kezedben.

– A faluban élt egy kiöregedett lovag – felelte. – Ő próbált tanítani, de nem sok sikerrel.

Jól értett a kardhoz, de tanárnak csapnivaló volt.

Az utolsó falatokat is lerágta a combról, és egy hatalmas adag vízzel öblítette le. Fütyült a

túlevésre, minden erejére szüksége volt, hogy forgatni tudja a nyavalyás kardot.

Egy héten keresztül csépelték a bábukat. Minden éjjel égő izmokkal zuhantak az ágyba,

hogy másnap reggel fáradtan folytassák a szüntelen küzdelmüket a szalmabábokkal.

Úgy érezte örökké ezt fogják csinálni. Vars minden alkalommal tovább kint tartotta őket.

A hét utolsó napján éjfél is jócskán elmúlt már mikor visszatérhettek a szállásaikra.

Az elkövetkező reggel, mikor kimentek a bábok eltűntek. Csak tanítójuk állt ott. Kezében

kivont kardot tartott. Tekintetét végighordozta a jelenlévőkön. Garos biztos volt benne, hogy

cseppet sem hasonlítanak első napi önmagukra, mikor még mind mosolyogva kihívásra várva

álltak idekint.

– Kövessétek minden mozdulatomat – mondta.

Az elkövetkező órákban alapvető mozdulatokat mutatott be nekik, melyet Garos gond

nélkül utánzott. Némelyek nem voltak idegenek számára. Ulf is hasonló mozdulatokat tanított

neki. A férfi türelmes tanárnak bizonyult, teljesen más volt, mint mikor a bábukkal küzdöttek.

Újra és újra átvették a leckét, mire mindnyájan hibátlanul reprodukálni tudták. Három

szobatársa tehetségesnek bizonyult.

Csak ebédkor tartottak egy órás szünetet, ahol süt csirkét szolgáltak fel nekik kenyérrel.

Visszatéréskor párban állva folytatták a gyakorlást, ahol immár egymáson kellett

alkalmazniuk az aznap tanultakat. Faarral állt párba, aki remek ügyességgel mutatta be a

gyakorlatot. Mindketten elszenvedtek néhány ütést, ám nem törődve vele azonnal újult erővel

próbálták legyűrni a másikat.

Estére ugyanúgy elfáradtak, de a fiú azon kapta magát, hogy ez cseppet sincs ellenére.

Sokkal jobban örült a mai napnak. Végre nem egy mozdulatlan bábut kellett csapkodnia egész

nap. Egy eleven ellenféllel szemben sokkal élvezetesebb volt a gyakorlás.

A következő nap ugyanígy telt. Gyors reggeli, majd egész napos gyakorlat a fakarddal. A

férfi minden alkalommal egyre gyorsabb és összetettebb gyakorlatsorozatot mutatott nekik.

Garos ráébredt, hogy apjának igaza volt. Valóban harcosnak született. A kard könnyedén

siklott a kezében, és sikerült Vars minden mozdulatát elsőre lemásolni. Úgy érezte, mintha a

kard hozzá tartozna a teste részévé válna. Remek érzés volt, sokkal jobb, mint amit valaha

érzett eddigi élete során. Végre úgy érezte megtalálta azt, ami a legjobban illik hozzá.

A többiek is tehetségesnek bizonyultak. Faar irdatlan izmainak segítségével hamar

hozzászokott a mozdulatokhoz, és rettentő gyorsasággal mozgott. Meglepő módon Nathaniel

tűnt kissé esetlennek. Többször is elrontotta és meg kellett ismételnie a mozdulatokat.

– Ne aggódj – mondta Faar a vacsoránál. – Hallottad azt a nőt első nap. A fegyverforgatók

mellett alkimisták és igézők is szolgálnak a Kardok között. Ha a fegyverforgatás nem az

erősséged a másik kettőben akár még zseni is lehetsz.

– A Kardok között csak nagyon kevesen válnak igézőkké – felelt Nathaniel. – Mivel

akikben megvan a szikra, sokkal inkább válnak színmágusokká, mint igézőkké. A legtöbb

igézőben épp csak jelen van a varázslás képessége. Az alkímia pedig elsősorban támogatást

jelent. A bátyám szerint a fegyverforgatók az igazi Kardok.

– Talán azért gondolja ezt, mert ő is fegyverforgató – vélekedett Rory. – Ha csak a

harcosok számítanának, akkor az igézőkre és az alkimistákra nem is volna szükség.

Garos nem szólt semmit. Barátainak igaza volt, de Nathaniel helyében őt sem nyugtatták

volna meg ezek a szavak.

– Ha neked is megfelel – szólalt meg. – Mivel vasárnap szabadnapunk van segíthetek

neked gyakorolni.

A többiek meglepetten pillantottak rá, majd helyeselve bólogatni kezdett.

– Remek ötlet – jegyezte meg Rory. – Közülünk úgy is Garos a legjobb.

Garos már nem is számolta a napokat. Minden ugyanolyan volt. Legtöbb idejüket a

gyakorlótéren töltötték, és Vars utasításait követve gyakoroltak. Egymás után záporoztak a

csapások a levegőben. Garos minden percét élvezte, de mindezzel együtt megerőltető is volt.

– Riposzt. Vissza. Gyerünk, Belacuar, gyorsabban! Hihetetlen, hogy Rialvan öccse vagy.

Gyerünk, mindenki! Naro, ne úgy tartsd azt a kardot, mintha egy karó épp a seggedben lenne!

Hamar hozzászoktak a férfi szabad szájú parancsain, és többen megmosolyogták hosszú

káromkodássorozatait, melyekkel a kevésbé tehetséges újoncokat bőkezűen jutalmazta. Talán

Vars szándékosan tette, hogy oldja kissé a feszültségüket.

Eltelt egy hónap, amikor Vars új színt vitt a tanításba. Minden elvétett mozdulatot két kör

futással jutalmazott. Ezzel együtt minden nap végén párokban állva kellett megmutatniuk,

mire képesek. Garos rendszerint Faarral vívott, akinek testi ereje nem ismert ellenállást.

Emellett minden héten legalább egyszer erőnléti edzést tartott, mely során több kört kellett

a város körül futniuk, illetve a közeli erdőben is látogatást tettek. Ezek a napok voltak messze

a legrosszabbak. Garos tüdője folyamatosan égett, forgott körülötte a világ, ahogy ledőlt az

ágyába.

– Néha… biztos vagyok benne – lihegte Faar –, hogy… meg akar… minket… ölni.

Egyikük sem felelt. Mindnyájan fáradtak voltak ahhoz, hogy akár egyetlen szót is

kipréseljenek magukból.

Másnap felsorakoztak, hogy folytassák a kardvívást, amikor a mester megjelent, és

rábökött Garosra.

– Ma velem vívsz – mondta. – Faar, csatlakozz Liliánához.

Faar a vonzó feketehajú lányra pillantott, majd elmosolyodott.

– Örömmel, uram.

– Miért önnel gyakorlok? – kérdezte Garos, ahogy megállt a mesterrel szemben.

– Hogy legyen némi kihívás – mosolygott a férfi. – Észrevettem a mozdulataidból, hogy a

többiekkel ellentétben te már tartottál kardot a kezedben.

– A bátyám tanított nekem néhány alapmozdulatot – felelt.

– Ez aligha igaz – mosolyodott el Vars. – A mozdulataid sokkal inkább emlékeztetnek egy

fegyvermester mozdulataira, mint egy Kardéra, de a részletek nem fontosak. Emellett kiváló

érzéked van a kardforgatáshoz.

– Köszönöm.

– Ez az igazság, de ne szálljon a fejedbe – figyelmeztette Vars. – Kezdjük.

Garos bólintott, és előrevetette magát. Egyszerű, de gyors támadásokat indított a lovag

ellen, aki minden kísérletet könnyedén megakasztott, de Garos nem is várt mást. Oldalra

lépett, a gyakorlókard rézsútos vonalban csapódott felfelé, és a védekezésből erőt merítve a

másik oldalról csapott le. Látta egy pillanatra Vars tekintetében a meglepetést.

A férfi hátralépett, alulról csapott fel, melyet Garos egy könnyed mozdulattal hárított, ám

Vars ekkor oldalra csapott, mely túl gyors volt az ifjú számára. A bordáihoz kapta a kezét, és

felpillantott a mesterre, aki azonban nem fejezte be. Garos nyelt egyet, és oldalra vetette

magát miközben magasból csapott le a mester fejére célozva. Vars egyszerűen elhajolt, majd

előreszúrt. Garos oldalra fordította arcát, de így is érezte, amit az életlen kard végigsiklott az

állán. Kissé felsértette a bőrt, de egy éles penge okozta sebhez képest ezúttal könnyedén

megúszta.

– Jó – mosolygott Vars. – Ám még túl korai a saját szájízedhez szabni. Fontos, hogy előtte

tökéletesen elsajátítsd a harcstílusunkat.

Garos megengedett magának egy mosolyt.

– Értem, uram.

A mesterrel történt többi vívás sokkal intenzívebbre és hosszabbra sikeredett. Mindent

megtett, hogy a férfi fölé kerekedjen, de minden vívásukból a mester került ki győztesen

miközben ő összegyűjtött néhány kék zöld foltot.

Mindezek ellenére élvezte a mesterrel való küzdelmeket, mely során lassan alkalmazkodni

tudott a férfi villámgyors támadásaihoz, mely általában pont az ellenkező helyről érkezett,

mint az várta volna.

8. fejezet

A fák között várt Nathanielre, aki nyugodtan sétált végig a fák között, és állt meg vele

szemben. Az ifjú tekintete nyomban megállapodott a Garos kezében lévő két husángon.

– Az meg minek? – kérdezte.

– Mivel képtelenség, hogy kilopjunk két gyakorlókardot, így azzal kell dolgoznunk, amink

van – felelt Garos. – Olyan választottam, aminek a súlya nagyjából megegyezik a kardokéval

és a markolatot is lefaragtam kicsit, hogy kényelmesen a kezünkbe férjen.

– Látom, mindenre gondoltál – jegyezte meg Nathaniel fél mosollyal az arcán. – Mivel

kezdünk?

Garos átdobta neki az egyik botot.

– Elsőnek megküzdünk – mondta. – De csakis azokat a mozdulatokat használjuk, amit

Vars tanított nekünk.

– Ez a figyelmeztetés inkább neked szól – emlékeztette Nathaniel.

Garos bólintott, és felvette a Vars által tanított alapállást.

– Kezdjük.

Órákig vívtak, mint Garos megállította barátját.

– Gyorsabbnak kell lenned – mondta. – Mellesleg túl egyértelműek a mozdulataid.

– Egyértelműek?

– Igen – bólintott Garos. – A testtartásból ki lehet olvasni a következő lépésedet. Csináljuk

újra, és ezúttal figyelj oda!

Nathaniel bólintott, mély levegőt vett, és ismételten egymásnak estek. Immár jobbnak

bizonyult, de Garos még így is könnyedén legyűrte.

– Legközelebb jobb lesz – bíztatta barátját. – A végére majdnem sikerült megállítanod a

támadásomat.

– A majdnem nem számít – felelt Nathaniel. – Egy majdnem kivédett támadás pont olyan

halálos, mintha tehetetlen lennék.

– Ezért is mondtam, hogy legközelebb még jobb lesz – mosolygott. – Csak néhány hónapja

kezdődött el a kiképzés. Ennyi idő alatt képtelenség, hogy bárki legyőzhetetlen kardforgatóvá

váljon.

Rory és Faar napnyugtakor tértek vissza. Mindketten jókedvűek voltak. Szemmel láthatóan

ők sokkal élvezetesebb módon töltötték szabadnapjukat.

– Ki hitte volna, hogy a kikötő ilyen kellemes hely – sóhajtott Rory, és leheveredett az

ágyára. – Üdítő változatosság voltak a rákok és halak a folyamatos sült csirke után.

– Hm, és az a sör – áhítozott Faar. – Fenséges volt.

– A kikötőben kiszolgálnak minket? – lepődött meg Garos.

Minden porcikája vágyott egy korsó jóféle sör vagy egy pohár mennyei bor után.

Hihetetlen volt, hogy az elmúlt hónapokban egy korty alkoholt sem ivott. Az ilyesmire

tizennégy éves kora óta nem került sor. Azonban volt valami, amit nem teljesen értett.

– Mivel fizettetek a sörért és halért? – tette fel a kérdést Nathaniel.

– Goran elmondta, hogy minden újoncnak jár havi negyven rézérme – mondta Rory. –

Ezzel mindenki belátása szerint gazdálkodhat.

– Erről nekem egy szót sem szólt – morgott Garos.

– Bármikor igényelheted tőle, akár visszamenőleg is.

– Legközelebb nektek is velünk kell tartanotok – mondta Faar.

– Mindenképpen – mosolygott Garos. – Rám férne egy jó sör.

Egy hónap telt el azzal, hogy a gyakorlótéren állva vívtak. Emellett minden reggelt és estét

futással illetve különböző testedző gyakorlatokkal kellett tölteniük, melyek egy idő után egyre

megerőltetőbbé váltak.

Garos és Rory legnagyobb bánatára egyetlen szabadnapot sem kaptak, és Vars egyre

keményebben bánt velük. Váltogatták társaikat, hogy ne ismerhessék ki egymást, és minden

nap a legjobb vívó megküzdhetett a mesterrel, ezzel elkerülve a gyakorlatozást lezáró hosszú

futást. Ez a valaki legtöbbször Garos volt, ám meglepetésére Liliána és Rory is majdnem

olyan képzettnek bizonyultak, mint ő.

Liliána is csatlakozott hozzájuk, egyre több időt töltött el velük. Nyírfakertből egy kisebb

erdei faluból származott a Siligen hercegség északkeleti területéről nem messze Ergon

városától. A többi lány azonban távol tartotta magát tőlük, aminek Garos szerint köze lehetett

Rory vigyorainak, aki nem válogatott, minden egyes lányt alaposan megnézett magának.

– Ezzel nem jutsz sokra – mosolygott Liliána.

– Nem tehetek róla – vigyorgott a fiú. – Mind olyan szépek. Nem tudok választani.

Másnap meglepetésére Vars elvezette őket az erdőbe, ahol egy nagyobb tisztáson lovak

álltak. Garos sosem látott még ilyen fenséges állatokat. Korom – bármennyire is szerette a fiú

– otromba hegyekben nevelt vaskos ló volt. Össze sem lehetett hasonlítani ezekkel a nemes

állatokkal.

Garos magában elmosolyodott. Bizonyára a mester a lovaglás alapjaira fogja megtanítani

őket. Szerencsére őt erre már egészen kiskorában megtanították, mely élmény még most is

élénken élt benne. Ráadásul az a harapás halványan még mindig látszott a bal kézfején.

– Elérkezett az idő, hogy megtanuljatok lovagolni – szólalt meg Vars. – A lovak minden

Kard leghűségesebb barátja. Egy jó harcos számára a lova legalább olyan fontos, mint egy jó

penge. Ennek megfelelően nektek kell foglalkoznotok velük, nektek kell rendben tartani az

állásaikat, ti fogjátok etetni őket és a trágyát lapátolni. Az első nap megtanuljátok a lovaglás

alapjait, már aki még nem tanulta meg. Remélem a lószerszámokat azért mindenki ismeri.

Figyelmeztetlek titeket, ezek pompás jószágok. Még egyetlen ember sem ült a hátukon.

Először el kell nyernetek a bizalmukat.

Erre többen felnevettek. Garos azonban szinte érezte a fogakat a kezébe marni. Nagyon

remélte, hogy azóta megtanulta a leckét, és ezúttal megússza vérveszteség nélkül.

Izgatott volt, és úgy érezte, ezeknek a fenséges élőlényeknek a szabadban kellene

vágtatniuk, és nem egy istállóban arra várni, hogy valaki csatába vonuljon a hátukon.

Vars elmondása alapján Vesgamból származtak, mely hercegség híres volt lótenyésztő

családjairól. Siligen lovagjai is vesgami lovakkal vonultak csatába.

A lóhoz lépett, mely gyönyörű karamellbarna állat volt. Felnyerített, mikor a fiú hozzáért.

– Nyugalom – suttogta Garos, és elmosolyodott. – Gyönyörű vagy.

Megsimogatta az állat nyakát, mire az ráprüszkölt az ifjúra méretes adag takonnyal borítva

be a vállát. Mellette Faar harsányan felnevetett. Garos fintorogva mosta le magáról, de eszébe

se jutott megtorolni az állaton. Valamiként tetszett neki, hogy nem adta magát olyan

könnyedén. Kezébe vett egy sötétbarna pokrócot, és ráterítette. A ló némán tűrte.

Egy kölyök felkiáltott mellette, és vérző kézfejét szorongatta.

– Átkozott fenevad – mérgelődött.

Garos megborzongott. Átérezte a fiú fájdalmának minden pillanatát.

– Neked ugye meg se fordult a fejedben, igaz?

Garos újra végighúzta kezét a ló sörényén. Kezébe vette a nyerget, mely nehezebb volt,

mint azt elsőre gondolta. Felhelyezte a ló hátára terített pokrócra, majd elhelyezte a többi

szerszámot is, ahogy azt Hralber tanította neki, majd óvatosan felült a csodaszép állat hátára.

Elsőre lassan lépdeltek végig a tóparton. Vars figyelmeztette őket, hogy egy erőszakosabb

mozdulat elegendő, hogy ledobják őket.

Többekkel meg is történt. Néhány ló messzire elvágtatott hátukon a kétségbeesett

újoncokkal. Garos megmosolyogta őket. Számára valamiért könnyedén ment. Lova

engedelmes volt, elég volt egy gyengéd húzás, és máris irányt váltott. Egészen addig, míg

meglátott valamit a fűben, és rémülten nyerített fel. Garos hiába tett meg mindent, hogy

megnyugtassa, hátasa két lábra emelkedett, és levetette magáról. Háttal a földnek érkezett,

minden megremegett körülötte. Érezte a vér ízét a szájában.

– Az avarban megbújhat néhány kígyó, ami megijesztheti a lovakat, de nem kell félnetek

nincs mérgük – mondta Vars. – Most pedig vissza a lóra.

Garos engedelmeskedett. Egész napot a nyeregben töltötték. Amint hozzászoktak

hátasaikhoz Vars elővette az ismert kürtöt, és hangjára kellett lépésre, ügetésre illetve vágtára

fogni ő őket. Vars is mindvégig ott lovagolt mellettük. Lova mintha magától tudta volna már,

mit kell tennie irányítás nélkül váltotta tempóját.

A nyeregben töltött napok üdítő változatosságként szolgáltak. Végre nem kellett futniuk,

úszniuk vagy egyéb módon próbára tenniük fizikai erejüket. Csak a lovaikkal törődtek, és a

kellemes nyárvégi szellővel, mely arcukat cirógatta a tóparti vágták során.

***

Beköszöntött az ősz, és vele együtt a hideg is eljött, de Garos számára még így is jóval

melegebb volt, mint amihez Änselben hozzászokott. Mégis a vörösbe és sárgába öltözött erdő

valósággal elvarázsolta.

– Gyerünk – harsogta Vars. – Kardot magatok elé. Három hónap után, már illő lenne

pontosan a leírtak alapján vágni. Gyerünk. Haszontalan csürhe. Előre, vissza, riposzt. Remek,

Rory ne Ayla fenekét bámuld, hanem a gyakorlatra figyelj. Egy-két… az istenekre…

Rory idegesen morgott, Ayla pedig elpirult. A többiek ezzel szemben harsányan nevettek.

Egyikük se bírta ki, így az elkövetkező órákban nehéz kövekkel megrakott zsákokkal a

hátukon rótták a köröket a város körül.

Mire visszaértek lement a nap és az eső is eleredt, de Vars cseppet se bánta. Egy kis fa

széken ülve, bort kortyolgatva parancsolgatott a tető fedezékéből.

Garos átfagyott, a jeges cseppek tüze apró vörös pontokat varázsoltak az arcára. Ennek

ellenére töretlenül támadt Nathanielre, aki feszülten igyekezett minden támadását hárítani.

Barátja sokat fejlődött a magánedzéseiknek hála, de így sem okozott komolyan kihívást a

legyőzése. Sajnálta, hogy Rory büntetése még nem ért véget. Remélte, hogy Vars nem fogja

egész éjjel futásra kényszeríteni.

Nem tudta, mennyi idő volt, mikor barátja nedvesen, átfagyva hullott be az ajtón.

– Az a rohadék – lihegett. – Volt képe kijönni, és vigyorogva bocsánatot kérni, amiért

megfeledkezett rólam.

– Sajnálom – felelt Garos. – Ha nem nevetjük el magunkat, akkor nem történt volna meg.

– Ugyan, még én is majdnem elnevettem magam – vigyorgott Rory. – Tennél néhány

hasábot a tűzre. Valahogy fel kell melegednem.

Garos tett néhány hasábot a fára, figyelte, amint Rory dideregve leült elé.

– Tessék. Félretettem neked egy kevés csirkét.

– Köszönöm.

Garos ledőlt az ágyára, és lehunyta a szemét, miközben Rory magába tömte combot és a

szárnyakat.

Reggelre Vars haragja mintha nem enyhült volna. Jeges hangja még az időnél is hűvösebb

volt. Szerencsére az eső elállt, de a szelek nem könnyítettek az újoncok helyzetén.

– Gyorsabban – harsogta. – Egy-kettő. Vissza. Oldalra. Gyorsabban a kurva életbe. Azt

akarom, hogy a pengéitek csak villanásoknak tűnjenek. A gyorsaság a fegyvereket. Ha az

ellenség nem látja a támadásosokat, akkor nem is tud védekezni ellene. Szúr. Véd. Nyak.

Comb. Tovább. Oldalra. Hárit. Riposzt. Remek… ez az. Ne dobd el azt a kardot! Még

szerencse, hogy nem acélkard, akkor most felnyársaltad volna Liliánát. Harminc kör.

Vars egy teljes hétig üvöltözött velük. Egyikük se tudta, mi történt vele, de az idős harcos

nem kegyelmezett nekik. Rövidesen az edzések átalakultak. A férfi egyre többet kínozta őket

különböző gyakorlatokkal. Súlyokat emeltek, kövekkel megrakott zsákokkal a hátukon

futottak a város körül. Minden este fáradtan zuhantak az ágyba, hogy másnap mindez

kezdődjön előröl. Csak a hét utolsó napján pihenhettek le.

A következő hetek gyorsan elteltek. A kard mellett megismerkedtek a lándzsákkal,

csatabárdokkal, tőrökkel, buzogányokkal. A bárdok mindnyájuk számára nehézséget okozott.

A szakállas szekercék nehezek voltak, képtelenség volt forgatni őket. A vasalt buzogányok

ezzel szemben mindnyájuk kedvencévé vált. Ugyan fából voltak, de mindnyájukon zöld

foltokat hagyott egyetlen ütéssel.

Ezzel együtt mesterük rendszerezte az oktatásukat. Hétfő a fegyverek napja volt, mikor

újabb kihelyezett bábúkkal vívtak meg, mely a beleépített szerkezetnek köszönhetően, ha a fiú

megütötte, az fordulatában vágott a háta felé, és ha nem volt elé gyors egy vörös csíkot

festettek a hátára, vállára vagy combjára, attól függően, hol támadta meg az ifjú.

A keddek szörnyűek voltak. Erőnléti gyakorlatokat kellett végezniük, mely egész testüket

igénybe vették. Gyűlölte ezeket a napokat.

Szerdán lovagoltak, melyek kiegészültek a kardos és lándzsás gyakorlatokkal. A nyeregből

történő vívás sokkal nehezebb volt, mint azt elsőre gondolta. Egyaránt kellett figyelnie a ló

vezetésére, és kardja csapásaira, melyek cseppet sem mentek zökkenőmentesen. Rory hosszú

karjának köszönhetően könnyedén vette az akadályokat egymás után. Nathaniel is gyorsan

beletanult, meglepő módon a különböző mozdulatok lóháton már cseppet sem okozott gondot

neki. A lóháton történő párbajok mestere egyértelműen Rory volt, ám a mester ellen minden

alkalommal látványos vereséget szenvedett.

Csütörtökön íjjal gyakoroltak. Kezdetben hosszúíjakkal ismerkedtek meg, majd később a

mester megismertette őket a Kardok által használt íjjal, mely az Ostamarl királyság íjainak

mintájára készült szarvíjak voltak, melyek erősek voltak és áthatoltak a kihelyezett bábukra

helyezett könnyű bőrpáncélon. Garos akárhogy próbálkozott nem boldogult vele.

Rendszeresen célt tévesztett, és nézett szembe Vars büntetőfeladataival.

A hetet ökölvívással zárták. Otromba és fájdalmas napok voltak. Az öklök csatájában senki

se kerekedhetett Faar fölébe. Izmoktól duzzadó karjaival elég volt egyetlen ütés, hogy

mindenkivel feltörölje a padlót. Még a mester is óvatosan harcolt vele.

Szombatokat könnyed futással töltötték. Nem erőltették meg magukat. Ezek a napok az

egész heti kemény edzések könnyed levezetésére szolgáltak. A vasárnapok ezzel szemben

szabadon teltek.

Többen feladták a kiképzést, és elhagyták az erődöt. Ilyenkor Goran egyszerűen kitörölte

őket a névjegyzékből, mintha soha nem is léteztek volna, és természetesen minden náluk lévő

érmétől megszabadította őket.

Akik viszont maradtak azokra napról napra egyre nehezebb feladatokkal kellett

megküzdeniük. Garos teste kezdett hozzászokni a küzdelemmel teli napra és a szigorú

erőpróbákra. Megértette, hogy minden az ő javukat fogja szolgálni. Kész kell állniuk a

harcokra. Mindent el kell követniük a győzelemért, ez pedig csak akkor lesz lehetséges, ha a

fegyvereik szinte a kezükhöz nőnek. Minden reggel azzal kell ébredniük és minden este azzal

kell elaludniuk.

Immár egyikük sem remegett, nem rogytak össze a fáradtságtól. Néha nem volt biztos

benne, hogy ők erősödtek, vagy Vars tanításai lettek könnyebbek. Mindenestre hálás volt,

amiért nem félholtan zuhant a takaróra.

– Vajon, mi következhet ezután? – szólalt meg egy reggel Faar. – A tanítások kezdik

elveszteni kegyetlenségüket.

– A tanítások ugyanolyanok – mosolygott Nathaniel. – Mi lettük sokkal keményebben, és

ne aggódj. Még egy év sem telt el. Biztos vagyok benne, hogy Vars tartogat még

meglepetéseket.

– Remélem, tévedsz – sóhajtott Rory. – Nagyon remélem.

9. fejezet

A hó hatalmas pelyhekben hullott odakint, és csontig maró jeges szelek söpörtek végig a

faházak között. Garos már abba beleborzongott, hogy látta a hajlongó ropogó fákat.

Szerencsére tegnap Vars bejelentette, hogy a fegyverforgatási gyakorlások egyelőre

szünetelnek a téli hideg miatt. Ezzel együtt megkezdődik az újoncok alkímiai képzése.

Garosnak fogalma sem volt, mit is jelenthet ez. Az alkímia teljesen idegen volt számára.

Csak annyit tudott, hogy Aosolf gyógyítói is alkalmaztak gyógyító főzeteket, de sejtette, hogy

a Birodalom Kardjai elsősorban más területen hasznosítják ismereteiket.

A reggelit követően egy férfi jelent meg, aki elvezette őket a kikötő szomszédságában álló

erődhöz. Mielőtt beléptek volna a férfi megállt, és elmagyarázta nekik, hogy az alkimista

labor a pincében van, és megtiltotta nekik, hogy elkószáljanak az erődben.

A lépcső végén egy vastag acéllal megerősített tölgyfaajtó várta őket. A férfi elővett egy

súlyos vaskulcsot, és elforgatva a zárba beengedte őket.

Az ajtó mögött egy hatalmas hosszan elnyúló teremben találták magukat. A falak mentén

végig szekrények és polcok álltak megpakolva különböző üvegekkel, lombikokkal és egyéb

eszközökkel, melyeket Garos még sosem látott. Asztalok hosszú sora húzódott végig,

melyekre szintén különféle eszközöket helyeztek. Garos egyre izgatottabb lett, hogy mégis mi

várhat rájuk ezen a helyen.

Baldemar a terem végében álló asztal mögött ült, és őket figyelte. Egy biccentéssel jelezte

a férfinek, hogy elmehet, majd mosolyogva felemelkedett és megszólalt.

– Üdvözöllek titeket a birodalmamban – mondta. – Ahogy az az első napon elhangzott én

foglak megismertetni benneteket az alkímia tudományával. Azzal szemben, amit Hatoro

kisasszony mondott nem csupán arra foglak megtanítani miként lehet felrobbantani egy pajtát.

Az alkímia ennél sokkal összetettebb tudomány. Az elmúlt hónapokban bizonyára Vars

alaposan megkínzott titeket különböző gyakorlataival. Nos, nem kell félnetek az én tanításaim

során nem fogjátok úgy érezni magatokat, mintha egy isteni büntetés részesei lennétek.

Kezdetnek a mai napon az alapvető alkimista eszközökkel fogtok megismerkedni. Ezen

eszközök elengedhetetlenek egy alkimista számára.

Baldemar tekintete végigjárt rajtuk, és szemmel láthatóan elégedett volt azzal, amit látott.

– Remek, foglaljátok el az asztalaitokat. Mindegyik megvan számozva az alapján, hogy

mely házban éltek. Amennyiben kárt tesztek valamiben az a havi fizetségetekből lesz levonva.

– A rohadt életbe – morgott Rory.

– Nyugalom – suttogta Nathaniel. – Csak annyit kell tenned, hogy nem hányod szét az

üvegeket. Egyébként se lenne jó, ha valami robbanóanyagot leejtenél.

Amint elhelyezkedtek az asztaloknál Baldemar hozzálátott az eszközök bemutatásához.

Annyira beleélte magát az előadásba, hogy Garos majdnem elnevette magát. Soha senkit sem

hallott ilyen odaadással beszélni egy közönséges üvegről.

Tanítójuk az elkövetkező órákban mindent megmutatott nekik, amire valaha szükségük

lehet. Elmondta, hogy az üvegek méretüktől és alakjuktól függ, hogy milyen anyagok

kerülnek bele. Garos figyelmét a kis alkohollal működtető égő keltette fel, mellyel műveleteik

többségét elvégzik majd.

A nap végén eddigi kiképzésük során először nem fáradtan sétáltak vissza lakhelyükre.

– Üdítő változatosság, hogy nem sajog mindenem – jegyezte meg Rory kártyázás közben.

– Habár azt már most látom, hogy ez nem nekem való. Túl unalmas.

– Ez csak az első nap volt – emlékeztette Nathaniel. – Korai még következtetéseket

levonni.

Másnap reggel Baldemar a tegnapihoz hasonló mosollyal fogadta őket. Az asztalokon

különböző színű porokkal teli üvegek sorakoztak.

– A mai nap ténylegesen elkezdődik az oktatásotok – mondta Baldemar. – Kezdetnek egy

alapvető keveréket tanultok meg, mely a legtöbb robbanóanyagunk alapja. A szükséges

eszközöket és alkotóelemeket mind az asztalotokra készítettem. Emellett megtalálhatjátok a

formula leírását is.

Garos felemelte a lapot, és gyorsan végigfutotta. A felsoroltak többségéről még sosem

hallott. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amint észrevette az üvegeken szereplő feliratokat.

Oldalra nézve Nathaniel már hozzálátott a munkához. Olyan gyorsan és odaadással

dolgozott, amilyennek még sosem látta őt. Nyomát se látta a visszafogott, érzelemmentes

fiúnak, akit az elmúlt félévben látott.

Kettő asztallal előtte az egyik újoncnak nem volt szerencséje, és az elegy éles fénnyel

felrobbant. Az egykor kellemesen jóképű fiú arca teljesen megégett, és keserves üvöltés

kíséretében Baldemar kivitte a teremből.

Ezt látva megborzongott, lassított a munkán, és minden mozdulatot a lehető

legóvatosabban végzett el. Nem tűnt számára vonzó lehetőségnek, hogy szétégesse az arcát.

Egész délelőtt a keveréken dolgoztak, majd amint végeztek Baldemar körbejárt, és kis

dióméretű cserépgömböket és rövid kisujjnyi madzagokat osztott ki nekik.

– A kész keveréket óvatosan öntsétek bele a gömbökbe – magyarázta. – A madzagokat úgy

helyezzétek el, hogy a háromnegyed része a gömbön kívül legyen. Amint végeztetek tegyétek

ki az asztalotok szélére.

A por gömbökbe helyezése alaposan megizzasztotta. Tudta, hogy elég egyetlen rossz

mozdulat, és ha elejti a gömböket, ki tudja, mi történne vele. Amint mindenki végzett

tanítójuk ismét körbejárt, és ezúttal alaposan megvizsgált minden gömböt.

– Remek munkát végeztetek – mosolygott. – Most pedig leteszteljük a mai munkátokat.

Kövessetek.

Átvezette őket a pincéből nyíló hatalmas terembe. Nem volt odabent semmi értékes, mégis

mindent vastag kovácsolt acéllapok borítottak. Az egész hely egy áthatolhatatlan falnak tűnt.

Baldemar eltűnt egy mellékhelyiségben, és néhány szalmabábúval tért vissza. A bábukat

elhelyezte a terem közepén, majd intett az első újoncnak, hogy lépjen elő.

– A keverék, amit ma elkészítettetek csak egy alapvető katalizátor, mely a későbbiekben

hozzáadott egyéb anyagokkal együtt lesz igazán halálos – magyarázta a férfi. – Ám ahogy azt

szerencsétlen fiú balesetéből láthattátok közel sem veszélytelen. Ha a keverékek aránya

megfelelő, akkor gond nélkül pörkölik majd meg a bábukat. Kezdjünk is hozzá.

A szerencsés első fiú elhajította a cserépgömböt, mely földet érve éles fénnyel robbant fel.

Egy pillanat volt az egész. Az eredmény hasonló volt, mint ami szerencsétlenül járt társukat

érte. A szalma erősen megpörkölődött, de komoly kár nem érte.

Tovább tesztelték munkájuk eredményét. A tízedik dobás után Baldemar lecserélte a bábut,

és lelkes mosollyal intett Rorynak, aki felsóhajtott, és eldobta művét. A cserép amint földet ért

irdatlan fényt bocsájtott ki. Garosnak el kellett takarnia a szemét, mert attól tartott az élénk

fény pillanatok alatt megvakíthatja.

– Úgy látszik, sikerült elsajátítanod a fénybomba formuláját – nevetett Baldemar. –

Valószínűleg túl sok foszfor került a keverékbe. Szerencsére nem a Szalamandra bombát

kellett elkészítenetek. Akkor most egyikünk sem állna itt élve.

Rory nyelt egyet, és bábu enyhén megpörkölődött arcára nézett. Garos sejtette, mi járhat a

fejében, mivel ő is pontosan arra gondolt, hogy miféle pusztításra lehet képes a Szalamandra,

ha ezzel a bombával is leégették a bábu arcát.

A bombák készítése hamar mindenki kedvencé vált. Az órák végi robbantások kellemes

feszültség levezetések voltak, és idővel fogadásokat kötöttek, kinek a munkája fog nagyobb

pusztítást okozni.

Az idő is gyorsan telt, és rövidesen lehullott az első hó. A tél Theros-szigeten más volt,

mint amihez Garos hozzászokott. A hideg szelek folyamatosan ostromolták az ácsolt falakat.

A kandallóban folyamatosan égett a tűz, és Rory legtöbb idejét előtte ülve töltötte.

Nathaniel az asztalnál ült, pennája sercegve száguldott a fehér lapon.

– Megint a formulákat jegyzeteled ki? – kérdezte Rory.

– Baldemar engedélyt adott, hogy használhatom a személyes könyveit – felelt Nathaniel, és

elmosolyodott. – Fogalmatok sincs, miféle őrültségek szerepelnek itt.

Garos felidézte magában a tegnapi napot, amikor a Fagylehelet nevű bombát kellett

elkészíteniük. A hozzá tartozó jégkristály majdnem megfagyasztotta a kezét, mikor véletlenül

a védőkesztyű használata nélkül ért hozzá. Elképzelni sem tudta, miféle formulákat találhatott

Nathaniel.

– Eddig csak bombákat készítettünk – magyarázta. – De képzelj el olyan italokat, amik

ideiglenesen felerősítik a reflexeidet vagy olyan rémálmokat okoznak, melyek az őrületbe

kergetnek.

Garos elmosolyodott barátja izgatottsággal teli hangját hallgatva. A fegyverforgatások

alkalmával mindig visszafogott és távolságtartó volt, de mindez eltűnt, amióta Baldemar

alkímia képzésére jártak.

Ő maga is élvezettel készítette el a feladványokat, de szívesebben tartott volna kardot a

kezében, mint lombikot. Tekintete elsiklott az ágya mellé támasztott két gyakorlókardra.

Mikor enyhébb volt az idő sokszor kiment az erdőbe, és felelevenítette magában az elmúlt

félévben tanultakat.

Sajnos az idő egyre rosszabbodott, így erre már nem volt lehetősége, és össze volt zárva

Roryval, akinek folyamatosan az érméire fájt a foga.

Váratlanuk valaki kopogott, és legnagyobb meglepetésére Reindgar állt odakint a vastag

fekete gyapjúkabát alatt. Azóta nem látta, hogy elkezdték a kiképzést, így meglepte a férfi

váratlan felbukkanása.

– Beszélnem kell veled – mondta.

Garos bólintott, felkapta kabátját, és követte Reindgart. A férfi idegesen vezette végig az

újoncok házai között, és meg sem álltak a kocsmáig. Garos hálás volt a melegnek, és

nyomban rendelt magának egy meleg halragut.

– Mi történt? – kérdezte.

– Elküldtem a levelet, ahogy kérted – mondta Reindgar. – Pontosan az történt, amire

számítottam. Te is el akarod olvasni a választ?

Garos megmerevedett. Csak bámulta a levelet. Nem tudta rávenni magát, hogy elolvassa.

– Akarod tudni, mit érzett a húgod, amikor megtudta, hogy imádott bátyja meghalt? –

szólalt meg Reindgar. – Vagy esetleg kíváncsi vagy, mit tett a bátyád?

Garos nyelt egyet, és remegő kezekkel nyúlt ki a levélért. Nem tehette semmissé a

történteket, és tartozott annyival a családjának, hogy elolvassa a levelet.

– Helyes – bólintott Reindgar. – Vállalnod kell a felelősséget.

ReindgarMegígérted, hogy megvéded. Azzal a tudattal engedtem el veled, hogy garantálod a biztonságát. Most pedig azt mondod, meghalt? Hogy történhetett ez? Siella rajongott érte, most pedig zokogva fekszik Garos ágyában, és nem hajlandó enni. Azzal fenyeget, hogy megöli magát. Outgar elment a hegyekbe, és azóta vissza sem tért. Adalind pedig magát hibáztatja a történtekért. A barátom voltál, megbíztam az ítéletedben, mikor azt mondtad, remek harcossá válna a Birodalom kardjai között. A fiam e döntésem miatt meghalt. Még csak a holttestét sem láthatom, mert elnyelte a mélység. Sosem fogom már látni az arcát, nem fog gúnyosan rám mosolyogni. Reindgar, az egész családomat tönkre tetted. Soha többé nem akarlak látni Änselben.

Wulfgar

Megdöbbenve tette le a levelet. Siella teljesen összetört, és meg akarja ölni magát. Ez túl

sok volt neki. Felidézte magában a lány mosolygó arcát és hangos nevetéseit, és egy pillanatra

összeszorult a szíve.

– Fenébe – morogta.

– Elégedett vagy? – kérdezte Reindgar élettelen hangon.

– Nem, én nem ezt akartam – felelte. – Én…

Már nem is tudta, mi miatt tette ezt. Próbálta elhitetni magával is, hogy mindez jobb,

mintha örökké várna a visszatérésére, de csak bosszút akart állni az anyján, és ezzel tönkre

tette a családját.

– Mire számítottál? – szólalt meg Reindgar. – Azt hitted pityeregnek néhány napot, majd

minden folytatódik, mintha nem történt volna semmi?

– Én… azt hittem, ez a helyes döntés.

– Hogy elhiteted velük a halálodat? – nevetett a férfi. – Komolyan azt hiszed, hogy jobb,

ha halott vagy, mintha valahol a birodalomban élnél? Ne nevettess, csak azért tetted, hogy árts

az anyádnak, aki szerinted gyűlöl téged. Ha ez igaz, akkor miért érdekelné, hogy halott vagy?

Ezzel szemben, akik szeretnek és te is szereted őket egyszerűen összetörtek.

– Ha ezt tudtad, akkor miért tetted meg?

– Meg kell értened a döntéseid következményeit – felelt Reindgar. – Ha egy rossz döntést

akarsz hozni, de valaki mindig közbelép, akkor sosem fogod megérteni ezt.

Garos összeszorított fogakkal meredt Reindgarra.

– Egy lecke miatt tönkre tetted őket?! – kiáltott dühösen.

– Én csak megírtam egy levelet – felelt rezzenéstelenül. – Te döntötted el, mi szerepeljen

benne.

Vissza akart vágni, de nem tudott mit mondani. Reindgarnak igaza volt, csakis ő tehet

arról, hogy mindez megtörtént. Dühösen meredt a raguban úszó haldarabokra.

– Sajnálom.

– Ezt nem nekem kellene mondanod.

– Az önzőségem miatt elvesztetted apám barátságát.

Reindgar legyintett.

– Wulfgar jó barátom, és idővel megenyhül majd.

Reindgar felkelt, kiitta a maradék sört, és egyedül hagyta Garost komor gondolataival.

Kedvtelenül kavarta a ragut, és meredt a gyertya lángjába. Már nem csinálhatja vissza, amit

tett, és nem is enyhíthetett családja fájdalmán.

– Egy idióta vagyok – morogta.

Mire visszatért a szállására már lement a nap, és a többiek is elaludtak. Felsóhajtott, és

lefeküdt az ágyára, de amint lehunyta a szemét a húgát látta maga előtt kétségbeesetten, félve

könnyektől elázva.

Reggel sem érezte jobban magát. Gépies mozdulatokkal öltözött fel, és követte társait

Baldemar laboratóriumába. Az erődbe lépve azonban Sai Hatoro várta őket. Mandulaszeme

végigjárt rajtuk, és elégedetten elmosolyodott.

– A mai napot egy teszttel kezditek – szólalt meg. – A teszt során megtudjuk alkalmasok

vagytok-e az igézetek megtanulására. Ne aggódjatok, gyorsan végezni fogunk, és már

térhettek is vissza Baldemar sötét pincéjébe. Aki meghallja a nevét lépjen be azon az ajtón.

Elővett egy vaskos könyvet, – melyet Garos utoljára Goran kezében látott – és egy

alacsony szőke nő kezébe nyomta.

– Odabent várlak titeket.

Garos elképzelte, miféle teszt várhat rájuk. Nem tudta elképzelni, mivel tudják néhány

pillanat kideríteni mágikus képességeit. Abban biztos volt, hogy benne nem lesz meg.

– Garos Yalein – szólalt meg a szőkeség.

Fejében még mindig a tegnapi beszélgetés szavai kavarogtak, mikor belépett a gyéren

bevilágított terembe. Sai egy kis asztal mögött ülve nézett fel rá. Barna tekintete

megállapodott rajta, és egy fejbiccentéssel közelebb hívta.

Leült a nővel szemben, és várakozón pillantott körbe. Egyszerű raktárnak tűnt a falnál

sorakozó zsúfolásig telepakolt szekrényekkel. Az asztalon egy fényesre csiszolt vasfa doboz

feküdt.

– Ez a doboz dönti el, hogy igéző leszek-e? – kérdezte.

– Az, ami benne van – felelt a nő.

Sai lassan kinyitotta a dobozt, melyben egy átlátszó kristályrúd pihent vörös vászonágyán.

Garos sokszor látott ehhez hasonló kristályokat. Urdal hegység bővelkedett a nyers

kristályokban, melyek a Thorsen-ház alapvető bevételi forrása volt.

– Nem most látsz ilyet először, igaz? – mosolygott Sai. – Akkor bizonyára azt is tudod,

hogy mire képes.

– Nyers kristály, ami mágikus erővel feltölthető – mondta Garos. – A mágikus erő

mértékétől függően elszíneződik.

– Kiváló – bólintott. – Akkor azt is tudod, mit kell tenned.

– Fel kell töltenem, de fogalmam sincs, hogyan.

Sai óvatosan kiemelte a rudat, és átnyújtotta neki. Nyugodtan vette át, de nem történt

semmi.

– Ennyi volt?

– Most koncentrálj, és próbáld minden energiádat a kristályba áramoltatni.

Garos felvont szemöldökkel bámulta a kristályt, mely tökéletesen sima volt. Saira nézett,

aki várakozón kopogtatott az asztalon.

– Mégis, hogyan csináljam? – bukott ki belőle a kérdés.

Sai felsóhajtott.

– Hunyd le a szemed, és képzeld el magad előtt a kristályt – magyarázta. – Ezután próbáld

beleáramoltatni az energiádat.

– Rendben.

Úgy tett, ahogy Sai mondta. Erősen koncentrálni kezdett, igyekezett minden egyebet

kizárni, és megpróbálta erejével megtölteni a kristályt. Váratlan melegség áradt szét a

testében, és elöntötte a végtelen nyugalom. A tegnapi fájdalmas levél, mintha meg sem történt

volna. Garos elmosolyodott, és egy újabb hullámot küldött a kristály felé.

– Elég lesz! – kiáltott Sai.

Garos kinyitotta a szemét, és a kristály vakító fénnyel ragyogott. Saira nézett, aki

elképedve meredt a tiszta fehér fénnyel ragyogó rúdra.

– Ez hihetetlen – mondta. – A mágikus energiád megközelíti egy színmágusét.

Garos letette a kristályt, és a fény pillanatok alatt kihunyt. A kristály felragyogása nagyobb

sokkal érte őt magát, mint a vele szemben ülő nőt.

– De ez nem lehet – gondolkodott Sai. – Ha ekkora erőd van, akkor annak már rég

felszínre kellett volna jönnie. Fiatal korodban nem történt semmi furcsa?

– Nem reptettem köveket – felelt.

– A Szikra más kevésbé szembetűnő módon is bekövetkezhet.

– Ha megtörtént volna, a szüleim azonnal elküldtek volna Asherothba – mosolygott.

– Előfordul, hogy később jelentkezik, ám ekkora mértékű energia nem alhatott benned

észrevétlenül – jegyezte meg Sai zavartan. – Ennek majd később a végére járunk, ami

fontosabb, hogy ekkora mágikus energiával feltétlenül csatlakoznod kell az igézőkhöz.

– Ezt azt jelenti, hogy a kardforgatási tanulásomnak vége?

Remélte, hogy nem így van. Érdekesnek tűnt az igézetek megtanulása, de fegyverforgatási

óráit semmiért se cserélné el.

– Még nem. Az alapkiképzés éveket vesz igénybe, de az alkimista tanulmányoknak vége.

Mivel csak nagyon kevesen mennek át ezen a teszten, így akiknek sikerül azonnal az igézők

közé kerülnek.

Garos meglepetten nézett a nőre. Érthető volt, hogy a Birodalom Kardjai elsősorban

közelharcra koncentrálnak, mégis meglepte, hogy alkímiai kiképzése alig egy hónapig tartott.

– Csalódottnak látszol? – jegyezte meg Sai.

– Hány társam ment át a teszten? – kérdezte.

– Eddig kilencen – felelt a nő. – De egyikük sem volt olyan látványos, mint a tiéd.

– Mikor kezdődik el a kiképzés?

– Holnap – mosolygott Sai. – Megértem, hogy kedvelted Baldemar előadásait. Mindig a

bombákkal kezdi a kiképzést, hogy meghozza a kedveteket, de hamarosan a kevésbé érdekes

olajokat és főzeteket fognak elkészíteni.

Garos elmosolyodott.

– Úgy tűnik, nem kedveled őt.

– Ne értsd félre – felelt Sai komolyan. – Tisztelem Baldemar munkásságát, de

gyakorlatban egy fegyverforgató vagy igéző hasznosabb, mint egy alkimista. Holnap reggeli

után találkozunk az erőd csarnokában.

– Értettem.

Barátai azonnal megrohamozták, amint kilépett az ajtón. Hamar kiderült, hogy közülük

egyedül ő ment át a teszten. Faar és Nathaniel cseppet sem sajnálta, hogy megbuktak rajta.

Faar termete alapján egyértelműen fegyverforgatónak való volt. Nathaniel pedig kivételesen

jól értett az alkímiai formulák elkészítéséhez. Egyedül Rory bosszankodott, aki számára

minden nap életveszélyes volt, amit az alkimista laboratóriumban töltött.

Az igézők terme sokban hasonlított Baldemar laborjához. A falakat itt is polcok és

szekrények borították. Garos több a teszten is látott kristálytömböket látott, melyek többsége

gyenge fénnyel izzott. A pincével ellentétben itt egy hatalmas négyzet alakú ablakon át hatolt

be a téli napfény.

Az asztalok egymás mellett sorakoztak, melyek lapján vaskos kötegek és írószerszámok

feküdtek. Garos elfoglalta a számára kijelölt helyet, és várakozón fordult Sai asztala felé.

A nő ezúttal is fekete tunikát viselt, mandulabarna szeme pedig mellőzött minden érzelmet.

Úgy mérte fel őket, mintha csak egy hentes nézné a megfelelő húst.

– Üdvözöllek titeket a Birodalom Kardjainak igézői között – szólalt meg.

Garos Baldemarhoz és Varshoz hasonlón tőle is hosszú bemutatást várt, ennek ellenére a

nő csak néhány szót szólt, és intett is nekik, hogy nyissák ki a könyvet.

A lapok Garos számára teljesen érthetetlen jelekkel volt tele.

– Amit a kezetekben tartotok az egy rúnakönyv – mondta Sai. – Az igézések során ezeket a

jeleket használjuk, hogy megragadjuk a mágikus energiákat, és hasznunkra fordítsuk azt. A

legfontosabb feladatotok ezen jelek megtanulása. Ismernetek kell a jelentéseiket, és

villámgyorsan le kell tudnotok rajzolni.

Garos tekintete visszasiklott a könyvre, ahol több elképzelhetetlenül bonyolult jel

sorakozott. Sai kiadta a feladataikat, és hozzáláttak a jelek másolásához. Rettentően unalmas

volt. Garos hamar elunta a dolgot, és szórakozottan forgatta pennáját.

Egy pillanattal később meghallotta maga mögött Sai lépteit. Mosolyogva pillantott fel, de

Sai szikrázó tekintetét látva azonnal leolvadt az arcáról.

– Unalmas, igaz? – kérdezte Sai komolyan.

Garos nem felelt, azonnal visszatért az íráshoz. Ettől kezdve folyamatosan maga alatt

érezte tanítójuk tekintetét. Lassan teltek el az órák, míg napnyugtakor megállították őket. Sai

körbejárt, és mindenki munkáját alaposan megvizsgálta. Garost mindez arra emlékeztette,

amikor anyja írásra és olvasásra tanította őt és Outgart. Az ő tekintete is pont ugyanolyan

szúrós volt.

– Úgy látszik, nem értettétek meg a jelek fontosságát.

Rideg hangját hallva Garos összerezzent. Sai felemelte jobb kezét, és mutatóujjával írni

kezdett a levegőbe. Garos elképedve látta, amint arany fénnyel elkezdett kirajzolódni az egyik

jel.

– Larnel – mondta Sai.

A jel fellobbant és vakító arany fény töltötte meg a termet. Garos felkiáltott a szemébe

hatoló fájdalomtól, és néhány pillanatra a látását is elvesztette.

– Ez egy igézés volt – magyarázta Sai. – Ha a jel csak kis mértékben is hibás annak

szörnyű következményei is lehetnek. Ez csak egy egyszerű fényige volt, de ha mondjuk tüzet

idéztek meg, és elhibázzátok a jelet akkor az felrobbanhat végezve veletek. Ez hasonló, mint

az alkímiában, ha túl sok robbanóanyagot használtok azzal beláthatatlan következményeket

okozhattok. Ezért talán unalmas a jelek jegyzetelése, de elengedhetetlen későbbi

használatához.

Ezután senki sem panaszkodott az unalmas jegyzetelés miatt, és csendben végezték

feladataikat.

Hetek teltek el a jelek jegyzetelésével. Újra és újra el kellett végezniük, míg végül

tökéletesen és gyorsan le tudták írni a néhány tucat jelet, amit Sai kijelölt számukra. A

neveiket is megtanulták, melyet tanítójuk minden nap kikérdezett tőlük, és kemény büntetést

mért a hibázókra.

Január vége volt, mikor elérkezett a nap, hogy maguk is elvégezzék első igézésüket. Sai

kivezette őket a hóval borított kertbe. ahol felsorakoztak egymás mellett, és a Sai által

bemutatott fényigét kellett elvégezniük.

Felidézte magában Sai utasításait. Mágikus erejét ezúttal a kezébe áramoltatta mágikus

erejét. Sokkal nehezebb volt, mint a próbán a kristállyal. Érezte amint teste kissé

felmelegedik, és a melegség lassan jobbja felé áramlott.

Gyorsan írni kezdett a levegőben, és a jel halványan kirajzolódott majd egyre erőteljesebb

arany fénnyé változott.

– Larnel – mondta.

A fény felragyogott. Nem volt olyan erőteljes, mint Sai igézése, de Garos így is

mérhetetlen büszkeséget érzett.

10. fejezet

– Ássatok – kiáltott Vars. – Az árok legyen hat láb mély és öt láb széles.

Az erdőben voltak, távol a barakkoktól. Vars épp a katonai tábor felállítására, és annak

védelmére oktatta őket.

– Gyorsabban – morgott a férfi. – Háború idején ez a tábor az otthonotok. Az árok fog

megvédeni titeket az ellenséges rohamoktól. Gyorsabban.

Egy teljes napig tartott mire kiásták, mellyel elnyerték a mester dühét. Jutalomból csak

fejadagjuk felét kapták meg, melyet saját maguknak kellett elkészíteni.

– Borgel, Faar – szólalt meg Vars napnyugtakor. – Ti őrködtök az északi oldalon. Ayla,

Sroan, tiétek kelet. Garos, Rory dél. Hoar, Randall nyugat. Foglaljátok el a helyeteket, és

tartsátok szemmel az éjszakát. Ha bármiféle alakot megláttok a fák között, fújjátok meg a

kürtöt.

Mind bólintottak. Az őrségek elfoglalták helyüket az őrtüzeknél, míg a többiek nyugovóra

tértek. Garos fáradtan kullogott fakarddal az oldalán és lándzsával a kezében.

Fegyvereiket elérhető távolságra tették, majd tekintetüket a sötétbe fordították.

– Nem értem, mi szükség őrségre – szólalt meg Garos fáradtan. – Egyértelmű, hogy senki

sincs a fák között.

– Erre ne vegyél mérget – felelte Rory egykedvűen. – Nem lepne meg, ha Vars megbízott

volna néhány embert, hogy megkeserítsék az éjszakáinkat.

– Ebben igazad lehet – ásított Garos. – Az öreg minden alkalmat megragad, hogy

megnehezítse az életünket.

– De mindennek célja van, nemde? – sóhajtott Rory. – Ti mondtátok, hogy a kiképzésnek

ilyennek kell lennie, hogy felkészüljünk mindenre.

– Igen – bólintott Garos a sötét fákat kémlelve. – Hosszú lesz az éjszaka, azt javaslom

egyikünk aludjon, míg a másik az erőbe mered.

– Nem vagyok álmos.

– Ez esetben én alszom – ásított Garos, és ledőlt a pokrócára.

– Ahogy akarod, de ha Vars végül megjelenik, akkor ne mondd, hogy nem

figyelmeztettelek.

Garos egy morgással felelt, és miután lehunyta a szemét pár perccel később már aludt is.

Éjszaka semmi se történt. Ha Vars meg is bízott néhány embert, hogy a táboruk körül

legyenek, ők nem látták nyomukat. Hajnalodott, mikor Vars felébresztette őket.

Félálomban botladozva öltöztek fel, és sorakoztak fel táboruk előtt. Vars szigorú arccal állt

előttük. Garos érezte, amint a férfi tekintete a mellébe fúródik.

– Ha megtámadtak volna, mind halottak lennétek – morogta. – Az őrök nem voltak a

helyükön, az egész tábor aludt. Akár egy elefánt is becsörtethetett volna a táborba. Most pedig

itt folytatjuk a tanításotokat.

Éjszaka ismét őrséget állítottak. Garos örült, hogy ezúttal az éjszakát a sátorban töltheti.

Különösen akkor volt hálás, mikor odakint eleredt az eső, majd néhány órával később óriási

vihar kerekedett belőle.

A szél húzta a sátorvásznakat. Néhányat el is söpört. Lakói káromkodva rohantak utána.

Az újoncok hevenyészett táborában kitört a káosz. Az eső elmosta az őrtüzeket, az eget sötét

felhők szőtték be.

– Tartsátok erősen! – kiáltott Garos. – A tüzeket hagyjátok. A sátrak fontosabbak!

– De a sötétben nem látunk semmit – ellenkezett egy fiú.

Garos mély levegőt vett, és koncentrált. Erejét az ujjaiba irányította, és gyorsan lerajzolta a

jelet, amit Sai oly sokszor elismételtetett vele.

– Larnel – mondta halkan.

Hirtelen fény ragyogott fel, és betöltötte a területet körülötte. Erejét továbbra is

folyamatosan az igézésre koncentrálta, de így is tudta, hogy nem fog sokáig kitartani.

– Az igézők használják a képességeiket, hogy folytathassuk a munkát! – kiáltotta. – A

többiek foglalkozzanak a sátrakkal.

Nem tudta miért, de mindenki engedelmeskedett neki, és foggal körömmel harcoltak a

vihar ellen. Az igézők folyamatosan fény alatt tartották a tábort, mely nagyon legyengítette

őket. Alig telt el néhány óra, és Garoson úrrá lett a fáradtság. Szédelegve botladozott előre,

míg Faar megtámasztotta.

– Beviszlek a sátorba – mondta.

– Nem – ellenkezett Garos. – A sátrak…

– Minden rendben – nyugtatta Faar. – Megtetted, amit lehetett. A többit bízd ránk.

– Köszönöm – mosolygott mielőtt minden elsötétedett volna előtte.

Reggel fázva sajgó fejjel ébredt. Azokra a kellemetlen másnap reggelekre emlékeztette,

amit odahaza sokszor átélt. Lassan kelt fel, és botorkált ki a sátorból. A tábort majdnem

teljesen eltörölte a vihar. Csak néhány sátornak sikerült túlélnie a természeti csapást. Társai

arcát nézve mind elgyötörtnek és álmosnak tűntek.

– Tessék – nyújtott át neki Faar egy almát. – Az egyik igézőtársad szerint segít a

fejfájásodon.

– Köszönöm – vette át és azonnal beleharapott.

Néhány falat után valóban kitisztult a feje, és kezdte jobban érezni magát.

– Ostobaság volt a tegnapi – lépett elé egy alacsony feketehajú lány. – Ha folyamatosan

igézel, hamar kimerülsz.

– Nem volt sok választásunk – harapott bele az almába. – Egyébként köszönöm. Máris

jobban érzem magam.

– A cukor enyhíti a fáradságot. Persze egy szem almától nem fog teljesen elmúlni.

– Mi a neved?

– Aori Haro – nyújtott kezet a lány

Ekkor érkezett meg Vars. Tanítójuk kipihentnek látszott. Bizonyára az erődben lakóknak

semmiség volt az éjszakai pusztítás. Szótlanul nézett végig a táboron, és Garos halvány

mosolyt vett észre a szája sarkában, mikor tekintete rájuk siklott.

– Néha a természet a legnagyobb ellenségetek – jegyezte meg. – Most pedig álljatok párba.

Hamar rá kellett ébrednie, hogy az újoncok nem voltak olyan állapotban, hogy bármiféle

parancsot követhessenek, így rövid időn belül fel is adta, és megparancsolta nekik, hogy

hozzák rendbe a sátrakat.

Meglepetésükre nem volt dühös, nem ordítozott velük. Megmutatta a sátrak felverésének

helyes módját, a tűzrakó helyeket közelebb utasította a sátrak bejáratához, hogy a bejáratok

kifeszített vászna menedéket adott az esőzések ellen. Egyúttal magasabb falat kellett emelniük

a kövekből, hogy megelőzzék, hogy a szél belekapva felgyújtsa a sátrakat.

A nyár utolsó napjáig odakint voltak. Megküzdöttek a tavaszi esőzésekkel, szeles

viharokkal és idővel megjelentek Vars emberei, akik az éjszakáikat keserítették meg. A férfi

minden nap megjelent, és napnyugtáig küzdöttek. Garos folyamatosan fáradtan hullott

fekhelyére és kialvatlanul ébredt. Többször is átkozta magában Reindgart, amiért követte őt

ide. Megváltásként élte meg visszatérésüket a szálláshelyükre.

***

Visszatérésük után Vars a gyakorlótéren folytatta kiképzésüket. Minden napot egyre

keményebb feladatok elvégzésével töltötték, ezzel együtt súlyos büntetésekkel sújtotta a

hibázókat. A tél közeledtével pedig Sai igézései tértek vissza. A nő legalább olyan szigorú

tanár volt, mint Vars. Igézéseiket egyre gyorsabban kellett elvégezniük. Garos mindent

elkövetett, hogy a legjobb legyen. Keményen küzdött és koncentrált, hogy mindkét mestere

kedvére tegyen.

Az elkövetkező év így telt el. A hét első felében Vars utasításait hallgatva forgatta gyilkos

erővel és sebességgel a férfi által kiválasztott fegyvereket. A másodikban pedig Sait hallgatva

gyorsabb és pontosabb igézéseket végzett.

Reindgart azóta nem látta, és semmit sem hallott otthonról. Csak remélte, hogy minden

rendben volt, és húga nem követett el semmi ostobaságot. Néha álmaiban még megjelent a

lány könnyes tekintete, de ez egyre kevésbé zaklatta fel. Rá kellett ébrednie, hogy a

családjától való távolsága nem csak mérföldekben volt hatalmas, de a szívében is egyre

kisebb helyet foglaltak el. Nem tudta megmondani, miért történt ez így.

Az ősz utolsó napjai következtek, az ég borongós volt, és mindenki felkészült az újabb

hideg havazásokkal teli télre. Ezúttal azonban nem csupán Vars várta őket a gyakorlótéren.

További legalább egy tucatnyi Kardot látott mögötte sorakozni, akik közül felismerte

Reindgart és Rialvant is. Tanítójuk mellett pedig egy fegyverállvány állt rajta mindazon

fegyverekkel, melyekkel az elmúlt két évben megismerkedtek. Garos nyomban tudta, hogy a

mai nap nem egyszerű gyakorlással fog telni.

– A mai nap elérkezett az alapkiképzés vége, mely során egy próba vár rátok – mondta

nyugodtan. – Meg kell küzdenetek egy Karddal. A próba teljesítésének feltétele nem a

győzelmetek, hanem hogy meddig tudtok talpon maradni ellenük. A gyakorlóöltözék bélésébe

festékkel teli bőrzacskókat tettünk, melyek létfontossági területen helyezkednek el. Ha

valamelyik zacskó átszakad, és a festék kifolyik veszítettetek. Ha a homokóra lepereg, és még

mindig talpon vagytok a próbát teljesítettétek. Ne is vesztegessük tovább az időt. Randall,

készülj fel.

Miközben Randall felvette a gyakorlóöltözékét Vars elővett egy dobókockát.

– El is felejtettem – mosolygott. – Az, hogy melyik fegyverrel fogtok megküzdeni pusztán

a szerencsén múlik. Ti is látjátok a számokat a fegyverek felett. Értelemszerűen azon

fegyverek közül választhattok, amelyik számot dobtátok. Kétszer fogtok dobni. Először saját

fegyvereteket majd az ellenfelét választjátok ki.

Randall feszülten karddal a kezében lépett be a küzdőtérre, ahol egy magas férfi várta

széles mosollyal az arcán miközben dárdáját maga körül pörgette, mintha egész életében azt

forgatta volna. A küzdelem hamar véget ért. Randall jól küzdött, de esélye sem volt az évek

óta harcosként élő Kard ellen. A homokóra még a felénél sem járt, mikorra társuk egész

öltözékét vörös festék borította be.

Társai egymás után kerültek sorra. Barátai közül szerencsére mindenkinek sikerült

elvégeznie a próbát, bár sejtette, hogy Nathanielen bátyja is segített, aki több sikeresnek tűnő

csapást is lelassított, mielőtt célt ért volna. Liliána volt előtte az egyetlen, akinek sikerült

legyőznie ellenfelét ezzel még Varst is alaposan meglepve.

– Garos Yalein – szólalt meg Vars. – Készülj fel, kölyök, az ellenfeled Reindgar lesz.

Garos észrevette a fegyverállvány mellett álló férfit, aki szélesen mosolyogva figyelte őt,

míg felöltözött. A szerencse mellette volt, és karddal a kezében lépett be, míg Reindgar egy

szablyát tartott maga mellett.

– Milyen szerencsétlen – jegyezte meg Rialvan. – Reindgar a szablya mestere. Meg se

próbáld legyőzni, csak éld túl az időkorlát végéig.

Garos bólintott, és Varsra nézett, aki megfordította a homokórát, ezzel a harc kezdetét

vette. Reindgar azonnal támadásba lendült. A szablya villámgyorsan csapott Garos oldala

felé, aki meglepődött Reindgar sebességét látva, és egy kissé esetlen mozdulattal hárított.

Reindgar azonnal újabb támadást indított. Esélyt sem adott rá, hogy Garos magához térjen.

Folyamatos ostrom alatt tartotta.

Garos pillanatok alatt ráébredt, hogy ez a párbaj teljesen más volt, mint mikor a nap végén

Varsszal küzdött. Reindgar támadásai valódi gyilkos szándékkal törtek felé. Talán ezzel

akarta megbosszulni, hogy miatta ért véget a barátsága az apjával, vagy ez is csak a férfi egy

kioktatása volt, mint a levél elküldése ismerve annak következményeit.

– Vars olyan sokszor dicsért téged – mosolygott Reindgar. – Én viszont nem látom a

tehetségedet.

Garos egy mosollyal felelt neki. Tudta, hogy Reindgar célja az volt, hogy felidegesítse, és

meggondolatlan támadásra ösztönözze. Ehelyett nyugodtan támadta Reindgart, aki néhány

hárítás után egy riposzttal ismét átvette a küzdelem irányítását.

Garosnak rá kellett ébrednie, hogy esélye sincs győzni. Rialvannek igaza volt, a legtöbb,

amit tehet, hogy sikerül ellenállnia, míg lepereg az utolsó homokszem is. Csak néhány perc

telt el, de máris fáradni kezdett. Ez a küzdelem sokkal jobban kifárasztotta, mint bármely

eddigi viadala. Lopva kipillantott az asztalra, ahol elképedve látta, hogy a homoknak

kevesebb, mint a fele pergett le eddig.

Kitért Reindgar egy vágása előtt, és egy fordulatot követően ellenfele nyaka felé csapott. A

két penge összefonódott, és a két harcos egymásnak feszült.

– Faar! – kiáltott. – Dobj be még egy kardot!

– Garos ez…

– Dobd csak be! – engedélyezte Vars. – Látni akarom, mit tervez.

Faar bedobta a pengét. Garos hátraugrott, és elkapva még a levegőben lecsapott

Reindgarra. A férfit meglepte a második penge, és tett egy lépést hátra. Garos ezt kihasználva

folytatta támadásait. Két keze tökéletes egyensúlyban folyamatos támadásokat intézett

Reindgar felé. Lenyűgözve látta, amint a férfi kivétel nélkül minden vágást kivédett.

A küzdelem menete egy pillanat alatt megfordult, de Garos érezte, hogy sokáig nem tud

kitartani. Két fegyvert forgatott, mely azt jelentette, hogy kétszer annyi erőt kellett kifejtenie,

és gyorsabban kifárad.

Végül jobb kezével Reindgar mellkasa felé szúrt, míg baljával a férfi oldalán lévő

festékzsákot célozta meg. Reindgar sikeresen hárította a szúrást, de a vágás átjutott a

védelmén, és vörös festék ömlött ki a ruhájára. A körülöttük állók mind tapsolni kezdtek, és

gratuláltak Garosnak a teljesítményéért.

Fáradtan botorkált oda a fegyverállványhoz, és akasztotta fel mindkét pengét. Ereje végén

járt, nem vágyott másra, mint az ágyára. Egy ideig még várnia kellett vele, így addig is ledőlt

a fűbe.

– Sikerült mindenkit meglepned – szólalt meg Reindgar, és leült mellé a fűbe. – Senki se

számított rá, hogy két karddal is tudsz harcolni.

– Vars mindkét kezünkkel elvégezteti a mozdulatokat.

– De nem tanítja meg, hogyan forgass egyszerre kettő pengét – felelt mosolyogva. –

Láttam az arcán a meglepetést, amikor harcolni kezdtél.

– Talán furcsa, de szabadidőmben sokat gyakoroltam az erdőben. Egy idő után, hogy

lerövidítsem a gyakorlatok idejét mindkét kezembe botot vettem, és úgy gyakoroltam. Azt

hiszem, ezzel belém ivódtak az egyszerre végzett mozdulatok, és nem okozott problémát

egyszerre két pengét forgatni.

Reindgar felnevetett, és egy vaskos fehér üveget vett elő.

– Tessék, megérdemled.

Garos belekortyolt az italba, melynek furcsa eddig sosem tapasztalt íze volt.

– Mi ez?

– Rizsbor. Mivel Sai a Smaragd-szigetekről származik, így ez a bor a hazáját idézi fel.

Egyszer meghívott minket egy italra. Ott kóstoltam először, és azóta a kedvencem.

– Érdekes íze van, ezt el kell ismernem.

Reindgar egy pillanatra megállt, és komoly tekintettel pillantott rá.

– Talán nem akarod ezt hallani, de apád nagyon büszke lenne, ha látná milyen ember lett

belőled.

– Igazad lehet – sóhajtott. – Apa örülne, hogy találtam valamit, mellyel hasznossá tehetem

magam.

Meghúzta a rizsboros üveget, és vetett egy pillantást a viharos felhőkkel teleszabdalt égre.

– Hallottál felőlük valamit?

– Nem – rázta meg a fejét Reindgar. – Csak néhány szóbeszédet lehet hallani a bátyádról.

– Outgarról? Mi történt vele?

– Komorabb lett, és nem követi úgy apádat, mint régen. Valószínűleg őt tartja hibásnak a

történtekért.

– Siella…

– Életben van, és még mindig hajadon.

– Ennek örülök – sóhajtott megkönnyebbülten. – Ezek szerint anyának nem sikerült senkit

sem ráerőltetnie.

Reindgar válasz helyett belekortyolt az üvegbe.

– Ezt itt hagyom neked, de aztán ne nyakald be az egészet egyszerre. Vars a részegeknél

jobban semmit se gyűlöl.

– Rendben – mosolygott Garos.

A hét során egy újabb próba is várt rájuk, ahol íjásztudásukat mérték fel. Több Vars által

kihelyezett bábut és célpontot kellett eltalálniuk. Végső feladatuk pedig egy tányér átlövése

volt, amit a férfi a levegőbe dobott.

Ezen a próbán Garos és barátai is csúfos vereséget szenvedtek. Garos a célpontok alig felét

találta csak el. Vars csak hümmögött látva sikertelenségét, de nem tűnt csalódottnak.

Barátai pedig emellett egy alkimista próbát is elvégeztek, mely során felmérték, milyen

gyorsan és milyen pontosan sikerül elkészíteniük a kijelölt formulákat. Egyikük sem lepődött

meg, hogy Nathaniel kiváló eredményt ért el.

A tél beálltával összehívták őket az étkező csarnokába. Mindhárom tanító jelen volt,

mögöttük pedig Goran állt kezében a súlyos névjegyzékkel. Egy ötödik férfi is jelent volt, aki

őszbefordult hajával és acélos tekintetével egy veterán harcos benyomását keltette.

– A mai nappal véget ért a kiképzésetek első szakasza – szólalt meg recsegő hangon. –

Először is fogadjátok gratulációmat. Nektek sikerült elvégeznetek a Birodalom Kardjainak

alapkiképzését. Mostanra rendelkeztek a szükséges alaptudással a további kiképzéshez. A mai

nap pedig mestereitek tanácsai alapján kiválasztjuk, ki melyik osztagban folytatja a

továbbiakban. Aki hallotta a nevét és az osztagát az álljon azon tanítójuk mögé, akivel a

további két évet eltölti.

Goran előrelépett, és megköszörülte a torkát olvasni kezdett.

– Borgel Rask, alkimista – kezdte. – Faar Larkin fegyverforgató, Rory Navarro

fegyverforgató, Ayla Caunis mesterlövész, Randall Quaro, mesterlövész, Aori Haro igéző,

Liliána Avernas fegyverforgató.

A férfi folytatta a felsorolást, míg végül az utolsó név is elhangzott. Garos értetlenkedve

állt, mivel nem hallotta a saját nevét. Az újoncok mind saját mesterük mögött álltak ő volt az

egyetlen, aki a kiválasztásra állt. Barátai meglepetten figyelték őt.

Az ősz hajú férfi elmosolyodott látva mindenki értetlenkedését.

– Garos Yalein – szólt. – Mivel meglepően erős mágikus képességekkel rendelkezel

egyértelmű volt, hogy az igézők közé kerülsz. Vars azonban egyre csak amellett kardoskodott,

hogy ritkán találkozott hozzád hasonló tehetséggel. Ezért te csatlakozol azon kevesek közé,

akiket a Birodalom Kardjai harcos igézőknek neveznek. Ez azt jelenti, hogy egyszerre veszel

részt Vars fegyverforgató és Sai igéző kiképzésein.

A férfi szavai teljesen lesokkolták. Biztos volt benne, hogy igézőnek választják, így ez a

döntés teljesen váratlanul érték. Igaz Vars sokszor említést tett tehetségéről, ám sosem hitte,

hogy ilyen sokra tartja.

Csak egy kérdés foglalkoztatta csak miközben barátai oldalán visszasétált a barakkjukhoz.

Hogy lesz képes egyszerre két kiképzést is leküzdeni?

11. fejezet

Hónapok teltek el, és Garos minden este fáradtan zuhant az ágyba csak hogy másnap reggel

újból szembenézzen a fárasztó kiképzéssel. Az első néhány hónap elviselhetetlen volt.

Minden egyes nap végén úgy érezte, mintha erejének utolsó cseppjét is kiszívták volna belőle.

Alig maradt ereje enni, és barátaival egyetlen szót sem bírt váltani azonnal elaludt, hogy

reggel folytassa ezt a kegyetlen körforgást.

Július közepe volt, mikor Vars bejelentette, hogy újabb próba előtt állnak. Az újoncokat

négy fős csoportokba rendezte, utána a csapatokat egyenként bevezette a fák közé, majd

egymagában tért vissza.

Utoljára Garos maradt, aki Faarral, Aylával és Liliánával együtt várakozott a mesterre. A

férfi a kezükbe nyomott egy összegöngyölt sátrat, íjat, egy nyilakkal teli tegezt és mindnyájuk

számára egy-egy kést és kulacsot, majd bevezette őket a fák közé.

Órákig gyalogoltak cikkcakkban, hogy semmiképp se találjanak olyan könnyen vissza,

majd a mester megállt.

– Rendben – szólalt meg. – Elég messze vagyunk a többiektől. Verjetek tábort, ahol csak

tetszik. Magatokat kell ellátnotok, csak egymásra számíthattok. Ki kell egészítenetek

egymást, ha túl akarjátok élni.

– Mi ez az egész? – szólalt meg Faar.

– Egy próba, hogy a vadonban mennyire lesztek képesek összedolgozni. Szándékosan nem

szobák alapján választottam ki a csapatokat. Ha bárki fel akarja adni, akkor jöjjön vissza a

városba, de egy dolgot tudnia kell, aki feladja, az egész csapatot kizárja, és mind mehettek

haza. Megértettetek?

– Igen – felelték.

– Helyes – mosolyodott el Vars. – Az őszi napfordulókor találkozunk.

Mind meglepetten néztek a férfira. Addig legalább két és fél hónap volt hátra.

Hihetetlennek tűnt a gondolat, hogy addig idekint legyenek.

– Indulnunk kellene – szólalt meg Liliána. – Tábort kell vernünk, még sötétedés előtt.

Garos bólintott.

– A legfontosabb a víz lesz – tette hozzá Ayla. – Olyan helyet kell keresnünk, ahol nem

kell hosszú utat megtennünk vízért.

Ezzel mind egyetértettek, majd elindultak a fák között. Néhány órányi gyaloglás után

megtalálták a tökéletes helyet. Egy hatalmas fa állt előttük, mely mellett alig néhány lépésre

egy patak csordogált. Garos letette zsákját, és egy pillanatra leült egy kőre.

– Azt hiszem, ez megfelel – szólalt meg Faar. – Ne ücsörögj ott, segíts felverni a sátrat.

Ketten pillanatok alatt végeztek vele. Ezt követően Ayla elment tűzifáért. Faar pedig

elkészítette fekhelyeiket. Garos az íjat nézte, és hálás volt, amiért Ayla velük volt. Fogalma

sem volt, mivel töltenék meg a gyomrukat, ha a lány nincs velük.

Ayla visszatért, és alaposan megvizsgálta az íjat. Halványan elmosolyodott, és letette a

fegyvert maga mellé.

– Nem a legjobb, de vadászatra megfelel – jegyezte meg. – De könnyebb lenne, ha

felállítanánk néhány csapdát, és nem vadászattal merítjük ki az erőnket.

– Rendben – sóhajtott Garos. – Felállítok néhány csapdát a patak túlpartján.

A többiek bólintottak. Garos és Liliána nekiláttak a csapdák felszerelésének. Könnyű

mozdulatokkal dolgozott, és Liliána hamar eltanulta tőle. Mire visszaértek Faar már a tűz

mellett ült, mely fölött vesszőkből összefont állványon függő fazékban leves főtt. Egyik

kezében kését tartotta, a másikban kifaragott tányéron végezte el az utolsó simításokat.

– Ayla talált néhány ehető gyökeret – mondta Faar. – Most épp el kellett mennie valahová.

A csapdákból lesz valami?

– Majd reggel meglátjuk – felelt Liliána.

Ayla visszatért, néhány növényt tett a fortyogó levesbe, majd letisztított késével kavargatni

kezdte. A készülő leves illata nem is volt rossz, amit az ízéről sajnos már nem lehetett

maradéktalanul elmondani. Leginkább a sörben főtt kemény krumplihoz tudta hasonlítani,

amit egyszer Änselben kóstolt. Ennek ellenére mindet eltűntette az utolsó falatig.

Az este szokatlanul hideg volt. Faar őrizte a tüzet, aminek melegéhez mind szorosan

odahúzódtak. A hideg szélrohamok lobogtatták a narancs lángokat, melyeket Faar igyekezett

életben tartani.

– Nem hittem volna, hogy idáig eljutok – mosolygott Faar. – A faluban mindenki tartott

tőlem. Már tizenkét éves koromban messze én voltam a leghatalmasabb fiú. Atyám mindig

büszke volt rám, kétszer olyan gyorsan vágtam ki a fát, mint bárki más. Keményen dolgoztam

minden hajnaltól alkonyatig.

– Akkor miért jöttél el?

– Atyám az indulásom előtt nem sokkal meghalt. Anyám nem tudott volna ellátni engem és

a húgaimat is. Ezért mikor hallottam a toborzásról csatlakoztam. Sosem hittem volna, hogy

egyszerű favágóként ilyen messze juthatok.

– Hallottál felőlük, mióta elmentél?

– Egy éve kaptam egy levelet anyámtól. Az idősebb húgom férjhez ment. Anya azt kérte,

térjek haza hozzá.

– Szeretnél hazatérni?

– Szeretném látni őket – ismerte el mosolyogva. – Egyszer mindenképp meglátogatom

őket, de nem akarom félbehagyni ezt.

Garos felnevetett.

– Különös, te vagy a harmadik, aki nem kötelességtudatból csatlakozott.

– Melyikünk csatlakozott kötelességtudatból? – mosolygott Faar. – Mindegyikünknek meg

volt az oka, de kevesen vagyunk, akiket a hazaszeretet vezetett ide. Te sem tartozol közéjük,

igazam van?

– Én ott vagyok, ahol lenni akarok – felelte. – Valószínűleg, ha lehetőségem lenne rá,

akkor sem mennék haza.

– Történt valami?

– Így is mondhatjuk – sóhajtott komoran. – De felesleges azon gondolkodnom. Ami történt

megtörtént, már nem változtathatok rajta.

Reggel első dolguk volt ellenőrizni a csapdákat, és elégedetten látta, hogy az egyikben egy

szürkésbarna nyúl feküdt. Elégedetten vette magához a zsákmányt, és tértek vissza a táborba.

A visszaúton Ayla gyűjtött egy kevés gombát, amit a táborban megpirítottak reggelire. Kevés

volt, ám örültek az ételnek.

Nyugalommal teltek a napok. Szerencsére a csapdák bőségesen ellátták őket nyulakkal, a

patak pedig tiszta volt. Egy teljes hét telt el, és egy pokoli vihar tört rájuk. Mind a négyen a

sátorban ültek, mialatt odakint a pokoli szélvihar pusztított. Garos többször is úgy érezte,

hogy a vihar mindjárt elviszi az egész sátrat. Ezzel együtt a levegő is lehűlt, szorosan egymás

mellett ülve próbálták túlélni a hideget.

Napok teltek el így. Az étel elfogyott, a csapdák többsége üresen maradt a többi pedig

tönkrement. Éheztek, érezték, ahogy tagjaik elgyengülnek. Faar és Ayla kijárt néhányszor

gombát, bogyókat és ehető gyökereket keresve, mely megakadályozta az éhenhalásukat, de

többre nem volt alkalmas.

Egy hét telt el a gyökereket rágcsálva, és Garos a pokolban érezte magát. A gyökereknek

föld ízük volt a bogyók pedig túl savanyúak. A Birodalom Kardjainak étkéhez könnyedén

hozzászokott, de a bogyókat és gyökereket képtelen volt sokáig elviselni. Ennek ellenére

kitartott, de néhány nappal később a gyökerek is eltűntek. Éhesen és fáradtan ültek egymás

mellett a sátorban, és egyikük sem tudta, miként lehetne megoldani jelenlegi helyzetüket.

– Nem várakozhatunk itt, míg éhen halunk – szólalt meg Garos. – Ha kell, a viharban kell

élelem után keresgélnünk.

– A környéken minden ehető növényt megettünk – felelt Ayla. – A vadak pedig elrejtőztek

a vihar elől. Nem maradt már semmi.

– Azt akarod mondani, hogy nem tehetünk semmit? – mérgelődött Garos. – Egyszerűen

reménykedjünk, hogy a vihar egyszer csak befejezi?

– Hallod ezt? – biccentett Ayla a sátor kijárata felé. – Ebben a szélben az íjam hatástalan.

Ha találunk is valamit képtelenek leszünk elejteni.

Garos előhúzta kését, és felemelt egy hosszabb faágat. A pengével levágott egy darabot az

ingéből, amivel odaerősítette a kést az ágra.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Ayla.

– Otthon a dárdával vadásztam – felelt magabiztosan. – Nem tökéletes, de meg kell

próbálnom.

Ayla bólintott.

– Ne menj túl messzire – kérte. – A szarvasok valószínűleg néhány mérföldre északra

rejtőzhettek el. Ha rájuk is találsz, nem támadhatod meg őket felelőtlenül. A csorda széléről

támadj meg egy gyengébbet. A többiek valószínűleg azonnal megpróbálnak elmenekülni.

– Rendben – bólintott.

Kilépett a sátorból, ahol azonnal az arcában érezte a hűvös szelet. A szüntelenül zuhogó

eső néhány pillanat alatt teljesen eláztatta. Átvetette magát az esőtől megduzzadt patakon, és

megállás nélkül folytatta útját az Ayla által említett irányba.

Nyoma sem volt a szarvasoknak, de még csak egy madarat sem látott. Mintha az összes

állat nyomtalanul eltűnt volna.

Komoran gyalogolt a sárban, mely elnyelte csizmáját, és egyre mélyebbre akarta

beszippantani az ifjút. A hideg esőtől átnedvesedve fázni kezdett, amit nyár közepén teljesen

nevetségesnek tartott. Nem tudta, mi történhetett, hogy ehhez hasonló őszre és télre jellemző

vihar csapott le rájuk augusztus végén.

Megállt egy pillanatra, és letörölte arcáról a vizet. Bármerre nézett mindenhol ugyanazokat

a fákat látta. Abban sem már biztos, hogy végig a megfelelő irányba tartott.

– Reménytelen – morogta.

Dárdájára támaszkodott, amikor az esőfüggönyön keresztül mozgást látott. Azonnal

elindult, mintha iménti fáradsága azonnal elmúlt volna.

Megcsúszott, és egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát. Csak a szerencsén múlt, hogy

nem esett el. Újból körül nézett, de már nem látott semmit.

– Csak képzelődtem – jelentette ki. – Az éhség megőrjített.

Amint kimondta megzörrent az aljnövényzet, és egy fiatal őz iramodott meg. Garos

gondolkodás nélkül utána vetette magát.

A sárban nehezen haladt előre, és az őz egyre távolodott tőle. Halkan káromkodva, szinte a

sárban mászva követte a vadat. Nem figyelt másra csakis az őz tűz fölött sercegő testét látta

maga előtt. Minden egyéb lényegtelen volt.

Az őz folyamatosan előtte volt. Garos elfáradt, egyre nehezebben haladt a sárban. Az őz

egy pillanatra megállt, és beleszagolt a levegőbe. Ijedten forgatta fejét, és törékeny testének

összes izma megfeszült. Garos ekkor döbbent rá, hogy nem előle akart elmenekülni. A sárban

botladozó szerencsétlen ifjút nem is tekintette igazi ragadozónak.

– Van itt valami más is – suttogta maga elé. – Valami, ami ezek szerint rosszabb, mint én.

Legjobb tudása szerint a róka volt a legnagyobb ragadozó, ami ebben az erdőben élt, de

egyetlen róka sem ijesztené meg ennyire az előtte álló őzt.

Felemelte fegyverét, és kimászott a sárból egy kisebb szárazon maradt földszigetre. Az

állat továbbra is a levegőt szagolta. Garos a dárdára nézett. Könnyedén elejthette volna most,

de mivel nem tudta, mit szagolhatott ki a szarvas jobbnak érezte magánál tartani.

Az őz tett egy lépést előre, és ekkor szinte a semmiből egy izmost fekete farok csapott le,

és összezúzta az őz testét. Garos összerezzent, és egy pillanat alatt támadásra emelte dárdáját.

Semmi sem történt. A farok eltűnt, és csak az őz összeroncsolt teste maradt hátra.

Garos értetlenül nézett körbe, majd lassan elindult az őz teste felé. Tudta, hogy ostoba

döntés, de kíváncsisága erősebbnek bizonyult félelménél. A dárdát továbbra is maga előtt

tartotta, tekintete végigjárta a fákat és bokrokat. Semmi sem kerülte el a figyelmét.

Az őz testére, mintha egy fa dőlt volna ki. A szervek összezúzódtak és a csontok is

ágakként törtek össze.

– Bármi is volt ez, az határozottan rosszabb, mint én – sóhajtott.

Morgást hallott, és azonnal hátraugrott. Ahol az imént állt ott most a titokzatos lény fekete

farka volt. Garos előrevetette magát, és akkor meglátta a fenevadat teljes valójában. A farok

egy vaskos négy láb marmagasságú éjfekete lényhez tartozott, melyhez hasonlót Garos még

sosem látott. Teste hüllőszerű volt. Négy lába volt, ujjai végén borotvaéles karmok

sorakoztak. Pofája előreugró volt, egyetlen ökölnyi fekete szeme egyenesen rá meredt.

Kitátotta száját, és Garos elsápadt a vaskos tőrszerű szemfogakat látva.

Az ifjú nyomban tudta, hogy kíváncsisága ezúttal komoly veszélybe sodorta. Megforgatta

kezében a dárdát, és készen állt azonnal lesújtani, amint a szörnyeteg megmozdul. Nem kellett

sokáig várnia. A szörnyeteg azonnal előrecsapott farkával, mely elől Garos oldalra

bukfencezett.

Különös módon, mintha a sártenger is eltűnt volna körülötte, amiért nagyon hálás volt. A

szörnyeteg felé ugrott. A dárdával pofán ütötte, és hallotta, amint a faág egy reccsenés

kíséretében kettétörött. Eloldalazott a karmok elől, és immár csak egy értéktelen faággal ütött

egyet az oldalára.

Szüksége volt a késére. Valószínűleg azzal sem tudta volna megölni, de a fém érintése

legalább megnyugtatná. Előrebukfencezett a lábára ért csapás elől, majd felkelve írni kezdett

a levegőben. Olyan gyorsan mozogtak az ujjai, amire még sosem volt példa. A szörnyeteg

rászegezte szemét, és győzelmi ordítás kíséretében rárontott.

– Larnel! – kiáltott Garos.

Az aranyfényű villanás megvakította a bestiát, ami megbotlott, és elterült a földön. Garos

ezt kihasználva a pengéért vetette magát, és markolatig beledöfte a kábult szörnyetegbe.

Elmosolyodott, ami egy pillanat alatt le is olvadt az arcáról, mikor a lény feltápászkodott,

és dühösen felordított. Farkával Garos felé csapott, akit a támadás váratlanul ért. Érezte, amint

az utolsó korty levegő is kiszaladt a tüdőjéből. Háttal a fának csapódott, és néhány pillanatra

minden elhomályosodott.

A szörnyeteg csak egy sötét folt volt, mely minden szívdobbanásnyi idővel egyre nagyobb

lett. Jobbjával a kését kereste, de hiába. Felemelte balját, és gyorsan írni kezdett.

– Sodaris! – kiáltott.

A felé ugró szörnyeteget mintha egy láthatatlan levegőkalapács találta volna el. Hátraesett

ezzel elég időt hagyva Garosnak, hogy talpra álljon és kitisztuljon a látása. Nehezen kapott

levegőt és a mellkasa minden lélegzetvételnél fájt. Biztos volt benne, hogy legalább két vagy

három bordája eltörött. Felemelte a kést a földről, és biztos volt benne, hogy a szörnyeteg

következő támadása végleg eldönti, melyikük hagyja el élve ezt a helyet.

A fenevad megrázta magát, és természetfeletti sebességgel rohant felé. Garos megmarkolta

a kést, és újból igézni kezdett.

– Sodaris.

A légtömeg ezúttal elkerülte a bestiát, melynek farkából, és karnyi hosszú tüske ugrott ki.

Garos megpróbált elugrani a döfés elől, de túl lassú volt. A tüske behatolt a bal kulcscsontja

alatt, és átütötte az egész testét.

Felordított a fájdalomtól, és a késsel úja és újra lecsapott a farokra, de a bestia nem

eresztette el. A fenevad egyre közeledett hozzá, ő pedig nem tehetett mást csak

reménykedhetett, hogy sikerül átvágnia az őt fogva tartó súlyos izomkötegeket.

Elméjét teljesen átjárta a félelem. Nem akart itt meghalni egy jelentéktelen erdőben,

miközben épp valami ehetőt akart találni. Kétségbeesetten csépelte a húst, de a farok nem

engedte.

– Nem… nem hallhatok meg – ismételte minden egyes csapást követően.

Az ereje kezdett elszállni. Minden csapás egyre nehezebb volt. A keze remegett, az ütések

pedig erőtlenné váltak.

– Fenébe! – kiáltott.

Elviselhetetlen fájdalom közepette felemelte bal karját, és esetlenül írni kezdett. Nem volt

más esélye, ha életben akart maradni.

– S-sodaris – nyögte.

A levegő ezúttal a lény farkára csapott le. Pontosan azt a pontot találta el, amit eddig a

késsel ütött, és hallotta, amint a hús szakadni kezdett, és a farok vége leszakadt. Garos

igyekezett a lehető leggyorsabban és legkevésbé fájdalmasabb módon kihúzni magából a

tüskét. Amint egy cuppanó hang kíséretében eltűnt a testéből, a sebből vörös áramlatként tört

elő a vére. Alig néhány pillanat alatt az egész inge átázott, és érezte a karján végigfutó

melegséget.

A szörnyeteg közben üvöltve fetrengett a földön. A sötét vér az egész testét beborította.

– Úgy látszik mindketten megszenvedtük ezt – hörögte Garos. – Ideje… befejeznem ezt.

Felemelte a kést, és lassan elindult a jajveszékelő fenevad felé.

– Fogalmam sincs, mi vagy te, de biztos vagyok benne, hogy nem itt van a helyed.

A lény ráemelte szemét, és vicsorogva talpra állt.

– Csak nem akarsz végre megdögleni! – nyögte.

A szörnyeteg mintha csak megértette volna szavait megfeszítette izmait, és Garosra rontott.

Az ifjú teste nehéz volt, meg sem próbálta elkerülni a támadást. A kést elhajította, és

egyenesen a szörnyeteg szemébe fúródott. A bestia visítva omlott össze. Garos összerezzent a

fájdalmas sikolyokat hallgatva.

Ő is összerogyott. Nem érezte a végtagjait, és fázni kezdett. Az ujjai remegtek, és a látása

lassacskán elhomályosodott, míg végül minden a sötétségbe veszett.

12. fejezet

Szúró fájdalmat érzett a karjában. Kinyitva a szemét egy homályos alakot látott mellette állni,

aki épp a mellkasát borító kötéseket cserélte.

– Hol vagyok? – kérdezte gyengén. – A szörnyeteg…

– Nem kell aggódnod miatta – hallott egy kellemes női hangot. – Meghalt. Valójában

meglepő, hogy egy egyszerű ember képes volt végezni vele.

– Egyszerű ember? – értetlenkedett.

– Hunyd le a szemed, és aludj – felelte a hang. – Pihenned kell, ha túl akarod élni.

– Igen – suttogta. – Pihennem kell.

Engedelmesen lehunyta a szemét, és pillanatok alatt elaludt. Mikor újból felébredt sokkal

jobban érezte magát. A fájdalom még jelen volt, de nem volt több puszta kellemetlenségnél.

Megmentőjének nyomát se látta, de azonnal tudta, hogy nem a társai segítettek rajta. Egy

szobában feküdt. Odakint állatok hangját hallotta, így biztos volt benne, hogy még mindig az

erdőben volt. Az ágyával szemben egy hatalmas kör ablakon át áradt be a napfény. A

szekrényeken sorakozó könyveket és a polcokon álló különböző kristályokat látva biztosra

vette, hogy egy alkimista vagy mágus otthonában van.

De ugyan ki élne Theros erdőjében?

Felült az ágyban, és megpróbált felkelni, amikor kitárult a szoba ajtaja, és egy ezüsthajú nő

lépett be. Egyszerű sötétzöld tunikát viselt. Kezében egy tálcát tartott megrakva étellel.

Ragyogó arany tekintete megállapodott Garoson, aki elkerekedett szemmel nézett rá. Sosem

látott hozzá hasonló szépséget.

– Örülök, hogy jobban vagy – szólalt meg. – Bizonyára éhes lehetsz.

– Igen – hebegte még mindig elvarázsolva. – Köszönöm.

A nő letette a tálcát, és leült az ágy mellett álló székre. Garos az almaszeletet rágcsálva a

nőt figyelte, és még mindig hihetetlennek tűnt, hogy létezhet hozzá hasonló szépség.

– Vars sosem említette, hogy él valaki az erdőben – jegyezte meg.

– Vars? – vonta fel szemöldökét a nő. – Sosem hallottam még róla.

Garost meglepte a válasz. Ha Theros szigeten élt, akkor hallania kellett a Birodalom

Kardjainak kiképzőmesteréről.

– Hol vagyok? – kérdezte. – Ez a hely nem a Theros sziget, igaz?

A nő elmosolyodott, és egy kupa vizet adott neki. Garos kiitta, és sebtében talpra állt. Meg

kellett tudnia, hová került. Elvesztette az eszméletét és rengeteg vért vesztett. Ha a társai

rátaláltak, akkor azonnal visszavitték volna az erődhöz, de ez a nő nem tudott semmit Varsról,

vagyis nem tartozott a Birodalom Kardjai közé.

– Nyugodj meg – fogta meg a vállát a nő. – Ez nem az a sziget, amiről beszéltél, és nem

ismerek semmiféle Varst, de nem kell aggódnod. A házamban biztonságban vagy.

– De hol van ez a ház? – fordult meg. – Hol…

Nem tudta befejezni. A nő olyan közel volt hozzá, hogy a szavak a torkán akadtak. Ilyen

közelről megérezte a nőből áradó kellemes virágillatot, és arcvonásai földöntúlian szép volt.

– A lény, amivel harcoltál – kezdte a nő. – Mit tudsz róla?

– Azt tudom, hogy sosem hallottam még csak hasonlóról sem – felelte kissé zavartan.

– Csak ennyi? – kérdezte a nő kissé csalódottan.

– Bármi is volt az – sóhajtott. – Nem tartozott oda.

– Pontosan – bólintott mosolyogva. – Az a lény nem a Halandók világának lakója.

Valószínűleg abban az erdőben nyílt egy átmeneti repedés, amin átmehetett.

– Amin átjött? – lepődött meg Garos. – Honnan jött volna át? És mit jelent, hogy a

Halandók világa?

Az ablakhoz lépett, és kitekintve elakadt a lélegzete. A kristálytiszta égen felhők úsztak,

távolabb hatalmas hegyvonulatok sorakoztak. Minden zöld volt, hatalmas fák nyújtóztak az ég

felé. Törzsük legalább olyan vastag volt, mint Änsel egy bástyája. Szivárványszín madarak

csicseregtek, és olyan állatok sétáltak a ház kertjében, melyeket sosem látott.

– Ez képtelenség – nyögte. – Ez… Elainer?

A nő mellé lépett, és gyengéden megérintette a karját.

– Igen – mutatott ki az ablakon. – Az öt világ egyike, Elainer, a tündérek otthona. A mágia

és természet világa, amiről a fajtád csak történeteket hallhatott. Te vagy az első, aki a saját

szemével láthatja.

Garos felnevetett. Ez az egész képtelenség volt. A nő szavainak nem volt semmi értelme,

ahogy annak sem, amit a két szemével látott.

– Még mindig alszom, igaz? – szólalt meg. – Vagy esetleg már meghaltam.

– Ha meghaltál volna, akkor egészen mást látnál odakint – felelte a nő, és körmével

megszúrta az ifjú karját. – Ha pedig aludnál, akkor ezt nem éreznéd.

– Rendben – adta meg magát a lehetetlennek. – Ha Elainerben vagyok, akkor hogy

kerültem ide?

– Miközben azzal a szörnyeteggel harcoltál te is átlépted a repedést – magyarázta a nő. –

Odakint találtam rád a fák között eszméletlenül. Szerencsés vagy, hogy itt bukkantál fel.

– Nem tudom, hogy ezt szerencsének nevezhetem – jegyezte meg tanácstalanul.

– Talán ennyire borzalmas vendéglátó vagyok? – förmedt rá a nő. – Inkább hálásnak

kellene lenned, hogy megmentettelek.

– Hálás is vagyok, de ez – mutatott ki az ablakon. – Jobban megrémiszt, mint az a

szörnyeteg.

– Megértelek. Mindeddig semmit sem tudtál a világokról, és most, hogy a saját szemeddel

látod…

– Nem akarom elhinni. Tudom, hogy igaz, de képtelen vagyok elfogadni.

A nő felnevetett dallamos hangján, és az asztalhoz lépve töltött magának egy pohár vizet.

– A világodban mindenki letagadja a valóságot, ha az nem egyezik meg az

elképzeléseivel?

– A világomban mindenki így reagálna, ha egy reggel Elainerben ébredne.

– Furcsák vagytok, ti emberek.

– Úgy gondolod? – mosolygott Garos. – Te mit éreznél, ha holnap reggel egy másik

világban ébrednél, amiről eddig azt sem tudtad, hogy valóban léteznek. Hallottál történeteket

róluk, de mint a legtöbb ember te is mesének hitted.

– Szóval az emberek számára csupán ennyik vagyunk? Esti mesék?

Hallotta szavaiban megbúvó nemtetszést.

– Sajnálom, ha megbántottalak – mondta őszintén. – Csupán a legtöbb ember azt hiszi el,

amit a két szemével lát. A varázslók talán tudják, hogy a többi világ létezik, de egy

magamfajta egyszerű ember számára ezek nem többek legendánál.

– Az istenekben sem hiszel? – vonta fel a szemöldökét. – Vagy a démonokban?

– Sosem tulajdonítottam nekik túl nagy jelentőséget – felelte. – Mit számít nekem a

létezésük? Talán ha eleget imádkozom, akkor az egyik isten meghallja? Ha a világok el

vannak választva egymástól, akkor a szavaimat vagy gondolataimat, hogy hallanák meg az

istenek? Talán a gondolatok ereje olyan hatalmas, hogy áthatol a világokat elválasztó

fátylakon?

A nő felnevetett.

– A meglátásod igen szórakoztató.

– Tévednék?

– Nem hinném – mosolygott a nő.

– Az ő világuk milyen? – kérdezte Garos érdeklődve.

Most, hogy látta Elainert kíváncsi volt, a többi világ is vajon úgy fest, ahogy az emberek

azt elképzelték, vagy a démonok világa nem az örök sötét hona, ahol a folyók és tengerek

vérből vannak, és vérszomjas őrült fenevadak lesnek az emberre minden percben.

A nő kipillantott az ablakon, és széles mosoly terült szét porcelán arcán.

– Fogalmam sincs. Sosem jártam még egyik világban sem. Az emberekhez hasonlóan a

tündérek sem képesek csak úgy áthatolni azokon a fátylakon, ahogy te nevezted.

– Haza juthatok valaha?

– Jelenleg az a legfontosabb, hogy pihenj, és bevedd a napi gyógyszered – felelt a nő. – Ha

felépültél, utána aggódhatsz a hazajutáson.

Garos leült az asztalhoz, és próbálta megérteni a hallottakat. Nem elég, hogy egy furcsa

szörnyeteggel küzdött meg, és majdnem belehalt, de egy másik világban találta magát.

Elainerben volt, amiről mindeddig azt gondolta, hogy csak tündérmesékben létezik. Csapdába

esett egy másik világban, és fogalma sem volt, hogyan juthat haza.

– Miért mentettél meg? – kérdezte.

Kíváncsi volt rá, hogy egy másik világ szülötte, miért vette a fáradságot, és mentette meg

az életét.

– Kíváncsiságból – felelt kurtán.

– Kíváncsiságból? – nevetett Garos.

– Ahogy te sem találkoztál még hozzá hasonlóval, úgy én se láttam még embert.

– Az nevem Garos – mosolyodott el. – Megtisztelő, hogy én lehetek az első ember, akivel

találkozhattál. Remélem, nem okoztam csalódást.

– Az enyém Tiriavel – mosolygott a nő. – És eddig még nem okoztál csalódást.

– Ennek örülök – felelt Garos.

Érezte, hogy az ereje kezdi elhagyni. Bármilyen orvosságot is adott neki, annak hatása

múlóban volt. A sebe viszketni kezdett, legszívesebben letépte volna magáról a kötést, hogy

alaposan megvakarja.

Tiriavel magára hagyta gondolataival. Szótlanul bámult kifelé az ablakon. Egy hatalmas

vörös-arany madár repült el előtte. Tollai olyanok voltak akár a tűz lángjai és a nap sugarai.

Garos hitetlenkedve bámult utána.

Egy főnix. A mai nap után már nem is tudom, mi tudna meglepni.

Egyszerre nyűgözte le, és rémítette meg a kint látott varázslatos világ, melyet eddig

egyedül neki volt szerencséje látni. Ha valaha vissza is tér, akkor sem fogják elhinni neki

egyetlen szavát sem.

Az elkövetkező két napot a szobában töltötte. Tiriavel többször meglátogatta, ellátta a

sebét, megitatta egy savanyú gyógyitallal, de legtöbbször csak történeteket akart hallani a

világáról. Garos mesélt neki az otthonáról Änselről, a hegyekről és néhány legendával is

elszórakoztatta a nőt. Cserébe Tiriavel elmesélte neki, hogy jelenleg az ősi Sylavan erdőben

vannak, mely beborítja a Tündérek birodalmának felét, és lenyúlik egészen a Kristály-

tengerig, melynek vize olyan tiszta, hogy mérföldekig lelátni.

Garos megtudta, hogy Tiriavel maga is tündér, aki megjelenésének ellenére idősebb, mint

az ezer éves Melgória birodalom. Évszázadok óta él egymaga az erdő szívében, amit Garos el

sem tudott képzelni, mennyire magányos lehet. Tiriavel csak mosolygott, és mesélt a

különböző lényekről és szellemekről, amik ezt a világot lakják, és melyek közül többen

állandó vendégek a tündér otthonában.

Harmadik napra a kellemetlen viszketés teljesen megszűnt, és jobb erőben érezte magát,

mint eddig valaha. Nem tudta, mi lehetett az a gyógyszer, de tökéletesen rendbe hozta. Azóta

nem érezte magát ennyire kipihentnek, hogy elhagyta Änselt. Felöltözött, és lement a lépcsőn.

Amint leért ráébredt, mire gondolt Tiriavel mikor azt mondta sosincs egyedül.

Kis szárnyas lények repültek el a feje mellett, és meseszerű hangon nevettek, mely mosolyt

csalt az ifjú szájára. Tiriavel a tűzhely előtt állt, a lábai között apró a térdéig érő a mesékből

ismert kis manók ugráltak. Egyikük észrevette Garost, és fűzöld tekintete elkerekedett egy

pillanatra.

– Nyugalom – szólalt meg Tiriavel. – Nem kell aggódnotok miatta.

– De úrnőm – ellenkezett a manó. – Micsoda ő?

– Ejnye, milyen faragatlan kérdés – korholta Tiriavel. – Ő egy ember a halandók világából.

Az apró lények tekintetei elkerekedtek, és mind úrnőjük védelmébe húzódtak. Tiriavel

elnevette magát, és Garosra pillantott.

– Aggódtam, hogy mindvégig odafent akarsz maradni – mondta. – Ezek szerint ráuntál,

hogy kifelé bámulsz az ablakon?

– Így is mondhatjuk, de most érzem csak, hogy teljesen felépültem – felelt. – Kik ezek a

kis lények?

– Kis lények?! – kiáltott fel a fűszemű manó. – Mi az erdő aprónépe vagyunk.

– Ez pontosan mit is jelent? – kérdezte Garos, és leült az asztalhoz.

A manó szúrós tekintettel nézett rá.

– A te világodban mindenki ennyire udvariatlan az apró népekkel?

– Nálunk nincsenek apró népek – felelt Garos. – Vagy ha léteznek is, akkor legfeljebb csak

Verwaldenben, ahova ember nem szívesen teszi be a lábát.

Tiriavel letette elé a reggelit, mely mint mindig most is csakis zöldségekből és

gyümölcsökből állt. Többször elgondolkozott már rajta, hogy vajon Elainerben senki sem

eszik húst, vagy csupán Tiriavel nem kedveli. A zöldségek mindesetre ízletesek voltak, habár

egyetlen általa ismert növényre sem hasonlítottak.

– Ha meguntad a bezártságot, nyugodtan kimehetsz – szólalt meg Tiriavel. – A friss levegő

jót fog tenni.

– Rendben van, hogy szabadon járkálok Elainerben?

– Sylavan erdejében csak én élek – nyugtatta meg Tiriavel. – Nem kell tartanod, hogy

bárki meglátna. Az aprónép pedig barátságos, míg te is barátságos maradsz.

A levegő sokkal frissítőbb volt, mint odahaza, és az ég kékjéhez foghatót sosem látott még.

Ha eddig kételkedett is volna, mostanra teljesen biztos volt benne, hogy egy másik világban

van.

A házat egy hatalmas kert ölelte körbe, ahol különböző növények sorakoztak. A fák

lombjait lágyan cirógatta a szél. Garos az eget kémlelte. Remélte, hogy ismét megpillanthatja

a néhány nappal ezelőtt látott főnixet. A főnix nem jelent meg, de egyéb ragyogó zafírszín

madarat látott a feje felett repülni.

A fűben a bent látott aprónép tagjai szaladgáltak és nevetgéltek, mintha csak apró gyerekek

játszottak volna. Az ifjú mosolyogva figyelte őket, ahogy elsétált ágakból készült lakhelyeik

között. Többen elbújtak, amint megpillantották őt, néhányan azonban érdeklődve ugráltak

körülötte, és kíváncsian méregették.

Egy kis szárnyas tündér jelent meg az arca előtt. Jádezöld szemével végigmérte Garost,

majd közelebb szállva leült az ifjú vállára.

– Tiriavel meglepett, hogy befogadott téged – jegyezte meg.

– Kíváncsi volt, hiszen nem mindennap találkozhat egy emberrel – felelte Garos. – Az

aprónép viszont fél tőlem vagy legalábbis úgy bámulnak, mintha valami torzszülött volnék.

– Ők sem találkoztak még emberrel, sőt évszázadok óta egyedül Tiriavel járt itt, aki nem a

népükhöz tartozik.

Garos elgondolkodott a tündér szavain, és feltette a kérdést, amit Tiriavelnek nem mert.

– Miért él itt? Békés és nyugalmas, de évszázadok után képtelen lennék tovább itt maradni.

– Mert az emberek halandók, számukra fontos, hogy folyamatosan történjen valami az

életükben, de egy tündér számára az évszázadok nem olyan jelentőségűek.

– Ez nem válasz a kérdésemre.

– Ha további választ akarsz, azt csak ő adhatja meg neked – felelte a tündér. – De tegyük

most félre ezt. A nevem Priya, örülök, hogy megismerhetlek, halandó. Remélem a te

társaságod élvezetesebb lesz, mint a legtöbb tündéré.

– A nevem Garos, és remélem, nem okozok csalódást.

Priya nem felelt, csak elnyúlt a férfi vállán, és tovább cirógatta az arcát. Garost meglepte

Priya közvetlensége. A házban látott aprónép visszafogott és távolságtartó volt vele.

Hirtelen szél támadt fel, és majdnem ledöntötte Garost a lábáról. Azonnal az égre tekintett,

és földbe gyökerezett a lába. Egy hatalmas azúrkék kígyó repült el az erdő felett. Nem voltak

szárnyai, mégis könnyedén úszott a levegőben, mintha csak vízben lenne. Garos azonnal az

övéhez kapott, de nem volt nála fegyver.

– Nem kell aggódnod miatta – kacagott Priya. – Hatalmas, de teljesen ártalmatlan.

– Micsoda ő? – hebegte Garos.

– Sylavan védelmezőinek egyike – magyarázta a tündér. – Mindaddig, míg tiszteletben

tartod az erdőt és annak lakóit békében hagy.

– És ha úgy dönt, fenyegetést jelentek?

– Akkor azelőtt végez veled, hogy egyáltalán felfoghatnád, mi történt – kacsintott Priya.

Garos felpillantott a hatalmas kígyóra, és biztos volt benne, hogy Priya nem túlzott. A

szörnyetegnek elég lenne egy mozdulat, és semmit se tehetne, hogy megakadályozza.

Megállt, és nekitámaszkodott egy fának. Az elmúlt néhány nap már túl sok volt neki.

Először megküzdött egy sosem látott szörnyeteggel, utána megtudta, hogy több világ is

létezik, és minden, amiről eddig azt hitte csak gyerekmese hirtelen valóságossá vált – egy

tündér otthonában ébredt, szárnyas tündérek és manók repültek és szaladgáltak a lábai között,

ráadásul mindezek koronájaként egy gigászi kígyó szeli át az eget, ami egy szemvillanás alatt

végezhetne vele.

Sosem érezte még magát ennyire kicsinek. A kígyó hatalmas zafír tekintete rásiklott, és az

ifjú összerezzent. Úgy érezte a hatalmas szempár belelát a lelkébe, minden gondolatát és

érzelmét tisztán látja, és bármikor megsemmisítheti. A verejték végigcsorgott az arcán,

nehezen kapott levegőt, és hálásan sóhajtott fel, amint a fenevad tekintete elsiklott róla.

Csupán egyetlen pillanatig tartott, mégis úgy érezte, mintha órák teltek volna el.

– Ez szörnyű volt – nyelt egyet.

– Halandó létedre jól bírtad – jegyezte meg Priya. – Nem estél össze, mint néhány tündér.

Ami viszont fontosabb, hogy az öreg véleménye szerint nem jelentesz fenyegetést az erődre.

– Ha másképp lett volna, akkor…

– Akkor megölt volna – fejezte be Priya. – Nagy kár lett volna érted.

Garos nyelt egyet, miközben a kígyó egyre távolabb került tőle, de tudta, hogy a tekintete

sokáig kísérteni fogja. Priya elrepült a szeme előtt, és belecsípett az orrába.

– Már vége – szólt halkan. – A tekintete egészen a lelked mélyéig hatol, és kiolvas belőled

mindent.

– Olyan volt, mintha megsemmisítene a tekintete, és semmit se tehetek ellene.

Priya bólintott, és szórakozottan tett egy kört körülötte. Garos követte a tündért az erdőhöz,

ahol ismét lesokkolta a fák gigászi mérete. Belépett az egyik fa mellé, és hirtelen megszédült.

