a haboru katonai 06 - tabornokok

8/20/2019 A Haboru Katonai 06 - Tabornokok

http://slidepdf.com/reader/full/a-haboru-katonai-06-tabornokok 1/277



W. •. ’. Griffin



Tábornokok

A háború katonái

GoldBook

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

W. E. B. GRIFFIN: BROTHERHOOD OF WAR

Book VI: The Generals

Penguin Putnam Inc., New York

Eredeti cím: The Generals

Copyright © 1986 by W. E. B. Griffin

Copyright © 2003 by Gold Book Kft.

All rights reservedFordította: Bally István

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs

rendszerben tárolni, vagy a kiadóval történt előzetes megállapodás

nélkül bármely formában, bármely módon sugározni

ISBN 963 9437 48 4

Magyarországon kiadja a Gold Book Kft. Felelős kiadó a kft. ügyvezetőjeA nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat

több mint négy évszázados hagyományait őrző

ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató



Charley bácsinak és Bikának.

Nyugodjanak békében!

1979. október

És Donnak. Gondoltad volna, hogy négy csillagod lesz?

Valamint .J. S. B.-nek SP-4

„A” tüzérüteg 2./59. ADA 1. páncéloshadosztály,

aki most lépett be a csapatba



ELSŐ RÉSZ

PRIORITÁS

1962. OKTÓBER 15., 02.15 ZULU[1]

VIETNAMI KATONAI KISEGÍTŐ PARANCSNOKSÁG FŐHADISZÁLLÁSKAPJÁK: EGYESÍTETT VEZÉRKARI FŐNÖKSÉG, WASHINGTON D. C.

INFO: A CSENDES-ÓCEÁNI ERŐK FŐPARANCSNOKA, HONOLULU, HAWAII

AZ USA SAIGONI NAGYKÖVETSÉGE

TÁRGY: NAPI JELENTÉS AZ USA HADSEREGÉNEK ÉLŐERŐVESZTESÉGETOKOZÓ INCIDENSEKRŐL A ‘62. OKT. 14., 00.01-24.00 ZULU KÖZÖTTIIDŐSZAKBAN

1. AZ USA HADSEREGÉNEK KÉT (2) SORÁLLOMÁNYÚJA AZ USAHADSEREGÉNEK EGYIK HÁROMNEGYED TONNÁS TEHERAUTÓJA ÉS EGYHELYI SZEMÉLYGÉPKOCSI ÜTKÖZÉSÉT KÖVETŐEN KÓRHÁZBANELHELYEZVE, SAIGON, 13.50 ZULU.

2. AZ USA LÉGIEREJÉNEK KÉT (2) SORÁLLOMÁNYÚJA SÚLYOS GYOMOR– ÉS BÉLBÁNTALOMMAL KÓRHÁZBAN ELHELYEZVE, SAIGON, 14.10 ZULU.FELTÉTELEZETT OK: HELYILEG KÉSZÍTETT KEVERT ALKOHOLTARTALMÚITALOK FOGYASZTÁSA.

3. AZ USA HADSEREGÉNEK EGY (1) SZÁZADOSI, EGY (1) HADNAGYIRANGBAN SZOLGÁLÓ TISZTJE ÉS HÁROM (3) SORÁLLOMÁNYÚJA ELESETT;AZ USA HADSEREGÉNEK EGY (1) SORÁLLOMÁNYÚJA AKCIÓ KÖZBENELTŰNT; AZ USA HADSEREGÉNEK KÉT (2) SORÁLLOMÁNYÚJA 14.30-16.15ZULU KÖZÖTTI IDŐSZAKBAN A KÜLÖNLEGES HADERŐ NUI BA DENMELLETTI TÁBORÁT ÉRT SIKERTELEN VIETKONG LEROHANÁSI KÍSÉRLETSORÁN ELSZENVEDETT SEBESÜLÉSEKKEL KÓRHÁZBAN ELHELYEZVE.

4. AZ USA LÉGIEREJÉNEK EGY (1) ŐRNAGYA DA NANG MELLETT EGY T-28-ASSAL VÉGREHAJTOTT KÉNYSZERLESZÁLLÁS SORÁN ELSZENVEDETTSÉRÜLÉSEKKEL KÓRHÁZBAN ELHELYEZVE, 16.25 ZULU.

5. AZ USA HADSEREGÉNEK EGY (1) ŐRNAGYA, AZ USAHADITENGERÉSZETÉNEK EGY (1) HADNAGYA (EGÉSZSÉGÜGYI SZOLGÁLAT),AZ USA TENGERÉSZGYALOGSÁGÁNAK EGY (1) HADNAGYA, AZ USAHADSEREGÉNEK KÉT (2) HADNAGYA A 3. SZ. NŐTLEN TISZTI SZÁLLÁSONBEKÖVETKEZETT PETRÓLEUMTÜZELÉSŰ TŰZHELY ROBBANÁSÁNAK KÖVETKEZTÉBEN ELSZENVEDETT KISEBB ÉGÉSI SÉRÜLÉSEKKELKÓRHÁZBAN ELHELYEZVE, SAIGON, 20.30 ZULU.

6. AZ USA HADSEREGÉNEK EGY (1) SORÁLLOMÁNYÚJA AZ USAHADSEREGE V. OSZTÁLYÚ RAKTÁRÁNAK ŐRZÉSE KÖZBEN SIKERESRABLÁS SORÁN, TOMPA TÁRGGYAL A FEJRE MÉRT ÜTÉS KÖVETKEZTÉBEN



ELSZENVEDETT SÉRÜLÉSSEL KÓRHÁZBAN ELHELYEZVE, DA NANG, 22.05ZULU.

7. ÖSSZEGZÉS:

KIA[2]

ś™‘[3]

EVAKUÁLANDÓ KÓRHÁZBAN

ELHELYEZENDŐ

2 TISZT 0 TISZT 3 TISZT 4 TISZT

0 ALTISZT 0 ALTISZT 0 ALTISZT 0 ALTISZT

3 SORÁLL. 1 SORÁLL. 1 SORÁLL. 6 SORÁLL.

HARKINS TÁBORNOK PARANCSÁRA

JAMES C. WILINNS

DANDÁRTÁBORNOK, USA TENGERÉSZGYALOGSÁG

Első

(Egy)

Nui Ba Den

Dél-vietnami Köztársaság 1962. október 15.

Az USA Hadseregének élőerő-veszteséget okozó, az 1962. október 14., 00.01-24.00ZULU közötti időszakban történt incidensekről szóló napi jelentés 3. pontjában említettesemény színhelye hivatalos nevén a 7. sz. tábor volt.

Mindazonáltal az amerikai támaszponton szolgálók a 7. sz. tábort Dien Bien Phu II.-ként emlegették, melyet egy nagy gonddal festett tábla volt hivatott hirdetni. Még kevésbéhivatalosan pedig egyszerűen csak Fú Kettőnek hívták.

Az amerikai támaszpont kilenc katonából állt: egy századosból, egy hadnagyból, kétfőtörzsőrmesterből, három törzsőrmesterből és két őrmesterből. Azután ott volt még az

ARVN[4]

160 katonája, tisztek és sorállományúak, egy ARVN-százados parancsnokságaalatt. Az ARVN-csapatokban szolgálók közül sokakat elkísértek a családtagok is – 236-an

voltak –, képviselve az összes korosztályt, a karon ülő csecsemőktől kezdve(némelyiküket Dugan törzsőrmester segítette a világra) a nagyszülőkig. Jóllehet ezutóbbiak kinéztek vagy kilencvennek, legtöbbjük valójában csupán negyvenes évei végét,ötvenes évei elejét taposta.

Az amerikai támaszpontot hivatalosan a különleges haderő 1. harccsoport 16. „A”csapatának nevezték. A csapat két tagja fekete volt: A. L. Wills hadnagy, a végrehajtó

tiszt, és Dugan törzsőr mester, az orvos. Az Öreg[5]

, a huszonhat éves William Frenchszázados és a többiek mind fehérek és angolszász protestánsok voltak, kivéve Petrofski

főtörzsőrmestert, a hadműveleti tiszthelyettest. Petrofski tizenévesként került az EgyesültÁllamokba Oroszországból.

Havonta egyszer, a hadsereg szolgálati szabályzatának megfelelően, Wills hadnagy (akiegyéb feladatai mellett a kisebbségügyi tiszt is volt) beszélt Dugan törzsőrmesterrel, hogy



megtudja, részesült-e bármiféle méltánytalan elbánásban faji hovatartozása és/vagy bőrszíne miatt. Ezt követően a parancsnok ellenjegyezte Wills jelentését, majd útnak indította felfelé a hivatalos úton.

Amikor a nagy támadás érkezett, Wills hadnagy a parancsnoki állásban tartózkodott.Egy Royal típusú hordozható írógép fölé görnyedt, s nagy figyelemmel gépelt egy leveleta felsőbb parancsnokság részére, melyben azt bizonygatta, hogy az orosz ortodox hit

gyakorlóit nyilvánvalóan az USA hadserege egyik kisebbségi csoportjának kell tekinteni,és éppen ezért, a hadsereg szabályzatának vonatkozó részével összhangban, az USAhadseregének kötelessége biztosítani Petrofski törzsőrmester számára, hogy az oroszortodox egyház egyik felszentelt papja révén lelki vezetésben részesüljön. A kérdésessorállományún, folytatta Wills hadnagy (Geoffrey Craig törzsőrmester javaslatára), a lelkivezetés hiányának következtében, szemmel láthatóan jelentkeztek a morális leépülés jelei.Hitének tanításai szerint, Petrofski törzsőrmester a rendelkezésére álló protestáns és rómaikatolikus káplánoktól nem kaphatta meg a szükséges vezetést.

Wills hadnagy rendkívül eszes fickónak tartotta Craig törzsőrmestert. Noha Craig volt alegfiatalabb a csapatban, mégis mindenki egyhangúlag őt választotta a Casebytörzsőrmester szolgálati idejének lejártával megüresedett másod-hadműveletitiszthelyettesi posztra. És Wills Petrofski törzsőrmester lelki jóléte iránti aggodalma – ez arohadtul zseniális ötlet – szintén Craig agyából pattant ki.

Wills egy percig sem kételkedett afelől, hogy amint a levél eljut a megfelelő helyre,megteszik a szükséges lépéseket. Amint arra Craig is rámutatott, két lehetőség közülválaszthattak. Vagy kerítenek egy orosz ortodox papot, aki hajlandó kijönni a bozótosba,ahol jó esélye van arra, hogy szétlőjék a seggét, vagy elküldik Petrofski törzsőrmestert egy

időre a saigoni orosz ortodox templomba.Még ha történetesen tényleg meg is kell jelennie az orosz ortodox templomban, akkor is

lesz úgy huszonnégy-negyvennyolc órája Saigonban. Saigonban az orosz gyártmányúMoisin-Nagant karabélyok kínai másolatáért a katonák száz dollárt vagy egy láda whiskytkaptak. Egy Kalasnyikov rohamkarabélyért (melyre a gyatra kínálat miatt nagy keresletelentkezett) kétszázötvenet is megkaptak, esetleg háromszázat is, ha kifogástalan

állapotban volt. A Vietkong-zászlók legalább egy üveg whiskyt hoztak a konyhára.Petrofski nagydarab marha lévén vagy fél tucat, Vietkong-zászlóba csavart gépkarabélyt ismagával tudott vinni pár katonai vászonzsákban.

A fegyverraktárban közel harminc Moisin-Nagant és tizennyolc Kalasnyikovot tartottak.Vietkong-zászlóból nem volt túl sok, de az ARVN-katonák rokonai egy éjszaka alatttöbbtucatnyit tudtak készíteni. A legrosszabb esetben is arra számíthattak, hogy Petrofskispirituális zarándoklatából néhány láda skót whis-kyvel meg bourbonnel, és esetleg pár lepedővel tér haza. Egy kis szerencsével – ha mondjuk, megveszteget egy katonai repülőst – akár még ettől is nagyobb szerencsével járhat: egy új sztereórádió jól jönne (az övék kezdett bedögleni) és esetleg egy hűtőgép is. A mostani hűtőjük kicsi volt és régi, s aleamortizálódás jelei mutatkoztak rajta.

Néhány hónappal azután, hogy Craig törzsőrmester csatlakozott a csapathoz, Willshadnagynak végre alkalma nyílt megkérdezni tőle, hogy igazak-e azok a híresztelések,melyek szerint rokoni kapcsolatok fűzik Craig W. Lowell alezredeshez.



– Az unokatestvérem másodfokon – felelte Craig. – Vagy a másod-unokatestvérem,vagy hogy mondják. Ő és az apám unokatestvérek.

Wills hadnagy ezt lenyűgözőnek találta. Craig W. Lowell alezredes nem akármilyenhírre tett szert a zöldsapkások között. Például Lowell és Paul T. Hanrahan dandártábornok nagy haverságban voltak, ami valami John Wayne-mutatványra vezethető vissza, amibenLowell és a tábornok együtt vett részt, amikor Lowell még fiatal hadnagyként szolgált

Görögországban. Aztán meg, amikor Lowell meglátogatta a tábornokot a braggiKülönleges Hadviselési Kiképzőközpontban, rendszerint a saját, negyedmillió dollárt érőrepülőgépén érkezett. Azt tartották róla – s ezt a repülőgép is bizonyítani látszott –, hogyLowellnek több pénze volt, mint az Istennek.

– És maga is gazdag? – kérdezte Wills.

– Pont annyira, mint ő – válaszolta Craig törzsőrmester tárgyilagosan –, de mi,gazdagok nem használjuk a „gazdag” szót. Mi úgy mondjuk, „jómódú”.

– Akkor meg mi a francot csinál a hadseregben?

– Nahát, hadnagy, én meg azt hittem, tudja – felelte Craig törzsőrmester savanyúképpel. – A barátaim meg a szomszédaim engem választottak, hogy őrizzem a világbékétmeg a demokráciát.

– Szóval akkor önként lépett be a különleges haderőbe?

– Nem igazán – mondta Craig.

– Ez meg mit jelentsen?

– Azt, hogy éppen Fort Jacksonban ültem a hadbírósági döntésre várva, ami öttől tizenötévig terjedő, letöltendő szabadságvesztést jelentett volna Leawenworthben, amikor azezredes kuzinom felajánlotta ezt az alternatívát.

– És mi a francot csinált?

– Alapkiképzés közben leütöttem a szakaszparancsnokhelyettesemet – felelte Craig. – A vád „szolgálatban lévő altiszt ellen elkövetett testi sértés” volt. Eltörtem a rohadék állkapcsát.

– Ostobaság volt – vágta rá Wills hadnagy, gondolkodás nélkül.

– Ez a gondolat már az én agyamon is átfutott párszor – ismerte be Craig törzsőrmester. – Egyrészről öttől tizenöt év Leawenworthben elég hosszú idő. Másrészről viszont,legalábbis a legutóbbi hírek szerint, Kansasben nem lőnek az emberre.

Később Wills hadnagy azon morfondírozott, vajon okosan tette-e, hogy megkérdezteCraiget. Annak, amit az Államokban tett, semmi köze nem volt ahhoz, ami Fú Kettőbenzajlott, de most egy kicsit kellemetlenül érintette, hogy a csapat egyik tagja ilyen közel állaz aranygallérosokhoz. Talán jobb lett volna nem is tudni az egészről.

A kézi forgattyús sziréna tompán morgó hangja egy-két másodperccel azelőtt szólalt

meg, hogy az első gránát becsapódott: Bassza meg! – mondta Wills hadnagy. Még pár perc, és elkészült volna a levéllel.

– A francba! – mondta Craig törzsőrmester, amint felkapta M-14-esét és kilépett a



parancsnoki állásból.

Dien Bien Phu II-t ritkán érte támadás nappal. Túl sokba került a Vietkongnak. Nappal

sokkal könnyebb volt bemérni Charley[6]

gránátvető állásait, mint éjszaka. Ráadásul FúKettő ARVN-katonái elég jól bántak a gránátvetőkkel. Charley a harmadik gránát kilövéseután azonnal számíthatott a válaszra. Éppen ezért Charley biztonságosabbnak találta, ha

éjszaka jön ki a bozótosból, odasóz párat a gránátvetőkkel, aztán meg elhúz a francba,mielőtt őt is szétlövik.

Charley arra is rájött, hogy Fú Kettőt már éjszaka is elég nehéz volt támadni – az aknák miatt, melyek drótból, konzervdobozokból és Claymore gyalogsági aknákból készültek –,nem beszélve a nappali próbálkozásokról, melyekért még nagyobb árat kellett fizetniük,mivel olyankor 150 ember tüzelt rájuk mindennel, ami a kezük ügyébe került, kezdve azöreg .30-as kaliberű ś1-es karabélyoktól a háromlábú állványokra helyezett 7,62 mm-esM-60-as gépfegyverekig.

• megfontolásokat a 9. század parancsnoka, aki a Fú Kettő elleni végső támadást volthivatott vezetni, tisztelettel és bizonyos mértékig részletekbe menően közölte is aVietnami Népi Felszabadító Hadsereg 39. gyalogezredének parancsnokával, illetve annak politikai tanácsadójával.

A politikai tanácsadó elmagyarázta neki, hogy a saigoni bábkormány ellen vívottszabadságharcot nem lehet sikerre vinni, amíg az emberek rá nem ébrednek a győzelemelkerülhetetlenségére. Noha Van Hung Au százados nem igazán értette, hogy ez mit jelent,az fel sem merült benne, hogy megkérdőjelezze egy alezredes véleményét, aki egészenHanoiból utazott hozzájuk, hogy tapasztalataival útmutatást nyújtson a 39. ezrednek.

A politikai tanácsadó szerint a Nui Ba Den-i bázis megsemmisítésének számos praktikus oka is volt. Ezek között néhány katonai szempont is szerepelt. Az amerikaiirányítás alatt álló marionett-katonák miatt az elfogadhatatlan szint alá csökkent a völgybeszállítható fegyverek és egyéb ellátmányok mennyisége.

Továbbá beleavatkoztak a közvetlen közelükben folyó műveletekbe is. Példáulnehézkessé vált a népi demokratikus kormány számára a szabadságharc finanszírozásáhozszükséges adók begyűjtése. Több mint egy tucat esetben az adószedőket elárulták, ígyamikor megérkeztek a falvakba, hogy sertéseket, csirkéket, rizst és zöldségeket gyűjtsenek

be, és hogy „önkéntes” teherhordókat toborozzanak, akik leviszik az ellátmányt a völgybe,zöldsapkásokkal és marionett-katonákkal találták szembe magukat.

Emiatt egyre jobban csökkent a népi demokratikus kormány iránt táplált tisztelet.Várható volt „a. helyzet rosszabbodása, hacsak nem tesznek ellene valamit. Ahírszerzésnek tudtára jutott, hogy a Nui Ba Den-i bázis sikerén felbuzdulva, az amerikaizöldsapkások több ponton akartak bázisokat felállítani, ahonnan azután elvághatnák a délfelé tartó ellátmányok útját, s még jobban aláaknázhatnák a népi demokratikus kormány presztízsét.

A legfelső vezetés végül úgy döntött, a Nui Ba Den-i bázist meg kell semmisíteni.Ezt követően a 39. ezred parancsnoka ismertette a taktikai helyzetet.

Először, amint arra Mao elnök oly gyakran rámutatott, a legbölcsebb egy hadsereget



akkor és ott megtámadni, ahol az nem számít a támadásra. Másodszor, a hegycsúcson lévőamerikaiak és marionett-katonáik azt gondolták, hogy egy ezrednél kisebb alakulatsemmiképpen nem veheti be a bázist. Semmi okuk nem volt feltételezni, hogy aközelükben bárhol egy ezred állomásozna.

Éppen ezért úgy döntöttek, hogy a Nui Ba Den-i bázist egy ezred fogja megtámadni,mégpedig nappal.

Miután a hírszerzés jelentése szerint a zöldsapkások nagyjából kilencvenpercenkéntegyszer létesítettek rádiókapcsolatot a parancsnoksággal, a terv az amerikai híradósrádióadásának befejezését követő azonnali támadást írta elő. A gránátvetőkkel tűz aláveszik az amerikai híradós bunkert, és addig lövik, amíg a bunker és/vagy az antennák meg nem semmisülnek. Amint ez megtörténik, legalább kilencven percen keresztül azamerikaiak felettesei azt hiszik majd, hogy minden a legnagyobb rendben van Nui BaDenben.

A támadás következő, tizenöt perces fázisában nehéz gránátvető- és rakétatűz alá veszik

a tábort. Mivel a marionett-katonák hozzászoktak, hogy a tüzet anélkül viszonozzák, hogykülönösebb gondot fordítanának a lőszerutánpótlásra, jószerével fegyelmezetlenülellövöldözik majd az összes muníciójukat, abban bízva, hogy ez a támadás sem tart majdtovább, mint a többi. Így Nui Ba Den védői hiábavaló ellenállásuk során elhasználják azösszes lőszerüket egy olyan erővel szemben, amely – az aknavetőket és rakétákat kezelőkatonák kivételével, akik néhány pillanatra kiteszik magukat az ellenséges tűznek – biztonságban várakozik majd a föld alatt.

A támadás harmadik fázisában következik a roham első hulláma. A rohamkivitelezésére kilenc gyalogszázad állt a rendelkezésükre, mely magában foglalta VanHung Au százados 9. századát is. Egyszerre három század támad. Noha reménykedtek abban, hogy már az első hullámnak sikerül áttörni az első és második védelmi gyűrűt, nemtartották valószínűnek.

Azt azonban már valószínűnek tartották, hogy Nui Ba Den védői, akik ekkor mégmindig nem lesznek tisztában az őket támadó erő nagyságával, elhasználják tartalék muníciójukat is.

Öt perccel a roham első hullámának megkezdése után további öt percre gránát– ésrakétazárótűz alá veszik az ellenséges állásokat. Ezt követően azonnal megindul amásodik rohamhullám.

Végezetül egy utolsó rakéta– és gránátzárótűz következik, melyet a harmadik rohamhullám követ. A harmadik rohamhullámot Van Hung Au százados fogja vezetni.Politikai szempontból fontosnak tartották, hogy túlélje az ütközetet, hogy a helybeliek,akik ismerték, azonosítani tudják a személyét a győzelemmel.

Foglyokat nem fognak ejteni, kivéve, ha találnak amerikai túlélőket. Amennyibenlesznek túlélők, ezeket elsődleges prioritással orvosi ellátásban kell részesíteni. Miután azösszes amerikait lefotózták, a sebesülteket el kell szállítani. (Az Egyesült Államokban és

számos más országban az ilyen jellegű fényképek rendszerint mérsékelték a háború iránttáplált lelkesedést.) Másodlagos prioritást kap a kézi lőfegyverek és a megmaradt lőszerek összegyűjtése. Harmadlagos prioritást kap a Népi Felszabadító Hadsereg halottainak eltávolítása. Politikai megfontolásból szükségesnek ítélték, hogy a Népi Felszabadító



Hadsereg halott katonáiból a lehető legkevesebb maradjon a harctéren. Negyedleges prioritást kap a sebesültek kimenekítése.

A fegyvereket, lőszert és egyéb zsákmányolt felszereléseket a kizárólag erre a célraépítendő alagutakba rejtik el, csakúgy, mint a támadáshoz szükséges nehézfegyvereket(gránát– és rakétavetőket, valamint a lőszereket). Miután a területet megtisztították, afelszereléseket elszállítják.

A holttesteket alagutakban ássák el, melyek végeit lezárják.