Érezte, amint a testében csorgó mágia azonnal életre kelt, és olyan erővel tört a felszínre, mint

eddig még soha. Az ujjai lángoltak, és forogni kezdett vele a világ. A mágikus energia

szorította, ki akart törni és tombolni, akár egy hatalmas vihar.

– Garos – kezdte Priya, majd elkerekedett a tekintete. – Ez a mágikus energia…

– Hunyd le a szemed! – kiáltotta Garos.

– Hogy?

– Nem tudom magamban tartani – hadarta. – Ki kell engednem.

– Garos…

Garos megremegett, és sietve rajzolni kezdett. Priya érdeklődve figyelte őt, majd

meglepetésében elkerekedett a tekintete, amint meglátta a jelet.

– Nem tudom, mi fog történni – mondta Garos. – Jobb lenne, ha…

– Nem! – felelt a tündér határozottan. – Ha ez az erő felelőtlenül elszabadul annak komoly

következményei lesznek rád nézve. Akár végezhet is veled.

Az aranysárga jel megremegett, majd eltűnt. Garos kétkedve nézett Priyára. Képtelen volt

magában tartani ezt az erőt. Úgy érezte, minden egyes pillanattal erőteljesebben szorítja össze,

míg végül nem marad belőle semmi.

– Vissza kell mennünk – mondta Priya. – El kell távolodnod az erdőtől.

Garos botladozva igyekezett eltávolodni az erdőtől, mely továbbra is duzzasztotta a benne

kavargó erőket. Priya aggódva repült mellette, míg Garos összeomlott, és heves kiáltások

közepette összeesett. Ezúttal biztos volt benne, hogy saját mágikus ereje fog végezni vele.

13. fejezet

– Biztos vagy benne, hogy ez elég? – szólalt meg Priya. – Az ereje…

– Magam is tudom – kiáltott Tiriavel. – Ha tudtam volna, hogy van mágikus képessége,

akkor óvatosabb lettem volna.

Garos az ágyon feküdt, és egész teste lángolt. Nem tudott megmozdulni, beszélni vagy

akár kinyitni a szemét. Csak hallgatta a két tündér beszélgetését.

– Ha nem teszünk valamit a saját ereje fog végezni vele! – kiáltott Priya. – Használnod

kell…

– Ha megteszem azzal akár ronthatok is a helyzeten.

– Ezen nem tudsz rontani! Meg fogja ölni, ha nem csitítod le. Erre csak te vagy képes.

Garos hallotta, amint Tiriavel elhagyja a szobát. Priya közben megérintette az arcát, és alig

hallható hangon suttogott.

– Tudom, hogy hallasz – kezdte. – Megígérem, hogy életben maradsz, de az elkövetkező

órák során hatalmas fájdalmakat fogsz átélni. Ez a világ túlcsordul mágikus energiákkal,

melyhez a te világod nem fogható. A benned rejlő energia reagált erre, és a tested képtelen

elviselni a hirtelen ért változást. Ahhoz, hogy életben maradj Tiriavelnek el kell fojtania ezt az

erőt, mely fájdalmas folyamat, ám ez az egyetlen lehetőségünk, hogy megmentsük az életed.

Garos megpróbált válaszolni, de egyetlen hang se jött ki a száján. Nem érdekelte mekkora

fájdalommal járt, csak meg akart szabadulni a szorító érzéstől, mely minden pillanattal egyre

rosszabbá vált.

Lépéseket hallott. Bizonyára Tiriavel tért vissza. Érezte, amint leveszik az ingét, és valami

hideg és csípős folyadékkal rajzolni kezdenek a testére. Néhány pillanatig tartott csupán, és

ekkor elviselhetetlen fájdalom hatolt keresztül a testén. Úgy érezte magát, mintha több

milliónyi éles tű hatolna a testébe keresztülszúrva minden egyes sejtjén. A fájdalom végül

olyan erőteljes volt, hogy elvesztette az eszméletét.

Mikor felébredt túlcsorduló erejének nyoma sem volt. Kiszáradva érezte magát, a nyelve

olyan volt akár egy száraz bőrdarab.

– Vizet – nyögte.

Priya azonnal megjelent mellette, és egyetlen mozdulattal vizet varázsolt az ifjú szájába.

Garos nem gondolkodott rajta, miképpen volt mindez lehetséges csak mohón nyelte a hűs

folyadékot, míg tele nem érezte magát.

– Ezek szerint Tiriavelnek sikerült megmentenie – sóhajtott.

– Nem egyedül tette – morgott Priya.

– Igaz, köszönöm, kis tündérke – mosolygott Garos.

Priya felhorkantott, és elnyújtózott kis ágyában, mely a Garos ágya melletti

ablakpárkányon állt. Egy pillanattal később Tiriavel lépett be a szobába egy tálcát tartva,

melyen egy fakancsó állt. Ezüst haja lobogott körülötte, amint végigsuhant a szobán, és

megállt Garos ágya előtt.

Letette a tálat az asztalra, és leült az ágy szélére. Tekintetével alaposan végigmérte Garost.

Halványan elmosolyodott. Bármit is keresett rajta úgy elégedett volt az eredménnyel.

– Légy hálás Priyának – mondta. – Ha kieresztetted volna az erődet, akkor a kimerültség

nyomban megölt volna

Garos halkan felsóhajtott, és elfogadta a felé nyújtott poharat. A folyadék egyszerre volt

édes és savanyú. Borzalmas íze volt, de az utolsó kortyot is megitta. Tiriavel elégedetten

bólintott, és leült az ágy szélére.

– Honnan ismered azt a jelet? – kérdezte.

– A Birodalom Kardjai között tanultam – felelt. – Az igézetek elvégzésére használjuk.

Tiriavel elgondolkodott néhány pillanatra.

– Már értem, hogyan voltál képes megölni azt a szörnyeteget. Azt hittem, a fajod

alkalmatlan a mágia használatára.

– Nem tudom megmondani, hogyan működik a mágia a világomban – felelte Garos. –

Ezeket a jeleket a Birodalom Kardjai használják, ezen felül Asheroth Akadémiáján oktatják a

varázslókat. Ez minden, amit tudok.

– Az a jel egy rég elfeledett nyelvhez tartozik – magyarázta Priya. – Még a tündérek se

tudnak sokat róla. Hihetetlen, hogy a halandók világában egyszerű varázslatokra használják.

Garos csak annyit tudott a mágiáról, amit Sai tanított neki, de a két tündér szavai alapján ez

elenyésző tudás volt. Sai tanításai során megtanulta, hogy a Birodalom Kardjai kevés

jelentőséget tulajdonítottak magának a mágiának. Csakis harcban való hasznukat tartották

szem előtt.

– Mi történt velem az erdőben? – kérdezte. – Sosem éreztem még ahhoz hasonlót. Olyan

volt, mintha fel akarnék robbanni.

– Reméljük, nem is fogsz – felelt Tiriavel. – A mágikus erőd megvadult. Túl nagy hatással

volt rá az erdő, és a tested nem bírta. Sylavan erdeje erős mágiával van átitatva, mivel

közvetlenül a Lélekfolyóból meríti erejét. Egy halandó képtelen elfojtani az erejét.

– Kész szerencse, hogy két tündér is segítségemre sietett – mosolygott Garos. – Meddig

kell az ágyban maradnom?

Mindkét tündér elmosolyodott meglepetésében. Tiriavel töltött még egy pohárral a savanyú

italból.

– Idd ezt meg – mondta. – Aztán oda mehetsz, ahova akarsz. Priya, figyelj rá, hogy az

utolsó kortyot is legyűrje.

– Úgy lesz – vigyorgott a kis tündér, és ördögi mosolyt villantott Garos felé. – Egyetlen

csepp sem fog kárba veszni.

Tiriavel megrázta a fejét, majd kilibbent az ajtón kettesben hagyva őket. Priya betartotta

ígéretét, és árgus szemekkel figyelte, ahogy Garos az utolsó kortyot is legyűri abból a

borzalmas italból.

– Nos, most hogy tetszenek a tündérkéid? – kérdezte Priya.

– Szóval emiatt csináltad? – mosolyodott el Garos. – Legközelebb kétszer is

meggondolom, kit nevezek tündérkének.

– Helyes – bólintott a lány elégedetten.

Garos megpróbált felkelni, de Priya azonnal rápirított.

– Még túl korai – mondta. – Ugyan sikerült megelőzni, de az erőd még nem tért vissza.

– Vagyis megint napokig itt kell feküdnöm? – sóhajtott Garos. – Mi értelme egy új

világban lenni, ha csak az ablakból bámulhatom.

– Ne aggódj, én itt maradok társaságnak.

Garos hátradőlt az ágy támlájának, és vetett egy pillantást a kék égre. Túl sok ismeretlen

várta ebben a világban. Egy erdő majdnem megölte őt, ha ezt elmesélné Rorynak barátja hasát

fogva röhögne. Már ha elhinné neki. Az sem volt biztos, hogy valaha viszontláthatja őket.

Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy hátralévő életét itt fogja leélni Elainerben.

– Mikor nyílt utoljára rés? – kérdezte.

Priyát meglepte a kérdés.

– Előtted még semmi sem jött át.

Garos tartott tőle, hogy ezt a választ kapja, mégis reménykedett benne, hogy a világok

közötti átjutás könnyebb, mint azt sejtette, ám Priya válasza minden reményét eloszlatta.

– Van bármi lehetőség arra, hogy hazatérjek? – kérdezte halkan tartva a választól.

– Biztos léteznek olyan erős tündérek, akik képesek ideiglenes rést nyitni a világodba, de

velük nem akarsz találkozni – felelt Priya. – Ha Tiriavel nem tud segíteni neked, akkor senki

sem.

– Értem…

A tény, hogy sosem térhet haza lesújtó volt. Társai az elmúlt években jó barátaivá váltak.

Néha úgy érezte egy második családot talált meg bennünk, és most egy átkozott véletlen miatt

elvesztette őket, és egy teljesen új világban találta magát.

Sok idő telt el, a társai mostanra talán már le is mondtak a kereséséről, és jelentették az

eltűnését Varsnak. Nem volt egyedülálló eset, hogy valaki elmeneküljön egyetlen szó nélkül.

Bizonyára Vars zendülésnek könyvelte el a történteket.

Fintorogva sóhajtott. Ha megtalálják az őz szétroncsolt maradványait, és a vért, akkor talán

arra fognak következtetni, hogy meghalt. Be kellett ismernie magának, hogy ennek sokkal

jobban örült, mintha mindenki gyávának bélyegezné meg, aki megszökött a kihívások elől.

– De semmi sem biztos – szólalt meg Priya látva Garos bánatát. – Ez a rés is

meglepetésként ért minket. Bármikor megjelenhet egy következő.

– Tiriavel érezte, amikor átjöttem?

– Hatalmas mágikus vihar volt – felelt a tündér. – Bármit is öltél meg, hatalmas erő idézte

meg.

– Megidézte? – lepődött meg. – Vagyis nem véletlenül került oda?

– Még Tiriavel sem tudja, miféle szörnyeteg volt.

Garos elképedve meredt kifelé az ablakon. Számára természetes volt, hogy nem tudott a

szörnyetegről semmit, de az megdöbbentette, hogy még egy majd ezeréves tündér sem tudott

róla semmit.

– Miért küldött volna bárki egy szörnyeteget a Halandók világába? – morfondírozott. –

Theros-szigeten csak a Birodalom Kardjai éltek, de egy másvilági hatalomnak nem lett volna

oka megtámadni őket.

– Talán nem ők voltak a célpont – vélekedett Priya. – A rés megnyitásához hatalmas erőre

van szükség. Talán a helyet már nem tudta irányítani.

– Túl keveset tudunk – morgott elégedetlenül. – Ha a társaim veszélyben vannak, akkor

mihamarabb vissza kell jutnom.

Tehetetlenségében legszívesebben felordított volna. Ha egy szörnyeteg feltűnt, akkor akár

több is átléphetett azon a résen, és az hatalmas veszélybe sodorhatta mit sem sejtő társait. Ő

pedig nem tehetett értük semmit.

– Most nyugodj meg – mondta Priya. – A legfontosabb, hogy visszanyerd az erődet.

***

Napok teltek el, és Garos teljesen visszanyerte az erejét, de a házat még mindig nem hagyta

el. Faggatta Tiriavelt, miként tudna hazajutni, de a tündér nem tudott választ adni.

Garos lassan kezdte feladni, hogy valaha hazakerül, de a gondolat, hogy a barátait veszély

fenyegetheti továbbra sem hagyta nyugodni. Tiriavel közben, hogy elvonja figyelmét elkezdte

tanítani. Garos odafigyelt a tündér szavaira, és igyekezett minden tudást mélyen magába

olvasztani.

A nő elsősorban a gyógyítás művészetére oktatta. Hatalmas kertjében rengeteg

gyógynövény volt, melyek közül Garos gyanította, hogy csak kevés található meg a halandók

világában. Mégis örömmel hallgatta Tiriavelt, akinek szavaiból hamar ráébredt, hogy a nő

számára ez a kert sokkal többet jelent puszta növényeknél. Számára ez élete munkája volt.

Talán a gyermekeinek tartotta őket, akik szeretetét virágaikkal és terméseikkel hálálták meg.

– Hol éltél az erdő előtt? – kérdezte Garos.

– A Kristály-tenger partján álló hatalmas városban Nyrasalban – felelt Tiriavel. – Pompás

város, ahol éjszaka az utak kristályfénnyel világítanak, és tornyaiból a szemed elé tárul a

tenger szépséges azúr színe. A hatalmas parkok pedig mindig szivárványszínűek voltak a

számtalan sosem hervadó és mindig nyíló virágok tengerétől.

– Csodálatosan hangzik – jegyezte meg Garos. – Miért hagytad el, ha ennyire boldog voltál

ott?

– A boldogságot könnyű megrontani – fintorgott a tündér. – Hatalmas varázserővel

születtem, de nem vagyok nemes. Egyiküknek pedig felkeltette érdeklődését az erőm és

szépségem. Azt akarta, hogy adjam oda neki magam, de én elutasítottam. Ezután az életem

megváltozott, és nem volt más választásom, mint elhagyni a várost.

– Úgy látszik, vannak dolgok, melyek minden világban ugyanolyanok – jegyezte meg

Garos fanyarul. – De úgy tűnik megtaláltad a boldogságodat.

– Valóban – bólintott mosolyogva. – Az aprónép között mindenki egyenlő, és ez a

hatalmas erdő mindig békés és csodálatos.

– Míg meg nem jelenik egy vérben úszó ember – tette hozzá Garos mosolyogva.

– Bevallom, mikor megláttalak megrémültem – felelte a nő. – Azt hittem, az erdő akart

végezni veled, de aztán megláttam, hogy ember vagy. Ekkor lepődtem meg hosszú életem

során harmadszor. Azonnal a házamba hoztalak, és elláttam a sebedet. Azonnal tudtam, hogy

egy olyan lény tette, aminek egyikünk világában sincs helye.

– Démon volt? – kérdezte.

Azóta érdekelte a lény eredete, hogy felébredt, de Priya szavai után ez az érdeklődés egyre

csak nőtt.

– Nem tudom – sóhajtott Tiriavel. – Ahogy mondtam, te vagy az első másvilági lény,

akivel találkoztam. Ám a démonok világa is sokrétű, akárcsak az enyém vagy a tiéd. Az a

szörnyeteg nem kizáróan csak a Démonvilágból származhatott.

Erre a válaszra számított, mégis remélte, hogy Tiriavel többet fog tudni. Felsóhajtott, és

letörölte az izzadságot a homlokáról, és folytatta az ágyások gyomlálását. Órák óta dolgoztak

a furcsa bíborszirmú virágok között.

Az ezüsthajú tündér mosolyogva figyelte egy hatalmas lombos fa tövében ülve. Jobb

kezében egy pohár bort tartva figyelte a dolgozó ifjút. Az apónép körülötte lebzselt lesték

minden kívánságát. Távolabb a kert végében egy hatalmas farkasra emlékeztető lény figyelte,

melynek háta zöld volt, mintha moha nőtt volna rajta.

Garos megtorpant egy pillanatra. A farkas végignézett rajta, és elfutott az erdő felé. Garos

vetett egy utolsó pillantást a farkasra, mielőtt visszafordult volna a növényekhez. Mostanra

úgy érezte, hozzászokott Elainer furcsaságaihoz, és az idegen varázslatos lények nem

sokkolták oly mértékben, mint mikor először sétált le az emeletről.

Szeretett volna minél többet megtudni erről a világról, ami valószínűleg új otthonává vált.

Látni akarta a Tiriavel történeteiben sokszor megjelenő Kristály-tengert, Nyrasalt, amihez

fogható várost ember sosem látott. Ám Tiriavel minden alkalommal emlékeztette, hogy a

tündérek nem fogadnák el egy halandó ember jelenlétét közöttük, illetve mivel az erdő

mágiával átitatott fáinak közelségét nem tudja elviselni így már azelőtt végezne vele saját

mágiája, hogy elhagyta volna az erdőt.

További napok teltek el, és Garos rövidesen ráébredt, hogy egyre kevesebbet gondol az

otthonára, és egészen megszerette ezt a világhoz. Az aprónép tagjai teljesen hozzászoktak

jelenlétéhez, és már egyikük tekintetében sem látott szemernyi félelmet sem. A növények

gondozása és neveinek megtanítása után Tiriavel hozzálátott, hogy megtanítsa miként tudja

irányítani a testében folyó mágiát, és miképpen tud majd ellenállni ezen világ erős mágikus

jelenlétének.

***

Az ifjú lehunyta szemét, és hagyta, hogy a Saitól tanult módon a mágia elárassza az egész

testét. Beengedte, és az energia átáramlott rajta, akár egy folyó. Egy pillanatra megremegett.

Ismét úgy érezte, hogy ereje átveszi felette az irányítást, és kitör belőle.

– Elég – állította meg Tiriavel. – Nem hagyhatod, hogy kontroll nélkül áramoljon elő az

erőd. A halandók világában talán ez megfelelő módszer volt, de itt a túlcsorduló erő meg fog

fojtani, ha felelőtlenül ereszted ki.

– Akkor mit kéne tennem? – kérdezte Garos fáradtan. – Ez az egyetlen mód, ahogy képes

vagyok rá.

– Meg kell tanulnod, hogy csak annyit vegyél elő, amennyire szükséged van – magyarázta

Tiriavel. – Jelenleg úgy használod, hogy hagyod átáramolni magadon az egészet, és kimersz

belőle annyit, amennyire szükséged van. Mintha egy folyóban állnál, ahol körülötted zubog a

víz, és te egy vödörrel akarsz kimerni belőle magadnak. Ha túl erős a sodrás elsodor, és

megfulladsz. Úgy kell tenned, mintha egy kútból akarod kimerni a vizet. Csak annyi vizet

húzol fel amennyire szükséged van, minden más érintetlen marad.

Garos bizonytalanul bólintott, majd lassan kifújta a levegőt, és ezúttal megpróbált úgy

hozzányúlni az erejéhez, ahogy azt Tiriavel elmondta. Igyekezett úgy tenni, ahogy Tiriavel

kérte, de nehezebbnek bizonyult, mint az gondolta. Mágikus erejének kordában tartása sokkal

nagyobb koncentrálást igényelt, mint arra számított. Az erő, amit kisajtolt pedig messze

elmaradt eddigi igézetéitől. Tiriavel azonban nem engedett. Amint úgy érezte, hogy ereje

túlcsordulni megállította őt, és előröl kellett kezdenie az egészet.

Napokig folytatódott ez az értelmetlennek tűnő gyakorlás, mikor végre sikerrel járt. Az

aranysárga fény pedig nagyobb erővel tört fel, mint eddig bármikor. Elképedve figyelte,

ahogy a sötét éjszaka egy pillanatra világos nappallá változik.

– Remek – dicsérte Tiriavel. – Sokkal erősebb, mint amire számítottam.

– Sosem volt még ilyen erős – mosolygott Garos. – Ez Elainer miatt van, vagy a

gyakorlásunk erősítette fel?

– Azt hiszem, mindkettő – mondta a tündérnő. – Tagadhatatlan, hogy Elainer sokkal

gazdagabb mágiában, mint a Halandók világa, de ezzel a módszerrel erőteljesebben leszel

képes használni az erődet akkor is, ha egyszer sikerül hazajutnod.

– Ha egyszer sikerül – ismételte, és felsóhajtott. – Egyre ritkábban gondolok rá.

– De vissza akarsz menni, igaz?

– Már nem vagyok olyan biztos benne.

Szavai önmagát is meglepték. Ugyan mostanra hozzászokott ehhez az élethez, mégis

meglepetésként érte, hogy valóban képes lenne maga mögött hagyni a barátait, és végleg itt

maradni.

– Azt hittem, vissza akarsz térni a társaidhoz – szólalt meg Tiriavel. – A családod is

bizonyára visszavár.

– Mostanra halottnak vagy szököttnek nyilvánítottak – felelte komoran. – A családom

pedig… nos, ők halottnak hisznek.

– Mi történt?

– El akartak küldeni otthonról, ami nem meglepő tekintve, hogy egy mihaszna kölyök

voltam, aki csak ivott és dugott. Anyám azonban túl messzire ment, mikor azt mondta

apámnak, hogy meg akarom rontani a húgomat. Mintha valaha is megfordulna a fejemben!

– A tündéreknél a szerelem és a testiség teljesen elfogadott a testvérek között – jegyezte

meg Tiriavel nyugodt arccal.

– Hogyan? – lepődött meg Garos. – De hiszen az…

– Természetellenes? – fejezte be Tiriavel kérdőn. – Ha figyelmen kívül hagyjuk a

társadalmi különbségeket, akkor gyakorlatilag szerelemben teljesen szabadok vagyunk.

Legyen nő vagy férfi minden rajtatok múlik.

– Ez igen érdekes gondolat – jegyezte meg Garos. – De esetemben teljesen lényegtelen.

– Elvesztetted a reményt, hogy hazatérj? – kérdezte Tiriavel.

– Inkább hozzászoktam, hogy itt élek veletek – mosolygott.

A hatalmas erdőre pillantott.

– Talán egy nap megtanulom kontroll alatt tartani az erőmet, és láthatom a világod.

– Talán – mondta a nő halkan.

Hallotta a nő hangjában megbúvó szomorúságot. Halvány mosoly jelent meg az arcán.

Ezek szerint nem ő volt az egyetlen, aki hozzászokott a mostani életéhez.

– Mára ennyi elég volt – szólalt meg Tiriavel.

Odabent keveset beszéltek. Tiriavel csendben elkészítette a vacsorát, miközben Garos azon

tanakodott, hogy megfejtse, mi járhat a fejében. Látta rajta, hogy aggódik valami miatt, de

annak okára nem tudott rájönni. Talán attól félt, hogyha megtanulja használni az erejét, akkor

elhagyja.

Belekortyolt a gyümölcsös borba, és odalépett a tündér mellé.

– Sajnálom, amit odakint mondtam – szólt halkan. – Ha akarod, sosem megyek el.

– Nem erről van szó – nézett rá a nő. – Sajnálom, hogy hazudtam neked.

– Miről beszélsz?

– Valójában a rés nem zárult le teljesen. – felelt, és elfordította tekintetét. – Bármikor

hazaküldhettelek volna.

Garos szóhoz se jutott meglepetésében.

– Miért? – kérdezte. – Miért hazudtál?

– Hosszú ideje magányos voltam – mondta Tiriavel a könnyeivel küzdve. – Az aprónép

tagjai mellettem vannak, és a szellemek társasága is kellemes, de egyetlen fajtársamat se

láttam évszázadok óta.

– Én nem vagyok tündér! – kiáltott Garos haragosan. – Nem volt jogod itt tartani!

– Tudom, és kérlek, bocsáss meg nekem – Tiriavel szeméből mostanra könnyek

patakoztak. – Ha akarod, most azonnal hazamehetsz.

Garos nem felelet. Dühös volt, de meg is értette őt. Ha ő került volna ilyen helyzetbe

valószínűleg ugyanezt tette volna. Felemelte a kezét, mire Tiriavel összerezzent, de Garosnak

eszébe se jutott, hogy megüsse. Ehelyett a karjaiba zárta a síró tündért.

– Megértem, miért tetted, és megbocsájtok érte – suttogta. – Ez a hónap rengeteg

boldogságot hozott nekem, és azt hiszem, belenyugodtam, hogy itt élek veled. Sőt azt hiszem,

örülök is neki.

Tiriavel meglepetten nézett fel rá.

– Örülsz, hogy hazudtam neked, és itt tartottalak?

– Ha nem hazudtál volna, akkor most nem lennék itt, amit nagyon sajnálnék. Nem

tanultam volna meg irányítani az erőmet, nem hallgathattam volna azokat a csodás

történeteket, és nem ismerhettelek volna meg.

Tiriavel rámosolygott, és sietve letörölte könnyeit.

– Ezek szerint itt akarsz maradni? – kérdezte.

– Ha nem zavarok – felelt.

Leült az asztalhoz, és várta, hogy Tiriavel elkészítse a vacsorát. Kissé még mindig dühös

volt a tündérre, de a mostani mosoly az arcán minden haragját elszívta. A nő gyűlölhette

magát, amiért hazudott neki, mégsem volt képes elmondani neki az igazat, és haza küldeni.

Elképzelni sem tudta, mennyire egyedül érezhette magát.

Evés után felment a szobájába, és leheveredett az ágyra. Órákig csak bámulta a

mennyezetet, és arra gondolt, hogy döntésével milyen élet is várhat majd rá. Barátai közel

kerültek hozzá, de mostanra halottnak vagy eltűntnek gondolják. Mindkét esetben lemondtak

már róla. A családja Änselben pedig évek óta halottnak gondolja. Végiggondolva a

lehetőségeit, cseppet sem tűnt olyan rossznak egy gyönyörű tündérrel maradni egy varázslatos

világban, ami csak arra várt, hogy felfedezze.

– Így lesz a legjobb – sóhajtott. – Mindenkinek jobb, hogy itt vagyok.

Erre gondolva hunyta le a szemét, és adta át magát az álmainak.

– Garos – szólalt meg valaki mellette.

Kinyitotta a szemét, és Priya repült az arca előtt.

– Siess, és gyorsan öltözz fel! – mondta.

– Mi történt? – értetlenkedett.

– Erre most nincs időnk – felelt a tündér sietve. – Gyorsan öltözz. El kell menned.

Garos nem értette egyetlen szavát sem, de Priya viselkedéséből azonnal tudta, hogy valami

nincs rendben. Pillanatok alatt felöltözött, amikor fény gyúlt a kinti sötétségben, és öt alakot

pillantott meg a ház előtt állva. Mindannyian tündérek lehettek, és mindegyikük keze kardjuk

markolatán pihent.

– Mi történt? – ismételte meg a kérdést. – Kik azok a tündérek odakint?

– Tiriavelhez jöttek, de nem láthatnak meg téged – felelte Priya.

– Ha Tiriavelhez jöttek, akkor miért állnak ott harcra készen? – kérdezett vissza idegesen.

Priya megállt egy pillanatra.

– Harcra készen? – kérdezett vissza.

– Igen – bólintott Garos miközben lesiettek a lépcsőn. – Harcosnak képeznek ki, így

felismerem, ha valaki küzdelemre készül. A testtartásuk, és ahogy kezüket a lehető

legközelebb helyezték fegyvereikhez.

– Akkor Tiriavel – szólalt meg Priya aggódva.

Garos leért a konyhába, és kihúzva a fiókot késeket vett ki belőle. A pengéket

belecsúsztatta az övébe, két kisebbet pedig inge ujjába rejtett.

– Mit csinálsz? – kérdezte Priya. – Azok odakint tündér harcosok. Egy halandó nem

küzdhet meg velük.

– Azt mondod, hagyjam Tiriavelt magára, és meneküljek el? – hitetlenkedett. – Ha olyan

kivételes harcosok, akkor ő egyedül legyőzheti őket?

– Hatalmas mágikus ereje van.

– Harcolt valaha? – kérdezett vissza Garos. – A többiek képzett harcosok, ha öten

egyszerre rátámadnak, akkor esélye sem lesz. Segítenem kell neki. Ha csak annyit tudok

tenni, hogy elvonom egy kis időre a figyelmüket, azzal elég időt hagyok neki, hogy végezzen

velük.

– Biztos ezt akarod? Egyetlen hiba, és végeznek veled.

– Igen – bólintott. – Kétszer is megmentett, nem hagyhatom cserben.

Priya elmosolyodott.

– Ha így akarod, akkor segítek.

– Először is az aprónép nem avatkozhat bele – magyarázta Garos. – El kell rejtőzniük az

erdőben.

A kis manó jelent meg előtte morgó arccal.

– Nem menekülünk el, ha az úrnőnk veszélyben van – mondta ellenállást nem tűrő hangon.

– Ha maradtok, akkor Tiriavelnek a biztonságotokkal kell törődnie, és nem tud a harcra

figyelni, ami akár az életébe is kerülhet. Talán ezt akarjátok?

Az apró lények egymásra bámultak, majd fogcsikorgatva engedelmeskedtek az ifjú

kérésének.

– Mi mit fogunk tenni? – kérdezte Priya izgatottan.

– Eltereljük a harcosok figyelmét – felelt Garos. – Kimegyünk, és szétválunk. Te menj a

fák közé, és rejtőzz el biztonságban. Én a másik oldalon közelítem meg őket. Ha meglátod az

első varázslatomat, számolj el tízig és támadj te is. Utána pedig, menekülj el, amilyen gyorsan

csak tudsz.

– De…

– Bízz bennem – mondta Garos. – Tedd, amit mondtam, és minden rendben lesz.

– Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? – kérdezte Priya.

– Harcosnak képeznek ki – felelte mosolyogva. – Megtanultam harcolni, és habár sosem

harcoltam még tündérek ellen, de ha sikerül meglepnünk őket, akkor győzhetünk. A

meglepetés ellen a legjobb harcos is tehetetlen.

– Remélem, sikerülni fog.

– Sikerülni fog, de most menned kell.

Amint Priya elment várt néhány pillanatot, és ő is útnak indult. Hangtalanul osont ki a

hátsó ajtón, és a sötétségben maradva.

Tekintetét közben nem vette le Tiriavelről, aki nyugtalanul állt a harcosok előtt. Nem tűnt

harcra készen, sőt ahogyan ott állt Garos biztos volt benne, hogy eszébe sem jutott, hogy

esetlegesen harcolnia kell velük.

Ha rátámadnak, nem fogja túlélni.

Megérkezett a kert széléhez. Nem mert közelebb menni az erdőhöz. Ha a mágikus ereje

ismét irányíthatatlanná válna, azzal végezne Tiriavellel. Előhúzott egy kést az övéből, és

várakozott.

– Tudjuk, hogy nem vagy egyedül – szólalt meg a középső tündér. – Vezesd elő a

vendéged.

– Egyedül vagyok – felelt Tiriavel. – De ha másképp volna, ahhoz sincs semmi közöd,

Obelos.

– Vigyázz a szádra, asszony! – kiáltott a középső mellett álló férfi, és megszorította kardja

markolatát. – Talán hatalmas erőd van, de akkor is csak egy közönséges tündér vagy.

– Elég ebből, kölyök – fordult felé Tiriavel. – Nincs semmi keresni valótok az

otthonomban, szóval tűnjetek el.

Garos megérezte, amint Tiriavel egy pillanatra szabadjára engedte erejének egy részét. A

mágikus erő hulláma olyan hatalmas volt, hogy úgy érezte elsöpri. Talán tévedett, és a nő

ereje önmagában elegendő, hogy végezzen a harcosokkal.

Vele ellentétben azonban a tündéreket nem sokkolta ennyire az ereje. Obelos márványos

arcán mosoly jelent meg.

– Mindig élvezet érezni mekkora hatalmad van – mondta nyugodtan. – De ez nem az az

energia, amiért jöttünk.

Garos lemerevedett. Miatta jöttek, érezték a hetekkel ezelőtti kitörését. Dühösen szorította

meg a kés markolatát. Ezek szerint miatta zargatják Tiriavelt.

– Add át őt – folytatta Obelos. – Mindenkinek jobb lesz úgy.

– Elég! – kiáltott Tiriavel. – Nincs itt senki más.

– Sajnálom, Tiriavel, de nem hagysz más választást – sóhajtott Obelos, és intett a társainak.

– Kutassatok át mindent! Semmit se hagyjatok ki.

Garos ezt a pillanatot választotta a támadáshoz. A kezében lévő kést elhajította, és azonnal

igézni kezdett.

– Fulguris – szólt.

A kék-fehér villám kicsapott az ujjai közül csípős bizsergetést hagyva maga után. A kés a

hozzá legközelebbi harcos oldalába fúródott. A villám a harcosok közé csapódott. Egyikük

felkiáltott a fájdalomtól, ahogy a villám csápjai végigfutottak a testén.

– Ne! – kiáltott Tiriavel.

A tündérek válaszcsapása hamar elérkezett. A lángcsóva pontosan ott fröccsent szét, ahol

egy perccel ezelőtt még Garos állt, azonban ő már nem volt ott. Újabb kést húzott elő, és

hajította a legközelebbi harcos felé. Ezúttal egy tündér karját találta el.

Ekkor szabadult el Priya varázslata. Karnyi hosszú jégdárdák tucatjai repültek a harcosok

felé. Egyiküket azonnal felnyársalta, míg Obelos egy tűzfalat emelt és megállította a jeges

dárdák zivatarját.

A hatalmas lángtömeg egyre terjedt. Garos remélte, hogy Priyának sikerült elmenekülnie.

Közben megpillantott a fák között várakozó újabb harcosokat. Legalább tucatnyian voltak, és

csak vezetőjük parancsára vártak, hogy támadásba lendüljenek.

– Mit művelsz, Tiriavel?! – kiáltott Obelos. – A kis vendéged úgy látszik, nem akarja

békésen megoldani ezt.

– Menj el, Obelos – kérte Tiriavel.

– Pontosan tudod, miért vagyok itt! – őrjöngött a férfi. – Te az enyém vagy, és mindenki,

aki az utamba áll hamuvá válik. Hallod, átkozott, nem tehetsz semmit, hogy túléld ezt az

éjszakát. Öljetek meg mindenkit, akit csak láttok. Nem érdekel, hogy tündér, aprónép vagy

szellemlény. Mindenkit végezzetek ki!

A fák között állók kivont karddal léptek elő, és rendezett sorokban közeledtek a ház felé.

– Ehhez nincs jogod, Obelos! – kiáltott Tiriavel. – Ez az otthonom, itt nincs semmi

keresnivalód!

– Nyrasal úrnőjének fia vagyok – felelt a férfi. – Ahhoz van jogom, amihez csak akarom.

Meg volt az esélyed, de nem éltél vele. A barátod pedig jobbnak látta, ha megtámadja a

harcosaimat.

Garos újbóli villáma a harcosok sorába csapódott, és ledöntötte őket a lábaikról. Garos

elmosolyodott. Élvezte, hogy ebben a világban sokkal nagyobb ereje van, mint odahaza, és

szándékában állt ki is használni.

Két újabb villámot szabadított rá a harcosokra, mielőtt szembetalálta volna magát

egyikükkel. A férfi kardja villámgyorsan sújtott felé, és csupán gyors reflexeinek köszönhette,

hogy nem hasította ketté. A két kés gyorsan mozgott a kezében, de nem vehette fel a versenyt

a tündér gyorsaságával. Váratlanul egy jégfal jelent meg kettejük között, mely apró

szilánkokra törve üvegszilánkokként szabadult rá a meglepett tündérre szétszabdalva arcát. A

férfi felkiáltott fájdalmában elég időt adva Garosnak, hogy egy gyors mozdulattal elvágja a

torkát.

Kezében immár a tündér kardjával haladt tovább a csatatérré változott tisztáson.

Oldalra nézett, ahol Tiriavel harcba kezdett Obelosszal. Kettejüket látva azonnal ráébredt,

hogy egy pillanatig se bírná a harcot ellenük. A varázslatok folyamatosan záporoztak. Tűz,

jég és villámok heves zivatara csapódott egymásnak.

– Ostobaság azt gondolni, hogy egy közönséges tündér képes felvenni a versenyt ellenünk

– szólalt meg az előtte álló harcos. – Sikerült meglepned minket, és megölted négy társamat,

de szemtől szembe a közelünkbe sem érsz. Készülj fel a halálodra.

– Először is – mosolyodott el Garos. – Nem tündér vagyok.

Támadásba lendült, és minden mozdulatot alkalmazott, amit csak Vars tanított neki, de

nem sikerült megsebeznie a tündért. A férfit ugyan sikerült meglepnie szavaival, de

villámként mozgó karját nem tudta lelassítani.

– Larnel! – kiáltotta váratlanul.

A sötétben felvillanó fény egy pillanatra megvakította ellenfelét, és neki nem is kellett

ennél több. A kardot markolatáig belenyomta a harcos mellébe.

– Másodszor pedig, ha erővel nem tudsz győzni, akkor használj minden mást amit csak

tudsz. Nem számít, hogyan győzöl, mivel te maradsz életben, te mesélheted el, miképp is

történt.

A tündér tekintete elkerekedett hitetlenségében mielőtt oldalra dőlt volna, akár egy zsák.

Csak két tündérrel küzdött meg mégis úgy érezte, mintha egy teljes csatát harcolt volna végig.

Ellenfelei pedig újból megközelítették, ám ezúttal hárman voltak. Garos végignézett a két nőn

és a férfin, akik villogó tekintettel, türelmetlenül várták, hogy végezhessenek vele.

– Valóban azért akartok megölni itt mindenkit, mert az a szerencsétlen nem tudta

megfektetni, Tiriavelt? – kérdezte fáradtan.

– Hogy merészeled urunkat sértegetni! – kiáltott a baloldali feketehajú nő.

Égkék tekintetét és macskaszerű vonásait látva Garos nagyon sajnálta, hogy meg kell majd

ölnie.

– Sajnálom, de nekem semmit sem jelent Nyrasal úrnőjének fia – felelte. – Nyarasal úrnője

ennyire hatalmas volna ebben a világban?

Utolsó mondatával sikerült mindhármukat meglepnie.

– Nyrasal úrnője a leghatalmasabb tündér a Kristály-tengertől északra, és neked fogalmad

sincs, ki ő? – szólalt meg a férfi. – Honnan a fenéből jöttél?

– Nos, ez egy hosszú, de igen érdekes történet – felelt Garos. – Valójában ott tértem

magamhoz a fák között, miután megöltem egy másvilági szörnyeteget. A nevem Garos

Yaelin, ha meg akarnátok jegyezni eme rövid időre.

– Másvilági szörnyeteg – nevetett a férfi. – Képtelenségeket beszélsz.

Garos egy mosollyal felelt, és felemelte kardját.

– Úgy látom, beszélgetésnek nincs több helye – jegyezte meg nyugodtan. – Ki lesz az első?

Vagy mindhárman egyszerre támadtok?

– Túl nagyképű vagy! – morgott a férfi, és előrelépett. – Én egyedül fogok végezni veled.

Garos fejet hajtott, és várakozón tartotta kardját, miközben balját hátratette, és

megszorította utolsó magánál tartott kését. A férfi lassabb volt, mint eddig ellenfele. Talán azt

gondolta, könnyen végezhet vele. Garos azonban miközben kivédte a támadást eldobta a kést

egyenesen a férfi támasztó térdébe, és erőteljesen bele is rúgott. A férfi azonnal összecsuklott,

ő pedig egy nyugodt vágással elmetszette a torkát.

– Nincs benned semmi becsület – köpött felé a feketehajú nő.

– Talán hagynom kellett volna, hogy megöljön? – kérdezte Garos. – Túl sokan vagytok, és

Tiriavel képtelen mindenkit feltartani. Ha meghalok, ti legyőzitek, és az a ficsúr annyiszor

erőszakolhatja meg amennyiszer csak akarja.

– Az urunk sosem…

– Tiriavel nemet mondott – szakította félbe Garos. – Többször is, ha jól tudom. Ő mégis

úgy jött ide, mintha az övé lenne. Te mit tennél, ha az a férfi, akit gyűlölsz újra és újra

megpróbálna magáévá tenni?

– Ez nem…

– Nem ugyanaz, mert egy nemes teszi? – vonta fel a szemöldökét Garos. – Szóval, ha egy

undorító semmirekellő fickó akarna megdugni, hagynád, mert egy nemes?

A nő nem felelt, de Garos pontosan tudta, mi járhat most a fejében. Enyhe diadalt érzett,

amiért sikerült összezavarnia Obelos egy hűséges csodálóját, ám ez hamar elszállt, amint

megpillantotta a többi harcost, amint gyűrűt vonnak köré.

– Az urunk parancsára nem kegyelmezünk – mondta egyikük büszke mosollyal az arcán.

Garos körbenézett, és szomorúan látta, hogy nincs kiút. Tökéletesen bekerítették, nem

menekülhetett sehová.

– Itt a vége, Garos Yalein – mondta a feketehajú.

– Úgy látszik, ez nem volt elég – sóhajtott. – Pedig biztos voltam benne. Nos, ki lesz az

első?

– Magad mondtad, hogyha becsülettel harcolunk, de elbukunk, akkor jobb, ha félretesszük

– felelt a nő elmosolyodva.

– Ez igaz – bólintott.

Maga elé emelte kardját, és várta az elkerülhetetlen véget. Az első tündér nekirontott, ő

pedig meglepő gyorsasággal volt képes hárítani a pengét. Meglepetésében habozott egy

pillanatra, mely majdnem az életébe került.

Felemelte kezét, és villámgyorsan igézett, annak ereje pedig sokkal nagyobb volt, mint

eddig bármikor. A hatalmas villámcsapás kettészakította az előtte álló harcost. Gyorsasága,

ereje és reflexei is megnőttek. Váratlanul képes volt felvenni a tempót a tündérekkel.

Egymás után csapott össze a tündérekkel. Folyamatosan támadt és igézett, egyetlen

pillanatnyi időt sem hagyott a tündéreknek. Maga sem akarta elhinni, hogy egymaga sakkban

tart egy tucatnyi képzett tündérharcost.

A terve ugyan katasztrófával végződött, de váratlanul feltámadt erejével könnyedén

küzdött meg a tündérekkel. A harcosok hátrálni kezdtek, kezeiket sebesülésükre szorították,

és elrettenve látták, hogy Garost csak néhány karcolás ért.

– Képtelenség – szólalt meg a feketehajú. – Ilyen hatalma nem lehet egy halandónak.

Garos megállt egy pillanatra. Nehezen kapott levegőt, mintha hirtelen feltámadt ereje

felemésztené. Kezei remegtek, és egy lélegzetvételnyi időre minden elsötétedett előtte.

Váratlanul minden narancsos fénybe borult. Garos rémülten fordult a ház felé, mely

lángokban állt. Tiriavel a tűz mellett állt, vele szemben Obelosszal és három másik

tündérmágussal.

– Nincs erre időnk. – Mogorván suhintott a pengével. – Fogalmam sincs, mi történik

velem, de nincs rátok időm. Tűnjetek el innen, és akkor életben maradtok.

– Ne légy annyira eltelve magadtól! – fröcsögte az előbbi nagyszájú férfi. – Csak

megleptél minket. Képtelenség, hogy egy hozzád hasonló senki…

– Fulguris! – felelte.

A villámcsapás a mellkasán érte a férfit, aki felordított, ahogy a hirtelen hő ráolvasztotta a

ruhát a bőrére. Füstölve omlott össze. Garos ismét megremegett. Érezte, hogy ereje végén járt.

Ebben a pillanatban felvillant az ég, és villámok cikáztak végig. Mindenki tekintete az

égbolt felé fordult, ahol egy sötétlő árnyék kúszott. A következő mennydörgésnél tisztán látta

a hatalmas repülő kígyót. Halvány mosoly jelent meg arcán, mely egyre szélesedett, míg

vigyorrá változott.

– Végre – nevetett. – Azt hittem, már sosem jön el.

– Az erdő bestiája – szólalt meg az egyik tündér remegve. – Te… van róla fogalmad mit

tettél?

– Az a kígyó megöl mindenkit, akiről azt gondolja, hogy az erdő ellensége. Az a bolond

pedig felgyújtotta a fákat és Tiriavel házát, aki évszázadok óta él itt. Mondhatni ő is az erdő

része.

– A bestia mindenkit meg fog ölni – mondta a nő kétségbeesetten. – Mind meg fogunk

halni. Lord Obelos!

A férfi nem figyelt rá. Arcán kellemetlen vigyorral bámulta Tiriavelt, akinek szemében

könnyek csillogtak. Garos felkiáltott haragjában, és hátrahagyva a rettegő tündéreket a férfi

felé futott. Az egyik mágus felemelte kezét, de ekkor a kígyó támadásba lendül. Bömbölő

hangja mindenkiben megfagyasztotta a vért. Garos a háta mögött látta, amint a tündérek a

fejükhöz szorították kezeiket, miközben térdre rogyva életükért könyörögtek.

Nem foglalkozott velük. Egyetlen tündért akart megölni. Tiriavel is észrevette őt, amint

felemelt karddal Obelosra rontott. A férfi későn vette észre, így a penge keresztülvágta

szoborszerű arcát. A férfi felkiáltott, és kardjával Garos felé vágott. Az ifjú oldalra pördült, és

egy gyors vágással levágta a férfi kezét.

Melegséget érzett, és felnézve látta a kígyó szájából előtörő zafírkék lángzuhatagot, mely

elsöpörte az összes tündért a tisztáson. A láng tovább ömlött a fákra is, ám azokat meg se

perzselte.

Obelos ekkor vette észre a kígyót, és tekintete elkerekedett rémületében.

– Ezért meg fogsz halni, idegen! – bömbölte. – Mindketten meg fogtok halni. Tiriavel, ha

kell egész Elainert felkutatom, míg megtalállak. Az anyám végezni fog veled és ezzel a

féreggel!

Tiriavel vetett rá egy utolsó pillantást, mielőtt Garos felé fordult volna.

– A te műved? – mutatott a kígyóra.

– Amint megláttam őket tudtam, hogy harcolni akarnak – felelt. – Amikor pedig Priya is

megjelent már biztos voltam benne, hogy én vagyok az oka. Sajnálom, Tiriavel. Miattam

elpusztult az a csodás ház.

– Menjünk – felelte a nő kurtán. – Nincs itt számomra semmi, és Obelosnak igaza volt.

Arleng örökké üldözni fog Elainerben.

– Ez azt jelenti, hogy velem jössz az emberek világába? – lepődött meg Garos.

– Talán ellenedre volna?

– Egyáltalán nem – mosolygott.

Priya is csatlakozott hozzájuk, és elindultak a rés felé, hogy mindhárman átlépjenek a

Halandók világába, ahol egyikük sem tudta, mi várhat majd rájuk.

14. fejezet

Mikor magához tért elsőnek Liliána arcát pillantotta meg. A szürke szempár aggódva figyelte

őt, majd megnyugodott, mikor látta felébredni.

– Hála az isteneknek – sóhajtott megkönnyebbülve. – Azt hittük, sosem fogsz felébredni.

– Hol van? – kérdezte Garos.

Tekintete körbejárt, de sem Tiriavelt sem Priyát nem látta. A sátorban volt, Faar horkolva

aludt, Ayla pedig a tűz mellett ülve épp néhány ágat dobott rá.

– Mindenki jól van – felelt Liliána. – Órákra eltűntél, és a vihar egyre rosszabb volt. Végül

nem bírtunk tovább várni, és utánad mentünk. Ott feküdtél eszméletlenül a sárban.

Ezek szerint miközben ő Elainerben majdnem egy teljes hónapot eltöltött itt alig néhány

óra telt el. Nem ez teljes képtelenségnek hangzott.

– Meddig voltam eszméletlen? – kérdezte.

– Két napig – mondta a lány szomorúan. – Azon vitatkoztunk, hogy fel kéne adnunk, és

visszamenni az erődbe, de Faar biztosított bennünket, hogy hamarosan fel fogsz ébredni.

Nagyon bízik benned.

– Mikor megtaláltatok egyedül voltam? – kérdezte Garos türelmetlenül.

– Tiriavelre és Priyára gondolsz?

– Igen – vágta rá izgatottan. – Ők hol vannak?

– Ezt a két nevet emlegetted álmodban, de csak téged találtunk meg a sárban. Bárkik is ők,

nem voltak ott.

Értetlenül meredt maga elé. Talán Elainert, a tündéreket, Priyát és Tiriavelt is csak álmodta

volna. Arra sem emlékezett pontosan, hogyan is hagyta el Elainert. Az utolsó emléke az volt,

hogy a két tündér társaságában elindult az erdőbe a réshez. Utána itt ébredt fel, és minden

álomszerűnek tűnt.

– Jól vagy? – kérdezte a lány aggódva. – Az arcod… mintha kísértetet látnál.

Garos mosolyt erőltetett az arcára, és megnyugtatóan pillantott a lányra.

– Csak kicsit zavart vagyok – mondta. – Nem kell aggódnod.

Ayla lépett oda hozzá, és egy darab sült húst nyomott a kezébe.

– Biztosan éhes vagy – mondta. – Nem tudom, mi történt azzal az őzzel, de valami

alaposan elintézte.

Eszébe jutott az őz, amit az a titokzatos szörnyeteg ölt meg. Ezek szerint nem álom volt az

egész, de akkor mi történhetett Priyával és Tiriavellel? Bármennyire erőlködött képtelen volt

visszaemlékezni a történtekre.

Zavartan harapott bele a húsba. A szaftos őz ízére összefutott a nyál a szájában, és három

harapással befalta az egészet. Egy teljes hónapot töltött csupán zöldségek evésével. Már

majdnem el is felejtette az ízét.

Miután végzett lenyalta az ujjait, és kortyolt egy kevés vizet.

– Ha jól hallom a vihar elmúlt – jegyezte meg.

– Igen, két napja váratlanul megszűnt – bólintott Ayla. – Abban a pillanatban, hogy

megtaláltunk.

– Nem volt mellettem semmi más?

– Csak az őz. A teste olyan volt, mintha egy fa dőlt volna rá. Nem láttad, mi történt?

– Nem igazán emlékszem – vakarta meg borostáját. – Az utolsó emlékem, hogy dühösen és

éhesen kiviharzok innen.

– Bármi is történt úgy látszik, nem fogjuk megtudni – sóhajtott Ayla kissé csalódottan. –

Most pedig aludjunk. Nem sok ehető maradt az őzből, holnap ki kell mennünk vadászni.

Liliána bólintott, és bebújt a takarója alá.

– Örülök, hogy visszatértél, Garos.

Garos rámosolygott, és figyelte amint a lány elhelyezkedik a mellette lévő pokrócon, ahol

rövidesen elnyomta az álom. Az ő szemére azonban nem jött álom. Egyre csak az elmúlt

hónap járt az eszébe.

– Garos – hallotta Priya hangját.

Azonnal körülnézett, de sehol sem látta a kis tündért. Megdörzsölte az arcát, és fáradtan

felsóhajtott.

– Megint képzelődnék? – morogta.

– Nem képzelődsz, te bolond – felelt Priya.

Garos a hang irányába fordult, ahol meglátta a tündért, amint a pokróca mellett állt.

– Mi történt? – kérdezte. – Hol van Tiriavel?

Priya szomorúan nézett fel rá.

– Nem emlékszel? – kérdezte.

Garos megrázta a fejét.

– Az utolsó emlékem, hogy a rés felé indultunk, utána itt tértem magamhoz, és azt hittem,

csak álmodtam az egészet.

– Mikor az Őrző megjelent mindhárman a rés felé indultunk – kezdte Priya. – Majdnem el

is értük, amikor megjelent Arleng. Dühös volt, amiért megsebezted a fiát. Végezni akart

mindhármunkkal, de Tiriavel útját állta. Tiriavel kivételes erővel rendelkezik, de Arleng a

valaha élt legerősebb tündér. Esélye sem volt ellene, de sikerült elég időt nyernie nekünk,

hogy átmeneküljünk a résen.

Garos komoran meredt a leégő tűzre.

– Meghalt? – kérdezte halkan.

– Nem, Arleng csapdába zárta. Életben van, de a teste örökre csapdába esett. – Egy

tenyérnyi kőszobrot varázsolt elő – Ebbe a szobrocskába zárta bele.

Garos kezébe vette, és feltörtek a könnyei.

– A rohadt életbe – morogta.

Felkelt, és kisietett a sátorból. A patakhoz sétálva megállt a partján, és a tükörképére

meredt.

– Miért adta fel az életét, hogy megmentsen? – kérdezte.

– Erre csak ő tudhatja a választ – repült mellé Priya, és leszállt a vállára. – Egy hónap alatt

elég fontossá váltál a számára, hogy megérje neki ez az áldozat.

– Vissza tudjuk változtatni?

Reménykedett benne, hogy létezik valami megoldás, amivel visszahozhatja őt, de Priya

arcára tekintve látta, hogy minden reménykedése hiábavaló.

– Ha létezik is valaki ekkora erővel, ő nem ebben a világban él – válaszolta fojtott hangon.

– Amint átjöttünk, éreztem, ahogy kiszívják belőlem az erőt. Ennek a világnak a mágikus

ereje elenyésző Elainerhez képest. Bizonyára te is érzed.

Garos igézni kezdett.

– Sodaris – mondta.

A kitörő levegő erejét össze sem lehetett hasonlítani azzal, amit a tündérekkel való harc

során tett.

– Ez az erő semmi ahhoz képest, amit a tündérek elleni harcban használtam.

– Az az erő sokkal hatalmasabb volt, mint amire egy halandó képes lehet – mondta Priya

kissé aggodalmasan. – Sőt, még a tündérek között is kevesen képesek rá. Akkor olyan voltál,

mint egy tündér. Ha tapasztaltabb lettél volna talán még Arlenget is képes lettél volna

feltartani egy kis időre.

– Ez mit jelent?

– Nem tudom, de volt ott valami nem emberi.

Garos elgondolkodott a tündér szavain, majd újra a kis szoborra nézett.

– Ha vissza tudunk menni, képes lehetek rá, hogy visszahozzam?

– Nagyon kicsi a valószínűsége, hogy újra belefutsz egy résbe – magyarázta a tündér. –

Különösen egy olyanba, ami Elainerbe nyit utat.

– Szóval reménytelen – sóhajtott Garos.

– Nem tudhatjuk biztosan, de csekély esély van rá.

– Ha létezik rá mód, mindenképp megtaláljuk – mondta Garos. – A szobor pedig mindig

ott lesz velem, ahogy te is. Már ha nem akarod felfedezni magadnak ezt a világot.

– Jobb szeretnék melletted maradni – felelt a tündér.

Garos elmosolyodott a tündér válaszát hallva, majd a mögötte álló sátorra nézett.

– Ők is látnak?

– Ha azt akarom, akkor igen – mondta Priya. – Mikor rád találtak elrejtettem magam

előlük. Nem tudtam, mit tennének, ha meglátnának egy szárnyas tündért.

– Egyelőre maradjon így.

Priya bólintott, és visszaindult a sátor felé.

– Ne hibáztasd magad. Tiriavel sem akarná, hogy felemésszen a bűntudat.

Garos bólintott, és vetett még egy pillantást a patakra, mielőtt követte volna a tündért. A

sátorba lépve szótlanul terült el a pokrócán, és nézte Tiriavel parányi szobrát. Az járt a

fejében, hogyha a tündér sosem ismeri meg őt, akkor még mindig ott élhetne abban a

csodálatos házban az aprónéppel, a szellemlényekkel és boldog lenne. Sokkal boldogabb,

mint most ebbe az átkozott kőszoborba zárva, amiből valószínűleg sosem menekülhet meg.

– Sajnálom – mondta halkan.

Lehunyta a szemét, ám az álom sehogy se akart eljönni érte.

***

A próba további része eseménytelenül telt. Egyetlen vihar sem tört rájuk, és az erdő

bőségesen ellátta őket étellel. Priya mindvégig rejtve maradt, és csak Garos őrségekor jelent

meg előtte. Tiriavel elvesztése mindkettejüket megrázta, de egymás társasága segített, hogy

elviseljék.

A kis tündért meglepetésként érték a Halandó világ szokásai. A közvetlen beszélgetések,

amiket barátaival folytatott, de legjobban a húsevés lepte meg és borzasztotta el. Elképzelni

sem tudta, hogy bárki képes megenni egy másik élőlény testét.

– Ez undorító – jegyezte meg miközben Garos a sült csirkéjét ette.

– Ez természetes – felelte Garos. – Biztos Elainerben is élnek ragadozók.

– Mi barbároknak nevezzük őket. Egyetlen lény sem eszi meg a másikat.

– Nem akarod megkóstolni? – kérdezte Garos mosolyogva. – Talán ízlene.

– Elég! – förmedt rá Priya. – Neked sem kellene megenned. Egy érző lélegző állat volt

valamikor.

– Ha nem ennék húst már rég meghaltam volna a kiképzés során – mosolygott Garos. –

Sajnálom, de nekem hús kell.

Priya nem mondott semmit, de Garos látta arcán a nemtetszést. Folytatta az evédt, majd

visszatért a gyakorlótérre, ahol újabb sokórás gyakorlás várta, hogy aztán napnyugta előtt

csatlakozzon Saihoz, aki a teste után az elméjét fogja alaposan megdolgozni.

A küzdelmek során hamar ráeszmélt, hogy ugyan ereje meg sem közelíti az Elainerben

tapasztaltakat, de ezzel együtt is sokkal gyorsabb és erősebb lett. Könnyedén tartotta magát

Rory és bárki más ellen is. Nem okozott neki nehézséget felvenni a ritmusukat, és már a

második pengeváltás után kezében volt a győzelem.

– Garos! – kiáltott Vars. – Elég lesz. Mostantól velem fogsz gyakorolni minden egyes nap.

Az ifjú bólintott, és elsétált legyőzött barátja mellől, és a mesterrel állt szembe. A mester

azonnal támadásba lendült, amint Garos felemelte a pengéjét. A támadás sebessége lenyűgöző

volt. Garos még sosem látta ilyen gyorsnak a férfit. Nyomban tudta, hogy ez a küzdelem más

lesz, mint eddigi párbajaik.

Tanítója ezúttal nem fogta vissza magát. Teljes erejéből támadta Garost. Az ifjú

meglepetten vette észre, hogy a férfi minden támadását sikerül hárítania, és annak ellenére,

hogy minden erejére szüksége volt hozzá nem érezte magát fáradtnak.

Váratlanul előrelépett meglepve Varst, aki védekezésre emelte fegyverét, de Garos egy

gyors szúrással elérte a mellkasát.

A teljes gyakorlótérre néma csend ült. Mindenki hitetlenkedve meredt rá, hogy sikerült

bevinnie egy találatot a legendás kardforgatónak.

Vars tekintete is elkerekedett egy pillanatra, de hamar úrrá lett meglepetésén.

– Gratulálok, fiam – mondta. – De ezzel még nem ért véget. Újra!

Négyszer küzdöttek meg egymással, és Garos egyszer sem tudott a férfi fölé kerekedni.

Vars megfontoltan, gyorsan és kegyetlenül pontos támadásokkal halmozta el esélyt sem adva

az ellentámadásra.

A nap végére jobban elfáradt, mint a kiképzés kezdete óta bármikor, és a nap még nem ért

véget. Az igézők terméhez érkezve Priya érdeklődve meredt a kristályokra és a különböző

könyvekre. Garos remekül szórakozott rajta, hogy senki más sem látta a tündért, amint

elrepült az arcuk előtt.

Sai épp a jelek további lehetséges használatáról beszélt, de Garos figyelmét teljesen

elvonta a tündér, aki csodálkozva járta be a termet.

– Majdnem olyan, mint Tiriavel otthona – jegyezte meg, miután leszállt Garos elé. – Azt

leszámítva, hogy itt minden arról szól, miként tudsz ártani másoknak. Ebben a világban másra

nem is használják a mágiát?

– Ezt a rossz embertől kérdezed – suttogta Garos. – Már Tiriavelnek is mondtam, hogy

keveset tudok a mágiáról. Addig nem is tudtam, hogy van bennem, míg meg nem érintettem

azt a kristályt.

– Garos Yalein! – mennydörgött Sai hangja. – Esetleg untatlak valamivel?

– Nem – vágta rá Garos sietve. – Csak a szavaidat ismétlem, hogy minél jobban az

eszembe véssem.

– Talán hasznosabb volna, ha leírnád.

– Igazad van, mint mindig.

Sai felsóhajtott, és folytatta előadását. Garos előtt Priya felnevetett.

– Hihetetlen alak vagy – nevetett.

– Azt mégse mondhattam, hogy egy kis tündérrel beszélek, akit csak én látok –

mosolygott.

Priya szórakozottan pillantott körbe, és ismét felfedező útra indult. Ezúttal Sai körül

repkedett, és a kezében tartott könyvet tanulmányozta. Mikor visszatért Garoshoz arcáról

eltűnt a széles mosoly.

– Mi a baj? – kérdezte Garos.

– A könyv, amit a kezében tart – mutatott Sai felé. – Biztosan Elainerből való.

– Hogyan? – lepődött meg Garos. – De az képtelenség.

Túl hangos lehetett, mivel Sai tekintete ismét rásiklott, és tudta, hogy ezúttal egyetlen szép

mondattal nem tudja kihúzni magát a gondokból.

– Megbeszéljük a többit ez után – mondta halkan.

Sai mindvégig rajtatartotta a szemét miközben beszélt. Garos pedig igyekezett minden

szavát lejegyzetelni. Arra volt legkevésbé szüksége, hogy a nő megorroljon rá.

Már lement a nap, mikor végre sikerült elszabadulnia. Fáradtan sétált a szállása felé, de

Priya megállította.

– Majd a szobában beszélünk – kérte. – Muszáj lesz lepihennem.

– Arra nincs időnk – felelt a tündér izgatottan. – Kell nekem az a könyv.

Garos megtorpant, és elképedve meredt rá.

– Azt akarod, hogy menjek vissza, és lopjam el tőle azt a könyvet? – hitetlenkedett. –

Megbolondultál? Ki tudja, mivel van védve az a hely a betörőkkel szemben.

– De szükségünk van arra a könyvre – erősködött a tündér. – Sokkal több is lehet benne,

mint amire titeket megtanítanak.

– Valóban azt gondolod, hogy az a könyv Elainerból való? – kérdezte.

– Azok a jelek, mind tündérjelek – felelte Priya. – Csakhogy évszázadok óta elfeledték.

– Ezt Tiriavel is elmondta, de miért lenne itt egy könyv a halandók világában.

– Garos – sóhajtott Priya. – Ne játszd az ostobát. Máskor is nyílhatott rés a két világ között.

Bizonyára az egyik ilyen alkalommal került át a könyv. Csak azt nem értem, miért ilyen

ostobaságokra használják az erejét, amikor sokkal többre is képes lehetne.

– Képes lenne kiszabadítani Tiriavelt? – kérdezte Garos reménykedve.

– Talán.

Garos felsóhajtott, és Sai szobájára nézett. Ha azzal a könyvvel megmentheti Tiriavelt,

akkor meg kell szereznie, de ötlete sem volt, miként tudna bejutni abba a szobába.

– Most nem szerezhetjük meg – mondta. – Holnap, amíg a kiképzésem lesz, menj fel a

toronyba, és nézz körül a szobájában. Mivel senki más nem lát, ez nem okozhat gondot.

– Rendben.

Garosnak továbbra sem tetszett a gondolat, hogy be fog törni Sai szállására, de ha csak egy

kis esélye is van megmenteni Tiriavelt, akkor meg kell ragadnia a lehetőséget.

A szállásra érve a társait épp kártya közben találta, de amint beléptek letették a lapokat, és

egy sötét demizsont vettek elő az egyik ágy alól. Garos bele sem akart gondolni, mi lehet

benne.

– A vívómester visszatért – jegyezte meg Rory. – Erre muszáj innunk.

Garos fáradtan ült le az ágyára. és átvette a felé nyújtott demizsont. A whisky kellemesen

égette a torkát, de képtelen volt néhány kortynál többet meginni.

– Talán győztem egyszer, de utána ti is láthattátok, hogy semmi esélyt nem adott – felelte.

– Nem vagyok ellenfele.

– Mi többiek pedig neked. Mi történt az erdei próba alatt, hogy ilyen piszok gyors lettél? –

kérdezte barátja. – Faart kifaggattuk, de ő nem mondott semmit. Leszámítva arra, hogy ájultan

találtak rád.

– Mert nem is történt semmi. Talán csak ti puhultatok el az egész napos sátrazásban.

Rory felnevetett, és belekortyolt az italba. Jókora kortyokat lenyelt, mielőtt továbbadta

Nathanielnek.

– Talán, de valami megváltozott benned – nézett végig rajta. – Nem akarod bevallani, de

biztos vagyok benne. Láthattad Varst is. Talán óvatlan volt, de nem fogta vissza magát. Nem

úgy harcolt, mint eddig. Megmutatta képességeit, és le tudtad győzni.

Garos ezzel nem szállt vitába. Bárki láthatta, hogy a férfi komolyan vette őt, mégis sikerült

egyenlő félként küzdenie vele. Szerette volna elmondani a barátainak, mi történt vele, és Priya

jelenlétével könnyen bizonyíthatná a történteket is, ám valami visszatartotta. Úgy érezte az a

legjobb, ha társai semmit se tudnak meg az Elainerben töltött idejéből.

Priya is kérdőn ült le az asztalra, de mikor tekintetük találkozott egy pillanatra a tündér

nem tett fel egyetlen kérdést sem. Tisztelte Garos döntését, amiért az ifjú hálás is volt neki.

– Egy dolog bizonyos – szólalt meg Nathaniel. – Mivel sikerült legyőznöd Varst, ha csak

egyszer is, ráadásul hosszú ideje te vagy az első, aki egyszerre két kiképzésen vesz részt, így

valószínűleg sokkal nagyobb figyelmet kapsz majd.

– Ezt hogy érted? – lepődött meg Garos.

– A tehetségekre a császár is felfigyel – felelt az ifjú nyugodtan. – Ahogy az ellenségei is.

– Még most sem értem.

Nathaniel félrebillentette fejét, és rámosolygott.

– Nem fognak megelégedni azzal, hogy egyszerű Kard legyél.

Most már megértette, mire gondolt, de nem tetszett a gondolat, hogy több feladatot kapjon,

mint egy átlagos Kard.

– Talán a Tizenkét Griff közé választanak – folytatta Nathaniel. – Példátlan lenne, hogy

egy ilyen fiatal harcos csatlakozzon a császár személyes őrségéhez.

– Elég lesz – szólt közbe Rory vigyorogva. – Minél többet mondasz szerencsétlen annál

fehérebb lesz. Viszont Nathaniel szavaiban van igazság. Ki tudja, mit terveznek veled.

– Hát ez nagyszerű – sóhajtott Garos, és elvette a demizsont. – Ti aztán tudjátok, hogyan

derítsétek fel az embert.

– Tán annyira rossz volna, ha Ayarondban élnél a császár testőreként? – nézett rá kérdőn

Rory. – Hatalmas megbecsülés, csodálat és rengetek nő.

– Nálad ez lenne a sorrend? – ugratta Garos.

– Mit számít a sorrend, ha mindegyiket megkapod? – kacsintott a vörös fiú.

Garos halkan felsóhajtott.

– Egyelőre még a kiképzésünket töltjük. Bármi megtörténhet az elkövetkező év alatt.

– Nagy változásra azért nem számítanék – mondta Nathaniel. – A bátyám elmondta, hogy

hamarosan csapatokba rendeznek minket, és az elkövetkező évben csapatként fognak tanítani.

Másnap reggel bebizonyosodott, hogy barátainak igaza van. A küzdelmét Varsszal többen

is megtekintették, és annak ellenére elégedettek voltak, hogy ezúttal nem láthatták, amit

legyőzi a férfit.

Ebédnél társai mind nevettek, és a Reindgartól kapott bort itták. Garos azonban nem figyelt

rájuk. Gondolatai visszatértek a könyvhöz, és Priya tervéhez. Saihoz igyekezve pedig minden

megtett lépéssel egyre idegesebb lett.

– Nyugalom – szólalt meg mellette Priya.

– Elgondolkoztál rajta, hogyan került egy elaineri könyv a Birodalom Kardjaihoz? –

kérdezte Garos. – Melyik tündér adna át egy ilyen könyvet egy embernek?

– Erre a könyv adhatja meg a választ – felelt a tündér.

– Ha bármi gyanúsnak tűnik, akkor azonnal gyere vissza – kérte Garos. – Nem tudhatjuk,

mi védelmezi a szobát, ahogyan azt sem, hogy mire képes a mágiád ebben a világban.

– Tudom, Garos – nyugtatta Priya. – Nem kell aggódnod, nem teszek semmi

meggondolatlant.

– Helyes – nézett rá. – Mert nem akarom, hogy bármi bajod essen.

– Garos – szólalt meg Priya komoly hangon. – Nem kell mindentől megvédened. Tiriavel

bebörtönzése nem a te hibád volt, és ha ott lettél volna se tehettél volna semmit.

– De ha nem vagyok ott, akkor nem is történt volna meg.

– Elég ebből! – mennydörgött Priya hangja.

Garos idegesen nézett körbe. Kizártnak tartotta, hogy ezt nem hallotta meg senki.

– Nem kell megijedned – fortyogott Priya. – Csak te látsz, és csak te hallasz engem.

Tiriavel boldogabb volt, míg ott voltál vele, mint évszázadok óta bármikor. Te pedig itt vagy

és azt mered mondani, hogy jobb lett volna neki, ha nem is találkozik veled?! Hogyan lehetsz

ekkora idióta?

– Szerinted most is boldog? – fordult felé Garos idegesen. – Boldog, hogy egy

kőszoborban ragadt? Nem mozoghat, nem beszélhet, nem tehet semmit csak várhatja, hogy

valaki megszabadítsa, amire te magad mondtad, hogy nincs semmi esély. Hogy kellene

éreznem magam, tudva, hogy a jelenlétem okozta ezt? Miattam jöttek oda a tündérek, és én

azt hittem, meg tudom védeni őt tőlük. Azt hittem az a rohadt kígyó majd gondoskodik róla.

Ehelyett jött egy tündér, aki mindenkinél erősebb és börtönbe zárta őt.

– Nem tudhattad, hogy Arleng megjelenik – nyugtatta Priya.

Garos mély levegőt vett. Igyekezett kitisztítani a fejét, és az előttük álló gondra

koncentrálni. Ha minden jól megy, akkor az a könyv talán segítségükre lehet Tiriavel

megmentésében.

A bejárathoz érve szétváltak, és Priya magabiztosan elindult felfelé. Garos kissé feszülten

foglalta el megszokott helyét. A mai nap legalább nem jegyzetelnie kellett, hanem az elmúlt

napokban megismerkedett jelet gyakorolták.

Garos örült, hogy a gyakorlati igézés elvonta a figyelmét Priyáról, és képes volt a

kiképzésre koncentrálni. Sai ahogy azt szokta végigjárt a teremben, és mindenkit tanácsokkal

látott el, megdicsért vagy épp lehordott. Előtte is megállt egy pillanatra, majd amikor Garos

megmutatta tűzcsóváját elégedetten elmosolyodott.

– Pompás – dicsérte meg. – Csak így tovább, és talán szemet hunyok majd a lustaságod

felett.

Garos biztos volt benne, hogy nem így lesz. Ennek ellenére elmosolyodott, és folytatta a

gyakorlást. A csóva minden egyes igézést követően hatalmasabb volt. Tiriavel tanítása

megmutatta magát. Szinte el sem fáradt, és igézése erőteljesebb volt, mint legtöbb társának.

Priya este tért vissza, és végtelenül elégedettnek látszott. széles mosolyt vetett Garos felé,

amint leszállt az asztalra.

– Minden remekül ment – mondta. – Semmiféle varázslat nem őrzi a szobát.

– És egyéb nem mágikus védelem? – kérdezte Garos.

– Nincsenek csapdák, ha erre gondolsz.

– Valójában őrökre gondoltam, de ezt is jó tudni.

– Úgy tűnik, nem gondolt arra, hogy bárki is el akarná lopni azt a könyvet.

– Helyes – felelte Garos megkönnyebbülten. – Ezek szerint egyszerűen csak be kell

mennünk a szobába, és miénk a könyv, de van még egy gondunk. Nem vehetik észre, hogy

eltűnt a könyv.

– Emiatt nem kell aggódnod – mosolygott a tündér. – Van erre egy megoldásom.

– Mi volna az? – érdeklődött Garos.

– Képes vagyok varázslattal egy másolatot létrehozni belőle.

Garos meglepetten nézett a tündérre. Nem gondolta, hogy a varázslat ilyesmire is képes

lehet.

– Ne légy ilyen meglepett – szórakozott Priya. – Megmondtam, hogy a mágia nem csak

arra jó, hogy megöljük, megnyomorítsuk vagy csapdába zárjuk az ellenségeinket.

– Megértettem – tárta szét a kezét Garos. – A Birodalom Kardjainak tudása a mágiáról igen

csekély.

– Ami meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy egy Elainerből való ősi könyvet használnak

a tanítás során.

– Ha az a könyv valóban elaineri – jegyezte meg Garos.

– Úgy tűnik, csak azzal győzlek meg, ha saját szemeddel látod a könyvben leírtakat.

– Biztos vagy benne, hogy ezzel a könyvvel akár Tiriavelt is kiszabadíthatjuk? – Garos

hangja reményteli volt.

– Erre csak akkor kapunk választ, ha nálam lesz a könyv – válaszolta Priya halkan.

Garos felsóhajtott, és alvó barátaira nézett. Odakintről hallotta a késő őszi szél fújását.

Felhúzta fekete köpenyét, és az arcát elfedte egy kendővel.

– Nos, így biztosan nem kelted fel senki figyelmét – nevetett a tündér.

– Csak az kéne, hogy valaki felismerjen – felelte. – Akkor a legjobb, amire számíthatok,

hogy kitesznek a szigetről, de valószínűbb, hogy végeznek velem.

Odakint minden csendes volt, senki sem számított rá, hogy egy tanonc odakint lenne, és

épp azon törné a fejét, miképp tud betörni tanítója szobájába. Garos örült, hogy a Kardok nem

gondoltak ilyesmire. Épp elég nehéz lesz Sait átverni, szerencsére egyéb őrökkel nem kell

foglalkoznia.

A toronyhoz érve Priya egyre izgatottabb lett. Siettette az ifjút, hogy minél hamarabb

megszerezzék azt a könyvet.

– Ugye tudod, hogy én nem vagyok láthatatlan – jegyezte meg Garos. – És már

megmondtam, mi történne velem, ha észrevesznek.

– Akkor bezzeg nem voltál ilyen óvatos, amikor tucatnyi tündérharcossal néztél

farkasszemet – felelt szórakozottan Priya. – Egyébként, ha akarod, téged is elvarázsolhatlak,

de a hatás nem lesz olyan hosszantartó.

– Ez menni időt jelent? – kérdezte Garos, és felnézett a toronyba. – Kitartana, míg

felérünk?

– Igen, de lefelé már látni fognak.

Garos felsóhajtott.

– Csináljuk.

Priya rámosolygott, és nyomban hozzálátott. A varázslat végeztével Garosnak olyan érzése

volt, mintha egy kád kellemesen meleg vízbe feküdt volna.

– Most már csak mi látjuk egymást, de figyelmeztetlek, hogyha hozzájuk érsz, azt

észreveszik.

– Mi ez a varázslat? – kérdezte Garos.

– Valójában fénymágia segítségével létrehozott illúzió – felelte a tündér. – Úgy

irányítottam a fényt körülötted, hogy nem törik meg rajtad ezáltal gyakorlatilag olyan vagy,

mint egy tükör.

– Így maradsz te is láthatatlan?

– Nem, az elmemágia állandóbb, így nem vesz igénybe túl nagy energiát, hogy

fenntartsam, de elég a mágialeckékből. Ideje elindulnunk a szobába.

Garos nem teljesen értette, de bólintott, és a tündér vezetésével folytatta útját. A torony

bejáratán könnyedén átjutottak, és senki sem tartóztatta fel őket a lépcsőkön. Sai szobája előtt

Garos megállt egy pillanatra, és óvatosan körbe kémlelt. Hihetetlennek tűnt, hogy valóban

egyetlen lélek sem őrzi a tornyot. A Birodalom Kardjai, Melgória legjobb katonái nem

lehettek ennyire óvatlanok.

Az ajtó zárjához lépve pillanatok alatt kinyitotta, és már bent is voltak Sai birodalmában.

Nem teljesen az fogadta, amire számított. Nem látott tekercs és könyvhalmokat. Nem

feküdtek az asztalon kinyitott könyvek és gyertyacsonkok.

Összességében a szoba alig különbözött a sajátjától, csupán majdnem kétszer akkora volt,

mint a barakkjuk.

– Van valami elképzelésed, hol lehet a könyv? – kérdezte.

– Ha a helyében lennék, akkor nem tartanám szem előtt – felelt Priya. – Azonban nem úgy

tűnik, hogy itt bárki lopástól tartana.

– Vagyis bárhol lehet, ahol épp hagyta – sóhajtott Garos.

Egy ajtó vezetett tovább, mely mögött az alvó Sait találták. A könyv az éjjeliszekrényen

feküdt. Szemmel láthatóan többször megfordult Sai kezében a tanórákon kívül is. Garos

óvatosan lépett oda a szekrényhez, és felemelte a könyvet.

– A lemásolásához nem lesz szükség pergamenre? – kérdezte Garos.

– Pergamen? – értetlenkedett Priya. – Mi szükségünk lenne pergamenre?

– Mégis mi másra tudnánk lemásolni? – értetlenkedett.

– Garos – magyarázta Priya olyan hangon, mintha egy idiótához beszélne. – Mágiával

fogom lemásolni.

– De… akkor a semmiből meg fog jelenni itt egy könyv?

Priya felsóhajtott.

– Drága Garos, maradj csendben, és akkor pillanatok alatt meglátod.

– Értettem – adta meg magát Garos.

Priya nyomban munkához is látott.

Hosszasan szavalt egy Garos számára ismeretlen nyelven, ám minden szót követően egyre

erőteljesebben érzékelte a szobában megjelenő mágiát. Bármire is készült Priya az nem egy

közönséges vásári trükk lesz.

Ekkor ébredt rá, hogyha ő maga is érzi, akkor Sai – aki nála jóval tapasztaltabb – bizonyára

ugyancsak megérezheti a növekvő mágikus erő jelenlétét, mely akár idejekorán fel is

ébresztheti, akkor pedig vár rá a hóhér kardja.

– Biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdezte. – Sai bármikor felébredhet.

– Emiatt ne aggódj – intette le a kis tündér. – Ő ebből nem érez semmit.

– Hogyhogy?

– Előtte elaltattam – kacsintott rá Priya. – Jelenleg épp a legszebb álmait éli meg, és esze

ágában sincs egy mágikus erőingadozás miatt felébredni.

– Remélem, igazad van – sóhajtott Garos.

– Túl sokat aggódsz – korholta a tündér. – Megmondtam, hogy nem lesz semmi baj.

Felesleges minden percben szót adni aggodalmadnak.

– Megpróbálom visszafogni magam.

– Helyes, de jobb lenne, ha befejeznéd az egészet. A felesleges aggódás nem tesz jót a

bőrnek, túl hamar ráncos leszel.

– Sok ráncos férfival találkoztál eddig, hogy ilyen szakértő lettél?

Priya felnevetett, és ekkor egy pillanatra felvillant a szoba, és Sai könyve mellett egy

pontosan ugyanolyan jelent meg a semmiből. Garos elkerekedett tekintettel meredt rá, és

ismét meg kellett tapasztalnia, mennyire keveset is tudott a mágiáról.

– Kész is vagyunk – mosolygott Priya. – Látod, semmit se vett észre, és sosem fogja

megtudni, hogy itt jártunk, és még pergamenre sem volt szükségünk.

– Ez hihetetlen – nevetett fel Garos.

Felvette a könyvet, és a tündér oldalán elhagyta Sai szállását, és remélte valamiféle

válaszra lelhet abban a könyvben, ami segíthet megmenteni Tiriavelt.

15. fejezet

Két hét telt el, és a könyvben nem találtak semmit, ami hasznukra lehetne. Priya éjjeleken át

olvasta, és azon kívül, hogy néha izgatottan felsóhajtott semmi egyéb jelét nem adta, hogy

miféle titkot is rejthet még az a könyv.

Nem is rejtette el csalódottságát. Azt remélte, hogy a könyvvel néhány napon belül

találnak egy megoldást Tiriavel kiszabadítására, de úgy tűnt ez egyelőre csak ostoba

vágyakozás volt.

Közben folytatódott a kiképzés is. A Vars elleni győzelmének szenzációja mostanra

elhalványodott, és többen puszta szerencsének bélyegezték egyszeri győzelmét. Vars

tekintetében azonban minden párbajukat követően látta a növekvő büszkeség lángját.

Továbbra is jól harcolt, csak a mester még jobb volt.

– Meddig tart, míg végre találunk valamit? – sóhajtott inkább csak önmagának címezve

szavait.

– Sajnálom, Garos, de nem tehetünk mást, mint várunk, és tanulmányozzuk azt a könyvet –

felelt Priya.

– De ez a várakozás az őrületbe kerget – fintorgott.

A fatörzsnek támasztott boroskancsóért nyúlt, és minden finomkodás nélkül belekortyolt.

– Képtelen vagyok tovább némán ücsörögni, és várni, mikor fogsz valami használhatót

mondani – folytatta.

Priyára nézve azonnal megbánta nyers szavait. A tündér is legalább annyira szerette volna

megmenteni Tiriavelt, mint ő, és számára is idegesítő volt a folyamatos várakozás.

– Sajnálom – mondta végül az ifjú. – Tudom, hogy mindent megteszel.

– A könyv nem teljesen az, amire számítottam – szólalt meg Priya. – Valóban rengeteg

varázslatot tartalmaz, de nem egy grimoár. Sokkal inkább egy varázsló emlékiratainak

mondanám.

– Emlékirat? – kétkedett Garos. – Mit keresne egy emlékirat Elainerből ebben a világban?

– Talán egy varázskönyvnek több értelme van? – kérdezett vissza a tündér.

– Nem, és lassan semminek se lesz, ami ehhez a könyvhöz kapcsolódik.

– Ez igaz – sóhajtott Priya. – Fogalmam sincs, miért van itt, vagy kinek az emlékirata ez,

de annyi biztos, hogy hatalmas varázslóról beszélünk. Számtalan olyan módszert írt le, ami

képtelenségnek tűnik. Olyasmiket tett a mágiával, amire jelenleg egyetlen élőlény se lenne

képes. Valószínűleg maga Arleng sem.

– Nagyszerű, tehát Sai egy félisten könyvéből tanít meg minket villámokat szórni –

hangosan felnevetett.

– Megmondtam, hogy az oktatásod nem fedi le az ebben a könyvben szereplő

lehetőségeket.

– Már csak arra lennék kíváncsi, hogyan tett szert rá – gondolkodott Garos. – Ha egy

ennyire hatalmas tündér átlépett a világunkba, nem hiszem, hogy egyszerűen csak

odaajándékozná valakinek az emlékiratait.

– Talán pontosan ezt tette – vélekedett Priya. – Talán ezt az emlékiratot szándékosan írta,

és hagyta erre a világra.

– Miért tenne bárki ilyet?

– Annak ellenére, hogy nem fog rajtunk az idő, még nem jelenti azt, hogy halhatatlanok

vagyunk.

– Azt akarod mondani, hogy létezett valaki ebben a világban, aki veszélyt jelentett erre a

hatalmas erejű tündérre? – hitetlenkedett Garos. – Erre nagyon kicsi esélyt látok.

– Bármi lehetséges Garos – magyarázta Priya. – Nem valószínű, de attól még lehetséges.

Elvégre te is meg tudtál küzdeni egy tucatnyi tündérharcossal.

Garos nem felelt inkább még egy kortyot ivott a borból, és sajnálta, hogy hamarosan vissza

kell térnie a barakkokhoz. Reggel Vars bejelentette nekik, hogy a kiképzés a mai napra

szünetel, mivel a Kardok vezetőinek bejelentenivalójuk van.

Amint befejezték az ebédet ismerős kürtszó harsant fel, de ezúttal nem a kiképzés kezdetét

jelezte. Az újoncok egymás után indultak el az erőd központi termébe, ahol az osztályuknak

megfelelő csoportokba tömörültek. Garos a bejárati ajtó mellett állva várakozott egymaga.

Priya a vállán ülve figyelte a történéseket.

Előlépett ugyanaz az idősebb férfi, aki legutóbb is meglepte őt, és széles mosollyal az

arcán nézett végig az egybegyűlteken.

– Elérkezett kiképzésetek egy újabb szakaszának a vége – kezdte. – Az elmúlt másfél

évben minden képességeteket bevetve tanultatok és erősödtetek, hogy a Birodalom

Kardjainak méltó tagjaivá váljatok. Most pedig elérkezett a pillanat, amikor csapatokba

osztunk titeket, ahol egymásra támaszkodva fogjátok leküzdeni a rátok váró feladatokat.

Mestereitekkel hosszasan társalogtunk róla, kik méltók a csapatok vezetéseire. Akik a nevüket

hallják lépjenek előre.

Goran lépett előre kezében a jól ismert könyvvel, és sorolni kezdte a neveket. Garos nem

tulajdonított túl sok figyelmet, míg Priya meg nem csiklandozta az állát.

– Mi van? – morogta halkan.

– Azt hiszem, csatlakoznod kellene a többiekhez – mondta a tündér.

– Hogy? – kérdezte meglepetten.

Valóban felnézve minden szempár rá szegeződött, ő pedig értetlenül indult el az emelvény

felé. Úgy tűnt Rorynak és Nathanielnek igaza volt. Valóban megjutalmazták őt, amiért

legyőzte Varst, habár ő ezt nem érezte annak.

– Rendben ezzel az utolsó parancsnok is elfoglalta helyét – mosolygott Garosra. – Úgy

vélem, a kinevezésed nem lepett meg, fiam.

– Valóban – viszonozta a mosolyt Garos, mire Priya hangosan felnevetett.

A férfi elmosolyodott, majd intett Gorannak, hogy folytassa. A szállásmester bólintott, és

elkezdte beosztani a szakaszokat.

– Garos Yalein másodparancsnoka Liliána Avernas – szólalt meg. – A szakasz igézője

Aori Haro, alkimistája Nathaniel Belacuar, mesterlövésze Ayla Caunis, fegyverforgatója Faar

Larkin.

Garos látta, amint Rory csalódottan sóhajtott fel, míg Faar mosolya kiszélesedett,

miközben felsorakozott Garos mögött.

Amint Goran végzett az utolsó szakasz beosztásával ismét az idősebb férfi vette át a szót.

– A szakaszok beosztásával együtt a barakkok beosztásai is megváltozik – mondta. –

Mostantól szakasztársaitokkal fogtok osztozni. Az új beosztást az ajtóra szögelt pergamenen

találjátok. Dolgozzatok ugyanolyan keményen az elkövetkező évben is, mint eddig.

Úgy tűnt régi szálláshelyeiket maguk mögött hagyva egy teljesen új területre költöztették

el őket. Az új szálláshelyek a sziget északi területén helyezkedtek el jóval távolabb a

kikötőtől. Az épületek nagyobbak voltak, és az előző faházakkal ellentétben ezek kövekből

épültek. Északra láthatták a tenger habzó hullámait, keletre pedig egy újabb erdőfoszlány

nyúlt el, melynek közepén egy kőtorony magasodott. Gyakorlótérnek nyomát se látták,

helyette egy nagyobb épület állt magas deszkakerítéssel körbeölelt udvarral.

Saját házuk a tengerhez legközelebbi volt, aminek cserepei visszaverték az alkony vörös

nap sugarait. Szakaszára tekintett, és képtelen volt megérteni, miért épp őt választották ki

vezetőnek. Nathaniel sokkal alkalmasabb lenne rá.

Benyitva a házba egy kisebb konyhába kerültek, ahol egy kőtűzhely állt egy nagyobb

asztallal és székekkel egyetemben. Az egyszerű faszekrényen tányérok sorakoztak, és egy

öntött vas üst állt a tűzhely mellett.

Egy ajtón keresztül a ház többi részét elfoglaló hálóterembe jutottak. Hat ágy állt egymás

mellet, és mint legutóbb itt is egy láda állt mindegyik végében, ahová szerény mennyiségű

személyes tárgyaikat tehették.

– Nem számítottam rá, hogy ilyen… nagy lesz – szólalt meg Faar. – Sokkal nagyobb, mint

a régi szállásunk, és szerintetek, mi szükség van arra a konyhára?

– Szerintem mind tudjuk, mire való egy konyha – felelt Ayla. – A régi tábor túl messze

van, hogy minden étkezésre odamenjünk, itt pedig nem láttam egyetlen étkezőt sem.

– Úgy érted magunkról kell majd gondoskodnunk? – hitetlenkedett Faar.

– Holnap minden kiderül – szólt közbe Garos. – Ha pedig főznünk kell, akkor főzni

fogunk. Hónapokat voltunk kint a vadonban, ha ott meg tudtuk oldani, akkor itt sem jelenthet

gondot.

– Először is válasszunk magunknak ágyat – csatlakozott Liliána. – A többi ráér később.

Egyszerre mindenki tekintete rászegeződött, mintha csak a parancsaira várnának. Garos

elgondolkodott egy pillanatra, hogy vajon mostantól mindig így lesz. Tőle várják majd, mit is

kell tenniük, neki pedig minden szavát gondosan meg kell majd válogatnia, és remélni, hogy

helyesen fog dönteni. Már most tudta, hogy pokoli érzés lesz utasítgatni a többieket.

– Parancsnok? – vigyorgott Ayla – Melyik ágyat foglalhatom el?

– Enyém az ablakmelletti – felelte. – A többivel tegyetek, ahogy akartok.

– Ez aztán a parancsnoki szellem – ugratta Ayla. – Én meg azt hittem, utasításokat fogsz

osztogatni.

– Ezt szeretnéd? – pillantott rá Garos miközben elfoglalta ágyát. – Akkor te leszel a

konyhához legközelebb, hogy minden reggel könnyen a tűzhelyhez érj.

– Csak szeretnéd, Garos – nevetett Ayla. – Nincs az az isten, hogy konyhatündérkét

játsszak.

– Te ragaszkodtál hozzá, hogy parancsokat adjak, erre megszeged már a legelsőt? –

csóválta a fejét. – Azt hittem, engedelmesebb leszel.

– Megértettem – válaszolta Ayla. – Többé nem teszem szóvá parancsnoki hajlandóságod

hiányát.

– Helyes – mosolyodott el Garos.

Előhúzta zsákjából a napközben megkezdett boroskancsót, és Ayla felé nyújtotta. A lány

nyomban elfogadta, és jókora kortyot ivott belőle.

– Ez csak nem Reindgar imádott rizsbora? – szólalt meg meglepetten.

– Elvégre a bátyám – felelte Garos. – Egyértelmű, hogy megosztja italát egyetlen

kisöccsével.

Ez persze nem volt igaz, és a bort is úgy szerezte, hogy megvesztegette a kikötőmestert,

hogy egy kancsóval kevesebbet szállítson ki Reindgarnak, amit a férfi kis hezitálást követően

elfogadott.

A szakasz tagjai egymás után adták körbe, és lassan mindenkinek jókedvet hozott. Garos

maga is meglepődött rajta, hogy az elmúlt években mennyire elszokott az alkoholtól, és

milyen hamar megérezte a részegség mámorító érzését.

A szoba lassan forgott körülötte, nevetése pedig egyre hangosabb lett. Lopva

megpillantotta Priyát az asztal szélén ülve, és meg is kínálta volna a borral, ha Ayla meg nem

botlik mellette, és landolt az ölében mindkettőjüket kidöntve a székből. A meglepetéstől

szóhoz se jutott Ayla kikerekedett tekintettel nézett körbe, miközben a többiek nevető kórussá

váltak. Garos maga is elnevette magát, miközben az ágy felé terelte a rongyrészeg lányt.

Visszatérve társaihoz értetlenül meredt a félig még teli kancsóra.

Mégis milyen erős ez az istenverte pia?

– Tudod – szólalt meg Faar. – Kibaszottul örülök, hogy egy szakaszba kerültünk.

Garos mosolyogva veregette mag barátja vállát.

– Bizony, hogy jó – vigyorgott. – De azért arra ne számíts, hogy minden nap ennyire

elázunk.

– Pedig micsoda élet lenne? – röhögött Faar.

Ezzel Garos sem vitatkozott, majd eszébe jutott, hogy holnap a szakaszával együtt

átkozottul másnaposan kell elvégezniük az első feladatukat, és fogalma sem volt róla, mi is

lehet az. Erre gondolva már nem is tűnt annyira vonzónak, hogy minden este részegre igyák

magukat. Bele se akart gondolni, Vars milyen bosszút állna rajtuk, ha megtudná.

Nem kellett sokat várnia, hogy megtudja. Másnap reggel miután megtalálták a barakk

melletti élelmiszerraktárt, ahol azonnal bevittek egy zsák kávébabot, és próbálták túltenni

magukat másnaposságukon – kevés sikerrel.

Vars helyett azonban az ősz hajú férfi jelent meg két segítőjével egyetemben. Vars, Sai és

Baldemar valószínűleg az ő helyükre költözött friss újoncokkal foglalkoztak.

– Az én nevem Gelford Warian – mondta a férfi. – A Birodalom Kardjainak vezetője. Két

segítőmmel együtt mi fogunk kitanítani titeket, hogyan viselkedjetek csapatként, miként

küzdjetek meg egyként az előttetek álló nehézségekkel. Eddig egyénenként harcoltatok, de

most meg kell tanulnotok megbízni a mellettetek állóban, és rábízni akár az életeteket is. A

parancsnok feladata emellett irányítani a társait, felelősséget vállalni a tetteikért, kiállni értük

és megtenni mindent, hogy túléljék a feladatot. Egy parancsnok bukása a szakasz bukása is

egyben.

Garos nyelt egyet a férfi szavait hallgatva. Ha eddig nem aggódott volna

szakaszparancsnoki tisztsége miatt, akkor most összeszarná a gatyáját.

Felsóhajtott, és próbálta elterelni a figyelmét azzal, hogy megpróbált egyenesen állni, és

nem kihányni a reggelire magába erőltetett rántottát, ami nem kis feladatnak bizonyult.

Csupán az nyugtatta, hogy társai – különösen Ayla – még borzalmasabb állapotban voltak.

Aztán eszébe jutott, hogyha most valódi csatába kellene részt venniük, akkor az ő

felelőtlensége miatt mindnyájan otthagynák a fogukat, és ha lehetséges még rosszabbul érezte

magát.

Várta, mit mond még a férfi, ám Gelford tekintete most a parancsnokokon járt végig, és

megállapodott egy pillanatra Garoson. Az ifjú remélte, hogy nem túl sápadt, és acélosnak vélt

tekintetével meg tudja győzni a férfit, hogy semmi baja. Talán még sikerült is volna, ha Ayla

nem szédül meg, és okádja ki reggelijét.

– Csak túl izgatott – mentegetőzött Garos, de a férfi egy pillantással elhallgattatta.

– Mint mondtam, a parancsnokoknak kell vállalniuk a felelősséget társaik tettéért – mondta

a férfi szigorúan. – Mit gondolsz, mi lenne a megfelelő büntetés számodra, Garos Yalein?

Garos nem válaszolt. Fogalma sem volt, miféle büntetésre számíthat. Ha Vars lenne itt,

akkor futnia kellene, míg le nem szakad a tüdője, Sai pedig egy éles tekintettel büntetné meg,

mely mélyebbre hatol minden pengénél a világon. Gelford azonban más volt, nem fogja

fizikailag megkínozni vagy megfélemlíteni. Valami azt súgta neki, hogy a férfi egy egészen

más eddig még ismeretlen területen fogja megkeseríteni az életét, ha hibát követ el.

– Semmi? – kérdezte Gelford kissé csalódottan. – Akkor legyen. Garos Yalein, a szakaszod

szemmel láthatóan nincs… megfelelő állapotban, ami a parancsnok vezetői alkalmatlanságát

bizonyítja. Ezért, hogy a jövőben elkerüljük eme hibát, a feladatod a tanulás lesz.

Egy vaskos kötetet vett elő, és Garosnak adta, aki pislogva értetlenkedett a büntetést

hallva. Nem arra számított, hogy a büntetésre az lesz, hogy kap egy könyvet, és tanulnia kell

belőle.

– Csalódottnak tűnsz – mosolygott Gelford. – Talán sokkal gyakorlatiasabb büntetésre

számítottál? Esetleg korbácsoljalak meg?

Garos felocsúdott meglepetéséből, és a könyvről ismét a férfi nyugodt mosolygó arcára

pillantott.

– A könyv elég lesz, köszönöm – felelte.

– Helyes, de ne hidd, hogy csak odaadtam ezt a könyvet – folytatta a férfi. – Ezt a könyvet

Rialgar Nara írta, aki egy ismert hadvezér volt nagyjából kétszáz évvel ezelőtt. Ő volt, aki

egyesítette a Smaragd-szigetek háborúzó klánjait, és létrehozta Naga városát, de ez most

mellékes, elvégre nem történelemórán vagyunk. A lényeg, hogy mikor megöregedett papírra

vetette ismereteit a hadászatról. Abban a könyvben megtalálsz mindent, amire egy

hadvezérnek szüksége lehet.

Garos elgondolkodott egy pillanatra, mit is tartott a kezében, majd kérdőn Gelfordra nézett.

– Mi lesz vele a feladatom? – kérdezte.

A férfi felsóhajtott, és magához hívta az ifjút. Olyan halkan szólalt meg, hogy csak ők

ketten hallhatták.

– A Birodalom Kardjainak nagy tervei vannak veled, fiam. Te voltál a legelső, akinek

sikerült egyszer legyőznie egy kiképzőnket. Ráadásul sokakkal ellentétben én és Vars is

tudjuk, hogy mindez nem véletlen volt. Tehetséges vagy, aki talán egy nap akár az én

helyemet is átveheti. Ehhez viszont szükség van felelősségtudatra és vezetői képességekre.

Meg kell tanulnod irányítani másokat, parancsokat osztani, készen állni minden eshetőségre.

Ezekben segíthet Nara könyve, és ha sikerül elsajátítanod, akkor egy napon félelmetes Kard

válhat belőled, de soha többé nem akarom azt látni, hogy hullamásnaposon álltok előttem.

Garos ledöbbenve hallgatta a férfi szavait. Nem sejtette, hogy egyetlen győzelme Vars

felett ilyen következményeket von maga után. Azt hitte, hogy parancsnoki kinevezésével

kellőképp megjutalmazták, de hogy ő legyen a Birodalom Kardjainak főparancsnoka teljesen

nevetséges volt.

Képtelenség, hogy valaha is képes lenne irányítani egy több tízezer emberből álló

hadsereget, és ezen Nara könyve sem változtathat. Egyszerűen nem képes rá, elvégre

Änselben is inkább a léha életet választotta, minthogy megtanulja a birtok igazgatását. Ám azt

is tudta, hogy mindezeket nem mondhatja el Gelfordnak, aki barátságosan mosolyogva nézte

az arcát. Bizonyára azt próbálta megfejteni, mi járhat a fejében, de mivel mosolya még mindig

kitartott, így e törekvése bizonyosan nem sikerült.

– Rendben, uram – bólintott végül. – És köszönöm.

– Szükségtelen megköszönni, csak dolgozz olyan keményen, ahogy eddig is.

Garos újból bólintott.

– Megteszek mindent, amire csak képes vagyok.

– Helyes, most pedig térj vissza a szakaszodhoz. Oh, és kérlek, tanulmányozd át a könyv

tizenkettedik fejezetét.

– Értettem, uram.

Visszatért társaihoz, akik várakozón néztek rá, de nyomban leintette őket. Megbeszéli még

velük a történteket, de annak nem most jött el az ideje, és egyébként sem tudta, mit

mondhatna nekik. Figyelmét inkább Gelford felé fordította, aki miután újból kihangsúlyozta a

csapatmunka fontosságát egy akadálypályára vezette őket. Garos nem tudta levenni a

tekintetét a bábukkal, csapdákkal, falakkal teleszabdalt pályáról, ami első ránézésre bárkinek

lehetetlen feladat volt.

– A mai napon leteszteljük a csapatmunkátokat – szólalt meg a Gelford mellett álló

nyakigláb férfi. – Ez az akadálypálya úgy lett megtervezve, hogy minden akadály és

feladvány a csapat valamely tagjának tudását igényli. Minden szakasznak két lehetősége lesz

végigmenni rajta. Az a szakasz, amely a parancsnoka nevét hallja maradjon itt, a többiek

várakozzanak a fák mögött.

Hálás volt, hogy nem ők lesznek az elsők, akik megmérettethetik magukat a pályán.

Társaival együtt visszahúzódott a fasor mögé. A Kardok szemmel láthatóan mindent

elkövettek, hogy a pályát elrejtsék a kíváncsi tekintetek elől, ám a lombkorona még nem volt

elég sűrű ahhoz, így mindenfajta komolyabb erőfeszítés nélkül figyelhették volna a többi

szakaszt, ha társai nem lettek volna fáradtak és nem forgott volna mindenki körül a világ.

– Ez borzalmas – szólalt meg Ayla. – Soha többé nem iszom, ha másnap gyakorlatoznunk

kell.

– Ezt el is várom – vágta rá Garos, miközben a könyv borítóját bámulta. – Most megúsztuk

ennyivel, de ki tudja, mi történne legközelebb.

– Miért hívott félre? – kérdezte Liliána. – Az arcodat látva sokkolhatott, amit hallottál.

Garos felsóhajtott. Úgy látszik ez a beszélgetés hamarabb eljött, mint azt gondolta.

– Röviden még soha senki se győzte le a kiképzőjét, ráadásul harcos igéző vagyok –

foglalta össze. – Úgy gondolják, hogy akár én lehetek a Birodalom Kardjainak következő

főparancsnoka.

Társai elképedve meredtek rá. Még Nathaniel arcán is értetlen meglepetést látott.

Elmosolyodott miközben elképzelte, hogy valószínűleg ő is ugyanilyen arcot vágott, mikor

Gelford elmondta neki a terveit.

– Azért adták nekem a könyvet, hogy tehetséges vezetővé válljak – folytatta. – Ám

emlékeztetett arra is, hogy soha többé nem akarja látni, hogy másnaposan jelenünk meg a

kiképzésen.

– Te leszel a következő főparancsnok – szólalt meg Faar halkan. – Ez… valójában nem

annyira meglepő. Azok után, amit láttunk először Reindgar ellen, majd Vars ellen.

Mindemellett kivételesen erős mágikus erővel rendelkezel, ami már önmagában kiemelkedő.

Ezek együtt épp elegek, hogy Gelford az örökösének szánjon.

Garos fintorogva bámult maga elé. Faarnak talán igaza volt, talán valóban alkalmas lehet

egy nap, hogy kövesse Gelfordot.

– Egy jó harcos még nem feltétlen lesz jó hadvezér – szólalt meg Nathaniel. – Több tízezer

embernek fogsz parancsolni és csak a császár áll feletted. Te leszel a legnagyobb katonai

parancsnok az egész Birodalomban.

– Ezzel nem sikerült megnyugtatnod.

– Nem is megnyugtatni akartalak, csak emlékeztetni, mennyire komoly feladatot akarnak

rád bízni.

– Ezt magamtól is tudtam – fintorgott. – Ahogy azt is, hogy biztosan lennének alkalmasabb

jelöltek is nálam.

– Úgy látom végeztek – szólt közbe Aori. – Bármennyire lebilincselő volt titeket hallgatni

ideje lenne megmutatni mire is képes a leendő főparancsnok és szakasza.

– Aori, kélek, legalább te ne szívd ezzel a vérem – kérlelte Garos. – De igazad van. Itt az

ideje megmutatni nekik.

Szeme sarkából látta, amint az előttük küzdő csapat sárosan és leharcoltan ballagtak a fák

mögé.

Szakasza élén megállt Gelford előtt, akinek arcán ezúttal nem volt mosoly. Úgy tűnt az

előző csapat sikertelensége felbosszantotta a főparancsnokot. Garos megszemlélte magának a

gyakorlópályát, és elképzelte, hogy miféle ellenállásra számíthat tőlük. A bábuk minden

bizonnyal ugyanúgy működnek, mint amikkel Vars kiképzésén is megküzdött, de a többi

akadályt látva teljesen tanácstalan volt. A falak akármit tartogathattak, ahogy a furcsa másfél

láb magas simára csiszolt kőtornyok is.

– Először is – szólalt meg újra a nyakigláb férfi. – Az akadálypálya bejárata mellett találtok

egy fegyverállványt és néhány alkímiai eszközt is. Szabadon magatokkal vihettek bármit, amit

szükségesnek éreztek. Amint felkészültetek lépjetek a haranghoz és kétszer kongassátok meg.

Ha a pályán úgy érzitek, fel akarjátok adni, akkor fújjátok meg a sípot, amit a

szakaszvezetőnél kell tartani. Ha úgy ítéli meg a helyzetet, akár önkényesen is megfújhatja.

– Értettük – felelte Garos.

Az állványokon rengetek fegyver sorakozott. Garos néhányat még sosem látott, ami

őszinte meglepetésként érte tekintettel arra, hogy az elmúlt években rengeteget megismert és

mostanra elsajátította forgatásuk művészetét, de az éles holdsarló alakú fegyvert nem tudta

hová tenni, ahogy az éles karmokkal ellátott keményített bőrkesztyűt sem.

Mégis mikor tanította meg Vars, miként kell harcolni ezekkel?

Aori odalépett az egyik holdsarlóhoz, és szórakozottan leemelte. Úgy forgatta, mint aki

pontosan ismerné. Mikor meglátta Garos kérdő tekintetét elmosolyodott, és visszatette a

helyére.

– A Smaragd-szigeteken népszerű fegyvernek számít – felelt Aori a ki nem mondott

kérdésre. – Igaz, a forgatása nem kis odafigyelést igényel és mesteri elsajátításához évek

kellenek. Meg is lepett, hogy itt látom. A Karmok pedig a Shirakai Rend harcosainak kedvelt

fegyvere. Ők nem használnak kardokat vagy más hagyományos fegyvert. Legtöbbjük puszta

ököllel harcol, de sokan kedvelik az ezekhez hasonló eszközöket. A karmok kiválóan

kisegítik a Shirakai nevű harcművészet mozdulatait, az elrejtett két penge pedig bárkivel

könnyűszerrel végezhet.

– Honnan tud egy igéző ennyit a fegyverekről? – lepődött meg Faar. – Azt hittem, ti csak

varázsoltok.

– Ha így lenne, akkor miért töltöttünk volna el éveket Vars kiképzésével? – mosolygott

Aori. – Nem, a Kardok minden tagjának boldogulnia kell közelharcban. Csak vannak, akik ezt

mesteri szintre emelik.

– Ez nem magyarázza meg, miért ismered ezeket a fegyvereket – folytatta Faar. – Egyikkel

sem találkoztunk kiképzésünk során, te pedig úgy mutattad be őket, mint egy régi cimborát.

– Nagyjából azok is – felelt Aori. –- Apám egy harcos, így hamar megismerkedtem a

szigetek fegyvereivel, de ez a kettő sosem nyerte el igazán a tetszésemet.

– Elég a beszédből – szólt közbe Garos, bár ő is érdeklődve hallgatta a lány szavait. – Ideje

felkészülnünk.

A többiek bólintottak, és mindenki magához vette az általa hasznosnak vélt holmikat. Ő

maga egy kardot és két tőrt csatolt fel. Faar ismét egy pallos mellett döntött, Liliána egy

kecses, enyhén ívelt fegyvert választott magának néhány rövid dobókéssel egyetemben, Ayla

egy szarvíjat emelt fel, míg Aori egy smaragd szigeteki kardot emelt fel, Nathaniel pedig egy

rövidkardot és annyi alkímiai készítményt, amennyit csak az öve és a keresztbe felvett szíj

engedélyezett.

– Jobb mindenre felkészülni – mondta.

Garos egy bólintással felelt, és ő maga is magához vett még néhány dobókést.

Harcra készen érkeztek meg a pálya kezdetéhez, ahol a harmadik robusztus férfi átadta

neki a sípot, melyet nagyon remélte, hogy nem kell használnia. Bizonyítani akart önmagának,

a társainak és Gelfordnak is, hogy alkalmas a szakasz vezetésére, és sikerrel fogja teljesíteni

az előtte álló akadályokat.

– Priya – suttogta. – Bármi is történik, ebből most maradj ki, kérlek.

– Rendben – bólintott a tündér, és leszállt a vállára. – Figyelj oda az oszlopokra.

– Priya…

– Jól van, többet nem mondok – fonta össze karjait. – Pedig egy csettintéssel végig

vezethetnélek rajta.

– Ebben biztos vagyok, de tudnom kell, mire vagyunk képesek a szakasz hetedik tagja

nélkül – mosolygott Garos.

– Oh, szóval én is közétek tartozom? – incselkedett a tündérlány. – Ezek szerint be is

mutatsz nekik, igaz?

– Egyelőre te vagy a rejtett fegyverünk.

– Az is valami – színlelt sértettséget. – Habár jobban örülnék, ha nem…

Meghúzta a kötelet jelezve, hogy küzdelmük kezdetét vette. Szeme sarkából látta, amint

Gelford tekintete nyomban rájuk szegeződött.

Csak nyugalom, a legfontosabb, hogy a társaiddal együtt túljuss ezen a vackon.

Nekiiramodott, társai pedig kérdezés nélkül követték. Tekintetét folyamatosan a lehetséges

akadályokon tartotta, egy pillanatra se véve le róluk a tekintetét. Ayla a távolabbi célpontokat

figyelte, egy húrra helyezett nyílvesszőt tartva. A többiek harcra készen haladtak mögötte.

Először néhány bábu állta útjukat, melyek amint ráléptek egy kapcsolószerkezetre egy

kattanás kíséretében támadásba lendültek. Garost meglepte a mozgásuk, és majdnem

nyomban mellbe ütötte az egyik súlyos buzogánya. Faar pallosa azonban könnyedén

megállította, és mellé ugorva egy köríves vágással lefejezte. Garos hálásan nézett felé, ám

szinte a semmiből egy gyakorlóvessző közelítette meg barátja tarkóját.

– Picsába! Hasra! – kiáltott fel.

A nyíl elsuhant kettejük között, de rögtön újabb kettő lőtt ki feléjük, miközben Liliána is

csatlakozott hozzájuk, akit egy furcsa mozgásra is alkalmas bábu rohant meg.

Még hogy oszlopok… már ezek a rohadt bábuk is kicsinálnak minket!

Priya fentről szemlélte őket, és ahogy Garos azt kérte esze ágában sem volt beleavatkozni a

küzdelembe.

– Arax! – kiáltott fel Aori, és egy kékesen derengő fal jelent meg köztük és a nyilak között.

A vesszők egyszerűen lepattantak róla. Tökéletesen kivitelezett pajzsige volt, és Garos

hálás volt, amiért a legjobb igézőt épp az ő szakaszába lett beosztva.

– Fulguris! – kiáltotta.

A pajzs feloszlott, és kékesfehér villáma darabjaira robbantotta a bábut.

– Köszönöm – lépett mellé Liliána. – Ezek a rohadékok nem olyanok, mint amikkel Vars

gyakorlatoztatott minket. Egészen olyan, mintha felismernék a mozdulatainkat.

Garos egyetértően bólintott, és tekintetével a nyíllövőt kereste, mely szüntelenül

ostromolta Aori falát, melyen több alig látható repedés futott végig. Végül ráunt a keresésre,

felemelte a kezét és egy izzó tűzgolyót szabadított a nyílzápor irányába. Hallotta, amint a feje

felett Priya felkiáltott. Az ifjú értetlenkedve követte a tűzgolyó útját, mely legnagyobb

meglepetésére megállt egy kőoszlop mellett, amin felragyogott egy jel, amit Aori kiáltva

ismert fel.

– Garos! – kiáltotta. – Meg kell erősítenünk a…

Felesleges volt befejeznie, maga látta, amint a tűzgolyó kétszeresére dagadt, és sebesen

közeledett feléjük. Most már emlékezett arra a jelre. Sai tükörnek nevezte, mivel minden

kisebb varázslatot vagy igézést képes volt visszatükrözni, és ha ez nem lenne elég az ige alatt

egy másik jel is felvillant, ami erősítőként működve kétszeresére duzzasztott bármely

mágikus támadást.

– Arax! – kiáltottak egyszerre.

Remélte, hogy kettejük egyesített pajzsa visszatartja a tűzgolyót. A szeme sarkából

azonban meglátta, amint egy bábu áttör Faar védelmén, és egyenesen felé tart. Váratlanul

fehér fény villant fel egy pillanatra, és a bábu egy jégszoborrá változott. Nathaniel máris egy

újabb bombát emelt le övéről, és a közeledő tűzgolyó felé dobta. Garos figyelte, amint a

bomba összekapcsolódik a lánggömbbel, és biztos volt benne, hogy a tűzgolyó minden

komolyabb probléma nélkül elnyeli a robbanást.

Csak részben volt igaza. A bomba erejét valóban elnyelte a tűz, ám a lángok egy része is

eltűnt, helyébe sűrű gőz szállt fel megvakítva mindnyájukat.

Ez rohadtul nem úgy alakul, mint azt terveztem.

– Sodaris! – szólalt meg Aori.

A széllöket eltakarította előlük a gőzt éppen időben ahhoz, hogy láthassa, amint a tűzgolyó

szétfröccsen a láthatatlan falon. Néhol sisteregve sikerült átjutnia, de csak néhány pillanatig

pislákoló láng képében, míg végül teljesen kialudt.

– Biztos voltam benne, hogy az a tűz végez velünk – jegyezte meg Faar. – Mi az ördög

történt?

– Röviden az ott egy tükörjel, ami visszaverte ránk a gömböt a másik pedig egy erősítő

ezért lett kétszer akkora – felelte Aori. – De úgy tűnik a nyíllővőnek legalább vége.

– Tovább – mondta Garos nyugtalanul. – És ezúttal legyünk összeszedettek. Hosszú még

ez a pálya, és majdnem az elején legyőzött minket. Nathaniel, maradj hátul, és ha szükséges

használd a bombáidat, de előtte tudasd velünk, mire számíthatunk. Ayla, tartsd szemmel a

távolabbi célpontokat, Faar, te védelmezed a jobb oldalt, Liliána te a balt. Aori, koncentrálj a

szakasz védelmére, én foglalkozom a szemből támadókkal.

– Értettem – hangzott egyszerre öt válasz.

Elmosolyodott. Úgy tűnt első győzelmük kezdte összekovácsolni őket, és továbbhaladva

nem csak hat idiótának tűntek, akik fejvesztve haladnak előre.

A próba további része nem okozott komolyabb problémát. Az oszlopokról kiderült, hogy

valamilyen mágikus akadályt rejtettek, de hála Aori hozzáértésének legyőzésük nem okozott

komoly problémát. Nathaniel elsőre eltúlzott alkimista készlete jó szolgálatot tett a támadó

bábuk és távolról próbálkozó nyilak ellen. A végéhez érkezve elégedetten látta, hogy mindent

sikerült teljesíteniük, és elsőre legyőzték Gelford pályáját.

– Gratulálok – mosolygott a férfi. – Annak ellenére, hogy alig álltatok meg a lábatokon

sikerült elsőre végigmenni a pályán. Visszatérhettek a barakkhoz, és élvezzétek nyugodtan a

nap további részét, de kerüljétek el az italozást.

– Igenis – bólintott Garos.

Felszerelésüktől megválva szórakozott mosollyal tértek vissza új lakhelyükhöz. Az

élelemraktár előtt megálltak néhány pillanatra, és Garos úgy döntött, mind megérdemelnek

egy kiadós vacsorát, így ő és Faar egy zsák krumplit, két egész csirkét és egy kis doboznyi

bogyós erdei gyümölcsöt vittek magukkal. Belépve ő és Liliána fütyörészve láttak hozzá az

aznapi étel elkészítéséhez. Rövidesen finom, nyálcsorgató illatok töltötték meg a konyhát.

– Mikor megláttuk az előző csapatot biztos voltam benne, hogy a pálya velünk is végezni

fog – szólalt meg Faar.

– Nem sokon múlott, hogy úgy legyen – felelte Liliána.

Faar felnevetett.

– Való igaz, azok a bábuk megleptek, de semmi sem volt fogható ahhoz a tűzgolyóhoz.

Biztos voltam benne, hogy ropogósra sülünk.

– Ha nincs Aori talán úgy is történik – jegyezte meg Ayla. – A mi kis mágusunk gyorsan

kapcsolt.

– Igéző – javította ki Aori. – Ha mágus lennék, akkor elégettem volna az egész pályát, és

nyugodtan átsétálhattunk volna.

Erre mindenki jókedvűen felkacagott, ahogy elképzelték maguk előtt Gelford arcát, amint

az akadálypályájából nem marad más csak hamu. Szórakoztató látvány lenne abban egészen

biztos volt.

– A legfontosabb, hogy sikerrel vettük az első akadályt – szólalt meg Nathaniel a tőle

megszokott komoly hangon. – De a neheze majd csak most jön.

– Muszáj neked mindig ennyire komolynak lenned? – mosolygott rá Ayla. – Néha fontos,

hogy ne gondolj semmire és csak élvezd az életet.

Nathaniel válaszképp felsóhajtott, és az asztallap erezetét bámulta.

– Reménytelen – csóválta a fejét Ayla.

Bármennyire is baljóslatúak voltak Nathaniel szavai lefedték az igazságot. Az elkövetkező

napok mindegyikén újabb ismerettel kellett bővíteni tudástárjukat. A nyakigláb férfi, - akinek

neve Albert – stratégiai és taktikai kiképzést tartott a parancsnokoknak és helyetteseiknek,

míg a hordóhasú férfi – akinek neve Warwa – a csapat többi tagját tanította miként képesek

olvasni egymás mozdulatsoraiban. Emellett minden héten egyszer megmérkőztek a pályával,

mely minden alkalommal egyre több csapdát állított ellenük. Volt egy alkalom, amikor

valóságos mozgó bábhadsereget szabadított rájuk.

Hónapok teltek el így, és Garos szakasza minden alkalommal sikeresen

győzedelmeskedtek. Igaz ez többnyire nem Garos vezetői képességeinek volt hála. Nathaniel

sokkal jobb taktikai érzékkel rendelkezett, mint ő, így legtöbbször az ő tervei érvényesültek.

Garos szabadidejében Nara könyvét olvasta, igyekezett mindent megtanulni, amire vezetőként

szüksége lehet.

16. fejezet

Eljött a tél, és mindent fehér takaróba vont a hó. Ekkorra a szakasz teljesen megszokta az

együttélést, és a kiképzés is közeledett a végéhez. A szakaszok összemelegedtek, és immár

mindenki győztesen került ki a bábukkal elleni harcból. Gelford is elégedettnek látszott,

többször is érdeklődött Garos ismereteiről, és hosszasan beszélt neki a Kardokról.

Megtudta, hogy a Birodalom Kardjait nem sokkal a császárság megalakulása után

alapította az akkori császár. Kezdetben kis létszámú magánhadsereg voltak, akik a császárság

piszkosabb ügyeit intézték. Megölték a rivális lordokat, védelmezték a császári családot,

merényleteket követtek el. Gyakorlatilag a császár árnyékhadserege voltak, akik mindent

véghezvittek, amit csak megparancsoltak nekik.

Az évek során létszámuk folyamatosan növekedett, és a néhány száz fős csapatból több

ezer fős sereggé duzzadtak. Mivel egy többezres sereg már képtelen volt ellátni eredeti

láthatatlan feladatát így annak szerepe is megváltozott. A hercegségek rendelkeztek saját

hadsereggel, így ha a jelentősebb hercegek szövetségre lépnének az akár a császárság végét is

jelenthetné. Vagyis a Birodalom Kardjai gyakorlatilag egy esetleges polgárháború esetére

alakult azzá, ami ma is.

Eközben Priya nem talált semmit, ami a segítségükre lehet Tiriavel kiszabadításában, de

esténként hosszasan beszélt a könyv eredeti tulajdonosáról, akiről kiderült, valóban egy

nagyhatalmú tündér volt, aki évszázadokkal ezelőtt érkezett a halandók világába, ahol

megkísérelte megérteni az itt élőket. Halhatatlan élete során számtalan eseményt feljegyzett,

és remélte, hogy egy napon mindezt a tudást visszajuttathatja szülőföldjére. Garos kíváncsi

volt, mi történhetett, ami végül megakadályozta ebben.

– Arról nem ír, hogy mi történt vele? – kérdezte.

– Nem, de talált valamit ebben a világban, amiről úgy vélte komoly veszélyt jelenthet a

világotokra – felelte Priya.

– Csak ennyi?

– Azt írta, hogyha tovább folytatja kísérleteit azzal akár el is pusztíthatja ezt a világot.

– Ezt azért túlzásnak érzem – jegyezte meg Garos. – Pontosabban nem ír erről a

személyről?

– Csak egy nevet írt le – folytatta Priya. – Kiara de Rhoes, mondd ez a név neked valamit?

– Nem – rázta meg a fejét. – De ez nem jelent semmit. Amennyire tudom a császárság sok

kellemetlen alak nevét tüntette el a történelméből. Ha csak egy kevés igazság is van ennek a

tündérnek az írásaiban, akkor Kiarával is ez történhetett.

– Szóval, akik kellemetlenkednek, azokról egyszerűen kitörölnek mindent? – lepődött meg

Priya. – Nem lenne okosabb emlékezni rájuk, hogy más ne követhesse el ugyanazon hibákat?

– De igen, ám akkor eltűnne a tökéletesség látszata.

– Ha csak látszat, akkor nincs is értelme megtartani.

Garos elmosolyodott. A tündérnek igaza volt, ő maga se értette mindezeket, de már

kisgyerekként megtanulta, mit is jelent, ha valaki csak a látszat kedvéért tesz meg valamit.

Anyja mindig is csak a látszat kedvéért foglalkozott vele, hogy ne tűnjön egy jégszívű

anyának, aki egyik fiát legszívesebben teljesen kizárta volna az életéből, amit végül sikerült is

elérnie.

Mondani akart még valamit, de akkor Liliána lépett be a szobába ásítva, és leült a Garos

melletti ágyra.

– Majdnem éjfél van és még mindig azt a nyomorult könyvet olvasod? – fintorgott. –

Tudod, hogy nincs rá szükséged, míg mi itt vagyunk melletted.

– Eddigi sikereinket Nathanielnek köszönhetjük – felelte. – Ha ő nem lenne itt, többször

buktunk volna el, mint hogy számon tudnám tartani. Erősek vagyunk, jól tudunk

összedolgozni, de ő mondja meg, mit kell tennünk, mert ő ösztönösen tudja, mi a legjobb

lépés. Én viszont…

– Te viszel minket előre – mosolygott a lány. – A Kard, aki egyszerre forgat kardot és igéz,

aki legyőzte a legendás Varst, akiről úgy vélik Gelford utódja lehet. Úgy véled, ezek nem

inspirálnak minket?

– Sosem gondoltam erre.

– Mert mindig jelentéktelennek érzed magad – sóhajtott a lány komoran. – Pedig közel

sem vagy az. Ezt elhiheted nekem.

– Köszönöm.

Liliána egy villámgyors mozdulattal kivette kezéből Nara könyvét, és elsüllyesztette saját

ládájában.

– Erre nem lesz szükséged. Most pedig aludj, ki tudja, mi vár ránk holnap.

Liliána nyomban ledőlt az ágyra, és pillanatok alatt elaludt. Garos csak nézte az alvó lányt,

aki az imént kísértetiesen hasonlított a húgára.

– Hallottad – szólalt meg Priya. – Fontos vagy a számukra.

– Igen – mosolyodott el. – Hallgassunk rá, és aludjunk.

Másnap reggel a szakaszok felsorakoztak Gelford előtt, ám a férfinek szemmel láthatóan

más tervei voltak a mai napra. Az akadálypálya helyett a férfi tovább vezette őket a tisztás

túloldalára. Itt megálltak, és a férfi mosolyogva feléjük fordult.

– A mai napon új feladattal fogtok szembenézni – szólalt meg Gelford megszokott

barátságos hangján. – Eddig az akadálypálya különböző veszélyei ellen küzdöttetek, de most

eljött az ideje, hogy egymásnak mutassátok meg, mire vagytok képesek.

Garos a többi szakaszra pillantott, és nyomban megértette. Ezúttal egymás ellen kell

harcolniuk. Egy apró mosoly jelent meg a szája szegletében. Sokkal jobban örült, hogy valós

hús-vér ellenfelekkel kell megküzdenie, és nem Gelford fantáziájának kellemetlen

jelenéseivel. Végignézve társain ők is hasonlóképp vélekedtek az arcukon szétterülő elégedett

mosolyt látva.

– Természetesen, mivel ezúttal nem fabábuk és kőtornyok lesznek az ellenfeleitek, így az

igézők és alkimisták némi korlátozással alkalmazhatják az erejüket – folytatta Gelford. –

Egyikünk sem akarja, hogy súlyos sérüléseket szenvedjetek. Ezért is a felszerelésetek meg fog

egyezni azzal, amit a fegyverforgató vizsgán használtatok. A célotok nem az ellenfeletek

elpusztítása lesz, hanem a festékes zsákok. A biztonság kedvéért Sai és Baldemar is itt lesz

megfigyelőként, hogy elkerüljük a szükségtelen sérüléseket. Most pedig kaptok fél órát, hogy

felkészüljetek az összecsapásra. Oh, majdnem elfelejtettem, több Kard is elrejtőzött a

küzdőtér területén, akik a küzdelmeiteket fogják figyelni, és pontozni fogják a szakaszokat. A

szakasz tagjai három, a másodparancsnok négyet, míg a főparancsnok öt pontot ér. A győztes

szakasz bezsebelhet egy kis jutalmat. Amint meghalljátok a sípot, kezdetét veszi a küzdelem,

mely egészen napnyugtáig tart.

– Tehát nem várhatjuk ki a végét – sóhajtott Nathaniel. – Ha győzni akarunk, akkor

hezitálás nélkül bele kell vetnünk magunkat a küzdelembe.

– Épp a kivárás miatt hozták ezt a szabályt – vélekedett Liliána. – Harcra kényszerítenek

minket, hogy megmutassuk, mire is vagyunk képesek.

Garos is hasonlóképp vélekedett, de ő nem is gondolt rá, hogy kivárjanak. Amint

megszólal a síp, ő bele akarja vetni magát a küzdelembe, és minden társának megmutatni,

mire is képes. Esze ágában sem volt egy bokorban lapítani, míg a többiek végeznek

egymással. Ő akart lenni, aki legyőz minden elé kerülő ellenfelet.

– Te aztán vérszomjasan festesz – jegyezte meg Ayla. – Csak nem arra gondoltál, hogy

mindenkit megsütsz azokkal a lángokkal.

– Természetesen senkit sem szándékozok hamuvá változtatni – felelt szórakozottan. – De a

festéket szívesen elpárologtatom.

Ayla felnevetett, és a fegyverállványon sorakozó íjakra tekintett.

– Ezek a szarvíjak remekül működnek, de túl kényelmetlenek.

– Akkor válasz olyat, ami jobban a kedvedre van. Én nem ragaszkodom semmihez, amíg

eltalálod a célt.

– Értettem, parancsnok – hajtott fejet a lány.

Ayla volt az egyetlen, aki továbbra is csipkelődött vele parancsnoki kinevezése miatt,

melyhez mostanra hozzászokott, és már inkább csak szórakoztatta.

Mindent magához vett, amire csak szüksége lehetett. Dobókéseket csatolt fel, hosszú

tőröket vett magához és két hosszúkardot is magához vett. Több acél volt rajta, mint egy

kovácsműhelyben. Társai sem bízták a véletlenre. Mindent magukhoz vettek, amiről úgy

gondolták szükséges lehet.

A síp megszólalásakor belevetették magukat a küzdőtérre. Úgy jártak, mint a prédára váró

ragadozó. Lassan, hangtalanul léptek, tekintetük mindenre odafigyelt, izmaik pedig támadásra

készen vártak, mint egy felhúzott húron pihenő nyíl kilövésre készen.

Első prédájukat meglepetésként támadták meg. Miközben Ayla kilőtte a vezetőjüket ő és

Liliána megrohanta a többieket, és még azelőtt végeztek velük, hogy bármelyikük felfogta

volna, mi is történt. Aori hátramaradt, és igézésre készen várakozott. A terv szerint csak akkor

támad, ha szükséges, egyébként társai megvédése volt a feladata. A támadásra Garos erejét

használták fel, aki nem fogta vissza magát.

Az ellenfél igézője felemelte kezét, de Garos gyorsabb volt, és egy levegőlöket leterítette a

lányt, majd Gáros két szökelléssel ott termett mellette, és átszúrta a zsákot. Elégedetten

mosolygott, míg hátulról valaki rá nem rontott. A csapat másodparancsnoka volt, aki vezetője

teste alatt rejtőzve a megfelelő pillanatra várt.

Fegyvere azonban Faar pallosának élén csattant. Barátja széles vigyor kíséretében

felkiáltott, és mellkason rúgta az ifjút, aki hátrabukfencezett. Arcáról lerítt sikertelen

támadása felett érzett hitetlenkedése. Faar azonban nem fejezte be. Előreugrott, és egy felülről

mért csapással kettévágta a gyakorló páncéllemezt a festékes zsákkal együtt.

– Köszönöm – jegyezte meg Garos.

– Erre valók a társak – mosolygott Faar. – Védjük a másik hátát.

Garos mosolyogva bólintott, és első összecsapásuk helyére nézett. Az ellenséges szakasz

kókadtan a földre bámulva sétáltak ki a küzdőtérről. Garos sajnálta őket kissé, amiért ilyen

gyorsan véget ért számukra a verseny, ám győzelmük felett érzett öröme ennél sokkal

nagyobb volt.

Szakasza tovább folytatta a vadászatot. Néhány perccel később küzdelem hangja csapta

meg a fülüket. Nem sokkal előttük a fák között két szakasz vívta küzdelmét. Garos intett

társainak, hogy vonuljanak fedezékbe, és egyelőre megfigyelőként szemléljék az

összecsapást. A két szakasz mindent megtett, hogy a másik fölébe kerekedhessen. Harcoltak,

ahogy csak bírtak. Igézetek táncoltak egymással, acél csörgése töltötte meg levegőt. Egészen

bámulatos látványt nyújtottak az egymásnak feszülő kardok.

– Nem ütünk rajtuk? – érdeklődött Ayla. – Innen könnyedén leszedhetnék párat, mielőtt

egyáltalán felfognák, honnan érkezett a támadás.

– Még várjunk kicsit – javasolta Nathaniel. – Akkor támadunk, amikor egyik oldal se

számít rá.

– Szerintem úgy lefoglalja őket a másik, hogy azt se vennék észre, ha dalolva táncra

perdülnénk – felelte a mesterlövész.

– Csak tessék – jegyezte meg Liliána. – Elterelésnek piszok jó lesz.

Garos felsóhajtott. Társai túlságosan is szórakozottak voltak, és ez ellen nem tehetett

semmit. Ismerték erősségeiket, és biztosra vették, hogy senki sem győzheti le őket. Ez pedig

sokszor figyelmetlenséggel párosult. Így történt most is, így nem vették észre a hátuk mögül

érkező támadást.

Elsőnek egy nyíl perdült le Aori pajzsáról mire mind egyként fordultak meg, és találták

szembe magukat Orven csapatával, akik között Rory széles mosollyal vigyorgott rájuk. Orven

amint látta, hogy a meglepetés odalett egy villámot szabadított rájuk megpróbálja áttörni Aori

pajzsán, de Garos gyors igézése felerősítette azt, így a pajzs elnyelte a villámokat, mintha

csak esőcsepp lenne.

Rory gyorsan támadt rá. Pengéje a lába felé csapott, amit Garos könnyedén hárított, de

barátja itt nem állt meg. Másik kezében megjelent egy dobókés, amit a mellkasa alatt lévő

festékes zsák felé dobott. Garos megpördült, így a kés csak a páncélt karcolta végig. Fordulat

közben rajzolni kezdett, és egy levegőlökettel mellkason taszította Roryt.

– Mindenki tudta, hogy téged lesz a legnehezebb elkapni – sóhajtott Rory, amint lassan

talpra állt. – Harcos igéző… szinte már csalás.

Garos széttárta kezeit, és támadásba lendült. Rory mellkasa felé vágott, majd a lábát és a

fejét vette célba. Barátja derekasan tartotta magát, de folyamatos hátrálásra kényszeredett.

Garos csak későn vette észre, hogy barátja szándékosan teszi, és Rory mögül egy tűzgolyó

csapott le rá. Káromkodva ugrott el a láng útjából, mely a növényzethez érve magas

lángoszloppá változtatta a fákat.

El kellett ismernie Orven remek csapatmunkája talán még Nathaniel terveit is felülmúlta,

de nem győzhette le. Nem engedhette meg magának a vereséget. A füstből Rory és Orven

másodparancsnoka Ricar váltak ki. Utóbbi kezében hosszú lándzsát tartva. Garos felkészült

rá, hogy egyedül küzdjön meg kettejükkel, de amint Ricar tett felé egy lépést egy bomba

körvonalai rajzolódtak ki, és Garos azonnal pajzsot emelt maga elé.

A robbanás lökéshulláma szétszabdalta hevenyészetten felállított akadályát, de két

ellenfele még rosszabbul járt. Rory páncélja felhasadt, arcát néhány vörös pont pettyezte be, a

lábába egy faág fúródott bele. Ricar esés közben beverte a fejét, és most egy vércsík

keresztezte arcát. Tekintete dühtől villogott, és lándzsájára támaszkodva felállt, és dühöngve

rontott Garosra.

Még sebesülten is jól forgatta lándzsáját, de nem tehetett semmit a kipihent és nyugodt

Garos ellen. Kardjával hárította a lándzsa csapását, majd combjáról kihúzott egy dobókést, és

mielőtt Ricar újból támadhatott volna beledobta a páncél alól kikandikáló zsákba.

– Bassza meg! – kiáltott fel.

Ekkor Rory felé fordult, akinek arca fájdalmas maszkká változott. Kezében kardját tartotta,

de a lábából kiálló fa megtagadta tőle a talpra állást.

– Nathaniel jól elintézett minket – nyögte.

Garos a füstön túl Nathaniel felé pillantott, aki egy fénybombát dobott Orven elé

megvakítva ezzel őt és szakasza alkimistáját is, hogy Ayla két nyílvesszője befejezze, amit

elkezdett.

– Azt hiszem, neki ehhez semmi köze – jegyezte meg. – Az alkimistátok valószínűleg nem

tudta, hogy ti is itt vagytok.

– Az az idióta – nevetett fel Rory.

Garos felemelte a kardot, és belemártotta földön fekvő barátjába.

– Kár, hogy megzavart az a bomba.

A küzdelem véget ért, és habár szenvedtek apróbb sebeket, de sikerült komolyabb

veszteségek nélkül megnyerni a rajtaütést.

– Ez nem sokon múlt – jegyezte meg Ayla fáradtan.

– Sokkal óvatosabbnak kell lennünk – csatlakozott Nathaniel. – Ha az a bomba az eredeti

célpontjába csapódott volna, akkor most nagy gondban lennénk.

– Eredeti célpontja? – kérdezte Garos meglepetten. – Úgy érted…

– Én voltam – mosolygott Aori. – Az utolsó pillanatban egy gyors levegőlökettel

eltérítettem.

– Majdnem eltaláltál vele – ellenkezett Garos. – Ez közel sem volt…

– Bíztam benne, hogy ki tudod védeni, és igazam is lett – vont vállat Aori.

Garos megrázta a fejét, és közben felnevetett. A társai annyira bíztak benne, hogy egy

bombát is odadobtak mellé, és biztosak voltak benne, hogy nem esik semmi baja.

– Elég ideig maradtunk itt – szólalt meg Nathaniel. – A robbanás hangja jelezte a

helyzetünket a többieknek, és egy újabb rajtaütést nem biztos, hogy ilyen könnyen

megúsznánk.

Nathaniel javaslatára kerestek maguknak egy kisebb mélyedést, ahol a bozótos árnyékában

lepihentek. Nathaniel a biztonság érdekében csapdákat helyezett el hevenyészett

pihenőhelyük körül.

Garos örült a pillanatnyi nyugalomnak, de tudta, nem maradhatnak itt sokáig. Egy órát

engedélyezett maguknak, közben ellenőrizték a felszereléseiket, és útnak indultak.

A küzdőteret harc hangja töltötte meg, ahogy különböző szakaszok estek egymásnak.

Magában számolni kezdett, a két legyőzött szakasz együtt harminckilenc pontot ért, ami közel

sem volt elég a győzelemhez. Márpedig ő győzni akart. Mire elérkezett a délután további

három szakaszt győztek le. Mindegyiküket sikerült meglepni, és különösebb ellenállás nélkül

legyőzni. Gyorsak és pontosak voltak, senki sem győzhette le őket. Ezzel a tudattal vetette

bele magát újra és újra a küzdelmekbe, és került ki belőlük győztesen.

A nap lefelé kúszott, és szakaszával további kettőt végeztek ki. Elégedetten figyelte, ahogy

a többiek lekullogtak a pályáról. Ekkora már csak három szakasz maradt bent. Nathaniel

tervei alapján várták őket a fákkal körbe ölelt tisztáson, amit Nathaniel és Aori csapdákkal

rakott körbe. Ezután csak vártak, mikor hangzik el az első robbanás, és jelennek meg utolsó

ellenfeleik.

Nem kellett túl sokat várni, mikor az első bomba felrobbant, és hangos átkozódás

kíséretében egy szétszabdalt páncélos fiú esett át a bozóton. Ezután a mesterlövészük

nyilakkal, igézőjük pedig apró jégnyilakkal árasztotta el őket, de Garos és Aori egyesített

pajzsa könnyűszerrel megállította őket.

A hátuk mögött a szakasz alkimistája és kardforgatója jelent meg. Előbbi nyomban egy

bombát dobott feléjük. A bomba azonban már a levegőben felrobbant, amint Ayla nyila

átlőtte. A fény mindenkit megvakított egy pillanatra, így senki sem vette észre, amikor a

harmadik szakasz is megérkezett. Ezúttal egyetlen bomba vagy ige sem jelezte támadásukat.

Garos könnyes szemével látta, amint egy sötét alak fegyverét felé lendíti, és sikerült

hátraugrania, és háttal belecsapódni valakibe.

– Garos! – kiáltott Aori. – Jobbról fejre.

Nyomban megértette, mire gondolt az igéző, és védekezőn felemelte fegyverét, és

legnagyobb meglepetésére sikerült hárítania a támadást.

– Baloldal, comb – utasította a lány.

Engedelmeskedett, majd egy villámcsapással leterítette támadóját. Végre teljesen kitisztult

a látása, és káromkodva figyelte, amint Liliána egyszerre küzdött két szakasz

fegyverforgatójával. Faar pallosával az ellenség parancsnokát tartotta sakkban, Ayla egymás

után lőtte ki nyilait, melyek közül többnek sikerült is pontos célt érnie. Aori pedig heves

hármas párbajba keveredett az ellenség igézőivel. Megbabonázó látvány volt, ahogy egymás

után igézett, egyszerre támadt és védekezett. Hiába volt Garosnak több mágikus ereje, mint a

lánynak, mégsem volt képes ilyen kiválóan használni azt, még Tiriavel oktatásával együtt

sem.

Vajon ő mire lenne képes, ha egy tündér tanítaná?

Vetett egy pillantást az imént leterített kardforgatóra. Az egyik szakasz alparancsnoka volt,

akinek nevét sehogy sem tudta felidézni. A fák között kiszúrta az egyik mesterlövészt.

Futásnak eredt, de elkésett. A mesterlövész is észrevette, és egy nyilat helyezett a húrra.

– Fulguris! – kiáltott Garos.

A villám gyorsabbnak bizonyult, mint a lány keze, és mellkason találva kiszaggatta a

festékes zsákot szétspriccelve a sötétvörös festéket. Azonnal Liliána segítségére sietett. A

baloldali fegyverforgatót hezitálás nélkül levágta a másodikat pedig Liliánával ketten

pillanatok alatt legyőzték.

A küzdelem kezdett a végéhez érni. Aori legyőzte az egyik igézőt, ám elfáradt, és a

másiknak sikerült csapdába csalni, és le is győzte volna, ha Garos tüze nem teríti le őt is.

Újból győzelmet arattak, habár ezúttal nem úszták meg sebesülések nélkül. Faar alkarját egy

vágás keresztezte, Liliána combján ért egy vágás, míg Aori keze megégett és vörösesen

világított hófehér bőrén. Összességében viszont könnyűszerrel nyerték meg a mai nap

küzdelmeit.

Gelford szélesen mosolyogva köszöntötte őket, és ajándékként kaptak három pihenőnapot,

és kivételesen fejenként egy üveg bort.

– Csak így tovább, fiam – veregette vállon Garost. – Remek voltál a mai nap is.

– Köszönöm, de a társaim nélkül nem sikerült volna – felelte. – Nathaniel…

– Természetesen – szólt közbe a férfi. – Egy szakasz csak annyira lehet jó, mint a

leggyengébb tagja, de a tiédben úgy tűnik, egyetlen gyengepont sincs.

Aznap este megint mind rendesen berúgtak, és furcsa általa nem ismert dalokat énekeltek.

Arra az időre emlékeztette, amikor odahaza minden nap ivott, amikor csak lehetősége volt rá.

Nemegyszer dührohamot váltva ki az apjából, aki minden alkalommal megtiltotta a

borospince őrének, hogy kiszolgálják, de végső soron senki se mondott ellent a lord fiának.

A bor finom volt, könnyen lecsúszott, de közel sem volt olyan erős, mint Reindgar

rizsbora. Ezzel teltek el a pihenőnapok. Minden reggel fejfájással ébredtek, amit csak a

sokadik kávé tudott elmulasztani, és minden este annyit ittak, amennyit csak a napi adag

engedélyezett.

A szabadnapok utáni reggelen felsorakoztak Gelford előtt a nagycsarnokban. Mind fekete

öltözéket viseltek. Kabátjuk jobb mellére egy ezüst kardot hímeztek, míg balján a birodalom

címere: a szárnyát kitáró griff feszített. Oldalukon egyetlen egyszerű markolatú pengét

viseltek fekete hüvelyben.

Gelford mellet a többi vezető is jelen volt, és ők is a Birodalom Kardjainak egyenruháját

viselték.

Garos kérdőn meredt maga elé. Minden alkalommal sokkolta a nagycsarnokban történtek,

és végignézve a férfi mögött állókon biztos volt benne, hogy ez a mai nap se lesz másképp.

Csak arra volt kíváncsi, hogy Gelford ezúttal mivel fogja meglepni.

Gelford miután mindenkit alaposan megnézett magára megállt előttük, és a szokásos

barátságos mosollyal az arcán szólalt meg.

– A mai nap mindnyájatok számára kivételes – kezdte. – Az elmúlt öt esztendőben mind

kemény próbákat álltatok ki. Minden napotok küzdelem volt önmagatokkal és a

mestereitekkel. A mai napon pedig eme küzdelem a végéhez érkezett, mert ma elérkezett a

pillanat, mikor hivatalosan is csatlakoztok a Birodalom Kardjaihoz. Minden itt állónak

gratulálok, ettől a pillanattól kezdve a birodalom legjobbjai közé tartoztok.

Második részA harcos ébredése

17. fejezet

A felavatást követő hónapok eseménytelenül teltek. A kiképzés véget ért, és mindenki arra

várt, a Birodalom mely részére vezérlik majd őket, és mi lesz a feladatuk a jövőben.

Garos legtöbb idejét társaival együtt töltötte a házukban, és hirtelen rászakadt nyugalmát

élvezte. Goran az avatást követően minden magukkal hozott holmit visszaadott, így az

Outgartól kapott tőr most ott feküdt az ágya mellett. A Siellától kapott lánc is visszakerült

hozzá, melyre ránézve minden alkalommal összeszorult a szíve.

Megrázta a fejét, igyekezte kizárni magából a múltja árnyékait. Kizárni a fájdalmat és

bűntudatot, mely minden alkalommal megrohanta őt.

– Megint úgy festesz, mint aki valami nagyon savanyút evett – szólalt meg Priya.

– Citromba harapott – felelt Garos.

– Mi?

– Citromba harapott – mondta ismét. – Erre így mondják.

– Ha minden alkalommal depresszióba esel, amikor csak meglátod azt a láncot, akkor jobb

lenne megszabadulni tőle.

– Arra képtelen lennék – nézett ismét a láncra. – Ez az utolsó dolog, ami rá emlékeztet.

– Úgy beszélsz róla, mintha halott lenne.

– Én vagyok halott – emlékeztette Garos.

Priya mondani akart még valamit, de mielőtt kinyitotta volna Garos felkelt, és a párkányon

tartott borospalackért nyúlt. Amióta nem volt semmi feladata egyre többször ivott és űzte a

lányokat a fogadóban. Maga sem tudta miért, de kezdett visszatérni a Kardok előtti

életviteléhez, ami cseppet se volt ínyére.

Nem akart újra az a léhűtő semmirekellő lenni, akit elüldöztek otthonról, akit nem érdekelt

a világon semmi csak a napi bor-és szex adagja. Végre része volt valami fontosnak, és öt

ember várt tőle a parancsokat. Nem tehette meg a szakaszával, akik mind számítottak rá, hogy

újra az a hitvány alak lesz.

– Nem azt mondtad, hogy végleg magad mögött akarod hagyni azt a kölyköt, aki voltál? –

szólalt meg Priya.

Garos ijedten pillantott rá. A tündér szavai pontosan ugyanazok voltak, mint amire az

imént ő maga is gondolt. Mintha a tündér a gondolataiban olvasott volna, és ismerve a

képességeit ez valójában nem is tűnt lehetetlennek.

– Ne tedd! – kiáltott. – Ne nézz bele a fejembe.

– Nem is volt rá szükség – felelt Priya sértetten. – Az arcodra vannak írva a gondolataid!

Garos mély levegőt vett, és visszatette a bort a párkányra.

– Igazad van, nem akarok újra ugyanaz lenni.

Priya megnyugtatóan rámosolygott.

– Akkor nem is leszel.

Garos egy kellemetlen fintorral válaszolt, majd visszahanyatlott az ágyra.

– Minta csak a lelkiismeretem lennél, aminek mindig sikerül megnyugtatnia – jegyezte

meg.

– Öhm, köszönöm, azt hiszem – hallotta Liliána hangját.

Azonnal felpattant, és szembe találta magát a lány zavart tekintetével. A szürke szemek

ezüstös tóként csillogtak, arca kipirosodott, mindig rendezett haja most kusza boglyaként

ölelte körbe arcát. Kapkodta a levegőt, mint aki egy hosszú futás után kimerült. Talán futott

is, legalábbis Garos erre gondolt a lány izzadt arcára pillantva.

– Garos – hebegte. – Én… kérlek, segítened kell.

Garos kérdőn pillantott rá. Sosem látta még őt kétségbeesettnek, de könyörgő hangját

hallva nyomban tudta, hogy valami a lány számára rendkívül fontosról akar beszélni vele.

– Mi történt? – kérdezte.

Leültette Liliánát az ágyra, aki zavart mozgással engedelmeskedett. Egyértelmű volt, hogy

gondolatai most valahol teljesen máshol jártak. Kérlelő tekintetét az ifjú felé fordította, és

Garos látta, amint könnyek csillannak meg az ezüstös tükörben.

– El kell – nyögte.

– Liliána – szólalt meg Garos. – Mi történt?

A lány megrázta a fejét, és szaggatottan felsóhajtott.

– Levelet kaptam apámtól – mondta immár némi határozottsággal a hangjában. – Egy

rablócsapat lemészárolta a szomszédos falut, és többen látták őket, amint Nyírfakert körül

ólálkodnak.

– Haza akarsz menni? – találgatott Garos.

– Igen – bólintott. – Ők a családom, ha csak kis esély is van rá, hogy segíthetek rajtuk,

akkor mindent el kell követnem, amit csak tudok.

– Egyedül nem tehetsz sokat egy csapat gyilkos ellen – felelt Garos.

Liliána tekintete felvillant, és egy pillanatra haragosan meredt Garosra.

– Na és? Ettől függetlenül meg kell próbálnom.

– Megértem, és az engedélyemért jöttél? Tudod, hogy mint parancsnok nem adhatom meg,

de mint a barátod természetesen megengedem, hogy elmenjél.

– Ha nem engedélyeznéd, akkor is elmennék, de köszönöm, hogy megérted – halovány

mosoly jelent meg az arcán. – Azonban nem ezért vagyok itt. A segítségedet szeretném kérni.

Arra szeretnélek megkérni, hogy te is tarts velem.

Garos szája tátva maradt. Nem gondolta volna, hogy Liliána azt kéri tőle, hogy tartson vele

Nyírfakertbe. Ha ketten mennek, akkor is túl kevesen lennének egy gyilkos banda

legyőzéséhez. Ráadásul, ha Gelford parancsa nélkül hagyják el a szigetet az dezertálásnak

számít, és szembe kell nézniük a férfi büntetésével, amitől Garos személyes tehetsége sem

menthetné meg őket. Engedélyt pedig aligha kaphatnak. Nem, bármennyit gondolkozott is

rajta, nem tarthatott a lánnyal. Nem dobhatta el magától mostani életét, mellyel végre sikerült

eltüntetni a régi énjét. Már ki is nyitotta a száját, hogy kimondja, nem mehet vele, amikor

Priya a fülébe suttogott.

– Valóban képes lennél cserbenhagyni őt? – kérdezte. – Azok után, amit tettél a

családoddal elemészt a bűntudat. Pontosan tudod, mit érez most. Megérted a fájdalmát, amit a

családja elvesztésének gondolata ébreszt benne. Ráadásul kénytelen könyörögni neked, hogy

csatlakozz hozzá, miközben tudja, mire kér téged. Mindezek után…

– Értettem – szűrte a fogai között olyan halkan, hogy csak ők ketten hallják.

Megjelent előtte Siella arca, amint holtan, meggyalázva fekszik a leomlott gerendák között.

Karamellbarna tekintete élettelenül bámul a semmibe, arca fájdalmas torz maszk, Outgar

elvágott torokkal feküdt mellette egy ragacsos vértócsa közepén. Körülöttük pedig egy csapat

mocskos bandita vértől vöröslő késekkel és bárdokkal vidáman énekelve, mintha csak

Tavaszköszöntő napján táncolnák körbe a tüzesen ropogó máglyát.

– Rendben – sóhajtott. – De biztos vagy benne, hogy ketten elegek leszünk? A szakasz

többi tagja is…

– Nem akarom belekeverni őket – vágott közbe Liliána. – Amit most teszünk az dezertálás,

és nem akarom, hogy emiatt történjen velük valami.

– Szóval azt nem bánod, ha velem történik valami? – csipkelődött.

Amint meglátta a könnyeket a lány szemében ráébredt, hogy ez most nem az az idő,

amikor megengedhet magának néhány csipkelődő megjegyzést.

– Sajnálom – suttogta Liliána. – Tudom, hogy nem szabadna erre kérjelek, de…

– Bocsáss meg – szólt közbe Garos, és gyengéden megérintette a vállát. – Nem lett volna

szabad ezt mondanom, és nem kell aggódnod. Segíteni fogok neked mindenben, amire csak

képes vagyok. Ígérem, kiderítjük, mit akarnak az otthonoddal, és ha a gyilkosok lesznek olyan

bolondok, és megpróbálják elpusztítani Nyírfakertet, akkor mindnyájukat hamuvá égetem.

– Garos… köszönöm – Én nem is tudom…

– Nem is kell – mosolygott. – Most pedig el kell döntenünk, hogy is jutunk el

Nyírfakertbe.

A legnagyobb problémát a szigetről való kijutás jelentette. A kikötőben több hajó is

horgonyzott, melyek közül több is Ergon városába indult, de észrevétlenül felmenni rájuk

szinte lehetetlen volt. Az őrök mindent folyamatosan szemmel tartottak, még éjszakai is

minden hajót legalább kettő lámpással felszerelt Kard őrzött. Ha sikerül is feljutniuk utána

meg kell győzniük a kapitányt, hogy ne dobassa őket a tengerbe, vagy verje vasra, és kikötve

börtönbe vesse őket. Bízott benne, hogy valamennyi ezüsttel sikerül megvesztegetniük.

Felszerelésük megszerzése is komoly akadálynak tűnt. A lopás puszta ténye önmagában is

kötelet érdemel, de Gorantól ellopni lehetetlen feladatnak tűnt. Sajnos Priya erejére sem

támaszkodhatott, mivel azzal felfedné őt Liliána előtt, akinek most a legkevésbé arra volt

szüksége, hogy megismerkedjen a tündérrel, és a nyakába zúduljon mindaz, amit ő is átélt

Elainerbe érkezésekor. Nem, Liliánának most minden energiáját a családja megmentésére

kellett összpontosítani, nem engedhetett meg semmit, ami csak kicsit is elterelné róla a

figyelmét.

Közben a többiek is megérkeztek, és miután hallották Liliána történetét mind velük akartak

tartani.

– Nem – mondta Garos nyomatékosan. – Liliána sem akarja, hogy ti is belekeveredjetek.

Ráadásul egy egész szakasz eltűnése feltűnő lenne.

– Komolyan azt hiszed, hogy Gelford nem veszi észre, hogy eltűntetek? – hitetlenkedett

Faar. – Vagy Goran nem jön rá, hogy elcsentetek néhány dolgot?

– Nemigen van más választásunk, mint ebben reménykedni – felelte Garos. – Mindent meg

kell tennünk, még ha ostobaságnak is tűnik.

– Hogy tervezitek a betörést Goranhoz? – kérdezte Nathaniel.

Ez volt az a kérdés, amire egyikük sem tudott választ adni.

– Nem tudom, de gyorsan kell cselekednünk – felelte Liliána. – Az ivóban megtudtam,

hogy az utolsó ergoni hajó holnap reggel fut ki, és utána csak hetek múlva érkezik egy újabb.

– Vagyis már ma éjjel meg kell tennünk – sóhajtott Nathaniel. – Képtelenség, hogy néhány

óra alatt kitaláljuk, hogyan törünk be Goranhoz, és osontok fel egy hajóra.

– Nincs más választásunk – szögezte le Garos. – Nem számít, hogyan de ma éjjel kell

megtennünk.

Ezt követően még hosszasan vitatkoztak arról, mit kellett tenniük, hogyan tudnák elcsalni

vagy megtéveszteni Gorant, de mivel egyikük sem járt még a fegyverraktárban, így ha meg is

szerzik a kulcsokat sem tudják hol találják meg a fegyvereket, vérteket és a többi felszerelést,

ami egy gyilkosokból álló rablóbanda kivéreztetéséhez szükséges.

– Elég ebből – szólalt meg Liliána – Órákig vitatkozhatunk itt és tervezgethetünk, de nem

fogunk közelebb jutni a megoldáshoz.

– Vagyis? – nézett rá Faar.

– Vagyis most összepakolok, és azzal amim van felmegyek a hajóra. Szerencsére veletek

ellentétben én nem ittam és nőztem el minden pénzemet, így a kapitány lefizetése nem fog

gondot okozni. – Garosra nézett, és fanyar mosoly jelent meg az arcán. – Talán az a legjobb,

ha egyedül megyek. Sajnálom, hogy bele akartalak keverni ebbe.

– Várj! – Felugrott, és megragadta a lány könyökét. – Nem foglak egyedül elengedni.

Veled megyek, és ha kell ezzel a tőrrel végzem el a munkát.

– De…

– Semmi de – mosolygott rá a férfi. – Tudom, mi jár a fejedben, és ha az én családomról

lenne szó én is mindent megtennék értük, még akkor is, ha a puszta ökleimmel kellene

szétvernem azoknak az átkozottaknak a fejét.

– Köszönöm.

Csak ennyit mondott, mielőtt szoros ölelésbe vonta volna Garost. Ő elmosolyodott, és

karjai közé zárta a zokogó lányt. Nem számított, mi lesz a következménye. A társai, a barátai

sokkal fontosabbak, mint hogy valamikor a jövőben esetleg ő lehetne a Birodalom Kardjainak

főparancsnoka. Úgy érezte, mindaz nem éri meg, hogy feláldozza a barátait érte.

Ugyanabban az öltözetben lépett ki az éjszakába, mint amikor Sai tornyához igyekezett. A

csuklya eltakarta arcát, és az árnyékok között suhanva eggyé vált velük. Mögötte Liliána

haladt hasonló öltözetben. Priya előrement, és jelentésének köszönhetően könnyűszerrel

kerülték el az őröket, és jutottak el a kikötőhöz.

– Te mégis hányszor lógtál már ki az éjszakába? – kérdezte Liliána meglepetten.

– Meg kellett tanulnom, merre járnak az őrök, hogy észrevétlenül meglátogathassam a

kocsmáros lányait – kacsintott rá Garos.

– Értem – felelt Liliána leplezetlen csalódottsággal a hangjában.

– Bizonyára sajnálod, hogy nem fiai vannak – ugratta Garos.

Liliána nem felelt, csak szótlanul követte őt a móló felé, ahol az egyetlen lámpás

fénykörében olyasvalaki állt, akivel Garos legkevésbé sem akart találkozni: Reindgar.

A férfi arany tekintete végigkövette őket, és kezében tartott szablyán megcsillant a lámpás

sárga fénye. Arcáról semmiféle érzelmet nem tudott leolvasni, de biztos volt benne, hogy a

“bátyja” nem örült neki, hogy itt látja őt talpig feketében, és épp egy hajó felé sietnek.

Reindgar nem volt ostoba, biztosan hamar összerakta a fejében, mit is terveztek.

– Kissé késő van már, öcsikém – szólalt meg.

Garos nyelt egyet. Biztos volt benne, hogy harc nélkül nem fogja elengedni őket. Egyetlen

tőrrel pedig semmit se tehetett a szablya mestere ellen. Legutóbb is csak a meglepetés erejével

és két karddal sikerült legyőznie őt.

– Elmegyünk – jelentette ki Garos.

Nyugodt hangja még önmagát is meglepte, mintha csak annyit közölt volna Reindgarral,

hogy kék az ég.

– Csakugyan? – vonta fel a szemöldökét. – Ugye tudod, mi történik a dezertőrökkel.

– Felakasztanak? Esetleg inkább lefejeznek? – kérdezett vissza Garos. – Fontosabb dolgom

is van, mint ezen gondolkodni.

– Ha elmész, és Gelford megtudja, akkor egész Melgóriában nem lesz nyugtotok –

folytatta a férfi. – Addig fog üldözni, míg el nem kap, és hidd el, léteznek sokkal rosszabb

kivégzések is, mint a felakasztás vagy lefejezés. Mindezek tudatában is el akarsz menni?

Garos Liliánára nézett, akinek arcára kiült a rémület és kétségbeesés. Garos nem tudta

eldönteni, hogy attól tartott jobban, hogy cserben hagyja vagy attól, hogy vele tart, ezzel örök

menekülésre kárhoztatva életét. Garos rámosolygott a lányra, és kihúzta a derekára szíjazott

tőrt.

– Igen – felelte. – Bármi is vár rám a jövőben, nem lehet rosszabb annál, mint hogy

hagyjam egy társamat egyedül szembenézni vele. Szóval, ha meg akarsz állítani, akkor le kell

győznöd, bátyám.

Reindgar megpörgette a kezében tartott szablyát, és egy széles ívet leírva a levegőben

visszacsúsztatta a hüvelyébe.

– Helyes – mosolygott. – Már beszéltem a kapitánnyal, és eleget fizettem neki, hogy

használhassátok az egyik vendég kabint. A felszereléseteket magam kérvényeztem Gorantól,

aki szerencsére nem kérdezősködött. Minden benne van a ládában, amire csak szükségetek

lehet.

– Reindgar – pislogott Garos meglepetten. – Miért segítesz?

– Mert vannak fontosabb dolgok is az életben, mint engedelmesen szolgálni egy

parancsnokot – felelte. – Örülök, hogy te is így gondolod, de amint végeztetek térjetek vissza.

Nem tudom, meddig tudlak titeket fedezni Gelford előtt.

– Köszönöm – hajtott fejet Liliána, és felsietett a hajóra.

Garos is indult, de Reindgar megállította.

– Azért teszed, mert segíteni akarsz neki, vagy azért, hogy enyhítsd a bűntudatod? –

kérdezte komolyan.

– Azért teszem, mert meg akarom tenni – felelte. – Egy családot már elvesztettem. Nem

hagyom, hogy a második is hamuvá legyen.

Reindgar komolyan bólintott.

– Akkor menj, és tégy meg mindent, hogy túléljétek.

18. fejezet

A hajóút sokkal kellemesebb volt, mint azt gondolta volna. A kabin, amit Reindgar bérelt

nekik valójában csak jóindulattal lehetett kabinnak nevezni, mégis jóval kellemesebb volt,

mint az a felfüggesztett ágy, amin első útján próbált aludni. A ládán kívül - mely tele volt

pakolva mindenféle fegyverrel - csak egyetlen ágynak volt hely. A két barát egymásra nézett,

majd Liliána elpirulva jelentette ki, hogy mivel egyébként se lenne elég hely, nyugodtan

aludhatnak ugyanabban az ágyban.

Három nappal később kötöttek ki Ergonban. A város pontosan olyan volt, mint ahogy

emlékeiben élt. Egy kellemetlen szaggal teli kikötőváros, ahol majdnem mindenhol tengeri

halakat árultak. Többen kettejükre tekintettek, de amint meglátták a megannyi magukra

aggatott fegyvert, tekintetüket nyomban másfelé fordították.

Valóban mindketten úgy festettek, mint akik épp egymagukban akarnak megvívni egy

háborút. Reindgar nem viccelt, amikor azt mondta, mindent beletett a ládába, amiről úgy

gondolta szükséges lehet. Mindketten egy-egy kardot viseltek. Garos mellkasát két

fegyverszíj keresztezte, merre számtalan dobókést csatolt, derekán két hosszú tőrt viselt. Az

alkarját is keskeny szíj ölelte körbe, melyben vékony dobótűk sorakoztak. Sosem használta

még őket, de Aori mesélt neki, hogy ezek a fegyverek a Smaragd-szigeteken olyanok, mint a

dobókések, csak épp sokkal pontosabb és mélyebb sebeket tudnak okozni.

Már épp leértek a mólóra, amikor kiáltást hallottak maguk mögül

– Várjanak – szólt utánuk a kapitány. – Reindgar nem csak a kabinért fizetett.

Garos megfordult, és megpillantotta saját és Liliána lovát, amint egy megtermett tengerész

levezeti őket. Meglepetésében nem szólt semmit, csak átvette lovát a férfitól.

– Még mindig hihetetlen, hogy mindent elrendezett nekünk – jegyezte meg Liliána. – Még

a lovakról is gondoskodott. Csak azt nem tudom, honnan tudott a tervünkről.

Garos vállat vont. A hajóút alatt többször is szóba került Reindgar váratlanul ért segítsége,

amit Garos is nehezen tudott megérteni. Talán a férfi is érzett némi bűntudatot a családja

miatt, amiért annak ellenére elküldte a levelet, hogy tisztában volt vele, mi fog történni. Azt is

elképzelhetőnek tartotta, hogy csupán megértette az érzéseiket, és úgy döntött valakinek a

családja többet ér egy parancsnál. Bármelyik is volt igaz, Garost nem különösebben érdekelte.

Az volt fontos, hogy megérkeztek, és készen állnak rá, bármi is várja őket Nyírfakertben.

A piacon vettek maguknak sózott halat, néhány vekni kenyeret, sajtot és vizet, majd

nyomban útnak indultak dél felé. Liliána nem akart időt veszíteni, minden perccel egyre

izgatottabb és türelmetlenebb lett. Az út számításaik szerint két napot vesz igénybe, de

remélték hogyha elég gyorsan hajtják a lovaikat, akkor megspórolhatnak valamennyi időt.

Ahogy telt az idő, és a távolban megjelenő erdő egyre nagyobbnak tűnt Liliána lelkesedése

is úgy hagyott alább, mintha otthonának közelsége kellemetlen emlékeket ébresztett volna fel

benne. Garos rá akart kérdezni, de úgy döntött, egyelőre még vár vele.

Este fogadó híján az úttól nem messze egy magányosan álló fa tövében álltak meg. A

lovakat kikötötte az alsó ágakhoz, és leült a lány mellé, aki épp a sózott halat szúrta fel egy

kihegyezett ágra, és nyújtotta a tűz fölé.

– Történt valami? – kérdezte Garos. – Amióta megláttad azt az erdőt úgy viselkedsz, mint

aki nem is akar hazamenni.

– Nem tudom, miről beszélsz – felelt a lány anélkül, hogy ránézett volna. – Minden

rendben van, csak kicsit ideges vagyok a viszontlátás miatt.

Talán el is hitte volna, ha Liliána tekintete nem sugárzott volna félelmet.

– Mi történt? – kérdezte Garos ismét.

– Megmondtam, hogy jól vagyok – vágta rá a lány ingerlékenyen.

– Én meg tudom, hogy ez nem igaz – felelt nyugodtan. – Látom a tekinteteden, hogy

történt valami Nyírfakertben, ami miatt félsz visszamenni.

– Én nem…

Megkeményítette tekintetét, mellyel szinte felnyársalta Garost. A szürke szemekben

elhalványodott a félelem, és helyébe tiszta harag ezüstös tüze lépett.

– Semmi közöd hozzá! – dörögte.

Elejtette a halat, ami sercegve kapott lángra. A fellobbanó tűz fényében a lány arca

dühödten és sápadtan meredt Garosra. Érezte, hogy a lány mély sebet rejteget, amit nem akart

senkivel sem megosztani. Még vele sem, aki hajlandó volt vele tartani, és akár az életét is

kockára tenni érte.

Nem róhatom fel neki, hisz ő még azt se tudja, ki is vagyok valójában.

– Értettem – szólalt meg halkan. – Többé nem fogom szóba hozni, de ha beszélni akarsz

róla csak rajta. Bármi is történt, nem foglak elítélni érte.

Liliána tekintete ellágyult, és elkapta a tekintetét. Bűnbánón pillantott a lángok közé, és

Garos nem tudta megfejteni, vajon a halat vagy az előbbi kirohanását sajnálta.

– Ne aggódj – mosolyodott el Garos. – Van még hal.

Liliána ránézett, és elmosolyodott.

– Köszönöm – suttogta.

Garos mosollyal felelt, és levágott egy szelet halat.

– Ezt azért ne égesd el.

– Igyekszem észben tartani.

– Helyes, ezt a pénzt költhettem volna akár borra vagy lányokra is, ehelyett itt vagyok és

halra meg kenyérre szóróm el.

– Hagyd ezt, kérlek – nézett rá Liliána bársonyos tekintettel. – Nem kell mindig úgy

tenned, mintha csak ez a kettő járna a fejedben.

Garos meglepetten nézett rá, miközben kiemelte a halat, és belekóstolt. Túlságosan sós

volt, ami elnyomott minden egyebet. Ha egy darab fakérget ropogtatott volna, annak se érezné

az ízét a vastag sóréteg alatt.

– Mielőtt idejöttem valóban csak ez a kettő járt a fejemben – jegyezte meg mielőtt egy jó

adag vízzel leöblítette volna a halat.

Liliána is hozzálátott a halhoz, és fintora jelezte, hogy ő is pontosan annyira értékeli az

ízét, mint ő. Majdnem elnevette magát, amikor a lány a tűzben sercegő hal szenes maradékára

pillantott.

– Szerintem még annak is só íze van – jegyezte meg Garos. – Még szerencse, hogy több

mint elég vizet vettünk.

– Legközelebb… én fogok… bevásárolni – felelt a lány a pohárnyi kortyok közepette.

– Jó ötlet – helyeselt.

Miután mindketten legyűrték a halat annyi kenyeret ettek és vizet ittak, amivel sikerült

többé-kevésbé kiűzni nyelvükről a sót. Ezt követően mindketten elhelyezkedtek a fa tövében

kiterített vastag pokrócaikon, és a sötétlő eget bámulták. Egyikük se szólalt meg. Garos arra

gondolt, mi várhat rájuk a faluban, és mit fog tenni, ha már elkéstek. Ha a faluból csak kiégett

házak csontvázai maradtak, és Liliána családja meghalt, akkor nem tudta, mit fog tenni a

lánnyal. Nem tudta, miként tudná megnyugtatni.

Liliánára nézett, akinek szája apró mosolyra görbült. Bizonyosan ő is a falura gondolt, csak

azokban a gondolatokban minden rendben volt, nem holtak feküdtek a földön, hanem

gyerekek játszottak. Nem halálsikolyokat hallott, hanem örömteli nevetést.

– Jó éjt – szólalt meg, és lehunyta a szemét.

Álmában otthon járt, ami teljesen megváltozott. Nem üdvözölte senki, Siella nem

mosolygott, amikor meglátta. Outgar nem nyújtott neki kezet. Mind elfordultak tőle,

megvetéssel és gyűlölettel meredtek rá. Középen egy kopott sír állt rajta a nevével, és az anyja

elégedett mosollyal állt előtte.

– Mi tartott eddig? – kérdezte a sírtól. – Miért tartott ennyi ideig, hogy oda kerülj, ahová

való vagy?

– Anya – szólalt meg. – Miért? Miért gyűlölsz azóta, hogy megszülettem? Mit tettem,

amiért… valóban azt hiszed rólam, hogy megerőszakolnám a húgomat? Én… nem vagyok

szörnyeteg!!

Anyja nem fordult meg. Arra sem vette a fáradságot, hogy a szemébe nézzen.

– Nem kell sok, és elfelejtenek. – A nő hangja jeges lándzsaként fúródott Garos

mellkasába. – Nem tettél semmit, ami miatt emlékezhetnének rád. Jelentéktelen voltál, aki

csak elvett és nem adott semmit. Egy átkozott kölyök, aki nem jó semmire, aki nem kell

senkinek.

– Elég! – kiáltott.

Anyja elmosolyodott, élvezte, hogy gyűlölt fiát kínozhatja. Garos nem tudta levenni szemét

a hideg karamellbarna szemekről, melyek Siellát juttatták eszébe. A szemei voltak az

egyetlenek, amit anyjuktól örökölt.

Képtelen volt továbbra is az anyjára nézni, elakart menekülni előle, de a lábai mintha kővé

változtak volna. Anyja gúnyos mosolya egyre közeledett hozzá. Garos kiabált, kétségbeesetten

ki akart szabadulni, de nem tehetett semmit.

– Garos!

A kiáltás távoli visszhangként suhogott végig rajta. Értetlenül nézett körbe, majd valaki

megragadta a vállát, és keményen megrázta.

Liliána volt az. Ő ragadta ki rémálmai sötétségéből, és most aggódva nézett le rá. Garos

felnyögött, és a zsákjához nyúlva egy rejtett zsebből előhúzta a városban vett whiskysüveget.

– Garos – szólalt meg a lány újra. – Már vége…

– Aligha lesz valaha vége – morogta keserűen.

Liliána tekintete az üvegre tévedt.

– Azzal aligha vetsz véget neki.

Garos fintorogva letette az üveget, és inkább a vizestömlőből kortyolt. Mohón ivott, és

közben arra gondolt, mit válaszoljon Liliána kérdéseire, melyeket rá fog zúdítani, amint

befejezte az ivást. Az igazságot nem mondhatta el neki, és nem is akarta azzal terhelni, hiszen

semmit se számított, hogy valójában Thorsen volt a vezetékneve.

– Jobban vagy? – kérdezte Liliána aggódva. – Álmodban kiabáltál, mintha szenvednél.

Én… nem kell elmondanod, ha nem akarod, de ha mégis, én szívesen meghallgatlak.

Garos majdnem felnevetett.

– Nem szükséges, csak eszembe jutott néhány kellemetlenség.

– Ez többnek tűnt annál.

Nem mondott semmit, csak visszadőlt fekhelyére.

– Aludnunk kell, ha holnap meg kell küzdenünk a gyilkosokkal – mondta.

Ezzel lezárta a beszélgetést, és lehunyta a szemét, de aznap éjjel már nem érkezett álom a

szemére.

Reggel folytatják útjukat. Néhány órával napkelte után egy kis kastély jelent meg.

Valójában nem volt több egy nagyobb négyszögletű toronynál, amit alacsony kőfal vett körbe,

de meglátva Liliána elsápadt, és visszatért tegnap esti ijedt arckifejezése.

– Ő lenne Nyírfakert ura? – kérdezte Garos.

– Igen – felelt kurtán. – Ő az…

– Talán segítséget kérhetnénk tőle – vélekedett Garos. – Elvégre egy lordnak meg kell

védenie népét.

– Igen, meg kellene…

Nem volt nehéz rájönni, hogy bármi is történt annak köze volt ennek a kastélynak a

lakójához. Garos nem faggatta tovább, és nem szólt egy szót sem, amikor Liliána gyorsabb

tempóra ösztökélte lovát. Rá se nézett a falakra, miközben elsuhantak mellette.

Az erdő határában jártak, amikor a lány lelassított, és gyengéden meglapogatta fehér lova

oldalát. Mély levegőt vett, és vetett egy futó pillantást a melléérő Garosra.

– Sajnálom – szabadkozott.

Garos leintette.

– Nem kell, egyébként is kíváncsi voltam rá, mit bír a lovam – elmosolyodott. – A szigeten

nem nagyon tudtuk rendesen megizzasztani őket.

Liliána hálásan bólintott, és bevezette őt a fák között megbúvó ösvényen. A fák között rég

tapasztalt ismerős illatok rohanták meg. Ez az erdő hasonlított ahhoz, ahol Änsel mellett

megannyi órát eltöltött gyerekként. Szája akaratlanul is mosolyra görbült, ahogy megjelent

előtte az emlék, mikor a testvéreivel együtt az erdőkben töltötték az idejüket. Siella

mosolyogva kapkodta tekintetét mindenfelé, mintha egy teljesen más világ elevenedett volna

meg a szeme előtt.

– Egészen úgy viselkedsz, mint aki életében most jár először egy ilyen erdőben – jegyezte

meg a lány.

Garos ráébredt, hogy valószínűleg érzelmei kiültek az arcára is.

– Épp ellenkezőleg. – Körbe intett a kezével. – A gyerekkoromat idézi fel. A test…

mármint sok időt töltöttem az otthoni erdőben, ami majdnem olyan, mint ez itt.

– Jobban szeretem, amikor őszinte vagy. – A lány szürke szemeivel egyenesen ránézett, és

Garos képtelen volt állni a pillantását.

– De hiszen, mindig őszinte vagyok.

– Nem – rázta meg a fejét. – Amióta visszatértünk az erdei próbáról, nem is, mióta

megtaláltunk ájultan a sárban látom rajtad, hogy titkolsz előlünk valamit. Nem bízol meg

bennünk teljesen, és ezt fáj látnom.

Garos nyelt egyet, és egy pillanatra a vállán utazó Priyára nézett. Valóban sok mindent

eltitkolt előlük, és nem csak Priyát és az Elainerben töltött idejét. A származásáról sem tudtak

semmit, a családjáról, akik holtnak gondolják. Mindent eltitkolt előlük, és hazudott nekik a

kezdetektől. Mostanra pedig már úgy érezte, hogy ha elmondaná nekik, azzal örökre

elvesztené a barátságukat.

– Most a legfontosabb, hogy megmentsük az otthonod – terelte el magáról a szót. – Biztos

boldog vagy, hogy viszontláthatod a családod.

Liliánára nézve azonnal meg tudta mondani, hogy a lány átlátott rajta, de nem mondott

semmit. Ehelyett tekintetét az előttük húzódó fák felé fordította.

– Igen, az vagyok.

Hangjából Garos kihallott egy kevés sértettséget, de nem foglalkozott vele. Nem

foglalkozhatott vele. Nem tudták, mekkora csapattal kell majd szembenézniük, és csak ketten

voltak. Nem engedhette meg magának, hogy bármi elvonja a figyelmét.

Néhány órával később az ösvény kiszélesedett, és a fák között egy kunyhót látott, mely

mellett több farönk hevert, és néhány megtermett férfi lendítette fejszéjét olyan erővel csapva

le a fára, amitől megrezzent egy pillanatra. Nyomban megértette, miért lett Faar olyan izmos,

mint egy bika.

Pár perccel később a fák teljesen eltűntek előle, és szeme elé tárult Nyírfakert. A falu házai

szorosan egymás mellett helyezkedtek el. Egyszerű faházak voltak, pontosan olyanok,

amilyennek Garos elképzelte őket. Néhányat faragványok díszítettek. A műhelyek hátrébb

helyezkedtek el közelebb az erdő fáihoz. Több ház mögött kertek sorakoztak és gyümölcsfák

álltak rügyező ágaikkal.

Gyerekek nevetését hallotta, amint elfutottak a lovak előtt. Minden annyira békés volt,

hogy Garosnak elszorult a torka, amikor eszébe jutott, mi is várhat rájuk. Vetett egy pillantást

Liliánára, akinek arcára csakis végtelen öröm ült ki, hogy végre hazatérhetett.

Én is így festenék, ha meglátnám Änselt?

Megrázta a fejét. Ki akarta űzni magából ezeket a gondolatokat, és csak jelenlegi

problémáikra összpontosítani.

– Nos, megállunk a faluhatárba, vagy esetleg a házatokhoz megyünk? – kérdezte.

Liliána megrezzent egy pillanatra, mintha Garos egy kellemes álomból ébresztette volna.

– Hogy? Persze, az lesz az asztalosműhely előtt.

Egy nagyobb faházra mutatott, ami kevéssel a többi mögött állt egy kis műhellyel

egyetemben. Lóról leszállva gyalog mentek tovább. Közelebb érkezve több falusi is rájuk

nézett. Tekintetükben gyanakvást látott, mint akik cseppet sem örültek a jelenlétüknek. Meg is

értette volna, ha Liliána nem lett volna mellette, aki nem változhatott annyit az elmúlt öt

évben, hogy egyetlen falusi se ismerje fel.

A házhoz érve lovaikat kikötötték egy almafa ágaihoz. Liliána megtorpant az ajtó előtt, és

mély levegőt vett.

– Nyugalom – érintette meg a vállát Garos. – Ők is boldogok lesznek, hogy viszontlátnak.

Mielőtt a lány felelhetett volna kitárult az ajtó, és egy Liliánához hasonló ébenfekete hajú

lány vetette a lányra magát olyan erővel, ami majdnem ledöntötte a lábáról. Garos nem tudta

visszafogni magát, és hangos nevetésben tört ki.

– Amelia – szólalt meg Liliána.

Amelia szorosabban vonta össze karjait nővére dereka körül. Garos újabb lépteket hallott a

házból, és egy magas sötétbarnahajú férfi jelent meg. Őzbőr kötényt viselt, amire fűrészpor és

gyanta keveréke ragadt. Szeme ugyanolyan szürke volt, mint lányáé. Elsőnek Garost vette

észre, de egyetlen szót sem szólt hozzá. Tekintetét nyomban lánya felé fordította.

– Lili. – Hangja öröm és fájdalom keveréke volt. – Nem… sosem hittem volna, hogy

visszajössz.

– Apa, én…

Elcsuklott a hangja, és könnyek peregtek elő a két ezüst tavacskából.

A férfi odalépett hozzá, és szorosan megölelte. Garos meghatottan nézte a családi

egyesülést. Amelia tekintete ekkor felé fordult, és kékesszürke tekintetével végignézett rajta.

Garos megengedett magának egy röpke mosolyt.

Apja követte lánya mozdulatát, és mintha csak most vette volna észre Garost összevont

szemöldökkel mérte végig a férfit, mint aki hibákat keres egy piaci árun.

– Ő ki? – fordult vissza a lányához.

– Garos Yalein – felelte Liliána. – A Kardok között ismertem meg. A barátom és egyben a

szakaszom parancsnoka is. Ő pedig az apám Marik.

– Uram – nyújtott kezet Garos.

Liliána apja egy pillanatra habozott, majd olyan erősen megszorította a kezét, mely

egyértelművé tette Garos számára, hogy nem szívesen lát egy férfit a lánya közelében. Garos

tökéletesen megértette, ő is mindig így viselkedett, ha megjelent egy kérő. Nem hátrált meg,

mosolyogva nézett bele a férfi metsző tekintetébe, és erősen visszaszorított. Néhány pillanatig

álltak így egymással szemben, mikor Liliána hangja törte meg szótlan párbajukat.

– Elég – sóhajtott kellemetlenül. – Apa, ő a barátom. Nincs köztünk semmi több.

– Tényleg? – lepődött meg Amelia. – Pedig amint megláttam biztosra vettem, hogy…

– Hát tévedtél – morogta Liliána bosszúsan.

Garos majdnem felnevetett, de megvárta, míg elsőnek a férfi vonul vissza. Meg is történt,

és a perzselő tekintet nyomban megváltozott.

– Menjünk be – mondta Amelia, és az ajtó felé mutatott. – Az emberek így is kezdenek

furcsán bámulni.

Valóban többen megálltak, hogy alaposabban szemügyre vegyék az eseményeket. Liliána

apja ezt látva morgott valamit, és becsapta az ajtót mögöttük. Egy kis szobában találták

magukat. A falra szögelt fogasokon kabátok és köpenyek sorakoztak, alattuk vastag prémmel

bélelt csizmák álltak. A férfi továbbvezette őket a konyhába, ami majdnem teljesen

megegyezett a barakkjukban találhatóval.

Marik leültette őket az asztalhoz, ő maga pedig a tűzhelyhez lépve felvett két tányért, és

telemerte őket raguval.

– Mi történt? – kérdezte Liliána, amint a férfi is leült. – Miért ilyen… távolságtartók?

– A lord miatt – felelt az apja komoran. – Segítséget akartunk kérni tőle, de nem is

fogadott minket. Tudnia kell róla, mi történt a faluval, mégsem akar segítséget küldeni.

Ahogy mondta ez jár az engedetleneknek.

– Engedetlenek? – szólalt meg Garos.

Liliána mély levegőt vett. Tekintetében ismét meglátta a bánatot és haragot, ami útjuk

során többször is megjelent a lány arcán. Garos megértette, hogy nem akar beszélni róla, ám

mielőtt annyiban hagyhatta volna a lány apja szólalt meg. Hangjába beleremegett az előszoba.

– Liliána nem azért csatlakozott a Birodalom Kardjaihoz, mert azt akarta. A lord nem

hagyott neki más választást. Mindig is előszeretettel járt a falvakat, hogy pillanatnyi

kalandokat keressen magának, de azok a lányok, akik elmentek vele sosem tértek vissza.

Liliánát is kiszemelte magának, de ő megtagadta. Odáig elmerészkedett, hogy kéjúrnak

nevezte a kis rohadékot, és visszaküldte oda, ahonnan jött.

Garos csak a tekintetükben látott szomorúság miatt nem nevetett, de nagyon nehéz volt

megállnia, ám sejtette, hogy ezzel nem ért véget a történet.

– A lord természetesen nem hagyta ezt annyiban, és megfenyegette hogy ha kell erővel

fogja elvinni őt.

Garos arca megkeményedett, és megjelent előtte Obelos arca, amint Tiriavelt akarta

elhurcolni magával. Mellette Priya mágiája is fellobbant.

– A lányomnak két lehetősége maradt – folytatta a férfi, és minden szóval egyre dühösebb

lett. – Engedi, hogy elragadják vagy pedig csatlakozik a Kardokhoz. Mivel a Birodalom

Kardjai befogadják a nőket is soraikba, és tagjaikat csakis a császárhoz való hűség köti, így ez

tűnt a legmegfelelőbb választásnak. A lord nem akart hinni a fülének, mikor meghallotta a

döntését, de akkor már nem tehetett semmit.

– De nem hagyta annyiban, igazam van? – kérdezte Garos.

– Valóban nem – bólintott a férfi. – Mivel nem kapta meg Liliánát valaki mást akart.

– Ameliát – mondta ki Garos az egyértelműt.

– Őt akarta, de más ajánlatot kapott. – A szavak lassan hagyták el remegő száját. – Amikor

a katonák eljöttek a feleségem…

Nem tudta befejezni a mondatot, de nem is volt rá szükség. Garos keze ökölbe szorult, és

legszívesebben megfojtotta volna a lordot. Priya képtelen volt uralkodni magán, és a ház falai

megremegtek.

– Mi történt vele? – kérdezte Garos.

Marik arca elfelhősödött, és a vidám Amelia tekintete könnyekkel telt meg. Garos

nyomban megértette, hogy nem kellett volna rákérdeznie.

– Három nappal később találta meg az egyik favágó – kezdte Marik, és hangja élettelen

volt. – Megverték, látszottak rajta a kötél nyomai, többen megerőszakolhatták, és a lord a “vár

kurvája” szavakat véste a hasába.

Garos arca elfehéredett megdöbbenésében, és Liliánára nézett. Ezért volt olyan hallgatag,

ezt nem akarta elmondani neki, és most hogy hallotta tökéletesen megértette őt. A döbbenet

pedig egy szemvillanás alatt haraggá változott. A testében lévő mágia vad viharként tombolt,

és csak nagy nehézségek árán tudta megállítani annak kitörését. Kinyújtotta kezét, és ujját

végighúzta Priya hátán, amitől a kis tündér összerezzent.

– Ne akarj megnyugtatni! – kiáltott. – Azonnal oda kellene mennünk, és elégetni az egész

nyomorult kastélyával együtt.

Garos egyetértett vele. Legszívesebben ő is lóra ült volna, hogy megöljön mindenkit, akit

csak abban a kastélyban talál.

– Garos – nyugtatta Liliána.

Pislogott egyet, és kérdőn nézett a lányra, aki a keze felé biccentett. Garos észrevette, hogy

akaratán kívül egy jelet kezdett el rajzolni, ami ha elszabadult volna valószínűleg

felrobbantotta volna az egész házat.

– Oh, bocsánat – erőltetett mosolyt az arcára.

Vendéglátójuk megköszörülte a torkát, és zavartan levette a tekintetét Garosról. Amelia

azonban meglepetten és kíváncsian méregette őt. Garos rámosolygott, majd tekintetét

visszafordította Marik felé.

– Hol van a falu, amit megtámadtak? – kérdezte.

El akarta terelni a beszélgetést a lordról és Liliána anyjáról, és szüksége volt rá, hogy

megkezdje a gyilkosok utáni hajszát. Csak remélte, hogy miután levezette rajtuk a haragját

képes lesz megnyugodni.

– Fél napra délnyugatra – felelt Marik. – De felesleges odamenni. Nem maradt abból a

faluból semmi csak romok és holttestek.

– Azért szeretném szemügyre venni – ragaszkodott hozzá Garos. – Hátha találok valami

nyomot.

– Csak tessék – mondta Marik. – De én nem fogok visszamenni oda.

Garos bólintott, és hozzálátott a raguhoz. Nehezen tudta lenyelni a falatokat. Folyamatosan

Liliánát látta maga előtt, amint megerőszakolva, elvágott torokkal fekszik a földön és a felirat

élénkvörösen belevésve fehér bőrébe.

– Liliána, a régi szobád a tiéd – szólalt meg Marik miután befejezték az étkezést. –

Számodra pedig van egy szoba közvetlenül a műhely bejárata mellett. Nem túl kellemes, de a

célnak megfelel.

Garos elmosolyodott. Nem hibáztathatta a férfit, amiért meg akarta védeni a lányait. Ha

ismerné a múltját valószínűleg elküldte volna egy másik faluba aludni.

– Rendben – bólintott.

– Apa, az egy lyuk – vetette ellen Amelia. – Ráadásul állandó gyantaszag van.

– Akkor mit javasolsz? – nézett rá kérdőn a férfi.

– Aludhatna Liliána szobájában – mondta Amelia, és lopva nővérére kacsintott.

Marik tekintete szikrákat szórt fiatalabb lánya felé. Garos szórakozottan mosolyodott el

látva Liliána elpirult arcát. Kíváncsi lett volna, mi járt most a lány fejében.

– A gyantaszagú szoba is jó lesz – mentette ki Liliánát.

– Akkor ezt eldöntöttük – morgott Marik.

Garos Ameliára nézett, aki legalább olyan jól szórakozott az imént, mint ő. Liliána kifújta

a levegőt, és elsietett a szobája felé. Amelia pedig kapott az alkalmon, és elvezette őt a

szobájához.

A lánynak igaza volt. A szoba valóban nem volt több egy kis lyuknál, amit a műhely fölé

tettek. Hatalmas ablakát nem lehetett becsukni, de nem is gondolt volna rá. A mindent

beborító erős szag mellett majdnem elviselhetetlen volt a szobában maradni. Ágynak egy régi

szalmával kitömött matracot fektettek a padlóra.

– Én megmondtam, hogy Liliána szobája sokkal kényelmesebb lenne – mondta Amelia. –

Főleg az ágya.

Garos rámosolygott, és letette zsákját a matrac mellé.

– Nem kellene inkább vele lenned? – kérdezte a lánytól.

Amelia leült a matracra.

– Nem tudom, mit mondhatnék neki. Amikor elment haragudtam rá, amikor megtaláltuk

anyát… – Elhallgatott, és tekintete megtelt könnyekkel. – Én sokáig őt hibáztattam a

történtekért. A falusiak még most is ezt teszik.

– Akkor a falusiak idióták – morogta Garos gondolkodás nélkül. – Őt hibáztatni, mert nem

akarta hagyni, hogy megerőszakolják.

Amelia könnyekben tört ki.

– Épp ezért mondtam… nem érdemlem meg a szeretetét. Nem érdemlem meg, hogy

visszakapjam a nővéremet.

Garos odalépett hozzá, és gyengéden megérintette az arcát.

– A nővéred szeret téged – mondta halkan. – Érthető, hogy dühös voltál rá, amiért itt

hagyott téged, de nem tudott róla semmit. Ha tudta volna, mi fog történni az anyátokkal…

biztos vagyok benne, hogy hagyta volna a lordot, hogy elvigye őt magával.

– Én…

– Most már itt van – folytatta Garos, és letörölte a könnyeket a lány arcáról. – Most pedig

menj oda hozzá, és pótoljátok be az elvesztegetett időt.

– Garos.

– Igen?

– Nem értem, hogy lehettek csupán barátok – jegyezte meg félszegen. – De azt hiszem,

örülök hogy így van.

Garos meglepetten nézte, amint a lány kimegy a szobából.

– Ez… különös volt – szólalt meg.

– Nem feltétlenül – felelt Priya.

– Hogy érted?

A tündér felsóhajtott.

– Annyit beszélsz a nőkről, de valójában semmit se tudsz róluk.

Garos kérdőn vonta fel a szemöldökét.

– Ugye nem arra célzol, hogy…

– Nem kell célozgatni – mosolygott Priya. – Teljesen egyértelmű. Legfeljebb csak az olyan

bolondoknak nem, mint te.

Garos vetett egy pillantást az ajtóra, és megrázta a fejét.

– Még ha igaz is – felelt lassan. – Liliána megölne, ha megtudná.

– Az is lehet, hogy inkább a húgával végezne, amiért ellopta előle az első helyet.

Garos felsóhajtott, és szóra se méltatta a tündért. Miután Amelia és Liliána sírva borultak

egymás karjaiba, és hosszas beszélgetésbe kezdtek Marik tért be hozzá, és részletesen

elmondta, merre is találja a falut.

19. fejezet

A falu pontosan olyan volt, amilyennek Marik lefestette. A házakból nem maradt semmi, a

levegőt még most is fojtogató füst és halálszag töltötte meg. A testek többségét Nyírfakert

lakói eltemették a falu melletti tisztáson, de a férfi elmondása szerint jóval kevesebb testet

találtak, mint ahányan tényleges a faluban éltek.

– Ez borzalmas – jegyezte meg Priya. – Mi értelme volt lemészárolni egy teljes falut?

Garos nem felelt. Tekintetével nyomokat keresett. Bármit, ami a gyilkosokra utalhatott. A

legtöbb nyomot azonban mostanra elmosta az eső, vagy épp a nyírfakertiek tüntették el,

amikor elásták a tetemeket.

– Ha a testeket is láthatnám – sóhajtotta.

– Ugye nem akarod kiásni őket? – hitetlenkedett Priya.

– Természetesen nem – felelt a férfi. – Egyébként sem lenne már sok értelme.

– Helyes – nyugodott meg a tündér. – A sírrablás a legutolsó, amit szívesen megtennék.

Garos egyetértően bólintott, és fintorogva vetett egy pillantást a romokra. Nem értette,

miért történt mindez. Már Nara könyvében is elborzasztotta a szükséges erőszakról szóló

részlet, amikor azért fosztanak ki falvakat, mert ezt diktálja a háború szabályzata, de ez most

más volt. Nem volt háború, és a falusiaknak nem volt semmijük, amiért megérhette megölni

őket.

– Miért tették ezt? – jegyezte meg magának.

A tündérhez fordult, aki elborzadva figyelte a pusztítást.

– Nem tudsz varázsolni valamit, amivel felfedhetjük a nyomokat? – kérdezte tőle.

– Nem tudom visszapörgetni az időt, ha erre gondolsz?

– Nem erre, habár nem utasítanám vissza.

– Erre nem létezik mágia. Ha lenne nálunk valami a gyilkosoktól, akkor talán meg tudnám

határozni a helyzetüket, de mivel nincs semmink, így ez lehetetlen.

– Értem – felelt csalódottan.

– Talán van egy megoldás – mélázott el Priya. – De nem vagyok benne biztos, hogy

működne.

– Mi az?

– Marik azt mondta, itt volt, és saját szemével látta, mit hagytak a gyilkosok maguk után.

– Igen?

Marik valóban itt volt, de kevés információval tudott szolgálni, és a sebek méretéből és

formájából egy asztalos nem fogja megmondani, milyen fegyverrel ejtették azt. Azt sem

tartotta valószínűnek, hogy alaposan szemügyre vette volna a nyomokat.

– Ha tudna valamit, már elmondta volna – vetette közbe.

– Talán nem tudta, mit kell néznie.

– Valószínű, épp ezért nem tud a segítségünkre lenni.

Priya elmosolyodott.

– Ha belehatolok a fejébe, akkor végignézhetjük az emlékeit arról a napról, és talán

meglátunk valamit, amit ő kihagyott.

Garos megrökönyödve meredt a tündérre. Ijesztő volt, milyen könnyed természetességgel

beszélt arról, hogy behatolnak egy ember tudatába, és a gondolatai között kutatnak. Mintha

csak a napi ebédet közölte volna vele.

– Ez… képes vagy ilyesmire? – hebegte.

– Természetesen.

– Ezt úgy mondtad, mintha bárki képes lenne rá – jegyezte meg Garos. – Érezni fog bármit

is?

– Nem fog fájdalmat érezni – mondta Priya. – Legfeljebb furcsa vagy kellemetlen lesz.

Garos felsóhajtott. Maga sem hitte el, hogy belemegy, de bólintva beleegyezett a tündér

terveibe.

– Remélem, találunk valamit.

Nem tetszett neki a gondolat, hogy behatolnak Marik fejébe, de az információ, amit

megszerezhettek sokkal fontosabb volt.

A testvérek még mindig Liliána szobájában voltak, és hangosan nevetgéltek, ami mosolyt

csalt Garos arcára. Örült, hogy sikerült megoldaniuk a problémáikat, és Amelia megbocsájtott

magának.

A konyhába érve Marik egy pohár bor társaságában találta, amint kifelé meredt az erdő fái

közé.

– Nos, találtál valamit? – kérdezte.

– Semmit – felelt, és leült a férfivel szembe. – Az eső mindent elmosott.

– Megmondtam, hogy felesleges odamenni, de reméltem, hogy egy Kard találhat valamit.

Garos finoman biccentett, mire Priya hozzá is látott. Egy szemvillanással később, tűszúrást

érzett a tarkójában, ami szétterjedt, és egy szívdobbanásnyi idővel később a tekintete

elhomályosult, és tompán hallotta, amint Marik feje koppan az asztalon.

– Azt hittem, nem fog semmit sem érezni – korholta Priyát.

– Azt mondtam, hogy a mágia nem fog fájdalmat okozni. Az asztallapról nem esett szó.

Garos megengedett magának egy mosolyt, mielőtt a tekintete előtt megjelent volna egy

feketehajú nő halott arca.

Fájdalom járta át. Mérhetetlen fájdalom, miközben lehajolt hozzá, és karjába vette az

összetört és megalázott testet. A vér még nem alvadt meg a hasán, ahol durván, szaggatott

betűkkel vésték a húsába a betűket. Égett a szeme, és könnyek ömlöttek végig az arcán. Egész

testében remegett a dühtől és a fájdalomtól.

– Irine – suttogta remegő ajkakkal. – Mit tettek veled, szerelmem?

Maga is tudta, mit tettek vele, de képtelen volt tisztán gondolkodni. A feleségét, élete

szerelmét elrabolták tőle, majd megölték, miután elég szenvedést okoztak neki. Meg akarta

ölni a lordot. Nem vágyott másra, csak a nyomorult vérére. Be akarta öntözni vele a földet, és

elpusztítani az egész elátkozott várat.

– Marik – lépett hozzá valaki.

Nem nézett rá, a hangot sem ismerte fel. A világ teljesen kiürült számára. Csak a hideg kék

szemek maradtak meg neki, és a fájdalommá torzult arc. Megérintette feleségét, és lehunyta a

szemeit.

– Nem akarom ezt látni – szólalt meg Garos. – Vigyél el innen.

Érezte, amint Priya mágiája körbeöleli, és tovább repíti.

A felszálló füst csípte a szemét. Értetlenül nézett közben, izzadt tenyerével fejszéje

markolatát szorította. A többi favágóval együtt érkezett, akikkel az erdő szélén találkozott. A

felszálló füst látványára mind ide siettek, hogy segítsenek eloltani a falusiaknak a tüzet, de

amit találtak azon már nem segíthetett senki.

A falusiakat lemészárolták. Kegyetlenül, nem kímélve az öregeket és gyerekeket. A vér

befestett mindent. Több falusi fejét összeverték, míg csak csont és agyvelő masszája maradt

belőle. Látott a falhoz szegezett ötéves gyerekeket. Előtte egy fej hevert a fűben, a hozzá

tartozó test néhány lépésnyire feküdt.

A szája elé kapta a kezét, de nem tudta visszafogni. Öklendezve okádott a fűbe. Miután

mindent kiadott magából, amit csak tudott felegyenesedett, és ruhája ujjával megtörölte az

arcát. Az elképzelhetetlen, gyilkos pusztításra nézett, és nem tudta levenni róla a szemét. Jól

tudta, hogy minden bele fog égni a fejébe, és sosem tud majd megszabadulni tőle.

– El kell temetnünk őket – szólalt meg Rob. – Nem hagyhatjuk őket így.

Marik nyelt egyet, és öklendezni kezdett a gondolatra, hogy hozzá kell érnie a szétkaszabolt

halottakhoz. A favágókkal együtt gödröket ástak, és gondosan beletették a testeket. Elföldelték

a sírokat, és reszketve teljes csendbe burkolózva sétáltak vissza. Marik fejében egyetlen

gondolat égett. Ha ezek a gyilkosok tovább maradnak az erdőben, akkor Nyírfakert is hasonló

sorsra juthat. A feleségére gondolt, majd az otthon rá váró lányára. Elhatározta, hogy

mindent megtesz, hogy megmentse a lányát.

A kép szertefoszlott, és Garos ismét a saját szemével látott. Émelygett és szédült, az egész

konyha forgott a szemei előtt.

– Segített valamit? – szólalt meg Priya reménykedve. – Mert amit én láttam…

– Igen – felelte Garos komoran. – Nem egyszerűen megölték őket. Megkínozták és

brutálisan lemészárolták őket. Nem rablás vagy pusztítás volt a céljuk. Ölni akartak és ki

akarták élvezni annak minden pillanatát.

– De miért? – értetlenkedett Priya, majd dühösen folytatta. – Hogy képes bárki is élvezetet

nyerni abból, hogy lemészárol egy gyereket?!

Garos nem mondott semmit. Gondolatban újra felidézte a holttesteket. Az elszenvedett

sebek alapján egyszerű fegyverek okozták, de a támadás túl szervezett volt ahhoz, hogy csak

néhány esztelen gyilkos tette legyen.

– Ha elkaptunk egyet, megkérdezheted tőle – felelte Garos.

– Nem hiszem, hogy levegőt venni lesz ideje.

Garos egyetértően hümmögött, és a szemben ülő Marikra nézett, aki lassan magához tért,

és kérdőn pillantott rá.

– Mi történt? – kérdezte a homlokát masszírozva.

Garos válasz helyett elvett egy poharat, és töltött magában a borból.

– Láttak bárkit a falu körül? – kérdezte. – Bárkit, akit a falusiak nem ismertek? Akár egy

vándorkereskedő, énekes, bárki?

Marik elgondolkodott néhány pillanatra, majd a fejét rázta.

– Te vagy az egyetlen idegen, akit hónapok óta láttam.

Garos belekortyolt az italba, és ujjával az asztallapon dobolt. Biztos volt benne, hogy a

gyilkosok vissza fognak térni. A kérdés csupán az volt, hogy mikor.

Marik megköszörülte torkát, mire Garos felnézett rá. A férfi őt tanulmányozta. Garos

nyugodtan állta vizsgálódó tekintetét. Talán a férfi mégsem hitte el, hogy a lányával semmi

sincs közöttük, vagy valami egészen mást kutatott benne.

– Liliána elmondta, hogy nemrég avattak fel titeket, és lettetek a Birodalom Kardjai –

szólalt meg. – Ezt azt jelenti, hogy még sosem harcoltatok.

– Az elmúlt öt évet csak harccal töltöttük – felelte Garos nyugodtan.

Megértette, mire akart kilyukadni a férfi. Marik arra volt kíváncsi, hogy képesek lennének

ölni, hogy a lánya képes lenne ölni.

– Én nem gyakorlókardokkal való párviadalokról beszélek – morgott Marik. – Hanem

valódi harcról, amikor a célod, hogy megöld az ellenfeled, mielőtt ő tenné ezt veled.

Garos felsóhajtott, és elengedte a poharat. Nyugodtan bámult kifelé az ablakon.

– Liliána nevében nem beszélhetek, de én készen állok rá. Még neki sem mondtam el, de

már öltem és nem is egyszer.

Marik arcáról sütött a meglepetés.

– Ez még azelőtt volt, hogy csatlakoztam volna az újoncokhoz – folytatta Garos, és

megjelent előtte a keserű emlék képe. – Tizenhárom voltam. Akkoriban szerettem meg az

erdőt. Annával, egy korombeli lánnyal jártunk el vadászni. Ő tanította meg, hogy kell lándzsát

dobni, nyomokat olvasni. Mindent tőle tanultam, amire csak egy vadásznak szüksége lehet.

Egy alkalommal szétválva követtünk egy szarvascsordát, amikor kiáltást hallottam. Azonnal

odasiettem, és csak a puszta szerencsén múlt, hogy időben odaértem. Hárman voltak, én pedig

nem gondolkodtam. A kezemben tartott vadászlándzsával felnyársaltam egyiküket, a másik a

meglepetéstől nem mozdult, így könnyen leszúrtam. Az utolsó pedig futásnak eredt, de…

dühös voltam. Kihúztam a lándzsát a holttestből, és hezitálás nélkül a hátába dobtam. –

Elhallgatott, és Marik megdöbbent arcára nézett. – Annára nézve megkönnyebbülést és

félelmet láttam a tekintetében. Megkönnyebbült, hogy megmentettem, de rettegett attól, amit

látott. A közeli patakban lemostam magamról a vért, és senkinek se szóltunk a történtekről, de

Anna attól kezdve nem akart találkozni velem. Rettegett attól az énemtől, a vérszomjas

dühtől, ami kitört belőlem.

– Fiam…

– Nem számít, hogy azután elkerült – fejezte be Garos. – Nem zavar, hogy fél tőlem, és

sosem akar viszontlátni. Sokkal rosszabb lett volna, ha nem teszem semmit.

– De akkor a düh vezérelt, ám ezúttal…

– Oh, most is épp elég dühös vagyok – felelt Garos higgadtan. – A gyilkosokra, a lordra,

amiért ezt tette Liliána családjával és a falusiakra is, amiért őt hibáztatják.

– Fontos neked, igaz?

Szavaiban nem volt fenyegetés vagy harag, sőt mintha örült volna neki, hogy valaki ennyit

törődik szeretett lányával.

– Igen.

– Akkor kérlek, bármi is történik, védd meg őt.

– Erre nem is kell kérnie – mosolygott rá Garos. – Megteszek bármit, amivel megvédhetem

őt.

– Nem akarom, hogy ölnie kelljen – mondta a férfi halkan.

Garos megértőn nézett rá.

– Liliána egyike a legjobb kardforgatóknak, akikkel együtt képeztek ki. Biztos vagyok

benne, hogy egy őrült gyilkos nem ellenfél neki.

– Elhiszem, hogy megvan a szükséges tudása, de nem akarom, hogy éljen vele. Mit éreztél,

amikor megölted őket?

Garos kiitta a bort, és töltött magának egy újabb pohárral.

– Semmit… megöltem őket, mert nem volt más választásom. Egy percig sem éreztem

bűntudatot. Azt hiszem azért, mert nem is tekintettem embereknek őket. Abban a percben

megszűntek számomra emberek lenni, hogy megkötözve vetkőztetni kezdték Annát.

– De a lányom… nem akarom, hogy gyilkossá váljon.

– Megértettem, és megteszek mindent, hogy megkíméljem őt, de eljön majd a pillanat,

amikor nem lesz más választása.

– Miért csatlakoztál a Birodalom Kardjaihoz?

Garost meglepte a kérdés. Ezt eddig a barátain kívül senki sem kérdezte meg. Épp el akarta

mondani neki is ugyanazt a hazugságot, amit öt éve mindenkinek hangoztatott, amikor Marik

tekintete az ajtóra révedt, és tekintete elkerekedett meglepetésében. Garos követte pillantását,

és meglátta a nővéreket. Liliána tekintete zord volt és hideg. Sosem látta még ilyen

haragosnak. Őt pillantásra sem méltatva elrohant. Mellette Amelia tekintetében inkább

csalódottság csillant, ahogy végignézett apján.

Marik felpattant, és lánya után sietett. Garos jobbnak látta, ha itt marad. Bármire is gondolt

most Liliána az lesz a legjobb, ha az apjával beszéli meg.

– Miért? – szólalt meg a lány.

Garos felsóhajtott.

– Kérlek, áruld el nekem, mit tettem.

– Garos! – kiáltott Marik.

A férfi berobbant a konyhába. Tekintete rémült volt.

– Elment, és nem tudtam megállítani.

– Hova ment?

Ideges volt, meg sem várta a férfi válaszát, már elindult a kijárat felé.

20. fejezet

A nyomok egyenesen az erdőbe vezettek. Garos türelmetlenül követte, és remélte hogy a lány

nem csinál semmi ostobaságot. A fák rövidesen körülölelték, és egyre nehezebbé vált a

nyomokból olvasni. Mégis töretlenül haladt előre. Liliána dühös és feldúlt volt, anélkül rohant

el, hogy akár egyetlen pengét is magával vitt. Ha most botlik bele a gyilkosokba, akkor esélye

sem lesz túlélni.

Megszaporázta lépteit, amikor hangokra lett figyelmes. Nyomban felismerte Liliánát.

Gyorsabban futott, és szinte berobbant a kis tisztásra, ahol Liliána állt néhány fegyveres

katona társaságában. A lord emberei találtak rá, és Garos nem tudta eldönteni, hogy ez jobb-e,

mintha a gyilkosokkal kellene szembenéznie.

– Lord Lorvan örülni fog visszatérésednek – jegyezte meg az egyik férfi. – Még most is

várja, hogy csatlakozz hozzá a kastélyában.

A többi őr tetőtől talpig végigmérték őt, és bizonyára az járt a fejükben, hogy miután a lord

végzett vele megkaphatják, ami megmaradt belőle.

– Ez nem fog megtörténni – szólalt meg.

Minden szem rászegeződött. Liliána megkönnyebbülve nézett rá, de a négy őr dühös volt,

mint akit megfosztottak a játékától.

– Ehhez semmi közöd, kölyök – mondta a középső nagydarab. – Ez a lány itt Lord Lorvan

tulajdona.

Garos kezében megvillant egy dobótű. A következő pillanatban a férfi felordított, és jobb

csuklójához kapott, amit átütött az edzett acéltű.

– Bolond kölyök – fújtatott a mellette álló. – Mi Lord Lorvan katonái vagyunk, aki minket

támad meg, az a lord…

Garos újból dobot, ezúttal a férfi vállát érte.

– Ezért megfizetsz, nyomorult kölyök – fröcsögte a férfi.

– A Birodalom Kardjának szakaszparancsnoka vagyok – mondta Garos rezzenéstelen

nyugalommal. – Ő pedig a másodparancsnokom, Liliána Avernas. Nem tartozik semmiféle

lordhoz. Csakis hozzám, mint parancsnoka és csakis a császárnak tartozik engedelmességgel.

Nem egy koszos sehonnani lordnak.

Az őrök elképedve meredtek rá. Garos pedig még nem végzett. Előhúzta a még Änselben

viselt családi gyűrűjét, és a katonák elé dobta.

– Vigyétek ezt el, lord Lorvannak – folytatta nyugodtan. – Biztos vagyok benne, hogy

tisztában lesz vele, mit jelent.

Az őrök felemelték a gyűrűt, és amint meglátták rajta a vicsorgó medve képét elsápadtak

egy pillanatra, majd gyors futásba kezdve eltűntek.

Garos felsóhajtott. Kész lett volna mindjüket lemészárolni, de örült neki, hogy nem került

rá sor.

Liliánára nézett, aki remegve állt előtte. Amint meglátta az őröket minden ereje elhagyta,

és elfogta a rettegés, amit öt éve is érzett.

– Elmentek – lépett hozzá Garos, és átölelte. – Már nem bánthatnak… nem tehetnek

ellened semmit, és a falu ellen sem.

Mit adtál nekik?

A családi gyűrűm rajta a Thorsen ház címerével. Mivel a családom Siligen második

legnagyobb családja, így egy hozzáhasonló lord összeszarja magát, ha szembe kerül vele.

Nem tartasz tőle, hogy eljut a szüleidhez?

Nem tesz semmit.

Liliána szorosan hozzásimult, és könnyei végre a felszínre törtek. Zokogott a férfi

karjaiban, aki még szorosabban magához ölelte. Nem akart belegondolni, milyen emlékeket

idézhetett fel a lord őreinek megjelenése, de nem is akarta tudni. Ha még több részletről

szerezne tudomást, akkor aligha állítaná meg bármi, hogy elpusztítsa a kastélyt, és biztos volt

benne, hogy Priya készségesen a segítségére sietne.

– Nem akarok visszamenni – nyögte a lány.

Garos meglepetten nézett rá, és kisimította a tincseket a lány arcából.

– Miért nem? – kérdezte gyengéden.

– Apa… nem akarom, hogy… hogy meggyűlöljön.

Az utolsó szavakat sírva mondta ki, és Garos nyomban megértette, mi kavarta fel őt. Marik

szavai voltak, amikor megkérte őt, hogy védje meg Liliánát, mert nem akarja, hogy gyilkos

legyen a lányából. Liliána pedig tudja, hogy eljön a pillanat, amikor elveszi első ellenfelének

életét, és abban a pillanatban az apja meggyűlölné.

– Marik sosem gyűlölne meg – felelte Garos. – Bármi is történik, ő mindig szeretni fog.

– De amiket mondott…

– Aggódik – mondta Garos. – Miattad aggódik, hogy mi történik veled, miután megölsz

valakit.

– Milyen érzés?

– Hallhattad, amikor apádnak mondtam. Nem éreztem bánatot vagy keserűséget, mert

elvettem egy életet. Nem sajnáltam, hogy megtettem.

– Én nem tudom, hogy képes lennék ugyanerre.

– Akkor ne tedd – mosolygott rá Garos, és letörölte a könnyeket. – Ha eljönnek a

gyilkosok, maradj a falusiak mellett. Én majd megölöm őket.

– Nem! – kiáltott a lány. – Fogalmunk sincs, mennyien vannak. Akár százan is lehetnek, és

még te sem tudsz legyőzni ennyi ellenfelet.

Egyedül nem is.

Ne aggódj, alig várom, hogy megfagyasszam őket.

Priya felnevetett, amitől Garos hátán felállt a szőr. Elképzelte, ahogy a tündér ugyanilyen

vidám kacaj kíséretében szabadítja rá a gyilkosokra a jeges poklot.

– Miattam nem kell aggódnod – felelte, és rákacsintott a lányra. – Sokkal több van

bennem, mint azt eddig megmutattam.

Liliána nem szólt semmit csak magára erőltetett egy mosolyt.

– Milyen másodparancsnok lennék, ha nem segítenék, de fogalmam sincs, mi lesz belőlem,

miután megöltem valakit.

– Erre nem tudhatjuk a választ, de biztos vagyok benne, hogy nem változol egy őrjöngő

gyilkossá, aki kocsmákba járva beleköt mindenkibe, hogy megmárthassa a kését.

Liliána felnevetett. Garos rávigyorgott, és gyengéden megérintette az arcát.

– Sokkal jobb, amikor nevetsz – jegyezte meg.

A lány elvörösödött, és lesütötte szemét, ami kicsalt egy kacajt a férfiból.

– Menjünk vissza, apád és Amelia is nagyon aggódnak.

Liliána bólintott, de nem engedte el Garost. Egymásba karolva indultak vissza a faluba.

Marik és Amelia az ajtóban állva várták őket, és nem lepődtek meg, amikor egymásba

karolva megjelentek. Marik azonnal bevezette lányát a konyhába, és bocsánatot kért azért,

amiket mondott.

– Szép munka – jegyezte meg Amelia.

Garos a lányra nézett, aki rámosolygott, és helyet foglalt testvére mellett. Garos csak nézte

a családot, és arra gondolt, mi fog történni, ha a gyilkosok megjelennek. Ők ketten kiváló

harcosok voltak, és Priya is vele volt, akinek mágikus erejét már megtapasztalta Elainerben,

de nem tudta, mennyire gyengítette le ez a világ. A támadók létszámát sem ismerte, ha

szemtől szembe akarna megküzdeni velük, azzal veszélybe sodorná a falusiakat. Szükségük

volt egy tervre, amivel megvédhetik Nyírfakert lakóit.

Magukra hagyta őket, és visszavonult a szobájába. A gyanta szaga mindent bevont.

Fintorogva csatolta le fegyvereit és vértjét.

– Tudsz tenni valamit ezzel a szaggal? – kérdezte Priyától.

A tündér bólintott.

– Hogy lehet elviselni ezt a szagot? – fintorgott Priya.

Garos vállat vont, és hálásan felsóhajtott, amikor a kellemetlen szag eltűnt a levegőből.

– Köszönöm – mosolygott rá a tündérre.

Meggyújtott egy gyertyát, és a nyitott ablakpárkányra tette. Odakint az alkony utolsó

sugarai törtek át a fakoronákon, mielőtt végleg átadta volna helyét éjszakai párjának.

Majdnem sikerült elaludnia, amikor halkan kopogtak, és meglepetésére Liliána lépett be a

szobába.

– Különös – szimatolt bele a levegőbe. – Mit tettél, hogy elmúlt az a visszataszító szag.

– Kiszellőztettem – felelte Garos.

Liliána erre nem mondott semmit. Leült az ágy szélére, és félszegen végighordozta

tekintetét a férfi mellkasán.

– Mi a baj? – kérdezte Garos. – Évekig aludtunk egy szobában, és épp most jössz zavarba.

– Nem... nem erről van szó – felelt a lány. – Köszönöm, hogy megmentettél ma az őröktől,

és... köszönöm azt is, amit mondtál.

– Mindent megbeszéltetek?

– Igen.

– Örülök – felelte Garos. – Holnap meg kell terveznünk a falu védelmét. Nem adhatunk

lehetőséget a gyilkosoknak, hogy meglepjenek minket.

Liliána bólintott.

– Először is fel kell mérnünk, hány ellenféllel nézünk szembe.

– Holnap átkutatom az erdőt – mondta Garos ásítva. – Most viszont mindkettőnkre ráfér a

pihenés, és végre nem kell osztoznunk.

Liliána elpirult, és visszatért a szobájába.

Reggel a nap vakító fénye ébresztette. Morogva nézett körbe, de semmivel sem tudta

eltakarni az ablakot. A ház többi lakója még aludt, amikor kilépett a konyhába, és a kamrából

kihozott tojásból és kolbászból reggelit csinált magának. A tengeren töltött időszak alatti

folyamatos rákleves után fejedelmi ételnek érezte a rántottát.

A reggelit követően felcsatolt egy kardot, és körbejárta a falut. Szüksége volt egy tervre,

aminek elengedhetetlen része volt a falusiak védelme. A házak szerencsére szorosan egymás

mellé épültek, így nem kellett nagy területen védekezniük, de minden terve zsákutcába került,

ha a harchoz érkezett. Mindaddig nem tehetett semmit, míg nem tudja meg, mekkora

támadásra számíthat.

– Valahol az erdőben kell lenniük – szólalt meg mögötte Liliána. – Nem túl messze, hogy

szemmel tudjanak tartani, de nem túl közel, hogy észrevegyük őket.

Garos egyetértően bólintott.

– De ez túl nagy területet jelent, és mindketten nem hagyhatjuk el a falut.

– Mit teszünk, ha túl sokan vannak?

– Ne feledd, hogy igéző is vagyok – felelt Garos rezzenéstelenül, majd elmosolyodott. –

Hagynunk kellett volna, hogy az egész szakasz velünk tartson.

– Az egész szakaszt még Reindgar sem tudná fedezni. Csak így tehettük, ha nem akarunk

életünk végéig menekülni.

– Nekem van egy ötletem – jelent meg Amelia.

Mindketten a lányra néztek, mire ő felhorkantott.

– Ne nézzetek ilyen hitetlenkedve rám – morogta. – Csak mert nem töltöttem öt évet egy

szigeten, nem jelenti azt, hogy ostoba vagyok.

Garos ráébredt, mennyire hitetlenkedő pillantással meredt a lányra, és barátságosan

rámosolygott Ameliára.

– Mi lenne az? – kérdezte.

– Ha jól értettem, ketten túl kevesen vagytok, hogy mindenkit megvédjetek.

– Igen – bólintott Liliána.

– Miért nem növeljük meg a létszámot. – Amelia kezével körbeintett. – Élnek itt olyanok,

akik szívesen megküzdenének a családjaikért.

– Azt javaslod, hogy azzal mentsük meg őket, hogy harcba küldjük őket? – hitetlenkedett

Liliána. – Épp ezt akarjuk elkerülni.

Garos elgondolkodott a lány szavain. A falusiak nem voltak képzett katonák, de ha

megismertetné velük a küzdelem alapjait, ha sikerülne csapatot formálni belőlük, és egyként

irányítani őket, akkor talán működhetne.

– Rendben – mondta. – Kérdezzetek körbe a faluba, ki lenne hajlandó fegyvert fogni, ha

elérkezik az idő.

– Garos – ellenkezett Liliána. – Ők falusiak, nem pedig harcosok. Nem kényszeríthetjük

harcra őket.

– Nem is fogjuk – sóhajtott Garos. – Csak azok fognak harcolni, akik akarnak.

Ameliához fordult, aki várakozón nézett fel rá.

– Miután beszéltetek a falusiakkal vezessétek őket a házatok mögötti területre, és ott

várjatok rám.

– Hova mész? – kérdezte a lány.

– Felkutatom a gyilkosokat – felelt nyugodtan. – Nem fogok harcolni velük, de tudnunk

kell mekkora támadásra számíthatunk.

– Veled megyek – mondta Liliána ellenállást nem tűrő hangon.

– Szükségtelen. Te győzd meg a falusiakat, hogy harcolniuk kell.

– Nem hinném, hogy épp rám fognak hallgatni. – Liliána hangjában szomorúság csengett,

ahogy végignézett a házakon. – Hiszen miattam történt ez…

– Ebből elég – morgott Garos dühösen. – Semmiben sem vagy hibás, de ha mindenáron

velem akarsz jönni, nem fogok ellenkezni.

Liliána arca felderült.

– Akkor induljunk.

– Én pedig beszélek a falusiakkal – jegyezte meg Amelia. – A favágók látták, mi történt a

szomszéd faluban, így ők biztosan mellénk állnak.

Garos válaszként reménykedőn bólintott, és Liliánával együtt bementek az erdőbe.

Nem tudta pontosan mit is keressen. Semmi nyom sem utalt arra, hol találhatná meg a

gyilkosokat. Órákon keresztül bolyongtak a fák között, nyomokat vizsgáltak, és rejtekhelyeket

kerestek, de nem találtak semmit. A gyilkosok őrültekként viselkedtek a faluban, nem

mutatták semmi jelét a józan észnek, mégis olyan jól elrejtették búvóhelyüket, hogy két Kard

sem találta meg őket.

– Ez reménytelen – sóhajtott Liliána.

Garos kelletlenül bólintott. Azzal semmit sem érnek el, ha vakon az erdőt járják azt

remélve, hogy egyszer csak varázsütésre rátalálnak az ellenségre.

– Induljunk vissza – mondta. – Kiképezzük a falusiakat, és a többit meglátjuk, majd ha

elérkezik az idő.

– Komolyan gondolod? – szólalt meg Liliána bizonytalanul.

– Hogy kiképezzük őket? – nézett rá Garos. – Igen, jelenleg nem látok más megoldást.

– Meghalhatnak.

– Igen – sóhajtott. – Bizonyára lesznek, akik meg is fognak, de ezzel megmenthetjük a

többieket. Mi ketten kevesek vagyunk, hogy megvédjünk egy egész falut. Még ha kivételes

harcosok is vagyunk, a túlerő ellen mi sem tehetünk semmit.

– Tudom, de…

– Nincs több de – felelt Garos, és megérintette a lány arcát. – Ne keltsen benned bűntudatot

a falusiak tekintete. Nem tehetsz semmiről. Viszont csak úgy menthetjük meg őket, ha ők is

küzdenek a túlélésükért.

– Menjünk vissza.

A lány csak ennyit mondott, Garos pedig nem ellenkezett. Vetett még egy utolsó pillantást

a rengetegre. A hatalmas fák labirintusában semmi sem mozdult, ami különös volt tekintve,

hogy tavaszodott, és ekkor kelt életre az erdő. Mégsem hallott madárcsicsergést, nem kutattak

apró állatok élelem után. Minden csendes volt, mintha egy kriptában állnának.

– Valami nincs rendjén – szólalt meg. – Túl nagy csend van.

Liliána körbenézett, és keze nyomban kardja markolatára siklott. Ekkor Garos is meglátta

őket. A fák között hat alak jelent meg. Őrült vigyor ült arcukon, hajuk csatakos volt az

izzadságtól, kezükben hosszú késeket, bunkókat tartottak. Ruhájuk szakadt és még rajta volt a

rászáradt vér.

– Garos – szólalt meg.

A férfi kivonta kardját, és tekintete egyik ellenfélről a másikra siklott. Az alapállásukból

azonnal meg tudta állapítani, hogy nem képzett fegyverforgatókkal áll szemben.

– Siess vissza a faluba! – kiáltotta, és Liliána felé fordult.

– Nem – hangzott a tömör és rendíthetetlen válasz.

Garos fogcsikorgatva meredt a mellette álló lányra.

– Rajtunk ütöttek – felelte. – Elcsaltak minket a falutól, és megtámadtak, ami azt jelenti…

– Hogy megtámadhatták a falut.

Liliána tekintete elkerekedett, és rémülten kapta fejét a falu felé.

– Siess vissza! – parancsolta Garos. – Őket pedig bízd rám.

– De túl sokan vannak…

A férfiak közben bekerítették őket. Mindegyik tekintetéből sütött a vérszomj és az őrület.

Garos nem is értette, miként tudtak belesétálni a csapdájukba. Már amennyiben valóban

csapda volt, és nem puszta véletlenből találkoztak össze.

– Gyerünk, én tudok mágiát is használni – morogta Garos. – Tíz bolond nem okozhat

gondot.

Liliána vetett rá egy bocsánatkérő pillantást, és futásnak eredt. Garos megkönnyebbülve

sóhajtott fel, és farkasvigyort vetett a férfiakra.

Te is menj vele.

De egymagad…

Boldogulok, de ha megtámadták a falut, akkor Liliána egymaga kevés lesz.

Mit fog gondolni, ha a semmiből egy jégdárda fúrja át valakinek a mellét?

Garos elgondolkodott egy pillanatra.

Ne látványosan végezz velük.

Ennyit mondott csupán, mert az egyik férfi felemelte kését, és nekirontott. Garos oldalra

lépett, és egyetlen vágással elmetszette a torkát. Ez volt a jel a többiek számára is. Mind

felordítottak, és a férfi felé vetették magukat. Garos megremegett egy pillanatra az őrjöngő

férfiakat látva, de nyomban visszanyerte nyugalmát, és igézni kezdett. Az előtte álló két férfi

mellét három alkarnyi hosszúságú jégdárda döfte át. Arra sem volt idejük, hogy felfogják, mi

történt velük. A többiek összecsaptak vele.

Garos villámként mozgott. Szerencsére ellenfelei nem voltak képzett harcosok, így sikerült

elkerülnie őket. Vágott és szúrt, minden támadása célt ért, de meglepetésére ellenfelei meg se

rezzentek, sőt úgy tűnt, mintha élveznék a testükbe harapó acélt.

Egy támadónak levágta a karját, mire a férfi felröhögött, és a másik kezében tartott késsel

megvágta a férfi karját. Garos káromkodva ugrott hátra, és egy villámmal szétrobbantotta a

férfit.

A harc menete megváltozott. Akik nem kaptak gyilkos sebet talpra álltak, és nyílt sebeiket

figyelmen kívül hagyva közeledtek felé. Garos értetlenül meredt rájuk, és folyamatos

hátrálásba kezdett, míg nekiért egy fatörzsnek.

Mi történik? Miért nem ordítanak?

Nem sejtette, hogy az ember képes annyira megőrülni, hogy egy levágott végtagot, egy

felhasított gyomrot nevetségesnek gondoljon.

Mi az ördög történt ezekkel?

Megrázta magát. Tiszta fejre volt szüksége, vagy itt fog meghalni egy csapat őrült keze

által, és látva mit tettek a falusiakkal nem lenne könnyű halála. Ha ellenfelei nem törődnek a

fájdalommal és sebekkel, ha úgy kelnek fel egy súlyos sérülés után, mintha csak megbotlottak

volna hazafelé a kocsmából, akkor egyetlen megoldás maradt csupán: elpusztítja őket, hogy

ne tudjanak felkelni többé.