Amennyire lehetséges, a sebesülteket igyekeznek kimenekíteni. Sajnálatos módonazonban kénytelenek lesznek likvidálni azokat a sebesülteket, akiket nem lehetkimenekíteni, illetve akik várhatóan amúgy is belehalnának sérüléseikbe. Holttesteiketalagutakban helyezik el.

Ezt követően a támadó alakulat szétszóródik.

A harctér evakuálásakor prioritást élveznek a fényképészek és (amennyiben lesznek

ilyenek) az amerikai hadifoglyok.Van Hung Au századost értesítik, amint a feladatát elvégezte, melyet követően

alakulatával szétszóródik, és várja a további utasításokat.

(Kettő)

Fú Kettő állandó érvényű harcászati szabályzata előírta az „A” csapat katonái számára,hogy egy esetleges támadás esetén a tiszteknek és a sorállományúaknak müyen posztotkell ellátniuk. A parancsnoknak, a hadműveleti és a híradós tiszthelyettesnek a parancsnoki állásban kellett elhelyezkednie. A végrehajtó és a másod-hadműveleti

tiszthelyettesnek Bunker Hillben kellett tartózkodnia. Az orvosnak a gyengélkedőre, egyhomokzsák bunkerbe kellett mennie, melyre kiraktak egy vöröskeresztet és egy nagygonddal pingált feliratot: „Szülész-nőgyógyász szakrendelés”. Az „A” csapat többikatonájának feladata annyi volt, hogy gondoskodjon róla, az ARVN-katonák azt teszik,amit kell.

Dien Bien Phu II. nevében arra a Dien Bien Phu melletti, nagy erőkkel védett,megerősített francia állásra utalt, amelyet Ho Si Minh erői néhány évvel azelőtt rohantak le, hogy az amerikaiak belesodródtak a vietnami konfliktusba. A név burkoltan arra is

célzott, hogy Dien Bien Phu II-t, akárcsak Dien Bien Phut, körülzárta, és bármelyik pillanatban leradírozhatta az ellenség. Persze az analógia nem volt tökéletes, mert DienBien Phu egy völgyben helyezkedett el, míg Fú Kettő egy hegytetőn. Ennek ellenére FúKettő is ott ült a semmi közepén, ellenséges vietnamiak gyűrűjében. Az „A” csapatminden egyes tagja jól tudta, ha Charley kész megfizetni az árát, Fú Kettőt éppen úgy eltudja söpörni, mint elődjét.

Bunker Hillnek, a szójátéktól eltekintve, semmi köze nem volt a bostoni Bunker

Hillhez[7]

. Fú Kettő Bunker Hűlje egyszerűen egy bunkert jelentett, melyet egy domb

tetejére építettek.A hegytető három, egyenként vagy három méter magas, csúcsos gránittömbből állt,

melyet mindössze néhány méter távolság választott el egymástól. Bunker Hill ezeket atömböket használta alapként. A közöttük futó ösvényeket faágakkal fedték le, amelyekre



homokzsákokat raktak erősítés gyanánt. Ezt az építményt egy egy méter magashomokzsákfal vette körül. A homokzsákfalon belül négy M-60-as gépfegyverállástalakítottak ki, amelyet szintén faágakkal és homokzsákokkal fedtek le. A gépfegyverek hatásterülete lefedte az egész tábor területét s a táborhoz felvezető ösvények nagy részétis. Aztán volt még ott pár, homokzsákkal védett lőállás is a lövészek számára. Bunker Hillnehézfegyverzetét a négy gránátvető jelentette. Ebből három 60 mm-es M-19-es volt,

mellyel akár másfél kilométerre is el lehetett lőni. Az egyetlen 81 mm-es M-29-esük,Bunker Hill nehéztüzérsége, majdnem három kilométerre ellőtt. A 60-asok közül kettőtúgy helyeztek el, hogy lőni lehessen velük a Fú Kettőhöz vezető ösvényeket ott is, ahol agépfegyverek tűzvonalát takarták a tereptárgyak. A harmadik 60-ast és a 8l-est úgyállították be, hogy tűz alá tudják venni a Fú Kettőhöz felvezető legsimább ösvényt.

A gránittömbök közötti átjárókat teletömték munícióval, csakúgy, mint a középenkialakított „szobát”. Bunker Hill jelentette Fú Kettő első és egyben utolsó védelmivonalát. A védőknek Bunker Hillből kell leadni az első lövést, s ha Fú Kettőt lerohanják,ez az utolsó hely, ahová az ellenség elér.

Éppen ezért rendelkezett úgy a harcászati szabályzat, hogy a végrehajtó és a másod-hadműveleti tiszthelyettes Bunker Hillben foglalja el a helyét. A végrehajtó tiszthelyettestelefonon és adóvevőn is tudott kommunikálni a többi védelmi állással, mely az Öregetvédte a parancsnoki állásban. A másod-hadműveleti tiszthelyettes irányította az ARVN-lövészeket, a géppuskásokat és a gránátvetőket, míg a hadműveleti tiszthelyettes a FúKettő védelmi gyűrűjét jelentő katonákat odalenn.

Mivel abban a pillanatban úgy tűnt, hogy rájuk szakadt az ég, Craig törzsőrmester kénytelen volt megálljt parancsolni természetes ösztönének, mely arra késztette, hogy

fedezéket keressen az egyik rókalyukban (a szentségit, ahogy ezek lőnek, egy-két percnéltovább úgy sem fog tartani). Ehelyett Bunker Hill irányába rohant, mint az őrült, majdnégykézláb felküszködte magát a domb oldalán. Az éjjel-nappal ügyeletet teljesítő ARVN-szakasz már működésbe is hozott két 60 mm-est, s amint átugrott a homokzsák falon,meghallotta a 81 mm-es jóval mélyebb dörgését.

A megerőltetéstől zihálva, Craig törzsőrmester bevetődött az egyik fedett lőállásba,majd a zsebébe nyúlt a füldugóiért. Amikor Charley először sütötte el ezt a hülye viccét,egy M-60-as gépfegyver mellett találta magát, és vagy tíz napig csengett utána a füle.Akkor Petrofski törzsőrmester megsajnálta, és nekiadta a tartalék füldugóit. Később

mutatott neki egy cikket a The American Rifleman [8]

- ban, amelyből ő is tudott rendelni párat.

Amikor végre a fülébe rakta a dugót (a gumiból és alumíniumból készült szerkentyűt,amely a normális hallást nem korlátozta, de ha élesebb hanghullámok érték a fület, egygolyósdugattyú lezárt), lenézett a táborra.

– Basszák meg! – mondta.

Wills hadnagy – aki a törzsőrmester után alig hatvan másodperccel hagyta el a parancsnoki állást, amikor a sziréna megszólalt – minden kétséget kizáróan halott volt.Egy egyre növekvő vértócsában feküdt hét méterre a parancsnoki állástól. Charley egyik gránátvetője jószerével telibe találta.



A parancsnoki állásból nem sok minden maradt. Csak a Jóisten tudja, hány találat érte,de elég sok ahhoz, hogy szerteszét repítsen egy halom homokzsákot, a maradék javát pedig darabokra szaggassa. A tető és az egyik fal eltűnt. Amint az állást nézte, két újabbgránát csapódott be olyan gyors egymásutánban, hogy szinte egyszerre robbantak fel. Úgytűnt, mintha minden gránátot a parancsnoki állásnak szántak volna.

Mi a francot csinálnak ezek?

Nagyon egyszerű volt a kérdésre a válasz. Charley elhatározta, hogy szétlövi a parancsnoki állást. Charley szétlőtte a parancsnoki állást, ami azt jelentette, hogy az Öregés Petrofski törzsőrmester is meghalt.

Ez számos egyéb dolgot is jelentett, többet, mint amibe nyugodtan bele lehetettgondolni.

Először is Fú Kettő harcászati szabályzata értelmében, Fú Kettő parancsnoki állásaBunker Hill lett. De mivel a végrehajtó tiszthelyettes, akinek át kellett volna vennie a parancsnokságot abban az esetben, ha az Öreget szétlövik, szintén halott volt, így a parancsnoki poszt Petrofski törzsőrmesterre szállt.

Soha senki nem hitte, hogy valaha szükség lehet még lejjebb menni a parancsnokságotellátó rangfokozatát tekintve, de Fú Kettő harcászati szabályzata ennek ellenére lementegészen a kilencedik szintig, amely a helyettes fegyvermestert jelentette. Craigtörzsőrmester a szájához emelte adó-vevőjét.

– Fú Hármas, itt Fú Négyes – mondta, majd hallgatott egy ideig, és megismételte. Nemött válasz.

Fú Kettő hívójeleit a parancsnoki szinteknek megfelelően alakították ki. Fú Egyes voltaz Öreg, Fú Kettes a végrehajtó tiszthelyettes, Fú Hármas a hadműveleti tiszthelyettes,végül pedig Fú Négyes a másod-hadműveleti tiszthelyettes.

Ő lett a parancsnok.

– Fú Ötös, itt Négyes – szólt bele az adó-vevőjébe. Az Ötös a híradós tiszthelyettes volt.

– Vétel.

– Jól van?

– Az antennáknak annyi. Az áramfejlesztő is elszállt, úgyhogy még nem döntöttem el. – Mikor jelentkeztek be utoljára?

– Úgy hatvan másodperccel azelőtt, hogy ez a szar elkezdődött.

Az isten verje meg! Antennák nélkül nem lehet segítséget hívni. Amíg afőparancsnokság nem jelentkezik be – és arra még várni kell vagy másfél órát –, senkinek nem lesz fogalma arról, hogy Fú Kettőt megtámadták.

– Mennyi időre van szüksége, hogy sugározni tudjon?

– Felejtse el – mondta Fú Ötös. – Hol van Wills? – Meghalt.

– Bassza meg!



– Hatos, itt Négyes. Nem jött válasz.

– Hetes? Akárki?

– Itt Kilences – jelentkezett be a helyettes fegyvermester.

– Jól van?

– Ja, megvagyok. Meghalt Wills meg az Öreg is?

– Nem válaszolnak.

– Itt Hetes. Szétnéztem. Nem lehet látni semmit. Úgy tűnik, a parancsnokságot vették tűz alá.

– Mi van Nyolcassal? Nyolcas? Ott vagy?

– Az M-60-as állásában van. Tönkremehetett a rádiója. Látok ott pár embert.

– Szóljon, ha lát még valamit – mondta Craig. Nekidőlt a homokzsákoknak.

Aztán hirtelen újabb nyomasztó gondolata támadt: amint Charley meggyőződött róla,hogy a parancsnoki és a kommunikációs állás megsemmisült, Bunker Hill következik. Ésha Bunker Hillt is leradírozza, akkor kész.

Bunker Hill gránátvetői szinte folyamatosan dörögtek. Az ARVN-eket jól kiképezték.Percenként tíz vagy akár több gránátot is ki tudtak lőni egyetlen gránátvetőből, és hagyorsabban ki tudták volna venni a lőszert a faládákból, még ennél is sebesebben tüzeltek volna.

Amint azt egyszer Wills hadnagy is ünnepélyesen kijelentette, annyi 60 és 80 mm-es

lőszert raktároztak el Bunker Hill átjáróiban, amivel egy egész háborút meg lehetett volnavívni.

Craig felpattant, és a rangidős ARVN-tiszthez rohant. Először angolul próbálkozott, deaz nem jött be, így aztán addig hadonászott, amíg az ARVN-hadnagy meg nem értette. Azarcáról sütött, hogy azt gondolja, Craig vagy elmebeteg, vagy gyáva.

Ugyan miért vinnék ki a gránátvetőket Bunker Hill biztonságot adó, faágakból éshomokzsákokból összeeszkábált fedele alól, amikor ilyen átkozottul jól csinálják azt,amire kiképezték őket: Bunker Hill gránátvetőivel viszonozzák az ellenséges tüzet?

Craig felemelte a mutatóujját, és a parancsnoki állásra mutatott, melyet szinte teljeseneltakart a füst– és porfelhő, s amely még most is öt-tíz másodpercenként beszedett egy-egy találatot. Azután felemelte még egy ujját, és Bunker Hillre mutatott.

Elsőként a parancsnokságot lőtték szét, azután ők következnek.

Az ARVN-hadnagy vette a lapot. Elindult a homokzsák fal mentén, és utasította agránátvetők kezelőit, hogy fogják a gránátvetőket, a gépfegyvereket és magukat is, éshúzódjanak be Bunker Hill biztonságot nyújtó átjáróiba. Craig törzsőrmester az ellenkezőirányba indult el, és amikor lehetett, gesztikulálva adta a katonák tudtára, mit akar, az

utolsó gránátvető kezelőszemélyzete esetében viszont M-14-ese csövével kommunikált.Egy dermesztő pillanatig nagyon valószínűnek tartotta, hogy az őrmester, akire akezelőszemélyzetet bízták, s aki gyűlölettel nézett rá, „tüzet szüntess” parancsára azzalválaszol, hogy ráirányítja a gépkarabélyát. Az egész családja odalenn lapult az egyik



homokzsák bunkerben, és ő kötelességének érezte megvédeni őket.

De engedelmeskedett, és beküldte embereit a gránátvetővel együtt, azután két katonájátelküldte a háromlábú állványra helyezett M-60-asért és a mellette lévő fél tucatlőszeresládáért.

Az első gránát akkor csapódott be Bunker Hillbe, amikor ez a két katona bepréseltemagát Craig mellé az átjáróba. A második egy ezredmásodperccel később jött. Craigetannyira megszédítette a robbanások ereje, hogy egy pülanatra elhomályosult a látása, afüle pedig a füldugók ellenére is csengeni kezdett. Valami az ajkába hasított, s aztgondolta, egy kőszilánk vágódhatott az arcához.

Még beljebb tántorgott az átjáróban, s közben integetett az ARVN-katonák felé, hogytorlaszolják el a bejáratot valamivel. Azután a Bunker Hill közepén lévő „szoba” feléindult.

Mostanra nagyon felerősödött a gránátvetők tüze, szüntelenül záporoztak a lövedékek.Úgy tűnt, a lökéshullámok ereje még a tömör gránittömböket is megmozdította. A tetőhomokzsákjait tartó faágak közül szinte folyamatosan leereszkedő porfátyol miatt azamúgy sem túl jó látási viszonyok mostanra pocsékká váltak.

A Bunker Hill közepét alkotó szobában rendszerint állandóan világító, két darab kétszázattos villanykörte természetesen nem működött. Akkor aludtak ki, amikor Charley

kilőtte az áramfejlesztőt. Azért volt egy sistergő Coleman lámpájuk, mely nagy fénnyelégett az asztalon, s a padlón guggoló két ARVN-katona azon igyekezett, hogy egy másik lámpát is életre keltsen.

Craig állára valami meleg, nedves csorgott. Odanyúlt, hogy letörölje, amitől ujjaivörösek és ragacsosak lettek. Az ujjaira meredt, azután az ingére. Az ujjai véresek voltak,az ingjén pedig könnycsepp alakú vérfolt csillogott a Coleman lámpa fényében.

Miközben meglepetten és megdöbbenten ugyan, de tovább folytatta a vizsgálódást(szédelgett, és azon tűnődött, hogy vajon hányni fog, vagy pedig összeszarja magát), azARVN-hadnagy hozzálépett, s egyáltalán nem finoman, a tábori székhez húzta, mely azasztal mellett állt, melyen a Coleman világított, majd beletaszította.

Figyelmesen megvizsgálta a sérülést, miközben olyan közel hajolt Craig arcához, hogyaz érezte a leheletén a fokhagymát meg azt a franc tudja, mit, amit aznap evett, majd éles,

éneklő hangján utasításokat adott. Egy elsősegélyláda jelent meg az asztalon (a Fú Kettő-szabvány szerinti, nem a hivatalos hadseregi darab: egy acélból készült 7,62 mm-eslőszeresláda, tele olyan cuccal, amit az Öreg szerint egy elsősegélyládának tartalmazniakellett), majd az ARVN-hadnagy hátranyomta Craig fejét, de annyira, hogy be kellettcsuknia a szemét, ha nem akarta, hogy belemenjen a mennyezetet borító faágak közül beszivárgó homok.

– OK, parancsnok – mondta végül az ARVN-tiszt, mire Craig felült, és kinyitotta aszemét.

Az ARVN-tiszt a hüvelyk– és mutatóujjából C-t formált, így mutatva meg a sebnagyságát, azután a saját arcára bökött, jelezve, hogy hol sérült meg. Tíz centi hosszúvágás húzódott az arcán, mely az ajka közepétől indult. Craig ujjaival óvatosanmegtapogatta az arcát. Szája nagy részét két, egymásra helyezett bandázs takarta el,



melyet a fején többször körültekert ragtapasz rögzített. Éles fájdalmat érzett, valahányszor megpróbálta megmozdítani a fejét. Ráadásul ott volt még az a tompa, fogfájás-szerűfájdalom is, mely a szájától egészen a homlokáig sugárzott.

Kőszilánk, a seggem!

Azon morfondírozott, hogy sebhelyes lesz-e az arca.

Köszönömöt bólintott az ARVN-tiszt felé, aztán „franciául” próbálkozott: – Beaucoup a lőszert – mondta. – Tout les lőszert.

Az ARVN-tiszt szemöldöke kérdőn felszaladt, mire Craig elismételte, amit mondott, ámezúttal élénken gesztikulálva. Azt akarta, hogy vegyék ki a gránátokat az átjárótelbarikádozó, bontatlan ládákból, hogy jobban kéznél legyenek, amikor megszűnik azárótűz, és ők kimennek, hogy viszonozzák.

Már nem voltak kétségei afelől, hogy mire készül Charley. Charley be akarta venni FúKettőt. Nemcsak oda akart nekik sózni egy párat, hogy felbosszantsa őket.

Újból végiggyalogolt az egyik átjárón, egészen addig ment, amíg úgy nem gondolta,hogy az adó-vevője már működni fog.

– Itt Négyes. Van valaki odakint?

– Hol a francban voltál?

– Azt hiszem, amint abbahagyják a tüzelést, megindulnak felfelé a dombon – mondtaCraig.

– És erre mind magadtól jöttél rá? – jegyezte meg Kilences.

– Addig is kurvára vigyázz, nehogy megszerezzék az M-60-asokat – mondta Craig. – Szükség lesz rájuk.

– Még megvannak a gránátvetők? – kérdezte Hetes.

– Meg egy halom lőszer – felelte Craig.

– Lehet, hogy mégsem vagy olyan hülye, mint amilyennek látszol, Négyes.

– Fiúk, mindenki jelentkezzen be!

Hetes és Kilences bejelentkeztek. Több válasz nem érkezett. Craig elindult vissza,Bunker Hill belsejébe.

(Három)

Az USA Hadseregének 0V-1A repülőgépe, farokazonosító: 92 524

Tényleges irány: 040°

Magasság: 3200 m

Műszer szerinti légsebesség: 500 km/h

(Montagnards-fennsík, Dél-vietnami Köztársaság)

1962. október 14., 15.25 Zulu



A Grumman 0V-1A Mohawk egy kétszemélyes repülőgép. A pilóta és a hajózószemélyzet másik tagja (leggyakrabban, de nem mindig, egy másik pilóta) egymás mellettfoglalnak helyet. A repülőgép törzse a gumószerű orrtól, amelyben a pilótafülke található,folyamatosan vékonyodik a farok hármas függőleges vezérsíkjáig. A nagy plexiüvegablakok remek kilátást tesznek lehetővé. A Mohawk gumószerű elülső részére gyakranmondják, hogy úgy néz ki, mint a férfiak ékessége, csak szemekkel.

A repülőgépek erőforrása két légcsavaros gázturbina-hajtómű, melyet a szárnyak felső borítására szereltek. A szárny alulsó részén megerősített szerkezeti elemek találhatók,melyekre pótüzemanyagtartályokat, fegyvergondolákat és hasonlókat lehet erősíteni. Néhány modell törzse alá hosszú, szektorosan letapogató fedélzeti rádiólokátor-antennákattelepítettek. A repülőgép-törzsre a szárnyak hátsó végétől a farokig ajtókat helyeztek. Azajtók mögött polcok találhatók, melyekre kommunikációs berendezéseket és különbözőérzékelőket rögzítettek. Ezeket fekete doboznak nevezik, és a Mohawkot úgy tervezték,hogy rengeteg fekete doboz elférjen rajta.

A katonai légi felderítés belépett az elektronika korába. A Mohawk fekete dobozaiinfravörös és egyéb érzékelőkkel képesek voltak megtalálni egy tankot, teherautót,motorbiciklit, tábortüzet vagy húsz katonát. Azután néhány méteres pontossággal bemérték a pozíciójukat, megkülönböztették a teherautót a tanktól vagy amotorkerékpártól, s közben elküldték az információt a földi berendezésnek, amely azonnalkinyomtatta a felderítés alatt álló terület térképét, melyen csinos kis jelzésekkel tüntették fel a teherautók, tankok, katonák, tábortüzek és hasonlók pontos pozícióját.

Az 524-es farokazonosítóval ellátott géppel két pilóta repült. Martin-Baker katapultüléseken ültek, a nemzetközi egyezmény szerinti narancssárga repülősruha volt

rajtuk és lehajtható, aranybevonatú maszkkal ellátott sisak, mely teljesen elrejtette azarcukat.

Az 524-es pilótáját ránézésre csak pár dolog különböztette meg a másodpilótától,mégpedig az, hogy láthatóan jóval magasabb volt a másodpilótánál, és narancssárgakezeslábasán őrnagyi rangjelzés és mesterpilóta-jelvény, míg a másodpilótán törzszászlósirangjelzés és a pilóta-alapképzés elvégzését igazoló jelvény díszelgett.

Az 524-est robotpilóta vezette. A pilóta és a másodpilóta ölbe tett kézzel és műszerfalratett lábakkal üldögélt (az oldalkormánypedáloktól tisztes távolságra).

– Egy percre nézz már rá! – szólt a pilóta a mikrofonjába. Azután végigkutattanarancssárga kezeslábasa cipzáros zsebeit, amíg meg nem találta, amit keresett: egyösszehajtott papírdarabot, amelyre azt írták: „Kilimandzsáró 115,56”.

Ezután elfordult az ülésén, maszkját visszatolta a sisakba, majd jobbra hajolt, az ülések között, a magassági kormány mellett található kommunikációs panel felé. Most láthatóvávált az arca. Jó vágású arc volt és nagyon fekete. Gyakran jutott eszébe, hogy ő lehetett agenetikai eredménye annak a nemi aktusnak, amelyre valamikor a tizenkilencedik századvégén kerülhetett sor valamelyik közép-afrikai törzs csinos hajadona és egy arab

rabszolga-kereskedő között, aki eljátszadozott az árujával, miközben az Újvilág feléhajóztak.

IV. Philip Sheridan Parkernek hívták. Az apja III. Philip Sheridan Parker, az USAnyugalmazott ezredese volt, aki a második világháborúban egy páncéltörőezredet vezetett



Afrikán és Európán keresztül. Néhai nagyapja, ifj. Philip S. Parker, az USA nyugalmazottezredese, az első világháborúban a francia hadsereg egyik gyalogezredének parancsnokságát látta el (a partra szálló amerikai haderővel szemben). Néhai ükapja,Philip Sheridan Parker főtörzsőrmester, Teddy Roosevelt ezredes oldalán harcolt a kubaiKettle-nél és a San Juan-i hegyekben. Moses Parker főtörzsőrmester apja az EgyesültÁllamok 10. (színes bőrű) lovashadosztályánál szolgált Philip Sheridan ezredes (később

vezérőrnagy) parancsnoksága alatt, aki után elsőszülött fiát elnevezte. A lovasságkeresztbe tett kardjait viselő Parkerek (Parker őrnagy esetében a kardok egy tank felettvoltak elhelyezve, mivel ő a reguláris hadseregbe páncélos hadnagyként került) azEgyesült Államok Hadseregének ötvenhárom hadjáratában és/vagy hivatalosan is elismertütközetében vettek részt. Parker őrnagy a koreai háború három hadjáratában vett részt,elenleg pedig az ötvennegyedik Parker-hadjáratot folytatta.