Elvigyorodott, és rászabadította a vihart az ellenfeleire. A villám mennydörgő robajjal

robbant ki a szikrázó jelből, és útközben kettéválva szétrobbantotta két ellenfele szívét. Már

csak ketten maradtak, akik tekintete még mindig őrülettől lángolt, de mozgásuk kimértebb és

összeszedettebb lett. Úgy tűnt Garosnak sikerült annyira kitisztítania az elméjüket, hogy

rádöbbenjenek, nem egy közönséges falusi az ellenfelük.

Garos nyugodtan figyelte minden lépésüket. Kardját úgy tartotta, hogy bármely pillanatban

támadást illetve védekezést indíthasson. Tekintete rezzenéstelen és nyugodt volt. Cseppet sem

zaklatta fel a körülötte fekvő hullák, nem kavarta fel gyomrát a villámlástól megégett hús

bűze, vagy a földre kiomló zsigerek. Nem sajnálta őket, minden pontosan olyan volt, mint hét

éve, amikor Annát kellett megmentenie. Az egyedüli különbség annyi, hogy most tökéletesen

tisztában volt vele, mit is tesz.

Elsőnek a baloldali rontott rá őrült csatakiáltás kíséretében. Bunkójával feje felett körözve

rontott rá. Ostobaság volt, Garos előrelépett, mindkét kezével megmarkolta fegyverét, és

egész testét beleadta a vágásba. A penge úgy hatolt keresztül húson és csonton, mintha csak

kenyeret szelt volna. A férfi tekintete elkerekedett, de csak meglepetésében. Felhördült,

szemét Garosra emelte, aki könnyed mozdulattal rázta le a vért a pengéjéről. A férfi tett előre

egy lépést, majd holtan hullott a földre.

Az utolsó férfihoz fordult, aki megtorpant. Garos nem várta meg, miként fog dönteni.

Gyorsan igézett, és egy jégdárdával az egyik fához szegezte.

Mély levegőt vett, kardját letörölte egy halott nadrágján, és visszacsúsztatta a pengét. Nem

vesztegette az időt a testek eltűntetésével, nem érdekelte, hogy társaik esetleg megláthatják

őket. Nyomban vissza akart érni a faluba, ahol Liliána talán a saját és a falusiak életéért

küzdött.

Gyorsan sietett végig az erdőn, és még sosem érezte magát olyan megkönnyebbültnek,

mint mikor kiérve a falu szélére megbizonyosodott róla, hogy senki sem támadta meg

Nyírfakertet.

A falusiak mind megbámulták, ahogy végigsétált az utcán. Véres ingére nézve biztos volt

benne, hogy teste többi része sem makulátlan.

– Garos! – kiáltott Liliána.

A műhely előtt állt felfegyverkezve mögötte pedig három megtermett férfi állt hatalmas

fejszékkel a kezükben.

Garos elmosolyodott. Amelia sikerrel járt, tekintve hogy a három férfi mögött még húszan

álltak hasonló felszereléssel a kezükben.

– Minden rendben – mondta Garos.

Nem szólt egy szót sem az őrült viselkedésükről. Szükségtelen volt már most ráijeszteni a

katonáikra.

– Örülök, hogy a falut nem érte támadás – folytatta.

– Garos – szólalt meg Amelia nyugtalanul. – Meg kellene mosakodnod. Tiszta vér vagy…

Garos bólintott, és a ház mellett álló esőfogó hordóhoz lépve lemosta magáról a vért. Nem

csak az inge, az arca és a haja is véres volt. A véres ruhát egyszerűen levette, és a földre

dobta. Szerencsére Reindgar több váltóruháról is gondoskodott.

Miután lemosta magáról a vért és az izzadságot, és új inget vett magára csatlakozott a

nővérekhez, akik továbbra is odakint voltak a falusi önkéntesekkel.

A falusiak megújult tisztelettel néztek rá. Véres megjelenése úgy tűnt megtette a kívánt

hatást, még ha nem is ez volt a célja.

Felemelte az egyik fejszét, és szótlanul meglendítette. Nehéz volt, nem tudta elképzelni,

hogy bárki hatékonyan harcolhasson vele. Ám amikor végignézett a vaskos férfiakon, - akik

közül többeknek vastagabb volt a karja, mint az feje – már egyáltalán nem tűnt

képtelenségnek.

Testi erejükben túlszárnyalták még a legtöbb Kardot is, de Garos nem volt biztos benne,

hogy képesek lennének állni a sarat az erdei gyilkosokkal. Újra megjelent előtte a férfi arca,

aki miután Garos levágta a karját is őrjöngve rontott rá, míg egy nyaki vágással befejezte a

harcot. Mikor meglátta szemükben az őrületet még ő is megrémült tőle.

Megrázta a fejét. Próbálta kizárni magából az előbbi összecsapást. Az előtte álló falusiakra

nézett, akiknek tekintetében látta az elhatározást. Valóban hajlandóak lennének fegyvert

fogni.

– Nem tudom, közületek ki járt a szomszédos faluba, és látta az ottani pusztítást – szólalt

meg nyugodt hangon. – A szörnyűség, amit ott tettek felfoghatatlan, és ezzel nem fejezték be.

Most is odakint vannak az erdőben, és a megfelelő pillanatra várnak, hogy lerohanják ezt a

falut, hogy itt is ugyanazt a pusztítást vigyék végbe, mint legutóbb. Liliánával azért érkeztünk,

hogy megakadályozzuk ezt, de ketten kevesek vagyunk, hogy mindenkit megvédjünk. Ezért

van szükségünk a segítségetekre, a falu minden lakójának segítségére.

Többen fel akartak kiáltani, de egyetlen kézmozdulattal sikerült elcsendesítenie őket.

– Természetesen nem harcra gondoltam – folytatta. – Először is védelmet kell felállítanunk

a falu köré, ami megakadályozza a könnyű bejutást. Az emberek ideiglenesen költözzenek be

a falu közepén álló házakba.

Ameliához fordult.

– Mondd meg Mariknak, hogy készítsen pajzsokat, és a kováccsal együtt készítsen el

három tucat lándzsát.

Tovább osztogatta a parancsokat. Egyetlen falusi sem szólt közbe, mind türelmesen

hallgatták és teljesítették minden parancsát.

21. fejezet

Miután mindenki feladatát végezve szétszéledt Garos megállt egy pillanatra, és mély levegőt

vett. Maga mellé nézett, ahol Priya ült a hordón várakozva. Garos szólásra nyitotta a száját,

amikor Liliána lépett mellé, és tetőtől talpig végigmérte őt.

– Mi történt? – kérdezte.

– Meghaltak – felelte egyszerűen.

– Ebben biztos vagyok, de nem ezt kérdeztem – mondta a lány, és megérintette a kardját.

Garos fáradtan nézett rá. Nem akarta megrémíteni, de hazudni sem akart neki. Mielőtt

azonban megszólalhatott volna Amelia jelent meg mellette.

– Megsebesültél – jelentette ki aggódva.

Ezt hallva Liliána is felkapta a fejét, és megnézte a férfi karján lecsorgó vércsíkot.

– Befelé, el kell látnunk a sebed.

Ellenállást nem tűrő hangon szólt hozzá, és Garosnak nem is volt kedve vitára kelni vele.

Lopva ránézett a tündérre.

Később alaposan el kell beszélgetnünk.

Priya bólintott, és követte Garost a házba.

Liliána parancsára levetette ingét, és leült a konyhában.

– Ott kellett volna maradnom – átkozta magát Liliána.

– Nem kockáztathattunk – felelt Garos nyugodtan. – Nem tudhattuk, mi történik a faluban.

A lány egy tűt melegített a tűzhely lángjaiban. Nem válaszolt neki, mindvégig csendben

maradt, míg a tű narancsszínnel izzani nem kezdett. Ekkor odalépett Garos elé, és gyengéden

megérintette sebesült karját.

– Ez fájni fog.

Csak ennyit mondott, és munkához látott.

Garos némán tűrte, ahogy az izzó fém belehatol a húsába, és finom mozdulatokkal

összeölti a még mindig vérző vágást. Közben mindvégig Liliána arcát figyelte, aki azonban

teljesen figyelmen kívül hagyta őt. Úgy dolgozott, mintha csak egy szakadt inget foltozna.

– Mi történt? – szólalt meg végül.

Garos ránézett, és halkan felsóhajtott. Jobb, ha elmondja neki, és nem a küzdelem közben

fog ráébredni miféle ellenfelekkel is néznek szembe.

– Nem éreztek semmit – felelt kimérten.

– Nem lep meg, elvégre lemészároltak egy ártatlan falut.

– Nem így értettem – megremegett egy pillanatra a fájdalomtól. – Nem éreztek fájdalmat.

Hiába sebeztem meg őket, nem törődtek vele. Tovább támadtak, mintha egy levágott kéz

semmit sem jelentene.

Liliána megállt, és hitetlenkedve nézett rá.

– Nem tudom, mi történt velük – folytatta. – Lehetséges, hogy valami szer hatása alatt

voltak, de az őrülettől lángoló tekintetük és a fájdalom teljes figyelmen kívül hagyása… még

én is megrettentem.

– De ez… képtelenség – mondta Liliána halkan.

– Ha nem láttam volna a saját szememmel, akkor én se hinném el.

Liliána ránézett, és egy gyors mozdulattal befejezte a varrást.

– Ha igaz, akkor… nem szabad engednünk harcolni őket.

– Épp ezért kell harcolniuk – felelte Garos.

Liliána dühödten meredt rá. Szürke tekintete végigperzselte őt.

– Nem! – kiáltott. – Most azonnal…

– Elmondod nekik? – nézett rá Garos rezzenéstelen nyugalommal.

Tudta, hogy a lánynak minden joga megvan dühösnek lenni rá, de nincs más választásuk,

mint harcba küldeni a falusiakat. Nélkülük semmi esélyük sincs. Erre kell ráébresztenie a

lányt.

– Tízen voltak, és megöltem őket – mondta. – De csak az igéimnek köszönhetően. Ha csak

karddal küzdöttem volna, akkor súlyosabb sebet is kaptam volna, mint egy jelentéktelen

vágás.

– Ezért nem hagyhatjuk, hogy harcoljanak…

– Falat fognak alkotni – szólt közbe. – Marik pajzsa az egyik kezükben, és egy lándzsa a

másikban. Nem lesz más dolguk, mint töretlenül falat alkotni, és felnyársalni mindenkit, aki a

közelükbe jön.

– Nem tudhatjuk, ki fogják-e bírni… azt se tudom, én ki fogom.

Garos gyengéden megérintette a lány arcát.

– Minden rendben lesz. – Halkan beszélt, és közben megnyugtató mosoly ült ki az arcára. –

Akadályt emelünk a falu köré, és csakis egy bejáratot hagyunk. Ott fognak állni a falusiak

eleven tüskefalként. Az őrültek nem fogják felmérni a helyzetet, és gondolkodás nélkül

nekirontanak. A házakba íjászokat teszünk, akik azonnal tüzet nyitnak, amint megjelennek.

Én pedig kiosonok, és hátulról támadom meg őket.

– Úgy érted, mi osonunk ki.

Garos elmosolyodott.

– Igen, mi megyünk ki.

Közben Priyára pillantott, akinek gyilkos mosoly terült szét arcán.

Valóban nem éreztek semmit?

Érezte a kétkedést a tündér gondolataiban. Tehát ő sem ismert semmit, amivel rá lehet bírni

valakit ilyen mértékű őrületre. Garosnak nem tetszett a gondolat, hogy egy olyan ellenfél

állhat az egész mögött, aki olyasmire képes, amit még egy másvilági tündér is

elképzelhetetlennek tart.

A Kardoknál töltött kiképzés alatt Sai több alkalommal is említett egy növényt, ami olyan

erőteljes volt, hogy használója úgy érezhette bármire képes. Talán itt is valami hasonlóról volt

szó. Talán rátaláltak egy különös eddig még ismeretlen hatással bíró növényre, ami megőrjíti

őket és immunissá teszi őket a fájdalomra.

– Mi fog történni, ha nem működik a terv? – kérdezte Liliána.

A kérdés kizökkentette őt. Eszébe sem jutott, mit tenne, ha a terve kudarcba fullad.

– Akkor… valószínűleg lemészárolnak mindenkit – mondta, és ez volt az igazság. – Ha

elbukunk semmi sem lesz, ami útjukat állná. Azt tehetnének itt, amit csak akarnak.

– Ezt nem hagyhatjuk.

– Nem is fogjuk, de most… pihennem kell egy kicsit.

Liliána megértőn bólintott. Segített neki felvenni az ingét, és magára hagyta a konyhában.

Garos néhány pillanatig a lány után nézett. Liliána elfogadta a döntését, de nem értett egyet

vele. Garos biztos volt benne, hogy csakis így lesznek képesek legyőzni őket, de közel sem

biztos, hogy mindenki életben marad a harc végéig.

Nara szavai jutottak az eszébe.

A háborúban emberek halnak meg, és aki ezt képtelen elfogadni az máris vesztett.

Azt hitte, csak néhány banditával kell majd megküzdenie, akiket miután levadászott az

erdőben nyugodtan visszatér Theros szigetre, mintha csak egy kiránduláson járt volna. Sosem

gondolta volna, hogy ehhez hasonló őrültséggel találja majd szembe magát.

– Szép kis bemutatót tartottál nekik – szólalt meg Marik.

Garos fáradtan elmosolyodott.

– Nem volt más választásom. Amikor megjelentek attól tartottam, hogy a falut is támadás

érte. Ezért miután végeztem a véres ruhámra gondoltam legkevésbé.

Marik felhorkantott.

– Szóval azt hitted, megtámadták a falut, és egyedül visszaküldted a lányomat? Mi történt

volna, ha valóban támadás érte?

Nem volt egyedül.

– Gyorsan kellett döntenem, és inkább elküldtem ide a bizonytalanba, mint hogy ott

maradjon a biztos halálban.

– De te képes voltál legyőzni őket.

– Igen – bólintott lassan.

– Egyetlen karddal megöltél tíz embert, és csak egy karcolás ért a karodon…

Garos nem tudta eldönteni, hogy a férfi épp hitetlenkedésének vagy elismerésének adott

hangot.

– Megrémít a gondolat, hogy hozzád hasonlókkal van a lányom, de örülök is, mivel tudom,

hogy meg tudod védeni.

Marik kitöltött mindkettőjüknek egy pohár bort és némi kihűlt sült húst és kenyeret is letett

az asztalra. Garos nyomban hozzálátott. Nem is tudta, mennyire éhes, míg meg nem látta az

ételt.

Az evést követően visszavonult a szobájába, és megpróbált rájönni, miképp is tudná

megkönnyíteni a győzelmüket. Ha sikerülne az igéivel csapdákat állítania az erdőben, azzal

jelentős előnyre tehetnének szert.

Pihenned kellene.

Priya gondoskodó hangja a fülében csengett, de nem foglalkozott vele. Nem engedhette

meg, hogy pihenjen. Nem sejthette, mikor támadnak, és addigra mindennek készen kell állnia.

Épp emiatt kell pihenned. Ha támadnak, minden erődre szükséged lesz. Ráadásul…

Ráadásul?

Nem tudjuk, mitől viselkednek így, ezért nem lehetünk felelőtlenek. Teljes erőnkkel kell

szembeszállnunk velük. Ha másként teszünk, akkor…

Értem. Ha történne valami, nyomban ébressz fel.

Rámosolygott az ágy szélén ülő tündérre, és lehunyta a szemét. Magasan járt a nap, amikor

felébredt. A nyitott ablakon besütő nap meglepő módon nem zavarta a tekintetét. Sejtette,

hogy Priyának köszönhette a kiadós pihenést.

Sebesen megreggelizett, és csatlakozott Liliánához, aki a falusi önkéntesekkel együtt a ház

mögött várt rá. Marik nem vesztegette az idejét, mindenki kezében egész testet elfedő

oszloppajzs és hosszú dárda volt.

Liliána egy sorba állította őket, és alapvető mozdulatokat mutatott be nekik.

Remekül csinálta, igazi vezérként osztotta a parancsokat, dicsérte meg a jól teljesítőket és

javította ki a hibázókat. Garos nem is avatkozott közbe. Csendben figyelte a lányt, aki

mindent elkövetett, hogy a falusiak minden szükséges tudást magukba szívjanak.

– Reggel óta itt vannak – szólalt meg Amelia. – Fel akartunk ébreszteni, de apa azt mondta

a tegnapi nap után megérdemelsz egy kis pihenést.

– Igaza volt. Sokkal jobban érzem magam.

Amelia a fák közé mutatott.

– A favágók is dolgoznak, hogy meglegyen a kerítés, amiről tegnap beszéltél. Apának

pedig sikerült meggyőznie a falusiakat, hogy beköltözzenek a belső házakba.

– Remek, ha így folytatjuk, megállíthatjuk őket.

Biztos volt benne, hogy kemény küzdelem lesz, és nem lesz egyszerű dolguk, de ha a

falusiak mind összedolgoznak, akkor súlyos veszteségek nélkül győzhetnek.

Az elkövetkező napok gyorsan elteltek. Garos Liliánára bízta a falusiak kiképzését, míg ő

maga Priya segítségével csapdákat helyezett el a falu körül. Priya mindent elkövetett, hogy a

lehető legjobb és legerősebb csapdákat készítsen, mely segítségével sikerülhet megbénítani a

gyilkosokat.

A gyilkosok nem jelentek meg. Garos minden nap órákat töltött az erdőben, de nem talált

senkit. Talán megrémültek tőle, és visszavonultak, hogy a megfelelő pillanatban támadjanak.

Garos elégedett lenne ezzel a lehetőséggel, de attól tartott, hogy valami más áll a háttérben.

Ha a fájdalmat nem ismerték, akkor talán az a szer a félelmet is kiirtotta belőlük. Ha pedig így

van, akkor csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy mindjükkel végezzenek. Ijesztő volt a

gondolat, hogy egy őrült horda rohanja le Nyírfakertet.

– Minden napot odakint akarod tölteni gyilkosokat keresni? – kérdezte Liliána.

– Nem engedhetjük meg, hogy meglepjenek minket – felelte. – Ha váratlanul

megtámadnak minket…

– Akkor egymagad megvéded az egész falut? – vonta fel a szemöldökét Liliána. – Akkor

mi szükség a falra és a kiképzésre?

Garos felsóhajtott.

– A csapdák…

– Már becsapdáztad az egész erdőt. – Liliána felkacagott. – A falusiak ki se merik tenni a

lábukat, mióta az a szarvas belelépett az egyikbe, és egy kődárda keresztülszúrta.

– Jobb, ha már azelőtt meghalnak, hogy elérik a falut.

Liliána egyetértőn bólintott, és ivott egy korty vizet.

– A falusiak azt hiszem készen állnak. Legalábbis, ha nem rémülnek meg az őrültektől,

vagy nem törik meg az alakzatuk.

– Arról majd mi gondoskodunk – felelte Garos. – Amelia és az íjászok?

– Minden negyedik lövésből egy talál – felelte Liliána. – Közel sem kielégítő, de jobb,

mint amire számítottam.

Próbált magabiztosnak tűnni, de arcáról lerítt az aggodalom. Tisztában volt vele, hogy

bármennyit is fejlődtek a falusiak, nem lesznek harcosok. Elég egyetlen ballépés, és az őrültek

elsöprik őket.

Szerette volna megnyugtatni a lányt, és biztosítani arról, hogy minden rendben lesz, de

nem garantálhatta a biztonságukat. Egyikük sem sejthette, mi vár majd rájuk. Az elmúlt

napokban ráébredt, hogy nem maga a harc a legrosszabb, hanem a bizonytalanság. A

várakozás, hogy bármely pillanatban támadás érheti őket.

Ehelyett csak bámult a lány után, amint újabb parancsokat osztogatott. Órákig csak állt ott

némán, fejében a lehetséges kimeneteleket mérlegelte, és remélt, hogy nem éri őket semmi

meglepetés.

Este a vacsorát követően magához vette fegyvereit, és elindult az egyik erdőszéli házba,

ahonnan szemmel tartotta az erdőt, és figyelmeztethette a falut egy esetleges támadásra.

– Nem kell minden este magadra vállalnod az őrséget – jegyezte meg Liliána aggódva. –

Valamikor neked is szükséged van a pihenésre.

Garos rámosolygott a lányra.

– Nem én képzem ki őket egész nap. Te sokkal többet dolgozol, így megérdemled az

alvást.

Liliána fejét rázta, de nem szólt egy szót se Garos pedig kisétált a házból.

Tudod, hogy igaza van. Ha kimerülten fogsz harcolni azzal nem segítesz senkinek.

Nem vagyok kimerült. Az őrség nagyrészét a… mik is azok?

Kiterjesztettem az erőmet, és alkotó mágiával figyelőket hoztam létre, amik szemmel tartják

az erdőt, és jeleznek nekem, ha bármi történne.

Megmondtam, hogy ők végzik a munka nehezét.

Első nap, amit őrségben töltött Priya felajánlotta a segítségét, és mikor megmutatta, mire is

gondolt, Garos ráébredt, hogy az ő mágiája nevetséges a tündér képességeihez és erejéhez

képest. A figyelőknek nevezett kis lények nem voltak nagyobbak egy egérnél vagy

vörösbegynél mégis tiszta mágiából kavargó testük varázslatos volt. A sötétzölden kavargó

madáralakok szétröppentek, az egerek elfutottak, és Garos néma csodálattal figyelte ködszerű

testüket, amint elnyelte őket az éjszaka.

Most is leült az asztalhoz, meggyújtott egy gyertyát, és figyelte, amint a tündér munkához

látott. Az erőteljes mágiától libabőrös lett a bőre. Priya amint végzett rámosolygott a férfira,

és leült az asztallap szélére. Garos tudta, mi következik, és már ki is töltött egy kis kávét a

csészébe. A tündér nyomban megkedvelte a keserű fekete italt, és minden alkalmat

megragadott, hogy ihasson.

Ez az éjszaka is csendesen telt. Garos a konyhapadlóra kiterített szőnyegen helyezkedett el,

és saját köpenyébe takarózott. Kardját nekitámasztotta a falnak, kései ott feküdtek mellette,

hogy bármely pillanatban használhassa.

Garos… ébredj!

Nyomban felpattantak a szemei, és tőrei után nyúlt.

– Mi történt? – kérdezte.

– Az egyik figyelő jelzett – felelt a tündér. – Csak egyetlen ellenfél, és úgy tűnik csak

felderítésen van.

– Hol?

– Keletre, de gyorsan mozog.

– Merre tart?

Türelmetlenül csatolta fel kardját. Ha valaki szemmel tartja őket az csakis egy dolgot

jelenthetett. A gyilkosok felkészültek a támadásra, miközben a falusiak még messze nem

voltak készen a harcra.

– Távolodik, mintha megérezte volna, hogy lelepleződött – felelte Priya.

– De ez képtelenség, igaz?

Priya nem felelt azonnal.

– Ha… ő egy varázsló, akkor észrevehette, de ennek kicsi az esélye.

Garost nem nyugtatta meg a válasz. Épp elég vészjósló volt egy csapat őrült gyilkossal

megküzdeni, de ha még egy varázsló is van közöttük az egyenlő lenne a katasztrófával. Ha a

szakasza többi tagja is itt lenne mellette, akkor talán lenne esélyük, de kettesben nem

győzhetnek le egy varázslóval megsegített kisebb sereget.

Ki akart rontani az éjszakába, amikor Priya megállította.

– Már eltűnt.

– Eltűnt? – értetlenkedett Garos. – Ez mi a fenét jelent?

– Azt, hogy a figyelők nem érzékelik – mondta Priya.

Garos legszívesebben felordított volna dühében, de a tündérre tekintve Priya elsápadt arcát

látta.

– Mi a baj? – kérdezte.

– Itt vannak – suttogta a tündér.

Garosnak nem kellett megkérdeznie, kikre gondolt.

– Hol? – kérdezte.

Mielőtt a tündér válaszolhatott volna valaki hangosan dörömbölni kezdett az ajtón.

22. fejezet

Villámgyorsan tépte fel az ajtót, és rántotta be a jövevényt, aki az ijedségtől és meglepetéstől

hangosan felsikoltott.

– Csend – szólt rá Garos.

Amelia hitetlenkedve meredt rá, mint aki elképzelni sem tudta, hogy Garos ilyen ideges

lehet. A férfi nem nézett rá, az ablakhoz lépve az erdőt kémlelte, de nem látott semmit.

Ne aggódj. Nem láthatták meg.

Helyes, de hol gyülekeznek?

A falu túloldalán.

Sehol máshol nem látod őket?

Nem.

Garos felsóhajtott megkönnyebbülésében, és gyilkos pillantást vetett a hitetlenkedő

Ameliára.

– Mit keresel itt?

A lány nyelt egyet, és zord pillantást lövellt Garos felé.

– Csak aggódtam.

– Aggódtál? – vonta fel a szemöldökét Garos. – Mégis miért?

– Minden este elvonulsz ide egymagad, és az erdőt bámulod – felelt Amelia kissé sértett

hangon. – Úgy viselkedsz, mintha egyedül a te felelősséged lenne a falu megvédése.

– Nem ezért vagyok itt? – vágott vissza Garos.

Amelia dühösen fújtatott, de mielőtt rázúdíthatta volna a férfira egy ordítás hangja rázta

meg az éjszakát. Garos nyomban tudta, hogy a gyilkosok elérték a csapdáit.

– Vissza kell menned, és felébresztened a falusiakat – fordult a lány felé. – Készen kell

állnunk a harcra. Liliána tudja, mit kell tenni.

– És te? – kérdezte a lány félve. – Ugye nem… nem azt tervezed, hogy egymagad mész

eléjük.

Garos az ajtóban állva rámosolygott a lányra.

– Ha még azelőtt elérik a falut, hogy az önkéntesek lándzsafala felállna, akkor mindennek

vége.

Újabb kiáltást hallott ezúttal közelebbről. Amelia kisietett a kunyhóból Garos pedig mély

levegőt vett, és csuklyáját az arcába húzva indult el a hang irányába.

– Hány ellenfelet látnak a figyelőid? – kérdezte.

– A pontos létszámukat nem tudom, de legalább négytucatnyian vannak.

– Ötven ember – morogta. – Ketten nem fogunk boldogulni.

– Nem is kell – nyugtatta Priya. – Amelia érkezése meglepő, de végül jól jött.

– Miért gondolják mindketten azt, hogy valami gondom van? – jegyezte meg leginkább

csak saját magának.

– Mert egymagad vagy, alig alszol, és úgy vágsz bele a veszélybe, mint egy eszelős. Ez

bárkinél aggodalmat váltana ki.

– De nem vagyok egymagam – vetette ellen.

– Valóban, ám erről fogalmuk sincs – mosolygott rá a mellette repülő Priya. – Magad

kértél meg rá, hogy mindenki előtt maradjak láthatatlan. Számukra valóban úgy tűnik, mintha

mindenre egymagad akarnál megoldást találni.

– Nos, ebben lehet valami – sóhajtott.

– Sokáig nem folytathatod ezt – mondta Priya. – Ha nem akarsz eltávolodni tőle, akkor

jobb ha elmondod neki az igazságot.

– Az igazságot? – nevetett. – Még… nem tudom, mit mondhatnék neki. Évek óta

eltitkoltam, hogy mellettem vagy…

– És minél tovább vársz annál rosszabb lesz.

Garos belátta, hogy a tündérnek igaza volt, de nem tudta, miként közölhetné Liliánával,

hogy az erdei próba óta egy kis tündér van vele, akinek mágikus hatalma nagyobb, mint egy

varázslóé.

Elhessegette az aggodalmait, és a közelgő összecsapásra készült. Hallotta, amint a falusiak

mozgolódni kezdenek. Tudta, hogy legalább addig fel kell tartania a gyilkosokat, míg a

falusiak lándzsafala fel nem áll. Ha az ellenségnek sikerül betörnie a faluba, annak mészárlás

lesz a vége.

A csapdái segítségére voltak, többször is hallotta az éjszaka csendjét átszakító

halálsikolyokat.

Mire elért a réshez a gyilkosok majdnem ott voltak. Többet megsebesítettek a csapdái, de

vérző sebeikkel mit sem törődve közeledtek felé.

– Most már értem, mire gondoltál, mikor azt mondtad nem éreznek fájdalmat – jegyezte

meg Priya.

Garos komoran bólintott, és kivonta kardját.

– Nos, tündérke – szólalt meg. – Ideje megmutatnod, mire vagy képes ebben a világban.

Azzal felemelte kardját, és szemből nekirontott a gyilkosoknak. Futás közben igézett, és

hatalmas tűzgömb csapódott a menetelők közé. Priya is varázsolt, és jégdárdák ütötték át a

gyilkosok szívét.

A legelső férfi gondolkodás nélkül sújtott le rá súlyos fejszéjével. Garos meg sem próbálta

kivédeni az irdatlan erejű csapást, inkább hátraugrott, és egy gyors vágással rézsútos vonalat

festett a férfi hordóhasára. Ahogy arra számított a férfi mit sem törődött az egész testét elöntő

vérrel, és újabb csapásra emelte fegyverét, de Garos nem adott neki időt, egy újabb vágással

elvágta a torkát.

Egy kés vágásától Priya mágiája mentette meg. A férfi tekintete elkerekedett

meglepetésében, amikor egy széllökés pörölycsapásként találta el a mellkasát, és zúzta

darabokra a bordáját a belsőszerveivel egyetemben.

Közelednek.

Helyes, nem tudom, meddig tudnám még sértetlenül végigküzdeni ezt.

Ugyan, majdnem végeztünk.

Priya nevetése az elméjében csengett. Különös érzés volt a tündért a fejében tudni, érezni a

haragját és elégedettségét, amit ellenfelei legyőzése okozott.

Körülnézett, és ráébredt, hogy a tündérnek igaza volt. A gyilkosok körülvették őt, és

hatalmas fölényük ellenére csak néhány apróbb karcolást ejtettek rajta, miközben közülük

legalább kéttucatnyian hevertek holtan. Elégedett vicsorral az arcán nézett végig ellenfelein.

Őrültek voltak, de nem bolondok. Látták, hogy a férfi könnyedén vágja le őket. Acéllal és

mágiával harcolt ellenük, miközben ők nem voltak többek közönséges mészárosoknál.

Egyikük sem értett a fegyverforgatáshoz, nem tudták, mit kellene tenniük egy képzett harcos

ellen. Garos pedig kegyetlenül kihasználta mindezt.

– Nos? – vigyorgott. – Nem is olyan könnyű lemészárolni valakit, aki történetesen tudja,

mit kezdjen egy karddal, igaz?

A harcosok nem mozdultak, és közben megjelentek a falusiak, akik a Liliánától tanult

módon felsorakoztak.

Garos… még többen jönnek, és ezúttal a másik oldalról.

Mennyi?

Húsz ember.

Egy levegőlökettel kitört közülük, és a lándzsafalhoz hátrált.

– Engedjétek be! – parancsolt Liliána.

Garos átlépve a lándzsásokon megállt, és a falu túloldala felé tekintett.

Most hol vannak?

Várnak.

Mire? Látsz még valamit… esetleg egy mágust?

Az utolsó szavakat félve mondta ki. Elképzelése sem volt, mit tehetne egy mágus ellen. Ha

egy erőteljes varázshasználó irányítja a gyilkosokat, akkor egyedül Priya lehet méltó ellenfele.

– Készülj! – kiáltott Liliána. – Ne engedjétek, hogy bárki áttörjön. Íjászok, tűz!

Látta, amint az ablakban álló Amelia felhúzza íját, és lő. A nyilak zápora többnyire az

ellenfél közé zuhant.

Mágusnak nyoma sincs.

Garos megkönnyebbülten sóhajtott fel, és tekintetét a kibontakozó összecsapás felé

fordította.

A falusiak meglepően elszántak voltak. A gyilkosok egymás után hulltak a porba, mégis

gondolkodás nélkül rontottak neki a lándzsafalnak újra és újra.

– Ez borzalmas – szólalt meg Liliána karddal a kezében. – Nem is… nem is próbálják

megakadályozni, hogy a lándzsák megsebezzék őket.

– Mert nem éreznek semmit – felelt Garos komoran. – Nem érzik, ahogy a lándzsa

felszakítja a húsukat.

– Mi okozza ezt?

Garos vállat vont.

– Talán valami növény.

– Mégis miféle növény okozhatná ezt? – Az őrültek felé mutatott, akik őrjöngve próbáltak

túljutni rajtuk. – Ezek…

– Nem tudjuk, mi okozza, de nem is fontos – vágott közbe Garos. – Ha tiszta fejjel

gondolkodnának, akkor esélyünk se lenne.

Garos vetett egy utolsó pillantást a lándzsákra, mikor egy robbanás hangja rázta meg a

falut. Nyomban a hang forrása felé nézett, ami megegyezett azzal a hellyel, ahol Priya

elmondása alapján a másik csapat lehetett.

– Újabb csapat? – kérdezte Liliána.

Garos bólintott.

– Nem juthatnak be máshol. Ez az egyetlen bejárat.

Ez nem igaz.

Priya aggodalmas hangja a fülében csengett.

Mi történt?

A másik csapat nem próbálja megkerülni a falat. Át akarnak jutni rajta.

Garos meglepetten nézett a tündérre.

De az lehetetlen. Fejszékkel és késekkel képtelenség áttörni.

Nem áttörni akarnak, hanem átmászni. Már hozzá is láttak.

A rohadt életbe.

– Mi történt? – kérdezte a lány.

Garos nem nézett rá, helyette a házhoz lépett, aminek ablakában Amelia volt.

– Amelia, velem jössz a fal másik oldalára – mondta.

A lány nyomban bólintott, és néhány kecses mozdulattal kimászott a házból, és lesiklott a

létrán. Feszült volt, szemmel láthatóan nem volt ínyére, hogy embereket kellett megölnie,

még akkor sem, ha rászolgáltak.

– Liliána – fordult a lányhoz. – A másik csapatot mi ketten elintézzük. Te tartsd ezt a

pozíciót, és bármi történjen nem ereszthetitek be őket.

– Mit terveznek? – kérdezte a lány.

– Át akarnak mászni.

Ennyit mondott, és Ameliával a háta mögött már rohant is a fal felé. A lány nem kérdezett

semmit, némán követte kezében íját szorongatva. A falhoz érve Garos megtorpant, és a jobb

oldalán álló műhely felé intett.

– Az a ház megfelelő lesz – mondta. – Odafent rálátunk a fal mögötti területre. Amint

felértünk lőj mindenkire, aki megközelíti a falat.

Amelia bólintott, de megállt egy pillanatra az ajtóban.

– Te mit fogsz tenni?

– Pocsék vagyok az íjjal, de szerencsére van más, amit használhatok.

Az emeleten elhelyezkedtek az ablak előtt. Amelia letette a tegezt az asztalra, és szomorú

arccal nézett kifelé.

– Annak ellenére, hogy lemészároltak egy egész falut, és meg akarnak ölni minket, egy

részem sajnálja őket.

Garos megértőn érintett meg a vállát.

– Nem tudjuk, mi történt velük. Mi tehette őket… ezekké az állatokká, de most az a fontos,

hogy ne jussanak be. A falusiak, a gyerekek mind számítanak ránk.

Amelia lassan bólintott.

– Nem fogok célt téveszteni.

Az első férfi arca megjelent a kerítés felett, és Amelia nyomban lőtt. A vessző hihetetlen

pontossággal ütötte át a bal szemét. Garos elismerőn hümmögött a lövést látva. Ő maga még

nem támadt. Egyelőre csak az erejét gyűjtötte.

Egyre több alak jelent meg a fal tetején. Tekintetük haraggal és őrülettel telve izzott. Garos

Ameliára nézve látta, amint a lány fáradt, ujjai remegtek, és a húr több helyen felsértette a

kezét.

– Ennyi elég – mondta. – A többit elintézem én.

Amelia hálásan bólintott, és ledőlt a székre. Garos pedig hozzálátott az igézéshez. Annyi

energiát gyűjtött össze, amennyire csak képes volt. Mágikus erejének utolsó cseppjeit is

belesűrítette ebbe az egy támadásba.

– Fulguris! – kiáltott.

A villámlás mennydörgő hangja szörnyű volt. Garos érezte, amint a füle beleremeg a

szörnyű hangba. A kéken és fehéren izzó villámlás a fal felső részét találta el, mely

dobhártyaszaggató hang kíséretében robbant darabjaira.

– Ha erre vagy képes, minek vártál eddig? – jegyezte meg Amelia.

– Időre volt szükségem – felelt, és a fáradtságtól ledőlt a földre. – Túl sok erőt használtam

el, mikor egymagam kellett szembenéznem velük. Ez a mostani pedig… több igézésre

képtelen vagyok.

– Ezzel végük van, igaz?

Garos kinézett az ablakon, de nem látott semmit.

A figyelőid érzékelnek még valakit?

Néhányan még életben maradtak, de megsebesültek.

Garos felsóhajtott. Kezeit rákulcsolta a derekán viselt két tőr markolatára, ugrásra készen

várakozott.

– Még nincs vége – szólalt meg, és kiugrott az ablakon.

Amelia meglepetésében bámult kifelé.

– Megbolondultál? – kiáltott. – Megyek, és szólok Liliánának.

– Felesleges – legyintett Garos, és kivonta két tőrét. – Csak pihenj le.

Amelia hitetlenkedve horkantott fel, de engedelmesen helyet foglalt az ablakban. Garos

figyelte, amint legelső ellenfele talpra állt egy alkarnyi hosszú faszilánkkal a vállában.

Tekintetében szemernyi fájdalmat sem látott, csakis tiszta harag lángolt a barna szempárban.

Kirántotta halott társa kezéből a bárdot, és gondolkodás nélkül Garosra rontott.

Lelassult, érezte, amint ereje többségét felemésztette az utolsó igéje, és Priya is elhasználta

erejének nagyját. A túlélőket mágia nélkül kell legyőznie. A bárd gyorsan közeledett felé, de

szerencsére forgatója esetlenül használta. Fogalma sem volt, miként kell harcolni. Könnyedén

hajolt el a vágás elől, és a tőrét markolatáig mélyesztette a férfi oldalába. Mellkasonlökte a

férfit, aki a mögötte talpraállóra esett. Garos felvette a bárdot, és a férfi mellébe dobta.

Ekkor többen is kimásztak a romok alól. Néhányuknál fegyver sem volt, és pusztán az

ölüket használva rontottak Garosra. A férfi megrettent egy pillanatra, ám szinte azonnal

magáhozis tért, de ez az egy pillanat elég volt hozzá, hogy az egyik férfi rárontson.

Bunkójával gyomron ütötte Garost, aki térdre rogyott a hirtelen fájdalomtól, de sikerült tőrét

egy pillanat alatt a férfi torkába döfni. Nem is törődött a kihúzásával, inkább a combjához

nyúlt, és két dobókést vett ki, melyeket azonnal két üvöltő férfi mellébe dobta.

Az utolsó ekkor rontott rá. Ledöntötte a lábáról, és kését sikerült belemártania Garos

oldalába. A férfi érezte a testébe hatoló acélt, és a fájdalmat, ami követte. A férfi újból szúrni

akart, de arra már nem volt lehetősége. Priya egy kőlándzsát varázsolt elő a földből, ami épp a

férfi száján tört át, és véresen bukkant elő a koponya hátsó felén.

– Garos! – kiáltott Amelia.

A férfi lelökte magáról a tetemet, és balját a sebére szorítva figyelte, amint újabb félig már

holt ellenfelek másznak elő.

Talán nem kellett volna az egész falat elpusztítanom.

Talán, de ezen már késő aggódnunk. A sebed…

Jól vagyok… legalábbis egyelőre.

Priya nem válaszolt. Garos elé repülve rámosolygott, és Garos elhűlt a dühös tekintetét

látva. Bármit is tervezett a tündér tudta, hogy a túlélők azt fogják kívánni, bárcsak örökre

elaltatta volna őket a fal romjai.

Bármennyire szorította a sebét, érezte az ujjai közül kibuggyanó vért, és bár a szúrás nem

ért létfontosságú szervet a fájdalom és vérveszteség letaszította Garost a lábáról.

Amelia Garos tiltakozása ellenére nyomban ott termett mellette, és elkapta mielőtt elesett

volna.

– Megmondtam, hogy maradj odafent – nyögte. – Én… jól vagyok.

– Fenéket – morogta Amelia, és felemelte a földön heverő kést.

– Mit akarsz tenni? – hitetlenkedett Garos.

– Meg… megvédelek – felelte remegő hangon.

Garos elmosolyodott, és megérintette a lány vállát.

– Szükségtelen, még nem győztek le.

Végzek velük.

Priya… az erőd kimerült, ha újra varázsolsz azzal túl sokat emésztesz fel.

Nem használtam el mindent.

Priya azonnal lecsapott. Pengeéles jégcsapok jelentek meg a tündér körül. Több tucatnyi

jelent meg a semmiből, és egyetlen zivatarként csaptak le az életben maradtakra. Egy pillanat

alatt mind holtan estek össze.

– Garos, ez… hihetetlen – hebegett a lány.

– Menjünk be a házba – kérte. – Nem… el kell látnunk a sebet.

Amelia bólintott, és megragadva a férfit együtt botorkáltak vissza a házba. Amelia

lefektette az ágyra, és aggódva figyelte őt. Priya közben leszállt mellé.

Sajnálom, már előbb meg kellett volna tennem.

Semmi baj, a mágiád nem tudjuk, mennyit vagy képes használni.

Fontosabb, hogy megvédjelek. Az erőm… mindjárt hozzálátok.

Nem!

Erősen vérzel, egy kötés kevés ehhez.

Mondd el, milyen növényre van szükség.

Növények?

Priya tekintete szikrákat hányt.

A növények, amiket ismerek valószínűleg meg sem találhatók ebben a világban.

Garos fintorogva nézett rá. A tündérnek valószínűleg igaza volt.

Akkor sem hajszolhatod túl magad. A seb… nem tűnik olyan vészesnek.

Garos, ha az a kés egy bordával lejjebb megy be, akkor most a saját véredben fuldokolnál.

Még szerencse, hogy nem így történt.

Így is erősen vérzel, kötéssel ezt nem lehet megoldani.

A vérzést… csak állítsd el.

Priya hozzálátott a vérzés megszüntetéséhez. Közben Garos próbálta felidézni, mely

növényeket emlegette Nathaniel, amikor a gyógyító kenőcsökről beszélt neki.

Priya megérintette a sebet, és kellemes bizsergő érzés ömlött át felette. Úgy érezte, hogy

minden rendben lesz. Egészen addig a pillanatig, míg ki nem tárult az ajtó, és hurrikánként

rontott be Liliána. A lány megállt előtte. Tekintete egyszerre volt dühös és aggódó.

– Jól vagyok – szólalt meg Garos szaggatott hangon. – Szerencsére a kés nem ért semmi

létfontosságú szervet, a vérzés pedig csillapodik.

Liliána felsóhajtott, és leült mellé az ágyra.

– Ennek örülök, de miért kell mindent egymagad elvégezned.

– Nem egyedül voltam – felelt mosolyogva. – Amelia ott volt mellettem.

– Igen – suttogta a lány. – Ő ott volt.

– Ha itt vagy, akkor azt jelenti, hogy legyőztük őket, igaz?

– Igen – bólintott a lány. – A falusiak kitartottak a végsőkig. Nem engedtek át egyetlen

gyilkost sem.

Liliána pillantása elidőzött a férfi sebén, amit Amelia sietve öltött össze. A lány most véres

kezét lemosva sápadtan ült a széken. Garosnak elképzelése sem volt, mit élhetett át az elmúlt

percekben.

– Sajnálom – szólalt meg Garos. – Nem kellett volna vakon berontanom közéjük. Eszembe

se jutott, hogy lesből a romok alól fognak rám támadni.

Amelia megrázta a fejét.

– Ami fontos, hogy életben vagy, de akkor ott biztos voltam benne, hogy mindkettőnknek

vége. Ha az a jég nem jelenik meg, akkor…

– De megjelent – fejezte be Garos. – Nem volt egyszerű, és sokat kivett belőlem, de

sikerült.

Amelia halványan elmosolyodott, de tekintetét nem vette le az ágyban fekvő Garosról.

– Most, hogy vége, mit fogtok tenni? – szólalt meg. – Visszamentek arra a szigetre?

– Vissza kell mennünk – szólalt meg Liliána. – Ha nem tesszük, akkor dezertőröknek

nyilvánítanak, és levadásznak minket. Nem tehetünk mást.

– De…

– Liliánának igaza van – szólt közbe Marik. – Ha maradnak azzal halálra ítélik magukat,

de Garos még nincs olyan állapotban, hogy kibírjon egy hajóutat, igaz, kölyök?

– Igen – bólintott.

– Hagyjátok pihenni – folytatta a férfi. – Nekünk el kell takarítanunk a romokat. Amelia,

maradj itt mellette, és te is pihenj.

– Apa, én jól vagyok – ellenkezett a lány.

– Fenét vagy jól – morgott Marik. – Fehérebb vagy, mint a tej, és ha nem vetted volna

észre remeg a kezed.

Amelia meglepetten nézett a kezeire. Marik felsóhajtott, és megszorította lánya kezeit.

– Eleget tettél ma – mondta kedvesen. – Most pedig pihenj le, és hagyd a többiekre, hogy

ők is elvégezhessék a feladatukat. Ha túlhajtod magad, még a végén úgy végzed, mint az a

kölyök ott.

– Rendben, apa.

Marik rámosolygott, és kisétált az ajtón.

– Köszönöm, hogy megmentetted a lányaimat.

Garos fejet hajtott, majd átadta magát a kimerültségnek és elmerült az álmaiban.

23. fejezet

Két napba telt, mire teljesen felépült. Hála a nővérek gondoskodó ápolásának, és Priya

mágiájának jobban érezte magát, mint bármikor. A csata után a falusiak eltakarították a

romokat, és immár biztonságban érezték magukat. Liliána többször is felderítette az erdőt, de

nem talált semmit, amit Priya figyelői is megerősítettek. A gyilkosokkal leszámoltak.

A nővérek minden idejüket együtt töltötték, és lassan felkészültek az elkerülhetetlen

búcsúra. Marik mindent elkövetett, hogy ne látszódjon rajta, de Liliána újbóli elengedése

megviselte.

Garos a férfit látva elgondolkodott, vajon az ő távozása is ehhez hasonló érzelmeket

indított el apjában, vagy Wulfgar örült, hogy elhagyja Änselt.

Ha maradni akarsz, meg tudlak védeni a Kardoktól.

Rámosolygott Priyára. Valóban megfordult a fejében, hogy itt marad. A falusiak

mosolyogva köszöntötték, és kezdeti ellenszenvük a gyilkosokkal együtt eltűnt. Azonban, ha

a Birodalom Kardjai jelennének meg itt, akkor a falu elpusztulna hármuk csatájában.

Visszamegyek. Faar, Ayla, Nathaniel és Aori is ott vannak. Roryról nem is beszélve.

Boldog vagyok itt, és talán le is élhetném itt az életemet, ha a dolgok másképp lennének, de

nem hagyhatom cserben őket. A Kardok felelősségre vonnák őket, hogy nem jelentették

azonnal az eltűnésünket, és kivégeznék.

Tehát csapdában vagy.

Részben, de nem érzem teljesen annak. Nem én választottam, hogy csatlakozom hozzájuk,

de nem bántam meg. Elvesztettem a régi családom, de találtam egy újat, amit mindenáron

meg fogok védeni.

Érezte, hogy Priya büszke rá.

Mellesleg, ha itt maradunk, akkor nem találunk senkit, aki képes lenne visszahozni

Tiriavelt.

Szóval nem mondtál le róla?

Sosem mondok le róla. Ki fogom szabadítani.

– Mi a baj, fiam? – szólalt meg Marik, és egy korsó sört nyomott a kezébe. –

Megmentetted a falut, mégis olyan komor képet vágsz. Talán aggódsz a visszaút miatt.

Garos belekortyolt a sörbe, és a beszélgető testvérekre nézett.

– Csak miattuk aggódom – felelt. – Liliánát kényszerítették, hogy csatlakozzon a

Kardokhoz, most pedig emiatt ismét el kell hagynia a családját.

Marik meglepettnek tűnt a válasz hallatán, majd röhögve megveregette Garos hátát.

– Mikor először megláttalak legszívesebben elzavartalak volna, de most már örülök, hogy

a lányom mellett vagy. Amíg melletted van, biztos lehetek benne, hogy nem esik bántódása.

Garos bólintott, és kiitta az utolsó korty sört is. A férfi még ott maradt mellette, és ketten

figyelték, amint a falusiak nevetve táncolják körbe a máglyát.

Váratlanul megjelent előtte Liliána és Amelia. Nem szóltak semmit, egyszerűen

megragadták a karjait, és magukkal rántották a táncosok közé. Még hallotta Marik nevetését

mielőtt elnyelték volna a táncosok.

Otthon soha életében nem táncolt. Anyja megtanította néhányra, amit a nemesi bálokon

kénytelen volt táncolni, de ez a gyors tempó teljesen idegen volt számára. Szerencsétlenül

ügyetlenkedett a két lánynak a karjaiban, akik hangos kacajokkal jutalmazták törekvéseit.

– Úgy tűnik, végre találtunk valamit, amiben nem vagy jó – kacagott Amelia.

– Ha láttál volna íjjal a kezemben nem ezt mondanád – felelte Garos. – Az a valódi

tragédia.

Liliána felnevetett.

– Igaza van, egy lovat se találna el öt lépésről.

– Nem is kell neki, amíg ott van a mágiája – mosolygott Amelia. – De most ne beszéljünk

semmiről, aminek köze van a harchoz. Ma csak… ünnepelni akarok.

Garos bólintott, és nevetve folytatta botladozó táncát.

Egész éjjel a tűz körül táncoltak, boldogan ettek és ittak. Nem foglalkoztak semmivel.

Eszébe sem jutott, hogy egyszer el kell hagynia Nyírfakertet.

Reggel fejfájással ébredt, és a lábaiba is meglepő izomláz költözött. Ivott néhány kortyot

az előrelátón az ágya mellé helyezett vizeskancsóból. Mikor végre kitisztult a feje, és kiment

reggelizni egy fiatal falusi rontott be a házba. A kicsattanó ajtó hangja olyant volt, mintha egy

szarvascsorda száguldott volna át a konyhán.

– Baj van! – kiáltott a fiú. – Amelia…

Garos nyomban felkapta a fejét, és a fiúhoz lépett.

– Mi történt Ameliával? – faggatta cseppet sem barátságos hangon.

– A lord… a lord emberei megjelentek, és magukkal hurcolták őt.

A fiú szeme könnyes volt. Pontosan tudta, mi fog történni Ameliával a lord kastélyában.

Garos arca megkeményedett, és érezte amint elönti a düh. Képtelen volt türtőztetni magán, és

kettéroppantotta a kezében tartott agyagbögrét.

– Mikor történt? – morogta.

– Azonnal rohantam ide – felelt a fiú elsápadva. – Hol van Marik és…

– Nem tudom, de ne mondj nekik semmit – vágta rá Garos. – Ha megtudnák… jobb nem is

belegondolni, mi történne akkor.

– Akkor Amelia…

– Kihozom onnan – sziszegte Garos jeges hangon. – És mindenkit megölök, aki a

kastélyban van.

Pillanatok alatt magára vetette páncélját, és pengéit, és lóra pattanva száguldott végig az

erdőn. Priya figyelői előttük jártak, és hamar rá is találtak a lovas csapatra. A lányt a nyeregre

kötötték, mint egy elejtett zsákmányt, de szerencsére eddig nem esett bántódása.

– Sietnünk kell! – kiáltotta Garos. – Nem hagyhatjuk, hogy elérjék a kastélyt.

– Túl nagy előnyük van – válaszolt Priya.

A tündérből áramló gyilkos mágia még a dühtől fortyogó Garost is rémülettel töltötte el.

Mindketten ugyanazon akarják kitölteni haragjukat, és ha a lord a szemük elé kerül, akkor

olyan szenvedésben fogják részesíteni, amit el sem tud képzelni.

– Hány lovast látsz? – szólalt meg Garos.

– Heten vannak.

Garos gyorsabb tempóra ösztökélte lovát, de a szűk ösvény, és a hatalmas fatörzsek

megnehezítették haladását. Ha nyílt terepen lenne, akkor már rég utolérte volna a lovasokat.

– Ketten előttünk vannak! – figyelmeztette Priya. – Íjjal céloznak ránk.

– Öld meg őket!

Priya örömmel engedelmeskedett, és egy szívdobbanásnyi idővel később fájdalmas sikolyt

hallott. Elismerőn mosolygott rá a tündérre.

– Hogy akarod kiszabadítani? – kérdezte Priya.

– Megölök mindenkit, aki az utamba áll – felelte Garos egyszerűen.

Valóban ennyiből állt a terve. Nem gondolta át, mivel is kell szembenéznie, és nem is

érdekelte. A vérszomj teljesen elöntötte őt kitörölve minden egyebet.

Nem számított kik lesznek az ellenfelei, nem törődött vele hány őrt kell lemészárolnia, míg

eljut Ameliához. Nem törődött vele, miféle rémségeket kell majd megtennie. A gyilkos vágy

volt az egyetlen, ami dübörgő ereiben mozgott.

– Nem érjük el őket a kastély előtt – szólalt meg Priya. – Mit fogunk tenni, ha elérik a

kastélyt?

– Megöljük őket – felelt Garos határozottan. – Minden egyes lakóval végzünk.

Priya nyugtalannak tűnt, de Garos nem törődött vele. Gyorsan haladtak, és rövidesen

kiértek a fák közül. A tündérnek sajnos igaza volt. A lovasok túl messze voltak, hátasa pedig

kezdett fáradni. Folyamatosan lassult, míg a lovasok alakjai egyre kisebbek lettek, míg végül

eltűntek a horizonton kibontakozó kastély falai között.

– A ló nem bírja tovább! – kiáltott Priya.

– Varázsold el, vagy csinálj valamit, amivel mihamarabb odajuthatunk – felelte idegesen.

Bele se akart gondolni, mit tesznek a lánnyal, ha elkésik. A lord megerőszakolta,

megkínozta és megölte az anyját, mert nem találta őt. Most, hogy rátette a kezét a lányra

elképzelhetetlen borzalmak várhatnak rá.

Priya varázsolni kezdett, és a ló megnyugodott, mintha fáradsága eltűnt volna, és frissen,

erejének teljében fogott villámgyors vágtába. Garost meglepte lova hirtelen gyorsasága, és

széles vigyorral az arcán vágtázott az egyre növekvő kastély felé.

Egy órába telt, mire megérkezett a kastély falaihoz. Egyszerű épület volt, komor szürke

falakkal. Egyszerű simára csiszolt kőajtó állta útját a hívatlan látogatóknak. A falon egyszerű

méregzöld zászlón egy ezüst vadkan nézett le rá.

Garos fintorogva meredt a címerre. Apja sokszor beszélt Siligen házairól, amiből csak

nagyon kevés maradt meg benne. Az ezüst vadkan címere egy kis családot jelentett, akik még

Siligen alapításakor emelkedtek fel a parasztok közül, és a Polgárháborúban mutatott

bátorságuk miatt a Vermillion család egy kis birtokot adott nekik. A jelenlegi lord azonban

szembeköpött mindent, amit az elődei felépítettek és nem törődött semmit az alattvalóival.

Garos hallott pletykákat miképpen bánt velük, ám mindeddig nem is sejtette, hogy az ezüst

vadkanok megegyeznek azokkal, akik Nyírfakertet és környékét terrorizálták.

De ez a mai napon véget ér. Az ezüst vadkanok ideje végleg lejárt.

A falon egy alak jelent meg. Nyomban felismerte az őrt, akinek aznap a pecsét gyűrűjét

dobta oda jelezve, hogy nem érdemes ellenszegülnie. A félelemnek, amit a Thorsen-ház

pecsétje okozott aznap eltűnt, helyét egy rézsútos vágás vette át, és sötét tekintete most izzott

a haragtól.

– Ostobaság volt idejönnöd, kölyök! – kiáltott. – Lord Lorvan csak elvette, ami az övé.

– Lorvan! – kiáltott Garos. – Engedd el őt, és akkor nem fogom elpusztítani az egész

kastélyod!

Az őr felröhögött, és ledobott valamit. A gyűrű volt, amit Garos adott át

figyelmeztetésként.

– Garos Thorsen meghalt egy viharban a tengeren – folytatta az őr. – Te senki vagy.

Garos elmosolyodott.

– Ez a válasza a lordodnak? – kérdezte.

A férfi felemelte kezét, mire két íjász jelent meg a falon.

– Kotródj el, és mondd meg annak a ribancnak, hogy érte is elmegyünk, és ha ismét

elszökik, akkor az egész faluját lemészároljuk.

– Az nem fog megtörténni – felelte Garos jeges hangon. – Engedjétek el Ameliát, amíg

még tehetitek.

– Lőjetek! – ordított az őr.

Garos felemelte kezét, és igézett. A nyilak lepattantak pajzsáról, majd egy villanás

következett és égrengető hangon csapódott egy mennydörgés a falon álló őrök közé.

Garos leszállt a lóról, és az ajtóhoz sétált. Hallotta, amint odabent kitört a zűrzavar. Priya

varázsolni kezdett. A masszív kőajtó megrepedt, majd egy pillanat alatt darabjaira robbant

szét.

Odabent kétségbeesett kiáltásokat, fájdalmas hörgéseket hallott, miközben kardot rántva

besétált a kőporral teli felhőn.

A katonák sebesülten nyöszörögtek a földön. Testükből a szétrobbanó kapu szilánkjai

álltak ki. Garos közömbösen átlépett egyikük felett, aki a szemét szorongatta, miközben a

testéből kiálló szilánkokat vörösre festette a vére.

Garos megállt mögöttük, és visszatekintve nem látott mást csak egy halom szenvedőt.

Ekkor megjelent előtte a Marik fejében látott kép a halott nőről, akit megkínoztak,

megerőszakoltak majd végül megöltek, és minden sajnálata elpárolgott.

Szenvtelenül emelte fel karját, és csak egyetlen szót mondott.

– Infernio.

A tűz elöntötte a szenvedő katonákat, akik sikoltozva vergődtek a földön, miközben a

lángok éhes bestiáként falták fel a testüket. A sülő hús szaga lassan megtöltötte a

jajveszékelésekkel teli folyosót.

– A figyelőkkel keresd meg őt – mondta, miközben figyelte a nyöszörgő testeket.

Priya bólintott, és egy szemvillanással később a figyelők szétszéledtek az egész kastélyban.

Miközben a figyelőket várta hallotta, amint csizmák dobogására lett figyelmes, és egy

csapat őr rontott ki az ajtón. Elmosolyodott, és nyomban egy lángorkánnal fogadta őket.

– Ha így folytatod, ki fogsz merülni – jegyezte meg Priya.

– Nem számít. A figyelőid megtalálták?

– Igen, de…

– Mi van?

– Négyen vannak vele a szobában.

Garos megremegett. Kezét ökölbe szorítva meredt maga elé.

– Megtették?

– Még nem, de… sietnünk kell.

– Vezess oda, és végezz mindenkivel, aki elénk kerül – mondta.

– Garos…

Garos egy pillantással elhallgattatta a tündért.

– Rendben…

A férfi bólintott, és egy vágással levágta a csizmájába markoló kezet. Vetett még egy

utolsó pillantást a lángoló mészárszékre, és egy pillanatba megremegett. Különös és egy

cseppet rémisztő volt belegondolni, hogy mindezt ő tette, és nem kellett mást tennie, mint

kimondani két egyszerű szót.

Priya vezetésével rohant végig a kastélyon. A tündér erejének hála minden felbukkanó

katonát még azelőtt keresztül szúrták egy jégdárdával mielőtt felfoghatta volna, mi is történik

vele.

Elhaladtak a főterem mellett, és felrohantak a lépcsőn, mely végében a figyelők

megtalálták Ameliát.

– Még többen jelentek meg a folyosón – jelentette Priya. – Úgy tűnik, a megmaradt őrség

összegyűlt, hogy megvédjék azt a férget.

Garos tanácstalanul futott felfelé. A lord nőket rabolt el, és erőszakolt meg. Kifosztotta a

földjein élőket, és az őrei mégis készek voltak az életüket is kockára tenni érte. Képtelen volt

megérteni, miért tenné ezt bárki is.

Felérve a lépcsőn kilenc őrrel találta szembe magát. Idegesen szorították kardjukat, és

várták Garos támadását.

– Priya! – kiáltott

A tündér egyetlen varázslattal végzett az őrökkel. A falakból és a padlóból karcsú

kődárdák törtek elő felnyársalva Lorvan katonáit.

Garos elfutott közöttük, amikor odabent Amelia felsikoltott. Megszaporázta lépteit, és egy

mozdulattal berúgta az ajtót.

Amelia az ágyon feküdt. Ketten leszaggatták a ruháját, két másik lefogta őt, miközben

Lorvan meztelenül lépett oda hozzá. A kirobbanó ajtó hangjára mindenki felé fordult. Az

egyik férfi elengedte Ameliát, és kardjáért nyúlt, de Garos gyorsabb volt. Az erőteljes

levegőlöket mellkason találta, és átrepítette a szobán egyenesen neki a falnak. Feje dinnyeként

csattant szét a kövön.

A következő elért a fegyveréhez, és Garosra támadt. Könnyűszerrel hárította a támadást, és

teljes erejét beleadva a torkába öklözött. A férfi fuldokolva esett térdre. Garos habozás nélkül

vágta el a torkát.

A másik két férfi most Lorvan előtt állt. Fegyverük remegett a kezükben. Garos vetett egy

pillantást a zokogó Ameliára.

– Hunyd le a szemed – suttogta.

Amelia remegve bólintott, és engedelmesen becsukta a szemét. Garos tekintete

továbbvándorolt a két őrre, és a mögöttük álló lordra, akinek tekintete megvetően meredt

Garosra.

– Hogy mertél betörni a kastélyomba! – üvöltötte. – Te koszos paraszt!

Garos gúnyosan nézett végig rajta.

– Megmondtam, ki vagyok – felelte. – Te vidéki kis senki. Az elődeid valaha bátorságukért

lettek kiemelve a közemberek közül, és most nézz magadra. Gyűlölnének, ha látnák, mit tettél

ezzel a kastéllyal.

– Te nem lehetsz Garos Thorsen – felelte a férfi. – Ő meghalt... az a gyűrű bizonyára

elloptad... igen, nem vagy te több egy közönséges tolvajnál.

Garos felsóhajtott.

– Felesleges egy halottal vitatkozni. Fulguris.

A kezéből kicsapó villám a két őr közé csapódott, és darabokra robbantotta kettejüket.

Lorvant hátrarepítette a robbanás ereje, de nem halt meg.

Garos odalépett hozzá, megragadta a torkánál fogva, és talpra kényszerítette.

– Nőket rabolsz el, erőszakolsz meg és dobsz el mikor már ráuntál. Falusiakat tartasz

rettegésben, és amikor segítségükre volna szükség sorsukra hagyod őket, mert valaki nem

akart a rabszolgád lenni.

A keresztvassal arcon ütötte, és két fog röpült ki a szájából. A markolatgombbal gyomron

verte, és a férfi kiokádta magából az ebédjét. Garos elengedte őt, hagyta, hogy a földre

zuhanjon.

– Ezt nem fogod túlélni – hörögte Lorvan. – A herceg...

– Azt hiszed, hogy a herceg felelősségre fog vonni, mert megakadályoztam, hogy továbbra

is szabadon gyilkold a néped? Nem, lord vadkan, hálás lesz, amiért eltakarítottalak.

Kardját markolatig belemártotta a férfi tüdejébe, majd ellépett mellőle, és az ágyon fekvő

lányhoz sietett. Köpenyét kikapcsolta, és ráterítette a meztelen lányra.

Amelia megremegett az érintésétől, majd mikor kinyitotta a tekintetét, és meglátta Garost a

nyakába ugrott, és szorosan megölelte. Hangos zokogásban tört ki, miközben karjai egyre

szorosabban ölelték körbe a férfit.

– Garos – nyögte. – Garos...

– Már vége – nyugtatta. – Nem tehet semmit ellened. Nem bánthat már senkit.

– Ő volt. Ő tudott a támadásról. Miközben az emberei leszaggatták a ruháim röhögve

mondta, hogy... ő ajánlotta fel a falunkat. A támadó őrülteket ő hívta ide, és...

Garos megállította.

– Tehát valóban céllal támadták meg épp Nyírfakertet.

Kibontakozott a lány öleléséből, és az íróasztalhoz lépett. Kellett lennie valami

bizonyítéknak, ami a gyilkosokat összekötötte Lorvannal.

Nem kellett sokáig keresgélnie, míg rátalált egy levélre. Rövid üzenet volt, mindössze

néhány sort tartalmazott.

– Siligen – szólalt meg halkan. – Lorvan szövetségese Siligenen várja a jelentést az itt

történtekről.

– A jelentést?

Garos övébe tűzte a levelet, és a haldokló lord felé fordult.

– Tőle már semmit sem tudunk meg – sóhajtott.

Lorvan hörgött, szája véresen habzott. Garos tudta a tüdő átszúrásával hosszú és fájdalmas

halálra ítélte a lordot, és épp ezt akarta tenni vele, de a levelet olvasva talál túlságosan

elkapkodta az ítéletet. Egyedül ő tudhatta kitől kapta a levelet, és ki várja a jelentését

Siligenen.

Benézhetünk a fejébe?

Nem akarsz belenézni egy haldokló fejébe.

Ott kell lennie a válasznak, amit keresünk.

Akkor sem… egy haldokló elméjéből képtelenség bármit előhalászni. Emellett éreznéd a

fájdalmát is.

Garos felsóhajtott, elfordította tekintetét Lorvanról, és Ameliára pillantva átkarolta, és

kivezette a szobából.

– Mit jelent az a levél? – szólalt meg Amelia. – Miért akarta bárki elpusztítani az

otthonom?

– Nem tudom, miért pont itt történt – felelte Garos. – Azonban egy dolog biztos, nem

megyünk vissza a szigetre. Siligenre megyünk, ahol a végére járunk mindennek.

– Garos… én is veletek akarok menni. Képtelen vagyok, továbbra is itt maradni.

Garos bólintott.

– Akkor tarts velünk, de nem ígérhetem, hogy ahova megyünk ott sokkal jobb lesz. Ha a

szálak Siligenre vezetnek, akkor ki tudja, mi fog ott történni.

24. fejezet

Nem bízott semmit a véletlenre. Miután a szolgálók sietve elhagyták a kastélyt ő ígéretéhez

híven felgyújtotta az egészet. Nem akarta, hogy bármi is megmaradjon Lord Lorvan

szörnyűségeiből.

Amelia a ló mellett állva szótlanul nézte a felcsapó lángokat. Mióta elmondta neki, hogy ő

is velük tart Siligenre csak keveset beszélt Garos pedig jobbnak látta, ha nem erőlteti. Ugyan a

legrosszabbtól megmentette, de fogalma sem volt, mit tettek vele.

Miután megbizonyosodott róla, hogy a tűz mindent elpusztít odalépett a lányhoz, és

felsegítette a lóra. Ő maga is felszállt, és lassú ügetésben elindultak visszafelé.

Egy óra elteltével végül Amelia törte meg a csendet.

– Valóban a Thorsen ház tagja vagy?

Garost halkan felsóhajtott. Számított rá, hogy a beszélgetése Lorvannal nem kerülte el a

lány figyelmét, és tudta, hogy előbb-utóbb el kell mondania neki.

– Igen – felelte. – A Thorsen ház másodszülött fia vagyok, de már régóta nem használom

ezt a nevet. Liliána sem tudja, hogy ki vagyok, és szeretném, ha ez így is maradna.

– Miért?

– Mikor eljöttem otthonról történt néhány dolog, ami miatt úgy éreztem jobb, ha mindenki

halottnak vél, és nem akarom, hogy ez megváltozzon.

Amelia bólintott.

– Nem mondom el senkinek, ígérem.

– Köszönöm – mosolygott rá Garos.

A további út csendesen telt, de amint elértek a faluba, és meglátta az összegyűlt tömeget

tudta, hogy a neheze csak most következik. A falusiak élén Liliána állt haragtól vörös arccal.

Amint meglátta kettejüket sebes léptekkel közeledett hozzájuk, és mielőtt Garos bármit is

mondhatott volna a lány erőteljesen arcon ütötte.

– Mit képzeltél, amikor egymagad indultál a húgomért?! – kiáltotta. – Ráadásul

megparancsoltad a fiúnak, hogy egyikünknek se mondjon semmit!

Újból meg akarta ütni, de Garos elkapta a kezét, és rezzenéstelenül nézett rá.

– Nem akartam, hogy lásd, mit teszek Lorvannal és a katonáival – felelte nyugodtan.

– Miért mit tettél?

Liliána tekintete lángolt a haragtól, de Garos valami mást is észrevett. Tartott tőle, mit fog

mondani.

– Megöltem őket. – Maga is meglepődött milyen nyugodt hangon ejti ki a szavakat. –

Mindegyiküket megöltem, és a kastélyból is csak romok maradtak.

Liliána tekintete elkerekedett, és értetlenül nézett rá.

– Ez... Garos, nem tehetted ezt – nyögte. – A herceg...

– A herceg nem tesz semmit – felelte Garos nyugodtan. – A kastélyban megtaláltam, ki

felelős a támadásért. Lorvan nem véletlenül nem küldött ide segítséget. Ő maga küldte ide a

gyilkosokat.

Liliána meglepetésében szólni sem bírt. Marik is elképedt a hallottaktól. Bármekkora

szörnyetegnek is tartották Lorvant egyikük sem bírta elképzelni róla, hogy megbíz egy csapat

gyilkost Nyírfakert elpusztításával.

– Miért? – nyögte Liliána. – Miért tette volna ezt? Egy rohadék volt, de lemészárolni

minket. Ennek semmi értelme.

– Nem egymaga csinálta – mondta Garos, és az ajtó felé mutatott.

Liliána megértette, hogy jobb, ha a többit odabent beszélik meg.

A lány nyomban felkapott egy üveg bort, és minden finomkodás nélkül meghúzta.

Hosszasan kortyolt belőle, mielőtt leült volna a székre.

– Mi a fene történt abban a kastélyban? – kérdezte komoran.

– Megmentettem Ameliát mielőtt bármit is tehettek volna vele – válaszolta Garos.

Liliána megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Ennek örülök. – A hangja megremegett. – Amikor meghallottam, mi történt, én azt

hittem, attól rettegtem, hogy sosem látom viszont. Te pedig egymagad mentél utána. Mi

történt volna, hogyha nem sikerül megmentened, és te is meghalsz? Belegondoltál, mit

éreztem volna, ha mindkettőtöket elveszítem?

– De nem történt meg – próbálta megnyugtatni. – Mindketten túléltük a válaszokat pedig

megkapjuk Siligenen. A levélben, amit Lorvan szobájában találtam leírta, hogy miután itt

végzett küldje meg a jelentést Siligenre.

– Ha itt végzett?

– Ha elpusztította Nyírfakertet – sóhajtott Garos. – A levél alapján a falu megtámadása egy

próba volt.

– Próba?

– Ha a sejtésem igaz, itt tesztelték le, hogy azok az őrült gyilkosok mire is képesek.

Nem volt biztos benne, hogy mindez valóban igaz, de a levél szavai alapján ez volt az

egyetlen értelmes magyarázat, amit talált. Azt kezdettől fogva tudta, hogy a gyilkosokat

valaki a háttérből irányította, de eddig fel sem merült benne, hogy az egész csak egy teszt

volt, hogy megismerjék, mire is képes egy csapat fájdalomérzetre képtelen őrült. Garos nem

volt biztos benne, hogy azt kapták, amire vártak.

– Tehát azzal, hogy megöltük a gyilkosokat nem ért még véget az ügy? – jelentette ki

Liliána.

– Nem, épp ezért nem is megyünk vissza a szigetre – mondta Garos. – Üzenetet küldök

Reindgarnak, amiben mindent leírok, és megkérem, hogy küldje az egész szakaszt Siligenre.

Ha valaki csak próbának szánta egy teljes falu kiirtását, akkor a valódi célja valami sokkal

nagyobb.

– Szerinted belemegy?

Garos elmosolyodott.

– Hagyott kettőnket elmenni, és még a hátát is tartotta miattunk. Biztos vagyok benne,

hogy számíthatunk rá.

Liliána bizonytalanul bólintott, és az ajtóra nézett, amin épp apja és Amelia léptek be, akik

hevesen vitatkoztak egymással.

– Nem teheted! – Marik parancsoló hangja nem ismert ellentmondást. – Miből fogsz

megélni? Mit fogsz tenni, ha elhagyják a várost? Talán a szigetre is utánuk mész?

– Nem tudok tovább itt maradni! – kiáltott Amelia könnyes szemmel. – Minden anyára

emlékeztet. Őt látom a konyhában, a kertben, a szobámban. Mindenhol az utána maradt

emlékeket látom, és mindig eszembe jut, hogy mindez miattam történt. Anya miattam halt

meg! Most pedig elraboltak, és ha Garos nem ment meg, akkor velem is ugyanaz történt

volna. Rettegtem, miközben az őrök megragadtak, és a lóra tettek. Rettegtem, amikor Lorvan

szobájába vittek, és lefogtak. Leszaggatták a ruháimat. Az a féreg vigyorogva mondta, hogy

ugyanezt tette anyámmal is. A legrémisztőbb viszont az volt, hogy egy részem úgy érezte,

megérdemlem, hogy ez történjen velem. Megérdemlem, hogy átéljem a poklot, amire a saját

anyámat juttattam. Azonban Garos megmentett… apa, képtelen vagyok tovább itt maradni, és

elviselni azt a fájdalmat, amit évek óta érzek. Kérlek, ne várd ezt el tőlem.

Marik tekintete is könnybe lábadt. Szorosan átölelte lányát, mint aki attól tart, hogy

bármely pillanatban eltűnhet, és sosem láthatja viszont.

– Megértelek, mert én is ezt érzem – zokogta. – Anyád… ő volt az egyetlen asszony, akit

igazán szerettem. Az elvesztése minden nap kísért. Meg kellett volna mentenem őt, vagy

legalább megpróbálni. Gyáva voltam, és ő súlyosan megfizetett ezért, de nem csak ő.

Mindhárman súlyosan megsérültetek a gyávaságom miatt. Ne kérd, hogy elengedjelek…

képtelen lennék egyedül itt maradni a házban a fájdalommal együtt.

Garos végignézett rajtuk.

– Akkor ne tegye. Siligen hatalmas város, biztos vagyok benne, hogy elkellhet ott egy jó

asztalos. Amelia pedig… nos, biztos vagyok benne, hogy ő is könnyedén talál majd valami

munkát. Ami pedig a házat illeti, a falusiak bizonyosan rendben tartják, ha egyszer

visszatérnének.

– Azt hiszem, igazad van – szólalt meg Marik pár perc gondolkodás után. – Talán valóban

az volna a legjobb, ha mind elhagynánk egy kicsit Nyírfakertet.

A vita ezzel le is zárult, és mindketten elvonultak Amelia szobájába. Garos gyanította,

Marik egy percre sem akarja szem elől téveszteni.

– Mi volt ez az egész? – szólalt meg Liliána.

– A visszaúton elmondtam neki, hogy Siligenre megyünk, ő pedig velünk akart jönni.

– Te pedig azt mondtad neki, hogy csak nyugodtan? – hitetlenkedett Liliána.

– Mit kellett volna mondanom? – Hátradőlt, és vetett egy pillantást a lány szobája felé. –

Amit átélt az szörnyű. Nem történt meg a legrosszabb, de ennek ellenére a történtek nyomot

hagynak rajta. Jobb egy olyan helyen kipihenni őket, ami nem emlékezteti rá.

– Honnan ez a sok bölcsesség?

Liliána hangjában egy cseppnyi gúny sem volt. Sokkal inkább hálásnak tűnt.

– Nekünk is készülődnünk kellene – javasolta. – A legjobb, ha mihamarabb elindulunk.

A lány bólintott, és a nap további részében mindenki azzal foglalkozott, hogy elkészüljön

az útra. Másnap reggel pedig a falusiak mosolyogva sok szerencsét kívánva búcsúztak el

tőlük.

***

Három hétbe telt mire Siligenbe értek, és minden eltelt nappal egyre nyugodtabbnak érezték

magukat. A távolság a sebekkel teli otthontól jó hatással volt a nővérekre és Marikra is. Garos

élvezettel hallgatta Marik történeteit a lányok gyerekkorából, és meglepetten szórakozott a

Liliána által elkövetett csínytevéseken, melyeket hallgatva a lány is jókat nevetett.

A városhoz érve azonban mindegyikük gondolatait megtöltötte a meglepett csodálat, amit a

város látványa okozott bennük. Garos sokat hallott Siligenről otthon. Apja szerint nem létezett

csodálatosabb város a birodalom északi területein, és Garosnak igazat kellett adnia neki. Nem

véletlenül nevezték Siligent Észak ékkövének.

Hatalmas világosszürke falai visszaverték a reggeli napfényt. A bástyákon nyílvetők

sorakoztak. A kapu hatalmas főnixformával díszített masszív vaskapu volt, amit semmilyen

faltörő kos sem tört volna át. Védőművei mégis eltörpültek a város csodálata mellett.

A Siligen-tó partjára épült város hosszan nyúlt el előttük. Hatalmas épületek ezüstfényű

cserepei csillogtak, mögöttük pedig ott magasodott a Főnixpalota. A hatalmas épületegyüttes

legalább kétszer akkora volt, mint Änsel kastélya. Tornyai karcsúak voltak, tetejükön pedig a

hercegség címeres zászlói lobogtak.

Az őr néhány kérdés után kinyitotta a kaput, és Garos csodálata még nagyobb lett, amint

megpillantotta a hosszan elnyúló lekövezett utcákat, melyek olyan szélesek voltak, hogy akár

három ökrösszekér is könnyűszerrel elfért volna egymás mellett.

– Lenyűgöző – jegyezte meg Amelia. – Sejtettem, hogy varázslatos lesz, de erre nem is

gondoltam.

– Siligen a legnagyobb város északon – felelte Garos. – A hercegség maga pedig jelentős

hatalommal bír a Birodalomban. Elvégre Siligen volt az első, ami kivált az Ostamarl

császárságból.

Amelia bólintott, de látszott rajta, hogy hidegen hagyja a történelemóra. Garos is

elmosolyodott, és vezetésével indultak el a városban.

Tudta, először is szállásra lesz szükségük, ahol megvárhatja a többiek érkezését. Priyának

hála, amint elindultak sikerült egy figyelővel üzenetet küldenie Reindgarnak, akinek a válasza

egy héttel később érkezett meg, és biztosította őket arról, hogy a segítség úton van.

Számtalan fogadót és éttermet látott, melyek hatalmas teraszaikkal, és az ott reggeliző

polgárokkal biztosították róla Garost, hogy máshol kell keresgélniük. Sajnos amennyi pénz

magukkal hoztak nem engedhették meg maguknak a luxust.

A hatalmas piachoz évre rengeteg árust látott, akik mindent megtettek, hogy a lehető

legtöbb vásárlót magukhoz csábítsák. Garos megpróbált nem foglalkozni velük, és elhaladva

mellettük a pékségekből kiáradó friss kenyér és sütemény illata után rátaláltak egy kisebb

fogadóra, ami teljesen megfelelt az ízlésének.

Egyszerű sötétzöldre festett faépület volt, és a masszív tölgyfaajtó fölé egy

sárkánykarommal díszített cégér lógott alatta szépen ívelt betűkkel a Sárkánykarom fogadó

szó szerepelt.

– Ki a fene nevezne el Sárkánykaromnak egy vendéglőt – mélázott Amelia.

– Lényegtelen, mi a neve – felelt Garos. – Azt hiszem, ez megfelelő lesz.

Marik és Liliána egyetértően bólintott.

Odabent kellemes meleg fogadta. Jobbra a négyszög alakú asztalok sorakoztak bal oldalt a

söntés állt, mögötte egy kis ajtón át belátott a konyhába. A söntés mögött pedig egy lépcső

vezetett fel az emeleti szobákhoz.

Elfoglaltak egy ablakmelletti asztalt, és amit leültek egy rozsdavörös hajú lány már ott is

termett, és mosolyogva vette fel a rendelésüket.

– Mennyi ideig tart a többieknek, míg megérkeznek? – szólalt meg Liliána.

Garos belekortyolt a sörbe.

– Nem lehet több egy hétnél – felelte. – Reindgar biztosított róla, hogy aznap elindultak,

amikor megkapta az üzenetemet. Mostanra a hajó már kikötött a városhoz legközelebbi

kikötőben.

Kezébe vette a kanalat, és az evéshez készült, amikor Amelia váratlanul felkiáltott.

– Mi az ördög van a tányérban?

A répadarabok mellett egy hüllőszerű lény karmos lába emelkedett ki a léből. Garos

meglepetten nézte, majd eszébe jutott a fogadó neve, és hangosan felnevetett.

– Mi olyan rohadt vicces? – förmedt rá a lány.

– A fogadó neve – hahotázott Garos. – Értelmet nyert, miért nevezik Sárkánykaromnak.

Amelia tekintete elkerekedett, és vetett egy utolsó pillantást a levesére, mielőtt eltolta

volna maga elől.

– Nagyon remélem, hogy ez csak egy túl nagyra nőtt csirke lába – jegyezte meg

undorodva.

A rozsdavörös hajú felszolgáló lépett oda hozzájuk.

– Elnézést kérek – hajolt meg. – Ez az első alkalom, hogy itt járnak, igaz?

– És az utolsó, ha ez valóban egy sárkány lába! – morgott Amelia indulatosan.

– Sajnálom – szabadkozott a lány. – A fogadó specialitása a sárkánykarom leves, ami a

Sárkányerdőben élő zöld sárkányok húsából készül.

Amelia döbbenten meredt a lányra, miközben Marik kíváncsiságát kielégítve leharapott

egy darabot.

– Valójában egész kellemes íze van – jegyezte meg. – Egészen olyan, mint a…

– Azt ne mondd, hogy ez is a csirkére emlékeztet? – sóhajtott Amelia. – Minden hús, amit

valaha ettél olyan neked, mint a csirke.

– Nyugalom – fogta a fejét Garos. – A leves finom, és köszönjük. Amelia, ha nem akarsz

legalább egy esélyt adni neki, akkor nyugodtan kérj valami mást.

Amelia nem mondott semmit. Vetett egy újabb pillantást a tányérra, és mint egy

engedelmes gyerek megkóstolta.

– Nos? – kérdezte Garos.

– Egész… érdekes – felelt a lány.

Garos elmosolyodott, kiitta a sört, és a felszolgálóra mosolyogva kért egy újabb korsóval.

Éjszakába nyúlóan beszéltek, ittak és nevettek, majd felmentek a szobákba. Garos kettőt

bérelt ki, egyet magának egyet pedig az Avernas családnak. Úgy érezte, így lesz a legjobb és a

legegyszerűbb. Ha társai egyszer megérkeznek mindenképp szükségük lesz még legalább egy

szobára, amit a kocsmáros készségesen le is foglalt neki.

A szakasz négy nappal később érkezett meg. A polgárok pletykálkodása nyomán pillanatok

alatt megtalálta őket. Társai talpig felfegyverkezve a Birodalom Kardjainak felszerelésében

érkeztek meg. Garos a levélben kérte Reindgart, hogy ha lehet feltűnésmentesen érkezzenek,

de úgy tűnt eme kérését nem tudta teljesíteni. Elsőnek Ayla vette észre, aki vigyorogva

integetett neki, és a lovászfiúnak odadobott egy rézérmét, és már sietett is Garos felé.

Amint elért hozzá, erősen megölelte, és megcsókolta az arcát.

– Köszönöm – újabb csókot nyomott az arcára. – Végre elhagyhattuk azt az átkozott

szigetet.

– Öhm… szívesen, azt hiszem – felelt Garos értetlenül. – Mi történt, amíg Liliánával

elfoglaltak voltunk?

– Semmi – panaszkodott Ayla. – Csak ültünk abban a házban, és várakoztunk. Rémes volt

az a semmittevés. Komolyan kezdtem visszasírni a kiképzéssel töltött időt.

Garos megnyugtatóan fogta meg a vállát.

– Ahogy látom, mind háborúhoz öltöztetek – jegyezte meg. – Remélem, nem fajul el a

nyomozásunk, de ne itt beszéljünk a városkapuban. Gyertek, meghívok mindenkit ebédre.

25. fejezet

A sárkánylevest kanalazva társai mindenről alaposan kifaggatták, és meglepetéssel vegyes

izgalommal figyelték, amint a fájdalmat nem érzőkről beszélt. Egyikük sem szólt közbe, de

Nathaniel arcán látta, hogy alaposan elgondolkodott a hallottakról. Valószínűleg a fejében

már el is kezdett dolgozni, hogy egy megfelelő tervvel álljon elő.

– Egyetlen levelünk van, amiben Siligent említik? – szólalt meg Faar. – Ez nem valami

sok. A város hatalmas, bárhol lehet az illető.

– Nem teljesen – szólalt meg Nathaniel. – A levél alapján feltételezhetjük, hogy újabb

csapást készülnek tenni, de ezúttal Siligenen. Ehhez azonban szükségük van egy helyre, ahol

elrejthetik ezeket az őrülteket.

– Magam is erre jutottam – bólintott Garos. – A város maga hatalmas, de a legtöbb helyet

állandó őrzés alatt tartják. Csupán néhány pont lehet, ahol nyugalomban el lehet rejteni egy

őrült sereget.

Többször is bejárta a várost, és végül arra jutott, hogy az ellenség valószínűleg a

raktárépületek környékén verhetett tanyát. Az őrök azt a területet nem tartották állandó

ellenőrzés alatt, így ha sikerült besurranni egy elhagyatott épületbe, akkor észrevétlenül

várakozhattak ott.

– Kettesével átnézzük a raktárakat – szólalt meg. – De majd csak holnap. Ma pihenjétek ki

magatokat.

– Jól vagyunk, és nem ártana mielőbb a végére járni ennek – felelt Faar, és leharapott egy

darab húst a karom mellől. – Ez a sárkány isteni.

– Egészségedre – morgott Aori. – Sok furcsa dolgot ettem már, de hogy megegyek egy

sárkányt? Képtelenség.

– Te tudod – vont vállat Faar. – De nem tudod, mit hagysz ki.

Aori arckifejezéséről lerítt, hogy nem is kíváncsi rá. Faar is észrevehette, mert ezután teljes

figyelmét a levesre összpontosította.

A vacsorát követően lent maradtak, borral és sörrel ünnepelték meg újbóli együttlétüket.

Garos boldog volt, hogy társai között lehetett, hogy új családja minden tagja ismét együtt van.

Nem tudta biztosan, mennyi idő telt el, amikor az italtól kóvályogva felment a szobába, és

gondolkodás nélkül ledőlt az ágyra.

Arra ébredt, hogy valaki erőteljesen szorította a karját. Épp olyan volt, mint amikor

gyerekként Siella menekült be hozzá a vihar elől, és szorította satuként a karját. Ezúttal

azonban nem a húgát, hanem Ameliát látta maga mellett aludni. A lány békésen hortyogott

mellette, és Garos rémülten nézett végig magukon.

Megkönnyebbülten látta, hogy mindketten fel voltak öltözve. Az hiányzott csak

legkevésbé, hogy részegen egymásba gabalyodjanak ugyanabban a szobában, ahol a lány apja

és nővére is aludt. Elképzelni sem tudta, miféle szörnyű halál várt volna rá, ha Liliána vagy

Marik meglátja őket.

Amelia váratlanul megmozdult, és lassan kinyitotta szemét. Garost meglátva teljesen

elvörösödött, és rémülten engedte el a kezét.

– Mi történt? – kérdezte idegesen. – Ugye nem?

– Ne aggódj – mosolygott Garos. – Mindketten ruhában vagyunk.

Amelia végignézett magán, és ha lehet még vörösebb lett.

– Hogy kerültem a szobádba?

Garost meglepte a kérdés, és körbenézve látta, hogy valójában az ő szállásán voltak. A

sarokban Faar horkolt.

– Azt hiszem, mindenkinek sok volt a tegnap este – mosolygott rá Garos.

Amelia lassan bólintott. Garos látta rajta, hogy még mindig zavarban van, és nagyon

sajnálja, hogy eltévesztve az ajtót az ő szobájába jött. Garos felsóhajtott, megnyugtatóan

érintette meg a lány vállát.

– Nem kell aggódnod – szólalt meg kedvesen. – Nem történt semmi. Ráadásul, ha tudnád

én milyen helyeken szoktam kikötni részegen egyáltalán nem éreznéd kellemetlenül magad.

Amelia bizonytalanul bólintott, és sietve felkelt az ágyból. Mielőtt bármit is mondhatott

volna a lány sebesen kirohant a szobából. Garos halkan felsóhajtott, amikor Ayla lépett be

vigyorogva.

– Ilyen rossz voltál?

– Nem történt semmi – felelt.

– Szóval ezért futott el – vigyorgott a lány tovább. – Pedig elég szemrevaló, főleg ha

figyelembe vesszük, hogy öt évig a szigeten voltál, és nem voltál senkivel.

– Miért is foglalkoztat ez téged? – vonta fel a szemöldökét. – Mellesleg miből gondolod,

hogy nem voltam senkivel?

– Csak eltűnődtem.

– Mégis min? Várj, nem érdekel. Sokkal fontosabb, hogy mit keresel itt hajnalban?

– Hajnal? – nevetett Ayla. – Majdnem dél van.

Garos a halántékát dörzsölve kelt fel az ágyból, és elsőnek a kancsóért nyúlt, és az utolsó

cseppig kiitta belőle a vizet.

– Mennyit ittunk tegnap? – kérdezte a lányt.

Ayla elgondolkodott egy pillanatra.

– Csak annyit tudok, hogy majdnem elköltöttük az egyharmadát annak a pénznek, amit

magunkkal hoztunk.

Garos rosszul lett a gondolattól, hogy a pénzük egyharmadát elitták az első este. Talán jobb

is, ha nem emlékezett az estére.

– Sürgősen vissza kell fognunk magunkat – jegyezte meg. – A fogadó nem fog ingyen

szállást adni nekünk.

– Túl sokat aggódsz, és egyébként sem maradunk itt sokáig.

Garos felnézett a lányra, aki nyugodt mosollyal az arcán állt mellette, és az ablakon át

figyelte a kinti várost.

– Nem azt mondtad, hogy untad már a szigetet? – nézett rá Garos. – Most pedig azt akarod

mondani, hogy máris vissza akarsz menni?

– Szó sincs erről – rázta meg a fejét Ayla. – Csupán azt mondom, hogy amint megtaláljuk,

ki felelős mindezért, és kinyírtuk, akkor indulunk is vissza a szigetre, nemde?

Garos megértette, mire célzott Ayla. Valóban, ha sikerül felgöngyölíteni az ügyet, már

semmi okuk sem lesz Siligenen maradni, és további utasításig vissza kell térniük Theros-

szigetre.

– Gelfordnak nem kell pontosan tudnia, mikor fejeztük be – fordult Ayla felé. – Ha

végeztünk a feladatunkkal nyugodtan maradhatunk, és élvezhetjük egy kicsit a

szabadságunkat.

Ayla arca felvirult, és játékosan belebokszolt Garos vállába.

– Tiszta szerencse, hogy te vagy a parancsnokom. Egy karótnyelt alak mellett megőrülnék.

– Az öröm kölcsönös.

Garos sajgó fejjel ledőlt az ágyra, és szótlanul bámult kifelé a városra. Túl rég volt már,

hogy utoljára városban volt. A nyüzsgés, a folyamatos élet egyszerre volt furcsa és ismerős,

mintha felidézte volna a Garos Thorsenként élte napjait, ami egyáltalán nem tetszett neki.

– Jó látni, hogy végre felébredtél – jegyezte meg Nathaniel.

Garos dühösen meredt rá. Nathaniel halványan elmosolyodott, és nekitámaszkodott az

ajtófélfának.

– A kocsmáros tud egy helyet, ahol segíthetnek.

Garos meglepetten pillantott barátjára.

– Hiszen én is kikérdeztem, mégsem mondott semmit.

– Azt hiszem, nélkülözted a kellő motivációt – mosolygott Nathaniel. – Egy ezüst, és

készségesen segített nekünk.

– A kapzsi kurafi…

– Máris indulunk, de az volna a legjobb, ha te itt maradsz.

Garos megütközve nézett rá.

– Miért?

– Sosem voltál túl diplomatikus, de a mostani arcodat látva, ha nem kapsz megfelelő

választ széttépnéd szerencsétlent.

Garos egy morgással felelt, de nem tudott vitatkozni barátjával.

– Rendben – sóhajtott. – Tudjatok meg mindent tőle.

– Ez természetes – bólintott Nathaniel. – Te pedig talán igyál lent valamit.

Hosszú órák peregtek le, és egyik whiskyt a másik után döntötte le. Dühe az italnak

köszönhetően hamar elpárolgott. Egyre csak azon kapta magát, hogy az ajtót bámulja, és

reméli, hogy mihamarabb megláthatja belépő társai vigyorgó arcát. Ők azonban nem jöttek, és

az idő egyre telt.

Már indulni akart, amikor kitárult az ajtó, és meglátta társait. Közel sem tűnt úgy, hogy

kielégítő volt a kutatásuk. Nyomban elfogta a harag, és ráébredt, hogy hálás lehet

Nathanielnek, amiért maradásra bírta.

– Mi történt? – kérdezte.

Ayla leült mellé, és kiitta a maradék whiskyt a pohárból.

– Tudjuk, hol kell keresnünk őket – felelt a lány. – A férfi, akivel beszéltünk

Kolduskirálynak nevezi magát. Az egyik embere látott néhány furcsa vendéget a bordélyban.

– Remek, akkor azonnal induljunk – türelmetlenkedett Garos.

Indulni akart amilyen gyorsan csak lehet. Nem akarta az idejét vesztegetni Ayla

történetével. Csak azt akarta tudni, hol csaphat le rájuk.

– Ez nem ilyen egyszerű – vette át a szót Liliána. – Láttad a falat a városban? Az mögött a

város nyomornegyede van, és ott rendezkedtek be. Az őrök pedig senkit sem engednek be.

Garos felsóhajtott.

– Akkor nem tehetünk mást, mint keresünk egy bejáratot, ami elkerülte az őrök figyelmét.

– Sejtettük, hogy ezt fogod mondani – folytatta Liliána. – Ezért is néhány ezüstérméért

cserébe bejuttatnak minket.

– Meddig fog tartani? – kérdezte.

– Holnapra megtudjuk – felelte Nathaniel nyugodtan. – Addig várunk.

Várunk. Az elmúlt napokban nagyon megutálta ezt a szót.

26. fejezet

A Kolduskirály tartotta szavát. Másnap reggel, amint lement reggelizni egy sötétbarna

rongyokba öltözött férfi várta, aki átadott neki egy levelet. Sietve bontotta ki, és

meglepetésére a város térképét találta benne.

A nyomornegyed a város délnyugati sarkában helyezkedett el, és magas, vaskos fallal

kerítették el a város többi részétől. A levél a térkép mellett egy rövid figyelmeztetést is

tartalmazott.

A nyomornegyedben saját törvények uralkodnak. Nem számít mi vagy és ki vagy. Csakis az

erő számít. Az embereket semmibe veszik, nem törődnek velük, és ti sem tehetitek. Végezzétek

el a dolgotokat, majd gyertek ki onnan. A térképen megjelöltem a bordélyt, ahol a keresést

kezdenetek kell. Az embereim úgy tudják a madám több szolgáltatást is nyújt nem csupán testi

örömöket. Emellett látta, amint a két idegen az egyik lánnyal távozott. Korotokbeli lehet

barna hajjal és szeplős arccal. Remélem, sikerrel jártok, nem akarok mészárszéket a

városban.

Garos felvonta szemöldökét, és a térképre nézett. A bordély a megjelölt bejárat közelében

volt, amiért hálás is volt. Bármi is várt rájuk a nyomornegyedben nem akart a szükségesnél

több időt ott tölteni.

Gyorsan megreggelizett, és visszatért a szobájába, ahol nyugtalanul várakozott. Amint

társai felébredtek megmutatta nekik a levelet, és mind egyetértettek benne, hogy ma éjszaka

fognak behatolni a negyedbe.

A titkos bejárat a csatornákon át vezetett, amire elég volt egyetlen pillantást vetnie, és a

szag teljesen elkábította.

Az elviselhetetlen bűz minden lépéssel egyre rosszabb lett. Az ürülék szaga az orrát

facsarta, a szűk csatornában minden ügyességére szüksége volt, hogy ne merüljön el a zavaros

lében.

Szerencsére hamar végigértek rajta, és a túloldalon sietve másztak fel a létrán. Garos

meglepetésére a szag itt sem volt sokkal jobb, mint odalent.

A várossal szemben itt majdnem teljes volt a sötétség. Csak néhány fáklya égett a házak

oldalára akasztott tartókban.

– A térkép alapján a bordély azok mögött lesz – mutatott néhány romos épület felé. –

Gyorsan végezzünk itt.

Tett egy lépést előre, és csizmája majdnem teljesen elmerült a sárban.

Amint kijutottam innen alaposan le kell majd fürdenem.

Egy alak ragadta meg a lábát.

– Uram – szólalt meg. – Csak néhány érmét. Könyörgöm…

Lenézett a csont sovány férfira. Arcszőrzete összetapadt a sártól, és valóságos tetűfészek

telepedhetett meg a szálak között.

– Jóságos ég – suttogta. – Hihetetlen, hogy ez van a csillogás mögött.

– Semmi sem tökéletes – jegyezte meg Nathaniel. – Siligen városa csodálatos, de mint

minden csoda mögött ott lapul némi sötétség. Siligennek ez a negyed a sötétsége, melyet úgy

döntöttek elrejtenek a világ elől.

– Ostoba döntés – morogta Garos, és néhány rézérmét szórt a férfi kezébe. – A sötétséggel

harcolni kell, nem elzárni, és hagyni csendben növekedni.

A bordélyt nem volt nehéz észrevenni. Amint kiléptek a sikátorból ott találták magukat a

vörösre mázolt épülettel szemben. Színes rongyokban öltözött ringyók jelentek meg, és

ajánlkoztak fel nekik.

– Ayla, Liliána és Aori ti maradjatok idekint, és tartsátok szemmel a környéket – mondta. –

Ha bármit láttok, ne habozzatok cselekedni. Nem menekülhetnek el.

A három lány megkönnyebbülve felsóhajtott, és elhelyezkedtek a bordély körül, hogy

minden sarkot szemmel tarthassanak.

Olcsó parfüm szaga terjengett az épületben. Asztalok álltak odabent, melyeket iszákosok

ültek körbe. A hatszög alakú vörösre festett asztalokon félmeztelen lányok táncoltak.

Garost elfogta a harag, amikor meglátott néhány fiatal tizenkét-tizenhárom éves lányt is

közöttük. Hirtelen Siella jutott eszébe. Ha ide született volna, akkor most talán ő is ott

táncolna közöttük. Nem tudta elviselni a látványukat. Legszívesebben kardot rántott volna, és

az összes nyáladzó szemétládát kibelezné.

Gyorsan rendelt magában egy kupa bort. Szüksége volt valamire, ami elvonja a figyelmét.

– Most hogy itt vagyunk, hogy fogjuk megtalálni? – kérdezte Faar.

– Egyelőre csak várunk – felelt Garos halkan. – Addig is tűnjetek úgy, mint akik…

igénybe akarják venni a szolgálataikat.

Belekortyolt az italba, és azonnal meg is bánta. Rémes volt. Legjobb esetben is

mosogatólével keverhettek össze némi megecetesedett bort.

– A bámészkodásért is fizetni kell – szólalt meg egy nő mögötte.

Megfordult, és egy negyvenes, talpig vörösbe öltözött asszonnyal találta szembe magát.

Vállig érő haja ezüstösen csillogott. Világoskék tekintete végigmérte a két fiatalt.

– Csak felmérjük a választékot – mondta Garos.

– Mit óhajtanak? – kérdezte a nő. – Tapasztaltat, szenvedélyest, kalandvágyót, fiatalt?

Esetleg szemtelenül fiatalt? Talán fiút? Bármivel szolgálhatok.

Garos felidézte magában a levélben olvasott jellemzőket, és sorra elismételte a madámnak.

A nő elgondolkodva nézett a táncosok közé. Garos is követte pillantását, és nem telt bele sok

időbe, míg maga is meglátta a lányt a táncosok között.

– Húsz réz lesz – mondta a nő.

Garos meglepődött az áron. A biztonság kedvéért egy ezüstöt és még egy marék rézérmét

is magához vett. Habár figyelembe véve, hol is van nem lepődött meg hogy egy tál ragú áráért

akár egy kislányt is megerőszakolhatna itt.

– Rendben – mondta Garos.

– Igenis, uram. Kérem, várjon egy keveset, míg előkészül.

Garos elképzelni nem tudta, mit jelenthet ez, de bólintott, és magáról megfeledkezve

beleivott a borba.

– Ezzel a borral is tömegeket ölhetnek meg – fintorgott. – Úgy hallottam Siligen híres a

borairól.

– Igen, de emlékeztetlek, hogy a nyomornegyedben vagyunk – felelt Nathaniel.

– Igaz – bólintott. – Ha tehetném, magammal vinném a lányokat. Miféle szörnyetegek

élnek itt?

Néhány perccel később tért vissza az asszony. Rámosolygott Garosra, és intett neki, hogy

kövesse.

– Maradjatok idelent – suttogta Garos. – Nem fog sokáig tartani. A biztonság kedvéért

tartsd szemmel az ajtót.

A nő végigvezette a folyosón, ahonnan egy újabb ajtó vezetett tovább.

– Kellemes szórakozást, uram.

Garos bólintott, és belépett. A nő az ágyon feküdt. Mosolyán kívül semmit se viselt. Garos

azonnal átlátott a mosolyon. Betanult volt, nem volt mögötte semmiféle öröm. Tekintete ijedt

volt, bár mindenkit megpróbált meggyőzni az ellentétéről. Teste alig láthatóan remegett.

Az ifjú levetette köpenyét, és a székre tette. A nő felkelt az ágyról, és odalépett elé. Keze

bejárta a férfi mellkasát.

– Elég lesz – mondta Garos. – Ülj le az ágyra.

– Igenis – engedelmeskedett a lány.

Garos leült a székbe. Tekintete bejárta az egyszerű szobát lehetséges kémlelőt vagy másik

bejáratot keresve. Nem lehetet véletlen, hogy a különálló szobába vezették, mely akkora volt,

mint a földszint fele.

– Mi a neved? – kérdezte Garos.

– Amit az uram akar – felelt a szajha.

– A többiek hogy neveznek?

– Mina.

– Rendben, Mina. – A széket nekitámasztotta az ajtónak, hogy senki se tudjon bejönni. –

Felöltözhetsz. Most nem lesz szükség a szolgálataidra, és mivel hideg van bizonyára te sem

bánod.

A lány azonban nem mozdult. Garos nekidőlt a falnak, és továbbra is mosollyal az arcán

figyelte a lányt.

– Nem foglak megölni, ha attól tartasz – mondta nyugodtan. – Választ akarok kapni

néhány kérdésemre.

– Nem tudok semmit – vágta rá a lány.

– Ez közel sem igaz – felelte Garos. – Pontosan tudom, hogy nem ez az egyetlen munka,

amit végzel.

Mina tekintete alig láthatón elkerekedett, tekintetével az ajtóra meredt. Menekülni akart, de

Garos minden kijáratot lezárt. Nem juthatott ki innen, csak ha ő maga engedi el.

– Néhány napja két vendéget fogadtál itt – folytatta Garos. – Mesélj nekem róluk.

– Sok vendég van a bordélyban, nem jegyzem meg őket.

– Viszont ezek ketten nem a negyed lakói. Jól öltözötten jelentek meg, és veled

találkoztak.

– Akkor sem tudok semmit.

– Mindkettőnknek megkönnyítenéd, ha elárulnád.

Tett egy lépést a lány felé, aki nekihátrált a falnak. Kétségbeesetten akart kiszabadulni, de

Garos nem engedett. Kardja markolata felcsillant a ruha alatt, és a lány szemeiben könnyek

csillantak fel. Garos megállt, és mély levegőt vett.

– Tudnom kell, mit akartak. – Hangja komor volt. – Láttak velük, így felesleges tagadnod.

Átadtak neked valamit? Egy jelentést vagy csomagot, amit át kellett adnod valakinek? Mondj

el mindent!

– Ha nem akarsz megdugni, akkor tűnj el! – ordította a lány.

Garos jobbjával megérintette a lány mellét, közben mindvégig a szemébe nézett. Ujjai

körkörösen masszírozta a mellbimbót, míg végül megkeményedett. A lány dühösen állta

pillantását. Keze elindult lefelé. Ujjhegyei lassan siklottak végig a bőrén, míg elérte a lány

ágyékát, de mielőtt megérintette volna villámgyorsan lecsapott a nyakára, és mielőtt a lány

újabbat lélegezhetett volna Garos keze satuként szorította a torkát. Másik kezében egy tőr élve

villant, amit villámgyorsan helyezett rá a tejfehér nyakra.

– Szar életed van – jelentette ki komoran. – De csak azért, mert neked rossz, égjen az egész

világ?! Tudod, mit tettek, akiket most védesz? Őrültekké változtatták az embereket, akik nem

éreznek fájdalmat, nem foglalkoznak vele, ha levágom a karjukat, és csak a gyilkos harag

hajtja őket előre. Lemészároltak egy egész falut. Nőket, gyerekeket, mint a vágóhídon

várakozó disznókat. Ilyen embereket akarsz megvédeni azzal, hogy akár az életedet is

felteszed. Azt mondtam, nem foglak bántani, de ha továbbra is ezt játszod…

– Akkor elvágod a torkom? Komolyan azt hiszed, érdekel?! Rosszabb dolgok is történtek

már…

Harcias arcot vágott, de szemében könnyek csillogtak. Garos ekkor vette észre, a pálcátt,

az ostort, a láncokat, a piszkavasat. Attól felfordult a gyomra, hogy csak belegondolt, mire is

használhatják ezeket.

– Mondj el mindent, és kiviszlek innen – suttogta Garos, és eltette a tőrt. – Ha elmondasz

mindent, akkor kiviszlek a nyomornegyedből.

Mina meglepetten nézett rá, majd mély levegőt vett.

– Nem.

Garos elsőre nem volt biztos benne, hogy jól hallotta.

– Miért akarsz itt maradni? – értetlenkedett. – Az előbb mondtad, hogy rosszabb dolgok is

történtek veled, mint egy torokmetszés, ami önmagában is elég rossz. Mégis itt akarsz

maradni?

– Nem, de nem akarok egyedül elmenni. Azok a gyerekek odalent… ha őket is kiviszed,

akkor elmondok neked mindent, amit csak tudni akarsz.

Letörölte a könnyeit, és határozott tekintettel meredt rá. Garos felsóhajtott, és nyugodt

mosoly jelent meg az arcán. Ő maga is ki akarta vinni a gyerekeket erről a helyről, és most

megvolt az ok is, amiért megtehette.

– Rendben – bólintott, és felsegítette a lányt. – Maradj mögöttem, és vegyél fel valamit.

Mina pislogva bólintott, és egyik kezébe a piszkavasat másikba a pálcát vette. Garos

meglátva kérdőn nézett rá.

– Nincs olyan ruhád, ami legalább egy keveset a fantáziára bíz?

– Talán meglep téged, de a nyomornegyedben nem bővelkedünk ruhákban.

Kinyitotta az ajtót. Három megtermett férfi várt rá odakint furkókkal a kezükben. Nem

szóltak egyetlen szót sem. Tekintetüket az ifjúra szegezték.

– Ostoba dolog volt idejönnöd – szólalt meg a nő mögöttük. – Sokszor jönnek át fiatalok,

hogy lássák milyen az élet itt. Kíváncsiak, hogy élnek a nyomorgók. Azonban csak kevesen

olyan hülyék, hogy tovább maradjanak néhány óránál. Ez az én területem. Minden, amit itt

látsz az enyém. Az első alkalommal láttam, hogy nem közülünk való vagy. A gyűlölt

megvetés a tekintetedben, ahogy a lányokat figyelted, mintha több lennél náluk.

– Nem náluk – felelte Garos. – Tőled vagyok sokkal különb. Kiviszem a kölyköket, és ha

életben akarsz maradni, akkor félreállsz az utamból.

– Bátor kölyök vagy – felelt a nő –, de ez nem ment meg. A hullád a csatornában fog

elrohadni. Ami meg téged illet, Mina. Ők hárman gondoskodnak rólad, miután végeztek a

kölyökkel.

Garos kihívón mosolygott a nőre, aki ettől még dühösebbnek tűnt. Az arca is

belevörösödött.

– Végezzetek vele – kiáltotta az asszony. – Öljétek meg!

A három verőember megrohanta az ifjút. Garos elmosolyodott. Megragadta tőre

markolatát, de még várt a használatával. Először a középső érte el őt. Ordítva, nyálat

fröcsögve rontott rá. Garos elkapta a támadó kezét, a tőr villámgyorsan jelent meg. Egyetlen

villanás volt csupán. A fegyver áthatolt a férfi vastag gyapjúmellényén és húsán. A gyomra

szétnyílt a férfi felsikoltott, és a sebből kiomló beleit igyekezett visszatuszkolni a gyomrába.

A jobboldali támadt rá. Garos kicsavarta a halott kezéből furkót, azzal hárította a vágást,

majd tőrét átszúrta a férfi állán. A fegyver hullámos hegye előbukkant a koponya tetejét.

Cuppanva hagyta el a penge a csontot, és ütötte félre az utolsó támadó fegyverét. A furkó

vastag. vassal befedett feje oldalról találta el a férfi arcát. Fogak törtek ki a helyükről,

állkapocs szakadt le a fejéről, és repült végig a folyosón.

A nő elképedve meredt Garosra. Lábai remegtek, tekintete elvesztette magabiztosságát.

Garos elmosolyodott, a furkót odadobta a nő elé.

– Te is próbát akarsz tenni? – kérdezte széles vigyorral az arcán.

A nő még mindig nem mozdult. Garos a válla mögött hátranézett Minára. A lány nyelt

egyet, tekintetét nem tudta levenni a három halottról.

– Bármit is tettek veled – mondta Garos. – Most már biztonságban vagy. Ő a tiéd, tégy

vele, amit akarsz.

Hangokat hallott odalentről, lépések dübörögtek a korhadt padlón. Garos erősebben

markolta meg a tőrét, jobbja kardja markolatára siklott. Felsóhajtott, mikor meglátta Nathaniel

és Faar arcát.

– Mi történt? – kérdezte Faar.

– Megpróbáltak megállítani – felelte Garos. – Odalent mi a helyzet?

– Váratlanul legalább két tucat férfi jelent meg furkósbotokkal és késekkel.

Garos elmosolyodott, lehajolt az állkapcsát vesztett férfihez, és munkához látott.

– Ez – kapta a kezét a szája elé Faar. – Mindenképp szükséges?

– Nem kérdés, hogy megölnénk őket, de szorít minket az idő. – Véres kezét beletörölte a

halott ingébe. – Ez majd elijeszti őket.

– Az nem kétlem, de ez…

– Igen tudom – bólintott Garos. – Mina, végezz vele, vagy üsd le. Elindultak felfelé?

– Még nem. A nőre várnak – válaszolta Nathaniel.

Garos Minára nézett, aki habozva állt a fal mellett. Szemei haragtól izzottak, de mégsem

akarta megölni szenvedéseinek okozóját.

– Ha nem fogadlak be, akkor kislányként ronggyá basztak volna odakint, majd mikor már

használhatatlanná váltál elvágták volna a torkodat – hörögte a nő. – Fedelet adtam neked, és

cserébe csak azt kértem elégítsd ki a vágyaikat.

– Igen – mondta Mina. – Hagytad, hogy megverjenek, ha eleget fizettek. Az egyik forró

szénnel akart kínozni, és nézni, ahogy ordítok. Te csak annyit mondtál neki, hogy ne ott, ahol

a kuncsaftok meglátnák. Tizenhárom voltam akkor.

– De éltél. Volt mit enned, mindent megadtam nektek.

– Az emberek inkább meghalnak, mint tárgyként létezzenek.

A pálcával megütötte a nő arcát. Vörös csík jelent meg a bőrén. Mina lángoló haraggal újra

és újra megütötte őt. A nő az első néhány ütést némán tűrte majd felkiáltott. Ekkor Mina

felemelte a piszkavasat, és gyomron ütötte. A nő összeesett. Mina letépte róla a ruháját, és

állon ütötte. Vér fröccsent a falakra.

– Meg kellene állítanod – vélte Faar.

– Nem – rázta meg a fejét Garos. – Megérdemli a bosszút.

– Nincs erre időnk.

Garos bólintott, kinyújtotta kését a lány felé, de az nem fogadta el. Démoni tekintettel,

elfehéredett ujjakkal szorította a véres piszkavasat. Újra és újra lesújtott vele, míg a nő arca

felismerhetetlenségig roncsolódott. Orra teljesen eltűnt, felső ajka leszakadt, fogai kitörtek.

Bal szeme nem látszott a törött csontoktól, a jobb helyén pedig már csak egy véres massza

maradt. Mina hátradőlt, mély levegőket vett, remegve meredt a kezében tartott fegyverre,

melyre a vér mellett már agyvelő és kis csontszilánkok is rátapadtak.

– Elég – mondta Garos, és kivette a lány kezéből. – Nézz rám. Elviszlek innen, rendben?