115,56-ra állította az AN/ARC-44-es rádiót, kezét a Mohawk botkormányára tette, majdmegnyomta a rádióadás-funkció gombot.

– Kilimandzsáró, Kilimandzsáró, itt Hadsereg ötös kettes négyes.A másodpilóta, akinek arcát még mindig eltakarta a maszk, kíváncsian nézett rá.

– Ki az a Kilimandzsáró? – kérdezte.

Mivel Kilimandzsáró nem válaszolt, Parker őrnagy még kétszer megismételte a hívást.Ezúttal sem járt sikerrel, így a másik, az előbbi rádió mögött található AN/ARC-44-eskezelőgombjaihoz nyúlt.

– Egy barátom unokaöccse kígyót zabál odalent – mondta. -Megkért, hogy köszönjek behozzá.

Még háromszor megismételte a hívást. Kilimandzsáró nem válaszolt.

Elmélyülten karba tette kezét, majd néhány pillanat múlva megszólalt.

– Jól gondolom, hogy nem rádió nélkül jöttünk fel?

A másodpilóta sisakjába tolta maszkját, majd tanulmányozni kezdte az ölében lévőcsatos mappába helyezett térképet. Azután beállította a frekvenciát az első ARC-44-esen,és botkormányán megnyomta a rádióadás-funkció gombot.

– Grizzly, Grizzly, itt Hadsereg ötös kettes négyes, hall engem?

– Hadsereg ötös kettes négyes, itt Grizzly. Tökéletes a vétel. Vége.

– Itt Hadsereg ötös kettes négyes. Köszönöm, Grizzly, nálunk is tiszta a vétel. Vége.

– Add ide azt a térképet – mondta Parker őrnagy. A másodpilóta átadta neki.

Parker őrnagy figyelmesen tanulmányozta a térképet. Valójában repülési navigációstérkép volt, nem közönséges térkép, azonban a Nui Ba Den-i Kilimandzsárót mégisfeltüntették rajta rádiónavigációs kiegészítő információforrás gyanánt.

– Megvan, Charley – mondta Parker őrnagy, majd felnyúlt, és kikapcsolta a robotpilótát. – Jelentsem a manővert? – kérdezte a másodpilóta.

– Előbb nézzünk szét – felelte Parker őrnagy. – Csak pár perc az egész.



Három perccel később ismét a rádióhoz nyúlt.

– Grizzly, Grizzly, itt Hadsereg ötös kettes négyes.

– Hallgatom, ötös kettes négyes.

– Ötös kettes négyes pozíciója Mike hetes Charley, Baker hármas Baker. Szárazföldicsapatok súlyos csapást mérnek Kilimandzsáróra, és nem válaszol a rádióhívásra.

Ismétlem, szárazföldi csapatok súlyos csapást mérnek Kilimandzsáróra, és ismétlem, nemválaszol a hívásomra.

– Ötös kettes négyes, tartsa a pozícióját, és álljon készenlétben.

Parker őrnagy jó öt percen át körözött Fú Kettő felett ezerkétszáz méter magasságban,amelyről feltételezték, hogy kívül esik Charley kézi lőfegyvereinek és gépágyúinak hatótávolságán.

– Mike hetes Charley, Baker hármas Baker közelében tartózkodó katonai repülő, ittHaditengerészet kettő kettő hetes.

– Itt Hadsereg ötös kettes négyes, hallgatom.

– Kettő zéró ezren vagyok, ötpercnyire nyugatra a pozíciójától. Egy négy F-4-esből állórepülőrajt vezetek. Mijük van a számunkra?

– Egy zöldsapkástábor a hegytetőn, amit, úgy tűnik, egy ezred vett tűz alá. Nem tudomőket elérni a rádión.

– Rendben. Hová akarja?

– Előbb repüljenek rá, a tábor elég kicsi.

– Rendben van. Látom magukat a monitoron. Magukhoz képest hol vannak?

– Nyolcszáz méterre, északra.

– Vettem. Megkezdem a süllyedést. Várják a. további utasításokat.

Az első F-4-es nem egészen három perccel később jelent meg, és olyan gyorsan haladt,hogy Parker nem is vette észre, csak amikor már majdnem a füstlepelbe burkolózó tábor fölé ért. Aztán meredek emelkedő fordulóba dőlt a gép.

– Tapadjatok rám, napalmmal megyünk rájuk – adta ki az utasítást a haditengerészetrepülőrajának parancsnoka.

Hamarosan Parker egy V alakzatban repülő rajt látott meg maga alatt a völgy feléhaladni. Túlmentek a táboron, s egy pillanattal később a Dien Bien Phu II-höz vezetőösvényekről hatalmas, narancsszínű lángnyelvek csaptak fel, majd mindent elborított asűrű füstfelhő.

Csak a negyedik napalmtámadás után kommunikáltak újra.

– Hadsereg ötös kettes négyes, kifogytunk a munícióból, de már úton van a segítség.

Ezen a frekvencián fognak kapcsolatba lépni magukkal. – Köszönöm – mondta Parker őrnagy udvariasan.

Három perccel később a másodpilóta megérintette a vállát, hogy mutasson neki valamit.



Észak felől egy hat Douglas Al-es Skyraidersből, elképesztő mennyiségű hadianyagszállítására alkalmas, nagyméretű, egymotoros, légcsavaros repülőgépből álló rajközeledett.

Parker azon tűnődött, hogy a páciens nem fog-e belehalni a gyógykezelésbe.

– Mike hetes Charley, Baker hármas Bakerhez közelítő légi jármű, itt Hadsereg ötöskettes négyes.

– Látom, Hadsereg ötös kettes négyes. Hallgatom.

– Charley nem, ismétlem, nem rohanta le a célterületet -mondta Parker. – A tábort netámadják!

– Vettem, ötös kettes négyes. Hol van Charley?

– A hegytetőn kívül mindenütt.

– Vettem. A hegytetőn kívül mindenütt.

– Pozitív.Parker őrnagy ezután köröket leírva Dien Bien Phu II. déli részéhez repült, s közben

magában azokat az aranygalléros seggfejeket átkozta, akik kizárólag különleges esetekbenengedélyezték a Mohawkok felfegyverzését. Mohawkjának rakéta– és fegyvergondoláitleszerelték. Mivel a mai küldetése közepes magasságban végrehajtandó elektronikusfelderítés volt, egy fegyvertelen és hasznavehetetlen gépet vezetett. A nagyfejűaranygallérosok azon szőröztek, hogy melyik fegyvernem mire lőhessen és mikor.

Vagy harminc perce repülhetett, amikor megjelent egy helikopterraj, mely

nyilvánvalóan Kilimandzsáró felé tartott. Amikor közelebb értek, meglepetten vettetudomásul, hogy Bell HU-lB-k, az új Hueyk voltak. Ez azt jelentette, hogy a maganemében páratlan taktikai szállító helikopterszázad megkezdte működését. Valószínűlegez az első bevetésük – gondolta.

Ezután, mivel többet már nem tehetett Kilimandzsáróért, Da Nang felé fordította gépét,hogy üzemanyagot vegyen fel.

(Négy)

Dien Bien Phu 11.

1962. október 14., 16 óra 20, Zulu

A felmentő raj kilenc HU-1 B-ből állt, és Parker őrnagy jól gondolta, ez volt az első bevetésük. A Huey volt az első olyan helikopter, melyet kifejezetten katonai célokra

terveztek és építettek. Az elnevezés a „Helicopter, Utility, Model 1, Version ’” [9]

rövidítéséből származott. Gázturbinás hajtóművel építették, mely komoly előrelépéstelentett – különösen a motor élettartamát illetően – a hadsereg korábbi szállító

helikoptereihez, a Sikorsky H-19-eshez és H-34-eshez, illetve a Piasecki H-21-es Repülő

Banánhoz képest, melyek egytől egyig mind benzinüzemű dugattyús motorral készültek.A Hueyk tripla V alakzatban repültek; három gép alkotott egy V-t. A három V száz

méter távolságban követte egymást, kétszáz méternyire egymás felett. Noha csak egyetlen,„H”-val megjelölt helikopter-leszállóhelyét – kör alakú, a helikopter légcsavarlapátjának



forgásterületénél csupán pár méterrel nagyobb területet -alakítottak ki, Fú Kettő belsőszögesdrótján belül akár három Huey is le tudott szállni. Az első V gépei egyszerrelandoltak.

Az első daráló a különleges haderő 1. harccsoportjának parancsnokával, egy magas,egyenes tartású, jóképű ezredessel a fedélzetén ért földet. A „főrendezők” küldték.Bármelyik, háborús filmet forgató producer elutasította volna, mondván, túl fiatal, túl

óképű és túlságosan érthetően beszél ahhoz, hogy zöldsapkás ezredes legyen.A helikopterből kiugró ezredes egyik kezében egy 12 kaliberes, 1897-es, első

világháborús Winchester előágytáras puskát, a másikban pedig egy bőr aktatáskát tartott,fittyet hányva arra, hogy a két tárgy mennyire nem illik egymáshoz. Ezek a felszerelések azonban egyáltalán nem voltak olyan szokatlanok, mint amilyennek első ránézésre tűntek.Rengeteg papírmunka várt rá, és egyszerűen praktikusnak tűnt aktatáskával jönni, amelybe beletehette a papírokat, s amely jó szolgálatot tett hordozható íróasztal gyanánt is. Azemlített fegyvernél pedig az első világháború óta nem találtak fel jobb 00-ás sörétes bock

puskát[10], mely a közelharcban alkalmasabb lett volna az emberölésre.Az első daráló két orvost és négy felcsert is kitett. Az orvosok gallérja csücskén ott

díszelgett az Egészségügyi Ellátó Szolgálatot jelképező „kígyós bot”, a kaduceus, azonbana polgári szolgálatosok vöröskeresztes karszalagját nem viselték. Miután felajánlották nekik, hogy vagy hordják a karszalagot, és a Vietkong jóakaratára bízzák magukat, amelyvagy betartja a genfi egyezményt, vagy nem, vagy pedig nem hordják a karszalagot,viszont fegyvert vesznek magukhoz, az utóbbi mellett döntöttek. Egyikük a hadseregrendszeresített .45 kaliberes pisztolyát, másikuk egy Ruger Super Blackhawk .44-es

automata Magnum revolvert viselt.A felcserek azonnal nekiláttak megkeresni a sebesülteket. A másik két Hueyból

zöldsapkások szálltak ki, melyek közül néhányan elindultak a mészárszékre emlékeztetőterepen, a többiek pedig az ellátmányt – élelmiszert, lőszert, hordágyakat és egyösszecsukható rádióantennát – rakodták ki a helikopterekből. Ahogy végeztek akirakodással, két barettes hozzákezdett az antenna felállításához, a többiek pedig felvették a hordágyakat, és elindultak megkeresni a felcsereket.

C. David Mennen ezredes néhány gyors, hozzáértő pillantást vetett a harctérre, majdmagában megállapította, hogy Fú Kettőt ripityára lőtték. Nem sok minden maradt azegykori parancsnoki állásból, s Craig törzsőrmester, akinek száját egy véres kötés fedte,szinte őrjöngve ásott a romjai között. Legalább aznap este nem kell majd egy olyan leveletírnia, mely úgy kezdődik: „Kedves Craig! Gondoltam, szeretnéd megtudni, hogy mi jutotttudomásomra unokaöcséd halálának körülményeit illetően” – gondolta.

Idegeneknek is nehéz volt megírni ezeket a leveleket, a barátoknak és katonatársaknak,akiket aligha hatottak meg az olyan frázisok, mint a „katonatársait mindig lelkesítve” vagya „hadsereg legnagyszerűbb tradícióit követve”, pedig milliószor nehezebb.

A kölykön látszott, hogy idegileg kivan, és a sebesülése elég csúnyának tűnt, de életbenvolt. S ha egy kicsit elvesztette az önuralmát, akkor mi van?

Mennen ezredes keresztülgyalogolt a törmelékkel és holttestekkel borított csatatéren, próbálta megkeresni azt, bárki legyen is, aki átvette a parancsnokságot. Látott holttesteket



a félig leomlott bunkerek alatt, és olyanokat is, akiket takaróval fedtek le, de amerikaikatonákat nem talált. Visszament a Hueyhoz, amellyel érkezett. Rögtönzöttelsősegélynyújtó hellyé alakították át a gépet, s az egyik orvos két felcser segédletéveléppen sürgősségi ellátásban részesítette a legsúlyosabb sérülteket, ami nagyrészt azARVN-katonák rokonait jelentette.

– Hány sebesültünk van? – kérdezte.

– Kettő – válaszolta az orvos felnézve, miközben éppen egy fiúcska szilánkosra törtlábát igyekezett rendbe hozni. – Az egyiket egy kis kaliberű fegyverrel lőtték meg amellkasán. Csak azért van életben, mert létfontosságú szervet nem ért a golyó. A másikoncsak néhány hússebet találtunk, de szerintem lehetnek belső sérülései is. Mind a kettőtkivisszük.

– Ez minden?

– Négyről tudjuk, hogy meghalt, és majdnem biztos, hogy a parancsnok sem maradtéletben.

Mennen ezredes gyors fejszámolást végzett. Négy KIA, meg még egy valószínűsíthetőKIA, az öt, négyet evakuáltak, az hét. Craig törzsőrmester a nyolcadik.

– Egy még hiányzik – mondta.

– A véres szájú kölyök azt mondta, hogy Charley elkapta a hadműveleti tiszthelyettest.

– Bassza meg! – mondta Mennen ezredes. Nem sok dolog létezett, amely rosszabb lettvolna a halálnál vagy a sebesülésnél, mindenesetre Charley foglyaként végezni e dolgok közé tartozott. Amikor nem a ketrecekbe zárt katonák kínzásával szórakoztatták egymást,

akkor végigmasíroztatták őket a falvakon, és a vietnami parasztoknak mutogatták őket. – Hogy van?

Legbelül szégyenkezett, mert azon kapta magát, sokkal fontosabbnak tartja a tényt,hogy Craig törzsőrmester a rendelkezésére áll, mint azt, hogyan érzi magát.

– A híradós, aki a mellkaslövést kapta, azt mondta, igazi John Wayne ez a kölyök. Atöbbieket szinte rögtön az elején leszedték, úgyhogy ő lett a parancsnok. Egy kivételévelaz összes ARVN-tisztet is elintézték. A híradós szerint ő mentette meg mindenki seggét agránátvetőivel. Kétszer is a dróton belülre jöttek, azt mondta.

– Az állapotára voltam kíváncsi – mondta Mennen ezredes.

– Még nem néztem meg – mondta a doktor, és a helikopter ülésében kucorgó fiúcskáramutatott. – Nem kapott akkorát, mint ezek. Ő legalább tud járni.

Mennen ezredes bólintott, majd otthagyta a helikoptert, és felmászott Bunker Hillre. Na,ezt tényleg ripityára lőtték. Ripityá-ra. Mindenütt gránátrepeszek voltak. Ennyi repesztcsak iszonyatos tűzerő hagy maga után. A földet helyenként szó szerint beborították az M-60-asok 7,62 mm-es lövedékeinek hüvelyei. Néhány lefedetlen holttest feküdt itt, mert ide

még senki nem jött fel. A földön mindenütt töltényhüvelyek hevertek, méghozzá olyanmennyiségben, hogy Bunker Hill védői kénytelenek voltak a homokzsák falon átdobálni,mert már alig tudtak mozogni tőlük.

Belépett a fedett átjáróba. Mindenütt gránátot látott. Néhányat szépen egymásra tettek, a



többit viszont egyszerűen szétszórták a földön. Belépett Bunker Hill legbelsejébe. AColeman lámpa még mindig sistergett. Két holttest feküdt a földön arcukra terítettzubbonnyal.

Óvatosan lecsavarta a Coleman lámpát, és sötétben tette meg az utat ki a szabadba.Lenézett a harctérre, és rögtön kiszúrta a helyet, ahol Charley átjött a szögesdróton. Járnilehet a hullákon -gondolta. Eltakarítani is pokoli munka lesz.

A jelzés nélküli leszállóhelyek nagy forgalmat bonyolítottak. ARVN– és amerikaikatonák érkeztek, s közben folyamatosan szállították el a sérülteket, majd a halottakat.Azokat a Vietkong-sebesülteket vitték el először, akiknek az állapotát az orvosok alegsúlyosabbnak ítélték. A halott ARVN– és amerikai katonákat gumírozott hullazsákokbahelyezik, és később szállítják el. A Viet-kong halottait leviszik a hegyről, és tömegsírbatemetik. Mennen ezredes ráébredt, hogy kénytelen lesz odarepíteni egy temető egységet;nem várhatta el az újonnan érkezett katonáktól, hogy egyedül temessék el ezt a rengetegholttestet.

Az égett emberi hús szaga émelyítő és átható, de ha valami megmenthette Fú Kettőt azeleséstől, akkor az a napalm volt. A bátorság és a hidegvér szép dolog, de a tízszeres túlerőellen nem sokat ér. Akármilyen jó lehetett volna a kölyök a gránátvetőivel, akárhány ezer lövést is leadhatott volna, Charley elfoglalja a tábort, ha nem jön a légierő a rakétáivalmeg a napalmjával.

Mennen ezredes megpillantotta Craig törzsőrmestert. Az egykori parancsnoki állásmellett állt, és elborzadva nézte, amint a zöldsapkások kiszabadítják a parancsnok összezúzott testét.

Mennen lekászálódott Bunker Hillről, és hozzálépett. Craig ránézett, de nem tisztelgett. – Hogy van, fiam? – kérdezte Mennen. – Elképesztően jó munkát végzett.

– Charley magával vitte Petrofskit – mondta Craig. – Láttam, de nem tudtammegakadályozni. Azon gondolkodtam, hogy őt is le kéne lőni.

A zöldsapkások ismerték a félelmet. Mennen ezredes tapasztalatból tudta, hogy a barettesek jobban tudtak uralkodni a félelmeiken, mint az egyszerű földi halandók, deszinte mindegyikük rettegett a gondolattól, hogy Vietkong-fogolyként végzi. Gyakrankötöttek egyezséget egymás között, arra kérve társaikat, lőjék le őket, ha úgy állna a

helyzet, hogy Charley fogságába fognak esni. – Azért örülök, hogy nem lőtte le – mondta Mennen. – Petrofski találékony fickó.

Eltalálták?

– Naná, hogy eltalálták – mondta Craig.

– Miért nem megy oda a helikopterhez megnézetni az arcát? – kérdezte Mennen ezredeskedvesen.

– Amikor elkezdik evakuálni a sebesülteket, akkor engem is kivisznek, ezredes – felelte

Craig. – Azt meg kivárom. – Igazán hálás lennék, őrmester – mondta Mennen ezredes mosolyogva, enyhe gúnnyal

a hangjában –, ha volna olyan szíves, és megajándékozna egy csipetnyi engedelmességgel,



melyre oly nagyon vágyom.

– Igenis, uram – mondta Craig mosolyogva, jóllehet csak a szája sarka látszott ki avértől átitatott kötés alól.

Amikor Mennen véleménye szerint a doktor már elegendő ideje vizsgálódott ahhoz,hogy megfelelő szakvéleményt tudjon adni Craig főtörzsőrmester sérülésének súlyosságátilletően, Mennen ezredes a helikopterhez lépett. Craig törzsőrmestert a Huey keskenyhátsó ülésére fektetve találta. A törzsorvos mellette térdelt, s fölé hajolva az ajkát varrtaössze.

– Hogy van? – kérdezte Mennen ezredes.

– Szerintem még a helye sem fog látszani – válaszolta az orvos. – Épp csak annyira voltegyenetlen a vágás, hogy szépen össze lehessen ölteni. Azonnal el is készülök vele.

Mennen karba tett kézzel állt, és nézte, amint a felcser – az orvos ügyelő tekintetemellett – kötést helyez a varratra, majd ragtapasszal rögzíti. Azután finoman megveregette

Craig vállát, és az ifjú törzsőrmester felült. – Ha két centivel jobbra megy, tökéletes porosz párbajsebe lett volna – mondta Mennen

ezredes.

– Remélem, ez nem azt jelenti, hogy nem mehetek el innen? – kérdezte Craig. Az ajkaitelérzéstelenítették, amitől beszéde nehezen érthetővé vált. Mintha csak egy kretént hallgatnék – gondolta Mennen ezredes. De ez az ember nyilvánvalóan nem gyengeelméjű.

– Éppen erről akartam magával beszélni – mondta Mennen. Craig arcára először ameglepetés, majd a keserűen lemondó csalódottság ült ki. – Megbocsatanának, uraim?

Szeretnék pár szót váltani ezzel a fiatalemberrel.Miután az orvos és a felcser előrehajolt, majd kiugrott a gépből, Mennen fellépett a

helikopterre, és Craig mellé ült.

– Miért van olyan érzésem, hogy nem fog tetszeni, ami most jön? – kérdezte Craig.

– Most jön az ömlengő dicséret – mondta Mennen. – Jó munkát végzett, fiam.

Craig elmosolyodott.

– Szolgálati Érdemkeresztre fogom javasolni – mondta Mennen ezredes. – Persze nemigazán érdemli meg, és nem is fogja megkapni. De miután az írógépek nemes szívűlovagjai kijátszották magukat, biztos vagyok benne, hogy megkapja az Ezüstcsillagot,amit ki is érdemelt. Emellett abban is biztos vagyok, hogy vietnami szövetségeseinkrehasonlóképp nagy hatást tesz majd a maga kiváló szolgálata, és nyugodtan számíthat alegjobb kitüntetéseik közül egyre vagy kettőre. Aztán persze ott van még a Bíborszív. ABíborszív és húsz dollár már feljogosítja, hogy a Bíborszív Rend köztiszteletben állótagjává váljon, amitől tudom, hogy végtelen öröm szökik majd a szívébe.

– És most jöhet a fekete leves, ezredes.

– Magára nincsenek különösebb hatással az ezredesek, ugye, Craig? Gondolom, ez attólvan, hogy már van egy ezredes a családjában.

– Nem állt szándékomban tiszteletlenkedni, ezredes – mondta Craig. – Csak el akarok



húzni innen a fenébe.

– Nem is arra akartam célozni, hogy tiszteletlen – mondta Mennen. – Igazából jó jelnek vettem, és megerősített abban a hitemben, hogy képes a dolgokat átlátni. Amire

gondoltam, Craig, az egy aranysáv a gallérjára[11]

.

Craig ránézett. Mennen látta rajta, hogy valamelyest megdöbbent, de hirtelen el is

gondolkodott a dolgon. – Nem hinném, ezredes – mondta Craig, miközben nyálcsepp röppent ki érzéketlen

ajkai közül. – Köszönöm, de köszönöm, nem.