Téged és mindenki mást is. Senki se marad itt, ezek a… férgek nem fognak tovább kínozni

titeket, de most mennünk kell. Gyere, induljunk.

A lány letörölte arcából a könnyeit, és határozott tekintettel lépett Garos mögé. Ő kivonta

kardját, és nyugodtan elindult lefelé a lépcsőn. Biztos volt benne, hogy egyetlen verőember

sem állhatja útjukat.

– Nathaniel, mi Faarral utat vágunk közöttük, te fogd a gyerekeket, és vezesd el őket a

kijárathoz – fordult társaihoz. – Aori, Liliána és Ayla akadályozzák meg, hogy bárki is

bejusson. Ha lehet, Aori ne használjon igéket. Nem akarom, felhívni magunkra a figyelmet.

– Mert ha két ifjú lemészárol egy csapatnyi verőembert az cseppet sem lesz furcsa –

jegyezte meg Nathaniel. – De mi szükségünk a kölykökre?

– Ebben egyeztem meg vele – mutatott a mögötte álló Minára. – Elmond mindent, de előtte

biztonságba kell juttatnunk a bordélyban lévő gyerekeket.

– Biztos, hogy nincs más megoldás?

– Nincs, már akkor ki akartam vinni őket, mielőtt Mina megkért rá.

A lány meglepetten nézett fel rá, mint aki egészen eddig a pillanatig biztos volt benne,

hogy egy érzelmektől mentes gyilkossal társalgott.

Garos rámosolygott, és lassú, nyugodt léptekkel indult el lefelé. A lépcső recsegett

csizmája alatt, és leérve vigyorogva nézett szembe a legalább kéttucat férfival, akiknél nem

volt más csak egy durva fahusáng és rozsdás kés.

Az első ordítva támadt rá. Garos könnyűszerrel lépett félre a lassú támadás útjából, és

egyetlen tiszta vágással felbontotta a gyomrát. Nathaniel elosont mögötte, és Minával együtt

kimenekítették a lányokat az ajtón. Garos eközben egymás után végzett ellenfeleivel. Nem

foglalkozott senkivel és semmivel.

Kardja villámgyorsan kaszabolt. Egyik lelket a másik után szakította ki testéből.

Szemérmetlenül egyszerűen mészárolta le mindnyájukat. A harmadik után ébredt rá, hogy

ezek eddig minden bizonnyal csak védtelen szerencsétleneket koncoltak fel. Sosem

találkoztak olyasvalakivel, aki meg tudta védeni magát.

Mikor az utolsó is halálos sebet kapva rogyott földre előtte lerázta kardjáról a vért, és

visszacsúsztatta a hüvelyébe. Mostanra a bordély sokkal inkább hasonlított mészárszékre,

mint az örömök házára.

– Itt végeztünk – szólt Garos fagyos hangon. – Én megtettem, amit ígértem. Most rajtad a

sor. Hol találom?

– Egy lepecsételt levelet adtak át nekem, amit meg kellett őríznem, míg a Húsvarró eljött

érte.

– Vezess el hozzá.

Mina bólintott.

Garos a nyomában haladt. Kezét mindvégig kardja markolatán tartotta. Megmentette

Minát, de nem bízott meg benne. Nem lehetett biztos, hogy nem azokat szolgálta, akik

megteremtették az őrülteket.

– Ki ez a Húsvarró? – kérdezte.

– Nem sokat tudunk róla – felelte Mina. – Magának való férfi. Akkor jelent meg, amikor

két banda egymásnak esett. Segített a madámnak ellátni a sebesülteket.

– Tehát együtt dolgoztak? Nem fog ellenállni, amikor meglát téged itt velem.

– Valami azt súgja, semmiképp sem fogja túlélni a találkozást.

Garos halkan felnevetett.

– Gyilkosnak tartasz, igaz?

Mina félve pillantott rá, és a kardot szorongató kezére.

– Én…

Garos halványan elmosolyodott.

– Csak hogy tudd, nem bántottalak volna. Megfenyegetni, megrémíteni azt igen, de sosem

bántottalak volna.

Mina kétkedve nézett rá, de Garos nem törődött vele. Tekintetét a nyomornegyed sötét

árnyain tartotta. Egyre mélyebbre behatoltak a negyedbe. Pislákoló fények mellett fekvő

félmeztelen sovány férfiakat és nőket látott. Fájdalmas nyöszörgések, kiáltások törték meg az

éjszaka csendjét.

Garos meglazította pengéjét a hüvelyében, és az őt vezető lányra pillantott, aki megállt egy

pillanatra egy félig leomlott kunyhó előtt. A holdfényben néhány alak körvonala jelent meg az

ablakban.

– Megérkeztünk? – kérdezte Garos.

– Nem, ez a szülőházam… itt talált rám az a nő.

Garos számára, aki egy kastélyban nőtt fel elképzelhetetlen volt, milyen lehetett egy ilyen

helyen gyereknek lenni. Mit élt át az előtte álló lány, akinek nap mint nap meg kellett

küzdenie ezzel a sötét mocsokkal.

– Menjünk tovább – szólalt meg Garos.

Mina némán bólintott, és vetett egy utolsó pillantást a házra mielőtt elindult volna. Garos

látta a lány arcán megbúvó fájdalmat, de nem tette szóvá. Akármi is történt itt, az mély

nyomot hagyott a lányon.

Mina egy meglepően jó állapotban lévő ház előtt állt meg.

– Megérkeztünk – mondta.

Garos a lány elé lépve kivonta kardját. Az ajtó nyitva volt, odabent pedig teljes csend és

sötétség fogadta őket.

– Maradj mögöttem – mondta Garos.

Mina bólintott, és behúzódott a férfi mögé. Garos igézett, és egy pillanat alatt fénybe borult

a folyosó. Mina felugrott meglepetésében.

– Te… varázsló vagy? – hitetlenkedett.

– A Birodalom Karjaihoz tartozok. Ismerek néhány igét, de semmi több.

Óvatosan lépett előre. Várta, hogy a Húsvarró megjelenjen, de nyoma sem volt, hogy bárki

is lenne a házban. Benyitott az egyik szobába, és azonnal megérezte a vérszagot. Nehéz és

gyomorforgató volt. Az újabb igét követően pedig ő maga is megremegett egy pillanatra.

A férfi kikötözve térdelt a falnál. Előtte vértócsa, gyomra felvágva, belső szervei kiömölve

szigetekként feküdtek a vérben. Kezét szája előtt tartva lépett közelebb a testhez.

Mina felsikoltott mögötte. Garos villámgyorsan megfordult, és kezét a lány szájára

tapasztotta.

– Maradj csendben – suttogta Garos.

A testhez lépett, és a vérmocskos haját megragadva felemelte a férfi fejét.

– Ő az? – nézett Minára.

A lány öklendezve lépett előre, és sietve bólintott mielőtt elfordítva arcát a borzalomtól a

padlóra okádott. Garos nem törődve a lánnyal levágta a testet, mely arccal előre elterült a

megszáradt vérben. Felfordította a testet miközben őt is hányinger kerülte. A seb a férfi

ágyékától egészen a szegycsontig ért. Bármit is tettek a Húsvarróval gyorsan végzett vele.

– Miért öltek meg? – jegyezte meg Garos saját magának címezve szavait. – Ha nekik

dolgoztál, akkor mi okuk volt végezni veled.

– Mi az a jel? – szólalt meg Mina.

Garos felnézett, és ahol eddig a test volt kikötve egy vérrel készített jelet pillantott meg.

Nem hasonlított semmire, amit eddig látott. Hosszan nézte, emlékeibe vésve minden részletet,

hátha Priya a segítségére lehet.

– Mit fogsz tenni? – kérdezte Mina halkan.

Garos elfordította tekintetét a jelről, és végignézett a remegő lányon.

– Attól tartasz, hogy mivel nem kaptam meg, amit akartam itt hagylak titeket?

Mina lassan, félve bólintott.

– Valóban ekkora szörnyetegnek látszom? Nem, kiviszlek titeket, ahogy azt megígértem. A

Húsvarró halála sajnálatos, de semmit se tehetek.

Mina fellélegzett, de továbbra sem mert Garosra nézni. A férfi megtörölte kezét, és

nyomok után kezdett kutatni. Felforgatta az egész házat, de nem talált semmit. A gyilkos

minden nyomot alaposan eltűntetett. Garos egyedül azt nem értette, hogy ki ölhette meg ilyen

kíméletlenül. A nyomornegyedben mindennaposak volt a halál, de a Húsvarrót, mintha egy

rituálé keretei között ölték volna meg. Bárki is volt nem a nyomornegyed lakója. Csakis azok

ketten tehették, akik átadták Minának az üzenetet.

Ugyan miért ölték volna meg, ha neki kellett átadni azt a levelet?

– Mit tudsz elmondani arról a kettőről, akiktől az üzenetet kaptad? – fordult Minához.

– Nem volt bennük semmi különös – felelt a lány elgondolkozva. – Leszámítva persze a

ruházatukat, melyen látszott, hogy nem a negyed lakói.

Garos morogva folytatta a keresést. Félrerúgott egy asztalt, mely alatt megcsillant egy

fogantyú. Lehajolt, és felrántotta. Odalentről rothadó bűz szaga áradt.

– Picsába, mégis mi lehet odalent? – köhögött Garos.

Egy igével fénybe borította a levezető utat, és fogást váltva kardján elindult lefelé.

– Mindenképp le kell mennünk oda? – kérdezte Mina.

– Fent is megvárhatsz – felelte Garos. – De ki tudja, talán a gyilkos még odafent van.

Mina sietős léptekkel ért le Garos mellé, és vetett egy pillantást a lépcső tetejére. Garos

kivont egy tőrt, és a lány felé nyújtotta.

– Maradj mellettem, de a biztonság kedvéért tartsd ezt magadnál.

Mina vonakodva elvette a pengét, de nem távolodott el egy lépésre sem tőle. Szorosan

egymás mögött haladtak végig a komor pincén. Minden lépéssel egyre erőteljesebb lett a

rothadó bűz.

Egy vaskos ajtóhoz értek, mely mögött lehetett a szag forrása. Garos óvatosan meglökte,

de zárva volt.

– Lépj hátrébb – szólalt meg.

Az igézés darabjaira robbantotta az ajtót, és Garos abban a pillanatban maga elé okádott.

Egy asztal állt a terem közepén felette kristálylámpással. Elképzelése sem volt, miképpen

szerezhetett egy nyomornegyedben élő kristálylámpást magának. Az igazi sokk azonban az

asztalon fekvő test volt. Fiatal lány volt valamikor. Legalábbis Garos erre gondolt az egyik

épen maradt mellet látva.

A testet felvágták, a csontok fehéren csillantak meg a kristály fényében. A szervek mellette

egy kis asztalon hevertek. A szoba távolabbi sarkaiban további testek sorakoztak felakasztva

akár sertések a hentesnél.

Garos nem fordított túl nagy figyelmet a testeknek. Bizonyára mind a nyomornegyed lakói

voltak, akik áldozatul estek a Húsvarró kísérleteinek.

– Ne! – kiáltott fel Mina az egyik test előtt állva.

Garos nyomban a lány felé fordult, aki zokogva térdelt az egyik test előtt. Egy fiatal lány

volt, alig lehetett időseb Siellánál, amikor utoljára látta a húgát. Garos nem kérdezett semmit.

Bárki is volta halott lány legalább olyan fontos volt Minának, mint Siella neki.

Tovább keresett a pincében eredménytelenül. Bárki is ölte meg a férfit eltűntetett minden

nyomot. Felesleges volt tovább időzni idelent a borzalomban. Gyengéden megérintette a

zokogó Mina vállát, és felsegítette.

– Menjünk – mondta halkan.

– Miért történt ez? – szólalt meg Mina.

Garos felsóhajtott. Nem adhatta meg a választ, ő is épp annyira elborzadt, mint Mina. Nem

értette, miért tenne bárki is ilyesmit, nem értette, hogy a nyomornegyed pokoli életét miért

tenné valaki még rosszabbá. A Húsvarró segített a sérülteken, ellátta a sebesülteket a

pincéjében pedig embereket vágott fel és tanulmányozott. Garos számára mindez

ellentmondásos volt, de az okára képtelen volt rájönni.

– Ők mind a bordélyból valók – folytatta Mina. – Betegek voltak, vagy csak el akartak

szökni. A Húsvarró segítséget ajánlott nekik. Liya is egy volt közülük. A vendégek mindig

kegyetlenek voltak vele, mert szép volt. Könyörögtem a Húsvarrónak, hogy menekítse ki őt

is. Ha tudtam volna, mire kérem…

– Nem a te hibád – felelte Garos. – A bordély szörnyű volt, csak ki akartad menekíteni

abból a pokolból.

Garos igézni kezdett, és mindent lángba borított. Az egész pince a testekkel együtt

pillanatok alatt lángra lobbant, ő pedig Minát vezetve hagyta maga mögött a nyomornegyedet.

Társai a gyerekekkel együtt a csatorna lejáratánál várták őket.

– Később részletesen elmondok mindent, de most menjünk innen – mondta, és a létra felé

intett. – Épp elég időt töltöttünk ezen a helyen.

Végighaladt a bűzös alagúton. A ruhájából áradó vérszag sem volt képes elnyomni az

ürülékszagot.

A kijárathoz érve megtorpant társait látta, akik előtt tucatnyi a holdfényben csillogó

lovagot látott kivont kardokkal a kezükben. Faar nyomban fegyvere után nyúlt, de Garos

megállította.

– Nem fogunk Siligen lovagjaival harcolni – mondta, és a lovagokat vezető sötétbarnahajú

férfire nézett. – Miben lehetünk a szolgálatukra?

27. fejezet

A talpig páncélba öltözött férfi meglepetten pillantott rá, majd tekintete elidőzött a többieken.

Végül a gyerekekre révedt, és komoran vonta össze szemöldökét. Garosnak volt néhány

ötlete, mi járhatott a férfi fejében, és egyik sem volt túl kedvező a számukra. Nyugodtan

emelte fel a kezét.

– A Birodalom Kardjai vagyunk, és Gelford parancsnok megbízásából vagyunk itt –

mondta nyugodtan.

– Ennek le kellene nyűgöznie? – nézett végig rajta a barnahajú férfi.

– Nem – mosolygott el. – Csupán azt jelenti, hogy nem gyilkosok vagy épp

gyerekcsempészek vagyunk.

– Adjátok át a fegyvereiteket – szólalt meg a szalmahajú férfi. – A parancsnok majd

eldönti, mik is vagytok.

Garos felsóhajtott. Egyszerűen akarta elintézni ezt, de úgy látszik Siligen lovagjai nem

olyan fajták, akiknek elég megemlíteni a Birodalom Kardjait, és máris minden kérésüket

teljesítik.

Társaira nézett, akik vele ellentétben vonakodtak engedelmeskedni a lovag kérésének.

– Adjátok át nekik – mondta. – Amint beszéltünk a parancsnokukkal minden kitisztul, és

visszakapjátok őket.

Morogva bólintottak, és megváltak minden acéltól, és elindultak a férfi nyomában. A

lovagok végig kivont karddal ölelték körbe őket. Szemmel láthatóan készek voltak bármely

pillanatban lecsapni rájuk.

A lovagok egy vaskos toronyba vezették őket, mely a város északi részén a palotától alig

néhány percnyire állt egy erőd központjában. A nyílt udvaron gyakorlóbábuk sorakoztak,

amik sokban hasonlítottak arra, amivel ők is küzdöttek a szigeten.

A barnahajú lovag intett neki, hogy nézelődés helyett inkább siessen. Garos vállat vont, és

a férfi mögött haladva folytatták a menetelést egyenesen fel a hosszú lépcsősoron, mely végén

egy szoba fogadta őket.

– Ki a vezető? – kérdezte a barnahajú.

– Én volnék – szólalt meg Garos.

– Te velem jössz – mondta komoran. – Lajef, ügyelj a többiekre.

A szalmahajú bólintott, és fogást váltott a lándzsán. Garos magában elmosolyodott. Nem

kételkedett benne, hogy remek harcosok, de Aori igéje ellen nem tehetnének semmit.

Az ajtó kitárult, és a férfi majdnem belökte őt rajta. A parancsnok szobája egyszerű volt.

Egy asztal állt az ablak előtt mögötte egy székkel. A falak mentén különböző szekrények

sorakoztak. A szobában egyetlen fényforrásként egy áttetsző kristálylámpás állt az asztal

végében.

A lovagparancsnok a székében ült. Sötétvörös egyenruhát viselt. Arca kissé ráncos volt,

kékeszöld tekintete nyugodt. Ujjaival az állát kopogtatta. Amint észrevette őket érdeklőn

nézett végig véres öltözékén, és kérdőn vonta fel szemöldökét.

– Mi történt, Ormondos? – kérdezte a lovagot.

– Öt másik társával együtt a nyomornegyedbe vezető titkos út bejáratánál találtunk rá –

felelte Ormondos. – Egy csapat fiatal… lány is volt vele.

A parancsnok újból megnézte őt magának.

– Nem tűnsz sem gyilkosnak sem nyomorgó csempésznek – jegyezte meg. – Mit kerestél a

nyomornegyedben?

– A nevem Garos Yalein – biccentett Garos. – A társaimmal együtt a Birodalom

Kardjaihoz tartozunk. Gelford parancsnok megbízásából érkeztünk a városba.

– Miért? – érdeklődött a parancsnok.

– Hetekkel ezelőtt a társammal együtt Nyírfakertbe érkeztünk – kezdte Garos. – A

szomszédos falut lemészárolták, és a következő célpont Nyírfakert volt. Miután megvédtük a

várost a nyomok Lorvan birtokára vezettek, ahol egy üzenetet találtam, mely szerint a

gyilkosok Siligenre jöhettek.

– Miért foglalkoznak a Kardok egy falu elpusztításával? – lepődött meg Ormondos.

– Mert a helyettesem Nyírfakertben született.

A parancsnok elmosolyodott.

– Vagyis azért vagytok itt, hogy bosszút álljatok a gyilkosokon.

– Nem – rázta meg a fejét Garos. – Miattuk nem kell aggódni. Megöltem őket.

– Lorvan birtokáról beszéltél – folytatta a férfi. – Arról értesültem, hogy valaki megölte, és

az egész kastélyt felgyújtotta. A gyilkosok tették?

Garos felsóhajtott. Siligen lovagparancsnoka okos ember volt, és valószínűleg átlátott

volna rajta, ha hazugságon kapja, és mivel a levélen, amit Lorvannal talált ott szerepel a lord

neve, így nem volt szükséges titkolózni előtte.

– Ő állt a gyilkosok mögött – felelte. – Aki megölte őt, és mindent felgyújtott én voltam.

Erre Ormondos és a parancsnok is elképedve meredt rá.

– Egy fiú megölt volna több tucatnyi katonát? Képtelenség – bizonygatta a parancsnok.

Garos nyugodtan elmosolyodott.

– Harcos igéző vagyok. Azok az őrök pedig nem voltak többre képesek, mint fiatal nőket

rabolni annak a kéjenc disznónak.

A parancsnok elképedve meredt rá. Garos néhány pillanatig biztos volt benne, hogy a férfi

parancsba adja a letartóztatásukat, de a férfi mély levegőt vett, és nyugodt hangon folytatta.

– Lorvan Siligen egy nemese volt – mondta. – A szóbeszédek eljutottak hozzám is, de

mindeddig annak is kezeltem. Amennyiben igazat mondasz, akkor a halála szükséges volt.

Amennyiben persze igazat mondasz. Van bármi bizonyítékod?

– Igen – bólintott Garos. – Egy feljegyzés, melyben jelenti, hogy elvégezte a feladatát. A

szállásomon van Gelford parancsnok parancsával együtt. Ha a lovagok elkísérik egy társamat,

akkor szívesen be is mutatom őket.

– A nyomornegyedi lányoknak mi közük mindenhez?

– A nyomok a bordélyba vezettek, ahol kisebb összetűzésbe keveredtem velük. A lányok

ott dolgoztak.

A férfi végigmérte őt.

– Azt látom…

Garos látva a parancsnok arckifejezését érezte, hogy a beszélgetés nem abba az irányba

halad, mint azt szerette volna. Muszáj meggyőznie a parancsnokot, hogy azt tette, ami

szükséges volt, és a gyilkosok valós fenyegetéséről. Siligen lovagjainak segítségével sokkal

könnyebben megtalálhatja a gyilkosokat.

– A történeted alapján – kezdte a parancsnok. – Azt kell mondjam, túl sok feltűnést keltesz.

– Meglehet, uram – hajtott fejet Garos. – Sajnos a kiképzés alatt a türelmet nem sikerült

elsajátítanom.

A parancsnok felnevetett.

– Sokban hasonlítasz a mögötted álló fiatalemberre. Ormondos, a lovagjaid kísérjék el

egyiküket a szállásukra, és hozzátok el Gelford parancsát. Ha a Kardok parancsnoka úgy véli,

valós a fenyegetés, akkor elhiszem neki.

– Köszönöm – felelte Garos.

Megnyugodott, de tudta, teljesen nem engedheti le a védelmét. A férfi mosolyát látva ezzel

nem fejeződött be a beszélgetésük.

– A nevem Orgond Clement – mondta a férfi, amint a lovag elhagyta a szobát. – Siligen

három parancsnokának egyike. Sok szörnyűséget hallottam a nyomornegyedről, ezért nem

tudlak hibáztatni azért, hogy… felszámoltad a bordélyt. Különösen így, hogy tudom,

gyerekeket dolgoztattak ott. Lorvan esete azonban más. Arról mindenképpen értesítenem kell

a herceget.

– Megértettem.

– Valóban? – nézett rá Orgond. – Ha Omara herceg úgy dönt, meg kell halnod, akkor

Gelford parancsai sem menthetnek meg.

– A levél, amit a gyilkosok hagytak Lorvannél pontosan leírja, hogy a lord elpusztított egy

falut, és kész lett volna megtenni egy másikkal is. Úgy vélem, a herceg jobbnak látja majd egy

ilyen lord halálát.

Orgond elmosolyodott.

– Lorvan egy barom volt, aki túl sokat képzelt magáról.

Garos egyetértőn bólintott.

– Kérsz egy pohár bort, míg itt várakozunk? – kérdezte Orgond.

– Köszönöm, valóban megszomjaztam az idevezető úton.

A bort kortyolgatva várta, hogy Ormondos visszatérjen a paranccsal, ami néhány perc

múlva meg is történt. A férfi vetett egy meglepett pillantást a nyugodtan borozó Garosra,

majd átadta a parancsot és Lorvan levelét is.

Orgond nyomban elvette, és figyelmesen végigolvasta. Amint a végére ért egy fáradt sóhaj

szaladt ki belőle.

– Az az idióta – Ormondoshoz fordult. – Elengedhetitek őket.

– Értettem – hajtott fejet Ormondos.

Orgond néhány pillanatig feszülten meredt az ajtóra, mielőtt ismét Garosra nézett volna.

Arckifejezését látva Garos nyomban tudta, hogy Orgond minden szavát elhiszi, csak épp

azt nem tudja, mit is kezdjen vele.

A kancsóért nyúlt, és egy újabb pohár bort töltött magának.

– Mit tudtál meg a nyomornegyedben? – kérdezte Orgond.

– A férfi, akinek átadták a jelentést halott – felelte Garos. – És ezúttal semmi közöm sem

volt hozzá.

Nem beszélt a vérrel felfestett jelről. Nem tudta, kiben bízhat meg. Ugyan Siligen egy

lovagparancsnoka ült vele szemben nem lehetett biztos, hogy a lovagok nincsenek benne az

összeesküvésben. Ameddig Priyát nem kérdezi meg a jelet senkinek sem fogja megemlíteni.

– Túl sokáig hagytuk magára a nyomornegyedet – sóhajtott Orgond. – Az orrunk előtt

tették mindezt, és ha nem támadták volna meg a másodparancsnokod otthonát, akkor

semmiről sem tudnánk. A nyomozást rádbízom, tégy meg mindent, ami szükséges.

– Köszönöm, parancsnok – biccentett Garos.

– Mik a terveid a gyerekekkel? – érdeklődött Orgond.

– Ha jól emlékszem nem messze a déli kaputól láttam egy régi elhagyatott kúriát.

– Igen, jól tudom, melyik az a hely.

– Tökéletes volna egy árvaháznak, és talán egy iskolának.

Orgond felnevetett.

– Valóban jobb kezekben lenne, mintha csak ott árválkodna, de bizonyosan meg kell

javítani néhány falat.

– Az nem jelent gondot.

– És az egyéb költségek?

– Brianna istennő követői bizonyára segítenek – felelte Garos nyugodtan. – Elvégre ő az

asszonyok és gyerekek védőistene.

– Rendben, elintézem, hogy beköltözhessenek – mosolygott Orgond. – Csérébe én is kérek

valamit.

– Amit csak akar.

– Ha lehet, mostantól fogd vissza gyilkos ösztöneidet.

Garos elmosolyodott.

– Megteszem, amit tudok.

A társai odakint vártak rá az erőd kapujában. Mind elégedettnek tűntek.

– Ha jól sejtem minden a tervek szerint alakult – jegyezte meg Ayla.

– Igen, de nem számítottam rá, hogy ilyen hamar beléjük botlunk – felelte Garos. – A

lovagok megerősítik a lehetséges célpontok védelmét. A mi feladatunk a gyilkosok

felkutatása. Erről jut eszembe, a gyerekek hol vannak?

– Liliána elvezette őket a Karomba – felelte Ayla.

Garos bólintott, és szó nélkül indult el a fogadó felé. Megérkezve a lányokat a legtávolabbi

sarokban találta, ahol Liliána és Amelia társaságában ragút falatoztak. Garos megtorpant, és

elmosolyodott látva a lányok jókedvét. Talán ez volt az első alkalom, hogy rendes ételt

ehettek, és nem kellett félelemmel tekinteni maguk köré.

Várt néhány pillanatot, majd odalépett Minához, és kedvesen, de határozottan megragadta

a karját, és a lépcső felé terelte. A lány meglepődött, de nem ellenkezett.

A szobájába érve becsukta maga mögött az ajtót, és az ágy felé intett. Mina elvörösödött,

mire Garos nyomban ráébredt, hogy nem ugyanarra gondoltak.

– Mivel nincs sok szék idebent, így az ágy kényelmesebb volna – mondta. – De ott a padló,

vagy felőlem állhatsz is.

Mina szégyenében elpirulva leült az ágy szélére, és várakozón nézett Garosra, aki

csatlakozott hozzá. A lány tekintete kérdő és könyörgő volt. Garos képtelen volt sokáig

belenézni, így a szemközti fal repedéseit vette szemügyre.

– Először is – kezdte. – Nem kell visszatérnetek a nyomornegyedbe, de a fogadóban sem

maradtok. A lovagok parancsnokával megállapodtunk, hogy egy elhagyatott kúriában fogtok

menedéket kapni. Az ételről Brianna papnői fognak gondoskodni. Cserébe alakítsatok ki ott

egy árvaházat és egy iskolát is. A papnők bizonyára örömmel fognak tanítani.

A lányra nézett, akinek tekintete könnyektől csillogott.

– Mina? – szólalt meg Garos.

A lány nem mondott semmit. Átölelte Garos nyakát, és zokogott. Garos ledermedt egy

pillanatra, majd felocsúdva karjai közé zárta őt.

– Nem kell aggódnod a jövő miatt – suttogta. – Mostantól nincs más dolgod, mint

megpróbálni boldogan élni. Persze előtte még válaszolnod kell néhány dologra.

– Arról a kettőről, akik a csomagot adták át nekem.

– Igen – bólintott Garos. – A Húsvarró halott, így ők az egyetlen nyom, amin

elindulhatunk.

– Férfiak voltak, nem lehettek több negyvennél. Ruhájuk finom volt, nem olyan durva,

mint amilyet a negyedben viselnek. Arcukba csuklyát húztak, mindketten kardot viseltek.

Egyszerűt, nem volt túldíszítve, valószínűleg nem akarták, hogy bárki felfigyeljen rá.

– Csupán ennyi? – kérdezte Garos, és nem tudta leplezni csalódottságát.

– Sajnálom, ha tudtam volna, mit adok át neki, akkor…

– Akkor mostanra halott lennél – fejezte be Garos.

Mina újból megölelte, és szinte táncolva hagyta el a szobát. Garos az éjjeliszekrényen

ücsörgő Priyára pillantott.

– Az erőddel képes lennél megtenni ugyanazt, mint Marikkal?

– Igen, de ezesetben nem hinném, hogy többet megtudnánk – felelte a tündér. – A lány

mindent elmondott, amit tudott, és ha látnánk is az arcukat az sem segítene.

– Akkor nézz bele az én fejembe – kérte Garos. – A Húsvarró felett vérrel egy különös

jelet festettek. Az a jel az egyetlen nyomunk.

Priya bólintott.

– Lazulj el, és gondolj a jelképre.

Garos bólintott, és úgy tett ahogy a tündér kérte. Pillanatok múlva egy kellemetlen csípést

érzett majd nyomban el is múlt. Nem tartott tovább pár percnél, míg Priya befejezte a

varázslatot.

– Sosem láttam még azt a jelképet – szólalt meg Priya. – De szerintem valamiféle rituálét

végeztek, amihez az a férfi volt az áldozat.

– Tehát az valamilyen isteni, vagy démoni jelvény?

– Egy isten sem követel véráldozatokat – felelt Priya. – Démonok pedig… nem sokat

tudunk róluk. Ti emberek azonban még nálunk is kevesebbet.

– Tehát evilági jelkép – sóhajtott Garos. – A könyvben sem szerepel semmi hasonló?

Priya megrázta a fejét.

– Apám sokat mesélt Siligen mesés könyvtáráról – jegyezte meg Garos. – Azt mondta a

birodalomban itt található meg a legtöbb feljegyzés. Egyedül Asheroth könyvtára

hatalmasabb.

Másnap meglepetésére Ormondos fogadta, amint kilépett a fogadó ajtaján. A lovag feszült

volt, egyértelműen látszott az arcán, hogy semmi kedve nem volt idejönni.

– Ser Ormondos – köszöntötte Garos barátságos mosollyal. – Minek köszönhetem a

látogatását?

– Orgond parancsára segítenem kell mindenben, amire csak kér – felelte Ormondos

fogcsikorgatva.

Garost roppant mód mulattatta a lovag szemmel látható küzdelme önmagával.

Valószínűleg még mindig csak egy átkozott gyilkosnak tartja, aki valamiképp megúszta, hogy

bemerészkedett a lovagok területére.

– Hol nézhetek utána a birodalom jelképeinek? – kérdezte Garos.

Ormondost meglepte a kérdés.

– Azt hiszem, a legmegfelelőbb a palota könyvtára volna, de oda aligha engednek be.

– Ebben biztos vagyok – sóhajtott Garos. – Esetleg nincs valaki, akivel beszélhetek?

– Alaran, a herceg levéltárosa – mondta Ormondos, és elmosolyodott. – Sajnálatosan ő is a

palotában van.

– Értem – bólintott Garos szórakozottan. – Akkor elsőnek engedélyt kell kérnem a

parancsnoktól. Köszönöm a segítséget.

Ormondos földbegyökerezett lábbal állt előtte, miközben ő vigyorogva indult el az erőd

felé.

Míg én a levéltárossal beszélek, te nézz körül a palota könyvtárában.

Biztos, hogy jó ötlet? A varázserő jelentős részét a palotából érzem.

Rendben, akkor maradj a fogadóban. Élvezd a nyugalmat.

Priya rámosolygott, és elrepült vissza a szobába.

Orgondot meglepte a kérés, de nyomban írt egy levelet, mellyel engedélyezi a

palotaőröknek, hogy elkísérjék Garost Alaranhoz. Természetesen egyetlen fegyvert sem

vihetett magával.

A palota hatalmas volt. Már távolról látta karcsú ezüstfényes tornyait, a hatalmas

főnixforma vízköpőket, melyek óvó tekintettel figyelték a palota falait. Az utcakő

ezüstfénnyel világított a fényben, az őrök pedig tiszta vörösre lakkozott acélpáncélban álltak

rezzenéstelenül. A falak tökéletes simaságúra voltak csiszolva, mintha egy hatalmas tükörfal

előtt állt volna. Az épületegyüttes mellett minden eddig látott kastély és erőd eltörpült.

Nyomban észrevették a közelgő Garost, és dárdáikat a mellkasára szegezve állították meg.

– Nyugalom – emelte fel a kezét Garos. – Nincs fegyverem. Orgond lovagparancsnoktól

hozok üzenetet, melyben engedélyezi, hogy találkozzam Alarannal.

Szorosan őrizet alatt tartva vezették végig a palotán figyelve, hogy a lehető legrövidebb

utat tegyék meg. Áthaladtak a konyhán, ahol ínycsiklandó illat keringett miközben a

szakácsok szorgosan dolgoztak, egyetlen pillantásra sem méltatták őket.

A konyha után szűk folyosókon haladtak végig, amelyek minden bizonnyal a szolgálóknak

volt fenntartva, hogy ne zavarják a hercegi család nyugalmát. Garos sejtette, hogyha a

főfolyosókat használnák akkora a palota, hogy akkor sem futnának bele egyetlen családtagba

sem.

A keskeny csigalépcső az egyik toronyba vezette fel őket. Az őr minden percben mogorván

morgott, amit a lépcsőkön kellett eltöltenie. Garos mosolyogva figyelte, de nem mondott

semmit. Talpig páncélban valószínűleg neki is nehezére esne a lépcsőzés.

A férfi megkönnyebbülve sóhajtott fel, amit elérték a céljukat.

– Idekint várakozok – hörögte a férfi. – Csak semmi ostobaság.

Garos végignézve rajta látta, hogy az őr komolyan gondolta, de amilyen állapotban volt

még azelőtt megszerezné a kardját, hogy ráébredne, mi történt vele.

– Megértettem – bólintott.

Kettőt kopogtatott, és belépett az ajtón.

Odabent teljes káosz fogadta. Könyvek hevertek mindenhol. Az asztal majdnem leszakadt

a tucatnyi vaskos kötet súlya alatt, a szekrényeken is könyvek sorakoztak, egyedül az ágy egy

sarka volt szabad, ahol most épp egy fehér köntösbe öltözött középkorú férfi kortyolt a

kezében szorongatott bögréből.

– Alaran? – szólalt meg Garos kérdőn.

A férfi felpillantott bögréjéből, és pillanatnyi meglepetés suhant át az arcán.

– Ki a fene vagy? – kérdezte Alaran barátságtalanul.

– A nevem Garos Yalein, a Birodalom Kardjainak tagja vagyok – mutatkozott be Garos. –

Orgond engedélyével beszélnem kell veled.

– Mit akarsz? – förmedt rá.

Garos tett egy lépést a férfi felé, közben alaposabban szemügyre vette a szállást. A

könyvek mellett használt ruhák hevertek mindenfelé, még néhány félig megevett kásával teli

tálat is látott. Egyértelmű volt, hogy a férfi csak ritkán hagyta el a szobát, és a szolgálók is

ritkán látogathatták meg.

– Segítségre van szükségem – felelte Garos. – Egy jelképpel kapcsolatban.

Alaran végignézett rajta, nyugodtan kortyolt a teájából, és fejével biccentett, hogy

folytassa. Garos megkönnyebbülten sóhajtott fel. Amikor meglátta a férfit nem volt biztos

benne, hogy bármiféle segítséget is kaphat tőle.

– Miről volna szó? – kérdezte Alaran két korty között.

Garos elővette a pergamendrabot, melyre Priya az emléke alapján pontosan lerajzolta a

látottakat.

Alaran nyomban elvette tőle a pergament, és érdeklődve szemlélte.

– Különös jelvény – jegyezte meg elmélkedve. – A birodalom egyik jelképére sem

hasonlít. Pontosan, miért érdekel?

– Egy nyomozás része – felelte kurtán.

Nem akart túl sokat mondani. Nem tudhatta, mennyire bízhat a levéltárosban. Akár ő is

lehet férfi, akinek Mina átadta az üzenetet. Habár a környezetét látva aligha volna képes

megszervezni egy összeesküvést, és meggyőzni egy arrogáns lordot, hogy álljon a

szolgálatába.

– Nem vagy túl beszédes – jegyezte meg Alaran. – Hol találkoztál vele? Egy iratban,

pecsétként, egy szobor formájában?

– Egy halott fölé festve. A saját vérével festették fölé, mintha egy áldozatot mutattak volna

be.

– Egy halott fölé festve? – Alaran megvakarta az állát. – Milyen volt a test?

– Felvágták a gyomrát.

– Csak ennyi? Nem hiányzott semmi?

Garos kérdőn nézett a levéltárosra.

– Pontosan minek kellett volna hiányoznia?

– A régi időkben voltak szekták, melyek ettek az áldozataikból.

Garos nyelt egyet. A puszta gondolatra is hányingere támadt.

– Nem – rázta meg a fejét. – Nem úgy tűnt, mintha ettek volna belőle.

Alaran az egyik polchoz lépve keresgélni kezdett.

– Az a jelkép bizonyosan ősi, láttam hasonlókat – jegyezte meg izgatottan. – Mind a

birodalom kora előttről származnak, és ezesetben az Ostamarl birodalomra gondolok.

– Az Ostamarl birodalom ezerötszáz éve bukott el – szólalt meg Garos. – Ez azt jelentené,

hogy ez a jelkép.

– Legalább háromezer éves – bólintott Alaran. – A konkrét jelentését nem tudom

megmondani.

Garos elgondolkodva dőlt neki a falnak. A jel több ezer éves volt, nem egy nyomornegyedi

banda vagy egy bosszúra vágyó egyén tette. Az a kettő végzett vele, akiktől a csomagot kapta.

Ez az egyetlen, amiben teljesen biztos volt.

– Mit tudsz elmondani a halottról? – szólalt meg Alaran.

– Egy nyomornegyedi férfi – felelte Garos. – A nyomozás szálai hozzá vezettek, de csak a

testét találtuk meg, illetve egy tetemekkel teli pincét.

Alaran érdeklődve pillantott Garosra.

– A jelentését nem tudom megmondani, de ha a véleményemre vagy kíváncsi, akkor ez egy

szervezet jelképe lehet. A férfit pedig ez a szervezet ölte meg, és a jellel üzenni akartak a

megtalálónak.

– Vagyis nekem? – lepődött meg Garos. – Ezek szerint tudják, hogy valaki a nyomukban

van, de a jel alapján nem rám számítottak.

Ezek szerint valaki más is az őrültek nyomában van. Meg kell találnom, kivel is dolgozott a

Húsvarró.

– Bevallom, sikerült felcsigáznod, kölyök – jegyezte meg a levéltáros izgatottan.

Garos halványan elmosolyodott. A mogorva öreg talán még hasznára lehet a jövőben.

– Folytasd a jelvény jelentése utáni kutatást – kérte. – Tudnunk kell, mit jelent az a jel.

– Megteszem, amit csak tudok, fiam – bólintott Alaran.

Ebben a pillanatban csattanást hallott odakintről, mintha vasedények hullottak volna a

földre, amit egy alig hallható hörgés követett.

28. fejezet

Garos azonnal az ajtó felé fordult. A hang a közelből érkezett, és ekkor eszébe jutott az ajtó

előtt álló őr. Alaranra pillantott, akinek rémült arcát látva tudta a levéltáros is megértette mi

történt. Az őrt valaki megölte.

– Van idebent bármi, amit fegyvernek használhatok? – fordult a levéltároshoz.

Alaran megrázta a fejét.

– Mindent utálok, ami éles.

Garos felmordult, és legszívesebben megkérdezte volna tőle, hogy akkor mégis mivel

vágja fel a húst. Felkapott egy félig üres tálat, és kirúgta az ajtót. Odakint egyetlen lelket sem

látott.

Az őrhöz lépve látta a vágást a torkán. Gyors volt, nem úgy tűnt, mintha őrült harag

vezérelte volna a gyilkost. Kihúzta a katona kardját, és Alaranra nézett.

– Hová vezet a folyosó? – kérdezte.

Mielőtt Alaran válaszolhatott volna meghallotta az első sikoltást.

– Fenébe – morgott Garos. – Zárd magadra az ajtót, és bújj el!

Alaran azonnal bólintott Garos pedig elsietett a hang irányába. Alig néhány pillanat telt el,

és meghallotta a következő sikolyt. A konyhába lépve látta, amint egy férfi felemeli a kezében

tartott fejszét, és épp lesújtani készül az előtte fekvő szolgálólányra. Garos nem habozott.

Kardját elhajítva sikerült felnyársalnia a férfit.

Két másik azonnal rárontott. Az elsőt egy igével nekirepítette a falnak a második csapása

elől elhajolt, és az asztalon heverő konyhakés felé nyúlt. Egy pajzsigével hárította a következő

csapást, majd a kést markolatig beledöfte a férfi szívébe. A katona kardját kihúzta a testből, és

a remegő lány felé fordult, aki képtelen volt levenni tekintetét a konyhaasztal másik oldalán

fekvő nagydarab idősebb nőről, akinek gyomrából egy rövidkard állt ki.

– Minden rendben – szólalt meg Garos. – Rejtőzz el a raktárban, és addig várj amíg

minden elcsendesedik.

A lány remegve bólintott, és engedelmesen becsoszogott a kamrába. Garos felmordult, és

magához vett néhány kést mielőtt folytatta volna útját.

A palota kész labirintus volt. A folyosókon több helyen is kiáltást hallott, jajveszékelés és

halálsikoly töltötte meg a palotát. Garos képtelen volt elhinni, hogy az őrültek képesek voltak

rajtaütni a hercegi palotán. Az őrség képzett lovagokból álltak mostanra meg kellett volna

állítani a támadást.

Kürtszót hallott, és acélcsizmák remegtek körülötte. Kijutott a palota főcsarnokába, ahol a

palotaőrség húsz tagja küzdött az őrültekkel, kiknek száma messze meghaladta a

Nyírfakertben tombolókat.

Néhány épp lemészárolta a lovagot, és kiáltva rontottak rá. Garos morogva pörgette meg

fegyverét, és tűzbe borította támadóit. Ha Priya mellette lenne, akkor könnyedén söpörné el

őket. Olyan régóta támaszkodott a tündér segítségére, hogy el is felejtette, milyen volt, mikor

csakis magára számíthatott.

Újabb sikolyt hallott, de ezúttal a lépcső felől. Az őrség kapitánya ekkor vette észre. Garos

látta, amint a férfi tekintete megkeményedik. Bizonyára úgy vélte ő is a támadók közé

tartozik. Rá is támadt volna, ha Garos nem gyorsabb, és veti rá magát az őrültekre.

Felelevenedett előtte a falu képe, amit Marik emlékeiben látott. A hatalmas mészárlás, a

rengeteg halott, és képtelen volt tovább visszafogni magát. Karjával egymás után vágta le

őket. Egyet sem kímélt meg. Addig ölte őket, míg sikerült pár lépésnyire visszaszorítani őket.

Páncélos kezet érzett a vállán, és kirántották a küzdő tömegből.

– Ezt bízd ránk! – kiáltotta túl a kapitány a zűrzavart. – Menj a hercegi lakosztályba. Meg

kell védened az örökösöket.

Garos bólintott, ám látva az őrültek túlerejét keserű fintor jelent meg az arcán. A lovagok

egymás után hullottak el. Semmi esélyük nem volt az őrült tömeggel szemben.

Priya… Priya…

A tündér nem válaszolt. Túl mesze volt, hogy az elméjük közötti kapocs segítségével

elérje.

– Le fogják mészárolni az őrséget – szólalt meg.

A kapitány bólintott.

– Túl sokan vannak, és úgy küzdenek akár a szörnyetegek.

– Azok is – felelte Garos. – A herceg lakosztályát hol találom?

– A harmadik emeleten jobbra ott vannak az örökösök. Védd meg őket, bármi is történjen.

A lovagok rövidesen ideérnek, együtt visszaszorítjuk ezeket a szörnyetegeket.

Garos bólintott, és nyomban futásnak eredt Nem tudta, hány gyilkossal kell szembenéznie,

de nem is számított. Ha Siligen hercegi családjának örököseit ma éjjel megölik, az csakis

tragédiát okozhat nem csak a hercegségben, de az egész birodalomban.

Kettesével szedte a lépcsőfokokat, míg el nem ért a tetejére. Amint kilépett egy nyílvessző

fúródott a bal vállába. Villámgyorsan előrevetette magát, és felkiáltott.

– Larnel!

A fény robbanásként szakította szét a sötétség leplét, és megpillantotta az őrülteket, akik a

szeme elé tartották kezüket. Több se kellett neki. Elrugaszkodott, és három lépés után már ott

is volt előtte, és gyilkos táncba kezdett. Kardja minden csapása pontos és gyilkos volt.

Ellenfelei egymás után hulltak a földre, míg egy sem maradt belőlük.

Ekkor azonban egy újabb csapat jelent meg előtte. Tizenketten voltak fejszékkel kardokkal

és lándzsákkal felszerelve. Garos nyelt egyet, és mélyen beszívta a levegőt, mielőtt fogást

váltott a fegyverén.

Az őrültek támadtak elsőnek. Garos egy villámot lőtt közéjük, mielőtt belevetette volna

magát a harcba. Valami más volt, mint Nyírfakertben. Ezek is őrültek voltak ugyan, de a

mozgásuk jobb volt. Kivédték a támadásait, figyeltek egymásra csapatban harcoltak nem

pedig őrjöngő tömegként. Garos érezte amint az egyik lándzsa hegye a combjába mar egy

fejsze pedig hajszálnyira kerülte el a nyakát.

Tett egy lépést hátra, és két konyhakést dobott a két oldalról támadó szemébe. Ellenfelei

már csak féltucatnyian voltak, mégis felértek legalább húsz társukkal. Sosem érezte ilyen

reménytelen harcban magát. A seb a lábán lüktetett és lényegesen lelassította. Nem maradt

más lehetősége egyetlen támadással kell végeznie velük.

Megpróbálta megnyugtatni az elméjét, és a Tiriaveltől tanult módon annyi mágiát mert ki

amennyit csak bírt, és egyszerre egyetlen lángcsóvaként szabadította rá a gyilkosokra. A tűz

mindent felemésztett, ami csak az útjába került. A gyilkosok mellett a palota falát sem

kímélte.

Garos megrogyva a falnak támaszkodott, és halvány mosoly jelent meg az arcán.

– Infernio – szólalt meg, és a sebre szorította kezét.

Az igébe fektetett erő minimális volt, és sikerült kiégetnie a sebet. Felkiáltott a fájdalomtól,

majd lassan haladva folytatta útját a lakosztály felé. Néhány lépést tett csak meg, mikor újabb

nyíl röppent felé. Ez azonban lepattant Garos pajzsigéjéről. A férfi káromkodva újabb nyilat

helyezett a húrra, de Garos megelőzte. Nem törődve a fájdalommal futásnak eredt, és mielőtt

a férfi lőhetett volna az utolsó kését a bal szemébe dobta. A férfi felkiáltott fájdalmában, mely

meglepte Garos kizökkentve a harcból, így nem látta meg a másik támadót, aki egy kést

dobott bal vállába.

Megtántorodva nekiesett az egyik oszlopnak. A gyilkos aki a tőrt dobta előlépett. Talpig

feketében volt, számtalan pengét viselt magán arcát fekete maszk takarta. Egy újabb tőrt

húzott elő, de mielőtt eldobra volna Garos gondolkodás nélkül igézett. A villám

végigszáguldott a folyosón, de nem ért célt. A férfi kecsesen ugrott el az igézés elől, és még

esésében eldobta a kést, mely ezúttal Garos combjába fúródott.

A férfi közelebb lépett hozzá, és egy kardot rántott. Garos morogva talpra állt, és maga elé

emelte fegyverét. A férfi szó nélkül támadt rá. Gyors volt, túl gyors, és Garos megérezte a

fém harapását az oldalán. Hátrált néhány lépést, majd előretört. Minden maradék erejét

összeszedve támadt a férfira. Mindent bevetett, amit Varstól tanult, de mind hiába volt. A férfi

remekül küzdött. Könnyedén hárította támadásait, majd a megfelelő pillanatban gyilkos

ellentámadást indított, melyet csak gyors reflexeinek köszönhetően élte túl.

Ellenfele ahogy a halott férfi is nem tartozott az őrültek közé. Ők ketten képzett gyilkosok

voltak, akiknek célja a hercegi család megölése volt. Garos hirtelen megértette mi is történt.

Az őrülteket rászabadították a palotára, hogy káoszt okozzanak, míg ezek ketten végeznek a

Vermillion családdal.

Sikolyt hallott a folyosóról, és két acélpenge csapott össze. Tehát valójában legalább

három gyilkost küldtek. Gyorsan meg kell ölnie az ellenfelét, hogy megmentse az örökösöket.

Felkiáltott, és minden erejét összegyűjtve ismét támadásba lendült. Folyamatosan mozgott.

Megtett mindent, hogy a férfi fölé kerekedjen, ám minden eltelt perccel, minden sikertelen

támadással egyre biztosabban látta, hogy képtelen lesz győzni.

A karjai fáradtak, a kard egyre nehezebb lett, és az orgyilkos még mindig talpon volt.

sikerült ugyan néhány kisebb sebet ejtenie rajta, de egyik sem volt elég mély. Azonnal tudta,

hogy a küzdelem véget ért, és ő vesztett. Nem tudja legyőzni.

Nekihátrált a falnak, tekintetével kiutat keresett, de nem talált. Az orgyilkos készen állt rá,

hogy végezzen vele.

– Csak egyetlen kérdés, mielőtt úgy is meghalok – szólalt meg Garos fáradtan. – Miért

most támadtok, amikor a hercegi pár nincs a városban?

– Valóban számít ez? – kérdezte a férfi. – A célpontjaink az örökösök voltak.

Garos lassan felsóhajtott, és nekidőlt a falnak. Kimerülten meredt a maszkos férfira.

– A hercegi pár… őket is támadás érte?

– Nem tudom, a mi feladatunk az örökösök megölése volt.

– Egy csapatnyi szörnyeteggel együtt.

– Elég a beszédből – emelte fel pengéjét a férfi. – Remekül harcoltál, kölyök. Egy napon

remek harcos vált volna belőled. Kár, hogy mindez itt és most véget ér.

– Igen – bólintott Garos, és halvány mosoly jelent meg az arcán. – Valóban kár. Larnel!

A jel nélküli igézés a teljes töredékére volt képes, de elég volt, hogy néhány pillanatra

megvakítsa az orgyilkosokat, és ennyi elég is volt.

Kardjával lesújtott. A penge könnyedén hatolt át a szövetruhán. A férfi felkiáltott

fájdalmában, de Garos nem törődött vele. Egy igével nekirepítette a falnak, hallott a csontok

reccsenését.

Újbóli kiáltást hallott, és azonnal futásnak eredt. Csak néhány lépést tett meg, mikor

fájdalom hasított a vállába. Érezte, amint az acél végigszakította a húsát, és kampóként mart

bele a csontba.

– Nem mész sehova, kölyök! – hallott egy hangot maga mögül.

Ellenfele megrántotta a kötelet, és Garos hátraesett. Kétségbeesetten kapott a vállához, és

próbálta kihúzni magából a kampós pengét, de minden erőlködése feleslegesnek bizonyult.

Az orgyilkos végighúzta a padlón. A fájdalom minden pillanattal erősebbé vált, és képtelen

volt kiszabadulni. Olyan volt, mint egy horogra akadt hal.

A férfi végül befejezte, és Garos hallotta csizmájának kopogását a márványpadlón, amint

elindult felé.

Garos fájdalmát legyűrve hasára fordult, és lassan feltérdelt. Túl lassan, ellenfele csizmája

a bordáiba mélyedt. Villámként cikázott végig egész testében a fájdalom.

– Sodaris – nyögte.

A férfi oldalra ugrott, de a szél célpontja nem ő volt, hanem a kötél, amit a kezében tartott.

A kötél elszakadt, így Garos képes volt egy gyors mozdulatból kitépni a testéből a pengét. A

kezében tartott késre pillantva sosem látott még ehhez hasonló félelmetes fegyvert. A pengét

úgy tervezték, hogy könnyedén átfúrja a húst, majd a pengéből három kisebb kampó csapódik

ki, ami képtelenné teszi a fegyver kihúzását, ha csak nem a másik irányba próbálja meg az

ember.

– A Birodalom egy kardja – szólalt meg a férfi. – Valóban félelmetes harcosok vagytok.

Garos nem felelt. A véres penge kihullott az ujjai közül. Tekintetével kardját kereste. Meg

is találta a felé közeledő férfi mögött.

– Ráadásul egy Kard, aki egyszerre mestere a kardnak és képes igézni is. Igazi kincs

lehetsz a számukra, mégis itt vagy, egyedül. Mit ér a tehetség, ha magad vagy,

tapasztalatlanul? Mégis megölted a csapatom majd minden tagját.

Ekkor újabb kiáltást halott, és acélpengék csaptak össze a folyosó sötétjében.

Nem vesztegethetek el több időt itt. Meg. Kell. Ölnöm…

Az orgyilkos egy ívelt rövidkardot húzott elő, és nyugodtan lépett elé. A penge villámként

sújtott Garos felé.

– Arax!

A penge visszapattant a gyenge falról. Garos ezt a pillanatot választotta az ellentámadásra.

Felemelte a földre ejtett pengét, és beledöfte a meglepett férfi torkába. A penge könnyedén

fúródott bele a húsba, és amint átszakította a kampók kicsapódtak, és a férfi egy hörgő kiáltást

követően meghalt.

Garos elengedte a pengét, és a földre hullott. Minden ereje elfogyott. Újabb acélcsörgést

hallott, és valaki felkiáltott. Morogva káromkodott, és magához vette az orgyilkos

rövidkardját. Lassan vánszorgott végig a folyosón a vívás hangját követve.

Az ajtónak támaszkodva megállt. A szeme kezdett lecsukódni, a sebéből továbbra is vér

csorgott.

– Ha tudtam volna, hogy mi vár itt rám, nem hagyom Priyát a fogadóban – morogta

halkan.

Mély levegőt vett, és berontott az ajtón. Kettő további gyilkos várta ott. Az egyiket

kirepítette az ablakon miközben a második pengéjét hárította, majd egy gyors ige őt is

leterítette.

Egy utolsó pengeváltás hangját hallotta, amit egy puffanás és egy sikoly követett. Sietve

lépett be a szobába. A hatalmas baldachinos ágyon a selyemágynemű szétgyűrve feküdt. Két

holttest hevert előtte a földön vértócsa közepette. Egyikük egy orgyilkos volt, de a másik

aranyló haja vörösben ázott, tekintete üveges volt, finom arcvonásai és tükörsima arca egy

alig húsz esztendős fiatal vonalai voltak. Ő volt Siligen trónörököse, aki az életét adta, hogy

megvédje húgát.

Garos tekintete továbbsiklott az ablak felé, ami előtt a hercegnőt látta leheletfinom selyem

hálóköntösben. Gyönyörű látvány volt, porcelán bőrével, telt piros ajkaival és ragyogó

smaragdzöld szemeivel. Aranyló haja az arcát keresztezte. A szépséges, angyali látványt

egyedül a mögötte álló orgyilkos kése törte meg, ami a torkára szorult.

– Dobd le a kardod! – parancsolta a férfi.

Garos felsóhajtott, és kiengedte a pengét az ujjai közül. Tekintete felmérte a helyzetet. Az

orgyilkos túl közel volt a hercegnőhöz, egyúttal túlságosan távol tőle, hogy még azelőtt

végezhessen vele, hogy az ne végezné ki a hercegnőt.

Az orgyilkos végignézett rajta, és Garos a kendő alatt is látta, amint arcvonásai

megkeményednek.

– Te vagy az utolsó – felelt Garos a ki nem mondott kérdésre. – A többiek halottak, és a

lovagok már úton vannak. Bármit is tervezel az nem fog működni. Engedd el a hercegnőt, és

akkor elmehetsz. Majd azt mondom nekik, hogy megöltelek, ha pedig a hercegnő ellenkezik,

megmondom, hogy csak a sokk miatt képzelődött. Bárkit sokkolna, ha egy orgyilkos az

életére törne.

Az orgyilkos nem felelt, de Garos látta rajta, hogy megfontolta a szavait. Ebben a

pillanatban, mintha csak szavai igazolása lennének meghallották az acélcsizmák zörgését.

– Már itt is vannak – mosolygott Garos. – Ideje volna dönteni.

– Rendben – sziszegte az orgyilkos. – De semmi ostobaság, vagy…

Nem tudta befejezni a mondatot. A hercegnő mindkettejük meglepetésére állon fejelte a

gyilkost, aki fájdalmasan felkiáltott elengedve a hercegnőt. Garos ezt a pillanatot kihasználva

utolsó erejét összeszedve rárontott, és elkapta a torkát. Erőteljesen szorítani kezdte, miközben

az orgyilkos felhörgött, és késével Garos felé döfött.

Garos felkiáltott, amint a kés az oldalába mélyedt, és átkozta ostobaságát, amiért nem vette

figyelembe ellenfele kezét. Ám mielőtt másodszor is belemélyedhetett volna a kés egyetlen

szót köpött ellenfele arcába.

– Sodaris.

A kezéből kirobbanó légtömeg szétroncsolta a férfi fejét. Vér, csont és agyvelő masszája

festette be a falat mögötte. A test élettelenül omlott össze.

Garos felhörgött, és térdre esett. Az utolsó ige a végső tartalékait is kimerítette. Remegő

kezével kihúzta a kést az oldalából, és oldalra dőlve nyomban elvesztette az eszméletét.

Utolsónak a hercegnő elképedt arcát látta, majd minden elsötétedett.

Harmadik részA hercegnő pallosa

29. fejezet

Felébredve elsőnek az lepte meg, hogy életben van. Körülnézve érte a második meglepetés.

Nem a Sárkánykarom fogadóban ébredt, helyette a gyertyafényben egy hatalmas hálószoba

körvonalai rajzolódtak ki, melyet látva az änseli szobája jutott eszébe. Pislogva próbálta

felfogni, mi is történt, amikor az ággyal szemben egy fiatal lány körvonalai rajzolódtak ki.

Garos szíve majd kiugrott a helyéről meglátva a fényben hollófeketén megcsillanó hajkoronát.

– S-Siella – nyögte.

A lány megmozdult, és a varázs darabjaira hullott. Fiatal volt, talán a húgával egykorú, de

mindössze ennyiben hasonlított Siellára. Az imént hollófeketének tűnő haja valójában

mogyoróbarna volt, tekintete pedig zöldeskéken csillant meg miközben mérte végig a fekvő

Garost.

– Hála az isteneknek – könnyebbült meg a lány.

– Vizet – kérte Garos.

A lány nyomban oldalra nyúlt, és megtöltött egy kupát, amit óvatosan Garos szája elé

tartott. A férfi mohón kortyolt.

– Köszönöm – sóhajtott, és tekintete újból bejárta a szobát. – Hol vagyok?

– A palotában – felelte a lány. – A sebeid súlyosak voltak, és sok vért vesztettél. Merrin

mindent megtett, hogy megmentsen.

– Ezért hálás is vagyok – kortyolt a vízből. – Mi történt miután elájultam?

– A lovagok azonnal megérkeztek, és a hercegnő parancsára a szomszédos lakosztályban

szállásoltak el. A herceg… nem élte túl. Selmena hercegnő pedig válaszokat akar majd, és

tőled várja el, hogy megadd neki.

Garos felsóhajtott. Sejtette, hogy a támadásnak súlyos következményei lesznek. A

koronaherceg halott, és csak neki egy kóbor Kardnak köszönhető, hogy a hercegnő és öccse

túlélték a támadást. Természetes, hogy a hercegnő ki akarja faggatni a történtekről, de sajnos

válasszal nem szolgálhat neki. Ő maga is alig akarta elhinni, hogy az őrültek célpontja

Brethélia második leghatalmasabb családja volt. A Vermillion ház majdnem kihalt azon az

éjszakán. Ez a hír az egész birodalmat felforgatja. Ebben teljesen biztos volt.

A támadás szándékát sem értette. Olyankor támadták meg a palotát, amikor a hercegi pár

távol volt. Valamilyen oknál fogva csak az örökösök voltak a célpontok. Ha ő szervezte volna

meg a támadást, akkor a támadáskor a teljes család a városban lett volna, hogy egyszerre

végezhessen mindükkel. Bárki is állt a támadás mögött szándékosan csak az örökösökkel

akart végezni, melynek nem volt semmi értelme.

– Attól félek, nem mondhatok semmit, amivel megnyugtathatom – sóhajtott. – Magam sem

értem az egészet.

– A hercegnő zaklatott – folytatta a lány. – A legfontosabb, hogy megnyugodjon. Mondj

neki bármit, ami megnyugtatja.

– Azt akarod, hazudjak az úrnődnek? – lepődött meg Garos.

A lány elvörösödött.

– Azt akarom, ami a legjobb őfelségének.

Garos lassan bólintott, és újra belekortyolt a vízbe.

– Megteszem, amit csak tehetek.

– Köszönöm – hajtott fejet a lány.

– Mi a neved? – kérdezte.

– Adala, uram – hajtott fejet a lány.

Garos az ablak felé pillantott.

– Mennyi idő telt el?

– Négy.

Garos meglepetten nézett rá. A sebesülései súlyosak lehettek, mégis meglepte, hogy négy

teljes napot átaludt. Hitetlenkedve rázta meg a fejét, és a lány irányába nézett, aki ásítva nyúlt

egy bögre felé, amiben feltehetőleg kávé volt.

– Mindvégig itt voltál? – lepődött meg.

– Igen – bólintott Adala. – A hercegnő parancsa egyértelmű volt. Addig itt kell maradnom,

míg fel nem ébredsz.

– Már felébredtem – jegyezte meg. – Jelentsd a hercegnőnek miközben a szállásod felé

tartasz.

Adala nem felelt. Garos figyelte néhány percig, míg újból elaludt.

Amikor felébredt élénken sütött a nap, így megcsodálhatta a szobát. A padló tiszta fehér

márvány volt, az ajtó vastag tölgyfa. Tekintete lassan továbbvándorolt a hatalmas asztalra,

melyen ez ezüstkancsó állt. Felemelte a takarót, csak egy alsónadrágot, és a mellkasát borító

vastag fehér kötést viselt magán. Több vöröses folt borította fásliját.

Fintorogva érintette meg a legnagyobb foltot a bordáin, és felszisszent a fájdalomtól.

Talpra akart állni, de a lábai alig mozdultak.

Fenébe!

Kitárult az ajtó, de Adala helyett egy feketehajú nő lépett be rajta. Fiatal volt, talán néhány

évvel idősebb a férfinél. Aranyfonalakkal díszített fekete tunikát viselt sötétbarna szarvasbőr

csizmával. Szénfekete szeme nyomban végigjárta őt, és ajkai elégedetten íveltek felfelé.

Napbarnított kezében egy tálat hozott, amit letett az ágy szélére. Tenyerét kérdés nélkül Garos

homlokához nyomta, és hümmögött valamit az orra alatt.

– Túléled – jegyezte meg. – Hogy érzed magad?

– Tehetetlenül – morgott. – Mikor hagyhatom el a szobát.

– Kész csoda, hogy túlélted az az éjszakát – sóhajtott a nő kétkedve. – Órákon keresztül

harcoltam, hogy életben tartsalak. Te pedig máris ott akarod folytatni, ahol abbahagytad?

– Köszönöm, hogy életben tartottál, de nincs vesztegetnivaló időm. Adj valamit, amitől

talpra tudok állni.

– Maradj az ágyban. Ennyit tehetsz most, semmi többet.

Merrin egy kis üveget tartott Garos szája elé. A kiáradó szagból rögtön tudta, hogy az íze

sem lehet sokkal kellemesebb.

– Idd meg az utolsó cseppig.

Engedelmesen a szájához emelte, és belekortyolt. Borzalmas íze volt, mintha erősen sós,

mentás és zsályás pálinkát ivott volna. Érezte, ahogy a folyadék mindent végigéget a

torkában. Köhögve kapta szájához a kezét, melytől fellángolt a vállában a fájdalom.

– Csak semmi gyors mozgás – mosolygott Merrin.

A varázslónő felemelte a takarót, és egy kis késsel felvágta a kötést. Garos csak most

láthatta mi is történt vele. A legtöbb seb szépen gyógyult, több már el is tűnt, de a bordáján a

vágás még mindig égette. A hús enyhe vörös színben játszott körülötte, és sötétbarna

cérnaöltéseket látott.

– Szerencse, hogy a késen nem volt méreg – szólt. – Azt hiszem, nagyon szerencsés vagy.

– Engem már az is meglep, hogy nem véreztem el.

– A hercegnő mindent elkövetett, hogy megmentse az életed – mosolygott. – Saját

lepedőjét szorította a mellkasodra, hogy enyhítse a vérzést.

– Mi történt a gyilkosokkal?

– Te magad ölted meg őket – felelte Merrin. – Egyeseket igen bizarr módon. Egyikük

mégis túlélte bár alig él. A lovagok tartják őrizet alatt tartják. Most pedig cseréljük le a

kötéseidet.

Garos fintorogva emelkedett fel, karjainak támaszkodott, míg Merrin bekötözte a

mellkasát.

– Most pedig egy kis bor – nyújtotta felé a kupát.

Garos hálásan fogadta el a borospoharat, és kiitta az utolsó kortyot is, majd visszafeküdt a

selyempárnák közé. Nem tudta, mi volt abban a vízben, de kezdett elálmosodni, és érezte,

ahogy a gyomra kavarogni kezdett. Felsóhajtott, és lehunyta a szemét.

Hirtelen becsapódó ajtó ébresztette. Nyelt egyet, amikor meglátta Liliánát, ahogy

végigviharzott a szobán, és megállt előtte.

– Örülök, hogy…

Liliána azonban szó nélkül pofán vágta.

– Mi a…

A lány újra megütötte.

– Állj meg!

Liliána összefonta karjait, és szúrós tekintettel meredt rá. Garos nyelt egyet, valósággal

megrémült a lány arckifejezését látva.

– Neked meg mi bajod? – szólalt meg Garos.

Liliána felvonta a szemöldökét, és végignézett rajta.

– Hogy lehettél ennyire ostoba?

– Mégis mit kellett volna tennem? – tárta szét a kezét Garos. – Az őrültek ellepték a

palotát. Nem volt más választásom, mint harcolni velük.

– Na és az orgyilkosok?

– Fogalmam sem volt, mibe futok bele – masszírozta meg az arcát. – Nem számítottam rá,

hogy az őrültek mellett orgyilkosokat is felbéreltek. A támadás valószínűleg csak elterelés

volt, hogy amíg a palotaőrség az őrültekkel harcol, az orgyilkosok elvégzik a feladatot. Ha

nem tettem volna semmit, a Vermillion család kihalt volna azon az estén.

– Omara herceg nem volt a városban – ellenkezett Liliána. – Ha az örökösök meg is

halnak, nem tört volna ki a káosz.

Garos felnevetett, amitől éles fájdalom hasított a bordáiba.

– Ezt nem mondhatod komolyan? Hagynom kellett volna meghalni őket, mivel a herceg

nincs itt, nem történne semmi komoly?

– Én… magadra is gondolnod kell – mondta a lány zavartan.

– Mit mondanál, ha szó nélkül elsétáltam volna?

Liliána felsóhajtott, és leült az ágy szélére. Tekintete végigjárta Garos kötésekkel borított

mellkasát.

– Azt hiszem, csalódtam volna benned – suttogta. – De… amikor megláttalak itt feküdve

eszméletlenül véres kötésekkel a testeden… annyira aggódtam, mint addig még soha.

– Sajnálom – mondta Garos őszintén.

Liliána felsóhajtott.

– Egy orgyilkos túlélte – folytatta Garos. – Ki kell kérdeznünk őt.

A lány bólintott.

– Megteszem, amit tudok, de a lovagok ezután még gyanakvóbbak velünk. Túl sok dolog

történt mióta megérkeztünk.

– Megteszem, amit tudok – adta be a derekát Liliána. – Addig is neked pihenned kell. Itt.

Ebben. A. Szobában.

– Megértettem – vigyorgott Garos. – Erről jut eszembe, nem láttál sehol egy barnahajú

fiatal lányt a reggelimmel?

– Odakint van. Előtte vágtam be az ajtót.

– Megtennéd, hogy beengeded? – kérte. – Majd éhen halok.

Liliána bólintott, és kitárva az ajtót beengedte Adalát, aki sietve tett le az ételt az asztalra,

és nyomban el is sietett. Liliána is indulni készült, de Garos megköszörülte a torkát.

– Mivel a sebeim még súlyosak általában ő szokott megetetni – vigyorgott Liliánára. –

Mivel elüldözted, remélem, átveszed a helyét.

– Mi van?

– Idejössz, felpofozol és ordítasz egy sebesülttel. Nem az a legkevesebb, hogy megeteted?

– mosolygott Garos ártatlanul.

Liliána felmordult, de azért kezébe vette a tálat, és egy darab sajtot nyújtott Garos szája

felé, aki mosolyogva harapott bele. Hozzá tudott volna szokni, hogy a lány minden reggel

megeteti őt, még ha közben mindvégig gyilkos tekintettel méregeti. Amint az utolsó falat is

elfogyott félretette a tálcát, és meg is itatta.

– Köszönöm – mosolygott rá Garos.

– Azért ne szokd meg – felelt a lány. – Beszélek Nathaniellel, hogy kérjen engedélyt

Orgondtól, de semmit sem ígérhetek.

Garos bólintott, és hátradőlve a mennyezetre meredt. Legtöbb idejét átaludta, mégis kezdte

már unni, hogy az ágyban kell feküdnie egész nap. Folytatni akarta a nyomozást, ami a

támadással egy teljesen új szintre lépett. A Vermillion család megtámadása komoly tervezést

és kapcsolatokat igényelt. Pontosan tudták, merre kell menniük, hogy elkerüljék az

őrjáratokat, és sikerrel is jártak volna, ha éppen nem jár Alarannál.

Két napig bírta az ágyban fekvést. A harmadik nap miután Adala elment mély levegőt vett,

és megmarkolta az ágy oldalát. Bal lábát letette a padlóra, majd jobbját is, és felsóhajtott

mielőtt felkelt.

A lába kibicsaklott, és összeesett. Káromkodva támaszkodott a szekrénynek, és talpra

állította magát. Merinnek sajnos igaza volt, túlságosan gyenge volt még.

Tehetetlenül és dühösen feküdt az ágyra, és bámult maga elé, amikor kitárult az ajtó. Épp

fel akart kiáltani, hogy elég volt a látogatókból, de nyomban elnémult. A lány, aki belépett

Siligen hercegnője, Selmena Vermillion volt.

A hercegnő teljesen más volt, mint amikor először látta. Nyoma sem volt a rémült, fiatal

lánynak, akit azon az éjszakán látott. Sötétvörös, aranyfonatokkal díszített ruhájában, és

koronaként feltűzött aranyló hajjal királynőként állt az ajtóban. Tekintete végigjárt mindenen,

míg végül megállapodott Garoson. Arckifejezéséről semmiféle érzelmet nem lehetett

kiolvasni, de smaragdzöld tekintete acélosan csillogott.

Számított rá, hogy a hercegnő felkeresi majd, de nem számított rá, hogy ilyen hamar.

Ráadásul egymaga volt, egyetlen őr vagy szolgáló sem kísérte el.

– Felség – szólalt meg Garos.

Selmena nem felelt. Határozott léptekkel haladt végig a szobán, és leült az ágy melletti

székbe. Pillantását végighordozta a férfin, és halkan megszólalt.

– Köszönöm, hogy megmentetted az életem.

– Ez… csak természetes, felség – felelt Garos kissé zavartan.

Selmena halványan elmosolyodott. Garos könnyedén meg tudta állapítani, hogy a lányt

felettébb szórakoztatta zavartsága. Kérdőn nézett a hercegnőre, és csendben várta a folytatást.

Valószínűtlennek vélte, hogy a hercegnő pusztán az egészsége miatt látogatta meg. Biztos

volt benne, hogy azóta ki akarta kérdezni, hogy magához tért, de mindeddig nem volt meg rá

a lehetősége.

– Minek köszönhetem felséged látogatását? – kérdezte.

– Orgond parancsnok elmondta, hogy a Birodalom Kardjaihoz tartozol, és egy feladat miatt

voltál aznap éjjel a palotában, de azt nem árulta el, mi volt az – felelt Selmena. – Csupán

egyetlen kérdésem van. A feladatnak van bármi köze ahhoz az éjszakához?

Nem kertelt, nyomban a tárgyra tért, és rátámadt Garosra, pont ahogy a férfi gondolta.

Hercegnőként szükségtelen volt puhatolózva beszélnie a hozzá hasonlókkal. Egyszerűen csak

parancsba adhatta, hogy mindent mondjon el neki, ami azon az éjjelen történt. Ennek ellenére

Garos tudta, nem volna bölcs belekeverni az ügyeibe Selmena Vermilliont.

– Nem – mondta nyugodtan. – A feladatunk célja, hogy felkutassunk egy gyilkost, aki

lemészárolt egy egész falut délen. Azért voltam a palotában, mert információra volt

szükségem Alarantól.

Selmena összepréselte ajkait. Nyilvánvalóan nem ezt a választ várta tőle.

– Értem – szólalt meg udvarias hangon, miközben tekintete újból körbejárta a szobát. –

Kedvedre való a lakosztály?

– Mindeddig csak ezt a szobát láttam belőle, de úgy vélem igazán… uralkodói.

– Valóban az – bólintott a hercegnő. – Mostantól a tiéd.

– Hogyan? – bukott ki Garosból. – Mármint minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést?–

Megmentetted az életemet és az öcsémét is. – Selmena hangja megremegett egy pillanatra. –

Mostantól te vagy a személyes testőröm. A Hercegnő Pallosa.

30. fejezet

Garos elképedve meredt a hercegnőre. Biztos volt benne, hogy Selmena akar tőle valamit,

ahogy abban is, hogy a támadás körülményei fogják érdekelni. Arra viszont álmában sem

gondolt, hogy a testőrének fogja kinevezni.

Lefogadom, ezt nem láttad előre.

Priya hangjára összerándult az arca, és meglepetten nézett maga mellé. A tündér

szórakozott mosollyal az arcán ült az éjjeliszekrényen.

– Felség – szólalt meg. – Ez igazán megtisztelő, de mint a Birodalom Kardjának tagja a

császár parancsait kell teljesítenem.

– Azt akarod mondani, hogy nem teljesíted a parancsom? – lepődött meg Selmena.

Garos látta az arcán, hogy eddig még senki sem mert ellentmondani neki.

– Természetesen nem – folytatta Garos óvatosan. – Csupán, mivel a császár közvetlen

parancsait kell követnem, így ha most őfelsége testőre is leszek, ha a császár másként dönt,

kénytelen leszek engedelmeskedni neki.

– Emiatt nem kell aggódnod – mosolyodott el Selmena. – Gregoly bácsi bizonyosan sokra

tartja a biztonságomat.

Gregoly bácsi? Komolyan azt mondta Gregoly Merkilon császárra, hogy bácsi?

Garos megdöbbenésében szólni sem bírt, ami nem került el a hercegnő figyelmét.

– Bizonyára meglepett, hogy ilyen közvetlenül emlegetem a császárt – nevetett Selmena. –

Nos, ő a nagybátyám, szóval ez csak természetes. Igaz, csakis magánbeszélgetések

alkalmával, de biztosra veszem, hogy tőled senki sem fogja ezt visszahallani.

– Egyértelmű…

– Pompás, akkor sikerült minden ellenérvedet félresöpörni – folytatta a hercegnő

szórakozottan. – Merrin úgy véli pár nap múlva már talpon leszel. Onnantól elvárom, hogy

mindig mellettem legyél bárhová is megyek a palotában.

– Értettem, felség.

Selmena elégedetten bólintott, és kisétált a szobából. Garos továbbra is értetlenül meredt

maga elé. Próbálta felfogni, mibe is keveredett bele az imént. Siligenre jött, hogy megtalálja a

gyilkosokat, erre most Siligen örököse mellett találta magát, mint a Hercegnő Pallosa. Azt

sem tudta, pontosan mit is jelent mindez.

Priya felnevetett mellette.

– Ez érdekes fordulat.

– Igen, én sem találok erre jobb szavakat – bólintott Garos. – Mióta vagy itt?

– Néhány órája. Időre volt szükségem, mire megtaláltam a megfelelő egyensúlyt, hogy

továbbra is láthatatlan maradjak, és a mágiámat is elrejtsem a varázslónő elől.

– Örülök, hogy újra itt vagy – mosolygott rá Garos.

– Sajnálom, hogy nem voltam itt, amikor…

– Ugyan – legyintett Garos. – Senki sem sejtette, hogy megtámadják a palotát. A

nyomozással sikerült előrelépni?

– Nem, mindeddig mindenki az állapotod miatt aggódott, és Liliánán kívül senkit sem

engedtek be a palotába.

Garos ezután elmesélte a tündérnek, amit Alarantól megtudott. Priya figyelmesen hallgatta,

és amint befejezte elgondolkodva nézett maga elé.

– Tehát az a jel többezer éves lehet – összegezte a tündér. – A levéltáros szerint pedig egy

szervezethez tartozik, mely üzenni akart a jellel valakinek.

– Ez egyelőre csak feltételezés – felelt Garos. – Ahhoz, hogy többet megtudjunk, meg kell

fejteni annak a jelnek a jelentését. Alaran azt ígérte folytatja a kutatását.

– Megbízol a levéltárosban?

Garos elmosolyodott a kissé mogorva de lelkes férfira gondolva.

– Azt hiszem, boldog, hogy kapott valami feladatot – felelt Garos. – A felépülésemet fel

tudod gyorsítani?

Most, hogy Priya itt volt mellette talán sikerül talpra állnia a tündér mágikus erejének

köszönhetően.

– Az a varázslónő remekül ellátott – felelte Priya. – Én magam sem tehetek többet érted.

Pihenned kell, és a testednek lassan visszanyernie az erejét. Ha siettetném, azzal csak

rontanék az állapotodon.

– Értem – sóhajtott csalódottan.

Remélte, hogy Priya segítségével akár azonnal felkelhet az ágyból, de úgy tűnt a mágia

nem képes mindent megoldani.

– Ne aggódj – mosolygott Priya. – A hercegnő mellett minden energiádra szükséged lesz.

Nem árt, ha előtte pihensz egy keveset.

Erre nem tudott mit mondani. Nem tudta, mi volt Selmena pontos terve vele, de a hercegnő

mellett bizonyosan nem lesznek nyugodt percei. Amellett, hogy testőrként mellette kell lennie

a nap minden percében még ott van a nyomozás is, amit semmiképp nem hagyhat félbe.

Két nappal később sikerült teljesen felépülnie, és végre elhagyhatta az ágyat. Ez volt az

első alkalom, hogy a hálószoba mellett a szállás további részét is szemügyre vehette. Amint

kilépett a hálószoba ajtaján teljes teste lemerevedett a királyi lakosztály látványától. A

hatalmas teremben gazdag márványból faragott asztal állt körülötte hat darab székkel, melyek

háttámláját szárnyát kitáró főnixformára alakítottak. A tükörsima padlón egy hosszú

sötétvörös szőnyeg nyúlt el. A kandalló előtt egy puha fotel pihent. A falak mentén gazdag

faragásokkal díszített szekrények sorakoztak. A teraszra nyíló ajtó mellett pedig ott állt a

páncélja, mellette egy fegyverállvánnyal rajta az összes pengével, amit csak magával hozott a

szigetről.

– Erre… mi a fenét keresek egy ilyen lakosztályban? – értetlenkedett.

Selmena szavai alapján tudta, hogy a hercegi szállás szobáinak egyikében volt, de álmában

sem gondolta volna, hogy valóban egy uralkodói lakosztályba költöztette a hercegnő. Ez több

mint abszurd volt a számára. Minden, amire felkészült, és amit eltervezett a hercegnő egyetlen

pillanat alatt a feje tetejére állította.

– Nem értem, miért panaszkodsz – jegyezte meg Priya. – Ez a szoba a legfenségesebb,

amit valaha is láttam.

– Ez nem jelent sokat, mivel eddig egy erdőben éltél – emlékeztette Garos. – Mindenesetre

ez… felesleges ezzel foglalkoznom.

– Ahogy gondolod – vont vállát Priya. – Valaki jön.

Egy pillanattal később ő is meghallotta a közelgő lépteket, és Adala lépett be a

lakosztályba a férfi szokásos reggelijével. A lány tekintete elkerekedett egy röpke pillanatra.

Halvány mosoly jelent meg az arcán, és a tálcát letette az asztalra.

– Örülök, hogy jobban vagy – mondta őszintén. – A hercegnő boldog lesz, hogy mostantól

maga mellett tudhat.

Garos felsóhajtott, és leült az asztalhoz. Beleharapott a reggeli rántottába.

– A hercegnő… fogalmam sincs, mit tehetnék érte.

– Egyelőre csak légy mellette – felelte Adala. – A támadás brutális és kegyetlen volt. Az

egész palotát megrázta. Selmena pedig… minden nappal egyre kevésbé emlékeztet a

hercegnőre, akit évekig szolgáltam. A saját szemével látta, amint megölik a bátyját. Tudja,

hogy ő is meghalt volna, ha te nem mented meg.

– Azt akarod, hogy én legyek, aki visszahozza? – hitetlenkedett Garos. – Ebben sajnos

aligha segíthetek.

– Legyél mellette – kérte Adala. – Védd meg, és segítsd. Légy az, akire támaszkodhat, míg

a szülei vissza nem térnek.

Garos elgondolkodva figyelte a lányt. Nem tudta, hogy adhatná meg mindezt a

hercegnőnek.

– Nem tudom, hogy megadhatom-e ezt neki – mondta komolyan. – Harcos vagyok, semmi

több. Nem lehetek a támasza. Megvédhetem egy orgyilkostól, de többet nem tehetek érte.

– Remélhetőleg ez is elég lesz.

Nem hibáztatta a hercegnőt az érzései és a félelmei miatt, de bolond gondolat volt abban

bíznia, hogy képes lesz megoldani minden veszélytől, és támaszként mellette lenni.

Miután végzett felöltötte a páncélja mellett lógó testőri öltözetét, mely vörös pantallót,

arannyal hímzett zubbonyt és egy fekete csizmát jelentett. Furcsa volt a tükör előtti önmagára

nézni.

Ehhez hasonló ruhát utoljára Änselben viselt. Jelenlegi énjének teljesen idegen volt a

díszes arany zubbony, ami legkevésbé sem könnyítette meg a mozgását. Ha ebben a

bársonyban kellene harcolnia jóval nehezebb dolga lenne, mint a Kardok fekete páncéljában.

Abban biztos volt, hogy néhány hétig biztosan nem fog megismétlődni a merénylet, és

reményei szerint ez az idő elegendő, hogy a társai felfedjék a merénylet kitervelőjét. Mivel

közvetlenül a hercegi családot érte támadás, így bizonyosan a hercegség összes forrását

felhasználhatják a nyomozás során.

Felcsatolta kardját, és egy mély levegőt követően kilépett a lakosztálya ajtaján. Odakint az

ajtó két oldalán álló palotaőr fejet hajtott előtte, és tekintetük mélységes tisztelettel meredt rá.

A hír, hogy egymaga végzett az orgyilkosokkal futótűzként terjedt el az egész városban.

Minden palotaőr hálás volt neki, amiért ha a trónörököst nem is sikerült megmentenie, de a

két fiatalabb örökös karcolások nélkül élték túl az éjszakát.

Adala elvezette a szomszédos lakosztály bejáratához, ahol kettőt koppantott az ajtón.

– Bejöhetsz – hallatszott Selmena hangja.

Adala mosollyal az arcán nyitott be. Garos zavartan követte őt, és állt meg néhány

lépésnyire a küszöbtől. A lakosztály pontosan olyan volt, mint azon az éjjelen. A sajátjához

hasonlóan itt is mindenből a gazdagság és elegancia áradt. Ugyan csak néhány nap telt el, de a

kitörött ablaküveg máris sértetlenül csillogott.

Selmena az asztalnál ült. Nyugodtan dőlt hátra a széken, és egy pohár bort tartott a

kezében. Előtte a márványasztalon két üres és egy harmadik épp megbontott palack állt.

Garos elfintorodott. A kép túlságosan is ismerős volt számára, csak eddig mindig az ő

kezében volt a pohár.

A hercegnő smaragd tekintete rávetült. Tetőtől talpig végigmérte. Garos kényelmetlenül

érezte magát az átható szemektől. Mintha teljesen bele akarna látni, a bőre alá, a húsába és

csontjaiba, hogy megfejtse miféle ember is ő. Még Tiriavel mindenható tekintete sem volt

ilyen hatással rá.

– Jól választottam – jegyezte meg Selmena. – A vörös szín jól áll.

– Köszönöm, habár sokkal fontosabb, hogy megfelelően forgathassam a kardom – felelt

Garos. – Ami bársonyban meglehetősen elegáns, ám kevésbé praktikus.

Végtelenül nyugodt hangja még önmagát is meglepte. Selmena elmosolyodott, és a

nyomasztó pillantás hatása is azonnal megszűnt. A smaragd szemek varázsa teljesen

feloldódott.

– Jómagam keveset tudok arról, mi segíti elő a fegyverforgatást – jegyezte meg a hercegnő.

– Ám úgy vélem egy kivételes harcost nem akadályoz meg egy szűk zubbony.

Ezzel Garos sem tudott vitába szállni, így egy halk sóhajjal beletörődött, hogy mostantól

ebben az öltözékben kell a hercegnő mellett lennie. Selmena kiitta az utolsó korty bort, és

talpra állva tett egy lépést Garos felé.

A férfi nyomban látta rajta, hogy a bor megtette a hatását. A második lépést követően a

lány elszédült, és el is esett volna, ha Garos nem ugrik oda hozzá, és kapja el.

– Felség! – kiáltott fel Adala.

– Minden rendben – intette le Selmena. – Csak… fáradt vagyok.

– Valóban? – kétkedett Garos. – Akkor jobb volna, ha felséged lepihenne.

– Már jól vagyok – söpörte le magáról Garos kezeit. – Ki kell mennem… a szoba…

A hercegnő tekintete a hálószoba ajtóra esett, és Garos nyomban megértette, mi jár a

fejében. Odabent halt meg a bátyja miközben őt védelmezte, odabent ragadta el az orgyilkos,

és fenyegette az életét és ő is ott robbantotta szét a férfi koponyáját, beterítve az ágy melletti

falat. Tökéletesen megértette, hogy a hercegnő nem akart továbbra is ott maradni.

– Ahogy óhajtja– mosolygott rá Garos. – De előtte Adala, hozz egy kis vizet a

hercegnőnek.

Adala azonnal engedelmeskedett, miközben Garos az asztalhoz támogatta a hercegnőt. A

hercegnő fintorogva meredt a vízre, mintha ecettel kínálnák.

– Jót fog tenni – szólalt meg Garos. – Bízzon bennem, felség, tapasztalatból mondom.

Selmena végül engedelmesen belekortyolt a vízbe, majd mintha a legfinomabb ital volna

az utolsó cseppet is sebesen kiitta.

Garos csendben figyelte a lányt. A semmibe meredő smaragd szemek élettelenek voltak,

mintha valóban csupán két drágakő volna. Arca sápadt volt. Az ereje teljesen elhagyhatta,

amióta látta a bátyja halálát.

Garos felsóhajtott. Szeretett volna mondani valamit, de semmi sem jutott eszébe, amivel

akár csak egy keveset enyhíthetne a lány fájdalmán. Mikor Siella szomorú volt mindig

sikerült néhány szóval megnyugtatnia őt, de az ő problémái mindig triviálisak voltak. Néhány

szóval nem tud megnyugtatni valakit, aki épp elvesztette a testvérét. Ez egyszerűen

meghaladta a képességeit. Abban azonban teljesen biztos volt, hogy az itallal semmit sem fog

megoldást találni.

Néhány lélegzetvételnyi időre elgondolkodott, majd ráébredt, mi ébreszthetné fel a

hercegnőt. Elvesztette a bátyját, de a fiatal herceg életben volt, és egy fiatal alig nyolc éves

fiúnak szüksége van a nővérére, az egyetlen családtagjára, aki jelenleg itt van, hogy mellette

legyen. Talán kölcsönösen képesek kihúzni egymást a gödörből.

Odafordult Adalához, és alig halható hangon szólalt meg.

– Menj, és hozd ide az öccsét. Azt hiszem, most rá van szüksége.

Adala nyomban megértette, és mosolyogva bólintott. Anélkül, hogy bármit is mondott

volna kiment az ajtón. Selmena az utolsó korty vizet is kiitta a kancsóból, majd meglepetten

tapasztalta Adala hiányát.

– Csak újabb korsó vízért ment – szólalt meg Garos rezzenéstelenül. – Meg talán némi

harapnivalóért.

Selmena bólintott, és intett Garosnak, hogy csatlakozzon hozzá. Garos kis hezitálást

követően leült a lánnyal szemben.

– Garos – szólalt meg Selmena. – Tudom, más céllal érkeztél a városba, és csak a

véletlennek köszönhetem, hogy megmentettél, de tudnod kell, hogy végtelenül hálás vagyok.

Bizonyosan meglepett, hogy kineveztelek testőrömnek. Nos, nem csak azt akarom, hogy

megvédj, hanem találd meg azokat, akik felelősek a bátyám haláláért, és öld meg mindet.

A hercegnő rideg szavai meglepték Garost. Adalának igaza volt, nem csupán testőrnek

fogadta fel, de nem is támogató pillérként számít rá. Sokkal inkább egy bosszúálló rémként,

aki végez minden ellenségével. Egy pillanatra megkönnyebbült, mivel ezt képes lesz megadni

neki.

– Rendben – bólintott. – Ám cserébe neked is meg kell tenned valamit.

Selmena tekintete meglepetten csillant fel. Garos halványan elmosolyodott. A hercegnő

bizonyosan nem számított rá, hogy kérni fog cserébe valamit.

– A bor – mutatott Garos az üvegekre. – Meg kell ígérned, hogy nem fojtod bele a bánatod.

– Nincs jogod megmondani, mit tehetek és mit nem! – kiáltott Selmena.

Dühösen kiáltott fel, hangjában mégsem volt harag. Inkább csak kétségbeesést érzett

belőle, mint aki pontosan tudta, mit tesz, ám nem volt más választása.

Garos meghallotta odakint a lépteket, és mosolyogva intett az ajtó felé.

– El sem tudom képzelni, mit okozhatott a herceg halála – mondta. – Ám nem csak te

egyedül gyászolod őt. Van itt még valaki, aki elvesztette a testvérét. Azt hiszem, hiba lenne

végignézni, ahogy elveszti a nővérét is.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy fiatal nyolc év körüli szőke fiú lépett be Adala

előtt. Zöld tekintete megállapodott nővérén, és mindenfajta nemes elegancia nélkül a karjaiba

vetette magát, miközben hangosan felzokogott.

Garos rámosolygott a testvérekre, akik szoros ölelésben forrtak össze, majd lassan kilépett

az ajtón. Rá már nem volt szükség. Selmenának rá kell ébrednie, hogy a testvére mindennél

fontosabb neki. Ebben pedig senki sem lehet a segítségére.

– Ez... okos volt – jegyezte meg Adala. – De a hercegnő...

– Rendben lesz – felelte Garos. – Csak szüksége van valamire, ami előreviszi őt. Erre

pedig tökéletes a kis herceg. Neki pedig arra van szüksége, hogy valaki megnyugtassa és

éreztesse vele, hogy biztonságban lesz. Erre pedig ki lenne alkalmasabb, mint a nővére?

– Valóban ennyire egyszerű lesz?

Garos ránézett a fiatal szolgálóra, és felsóhajtott.

– Fogalmam sincs, ám egyelőre ez a legtöbb, amit tehetünk. A szüleik rövidesen

visszatérnek, akkor minden tisztább lesz.

– Remélem, igazad van.

Válaszképp csak bólintott, majd elindult a szállása felé. Találkozni akart a társaival, de

semmiképp sem hagyhatta, hogy ebben a zubbonyban lássák meg. Bele sem akart gondolni,

meddig hallgathatná Aylát, ha ebben jelenne meg előttük.

Társai épp a vacsorájukat ették, amikor csatlakozott hozzájuk.

– Egy korsó sört és sárkánylevest a város hősének! – kiáltott fej Ayla, amint meglátta.

Garos felsóhajtott, és leült Faar mellé. A rézvörös hajú lány nyomban ott termett mellette,

és elé tett egy korsóval.

– Nem hittem volna, hogy csatlakozol hozzánk – jegyezte meg Faar. – Az egész város arról

beszél, hogy kineveztek a Hercegnő Pallosának.

– A hercegnő jól van – kortyolt a sörbe. – Ami fontosabb, megbízott, hogy találjak meg és

öljek meg mindenkit, akinek köze volt a támadáshoz.

– Ez érthető – bólintott Nathaniel. – Habár kissé meglepő.

– A lovagok foglyától megtudtatok valamit?

– Semmit. – Nathaniel arca megkeményedett egy pillanatra. – Nem engedtek a közelébe.

Azt mondják, ez az ő ügyük, és nekünk nincs semmi közünk hozzá.

– Mivel Selmena sem tudott meg többet ez várható volt – morgott Garos. – Mégis

érthetetlen Orgond döntése. Ő személyesen biztosított minket, hogy mindenben a

segítségünkre lesznek.

– Orgondnak nem volt beleszólása – mondta Nathaniel. – A lovagokat három parancsnok

irányítja. Orgond mellett ott van még Feralm Leinmar és Anastasia Corwan. Csak akkor

faggathattuk volna ki a foglyot, ha a másik kettő parancsnok is beleegyezik, de ők nem

szeretnék, ha egy kívülálló beleszólna a dolgaikba. Ezen felül azt hiszem, gyanakodnak is

ránk. Pont akkor érkeztünk meg a városba, amikor a Vermillion családot támadás éri.

– Fenébe – morgott Garos.

A lovagok helyében ő is gyanakodna. A semmiből tűntek fel, és ugyan volt náluk egy

parancs személyesen Gelfordtól, de úgy tűnik az a parancs magában nem sokat jelentett a

lovagparancsnokoknak.

– Úgy tűnik nem tehetünk mást, mint várunk a herceg visszatérésére – jegyezte meg. –

Amint Omara visszatér a hercegnő meggyőzi, hogy engedélyezze a fogoly kihallgatását.

– Komolyan úgy gondolod, fel tudod használni a hercegnőt? – lepődött meg Liliána.

– Ugyanazok a céljaink – mosolygott Garos. – Ha a herceg megtudja, mi történt a

családjával, akkor a fia megbosszulása miatt mindenképp segíteni fog nekünk.

– Vagy rábízza a feladatot a lovagokra – szól közbe Nathaniel. – Elvégre ők Siligen

lovagjai. Velünk ellentétben őket a hűségük teljes mértékben a hercegséghez köt.

– Ám ha a lánya személyesen kéri tőle, akkor meg fogja gondolni – felelte Garos. –

Selmena pedig engem bízott meg ezzel.

– Túlságosan bízol benne – jegyezte meg Liliána. – Megmentetted és kinevezett

testőrének, de ez közel sem jelenti azt, hogy mindent elárul neked, és mindenben segíteni fog.

– Fűti a bosszú, és ezért bármit képes megtenni – mondta Garos egyszerűen.

Nathaniel felnevetett.

– Felhasználod a gyászából született bosszúvágyát? Ez… meglepő tőled.

– Nem használom fel – ellenkezett Garos. – Sokkal inkább beteljesítem azt.

– Úgy fogalmazhatsz, ahogy csak akarsz, de ezzel veszélyes terepre tévedhetsz – folytatta

Nathaniel komolyan. – Ha rájön, hogy kihasználod, akkor olyan haraggal nézhetsz szembe,

amit még nem tapasztaltál.

– Nem fog rájönni, és ahogy már mondtam nem kihasználom, csupán kölcsönösen segítjük

egymást.

Nathaniel felsóhajtott, de nem mondott többet. Garos kiitta a korsó sört, és elgondolkodva

dőlt hátra a székben. Eddig bele sem gondolt, hogy valóban csak kihasznál egy gyászoló lányt

a saját céljai elérése érdekében. Selmena megbízik benne, és könnyekkel küzdve kérte meg,

hogy segítsen neki megtalálni a gyilkosokat, és végezzen mindannyiukkal. Garos ezt

nyomban el is fogadta, de mindvégig csak a saját célja lebegett a szeme előtt. Mindeddig bele

sem gondolt igazán, mit is jelenthet ez a hercegnő számára.

Amíg mindketten nyerünk, addig mindegy, miért teszem, igaz?

Azt akarod, hogy erősítselek meg?

Priya meglepett hangja zúgott a fejében. Valóban azt akarná, hogy valaki kimondja,

helyesen cselekszik? Ennyire nem bízna meg a saját ítélőképességében?

Igen…

Mindketten ugyanazt akarjátok, és nem hinném, hogy kihasználod. Segíteni akarsz rajta,

ezért is hozattad oda a fiút, és próbáltad meggyőzni, hogy ne folytassa tovább az ivást. Ha ki

akarnád használni, akkor miért tetted volna meg mindezt?

Köszönöm…

Megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Minden rendben? – kérdezte Liliána.

– Igen, jól vagyok – bólintott.

Vett egy mély levegőt, és minden kételyt kisöpört magából. Selmena megbízik benne, a

herceg pedig mindenben a segítségükre lesz. Addig is nyitott szemmel kell járniuk, és nem

hagyni, hogy a támadás újból megismétlődhessen.

Késő este tért vissza a szállására. Fáradtan vette le páncélját, és egy palack bor

társaságában ült le az asztalhoz. Mielőtt azonban az italt élvezhette volna valaki kopogott, és

egy fiatal szolgálófiú lépett be. Meghajolt Garos előtt, mielőtt átadott volna neki egy üzenetet.

Garos meglepetten olvasta el a sietősen írt üzenetet.

– Köszönöm, most elmehetsz – mondta.

Az üzenet rövid volt, de egyértelművé tette, ki is írta.

Várlak a temetőben. Egyedül gyere, és ne aggódj nem foglak megölni, miután

megmentettelek.

A biztonság kedvéért felcsatolta kardját mielőtt elhagyta volna a szobát. Gyors léptekkel

haladt végig a palotán egészen a temetőig. Amint belépett meglátta a lámpás fényét az egyik

kripta mellett. Ahogy közelebb ért kirajzolódott Merrin körvonalai. A varázslónő

elmosolyodott, amint megpillantotta a férfit.

– Nos, mi okból kellett épp egy temetőben találkoznunk? – szólalt meg Garos.

– Nem volt könnyű megszerezni, de azt hiszem, ez érdekelni fog – felelte a varázslónő. –

A foglyot nem kérdezhetitek ki, de talán a holtak is mesélhetnek.

Garos kétkedve pillantott a nőre, aki levezette az omladozó kriptába. Az első éjsötét terem

után egy gyertyákkal fénybe borított csarnok következett. Középen egy kőasztalra fektetve

egy holttest feküdt. Egyszerű ruhát viselt, és egyetlen szúrt sebet látott a torkán. A szúrás

pontos és halálos volt, mintha ő maga végzett volna vele.

– Ugye nem azt tervezed, hogy felébreszted? – kérdezte Garos.

– Nem – nevetett Merrin. – Arra egyetlen varázsló sem képes. Azt reméltem, hogy a teste

adhat válaszokat nekünk.

Garos megkönnyebbülve sóhajtott fel, amit látva a varázslónő még hangosabban nevetett.

– Mit tudsz róluk? – intett a hulla felé. – A lovagok azt mondták őrültként harcoltak.

– Miattuk jöttem ide – felelte Garos. – Egy csapatnyi ilyen eszelős megtámadta

Nyírfakertet, ahol sikerült megállítanom, és ide vezettek a nyomok.

Nem volt biztos benne, hogy teljesen megbízhat-e Merrinben, de a lehetőségei korlátoltak

voltak, és talán a varázslónő adhat némi választ miféle lények is ezek az őrültek.

– Nem éreznek fájdalmat és félelmet is csak alig – folytatta. – Mennek előre, mintha nem

számítana semmi csak a pusztítás.

Merrin elgondolkozva lépett az asztalhoz, és egy bőrtáskát tett le a test mellé. Kinyitva egy

vékony pengét vett elő, melyet Garos a gyógyítóknál látott. Fintorogva nézte, amint a

varázslónő beleszúrta a kést a hulla mellkasába, és biztos mozdulatokkal felvágta.

– Sokszor csináltál már ilyet? – érdeklődött Garos.

Merrin letette a kést, és egy újabb szerszámot vett elő, mely leginkább egy kovács fogójára

emlékeztette a férfit.

– Megesett már. Az akadémiai évek alatt nem csak varázsolni tanítanak meg egy sárga

mágust. Meg kell ismernünk a testet, megtudni mi működteti csak akkor alkalmazhatunk

igazán hatásos életmágiát.

– Úgy értem idelent.

– Nem, itt ez az első, de elég a beszédből dolgoznom kell.

Garos bólintott, és a hűvös oszlopnak dőlve várakozott. Merrin alapos volt, nézni is rossz

volt, ahogy a szerveket egymás után emeli ki a tetemből, és alaposan megvizsgálja őket,

furcsa anyagokat csepegtet rájuk, majd hümmögve félreteszi őket egy tálba.

– Nincs semmi – sóhajtott a lány. – Egyetlen elváltozás, egyetlen mágikus manipuláció,

nincs semmi furcsa bennük.

– Már pedig az őrültséget ki kellett váltania valaminek – szólt közbe Garos. – Ha nem

mágia vagy valamilyen szer okozta, akkor mi?

– Valamilyen szer… azt hiszem ideje felvágni a koponyát is.

Garos morogva közelebb lépett, és nézte amint a lány leszedi a koponya felső részét.

Felkapott egy gyertyát, és közelebbről is megvizsgálta, amikor megpillantott egy fekete

égettnek tűnő jelet.

– Ez meg mi az ördög – szólalt meg Merrin.

Garos hátralépett, és halkan elkáromkodta magát.

– Már láttam azt a jelet. A nyomornegyedben a Húsvarró holtteste fölé is ezt a jelet

rajzolták.

– Bármi is az a jel nincs semmi mágikus ereje.

– De máshogy nem kerülhetett az agya közepére – mutatott Garos a jelre. – Ezt csak mágia

okozhatta.

Merrin bólintott, és értetlenül érintette meg a jelet.

– Nem tudom, mi okozhatta… sosem láttam még ilyesmit.

– Meg kell tudnom, mi jelent – morgott Garos. – Köszönöm a segítséget, de annak a

hullának már nem vesszük hasznát.

A hullát eltemették, de az agyat Garos meglepetésére a varázslónő magával vitte. Nem is

akarta tudni, mit akar kezdeni vele.

A szobába visszatérve Priyát az asztalon találta, amint egy szem szőlőbe harapott.

– Milyen volt a séta a sírkertben? – kérdezte a tündér.

Garos leült, és beleharapott egy almába.

– Leginkább meglepő – felelte Garos. – Most már biztos, hogy az őrültekkel történt

valami.

Ezután röviden elmesélte a történteket. Mikor a végére ért Priya meglepetten füttyentett.

– Szóval a jel nem mágikus, mégis valami varázslat okozta – összegezte a tündér. – A

levéltáros pedig mindeddig nem talált semmit. Selmena mellett pedig nem töltheted az időt a

könyvtárban kutatkodva.

– Igen – bólintott. – A keresést egyelőre Alaranra kell bíznunk.

Priya megette a szőlő maradékát, majd elrepült a hálószoba felé.

31. fejezet

A nevetés hangja visszhangot vert a komor falak között. A fiatal herceg bájosan mosolygott

nővérére. Garos látva őket meg is feledkezett róla, mi is történt velük alig pár héttel ezelőtt.

Amióta öccse társaságában volt Selmena is teljesen megváltozott. Folyamatosan mosolygott,

és mindent megtett, hogy jókedvre derítse testvérét. Csupán a szemei árulták el, hogy közel

sem feledkezett még meg arról az éjszakáról.

A palota folyosóján sétáltak végig a testvérek egymás kezét szorongatva. Garos mögöttük

haladt csendben, mintha csak az árnyékuk volna. A hercegi párról mindedig nem érkezett hír.

A lovagok nyomban elindultak Sárkányerdőbe értesíteni őket a történtekről, de mindeddig

senki sem tért vissza. Garos több alkalommal is látogatást tett Orgondnál, és a fogolyról

érdeklődött, de a válasz minden alkalommal egyszerű elutasítás volt. Bármit is tudtak meg a

fogolytól a parancsnok semmit sem árult el neki.

– Garos! – Selmena hangja kitépte saját gondolataiból.

Pislogva nézett le az előtte álló hercegnőre, akinek tekintete az arcába fúródott.

– Felség? – szólalt meg Garos.

Selmena végignézett rajta.

– A herceg kíváncsi volna, milyen az élet a szigeten – felelt a hercegnő.

Garos megköszörülte a torkát. A hercegnő arcából egyértelműen látta, hogy teljesen más

ok miatt kiáltott rá.

– A Birodalom Kardjai között élni nem volt épp élvezetes – mosolygott Garos a hercegre.

– Napjaink többségében egy kiképző mellett voltunk, aki mindent elkövetett, hogy

megkeserítse az életünket. Legalábbis kezdetben mind ezt éreztük. Megtanítottak minket

harcolni, megismertük a Kardok történelmét és létezésének céljait. Rengeteg próba elé

állítottak minket, ami végül azokká kovácsolt minket, akik ma vagyunk.

A fiú acélkék tekintete érdeklődve csillogott miközben őt hallgatta.

– Csupán ennyi? – lepődött meg Selmena. – Kínoztak titeket, míg végül legyőzhetetlenné

váltatok?

– Közel sem vagyunk legyőzhetetlenek – felelte Garos.

– Láttam, amint harcolni és varázsolni is tudsz.

– Az én esetem más – mosolygott Garos. – Kivételesen erős mágikus képességem volt, ami

alapján rég varázslóvá kellett volna képezni, de valamiért nem jelent meg mindeddig.

Másfelől fegyverforgatásban is jeleskedtem, ezért én két kiképzésen mentem keresztül. A

Kardok között vannak fegyverforgatók, alkimisták, mesterlövészek és igézők. Én egy ötödik

típusba tartozom a harcos igézők közé, akikből a Kardok történelmében csupán néhány volt.

A kis herceg tekintete még csillogóbbá vált, és Selmena is meglepettnek tűnt.

– Tehát valóban kivételes vagy még a Kardok között is – jegyezte meg a hercegnő.

– Talán – hagyta rá Garos. – Ám jelenleg nem sokat segít.

Selmena nem válaszolt. Tekintete az öccsére vándorolt jelezve Garosnak, hogy ne

beszéljen többet. A hercegnő mindent elkövetett, hogy megfeledkeztesse testvérét az akkor

történtekről, ám ahogy a napok múltak és a szüleik nem tértek vissza lassan maguknak kellett

cselekedni, és gondoskodni bátyjuk utolsó útjáról.

– Nos, kis felség, szeretnél még hallani valamiről? – mosolygott rá Garos.

– Mesélnél a szülőhelyedről? – szólalt meg a herceg. – Sosem jártam még Vliengardban.

Azt mondják Verwalden erdejénél nincs varázslatosabb.

Garos nyelt egyet. Még ő maga sem járt soha Verwaldenben sőt még Siligen határait se

nagyon hagyta el. Ám Garos Yalein, ahogy mindenki ismeri Vliengardból származott, ahol

mindenki vetett legalább egy kósza pillantást a legendás erdőre.

– Magam is csak távolról láttam – felelte. – De… valóban varázslatos látvány. Hatalmas

fáihoz hasonlót sehol sem találni a birodalomban. Az egész olyan… ősi, mintha nem ahhoz a

világhoz tartozna, amiben élünk.

Egyre mélyebbre és mélyebbre, nemde?

Priya hangja vádlón csengett a fejében.

Mi mást tehetnék?

Ne feledd, hogy látom a gondolataidat. Pontosan tudom, hogy nem akarod ezt tovább

csinálni, de nem tudod, miképp tehetnél másképp.

Ha mindezt tudod, akkor miért kínzol folyamatosan?

Priya felhorkantott, és felszállt a válláról.

A nap végével visszakísérte Oliver herceget a szállására, majd Selmenával együtt

visszaindultak a hercegnő lakosztálya felé. Mikor épp távozni készült a hercegnő megállította.

– A fivérem... nem várhatunk tovább a temetéssel – szólalt meg érzelemmentes hangon. –

Holnap parancsba adom, hogy készüljenek elő a temetéssel.

– Azt hiszem, ez a megfelelő döntés – bólintott Garos.

– Mivel a szüleim nem lesznek itt – folytatta. – Azt akarom, hogy ott állj mellettem.

Ez meglepte Garost, de eszébe sem jutott ellenkezni.

– Ahogy óhajtod – hajtott fejet.

Selmena keserűen elmosolyodott.

– Köszönöm.

A hercegnő azzal becsukta az ajtót magában hagyva Garost a folyosón.

Elképzelni sem tudom a poklot, amibe került. Megadhatom neki, amit akar, vagy csak hiú

reményekkel éltetem?

Megrázta a fejét. Felesleges volt ezen gondolkodnia. Bármi is fog történni ő mindent el fog

követni, hogy pontot tegyen ennek az egésznek a végére.

A szobájába visszatérve Priya figyelemre sem méltatta, inkább visszatért a könyvhöz, amit

már legalább háromszor elolvasott. Minden alkalommal alaposabban olvasta el, de minden

alkalommal ugyanaz volt az eredménye. Nem talált semmit, amivel kiszabadíthatnák

Tiriavelt.

Garos vetett egy pillantást az éjjeliszekrényen álló szoborra, és mint minden alkalommal

most is összeszorult a szíve, ha arra gondolt, milyen élete lehet Tiriavelnek abban az apró

szoborban. Vajon érzékeli a körülötte zajló világot? Remélte, hogy csak álmodik, és amikor

kiszabadul olyan lesz számára, mintha egy kellemes álomból ébredne fel.

Felsóhajtott, levetette zubbonyát, és hanyatt dőlt az ágyon. A Selmena mellett töltött idő

nehezebb volt, mint az képzelte. A hercegnő nem volt szeszélyes, nem voltak képtelen kérései

és nem is játszotta el a felsőbbrendűt. Sokkal inkább volt egy törött edény, amiből lassan

minden elszivárgott. Ezt pedig sokkal nehezebb volt végignézni, mint az képzelte. A szülei,

akiknek mellette kellett volna lenniük, ki tudja hol voltak, vagy mi történt velük. Talán a

támadás őket is elérte, és Selmena teljesen egyedül maradt az öccsével, aki az egyetlen

fénysugár volt jelenleg az életében.

Ő pedig nem volt több egy harcosnál, akit mellésodort az élet. Ha egyszer megtalálja,

amiért jött, és lezárja az egészet, akkor Gelford bizonyára visszarendeli őt Theros-szigetre, és

sosem találkozik újra a hercegnővel. Ő mindezt maga mögött fogja tudni, de mi lesz a

hercegnővel? Egymaga lesz egy hercegség élén.

– Mi a fenéért gondolkozok ezen? – morogta. – Bármi is történik vele az nem az én

dolgom.

Priya felkapta fejét, és felnevetett.

– Komolyan úgy gondolod, hogy a hercegnő miatt érzed ezt?

– Pontosan tudom, mit akarsz mondani, és… talán igazad is van, de mit számít ez? –

förmedt rá a tündérre. – Ne hidd, hogy csak engem gyötör a bűntudat. Te sem kíváncsiságból

olvasod el újra és újra azt a könyvet.

– Tudom – bólintott Priya komoran. – Ha megpróbáltam volna segíteni neki, akkor talán…

ostoba képzelgés. Arleng ellen nem tehettem volna semmit.

– Arleng valóban ennyire erős? – kérdezte Garos. – Ott volt az a kígyó is…

– Arleng számára az Erdő Őre nem volna több egy hangyánál.

Garos megborzongott a tündér válaszára. Az a kígyó teljesen ledermesztette, a tekintete

előtt nem érezte magát többnek egy homokszemnél, mégis Arleng számára nem volt több egy

rovarnál? Belegondolni is félelmetes volt, mire képes az a nő. Neki pedig sikerült az

ellenségévé tennie. Hálás volt, hogy egy világ választotta el tőle.

– Azt mondtad, miután visszajöttünk, hogy az az erő, ami akkor felébredt bennem képes

lett volna feltartani őt. Ez hogy lehetséges?

– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Priya. – A tény, hogy képes voltál megküzdeni egy

tucatnyi tündérrel önmagában ijesztő volt, ám ha tovább folytatódott volna a harc biztos

vagyok benne, hogy kivétel nélkül megölted volna őket, ahogy Obelost is.

– Tehát, ha sikerülne megfejteni, mi okozta azt az erőt, akkor esetleg én magam is képes

lennék kiszabadítani Tiriavelt?

– Ez többször is eszembe jutott már – felelte a tündér. – Ám egyikünk sem tudja, mi okozta

azt, vagy hogyan lehetne ismét előhívni. Talán csak pillanatnyi erőnövekedés volt, egy

mágikus lökés, ami a haraggal együtt a felszínre tört.

Garos örömtelenül nevetett fel.

– Én magam lehetek a kulcs a kiszabadításához, és mégsem tehetek semmit. Mennyire…

szánalmas vagyok.

Másnap reggel a hercegnőt egyedül találta a szállásán. Amikor fivére nem volt jelen

visszazuhant a szakadékba, ahonnan úgy érezte nem létezik kiút. Garos nem nézett rá

közvetlenül. Hangtalan léptekkel közeledett felé, és egy egyszerű mozdulattal leemelte az

asztalról a borospalackot.

– Erre nincs szükség – jegyezte meg.

Selmena felnézett rá. Tekintetében nem látott haragot, meglepődést. Csupán a magány és

fájdalom tükröződött vissza a smaragd szemekből.

– Miért? – kérdezte elhaló hangon.

Garos nem értette, mire kíváncsi. A palackot a kezében tartva várakozott, de Selmena nem

mondott többet. Garos tudta, neki kell megtennie az első lépést, de nem tudta, mi volna az.

Végül felsóhajtott, és leült a lánnyal szemben.

Selmena végül ránézett, és egy szempillantással később megváltozott a tekintete, és égő

haragot látott benne. Olyan perzselő és megsemmisítő volt, hogy a férfi hátrahőkölt.

– Meg kell halniuk, Garos – közölte a lány hideg hangon. – Azt akarom, hogy

szenvedjenek.

Garos keserűen elmosolyodott, és bátorítón érintette meg a lány kezét. Selmena

összerezzent a váratlan érintéstől, de nem húzódott el.

– Meg fognak fizetni, de most fontosabb dologgal kell foglalkoznod – felelt halkan. – A

bátyádat el kell temetned… tudom, hogy ez nehéz, de meg kell történnie, és csakis te teheted

meg.

– Tudom. – A lány hangja elhaló volt, mintha csak egy lágy szellő volna a tomboló

viharban. – De… képtelen vagyok megtenni. Úgy érzem, hogy… ha végső búcsút intek tőle,

és eltemetik a kriptába, akkor mindez…

– Véglegessé válik – felelte Garos. – Sajnálom, de… a bátyádat semmi sem hozza vissza,

de az emléke ott lesz melletted. Talán a kriptában fog nyugodni, de mindaddig melletted lesz,

amíg emlékezni fogsz rá, és úgy élsz, ahogy azt ő is akarta volna. Megmentette az életed, nem

törődve azzal, hogy mindez a sajátjába kerül. Azt gondolom, hogy ez önmagában is arra kell

ösztönözzön, hogy élj tovább, mert a sajátod mellett most már az övét is neked kell élned.

Megörökölted az életét.

– Én… én nem akartam ezt!

– Tudom – szorította meg bátorítóan a kezét. – Ám nincs más lehetőséged, mint elfogadni.

Ihatsz, megfeledkezhetsz egy időre a fájdalomtól, de végül csak egy újabb sötét verembe

taszítod magad vele.

Letette az üveget az asztalra.

– Én csupán a testőröd vagyok. Nem mondhatom meg, mit tegyél, miképpen éld az életed.

Nem tudom, mit jelent elveszteni egy testvért, így nem hazudhatom, hogy tudom, mit érzel

most. Csakis te lehetsz tisztában az érzéseiddel, és magadnak kell túltenned magad mindezen,

de ha szükséged van rá, ha azt akarod, hogy valaki csendben végighallgassa, amit mondani

akarsz, ha szükséged van valakire, akire rázúdíthatod a mérgedet, akkor én itt vagyok. Nem

foglak elítélni, nem foglak üres szavakkal bíztatni, de meg foglak hallgatni, és megteszek

mindent, hogy segítsek átvészelni mindezt.

Selmena ránézett könnyes tekintetével. Ajkai remegtek, az egész teste reszketett, mintha

kint állna a hideg hóesésben.

– Én… k-köszönöm.

Garos elmosolyodott, elengedte a kezét, és hátradőlt a székben. Selmena továbbra is őt

nézte, mint aki igyekszik feldolgozni az imént hallottakat. Garos maga sem értette, honnan

jöttek azok a szavak, csak abban volt biztos, hogy minden egyes mondatot komolyan gondolt.

Hosszú csend telepedett kettejük közé, amit végül Selmena tört meg. Keze finoman

rákulcsolódott a borosüveg szájára, és Garos biztos volt benne, hogy belekortyol, ám

legnagyobb meglepetésére a hercegnő egy könnyed mozdulattal kihajította az ablakon.

– Remélhetőleg senki sincs most az ablak alatt – jegyezte meg Garos.

Selmena válaszképp felnevetett.

– Ezentúl, ha bort látsz a szobámba gondolkodás nélkül hajítsd ki az ablakon.

– Hm, kár volna érte – felelte Garos szórakozottan. – Úgy hallottam a Siligeni borok

igazán fenségesek. Azt hiszem, inkább magammal viszem.

Selmena elképedve meredt rá, mire Garos szélesen elmosolyodott.

– Nos, nekem nincsenek gondjaim a borral.

Legalábbis már nincsenek.

– Nem – közölte Selmena határozottan. – Amennyiben az úrnő megtartóztatja magát úgy a

Pallosának is azt kell tennie.

Garos nem felelt. Tekintete elidőzött a hercegnő arcán, aki úgy tűnt végre maga mögött

hagyta bánatát. Valószínűleg ez közel sem lesz tartós, de Garos nem bánta. Mindaddig, amíg

legalább csak egy kis ideig sikerült eloszlatni a sötét felhőt a lány feje fölül ő maga elégedett

volt.

Selmena végül felállt, és intett, hogy kövesse. Garos engedelmesen haladt a lány

nyomában. A hercegnő nem szólt egy szót sem, miközben átvágtak a palota termein és

folyosóin, míg elérték a központi csarnokot. Selmena kilépett a vaskos ajtón, és mély levegőt

vett. Előtte a város hatalmas körvonalai rajzolódtak ki. A több százezres város épületek

végelláthatatlan erdejére hasonlított. Garos kérdőn várta, hogy a hercegnő megszólaljon, de

Selmena egyetlen szó nélkül elindult a simára csiszolt kőlapokból álló úton, ami az tíz láb

magas fal felé vezetett.

Garos értetlenül követte őt. Az őrök és szolgálók, mind mélyen meghajoltak, amint

megpillantották a hercegnőt, ő pedig kedves mosollyal viszonozta.

– Megtudhatnám, hová megyünk? – kérdezte Garos.

– Azt mondtad, ideje tovább lépnem – felelte Selmena. – Ehhez azonban előtte még meg

kell tennem valamit.

Garos megértette, mire gondolt a hercegnő. A kriptába mennek, ahol búcsút vehet

bátyjától, és örök nyugalomra helyezheti őt.

– Ha el akarsz köszönni tőle, akkor… nem kellene Oliver herceget is magaddal vinned?

– Nem – rázta meg a fejét. – Az öcsémnek fogalma sincs, mi folyik most körülötte. Csakis

azt érti, hogy a bátyja nem látogatja meg, nem játszik vele. Jobb, ha nem lesz ott, amikor…

eltemetem.

Garos megértőn bólintott.

– A lordok bizonyosan tiszteletüket akarják tenni…

– Úgy nézek ki, mint akit kicsit is érdekel, mit akarnak a lordok? – morgott Selmena. –

Azok nem foglalkoznak mással csak a saját hatalmuk növelésével. A bátyám halála sem jelent

számukra mást csak egy lehetőséget.

Garos sosem fordított túl sok figyelmet a politikának, mégis biztos volt benne, hogy a

hercegnő nem túlozta el. Még az ő érdektelensége sem rejtette el előle teljesen a birodalom

valódi arcát. A hercegségek folyamatos versengése, a folyamatos marakodás, a szövetségek és

hatalmi csoportok, melyek a császár tekintetétől rejtve működtek.

Egy vaskos fehér falhoz érkeztek. Selmena csendben haladt a fal mentén, míg elértek egy

nagyobb kovácsoltvas kapuhoz, aminek tetején két szárnyát kitáró főnix ült. Garos

meglepetésére Adalát és Orgondot is itt találta. Mindketten Selmenához hasonló éjfekete

öltözéket viseltek, és Garos most érezte csak mennyire nem sikerült az alkalomhoz illő ruhát

magára vennie. Díszes vörös-arany zubbonyában egyáltalán nem illett a komor temetőhöz.

– Felség – hajtott fejet Orgond. – Mindent előkészítettem. Már csak felségedre várunk.

– Helyes – felelt Selmena kurtán. – Ne is vesztegessük tovább az időt.

Hangja határozott és érzelemmentes volt, mint aki épp a reggelihez valókat akarná

megbeszélni valakivel, és nem a bátyja temetésére készülne. Ennek ellenére Garos látta az

enyhe remegést, ami végigfutott a hercegnő testén, a végtelen önuralmat, amit a

lovagparancsnok felé mutatott.

Garos szerette volna megnyugtatni őt, elmondani neki, hogy mindez a színjáték felesleges.

Senki sem várja el tőle, hogy egy erős érzelemmentes nőként nézzen szembe a fivére

halálával. Mégis egyetlen szót sem szólt. Néma árnyékként követte a lány, míg elérték a

hatalmas márványkriptát.

A magas márványépület két oldalát egy-egy főnix őrizte, az ajtó simára csiszolt fa volt.

Selmena közelebb lépett az aranyozott koporsóhoz, és letekintett halott bátyjára. Garos

hátramaradt, és némán figyelte a lányt, amint a könnyeivel küzdött. Két férfi felemelte a

koporsót, és elindultak a kripta mélyére.

Selmena lassan követte őket. Garos hátra akart maradni, de Selmena egyetlen pillantása

elég volt, hogy meggondolja magát.

– Parancsnok – fordult Orgondhoz. – Remélem, csatlakozik hozzám egy pohár borhoz a

temetés után. Van néhány ügy, amiről beszélnünk kell.

Orgond cseppet sem tűnt meglepettnek. Kifejezéstelen arccal bólintott, majd ő és Adala

elindultak vissza a palotához.

Garos lassan követte a hercegnőt, aki bátyja gondosan megmunkált márványszobra előtt

állt. Garos egy intéssel elküldte a két férfit. Selmena némán állt a szobor előtt. Tekintete

ködös volt, teste remegett.

Garos mellélépett, és gyengéden megérintette a karját.

– Nem kell aggódnod – mondta halkan. – Már elmentek. Nem kell továbbra is tettetned,

hogy jól vagy. Add ki magadból a bánatot, a könnyeket... mindent, amit képtelen vagy tovább

magadban tartani. Nem kell az erős hercegnőnek lenned, idelent lehetsz a gyászoló, szomorú

húg, aki elvesztette szeretett bátyját. Senki sem fog zavarni. Odakint megvárlak, maradj csak,

ameddig akarsz.

Egy kendőt vett elő, és megtörölte a lány véres kezét. A sebeket saját körme okozta,

miközben minden erejét összeszedve a saját húsába mélyesztette bele, hogy senki még az

istenek se láthassák, hogy mennyire szenved valójában.

Mikor épp indulni készült Selmena elkapta a karját, és kérlelő tekintettel nézett rá.

– Ne menj – suttogta. – Nem akarok... nem akarok egyedül maradni...

Garos megállt, és visszafordult a szobor felé. Carbo herceg szobra, mintha egyenesen

rámeredt volna, és arra kérné, hogy védje meg a húgát.

Nyugalomban pihenj a túlvilágon, amíg itt vagyok semmi sem éri a hercegnőt. Erre a

szavamat adom.

Selmena feladta a harcot, és felzokogott. Arcát könnyek áztatták. Megragadta Garos karját,

és a férfinek támaszkodva megadta magát a sírásnak. Garos gyengéden átölelte. Percekig

álltak egymásnak támaszkodva, míg Selmena megnyugodott. Csókot lehelt bátyja hideg

mására, majd szorosan Garos mellett maradva tértek vissza a palotába.

32. fejezet

Orgond ígéretéhez híven néhány órával később megérkezett Garos szállására. A temetésen

viselt fekete öltözék volt rajta, de tekintete ezúttal sokkal komorabb volt, mint délután. Garos

befejezte a vacsoráját, és töltött egy pohár bort a parancsnoknak.

– Köszönöm, nincs rá szükségem – felelt a parancsnok. – Azt hiszem, tudom, miért akartál

beszélni velem, így meg is kíméllek a kérdésektől. A fogoly nekünk sem mondott semmit, és

a másik két parancsnok továbbra sem akar hallani arról, hogy kívülállók kérdezzék ki.

– Kívülállók? – lepődött meg Garos. – A Birodalom Kardjai vagyunk. Ugyanannyira

tartozunk Siligenhez, mint bármely más hercegséghez. A császár személyes hadserege

vagyunk.

– Feralm és Anastasia mások, mint te vagy én – felelte Orgond. – Őket a hercegség jóléte

mellett saját büszkeségük is hajtja. Támadás érte a hercegi családot a palotában, ahol a

legkiválóbb lovagokból álló palotaőrség védelmezte őket. Többségük halott, és egy alig húsz

éves Kard mentette meg őket. Te mit éreznél a helyükben?

– Hálát, amiért nem ölték meg a teljes hercegi családot – felelte Garos.

– Valóban egy kicsit sem éreznéd azt, hogy csorba esett a becsületeden?

– Természetesen dühös lennék, amiért az embereim nem tudták megvédeni a hercegi

családot, de a legfontosabb, hogy életben maradtak. Mindegy, miképp érjük el a célt csak az a

fontos, hogy elérjük.

– Dicséretes meglátás, de… nem tehetünk semmit – kortyolt bele a borba Orgond. –

Egymagam nem engedélyezhetem, hogy belépjetek a börtönbe. Amint a herceg visszatért az

engedélyével kikérdezhetitek a foglyot.

– Ha visszatérnek – felelte Garos. – Van bármi hír a lovagokról, akik értük mentek?

– Semmi, de ők a legjobbak.

– A palotaőrök is azok voltak, nem? – mondta Garos szárazon.

Orgond tekintete megkeményedett egy pillanatra.

– A támadás váratlanul ért mindenkit, de ez nem jelenti azt, hogy a lovagjaim

alkalmatlanok lennének!

– Bocsáss meg, ha megsértettelek – felelte Garos nyugodtan. – Csupán arra céloztam, hogy

bármi megeshet, és nekünk minden lehetőségre fel kell készülnünk.

– Nekünk? Azt hittem, csak azokat a gyilkosokat akarod megtalálni, és utána továbbállsz a

szakasszal együtt.

– Kezdetben ezt is akartam tenni, de azóta sok minden megváltozott.

Orgond végignézett rajta, majd tekintete tovább kúszott a lakosztályra.

– Selmena megbízik benned.

– Selmena elsősorban fél – felelte Garos. – Fél, hogy megismétlődhet a támadás.

Orgond körülnézett a lakosztályban mielőtt megszólalt volna.

– Igen, de én ismerem Selmenát. Csak mert fél, nem fogadna maga mellé, nem adta volna

neked ezt a lakosztályt, és tartana közelebb magához bármely más őrnél vagy szolgálónál.

Adala mellett te vagy a legközelebb hozzá.

Garos kezdte sejteni, mire akar kilyukadni a parancsnok, és nagyon nem tetszett neki.

Érezte, amint a haragja lassan a felszínre tör, hogy minden elemésszen.

– Selmena fiatal, gyönyörű és jelenleg bármit képes megtenni, hogy biztonságba érezze

magát – folytatta Orgond. – Ezért, ha...

– Ebből elég! – mennydörgött Garos hangja.

Képtelen volt elhinni, hogy másodszor is képesek megvádolni azzal, hogy visszaélne a

helyzettel és ráerőszakolná magát egy lányra.

– Nem fogom kihasználni, nem fogom megerőszakolni, ha esetleg ettől tartasz!

Agresszív hangjától Orgond megrettent egy pillanatra. Tekintete elkerekedett, amikor

Garos körül felforrósodott a levegő. Garos tekintete izzott a haragtól, és csak nehezen tudta

megállni, hogy ne égesse hamuvá a parancsnokot.

– Fiam, én...

– Tűnés!

Orgond nem ellenkezett. Sietve állt fel, és hagyta el a lakosztályt. Amint elhaltak a léptei

Garos dühösen bokszolt bele az asztalba.

– Mégis minek néznek engem! – üvöltötte. – Egy mocskos állatnak, aki csak arra vár, hogy

a körmeit belemélyessze egy ártatlan lányba! Mégis... a kurva életbe!

– Garos – szólalt meg Priya. – Nyugodj meg, a hercegnő...

– Nem érdekel! Azt hittem, az anyám gyűlöl, és ezért találta ki, hogy... de most Orgond is

meggyanúsít ezzel. Valóban... ilyen embernek tűnök?

– Garos, nem tudom, anyád miért tette, de a parancsnok csupán aggódik – próbálta Priya

megnyugtatni. – A hercegnő valóban sebezhető. Te magad láthatod minden alkalommal,

amikor mellette vagy, és valóban túl gyorsan a közelébe kerültél. Orgond nem ismer téged,

nem tudhatja, mi jár a fejedben.

Garos kezébe vette a borosüveget, és egyetlen korttyal majdnem az egészet eltűntette.

Nem tart szörnyetegnek, csak aggódik a hercegnő biztonságáért.

Erre Garos nem mondott semmit. A haragja mögött ő maga is megértette a

lovagparancsnok érzéseit. Ha ő lenne a helyében, valószínűleg ő maga is gyanakodna. Alig

telt el egy hét, és Selmena máris az ő vállán sírta el a bánatát, rátámaszkodva igyekezte túlélni

a jelenlegi kétségbeesett helyzetet. Olyan hirtelen vált idegenből egy fontos védelmező

pillérré, hogy ő maga sem volt biztos benne, helyes-e, amit tesz. Mégis az elképzelése, hogy

kihasználná a hercegnő pillanatnyi gyengeségét undorral töltötte el. Nem is beszélve arról,

hogy azzal nyomban aláírná a halálos ítéletét. Meghalni pedig egyáltalán nem volt kedve.

Reggel karikás szemmel jelent meg Selmena előtt. Egész éjjel egy percet sem aludt,

mindvégig azon gondolkodott miképpen tudna megfelelő távolságban maradni a hercegnőtől.

Selmena a lakosztályában volt Adala és Oliver herceg társaságában. A hercegnő nyomban

elmosolyodott, amint meglátta őt, és Garos fejében megjelentek Orgond figyelmeztető szavai.

Komolyan amiatt a vénember miatt fogsz elhidegülni tőle?

Garos nem felelt Priya vádaskodására. Halványan viszonozta a hercegnő üdvözlését, és

elfoglalta megszokott helyét a lakosztály sarkában, ahol könnyedén szemmel tarthatta a

szobát, és szükség esetén villámgyorsan cselekedhetett.

Néhány óra telt csupán el, amikor váratlanul Selmena egyik udvarhölgye esett be a

lakosztályba. A fiatal lány vonzó sötétvörös ruhát viselt, arca napbarnított volt, haja pedig

hullámos ébenfekete. Tekintete sötét volt, mint az éjszaka. Kipirosodott arccal kapkodott

levegő után. Selmena amint észrevette barátságos mosoly jelent meg az arcán.

– Mi történt, Layla? – kérdezte.

– A… a herceg és a hercegasszony… visszatértek.

Selmena nyomban felpattan a székről, és az erkélyhez sietett. Felkiáltott örömében, amint

megpillantott a visszatérő lovagok élén haladó szüleit.

Garos megkönnyebbülten sóhajtott fel. Úgy érezte egy hatalmas kő esett le a szívéről. Nem

tudta, mivel csillapíthatta volna a mérhetetlen gyászt és ürességet, ha a hercegnő szülei

meghaltak.

Selmena mellett nyomban ott termett öccse is, aki bátran utat engedve könnyeinek sírva

nézte a lovasokat.

Garos kettejüket figyelve csakis arra bírt gondolni, hogy a herceg visszatérésével minden

rendben lesz, és nem kell továbbra is Selmena lelki állapota miatt aggódnia. Ezzel pedig

megtarthatja a szükséges távolságot, ami Orgondot is elégedettséggel töltheti majd el.

– Felség, ha óhajtja, odalent fogadhatjuk őket – vetette fel Garos.

Selmena nyomban bólintott, és kisöccsét kézen fogva kisietett a szobából. Garos

mosolyogva eredt utánuk. Ebben a pillanatban Selmena gondtalan fiatal lánynak tűnt, aki

hosszú idő után először őszintén mosolygott.

Mire leértek a hercegi pár az előcsarnokban volt. Omara Vermillion herceg tekintete

idegesen járta be a csarnokot. Magas, vékony férfi volt, haja Selmenához hasonló aranyszőke,

tekintete azonban sötétkék volt, mint az éjszakai ég. Mellette Ilereen hercegné nyomban

észrevette Selmenát, és könnyek jelentek meg fenyőzöld tekintetében. A hercegnét látva

Garos nyomban megértette kitől örökölte a hercegnő földöntúli szépségét. Anyja ugyan már

betöltötte a negyvenet, de lélegzetállító volt sötétarany hajával, tökéletes arcával.

– Selmena, Oliver – karjai közé zárta gyermekeit, majd tekintete egy pillanatra találkozott

Garoséval. – Te vagy a Kard, aki megmentette őket?

– Igen, felség – hajtott fejet Garos. – A nevem Garos Yaelin, A Birodalom Kardjainak

szakaszparancsnoka.

Ilereen hálás tekintettel nézett rá, majd figyelme nyomban visszatért a gyermekeihez.

Omara tekintete tovább időzött Garoson.

– Holnap reggel várlak a dolgozószobában – szólalt meg. – Van néhány dolog, amiről

beszélnünk kell.

– Értettem, felség.

– Most elmehetsz – folytatta Omara. – Egyedül akarjuk eltölteni ezt a napot.

Garos megértőn bólintott, és elindult a város felé. Jó ideje nem találkozott már a társaival,

és most, hogy a herceg visszatért a segítségével végre megtehetik a lépéseiket a fogoly

kikérdezése felé.

Társait ezúttal az árvaháznál találta. Meglepő volt látni a harcra képzett férfiakat és nőket

gyerekekkel együtt látni. Szakasza örömmel játszott az árvákkal. Faar a nyakába kapva őket

szaladt az udvaron, Ayla egy fiatal lányt lőni tanított, Liliána mesélt nekik, míg Aori apró

igézésekkel szórakoztatta a lenyűgözött gyerekeket. Egyedül Nathaniel maradt ki, aki inkább

egy könyvet olvasott az egyik fa alatt.

Garos hangtalanul sétált oda mellé, és nem törődve remekbeszabott zubbonyával ledőlt a

fűbe. Nathaniel felpillantott a könyvből, és halkan felsóhajtott.

– Már azt hittem, mostantól minden időd a hercegnővel fogod tölteni – jegyezte meg.

– Nos, nem mintha ti a gyilkosok után kutatnátok – felelte szórakozottan.

– Nehéz nyomok nélkül keresni – felelte Nathaniel nyugodtan.

– A herceg visszatért – mondta Garos miközben elfogadta az egyik kislánytól a kupa vizet.

– Holnap reggel beszélni akar velem. Akkor megkérem, engedélyezze a fogoly kihallgatását.

– Mostanra valószínűleg az információi teljesen idejétmúltak lesznek – sóhajtott Nathaniel.

– A társai már minden nyomot eltűntettek.

Garos komoran sóhajtott.

– A varázslónővel felboncoltuk az egyik őrültet.

Nathaniel azonnal letette a könyvet, és kérdőn pillantott barátjára.

– Találtatok valamit?

– Merrin szerint a szervei rendben vannak, de az agyában megtaláltam azt a jelet, amit a

nyomornegyedben.

– Tehát mégiscsak valamiféle mágia okozza ezt. A varázslónő nem tudta megmondani,

miféle varázslat?

– A jelnek nincs mágikus ereje. Bizonyos, hogy mágia okozta, de még ő sem tudja

megmondani miféle.

– Tehát az a nyom is zsákutca – sóhajtott Nathaniel. – Egyszer igazán hozhatnál valami jó

hírt is.

– Ha a társaihoz nem is vezet el a fogoly talán tudja, mit tett velük az a varázsló – mondta

Garos komoran.

– Talán, bár nem értem a lovagok gondolkodását. Teljesen mellőzik a logikát és mégis

miért? A becsületük és önérzetük miatt? Ezek nem valók parancsnoknak, ki kéne dobni

mindkettőt.

– Az a kettő legalább nem hiszi azt, hogy csak azért vagyok a hercegnő mellett, mert meg

akarom fektetni.

Nathaniel hangosan felnevetett.

– Ezt mondta Orgond?

– Célzott rá.

– Hát, senki sem hibáztatna érte…

Garos beleöklözött barátja oldalába.

– Ez cseppet sem vicces. Viszont a lovagoktól nem várhatunk semmit. Úgy tesznek,

mintha segítenének, de valójában inkább csak visszafognak.

Liliána jelent meg, és csatlakozott hozzájuk. Mellette Garos meglepetésére Mina is

megjelent, aki kirívó vörös ruháját egyszerű sötétzöldre cserélte. Az elmúlt idő kedvező volt

számára, sápadt, sovány arca teltebb lett. Szemeiből eltűnt a kétségbeesés átadva helyét a

békés nyugalomnak.

– Azt hiszem, máshonnan is segítséget kérhetsz – jegyezte meg Mina.

Garos kérdőn nézett a lányra. Nem is sejtette, hogy azóta Mina megpróbált a segítségükre

lenni, és két társa arckifejezéséből ítélve ők sem tudtak róla.

– Mióta letelepedtünk itt a Kolduskirály több alkalommal is itt járt az embereivel –

magyarázta Mina. – Segítséget ajánlott nekünk, amit el is fogadtam.

– Úgy sejtem a papnők nem örülnek ennek a döntésnek – jegyezte meg Garos. – A

Kolduskirály levelében azt írta, nem akarja lángokban látni a várost, de miután a támadás a

palotát érte azt hittem, hogy nem akar belekeveredni.

– Nos, biztos vagyok benne, hogy a kellő fizetségért cserébe segíteni fog. – Mina szélesen

elmosolyodott. – A Kolduskirálynak nagyravágyó tervei vannak. Biztos vagyok benne, hogy

egy kölcsönös segítségen alapuló megállapodást nem utasítana vissza.

Garos elgondolkodott a lány szavain. Volt igazság Mina meglátásában. A Kolduskirály

egyszer már segítségére volt, igaz akkor bizonyára még nem sejtette miféle következménnyel

is jár az útja a nyomornegyedbe. Ő maga még sosem találkozott a vele, így nem tudta

megítélni, miféle ember lehet, és milyen fizetségért lenne hajlandó segítő jobbot nyújtani

nekik.

– Rendben – bólintott Garos. – Beszélj meg vele egy találkozót.

Mina bólintott, és mosolyogva tért vissza a gyerekekhez.

– Nathaniel, megbízhatunk benne? – fordult barátjához.

– Annak ellenére, hogy koldusoknak és verőembereknek parancsol becsületes embernek

tűnt – felelte. – Már amennyire ez egy bűnözőtől lehetséges.

Garos is ettől tartott. A felszínen becsületes, de talán mindez egy álca, és ha elérkezik a

megfelelő alkalom, akkor egy kést döf a hátukba. Nem szívesen vállalt volna efféle

kockázatot, de nem volt más választásuk.

– Csak nem olyan bolond, hogy a történtek után megpróbáljon megölni – jegyezte meg. –

Pontosan tudja, mire vagyok képes.

Határozott hangon mondta, de valójában nem akarta megismételni a nyomornegyedben

történteket. Akkor a dühe teljesen eluralkodott rajta, és képtelen volt tisztán gondolkodni.

Ezúttal azonban megfontoltan akart cselekedni nem pedig fejjel szaladni a falnak.

Egész nap odakint maradt, és társaival együtt a gyerekeket szórakoztatta. Mikor a nap

lement, és Mina az utolsó fiút is ágyba dugta visszaindultak a fogadó felé. Garos nem tartott

velük. Reggel találkozni fog Siligen uralkodójával. Nem engedhette meg magának, hogy

másnaposan és fáradtan jelenjen meg előtte.

Másnap reggel feszülten közelítette meg a herceg dolgozószobáját. A palota legfelső

szintjén volt az északnyugati szárnyban. Adala készséggel vezette le Garost az ajtóhoz, majd

egy mosollyal bólintott.

– Nem kell aggódnod – nyugtatta meg Adala. – A herceg hálás ember, és azzal, hogy

megmentetted a lányát adósoddá tetted.

Garos bizonytalanul bólintott, és kettőt kopogott a vaskos faajtón.

– Gyere be – hallotta a herceg hangját.

Garos benyitott az ajtón. Egy könyvekkel és tekercsekkel telezsúfolt szobába lépett be. A

herceg dolgozószobája majdnem Alaran szállásának tökéletes mása volt. Egy hatalmas asztal

állt középen, amin számtalan vaskos kötet sorakozott. Garos felismert néhányat. Többsége

történelmi mű volt. Omara úgy tűnt kedvelte a Birodalom, de különösen Siligen és a

kontinens északi területeinek történelmét. Garos több kötetet is látott, ami Torovról írt.

Bizonyára hasznára válik az embernek, ha ismei egy idegen föld történelmét, és az ott élők

gondolatait.

Megpillantotta Omarát, aki egy kisebb íróasztal mögött ült egy kristálylámpás fehér

fényében. Annak ellenére, hogy a háta mögött egy négy láb átmérőjű kör ablak volt mégsem

jött be elegendő fény.

A férfi tekintete rászegeződött, amint egy kristálykupát emelt a szájához.

– Gyere közelebb.

Garos engedelmesen az asztal elé lépett, és megpróbált a lehető legmagabiztosabban állni a

férfi előtt, aki a birodalom negyedik legnagyobb hatalmú embere.

– Először is hálás vagyok, amiért megmentetted a gyermekeimet – pillantott rá Omara. –

Belegondolni is rémes, mi történ volna, ha mindhárman odavesznek.

– Köszönöm, felség, de csak azt tettem, ami a kötelességem – hajtott fejet Garos.

– Selmena jól választott – folytatta a herceg. – Már látom, miért tűr meg maga mellett,

mikor a lovagjaimat rendre kicselezte vagy elküldte. Te akkor sem hagynád ott, ha

megfenyegetne.

– Nem, felség.

– Miért akarod ilyen vehemensen megvédeni? – érdeklődött a herceg.

Garos felsóhajtott. Nagyon remélte, hogy nem fogja a herceg is megvádolni azzal, hogy ki

akarja használni a lányát.

– Amikor megláttam az orgyilkos előtt könnyezve miközben egy kést szorítottak a

torkához… a húgom jutott eszembe. A hercegnő rémült volt, rettegett és úgy éreztem meg

kell védenem. Utána kinevezett testőrének, ami váratlanul ért, de a vele töltött idő alatt azt

hiszem, részben a húgomat láttam benne, akit el kellett hagynom.

– Tehát a testvéredet látod benne, és nem Siligen hercegnőjét?

– Ő Siligen hercegnője, de nem azért fogom megvédeni, mert egy főnemes, hanem mert

azt akarok tenni. Megtört, fél és ha a jelenlétemmel segíthetek ezen, akkor megteszem.

Omara kissé meglepve nézett végig rajta, majd belekortyolt a borba.

– Örömmel hallom, de nem csak a köszönetemet vagy Selmena biztonságát akarom

megbeszélni veled. Van egy másik legalább ilyen fontos ügy, amit meg kell oldanunk.

Megtámadták a Főnixpalotát, amire mindeddig sosem volt még példa a hercegség

történetében. Meg kell tudnom, ki és ami fontosabb hogyan volt képes egy őrültekből álló

sereggel olyan közel jutni a családom kivégzéséhez.

– Magam is erre keresem a választ – felelte Garos. – Az őrülteket követve jutottam el

Siligenre.

– Igen, Orgond említette, hogy utánuk nyomoztál, de a támadásig ő sem nagyon hitt neked,

ami nem meglepő. Először is mondj el mindent, amit tudsz. Egyetlen árva részletet se hagyj

ki,

– Ahogy felséged óhajtja.

Mindent elmondott, ami csak történt vele mióta elhagyta Theros-szigetet. Omara

figyelmesen hallgatta minden szavát. Tekintete elsötétült, amikor rátért Lorvan árulására, a

fájdalmat nem ismerő harcosokat kétkedve fogadta, de nem mondott semmit. Miután Garos a

végére ért a herceg felsóhajtott.

– A történeted egészen hihetetlen – szólalt meg a herceg. – Egy nemesem falukat

kínoztatott meg és rabolta el a nőit. Ha tudtam volna jóval hamarabb véget vetek neki.

– Lorvan egy féreg volt, aki megkapta, amit érdemelt – felelte. – Jelenleg az a fontos, hogy

megállítsuk azt, aki a palotába küldte őket.

Omara egyetértőn bólintott.

– A történeted alapján nem kerültél közelebb a megoldáshoz.

– Nos, a lovagparancsnokok mindent megtesznek, hogy az utunkba álljanak, felség.

– Túl sokra tartják saját szerepüket, de nem kell aggódnod miattuk. Írok egy parancsot,

mellyel szabadon járhatsz a városban. Elég csak felmutatnod, és mindenki még a

parancsnokok is engedelmeskedni fognak.

– Köszönöm, felség.

– Cserébe meg kell találnod a felelősöket, és meg kell védened a lányomat.

– Ez csak természetes, felség – hajtott fejt Garos.

.

33. fejezet

Omara egy pillanat alatt megírta neki az engedélyt, ami alapján szabadon járhatott az egész

városban. Amint átvette azonnal a fogadóba indult a társaiért. Egyikük sem kérdezett semmit,

amikor megjelent, és magával hívta őket.

A lovagok erődjéhez érve két páncélos férfi állta útjukat. Metsző tekintetük alaposan

végigmérte őket. Megszorították lándzsájukat. Szemmel láthatóan eszük ágában nem volt

beengedni őket.

– Beszélnünk kell a parancsnokokkal – szólalt meg Garos.

A két őr nem mozdult. Tekintetük nem vették le Garos fegyverzetéről. Garos benyúlt a

kabátjába, és előhúzta a hercegi pecséttel ellátott parancsot, és mosolyogva nyújtotta át a két

őrnek. Amint megpillantották a hercegi pecsétet tehetetlenül pillantottak egymásra, majd

félreálltak az útjukból. Garos elégedett mosollyal az arcán haladt el mellettük.

Váratlanul megjelent Ormondos és Lajef. Mindkettejük arcáról sütött az értetlen

meglepetés.

– A parancsnok megmondta, hogy…

– Nem számít – szólt közbe Garos. – Közvetlenül a hercegtől kaptam engedélyt a fogoly

kikérdezésére. Vezess oda!

Udvariasan ám ellenvetést nem tűrő hangon beszélt. Ormondos egy pillanatig hezitált,

majd egy gyors bólintást követően jelzett, hogy kövessék.

Csendben haladtak egymás mellett. A folyosón álló lovagok közül többen végigmérték

őket. Egyikük sem volt túl boldog, hogy idegen harcosok járnak kicsiny birodalmukban.

Garos nem foglalkozott velük. Elégedettséget érzett, amiért tények elé állította a lovagokat.

Az ő tétlenségük vezetett oda, hogy hetek elteltével sem tudtak meg semmit a fogolytól.

– Nem tudom, mit vársz attól, hogy magad kérdezed ki – szólalt meg Ormondos. –

Mindent megpróbáltunk, de egyik sem használt. Mindeddig némán ült, mintha beszédre is

képtelen volna.

– Talán mi is eredménytelenek leszünk – felelte Garos. – De olyan messze fogok elmenni

amennyire csak lehetséges. Biztos vagyok benne, hogy megtöröm.

– Kínzás?

– Ha szükséges.

– Garos – szólalt meg Liliána. – Ugye nem…

– Megteszem, ami szükséges – állította meg Garos. – Ha ehhez pedig kínzás kell, akkor azt

fogom tenni.

– Számunkra a kínzás elfogadhatatlan – felelte Ormondos. – Éheztettük pár napig, de

semmit sem használt. Jelenleg annyi ételt kap, ami szükséges a túléléséhez.

Elértek a tömlöchöz, ahol Garos rápillantott a lovagra.

– Melyik cella az?

– A folyosó végén bal oldalon.

– Köszönöm – mondta Garos nyugodtan. – Most elmehetsz.

Ormondos nem mozdult.

– Tudnod kell, hogy Orgond meg akarta tartani a szavát, csak…

– Tudom, a két másik parancsnok többre tartja az egóját, mint a birodalmat – szólt közbe

Garos nem törődve a közelükben lévő lovagokkal. – De mindez nem érdekel. Itt vagyok, meg

tudom, amit akarok és remélem, hogy nem késtünk el vele a parancsnokaid ostobasága miatt.

– Lehetséges, hogy hibát követtek el, de ne képzeld azt, hogy nem törődnek a herceggel.

– Akkor miért nem működtek együtt?

Ormondos nem felelt. Garos felmordult.

– Ha velünk akarsz tartani, akkor készülj fel, hogy esetleg megsérül a lovagi büszkeséged.

Ormondos fogcsikorgatva követte őket. Szemmel láthatóan a büszkeség számára is fontos

volt. Garos nem foglalkozott vele. Jelenleg az volt a legfontosabb, hogy kiszedjen mindent a

férfiból, és remélje, hogy nem késtek el vele.

Ormondos kinyitotta a cella ajtaját, ami egy szűkős alig hat láb átmérőjű kockába vezette

őket. A priccsen egy koszos rongyokat viselő férfi feküdt. Amint meghallotta a vas

csikorgását felkapta a fejét, és meglepetten látta, hogy ezúttal nem lovagok érkeztek hozzá.

Nyomban megtalálta Garost, és tekintete sötéten villant meg.

– Oh, hát emlékszel rám – mosolygott Garos. – Sok ideje nem találkoztunk.

A férfi egyre dühösebb lett, de nem szólt egy szót sem. Garos farkas vigyorral az arcán állt

meg előtte. Tekintete bejárta a cellát.

– Elég vacak helyen tartanak, de legalább te életben vagy.

Garos kárörvendőn felnevetett. A fogoly tekintete minden szívdobbanással egyre sötétebbé

vált.

– Miért vagy ilyen dühös? – kérdezte Garos szórakozottan. – Inkább örülhetnél, hogy az

igém csak kiütött, és nem törte el a nyakad, mint a többieknek.

– Most, hogy átestünk a bemutatkozáson válaszolj a kérdéseimre – folytatta Garos ridegen

hangon. – Oh, és jobban teszed, ha válaszolsz. Én nem leszek olyan kedves, mint a lovagok.

A férfit nem hatották meg a szavai. Bizonyára arra gondolt, hogy egy lovag jelenlétében

nem tesz semmit. Ebben a pillanatban Garos egyszerűen tenyere külső felével, ahol az

ujjbütykök között fémszegecsek voltak arcon ütötte. A férfi felkiáltott a meglepő fájdalomtól,

és vért köpött a földre. Nem volt elég erős ütés, Garos nem is számított rá, hogy a férfi

ennyitől megadja magát. Ha így tenne az hatalmas csalódással töltené el a lovagok irányába.

A férfi meglepetten nézett rá, és továbbra is néma maradt.

– Nem kell aggódnod, ez csak bemelegítés volt – folytatta. – Persze, ha már most beszélni

akarsz én nem állítalak meg, de kissé csalódnék a kitartásodban.

A férfi értetlenül nézett rá. A társai is meglepettnek tűntek. A szavait hallgatva azt

hihették, hogy azt akarja, a férfi maradjon csendben ezáltal tovább verheti őt.

A férfi csendben maradt. Garos mosolyogva ütötte meg újra és újra. Könnyed ütések

voltak, nem okozhattak különösebb fájdalmat. Nem is ez volt a célja. Csökkenteni akarta a

férfi mentális védelmét, hogy Priya minimális mágia felhasználásával a fejébe mászhasson.

Felesleges… nem tudok betörni a fejébe.

Ez lehetséges?

Ha kivételesen erős elmével rendelkezik, akkor igen.

Garos ránézett a férfire, akiről több dolog is eszébe jutott, de az erős elme nem volt

közöttük. Felsóhajtott. Úgy tűnt a szokásos módszerrel kell kiszednie belőle, amit tudni akar.

Újra megütötte a férfit, miközben baljával előhúzott egy kést, és markolatig beledöfte a

férfi térdébe. Fájdalmas ordítás rázta meg a cellát.

– Úgy tűnik, mégis tudsz beszélni – jegyezte meg Garos közömbösen.

Társai elképedve néztek rá. Mind tudták, hogy Garos nem fog finomkodni a fogollyal, de

erre egyikük sem számított.

– Ez már elegendő volt, hogy válaszolj a kérdéseimre? – kérdezte Garos, és lassan forgatni

kezdte a pengét.

A férfi fájdalmasan üvöltött.

– Ha nem mondasz semmit, akkor még a végén folytatnom kell, és sajnos örökre

használhatatlanná válik a lábad. Nos, nem mintha olyan sokat használhatnád idebent.

Garos vigyorogva folytatta.

– Elég! – kiáltott a férfi.

Garos várt még pár másodpercet, mielőtt egy mozdulattal kirántotta volna a pengét.

– Halljam, hol rejtőzik a többi gyilkos? – kérdezte.

A férfi fájdalmasan nyögött a térdét szorongatva, amiből egyre több vér folyt ki a cella

sötét köveire. Garos türelmetlenül morgott.

– Ha nem szólalsz meg, ott folytatom, ahol az imént befejeztem.

– Ne! – kiáltott a férfi.

Nagyot nyelt, és remegő ajkakkal lassan és halkan ejtette ki a szavakat.

– A d-déli negyed… egy elhagyatott rak…

Felordított. Nyakán az erek élénkzöld fénnyel ragyogtak fel, és dagadni kezdtek.

Garos!

– Arax! – kiáltott Garos.

A férfi teste felrobbant. A lökéshullám darabjaira törte a priccset és megrepesztette a cella

falát. Garos láthatatlan energiapajzsa majdnem szilánkjaira törött. Ha az utolsó pillanatban

nem tudja aktiválni, akkor a fogollyal együtt ők is meghaltak volna.

– Mi a fenét műveltél?! – kiáltott Ormondos.

– Ez nem én voltam – felelte Garos lassan. – Magam sem értem, mi történhetett. Amint

beszélni próbált a nyaka… mi az ördög lehetet ez.

A férfiből nem maradt több néhány húscafatnál. A teste teljesen megsemmisült. Bármi is

okozta az iménti robbanást alapos munkát végzett a férfi eltűntetésével.

– De legalább megtudtuk, hol vannak a gyilkosok – folytatta Garos. – A déli negyedben

egy elhagyatott raktárban.

Ormondoshoz fordult.

– Orgond tartani fogja a szavát a segítséggel kapcsolatban?

– Természetesen.

– Akkor is, ha a két parancsnok nem ért egyet vele?

– A parancs, amit a herceg adott együttműködésre kötelez minket – morogta Ormondos. –

Akkor is segíteni fogunk, ha a parancsnok előzőleg nem adta volna szavát.

– Rendben – mosolygott Garos. – A lovagok zárják le a déli negyed raktárterületét. A

keresést bízzátok rám, amint megtaláltam őket a társaimmal együtt lecsapunk rájuk.

Ormondos vonakodva bólintott, és Garos társai is meglepettnek tűntek.

– Egymagad fogod felkutatni az egész negyedet? – adott hangot Liliána a kételyeinek. –

Miközben a hercegnőt is védelmezed?

– Emiatt ne aggódj – mosolygott Garos. – Van egy megoldásom, amivel könnyen és

gyorsan megtalálom őket.

Jól sejtem, hogy ez én vagyok?

Igen, örülnék, ha máris hozzá is látnál. Nincs vesztegetni való időnk.

Priya felszállt a válláról, és kirepült a cella rácsain át. Garos pedig szakasza élén hagyta el

a lovagok erődjét. Amint eltávolodtak az erődtől Liliána mogorva arccal állt elé.

– Ti menjetek előre, nekünk meg kell beszélnünk néhány dolgot.

– Vissza kell mennem a palotába, így kérlek, fogd rövidre – szólalt meg Garos, amint társai

elmentek.

– Mi történt? – förmedt rá a lány.

Garos kérdőn nézett barátjára.

– Ha arra vagy kíváncsi, miért robbant fel ahhoz semmi közöm nem volt – felelte

ártatlanul.

– Nem a robbanásról beszélek – rázta meg a fejét Liliána idegesen. – Hanem, ami előtte

történt. Megkínoztad azt a férfit.

– Igen – vágta rá Garos egy csepp hezitálás nélkül. – Megmondtam, hogy megteszek

mindent, ami szükséges.

– De ez… nem válhatunk ilyenekké.

Garos megértette a lány érzéseit. Ő sem szívesen csinálta, nem lelte örömét a férfi

megkínzásában, de félre kellett tennie az ellenérzéseit az eredmények érdekében.

– Ha nem teszem meg, akkor nem tudtunk volna meg, hol keressük tovább a gyilkosok

fészkét – folytatta Garos. – Nem szívesen tettem, de nem bántam meg, és nem érzem, hogy

helytelenül cselekedtem volna. Ő volt az, aki megtámadta a palotát. Csakis magának

köszönhette mindezt.

Liliána nem felelt, ám Garos tisztán látta az arcán, hogy nem ért egyet vele. Talán a cél

eléréséhez szükséges eszközök is számítanak, nem csupán maga a cél. Ennek ellenére Garos

biztos volt benne, hogy mindent el kell követnie a gyilkosok megállítása érdekében. Nem

számít, milyen rémségeket kell megtennie, csakis az eredmény számít.

– Garos – szólalt meg Liliána halkan. – Ígérd meg, hogy nem teszel semmit, amit később

megbánunk. Nem akarom, hogy végül mi legyünk a szörnyetegek…

Garos magához húzta a lányt, és megcsókolta a homlokát.

– Bármi is lesz, megígérem, belőlünk sosem válnak démonok.

Liliána átölelte, és alig halható hangon szólalt meg.

– Mindez sosem történt volna meg, ha nem kérem a segítséged…

– Ha akkor nem tartok veled, akkor mostanra halott lennél a családoddal együtt, és Siligen

örökösei halottak lennének. Ha úgy nézzük, te mentetted meg őket.

Liliána felnevetett.

– Többször is meglátogathatnál minket a fogadóban.

– Úgy lesz – bólintott Garos.

Liliána mosolyogva indult el a fogadó felé, míg Garos a palota felé vette az irányt.

Számításai szerint mire lemegy a nap Priya megtalálja a gyilkosok fészkét. Holnap pedig meg

is kezdhetik a támadást.

Egyedül a váratlan robbanás zavarta. A férfi egyik pillanatról a másikra darabjaira robbant.

Az erei felragyogtak, mintha valami aktiválódott volna a testében. Elképzelhető, hogy azért

nem beszélt mindeddig, mert tisztában volt vele, hogyha beszélne, akkor az a valami a

testében végezne vele.

– Te keresd a raktárt, én meglátogatom Merrint – szólalt meg. – Talán szolgálhat némi

magyarázattal a robbanásról.

A palotához érve kikérdezte az őrt, hol találja Merrin szállását. A varázslónőt a

vendégszárnyban szállásolták el. Garos nem vesztegette az idejét, és egy szolga vezetésével

nyomban odasietett.

Kettőt kopogott, majd válaszra nem várva belépett. Merrin az asztalnál ülve egy pohár bort

kortyolgatott. Garos tekintete végigjárt a napbarnított combokon. A varázslónő lenge

majdnem teljesen átlátszó köntöst viselt. Merrin tekintete kacéran villant Garos felé.

– Mit tehetek érted? – kérdezte Merrin.

– Újból szükségem van a segítségedre – felelte Garos.

Merrin azonnal letette a borospoharat, és minden figyelmét Garosnak szentelte.

– Közelebb jutottál ahhoz a jelhez? – kérdezte izgatottan.

– Nem, de a lovagok foglyával is történt egy furcsaság.

– Pedig reméltem, hogy válasszal érkezel – sóhajtott a varázslónő csalódottan. – Ezúttal mi

történt?

– A fogoly felrobbant.

– Parancsolsz?

– A foglyot, akit a lovagok őriztek sikerült kikérdeznem, de amint beszélni kezdett alig

mondott ki néhány szót, és az erei izzani kezdtek, majd az egész teste felrobbant. Az egész

nem tartott tovább egy pillanatnál.

– Ez… biztos, hogy ez történt?

– Igen, úgy tűnt, mintha… valaki távolról aktiválta volna a varázslatot, amint beszélni

kezdett.

– Ez egyre érdekesebb – jegyezte meg a varázslónő. – Mondd el pontosan, mi történt.

Garos mindent elmesélt az utolsó részletig. Merrin arca sem rezdült meg, amikor a

kínzásról beszélt. Amint végzett a varázslónő elgondolkodva játszott a félig teli

borospohárral.

– A hirtelen reakciót valószínűleg egy átok válthatta ki.

Garos kérdő tekintetét látva Merrin felsóhajtott.

– Azt bizonyára te is tudod, hogy több különböző mágia létezik a világunkban. A

szivárványmágusok például a saját magukban jelenlévő mágikus erőt alkalmazzák. Ennek

különböző típusai lehetnek attól függően mely színt sajátították el. A részletekbe most nem

megyek bele. Emellett ott van az igézés, amit te is használsz. Ennek lényege, hogy a benned

lévő mágikus energiákat korlátozottan használod fel, és sokkal nagyobb hányadban

támaszkodsz azokra az ősi jelekre és nyelvre. Emellett léteznek átkok, amik egy adott tárgyat

töltenek fel mágikus erővel. Ez korlátozottan működik, és csak egy adott célt vagy hatást lehet

elérni vele. Például betegséget okozhatsz valakinek. Ebben az esetben az átok összetettebb

volt. Valószínűleg a férfi testében volt, és a kiejtett szavak aktiválták. Bárki is hozta létre ezt

az átkot kivételes tehetség lehet.

– A jel, amit az agyán találtunk az lehetett az átok jele?

– Elméletben lehetséges, de az átok kibocsát némi mágikus erőt azon a jelen viszont nem

volt semmi.

– Először az a furcsa jel az agyon, és most ez a robbanás – sóhajtott Garos. – Egyre több

rejtéllyel van dolgunk.

– Amióta megérkeztél a városba egyre több érdekesség történik.

– Lehetséges, hogy az őrültek egy hasonló átok áldozatai?

– Lehetséges – bólintott. – Ha csak néhányról volna szó, de túl sokan támadták meg a

palotát, és az alapján amit mondtál, több százan is lehetnek.

– Ha elhozom neked az átok forrásaként szolgáló tárgyat, képes leszel megfejteni?

– Nem vagyok szakértő az átkokban, de megteszem, amit tudok.

– Köszönöm – hajtott fejet Garos.

Indulni akart, amikor Priya hangja szólalt meg a fejében.

Megtaláltam őket.

34. fejezet

Garos nyomban a szállása felé sietett. Amint belépett az állványhoz lépett, és a díszes vörös

zubbonyt nyomban lecserélte a megszokott fekete bőrvértre. Minden fegyvert magához vett,

ami csak rendelkezésére állt. Nem tudhatta, mi vár rájuk a raktáraknál.

Priya repült be az ablakon. Arcán diadalmas mosoly ült. Bizonyára elégedett volt a

teljesítményével, hogy egy ekkora városban mindössze néhány órára volt szüksége, hogy

megtalálja a gyilkosokat.

– Egymagad akarsz odamenni? – kérdezte Priya.

– Elsőnek a fogadóba megyünk – felelte.

Priya bólintott.

– Tucatnyian vannak, és nem tűnnek őrülteknek.

Miközben a fogadóhoz mentek Garos mindenről beszámolt, amit Merrintől hallott. Priya

csendben hallgatta, csak miután befejezte fejtett ki a véleményét.

– A varázslónő jól informált a mágia területein – jegyezte meg Priya. – Nekem eszembe

sem jutott, hogy esetleg egy átok okozhatta.

– Semmi baj, minden olyan gyorsan történt, és még mindig nem lehetünk biztosak benne.

Most koncentráljunk arra, hogy végezzünk a többi orgyilkossal, és ezúttal tudjunk meg valami

használhatót.

– Úgy lesz.

A kocsmába belépve elsőnek Marikot pillantotta meg, aki a fogadóssal beszélgetett egy

korsó sör társaságában. A férfi nyomban magához hívta őt, amint megpillantotta.

– Rég jártál itt, fiam – mosolygott, és meglapogatta Garos hátát. – Ki hitte volna, hogy

néhány hét alatt majd mindenki megismeri a neved a városban? Elég megemlíteni, hogy a

Pallos ismerőse vagyok, és mindenki nyomban más szemmel néz rám.

– Ezt öröm hallani – mosolygott Garos. – A többiek odafent vannak?

– Igen. – A férfi tekintete végigjárt Garos pengékkel teli alakján, és felsóhajtott. – Harcolni

viszed őket?

– Megtaláltuk az orgyilkosok rejtekhelyét – felelte Garos. – Nem vesztegethetjük az

időnket.

Marik egyetértően morgott.

– Vigyázz magadra.

– Ez természetes.

Társait odafent találta, amint az asztalt körbeülve vitatkoztak. Garos mosolyogva kopogott

az ajtófélfán, mire minden tekintet nyomban felé irányult.

– Készülődjetek – mondta. – Megtaláltam őket.

Társai értetlenül néztek rá. Garos meglátta az asztalra kiterített térképet, ami a várost

ábrázolta. Bizonyára a társai épp azt tervezték, miként kutassák át a raktárakat. Garos mégis

csupán néhány óra alatt megtalálta őket. Ezt egyikük sem akarta elhinni.

– Valami baj van? – kérdezte Garos.

– Megtaláltad őket? – kérdezte Liliána. – Mégis hogyan tudtad néhány óra alatt megtalálni

őket?

Garos a feje mellett lebegő Priyára nézett. Arra gondolt, talán valóban eljött az ideje, hogy

felfedje a tündér létezését a társai előtt. Ha minden alkalommal, amikor Priya segítségét

alkalmazza a társai bizalmatlanul fognak rá tekinteni.

Talán elérkezett az idő, hogy teljesen megbízzon a társaiban, akik mindvégig tökéletes

bizalommal fordultak felé. Priya tudva mire gondol szélesen elmosolyodott.

Már épp ideje lenne. Sokkal nagyobb segítség lehetnék, ha nem kell elrejtenem a

jelenlétem előlük.

Garos felsóhajtott. Gondterhelt arcát látva a társai tekintete még tanácstalanabbá vált.

– Rendben – szólalt meg. – Először is üljetek le. Utána pedig egyikőtök se tegyen semmi

ostoba mozdulatot.

– Miről beszélsz? – értetlenkedett Faar.

– Priya… mutasd meg magad.

– Ideje volt.

Priya csettintett egyet, és egy bizsergető hullám csapott át a szobán. Társai tekintete

nyomban elkerekedett.

– Ez… Garos… mi ez? – hebegte Faar.

– Nos, emlékszel arra a viharra az erdei próba során? Azt mondtátok, hogy két nevet

mondtam álmomban. Ő volt az egyik. Priya, egy tündér Elainer világából.

Társai csak leesett állal tudtak pislogni a szavait hallva.

– Akkor ott valamilyen okból egy repedés volt a világok között, amin keresztül átkerültem

Elainerbe.

– Ez… mindent megmagyaráz – szólalt meg Liliána. – A faluban, amikor egymagad néztél

szembe az őrültekkel biztos voltam benne, hogy meghalsz, de a mágiád olyan erős volt,

amilyet még sosem láttam. A tündér volt, igaz?

– Igen.

Garost meglepte Liliána milyen könnyedén fogadta Priya létezését, de el kellett ismernie a

tündér létezésének felfedése több kérdésre is megadta a választ. Liliána mellett egyedül Aori

tűnt teljesen nyugodtnak, mintha az igézőt meg sem lepte volna a tündér létezése.

– Garos – szólalt meg Ayla. – Nem teljesen értem, mi folyik itt, de… a tündér jelenléte

mindenképp a hasznunkra válik, igaz? Vagyis ő volt az, aki megtalálta a gyilkosokat?

– Igen – bólintott Garos. – Priya ereje felülmúlja a legtöbb varázslóét ebben a világban.

– Miért nem láttuk őt eddig?

– Elrejtettem előletek a létezésem – szólalt meg Priya. – Egyszerű elmemágiával betörtem

a tudatotokba, és úgy intéztem, hogy ne észleljétek a létezésemet.

– Betörtél a tudatunkba?! – kiáltott Ayla. – Hogy… Garos, hogy hagyhattad neki?!

– Mikor visszatértem, és Priya velem tartott először nem tudtam, mit tehetnék –

magyarázta Garos. – A szigeten voltam, és hirtelen volt mellettem valaki egy másik világból.

Mit tettetek volna, ha már akkor felfedem?

– Nem lettünk volna kevésbé lesokkolva, mint most – felelte Ayla. – Tehát az a tündér

mindvégig itt volt, és segített neked. A próbák során is neki köszönhetjük a sikereinket?

Látható volt, hogy Ayla magabiztossága csorbát szenvedett. Az arcukra volt írva, hogy

eddig mind abban a tudatban voltak, hogy saját erejükből győztek a próbákon, és csakis

maguknak köszönhetik az eredményeiket. Nem egy láthatatlan lénynek, aki könnyedén

elhitette egy szigetre való emberrel, hogy nem is létezik.

– Minden, amit akkor elértetek magatoknak köszönhettek – felelte Priya. – Holott több

alkalommal is felajánlottam a segítségemet, de Garos nem fogadta el. Azt akarta, hogy a saját

erőtökből érjétek el a győzelmet.

Ayla megkönnyebbülten sóhajtott.

Egész könnyen fogadták?

Garos elmosolyodott. Ő is sokkal nagyobb sokkra számított, de úgy tűnt a szakaszát nem

zaklatta fel túlságosan, hogy egy másvilági tündér repül a szobájukban, aki mindeddig

mindükkel elhitette, hogy nem is létezik.

– Most, hogy ezt tisztáztuk foglalkozzunk az orgyilkosokkal – szólalt meg Garos. – Priya

megtalálta őket az elhagyatott raktárak között, de úgy tűnik, többen vannak, mint ahogy arra

számítottunk.

A többiek nem ellenkeztek, de tekintetüket képtelenek voltak levenni Priyáról, aki leszállt

az asztalra, és alaposan szemügyre vette a térképet.

– A központi bázisuk mellett többen rejtőznek a környező raktárakban is – magyarázta a

tündér. – Ha valamelyikük észrevesz titeket, akkor riasztja a többieket, és legalább harminc

orgyilkos próbál majd végezni veletek.

– Értem – szólalt meg Nathaniel. – Képes vagy mindenkit eltűntetni?

– Ha Elainerben lennénk, akkor akár az egész várost el tudnám tűntetni, de ebben a

világban csak korlátozottak tudom használni az erőmet, illetve el kell rejtenem a mágikus

erőmet a városban élő varázslók elől. Különösen a varázslónő elől.

– Akkora gond volna, ha a városlakók is tudnának a létezésedről? – kérdezte Faar.

– Fokuszáljunk a feladatunkra – szólt közbe Garos. – Először is a kisebb csoportokat kell

felszámolnunk. Kettesével csapunk le rájuk.

Miután elmondta a tervet kettesével indultak el a negyed különböző pontjaihoz. Garos

mellett Ayla tőle szokatlan módon csendben haladt miközben Priya a férfi vállán ült. Garos

mindvégig a hátán érezte a lány tekintetét. Talán mégsem fogadták annyira jól, mint azt elsőre

gondolta volna.

Lassan, hangtalanul osontak végig a kihalt utcán. Mindvégig az épületek takarásában

maradtak. Priya előre elmondta, hol számíthatnak őrökre, és mely ablakokból lesnek rájuk.

Ayla elismerően morgott látva a tündér hasznosságát, de mozgásából látszott, hogy még

mindig nem sikerült megbarátkoznia Priya jelenlétével.

– Állj – szólalt meg Garos.

Két ujjával a közelgő férfira mutatott. Ayla nyomban bólintott, és egy rövid dobókést

húzott elő az alkarjára erősített tokokból. Egy gyors villanás volt, és a férfi máris holtan dőlt

össze. Garos nyomban megragadta a férfit, és behúzta az egyik raktár takarásába.

– A többiek hol vannak? – fordult Garos Priyához.

– Mindjárt elfoglalják a pozíciójukat – felelte a tündér.

Garos bólintott, és elővonta az övére erősített hosszútőrt. A tervük egyszerű volt. Nem

akarta lerohanni őket, ezzel megkockáztatva, hogy akár egyikük is elmeneküljön. Itt és most

minden orgyilkossal végezni akart, és végre nyomokat találni a háttérből irányító férfihez,

akiről egyelőre nem tudott semmit.

– Megérkeztek – jelentette Priya.

Garos bólintott, és Aylára pillantott, aki nyugodt arccal bólintott.

Elsőnek Garos indult el. Hangtalanul haladt végig a sikátoron. Az első férfi neki háttal állt,

és a kereszteződést kémlelte. Garos elkapta a torkát, és markolatig belemártotta tőrét a férfi

bordái közé. Theros-szigetén megtanították, mi a legjobb módja az ellenfél halk

semlegesítésének. A kés a tüdőbe volt a legjobb a megoldás. A tüdőt elöntő vér miatt képtelen

felkiáltani. Akkor Garos fintorogva vette tudomásul mindezt, és úgy gondolta sosem fogja

alkalmazni.

Ayla egy pillanat alatt mellette termett. Ujjai között egy nyilat tartott, amit villámként

helyezett az íj húrjára, és a szemben álló férfi torkába lőtte. A férfi zsákként esett össze. Garos

odasuhant, és elhúzta a testet a ház takarásába.

Gyorsan és végzetes pontossággal haladtak előre. Az orgyilkosoknak esélyük sem volt

kettőjük csapatmunkájával szemben, és a csend alapján társai is hasonló pontossággal

dolgoztak.

Megérkezett a központi raktárhoz, ahol az orgyilkosok gyülekeztek. Garos elégedetten látta

társait, amint elfoglalják helyüket az épület kijárataihoz közel. Nem lepte meg, hogy az

orgyilkosok nem ellenfeleik a szakaszának.

– Ne feledd – fordult Ayla felé. – Több fogolyra lesz szükségünk, így amennyire lehet

fogjuk vissza magunkat.

– Nem miattam kell aggódnod – mosolygott rá Ayla. – Ha jól emlékszem, te voltál az, aki

egy egész bordélyt lemészárolt.

Garos ezzel nem bírt vitázni. Ha a düh elhatalmasodik rajta, akkor nem tehet semmit, hogy

megállítsa a feltörő vérszomjat. Tisztában volt vele, hogy parancsnokként ez a legnagyobb

hibája, és igyekezett visszafogni magát, ám abban a helyzetben a bordélyban vagy Lorvan

kastélyában képtelen volt rá. Csak remélni tudta, hogy ezúttal nem éri semmi borzalmas

meglepetés odabent.

Az ajtó két oldalához álltak. Garos előhúzta a derekára erősített hosszútőrt, és felkészült a

betörésre.

– Garos, valami baj van – szólalt meg Priya.

– Mi…

Ebben a pillanatban az ajtó szétrobbant. A lökéshullám hátrarepítette kettejüket. Három

másik robbanást is hallott, amiket fájdalmas kiáltások követtek.

Garos nehezen felkelt, és ekkor találta magát szembe az első orgyilkossal, aki kését a

mellébe akarta döfni. Sikerült is volna, ha Priya jégdárdája át nem szúrja a mellkasát.

– Priya – nyögte Garos. – Menj a többiekhez. Meg kell védened őket.

Ő maga előhúzta kardját, és haraggal megtelve közelítette meg a raktárt. Az orgyilkosok

sebesen rontottak előre. Elsőnek tüzet szabadított rájuk. A lánggolyó eltalálta az egyiküket, és

a tűz teljesen elemésztette. A másik kivont szablyával rontott rá. Garos kivédte a támadásokat,

majd egy oldalsó kitéréssel a férfi mögött termett, és egyetlen tiszta vágást intézett a tarkóra.

A penge teljesen átvágta a nyakat, és a fej végiggurult a kormos és véres kövön.

A következő gyilkos két kést pörgetve rohant felé. Egy levegőlöket találta mellkason, és

zúzta szét a fejét a kőfalon.

– Liliána! Faar! – kiáltott Garos. – Nathaniel! Aori!

Társai nem válaszoltak. Káromkodva a legrosszabbtól tartva lépett be a raktárba.

Megtorpant a szeme elé táruló látványra. Legalább harminc állig felfegyverzett orgyilkos

fogadta széles cápavigyorral az arcukon.

– Picsába! – kiáltott.

Tudta, hogy nem győzhet ekkora túlerővel szemben, de a társai itt voltak valahol, akiket

semmiképp sem hagyhatott hátra. Megmarkolta a kardot, és mély levegőt vett. Ha halálig kell

ebben a raktárban harcolnia, akkor azt fogja tenni. Megküzd velük, és annyi orgyilkost öl

meg, amennyire csak képes.

– Gyerünk! – kiáltott. – Gyertek!

Az orgyilkosok felkiáltottak, és egy emberként közelítették meg.

– Fulguris!

A villámcsapás az orgyilkosok bal oldaláról érkezett. A gyilkosok közül többen

felkiáltottak fájdalmukban. Garos észrevette a sántító, de nagyon is életben lévő Aorit

mellette Faar alakjával, aki valamilyen csoda folytán megúszta néhány karcolással.

Garos felröhögött, és ő is igézett. A tűz hosszú narancs nyelvként nyalta végig a férfiakat

és nőket nyöszörgő jajveszékeléseket és hamuvá sült húst hagyva maga után. Ketten rátörtek,

ám mellkasukból nyomban három nyíl meredt kifelé.

Vakító fény töltötte be a termet, amit újabb halálsikolyok követtek. Garos megérezte a

levegőben a jellegzetes illatot, amit Nathaniel félelmetes bombája hagy maga után. A sűrű sav

mindent elolvaszt, ami csak az útjába kerül. Egy test esett mellé. Az arc felét már elolvasztott

a sav, láthatóvá téve a csontot. A férfi Garos lába felé kapott, mielőtt a sav átmarta volna a

koponyát, és belevetette magát az agyába. Egy gyors remegés kíséretében az agyvelő lassan

kifolyt a koponya rései között, mintha csak sűrű mártás folyna ki a megrepedt tálból.

Ez Garos számára is sok volt, és majdnem maga elé okádott, de nem volt sok ideje a

gyomrával törődni. Egy nő jelent meg előtte. Karcsú kardjával felé csapott. Garos kivédte a

támadást, egy visszavágással pedig lemetszette a kardforgató kezet.

A mészárlás hosszú percekig folytatódott. Garos egész vértjét vér áztatta, az egyik

gyilkosnak sikerült megvágnia az oldalát, de semmi komoly sérülést nem szerzett.

A holttestek között állva fáradtan görnyedt le az egyetlen testektől mentes pontra, és hátát

nekivetette a falnak.

– Mi a fene történt? – lépett elé Liliána.

– Tudták, hogy jövünk – felelte. – Fogalmam sincs, honnan tudták meg, de pontosan

tudták, hogy rajtuk ütünk. A járőrök nem véletlenül voltak olyan kevesen. Ők csak az elterelés

voltak, hogy biztonságban érezzük magunkat, és leengedjük a védelmünket. Ha nem mentünk

volna keresztül a kiképzésünkön, akkor mostanra mind halottak lennénk.

– Csak mi tudtuk, hogy most támadunk – jegyezte meg Faar. – Közülünk pedig senki sem

figyelmeztette őket.

– Ez nem feltétlenül igaz – szólalt meg Priya. – Nem sokat tudok az átkokról, de amikor a

fogoly átka működésbe lépett elképzelhető, hogy ez riasztotta az átokvetőt.

– Rendben. – Garos talpra állt, és végignézett a tetemeken. – Merrin szavai alapján az átok

egy bizonyos tárgy lehet, amit a gyilkosok maguknál tartanak. Kutassuk át a testeket,

keressünk olyasmit, ami mindegyiküknél ott van.

Társai fintorogva néztek végig az orgyilkosok holttestein, akik közül többen hamuvá égtek,

felrobbantak vagy a sav olvasztotta le a húst a csontjaikról. Senkinek se volt kedve átkutatni a

szétroncsolt hullákat.

– Igen, én sem akarok hozzájuk nyúlni, de nem tehetünk mást. Lássunk munkához.

Miközben ők hozzáláttak a munkához Nathaniel és Aori fogcsikorgatva dőltek le a földre.

Aori bal karja eltörött, és jobb lábán egy hosszú rézsútos vágás futott végig a térdétől egészen

a combtőig. Nathaniel jobb karját végigperzselte a robbanás és néhány faszilánk átütötte a bal

lábszárát. Jelenleg Priya foglalkozott velük, aki nem értett a gyógyító mágiához, de

elmemágia segítségével enyhítette a fájdalmukat.

Egy órát töltöttek a testek átkutatásával, és találtak legalább egy tucat érmét, amire

ugyanazt a jelet vésték, mint amit a nyomornegyedben és az őrült agyán láttak. Garos

óvatosan potyogtatta bele őket egy szákba. Remélte, hogy az átokvető nem fogja váratlanul

aktiválni, és robbantja fel őket.

Már épp indulni akartak, amikor felvillant valami a raktár végében. Garos az egykori asztal

romjaira nézett, melyen meglátott egy ökölnyi méretű fehéren pulzáló kristályt.

– Priya, mi ez a kristály? – fordult a tündér felé.

– A jel, amit rávéstek hasonló az érméken lévőhöz, és erős mágiával van átitatva –

magyarázta a tündér. – Talán ez a közvetítő, de többet nem tudok mondani.

– Vagyis Merrin lehet az egyetlen, aki szolgálhat némi válasszal.

– A varázslónő? Megbízol benne? – kérdezte Liliána.

– Eddig segített nekünk, és úgy tűnik felkeltette az érdeklődését a történtek. – Garos

odalépett Aori mellé, és lassan felsegítette. – De a legfontosabb, hogy ellássák a sérüléseinket.

A többivel később foglalkozunk.

– Mi lesz a raktárral? – pillantott körbe Liliána. – Ugye nem akarjuk így itt hagyni?

Garos leakasztott egy tűzbombát Nathaniel övéről, és a lángok közé dobta. A tűz nyomban

felcsapott, és pillanatok alatt az egész épület lángokban állt. Garos nyelt egyet, és végignézett

barátja övén, amin még több különböző típusú bombát és fiolát viselt. Ha a robbanás ereje

valamelyiket működésbe hozta volna, akkor most mind ott feküdnének az utcakövön

felismerhetetlen darabokra robbanva.

Társait elvezette a gyógyítók házához, majd miután őt is bekötözték visszatért a palotába.

Éjszaka volt, így nem mehetett azonnal Merrinhez. Fáradtan ment fel a szállására, ahol

egyenesen a fürdőbe ment. Morogva látta, hogy víznek nyoma sem volt.

– Priya, megtennéd, hogy feltöltöd azt a dézsát? – kérte a tündért.

– Ahogy akarod. Esetleg melegítsem is fel a vizet?

– Kérlek.

Elégedetten merült el a vízben. A forró víz kellemesen mosta el a fájdalmat. Pillanatok

alatt elárasztotta a fáradság, és azon kapta magát, hogy elaludt.

35. fejezet

Mikor felébredt még éjszaka volt. A víz már teljesen kihűlt. Megmozgatta elgémberedett

végtagjait, és lassan kimászott a kádból. A fürdőből kilépve megérezte a mellkasának csapódó

hűvös levegő csókját.

Priya az asztalon ült, és a raktárban talált kristályt vizsgálta. Felemelve vetett egy pillantást

a meztelen Garosra, és mosoly futott végig az arcán.

– Csakhogy felébredtél – jegyezte meg. – Azt hittem, egész éjszaka odabent maradsz.

Garos nem felelt rögtön. Sietve felhúzott egy nadrágot, és leült az asztalhoz.

– Megtudtál valamit? – kérdezte.

Priya megrázta a fejét.

– Az biztos, hogy semmi köze az átokhoz. Az érmékkel ellentétben ez a kristály erőteljesen

mágikus erőt bocsájt ki. Meglep, hogy nem érzékeltem abban a pillanatban, hogy aktiválódott.

– Lehetett ez az eszköz, amin át figyelmeztették az orgyilkosokat?

Priya bólintott.

– Valószínűleg így történt, de hogy miképp azt egyelőre nem tudom megmondani.

Garos a kristály figyelte, ami tökéletes simaságú volt. Sosem látott mély ilyen tökéletesen

megmunkált tárgyat. Bárki is készítette gondosan odafigyelt annak tökéletességére.

– A könyv, amit elhoztunk Saitól sem említ semmit? – tette fel az újabb kérdést.

Priya elgondolkodott egy pillanatra.

– Nem emlékszem semmi ilyesmire, de elsősorban olyasmit kerestem, ami segíthet

kiszabadítani Tiriavelt.

– Akkor nézd át még egyszer – kérte Garos. – Az érméket elviszem Merrinhez.

– Úgy véled, közelebb vihet minket az átokvetőhöz?

– Fogalmam sincs – ismerte be. – Az átkok nem az ő területe, így csak keveset tud róluk.

Ezért is bízom benne, hogy a kristály megfejtése közelebb visz minket hozzá?

– És utána? Megtudjuk, miféle átkot alkalmazott, de ezzel nem jutunk közelebb magához

az átokvetőhöz.

Garos ezzel is tisztában volt. Remélte, hogy az egyik orgyilkos életben marad, de a csapda

lehetetlenné tette, hogy bármelyikük is életben maradjon. A harc hevében képtelen volt arra

gondolni, hogy életben kell hagynia őket. A cél, amiért odamentek teljesen megszűnt, és

csakis a túlélésére gondolt.

Reggel első dolga volt felkeresni Merrint, aki legnagyobb sajnálatára semmivel sem

szolgált. Az érmék eredetéről vagy az átok mibenlétéről semmit sem tudott elmondani, de

megígérte Garosnak, hogy értekezni fog egy akadémiai barátjával, aki sok időt töltött az átkok

tanulmányozásával.

Garos nem tehetett mást, így beleegyezett, de kicsit sem volt ínyére, hogy egy ismeretlent

vonjanak bele mindebbe.

Ezt követően azonnal jelentkezett Selmenánál, aki az anyja és öccse társaságában a kertben

ült. Mindketten egyszerű karmazsinvörös öltözéket viseltek. Amint meglátta Garost egy

villanás futott át a tekintetén. Nem tartott tovább egyetlen szívdobbanásnyi időnél, de nem

kerülte el Garos figyelmét. Ismerős volt számára, olyankor látta ezt, amikor a hercegnő

elégedetlen volt valamivel.

Talán az anyja jelenléte miatt, de nem szólt semmit. Némán figyelte, amint Garos

elfoglalta helyét a kerti pavilon szélén, ahol könnyedén rálátott a kert egészére, és ahol nem

zavarta a hercegnő és anyja közötti beszélgetést.

– Gyere közelebb – szólalt meg ekkor Ilereen hercegasszony.

Garos kissé vonakodva, de engedelmeskedett. Néhány lépést tett a pavilon felé. A

hercegasszony tekintete végigmérte őt, de nem szólt egyetlen szót sem. Garos el tudta

képzelni, milyen gondolatok járhattak most a fejében. Különösen azok után, amiket Orgond a

fejéhez vágott. Remélte, hogy Ilereentől nem kell semmi hasonlóra sem számítania.

– Még nem is tudtam megköszönni, hogy akkor éjjel megmentetted a lányomat – szólalt

meg Ilereen, és barátságos mosolyt intézett felé. – Jól tudom azt is, hogy Selmena mellett

lenni olykor nem egyszerű. Épp ezért hálás vagyok, amiért mégis úgy döntöttél, hogy a

Pallosa leszel.

– Anya! – kiáltott fel Selmena. – Én nem is…

– Csakugyan? – vonta fel a szemöldökét a nő. – Szeretnéd tudni, eddig hány testőr életét

tetted pokollá?

– Én… azok a lovagok mind unalmasak és savanyúak voltak. Nem többek puszta hús-vér

kelléknél, amik mindig a nyomomban voltak.

Garos el tudta képzelni, miféle rémségeket tehetett a hercegnő azokkal a

szerencsétlenekkel, de nem szólt egyetlen szót sem. Okosabb volt annál, mint hogy feldühítse

a hercegnőt.

– Számomra megtisztelő, hogy őfelsége szolgálatára lehetek – felelte Garos.

Ilereen halkan felnevetett a férfi válaszát hallva.

– Ennek igazán örülök. Mindazonáltal, a férjem is bizonyára megbízott egy feladattal.

– Igen, felség – bólintott Garos. – Őfelsége megkért, hogy vadásszam le az orgyilkosokat.

Ilereen cseppet sem tűnt meglepettnek. Talán a férje mindent elmondott neki, amit

Garostól megtudott. Selmena ezzel ellentétben egy dühös pillantást lövellt felé. Garos egy

halvány mosollyal felelt neki.

– A tegnapi tűz a vadászat eredménye volt?

Garost nem lepte meg a kérdés. A felgyújtott raktár hatalmas lángokkal égett. A sötét

éjszakában csak egy vak nem vette volna észre a tüzet.

– Igen – mondta nyugodtan. – A nyomok odavezettek minket, de csapda volt. Tisztában

voltak vele, hogy jövünk, és… majdnem ott ért véget a keresés.

Ilereen nem felelt. Tekintete tetőtől talpig végigjárt Garoson. A férfi tisztában volt vele,

hogy a homlokán egy apró vágás futott végig, és a zubbony nem takarta el a bekötött sebet az

oldalán.

– Te bolond! – kiáltott Selmena. – Egy egész hadsereg van a városban, akinek

parancsolunk, te mégis egymagad mentél ahhoz a raktárhoz kockázatva az életed.

A hercegnő arcát eltorzította a düh. Ilereen elképedve meredt lányára. Valószínűleg

Selmena még sosem beszél ilyen hangon az anyja társaságában. Garost is meglepte a lány

szavai. Valóban egyszerűbb lett volna a siligeni lovagok segítségével betörni a raktárba, de

nem akarta belekeverni a lovagokat. Mindeddig sokkal inkább hátráltatták őt.

– Mélységesen sajnálom, hogy aggodalmat okoztam – hajtott fejet.

– Én… nem aggódtam, de a te feladatod elsősorban az én védelmem – felelte Selmena, és

zavartan az ajkába harapott. – Te a Hercegnő pallosa vagy, és nem a herceg végrehajtója.

– Ha levadászom az orgyilkosokat, azzal megelőzöm, hogy a támadás megismétlődhessen

– mondta Garos egyszerűen. – Ez pedig a legfontosabb feladatom, mint a Hercegnő pallosa.

Selmena nem mondott semmi egyebet. Tekintete végigsiklott Garoson, a férfi

meglepetésére aggodalmat vett észre a smaragd szempárban.

– Sajnálom, hogy felelőtlenül intézkedtem – hajtott fejet. – A jövőben óvatosabb leszek.

– Helyes – felelte Selmena megnyugodva. – De eleget beszéltünk az orgyilkosokról.

Mondd, vettél már részt valaha lakomán?

Természetesen vett már részt estélyeken, és nem nyerték el túlzottan a tetszését. A bálokon

többnyire Siella mellett volt, és az idegesítő ficsúrokat kergette el néhány morgással. Emellett

a fiatal nemesek nem sok figyelmet szenteltek neki, akit mindenki csak tékozló úrnak

nevezett. A többség lenézte őt, amiért figyelmen kívül hagyta a család ügyeit.

– Természetesen nem – felelte Garos. – Elvégre egy kis vliengardi faluból származom. Ott

csak egyszerű ünnepségek voltak, ahol egymásba karolva nevetve és dalolva táncoltunk körbe

egy lobogó máglyát.

– Ezek szerint tudsz énekelni? – érdeklődött a hercegnő.

Garos halkan felnevetett.

– A kardomnál csak az énekhangom veszélyesebb fegyver.

Selmena elmosolyodott.

– Rendben, akkor hagyjuk az éneklést – legyintett. – Ami sokkal fontosabb, hogy

közeledik Agron, a legelső siligeni herceg születésnapja tiszteletére rendezett bankett. Az

egész birodalomból érkeznek vendégek, de ez most lényegtelen. Apám úgy döntött, hogy ezen

az estélyen bemutatja a birodalomnak a lánya megmentőit.

Garos nyelt egyet. Nem számított rá, hogy Omara herceg az egész birodalom előtt akarja

bemutatni őt és a szakaszát.

– Ez… megtisztelő, felség – felelt zavartan. – Mikor lesz?

– Két nap múlva – mondta Selmena.

Garos fejet hajtott. Aori és Nathaniel sebei túl súlyosak voltak, hogy ennyi idő elegendő

legyen a számukra, de bizonyosan mindketten örülnek neki.

A nap további része eseménytelenül telt. Garos csendben állt anyja és lánya mellett, akik jó

kedélyűen beszélgettek egymással. Selmena viselkedésében immár csak halovány nyoma

maradt a gyásznak.

Igazán bájosak.

Valóban azok.

Garos… érzem, hogy a gondolataid messze járnak.

Priya hangja aggódva szólt a fejében. Garos halkan felsóhajtott, és vetett egy pillantást

Selmenára.

Én csak… meguntam a hazugságokat. Nem akarom tovább eljátszani Garos Yaleint. Újra

Garos Thorsen akarok lenni, de ez… nem lehetséges többé.

Biztos vagy ebben?

Igen.

Egyiküket meg kell ölnöd, de neked kell eldöntened, melyikük legyen az.

Garos nem felelt. Szótlanul meredt maga elé. Az idő közben megváltozott. Hűvös szellő

csapott le a kertre felborzolva a sövényeket és megcirógatva a rózsabokrokat. Az égen

esőfelhők jelentek meg jelezve a közelgő vihar tombolását. Alig néhány percbe telt, mire az

első cseppek elkezdtek leesni, majd vad orkán kerekedett.

Garos nem törődött a viharral, ha Selmena nem kiált rá, akkor valószínűleg eleven

szoborként állt volna odakint az esőben.

Amint a hercegasszony távozott őreivel Selmena megállította Garost, és fürkészve nézte az

arcát.

– Tudom, hogy megparancsoltam, hogy kutasd fel a gyilkosokat, de nem akarom, hogy ez

az életedbe kerüljön – jelentette ki a hercegnő.

– Sajnálom, Selmena – felelte Garos. – A raktárban megleptek minket. Valahogy

figyelmeztették őket a támadásra.

Selmena megállt a szállása előtt.

– Csatlakozz hozzám egy pohár borra – kérte. – Ennyi a legkevesebb, amivel

meghálálhatom.

– Legutóbb azt mondtad, hogy hajítsak ki minden alkoholt, amit csak a szobádban látok –

emlékeztette Garos mosolyogva.

– Kérlek, ne is emlékeztess arra az időre – felelt Selmena. – Aki akkor voltam… nem is

tudom, mi lett volna, ha te és Adala nem álltok mellettem.

Garos nem mondott többet. Figyelte, amint a hercegnő belép a lakosztályába. Selmena a

szekrényhez lépett, és elővett egy sötét palackot két kristálypohár társaságában. Meglepő

szakértelemmel húzta ki a dugót, és mindkettő poharat megtöltötte a mélyvörös itallal.

– Mindvégig ott akarsz ácsorogni? – pillantott Garosra.

Garos engedelmesen közelebb lépett, és helyet foglalt a hercegnővel szemben.

– Van valami oka, hogy itt borozunk? – kérdezte.

– Talán volna jobb dolgod?

– Nos, fel kell kutatnom az orgyilkosok megbízóját – kezdte. – Rá kell jönnöm, ki és miért

akart megöletni.

– Néha mindenkire ráfér egy kevés pihenés.

– Hm, ezt nem tagadom – kortyolt bele a borba. – Főleg tekintve, hogy két nap múlva

szembe kell néznem a birodalom krémjével. Sokkal megnyugtatóbb orgyilkosokkal harcolni,

mint egy bálon részt venni.

– Félelmetesebbek a drága ruhákba bújt nemesek, mint az állig felfegyverzett orgyilkosok?

– mosolygott Selmena.

– Az orgyilkosokat könnyebben lehet kezelni – fellelte Garos szórakozottan. – A

nemeseket nem szúrhatom le, és az indokaikat is mézesmázos szavak mögé rejtik.

– Ez úgy hangzik, mintha több nemessel is találkoztál volna – jegyezte meg Selmena.

Garos nem felelt. Való igaz, eddigi tapasztalatai alapján a nemesek sokkal jobban

hasonlítottak éhes farkasokra és ravasz rókákra, nem pedig kedvesen mosolygó férfiakra és

nőkre. Azonban a hercegnőnek nem mondhatta el mindezt. Számára ő egy falusi fiú volt, akit

egy sor szerencsés és szerencsétlen esemény sodort mellé testőrként.

– Nem számít, de egy dolgot meg kell ígérned nekem.

– Ne szúrjak le senkit?

– Nos, ez is fontos, de nem erre gondoltam.

– Valóban? – mosolygott rá Garos. – Mi lehet ennél fontosabb?

– A Birodalom Kardjai közé tartozol – jelentette ki Selmena. – Ez pedig azt jelenti, hogy a

császárnak tartozol abszolút hűséggel.

– Igen?

Nem tudta, mire akar kilyukadni a hercegnő, de Garos észrevett némi habozást a

hangjából. A smaragd szemek az arcát fürkészték mielőtt újból megszólalt.

– Arra kérlek téged, és a szakaszodat, hogy a bankett folyamán, amikor atyám bemutat

titeket, fogadjatok hűségesküt nekem.

Garos kezében megállt a borospohár, és képtelen volt egyetlen szót is kinyögni. Selmena

szavai váratlanul érték. A Birodalom Kardjaként tudta, hogy csakis a császárnak tartozik

hűséggel, és minden mást saját belátása szerint tehet. Azonban, ha hűséget fogad Selmenának

azzal a Vermillion családhoz köti magát, ezzel lehorgonyozva magát Siligenbe.

– Ezt… bocsáss meg, felség, de ezt nem dönthetem el egymagam – felelte halkan. – Meg

kell beszélnem a társaimmal mielőtt még Siligenhez kötnénk magunkat.

– De te megtennéd? – kérdezte a lány reménykedve.

– Selmena ez… miért akarod, hogy hűséget fogadjak?

– Tudod hány udvarhölgy él a palotában?

– Fogalmam sincs, de hogy jön ez…

– Nyolc – szakította félbe Selmena. – Nyolc udvarhölgy, és az elmúlt időben csak ketten

látogattak meg. Csak ők osztoztak a gyászomban, de ők is inkább csak kötelességből. Ekkor

ébredtem rá, hogy hiába vagyok Siligen hercegnője, mindez nem számít, mert amikor igazán

szükségem lett volna rájuk, amikor nem csak teázgatni és röhögcsélni kellett volna, akkor

sehol sem voltak. Két ember volt mellettem, amikor a bátyámat megölték a szüleimről pedig

semmit sem tudtak. Csak te és Adala voltatok mellettem. Ti vigasztaltatok, tereltetek a helyes

ösvényre. Tudom, hogy ez az eskütétel semmit sem jelent neked, és ezzel csak korlátozva lesz

a szabadságod, de számomra egy horgony, egy biztos pont, hogy tudom, nem fogsz egyik

napról a másikre elhagyni, hanem… itt maradsz.

– A császár bizonyára parancsba adná, hogy maradjak – felelte Garos. – Elvégre Gregoly

bácsi biztos nem mond nemet neked.

– Az nem ugyanaz! – kiáltott fel Selmena. – Azt akarom, hogy ne Gregoly parancsára

maradj. Ha így lenne, akkor nem lennél több az udvarhölgynél, aki kötelességből ült mellém,

és nézett rám szánakozva.

– Egy eskütétel nem ugyanaz?

Selmena kétségbeesetten nézett rá. Garos látta, amint könnyek gyűlnek a szemébe. Az

akaratos lány, akit megismert a hercegnő személyében hirtelen darabjaira kezdett hullani

előtte.

– Ennyire fontos neked, hogy esküt tegyünk neked? – kérdezte halkan.

– Nem… a többiek nem fontosak, de tudom, hogy csak akkor maradsz, ha ők is maradnak

– felelte Selmena keserűen.

– Rendben – mosolygott rá Garos, és fél térdre ereszkedett. – Selmena Vermillion, én

Garos Thor… khm, Garos Yalein megesküszöm, hogy melletted maradok, és mindvégig

testőrödként szolgállak. Persze, ha a császár másképp dönt, azzal szemben tehetetlen vagyok.

Selmena halkan és megkönnyebbülten felnevetett. Lehajolt Garoshoz, és a karját megfogva

felhúzta.

– Garos… köszönöm – mosolygott rá a lány lefegyverző mosollyal.

Garos fejet hajtott, és visszaült a székére. Két teljes üveggel elfogyasztottak. Közben

nevettek és vígan beszélgettek. Garos megtudta a hercegnőről mennyire közel is álltak

egymással a bátyával. Minden pillanatot együtt töltöttek. Carbo herceg tanította meg őt írni és

olvasni. Ő tanította meg lovagolni. Sokszor órákat töltöttek lovaglással a tó körül. Selmena

ilyenkor érezte leginkább szabadnak magát.

Mosolyogva hallgatta a lány szavait. Kapcsolata a bátyával sokban emlékeztette a sajátjára

Siellával. Mindketten támaszok voltak húgaiknak. A különbség annyi, hogy Carbo mindvégig

ott maradt mellette, és megvédte mindentől, miközben ő elhagyta Siellát, és sosem fogja

viszontlátni.

– Minden rendben? – kérdezte Selmena kissé aggódva.

Garos megrezzent. Érzelmei bizonyára kiültek az arcára is. Mosolyt erőltetett az arcára, és

felemelte az üres poharat.

– Azt hiszem, mára eleget ittunk. Visszatérek a szobámba.

Selmena nem marasztalta. Elkísérte az ajtóig ahol egy meleg mosollyal kinyitotta az ajtót.

– Köszönöm, Garos.

Reggel első dolga volt felkeresni a társait, de mielőtt elindulhatott volna egy palotaőr jelent

meg a lakosztálya előtt, és herceg dolgozószobájához vezette. Garos sejtette, hogy Omara

hallani akarja a raktárban történteket.

Miután mindent elmondott neki a herceg elgondolkodva ült az asztalánál, és az esőverte

városra pillantott.

– Miképp lehetséges, hogy az orgyilkosok minden lépésünkről tudnak? – kérdezte.

Ezen Garos is gondolkodott már egy ideje. A legvalószínűbb, hogy egy kém volt a soraik

között, de csak nagyon kevesen tudtak arról, hogy a raktárterületen rábukkantak az

orgyilkosok fészkére. A szakaszából pedig tudta, hogy senki sem árulná el őt.

– Elképzelhető, hogy amikor az átok aktiválódott a foglyon, az figyelmeztette az átokvetőt

– mondta Garos.

Omara olyan arccal nézett rá, mintha egy gyerekhez beszélne.

– Magad is tudod, hogy ez csak feltételezés – jelentette ki. – Fogalmad sincs, valóban mi is

folyik itt, és minden egyes nyom egy újabb zsákutcába vezet. Nem gondolod, hogy ez

különös?

– Pontosan tudom, mire gondol, de… a társaimban teljes mértékben megbízom – felelte

magabiztosan. – A szakaszom sosem árulna el engem.

– A szakaszodon kívül kik tudtak még, hogy a raktárban keresitek őket?

– Merrin és a lovagok.

– A lovagok Siligen pillérei – jegyezte meg Omara. – Ők sosem árulnának el, de Merrint

semmi sem köti Siligenhez.

– Felséged úgy véli Merrin az áruló? Ez… semmi nyom nem utal rá.

Omara bólintott.

– Egyelőre mindez puszta találgatás. – Ujjával az asztallapon kopogtatott. – Mindazonáltal

óvatosnak kell lennünk. Merrint vond ki a nyomozásból, helyette rendelkezésedre áll a teljes

hercegi könyvtár. Alaran fejből tudja, hol találhatod meg a szükséges köteteket.

– Értettem, felség – hajtott fejet Garos.

Biztos volt benne, hogy Merrin nem árulta el őket, de nem akart vitába szállni a herceggel.

A körülmények mind arra mutattak, hogy van közöttük egy áruló, ám egyelőre nem tudta, hol

is keresse. A lovagok nem segítették elő a nyomozását, de az túlzott büszkeségüknek volt

köszönhető. A hercegség támogató pillérei voltak, akik sosem emelnének fegyvert a

Vermillion család ellen. A legbiztosabb, ha egyelőre csakis magára és a szakaszára

hagyatkozik.

Ahogy közeledett a fogadóhoz egyre idegesebb lett. Tegnap megígérte, hogy megtárgyalja

Selmena javaslatát a társaival, de nem tudta, miképpen tudná meggyőzni őket, hogy

esküdjenek fel a hercegnőnek. Még ha meg is teszik az se több egy üres gesztusnál, mivel

mind a császár közvetlen fennhatósága alá tartoznak, így számukra a hercegek parancsai

csupán másodlagosak. Ennek ellenére ő maga megtette. Talán a bor miatt tette meg oly

könnyedén, ám nem bánta meg a tettét. Selmena olyan volt számára, mint egy második húg,

akinek ha segítségére lesz, azzal talán enyhítheti a múltban elkövetett hibái miatt érzett

bűntatot.

Társai különbözőképp reagáltak a kérésére. Liliána és Faar mindketten siligeniek voltak,

így ők kevés gondolkodás után belementek. Ayla teljesen ellene volt. Nem akarta feladni

részleges szabadságát egy újabb esküvel, de ha Garos úgy dönt, hogy megteszi ő nem fog

ellenkezni vele. Aori számára lényegtelen volt a kérés. Nathaniel pedig teljesen feleslegesnek

gondolta, de ha a hercegnőnek fontos ez a gesztus, és mivel jelenleg szükségük volt Siligen

támogatására így hezitálás nélkül egyezett bele.

Sokkal inkább aggasztotta őket a bankett. Egyikük sem vett még részt bálokon, főleg nem

egy hercegi bálon, ahol a birodalom előkelősége fog megjelenni. Nem tudták, miként kellene

viselkedniük, semmit sem tudtak az etikett szabályairól, és Garosszal ellentétben díszes

egyenruhájuk sem volt.

– Emiatt nem kell aggódnotok – nyugtatta meg őket. – Selmena mindenkinek biztosít

megfelelő öltözetet. Az etikett miatt pedig… csak mosolyogva hajoljatok meg előttük

valahogy így.

Bal kezét a mellére tette, és meghajolt, de nem túlságosan mélyen.

– Veletek kapcsolatban – pillantott Liliánára. – Nem tudok sokat mondani, de elküldöm

Adalát, Selmena szolgálóját. Ő majd kisegít titeket. Emellett legyetek udvariasak,

éreztessétek, hogy ők nemesek. Ez főleg neked szól, Ayla.

– Megértettem – morogta a lány. – Kinek az ötlete volt ez?

– A hercegé. Meg akar jutalmazni minket…

– Az a jutalom, hogy kényelmetlen ruhákban hajbókolnom kell néhány ficsúr előtt? –

hitetlenkedett Ayla. – Ez sokkal inkább büntetésnek hangzik.

– Még valami – szólalt meg Garos, és gonosz mosoly jelent meg az arcán. – Elképzelhető,

hogy táncolnunk is kell majd.

Ez volt az utolsó csepp a pohárba. Ayla felmorgott, és majdnem rávetette magát Garosra.

– Azt felejtsd el! Az egy dolog, hogy felöltözöm és hajolgatok, mint egy idióta, de azt

felejtsd el, hogy emellé még táncolni is fogok. Azt se tudom… nem fogok és kész!

Szinte hisztériás hangon kiáltott, amit hallva Garos hangosan felnevetett.

– Ez csak egy felvetés – kacagott.

– Ez cseppet sem volt vicces! – vicsorgott a lány.

– Valójában az volt – vigyorgott Faar. – Sosem láttalak még ilyen rémültnek.

– Jól van – folytatta Garos. – Készüljetek fel a bankettre. Az orgyilkosokkal egyelőre nem

tehetünk semmit.

Társai bólintottak. Garos vetett egy pillantást az ágyukban lévő Nathanielre és Aorira.

– Ti pedig pihenjetek és erősödjetek – mondta.

– Ne aggódj miattunk – felelte Nathaniel. – Koncentrálj a feladatunkra. Emellett nemrég itt

járt Mina. A Kolduskirály három nap múlva fogad minket.

Garos meg is feledkezett róla. A raktár után nem gondolt a találkozóra, és már nem is

tartotta fontosnak. Elvégre az átokvetőhöz valószínűtlen, hogy bármi nyoma volt Siligen

nyomornegyedének vezetőjéhez. Mégis talán szolgálhatott valamivel, ami a hasznára válik.

36. fejezet

Nevetve nézte, amint társai Adala előtt állva figyelik a lány szavait, amint az asztali etikettről

tart előadást nekik. Ő maga, mivel kastélyban nőtt fel hamar megmutatta a lánynak, hogy

számára nincs mit tanítania.

Amikor Adala meglepetten látta, hogy tökéletesen tisztában van a nemesekre jellemző

mozdulatokra elmondta neki, hogy az anyja a helyi úr szolgálója volt, és az unalmas téli

estéken megtanította Garosnak az udvari illemet.

Liliána gyorsan megtanulta a szükséges mozdulatokat és gesztusokat, és a többiek is

gyorsan alkalmazkodtak. Egyedül Ayla volt az, aki képtelen volt a gúnyos idegesítő tekintetet

eltűntetni az arcáról.

– Garos, kérd meg, hogy legalább öt percre figyeljen ide – sóhajtott Adala.

– Ayla, hallgass rá – kérte. – Megértem, hogy szívesebben maradnál itt, mint hogy el gyere

a bankettre, de nincs más választásod. A herceg kérését nem utasíthatod vissza.

– Kezdem úgy érezni, hogy Aori volt a szerencsés, hogy eltört a karja, és nem kell részt

vennie ezen a marhaságon.

Garos felsóhajtott, és odalépett a lány elé.

– Te vagy a legjobb mesterlövész és a legmocskosabb szájú, akit ismerek. Egy hercegi

parti komolyan ennyire megrémiszt?

Ayla megnyugodott, és mély levegőt vett.

– Ez nem én vagyok.

– Ahogy egyikünk sem – mosolygott rá Garos. – Öt éve pedig egyikünk sem volt harcos,

és most nézz ránk. Az egész nem tart tovább egy óránál aztán nyomban visszaveheted a

nadrágod.

– Rendben – sóhajtott Ayla.

– Egyébként pedig – folytatta Garos, és közelebb hajolt a lányhoz. – Bizonyára finom

falatokból, és jóféle borból sem lesz hiány.

Ayla ezt hallva elmosolyodott.

– Mindent megteszek, hogy túléljem.

– Helyes – bólintott Garos. – Most pedig folytassátok.

Adala oktatása egész nap folytatódott, és mire elérkezett a vacsoraidő társai többé kevésbé

alkalmasak voltak a bálon való megjelenésre. Nem voltak elég kecsesek, sem elég

kifinomultak, de a célnak megfeleltek. Nem kell elbűvölniük a nemeseket csupán a megfelelő

bánásmódot kellett megadni nekik. A tánctérre még mindig nem lehetett felengedni őket, ám

ez nem is tartozott a célok közé. Garos számára mégis meglepő volt, hogy azok, akiket

fegyverekkel a kezükben haláltáncra tanítottak meg, képtelenek megtanulni egy egyszerű báli

táncot.

A bankett gyorsan elérkezett. Garos a hercegnőtől kapott zubbonyban állt a terem bejárata

előtt, és várakozón nézett a folyosóra. A szakasznak már itt kellett volna lennie, mégsem látta

nyomukat. Az nem lehetett, hogy az utolsó pillanatban úgy döntöttek, mégsem jelennek meg.

Elvégre három emberről volt szó, akik szembenéztek egy lángokkal bevont raktárral és az ott

várakozó gyilkosokkal és mégsem hátráltak meg. Ez pedig egy egyszerű bankett, ahol az

unalmon kívül semmi veszély nem leselkedik rájuk.

Végül megérkeztek, és Garosnak elállt a lélegzete. Mindig is egyszerű bőr vagy

vászonruhában látta őket, ám mostani megjelenésük teljesen más volt. Furcsa és idegen volt

így látni őket, ám egyúttal lenyűgözve érezte magát. Faar hozzá hasonló vörös zubbonyt

viselt, ám vele ellentétben az övét nem díszítette semmi. Valójában Garos már azt is kisebb

csodának találta, hogy találtak olyan ruhát, ami jó rá, figyelembe véve hatalmas vállait és

izmait.

Liliána egyszerű levendulakék ruhájában lélegzetelállító volt. Tökéletesen kiemelte vonzó

alakját. Hullámos ébenfekete haja bájosan omlott a vállára, arcát enyhe pír borította, ajka

halványpiros volt. Cseppet sem tűnt harcosnak, sokkal inkább hasonlított egy hercegnőre.

Garos képtelen volt levenni a tekintetét róla.

Ayla idegesen haladt mellette. Liliánához hasonló estélyit viselt. Csak épp ez

karmazsinvörös volt. Szőke haját feltűzték, ajkait cseresznyepirosra festették. Gyönyörű volt,

de Garos látta a lány arcán, hogy cseppet sem érzi jól magát.

– Jól áll a zubbony – mosolygott Garos. – Ti ketten pedig… egyszerűen gyönyörűek

vagytok. A fiatal hölgyeket megeszi majd az irigység. Ami pedig a férfiakat illeti…

– Elég – morogta Ayla.

– Rendben – bólintott Garos. – Ideje indulni.

Társaival az oldalán mosolyogva lépett be az ajtón. A bálterem hatalmas volt. Garos biztos

volt benne, hogy akár három falusi ház is kényelmesen elférne benne a kertekkel együtt. A

padló tükörsima volt és karmazsinvörös. A mennyezetről hatalmas csillárok lógtak le, melyek

egy szárnyát kitáró főnixet ábrázoltak.

Az asztalok a terem egyik felében helyezkedtek el. Egy nagyobb pódiumon egy hosszúkás

asztal nyúlt el, ahol négy személyre terítettek. Az volt a hercegi család helye. Középen egy

hatalmas nyílt tér volt, ami bizonyára a tánctér volt.

Szemben a kristályablakokon át besütött a hold fénye, és néhány férfit és egy nőt látott ott

állni. Különböző színes darabokból összevart ruhát viseltek, kezükben lantot, fuvolát és egyéb

hangszereket tartottak. A nő ellenben teljesen vörösbe volt öltözve. Hosszú skarlátvörös haja

szabadon esett a vállára. Garos számára ismerős volt az arca, és néhány pillanat múlva rá is

ébredt kiket is lát maga előtt. A vándorkaraván tagjai voltak, akikkel Reindgarral találkoztak

az Ergonba vezető út során.

– Lenyűgöző. – Liliána hangja tele volt csodálattal. – Nem csoda, hogy Siligent sokszor

emlegetik a legerősebb hercegségként.

– Hol várakozzunk? – kérdezte Faar.

Barátja zavartan nézett körbe, mint aki nem találja a helyét. Garos nem hibáztatta. Annak

ellenére, hogy ő maga egy kastélyban nemesként nőtt fel szintén túlzásnak érezte a

gazdagságot, amivel szembe találták magukat. A Vermillion család hatalma lenyűgöző és

egyben rémisztő is volt. Ez pedig csak még rémisztőbbé tette azokat, akik figyelmen kívül

hagyva hatalmukat az életükre törnek.

Mielőtt még válaszolhatott volna egy ismerős alak jelent meg előttük. Adala volt, aki

egyszerű szolgálóruháját könnyű világoskékre cserélte. A lány mosolyogva köszöntötte őket,

majd intett nekik, hogy kövessék.

A hercegi család számára kialakított pódium mögé vezette őket. Innen könnyen ráláttak az

egész teremre, de őket elrejtette.

– A hercegnő kérésére itt várakozzatok – mondta Adala. – Amikor a herceg bemutat

titeket, lépjetek elő, és sorakozzatok fel a pódium alatt.

– Értettük – mosolygott Garos. – Egyébként igazán bájos vagy ma.

Adala elvörösödött, majd sietős léptekkel hagyta ott őket. Garos halkan felnevetett látva a

lány zavarát.

– Ne kínozd szegény lányt.

Váratlanul egy kellemes női hangot hallott maga mögött. Megfordulva lemerevedett egy

pillanatra. Selmena állt ott. Sötétvörös ruhát viselt, melyet aranyló főnixek díszítettek, a

szoknya végén arany lángnyelvek csaptak fel. Haja koronaként feltűzve, nyakában egy arany

lánc, aminek végén egy rubintkő csillogott. Smaragdzöld tekintete fényesen csillogott,

halványpiros szája mosolyra húzódott. Olyannyira tökéletes volt, hogy Garos szavakat sem

talált.

– Felség – szólaltak meg társai egyként.

Selmena mosolyogva biccentett feléjük, majd Garos elé lépett. Tekintete végigkúszott

rajta, és elégedetlennek tűnt.

– Meg kellett volna borotválkoznod – jegyezte meg, és mindenki megdöbbenésére

végighúzta a kezét Garos arcán. – A hajad is lassan hosszabb lesz, mint Adaláé.

– Azt hittem fenyegető harcosoknak kell lennünk – felelte Garos. – Az arcomnak semmi

köze ehhez. Emellett nem lett volna jobb, ha teljes harci díszben jelenünk meg itt, mint

udvaroncokként?

– Garos! – kiáltott Faar. – Ő Siligen hercegnője…

Selmena azonban felnevetett, és mosolyogva nézett Garosra.

– Azt akarom, hogy ne a fegyvereidtől féljenek, hanem tőled – mondta. – Meg akarom

mutatni, hogy a testőrömnek nincs szüksége semmire csakis önmagára, hogy megvédjen

engem. Azt akarom, hogy mind féljenek, és tudják semmi sem állíthat meg.

Garos végignézett a hercegnőn. A lány tekintetében zöld tűz égett. Olyan erős volt, hogy

egy pillanatra Garost is meglepte.

– Biztos vagyok benne, hogy az orgyilkosok kémei közül is itt lesz valaki – folytatta

Selmena. – Azt akarom, hogy tudja, semmi sem mentheti meg őt attól a végzettől, ami rá vár.

Selmena lassú léptekkel elindult az asztal felé, ám mielőtt még kilépett volna Garosra

nézett, és bájosan elmosolyodott.

– Mellesleg páncélban, hogy tudnál táncolni velem.

Azzal kilibbent az árnyékból magukra hagyva négyüket. Faar odalépett Garos mellé, és

támogatón megfogta a vállát.

– Úgy tűnik a legrémisztőbb személy itt a hercegnő.

Garos lassan bólintott. Mindig is tudta, hogy Selmena nem csupán egy gyönyörű nő.

Annak ellenére, hogy semmit sem mondott neki a lány tisztában volt vele, hogy az

orgyilkosoknak valószínűleg volt belső segítsége, és arra is gondolt, hogy ez a személy most

itt lehet elvegyülve a vendégek között. Garost akarta felhasználni, hogy megrémissze őket.

Azt akarta, hogy testőrét és pallosát ne csak testőrként, hanem valós fenyegetésként lássák.

Ám végignézve magán Garos cseppet sem találta fenyegetőnek a megjelenését.

– Priya – szólalt meg. – Amikor kilépek az árnyékból, és végignézek a tömegen, erezd

szabadjára minden erőd. Elég csak egy pillanatra, de tedd meg, és tűnjön úgy, mintha én

magam tenném. Emellett egy figyelőd tartsa szemmel a vendégeket. Amint az erőd

felszabadul figyelje meg kit sokkol leginkább a helyzet. Ő lesz az orgyilkosok kéme.

– Garos, ha szabadjára engedem az erőmet azzal elképesztő nyomást rakok a jelenlévőkre

– figyelmeztette Priya. – Az is elképzelhető, hogy nem fogják kibírni.

– Úgy érted, hogy képes vagy pusztán a mágikus energiád kieresztésével megölni valakit?

– hüledezett Liliána.

– Ha az illető elméje gyenge, akkor igen.

– Vagyis, ha idióta? – szólalt meg Ayla.

– Nem – mosolygott Priya. – Alapvetően minden élőlény elméjét körülveszi egyfajta fal,

ami megvédi az elméjét a behatolástól. Ez a fal azonban minden egyes személynél más. Egy

átlagos ember elméje egy hozzáértő számára könnyedén feltörhető, de léteznek olyanok is,

akiknél ez a fal hiányzik vagy nagyon vékony, illetve olyanok is, akiknél ez jóval erősebb. A

mágusok képesek saját akaratukból megerősíteni ezt olyannyira, hogy valóságos erőddé

alakítják, amin semmi sem tud betörni. A lényeg, hogyha van odakint valaki, akinek az

elmefala túl vékony vagy épp nincs akkor a kieresztett mágikus energiám mennyisége

szétrobbanthatja.

– Mármint képletesen, ugye?

– Nem feltétlenül.

– Azt akarod mondani, hogy fel tudod robbantani valakinek a fejét csak egy puszta

energialökettel?

– Persze.

Priya hangja olyan nyugodt volt, mintha a világ legtermészetesebb dolgát közölte volna

velük. Ellenben Garos és társai elképedve meredtek rá. Garos, aki éveket töltött el a tündér

társaságában sem tudta, mekkora hatalma is van neki. Priya egyszerűen túl félelmetes volt a

számára.

– Értem – adta meg magát Garos. – Akkor legyen csak az erőd fele. Úgy nem robban fel

senki, ugye?

– Rendben.

Hosszú várakozás következett. A birodalom lordjai egymás után érkeztek meg. Garos nem

hallotta a nevüket, és nem is igazán figyelt oda rájuk. Csakis arra bírt gondolni, hogy odakint

megtalálhatja az orgyilkosok kémét.

Végül meghallotta, amint Omara hozzákezdett a beszédhez.

– Mélyen tisztelt vendégek – kezdte. – Siligen üdvözöl titeket eme jeles napon. Mint

tudjuk Agron Vermillion volt az első, aki fellázadt a zsarnok Ostamarl birodalom ellen, és

vívta ki függetlenségét. Azt követően Gwaran birodalma darabjaira hullott, és létrejött a ma

ismert rend. Agron Vermillion pedig fejet hajtott kardtestvére Ildren Merkilon előtt, aki a

Melgória birodalom első császára lett. A mai nap Agron születésnapja. A birodalom

megalakulása óta minden évben megtiszteljük őt ezen a napon. Ez a nap azonban más. A

birodalomban mostanra mindenki hallhatta a tragédiát, ami családomat sújtotta. Fiam, Carbo

Vermillion meghalt, orgyilkosság áldozata lett, és ha valaki nem menti meg őket, akkor a

gyermekeim mind meghaltak volna. Ez a személy a hercegségem fontos tagjává vált. Ezért a

mai napon az ő érdemét is ünnepeljük.

Ez volt a jel, amikor ki kellett lépniük a pódium mögül, és felsorakozni Omara előtt. Garos

vett egy mély levegőt, és társaira mosolygott.

– Indulás.

Lassan kilépett az árnyékból. Nem akart a tekintetek kereszttüzében lenni, és nem akart

semmiféle elismerést azért, amit tett. Elvégre az egész a puszta véletlennek volt köszönhető.

Mégsem mondhatott nemet Siligen hercegének. Tisztában volt vele, hogy mindez nem csak a

műsor kedvéért volt, és megjelenésével ki akarták ugrasztani az orgyilkosokat. Amint

megjelentek a jelenlévők tekintete mind rájuk vetült, és Garos nyomban látta meglepetésüket.

Most.

Priya engedelmesen kieresztette hatalmát. Nem tartott tovább néhány szívdobbanásnál, de

megtette a hatását. A vendégek mind elsápadtak, izzadságcseppek gyöngyöztek arcukon, és

tekintetük elkerekedett a félelemtől. Még Omara arcára is kiült a pillanatnyi megdöbbenés.

Garos néhány lépést követően megérkezett a hercegnő mellé, és meghajolt előtte, majd

szembefordult a vendégekkel.

Garos tekintete végigjárt a nemesek között. Egy arcot keresett, aki rémültebb volt a

többinél. Pillantása hatalmas és ellenállást nem tűrő volt. Akár egy prédát kereső vadállat úgy

nézett végig a nemeseken, míg el nem ért a terem végébe. Azonnal halálsápadttá vált, és jeges

verejték úszott végig a hátán, amint találkozott tekintete a karamellbarna szempárral.

– S-Siella – nyögte.

Húga arca sápadt volt, de ennek nem volt semmi köze Priya nyomásának. Értetlenkedő

tekintetébe könnyek szöktek, és kontrolálhatatlan patakban folytak végig az arcán.

– Garos – nyögte halkan. – Garos… Garos… GAROS!

Siella átvágott a nemesek között. Léptei minden szívdobbanással gyorsabbá váltak. Garos

menekülni akart, el akart rohanni, és vissza se nézni, de a teste nem engedelmeskedett. Eleven

szoborként figyelte a lányt, aki hirtelen a tekintetek kereszttüzébe került.

– Garos – szólalt meg Liliána. – Mi folyik itt? Ki az a lány?

A kérdés mindenki szemében ott volt. Garos érezte, amint bizalmuk megtörik. Az elmúlt öt

év kényelmes hazugságán alapuló élete véget ért. Másodszor is elveszíti, de ezúttal csakis

saját magának köszönhette. Régóta megvolt a lehetősége, hogy mindent elmondjon nekik,

mégis egyszerűbb volt fenntartani a hazugságát, mint szembenézni vele.