– Könyörgöm, legyen oly jó, és adja meg nekem a lehetőséget, hogy megosszam önnela dilemmámat – mondta Mennen szárazon. – Ha Fú Kettő elesik, az nem pusztán annyitelent, hogy odaveszett egy „A” csapat és egy ARVN-század – folytatta Mennen. – Ez a

maga számára talán csak egy elméleti kérdés, de nekem ezzel komolyan foglalkoznomkell. Azt a parancsot kaptam, hogy védjem meg ezt az elbűvölő kis geológiai

képződményt a sötétség és a gonosz erőitől, és nekem ez szándékomban is áll. Ha úgytetszik, mi vagyunk a hegyes zabszem Charley seggében. Majdnem biztosra veszem azt is,hogy amint rendezi a sorait, újból próbálkozik. Azt kétlem, hogy egy azonnali támadásontörné a fejét, de abban is kételkedtem, hogy egyáltalán megpróbálkozik a lerohanással, ígyaztán nem zárhatjuk ki a lehetőségét. Ez persze felveti a kérdést, hogy kikkel töltsem felFú Kettőt. Pillanatnyilag nincsen elég harci tapasztalattal rendelkező tisztem. Altisztekbőlvan elég. Itt egyetlenegy emberem van, aki rendelkezik harci tapasztalattal. Akárhogyvesszük, törzsőrmester, magával olyasvalami cseszett ki, amit szolgálatikényszerhelyzetnek neveznek, s ami miatt nem ülhet fel ezekre a szép új helikopterekre,

hogy kirepítsék innen. Egyszerűen nem engedhetem meg, hogy ne használjam fel azegyetlen embert, akinek van harci tapasztalata, s aki a rendelkezésemre áll. Ez pedigmaga. Craig végiggondolta a dolgot.

– Értem, uram – mondta, de a száján úgy jött ki, hogy „étem” és „uam”.

– Hogy érthetné, amikor még nem is fejeztem be? – kérdezte Mennen eltúlzottlemondással.

– Ezredes, pokolian megfájdult a fejem. Nincs valami, amit bevehetnék? – bökött rá azegyik vöröskeresztes ellátmánykonténerre.

– Gondolom, van – mondta Mennen ezredes –, de gyanítom, hogy ez is legalább olyanhatásos.

Egy ezüstflaskát húzott elő farzsebéből, és Craig kezébe nyomta.

– Courvoisier.

– Köszönöm – mondta Craig, és nagyot kortyolt az italból. Az első kortymegköhögtette, úgyhogy utána küldött még egyet.

– Szóval ott tartottam, hogy van egy kis gondom, amit a régi időkben „vezetési problémának” neveztünk, de ma már, amint tudja, más időket élünk. Ez már az újhadsereg, és most úgy mondjuk, humán erőforrás hiánya.

Craig kajánul felnevetett.



– Egyszerűen el lehet magyarázni, hogy mi a gondom. Ezek a tények. Maga az előbbemlített okokból kifolyólag itt fog maradni. Szándékomban áll megerősíteni a tábort,mégpedig tapasztalt altisztekkel. Ezek az emberek magánál mind idősebbek lesznek, ésmagasabb rangfokozattal fognak rendelkezni. Szükség van egy tisztre a parancsnoki poszton. Pillanatnyilag nincsen harci tapasztalattal rendelkező, alacsonyabb rangfokozatútisztem, akit ideküldhetnék. Az pedig nem volna bölcs dolog, ha tapasztalatlan tiszteket

hoznék ide, hogy egy tapasztalt altisztekből álló egységet vezessenek. Nagy valószínűségszerint lenéznék és kigúnyolnák őket. Nos, amikor idáig eljutottam az okfejtésben, akkor ötlött fel bennem, hogy milyen szép is lenne, ha Craig főtörzsőrmestert hadnagyi rangbantudhatnám. Az altisztek sokkal többre tartanák, mint egy olyan tisztet, akire még sohaéletében nem lőttek. S azt is gondoltam, Craig elég okos ahhoz, hogy megfogadja az öregőrmesterek tanácsait.

Craig mondani akart valamit, de Mennen felemelt keze megállásra késztette.

– A harcászati szabályzat értelmében – folytatta Mennen – ilyen körülmények között

ogomban áll kinevezni magát. Ez a szándékom. – Ha elfogadom a tiszti kinevezést, tovább kell maradnom a hadseregben – mondta

Craig.

– Tudomásom szerint az első kinevezés négy évre szól – mondta Mennen –, de aminttudja, a tisztek le is mondhatnak a rangjukról. A lemondási kérelmet az illetékes parancsnok hagyja jóvá. A maga esetében, mivel miután itt végzett, Braggba fogvisszatérni, ez a parancsnok Hanrahan tábornok lesz. Meggyőződésem, hogy Hanrahantábornok jóváhagyja a lemondását, miután én elmagyaráztam neki a körülményeket.

– Milyen körülményeket? – Hát, hogy maga nem is akarta a tiszti kinevezést, és csak azért fogadta el, mert én

közöltem magával, hogy iszonyúan nagy szükségem van egy hadnagyra.

– És elenged?

– Igen. Biztosan elengedi.

– Akkor csak annyi dolgom van, hogy hordom azt a sávot, amíg haza nem megyek azeredeti időpontban?

– Pontosan. – Miért is ne? – felelte Craig egy pillanattal később.

– A magát ért megtiszteltetésre adott érzelmi reakciója igencsak megdobogtatta egyöreg katona szívét – mondta Mennen. – Szinte hallom is a trombitákat, amint rohamrahívnak, a dobok pedig peregnek…

– Nincs kifogásom a hadsereg ellen – mondta Craig –, csak éppen ki akarok mászni belőle.

– Ha olyan gazdag lennék, mint maga, Craig, én is ugyanígy éreznék – felelte Mennen. – Csakhogy nekem éhes szájakat kell etetnem, és attól tartok, pocsék tőzsdeügynök lenne belőlem.

– Éppen azelőtt nősültem meg, hogy ide jöttem – mondta Craig.



Mennen ezredes a szemébe nézett, és bólintott.

– Mellőzzük a ceremóniákat, amennyire lehet. De az esküt azért talán mégsem kelleneátugrani. Emelje fel a jobb kezét, és mondja utánam…

Geoffrey Craig esküt tett, hogy megvédi az Egyesült Államok alkotmányát mindenellenséggel szemben, legyen az külső vagy belső, hogy hűségesen teljesíti újonnan szerzettrangjával járó minden kötelességét, hogy teljesíti az illetékes hatóságok által kinevezettfelettesei parancsait, s végezetül, hogy az esküt minden hátsó gondolat nélkül tette.

Az utóbbin egy ideig elgondolkodott, de nem szólt egy szót sem.

Mennen ezredes hozott magával egy pár aranysávot és a gyalogságot jelképező, két,keresztbe tett puskát. Az aranysávot Geoff zöld barettjének szalagjelvényére tűzte.

Azután kinyitotta aktatáskáját, s egy halom papírköteget vett ki belőle. Bezárta azaktatáskát, és Craig ölébe nyomta.

– Az első dolog, amit aláír, az a megbízólevél – mondta Mennen ezredes. – Aztán pedigön az igazolás az aktív szolgálati megbízás elfogadásáról.

Craig aláírta a nyomtatott űrlapokat.

A harmadik dokumentumot a különleges haderő 1. harccsoportjának levélpapírjáranyomtatták. A nyomtatott fejléc alá a 16. „A” csapat megnevezést és a dátumot gépelték.Lejjebb az állt: „Alulírott ezennel átveszi a parancsnokságot.”

– Írja oda, hogy Geoffrey Craig – mondta Mennen ezredes –, alá meg azt, hogyhadnagy, gyalogság, parancsnok.

A pofám leszakad – gondolta Craig hadnagy, miközben teljesítette a parancsot –, deegészen jól cseng így ez a név.

– És most, hadnagy, fogadja meg egy másik tiszt és úriember baráti tanácsát, és vegyenfel tiszta inget, aztán bemutatom magát az új csapatának.

Második

(Egy)

Sioux Falls-i városi repülőtér

Sioux Falls, Dél-Dakota

1962. október 19., 21 óra 15 perc

John H. Denn, egy magas, világos bőrű, harmincöt éves férfi, a Continental IllinoisBank vállalati kapcsolatokért felelős alelnöke, nem sokkal dél előtt érkezett meg SiouxFallsba a CONTBANK egyik ikermotoros Beech Queenaire típusú repülőgépén.

Immár öt éve vitte barátait és a Continental Illinois Bank ügyfeleit fácánvadászatra Dél-Dakotába. Rendes körülmények között a CONTBANK átvállalta a vendégek teljes

szállítását, ami azt jelentette, hogy Chicagóból vagy akárhonnan Sioux Fallsig vitték őket,aztán haza, amikor befejezték a vadászatot. A társaság azonban, amelyre várt, a sajátgépén érkezett, ami ugyan nem volt éppen ritka, de mindenképpen szokatlannak számított.Denn sejtette, hogy a társaság más téren is szokatlan, vagy egyenesen problémás lesz.



A vendégeket a farmra a tizenhatodik emeletről hívta meg valaki, aki nagyon közel állta Continental Illinois Bank vezetőségéhez. A meghívó nem ajánlásként érkezett anagyfiúktól, hogy azután összevessék a többi, a potenciális ügyfelekről szóló ajánlással, éseldöntsék, kik azok, akik értékesebbek lesznek a bank számára. Utasításként érkezett egyrövid memorandum formájában.

BELSŐ MEMORANDUM

Feladó: J. B. Summersfield

Kapja: J. H. Denn, vállalati kapcsolatok

Kérem, foglalja le a dél-dakotai farmot a New York-i Craig, Powell, Kenyon és Dawesöt-hat fős társasága számára, kizárólagos használatra, az október 19-26. közötti időszakra.Amint rendelkezésünkre áll, küldjük a vendéglistát.

A Craig, Powell, Kenyon és Dawes nemzetközi befektetési bankárcég, New York-iközponttal. A Continental Illinois régóta jó üzleti kapcsolatot tartott fenn velük. A

CONTBANK igyekezett törődni az üzletfeleivel, amibe beletartozott azok szórakoztatásais.

A felső szinteken bonyolított bankügyletekben rendkívül fontos szerepet kaptak aszemélyes kapcsolatok. Ez először nagyon meglepte John H. Dennt, amikor nekilátottmegmászni a CONTBANK ranglétráját. Naiv fiatalemberként, aki frissen végzett a

Northwesternen (egyetemi diploma), majd Pennsylvaniában (MBA[12]

a WhartoniKözgazdaság-tudományi Egyetemen), azt képzelte, hogy miután letudta a beavatásiszertartásnak számító, a bankpénztár lövészárkaiban letöltött időszakot, és továbblépett a

vezetői irodákba, a személyes kontaktus szerepe teljesen megszűnik. Az üzletkötés alapjátkizárólag a tények és az üzleti körülmények racionális elemzése képezik. A személyeskapcsolatok legfeljebb minimális hatással lesznek az üzletkötésre.

Hamar rájött, mekkorát tévedett. A bankárok semmiben sem különböztek azautóügynököktől, és nagyobb esély volt az üzletkötésre akkor, ha a felek tegeződtek, ésegymást barátként kezelték. Ami még fontosabb, hamar megtanulta, sok üzlet, amelyegyébként minden részletében megfelelt a mindkét fél számára nyereséges befektetésösszes kritériumának, meghiúsulhatott, és meg is hiúsult, pusztán azért, mert valaki nemkedvelte a másikat.

Denn meglepetése csak nőtt, amikor ráébredt, milyen könnyen tud bizalmas és szívélyeskapcsolatba kerülni az ügyfelekkel. A pozícióját tekintve a bank vállalati kapcsolataiértfelelt, de ez természetesen PR-munka volt. Számlavezetővé léptették elő, azután pedighelyettes alelnökké, s végül, sokkal hamarabb, mint azt remélni merte volna, alelnökké.Jól tudta, hogy gyors előléptetésének legalább annyi köze volt „vállalati kapcsolatok-készségeihez”, mint a bankszakmáról szerzett tudásához.

A CONTBANK-nál úgy ismerték, mint az embert, akire nehéz vagy szokatlanfeladatokat lehetett bízni, amikor várható volt, hogy a potenciális ügyfél nem lesz

problémamentes. Magában gúnyosan elmosolyodott, amikor arra gondolt, ő az, aki képeslehűteni a lázongó bennszülötteket. Az emberek a hasonszőrűt látták benne, aki megértettea problémájukat, s ezért aztán mindig adtak a véleményére.



Persze adódtak olyan szituációk is, mint ez a mostani, amikor egyszerűen a bank nevében járt el, s a feladata pusztán annyiban állt, hogy visszafizesse a banknak nyújtottszolgáltatásokat és törlessze a banknak tett szívességek egy részét, vagy hogy lekötelezettétegye az ügyfeleket, de legalábbis elérje, hogy jó szívvel gondoljanak a bankra.

A Whartoni Közgazdaság-tudományi Egyetemen soha nem említették az ügyfelekkelvaló fácánvadászat előnyeit, pedig nem ártott volna. A facánvadászat az igazi

bankszakmában legalább olyan jelentőséggel bírt, mint a vezetők antik bútoros irodái,vagy mint bármilyen más költség, melyet „vállalati kapcsolatok” címen el lehetettszámolni.

A fácánvadászat annyira fontossá vált a CONTBANK számára, hogy amikor üzletet

kötött az American Maize & Land Corporationnel[13]

(melynek során a CONTBANK 6,3millió dolláros kölcsönt nyújtott az AM&L részére a Herman Shoerr-ingatlanmegvásárlásához, tízéves futamidővel, 6,75%-os kamatra), a vezetés ragaszkodott hozzá,hogy a bank kapja meg a szóban forgó, 2600 hektárnyi terület kizárólagos vadászati jogait.

Jóval azelőtt, hogy Denn a CONTBANK alkalmazásába lépett, a „dél-dakotai farmot” aCONTBANK rendelkezésére bocsátották a vendégek szórakoztatására.

‘ legnagyobb és legszebb farmházakat megtartották vadászházak gyanánt, a többit azAM&L lebuldózerezte. Felvettek egy főfoglalkozású gondnokot, akinek az év nagyrészében mindössze annyi dolga volt, hogy rendben tartsa a farmházat (ő és a családja afélmérföldnyire lévő vidéki házban lakott), s hogy gondja legyen rá, bármire is készül azAM&L, az ne árthasson a fácánállománynak. A vadászszezonban viszont éjjel-nappal aCONTBANK vendégeinek rendelkezésére kellett állnia, biztosítva azok kényelmét.

Természetesen mindez meglehetősen drága mulatságnak bizonyult, de a költségeket ellehetett számolni, s ezt nemcsak az adóhivatal, de még a bank belső pénzügyi ellenőrei isrendben találták, pedig utóbbiak jóval kritikusabb szemmel tekintettek a vállalatreprezentációs költségeire.

John H. Dennt nem lepte meg, hogy a CONTBANK a déldakotai farmjára invitálta aCraig, Powell, Kenyon és Dawest, de a „Tájékoztatásul” fejléccel ellátott telex, amit aCONTBANK küldött neki, annál inkább.

CRAPOWBANK, NEW YORK CONTBANK, CHICAGO

KAPJA: J. B. SUMMERSFIELD, AZ IGAZGATÓTANÁCS ALELNÖKE AKÖVETKEZŐ VADÁSZOK ÉRKEZNEK A SIOUX FALLS-I REPTÉRRE EGY AEROCOMMANDER FEDÉLZETÉN OKTÓBER 19-ÉN, DÉLUTÁN.

P. T. HANRAHAN DANDÁRTÁBORNOK III. P. S. PARKER EZREDES C. W.LOWELL ALEZREDES R. G. MACMILLAN ALEZREDES IFJ. C. J. WOODFŐHADNAGY MR. S. T. WOJINSKI

MÉLTÁNYOLOM A VENDÉGLÁTÁST, ÉS AZT, HOGY MEGÉRTI AHELYZETET.

SZÍVÉLYES ÜDVÖZLETTEL: PORTER CRAIG

AZ IGAZGATÓTANÁCS ELNÖKE CRAIG POWELL KENYON ÉS DAWES



J. ’. Summersfield úgy döntött, nem informálja John H. Dennt arról, hogy kik ezek akatona-vadászok, s hogy miért fontos a Continental Illinois Bank számára, hogy jólérezzék magukat.

Bármi is volt a meghívás igazi oka, Denn elhatározta, mindent megtesz, hogy ezek azemberek fácánt lőhessenek, s hogy kellemesen töltsék el az idejüket.

Hacsak nem tör ki egy korai hóvihar, semmi sem gátolhatja meg abban, hogy akedvükben járjon. A házat feltöltötték élelemmel; vettek három láda tömény szeszt megegy láda bort -csupa olyan márkájú italt, amit nem lehetett Dél-Dakotában kapni –, shozattak különlegesen jó minőségű húst is Kansas Cityből. Jó pár évébe tellett, miresikerült a gondnok feleségének a fejébe verni, hogy bevásárlás közben a takarékosság nemszempont.

Amikor Denn kiautózott a farmra, miután megérkezett Chicagóból, a gondnok biztosította afelől, hogy elegendő műanyag bevonatú tárolóedény áll a rendelkezésére, sközölte, hogy a szállítók másnap korán reggelre ígérték neki a szárazjeget. Sosem lehetett

tudni. Néha a vadászok vagonszám lőtték a madarakat, máskor meg ügyet sem vetettek rájuk. De ha ezek az emberek vadászni jönnek, akkor megtisztított, szárazjégenfagyasztott és nejlonzacskókba rakott fácánokkal fognak hazatérni.

A farmon tartottak nyolc vadászpuskát is lőszerrel, arra az esetre, ha a vadászok fegyver nélkül érkeznének. Mindennel el voltak látva, csak nőkkel nem. A CONTBANK nemkívánt kerítő funkciókat ellátni, még akkor sem, ha ez azt jelentette, hogy nem kaphatjameg az Angol Nemzeti Bankot egy dollár tíz centért.

Miután mindent rendben talált a farmon, nem maradt más hátra, mint várni. Sioux Falls

második Nemzeti Bankjának elnöke, a CONTBANK kapcsolattartója, akivel egyébkéntföldet ért, felhívta a repülőtér igazgatóját, s váltott vele pár szót. Ennek eredményeként atornyot utasították, hogy hívják fel Mr. Dennt, amint tudomásukra jut, hogy egy AeroCommander, fedélzetén egy bizonyos Hanrahan tábornokkal, a repülőtér felé közeledik.

Miután már nyolc óra volt, és még mindig nem kapott hírt a repülőtérről, John H. Denn beszállt bérelt autójába, és a Sioux Falls-i repülőtérre hajtott, de előtte szólt a gondnoknak,hogy minden hívást továbbítson a repülőtér igazgatójának az irodájába.

‘ repülőtéren az igazgató közölte vele, hogy nincs híre az Aero Commanderről.

– De van itt még valaki, aki rájuk vár, Mr. Denn – mondta, s fejével a kis váróteremtávolabbi sarka felé bökött. – Úgy egy órája érkezett.

A magas, egyenes tartású, háta mögött összefont kézzel álló, tiszteletet parancsoló férfi prémgalléros ballonkabátot és széles karimájú Homburg kalapot viselt. Őszes bajuszátgondosan megnyíratta. És fekete volt.

– Biztos benne?

– Nála volt a repülőgép hívójele – erősítette meg az igazgató. John H. Denn hozzálépett.

– Elnézést, uram – mondta. – Tudomásom szerint ugyanarra a gépre várunk. – Csakugyan? – kérdezte a magas, fekete férfi.

– A nevem Denn. A Continental Illinois Banknak dolgozom, és Hanrahan tábornokkal



és társaságával kell itt találkoznom.

A fekete férfi levette szürke kesztyűjét, és kezet nyújtott neki.

– Parker ezredes. Örvendek. Van valami híre?

A név szerepelt a vendéglistán, de nem egy fekete férfira számított.

– Eddig semmi, ezredes.

– A reményt még nem adtam fel ugyan, Mr. Denn – mondta Parker ezredes –, dekomolyan fontolgatom, hogy a virrasztást a bárban kellene folytatni. Volna kedvecsatlakozni hozzám?

– Szerintem ez remek ötlet, ezredes. Egy percet kérek csak, hogy megmondjam azigazgatónak, hogy hol keressen.

Parker kimérten biccentett.

Fél órája lehettek a bárban, és már meg is rendelték a második italt, amikor a repülőtér

igazgatójának titkárnője jelent meg. – Mr. Denn, most szóltak ide a toronyból, hogy megvan az Aero Commandere. Öt perc

múlva landol.

– Hová érkezik?

A titkárnő egy kicsit elszégyellte magát.

– Próbáltunk a vendégeinek fenntartani egy közeli helyet -mondta –, de valaki épp most parkolta le oda a gépét. Attól tartok, hogy az utolsó állás lesz az övék, egészen a sor

végén.A repülőtér legtávolabbi pontja felé mutatott. Fácánidényben Sioux Fällst elárasztották a

vadászok, akik közül sokan a saját gépükön érkeztek. Denn becslése szerint száznál istöbb gép parkolt már a repülőtéren, a vállalati jetektői kezdve a kisebb Cessnákonkeresztül a Piperékig.

– Ezredes, az autóm itt áll a reptér előtt. Nem tartana velem?

– kérdezte Denn.

– Öten vannak, plusz a csomagjaik – mondta Parker ezredes. – A legjobb lesz, ha két autóval megyünk.

Amíg Denn a parkolóban álló Hertz Mercury Park Lane kombi felé sétált,megpillantotta Parker ezredest, amint egy fekete Cadillac Fleetwood ajtaját nyitja ki. Azautón lévő kansasi rendszámtáblából és az autóra tapadt koszból Denn arra akövetkeztetésre jutott, hogy Parker ezredes autóval tette meg az utat Kansas államból Dél-Dakotáig.

Amint a biztonsági őr kinyitotta a hurrikánkerítés kapuját, hogy átengedje őket, Denn

megállt, letekerte az ablakot, és kiszólt neki, hogy a Cadillac vele van. Azután elhajtott aleparkolt repülőgépek mellett, egészen a szilárd burkolatú bekötőút végéig. A teliholdéppen elég fényesen vüágított ahhoz, hogy lássa a fehér-vörös – hatszemélyes,ikermotoros, magas szárnyú – Aero Commandert, amint hatvan méterrel a börtön felett



rárepül a leszállópályára. Úgy vélte, a börtönt annak idején, jóval a repülőgépek megjelenése előtt, „vidéken” akarták megépíteni. Eleinte a repülőtér sem lehetett több egyföldcsíknál. A végeredmény viszont az lett, hogy a nyugatról közelítő gépek közvetlenül a börtön felett repültek el. Denn véleménye szerint ez Sioux Falls számára aligha lehetett jóreklám.

Amikor az Aero Commander földet ért, és végiggördült a leszállópályán, megfordult,

hogy megnézze, Parker ezredes is odaért-e, s ekkor vette észre, hogy az ezredes nemegyedül utazott a Fleetwoodjában. A hátsó ülésen két utast pillantott meg, amintméltóságteljes kíváncsisággal kikukucskálnak az ablakon. Parker ezredes magával hoztakét labradorát.

Az Aero Commander visszafelé gördült a gurulópályán, beállt egy Twin-Beech mellé,azután megállt. A hátsó ajtó szinte azonnal felpattant, s egy kék orkándzsekit viselőfiatalember ugrott ki belőle. Szó nélkül a gép farkához ment, hátat fordított Denn-nek ésParker ezredesnek, és könnyített magán.

Következőként egy megnyerő arcú ír szállt ki, aki éppen kapucnis zubbonyát cipzároztafel. Ő is a repülőgép farka felé vette az irányt.

Denn Parker ezredesre pillantott. Az ezredes nem mosolygott. Nyilvánvalóanmegbotránkoztatta a szabadtéri vizelés.

Ezután egy köpcös, pirospozsgás férfi hagyta el a gépet. Vagy ő, vagy az a másik lehetHanrahan tábornok – gondolta Denn.

Egy tartálykocsi érkezett, elterelve Denn figyelmét. Mire visszafordult, addigra egyújabb ember szállt ki a repülőgépből. Tweedkabátot, pulóvert és kigombolt gallérú ingetviselt. Hatalmas ember volt, legalább száz kilogrammot nyomhatott, ha nem többet. Dennmár várta, hogy ő is csatlakozik a többiekhez a gép farkánál, és így is lett. Utolsóként egymagas, szőke, jóképű férfi szállt ki a repülőgépből. Úgy tűnt, mintha egy kicsit zavarbanlett volna. Tisztelgett Parker ezredesnek, majd ő is a gép farkánál állókhoz ment.

Amikor végzett, a magas, jóképű tiszt Parker ezredeshez lépett, és kezet nyújtott neki.

– Nagyon megvárattuk, uram? – kérdezte.

– A váróteremben van az illemhely – mondta Parker ezredes válasz helyett.

Denn látta rajta, hogy komolyan kihozták a sodrából. – Van mentség a tettünkre, uram – mondta a jóképű tiszt.

– Valóban? – kérdezte Parker ezredes kimérten.

– Uram, a fedélzeti illemhely – magyarázta – egy alumínium-tölcsér, amit egygumicsőhöz erősítettek. Ha a tölcsér befagy, és a miénk befagyott, a berendezés nemcsak hogy működésképtelenné válik, de… Szóval biztos vagyok benne, uram, hogy tisztábanvan vele, mi történik, amikor egy bizonyos fedetlen testrész fagyott fémhez ér.

Dennt meglepte a már-már hivatalos tisztelet, amellyel a férfi Parker ezredest kezelte. – Talán ellenőriztetni kellett volna a berendezést, mielőtt felszálltak.

– Igen, uram – felelte a jóképű tiszt. – Ellenőriztetnem kellett volna.



– Nagyon örülök, hogy látom, Craig – mondta Parker ezredes végre felengedve, selfogadva a férfi felé nyújtott kezét.

– Biztosan emlékszik Macre, ezredes – mondta Craig Lowell –, de Hanrahantábornokot, Wood hadnagyot és Mr. Wojinskit nem hinném, hogy ismeri.

Hanrahan tábornok kezet nyújtott neki.

– Örülök, hogy végre találkozhatom önnel, ezredes. – Részemről a megtiszteltetés, tábornok – mondta Parker.

– Ez itt Charley Wood hadnagy, a szárnysegédem.

– Maga, hadnagy – mondta Parker ezredes –, azért elég fiatalnak tűnik ahhoz, hogymég kordában tudja tartani a hólyagját.

Wood zavarba jött. A többiek diszkréten a kimért, öreg katonára mosolyogtak.

– Hosszú út volt, ezredes – szabadkozott Lowell.

– A váróteremig csupán pár lépést kellett volna tenniük -mondta Parker ezredes. Kezetnyújtott Wojinskinek, a hatalmas, tweedzakós embernek. – Üdvözlöm, Mr. Wojinski.

– Igazán örülök, hogy megismerhetem, ezredes – mondta Wojinski. – Phil rengeteget beszélt magáról.

– A fiam túl sokat beszél. Denn hozzájuk lépett.

– Hanrahan tábornok? – kérdezte.

Az ír kinézetű férfi meglepetten nézett rá.

– Az vagyok, de maga minden bizonnyal őt keresi – mondta, s fejével a jóképű, bajuszos férfi felé biccentett.

– Maga kicsoda? – kérdezte a bajuszos férfi.

– A nevem Denn – mondta. – A Continental Illinois Banktól jöttem.

A szőke férfi is meglepettnek látszott.

– A banktól?

Denn átnyújtotta neki a névjegykártyáját. A jóképű, szőke férfi egy ideigtanulmányozta, azután visszaadta neki. Ha nagy hatást is gyakorolt rá, hogy személyesentalálkozhatott a CONTBANK egyik alelnökével, nem látszott rajta.

– Azt hittem, egy gondnokot kapunk – mondta, és kezet nyújtott neki. – A nevemLowell.

Kézfogása meleg volt és erőteljes.

– Örülünk, hogy ellátogatott hozzánk, ezredes – mondta Denn. – Uraim!

Denn úgy látta, hogy a magas, szőke bajuszos tiszt a társaság vezére, noha nem igazánértette, miért. Volt velük egy tábornok, és a hadseregben a tábornoki rang jóvalmagasabbnak számított az alezredesi rangnál. Mégis, Lowell úgy viselkedett, mint akinagy befolyással rendelkezik.



– Köszönöm – mondta Lowell. – Mi a program?

– Nos, arra gondoltam, hogy megvacsorázunk… Éhesek?

– Majd éhen pusztulunk – felelte Lowell.

– Van itt egy hely, a Copper Kettle, ott megvacsorázhatunk, aztán pedig kimegyünk afarmra.

– Az engedélyek? – kérdezte Lowell.

– Mindent elrendeztünk – felelte Denn.

– Na, akkor a cuccokat ki lehet szedni a gépből, uraim -mondta Lowell –, én addigteletankoltatom a madarat.

Most már biztos, hogy Lowell alezredes a főnök – gondolta Denn. Hanrahan tábornok kezdte el kipakolni a csomagokat.

– Rakjon annyi csomagot a csomagtartómba, amennyi belefér, hadnagy – rendelkezett

Parker ezredes. – A tábornok engedelmével, ő és Lowell alezredes velem jön. – Köszönöm, ezredes – mondta Hanrahan tábornok.

– Igen, uram – mondta Wood.

Denn kénytelen volt változtatni az álláspontján. Az idős fekete férfi a főnök.Magabiztosan osztogatja a parancsokat.

Újból feltette magában a kérdést, hogy ki lehet Lowell, s a válasz nem váratott sokatmagára. Lowell egy hitelkártyát adott a tartálykocsi sofőrjének, aki elejtette. Denn gyorsan

felkapta. Egy American Express kártya volt, amelyre nagy, kidomborodó betűkkelrányomták, hogy „CRAIG W. LOWELL, alelnök, igazgatótanács, Craig, Powell, Kenyon& Dawes Inc.”

Akkor meg mi a fene ez az „ezredes” dolog?

Harminc perccel később, a kedvükért a Copper Kettle étteremben három asztalt toltak össze, hogy mindannyian elférjenek.

– Azt nem tudom, hogy Mr. Denn mit inna – mondta Lowell –, de mi Johnny Walker Blacket kérünk.

Azután Parker ezredesre nézett.

– Elnézést, ezredes. Önnek is megfelel?

– Természetesen.

– Nekem is jó lesz – egyezett bele Denn.

– És külön számlára írja, legyen szíves – kötötte ki Hanrahan tábornok.

– Uraim, mindannyian a Continental Illinois Bank vendégei -vágta rá gyorsan Denn.

– Egy számla lesz, és nekem adja – jelentette ki Lowell.

– Egy számla lesz – mondta Parker ezredes –, és nekem adja.

– Ragaszkodom hozzá – mondta Denn.



– Én fizetek – közölte Parker határozottan.

– Döntsük el „fej vagy írással”? – kérdezte Lowell kajánul.

– Nem – mondta Parker ezredes. – Semmi „fej vagy írás”. Én rendezem a számlát.

– Igen, uram – mondta Lowell.

– Szóval igaz, ezredes – szólt Hanrahan.

– Ugyan mi, tábornok?

– Hogy maga azon két tiszt egyike, aki utasítani tudja Lowellt, anélkül hogy azvitatkozni kezdene. A másik •. –. Black.

– Black tábornok – jegyezte meg Parker ezredes szárazon, Lowellre mosolyogva – mostanában azt próbálja elhitetni velem, hogy nem mindig így áll a dolog.

– Nos, mivel az ezredes fizet – mondta Lowell –, hozza nekem ki a legnagyobb szelethúst, amijük van. Bármi lehet, kivéve a borjúsültet. A közepe rózsaszín legyen.

– Hacsak nincs ellenkezés – mondta Parker ezredes –, hozza mindenkinek ugyanazt.

Senki nem ellenkezett.

– Sajnálom, hogy Felter ezredes nem jöhetett magukkal – jelentette ki Parker ezredes.

– Felter szerint a fácánvadászat barbár dolog – mondta Lowell.

– Valóban ezt mondta? – kérdezte Parker.

– Nem, uram – mondta Lowell. – Azt mondta, és elfelejtettem átadni önnek szívélyes

üdvözletét, hogy ha van egy kis szabadideje, kötelességének érzi azt Mrs. Felterreleltölteni.

– Az elnök rendesen lefoglalja, ezredes – mentegette Hanrahan tábornok.

John H. Denn biztos volt benne, hogy Hanrahan nem az Amerikai Egyesült Államok elnökére célzott. Tévedett. Sanford T. Felter alezredes ugyanolyan pozícióban szolgáltaKennedy elnököt, mint elődjét, Eisenhowert. Őt nevezték ki az elnök személyes összekötőtisztjévé a titkosszolgálatok felé, elnöki tanácsadói címmel (már maga a kinevezés is a„Szigorúan titkos Elnöki” besorolást kapta).

– A kubai helyzet miatt elég meglepőnek találom, hogy magukat csak így elengedték vadászni.

Parker látta, hogy Hanrahan tábornok szemöldöke felszalad, ezért hozzátette:

– Nem sértésnek szántam.

– Nem is vettem annak, ezredes – mondta Hanrahan. – Pár napja beszéltem Felterrel, éső azt mondta, egyelőre semmi nem fog történni.

Úgy gondolta, és remélte, hogy ez így is lesz. Ő volt az Egyesült Államok Hadserege

Különleges Hadviselési Kiképzőpontjának parancsnoka, s „hivatalosan” semmilyen nagydolgot nem terveztek. S még akkor is, ha Felter, aki rohadtul szűkszavú volt, nem mondottsemmit, Hanrahannak megvoltak a maga forrásai. Például Mac MacMillan ezredes, akinek ó néhány barátja szolgált a 82. légideszant-hadosztálynál (a srácoknál, akik biztosan



elsőként mennek), és ők szóltak volna neki. Lehet, hogy ez a kémelhárításnak nemtetszett, de ha egy Becsületrenddel kitüntetett katona kérdéseket tett fel, akkor szintemindig megkapta rájuk a választ, függetlenül az információ titkossági besorolásától. Egykubai inváziót zöldsapkások nélkül elképzelhetetlennek tartott.

– Erre maguk nélkül is rájöttem – mondta Parker ezredes. – De vajon van-e értelmehalogatni az elkerülhetetlent?

– Maga szerint oda kell mennünk, ezredes? – kérdezte MacMillan.

Most már biztosnak látszik a dolog – gondolta Hanrahan. Mac nem tudott semmit,különben nem tette volna fel ezt a kérdést.

– Szerintem a 82. légideszant-hadosztályt már 1960. január 3-án le kellett volna dobniHavannában – mondta Parker ezredes. -Ha ezt megteszik, a disznó-öbli fiaskóra nem lettvolna semmi szükség. A zsoldoshadsereggel rendelkező kultúrák közül kevés maradt fennhosszabb ideig. Maga olvasott Gibbont, tábornok. Bizonyára egyetért velem.

Hanrahan tábornok kényelmetlenül feszengett. – Azok nem zsoldosok voltak, uram – mondta Lowell. – Volt köztük pár, persze, de a

többség, akit partra akartunk tenni, kubai volt.

– De nem amerikaiak voltak, Craig – mondta Parker ezredes. – Amerikaiakat kellettvolna odaküldenünk.

– Küldtünk néhány amerikait is – vetette közbe MacMillan. – A végén még Felter isodament.

– Meg ez a kettő is – mondta Hanrahan tábornok Lowellre és Wojinskire mutatva. – Odarepültek, és kimentették Féltért.

Parker ezredes szemöldöke felszaladt.

– Valóban? – kérdezte.

– Na, de hogy visszatérjünk arra, amiről beszéltünk – mondta Hanrahan –, a parancsnokhelyettessel egyeztettem, mielőtt idejöttünk. Semmilyen utalást nem tett arra,hogy bármi is készülne.

– Ha Kennedy azt hiszi, hogy az oroszok nem fogják Kubát a lehető leggyorsabbankatonai bázissá átalakítani, ahonnan képesek lesznek az egész Karib-tengert irányítani,akkor ostobább, mint amilyennek első ránézésre tűnik – jelentette ki Parker ezredes.

– Nos, én nem hinném, hogy bármi is történne a közeljövőben – mondta Hanrahan.

– Ha történne, sem mondaná el nekünk – mondta Parker ezredes.

– Nem – értett egyet vele Hanrahan. – De akkor most nem lennék itt.

– Valaki – mondta Parker ezredes – igazán adhatna Kennedynek egy Clausewitzet, ésaláhúzhatná neki azt a részt, ahol arról ír, hogy minél több időt adunk egy hadseregnek a

felkészülésre, annál nagyobbak lesznek a veszteségeink, amikor végül összecsapunk vele. – Úgy vélem, kínos helyzetbe hoztuk Mr. Dennt – szólt Hanrahan tábornok. – Talán

váltsunk témát.



Milyen taktikusan fejezte ki a rosszallását – gondolta Denn.

– Elnézést kérek, tábornok – mondta Parker ezredes.

– Tudomásomra jutott valami – mondta Hanrahan –, ami rossz előjel a jövő hadseregeszámára.

Parker ezredes komolyan nézett rá.

– Valóban?

– A hadsereg az utolsó tartalékaihoz nyúlt, uraim. Egy újabb Craiget üdvözölhetünk atiszti állományban.

Lowell hirtelen felélénkült.

– Kinevezték? – kérdezte arcán őszinte meglepetéssel.

– Miután sikeresen megvédett egy hegyi erődítményt, mégpedig elsöprő túlerővelszemben, átvette a parancsnokságot egy vegyes, amerikai és helyi katonákból álló csapat

felett, mivel az összes tiszt odaveszett. – Tán nem ő az első, akiből így lett parancsnok – mondta MacMillan.

Wojinski kuncogott.

– Ez valami családi vonás lehet. Folyton kidugják a seggüket, ha lőnek rájuk – mondta.

Lowell gyilkos pillantást vetett rájuk.

– Megsebesült?

– Néhány horzsolás az arcán – mondta Hanrahan. – Remek! Na, ezt hallja meg az apja! Kihajítanak a családból.

– Beszéltem Dave Mennennel a MARS[14]

-on – mondta Hanrahan tábornok. – Éppen ahegyekben volt, és…

– Mr. Denn – vágott közbe Lowell –, csak hogy képben legyen, Porter Craig fiáról beszélünk, aki a különleges haderő főtörzsőrmestere…

– A különleges haderő hadnagya – javította ki MacMillan.

– …és a fennsíkon állomásozik Vietnamban – fejezte be Lowell.

– Remek katonák – mondta Parker ezredes. – És milyen pompás ötlet!

John H. Denn-nek szüksége volt egy kis időre, amíg hozzászoktatta magát agondolathoz, hogy Porter Craig fia nemcsak hogy bevonult a hadseregbe, de ráadásul akülönleges haderőnél szolgál.

– A barettesekről beszélnek, a zöldsapkásokról? – kérdezte Denn.

– Azokról, igen – mondta Hanrahan tábornok, majd folytatta a történetét. – Davemegkért rá, hogy mondjam el neked, milyen remek munkát végzett a kölyök.

– Képzelem – mondta Lowell. – Táviratot küldött?

– Mondom, hogy a MARS-on üzent – mondta Hanrahan tábornok. – Arra gondolt,



hogy te vagy én közöljük a hírt az apjával. Ha te nem akarsz beszélni vele, akkor majd énfelhívom.

Lowell elgondolkodott a dolgon.

– Beszélek vele. Ha te hívnád is, Porter mindenképpen rám csörögne.

– Hallottam a zöldsapkásokról – mondta John H. Denn –, és olvastam is róluk. Tényleg

olyanok, amilyennek beállítják őket?Lowell rámeredt.

– Arra kíváncsi, hogy tényleg csecsemőket esznek-e reggelire, meg ilyesmi?

Denn kezdte magát kényelmetlenül érezni.

– Hát, olyan dolgokat lehet hallani, hogy… – kezdett hozzá.

– Miért nem kérdezi meg Hanrahan tábornokot? Ő a zöldsapkások parancsnoka, vagyishivatalból a fő csecsemőevő.

– Nagyon vicces, Craig – mondta Hanrahan egy kicsit hűvösen. – Csak olyankor eszünk csecsemőket, Mr. Denn, ha szolgálatban vagyunk.

– Persze, egy tiszt mindig szolgálatban van – folytatta Lowell. – Nem igaz, Parker ezredes?

– Egy tiszt mindig szolgálatban van, amíg vissza nem vonul -mondta Parker ezredesegyetértőn, de mivel megérezte, hogy itt az ideje, úgy döntött, témát vált. Nem terelte elteljesen a szót a seregről, de áttért egy másik háborúra.

– Amikor megtudtam, hogy ide jövünk, elővettem a dédapám térképeit. Akit érdekel,annak ma este szívesen megmutatom.

– Le lennék nyűgözve – mondta Lowell.

– Én is – szólt Hanrahan.

– Milyen térképek? – kérdezte MacMillan összezavarodva.

– Az ükapám, ezredes – mesélte Parker ezredes büszkén –, a 10. lovashadosztálynál, a„bölénykatonáknál” szolgált. Az indián háborúk alatt éppen ezen a vidéken folytattak

hadjáratot. – És megvannak a térképei? – kérdezte Denn. – Nagyon szívesen megnézném.

– Miért nevezték őket bölénykatonáknak, ezredes? – tudakolta Wood hadnagy. – Mert bölényhúst ettek?

– Az igazság az, hadnagy – mondta Parker ezredes –, hogy a sziú vagy a csirikahuaindiánok adták nekik ezt a nevet, de igazából senki sem biztos benne, a kettő közülmelyik. A bölények szőre és a néger katonák göndör haja közötti hasonlóságra utaltak ezzel.

– Ó – mondta Wood. – Sajnálom. Ezt nem tudtam.

– Ők nem érezték sértőnek a nevet – mondta Parker ezredes. – Egy néger számára nagydicsőségnek számított, ha bölénykatona lehetett.



(Kettő)

Valahol a Dél-Dakota állambeli Wessington Spings közelében


Kellemesen és nagyjából ugyanúgy teltek a napok. Mindenki kilenc óra harminc körülkelt fel, és nekilátott a hatalmas, sonkából, tojásból, szalámiból és palacsintából álló

reggelinek. Tizenegy óra harminckor felöltöztek, gyülekeztek a ház előtt, azután pedigautóval kivitték őket a vadászterületre.

A vadászat többnyire kukoricatáblákban folyt. A kukoricaszárak, amelyeken keresztülkellett gyalogolniuk (vergődniük), a fejük fölé értek. Nyomukban ott loholtak a labradorok is, így haladtak a tábla széle felé. Két vagy három vadász mindig lemaradt. A hátulsó pozíció számított a legjobbnak, mert a hátul haladók lőhettek a legtöbbet, de ezek azemberek ezt nem így látták.

A sűrűn ültetett kukoricaszárak olyan magasak voltak, hogy a fácánokat csupán néhány

másodpercig lehetett látni, amikor felröppentek – jóllehet hallották, amint előttük szaladtak a kukoricásban. Aztán repülni kezdtek, általában a tábla távolabbi vége felé,ahol a lemaradó vadászok várakoztak. Amint a madarak megjelentek, a hajtóknak avállukhoz kellett kapniuk a puskát, meg kellett állapítaniuk, hogy a madár nem tyúk,hanem a kilőhető kakas, s csak azután tüzelhettek. A lövés nehézsége ellenére ezek ahajtók négyből háromszor találtak. A találat mindig tiszta volt. Először egy kis tollfelhőszállt fel, azután a madár úgy esett le, mint egy darab kő. A hátulsó pozícióban állóvadászok meglehetősen ritkán jutottak lövéshez.

Minden nap délután négykor már ismét a farmon voltak, ahol igyekeztek magukat alehető leghasznosabbá tenni; fácánt tisztítottak és fagyasztottak. Parker ezredes John H.Dennt és a gondnokot egyaránt lenyűgözte sebészi precizitásával, amellyel zsákmányátmegkopasztotta. A legtöbb vadász olvasztott paraffinba mártotta a fácánokat, hogykönnyebb legyen lefosztani róluk a tollat.

Parker ezredes labradorai, egy szuka és egy kan, ugyancsak nagy hatást gyakoroltak John H. Dennre. Kiválóan kiképzett kutyák voltak, mindenben túlszárnyalták a farmlabradorait. Amikor Denn megkérdezte az ezredestől, hogyan sikerült ilyen remekülkiképezni az állatokat, Parker azt felelte, hogy a nyugalomba vonulása óta rengeteg ideje

volt rá. És persze volt még ideje vászon üléshuzatot is varrni, amivel a Cadillac Fleetwoodhátsó üléseit takarta le.

– Fiatal tiszt koromban a lovasságnál még voltak lovak -mondta Parker. – Az egyik nyeregmesterünk mindenre megtanított, amit tudott. Jó hasznát vettem.

Délután öt órára már mindenki megfürdött, és javában a whiskyjét itta. Elképesztőmennyiséget tüntettek el hihetetlen sebességgel, de senkin sem látszott meg, csak Woodhadnagyon, aki rendre elszunyókált. Vacsorára rengeteget ettek; első nap marhasültet, sültfácánt másnap. Késő éjszakáig fent maradtak, és egy „svindli” nevű játékot játszottak

bankjegyekkel.John H. Denn soha nem volt katona, s egészen mostanáig nem sokra tartotta a

hadsereget, de az esti beszélgetéseket lenyűgözőnek találta. A hadsereg sokkal többrőlszólt, mint azt valaha is gondolta volna. Nem kis meglepetésére az is kiderült, a katonák



legalább annyit politizáltak, mint a vállalati folyosókon társalgó CONTBANK-alkalmazottak. A különbség csak annyi volt, hogy a hadsereg politikai nézeteltéréseitidőről időre egy-egy szabályos háború jelezte.

Denn továbbá azt is megtanulta, hogy a „szétlőtték” annyit jelent, „halálos lövéstkapott”, aztán a „megvette a farmot” azt, hogy „szétlőtték”, és akire azt mondták,„ideges”, az alatt azt értették, „begyulladt”, vagy még inkább, hogy „halálra rémült”.

Sőt, második nap, késő éjjel, Hanrahan tábornok, miután jó pár pohár skót whisky kissémegoldotta a nyelvét, magyarázatot adott neki MacMillan ezredes még rejtélyesebb – „Tán nem ő az első, akiből így lett parancsnok” – megjegyzésére is, és belekezdettelmesélni az akkor még főhadnagy Lowell görögországi hőstetteiről szóló történetet. Aférfi, akit American Express kártyája a Craig, Powell, Kenyon és Dawes befektetési bankárcég igazgatótanácsa alelnökeként nevezett meg (ahogy Denn kivette a szavaiból,kizárólag adózási megfontolásokból), egyszer, súlyos sebesülés árán, megvédett egy harciállást valahol a hegyekben, a görög-albán határon, amit követően hősiességéért és

hozzáértéséért magától a görög királytól kapott kitüntetést.Lowell próbálta elbagatellizálni a dolgot, de Wojinski, aki annak idején vele együtt

harcolt, nem hagyta.