– Garos – szólalt meg Siella. – Tényleg… tényleg te vagy az?

A lépcső aljában állt. Arca kipirosodott, bájos tekintete vöröslött a sírástól.

Mit tettem veled?

– Igen, Siella – felelte halkan. – Én…

Nem bírta befejezni. Húga a nyakába vetette magát, és olyan erősen ölelte magához,

mintha attól tartana, hogy mindez egy álom, és amint kinyitja a szemét a bátyja továbbra is

halott marad.

– Amikor megkaptuk a levelet – zokogta. – Nem akartam elhinni, hogy igaz. Outgar… apa,

mind összetörtünk.

Garos megsimogatta a lány haját, és megcsókolta a homlokát. Nem foglalkozott a többiek

döbbent tekintetével, sem a társaival, akik bizonyára elárulva érzik magukat. Csakis a húga

létezett a számára, és a vágy, hogy soha többé nem akarja magára hagyni. Nem várt

megbocsátást sem elfogadást, csakis azt akarta, hogy ne hagyja magára.

– Minden rendben, Siella – suttogta. – Sajnálom azt a levelet. Mindent annyira sajnálok.

– Nem számít – temette bele az arcát Garos mellkasába. – Csakis az számít, hogy élsz.

Nem érdekel semmi más.

Garos úgy érezte a szíve szakad meg a lány szavait hallva. Örömtől telve nevetett fel, majd

érezte, amint könnyek akarnak kitörni belőle. Minden összpontosítására szüksége volt, hogy

visszatartsa őket. Csak egyetlen szót bírt kinyögni.

– Köszönöm.

Határtalan boldogság és megkönnyebbülés öntötte el. Úgy érezte, mintha a súly, ami

mindeddig a vállát nyomta elengedett volna. Felszabadult és örömteli volt. Szorosan magához

ölelte húgát, és boldogan felnevetett.

Csak amikor meghallotta Selmena köhögését maga mellől ébredt rá, hol is volt most.

Zavartan engedte el Siellát, aki tett egy lépést hátra, és alaposan szemügyre vette őt.

– Ezután beszélünk – mosolygott Garos. – Akkor mindent elmondok, de most el kell

intéznem ezt.

Siella bólintott, de nem távolodott el tőle. Garos tekintete ekkor társaira pillantott, akik

döbbenten kérdések százaival az arcukon meredtek rá.

– Ez… mindent megtudtok ezután – felelt nekik halkan. – Addig is nagyon sajnálom.

Tekintetét újból a tömeg felé fordította, akiknek arca mostanra megnyugodott. Priya

mágikus ereje okozta nyomás megszűnt.

A figyelő észrevett valamit?

Az egyik vendég sietős léptekkel távozott, amint meglátott téged.

Hol van?

A figyelőt utána küldtem… úgy tűnik nagyon lesokkolta a nőt, hogy meglátott. Behúzódott

az egyik seprűraktárba.

Értettem… mindjárt megyek.

A herceg előrelépett, és mosolyogva intett Liannának, aki nyomban énekelni kezdett

elbűvölő hangján. Ezután a férfi Garoshoz fordult. Arcáról eltűnt a mosoly.

– A bankett után beszélnünk kell – mondta.

Garos bólintott. Számított rá, hogy a társai mellett a hercegi család is kíváncsi lesz, milyen

kapcsolatban áll Siella Thorsennel. Ám most a legfontosabb feladata, hogy megtalálja a

kémet, aki elhagyta a termet.

Selmenára pillantott, aki csalódott szemekkel nézett fel rá.

– Sajnálom.

Csak ennyit mondott, mielőtt lelépett volna a pódiumról, és eltűnt a nemesek között.

Sietve vágott át az üres folyosón. Priya mindvégig mellette volt. A tündér is zavart volt, és

Garos tisztában volt vele, hogy legszívesebben kioktatná őt, hogy mindez csakis az ő hibája,

és nem lett volna szabad mindeddig titkolóznia.

– Ott lesz bent – mutatott Priya az ajtóra.

Garos bólintott, és harcra készen lépett oda az ajtóhoz.

Van nála fegyver?

Nem látok semmit. Egészen olyan, mintha…

Garos egy pillanat alatt feltépte az ajtót, és kész volt rá, hogy egy gyors igével leterítse a

kémet, ám amint meglátta a nőt odabent ledermedt. Mozdulatlanul állt ott, és meredt a nőre,

aki egész gyerekkorában hideg és gyűlölködő volt. Az anyja, Adalind Thorsen állt odabent

könnyező tekintettel.

37. fejezet

Adalind felpillantott, és elkerekedett a tekintete, amikor meglátta Garost. Kinyúlt felé, de

Garos tett egy lépést hátra. Megrohanták az emlékek. Újból maga előtt látta a jeges, megvető

tekinteteket, amikkel egész gyermekkorában találkozott. A fájdalom, amit minden egyes

elutasító pillantás után érzett. A bizonytalanság és kétségbeesés, amit minden alkalommal

élesen érzett, amikor anyja meleg gondoskodó hangon beszélt a testvéreivel neki pedig csak

egy jeges pillantás jutott. Végül megjelent előtte az éjszaka, amikor apját próbálta meggyőzni

róla, hogy képes lenne megerőszakolni a húgát, ha lehetősége van rá.

Ekkor minden fájdalom, minden jeges félelem és kétségbeesés megszűnt. Végtelen harag

és gyűlölet perzselte fel őket. A gyűlölet, amit az elutasítás miatt érzett, a harag, amit azok a

tekintetek váltottak ki belőle. Gyűlölte az előtte álló nőt. Jobban gyűlölte a gyilkosoknál,

jobban Lorvannal, aki nőket erőszakolt meg, és tett roncsokká. Jobban gyűlölte mindennél,

amivel eddig találkozott.

Tekintete megvető tűzzel égett, amint végignézett anyja könnyáztatta arcán.

Legszívesebben hamuvá égette volna az előtte álló nőt, aki semmit se tett érte a megszülésén

kívül, amit bizonyosan a mai napig bánt.

– Bizonyára csalódott vagy, hogy élek – jegyezte meg Garos perzselő hangon.

Adalind megremegett fia hangját hallva.

– Fiam…

– Ne merj a fiadnak nevezni! – kiáltott Garos. – Nem vagyok a fiad. Soha nem is voltam

az.

– Garos…

Adalind nehezen beszélt, mintha a hangja bármely pillanatban cserbenhagyná őt. Garos

végignézett a nőn, akinek szeretnie kellett volna őt, ám ehelyett csakis színtiszta gyűlöletet

érzett iránta. Mindennél jobban szerette volna tudni, miért vetette meg őt a saját anyja. Mit

tett, amiért egészen kicsi kora óta nem kapott tőle semmit, amit egy anyának meg kellett volna

adnia gyermekének.

– Mi történt veled? A levél…

– Oh igen, a levél – szólalt meg Garos ironikusan. – Lefogadom boldog voltál, amikor

elolvastad. Elvégre nem is akartál mást, mint megszabadulni tőlem. Biztos elégedett voltál,

hogy soha többé nem kell majd látnod.

– Nem! Ez… miért… én… sosem akartam…

– Ne hazudj! – kiáltott Garos.

Egy mennydörgés robbant ki a kezéből, és darabjaira robbantotta az Adalind melletti

seprűkkel teli hordót.

– Még egy hazugság, és keresztüllövök egy villámot azon a fekete szíveden! – sziszegte

Garos.

Adalind rémülten nézett rá. Lábai remegtek. Mondani akart valamit, de egyetlen hang sem

jött ki a torkán. Garos elégedetten elmosolyodott.

– Mindig is így néztél rám – folytatta halkan. – Hidegen, megvetéssel és néha félelemmel.

Miért? Miért nem öltél meg amikor még járni sem tudtam, ha ennyire gyűlölsz? Mit tettem,

amiért…

Forró könnyek törtek fel a szeméből, amik nyomban el is párologtak az arcáról.

– Mindig tudtam, hogy gyűlölsz – folytatta. – Amikor rám néztél nyoma sem volt

szeretetnek. Nyoma sem volt annak a megnyugtató pillantásnak, amivel Outgarra néztél.

Mindvégig, mintha egy betolakodó lettem volna… Miért, Adalind? Kérlek… tudnom kell…

Fenyegető tekintete elmúlt, felszabadított ereje megremegett majd eltűnt. Érezte, amint a

térde megremegett, és keserű fojtogatást érzett a torkában. A múlt sötét kezei szorongatták a

torkát.

– Garos. – Adalind csak ennyit bírt mondani.

Garos bólintott.

– Bármekkora szörnyetegnek is tartasz, nem kell aggódnod. Sosem tenném azt Siellával,

amivel megvádoltál. Csalódást kell okoznom, de nem az a szörny vagyok, akinek te tartasz.

Adalind tekintete elkerekedett fia szavait hallva.

– Te… hallottad?

– Mindent – felelt Garos. – Valóban azt hitted, megerőszakolnám?

– Én…

Garos legyintett elhallgattatva Adalindot.

– Vagy csak egy kényelmes ok volt, hogy megölethess? Ha sikerült volna elhitetned

apával, hogy megtenném, akkor nem kellett volna tartanod tőle, mit tenne, ha végzel velem?

Adalind nem felelt, és ennyi elég is volt Garosnak.

– Nem kell aggódnod – mondta Garos. – Ugyan nem haltam meg, de nem vagyok többé

Garos Thorsen. Ő valóban meghalt a tengeren, és sosem fog visszatérni. Siella visszamegy

veled Änselbe, és sosem látjuk egymást viszont. Mi ketten pedig… nem hiszem, hogy bármi

is változna. Ég veled, Adalind Thorsen.

– Garos…

Garos nem hallgatta meg, mit akar mondani Adalind. Megfordult, és sietős léptekkel

magára hagyta a nőt a raktárban. Néhány szívdobbanással később már majdnem rohant. Távol

akart kerülni tőle. El akart menekülni Adalind elől.

Garos. Nyugodj meg, már messze járunk.

Miért? Miért kellett neki is itt lennie?!

Garos… nem tudom.

Garos nekidőlt a falnak, és lassan leült a hideg padlóra. Mozdulatlanul ült ott, és meredt a

sötét padlóra. A harag, ami percekkel ezelőtt feltöltötte mostanra eltűnt, és minden erőt

kiszívott belőle. Állni sem volt képes.

– Miért voltak itt? – sóhajtott. – Nem lett volna szabad…

– Sajnálom, Garos.

Priya leszállt a vállára, és próbálta megnyugtatni.

– Meg fognak bocsájtani.

Garos keserűen felnevetett.

– Miért tennék? – kérdezte. – Hazudtam nekik éveken keresztül. Megbíztak bennem, én

pedig még a nevemet sem mondtam el nekik! Hogyan várhatnám el, hogy ezt elfelejtsék?

– Nyugodj meg – mondta Priya halkan.

– Miért jöttek el? – kérdezte ismét. – Ha sosem találkozom velük, akkor nem vesztem el

őket. Akkor nem hull le a lepel, és nem kell újra átélnem ezt… bár sosem jöttek volna el…

– Valóban így érzel?

Váratlanul egy lány körvonalai jelentek meg a sötétben. Garos rémülten meredt az alakra,

aki kibontakozva a húgává vált. Siella bánatos, könnyes tekintettel meredt rá.

– Siella…

Nem tudta folytatni. Képtelen volt megmagyarázni a húgának az érzéseit anélkül, hogy

elmondaná neki, mit is tett az anyja. Ha pedig Siella ráébred, mi is történt örökre meggyűlöli

az anyját, és a bátyja után őt is elveszítené.

Siella odasétált mellé, és leült a padlóra.

– Az a levél – kezdte. – Miért küldte el Reindgar, ha nem haltál meg?

– Mert erre kértem – felelte Garos halkan.

Siella hitetlenkedve meredt rá.

– Miért?!

– Mert úgy gondoltam, így lesz a legjobb – mondta őszintén. – Sosem kellett volna

találkoznunk, és akkor úgy gondoltam, jobb, ha lezárom az egészet.

Siella arcon ütötte őt. Egyszer, kétszer, háromszor. Addig ütötte, míg a keze bele nem

fájdult. Mikor befejezte a tekintete lángolt a haragtól. Garos sosem látta ilyen dühösnek.

– Azt hitted, jobb volt nekem úgy élni?! – üvöltötte Siella. – Azt gondolod, boldog

voltam?!

Siella végül megnyugodott, és hosszasan nézte Garost dühös, de leginkább kétségbeesett és

szomorú arccal. Garos képtelen volt állni a pillantását, így tekintetét a sötét padló felé

fordította.

– Mondd, Garos – szólalt meg Siella halk fájdalmas hangon. – Valóban sosem tervezted,

hogy találkozol velem?

Garos habozott egy pillanatra.

– Amikor elmentem majdnem biztos voltam benne, hogy sosem találkozunk többé.

– Mégis elmentél. – Siella arcát könnyek áztatták miközben ránézett. – Hátrahagytál,

mintha… semmit se jelentenék neked.

– Nem – felelte Garos keserűen. – De akkor nem tehettem mást.

– Miért döntöttél úgy, hogy elmész? Egészen addig biztos voltam, hogy maradni fogsz.

Még Ulfot is meglátogattad, és vele együtt gyakoroltál minden reggel.

Garos nem felelt rögtön. Nem tudta, milyen hazugságot találhatna ki a húgának, amikor

Priya hangja szólalt meg a fejében.

Mondd el neki.

Nem lehet… összetörné, ha megtudná, hogy az anyja üldözött el, mert úgy gondolta

megerőszakolnám.

– Meg volt az okom – végül csak ennyit mondott.

– Értem…

Siella nem erre a válaszra számított, de nem erőltette tovább. Szótlanul ültek egymás

mellett. Sokkal inkább tűntek két idegennek, mint testvéreknek, akik évek óta nem látták

egymást. Garos mindig is tudta, hogyha egyszer valamilyen csoda folytán újból látja majd őt,

akkor sem lesz semmi sem olyan, mint a távozása előtt volt. Az az idő örökre elmúlt, és

semmi sem hozhatja vissza. Talán túlélte a tengert, de az igazság az volt, hogy Garos Thorsen

valóban meghalt azon a szigeten, és ezt nem lehet visszavonni.

– Más lettél – folytatta Siella. – Amikor előléptél először fel sem ismertelek. Csak amikor

találkozott a tekintetünk döbbentem rá, hogy te vagy az.

– Az igazság az, hogy valóban meghaltam azon a szigeten – felelte Garos. – Már nem az a

kölyök vagyok, aki Änselben voltam. Harcossá neveltek, és ahogy mondtad, gyilkos lettem.

Nem vagyok többé Garos Thorsen… nem vagyok többé az a fiú, akit bátyádként szerettél.

– Nem baj – rázta meg a fejét Siella, és lassan lehajtotta Garos vállára. – Bármennyire is

megváltozol, bármivé is válsz, én mindig szeretni foglak.

– Siella… elárultalak – hitetlenkedett Garos. – Éveken keresztül elhitettem veled, hogy

halott vagyok. A levélben apa azt mondta, nem ettél és ki se léptél a szobádból. Úgy éltél,

mint egy kísértet, és mégis megbocsájtasz?

– Természetesen.

Siella arca komoly volt. Karamell tekintete csillogott, mint aki csak arra vár, hogy Garos

elfogadja. Garos gondolkodás nélkül megához húzta a lányt, és olyan erősen szorította

magához, hogy Siella felkiáltott fájdalmában. Órákig ültek ott egymásba karolva, miközben

mindketten úgy érezték, nem létezik náluk boldogabb ember ezen a világon.

38. fejezet

A bankett nem teljesen úgy alakult, ahogy azt eltervezte. Abban reménykedett, hogy a

nyomás, amit Priya kifejt rájuk kiugrasztja a kémet, de csalódnia kellett. Ehelyett szembe

kellett nézni a családjával és a múltjával. Végül sikerült legyőznie a bűntudatát és a fájdalmát,

amit húga és anyja irányába érzett.

Mindezek mellett azonban volt más is, amivel szembe kellett szállnia. A bankett

összehozta a húgával, de szétszakította a szakaszát, és veszélybe sodorta a küldetésüket.

A szállásán ülve meredt ki az ablakon, és nem tudta, miképpen nézhetne a társai szemébe.

Tartott tőle, hogy Siellával ellentétben ők nem fognak ilyen könnyedén megbocsájtani neki.

Nem ez az első eset, hogy hazudott nekik, és biztosra vette, hogy ezúttal nem fogják olyan jól

fogadni.

Kopogtak, és Selmena lépett be a lakosztályába. Garos figyelte, amint a hercegnő egy

gyors köszönés után végighordozza tekintetét a szobán. Végül leült Garos mellé, és a férfihez

hasonlóan kipillantott az ablakon.

– El kell ismernem a bankett meglepőre sikeredett – szólalt meg Selmena. – Nem

sejtettem, hogy a testőröm valójában Garos Thorsen.

– Fontos ez? – kérdezte Garos. – Igen, Garos Thorsen voltam, de az a múlt. Ugyanaz az

ember vagyok, aki eddig is.

– A húgod rajong érted – jegyezte meg Selmena.

– Tudom, de mit számít? – nézett rá Garos. – Elmegy, és sosem látom viszont.

– Biztos vagy benne?

Garos komoran elmosolyodott. Jól tudta, hogy így lesz. Az ő helye itt van Selmena mellett.

Ezen nem változtat semmi. Ha pedig a császár úgy dönt, máshol van rá szükség, akkor oda

fog menni. A sorsa azóta más kezében van, hogy elhagyta Änselt, és csatlakozott a Birodalom

Kardjaihoz. Bármennyire is szeretne Siella mellett maradni, ezt sajnos nem ő fogja eldönteni.

– Igen – mondta végül. – Siella hazamegy, én pedig sosem találkozom vele újra.

– Tisztán látom rajtad, hogy nem akartál elválni tőle – jegyezte meg Selmena. – Akkor

miért mentél el?

Garos a hercegnőre nézett. Selmena tekintetében nem látott mást csak kíváncsiságot és

talán egy egészen kevés aggodalmat. Felsóhajtott. Úgy vélte elég volt a hazugságokból, és

mindent elmond a lánynak. Legfeljebb az apróbb részleteket hagyja ki.

– Röviden az anyám nem kedvel túlságosan – mondta. – Ezért jobb volt, hogy elmentem.

Ami a halálomat illeti… az igazság az, hogy bosszút akartam állni rajta. Ez persze ostobaság

volt, mivel a bankettkor is inkább azért volt szomorú, mert életben maradtam.

– Ez képtelenség – jelentette ki Selmena határozottan. – Egyetlen anya sem akarja a

gyermeke halálát.

– A hercegné bizonyosan nem – csatlakozott Garos. – De sajnos nem minden anya ilyen.

– Értem…

– Pontosan mit is értesz? – kérdezte Garos.

Selmena nem felelt. Szélesen elmosolyodott, ahogy tekintete végigjárta a mélabús Garost.

– Lényegtelen. Pihenj csak, de nem kellene máshol lenned most? A banketten világosan

látszott, hogy a húgod helyett sokkal inkább a szakaszodat rázta meg a felfedezés, hogy Garos

Yalein valójában sosem létezett, és te Garos Thorsen vagy. Áh, az a sok mese Verwaldenről

meg a vadászataid Vliengardban… olyan hihető volt. Talán öregkorodra meg kellene

próbálkoznod a regék írásával.

– Selmena… nem vagy dühös, amiért mindvégig hazudtam? – lepődött meg Garos.

– Ahogy mondtad meg volt az okod rá – felelte Selmena egyszerűen, majd hangja

halálosan komollyá vált. – De a jövőben elvárom, hogy ez ne ismétlődjön meg.

– Megértettem és köszönöm.

Selmena bólintott, majd kisétált az ajtón.

Garos sem vesztegette tovább az idejét. Nem menekülhetett tovább a társai elől. Szüksége

volt rájuk, és reménykedett benne, hogy nekik is szükségük volt rá.

Közeledve a fogadóhoz léptei egyre lassultak, és a szívverése is felgyorsult. Sosem érezte

magát ennyire idegesnek. Elképzelni sem tudta, mit fog tenni, ha a társai elutasítják őt. Priyát

könnyedén fogadták, ám az ő jelenlétét nem mondta el nekik. A származásáról viszont

hazudott. Nem elmondani valamit sokkal jobb volt, mint éveken keresztül hazudni.

Legalábbis Garos így gondolta.

Marik szokás szerint a söntésnél ülve a fogadóssal beszélgetett. Amelia a konyhában állt,

és épp egy adag hagyma felaprításával volt elfoglalva. Társai közül egyedül Faart látta, aki

néhány vendéggel együtt kockázott a sarokban.

– Faar! – kiáltott Garos.

Barátja nyomban felkapta a fejét, és egy pillanatnyi kellemetlenség suhant át az arcán,

majd nyomban el is tűnt.

– Beszélnem kell veletek – folytatta Garos magabiztosan. – Mindenkivel. Marik, Amelia,

csatlakozzatok hozzánk odafent.

Amelia megtörölte a kezét, bocsánatkérőn pillantott a kocsmáros lányára, majd felsietett a

lépcsőn. Marik is hasonló gyorsasággal követte. Arcán zavartság futott végig, ahogy elhaladt

Garos előtt. Bizonyára Liliána már mindent elmondott neki.

A többieket odafent találta. Amint meglátták mind vetettek felé egy kellemetlenkedő

pillantást, majd leültek az ágyukra. Garos nekidőlt a falnak, és végignézett a bizalmatlan

tekinteteken.

Ahogy végignézett a társain, és látta arcukon a bizalmatlanságot elhatározottsága

megremegett. Nem tudta, miként fogjon hozzá, nem tudta, mit tehetne, amivel sikerül

elnyernie a megbocsájtásukat. Mély levegőt vett, és lassan megszólalt. Úgy döntött mindent

elmond nekik, nem hagy ki semmi részletet. Csak ennyit tehetett.

– A nevem Garos Thorsen – kezdte. – Wulgar Thorsennek Felföld urának fia vagyok.

Legalábbis az voltam, amig úgy nem döntöttem, hogy megölöm őt, és Garos Yalein leszek.

– Miért? – szólalt meg Liliána. – Miért döntöttél úgy, hogy Reindgar fivérének adod ki

magad?

Garos felsóhajtott, végignézett a kérdő tekinteteken, és mesélni kezdett. Elmondott

mindent, egyetlen részletet sem hagyott ki. Elmesélte léhűtő Änseli életét, a vadászatot

Outgarral, ami végül mindent megváltoztatott. Mesélt az anyjáról, és a vádjairól, ami miatt

végül el kellett hagynia az otthonát. Végül pedig a döntéséről, mellyel megölte Garos

Thorsent, hogy bosszút álljon az anyján.

– Végül mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt akartam – sóhajtott. – Rádöbbentem,

hogy súlyos hibát követtem el. Akkor viszont már késő volt, találkoztam veletek, a második

családommal. Nem akartam, hogy valaha megtudjátok, ki is vagyok, hogy rádöbbenjetek, a

kezdetektől fogva hazudtam,

– Komolyan azt hitted, ez a hazugság örökké folytatódhat? – kérdezte Liliána komoran.

– Igen, ebben bíztam.

Liliána felmordult.

– Mit gondoltál, mi történt volna, ha megtudjuk, hogy Garos Thorsen vagy? – szólalt meg

Faar. – Ha azt akartad, hogy az egész világ holtnak gondoljon, nekünk attól még

elmondhattad volna. Megőriztük volna a titkodat, legyen bármekkora ostobaság.

– Talán, de akkorra túlságosan elmerültem benne – felelte keserűen. – Nem tudtam,

hogyan fejezzem be. Meg akartam állitani, véget vetni az egésznek, de attól féltem, hogy

akkor minden darabjaira hullik.

Barátai nem válaszoltak. Egyikük sem nézett rá, mind szótlanul meredtek maguk elé,

mintha arra várnának, hogy valaki más fog dönteni helyettük.

– Tudom, hogy csalódtatok és meg is vettek, amiért hazudtam – kezdte. – Ezt meg is

értem. Csak annyit kérek, hallgassátok meg, amit mondani akarok, és utána magatok

dönthetitek el, mit akartok tenni. Ha úgy döntötök, küldök egy levelet Gelfordnak, amiben

alkalmatlannak vallom magam, és kérem, hogy jelöljön ki valaki mást a helyemre.

– Nem gyűlölünk – szólt Ayla. – De nem tudjuk megbízhatunk-e benned. Vagyis én nem

tudom. Priya létezését eltitkoltad előlünk, mert nem tudtad, miként reagálnánk a létezésére, és

most kiderül, hogy önmagadról is hazudtál. A barátunk voltál öt éven keresztül, és mi

mindvégig semmit se tudtunk rólad. Honnan tudjuk, mikor mondasz igazat, miképp

bízhatnánk meg benned mindezek után? Sajnálom, Garos, de át kell gondolnom a történteket.

– Megértem – bólintott Garos.

Felesleges volt tovább maradnia. Magának ásta ezt a gödröt, amibe végül eltemette a

barátságukat. Remélte, hogy kaphat egy újabb lehetőséget, de ötévnyi hazugságot nem

lehetett olyan könnyedén elfelejteni. Talán, ahogy az idő múlik egyszer megbocsájtanak neki.

Kisétált a szobából, és elindult vissza a palota felé. Nem akarta sajnáltatni magát, vagy a

történteken gondolkodni. Ha elhagyja magát azzal csak Selmenát sodorja veszélybe. Az

orgyilkosok mostanra talán már tudják, ki is ő valójában. Rövidesen arról is értesülni fognak,

hogy a szakasza darabjaira hullott. Ez pedig vakmerőbbé tehetik őket, és újból rátámadhatnak

a hercegi családra.

Lépteket hallott maga mögül, és meglepetésére Amelia közeledett felé. A lány sebesen

futott.

– Garos, várj! – kiáltott.

– Mit akarsz? – kérdezte Garos komoran.

A lány megállt előtte, és végignézett rajta.

– Csak meg akarok bizonyosodni róla, hogy nem csinálsz semmi ostobaságot – felelte.

Garos keserűen felnevetett.

– Miféle ostobaságot? Talán tehetnék nagyobb ostobaságot annál, amit már megtettem?

Amelia felsóhajtott, és megnyugtatón megérintette a vállát.

– Meg fognak bocsájtani – nyugtatta Amelia. – Csak időre van szükségük, hogy

feldolgozzák.

– Csak épp nincs időnk.

Megfordult, és tovább akart menni, de Amelia megragadta a karját, mintha nem akarná,

hogy megszökjön előle.

– Ne légy bolond! – kiáltott dühösen. – Hazudtál nekik éveken keresztül. Persze, hogy nem

fognak azonnal megbocsájtani, de komolyan azt hiszed, hogy az együtt töltött idő, és a

barátságotok semmit sem jelent nekik. Dühösek, de nem hagynak el, és azt sem akarják, hogy

te elhagyd őket. Ha nem teszel semmi hülyeséget, akkor idővel minden rendbe jön.

– Nincs időnk. Az orgyilkosok bármikor újból támadhatnak.

– Teszek az orgyilkosokra! – förmedt rá Amelia. – Szerinted a többiek miért vannak itt?

Garost meglepte a kérdés.

– Mert a Vermillion családot megpróbálták megölni.

– Tévedsz – rázta meg a fejét a lány. – A nővérem meg akarja találni azokat, akik Lorvant

támogatták, de a többieknek nincs semmilyen személyes motivációja, és hidd el nekem,

egyiküket sem a hűség mozgatja.

– Azt akarod mondani, hogy azért vannak itt, mert én így döntöttem? – lepődött meg

Garos.

– Igen, az istenekre a nővéremen és Faaron kívül a többiek még csak nem is siligeniek.

Garos nehezen tudta elhinni, hogy a társai csakis miatta egyeztek bele, hogy itt maradnak.

Belegondolva az elmúlt idő eseményeibe társai mindent megtettek, amire csak megkérte őket,

de nem érezte, hogy szívélyesen cselekednének. Mégis megtették, amit kért tőlük. Talán csak

parancsok teljesítettek, de szerette volna azt hinni, hogy a barátságuk miatt tették. Ő pedig

veszélybe sodorta őket, elárulta őket, és most azt várja tőlük

– Mondd meg nekik, hogy sajnálom, hogy alkalmatlan parancsnok voltam, és emellett

borzalmas barát – szólalt meg.

– Mit akarsz tenni?

– Folytatom a keresést – válaszolt Garos nyugodtan. – Bárhogy is döntenek, én nem

állhatok meg. A hercegnőnek szüksége van rám.

– Közel kerültél hozzá – jegyezte meg Amelia.

Garos felsóhajtott.

– Selmena bízik bennem, és miután oly sok embernek okoztam csalódást nem akarom,

hogy ő is csalódjon bennem.

Amelia bólintott. Garos látta az arcán, hogy mondani akart még valamit, de Garos nem

várta meg. Megfordult, és sietve elindult a palota felé. Nem tudta, mi egyebet mondhatna még

a lánynak.

Remélte, hogy sikerül a Kolduskirállyal együttműködnie, de ostobaság lett volna csakis

ebben bízni. Szüksége volt egy másik terve is, ami garantálja a sikert akkor is, ha a találkozó

nem úgy alakul, ahogyan azt Garos szerette volna.

Priya, küld szét a figyelőidet a városban. Szemmel akarok tartani minden pontot, ahol csak

az orgyilkosok maradéka meghúzhatta magát.

Úgy gondolod maradtak még a városban?

Nem tudom biztosan, de mostanra elegem van a meglepetésekből.

Ha ilyen mennyiségű varázserőt használok, akkor Merrin észre fogja venni.

Emiatt ne aggódj. A kristály, amit magunkkal hoztunk lesz az elterelés. Nem tudok sokat

róla, de az biztos, hogy nagy mennyiségű mágikus erőket tart magában. Ha kicsit még töltesz

hozzá, azzal el tudjuk hitetni Merrinnel, hogy a kristály a mágikus erő forrása.

Priya örömmel tett egy kört Garos körül. Szemmel láthatóan boldog volt, hogy nem kell

visszafognia magát. Garos mosolyogva figyelte a felhőtlenül repülő tündért. Sosem gondolta

volna, hogy a legfőbb bizalmasa és barátja egy tündér lesz, akivel nem is lett volna szabad

találkoznia. Priya mindvégig mellette maradt bármilyen ostobaságot is csinált, és mindvégig

támogatta és figyelmeztette. Néha elítélte és kioktatta, de mindent csakis segítő szándékkal

tett. Ez sokkal több volt, mint amit Garos bárkitől is remélt.

A szálláshoz érve látta, amint az ajtó résnyire nyitva van. Lassan kihúzta a kését, és

óvatosan harcra készen lépett be. Amint kinyílt az ajtó azonnal megtorpant. A behatoló a

székben ült. Idegesen bámult maga elé, mintha nem érezné úgy, hogy helye van ebben a

szobában.

Garos azonnal leengedte a kezét, és meglepetten bámult húgára. A vendégek mostanra

elhagyták a várost, és biztos volt benne, hogy Siella Adalinddal együtt visszatért Änselbe.

– Siella… mit keresel itt? – szólalt meg. – Azt hittem, mostanra a vendégek távoztak.

– Távoztak – bólintott Siella. – De én úgy döntöttem, maradok.

– Miért? – lepődött meg Garos. – Egyáltalán hogyhogy Adalind belement?

– Adalind? Ő az anyánk, Garos – felelte a lány kissé indulatosan. – Egyébként pedig nem

kértem az engedélyét.

Garos majdnem felnevetett kínjában.

– Mikor elváltunk sokat gondolkodtam azon, amit mondtál – folytatta Siella. – Hogy a

bátyám meghalt, és te más ember vagy. Elbeszélgettem a hercegnő szolgálójával, aki

elmesélte nekem, mit tettél a városban. Rá kellett ébrednem, hogy valóban megváltoztál. Úgy

éreztem, teljesen eltávolodtunk egymástól, és valóban elvesztettelek.

– Ha mindezt tudod, akkor miért maradtál? – kérdezte Garos zavartan. – Tudod, hogy nem

vagyok többé a bátyád, akkor miért akarsz mégis itt maradni?

– Mert nem akarom, hogy idegenekké váljunk – mondta Siella. – Meg akarom ismerni,

milyen ember lett a bátyámból, és ezúttal nem fogom hagyni, hogy bármi is az utamba álljon.

Garos meglepetten nézett húgára. Nem sejtette, hogy Siella ahelyett, hogy dühösen elment

volna az anyjával a tegnap este után inkább a városban marad, hogy helyrehozzák testvéri

kapcsolatukat. Reménykedett benne, hogy a lány komolyan gondolta, hogy megbocsájt neki,

de arra nem számított, hogy úgy dönt Siligenen marad. A városban, ahol orgyilkosok

rejtőznek a megfelelő pillanatra várva, és ahol immár ő is egyike lehet a célpontoknak.

– Tudom, mit akarsz mondani – folytatta Siella. – Siligen jelenleg orgyilkosok célpontja,

és annak ellenére, hogy a legutóbbi támadás óta nem történt újabb merénylet ez nem jelenti

azt, hogy nem is fog.

– És emiatt nem szabadna itt maradnod. Ha itt maradsz, azzal csak veszélybe sodrod

magad. Örülök, hogy megbocsájtottál, és hogy meg akarsz ismerni, de ennek nem most jött el

az ideje. Térj vissza Änselbe, és majd ha ennek vége, akkor újra együtt lehetünk.

– Nem vagyok bolond, Garos – förmedt rá Siella dühösen. – Ha ennek vége, akkor

elhagyod Siligent, és ki tudja hová küldenek. Ezért maradtam annak ellenére, hogy tudom, mi

folyik itt. Mert ez az egyetlen lehetőségem, hogy itt legyek melletted, és ezért hajlandó

vagyok vállalni a veszélyt.

– De nem tarthatlak egyszerre szemmel téged és a hercegnőt.

– Emiatt ne aggódj – mosolygott Siella. – Mivel mostantól én is itt élek ebben a

lakosztályban.

– Siella… ez képtelen ötlet – rázta meg a fejét Garos. – Mégis mit gondolnának a

palotában élők, ha a húgommal osztanám meg az ágyam?

– Hiszen testvérek vagyunk, ez teljesen normális. Otthon is sokszor aludtunk együtt.

– Igen –sóhajtott Garos. – Már akkor sem nézték jó szemmel, most pedig már felnőttünk.

Egyébként ismersz, tudod, hogy szeretem a szolgálólányokkal mulatni az időt.

Siella mosolya kiszélesedett.

– Ez lepett meg legjobban. Amíg itt voltam megjelent egy fiatal lány. Azt hiszem,

Adalának hívták. Sokban hasonlított a szolgálóra Änselben, aki mindig olyan készségesen

kiszolgált. Biztosra vettem, hogy ő is azért van itt, de tévedtem. Elmondta, hogy amióta a

palotába költöztél egyetlen szolgálóra sem néztél rá, sőt egyetlen nőt sem láttak a lakosztályba

lépni.

Garos elképedt a lány szavait hallgatva. Elsősorban nem az lepte meg, hogy Adala belépett

a lakosztályba. Mindig is tudta, hogy a hercegnő megbízásából a szolgálólány többször is

körülnézett már a lakosztályban. Épp ezért is rejtett el mindent, aminek köze lehet az

orgyilkosokhoz. Arra viszont sosem gondolt, hogy a lány egyúttal a látogatóit is szemmel

tartja.

– Valóban megváltoztál – nézett körbe Siella. – De ennek valójában örülök. Szörnyű volt

látni, hogy minden alkalmat megragadsz az ivásra és a szexre. Olyan voltál, mint akit semmi

egyéb nem érdekelt. Most viszont… megtanultál harcolni, tucatnyi embert öltél már meg, de

ezek mind rászolgáltak. Egyetlen életet sem vettél el feleslegesen. Mind rohadtak voltak.

Ezzel együtt nem látok itt egyetlen üveg bort sem, és nőktől sem bűzlik a szoba.

Garos felsóhajtott, és leült az asztalhoz. Siella alaposan felmérte a helyzetét, és úgy tűnt

nem tehet semmit, hogy eltántorítsa a döntésétől. Ha pedig mindenképp a városban marad,

akkor valóban az a legjobb megoldás, ha itt marad vele.

– Úgy látom, nincs semmi amivel távozásra bírhatlak.

Siella bólintott.

– Mondhatsz bármit, én itt maradok.

Garos elmosolyodott.

– Még valami. Priya, mutasd meg magad.

Tanult az eddigi hibáiból, így a húga előtt nem fog semmit sem eltitkolni. Siellának joga

van mindenről tudni, ami vele történt.

Ebben a pillanatban Priya felfedte magát. Siella tekintete elkerekedett meglepetésében.

– Képtelenség – nyögte. – Nem lehet, hogy mindaz valóság volt…

– Valóság? Miről beszélsz?

Siella tekintete most először tűnt igazán rémültnek.

– Emlékszel a vadászatra? Azt mondtam, megálmodtam, mi fog történni? – szólalt meg

végül Siella.

– Emlékszem – bólintott Garos.

– Nem az volt az utolsó alkalom – folytatta Siella. – Amikor megkaptuk a levelet én

bezárkóztam a szobádba. Akkor éjjel álmodtam rólad először. Harcolni láttalak. A társaiddal

együtt egy sorban álltál és egy férfi utasításait követted. Mikor felébredtem azt hittem, hogy

puszta álom volt. Aznap éjjel ugyanazt álmodtam és az azt követő éjszakán is. Minden éjjel

láttalak csak hogy reggel újra elveszítselek. Egyszerre voltam boldog és elkeseredett. Egyik

alkalommal láttam, ahogy a viharban egy szörnyeteggel küzdesz, és majdnem meghaltál.

Amikor felébredtél egy házban voltál, ahol egy gyönyörű ezüsthajú tündér gondozott. Ott

találkoztál vele, Priyával, egy apró tündérrel. A következő álomban Siligennen láttalak, amint

a társaid oldalán belépsz a kapun. Azóta egyszer sem jelentél meg. Ennek ellenére egy részem

bízott benne, hogy az nem álom volt, ezért amikor anya ide akart jönni habozás nélkül

egyeztem bele, hogy vele tartok. Sejtettem, hogy csak álmodtam az egészet, és te halott vagy,

mégis ott voltál. Akkor azt hittem, ez csak véletlen, de most, hogy látom a tündért… Garos,

én… látó vagyok, igaz?

– Ez hihetetlen – szólalt meg Priya izgatottan. – Te lány, fogalmad sincs, milyen ritka

képességed van. A látók képessége egyedülálló és a legerősebb képességek közé tartozik. Ha

sikerül megtanulnod irányítani megállíthatatlan leszel.

Siella rémülten nézett Garosra. Tudta, mit jelent, hogy látói képességgel született. Ha ezt

bárki megtudja az mindent elkövet, hogy megszerezze magának.

– Ne félj – mondta Garos. – Rajtunk kívül senki sem fog tudni erről.

– Garos – szólt közbe Priya. – Ha megtanulja irányítani a képességét azzal hatalmas

segítségünkre lehet a jövőben.

– Nem fogom belekeverni a dolgaimba – vágta rá Garos.

– Az ő érdeke is, hogy megtanulja – erősködött Priya. – A látók képessége különleges.

Láthatják a múltat, jelent és jövőt is. Meg kell tanulnia irányítani, vagy képtelen lesz

megkülönböztetni a valóságot a látomástól.

Garos felsóhajtott. Nem akarta belekeverni a húgát a történtekbe, de ha Priyának igaza van,

akkor jobb hagyni, hogy Priya megtanítsa a használatára.

– Segíteni akarok – jelentette ki Siella eltökélten.

Siella boldogan mosolygott. Garos jól ismerte ezt a mosolyt. A lány alig tudta visszafogni

magát, hogy ne vesse rá magát, és szorítsa ki az életet is belőle. Garos mosolyogva borzolta

össze a lány haját, és felnevetett, amint látta Siella mogorva arckifejezését.

– Priya – fordult a tündérhez. – Töltsd fel a kristályt, utána küldd ki a figyelőket.

A tündér bólintott, és nyomban hozzá is látott. A kristály erőteljes fénnyel ragyogott fel, és

még Garos is érezte a kitörő mágikus hullámot.

– Ennek elegendőnek kell lennie – jegyezte meg Priya. – Remélem, a varázslónőt is

meggyőzi.

Garos is ebben bízott. Keveset tudott Merrin képességeiről, de kockáztatnia kellett.

Szemmel kellett tartania a várost. Mostantól bármilyen szokatlan mozgolódás történik

Siligenen ő lesz az első, aki tudomást szerez róla. A holnapi találkozója a Kolduskirállyal

pedig információkat nyújthat neki a város árnyoldaláról. Többször is eszébe jutott, hogy az

orgyilkosoknak ismerniük kellett egy rejtett bejáratot a városba, amin keresztül észrevétlenül

bejutottak a városba. Illetve a palotának is kellett lennie egy olyan pontja, ahová észrevétlenül

behatolhattak. Ha pedig sejtései igaznak bizonyulnak, akkor egyedül a Kolduskirály adhatja

meg a kívánt információt.

39. fejezet

Különös érzés volt ismét Siella mellett ébredni. A lány fejét Garos vállán nyugtatva aludt.

Garos el is felejtette már milyen is volt az érzés, hogy a húga mindig mellette talál

menedékre, és csakis mellette érezte teljes biztonságban magát. Figyelt a lány nyugodt arcát,

és úgy érezte, örökké így szeretne maradni. Siellával az oldalán nem számított semmi más.

Óvatosan kiszállt az ágyból, és gyorsan felébresztette magát egy hideg vizes fürdővel.

Felcsatolta kardját, és felkapott a konyhában egy frissen sült húsos lepényt mielőtt kilépett a

palotából.

A találkozóig még órák voltak hátra, de addig is szerette volna saját szemével látni, hol is

fog szembenézni a Kolduskirállyal.

Késő reggel volt, de a város már felébredt. Távolodva a palotától egyre nagyobb lett a

hangzavar. Mostanra már sikerült hozzászoknia a város szokatlan pezsgéséhez, ami igazán

éjszaka sem múlt el.

A Kolduskirály által meghatározott találkozóhely a város egy szegényesebb részén volt.

Garos már távolról meglátta a furkókkal és késekkel felszerelt férfiakat. Mind árgus szemmel

figyeltek, és védekezőn álltak körbe egy nagyobb kétemeletes házat, ami kopott volt, mintha

évek óta senki sem foglalkozott volna vele. Nem volt nehéz rájönnie, hogy a Kolduskirály egy

rejtekhelye. El kellett ismernie, a férfi remekül elrejtett jelenlétét a városiak elől. Egyetlen őr

sem gondolná arra, hogy az alvilág egy királya a szomszédban rejtőzik.

Jól védik a helyet, de ne aggódj. Amíg veled vagyok, néhány bandita nem okozhat gondot. 

Ebben egészen biztos vagyok, de a segítsége kell nem a feje. 

De jobb mindenre felkészülni. Te sem azért vagy itt, hogy az épületben gyönyörködj. 

Priyának igaza volt. A találkozó a szükséges rossz volt, amit nem kerülhetett el. Nem

bízott a Kolduskirályban, és biztos volt benne, hogy legutóbbi segítségével is az ő malmára

hajtotta a vizet. A madám megölésével egy vetélytársával végzett. Nem kételkedett benne,

hogy a Kolduskirály megint csak annyi segítséget fog nyújtani neki, amiből ő maga is hasznot

húzhat.

Miután vetett egy utolsó pillantást az épületre befalta az utolsó darab lepényt, és

visszaindult a palotába.

A lakosztályába lépve meglepetten látta, hogy Siella eltűnt. Jobb is volt, hogy nem látja,

amint magára ölti a gyilkos álarcát. Habár Siella mindent tudott róla, mégsem akarta, hogy

szemtől szembe lássa, miféle férfivá is vált az elmúlt évek során.

A fegyverállványhoz lépett, és gondosan magához vett mindent, amire csak szüksége lehet.

Mire végzett több penge volt nála, mint egy fegyverárusnál. Hátára terített köpenye elrejtette a

fegyverek többségét a kíváncsi tekintetek elől.

Amint elérkezett az idő Garos kilépett a lakosztályból, és végigsietett a palotán. Priyának

hála senki sem vette észre. A Kolduskirály a rejtekhelye mögött várt rá. A megegyezésnek

eleget téve csak két testőrt hozott magával, de Garos biztos volt benne, hogy szükség esetén

akár tucatnyian is megjelenhetnek egyetlen pillanat alatt.

A Kolduskirály a negyvenes évei elején járó kopaszodó férfi volt. Őszülő haját gondosan

hátrafésülte, és szakálla csillogott az olajtól. Egyszerű, mégis elegáns fenyőzöld inget viselt

csokoládébarna nadrággal és csizmával. Nem viselt fegyvert, ám Garos biztosra vette, hogy

elég egy mozdulat, és nyomban egy kés villan elő az ingujjából.

Garos megállt előtte. Tekintetét végighordozta a férfi mögött állókon. Mindkettő kezében

fejszét tartottak oldalukon pedig késeket és egy rövidkardot viseltek. Mind olyan fegyver volt,

amit könnyedén el lehetett rejteni az őrök tekintete elől. A Kolduskirály biccentett a fejével,

hogy ellenőrizzék fegyvertelenül jött-e. Néhány pillanat múlva a nagydarab kopasz férfi

bólintott, és visszaállt a Kolduskirály mögé. A férfi elmosolyodott. Szemmel láthatóan

nagyon elégedett volt, amiért Garos megfogadta az utasítást, és nem hozott magával

semmiféle fegyvert.

– Szóval te vagy a Hercegnő Pallosa – szólalt meg a Kolduskirály. – Szemtelenül fiatal

vagy, mégis egy valódi mészáros.

– Akiket megöltem rászolgáltak – felelte Garos nyugodtan. – Sosem ölte meg senki mást.

A Kolduskirály elmosolyodott.

– Olyan történeteket is hallani, hogy az ellenfeleid valódi szörnyetegek voltak.

– Őrültek voltak – bólintott Garos. – Nem törődtek mással csak öléssel és pusztítással.

A Kolduskirály megvakarta arcát, és kérdőn pillantott Garosra.

– Miben akarod a segítségemet kérni?

– Meg akarom akadályozni, hogy újabb támadás érje a palotát – felelte Garos. – Ehhez

pedig tudnom kell, mi folyik a városban.

– Vagyis azt kéred, hogy az embereim kémkedjenek neked – mosolyodott el a férfi. –

Miért törődnék a palotában élőkkel. Ők sem törődnek a hozzám hasonlókkal.

– Mit gondolsz, mi történik a várossal, ha sikerül megölniük a Vermillion családot?

A férfi elgondolkozott egy pillanatra, majd keserűen felsóhajtott.

– Semmi sem gátolja meg őket, hogy a várost is elpusztítsák.

– Vagy olyan őrültekké változtassák – bólintott Garos. – Ami még a halálnál is rosszabb.

– A segítségemért cserébe mit adnál nekem?

Garost nem lepte meg a férfi. Számított rá, hogy puszta szavak kevesek lesznek, hogy

meggyőzze a Kolduskirályt. Abban is biztos volt, hogy a férfi kérése véres

következményekkel lesz.

– Mit akarsz?

– Az Liliom negyed teljes felügyeletét – felelte a férfi. – Az őrök vonuljanak ki, és vissza

ne nézzenek. Az egész negyed csakis nekem engedelmeskedik majd.

Garos felsóhajtott. Képtelenség volt meggyőzni Omara herceget, hogy egy egész negyedet

átadjon a Kolduskirálynak.

– Emellett még egy dolgok kérek.

– Kissé sokat kérsz – jegyezte meg Garos.

– A te híred alapján biztosra veszem, hogy nem fog különösebb problémát okozni.

– Mondd!

Kezdte elveszíteni a türelmét. A Kolduskirály tudta, nincs más választása, mint belemenni

az egyezségbe. Csak remélte, hogy a második kérést könnyebb lesz teljesítenie.

– Öld meg a Hollót.

– Hol találom? – morogta Garos.

A Kolduskirály elmosolyodott.

– A tanyája a Liliom negyed északi felében van. Egy kovácsműhely mellett találod, egy

magas fekete épület.

– Ki ő?

– Mondjuk úgy, egy vetélytárs.

Garos felsóhajtott.

– Mivel foglalkozik?

– Ópiumot és egyéb szereket készít és árul. Amit a nyomornegyedben láttál azokat mind ő

készítette.

Garos komoran felmordult.

– Legyen, de a herceg nem fogja átadni a negyedet.

– A gyermekei biztonsága érdekében sem? – vigyorgott a férfi.

Garos nem mondott semmit. Sarkon fordult, és morogva elhagyta a találkozó helyét.

Nyomban a negyed északi oldala felé indult. Nem akart időt veszíteni, nem kérte a társai

segítségét. Biztos volt benne, hogy egy bűnözővel egymaga is le tud számolni.

A bérgyilkosai leszünk?

Először is megnézzük magunknak ezt a Hollót.

A többemelet magas fekete épületet könnyű volt megtalálni. Garos köpenye árnyékába

burkolva alaposan szemügyre vette a helyet. Az ablakokból őrök figyeltek, és többeket látott a

kovácsműhely körül is. Könnyű volt felismerni őket a mellükre hímzett hollóról.

– Melyikük lehet a Holló – szólalt meg Garos.

– Bizonyára odabent van – mutatott Priya a fekete épületre. – De nem támadhatunk

szemből.

Garos egyetértőn bólintott.

– Tűntess el, mint akkor a szigeten.

– Nem hinném, hogy ezúttal működni fog – felelte a tündér.

– A kristály fedez minket – emlékeztette Garos.

– Még nem. Csak apránként adagolom bele az erőmet. Ha túl gyorsan tölteném fel, azzal

ugyanúgy felhívnám magamra Merrin figyelmét.

Garos belenyugvón sóhajtott fel.

– Akkor várunk napnyugtáig.

Naplementéig a közelben maradt. Egy kis utcai árus ételeit kóstolgatva mérte fel a Holló

védelmét. Megszámolta az őröket, a bejáratokat, és figyelemmel kísérté az őrjáratok

mozgását. Mire felragyogott a hold készen állt a behatolásra.

Egy fekete kendővel takarta el az arcát, és mély levegőt vett, mielőtt munkához látott

volna. Gyorsan és sebesen mozgott, mintha csak egy árnyék szelte volna át. Könnyedén elért

a bejárathoz.

Késével kinyitotta az ablakot, és nesztelenül mászott be. Odabent egy gyertyákkal gyéren

megvilágított terem várta. Sokkal kevesebb őr várta őt idebent, mintha biztosak volnának

benne, hogy a kinti őrség minden veszélyt képes megállítani.

Könnyűszerrel sikerült kijátszania a Holló embereit, akik többsége kockázott, kártyázott

vagy iszogatott. Szemmel láthatóan nem számítottak rá, hogy bárki ilyen messzire eljutna.

Garos halványan elmosolyodott. Az őrök elég ostobák, ha ennyire könnyelműen védelmeznek

egy ópiumgyárat.

Nem tartott sokáig míg felért a legfelső szintre, és egyetlen kérdés fogalmazódott meg

benne. Hol van az ópium? Ha valóban kábítószereket készítenek itt annak nyoma kell legyen,

mégsem találkozott egyetlen bódulttal sem.

Itt valami nincs rendjén.

Egyelőre találkozzunk a Hollóval.

A legfelső szintre egy vaskos ajtó vezetett, mely Garos legnagyobb bosszúságára zárva

volt. A férfi morogva vett elő egy dobókést, de sehogy sem tudta kinyitni a zárat.

Ki tudnád nyitni?

Egy kattanást követően a zárt kinyílt Garos pedig sietve lépett be mindkét kezében egy

dobókést tartva.

Az asztalnál ülő alak azonnal felkapta a fejét, és látva a behatolók az asztalon fekvő

rövidkardért nyúlt. Garos villámként dobta el mindkét pengét. Az első a nő keze elé csapódott

a második pedig a ruha ujjába az asztallaphoz szegezve. A nő kiáltani akart, de mielőtt

megszólalhatott volna Garos egy kést nyomott a torkához.

– Egy hang, és elvágom a torkod – mondta hűvösen.

A nyomban elhallgatott, Garos pedig leültette a székre.

– A nevem Garos Thorsen, és egyelőre csak beszélgetni fogunk.

– Minden alkalommal egy kést szorítasz a beszélgetőpartnered torkához? – préselte ki a

szavakat a nő.

– Az olyanokkal igen, akik egy kiáltással tucatnyi őrt szabadíthatnak rám – mosolygott

Garos.

– A Hercegnő Pallosa mit keres itt?

– Az orgyilkosok után nyomozok.

– Akkor kurva rossz helyen vagy – morgott a nő. – Elvennéd már azt a rohadt kést?!

– Ha nem kiáltasz fel.

– Ha megtenném megölnél mielőtt bármelyik fajankó ideérne.

– Jó meglátás – bólintott Garos, és elvette a kést. – Mint mondtam, egyelőre csak

beszélgetni akarok.

– Nem tudok semmit az orgyilkosokról.

– Nem miattuk vagyok itt – felelte Garos. – A Kolduskirálynak teszek szívességet. A

segítségéért cserébe meg kell ölnöm téged.

A nő felnevetett.

– Nem sejtettem volna, hogy a Kolduskirály a hercegnő testőrét fogja rám szabadítani. Az

embereim odakint életben vannak?

– Máskülönben miért ne hagytam volna, hogy sikolts? – mosolygott rá Garos. – Csakis

téged kért senki mást. Azt mondta ópiummal foglalkozol, de nem láttam itt egyetlen üvegnyit

sem.

– Szóval azt mondta drogot készítek? – nevetett a nő. – Nem, amiért meg akar ölni csupán

annyi, hogy magának akarja ezt a negyedet, de főképp a hálózatomat.

– Miféle hálózatot? – érdeklődött Garos.

– Fogalmad sincs, hol vagy, igaz? Ez a hely a tolvaj céh otthona. Legalábbis az egyik a

több közül.

Az őrök hirtelen megindultak felénk.

Garos meglepetten nézett a kijárat felé, majd vissza az elégedetten mosolygó nő felé.

– Mindvégig tudták, hogy itt vagyok – szólalt meg Garos.

– Komolyan azt hitted, hogy észrevétlenül besétálhatsz ide? – mosolygott a nő. – Elvégre

mind tolvajok vagyok. A besurranás mesterei.

– Akkor miért nem állítottál meg?

– Kíváncsi voltam, miért akar valaki besurranni a tolvajok közé – felelte a nő továbbra is

mosolyogva. – Beismerem nem sejtettem, hogy a Hercegnő Pallosa lesz a vendégem.

– Mi lett volna, ha elvágom a torkod? – értetlenkedett Garos.

– Azelőtt meghaltál volna – mondta a nő szórakozottan, és egy kis kézi számszeríjat húzott

elő az asztal alól.

Garos lenyűgözve nézett a nőre. Bárki is volt sokkal veszélyesebb volt, mint azt elsőre

gondolta. A Kolduskirály a nyomában sem ér.

– Ha tudod ki vagyok, akkor azt is tudnod kell, hogyha szükséges megöllek az embereiddel

együtt – jegyezte meg Garos visszanyerve nyugalmát.

– Semmi szükség rá, hogy bármelyikünk is meghaljon.

– Mégis az őrök odakint sorakoznak csak arra várva, hogy berontsanak.

Megroppant egy gerenda. Garos nyomban a hang felé fordult támadásra készen, és egy rá

meredő nyílvesszővel nézett farkasszemet. Az íjász azonnal lőtt, de a férfi meglepetésére nem

ő volt a célpont.

– Sodaris.

A nőt találta el ledöntve a lábáról. Épp az utolsó pillanatban sikerült a nyíl pontosan oda

fúródott, ahol az imént állt. A férfi újból lőtt, ezúttal Garosra, de egy gyors pajzsige hárította.

A férfi leugrott és két rövidkarddal a kezében rátámadt Garosra.

Megtámadták a házat.

– A rohadék! – morgott Garos miközben hárította a férfi támadásait.

A gyilkos villámgyors volt. Garos nyomban tudta, hogy nem egyközönséges verőlegénnyel

áll szemben. Mostanra odakint is kitört a harc. Kiáltások és acélok hangját hallotta odakintről.

A férfi felkiáltott, és holtan esett össze a szeméből egy rövid számszeríj lövedék meredt

kifelé. Garos megfordult, és a meglepetten nézett a nőre, aki egy újabb lövedéket helyezett a

fegyverre, és ezúttal az ő mellére célzott.

– Mi a fene folyik itt? – morgott a nő türelmetlenül. – Azt ajánlom gyorsan válaszolj, mert

elfogyott a türelmem.

– A Kolduskirály engem használt fel, hogy rajtaüssön a rejtekhelyeden. Miközben az

embereid velem voltak elfoglalva ő bekerített, és most mindünkkel végezni akar.

Garos felvette a halott kardját, és a nő felé nyújtotta.

– Ezzel is boldogulsz?

A nő bólintott, és elvette a fegyvert.

– Most pedig öljük meg a nyomorultakat.

Garos elmosolyodott, és kirúgta az ajtót.

Odakint rögtön rárontott egy fegyveres, akit egyetlen gyors vágással kivégzett.

Priya, segíts a Holló embereinek, de semmi jégzáport.

A Hollóval a nyomában Garos utat tört magának a nő embereihez. A Kolduskirály

fogdmegjei képzettnek tűntek, de nem küzdöttek sokkal jobban, mint a nyomornegyedi

bordély őrei. Garos könnyedén vágta át magát rajtuk, és csupán néhány karcolást szerzett.

Leért a földszintre, amikor a Kolduskirály utolsó embere is holtan esett össze.

– Ennyi lenne? – szólalt meg Garos meglepetten.

Amint kimondta egy lángoló nyílvessző repült be az egyik ablakon, amit tucatnyi másik

követett. Úgy tűnt a Kolduskirály terve az volt, hogy mindenkit elevenen eléget.

– Az ajtókat eltorlaszolták! – kiáltott fel valaki.

Garos felmordult, és maga is nekiesett a legközelebbi ajtónak. Nem mozdult, így tett

néhány lépést, és egy igével kirobbantotta az ajtót. Odakint két számszeríjász várta, akik

azonnal lőttek. Csak villámgyors reflexeinek köszönhette, hogy a nyilak nem végeztek vele.

Azonnal előre vetette magát, és azelőtt ott termett előttük mielőtt a következő vesszőt a húrra

helyezhették volna.

A Kolduskirály embere gyorsan bekerítették, de mielőtt támadni tudtak volna a Holló

emberei élén kirontott, és a pár órája még békés tér acél csengésétől, csatakiáltástól és

fájdalmas ordításoktól lett hangos.

Garos az elsők között küzdött. A düh a Kolduskirály árulása miatt elhatalmasodott rajta, és

egymás után végzett a férfi embereivel. Az összecsapás nem tartott sokáig. A Kolduskirály

harcosai közül egy sem menekült meg. Azok, akiknek sikerült kitörnie a tér végében várakozó

gyilkosok kezétől érte a vég.

Garos megállt, letörölte pengéjéről a holtak vérét, és tekintetével a Hollót kereste, aki

komor arccal figyelte, amint a lángoló ház gerendái ropogva adják meg magukat, és omlik

össze az otthona.

– Sajnálom – lépett mellé Garos.

– Ez csak egy épület – sóhajtott a Holló, és halvány mosolyt erőltetett az arcára. – Ez

elkerülhetetlen volt. A Kolduskirály előbb-utóbb támadt volna, de neked hála az embereim

többsége életben maradt.

Garos köszönetképp fejet hajtott.

– Ha továbbra is meg akarod figyelni a várost az embereimmel a segítségedre lehetünk –

folytatta a nő.

– Cserébe csak azt kéred, hogy öljem meg a Kolduskirályt, igaz?

– A halála mindkettőnk számára előnyös volna – felelte a Holló. – Elvégre elárult téged.

Garos lassan bólintott.

– Holnap reggel találkozzunk a piac mellett – sóhajtott Garos. – Most meglátogatom a

barátunkat.

– Légy óvatos Pallos – figyelmeztette a nő.

Garos rámosolygott a nőre, és kardját visszacsúsztatva a hüvelyébe elindult vissza a

Kolduskirály rejteke felé.

Visszatérve a férfi rejtekhelyéhez embereinek többségét nem találta ott. A férfi nyugodtan

ült az asztalnál, és egy korsó sört kortyolgatott. Garos elmosolyodott az ablak előtt állva. A

Kolduskirály biztos volt benne, hogy az emberei végeztek vele, és a Hollóval is.

Mielőtt megöljük ki akarom kérdezni.

Tehát ismét fogjam vissza magam?

Garos halkan felkacagott a tündér csalódott hangját hallva.

Csak őt akarom kikérdezni. Az embereivel nem érdekel mi történik, csak ne vidd túlzásba.

Ígérem.

Garos mély levegőt vett, és egy mozdulattal feltépte az ajtót. A Kolduskirály elejtette a

korsót, és meglepetten meredt a belépő Garosra.

– Hogyan…

Garos nem felelt a vállán pihenő Priya felemelte kezét, és két jégpenge hasította ketté a

férfi két oldalán álló megtermett őrt. A Kolduskirály felkiáltott, és remegő kézzel kapott a

széken heverő rövidkardja után. Garos egy pillanat alatt előre tört. A Kolduskirály esetlenül

védte a támadásait, majd újból felkiáltott.

Az emeletről lépteket hallott. Nyolc vaskos férfi jelent meg fejszékkel a kezükben. Garos

egykedvűen fordult feléjük, és felemelve pengéjét felkészült az összecsapásra, de mielőtt

egyet moccant volna Priya sebesen forgó jégpengéi lecsaptak elvágva az összes fogdmeg

torkát.

Garos széles cápavigyort villantott a Kolduskirály fel, aki elejtve kardját elejtve a falnak

hátrált. Legszívesebben eggyé vált volna vele, ha ezzel sikerülne megmenekülnie Garos

haragja elől.

Garos meglendítette kardját és vékony vörös csíkot festett a Kolduskirály arcára.

– Ha életben akarsz maradni, akkor válaszolsz a kérdéseimre – sziszegte Garos hűvösen.

– Amit csak akarsz – felelte a férfi remegő hangon.

– Ki bízott meg a megölésemmel? Jobban teszed, ha sietsz a válasszal, vagy még

megcsúszik a kezem, és elvágom a torkod.

– Aki fizetett Fe…

A Kolduskirály a mellkasához kapott, és hitetlenkedve meredt Garosra.

Garos menekülj!

Priya hangja idegesen és rémülten csengett a fülébe. Garos vetett egy pillantást a

Kolduskirályra, aki sarat és földet okádott maga elé, majd teste lassan kővé kezdett változni.

– Ne bámészkodj! Menekülj már!

Garos nem habozott azonnal az ajtó felé fordult. Közben a falak és a bútorok is kővé

váltak. Visszanézett a Kolduskirályra, akinek testét lassan hódította meg a kő, mintha ki

akarná élvezni minden pillanatát.

Garos érezte a közelgő mágikus erő mértékét, ami többszörösen meghaladta az övét. Egy

pillanatra meg is bénult, csak Priya elmetüskéje térítette magához.

Nincs időd leblokkolni. Fuss! A falat én elintézem.

Garos engedelmeskedett, és megfordulva Priya jéggé változtatta a fal egy részét, amit

Garosnak egy villámmal sikerült átrobbantania.

Ám mielőtt még átléphetett volna a lyukon az bezárult. Lépteket hallott maga mögött.

Megfordult, és szembenézett a közeledő varázslóval.

A férfi vörös bőrzekét viselt fekete nadrággal. A zekén egy fehér hatszöget látott, aminek

csúcsaiban a szivárvány színeinek megfelelő kövek csillantak. A hatszög közepén két

egymást keresztező ezüst „A” betűt látott. Az Asheroth Akadémia jelképe volt. Garos nyelt

egyet. Ellenfele egy birodalmi vörös mágus volt.

Emlékezett Merrin szavaira. Az Akadémia a szivárvány hat színe alapján sorolta be a

mágia típusokat. Sárga az életmágia, narancssárga a mágikus alkímia vagy mágiaművészet,

lila az elmemágia, zöld a pecsétmágia, kék a térmágia és a vörös az elemi mágia. Vagyis a

vörös zeke, és a kőfal is bizonyította, hogy egy elemi mágiát használó vörös mágussal állnak

szemben.

– Ügyes trükk volt – jegyezte meg a férfi. – Sikerült elhitetned velük, hogy egy mágus

vagy.

A férfi elmosolyodott. Sötétszőke haját rövidre vágta, tekintete sötétkék volt, arca pedig

napbarnított.

– A nevem Geldrich – mutatkozott be a férfi. – Garos Thorsen, bemutatnád nekem a

mágust, aki segített az iménti műsorodban? Kivételes lehet, ha egyszerre lila és vörös mágus.

Miközben beszéltek az épület minden pontja lassan sziklává változott.

Priya, képes vagy legyőzni őt?

Én… igen. Habár az ereje bámulatos, mégis elmarad egy több száz éves tündér erejétől.

Úgy is végezhetsz vele, hogy nem feded fel magad?

Az illúzió fenntartása az ő esetében különösen sok mágikus erőt emészt fel.

Sejtettem… mutasd meg magad. Vagy mi vagy ő, ezért is felesleges elrejtőznöd. Ráadásul a

meglepetését talán a hasznunkra fordíthatjuk.

Rendben.

– Befejeztétek a csevejt? – pillantott rájuk Geldrich.

– Mielőtt elkezdjük ezt – szólalt meg Garos. – Mivel vehettek rá az orgyilkosok egy vörös

mágust, hogy csatlakozzon hozzájuk? Nem hinném, hogy arany szűkében vagy.

Geldrich elmosolyodott.

– Ebben a világban vannak értékesebb fizetőeszközök az aranynál.

– Ebben igazad lehet – bólintott Garos. – Mivel megölted őket, mielőtt megmondhatták

volna ki bérelte fel őket, így úgy sejtem, nem fogod elmondani nekem.

– Nem.

– Értem.

Geldrich kissé meglepetten nézett Garosra, aki teljes nyugalommal viszonozta a varázsló

pillantását. Tisztában volt vele, hogy Priya segítsége nélkül nem tehet semmit, de bízott

benne, hogy egy tündér ereje bőven meghaladja egy halandó emberét.

Ekkor a semmiből jégdárdák röppentek Geldrich felé. A férfi meglepetésében hátravetette

magát, és sietve egy kőpajzsot emelt maga elé. Az első két dárda robbanó hanggal csattant a

kőnek, majd a harmadik áttörte, a negyedik pedig Geldrich mellé csapódott.

– Fenébe! – káromkodott a férfi. – Hol van a mágusod?!

Geldrich elvesztette korábbi nyugalmát, és dühösen varázsolni kezdett. Mivel Priya

egyelőre nem mutatta meg magát, így haragját Garosra zúdította. Kődárdák tucatjai repültek

Garos felé, ám egyikük sem közelítette meg őt. Priya jégfala ellenállhatatlanul emelkedett fel

előtte, és a kövek darabjaikra törtek.

Közben Garos áttörte az ajtót elfedő kőfalat, és sietős léptekkel hagyta el az épületet.

Odakint megállt egy pillanatra, és elképedve meredt a kővé vált házra, mintha egy hatalmas

szobor állt volna a város közepén.

Geldrich is követte őt teste körül több kőlándzsa lebegett. Egyszerre szabadította el, de

Priya sebes jégvarázslata hárította a támadást. Garos előugrott, és villámgyors léptekkel

rohant Geldrich felé. Ha sikerül megakadályozni, hogy újból varázsoljon azzal meg is nyerték

a harcot. Mivel ellenfele egy mágus volt, így biztos volt benne, hogy nem képezte magát

közelharcra.

Geldrich varázslata azonban gyorsabb volt nála. Garos előtt alig egy lépésnyire egy

kődárda emelkedett ki a földből természetellenes sebességgel lehetetlenné téve Garos számára

a kitérést. A kő átszúrt Garos kulcscsontja alatt. Ha az utolsó pillanatban egy kétségbeesett

igével nem zúzza szét a kődárdát, akkor átszúrta volna a lapockáját.

A támadás kibillentette az egyensúlyából, és hatalmas fájdalom terült szét bal oldalában.

Geldrich elégedetten mosolygott, és újból támadott. Ezúttal Garos háta mögött tört fel egy

dárda, de Priya jégfala hárította.

A tündér dühös volt. Mágikus erejét szabadjára engedte, és az illúzió darabjaira törött.

Garos mellett alig néhány lépésnyire a tündér megjelent.

Geldrich döbbenten meredt a tündérre. Ezt kihasználva Garos támadásba lendült. Két tőrt

dobott a férfi felé. Az egyik a férfi oldalába fúródott a másik a combját vágta végig. Egyik

sem volt végzetes seb, de elég volt, hogy a mágust felébressze kábulatából.

– Egy tündér – nyögte. – Honnan kerül ide egy tündér? Ki idézett meg?

Priya nem felelt. Apró alakja körül csillogó jégdárdák tucatjai jelentek meg, és egyetlen

mozdulattal jeges poklot szabadított a mágusra. Geldrich hangosan káromkodott, és vastag

kőfalat húzott maga elé, de hasztalan volt. A jég darabokra robbantotta a követ, és

megállíthatatlanul száguldott a férfi felé.

Geldrich újból varázsolt, de ezúttal kő helyett narancs lángok csaptak fel előtte, melyek

egy pillanat alatt elolvasztották a közelébe érő jégdárdákat. A tűz sebesen terjedt tovább Priya

felé. A tündér azonban egyszerűen intett, és a lángok egy pillanat alatt megfagytak. Geldrich

nem akart hinni a szemének.

– Fulguris!

Garos támadása meglepetésként érte a férfit. A villám az oldalának csapódott. A mágus

felkiáltott fájdalmában, és nekihátrált a ház falának. Tekintete Garos és Priya között

vándorolt. Arcára kiült a hitetlenkedés. Képtelen volt feldolgozni, hogy egy Kard és egy

tündér ellen kell harcolnia.

Tűz lángolt fel körülötte. A lángfal legalább hat láb magasba nyúlt fel. Geldrich tekintete

vörös színben fénylett fel. A lángok körülötte örvényleni kezdtek, míg végül egy hatalmas

kígyó körvonalait vették fel.

Garos elszörnyülködve meredt a hatalmas tűzkígyóra, mely mintha életre kelt volna

Geldrich előtt.

Mi a fene ez?

Garos… nem hagyhatjuk, hogy elszabadítsa azt a kígyót.

Garos bólintott, és leakasztott egy bombát az övéről. A kígyó tekintete ekkor rávetült, és a

hatalmas test villámgyorsan támadt rá. Garos kétségbeesetten vetette oldalra magát a

Kolduskirály rejtekhelye mögé. A kígyó követte. Hatalmas lángteste nyomán minden lángra

lobbant. Garos pillanatok alatt egy lángoló pokol közepén találta magát.

A bombát még mindig a kezében szorítva eldobta, ami a kígyó közelébe érve felrobbant. A

fagyos bombát csupán elterelésnek szánta. Eszébe sem jutott, hogy bármit is elérhet egy ehhez

hasonló varázslat ellen.

A hideg lehelet pillanatok alatt gőzzé változott. Garos talpra állt, és futni kezdett.

– Arax!

A láthatatlan fal megvédte, miközben átugrott a lángokon, majd folytatta a menekülést. A

kígyó mindvégig ott volt a nyomában. Mielőtt kiért volna a ház mögül reccsenő hangot

hallott, és a lángoló tetőszerkezet elé hullott.

A kígyó lecsapott rá. Az utolsó pillanatban egy tükörsima jégfal jelent meg előtte, ami

blokkolta a kígyó támadását. Forró gőz szállt fel, amint a tűz és jég összecsapott. Lenyűgöző

látvány volt, de Garos nem állt meg. Egy levegőlökettel elsöpörte a lángoló fadarabokat az

útjából, majd tovább rohant.

A tűzkígyó újra le akart csapni rá, de Garosnak sikerült elkerülni a lángokat.

Kétségbeesetten akart eltávolodni a kígyótól. Ugyanakkor tisztában volt vele, hogyha

túlságosan eltávolodik a csata színhelyéről azzal az egész várost veszélybe sodorja. Valahogy

módot kellett találnia rá, hogy elintézze azt a kígyót. Saját igéivel tehetetlen volt egy ilyen

lángbestia ellen, a Fagyos lehelet pedig épp csak megzavarta egy pillanatra. Nem volt semmi

egyéb fegyvere, amivel útját állhatta volna ennek a varázslatnak.

Sai figyelmeztette őket, hogy erejüket össze sem lehet hasonlítani egy varázslóval, és most

Garos a saját bőrén tapasztalhatja meg. Miközben ő a kígyótól próbált megszabadulni hallotta,

amint Priya ádáz harcot folytat a varázsló ellen. Garos érezte az erőteljes mágikus energiát,

mely szétszaggatta a kövezetet és a környező épületek falát. Immár nem számított, hogy

sikerül-e Merrint megtéveszteni a mágikus kristály feltöltésével, mivel ezt az energiavihart

még egy bolond is könnyedén azonosítani tudta.

Amint kiért a házak közötti csatatérre egyszerre érezte magát a fagyos pusztákon és egy

vulkán belsejében. A mágikus energiák fojtogatták. Légzése elnehezült, és mozgása is

darabossá vált. Teste sosem tapasztalt még efféle nyomást. Elainerben, amikor a

tündérharcosokkal küzdött nem volt jele semmi nyomásnak. Még Obelos ereje sem volt ilyen

nyomasztó.

Geldrich körül lángok táncoltak, lobogó vörös-narancs falként vették körbe a mágust, aki

vörösen villogó tekintettel meredt Priyára. A tündér a teljes ellentéte volt. Hideg csontig maró

fagy vette körbe őt. A kövek megfagytak körülötte, és a tündér zöld ruhája is jégkékké

változott.

– Sajnálatos, hogy épp egy tűzhasználóval harcolsz – jegyezte meg Geldrich. – Az erőd

páratlan, még a tündérek világában is tehetségesnek számíthatsz. Nagy kár, hogy ebben a

világban a mágia törvényei mások, és képtelen vagy minden erődet felhasználni.

Priya nem felelt. Intett, és a föld körülötte megremegett. Elsőre egy nyolc láb magas

jégtömb jelent meg előtte, mely repedezni kezdett, és rövidesen egy vékony két lábon járó

lény jelent meg, amely pontosan olyan volt, mint Geldrich kígyója, de a kígyó kis lárvának

tűnt ennek a szörnyetegnek az erejéhez képest.

– Ne képzeld, hogy csak te vagy képes ilyen szintű varázslatokra – sziszegte Priya. –

Fagyaszd meg!

A lény azonnal támadásba lendült. Meglendítette hosszú karcsú karját, és a kígyó egy

szempillantás alatt megfagyott. Garos érezte a hideget a csontjaiban, mintha egy pillanat alatt

az északi jégmezőkön találta volna magát.

Geldrich felmordult, de nem adta fel. Azonnal varázsolt, és a lángok a teste körül

fellobbantak. Garos megállt, és villámgyorsan igézni kezdett. Bal keze közben leakasztott egy

bombát az övéről. Amint az ige végére ért elhajította a kis gömböt. A bomba azonnal

felrobbant amint a lángokhoz ért, és vastag füst lepte be Geldricht. Garos ekkor szabadította el

az igéjét.

A villám cikázva robbant ki az ujjai közül. A következő pillanatban Geldrich kiáltása

hallatszott. Priya ezt a pillanatot választotta a támadásra. A jégszörnyeteg támadása gyors és

kegyetlen volt. A füst egy szempillantás alatt megfagyott, és vele együtt a lángok is

kihunytak. Garos közben felkészült a következő támadásra, de látta, hogy szükségtelen.

Geldrich kivált a jégbörtönből. Jobb karját jégpáncél fedte, arca véres volt az apró

jégszilánkoktól, oldalából pedig vér folyt. Ott találta el Garos villáma. A büszke ellenállást

nem tűrő megjelenésnek nyoma sem volt.

Tekintetéből eltűnt a tűz, fagyott karja élettelenül lógott a semmibe. Garos készen állt,

hogy bármikor rárontson a varázslóra, de ekkor megjelent a jégszörny. Geldrich felkiáltott

félelmében, és varázsolni készült, de a lángok abban a pillanatban megfagytak, hogy

hozzákezdett volna.

– Priya – szólalt meg Garos. – Válaszokra van szükségünk. Egyelőre ne öld meg, de szedj

ki belőle mindent, amit csak tud.

A tündér bólintott. A fehér szörnyeteg megállította a támadását, és darabjaira tört. A

jégdarabok Geldrich köré hulltak, és egy szempillantás alatt körbeölelték a férfit, és

jégbörtönbe zárták. Egyedül a férfi feje látszott ki.

Priya lehunyta a szemét, és egy elmetüskével behatolt a férfi elméjébe. Garos csendben

figyelte a varázsló arcát, mely fájdalmas grimaszba torzult. Mindent elkövetett, hogy

ellenálljon Priyának, de hiába volt. A tündér legfőbb ereje az elmemágiája volt, ami ellen a

férfi nem tehetett semmit.

Pár perc telt el, míg a férfi arca kisimult, és minden hang megszűnt. Priya szeme kinyílt, és

rápillantott Garosra. Tekintetéből ki tudta olvasni, hogy Geldrich elméje több válasszal is

szolgált.

– Mindvégig ott volt az orrunk előtt – szólalt meg Priya. – Semmi sem volt véletlen. A

férfi, aki megbízta Geldrichet a megölésünkkel Siligen egy lovagja volt.

– Mutasd meg!

Garos tekintete elhomályosodott, és egy világos teremben találta magát. Előtte egy

harmincas éveiben járó férfi állt lovagi öltözékben. Az iroda hatalmas és előkelő volt.

Bizonyosan nem egy közönséges lovag szállása volt.

– Végezz velük – mondta a férfi. – Túl közel jutottak hozzám. Ha a Kolduskirály kudarcot

vall, neked kell befejezned.

– Emiatt nem kell aggódnia – hallotta Geldrich hangját. – Egy szakasznyi Kard mit sem ér

egy birodalmi mágussal szemben.

A kép eltűnt, és Garos megremegve lépett hátra.

– Ez mindent megmagyaráz – morogta dühösen. – A lovagparancsnokok nem engedtek

minket a fogoly közelébe, mert nem akarták, hogy meg tudjuk, ki is áll mögöttük. Az

ellenségünk mindvégig ott volt előttünk.

A raktár elleni támadás, az átok hirtelen aktiválása. A lovagok álltak minden mögött. Meg

kellett tudnia, ki volt az a férfi Geldrich emlékeiben. A varázsló felé fordult, aki visszanyerte

eszméletét, és dühödten meredt rájuk.

Garos nem foglalkozott vele. Mindent megtudott, amit csak lehetett. Egyetlen igét

mormogott csak el, és a kilőtt villám szétrobbantotta a férfi testét véres cafatokat hagyva

maga után.

40. fejezet

Csizmák dobogása hallatszott, és egy pillanattal később páncélos alakok lepték el az utcát. A

lovagok kivont karddal állták el a kijáratokat. Garos végignézett rajtuk, majd az övébe nyúlt,

és elővette Omara parancsát. Ha a lovagok nem azért voltak itt, hogy végezzenek vele, akkor

hallgatni fognak a herceg szavára, ha pedig azért jöttek, hogy megöljék az ellen semmit sem

tehetett. Kimerült, a mágikus ereje teljesen kiapadt és a sérülései se engedték neki, hogy

egyelőként vegye fel a versenyt a lovagokkal. Egyedül Priya erejére támaszkodhatott.

– A nevem Garos Thorsen – szólalt meg nyugodtan. – Omara herceg parancsával vagyok

itt.

– Mi történt itt? – lépett elő egy lovag.

– A nyomozásom érdekében találkoztam a Kolduskirállyal – felelte Garos. – Ahogy látható

nem minden alakult úgy ahogy azt terveztem.

– Az ott… a Kolduskirály rejtekhelye? – mutatott az egyik lovag az omladozó kőházra.

– Igen, ő is odabent van megkövülve, bár én a helyükben nem tenném be oda a lábamat.

Ha nincs több kérdésük, akkor távozom.

Azzal a tőrt visszacsúsztatta hüvelyébe, és elindult vissza a palota felé. Közben vetett egy

pillantást a lovagokra, de egyikük sem hasonlított a férfire Geldrich emlékeiből.

Visszatérve a lakosztályába sietve vetette le páncélját. Először is nem vágyott semmire

csak egy kiadós alvásra. A mágikus erejének kiapadása végtelen fáradságot okozott. Úgy

érezte magát, mintha napok óta nem aludt volna. Ehhez társult az éhség és szomjúság.

– A kádat – szólalt meg Garos. – Töltsd meg kérlek…

Pillanatokkal később beleereszkedett a forró vízbe. Belemerülve a vízbe pillanatok alatt

teljesen ellazult. Érezte, amint a sebei kitisztulnak és a véres mocsok lemosódik a testéről.

– Priya – szólalt meg. – A figyelőket küld az erőd közelébe. Tudni akarom, melyik lovag

áll mindezek mögött.

– Rendben, de ha meg is találjuk nincs semmi bizonyítékunk – felelte Priya. – Hogyan

akarod leleplezni?

– Előbb meg kell tudnom, ki az – sóhajtott Garos. – Csakis utána tudom megtervezni a

következő lépésemet, de egy biztos a lovagokat távol kell tartanunk magunktól. Egyúttal azt

sem hagyhatjuk, hogy gyanút fogjanak. A sötétben kell tartanunk őket anélkül, hogy

rájönnének erre.

– Mit mondasz a többieknek?

– A szakasznak mindent el fogok mondani, amint mind megnyugodtunk. Ami Selmenát

illeti, jobb, ha nem tud semmiről. Ha ráébred, hogy a lovagok felelősek a bátyja haláláért,

azzal visszafordíthatatlan ostobaságot tenne.

– És a húgod?

Erre ő maga is gondolt. Ha a sötétben tartja Siellát azzal megvédi ám egyúttal védtelenné is

teszi. Ha a küzdelme a lovagokkal elér egy pontra, ahol fel kell fedniük a kártyáikat azzal egy

lehetséges fegyvert ad a lovagok kezébe Siella óvatlanságával.

– Elmondom neki – határozta el. – Ezen felül egy figyelő tartsa szemmel Selmenát és

Siellát.

– Mi legyen a város többi részével? Ennyi figyelőt nem foghatsz a kristályra.

– A várost a Holló embereire bízom.

– Megbízol benne?

– Csak amennyire egy bűnözőben meglehet.

– Mi a terved Merrinnel? A varázslónő nem fogja olyan könnyen venni a történeteket, mint

a lovagok. A harc során hatalmas mennyiségű varázserő szabadult fel. Bizonyára utána fog

járni a történteknek.

Garos bólintott.

– De nem talál semmit. Megmondom, hogy megzavartam az egyik varázslatot, ami

túltöltődve felrobbant. Az vitte magával a varázslót.

Priya felnevetett.

– Úgy gondolod, el is fogja hinni?

– Nem értek a mágiához – mondta Garos őszintén. – Csak annyit tudok, hogy mielőtt

szabadjára engedte volna a varázslatát egy fénybombával megzavartam, és akkor minden

felrobbant. Szerintem hihetőn hangzik.

Priya felsóhajtott, de nem szólt semmit. Garos maga is tudta, hogy a magyarázat elég

ostoba, de egyelőre nem tudta, mivel oszlathatná el a varázslónő esetlegesen felmerülő

aggodalmait.

– Egyébként nem felejtettél el valamit? – kérdezte Priya.

– Mire gondolsz?

– Már nem egyedül élsz a szállásodon, és te ott hagytál szétszórva mindent csurom

véresen.

Ahogy Priya kimondta csörömpölés hallatszott, és dobogó léptek közeledtek a fürdő felé.

Amikor feltépték az ajtót Garos már pontosan tudta, ki is érkezett meg. Priyának igaza volt,

túlságosan óvatlan volt, és megfeledkezett róla, hogy szeretett kishúga is a lakosztályában él.

– Garos! – kiáltott Siella. – Mi történt? Jól vagy?

– Minden rendben – felelt a kádban ázva.

– De a ruháid! Minden tiszta vér…

– Történt néhány kellemetlenség, amit nyomban elmondok neked, de előbb had fejezzem

be a fürdőmet, kérlek.

Siella ekkor vette észre a kád mellett heverésző Priyát.

– Ő… mit keres itt?

– Ő varázsolta ide a vizet – felelte Garos egyszerűen. – Ugye nem akarod őt is kiküldeni,

mint a szolgálólányt?

– Mondj el mindent!

– Ez természetes – mosolygott rá Garos.

Miután eleget áztatta tagjait felöltözött, és csatlakozott húgához, aki feszülten várt rá az

asztalnál. Véres felszerelése a sarokba gyűjtve mosásra készen állt. Garos elmosolyodott, és

leült Siellával szemben.

– Először is meg kell értened valamit – kezdte. – Harcos vagyok, így előfordulhat, hogy

megsebesülök. Az sem kizárt, hogy… egyszer találkozom valakivel, aki sokkal jobb nálam.

Ezért is kérlek, ne aggódj miattam, mert csakis magadnak ártasz ezzel.

– De… azt akarod mondani, hogy ne törődjek vele, ha sebesülten és véresen heversz

valahol? – hitetlenkedett Siella.

– Amíg ez a kis tündér mellettem van, addig semmi sem történhet – mosolygott Garos. –

Most pedig hallgass végig. Elmondok mindent, de meg kell esküdnöd, hogy senkinek sem

árulod el. Még Selmenának sem.

– Ígérem – bólintott Siella.

Ezután Garos mindent elmesélt a lánynak, amit megtudott. Siella rémült arcot vágott abban

a pillanatban, hogy megemlítette ellenfelei Siligen lovagjai, akiket az egész birodalom tisztelt,

és akikről azt tartották elég képzettek, hogy felvegyék a versenyt akár a Birodalom Kardjaival

is.

Garos látva húga reakcióját megnyugtatóan érintette meg a kezét, és rámosolygott.

– Nem kell aggódnod – mondta. – Nem leszek meggondolatlan. Most, hogy tudom, ki az

ellenfelem nincs más dolgom, mint megfelelő módot találni a legyőzésére. Ezért is miután

beszéltünk el kell intéznem valamit.

– A hercegnő hiányolja a jelenléted – jegyezte meg Siella. – Mivel a testőre vagy, nem

kellene mellette lenned?

Garos felsóhajtott. Meg is feledkezett testőri feladatairól. Húgának igaza volt, ha el akarja

hitetni a hercegnővel, hogy mindent kézben tart akkor több időt kell testőrként mellette

töltenie.

– Rendben – bólintott. – Priya, értesítsd a többieket, hogy ma este találkozom velük.

Legyenek a fogadóban napnyugtakor.

Néhány perccel később már a hercegnő társaságában sétált a kert felé, ahol Selmena

előszeretettel töltötte mostanában az idejét. Ahogy arra számított Selmena mindenről tudni

akart ő pedig a lovagokat leszámítva minden elmondott neki. Természetesen Geldrich

haláláról ugyanazt hazudta, amit Merrinnek is mondani akart. Ha elérkezik az idő, mindent

elmondd a hercegnőnek, de a lány egyelőre nem állt készen, hogy tudomást szerezzen Priya

létezéséről, vagy a lovagok ármánykodásáról.

Napnyugtakor a Sárkánykarom fogadó előtt állt. Napok teltek el, mégsem tudta, mit is

mondhatna nekik. Legutóbb mindent elmondott, és Amelia javaslata alapján várt is, de a

várakozásnak vége. Most, hogy megtudta, kik is az ellenfeleik nem halogathatta tovább.

Lépniük kellett, és ha később le akarják váltani őt a hazugsága miatt azzal is együtt tud élni,

de most félre kell tenniük az ellentétjeiket.

Félve lépett be az ajtón. Kellemes zeneszó és frissen sült hús illatát érezte a levegőben.

Pillanatok alatt megtalálta társait, akik távolabb egy ablak előtti asztalnál ültek, és épp a

vacsorájukat fogyasztották. A szakaszán kívül ott látta még Ameliát és Marikot is.

Tartva a nem kívánt köszöntésektől, és sötét pillantásoktól csak lassan közelítette meg az

asztalt. Elsőnek Amelia vette észre, akinek arcára nyomban kiült a meglepetés. A többiek

csak akkor néztek rá, amikor megérkezett az asztalhoz, és leült az üresen maradt székre.

Elsőnek Liliána reagált. Arca vörös volt a dühtől, ahogy mindent rázúdított Garosra.

– Teljesen megbolondultál?! – mennydörgött. – Egymagad mentél el a találkozóra, és

majdnem meghaltál. Miért nem jöttél el hozzánk?

– Mivel ez nem a ti küzdelmetek – felelte. – Egyedül én döntöttem úgy, hogy itt maradok,

elfogadom Selmena kérését, és megtalálom, ki a felelős a gyilkosságokért. Nektek nem volt

semmi beleszólásotok ebbe.

– Ha így gondolod, akkor miért vagy itt? – förmedt rá Liliána.

– Mert megtudtam, kik állnak a támadások mögött – mondta halkan. – Siligen lovagjai.

Vagy legalábbis egy lovag biztosan.

Társai meglepetten pillantottak rá, mintha képtelenek lennének elhinni. Garos elmesélt

nekik mindent, ami a találkozó során történt. Egyetlen részletet sem hagyott ki. Amint a

végére ért társai arcáról eltűnt minden ellenszenv.

– Te tényleg egy idióta vagy – jegyezte meg Ayla. – Komolyan arra számítottál, hogy le

akarunk cserélni?

– Nem tudom – ismerte el Garos. – Amikor legutóbb itt voltam végiggondoltam, mi is

történt, és rádöbbentem, hogy nem érdemlem meg a barátságotokat. Megbíztatok bennem

miközben én több dologban is hazudtam nektek. Ezért is akartam egymagam megoldani

mindezt, de… el akartam mondani, kik is állnak a háttérben. Siligen lovagjai, akikben a

herceg leginkább megbízik. Olyan ellenfelek, akiket óvatosan közelíthetünk meg, és a nyílt

támadás nem vezetne sehova.

– Figyelmeztetni jöttél ide, vagy a segítségünk kell? – kérdezte Liliána.

– Elsősorban figyelmeztetni – felelte Garos. – Továbbra sem érzem azt, hogy

megérdemlem a segítségetek.

– Akkor mit akarsz tőlünk? – nézett rá Ayla komolyan.

Garos mély levegőt vett, és tekintete végigjárt a társain, akiket ő sodort bele mindebbe, és

végül határozott hangon szólalt meg.

– Ha nem bíztok meg bennem, akkor hagyjátok el a várost, és térjetek vissza a szigetre. Én

lemondok a parancsnokságról, és ideiglenesen Liliána fog vezetni titeket. Ha képesek vagytok

bízni bennem, akkor a segítségeteket kérem. Együtt le tudjuk győzni a lovagokat, és

befejezhetjük, amit elkezdtünk.

– Azt akarod, hogy menjünk el? – hitetlenkedett Faar.

– Ha elfajulnának a dolgok, akkor a lovagok célpontjaivá válhattok.

– Na és? Tudunk vigyázni magunkra! – csattant fel Ayla. – Emellett azt hiszed, magadra

hagynánk? Ilyen kevésre tartasz minket?

– Nem – felelte Garos végtelen nyugalommal. – Csupán ha a tervünk félresiklik, akkor

lázadóknak bélyegezhetnek minket, és az egész birodalmat magunk ellen fordítjuk.

– Kit érdekel? – mosolyodott el Ayla.

Garos meglepetésében felnevetett. Tudta, hogy Ayla semmitől sem riad meg, de hogy

ennyire félvállról vegye az esetleges lázadóknak való megbélyegzést, és az azzal együttjáró

üldöztetést az még számára is meglepő volt. A többiekre nézve meglepetten látta, hogy ők is

hasonlóképp vélekednek a helyzetükről, mint Ayla.

– Értem – dőlt hátra megkönnyebbülten, és felemelte borospoharát. – Akkor ezzel eldőlt.

Együtt a végsőkig. Bármi is vár ránk, le fogjuk győzni.

Erre koccintottak, és a feszült légkör nyomban köddé vált, mintha az utóbbi napok nem is

történtek volna meg.

hatukkal szemben. Örömmel kanalazták a mostanra kedvencükké vált sárkánykarom

levest, és egymás után ürítették ki poharaikat.

Garos boldog volt, hogy minden visszatért a megszokott kerékvágásba, és bármivel is kell

majd szembenézniük annak esélye sem lesz

Reggel fejfájással ébredt a kocsma egyik szobájában

A Holló feketében öltözve a piac távoli sarkában várta, amint megpillantotta Garost intett

neki, és egy kis sikátorba vezette. Garos gyanakvóan pillantott körbe. A Kolduskirály

támadása után egyre nehezebben bízott meg másokba. Különösen egy tolvajban.

– Nem kell aggódnod – szólalt meg a nő látva a férfi túlzott óvatosságát. – Természetesen

az embereim szemmel tartanak minket, de nem azért, hogy megöljenek. Sokkal inkább az én

védelmem miatt.

– A Kolduskirály halott, de ezt bizonyára tudod, ahogy azt is, hogy egy birodalmi mágus is

volt ott.

– Akit szintén legyőztél – mondta a Holló elismerően. – A képességeid egészen

hihetetlenek.

– Számíthatok a segítségedre? – kérdezte a nőre pillantva. – Szemmel tartod a várost?

– A szavamat adtam, hogy segítek, de nem tudom, mit is kellene keresnem.

Garos maga sem volt biztos benne, mit kellene a tolvajoknak keresni. A lovagok voltak az

ellenfelei, akiknek ereje Siligen gerincét alkotta. Még egy tolvaj számára is elképzelhetetlen

lehetett, hogy bármelyikük is elárulja a hercegséget.

Végül elmondta a nőnek az őrülteket, a nyomornegyedben történteket és haloványan utalt

egy esetleges árulásra. A Holló figyelmesen hallgatta végig a történteket, és sötét tekintetében

egyre több tisztelet csillant meg az előtte álló férfi felé.

– Mindenről tudni akarok, aminek köze lehet egy újabb támadáshoz – összegezte Garos. –

Emellett említettél egy hálózatot, amire a Kolduskirálynak fájt a foga.

A Holló elmosolyodott.

– A csempészhálózatunk behálózza az egész hercegséget – mondta a nő büszkén. – Bármit

megszerezhetek neked, amit csak kérsz. Persze nem ingyen az ilyesminek meg van a maga

ára.

Ez cseppet sem lepte meg Garost, de az áruk mellett valójában valami egészen másra volt

igazán kíváncsi.

– Hogyan csempészed be az árut a városba? Az őrök egy részét lefizetheted, de mindenkit

nem lehet megvenni.

– Egy része a kereskedőkkel együtt érkezik rejtett rekeszekben, de te nem erre vagy

kíváncsi. Siligen ősi város, ha a történetek valósak nem is emberkéz építette épp emiatt

rengeteg csatorna és alagút van odalent. A többséget lezárták, befalazták, de még így is ha

kiismered magad bárhová eljuthatsz anélkül, hogy bárki tudomást szerezne róla.

Garos majdnem felnevetett örömében. Erre volt szüksége a válaszok megtalálásához. Az

őrültek és az orgyilkosok is egy ilyen alagúton keresztül jutottak be a palotába.

– Más is tud az alagutakról?

– Az egyszerű csatornahálózatról mindenki tud. Emiatt nem szökhetnek a

nyomornegyedben élők, de az alagútrendszerről csakis a tolvajaim tudhatnak, vagy valaki aki

volt olyan ostoba, hogy egymaga feltérképezze az egész csatornahálózatot.

– Az alagutak közül vezet egy is a palotához?

– A palota körüli járatok le vannak zárva, ahogy a lovagi erődhöz sem vezet egy sem.

– Biztos vagy benne? Lehetséges, hogy van egy olyan alagút, amit eddig nem fedeztetek

fel?

A Holló gondolkodva nézett végig rajta, végül megadón sóhajtott fel.

– Elvezethetlek a palota lezárt alagútjaihoz, ha ragaszkodsz hozzá, de garantálom, nem

találsz semmit.

– Köszönöm – hajtott fejet Garos mosolyogva. – Ha nem bánod a szakaszom néhány tagja

is velünk tart.

– Ha megnyugtat, hogy melletted vannak. Napnyugtakor várlak ugyanitt.

Garos bólintott, és a palota elé vette az irányt. Selmena ezúttal anyjával együtt a

lakosztályában töltötte idejét. Meglepetésére kettőjükön kívül ott ült Siella is. Húga hamar a

hercegnő bizalmasai közé került, akivel hosszú órákat beszéltek végig, aminek témája

többnyire Siella gyermekkora, és az ő élete még mielőtt elment volna.

Selmena nevetve hallgatta végig a történeteket, amiket Siella mesélt kettőjük kalandjairól.

Szerencsére a túlzott ivászatát és nők utáni kajtatását kihagyta. Garos érdeklődve és

meglepetten hallgatta a lány történeteit, melyek többségéről ő maga már rég elfeledkezett, de

úgy tűnt Siella számára mind felejthetetlen kincsek voltak.

– És akkor mindketten megcsúsztunk, és beleestünk a tóba – mesélte Siella nevetve. – A

szolgáló visítva rohant oda hozzánk, hogy kihúzzon minket, de Garosnak más tervei voltak.

Megragadta szerencsétlen fickót, berántotta mellénk a vízbe.

Selmena mosolyogva nézett Garosra.

– Mindig is sejtettem, hogy kalandos gyerekkorod volt.

– Minden alkalmat megragadtam, hogy jól szórakozzunk – jegyezte meg Garos. – Néha

sajnos nem úgy alakult, ahogy szerettem volna.

Siella mosolyogva bólintott.

– Igen, jól emlékszem, amikor a fejedbe vetted, hogy fel akarsz nevelni egy farkast, és

megpróbáltál kilopni egy kölyköt a barlangjukból. Csak a szerencsén múlt, hogy gyorsabb

voltál a farkasnál.

– Nem voltam gyorsabb – emlékeztette Garos. – Pusztán csak szerencsésen megbotlottam,

és legurultam a hegyoldalon egyenesen apa vadászcsapata elé.

– Valóban, és emlékszem az arcára, amikor dühösen hazavitt – emlékezett vissza Siella. –

Sosem láttam még olyan haragosnak.

Garos felidézte magában apja arcát, amint a tízéves kölyköt hordta le, és zárta be a

szobájába három teljes napra. Szörnyen unalmas három nap volt az.

Miközben Siella további történeteket osztott meg a hercegnővel Garos gondolatai

elkalandoztak, míg meg nem hallotta Ilereen hangját. Selmena anyja az asztal túlsó végében

ült, és mosolyogva invitálta közelebb.

– Felség – hajtott fejet Garos.

– Szükségtelen a formalitás – mosolygott Ilereen. – A lányommal olyanok vagytok, mintha

csak testvérek lennétek, és Oliver is rengeteget beszél rólad.

– Ahogy óhajtja – bólintott Garos.

– Ha jól látom, a gondolataid máshol járnak – jegyezte meg Ilereen. – Selmena is

bizonyára megkérdezte, de én magam is kíváncsi vagyok. Mi történt abban a sikátorban?

– Csapdába csalt a Kolduskirály – ismerte be Garos. – Meg akartam vele egyezni, hogy

némi segítségért cserébe az emberei szemmel tartják a várost, de sajnálatos módon

megelőztek. Miután leszámoltam vele megjelent valaki más is, aki sokkal rosszabb volt. Egy

birodalmi mágus.

– Egy birodalmi mágus együtt dolgozik az orgyilkosokkal? – elmélkedett Ilereen. – Ha ez

Myralm fülébe jut… belegondolni is rémes.

Myralm Sederan hercegnője volt, aki egyúttal a birodalmi mágusok feje is. Egy

szivárványmágus, aki mind a hat mágiatípus mestere. Garos számára a gondolat is ijesztő

volt, hogy a nő haragjában tenne valamit ellene.

– Nem kell aggódnod – szólalt meg Ilereen látva Garos ideges arcát. – Myralm mindennél

jobban gyűlöli azokat a varázslókat, akik törvényen kívülivé vállnak. Azt hiszem,

szerencsésnek mondhatja magát a támadód, hogy te ölted meg, és nem jutott Myralm kezére.

Garos mosolyt erőltetett az arcára.

– Úgy látom, más is aggaszt – jegyezte meg Ilereen. – Meg lep, hogy képes vagy tiszta

fejjel gondolkodni most, hogy látszólag a hercegség terhei részben a te válladra kerültek.

– Gyerekként sosem találtam a helyem – sóhajtott Garos. – A gazdaság és a birtokok

igazgatása unalmas volt, a politikát gyűlöltem. A Birodalom Kardjai közé álltam mert az volt

az egyetlen kiutam, erre most itt vagyok, és egy hercegségre vetülő orgyilkosságok és

árulások után nyomozok. Belecsöppentem a politikába, mikor mindent megtettem, hogy távol

tartsam magamtól.

– A fő feladatod Selmena megvédése. Az orgyilkosok levadászása csakis másodlagos.

– A herceg parancsa is ez volt, mégis a legegyszerűbb módja a hercegnő megvédésére, ha

leszámolok a gyilkosokkal.

– Közelebb jutottál a vezetőjükhöz? – érdeklődött Ilereen.

Garos nem tudta, mennyit osszon meg a hercegnével. Egyelőre csakis Priya látomása az

egyetlen nyoma a lovaghoz, aki minden mögött állt. A lovagok Siligen pillérei voltak

bizonyíték nélkül senki sem hinné el, hogy egyikük elárulná a hercegséget.

– Az orgyilkosokat egy magasabb rangú Siligeni bízta meg ebben biztos vagyok – felelte.

– Valaki, akinek a birodalmi mágusok között is vannak kapcsolatai.

Garos kinézett az ablakon, ahol az alkonyi fények vörösbe vonták az égboltot. Elérkezett a

találkozó ideje. Miután kivágta magát anya és lánya előtt elindult először a fogadóhoz, ahol

Liliána és Ayla csatlakoztak hozzá.

A Holló négy embere társaságában várakozott a sikátorban. Ezúttal egyikük sem rejtőzött

el a tetőkön.

A nő egy biccentéssel köszöntötte őket, és nyomban elindult a csatorna lejárata felé. Garos

arra számított, hogy a nyomornegyedhez hasonlóan itt is a kanálison át vezet az útjuk, és

próbált felkészülni, hogy ismételten át kell vágnia magát azon a szagon.

Ehelyett egy kisebb épületbe vezette őket a tolvaj, ahol a pincében egy csapóajtó várta

őket.

– Ezek az alagutak a céh legféltettebb titkai – szólalt meg a Holló komolyan. – Bízom

benne, hogy ez a mi titkunk marad.

– A szavamat adom – bólintott Garos.

A nő fáklyát gyújtott, és leereszkedett a sötétbe. Odalent dohos kellemetlen szag fogadta

őket. A talajt bokáig érő víz borította, a falakat néhol zöldes moharéteg fedte. A Holló egyik

embere fáklyákat adott át Garosnak. A férfi könnyedén meggyújtotta, és szétosztotta társai

között.

– Az egész város alatt ilyen alagutak húzódnak? – lepődött meg Liliána. – Itt akár egy

hadsereget is becsempészhetnek a városba.

– Vezess a palotához – kérte Garos.

A Holló válasz nélkül nyugodt léptekkel vezette végig őket az alagutakon. Garos végig a

nyomában volt, de minden lépéssel egyre idegesebb lett. Úgy érezte nincsenek egyedül

idelent.

Az alagutak egész labirintust alkottak a város alatt. Garos hamar ráeszmélt, hogy a Tolvaj

céh gyakorlatilag bárhol megjelenhet, ahol csak kedve tartja. Nem csoda, hogy a Kolduskirály

el akarta pusztítani őket. A város sötét oldalát egyértelműen a Holló uralta.

Hosszú percekig bolyongtak, míg a nő megállt, és az előtte húzódó falra mutatott.

– Mint mondtam, nincs bejárat a palotához – jelentette ki.

Garos odalépett, és végighúzta kezét a falon. A fal szilárd volt, nem látott semmit, ami akár

egy titkos kaput jelenthetett volna.

– Nem lehet – morgott. – Ez az egyetlen út, ahol bejuthattak… biztos nincs más út?

– Ez az egyetlen – felelte a Holló. – Mindig is le volt zárva. Nem tudjuk, mi van mögötte.

Garos hátrált néhány lépést, és a fáklyát feltartva bevilágította az egész falszakaszt. Ekkor

vette észre a faragott boltívet felette néhány vésett jellel. Elakadt a lélegzete, amikor meglátta

ugyanazt a jelet, melyet a Húsvarró házában is látott.

– Azok a jelek – mutatott rá. – Láttad máshol is?

A Holló megrázta a fejét.

– Nem, és fogalmunk sincs, mit is jelenthetnek.

Garos újból megvizsgálta a falat, de továbbra sem talált semmiféle titkos kart vagy ajtót.

– Feleslegesen kutakodsz – jegyezte meg a Holló. – A tolvajcéh régóta próbál bejutni, de

nincs itt semmi.

Priya, te sem érzel semmit?

Semmit. Meg kell tudnunk mit is jelentenek azok a jelek.

Garos egyetértőn hümmögött, és igyekezett a lehető legjobban memorizálni a jeleket

mielőtt jelzett a Hollónak, hogy induljanak vissza,

– Sajnálom, hogy nem kaptál választ – szólalt meg a nő visszatérve a felszínre. – A város

alatti alagútrendszernek több rejtélye is van.

41. fejezet

Reggel első útja Alaranhoz vezetett. A levéltáros azóta hallgatott, hogy először beszéltek.

Remélte, hogy ennyi idő elteltével szolgálhat neki némi válasszal.

Meg sem lepődött a rendetlenséget látva. Úgy tűnt Alaran a káosz közepette érezte igazán

otthon magát.

– Alaran – szólalt meg.

A könyvek mögül megjelent a férfi, és elmosolyodott, amint megpillantja Garost.

– Egy újabb rejtéllyel érkeztél?

– A legutóbbira sem kaptam még választ – felelte Garos.

– Igen, a titokzatos vérrel írt jel – felelte Alaran. – Sajnos továbbra sem ismerem a

jelentését, de találtam valamit.

Garos közelebb lépett, és csendesen figyelte, ahogy a levéltáros felvesz egy fekete kötetet.

Sebesen lapozta fel. Garos tökéletes pontossággal rajzolt épületek és szobrok képeit látta.

– A jel, amit mutattál egészen különleges – magyarázta Alaran. – Nézd ezeket a képeket.

Garos alaposan szemügyre vette a szobrot, mely egykor egy hatalmas lény képmása

lehetett, de mostanra csak egy sötét talapzat maradt belőle négy láb csonkjával. Garos

meglepetten látta az alatta lévő rajzot. Ugyanaz a jel volt ott, mint amit a Húsvarró otthonában

és az alagútban is látott.

Alaran lapozott egyet, ahol ezúttal egy épület homlokzatát látta. A jel ugyanúgy ott volt, és

nem csak csupán azt az egyet ismerte fel. Két másik megegyezett azzal, amit az alagútban

látott. A következő kép egy sivatagot ábrázolt, a hatalmas épület előtt két szobor maradványai

álltak a talapzaton szintén ott látta a jelet. A következő egy furcsa faépület volt. Olyasmi,

melyet Garos még sosem látott. Az oszlopot aranyozott faragványok díszítették, a jelet itt is

látta.

– Mi a fenét jelent ez? – fordult Alaranhoz. – Ezek a rajzok…

– Az egész világról származnak – felelte Alaran izgatottan. – Ahogy a többi is. Mind

megjelennek a kontinensek több ősi romján. Az a szobor ott nem messze Adóriában egy

templomkert romjai között találták, azt a másikat Torovban a Fehérerdőben, a következő az

Átkozottak völgyében, az pedig Xiliang birodalomban. A jel felbukkan a világ minden

pontján, és senki sem tudja, mit is jelent.

Garos idegesen dőlt hátra a székben. Legszívesebben elmondta volna a levéltárosnak, mit

talált az alagútban, de nem árulhatta el a Holló bizalmát.

– Most pedig itt tűnt fel Siligenen vérrel a falra írva – mondta Garos tanácstalanul.

– Igen – bólintott a férfi izgatottan. – Meg kell tudnunk a jelentését. Meg kell találnunk

azokat, akik felfestették.

Eddig azt hitte egy lovaggal néz szembe, de látva ezt a jelet a világ különböző pontjain

egyre idegesebb lett. Fogalma sem volt, mivel is néz szemben.

– Miféle nép romjai ezek? – kérdezte.

– Semmiféle feljegyzés sincs róluk – felelte Alaran. – Csak abban vagyok biztos, hogy

több ezer évesek lehetnek. Itt voltak az emberek előtt, és kiirtottuk azokat, akik választ

adhatnának.

– Magammal vihetem a könyvet?

Alaran habozott egy pillanatig, majd belenyugvón átadta neki. Garos idegesen felnevetett

látva a levéltáros idegességét, amiért meg kell válnia a könyvétől. A könyvvel a kezében

továbbra is zavartan a hallottaktól tért vissza a szállására. A könyvet letette az asztalra, és

töltött magának egy pohár bort.

– Ha csak belegondolok, hogy egy több ezer éve eltűnt nép jeleit festik vérrel a falra –

borzongott, és belekortyolt az italba. – Mégis ki lehet az ellenfelünk?

Priya leszállt a könyv elé. Arca pont olyan izgatott és ideges volt, mint Alarané.

– Egyik jel se, hasonlít valamihez, amit már láttál? – kérdezte a tündért.

– Egy-kettőnek hasonló a tündéríráshoz, de csupán ennyi – felelte Priya. – Egyiknek sincs

semmi jelentése.

– Nézd meg alaposabban a könyvet – mondta Garos. – Tündérként talán jobban átlátod, és

tartsd szemmel Siellát és Selmenát. Én visszamegyek az alagútba. Ha ott is ott vannak ezek a

jelek annak jelentenie kell valamit.

– A Hollónak igaza volt, nem több egy lezárt falszakasznál.

Garos nem vitatkozott tovább a tündérrel. Talán valóban eltűntettek odalent minden

nyomot, aminek köze lehet a jelekhez, de nem akarta megkockáztatni, hogy figyelmen kívül

hagy valamit.

Alig egy órával később ismét a fal előtt állt. Társai és a Holló kérdőn pillantottak rá. A

fogadóban mindent elmondott Liliánának és Aylának, akik mindketten értetlenül és idegesen

fogadták a szavait.

Garos előhúzott egy dobókést, és a falat vizsgálta. Próbálta megtalálni a pontot, ahol

lezárták az átjárót.

– A céh átvizsgálta a teljes falszakaszt – szólalt mega Holló. – Kizárt, hogy legyen itt egy

rejtett kar.

Garos tovább keresett, míg a kés pengéje megroppant, és enyhe bizsergés futott át a férfi

karján. Garos megkönnyebbülten felsóhajtott, és a késsel tovább dolgozott. Lekaparta a

habarcsot és a törmeléket, és egy kristály sötétlila oldala fénylett fel. Garos felsóhajtott, és

enyhe mágikus erőt áramoltatott a kristályba. Újabb roppanást hallott, és ezúttal a bizsergés

jóval erősebb volt.

– Garos! – kiáltott fel Liliána.

Kő recsegett, ahogy a rejtett ajtó kitárult. Garos hátralépett, kezét kardja markolatára

csúsztatta. A Holló emberei is harcra készen álltak várva vezetőjük parancsát.

Garos egy határozott mozdulattal bedobta a fáklyát az ajtón. A gyenge fényben egy magas

szobor körvonalai rajzolódtak ki.

Egy újabb szobor.

– Mi a fene történt? – szólalt meg a Holló. – Az a fal le volt zárva, a céh újra és újra

átnézte, mégsem talált semmit.

– Mágikusan volt lezárva – felelte Garos, és a nő felé fordult. – Remélem, nem tervezel

semmiféle rablást a palotából, vagy figyelmeztetnem kell őket az alagútrendszerről.

A Holló kellemetlenül, de bólintott.

– Szavamat adom, hogy egy emberem sem lépi át ezt a kaput.

Garos elégedetten bólintott, és két társa felé fordulva arca halálosan komollyá vált.

– Legyetek készen bármire. Nem tudhatjuk, mi vár ránk odabent.

Ayla levette az íjat a hátáról, és egy nyilat helyezett a húrra. Liliána Garoshoz hasonlóan

meglazította kardját a hüvelyében, és kész volt bármivel szembeszállni, ami odabent várhat

rájuk.

Ő lépett be elsőnek. Egy szűk folyosót látott maga előtt, melynek végében egy furcsa

szobor alakja bontakozott ki. Hatalmas volt, legalább tíz láb magasba nyúlt fel. Leginkább

arra hasonlított, amivel évekkel ezelőtt az erdőben küzdött meg. Egy vaskos szörnyeteg volt,

patás lábakkal, kígyófarkokkal és egy bikára hasonlító fejjel. Oroszlánhoz hasonló sörénye

csápokból állt. Szarvai csavartak voltak, mint egy kecskéé, három szeme pedig akár a

gyíkoké. Karjai végén kardszerű karmok sorakoztak, hátán két hatalmas denevérszárny.

– Mi ez a borzalom? – bukott ki Aylából.