– Ne csináld, Herceg – mondta. – Ugyanúgy nem tudod elfelejteni, ahogy én sem. Az asok halott vörös mindenütt. Ott nem lehetett eltemetni annyi embert. Mindenütt azok arohadt sziklák. Csak gránáttal lehetett volna sírt ásni, a görög katolikus csuhásokat megnem bírtuk rávenni, hogy átvegyék őket tőlünk… nem voltak hajlandók kommunistákattemetni, azt mondták, istentelenek, meg hogy hozzájuk sem nyúlnak… Na, úgyhogyfogtuk magunkat, egy teherautó-konvojjal elvittük őket Athénba, a katonai kisegítő parancsnokságra, aztán otthagytuk a teherautókat a műszaki állásban, és leléptünk afrancba. Addigra már szaguk volt. Pár nappal később visszamentünk, pokolian pipák voltak, de a hullákat eltüntették.

John H. Denn, III. Philip Sheridan Parker ezredes és if). Charles J. Wood hadnagytízméternyire állt a kukoricatábla szélétől, puskával a kézben.

Parker ezredes kezében egy Sauer und Sohn Drilling, egy különleges vadászpuska,melynek két 16-os kaliberű csöve alá egy harmadik, huzagolt puskacsövet szerkesztettek.John H. Denn valamelyest értett a vadászpuskákhoz, és tudta, egy Drilling több mintháromezer dollárba kerül.

És a Drilling még csak nem is számított a társaság legdrágább fegyverének. Woodhadnagy használta a két puska egyikét, melyeket Craig W. Lowell alezredes bőrtokbanhozott magával Dél-Dakotába. Két tökéletesen egyforma vadászpuska volt. A fegyverek nyitókarján aranyberakásos számok, az egyiken egy l-es, a másikon egy 2-es. A kétHolland & Holland csúcsmodell jó tizenkétezer dollárt ért. Denn szerint Wood nem issejtette, milyen értékes fegyverrel vadászott az elmúlt három nap. Azt tudta, hogy kitűnő puska, de azt nem igazán, hogy mennyire.

Vagy öt perce lőhettek, és időnként hallani lehetett az esőre emlékeztetőhangot, amint egy töltényhüvely a kukoricaszárnak vágódik, de a kukoricatábla

nyolcszáz méter hosszú lehetett, így a vadászokat sem hallani, sem látni nem



lehetett.

Azután jött a ropogás és a füttyszó, amint a férfiak és a kutyák megindultak akukoricasorokon, s a fácánok egymás után röppentek fel, miközben a kukoricatábla szélefelé terelték őket. Hosszú percekig csak lőttek, de aztán MacMillan hangjára lettek figyelmesek, amely valahonnan a tábla közepéből jött.

– Csöveket az ég felé! Jövünk!Egy perccel később megjelentek a hajtók, vállukon fürtökben lógtak a fácánok.

– Biztos, hogy túlléptük a limitet – mondta Lowell. – Már egy pár perccel ezelőtt lekellett volna állnunk.

– Akkor miért nem álltak le? – kérdezte Parker ezredes fagyosan. – Nem szeretemtúllépni a limitet.

Lowell zavarban volt.

– Számoljuk meg. Lehet, hogy tévedek.Amikor végre kiterítették az összes fácánt, láthatóan megkönnyebbült. Eggyel a limit

alatt maradtak.

– Most már egy fácán miatt ne kezdjük újra – mondta Lowell. – Szükségem van egyitalra és egy kád meleg vízre, és ebben a sorrendben.

Wood és Wojinski nekilátott összeszedni a fácánokat a többiektől. A nyakuknál fogvavitték a vadakat a Mercuryhoz, aminek a hátsó ülését lehajtották, és fóliával letakarták.

– Hanrahan tábornok – mondta Parker ezredes –, mit szólna hozzá, ha maga és én mostmagukra hagynánk az elfoglalt urakat? Mintha valahol azt hallottam volna, hogy a rang bizonyos privilégiumokkal jár. Szeretnék elsőként a zuhany alá állni, mielőtt néhány tisztés állítólagos úriember, akiket nem kívánok megnevezni, ismét kifolyatná az összes forróvizet.

Parker, Hanrahan és John H. Denn beült a Cadillacbe, és elhajtott.

A többiek berakták az összes fácánt, azután bezsúfolták magukat a Mercuryba.

Másfél kilométernyit mehettek, amikor megpillantották Parker ezredes leállított

Cadillacjét a földút szélén. – Na, ezek meg mi a francot csinálnak? – kérdezte MacMillan gondterhelten.

Ahogy az autó felé közeledtek, egy kéz jelent meg a Cadillac sofőr oldali ablakában. Anyitott, magasra tartott kéz olyan volt, mint egy iskolásé, aki ki szeretne kérezkedni ateremből, vagy mint egy páncélosegység parancsnokáé, amint jelt ad a csapatnak amegállásra.

MacMillan kiszállt és sietve a Cadillachez lépett, lehajolt az ablakhoz, egy pillanatighallgatott, majd felegyenesedett, és intett a Mercury utasainak, hogy szálljanak ki, majd

ismét visszahajolt az ablakhoz.Mire kikászálódtak a Mercuryből és a Cadillachez értek, MacMillan újra

felegyenesedett.



– Mi van? – kérdezte Lowell.

– Most lett vége – mondta MacMillan, miközben a rádió felé bökött.

– Minek? – kérdezte Lowell türelmetlenül.

– Kennedy – mondta MacMillan –, beszélt a rádióban. Az oroszok rakétákat telepítettek Kubába. Az elnök blokádot rendelt el.

– Atyaisten!

– Lehet – kezdett hozzá Parker ezredes elgondolkodva –, hogy valaki mégis adott nekiegy Clausewitzet.

– Gondolom, a legközelebbi telefon a farmon lesz – mondta Hanrahan tábornok.

– Igen – mondta Parker ezredes. Sebességbe tette a Cadillacet, és keményen agázpedálra taposott. A Cadillac kerekei kipörögtek, ahogy kirántották az autót a kisárokból. A többiek egy pillanattal később már a Mercury felé rohantak.

(Három) – Katonai Repülési Bizottság – mondta Mrs. Ann Caskey. – Elnöki iroda.

– Ann, itt Lowell alezredes. Beszélnem kell Martinelli ezredessel.

– Éppen a másik vonalon beszél, alezredes – mondta Mrs. Caskey.

– Szakítsa meg – mondta Lowell.

– Rendben van – felelte a nő. – Már mindenütt kerestük, ezredes.

Egy pillanatra csönd lett, – Hol a francban vagy? – kérdezte Jack Martinelli ezredes. – Egész Észak-Dakotát átkutattuk miattad.

– Dél-Dakotában vagyok – mondta Lowell –, és Hanrahan emberei pontosan tudták.

– Ezek szerint mégsem. Mennyi idő kell, hogy eljuss a MacDill légi támaszpontra?

Lowell gyors fejszámolást végzett.

– Hat óra vagy talán egy kicsivel több.

– Jelentkezz Jiggs tábornoknál – mondta Martinelli. – Felhívom és megmondom neki,

hogy végre előkerültél. – Mi folyik ott? – kérdezte Lowell a süket telefontól. Visszatette a kagylót a készülék

villájára, és Paul Hanrahanra

nézett, aki a másik telefonon beszélt.

– Tartsa egy percig – mondta Hanrahan a személynek, bárki is volt az, akivel beszélt,majd kezével letakarta a kagyló mikrofonját.

– Jelentkeznem kell Jiggsnél a MacDillen – mondta Lowell. Hanrahan egy pillanatig

gondterhelten nézett maga elé. – Braggig elvinnél minket?

– Az kétórás kitérő lenne – mondta Lowell, majd keserűen hozzátette –, és már így is



engedély nélküli eltávon vagyok.

Hanrahan egy pillanatig elgondolkozott azon, amit Lowell mondott, majd elvette a kezéta mikrofon elől.

– Küldjön egy L-23-ast MacDillbe – mondta. – A pilótával közöljék, hogy jelentkezzenJiggs tábornoknál.

A vonal végén valaki válaszolt. Hanrahan arcizmai megfeszültek a dühtől. – Akkor hozasson vissza egyet a hadtest légiflottájából – csattant fel. – Ha kell, erővel.

Újabb választ kapott.

– Ezredes, amíg engem vagy magát a megfelelő hatóságok fel nem mentenek, magaköteles teljesíteni a parancsaimat. Most pedig teszi, amit mondok, és nem vitatkozik.

Elvette a kagylót a fülétől, és olyan kimért precizitással tette vissza a villára, hogymindenki számára vüágossá vált, legszívesebben földhöz vágta volna.

– Hátba döftek – mondta Lowellnek. – „Képviseltetve” vagyok MacDillben a XVIII.légideszanthadtestben. Az a seggfej helyettesem úgy vélte, helyénvaló „ideiglenesen”átadni a repülőgépeimet a XVIII. légideszanthadtestnek. Azzal „indokolta” a döntését,hogy „véleménye szerint” a hadtest hadműveleti prioritással rendelkezik.

– A kurva anyját! – tört ki MacMillan. – Sose bíztam meg benne.

– Amint MacDillbe érek, Paul – mondta Lowell –, te és Mac vihetitek az AeroCommandert. Ha szárnyakra lesz szükségem, majd szerzek Ruckerből.

– Elég, ha elviszel MacDillbe, Craig – mondta Hanrahan tábornok –, amilyen gyorsantudsz.

(Négy)

A légierő MacDill légi támaszpontja

Tampa, Florida


– MacDill – szólt Craig Lowell a mikrofonba –, itt Aero Commander egyes ötös.

Háromezer méterről ereszkedek, a bázistól ötpercnyire, észak-északnyugatra. Leszállásiutasításokat kérek.

– MacDillt hívó légi jármű, ismételje – válaszolta a macdilli torony.

– MacDill, itt Aero Commander egyes ötös, ötpercnyire repülök észak-északnyugatra,leszállási engedélyt kérek.

– Aero Commander egyes ötös, MacDill jelenleg nem fogad polgári gépeket. Aleszállási engedélyt nem adom meg. Ismétlem, nem adom meg.

– Na, bassza meg, pont ez hiányzott – káromkodott a pilóta és a másodpilóta üléseközött, a földön térdelő Wojinski.

– Ott van – mondta MacMillan. A másodpüóta-ülésben ült, és a bal oldali ablak felémutatott.



Lowell odapillantott, majd lenyomta a gép orrát, és balra fordult.

– Most mit csinálunk? Menjünk Tampába? – kérdezte MacMillan.

MacDill meglehetősen nagy forgalmat bonyolított. Lowell látta, amint a légierő kétgépe egyszerre száll fel az egyik kifutón, s hogy közben egy C-131-es földet ér a párhuzamos pályán.

– MacDill, itt Aero Commander egyes ötös, hivatalos ügyben járok el. Egy heteskód

[15] van a fedélzeten.

– Aero Commander egyes ötös, itt MacDill, javaslom, hogy a Tampa nemzetközinszálljon le. Ez a repülőtér pillanatnyilag nem fogad polgári járatokat.

– MacDill, vette, amit a hetes kódról mondtam?

– Vettem, egyes ötös. Ismétlem, a repülőtér pillanatnyilag nem fogad polgári járatokat.

– MacDill, Aero Commander egyes ötös vészhelyzetet jelent. Engedélyt kérek azonnaliközvetlen megközelítésre a bal kettes hetes leszállópályára.

– Jesszusom! – mondta MacMillan.

– MacDill forgalmi körében tartózkodó, közelítő és távozó gépek figyelem!Vészhelyzetet jelentettek. A repülőgép egy civil Aero Commander, a kettes hetesleszállópályától megközelítőleg hat kilométerre északra. Vészhelyzetet jelentettek. Amegközelítő pályán lévő repülőgépek hajtsanak végre egyperces, háromszázhatvan fokosfordulókat a jelenlegi magasságon, amíg nem kapnak újabb utasítást. MacDill engedélytad Aero Commander egyes ötös részére azonnali közvetlen megközelítésre a kettes hetes

leszállópályára. Ötös északi szél. A magasság három zéró zéró zéró. – Kettő hetes, vettem – mondta Lowell. – Egyes ötös megkezdi a leszállást.

MacMillanhez fordult.

– Engedd ki a futóművet, Mac. Úgy simább lesz.

– Jesszusom – mondta MacMillan ismét, miközben kezét a megfelelő karra tette.

– Aero Commander egyes ötös, a leszállást követően álljon meg. A leszállópályárólnem, ismétlem, nem fordulhatnak le. Várni fogják magukat.

– Na, abban biztos vagyok – mondta MacMillan.

– Vettem, lefordulok a kettes hetes gurulópályára – mondta Lowell.

A torony azonnal reagált. A földi irányító érzékelhetően dühös volt.

– Egyes ötös nem fordulhat le! Ismétlem, nem fordulhat le! Commander egyes ötös, aleszállást követően álljon meg! Ismétlem, a leszállást követően álljon meg!

Amint elhaladtak a külső markeradó fölött, látták a repülőtéri járművek konvoját:

hatalmas, vörös tűzoltóautókat, két mentőautót, egy fekete-fehér kockás, négyajtós autótés három dzsipet. Mindegyikük felkapcsolt vörös villogóval száguldott a leszállópályákkal párhuzamos gurulóúton.

A futómű megcsikordult, amint a Commander földet ért, majd felbőgtek a motorok,



ahogy Lowell hátramenetbe kapcsolta a propellereket, és fékezni kezdett.

Hagyta, hogy a gép elguruljon egészen a leszállópálya végéig, túl az aszfaltra festett, azaktív kifutópálya kezdetét jelentő jelzéseken, rá a térburkolatra.

– MacDill – mondta. – Itt Aero Commander egyes ötös, most hagytam el a bal ketteshetes futópálya küszöbét. Úgy tűnik, megszűnt a vészhelyzet. Valószínűleg lazulás lehetetta fő áramelosztón.

– Aero Commander egyes ötös, tartsa a jelenlegi pozícióját -szólalt meg egy új, kimért,ellentmondást nem tűrő hang a rádióban. – Ismétlem, tartsa a jelenlegi pozícióját.Amennyiben nem teljesíti a parancsot, a támaszpont biztonsági személyzete azonnal tüzetnyit a gépre.

– Ezeket aztán rendesen felbosszantottuk, mi? – mondta Lowell.

– Mi a franc folyik itt? – kérdezte Paul T. Hanrahan álmosan.

– Megszólalt Csipkerózsika – nevetett MacMillan.

– Volt egy kis problémánk, Paul – mondta Lowell. – De megoldottuk. Ez már MacDül.

– Úgy is mondhatnád, hogy csöbörből vödörbe kerültünk – mondta Wojinski.

Hanrahan kinézett az ablakon. A repülőgépet bekerítették. Két tűzoltóautót látott,amiből alumíniumbevonatú ruhát viselő tűzoltók ugráltak ki, kezükben vaskos, habbal oltótömlőkkel. A légierő katonai rendőrei két dzsipben álltak, és gépfegyvereiket a

repülőgépre irányították. Egy MP[16]

-s karszalagot viselő tiszt, kezébenhangosbeszélővel, kipattant az egyik dzsipből, és a kockás repülőtéri autóhoz lépett.

– A repülőgépben tartózkodók, figyelem! – szólította fel őket az MP-tiszt ahangosbeszélőn. – Állítsák le a motorokat, és felemelt kézzel hagyják el a gépet!

– Mi a franc van? – kérdezte Hanrahan.

– Amikor azt mondták, hogy a repülőtér nem fogad civil gépeket – mondta Lowell –,hirtelen vészhelyzetet észleltem.

– Menj te előre, Wood – mondta Wojinski. – A hadnagyok úgyis fogyóeszköznek számítanak.

– Egy lépést se, Charley! – csattant fel Hanrahan. Dühödten turkált a holmijai között,amíg meg nem találta a zöld barettjét, amit rögtön fel is vett, azután kilépett a vakítófénybe.

– Paul T. Hanrahan tábornok vagyok – jelentette be –, és ne világítsanak a képembeazzal a reflektorral!

Harmadik

(Egy)

Az USA Egyesített Támadó Haderejének (átmeneti) főhadiszállása Parancsnoki iroda

A légierő MacDül légi támaszpontja



Tampa, Florida


Jóllehet a hagyomány úgy tartja, nem igaz, hogy a tábornokok kedvükre választhatják meg egyenruhájukat. Ugyanúgy vonatkozik rájuk az egyenruha-viselési szabályzat, mint bárki másra a hadseregben. Persze minél több csillag van valakinek a váll-lapján, annálkevesebben kritizálhatják meg jogosan az egyenruháját.

Paul T. Hanrahan dandártábornok éppen ezen elmélkedett, miközben a

JAF[17]

parancsnoki irodája felé menet. A prémgalléros, cipzáras orkándzsekit, amelyetJames G. Boone tábornok viselt, a Hadseregszabályzat katonai repülőszemélyzet számára,repülés közbeni használatra rendszeresítette. Igazából a nem repülő személyzetnek kifejezetten megtiltották a viselését, csakúgy, mint a repülőszemélyzetnek, ha nem repülésközbeni teendőket láttak el, vagy ha nem ilyen teendők elvégzésére készültek.

Csakhogy a dzseki mindkét váll-lapján négy-négy ezüstcsillag díszelgett, ami azt

elentette, hogy esély sem volt arra, hogy valaki közölje Boone tábornokkal, nemmegfelelő egyenruhát vett fel. Mindössze két tábornok volt a belső zónában (az USAészakamerikai kontinensre eső területén), aki Boone tábornok felett állt: a vezérkari főnök

és a CONARC[18]

főparancsnoka, és Hanrahan meglehetősen valószínűtlennek tartotta,hogy bármelyikük is megjegyzést tett volna neki.

Boone tábornok fel volt fegyverezve. Egy, a tábornoki egyenruhához rendszeresített,.32-es ACP automata Colt pisztolyt viselt. A 32-es ACP-töltény, Hanrahan véleményeszerint, alig volt hatékonyabb, mint egy hosszú, .22-es puskatöltény. Vagyis alig lehetett

másra használni, mint mókusvadászatra vagy sörösdobozok kilyuggatására. A tábornokiegyenruhához rendszeresített .32-es Coltot barna, puha bőrszíjra csatolt, szintén barna, puha bőrtokba helyezve hordták. Az övet hosszában három tűzés díszítette, s aranyozott,kör alakú csatban végződött, melyen, ha lehajtották, a nemzeti pecsét gravírozott alakjavolt látható. Ezek a tartozékok jártak a tábornoki egyenruhához.

Hanrahan egyszerűen röhejesnek találta a tábornoki egyenruhához rendszeresített pisztolyt, amit szerinte csak a szállásmester-szolgálat frissen kinevezett dandártábornokatalálhatott vonzónak, vagy esetleg még az Egészségügyi Ellátó Szolgálat parancsnoka, akia hadsereg kórházaiban dolgozó polgári szolgálatos adminisztrátorokat meg technikusokatirányította. Amikor Hanrahant dandártábornokká nevezték ki, neki is ajándékoztak egytábornoki egyenruhához rendszeresített pisztolyt a tartozékokkal, meg is nézte,megtisztította, aztán pedig berakta egy fiókba. Soha nem csatolta fel, és soha nem is álltszándékában felcsatolni, és kifejezetten meglepődött, amikor meglátta Boone tábornokon.Hanrahan pokoli jó katonának tartotta Boone-t, akitől távol állt a finomkodás.

Boone magas, nagydarab férfi volt, himlőhelyes arccal és rövidre vágott, ősz hajjal. Aműszaki zászlóaljnál szolgált őrnagyi rangban, amikor a Fülöp-szigetek elestek a második világháborúban. Ellenszegülve Wainwright megadásra felszólító parancsának, Mindanao

hegyei közé menekült, ahol kinevezte magát az USA Fülöp-szigeteki irregulárishaderejének parancsnokává ezredesi rangban, azzal az egyébként helyénvalómeggyőződéssel, hogy csak egy ezredes rendelkezhetett azzal a tekintéllyel, amit a sajátügyéhez szükséges filippínók sikeres toborzása megkívánt. Amikor MacArthurnak végre



sikerült újabb csapatokat küldenie Mindanaóba, az erősítés a Washington Post Marchdallamára lépett a szigetre, amelyet a J. G. Boone ezredes parancsnoksága alatt álló,harmincezer katonát magában foglaló, USA Fülöp-szigeteki irreguláris haderejének zenekara játszott. Akkorra Boone ezredes előléptetésének tényét Douglas MacArthur hadseregtábornok hivatalosan is jóváhagyta, és írásban nyugtázta. MacArthur tábornok egy percig sem kételkedett abban, hogy Boone remek katona és parancsnok (ő maga is

ugyanezt tette volna), jóllehet ellenszegült egy szabályos parancsnak, s nemhogy nem adtameg magát, hanem még volt képe kinevezni magát ezredessé is.

Boone a gyalogság ezredeseként ment Koreába, de tizennyolc hónappal később már hadosztályparancsnokként tért haza vezérőrnagyi rangban. Most már ő volt a CONARChelyettes parancsnoka, s Hanrahant egyáltalán nem érte váratlanul, hogy Boone-t nevezték ki a Kubába induló inváziós haderő parancsnokává.

Hanrahan nagyon röstellte, hogy ilyen körülmények között kellett megjelennie Boonetábornok előtt.

– Hanrahan tábornok parancs szerint jelentkezik a rangidős parancsnoknál, uram – mondta Hanrahan, miközben kezét tisztelgésre emelte.

Boone tábornok arcbőre jócskán megereszkedett. Szeme enyhén véreres, hideg éstáskás. Viszonozta Hanrahan tisztelgését, majd halkan mondta:

– Pihenhet, tábornok.

A pozíció, amit Hanrahan felvett, nem volt olyan hivatalos, mint a díszszemléken előírt„pihenj”, de azért feszesebb, mint a közönséges „pihenj”.

– A híre megelőzte, tábornok – mondta Boone tábornok. – Sajnálom, hogy így alakult, uram.

– Már meghallgattam a légierő verzióját a maga „megbocsáthatatlan” magatartásáról.Most meghallgatom a magáét.

– Amit tettem, arra nincs mentség, uram – mondta Hanrahan.

– Ez itt most nem West Point, tábornok. Ez a „nincs mentség” szöveg nálam nem jön be.

– Minden felelősséget magamra vállalok, tábornok. – Fel akar bosszantani, tábornok? – kérdezte Boone. – Nem arra kértem, hogy mondjon

szinonimát a „nincs mentség”-re, uram.

– Éppen aludtam, amikor az incidens történt, tábornok – mondta Hanrahan. – Ha ébrenlettem volna, megtiltom Lowell alezredesnek, amit tett.

– Tehát Lowell a hibás?

– Szeretném folytatni, uram. Megtiltottam volna neki, hogy megtegye, amit tett, és az

hibás döntés lett volna. – Roppant érdekes – mondta Boone tábornok. – Szóval azt mondja, maga szerint

Lowell indokoltan járt el?



– Igen, uram.

– Lesz szíves megmagyarázni, hogy miért?

– Lowell alezredes parancsot kapott, hogy a lehető legrövidebb időn belül jelentkezzenJiggs tábornoknál. Húsz perccel ezelőtt közölték vele, hogy a repülőtér még hetes kóddal afedélzetén érkező civil gépet sem fogad. Ha engedelmeskedik a torony utasításainak,akkor a Tampa nemzetközin kellett volna leszállnia. Ha ezt megteszi, akkor valószínűlegcsak most tartanék ott, hogy járművet szerezzek magamnak, ami idehoz minket. Még vagymásfél órába telne, hogy ideérjünk. És a repülőgépe, ha netán szükségem lenne rá, aTampa nemzetközin lenne, nem pedig itt. így viszont itt vagyunk mi is és a repülőgép is.

– Ugyan miért lenne szüksége a repülőgépére?

– Lowell alezredes felajánlotta a gépét arra az esetre, ha szükségem lenne rá. Azt nemtudom, hogy szükségem lesz-e rá, de biztos vagyok benne, ő úgy gondolta, hogy igen.

– A cél szentesíti az eszközt? – kérdezte Boone, és még mielőtt Hanrahan válaszolhatott

volna, újabb kérdést tett fel. – Biztos benne, hogy MacDillt értesítették arról, hogy egyhetes kód van a fedélzeten?

– Igen, uram.

– Erről elfelejtettek értesíteni – mondta Boone. – De persze komoly vészhelyzet nemvolt?

– Nem, uram, az nem volt.

– Lowell egyszerűen úgy döntött, hogy leszáll, akár tetszik a légierőnek, akár nem. így

történt? – Igen, uram. A parancsnak megfelelően.

– Egy kissé későn kezdte el végrehajtani a parancsot, nem gondolja, tábornok? Jiggstábornok három napig kerestette.

– Kommunikációzavarról lehet szó, tábornok – mondta Hanrahan –, amiért, és ebben biztos vagyok, Lowell alezredes személyesen vállalja a felelősséget. Azért a védelmébenannyit elmondanék, hogy én személy szerint nem tartom felelősnek, és azt is hozzátenném, hogy fél percet sem késlekedett, amint megtudta, hogy itt kellene lennie.

– És itt jön be a képbe maga, tábornok. Miután a különleges haderőt a XVIII.légideszanthadtestben az összekötő tisztje már képviseli, magának mi keresnivalója vanitt?

– Én vagyok a különleges haderő rangidős tisztje, tábornok – mondta Hanrahan. – Úgyérzem, hogy itt a helyem.

– A XVIII. légideszanthadtest összekötő tisztje az elsők között érkezett, három nappalezelőtt. Magának, tábornok, mikor jutott eszébe, hogy mégis itt a helye?

– Ma délutánig nem voltam tisztában a helyzettel, tábornok. – És most, hogy itt van, a különleges haderő jobban tudja támogatni a hadműveletet,

mint a XVIII. légideszanthadtest összekötő tisztje a maga jelenléte nélkül?



– Nemrégiben friss tapasztalatokat szereztünk Kubában, tábornok. Ha másban nem issegíthetünk, mi végezhetnénk a felderítést az ejtőernyős-alakulatok ledobása előtt. Készenállunk az ellenség hátsó vonalainak a támadására is, uram. Amit tehetünk a hadműveletért,az egyenes arányban van a rendelkezésünkre álló légi szállítókapacitással, uram.

– A XVIII. légideszanthadtest úgy véli, hogy az a légi szállítókapacitás, amit arendelkezésükre tudunk bocsátani, elenyésző, és arról értesítettek, hogy a saját felderítőik

is tökéletesen megfelelnek a célnak.Hanrahan nem szólt semmit, nem akarta, hogy a tábornok azt higgye, vitatkozni akar.

– Feltételezem, helyettest állított, mielőtt vadászni ment?

– Igen, uram.

– De nem közölte vele, hogy véleménye szerint mik a különleges haderő parancsnokának a kötelességei? És most ezért van itt?

– Úgy tűnik, nem sikerült vele elég világosan közölni, uram.

– Nem lehet, tábornok, hogy a helyettese úgy döntött, a XVIII. légideszanthadtest irántilojalitása előbbre való? – kérdezte Boone.

– Még nem volt rá módom, hogy tisztázzam vele a dolgot, tábornok – mondtaHanrahan.

– Érti a dolgát ez a maga helyettese?

– Ez idáig több mint kielégítőnek találtam a munkáját, uram.

– ‘ mostani esetet leszámítva, amikor is félreértette az utasításait?

– A mostani esetet leszámítva, uram. Amint említettem, uram, még nem volt módomtisztázni vele a dolgot.

– Máris sajnálom a szegény ördögöt.

– Uram?

– Az alapján, amit magáról hallottam, tábornok – mondta Boone –, mert amintmondtam, a híre megelőzte, nem szeretnék a tiszt helyében lenni, akiről úgy gondolja,hogy visszaélt a bizalmával.

– Nem hinném, hogy félelemre lenne oka, uram. Boone tábornok megnyomott egygombot a hírközlőjén.

– Őrmester, kérje meg Delahanty tábornokot, hogy jöjjön be. Szinte azonnalkopogtattak az ajtón. Boone kiszólt, hogy „jöjjön be”, mire a légierő egyik vezérőrnagyalépett be az irodába.

– Tábornok, hadd mutassam be Hanrahan tábornokot -mondta Boone. – Tábornok,Delahanty tábornok, a támaszpont parancsnoka.

– Tábornok – mondta Delahanty tábornok kimérten. – Uram.

– Tábornok, épp most hallgattam végig Hanrahan tábornok verzióját a maga által



sérelmezett incidensről. Hanrahan tábornok roppant mód sajnálja a kellemetlenséget,amelyet az embereinek okozott, és én is. Ennyivel beéri?

– Uram?

– Hanrahan tábornok bocsánatot kért. Én is bocsánatot kérek. Ennyivel beéri, vagynetán további intézkedések foganatosítását kívánja?

Delahanty tábornok természetesen szerette volna, ha további intézkedések foganatosítására kerül sor, de esze ágában nem volt ezt követelni az előtte álló, hidegtekintetű, véreres szemű férfitól.

– Amennyiben Hanrahan tábornok előveszi a pilótát, és biztos vagyok benne, hogy atábornok előveszi a pilótát, hogy hasonló felelőtlenséget a jövőben semmiképp sekövessen el, nem látom értelmét, hogy hivatalos ügyet csináljunk a dologból, uram.

– Köszönöm, tábornok – mondta Boone tábornok. – Ez minden.

(Kettő)

A két tiszt besétált a tábornok némileg spártai módon berendezett parancsnokiirodájába, és egyszerre tisztelgett.

– Boone tábornok, bemutatom Lowell alezredest – mondta Paul T. Jiggs vezérőrnagy.

– Ó, igen – mondta Boone tábornok hűvös pillantásokat vetve Lowellre. Viszonozta atisztelgést.

– Örülök, hogy megismerhetem, uram – mondta Lowell.

– Le vagyok nyűgözve, hogy végre találkozhatok magával, alezredes – mondta Boone. – Sokat hallottam magáról, legutoljára a vendéglátónktól, a légierőtől.

Lowell nem válaszolt.

– Örömmel hallom, hogy a vészhelyzete nem torkollott katasztrófába.

– Nem volt vészhelyzet, uram – mondta Lowell.

– De vészhelyzetet jelentett?

– Le akartam szállni, uram – mondta Lowell. – Úgy gondoltam, hogy tüzet nyitnak

ránk, ha csak úgy rárepülök a pályára, azután hogy megtagadták tőlem a leszállásiengedélyt.

– Alezredes, feltételezem, tisztában van a beismerésről szóló harmincegyedik hadicikkely által biztosított jogaival?

– Igen, uram.

– Egy, a maga rangfokozatával rendelkező tisztnek minden bizonnyal tisztában kelllennie azzal, hogy ha nem létező vészhelyzetet jelent, azzal megsérti a katonai büntetőtörvénykönyv valamelyik paragrafusát. A kérdés tehát az, hogy miért nem élt a

harmincegyedik hadicikkely biztosította védelemmel?Lowell nem felelt.

– Kérdeztem magától valamit, alezredes.



– A tényeket ismeri, uram – mondta Lowell. – Bármilyen döntést hoz az ügyben, énelfogadom.

Boone tábornok fenyegetően meredt Lowellre, és majdnem egy teljes percig hagyta főnia levében, mielőtt újra megszólalt.

– Jiggs tábornok szerint maga nagy sereghajtó.

– Ez igazán kedves a tábornoktól, uram. – Fort Hoodba akarja küldeni magát – folytatta Boone. – A 2. páncéloshadosztálynak

súlyos problémái lehetnek, amikről nem tudunk, vagy az is lehet, hogy ólmot kötöttek aseggükre, de a lényeg, hogy valamiért nem tudják olyan gyorsan szedni a sátorfájukat,mint kellene.

– Jiggs tábornok már informált.

– Más körülmények között, alezredes, maga az elkövetkező két hetet azzal töltené,hogy írói tehetségét, melyről Jiggs tábornok volt szíves tájékoztatni, úgy kamatoztatja,hogy válaszol arra a levélre, amelyet legszívesebben már most megírnék, s amelybenutasítanám, hogy magyarázza meg a legújabb hőstettét. De most fontosabb, hogy a 2. páncéloshadosztályt nagyobb sebességbe kapcsoljuk.

– Igen, uram.

– Ez nem azt jelenti, alezredes – mondta Boone tábornok –, hogy a hadsereg szorulthelyzetében megint kihúzta a nyakát a hurokból, csupán azt, hogy egyelőre nem döntök asorsa felől, majd csak akkor, ha már a bűneit és a Fort Hoodban nyújtott teljesítményétmérlegeltem. Meg vagyok értve?

– Igen, uram.

Ezután Boone tábornok olvasni kezdett az asztalára helyezett papírból.

– A parancsnok szóbeli utasítása alapján, azonnali hatállyal kinevezem az USAEgyesített Támadó Hadereje (átmeneti) főhadiszállásának főellenőrévé. Folytatja útját aTexas állambeli Fort Hoodba, és késedelem nélkül feltárja, illetve amennyiben lehetséges,megoldja a 2. páncéloshadosztály bizonyos logisztikai és szállítási problémáit. Érkezésétkövetően jelentkezik a 2. páncéloshadosztály parancsnokánál, elmagyarázza neki aküldetése lényegét, és értésére adja, hogy jóllehet a főhadiszállásnak jelent, a dolga az,hogy lendületbe hozza a hadosztályt, nem pedig, hogy a parancsnok vagy bármelyik tisztmunkájában hibát találjon.

– Igen, uram – mondta Lowell.

– Mondja, alezredes, miért van olyan érzésem, hogy épp most adtam töltött pisztolytegy tízéves kölyök kezébe?

– Sajnálom, hogy így gondolja, tábornok. Mindössze annyit tudok ígérni, hogyigyekszem bebizonyítani, hogy maga és Jiggs tábornok nem alaptalanul helyezte belém a

bizalmát, uram. – Pillanatnyilag, alezredes, nem magában bízom, hanem Jiggs tábornokban.

– Igen, uram.



– Ez minden, ezredes – mondta Boone tábornok. – Ha nem bánja, váltanék pár szótmagával, tábornok.

– Igen, uram. Lowell tisztelgett.

– Engedélyt kérek a távozásra, uram.

– Leléphet, alezredes.

Lowell szalutált, csinált egy hátra arcot, azután kimasírozott az irodából, és becsuktamaga után az ajtót.

– A „töltött fegyver”-hasonlatot nem viccnek szántam, Paul -mondta Boone. – Biztosvagyok benne, hogy ez a maga Lowell alezredese, akiről mellesleg ordít, hogy nagyszarkeverő, pontosan tudja, mekkora hatalmat adtam a kezébe.

– Sínre teszi a hadosztályt, tábornok – mondta Jiggs. – Lehet, hogy pár embernek belegázol a lelkivilágába, de elvégzi a dolgát.

– Remélem, hogy ezzel nem a régi szép időkre akar célozni -mondta Boone. – Nem, uram.

– Megsajnáltam Hanrahant – mondta Boone.

– Uram?

– Triplahá Howard odavolt tervezni a légi szállítású hadsereget, és Ken Harke-ot bíztameg Bragg vezetésével, amíg távol marad. Harke hagyta, hogy Hanrahan elmenjenvadászni, és egy szót sem szólt neki arról, hogy mi készül Kuba ellen. Hanrahan helyettesemeg, aki Harke embere, épp most adta kölcsön a különleges haderőt a XVIII.legideszanthadtestnek, ráadásul még csak nem is ítélte szükségesnek, hogy kapcsolatbalépjen Hanrahannal.

Jiggs nagy tisztelője volt H. H. Howard altábornagynak, a XVIII. légideszanthadtest parancsnokának, a hadsereg egyik legintelligensebb és legsokoldalúbb tisztjének. Az aszóbeszéd járta, hogy Howardot akarták kinevezni a vezérkari főnöki posztra. Jiggsazonban egészen másként gondolt Kenneth Harke vezérőrnagyra és Roland Minor ezredesre, Hanrahan helyettesére.

Harke csupán egyetlen dolgot tartott fontosnak: Kenneth Harke vezérőrnagyelőmenetelét. Miután karrierje a légideszant-hadtesttől függött, a „veszélyt”, melyet akülönleges haderő jelentett a hagyományos ejtőernyőscsapatokra, Harke a személye ellenitámadásnak tekintette, s bármit megtett volna, hogy ezt a támadást elhárítsa. Ha úgyérezte, hogy ehhez hátba kell döfnie Paul Hanrahant, akkor hátba is döfte Paul Hanrahant.Harke egy pöcs volt. Rosszabb – gondolta Jiggs –, egy intelligens pöcs.

Roland Minor ezredest más fából faragták. Már pályafutása elején elhatározta, hogyvalamelyik feljebbvalója „hátszelében” fogja megmászni a ranglétrát. Miután mostanrafényesre nyalta Harke hátsóját, könnyedén meg tudta győzni magát arról, hogy kizárólag

„a hadseregnek”, vagyis Harke-nak tartozik hűséggel, és nem a közvetlen parancsnokának,Hanrahannak.

– Biztos benne, hogy szándékosan tette?



– Arra akár mérget is vehet – mondta Boone. – Triplahá Howard kivételével az összeslégideszantos mocsoknak a különleges haderőre fáj a foga, és ha közben Hanrahant is pellengérre állíthatják, hát annál jobb. Istenem, bár ne ment volna E. Z. Black a Csendes-óceáni Erőkhöz. Belegondolt, hogy a négycsillagos tábornokok közül csak ő és én nemugrálunk ki repülőgépekből?

– Erre még soha nem gondoltam, de tényleg így van, nem?

– És csak a nemzetvédelmi miniszter gondolja úgy, hogy itt a helyem. A többiek mindazt motyogják, hogy ez egy légideszantos hadművelet, és egy légideszantos tisztnek kellene vezetnie.

– Talán éppen ezért kapta meg ezt a pozíciót – mondta Jiggs.

– Hacsak ez a maga Lowell alezredese nem indítja útnak a 2. páncéloshadosztályt, ezegy légideszantos hadművelet lesz. És majd amikor az egészet elcseszik, mert elcseszik,ha a 2. páncéloshadosztályt nem tudjuk útnak indítani, engem fognak letolni. Nem aszemélyemnek szól majd a letolás, hanem az intelligenciahányadosomnak, ami nem lehettúl magas, miután nem vagyok légideszantos.

Jiggs meglepődött azon, mennyire keserűen beszélt a tábornok. Boone szűkszavú ember hírében állt.

– Maga szerint odamegyünk? – kérdezte Jiggs.

– Persze. Maga szerint nem?

– Harminc-negyven kilométert kellett megtennünk a La Manche csatornán – mondtaJiggs. – Key Westtől százötven kilométerre van Kuba. Akkor a Csatorna a miénk volt. A

légtér is, ami kapóra jött. Remélem, nem kell odamennünk. – Szerintem mennünk kell – mondta Boone. – Az oroszok látni akarják Kennedy lapjait.

Az elnök visszakozott a Disznó-öbölnél, és ráadásul úgy tesz, mintha sose hallott volna a

Monroe-elvről[19]

. A nemzetközi jog és a Monroe-elv alapján teljesen jogosanmegállíthattuk volna azokat az orosz hadihajókat, méghozzá már hónapokkal ezelőtt, denem tettük. Ki se nyitottuk a szánkat, csak akkor, amikor már majdnem teljesenműködőképesek voltak azok a rohadt rakéták. Nem hinném, hogy az oroszok csak úgyharc nélkül lemondanak róluk, és ha sikerül nekik kiütni a 82. és a 2. hadosztályt, akkor a

átszmának vége, Paul. Vagy segget csókolunk nekik, vagy felrobbantjuk az egész világot.Jiggsre pillantott, és hirtelen ráébredt, hogy többet mondott el neki, mint kellett volna.

– Ha már itt tartunk, mostanában érdeklődött, hogy mi újság van odahaza?

– Igen, uram.

– És biztos benne, hogy a Katonai Repülést még nem kaparintotta meg a XVIII.légideszanthadtest? – kérdezte Boone.

– Ott van nekünk Bob Bellmon és William Roberts Washingtonban, ők képviselik azérdekeinket – mondta Jiggs.

Boone felmordult.

– Uram? – kérdezte Jiggs.



– Gondolatban épp most részesítettem őket egy olyan szóbeli vállveregetés-félében – mondta Boone. – Azt gondoltam magamban, hogy „milyen kiváló politikusok ezek ketten”. Jó isten, még a gondolat is elképesztő. Remélem, nincsenek telepatikusképességeik.

Jiggs felnevetett. A lovasságnál Robert Bellmon dandártábornok volt a második, akiezzel a névvel tábornoki rangban szolgált. A második világháborúban fogságba esett az

afrikai kasserine-i átjárónál, és hadifogolyként szörnyű dolgokon ment keresztül. WilliamRoberts mindenkinél többet tett azért, hogy a hadseregnek legyen saját katonairepülőegysége. West Pointban végzett, huszonnégy évesen alezredesi rangot kapott, segyike lett a hadsereg legértelmesebb tisztjeinek. Jó időbe beletelt, mire megkapta azezredesi sast, de végül megkapta, s azután gyorsan le is cserélte egy tábornoki csillagra.

Jiggs szemében Bellmon és Roberts voltak a kiváló tisztek. Ők megélték azt, amit tiszti becsületnek és kötelességtudatnak neveznek, mégpedig bármi áron. Sértőnek találták volna, ha politikusnak titulálják őket, pedig tényleg nagyon értettek a politikához.

– Ki a helyettese? – kérdezte Boone tábornok. – Igazából nincs helyettesem – mondta Jiggs. – Jack Martinelli a Katonai Repülési

Bizottságnál* van, úgyhogy Bill Roberts ideiglenesen hozzánk osztotta be. így ő lett arangidős ezredes, most pedig a helyettes parancsnok.

– Na és a mi emberünk? Titokban nem ejtőernyős?

– Nem – mondta Jiggs. – Az igazi katonai repülősök szűk táborához tartozik. Nagyobbveszélyt jelent a légideszantra, mint a legideszant rá. Amikor az előadásait tartja arról,hogy a katonák kizárólag egyetlen módon érhetnek biztonságban földet, mégpedig

helikopterrel, úgy beszél, hogy Billy Graham[20] hozzá képest némasági fogadalmat tettszerzetes.

Boone elnevette magát.

– Folytassa a munkáját, Paul – mondta. – Felhívom Stu Lempert Hoodban, éstelehazudom a fejét azzal, hogy mennyire hiszek és bízom ebben a maga Lowell nevűemberében.

(Három)

– Megkaphatnám az írógépét pár percre? – kérdezte Lowell alezredes az USA EgyesítettTámadó Haderejének (átmeneti) főhadiszállásán a J-3-as részleg irodavezetőjétől.

Az irodavezető, egy harmincas évei végét taposó férfi, felállt.

– Alezredes, nagyon szívesen legépeltetek magának bármit, akár magam is legépelem…

Az irodavezető spec-7-es rangjelzést, hat kört és a nemzeti címeit viselte. A hadsereg asorállományú rangfokozatokat két, altiszti és specialista csoportra osztotta. A spec-7-esek törzsőrmesteri fizetést és pótlékot kaptak, és legalább annyi privilégiumot élveztek, mint a

törzsőrmesterek. – Ne haragudjon – mondta Lowell alezredes mosolyogva –, de meggyőződésem, hogy

még életemben nem találkoztam nálamnál jobb titkárral.



– Igen, uram – mondta a spec-7-es, s noha látszott rajta, hogy nem szívesen teszi, felállta székéből, és oldalra lépett.

Lowell alezredes leült.

– Papír?

A spec-7-es előrehajolt, és kihúzott egy fiókot. Lowell alezredes kivett egy ívet, befűzte

az írógépbe, és villámgyorsan legépelt három sort.PARANCSNOKSÁG

AZ USA HADSEREGE KÜLÖNLEGES HADVISELÉSI KIKÉPZŐKÖZPONTJAFort Bragg, Észak-Carolina

Azután kirántotta a papírt a gépből, kikapott egyet a Planters sós mogyorós dobozbansorakozó ceruzák közül, és megszámolta a második és a harmadik sorban lévő betűket.

– Nyilvántartási számok kellenek – mondta Lowell, miközben egy ívet nyújtott

Hanrahan tábornok felé. – A tiéd, Macé, Woodé, meg hogyishívjáké a nevével együtt.Elővett néhány újabb ív papírt, indigót, gyorsan összerendezte, majd befűzte az

írógépbe. A spec-7-esre nézett.

– Kell egy különparancs-szám – mondta. – A mai.

– Az aktiválásunkkor kezdtük a számozást – mondta a spec-7-es. – Megnézem valakimásét.

A különparancsokat január l-jétől kezdődően folyamatosan számozzák. Szombaton ésvasárnap általában nem állítanak ki különparancsot.

– Itt van egy Benningből – mondta a spec-7-es. – Kelt október 20-án. A száma 223.

– Az jó lesz – mondta Lowell.

Az írógép kocsiját a lap közepéhez tolta, hat szóköznyit visszaléptetett, azután gyorsanlegépelte, hogy PARANCSNOKSÁG. Megnézte a papírt, amin előzőleg megszámolta a betűket, visszaléptetett annyit, amennyit kellett, és befejezte a fejlécet. Addigra Hanrahanmár elé tette az azonosítókat és a neveket, amiket kért.

Lowell ujjai villámsebesen mozogtak az írógép billentyűi felett. Amikor elkészült,

kirántotta a papírokat és az indigót az írógépből, Hanrahannak adta, azután újabb köteg papírt vett elő.

PARANCSNOKSÁG AZ USA HADSEREGE KÜLÖNLEGES HADVISELÉSIKIKÉPZŐKÖZPONTJA

Fort Bragg, Észak-Carolina

Különparancs

1962. október 22.

235. sz.

***KIEGÉSZÍTÉS***



1. Az USASWC&S[21]

iktatóhivatal parancsnoka 1962. okt. 22-én megerősítette, ésegyzőkönyvbe vette a következőket: Roland Minor ezds., gyal. 0-345611, USASWC&S

Ft Bragg, Észak-Carolina, azonnali hatállyal ideiglenes szolgálatra áthelyezve a XVIII.légideszanthadtest parancsnokságához határozatlan időre. Fent említett tiszt az újszolgálati helyén legkésőbb 1962. okt. 23-án 05 óra 30 perckor jelentkezik, és továbbiutasításig készenlétben marad.