Garos közelebb lépett a szoborhoz, és az egyik kint látható jelet pillantotta meg a

talapzaton. A szobor mögött egy csarnok nyílt, hat különböző ajtóval. Középen egy hatalmas

boltív állt, minden egyes kövében ott voltak a jelek. Garos megborzongott egy pillanatra.

Nem volt több egyetlen szívdobbanásnál, mégis olyan hatalmas mágikus nyomást érzett,

melyet legutóbb az Erdő őrénél tapasztalt.

A csarnokból kettő ajtó és egy folyosó vezetett tovább. Az ajtók le voltak zárva, amit

Garos igéje sem volt képes betörni. A folyosó hosszan vezetett tovább. Percekig sétáltak, míg

éles fényt láttak a folyosó végében.

A folyosó bejáratát sűrű növényzet fedte, azon átverekedve magukat a Siligen tó jelent

meg előttük. Garos nem hitt a szemének, hogy egy közvetlen alagút vezet a tótól egészen a

palotáig. Ezt használva nem csoda, hogy könnyedén bejutottak az orgyilkosok és az őrültek a

palotába. Már csak a két lezárt ajtó volt rejtély a számára. Még az igéivel sem tudott átjutni

rajtuk, és erőteljes mágikus erő áradt belőlük.

– Melyik bolond hagyta tárva nyitva a hátsó bejáratot? – jegyezte meg Ayla.

Garos fejében is el volt az első gondolat. Nem értette, hogy vezethet egy alagút a palotától

a tóig, melyre bárki rábukkanhat, aki alaposabban megvizsgálja a növényzetet.

– Honnan tudhattak erről? – szólalt meg Liliána. – Az alagút, ez a rejtett folyosó… ki

ismerheti ilyen jól ezt a várost?

Garos továbbra is értetlenül és dühösen meredt a bozótra, és a mögötte húzódó

képtelenségre.

– Erről a hercegnek tudnia kell – folytatta Liliána. – Tudom, hogy a szavadat adtad, de

Siligen biztonsága fontosabb.

Garos egyetértve bólintott.

– Jelenteni fogom ezt, de nem kell mindenről tudnia.

– Mit jelentsen ez? – szólalt meg a Holló.

A tolvaj bizonytalan és ideges volt. Garos ezt látva halványan elmosolyodott. El kell

mondania Omaranak az itt találtakat, de ezzel együtt a Hollónak is meg akarta tartani az

ígéretét.

– Erről és a palota alatti csarnokról tudnia kell – jelentette ki. – De az alagútrendszerről

nem. Azt hiszem, be tudom zárni az ajtót vagy legalább elrejteni.

A Holló megkönnyebbülve bólintott, és Garosra mosolygott.

Mielőtt visszaindultak volna Garos néhány mágikus csapdát helyezett a bejárat köré arra az

esetre, ha újabb orgyilkosok akarnának besurranni.

A csarnokba visszatérve azonban egy újabb kérdésre kellett választ találnia.

Miután sikerült mágikus erejével lezárni az alagutat visszatértek a felszínre. A Holló

izgatott volt a felfedezéstől, de megfogadta, nem él vissza a tudásával, és biztosította róla

Garost, hogy az emberei sem fognak.

– Ha a felfedezésünk az áruló lovag fülébe jut – szólalt meg Liliána, amint magukra

maradtak. – Újabb támadásra vagy menekülésre sarkallhatja.

– Meglehet – bólintott Garos. – De nem hallgathatjuk el. Ha a lovag sarokba szorítva érzi

magát, akkor hibázni fog.

– Te beszélsz a herceggel, szemmel tartod a hercegnőt, de mi mégis mit csináljunk? –

szólalt meg Ayla.

– Készüljetek fel – felelte Garos. – Ha elszabadul a pokol nekünk kell gyorsabban

lecsapnunk.

A palotába visszatérve a herceg tanácsot tartott a lovagparancsnokaival, igy Garos nem

tehetett mást, mint várt.

A szállásához érve Priya épp Siellát tanította. Húga a tündér minden szavát figyelemmel

kísérte. Garos ritkán látta őt ilyen izgatottnak. Mosolyogva biccentett nekik hogy nyugodtan

folytassák, mielőtt leült az asztalhoz. Levette csizmáját, lábait feldobta az asztalra, és fáradtan

lehunyta szemét.

– Jól sejtem, hogy mégis volt odalent valami? – szólalt meg Priya.

– Igen – bólintott Garos. – Egy egész csarnok, és egy alagút, mely kivezet a városon

kívülre. Ott jöttek be az őrültek és a gyilkosok.

– De nem ez volt a legmeglepőbb, igaz?

A férfi elmosolyodott. Olyan sokszor volt már az elméjük összekapcsolódva, hogy kezdte

úgy érezni minden gondolatát azonnal megosztja Priyával. A kis tündér mára jobban ismerte

bárki másnál. Ezért már meg sem lepődött, hogy elég volt vetni rá egy pillantást, és tudta, mi

jár a fejében.

– Volt odalent egy szobor valami… valami szörnyetegről, egy furcsa mágikus tükör és egy

mágikusan lezárt szoba. Nem tudom, mi lehet mögötte, de teljes ürességet éreztem. Fojtogató

és hatalmas volt, még az Erdő őre sem volt ilyen… rémisztő.

– Mindenképp meg kell tudnunk, mi lehet odabent – jegyezte meg Priya. – Az kell

legkevésbé, hogy egy újabb meglepetés érjen minket.

Garos egyetértőn hümmögött. Az utóbbi időben rengeteg sokkoló felfedezés érte

mindkettőjüket, és nem volt szükségük továbbiakra.

– Egy figyelő benézhetne?.

– A pecsét erejétől függ. Sajnos a pecsétmágia sosem tartozott az erősségeim közé.

Fogalmam sincs, milyen erős lehet egy ebben a világban alkotott pecsét, de ha képes féken

tartani azt a valamit, ami még az Őrnél is hatalmasabb, akkor én képtelen leszek feltörni.

– Tehát létezik ebben a világban olyan akadály, amit még te sem tudsz áttörni? –

csodálkozott Garos.

– Csak mert egy másik világból jöttem nem jelenti azt, hogy legyőzhetetlen vagyok –

nevetett Priya. – Csak eddig nem találkoztunk olyasvalakivel, aki képes lenne rá. Myralm

ereje a hallottak alapján Tiriavel szintjén lehet, akihez én nem érek fel.

Garos mondani akart még valamit, de ekkor kopogtak az ajtón, és egy fiatal szolgáló lépett

be.

– A herceg készen áll a fogadására.

Garos bólintott, és a tündérre nézett mielőtt kilépett az ajtón.

Küldj oda egy figyelőt. Tudni akarom, mi lehet odabent.

42. fejezet

Alaran tekintete elképedt, és izgatottságtól csillogott. Garos egyetlen felnőtt embert sem látott

még ilyen gyermeki örömmel. A levéltárossal szemben Orgond és Omara tekintete rémülettől

és haragtól csillogott.

– Mégis hogy lehetséges ez? – szólalt meg a herceg. – Ez a katakomba… hogyhogy a

hercegségből senki sem tudott erről.

– Valaki tudott – felelte Garos, és az alagútra mutatott. – Az orgyilkosok és az őrültek ott

jöhettek be.

– Mindvégig volt egy hátsó bejárat a palotába – hitetlenkedett Omara. – Alaran, mivel

magyarázod mindezt?

A levéltáros csak hümmögött. Minden figyelmét lefoglalta a hatalmas szobor. Garos

szórakozottan figyelte, ahogy a levéltáros semmibe veszi a herceget.

– Alaran – kiáltott a herceg.

A férfi összerezzent.

– Felség – hajtott fejet.

– Te ismered legjobban a város történelmét. Mivel magyarázod ennek a helynek a

létezését?

– Nem tudom megmagyarázni, de ez… hihetetlen – mosolygott a férfi. – A szobor, az

alagutak és a mágikusan lezárt fal. Ezek rendkívüliek.

Omara felmorgott.

– Ez nem egy rendkívüli felfedezés, hanem egy rendkívüli probléma.

– Felség, ezek a jelek – mutatott Alaran a jelképekre. – A világ különböző pontjain ott

vannak. Az hogy Siligenen is megtalálható…

– Teljesen lényegtelen a jelenlegi helyzetben – fejezte be Omara. – Az alagutat le kell

zárnunk. Erről a helyről pedig nem tudhat senki más. Ki járt még itt, Garos?

– Csak én és néhányan a szakaszomból.

– Hogy találtál rá? – kérdezte Orgond.

– A mágikus energia miatt – felelte. – A Szigetről magunkkal hoztunk egy kristályt, mely

képes érzékelni a sűrű mágikus energiákat. Az hozott le a pincébe.

A lovagparancsnok a szobor felé fordult, és kellemetlen fintor terült szét ráncos arcán.

– Sosem láttam ennél vészjóslóbb szobrot, és a készitői sem lehettek sokkal

barátságosabbak.

Alaran felkiáltott, és dühösen belerúgott a lepecsételt ajtóba.

– A jó francnak nem nyílik ki!

– Felesleges – mondta Garos. – Mindent megpróbáltam, de nem lehet kinyitni. Olyan

varázs pecsételte le, amit képtelenség feltörni. Legalábbis én képtelen vagyok rá, de szerintem

bármi is van mögötte okkal van lezárva.

A levéltárosnak nem tetszett a magyarázat, és még egyszer belerúgott a vaskos ajtóba

mielőtt visszatért volna a szoborhoz. Garos továbbra is csendben figyelte a férfit. Remélte,

hogy rábukkan valamire, ami az ő figyelmét elkerülte. Valamit, ami közelebb viheti ennek az

egyre növekvő őrületnek a megfejtéséhez. Legnagyobb csalódottságára Alaran épp oly

tanácstalan volt, mint ő.

Omara továbbra is dühös volt. Minden izma megfeszült, tehetetlenségében ökölbe

szoritotta a kezeit.

– Garos, zárd le az alagutat! – parancsolta a herceg. – Pecsételd le, ahogy azt az ajtóval

tették, vagy egyszerűen omlaszd be. Nem érdekel, hogyan csinálod, de semmi sem jöhet be

többé a palotába a tudtom nélkül.

– Egyelőre mágikus csapdákkal láttam el a bejáratot – felelte Garos. – Egyben senki sem

fog bejutni.

– Az nem elég. Valami végleges kell.

– A lepecsételés meghaladja a képességeimet, ha pedig megpróbálom beomlasztani… nem

tudom, milyen hatással lesz a palotára.

– Akkor emelj egy falat. Nem jöhet be senki!

Omara dühös hangja nem tűrt ellentmondást. Garos azonnal munkához is látott. Bár eddig

sosem alkotott semmi maradandót, de Priyával a vállán ücsörögve biztos volt benne, hogy

képes lesz megoldani. A tündér útmutatásának köszönhetően végül sikerült egy stabil kőfalat

emelnie a bejárathoz. Sajnos közel sem volt olyan erős, hogy több pörölycsapást követően ne

omoljon össze,

– Felség, engedelmeddel alaposan végig kell vizsgaálom ezt a csarnokot – szólalt meg

Alaran továbbra is túlzott izgalommal. – Amit idelent találtunk az felbecsülhetetlen.

Omara mély levegőt vett. Garos látta a hercegen, hogy alig képes tovább uralkodni magán.

Ha Alaran még egy szót szólt volna a herceg itt helyben kiadja a kivégzési parancsot.

Garos tekintete visszatért a lepecsételt ajtóhoz, mely előtt Priya egy figyelője lebegett. A

kis pintyre emlékeztető zöldes füstlény megpróbált bejutni, de minden egyes alkalommal

halvány fehér fény lobbant. 

Nem tudok bejutni. Bárki is pecsételte le mindenre felkészült. 

Ez azt jelenti, hogy bármi is van mögötte szintén nem tud kitörni? 

Fogalmam sincs, de az biztos, hogy nem lesz könnyű dolga.  Viszont jelenleg jobban

aggaszt az a tükör. 

Mi van vele? Nem érzek semmi mágikus energiát. 

Alig észlelhető, de nem tartod furcsának, hogy itt van?

Garos lassan a tükör felé fordult, és alaposabban szemügyre vette. Nem látott rajta semmi

különöst, csak egy átlagos hatalmas fekete tükörnek tűnt.

– A teljes pincét lezárjuk – adta ki a parancsot Omara. – Orgond, jelölj ki nyolc lovagot,

akik folyamatosan szemmel tartják a pincét. Egyetlen lélek sem teheti be ide a lábát az

engedélyem nélkül. Emellett csak mi négyen tudatunk erről. Garos, tudom a lányom

kérdéseket tesz fel a támadókról, de erről nem beszélhetsz.

– Értettem.

Omara bólintott, majd vetett egy pillantást Alaranra mielőtt elindult volna az ajtó felé.

– Alaran, mindenről tudni akarok, amit idelent megfejtesz. Ha ezek a jelek közelebb

vihetnek a fiam gyilkosaihoz, arról tudnom kell.

– Természetesen, felség – hajtott fejet a levéltáros.

Amint a herceg elment Garos felsóhajtott, és odalépett Alaran mellé, aki továbbra is a

szobrot figyelte.

– Mit ábrázolhat?

– Nem tudom, sosem hallottam ehhez hasonló mitikus szörnyetegről, de bármi is az,

szerintem köze van ahhoz a lepecsételt ajtóhoz. Biztos, nem tudod kinyitni?

– Nem – rázta meg a fejét Garos. – Talán egy kék mágus képes lenne rá.

– Egy kék mágus – sóhajtott a levéltáros – Akkor egyhamar nem tudjuk meg mi van

odabent. Remélem nem lesz túl késő. 

Garost meglepte a férfi ideges hangja, mintha Alaran is tisztában lenne a veszéllyel, amit

az az ajtó rejthet. 

Alaran vetett egy utolsó pillantást a szoborra mielőtt ő is kisétált volna. 

A figyelő maradjon itt és mindent tartson szemmel. 

A figyelő felröppent a szobor tetejére, és ott lepihenve forgatta körbe fejét. Garos

fintorogva körbenézett, és távozott a pincéből. 

Odakint négy talpig felfegyverzett lovag állt. Garosnak cseppet sem tetszett, hogy a

lovagok lettek megbízva a pince őrzésével. Egyikükben sem tudott megbízni mióta

megtudtam legalább egyikük áruló. Egyelőre azonban nem tehetett mást csak várakozott a

megfelelő pillanatra. Ha a támadás a pincén keresztül érkezik ő lesz az első, aki megtudja. 

A szobájába belépve Siellát a kanapén fekve találta miközben Priya az arca felett lebegett. 

– Helyes, most pedig koncentrálj arra, amit látni akarsz –mondta Priya. 

Siella alig észrevehetően bólintott.

– Látsz valamit? 

– Semmit… biztos működni fog? Talán mert ember vagyok nekem másra van szükségem. 

– Ennek semmi köze melyik fajhoz tartozol – magyarázta a tündér. – A gond az, hogy nem

tudod kiüríteni a fejed. Csakis arra az egy dologra gondolj, amit látni akarsz. 

– Siella nem álomlátó? – szólalt meg Garos, és leült a fotelba. – Vagyis aludni kell, hogy

lásson valamit.

– Alszik. 

Garos felvonta szemöldökét és kérdőn nézett a tündérre.

– Az előbb szólalt meg. 

– Igen, álmában. Vagy mondjuk úgy, hogy most transzban van. Ébren van, de közben

álmodik. 

– Biztonságos? 

– Természetesen – kacagott Priya. 

Garos aggódva pillantott húgára. Nem akarta, hogy belekeveredjen a dolgaiban. Azt sem

akarta, hogy itt legyen vele, de a lány hajthatatlan volt, és részben boldog is volt, hogy húga

mellett lehet. Úgy érezte, hogy így Garos Thorsen nem halt meg teljesen. Talán csak ostoba

reménykedés és képzelgés volt mégis megnyugtatta. Csak abban bízott, hogy Outgar is ilyen

könnyen megbocsát majd neki, ha valaha találkoznak. 

– Hol a hercegnő? – kérdezte. 

– A lakosztályában, mondhatni ő is kiképzésen vesz részt. 

– Kiképzésen? – csodálkozott Garos. 

– Az anyja megtanítja mit is jelent Siligen örökösének lenni. Az alapján, amit a figyelő lát

Selmena nem élvezi túlzottan. 

– Nem olyan meglepő. Apám oktatásai nekem is az idegeimre mentek, de szerencsére

nekem volt választásom. 

Váratlanul Siella egész teste megremegett. Felkiáltott, ujjai mélyen a kanapéba markoltak.

Arca fájdalmas maszkká változott. Garos azonnal talpra ugrott. Fél akarta ébreszteni, de Priya

egy kilátással megállította.

– Ne! – kiáltott Priya. – Álmodik.

– Pontosan tudom, mit csinál! – förmedt rá Garos. – Szenved, és engem csakis ez érdekel.

– Ha most felébreszted, akkor minden, amit eddig látott és érzett kárba vész – felelte Priya

halkan. – Minden, amit jelenleg érez az csak egy álom, de a reakciója alapján rémségeket

láthat.

– Épp ezért kell…

– Ha most felébreszted, akkor nem tudjuk meg, mit is látott – folytatta Priya. – A

rémségek, amiket most lát a valóságban is megtörténhet.

Garos nyelt egyet, és tehetetlenül dőlt neki a falnak. Siella álmai a segítségükre lehetnek,

és mindez nem több most egy álomnál. Mégis a számára legfontosabb személy feküdt előtte

sikoltozva, és nem tehetett semmit.

Kezeit ökölbe szorítva egész teste remegett. Ugrani akart, megragadni a lány vállát, és

addig rázni, míg végül felébred. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy meggátolja ezt a

késztetést.

– Minden… mindig ilyen lesz? – fordult aggódva a tündér felé.

– Nem tudom – felelte Priya. – Úgy gondolom, minden az álomtól függ. Ha a látomás

békés és kellemes, akkor ő maga is úgy érzi magát, de ha a poklot látja, akkor úgy érzi ő maga

is ott van.

– Nem tehetsz semmit, hogy enyhíts a fájdalmán?

Priya megrázta a fejét.

– Ha most behatolnék a fejébe, hogy megnyugtassam, azzal kockáztatnám a látomását is.

Garos felmordult.

Valóban olyan fontos, megtudnom, mi történt, hogy még a húgom fájdalmát is

végignézem?

– A jelenlegi helyzetünkben mindenre szükségünk van – jegyezte meg Priya. – Tudjuk

mivel állunk szemben, de az ellenfelünk még mindig ismeretlen. Amíg ez meg nem változik

addig nem tehetünk semmit.

Garos leült az ágy mellé, és mivel nem tehetett semmi egyebet, így megérintette húga

izzadt és remegő kezét.

– Minden rendben lesz – suttogta Garos.

Percek teltek el, melyek Garos számára hosszú óráknak tűnt, míg Siella remegése elmúlt,

és a légzése is egyenletessé vált, majd kinyíltak a szemei. Azonnal elkerekedett a tekintete,

pupillája kitágult, és könnyek gyűltek a szemébe.

– Garos! – kiáltott, és a férfi karjaiba vetette magát.

– Nyugalom, Siella – nyugtatta a lányt. – Most már minden rendben.

– Nem! – kiáltott a lány. – Selmena… figyelmeztetned kell, nem maradhat egyedül.

– Mit láttál? – kérdezte Garos halkan.

– Lovagokat… elfogták Selmenát. Te próbáltad megmenteni, de a vezetőjük leszúrt. –

Siella hangja elcsuklott. – Tehetetlenül nézted végig, ahogy elvágta a torkát.

Garos átkarolta húgát, és leült mellé az ágyára. Próbálta megnyugtatni miközben ő maga

sem tudta, mit is kellene tennie. A lovagok hamarosan nyíltan megtámadják a hercegi

családot. Még azelőtt meg kell találnia az árulót mielőtt ez még megtörténne.

– Az áruló, aki megölt hogy nézett ki?

Siella mély levegőt vett, és elfogadta a hideg vízzel teli jégkelyhet, amit Priya varázsolt

elő.

– Magas volt, haja sötétbarna. A páncélja díszes volt, nem hiszem, hogy egyszerű lovag

volt.

Garos bólintott. Ez megerősítette a sejtését. Az áruló egy magas beosztású lovag. Csak azt

nem értette miért árulná el Siligen egyik pillére a hercegséget. Mit remél elérni mindezzel?

Őrülteket szabadít rá falvakra, és gyilkosokat bérel fel a piszkos munka elvégzésére. Garos

számára az egész nem állt össze. A kirakós legfontosabb darabja még nem került elő.

– Meg tudjuk akadályozni?

– Amit Siella látott csak egy lehetséges jövő – felelte Priya. – Megpróbálhatod

megváltoztatni, de nem tudhatod, hogy nem ez fogja okozni a beteljesülését.

– Értesítsd a többieket, és hívj mindenkit a palotába.

Homlokon csókolta húgát.

– Ne aggódj, minden rendben lesz – suttogta.

– Mint akkor a medvével?

Garos megállt egy pillanatra. Valóban, ha akkor hallgatott volna Siellára, és lebeszéli

Outgart a vadászatról, akkor most minden más lenne. Nem élne a palotában, nem lenne a

Birodalom egy kardja, és sosem vált volna azzá a férfivá, aki most.

– Ez most más. Ezúttal hiszek neked, és megteszek mindent, hogy elkerüljük a jóslatod.

Fél óra sem telt el, és társai megjelentek. Mind harci díszben voltak, mintha egy csatára

készülnének.

– Mi történt? – kérdezte Faar.

Garos ezután elmesélte nekik Siella álmát. Társai érdeklődve és meglepetten hallgatták

végig. Mikor a végére ért végignézett társain, és komor arccal szólalt meg.

– Ha bárki tudomást szerez a képességeiről, végzek azzal akinek eljárt a szája.

– A húgod látó, és mindig veled van egy tündér – szólalt meg Ayla. – Van valami, amiről

még nem tudunk?

– Nincs…

– Nem kell aggódnod – szólalt meg Liliána. – A titkod biztonságban van velünk. Viszont

ahogy közelebb érünk egyre több újabb rejtély tűnik fel. Áruló lovagok… ugyan ki hinné el

nekünk?

– Ezért kell óvatosnak lennünk – mondta Garos. – Mostantól ti is itt maradtok. A

lakosztály épp elég nagy hozzá, hogy mind itt maradjunk. Emellett ti is részt vesztek a

hercegnő védelmében. Nem hagyhatjuk egyedül a lovagokkal.

Társai pillanatok alatt berendezkedtek, és a lakosztály pillanatok alatt olyanná változott,

mint a szállásuk Theros-szigeten. Amint letelepedtek Ayla kérte a szolgálót, hogy hozzon

néhány palack bort és valami herceghez méltó finomságot.

– Ugye tisztában vagy vele, hogy nem a luxus élvezése miatt hívtalak ide – szólalt meg

Garos.

Ayla letette a borospoharat, de válasz helyett beleharapott a fácáncombba.

– Ha már... itt vagyunk – mondta teli szájjal. – Élvezzük ki minden pillanatát.

Garos erre csak a fejét rázta, és leült a kandalló előtti fotelbe. Adala mostanra biztos

jelentette a szakasza megérkezését, mégsem tudta, miként mondja el holnap a hercegnőnek

anélkül, hogy felfedné az igazságot. Rá kellett ébrednie, hogy sokkal nehezebb eltitkolni a

hercegnő elől a történéseket, mint azt sejtette.

Magához vett egy poharat, és teletöltötte borral. Előbb utóbb el kell mondania a

hercegnőnek, hogy a lovagok állnak a bátyja halála mögött. Ismerve Selmena

lobbanékonyságát és haragját nyomban letámadná a legközelebbi lovagot, vagy azonnal az

apjához rohanna. Ezt nem engedhette. Omara nem tudhatja meg a felfedezését, míg nem lesz

megdönthetetlen bizonyítéka. Ha előbb lép, akkor a herceg akár el is zavarhatja őket.

Másnap reggel hosszas győzködés után sikerült meggyőznie a herceget, hogy a szakasza

veszi át a hercegnő teljes őrségét. Omara sok kérdést felvetett, de szerencsére hallgatott Garos

tanácsára. A férfi viszont tudta, a hercegnő nehezebben fogja elfogadni ezt.

Faar a lakosztályban várta, amikor visszatért. Arca zavart volt, és Garos meglepetten látott

némi félelmet is a tekintetében. A mai napot neki és Aylának kellett volna a hercegnő

védelmével tölteni.

– Mi történt?

– A hercegnő… dühös, amiért nem beszéltél vele rólunk – szólalt meg Faar halkan. –

Beszélned kellene vele. Ayla ottmaradt, de ismered őt.

Garos bólintott. Ha Selmena és Ayla egymásnak esnek akkor az egész palota eltűnhet. Már

a lakosztály ajtaja előtt hallotta a kiáltásokat. Benyitva a két lány azonnal felé fordult.

Szikrázó tekintetüket látva megértette, miért menekült el Faar.

– Te! – kiáltott fel Selmena dühösen. – Mi a fene folyik itt?

– Mostantól a szakaszom is a testőrséged része – felelte Garos. – Ha én nem tudok

melletted lenni, akkor ők megóvnak.

– Épp ez az! – kiáltott Selmena. – Te vagy a testőrőm, mégis napok óta felém sem néztél,

ha megöltek volna, azt sem vetted volna észre!

– Selmena…

– Ne próbálj megnyugtatni! A testőrőm vagy, a Hercegnő Pallosa, mégis az utóbbi időben

a város minden pontján ott vagy csak épp testőri feladataid nem látod el!

– Ayla – fordult társához. – Hagyj magunkra.

A lány bólintott, vetett egy utolsó haragos pillantást a hercegnőre, és kisétált az ajtón.

Garos eztuán visszafordult a dühöngő Selmenához.

– Érdeklődve hallgatom, mivel akarod megmagyarázni nekem ezt.

Garos mély levegőt vett. Elgondolkodott, mit mondhatna. Mivel ferdíthetné el az

igazságot, ami meggyőzné a hercegnőt és nem fedne fel túl sok igazságot.

– Az jár a fejedben, milyen hazugsággal tudsz meggyőzni, igaz? – förmedt rá Selmena. –

Mikor volt a legutolsó alkalom, hogy igazat mondtál nekem?

Garos lemerevedett. Nem tudta, mit mondhatna. Selmena smaragd tekintete dárdaként

döfte át őt.

– Nos, kedves testőröm van bármi mondandód?

Garos felsóhajtott. Nem sok választása maradt.

– Valóban többször eltitkoltam tőled az igazságot, de meg volt az okom rá.

– Hát persze, hogy megvolt – nevetett fel Selmena haragjában. – Kineveztelek

testőrömnek, te pedig engedelmesség helyett folyamatosan megtévesztettél és hazudtál

nekem, de ennek vége!

– Vége? – lepődött meg Garos. 

– Hazudtál nekem, miközben bíztam benned te kihasználtál a nyomozásodhoz. Sosem állt

szándékodban segíteni nekem, vagy megvédeni, igaz? 

– Selmena… vannak fontosabb dolgok a bosszúnál. 

Selmena keserűen felnevetett. 

– Hát persze mindenki jobban tudja, mire van szükségem. Az apám, anyám és már te is.

Mind jobban tudjátok mire van szükségem, mint én magam.

– Ez nem játék! – kiáltott Garos. – Mit gondolsz, kik akarják a halálod? Egy távoli nemes,

aki a hercegségre áhítozik? Nem, Selmena, a támadásért felelős itt van a városban. Talán most

is palotában van. Azért a szakaszom vigyáz rád, mert csakis bennük bízom meg.

– Tudod, ki a felelős? – lepődött meg Selmena.

Garos felsóhajtott. Felesleges volt tovább titkolni. A hercegnő kétségbeesetten tudni

akarja, attól tartott, ha nem mondaná el neki, akkor saját kezébe venné a dolgokat, mely

katasztrófához vezethet.

– Egyelőre nem, de közel járunk.

– A lovagok azok, igaz?

A hercegnő kérdése meglepte Garost.

– Honnan…

– Minden lovagok eltűntettél a közelemből, és hallani sem akarsz róluk, mintha gyűlölnéd

őket. Ráadásul ők voltak, akik visszafogták a nyomozást a fogoly kihallgatásának

megakadályozásával.

– Igen, az áruló a lovagok közt van, de egyelőre nem tudom, melyikük az.

Selmena leült a fotelba, és gondolkodva meredt maga elé.

– Apámnak nem mondtál semmit, igaz?

– Semmit – bólintott Garos. – Apád maradéktalanul bízik a lovagokban. Ha nincs

megdönthetetlen bizonyítékom, akkor nem hallgatna rám. Talán a lovagok nyomására

száműzne a városból.

– Az nem lenne olyan egyszerű, elvégre hozzám és nem apámhoz tartozol – mosolygott rá

haloványan Selmena. – Tudod, hogy az apám megkért, hogy tarts távol mindentől, ami a

gyilkosokkal összefügg.

Garos bólintott. 

– Egyetértek vele, a bosszúvágy csak veszélybe fog sodorni. A bátyád sem akarná, hogy

annak szenteld magad.

Tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű. Hetek teltek el, de a rémálmok nem múltak el.

Legszívesebben most is borral a kezemben próbálnám elfeledni azt az éjszakát, de tudom,

hogy sosem leszek képes kitörölni. A vér… még most is látom.

– Sajnálom, Selmena.

– Nem azért mondtam, hogy megsajnálj. Csak szeretném, hogy megértsd az érzéseimet.

Képtelen vagyok megfeledkezni a gyilkosokról. Egyszerűen nem tudok továbblépni, míg nem

tudom, hogy ez az egész végez ért.

– Nem tehetsz semmi ostobaságot. Ha az áruló kiszagolja, hogy közeledünk hozzá, akkor

bizonyosan támadni fog. Előbb fel kell készülnünk, meg kell tudnunk, ki van velünk és meg

kell találnunk a lovagokat, akik elárulták Siligent.

– De miért tennék ezt? Siligen pillérei, az egész hercegségben megbecsülik őket, mintha

nemes harcosok lennének mind.

– A miértre egyelőre nem tudom a választ.

Selmena lassan bólintott.

– Tehát, akik meghajolnak apám előtt, és bájosan mosolyognak valójában tőrt döfnének a

hátunkba. Vajon mivel érdemeltük ki ezt.

– Nyírfakert lakói sem érdemelték meg, hogy megtámadják őket. Nem minden lovag áruló,

ha így lenne már megdöntötték volna a hercegséget. A herceg a legfőbb hadereje nélkül

esélytelen volna egy polgárháborúban. Úgy vélem csak kevés lovag árulta el a hercegséget,

emiatt fordultak orgyilkossághoz, és nem szemből támadtak.

– Szóval bármelyik sarkon ott leshetnek ránk? – Selmena hangja halk volt és

aggodalommal teli.

– Igen, nem tudhatjuk, melyik lovag áruló és melyik nem. Ezért kell óvatosnak lennünk.

Úgy kell viselkednünk, mintha nem gyanakodnánk.

Selmena lassan bólintott, és kiitta a bort. Megpróbált erősnek tűnni, de Garos látta az

aggódást és félelmet a tekintetében

– Nem kell aggódnod – próbálta megnyugtatni a lányt. – Én és a szakaszom minden

pillanatban szemmel fogunk tartani. Egyetlen lovag sem kerülhet a közeledbe.

Selmena felnézett rá, és Garos legnagyobb meglepetésére szorosan megölelte. Elsőre nem

tudta, mit kellene tennie, de végül átkarolta a lányt.

– Meg fogunk védeni bármi is fog történni.

Mielőtt Selmena bólinthatott volna kopogtak az ajtón. Garos kivált a lány öléléséből, és

kinyitotta. Egy fiatal szolgáló állt az ajtóban.

– Alaran beszélni akar veled.

Garos bólintott, és kilépett az ajtón.

– Nem kell aggódnod, valaki mindig melletted lesz – mosolygott rá a hercegnőre, majd

elindult a szolgáló nyomában.

Priya, maradj itt a hercegnővel, és értesítsd a többieket, hogy készüljenek fel. Faar és Ayla

kissé lemaradva kövessenek.

43. fejezet

A szolgáló levezette az előcsarnokba. Mostanra egyértelmű volt, hogy nem Alaran szállására

vezeti a fiú. A pincéhez érkezve pedig már teljesen biztos volt, hogy valójában nem Alaran

hívatta. A férfi senkinek sem fedte volna fel a pincét, és az ott rejtőzhető felbecsülhetetlen

titkokat. Ahogy közeledtek a szolgáló is egyre feszültebbé vált, amikor meglátta a pincét őrző

négy lovagot hirtelen összerezzent.

A lovagok félreálltak, és kitárták az ajtót Garos előtt. A férfi elmosolyodott, és vetett egy

pillantást a szolgálóra mielőtt belépett volna.

A pincében gyenge fény égett. Garos nyugodtan sétált le a lépcsőn, és megállt a hatalmas

misztikus tükör előtt. Kezét könnyedén karjára helyezve várakozott. 

Alig egy pillanat telt el, és egy csuklyás alak lépett elő a szarvas szobor mögül. Garos

nyugodtan figyelte, amint közelebb ér hozzá majd megáll tőle néhány lépésre. Acélcsizmákat

hallott, és az őrt álló lovagok is megjelentek mögötte. Halványan elmosolyodott.

– Uraim, hol van Alaran? – szólalt meg nyugodtan.

A csuklyás intett a mögötte állóknak, és kardok suhantak elő hüvelyükből. A négy lovag

tett felé egy lépést. Garos mosolya kiszélesedett, és a csuklyába bámulva munkához látott.

– Túl sok fejfájást okoztál már így is – szólalt meg a csuklyás. – Az orgyilkosok, Geldrich,

a kolduskirály leleplezése. Túl közel jutottál. 

– Ezért találtátok ki ezt a fondorlatos kis csapdát. Elárulok valamit. Már akkor tudtam,

hogy Alaran nincs itt, amikor a szolgáló levezetett a csarnokba.

Megfordult, és két mennydörgés csapott ki az ujjai közül. A négy lovagnak ideje sem volt

reagálni. A villám egy pillanat alatt közéjük csapódott.

Ekkor Garos szúró fájdalmat érzett a bal karjában, és egy számszeríj lövedéke ütötte át a

bőrvértet. Megpördült, és egy igével pajzsot emelt maga elé mielőtt a második nyíl célt ért

volna.

A csuklyás mögött hat másik alak jelent meg. Nem viseltek páncélt, de Garos biztos volt

benne, hogy ők is lovagok, ahogy az előtte álló csuklyás férfi. Kardot rántott, tekintete

végigtáncolt ellenfelein mielőtt kihúzta a nyilat a karjából.

A lovagok voltak a türelmetlenebbek. Gyors lépésekkel Garos előtt termettek, és lecsaptak.

Garos egy pajzzsal hárította a csapásokat, majd kegyetlen ellentámadásba lendült. Gyorsan

mozgott, a Birodalom Kardjainak stílusa messze gyorsabb volt a Siligeni harcstílusnál, mely

főleg erőteljes támadások sorozatából állt.

Az első lovagot sikerült megsebesítenie, de mielőtt végezhetett volna vele társai léptek elé,

és hátrálásra kényszerítették. Talán árulók voltak, de odafigyeltek egymásra, és egy

egységként mozogtak. Nem hagytak Garosnak időt a támadásra, de egyetlen pengéjük sem

érte el a férfit.

Amint kivédett egy pengét, és eltáncolt egy szúrás elől a szeme sarkából látta, amint a

számstzeríj újra rá szegeződik, de mielőtt a lovag kilőhette volna egy nyíl fúródott a torkába.

Szeme sarkából látta Faart és Aylát, amint beléptek a pincébe. A lány nyomban egy újabb

nyilat lőtt ki leterítve a csuklyás mellett álló lovagot. Faar leszúrta pallosával az épp magához

térő lovagot majd két dobófejszét akasztott le az övéről, és mindkettőt beledobta a Garost

megkerülni készülő lovag hátába.

Garos tüzet szabadított a lovagokra, akik botorkálva hátráltak be a misztikus tükör mögé.

Faar néhány lépés után Garos mellett termett Ayla pedig a lépcsőn állva felkészült a

vadászatára.

Garos mosolya kiszélesedett. Szakaszának ereje mindig elégedettséggel töltötte el. Tudta,

ha együtt vannak és összedolgoznak, akkor semmi sem állíthatja meg őket.

– Ayla, tartsd sakkban őket, ne engedd, hogy összedolgozzanak! – kiáltott. – Speciális

nyilakat is hoztál, igaz?

– Sosem hagyom otthon őket.

– Ugrasszuk ki őket – mosolygott Garos.

Ayla elvigyorodott, és előhúzott egy nyilat a tegez másik vörösre festett rekeszéből, és a

húrra illesztette. A hatás épp olyan volt, amilyet Garos remélt. A nyíl a tükör mellett

csapódott fel, és a robbanás hangja megrázta a pincét.

A lovagok felkiáltottak a fájdalomtól, és azonnal elhagyták a fedezéküket. Ayla csak erre

várt, és kilőtt két nyílat a két kiáltó lovag torkába. Ha nem álruhában egyetlen karddal

támadtak volna, akkor nem lennének olyanok, mint a vágóhídon álló birkák.

Garos és Faar is támadásba lendültek. A hitetlenkedő és sebzett lovagokat meglepte a két

férfi kegyetlen támadása. A támadók vezetője megrettent egy pillanatra, majd futásnak eredt.

– Menj utána! – kiáltott Faar. – Ezeket bízd csak ránk!

Garos bólintott, kivédte a lovag támadását, és egy gyors mozdulattal átvágta a férfi oldalát.

A csuklyás az alagút felé rohant. Garos utol akarta érni mielőtt még eléri az alagút végében

sorakozó gyilkos csapdáit. Ekkor robbanások rázták meg az alagút kijáratát. Garos lelassította

lépteit, és káromkodva látta az alagút elsötétedett bejáratát.

A csuklyás férfi felnevetett, ahogy őrültek csapata rontott be az alagúton. A csapdák

végeztek a legtöbbel, de így is legalább tucatnyian rohantak Garos felé. A csuklyás megállt, és

figyelte a mellette elhaladókat, majd nevetve futott tovább.

A rohadék.

Garos megállt, és igézett. Nem volt ideje megfelelően kontrollálni az erejét hagyta, hogy

minden egyben kitőrjön belőle. A tűzvihar elérte és egészben elnyelte az összes őrültet. Csak

sikolyaikat hallotta, amint áttört a lángfüggönyön miközben pajzzsal vonta be magát.

Amint átlépett a lángokon a csuklyás férfi megdermedt, és azonnal futásnak eredt. Garos

tett előre egy lépést, és kissé megrogyott. Az előbbi kitörés sok erejét felemésztette, és

hirtelen úgy érezte magát, mintha Vars egy kemény edzésén lenne túl.

Amint kiért az alagútból a férfi odakint várt rá két másik lovag társaságában. Garos

felsóhajtott, és felemelte kardját felkészülve az összecsapásra. Ezúttal a csuklyás is fegyvert

rántott. Szépen megmunkált kardja volt, egyértelmű, hogy nem egy közönséges lovaggal áll

szemben. Talán ő maga az egész lázadás vezetője.

A két lovag kardot rántott, és két oldalról közelítettek felé. A két lovag kardot rántott, és két

oldalról közelítettek felé. Garos tekintete egyik lovagról a másikra vándorolt. Érezte, hogy

kettejükkel nem lesz könnyű dolga. Tekintetük elszánk és harcias volt. Garos érezte a belőlük

áradó haragot.

Garos mély levegőt vett, és nyomban támadt. A lovagok együtt mozogtak. Tökéletes párost

alkottak, egyszerre védekeztek és támadtak teljesen uralva a küzdelmet. A csuklyás a hátuk

mögött állt, és egyelőre csak figyelte a küzdelmet.

Garos pillanatok alatt támadásból kétségbeesett védekezésre lett kényszerítve. A két penge

többször is megsebezte vörös csíkokat festve a férfi testére. Egy igével tántorította meg a két

lovagot, majd mély levegőt vett. Izzadságcseppek folytak a szemébe, és a fáradtságtól

megremegett a keze.

Mély levegőt vett, és felkészült, hogy egyetlen csapással befejezze a küzdelmet. A két

lovag két oldalról rontott rá. Garos kardjával védte a baloldali támadást miközben jobbjával

igézett, és rászabadította a lángokat a lovagra. A tűz váratlanul érte a lovagot, és vörös

nyelvek azonnal végignyalták a testét. Ordítva esett össze, és próbálta eloltani a lángokat.

Garos oldalra lépett a lesújtó kard elől. Az eddig fegyelmezett lovag látva társa szenvedését

elvesztette hidegvérét, és üvöltve támadt. Garos könnyedén védte a bármiféle technikát

nélkülöző otromba támadásokat, majd egyetlen gyors mozdulattal átmetszette a torkát.

Tekintetét a csuklyásra fordította, aki tett felé egy lépést- Úgy tűnt feladta a menekülést, és

kész volt szembenézni Garosszal. Gyorsan támadt. Harcstílusa más volt, mint a lovagoké.

Gyorsabb és agresszívabb volt, mint az előbbi két lovag. Kardja is könnyebb volt, mint a

lovagi pengék, de épp akkora remekművek.

Ki akarta használni Garos fáradságát, és sebeit. Gyorsan akart véget vetni a harcnak nem

hagyva, hogy Garos mágiát használhasson. Garos elmosolyodott. Tetszett neki a férfi dühös

harcstílusa. Harcuk gyors volt és gyilkos. Egyikük sem harcolt látványosan mindketten gyors

könnyű és végzetes csapásokat szabadítottak egymásra. Nem párbaj volt, hanem két gyilkos

küzdelme, ahol egyetlen hiba is végzetes lehet.

Hosszú perceken keresztül folytatódott ez a gyilkos tánc. Garos több sebet is szerzett, de

legalább ugyanennyi borította ellenfelét. Mostanra a tó partján álltak egymástól alig néhány

lépésnyire. Tekintetét a csuklya mélyébe fúrta. Próbálta megfejteni, kit is takarhat, de

értelmetlen volt. Összecsapásuk során megállapította, hogy a Siligeni lovagok stílusának egy

módosított agresszívabb fajtáját alkalmazza.

A csuklyás felemelte kardját, és Garos torka felé kapott. Ostoba átlátszó támadás volt, a

kard félúton irányt váltott, és a férfi szeme felé szúrt. Garos egyszerűen ütötte félre, és egy

ugrással a férfi mögött termett. A csuklyás megpróbált kitérni, de megcsúszott a vízben, és

elterült a tó vizében. Kardját elnyelte a sötét kékség. Káromkodva állt talpra, és Garos felé

fordult.

– Ugye nem fogsz egy fegyvertelen embert megölni – szólalt meg a férfi.

Garos elmosolyodott.

– Természetesen nem foglak megölni – mondta. – Te vagy az élő bizonyíték a lovagok

árulására. Majd Omara maga dönt a sorsodról, de addig is megbizonyosodok róla, hogy nem

tudsz elmenekülni.

A csuklyás összerezzent, de nem mozdult.

– Gyere ki, de figyelmeztetlek, hogy elég egyetlen mozdulat, és te is olyan ropogós sültté

változol, mint az a másik ott – folytatta Garos mosolyogva, és az megégett lovagi hullára

mutatott. – Remek, most pedig térdelj le, és fedd fel magad.

A csuklyás tett egy lépést előre, majd váratlanul előre rontott egy rövid tőrrel a kezében.

Garos oldalra lépett, és egyetlen vágással lemetszette a kezét. A férfi felordított a fájdalomtól,

és behátrált a tóba.

– Elég az ostobaságról! – kiáltott Garos. – Nem foglak megölni, mert el kell mondanod

mindent, amit tudsz, de ha kell levágom mindkét kezed, és úgy vonszollak Omara elé.

A csuklyás nem felelt csak kezének csonkját szorongatta. Garos tett felé egy lépést,

kardjáról lemosta a vért a felcsapó hullám. Mielőtt elérte volna a csuklyást, egy nyíl röppent

felé a fák közül. Térdig a vízben állva nem tudott kitérni, a vessző a kulcscsontja alatt érte.

Pajzsot emelt maga elé, és lassan közeledett a csuklyáshoz. Egyik nyíl a másik után pattant le

a pajzsáról. Megállíthatatlannak tűnt. A csuklyás felkiáltott, és kétségbeesetten igyekezett

elmenekülni. A számszeríjak fedezőtüze közepette sikerült elérnie a partot. Garos követte, de

a pajzsa egyre vékonyabb lett, míg egy vessző áthatolt rajta végigkarcolva az arca bal oldalát.

Fenébe, túlságosan kimerültem, és az erdőt mégsem gyújthatom rájuk.

Egy fa mögé húzódva látta, amint két lovag előrelép, és besegítik a csuklyást a fák közé.

Garos nem tehetett mást csak káromkodva figyelte, amint az egyetlen nyoma meglépett.

Amint a nyílzápor elmúlt előlépett rejtekéből, és kihúzta magából a nyílvesszőt. A tóhoz

ment ahol lemosta magáról a vért, ekkor vette észre a csuklyás levágott kezét. Felemelte a

csonkot, melynek mutatóujján egy gyűrűt pillantott meg. A pecsétgyűrű egy szárnyát kitáró

kétlábú sárkányt ábrázolt. Sosem látott még ilyen címert. A gyűrűt eltette magának a kezet

pedig visszadobta a földre meghagyva az erdő vadjainak.

Ekkor lépett ki az alagútból Faar és Ayla. Mindketten véresek voltak, de néhány

karcolásnál nem szereztek több sérülést.

– Mi történt itt? – szólalt meg Ayla. – Az alagút tele van hullákkal.

– Őrültek voltak – felelte Garos. – A csuklyásnak sikerült meglépnie, de hátrahagyott egy

lehetséges nyomot.

A kézre mutatott, melyet látva két társa elfintorodott.

– Egy ilyen sebet nem könnyű ellátni – jegyezte meg Ayla. –Talán ahhoz a varázslóhoz fog

menni. Mi is a neve?

– Merrin, de nem hiszen, hogy hozzá sietne – felelte Garos. – Egy hiányzó kezet nehéz

lenne megmagyarázni. Biztos vagyok benne, valahol a városban fogja elláttatni, akinek nincs

köze a lovagokhoz. Esetleg a Holló tud segíteni, de addig is itt ez a gyűrű.

Felmutatta társainak a pecsétgyűrűt.

– Ismerős valamelyikőtöknek?

– Csak annyit mondhatok, hogy az ott egy vivern – felelte Faar.

Garos fáradtan bólintott. Sejtette, hogyha ő sem találkozott még ezzel a jelvénnyel, akkor

társai sem.

– A lovagi hullák odabent talán meggyőzik a herceget, hogy a lovagjai árulták el.

Először azonban Selmenához sietett. Ha csapdába csalták talán a hercegnőt is támadás érte.

Biztos volt benne, hogy a szakasza Priyával együtt könnyedén megvédik a hercegnőt akár

tucatnyi támadóval szemben is. Megállás nélkül sietett végig a palotán nem foglalkozva a

szolgálók meglepett tekintetével. Selmena lakosztályához érkezve megállt egy pillanatra, és

ujjai ráfonódtak kardja markolatára. A két ajtónálló lovag tekintete megállapodott rajta, és

képtelen voltak leplezni meglepődésüket.

Garos kérdés nélkül haladt el mellettük. Faar és Ayla odakint maradtak. A lány kezében

két rejtett tőrt tartott, hogy bármikor lecsaphasson a két lovagra.

Garos belépett, és megállt egy pillanatra. Odabent a hercegné várta szakasza és három

lovag társaságában. Kettejüket felismerte Ormondos Tarawan és Lajef Estan voltak. A

harmadik idősebb sötétvörös hajú férfi volt, aki szigorú tekintettel meredt a belépő Garosra.

Ilereen  és Selmena az asztal két oldalán ültek, és úgy tűnt a beszélgetés cseppet sem volt

kellemes hangulatú.

– Garos! – szólalt meg a hercegnő aggódva. – Mi történt? 

Garos fejet hajtott, és tekintete a lovagokra terelődött.

– A támadás sikertelen volt, de ne aggódj egyikük sem lépett meg – felelte. – Örömmel

látom, hogy itt nem történt semmi.

– Ez nem teljesen igaz – szólalt meg Ilereen. – Garos, csatlakozz hozzánk. A többiek

távozzanak.

A lovagok kérdőn néztek rá, és Garos szakasza is parancsra várva pillantottak rá.

– Hagyjatok magunkra, de ne menjetek messzire – jegyezte meg Garos. – Mindent

tartsatok szemmel odakint.

Társai bólintottak, és a lovagok után elhagyták a lakosztályt. Garos odalépett Selmena

mögé, mint védelmező árnyék, és várakozón pillantott a hercegnére.

– Úgy látom, a nyomozásod egyre közelebb visz a megoldáshoz – szólalt meg Ilereen.

Garos meglepetten pillantott a nőre.

– Felséged tudta, igaz? – szólt. – Mindvégig tudta, kik álltak az árulás mögött?

– Nem mindvégig – mosolyodott el keserűen Ilereen. – Nem csak te folytattál nyomozást,

és nem csak Selmena vágyakozik oly nagyon a bosszújára.

– Mégis lovagokkal érkezett.

– Ők mind Orgond közeli emberei, és megbízok a parancsnokokban.

– Egyetlen lovagban sem bízhat meg, míg ki nem derül, ki az áruló, és hány lovag áll

mellette. Ezért távolítottam el minden lovagot Selmena közeléből.

Ilereen lopva a hercegnőre pillantott, aki mindenfajta meglepetés nélkül nézte őket.

– Valóban hűséges testőr vagy. A lányom mindenről tud, igaz?

– Igen.

– A pincéről is említést tettél a férjem határozott utasítása ellenére.

Selmena tekintete felcsillant.

– Miféle pince?

Garos majdnem felnevetett keserűségében. A hercegné minden lapját kiteríti azokat is,

melyeket elrejtett Selmena elől.

– A pince lényegtelen, és sokkal inkább egy föld alatti csarnok, mely leginkább Alaran

számára olyan érdekes. Viszont ott van az alagút, amin keresztül az orgyilkosok bejutottak a

palotába.

– Azt hittem, legutóbb mindent elmondtál nekem! – kiáltott Selmena dühösen.

– Az alagutat lezártam. Ezúttal nem csak csapdákat, de egy falat is emeltem. Senki sem fog

bejönni.

Selmena mély levegőt vett.

– Mi történt?

Garos elmesélte a támadást, és a csapdát, melybe szándékosan besétált.

– Ostoba bolond vagy! – förmedt rá Selmena, és tekintete megállt a Garos körüli

vércseppeken. – Te vérzel… azonnal el kell menned Merrinhez, ő biztosan…

– Ezek csak karcolások. Nem kell aggódnod miattam – mosolygott Garos.

Selmena mondani akart még valamit, de anyjára pillantva visszafogta magát.

– Felséged ismeri a birodalom jelvényeit?

– Elfelejted, hogy a császár húga vagyok? – mosolygott Ilereen. – Kislánykoromban meg

kellett tanulnom mindent a birodalom történelméről.

Garos elégedetten mosolygott, és elővette a vivernes gyűrűt. Ilereen átvette, és alaposan

végignézte a gyűrűt. Arca pillanatok alatt elsápadt.

– Hol találtad ezt a gyűrűt?

– A támadók vezetőjének ujján volt, de a címer nem mond nekem semmit.

– Ez nem meglepő – felelte Ilereen. – Selmena, kérlek hagyj most magunkra.

– Anya? – értetlenkedett Selmena. – Mi ez a gyűrű?

– Selmena, kérlek. tedd, amit mondtam.

A hercegnő morgott egyet, majd vetett egy pillantást Garosra mielőtt kilépett volna a

lakosztály ajtaján. Garos megrázta a fejét. Bármit is jelent az a gyűrű, a hercegné nem akarja,

hogy Selmena megtudja.

– Felesleges volt kiküldeni – sóhajtott. – Amint felséged elmegy válaszokat fog követelni

tőlem.

– Igen, te pedig el fogod hallgatni az igazságot. Biztos vagyok benne, hogy kitalálsz majd

valamit.

– Mit jelent a vivern?

Ilereen felsóhajtott.

– A vivern Siligen uralkodó családjának jelképe volt.

– A Vermillion ház jelképe a főnix, ha jól tudom.

– Amit elmondok neked a birodalom egy fekete foltja, amiről nem beszélhetsz senkinek –

mondta Ilereen. – A lányomnak semmiképp.

– Mit számít, mi történt a múltban? – értetlenkedett Garos.

A hercegné keserűen elmosolyodott, miközben tekintete végigjárt Garoson.

– Vannak olyan hibák, amiket nem lehet elfelejteni – felelte a hercegné. – A vivern a

Maniler ház címere volt, akiket kétszáz éve kiirtottak. Egyetlen élő tagja sem maradhatott.

– Kiirtották? – lepődött meg Garos. – Egy hercegi családot?

Ez már felkeltette a kíváncsiságát. Egy hercegi család kiirtása komoly következményeket

vont maga után, de sosem hallott egyetlen ház kiirtásáról sem. Különösen nem a Kilencek

egyikéről.

– Hogy történhetett meg? – szólalt meg.

– A Maniler ház meg akarta buktatni a császárságot – felelte Ilereen. – Lázadást terveztek,

de nem számoltak azzal, hogy a hercegség hűségesebb Ayarondhoz mint Siligenhez.

Megbíztak a hercegség két leghűségesebb házában, akik megtudva mire készülnek elárulták

őket. A császár támogatásával és parancsára véget vetettek a lázadásnak mielőtt még

elkezdődhetett volna.

– A két ház egyike a Vermillion ház volt, igaz?

Ilereen bólintott.

– A Vermillion ház volt, akik elsőként fordultak a császárhoz, aki megparansolta, hogy

végezzenek a Maniler ház vezetőivel, de a Vermillionok nem álltka meg ennél. Lezárták a

palotát, és mindenkit lemészároltak, akit odabent találtak. Férfiak, nők, gyerekek, idősek

mindenkit lemészároltak, aki a Maniler házhoz tartozott. A palota vörösbe borult.

Garos nyelt egyet. Tehát a kiirtás szó szerint megtörtént, nem csak a történelemkönyvekből

lettek kitörölve.

– Egyetlen éjszaka alatt kétszáz embert mészároltak le. Némelyek bűnösök voltak, de

többségüknek fogalmuk sem volt, miért kellett meghalniuk.

– De nem egyedül tették. Azt mondtad két ház árulta el őket, vagy inkább mentette meg a

birodalmat egy polgárháborútól.

– Míg a Vermillionok a palotát tisztították meg a Thorsen ház hadserege megtámadta a

Maniler ház hadi táborait.

Garos felsóhajtott. Számított rá, hogy az ősei voltak a másik ház, akik kivették részüket a

lázadók lemészárlásában, és örült neki, hogy nem a palotai mészárlásban vettek részt.

– Megkönnyebbültél – mosolygott Ilereen. – Az őseid nem vettek részt a palotai

mészárlásban, és ez az oka, amiért most nem a te családod uralkodik.

– Azt tették, amit tenniük kellett – felelte Garos. – A Vermillionok talán túlzásba vitték, de

ez volt a kisebbik rossz. Ha nem teszik meg, akkor a polgárháborúban több ezren meghaltak

volna.

– A mészárlásért cserébe pedig megkapták Siligen trónját. A Maniler házat pedig teljesen

kitörölték a birodalom történelméből. Minden tettük, minden dicsőség, amit valaha

véghezvittek elvettek tőlük, és a Vermillion háznak adták. Ők lettek az új Manilerek minden

értelemben. Az évszázadok során pedig mindenki elfelejtette a hajdani dicső házat, mely egy

végzetes döntés miatt kihalt.

Garos egyetértően bólintott. A Maniler házzal történtek igazi tragédia, de nem tehettek

mást. Fellázadtak, megtagadták a birodalmat, és ezért meg kellett fizetniük. A Vermillion ház

azt tette, amit tennie kellett, megszűntettek minden fenyegetést, minden esetleges bosszút

meggátoltak a teljes ház kiirtásával. Legalábbis így kellett volna történnie, de valahol hiba

csúszott a számításaikba, és legalább egy Maniler túlélte, aki továbbadta a gyűlölet csíráját

nemzedékeken keresztül, míg elkérkeztünk a jelenbe, ahol a jelenlegi Manilerek elérkezettnek

látták az időt a bosszúhoz. Beépültek Siligen lovagjai közé, a Vermillionok bizalmába

férkőztek, hogy a megfelelő pillanatban lecsaphassanak. Garos akaratlanul is érzett egyfajta

elismerést irántuk hajlíthatatlan akaratuk miatt. Ezzel együtt nem értette, miért épp most

akarnak lépni. Mindenki halott, aki valaha felelős volt a mészárlásért.

– Miért épp most? – szólalt meg halkan. – Évszázadok teltek el, miért most akarnak

bosszút állni?

Amint feltette a kérdést rá is ébredt a válaszra.

– Az őrültek – mondta. – Szövetséget kötöttek azzal az átkozottal, és a segítségével úgy

gondolja megbosszulhatja a sérelmeket.

– Az őrültek – mondta. – Szövetséget kötöttek ezzel a titokzatos átokvetővel. Abban

bíznak, a segítségével bosszút állatnak.

– Mire képesek az őrültek?

– Nem gondolkodnak, és nem éreznek semmit. Csak harcolnak és mennek előre, a

fájdalom semmit sem jelent nekik.

– Rémisztően hangzik – borzongott meg Ilereen.

– Ez egyben a gyengeségük is – folytatta. – Mivel nem éreznek a haragon kívül semmit

nem védik magukat, nem törődnek saját magukkal. Ha túlteszi magát az ember a féktelen

dühük okozta félelmen könnyen legyőzhetik őket. Egy komoly háborúban egy hadsereg ellen

használhatatlanok.

Ilereen hallgatott, csak némán figyelte Garost.

– Különös ifjú vagy – jegyezte meg a hercegné pár perc után. – Fiatal vagy, mégis úgy

gondolkodsz, mint egy felnőtt férfi. Meg sem rettentett a történet, amit elmeséltem. Minden

fiatal ilyenné válik a Birodalom Kardjai között?

– Mások nevében nem beszélhetek, de engem teljesen megváltoztatott az ott töltött idő. A

kiképzés felséged szerint bizonyára kegyetlen. A határokig feszítettek minket és megtanítottak

mindenre, amire szükségünk van, és nem csak ölésről beszélek. Ismerjük a Birodalom

történelmét, tanultunk hibákról és tudjuk sokszor fel kell áldozni néhányakat, hogy

megmentsük a többséget.

Ilereen megrázta fejét, és keserűen elmosolyodott.

– Ismerem a Kardok történetét. Egyetlen fiatalnak sem szabadna arra a szigetre kerülnie.

– Theros-sziget – szólalt meg Garos, és halovány mosoly jelent meg arcán. – A

legnehezebb évek az életemben, de nem bánom, hogy megtörtént. Vars és Sai megtanítottak

mindenre, amire szükségem van. Nekik köszönhetően meg tudom védeni magam, és

mindenkit, aki fontos a számomra. Ha nem megyek el a szigetre, akkor egy semmirekellő fiú

maradok, aki csak borral és nőkkel törődik.

Maga sem tudta, miért osztja meg ezeket a hercegnével, de a nő meleg mosolyát és

tekintetét látva úgy érezte megbízhat benne. Kitöltött egy pohár vizet, és kiürítette a poharat.

– Mivel ez a palota a Maniler házé volt így minden pontját ismerik, ezért tudtak behatolni a

pincén át. Újabb csapdákat helyeztem el odalent, és egy kisebb fallal is lezártam, de nem

tudom, meddig tartana ki egy támadással szemben. Felséged megbízik Orgondban?

– Már mondtam a parancsnokok feltétlen hűséggel viselnek Siligen iránt.

– Ez nekem vajmi kevés – felelte Garos nyugodtan. – Mindükre rábízná a családja életét?

Ilereen habozott.

– Nem… azt hiszem csak Orgondban bízom meg feltétel nélkül.

Garos egyetértőn bólintott. Itt töltött idő alatt Orgond volt az egyetlen, aki valóban segíteni

akart neki.

– Orgond személyesen jelöljön ki lovagokat, akik őrzik a pincét. Emellett, figyeljenek egy

félkezű lovagra, a gyűrű hozzá tartozik. Ha meg van a férfi, akkor megtaláljuk a Manilereket

is, és végre véget érhet ez az egész.

Ilereen elmosolyodott, és távozni készült, de mielőtt kilépett volna az ajtón megfordult, és

tekintete végigpáztázta Garost.

– Boldog vagyok, hogy a lányom egy ilyen férfi védelme alatt áll.

44. fejezet

Garost meglepték a hercegné szavai, és halvány mosoly jelent meg az arcán, mely csak addig

tartott, míg Selmena berontott a lakosztályába. Úgy tűnt eddig visszafogta haragját, és most

robbanásként kitör belőle.

– Miről beszéltetek?

– A hercegné megkért, hogy ne beszéljek róla senkinek. Főleg neked ne.

– Teszek rá, mit akar az anyám!

Dühösen az asztalra csapott. Garos állta a lány pillantását. Biztos volt benne, hogy ezzel a

tekintettel bármit megkaphatott, senki sem bírt ellenállni a hatalmas ékkőként ragyogó

szempárnak. Gyönyörű volt, és a bennük tomboló harag még vonzóbbá tették.

– Gyönyörű vagy, amikor dühöngsz – jegyezte meg Garos mosolyogva.

Selmena ledermedt egy pillanatra, és Garos majdnem felnevetett, amint a lány

elvörösödött. Ritka pillanat volt zavarban látni a hercegnőt. Garos megértette az érzéseit, de

megígérte a hercegnének, hogy titokban tartja a véres múltat, és meg akarta tartani ezt az

ígéretét annak ellenére, hogy jelenleg keveset számítanak a múltban elkövetett bűnök

– Kérlek, Garos – szólalt meg Selmena halkan. – Tudnom kell, miért történik mindez.

– Kérdezd édesanyád – felelte Garos. – Megígértem neki, hogy ezt senkivel sem fogom

megosztani.

Selmena tovább akarta faggatni, de a kopogás félbeszakította. Faar lépett be.

– El kellene látnunk a sebeid – jegyezte meg. – Az egész lakosztályt összevérezted.

Garos végignézett magán, valóban a szék és az asztal is véres volt. Bocsánatkérőn

pillantott Selmenára, majd felállt, és kisétált az ajtón.

– Liliána itt marad veled, míg vissza nem térek.

Odakint felsóhajtott, és hálásan pillantott Faarra.

– Köszönöm.

– Úgy tűnt szükséged van rá. A hercegnőnek nehéz nemet mondani, de a történet, amit a

hercegné mondott…

– Ki hitte volna, hogy egy kiirtott család bosszúja az egész – sóhajtott Garos. – Lemosom

magamról a vért.

A fürdőbe érve Priya megtöltötte a kádat, és Garos beleöntötte a gyógyító folyadékot, amit

Merrin adott neki. A varázslónő elmondása alapján ez a folyadék vízben feloldva képes lesz

megszüntetni a vérzést és begyógyítani a könnyebb sérüléseket. Maga a folyadék leginkább

fürdőolajra hasonlított sűrű olajos állagával és halványzöld színével.

A vízbe süllyedve azonban nyomban megérezte a hatását. Mintha kellemes melegség fogná

körbe. Gyenge csípést érzett, és elmosolyodott látva amint a víz végig mossa sebeit és néhány

másodperc után néhány kivételével az összes bezárult.

– Hihetetlen – jegyezte meg.

– Igen, mintha egy szilf gyógymedencében feküdnél. Igaz a hatása gyengébb, de akkor is

zseniális.

Garos csak hümmögött miközben a víz kellemes érintését élvezte. Hosszú perceken

keresztül nem gondolt semmire csak pihent és élvezte a víz gondoskodását. Visszatérve társai

Liliánát leszámítva mind rá vártak. Egyelőre egyetlen nyomuk egy félkezü lovag, aki valahol

a város kevésbé neves részén gyógyíthatja meg a kezét.

– Jelenleg várunk – mondta. – A lovag súlyosan megsérült, és nem hagyatkozhat udvari

gyógyítókra. Bizonyosan egy kevésbé jó hírnevű gyógyítót fog megkérni, amiről a Holló

tudni fog. Holnap felkeresem, és meg kérem, nézzen utána egy félkezű sérült harcosnak.

Legyünk éberek, de egyelőre nem tehetünk mást.

Társai bólintottak, és fellélegeztek. Egészen eddig készen álltak csatába vonulni akár a

lovagok ellen is, ha Garos arra kéri őket.

A fürdő feltöltötte, mégis amint ledőlt a fotelba érezte ahogy a fáradtság elönti. A kariai

nehezek voltak és sajogtak, a begyógyult sebek hegei viszkedtek. Valaki megbökte, és Siella

egy bögre kávét nyújtott át neki.

– Köszönöm – mosolygott rá Garos.

Siella leült a fotel karfájára, és végignézett fivérén.

– Minden alkalommal ilyen lesz? – szólalt meg a lány halkan. – Mindig véresen és

sebekkel teli térsz vissza?

Garos belekortyolt a kávéba, és gyengéden megérintette húga arcát.

– Ezek csak sima karcolások. Gyerekként voltak súlyosabb sérüléseim.

– De ezúttal a látomásomban sokkal több történt…

– Az nem fog megtörténni – felelte Garos. – Megakadályozzuk a látomásod.

Reggel felkereste a Hollót, és átadta neki a kérését, aki egy mosollyal felelt neki.

Együttműködésük teljes volt, és bár nem bíznak meg egymásban tudták, hogy kapcsolatuk

mindkettőjük számára hasznos lehet.

Ezután Garos a nap további részét Selmena mellett töltötte. Tisztában volt vele, hogy

túlságosan elhanyagolta testőri feladatait. MÍg ő Selmena társaságát élvezte társai egy

esetleges támadás tervén dolgoztak. Ha elérkezik a pillanat, és megtudják a lovag kilétét

készen kell állniuk a támadásra. Ha szükséges magát az erődöt kell megtámadniuk, de ez a

legvégső megoldás volt. Szerette volna elkerülni a nyílt csatát, és csendben elintézni az

árulókat. Tudta, mit jelentene, ha kiderül a lovagok Siligen pillérei árulták el a hercegséget.

Az egykori dicső kép róluk szertefoszlik, és bár Garos számára többségük önelégült pöcs volt,

nem akarta meggyengíteni a hercegséget.

Selmena épp vacsorázott, amikor Priya kinyújtoztatta szárnyait, és elmosolyodott.

– Megtaláltam a félkezű lovagot – szólalt meg. – Azt hiszem, jobb lesz, ha te is helyet

foglalsz.

Hol van?

– A lovagok erődjében, akarod a saját szemeddel látni?

Garos leült a hercegnővel szemben.

Mutasd meg, látni akarom, mi történik.

Töltött magának egy pohár bort, és belekortyolt, míg Priya előkészítette a varázslatot.

Készülj fel, más lesz, mint amikor Marik fejében jártál. Ezúttal egy varázzsal leszel

összekötve.

Ez mit jelent?

Bízott a tündérben, de nem tudta teljesen leleplezni zavartságát.

Olyan lesz, mintha egy ablakon keresztül tekintenél le rájuk, de a varázslat erejét

mindvégig érezni fogod magadban. Kellemetlen üresség lesz, és ha nem kontrollálod

megfelelően a mágikus erődet akkor a varázslat megtörhet.

Garos felsóhajtott. A mágia irányítása sosem tartozott az erősségei közé. Ellazította tagjait,

és kortyolt még egy kis bort mielőtt belevetette volna magát a látomásba.

Hideg üresség ölelte körbe, és érezte a mágikus erő vibrálását. A kép lassan kitisztult

előtte, és a kavargó füst szétoszolva megjelent előtte egy szoba képe. Nem volt tiszta,

folyamatosan vibrált, de ki tudta venni a lényeget. Egy asztal mögött ülő férfit pillantott meg

először. Rövid sötétbarna haja volt, vörös öltözéke magas rangról árulkodott. A szoba sokban

hasonlított az irodára, ahol Orgond fogadta őket. Előtte a félkezű férfi állt immár immár

vörösbe öltözve. Keze csontját eltakarta a ruha ujja. Az asztal mögött ülő férfi arcán haragot

és aggodalmat látott.

– Hogy lehetsz ilyen ostoba! – kiáltott a férfi. – Olyan közel jártunk, most pedig mindent

veszélybe sodortál.

– A Pallos a legnagyobb akadály a tervünkben – felelte a félkezű. – Apám, meg kell

halnia!

– Igen, de a támadásod miatt már sokkal óvatosabb lesz. A szakasza beköltözött a

Palotába, sokkal nehezebb lesz eltávolítani.

A félkezű lehajtotta fejét, de Garos továbbra is tisztán látta a perzselő haragot a szemeiben.

– Alábecsültem őt, de ez többé nem fog előfordulni.

– Persze hogy nem, mivel mostantól elkerülöd a Palotát. A kezed pedig… ki kell találnunk

egy hihető hazugságot, miként is vesztetted el.

– Apám, elvette a kezem, nekem kell....

– Hallgass! – kiáltott a férfi. – Két kézzel sem voltál ellenfél neki, legyőzött tucatnyi

lovaggal együtt, mégis mit tehetsz a kardforgató kezed nélkül?!

– De…

– Elég, a vitának vége. Most menj!

A férfi lassan fejet hajtott, és kisétált a szobából. Garos tekintete az asztalnál ülőre siklott.

Siella leírása alapján ő lesz az, aki a látomásban végez vele.

Közelebb tudunk menni? Látnom kell az arcát.

A figyelő közelebb siklott, és Garos elképedt meglátva a férfi arcát. Feralm volt az Siligen

három lovagparancsnokának egyike. Az árulók vezetője egyike azoknak, akik a hercegség

feltétlen bizalmát élvezik.

A kép szertefoszlott, és Garos ismét Selmena lakosztályában találta magát.

– Fenébe – morgott, és idegesen kiitta a bort.

Csak ezután vette észre a hercegnő tekintetét, mely egyenesen rá szegeződött.

Lehunytad a szemed, mintha elaludtál volna, így nem csoda, hogy meglepődött.

Garos egy morgással felelt a tündérnek.

– Bocsáss meg, de most mennem kell. Sürgősen beszélnem kell a szakaszommal.

Selmena nem mondott semmit, továbbra is a férfi arcát tanulmányozta.

– Mi történt? – szólalt meg.

Garos habozott egy pillanatra.

– Megtaláltam az árulót.

Csak ennyit mondott mielőtt kisietett az ajtón magára hagyva Selmenát.

Mindenki térjen vissza a lakosztályba.

Néhány röpke pillanattla később a tásaival együtt a lakosztály asztalánál ültek. Mindenki

arca komoly volt. Még Ayla is komor és feszült volt.

– Priya figyelője megtalálta az árulók vezetőjét – kezdte. – Feralm az a parancsnokok

egyike.

Ez a kijelentés mindenkit sokkolt.

– Bármi is következik óvatosnak kell lennünk – szólalt meg Nathaniel. – Siligen

lovagparancsnoka mintha egy bálvány lenne az itt élők szemében. Ráadásul Feralm

bizonyított, mikor személyesen vezette a lovagok csapatát a betörő torovi fosztogatók ellen. A

hírneve hatalmas.

Garos bólintott. Jól ismerte a parancsnok tetteit, épp ezért volt hihetetlen, hogy a kihaltnak

vélt Maniler ház tagja volt, és mindvégig gyűlölettel és haraggal gondolt Siligen uraira.

Akaratlanul is elismerte a parancsnok elszántságát és kitartását. Ha ő kerülne hasonló

helyzetbe képtelen lenne éveken keresztül szolgálni azt, akit szíve mélyéről gyűlöl. A

szövetséget az átokvetővel mégsem tudta megérteni.

– Csak magunkra számíthatunk – jelentette ki Garos. – Bizonyíték nélkül senki sem fogja

elhinni, hogy Feralm az áruló.

– Siligen lovagparancsnoka – szólalt meg Liliána halkan. – Hogy győzzük meg a herceget,

hogy a lovagjai parancsnoka elárulta és meg akarja ölni a családját?

Garos nem felelt. Ötlete sem volt, miképpen győzhetné meg Omarat. Abban sem volt

biztos mit mondhatna a hercegnek, amire hallgatna. Siligen lovagjai a hercegség fennállása

óta a legfontosabb katonai erő a hercegség kezében, ami mindig feltétlen hűséget fogadott a

Vermillion családnak. Omara számára a puszta felvetés is nevetséges. Cáfolhatatlan

bizonyítékra lesz szükségük.

– Priya, tartsd szemmel a figyelővel – fordult a tündérhez. – Minden lépéséről tudnunk

kell. Nem érhet minket több meglepetés.

Mind némán ültek a kandalló fényében. Egyikük sem tudta, mivel is tudnák csapdába

csalni Feralmt anélkül, hogy bevonnák a hercegi családot és a lovagokat. Garos tudva, hogy a

három parancsnok egyiker árulta el a hercegséget még kevésbé bízott meg bennük. Csakis a

szakaszában bízott, a körülötte lévőkben, akik sosem árulnák el őt.

Oldalra pillantva Siella aggódó arcát látva halovány mosoly jelent meg az arcán. Húga

azóta tekintett rá így, hogy megálmodta a halálát. A lánnyal ellentétben Garos közel sem

aggódott ennyire. Már ismerte az ellenségüket, és ugyan egyelőre még legyőzhetetlennek tűnt

biztos volt benne, hogy a szakasza és Priya segítségével le fog győzni mindent, ami az útjába

kerül.

Egész este így telt, mindenki csendben magában dolgozta fel a hallottakat, és gondolták

végig, mi legyen a következő lépésük. Kora reggel kissé fáradtan nyitott ajtót a kopogó

szolgálónak, aki egy levelet adott át neki. Garos meglepve látta, hogy a Holló küldte. Úgy

tűnik a tolvajcéhnek a palotában is vannak emberei.

Végigolvasva az üzenetet elégedetten elmosolyodott.

– Megtalálta Feralm fiának rejtekhelyét – jegyezte meg a társaira pillantva. – A raktárak

közelében van, alig néhány álruhás lovag védelmében.

– Végezzünk vele? – kérdezte Faar.

Garos megrázta a fejét.

– Egyelőre várunk. Ki kell dolgoznunk egy tervet Feralm legyőzésére, és a fia fontos

szerepet fog játszani benne.

– Ha megöljük, azzal feldühíthetjük Feralmt és haragjában olyat tehet, amivel leleplezi

magát – vélte Faar.

– Élve van rá szükségünk – folytatta Garos és haloványan elmosolyodott. – Ő lesz a kulcs

az apja bukásához.

Társia kérdőn pillantottak rá. Garos egész éjszaka egy terven gondolkozott, és Priya

segítségével úgy vélte talált egy megoldást, amivel legyőzheti Feralmt, Ehhez viszont

gondosan és észrevétlenül kell előkészülniük. Feralm nem sejthet semmit, vagy minden

darabjaira hullik.

– Először is beszélek Selmenával, és mindent elmondok neki – mondta.

– Te magad mondtad, hogy a hercegnő forrófejű – ellenkezett Nathaniel. – Ki tudja, mit

tenne, ha megtudná Feralm felelős a bátyja haláláért.

– Selmena nem tesz semmit – felelte Garos meggyőződve. – Forrófejű és bosszúra éhes, de

nem ostoba. Nem fog becsörtetni a lovagparancsnokhoz egy késsel.

Reggel fáradtan ébredt. Alig néhány órát sikerült csupán aludnia. Elsőnek lebotorkált a

konyhába, ahol megreggelizett, és egy nagy bögre kávét is megivott, aminek sikerült

valamennyire magához térítenie.

Ezután nyomban elindult vissza az emeltre. Minden lépéssel egyre nőtt benne az

aggodalom. A tegnapi meggyőző mondatai ellenére valójában nem tudta miképp fog a

hercegnő reagálni. Csak remélhette, hogy Selmena nem tesz majd semmi ostobaságot, de még

mindig biztos volt benne, hogy ez a legjobb megoldás. Selmena előbb-utóbb mindenképp

megismeri a történteket, és ha ezt nem tőle tudja meg a bizalmába kerülhet, amit semmiképp

sem akart elveszíteni.

– Megtaláltam az áruló lovagot – szólalt meg amint kettesben maradtak. – Feralm az.

Selmena tekintete elkerekedett egy pillanatra, majd felnevetett.

– Ostobaság egy parancsnok nem árulná el Siligent. Biztos csak… nem lehet ugye csak

viccelsz.

Selmena mosolya eltűnt, és ledőlt a székbe.

– Feralm árult el minket? Az a Feralm, aki mindig a bátyámra mosolygott, aki megtanította

kardot forgatni… olyan volt, mintha a bácsikánk lett volna.

Garos leült a hercegnő mellé, és vigasztalón a vállára tette a kezét.

– Sajnálom, de biztos vagyok benne.

– Apának elmondtad?

Garos fejét rázta. Ha Selmena is alig akarja elhinni neki, akkor az apja még kevésbé fogja.

Siligen hercege feltétlen nélkül megbízott minden lovagban, Elképzelhetetlen volt számára,

hogy bármelyikük is elárulná.

– Helyes, apa nem hinné el, míg a saját szemével nem látja. Feralm pedig az egyik

legközelebbi barátja. Ők ketten Orgonddal együtt a legjobb barátok. Ha megtudja, hogy

Feralm elárulta őt… fogalmam sincs, mit tenne.

– De a herceg segítsége nélkül nem tudjuk legyőzni Feralmt. Csak a szakaszommal

kevesek vagyunk egy lovagparancsnok ellen. Talán egy óvatlan pillanatban meg tudnám ölni,

de egy orgyilkosság nem oldaná meg a fő problémát.

– Apámnak és Siligennek is meg kell tudnia ki árulta el őket, és ölte meg a hercegüket.

Garos bólintott.

– A hercegné tudja, hogy a lovagok között van az áruló, de biztos a parancsnokok

ártatlanságában. Feralm árulását ő sem fogadná el.

– Szóval anyámmal is szüretkeztél, csak engem akartál kihagyni mindenből – mondta

Selmena dühösen. – Ha eddig elhallgattad előlem, akkor miért mondod most el ezt nekem?

– Mert a családodban te vagy az egyetlen, aki valóban hisz nekem. Te vagy az egyetlen,

aki tényleg megbízik bennem.

Selmena elmosolyodott.

– Tehát eljöttél és beavattál mert szükséged van rám.

Garos bólintott.

Selmena felnevetett. Hangja kellemes dallamként töltötte meg a szobát. A hercegnő

percekig kacagott, majd befejezve komolyan Garosra pillantott.

– Te vagy eddig az egyetlen, aki beismeri, hogy csak ki akar használni. Téged valóban

cseppet sem érdekel, ki is vagyok.

Garos nem felelt.

– Ne aggódj, nem te vagy az egyetlen, aki megpróbálta. Nemesek, udvarhölgyek, mind

azért kerülnek a közelembe, mert akarnak egy darabot belőlem.

– Selmena… 

A hercegnő felemelte kezét belefojtva a szót Garosba.

– Tudom, attól tartasz, hogy rárontok Feralmra, és puszta kézzel akarom megfojtani, és

igazad is van. Erre vágyom, de nem vagyok idióta. Ha a szüleim nem tesznek semmit, akkor

majd a segítségemmel végzünk Feralmmal, de van egy feltételem.

Garos nyelt egyet. Egy teljesen más oldalát látta most a hercegnőnek. Nem a hirtelen

haragú perzselő nő állt előtte, hanem egy valódi királynő, akiben nyoma sem volt a gyermeteg

lánynak.

Ez volna a hercegnő valódi arca?

– Mi lenne az? – kérdezte.

– Ott akarok lenni, amikor megteszed. – Selmena hangjai hűvös volt tele gyilkos vággyal.

– Látni akarom, ahogy meghal.

– Ezt megadhatom neked.

– Helyes – mosolyodott el Selmena. – A jövőben pedig ne csak akkor fordulj hozzám,

amikor nincs más választásod.

Garos fejet hajtott válaszként. A mostani beszélgetésük során megértette, hogy mindeddig

súlyosan lebecsülte a hercegnő képességeit.

– Most pedig, Pallosom – folytatta a hercegnő bájos mosollyal az arcán. – Áruld el, hogy

akarod lépre csalni Feralmt.

45. fejezet

Kopogást hallott, és egy szolgáló egy lepecsételt üzenetet adott át Garosnak. A férfi feltépte,

és ledermedt egy pillanatra. Feralm üzenete egyszerű és lényegre törő volt. Garos

végigolvasva nem tudta eldönteni, hogy nevessen-e. A lovagparancsnok megtalálta az áruló

lovagokat, és Garos segítségét kéri az elfogásukra.

Úgy tűnik Feralm lépett, és Garos elismerte a terve nem volt rossz. Ha nincs Priya sosem

szerzett volna tudomást az árulásáról, és felkészületlenül sétálna be a parancsnok csapdájába.

– Ugye nem akarsz ebbe a csapdába is belesétálni? – kérdezte Liliána aggódva.

Garos Priyára nézett, aki nyugodtan bólintott. Garos ezt látva megkönnyebbült és

elmosolyodott.

– Feralm hamarabb lépett, mint vártuk – szólalt meg. – De ezúttal Priya is mellettem lesz.

Ti készüljetek fel, ha Feralm támad készen kell állnotok, hogy visszaverjétek.

A fegyverállványhoz lépve magához vett mindent, amire szüksége lehet, és teljes harci

díszben hagyta el a lakosztályt vállán Priyával. Ezúttal Feralmmal fog szembenézni, nem

engedhette meg magának, hogy félvállról vegye a dolgokat. A fia bukása és fegyverforgató

kezének elvesztése okozta harag miatt nem csak néhány lovag fog várni rá a raktárak előtt.

– Hányan vannak? – kérdezte Garos.

– Tizenhárman – felelte Priya. – Illetve még hatan a környező raktárak ablakaiban.

– Akkor kezdjük velük. Nem akarok kellemetlen meglepetéseket. Vezess tündérkém.

Priya elmosolyodott, és ketten mint egyévált vadászok indultak levadászni a prédájukat. A

tündér útmutatásával könnyedén behatolt a raktárba, és egymás után vágta el az íjászok torkát.

A lovagoknak felsikoltani sem volt idejük máris holtan estek össze.

Garos nem szerette ezt a harcmodort. Nem szeretett az árnyékból lecsapva sújtani le rájuk,

mintha egy alattomos gyilkos lenne. Amint végzett a raktárakban leselkedő mesterlövészekkel

visszatért az utcára, és nyugodtan haladt végig a megadott raktár felé. Négy álruhás lovag

várta ott, és még hatot látott a raktár közelében várakozni. Mi tagadás jól eljátszották a

szerepüket. Egy idősebb lovag lépett oda hozzá kardjával a kezében.

– Uram, az áruló odabent van – mondta. – Feralm parancsa alapján várjuk a parancsait.

Fejet hajtott, mire Garos elmosolyodott. Alig tudta visszafogni a nevetését. Bizonyára a

lovagok is látták elégedett tekintetét. Mindnyájuk keze kardjuk markolatán nyugodott. Készen

álltak azonnal támadni.

– Nincs vesztegetni való időnk – szólalt meg Garos. – Ma véget ér a lázadás.

– Igenis – bólintottak a lovagok.

Az előtte álló veterán lovag felemelte fejét, és ebben a pillanatban Garos felé csapott, de a

penge megállt Garos torka előtt néhány hüvelyknyire. Garos mosolya kiszélesedett, gúnyos

vigyorrá változott, majd kardjának egyetlen vágásával majdnem teljesen ketté hasította a

férfit. A többi lovag arcára fagyott a mosoly, és nyomban kardot rántottak.

– Komolyan azt hittétek, hogy nem tudom, ki áll az egész mögött?! – kiáltott Garos. –

Feralm maga az áruló, ti pedig ma vele együtt haltok meg.

Egy újabb lovag lépett elő ő volt az egyetlen, aki páncélt viselt. Kezében a többiekkel

ellentétben csatabárdot tartott.

– Ugyan mit számít, hogy mindent tudsz – szólalt meg. – Itt és most meghalsz, miközben a

társaid odabent a palotában halnak meg a Vermillionokkal együtt.

Garos továbbra is mosolyogva nézett végig rajtuk.

– Feralm mindenről tud, azóta sejtette, hogy mindenről tudsz, hogy a fia megsebesült a te

kezedtől. Egészen addig téged is maga mellett akart tudni, de te túl messzire mentél.

Megnyomorítottad a fiát, ezt senki sem nézheti el.

– Feralm aligha tud mindenről, ha így lenne sokkal több lovagot küldött volna – felelte

Garos gúnyosan.

– Mi mind veteránok vagyunk, akik Feralm mellett küzdöttek a Torovi betörés idején.

Háborúban vettünk részt, amiről te semmit sem tudsz.

Garos bólintott.

– Mutasd meg nekik magad, felesleges elrejtőznöd előlük.

Priya azonnal megjelent Garos mellett, és támadásba lendült. A lovagok mind ledermedtek,

még csak meg sem próbáltak kitérni a jégpenge útjából. Garos is támadásba lendült. Kardjával

gyors és halálos csapások sorozatát zúdította a csatabárdos lovagra. Ha nem lett volna talpig

páncélba néhány pillanat alatt darabokra szakadt volna a gyilkos pengétől.

Az ige a lovag mellkasát találta el, és néhány lépést hátrált, de ennyi elég is volt Garosnak,

és kardjával máris lesújtott. A penge azonban acélnak csapódott. A csapat vezetője dühtől

eltorzult tekintettel állt meg előtte. Megmarkolta kardját, és újból lesújtott Garosra.

– Az istenek átkozzanak el! – kiáltott a férfi. – Hogyan? Hogy lehet itt egy tündér?!

Garos hátralépett, és rámosolygott a férfira. Nem válaszolt csupán kardjával rontott előre.

Két ellenfele egyszerre hárítottak és támadtak. Garos baljával előhúzott egy tőrt, és két

pengével rohamozta a lovagokat. Végül a lovagok dühe lett saját vesztük. Egyikük

gondolkodás nélkül vetette rá magát. Garos kardjával hárította a támadást miközben a tőr

áthatolt a torkán nyomban kivégezve a férfit.

Az utolsó életben maradt lovag támadt rá. Haragtól elködösülve nem törődött a

védelemmel sem a környezetével. Garos oldalra lépett a kard útjából, és kardjával átvágta a

férfi térdét. A lovag térdre zuhant, és fájdalmas ordítás hagyta el a száját.

– Nem számít – nyögte. – Megölhetsz minket, de nem változtathatsz semmin. Mostanra a

hercegi család, ahogy a húgod is halottak.

Garos kését a férfi torkához emelte.

– Imádkozz az istenekhez, hogy tévedj – suttogta. – Mert ha Siellán csak egy karcolás is

lesz mindenkit megölök, akiket valaha szerettetek. Egyetlen nő, öreg vagy gyerek sem fogja

túlélni.

Azzal elvágta a torkát, és időt nem vesztegetve a hullákra a palota felé vette az irányt.

Tisztában volt vele, hogy Feralm nem kockáztathat meg egy nyílt támadást a palota ellen. A

lovagok többsége még most is a Vermillion családhoz hűséges, így egy közvetlen támadás

öngyilkossággal érne fel. Az orgyilkosok pedig nincsenek elegen, hogy nyílt támadást

intézhessenek a palota ellen. Ebben teljesen biztos volt.

Belépve a palota ajtaján azonnal tudta, hogy történt valami. Egyetlen őrt vagy szolgálót

sem látott. Az egész előcsarnok üres volt. Kardot rántva sietett fel a lépcsőn a hercegnő

szállása felé. Teljes volt a csend. Csizmájának kopogása volt az egyetlen zaj, ami megzavarta

a palota tökéletes csendjét.

Hol vannak?

A trónterembe.

Garos halkan káromkodott, és futásnak eredt. A trónterembe berontva tucatnyi lovagot

látott félkör alakban. Mind egy kendőt hordtak a jobb karjukon rajta a Maniler ház

vivernjével. Középen Feralm állt kivont karddal, tekintetét a belépő Garosra szegezte.

Mögötte hat további lovag állt előttük a szakasza tagjai térdeltek. A trón két oldalán a húga és

a hercegi család tagjai térdeltek.

– Sejtettem, hogy fel fogsz bukkanni – szólalt meg Feralm. – Többször is lebecsültelek.

Sosem hittem volna, hogy egy alig húsz éves kölyök lesz az, aki majdnem elpusztítja a

terveimet. Nagy kár, hogy meg kell halnod.

– Fejezzük ezt be Feralm – felelte Garos. – Ami a családoddal történt szörnyű, de az a

múlt. Omara és családja nem tettek semmit.

– Te tudsz róla? – lepődött meg Feralm. – Ennek örülök, akkor nem kell mindent

elmagyaráznom neked.

– Miről beszél? – kiáltott Omara. – Feralm, mindig is a barátom voltál. A Rend három

fejének egyike vagy, és mégis elárultál. Miért?

– Mert a nevem Feralm Maniler – felelte Feralm. – Tudod, mit jelent ez, igaz?

Omara tekintete elkerekedett, amint megértette, miért is árulta el a legjobb barátja. Garos

sajnálta a herceget, aki fivérként szerette Feralmt, aki mindvégig gyűlölettel gondolt rá, és

gondosan tervezett, hogy végezzen vele.

Garos végigtekintett a majd száz lovagon. Többen voltak, mint ahogy arra számított, még

Priya erejével sem volt biztos benne, hogy áldozatok nélkül képes lesz elpusztítani a

lázadókat.

– A Maniler család kihalt. Egyetlen leszármazottja sem maradhatott – szólalt meg Omara

halkan. – Egy sem élte túl.

– A családomat kiirtották, de nem végeztek maradéktalan munkát – magyarázta Feralm. –

Egy fiatal lányt életben hagytak. Illetve előtte megerőszakolták, és miután végeztek vele ott

hagyták meghalni. Egyikük sem számított arra, hogy teherbe ejtették. Ironikus, hogy maga a

Vermillion család segített fenntartani a családomat.

– Mi fog történni miután végzel velük? – kérdezte Garos idegesen. – Megölöd a családot,

és utána azt hiszed, egyszerűen felülsz arra a trónra, és minden a tiéd lesz?

– Alaposan felkészültem – mosolygott Feralm. – Egy sereg állomásozik a Farkasfog

erődben, csak a jelemre várnak, hogy megtámadják a hercegséget.

– Képes a sereg legyőzni a Birodalom Kardjait?

– A Birodalom Kardjai… úgy beszélsz róluk, mintha legyőzhetetlenek lennének, de ugyan

mit tehetnek a félelem ellen?

– Az őrültekről van szó? – szólt Garos komoran. – Félelmetes ellenfelek lehetnek, de

irányíthatatlanok. Egy képzett hadsereg könnyedén keresztül vág rajtuk. Ha kitör egy

polgárháború úgy véled győzhetsz?

Feralm meglepetten nézett Garosra.

– A sereg folyamatosan növekszik, és nem csak az őrültek vannak mellettem. Nézz körül a

lovagok is engem támogatnak. Mind emlékeznek a Maniler házra, akik elég bátrak voltak

harcba szállni és fellázadni az Ostamarl birodalom ellen. Nekünk köszönhető a jelenlegi

birodalom. Nem a Malagaard háznak és nem is a vermillionoknak. A hercegségek közül

mellénk állnak azok, akik nem felejtették el, mi is a becsület és emlékeznek ránk.

– Erre vágysz? – nézett végig rajta Garos. – Bosszúból lemészárolni a Vermillion család

tagjait, majd hosszú véres polgárháborúba taszítani a birodalmat? Nem akarsz inkább arra a

trónra ülni, és visszaadni a családodnak mindazt, amit elvettek tőlük? Emlékeztetni a

birodalmat a Maniler család egykori hatalmára?

Feralm végignézett rajta. Tekintetéből könnyű volt kiolvasni az érdeklődést, amit Garos

szavai váltottak ki belőle.

– Mit akarsz?

– Természetesen, hogy a hercegi család túlélje, és ez a lázadás itt és most érjen véget –

vágta rá Garos.

– Itt és most véget érjen? – nevetett Feralm. – Hogy akarod ezt véghezvinni?

– Egyszerű – folytatta Garos. – Megküzdünk csak mi ketten acél az acél ellen, semmi

mágia. Ha legyőzöl, akkor a herceg átadja neked Siligent, és a hatalomátvételed tiszta lesz,

amibe nem szólhat bele maga a császár sem. Ha én nyerek, akkor meghalsz minden

követőddel együtt. Nos, mi a véleményed, Feralm Maniler?

Feralm felnevetett.

– Kölyök, egyre jobban sajnálom, hogy meg kell halnod. Acél az acél ellen, és semmi

mágia?

– Igen, ha bármi trükkhöz folyamodom, megölhetsz mindenkit – felelte Garos.

– Tisztában vagy vele, hogy Siligen legjobb kardforgatója vagyok? – nézett végig rajta

Feralm.

– A tanítom Vars azt mondta, mindig létezik egy nálad jobb – vonta ki a kardját Garos.

– Úgy gondolod, hogy te vagy az? – Feralm kivonta kardját.

– Rövidesen megtudjuk.

Garos felvette alapállását, és végighordozta tekintetét Feralmon. A lovag tökéletes pózban

állt előtte. Egyetlen rés sem volt a védelmén, és képtelenség volt rájönni, honnan is fog

érkezni az első csapás.

Feralm tette meg az első lépést. A széles lovagi kard meglepő gyorsasággal csapott le.

Garos kivédte, és ugyanazzal a mozdulattal előre tört. Feralm elmosolyodott, és alkarpáncéllal

hárította a riposztot. Előre szúrt pontosan Garos torkára célozva. Oldalra fordult a szúrás elől,

és azonnal a lovag térde felé vágott.

Pengéik újra és újra összecsaptak. Egyikük sem tudott a másik fölébe kerekedni. Úgy tűnt,

mintha tökéletesen ismernék egymás stílusát.

Feralm elégedetten nézett Garosra, amint sikerült néhány támadással hátrálásra

kényszeríteni.

– Kölyök, a képességeid kiemelkedők – mosolygott a lovag. – Ha életben maradnál

hatalmas harcos lennél egy nap. Sajnálatos, hogy a rossz oldalt választottad.

Garos nem felelt. Előre döfött és vágott, de Feralm könnyedén hárította támadásait. A

percek múlásával egyértelművé vált a lovag fölénye. Garos érezte, ahogy az izmai egyre

fáradtak, és csapásai lassulni kezdenek. Úgy tűnt, a párbaj eredménye egyértelművé vált.

Garos hátrált néhány lépést, és fáradtan pillantott Feralmra, aki nyugodtan közeledett felé.

Izzadság homályosította el a látását, kezében megremegett fegyvere. Ezt a pillanatot használta

ki Feralm, és egy villámgyors támadással rontott rá Garosra.

A penge kiesett az ujjai közül, és a lovagi kard áthatolt a testén. Elsőre nem érzett

fájdalmat, nem érzett semmit csak melegséget, ami elöntötte a mellkasát.

– Jól küzdöttél, kölyök – jegyezte meg Feralm. – Sajnálom, hogy ezt kellett tennem veled.

– Garos! – kiáltott Siella.

Garos egész teste elgyengült képtelen volt tovább tartani kezében a kardot, mely csörögve

esett a földre.

– Most pedig, sajnálom, fiam, de nem hagyhatom, hogy bárki bosszút álljon érted –

folytatta Feralm. – A családodnak is veled kell halnia. Vágjátok el a húga és a teljes szakasz

torkát.

Garos tehetetlenül nézte, amint társaival egymás után végeznek. Élettelen testük a földre

hullott. Végül tekintete Siellára siklott, aki elkerekedett könnyes tekintettel meredt rá, mielőtt

a penge végigsiklott volna a torkán.

– Ne – nyögte Garos élettelen hangon.

– Most pedig végezzetek a hercegnővel – fordult Feralm a lovagjai felé. – Ez majd

egyértelművé teszi Omara számára, hogy nincs más választása, mint engedelmeskedni a

megállapodásnak.

46. fejezet

– Ennek elégnek kell lenni – szólalt meg egy hang.

Feralm a bejárat felé fordult, és nem akart hinni a szemének. Az a férfi állt előtte

elégedetten mosolyogva, akit az imént fejezett le.

– Képtelenség – hörögte.

Garos mögött meglátta a hercegi család tagjait, Omara parancsnokot és több száz lovagot.

Lassan fordult meg. Mögötte saját lovagjai álltak, akik hozzá hasonló értetlenséggel meredtek

rá. Ekkor Feralm meglátta a testet, amit az imént végzett ki, és elejtette kardját. Odarohant a

testhez, és felordított.

Garos továbbra is mosolyogva lépett közelebb hozzá.

– Mit tettél velem? – nézett rá könnyes tekintettel.

– Én nem tettem semmit – felelte Garos. – A te kardod végzett vele.

Feralm ránézett a fia holttestére, és kezével megszorította az élettelen testet, mielőtt újból

Garosra meredt volna.

– Ezért meg foglak ölni! – bömbölte. – Téged és mindenkit, aki valaha fontos volt a

számodra.

– Először még az előtt fel akartam oldani az illúziót, hogy megölnéd őt, de te elégedetten

közölted, hogy a családom is követni fog, mert nem engedheted meg a bosszú lehetőségét –

felelte Garos rezzenéstelen hangon. – Csak megfogadom a tanácsodat. Ne aggódj, a feleséged

és a lányaid is követni fognak. Befejezem azt, amit a Vermillion család nem tudott.

Feralm elsápadt a dühtől. Tekintete elkerekedett, egész teste remegett. Megmarkolta

fegyvere markolatát, és Garosra rontott.

– Öljetek meg mindenkit. Öljétek meg…

Garos igéje a mellkasán találta el a férfit, aki nyögve esett hátra.

– Te… ebben… nincs benned egy cseppnyi becsület sem? – hörgött Feralm.

– Becsület? – nevetett Garos. – Egy áruló bűnöző ne oktasson ki mást a becsületről.

– Végezzetek vele! – ordított Feralm.

A lovagok kardot rántottak, de egyikük sem mozdult. Tekintetüket Garosra, és a mögötte

sorakozó lovagokra szegezték. Garos mosolyogva nézte őket. Egyikük sem merte

megtámadni a lovagokat. Végül mind csak gyilkosok voltak.

Garos tett előre egy lépést. Lassan nézett végig Feralm lovagjain.

– Dobjátok el a fegyvereiteket, és akkor csak ti haltok meg. – Hangja sötét és fagyos volt. –

Vagy harcoljatok, és akkor veletek együtt minden szerettetek meghal. Az apátok, anyátok,

testvéreitek, gyerekeitek, a teljes családfátokat kitépem.

– Garos – szólalt meg Selmena.

Garos felemelte a kezét, és ennyi elég volt, hogy a hercegnőbe fojtsa a szót. Tekintetét a

lovagokra szegezte, akik remegtek a dühtől és kétségbeeséstől, de egyikük sem mozdult meg.

– Tegyétek le a fegyvert! – kiáltott Garos ellenállást nem tűrő hangon.

Egy lélegzetvételnyi idő sem telt el, és kardok csattantak a padlón. A lovagok mind egytől

egyik megadták magukat. Feralm a társaira nézett, akikben megbízott, hogy a végsőkig

elmennek érte, ám elég volt egyetlen fenyegetés Garostól, és mind megadták magukat.

Garos mosolyogva pillantott rájuk, majd felemelte a kezét.

Priya, végezz velük.

Egy pillanat.

Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte Garost. Váratlanul fagyos levegő söpört végig a

csarnokban, és a semmiből tucatnyi hat láb hosszú jégdárda jelent meg Garos körül.

Garos vigyorogva nézett a lovagokra, és csettintett az ujjaival, mire az összes jégdárda

villámgyors sebességgel csapódott a lovagokra. Pillanatnyi halálsikoly rázta meg a csarnokot,

majd azonnal elcsendesedett minden.

– Képtelenség – nyögte Feralm. – Ehhez hasonló mágikus képességei csak egy vörös

mágusnak lehet.

Garos Feralmra nézett. Tekintete lángolt a haragtól.

– Most pedig – indult el a férfi felé. – Megmutatom neked, mekkora hibát követtél el azzal,

hogy a húgomat fenyegetted.

Feralm kétségbeesetten emelte fel kardját. Garos elindult felé. Minden egyes lépéssel

nagyobb mágikus hullám csapott ki a testéből, ahogy szabadjára engedte az erejét. Priya

csendben figyelte őt, a félelmetes jelenség ezúttal Garos saját ereje volt.

Feralm felordított, és Garos felé vetette magát. Garos elhajolt a lovag támadása elől, és egy

dobókést döfött a páncél rései közé. A penge nem volt elég hosszú, hogy végzetes sebet

okozzon, de Garos szándéka nem is ez volt. Szenvedést és fájdalmat akart okozni

ellenfelének. Azt akarta, hogy mire végez vele, ő maga kívánja a halált.

Feralm az oldalához kapott, és fájdalmasan nyögve húzta ki a kést. Garos a derekára

szíjazott két tőrt húzta elő, és villámgyors pengezuhatagot szabadított Feralmra. A

lovagparancsnok képzett volt, sőt sokan Siligen legjobb kardforgatójának tartották, mégsem

volt képes tartani a lépést Garosszal. A tőrök többször is belemartak a húsába, de egyik

támadás sem volt végzetes. Garos végül átvágta a férfi alkarjában az inakat, és a kard a földre

hullott. Garos megpördült, és mindkét tőrét beledöfte a lovag vállába.

– Sodaris! – sziszegte Garos.

A légtömeg mellkason ütötte Feralmt, és saját lovagjainak tetemei közé repült. Garos rideg

tekintettel lassan sétált a parancsnok felé. Feralm hörögve húzta ki magából a tőröket, és egy

lovagi kard segítségével állt talpra. A sebből folyó vér befestette páncélját, mely most

sötétvörös színben fénylett.

A vérveszteségtől lassan botladozott előre. Garos kivonta kardját, és haragja minden

lépésével egyre nőtt. Képtelen volt tovább türtőztetni magát, és lecsapott. Feralm kardja a

földön csattant, de nem ejtette el a pengét. Alkarja a földön feküdt, és a sebből ömlött a vér. A

parancsnok összeomlott, és ordított a fájdalomtól. Garosra nézett, tekintete rémülten

kerekedett el.

Garos egy mozdulattal lerázta pengéjéről a vért vörös cseppekkel borítva be a padlót.

– Miért? – hörögte Feralm a fájdalomtól. – Miért kellett megjelenned?!

Garos megállt előtte, és pengéjét felemelve izzó tekintettel meredt rá. Felemelte kardját,

hogy végezzen vele, mikor Priya hangja szólalt meg a fejében.

Még ne. Tudnunk kell, ki az átokvető. Feralmnak össze kellett dolgoznia valakivel, aki

képes megteremteni azokat a szörnyetegeket.

Garos keze megállt a levegőben, és jeges hangon szólalt meg.

– Ki az átokvető? – kérdezte. – Ki készítette azokat az őrülteket?

Feralm tétovázása feldühítette Garost.

– Fulguris!

Feralm fájdalmas sikoltása megrázta a csarnokot. Garos szenvtelenül, érzelemmentesen

szegezte torkának a kardját, és ismételte meg a kérdést.

– Ki alkotta meg az őrülteket?

Feralm tekintete megállt a kard pengéjén, és idegesen nyelt egyet.

– Te magad is láttad, mi történik azokkal, akik beszélni akarnak róla – jegyezte meg

remegő hangon.

– Azt akarod mondani, hogy nálad is ott van egy átkozott érme? – csodálkozott Garos. –

Hogy lehettél ennyire ostoba?

Garos felnevetett. Feralm a lovagparancsnok, aki egy régi uralkodóház utolsó tagja, és aki

bosszút akar állni elfogadta egy átokvető segítségét, és ő maga is alávetette magát mindennek.

Elképzelése sem volt, hogy lehetett Feralm ekkora bolond.

– Mennyit fizettél neki? – folytatta.

– Nem kért aranyat, csak embereket – nyögte Feralm. – Én pedig elláttam őt a

nyomornegyedben élőkkel, árvákkal és koldusokkal. Még néhány lovagi újoncot is küldtem

neki, hogy jobb állapotban lévő testekkel is kísérletezhessen.

Garos tekintete megkeményedett, ahogy a jelenlévő lovagoké is.

– A fiatalok, akik eltűntek nem megszöktek, hanem te raboltad el őket?! – kiáltott Orgond

hitetlenkedve. – Hová vitték őket?!

Feralm felköhögött, és vért köpött a padlóra.

– Nem volt választásom, hogy megszabadítsam Siligent a Vermillion családtól minden

elérhető lehetőséget meg kellett ragadnom.

– Hogy találtál rá? – kérdezte Garos komoran.

– Robert talált rá – felelt Feralm. – Egy nap megjelent nálam, és elmondta, hogy talált egy

mágust, aki a segítségünkre lehet, és csak embereket kér cserébe. Kezdetben gyanakodtam, de

amikor megláttam, mire is képes… te is láttad, igaz?

– Igen, ostoba gyilkosokká teszi őket – felelte Garos. – Nem éreznek fájdalmat, de egyúttal

teljesen meg is őrülnek. Csak a pusztításhoz értenek, semmi máshoz.

– Igen, de egyúttal a tökéletes katonák is – hörgött Feralm. – Képzeld csak el, ha a

katonáim nem éreznének fájdalmat, még a Birodalom Kardjai sem lennének képesek

megállítani őket.

– Elég ebből az ostobaságból! – kiáltott Orgond. – Végezz vele.

– Várj – kérte Feralm. – Az átokvető neve Ciaran Olkan, ő is ott van az erődben. Kérlek,

kíméld meg a családomat…

Garos felemelte kardját, és felkészült Feralm kivégzésére. A férfi könyörögve nézett rá, de

semmi sem győzhette meg Garost, hogy megváltoztassa a terveit.

– Kérj tőlük bocsánatot a túlvilágon, amiért miattad kerültek oda – felelte Garos ridegen, és

lesújtott.

– Átko…

Feralm feje elvált a nyakától, és végiggurult a padlón. Arca dühös maszkként meredt

Garosra, aki viszont rá sem nézett a férfira. Letörölte a vért a kardjáról, majd visszacsúsztatta

a pengét a hüvelyébe, és nyugodt arccal fordult a lovagok és a hercegi család felé, akik

továbbra is hitetlenkedve néztek rá.

47. fejezet

Feralm meghalt, és a lázadása azelőtt véget ért, mielőtt elkezdődött volna. Mindenki tudta,

hogy csapataira a biztos halál várt a Farkasfog erődben, ha csak le nem teszik a fegyvert.

Garos azonban nem volt elégedett. Feralm meghalt, de az átokvető még mindig életben volt,

és a nevén kívül semmi egyebet nem tudott meg róla.

– Garos! – kiáltott Omara.

A herceg szavai szakították ki Garost a gondolataiból, és felnézve a meglepett és kissé

talán meg is rettent herceget látta.

– Felség – hajtott fejet. – A veszély elmúlt, az orgyilkosságokért felelős halott.

– Mi… mi a fene történt itt? – kérdezte Omara félretéve minden hercegi eleganciát.

– Nem volt más választásom – felelte Garos. – Feralmnak fel kellett fednie magát, hogy

felséged a saját szemével láthassa, ki is az áruló. Máskülönben sosem hitte volna el felséged,

hogy az egyik lovagparancsnok a felelős a gyilkosságokért.

Omara nem felelt. Mindenki tudta, hogy bizalma a lovagok iránt abszolút, és sosem

sejtené, hogy akár egyikük is el akarná árulni őt. Ez pedig többszörösen igaz volt a három

parancsnokra.

– Honnan tudtad, hogy elárult? – kérdezte Omara türelmetlenül.

Garos látta a herceg arcán, hogy annak ellenére nehezen hiszi el a történteket, hogy saját

szemével látta, amint Feralm kiadja a parancsot Selmena és az egész Vermillion család

lemészárlására.

– A fia megpróbált megölni, már akkor tudtam, hogy a lovagok felelősek az árulásért. A

levágott kezén ott volt a Maniler családi gyűrű, amit korábban Feralm kezén is láttam.

– Honnan tudsz róluk?

Garos egy pillanatra a hercegnére nézett, mielőtt válaszolt volna

– Alaran egyik könyvében találtam róluk feljegyzések – felelte nyugodtan. – A családjuk

címere egy vivern, ami megegyezett a pecsétgyűrűvel Feralm ujján.

– Értem – jegyezte meg Omara. – Tetteddel nagy szolgálatot tettél Siligennek.

– Köszönöm, felség – hajtott fejet Garos.

Omara még kissé zavartan pillantott Orgondra.

– Készíts fel ezer lovagot, és haladéktalanul induljanak meg a Farkasfog erőd felé. Feralm

szavai alapján az áruló lovagok ott gyülekeznek. Egyikük sem élheti túl.

– Értettem, felség – hajtott fejet Orgond.

A parancsnok intett a dermedten álló lovagoknak, és mind kivonultak a csarnokból. Amint

a lovagok kivonultak Omara Garos felé fordult, arcán halvány mosoly jelent meg.

– Köszönök mindent – szólalt meg. – A módszered… egyedi volt, de az eredmény a

legfontosabb. Viszont Feralm bukása felvet még egy kérdést. Elvégezted a feladatodat

Selmena testőreként, mi a terved a továbbiakban?

Garost meglepte a herceg kérdése. Eddig nem is gondolt bele, mit fog tenni miután

legyőzte Feralmt. A feladata valóban befejeződött Selmena testőreként. Az átokvető még

életben volt, és valahol odakint tovább tevékenykedett, de annak semmi köze nem volt

Selmenához. Valószínűleg csak felhasználta Feralm bosszúvágyát a saját kísérletei miatt.

Ha őt akarja üldözni, akkor a legegyszerűbb, ha elhagyja Siligent, és a császárnak tett

jelentést követően a hírszerzők jelentéseire alapozva folytatja tovább a kutatását.

Mielőtt azonban bármit mondhatott volna Liliána lépett elő.

– Felség, ugyan Feralm halott, de az átokvető még mindig életben van – szólalt meg. –

Nem tudhatjuk, hogy mi volt a valódi célja. Talán ő maga is Siligen pusztulását akarja, emiatt

nem kockáztathatjuk meg, hogy elhagyjuk a várost.

Omara bólintott.

– Ahogy akarjátok. Én magam is jobban örülnék neki, ha maradnál, és továbbra is

védelmeznéd a lányomat.

Garos fejet hajtott. Hálás volt, hogy Liliána felszólalt. Ő maga is a városban akart maradni.

Nem a nyomozása miatt, hanem Siella miatt, akivel alig néhány hete találkozott újra. Az

együtt töltött idejük többsége pedig a nyomozásról szólt. Annyi kérdése, és megbeszélni

valója volt a húgával, hogy a hirtelen elválás gondolata is elképzelhetetlen volt.

Néhány perccel később a hercegi család elhagyta a csarnokot, és megérkeztek az őrök, akik

eltakarították az árulók tetemeit. Egyikükre sem várt tisztes temetés. A herceg parancsba adta,

hogy mindüket vessék egy verembe, öntsék le őket olajjal és égessék el őket.

– Alig hiszem el, hogy működött – sóhajtott fel Liliána. – Amikor elmondtad, mit is

tervezel azt hittem, megbolondultál. Amikor leszúrt annak ellenére megrémültem, hogy

tudtam, mindez a terved része.

Garos rámosolygott a lányra. A szállása felé tartottak éppen, és látta a lány arcán mennyire

megviselte az illúzió. Mindvégig tudta, hogy semmi sem valóságos, mégis ő maga is látta,

amint lefejezik. A látvány, ahogy a saját feje végiggurult a padlón olyasmi, amit sosem fog

elfelejteni. A bizarr kép látványa örökké vele marad.

Mielőtt beléptek volna a lakosztályába Garos megállt, és mosolyogva érintette meg Liliána

karját.

– Köszönöm – mondta.

– Miért köszönöd meg? – lepődött meg Liliána. – Csak most találkoztál a húgoddal.

Egyikőtök sem áll még készen arra, hogy elváljatok, mellesleg nem csak miattad tettem. Az

apám és a húgom is a városban vannak. Én sem állok készen, hogy elváljak tőlük.

– Ennek ellenére köszönöm – bólintott Garos. – De az átokvető utáni keresésről

semmiképp sem mondhatunk le. Eljön majd a nap, amikor el kell hagynunk Siligent.

– Tudom – felelte Liliána. – De addig is élvezzük ki minden percét az itt töltött időnek.

Garos felnevetett, és benyitott a lakosztály ajtaján. Amint az ajtó kitárult hatalmas

mennyiségű mágikus erő szabadult fel. Priya azonnal megjelent Garos előtt megvédve őt és

Liliánát a kitörő mágikus hullámtól.

A szakasz többi tagja is most érkezett meg, és mind fegyvert rántottak látva Garos sápadt

arcát.

– Mi volt ez? – kérdezte Priyától, majd belépett az ajtón.

Társai sietve követték. Amint beléptek a nyomás megszűnt, és a vakító fény is elmúlt.

Csak a raktárban talált kő lebegett előtte vörös fénnyel ragyogva. Garos a kőhöz lépett, és

hitetlenkedve meredt a padlóba égett szöveget látva.

A Farkasfog erődben várlak. Érdekes lesz végre személyesen is találkozni veled és a

tündéreddel.