2. Az USASWC&S iktatóhivatal parancsnoka 1962. okt. 22-én megerősítette, ésegyzőkönyvbe vette a következőket: az USASWC&S Ft Bragg, Észak-Carolina

következő tisztjei ideiglenes szolgálatra áthelyezve az USA Egyesített Támadó Hadereje parancsnokságának Florida állambeli MacDill légi támaszpontjára, határozatlan időre.

Paul T. HANRAHAN DANDÁRTÁBORNOK ¤ 0-230765 ifj. Charles WOODHADNAGY Gyal 0-236454 Stefan ¤. WOJINSKI TÖRZSZÁSZLÓS W-330078

PAUL T. HANRAHAN

Dandártábornok, USAParancsnok

– Az összes példányt írd alá, Paul – mondta Lowell. – Arra az esetre, ha az egyik eltűnne.

Még több papírt és indigót vett elő a fiókból, befűzte az írógépbe, és gyors gépelésbekezdett.

PARANCSNOKSÁG AZ USA HADSEREGE KÜLÖNLEGES HADVISELÉSI

KIKÉPZŐKÖZPONTJAFort Bragg, Észak-Carolina Általános parancs

1962. október 22.

5. sz.

Alulírott ezennel átveszi az USA Hadserege Különleges Hadviselési Kiképzőközpontja parancsnokságát.

RUDOLPH G. MACMILLAN

Alezredes, Gyalogság

Parancsnok

– Hacsak nem muszáj, Mac – mondta Lowell –, ne szellőztesd meg a kelleténélhamarabb, hogy átvetted a parancsnokságot. Holnap küldesd át a XVIII.légideszanthadtesthez az utolsó futárral. Vagy inkább holnapután.

MacMillan Hanrahan tábornokra nézett, parancsra várva.

Hanrahan bólintott.

Lowell az első parancs egyik másolatát a spec-7-es kezébe nyomta.

A spec-7-es elolvasta a parancsot. Öreg katona lévén, a sorok között is tudott olvasni,így rögtön világossá vált számára, hogy Minor ezredest, bárki legyen is, épp most rúgták



ki az USA Hadserege Különleges Hadviselési Kiképzőközpontja parancsnokságáról.

– Igen, uram – mondta a spec-7-es.

– Keresd meg Minor ezredest, Mac – kérte Hanrahan tábornok –, ha kell, a szállásán, ésadd neki oda ezt. Egy szót se szólj a parancsról, és az isten szerelméért, el ne járjon a szád.Add neki oda, tisztelegj, és lépj le.

– Rendben – mondta MacMillan. – Reggel felhívlak. Legjobb lesz, ha máris indulsz. MacMillan tisztelgett és kiment.

– Hát – fordult Lowell Hanrahan felé –, így már legalább nem a szakasz lesz alegnagyobb egység, amit Mac valaha vezetett.

Hanrahan a szemébe nézett, és látta, ezúttal Lowell nem gúnyolódott.

– Azért nem vagyok teljesen nyugodt.

– Minor nem maradhat parancsnok – mondta Lowell. – Hány döfést akarsz még a

hátadba? – Ma este indulsz Hoodba? – kérdezte Hanrahan.

– Amint a légierő nagy duzzogva feltankolja a Commandert – mondta Lowell.

– Majdnem a kerítésig mentél – mondta Hanrahan.

– „L’audace, l’audace, toujours l’audace, mon general”

– Merde – nevetett fel Hanrahan. – Craig, Skit vidd magaddal Hoodba.

Lowell szemöldöke kérdőn felszaladt. – Hasznát veheted – mondta Hanrahan. Lowell bólintott. – És szeretném olyan távol

tudni a tűzvonaltól, amennyire csak lehet.

Lowell ismét bólintott.

– Ezt a csatát lehet, hogy elvesztem – mondta Hanrahan. -Nincs értelme Skit ismagammal rántani.

Lowell a spec-7-eshez fordult.

– Amikor megkapja a parancsot, amivel Hoodba küldenek, írja rá Mr. Wojinski nevét is. – Igen, uram.

– A helyedben, Paul – mondta Lowell –, én felhívnám Féltért. Ha te nem akarodfelhívni, majd felhívom én.

– Felter már így is elég elfoglalt, nem hiányzik neki, hogy Paul Hanrahan ügyes-bajosdolgai miatt kelljen aggódnia. Szeretném Féltért a személyes problémámnál fontosabbügyekre tartogatni.

– Azért ne zárd ki az esélyét. – Jó sárdagasztást Hoodban, Craig – mondta Hanrahan tábornok, és kezet nyújtott

Lowellnek.



Kilépett az irodából. Lowell telefonon repülési időjárás-jelentést kért a Mexikói-öbölfeletti légtérre. Amikor a légierő meteorológusa nekilátott felolvasni a kilencezer méterentapasztalható időjárási viszonyok paramétereit, Lowell kénytelen volt megállítani, ésközölni vele, hogy csak a kis magasságú légrétegek időjárása érdekli, az is csak háromezer-ötszázig. Egy Aero Commanderrel repült, nem pedig egy F-101-essel.

Amikor végre megkapta a kis magasságú időjárásról a jelentést, elindult a kijárat felé,

de a spec-7-es utána szólt. – Alezredes? Lowell megfordult.

– Ha valaha gépírói állásra lenne szüksége… – mondta a spec-7-es.

– Ezt első osztályú bóknak veszem.

– Annak is szántam, uram.

(Négy)

Nyílt tiszti kantin Fort Hood, Texas


Stefan ¤. Wojinski törzszászlós, csakúgy, mint a legtöbb öreg sorállományú, ritkánérezte magát kellemesen, ha tábornokok méregették. Most azonban az átlagostól iskellemetlenebbül érezte magát, mert egy vezérőrnaggyal kellett szembenéznie, akinek azarcára volt írva, hogy igencsak dühös, vagy talán még rosszabb.

A vezérőrnagy a nyílt tiszti kantin két összetolt, négyszemélyes asztalának asztalfőjénült és reggelizett. Gyakorlóruhát viselt, s egy .45-ös kaliberű Coltot hónaljtokban, minthacsak azt akarta volna szimbolizálni, hogy a 2. páncéloshadosztály nagy valószínűségszerint háborúba indul.

A helyiségben csak két tiszt nem viselt gyakorlóruhát és fegyvert, mégpedig Craig W.Lowell alezredes és Wojinski törzszászlós, akik „A” osztályú egyenruhát vettek fel.

Wojinski nem igazán értette, hogy mit keres itt. Azt sem tudta, hogy Hanrahan tábornok miért nem küldte vissza Braggba Mackel. A tábornok persze megmagyarázta neki, megminden. Azt mondta neki, Lowellnek szüksége van rá, hogy elindítsa a 2. páncéloshadosztályt. De ennek nincs sok értelme – gondolta Wojinski –, mert Hanrahantábornok is éppen olyan jól tudta, hogy mindazt, amit a páncélosokról tudok, simán fel lehetne írni egy levélgyufa hátuljára, méghozzá vastagon fogó zsírkrétával.

Aztán Wojinski végül rájött, az igazi ok az lehetett, a tábornok nem akarta, hogy amikor Mac ezredes közli azzal a seggfej Minor ezredessel, át van helyezve ideiglenes szolgálatraa XVIII. légideszanthadtesthez (Mehetsz a francba!), szóval amikor borul a Bill, a szar aző gatyájára is ráfröccsenjen.

De jó dolga volt még tegnap! Akkor még nem bámultak rá tábornokok. Semmi gond,

csak mulatság. Az történt ugyanis, hogy odafelé menet Wojinski, aki még annyit semtudott a repülésről, mint a páncélosokról, még tovább feszítette a húrt, és majdnem kétórán keresztül vezette a Commandert. Lowell alezredes röviddel azután, hogy felszálltak,ásítozni kezdett.



– Szar, hogy nem hunyhatsz egyet, Herceg. Biztos kivagy.

– Te meg friss vagy és üde, mint a harmat?

– Majdnem az egész utat átaludtam idefelé Dél-Dakotából.

– Na, akkor megmutatom, hogy működik ez az izé – mondta Lowell. – Csak ülj ittszépen, és ébressz fel, ha valami zűr van.

A Herceg megmutatta neki, hogyan olvassa le a magasságmérőt, meg hogy hogyanműködik a rádió-iránymérő, és azt is, mit jelent a villanás a radaron. Aztán bejelentette,„szundít egyet”. Megmondta Wojinskinek, keltse fel, ha valami gond van, főleg, ha„felvillannak a kis vörös fények”.

Wojinski az egész repülés alatt semmihez sem nyúlt, csak a hamutartó fedeléhez. Csak üldögélt, figyelte a mutatókat, és várta, hogy felvillanjanak a kis vörös fények. De ha csak ketten ülnek egy gépben, ami háromezer-ötszáz méter magasan repül a Mexikói-öböl felettFloridából Texasba, és az egyik húzza a lóbőrt, akkor ki vezeti a gépet?

Amikor Houstonban landoltak, a Herceg megkérte, hogy „kövesse le”, ami annyitelentett, hogy Skinek a kezét a kormányon, a lábát pedig az oldalkormánypedálokon

kellett tartania, amíg a Herceg letette a gépet. Noha volt annyi üzemanyaguk, amivelmegállás nélkül is elrepülhettek volna Fort Hoodig, Lowell azt mondta neki, azért szállnak le Houstonban, hogy ne kelljen cenátizni a kerozinnal, meg mert nem volt benne biztos,hogy vételezni tudnak-e majd a hadsereg repülőterén, és mert repülési tervet is akartleadni, amiből Hood tudni fogja, hogy úton vannak.

– Akkor nem kellett repülési terv – kérdezte Wojinski –, most meg kell?

– Itt kezd bonyolódni a dolog, Ski – mondta a Herceg. – Sajnos, nem vagyunk olyan jólfelszerelve vízi mentőcuccokkal, mint azt a hatóságok gondolják. Viszont ha a szárazföldfelett kell kacskaringóznunk, akkor arra rámegy pár óránk.

Lefordítva ez annyit jelentett, hogy ha lezuhannak az öböl felett, megfulladnak.Wojinski is eltűnődött ezen, miközben a gépet „vezette”. Ostoba és veszélyes húzásnak tűnt a dolog, de ismerte a Herceget annyira, hogy tudja, nem tesz ilyesmit, ha csak egyhajszálnyi esélye is lenne annak, hogy valami balul sül el.

A houstoni felszállás alatt ismét „lekövette” Lowellt, s a Fort Hood-i leszálláskor is.

Meglódult a képzelete, s arra gondolt, hogy talán jelentkeznie kellene egy pilótaképzőtanfolyamra. Hamar lebeszélte magát erről az álomról. Szeretett ott lenni, ahol volt.

Amikor belépett a seregbe, álmodni sem mert volna arról, hogy egyszer zászlós lesz belőle. Tisztában volt azzal is, hogy ha írásbeli vizsgát kellett volna tennie, még most ishat sávval a zubbonyán rohangálhatna. Akkor léptették elő, amikor a Herceg megkapta azezüstlevelét, miután berepültek Kubába, és kirángatták Felter ezredes seggét a trutyiból.Ezt az előléptetést inkább szánták kitüntetésnek, mint bármi másnak, viszont így már főhadnagyi fizetéssel vonulhat majd nyugalomba, és ha nem üti az orrát semmibe, akkor

akár főtörzszászlós is lehet belőle, és akkor őrnagyi nyugdíjat kap. A kitüntetésekéit szartse fizettek, kivéve a Kongresszusit, amihez járt valami pótlék, meg az ember ráadásulWest Pointba is küldhette a kölykeit. Mac ezredes két gyereke is Pointban tanult, amivelegy rakás pénzt takarítottak meg.



Így vagy úgy, most a különleges haderő törzszászlósaként szolgált. Lett belőle valaki. Nem nagyon ismert a katonai repülősök között olyan zászlóst, aki a tábornokkal meg egyrakás ezredessel mehetett vadászni. A katonai repülősöknél csak egy lenne a sok névtelenzászlós közül, akinek sikerült valahogy elvégezni a püótatanfolyamot. A szomszéd fűjenem mindig zöldebb.

Valamivel hajnali három előtt landoltak Hoodban, s mire a repülőtérről beértek a

parancsnokságra, aztán pedig a nőtlen tisztek szállására, majdnem négy óra lett. – Másfél órát hunyhatunk – mondta neki Lowell alezredes. -Éljünk a lehetőséggel.

A Herceg hangjára ébredt, aki éppen a Texas állambeli Killeen Avis-Rent-A-Car kirendeltségével vitatkozott. Hajlandóak lettek volna kocsit küldeni neki, de ragaszkodtak hozzá, hogy vigye vissza a sofőrt Killeenbe. Lowell közölte velük, hogy nincs idejeilyesmire. Udvarias hangon kezdte, de amikor látta, hogy nem úgy alakulnak a dolgok,ahogy szeretné, elküldte őket a francba. Ski életében nem találkozott senkivel, aki úgytudta volna leüvöl-teni annak a fejét, aki keresztbe tett neki, mint a Herceg. így aztán

egyáltalán nem lepte meg, hogy az Avis végül két autót küldött.Ezután következett a 2. páncéloshadosztály parancsnoksága, ahol Lowell ismét vitába

keveredett, ezúttal az ügyeletes törzstiszttel. Amikor a törzstiszt közölte vele, hogy avezérkar titkáránál kell jelentkeznie (akinek 07 óra 30 perckor kezdődött a szolgálata),Lowell közölte a fickóval, hogy parancsot kapott, miszerint érkezését követően azonnalihatállyal jelentkeznie kell a parancsnoknál, s hogy szándékában áll teljesíteni a parancsot.

– Boone tábornok nevezett ki a törzs főellenőrévé, ezredes -mondta Lowell. – Amennyiben nem engedi, hogy most rögtön kapcsolatba lépjek a parancsnokkal, abban az

esetben a jelentésem első bekezdése erről az incidensről fog szólni.Az ügyeletes törzstiszt elfehéredett.

– A tábornok jelenleg reggelizik a nyílt tiszti kantinban, ezredes – mondta. – Amennyiben oda kíván menni, én természetesen ebben nem tudom megakadályozni.

Ski azon töprengett, vajon az ügyeletes törzstiszt rögtön a telefon után nyúlt-e, amintkiléptek az irodából. A tábornok nekik címzett, meglehetősen dühös arckifejezése láttán ezeléggé valószínűnek tűnt.

– Szeretné felhívni magára a figyelmemet, alezredes? – kérdezte Stuart G. Lemper tábornok.

– Reméltem, hogy ez sikerül, uram – felelte Lowell. Közelebb lépett az asztalhoz,amelynél a tábornok a reggelijét (rántottát, kolbászt és pirítóst) fogyasztotta, vigyázzbavágta magát, majd tisztelgett. Ski három lépéssel mögötte ugyanezt tette.

– Lowell alezredes Boone tábornok parancsára a parancsnoknál jelentkezik, uram.

Lemper tábornok viszonozta a tisztelgést.

– És az úrban kit tisztelhetek? – kérdezte meglehetősen gúnyosan, miközben Ski felé bólintott. – Magával van? Még egy szakértő, aki megoldja a problémáinkat?

– Uram – mondta Lowell –, bemutatom Wojinski törzszászlóst.

Lemper tábornok szinte azonnal megbánta a gúnyos hangnemet. Nem az alezredes



tehetett róla, hogy ide küldték. James G. Boone küldte ide. Ezt nem róhatta fel Lowellnek.

– Reggeliztek már, uraim? – kérdezte Lemper tábornok immár jóval kevesebb gúnnyal ahangjában. – Volna kedvük csatlakozni hozzám?

– Köszönjük, uram – mondta Lowell.

A kantin önkiszolgáló étkezdeként működött.

– Alezredes – kezdte Ski –, mit hozhatok?

– Bármit, csak kukoricadarát ne.

Amikor Ski elindult, hogy beálljon a sorba, Lemper tábornok Lowellre meredt.

– Miután minden más kudarcot vallott, Boone tábornok ide küldött egy kígyóevő párost?

– Ski a hivatásos kígyóevő, uram – mondta Lowell. – Én csak aktatologató vagyok. Nem mintha az szeretnék lenni, de így alakult.

– És milyen aktákat tologat? – kérdezte Lemper tábornok.

– Amikor ez a dolog közbejött, éppen Howard tábornoknak segédkeztem a Howard- bizottságban.

– És ő küldte magát MacDillbe?

– Nem, uram. Ő most valószínűleg azon tűnődik, hogy hol lehetek. Jiggs tábornok a parancsnok MacDillben. Ő kért engem.

– Maga ismeri Jiggs tábornokot?

– Egyszer már dolgoztam neki, uram.

– Elmagyaráztam a problémánkat Jiggs tábornoknak. A maga jelenlétét tehát úgy kellértenem, hogy a magyarázatom nem volt teljesen kielégítő a tábornok számára? Vagy talánő értette a magyarázatomat, Boone tábornok viszont nem?

– Uram, Boone tábornok utasított, hogy közöljem magával, nem azért küldött, hogyhibát találjak bármelyik tiszt munkájában, hanem hogy segítsek, amiben csak lehet.

– Ezt hívják úgy, hogy csokoládéba mártott ciánkapszula -mondta Lemper tábornok. –

Kivéve persze, ha maga tényleg valami nagy szakértő. Maga valami nagy szakértő,Lowell?

– Nem, uram. Soha nem szolgáltam még zászlóaljnál nagyobb páncélosalakulatnál.

– És most mégis itt van, hogy kioktasson minket, mi?

– Azért vagyok itt, hogy segítsek, amiben csak lehet, tábornok.

– Amikor nem tudományos fantasztikus irományokat készít Triplahá Howardnak,mivel foglalkozik, alezredes?

– Ruckerben szolgálok, uram, a Katonai Repülési Bizottságnál.

– Boone tábornoknak ezek szerint igen nagy véleménye lehet rólam, hogy egy katonairepülőst meg egy zöldsapkás zászlóst küld, hogy kihúzzanak a kátyúból.



– Csak azt tudom megismételni, uram, amit már mondtam, hogy a parancsom szerint alehető leghasznosabbá kell tennem magam, és hogy nem hibákat jöttem keresni.

– És ha akarom, akkor a brooklyni hidat is megvehetem magától, persze jutányos áron,mi? – kérdezte gúnyosan Lemper, aztán átnézett Lowell feje felett. – Beszélni akar velem,Wallace?

Egy magas, széles vállú, hordómellkasú, rövidre nyírt hajú főtörzszászlós állt jóformánvigyázzban Lowell háta mögött.

– Az alezredessel szeretnék pár szót váltani, uram – mondta ünnepélyes hangon. – Persze csak akkor, ha az alezredes még emlékszik rám.

Lowell hátrapillantott a válla felett, aztán gyorsan felpattant. Szélesen elvigyorodott.

– Prince! – mondta. – Hogy vagy, te gazember?

Kezet nyújtott a férfinak, ami rögtön el is tűnt Prince T. Wallace főtörzszászlós hatalmaskezében, majd a kézfogásból ölelés lett. Jól háton döngették egymást. Rendkívüli módonadtak tanúbizonyságot az egymás iránti ragaszkodásukról.

– Úgy tűnik, Wallace, az alezredes emlékszik magára – mondta Lemper tábornok fanyar hangon. – Megöl a kíváncsiság.

– Együtt szolgáltam a Herceggel a Lowell-különítményben, uram, a puszani kitörésnél – mondta Wallace csendes büszkeséggel. – Azután még elmentem vele a Jaluig megvissza.

Lemper tábornok, aki már Európában is tábornokként szolgált, hallott a Lowell-

különítményről. Klasszikus példája volt annak, hogyan kell a páncéloshaderőt felhasználniáttörésre, illetve alkalmazni a régi lovassági módszert az ellenség ellátmány– éskommunikációs vonalának elvágására. Lemper Németország után a Fort Leavenworth-iParancsnoki és Törzsiskola katedráján folytatta szolgálatát, ahol tucatnyi alkalommalkellett bemutatnia a Lowell-különítmény akcióját a terepasztalon. A Lowell-különít-mény bekerült a tankönyvekbe.

– Maga az a Lowell? – kérdezte Lemper tábornok.

– Igen, uram – válaszolt helyette Wallace főtörzszászlós. – Az eredeti neve, a bengálikülönítmény hülyén hangzott, úgyhogy megváltoztattuk.

– Volt egy potyautasunk, tábornok – mondta Lowell. – A parancs ellenére Prince, aki afejébe vette, hogy a segítsége nélkül még az úttesten sem tudnék átkelni, kirántotta az M-46-os vezetőjét az üléséből, aki ezután vagy tizenöt métert repült, mielőtt egy bokorbanlandolt volna, azután pedig elfoglalta a helyét.

– Nem hajítottam én senkit se sehová – javította ki Wallace. – Csak közöltem vele, hogya káplán akar vele beszélni. Mire megtalálta a káplánt, mi már leléptünk.

– Ezt Paul Jiggs lehet, hogy bevette – mondta Lowell –, én viszont soha. Én annak a

kölyöknek hittem, akinek fenyőtoboz állt ki az orrából. Na, köszönj szépen Mr.Wojinskinek, Prince. Skit még náladnál is régebben ismerem. Ski, bemutatom PrinceWallace-t.

A két zászlós kezet rázott.



– Ugye, azt mondta, alezredes – mondta Lemper tábornok –, hogy ismeri Jiggstábornokot? Azt persze nem kérdeztem meg, hogy mennyire?

Nem olyan kérdés volt ez, amire a tábornok tényleg választ akart kapni.

– Wallace – mondta Lemper tábornok –, Boone tábornok, nagy valószínűséggel Jiggstábornok javaslatára, ideküldte Lowell ezredest, hogy rámutasson a hibáinkra.

– Nos, uram, ha valaki ki tud minket húzni a kátyúból, az a Herceg.Lowell area megfeszült. Azonban nagy meglepetésére Lemper tábornok nem gurult

dühbe.

– A fő problémánk, Lowell, a vasúti szállítással van – szólt. – Ezt a következőképpenlehetne összefoglalni: a) A kongresszus nem találta szükségesnek egy megfelelő rendező pályaudvar építésének a támogatását, és elegendő számú tolatómozdonyt sem bocsátott arendelkezésünkre, b) A vasutasok, jóllehet biztos vagyok benne, hogy a tőlük telhetőlegjobbat nyújtják, nem tudtak elegendő platókocsit adni nekünk, főleg olyan kellett

volna, aminek az egyik végén nincsenek fékezőkerekek, ami azt jelenti, hogy nem tudunk összehozni egy platókocsikból álló szerelvényt, amire tankokat és egyéb nehéz járműveketrakhatnánk, c) A nagy kapkodásban pedig, mert mindenképpen olyan vagonokat isakarnak nekünk adni, amilyeneket akarunk, a megérkező üres szerelvények vegyesek: platókocsik és zárt vagonok. Emiatt kénytelenek vagyunk új szerelvényeket összeállítani,mégpedig megfelelő sorrendbe állított vagonokkal.

– Igen, uram.

– Miután a rendező pályaudvar eszközellátása behatárolt, mindez igen időigényes.

Csakúgy, mint az, hogy minden egyes tank felrakodásához oda kell tolatni a platókocsit arámpához. Érti a problémánk lényegét?

– Igen, uram.

– Két tizenkét órás műszakban dolgozunk – folytatta Lemper tábornok. – Az emberek annyira lelkesek, alezredes, hogy kénytelen voltam fegyelmi eljárással megfenyegetniminden parancsnokot, akit azon kapok, hogy engedélyezi bármelyik katonájának, hogytöbbet dolgozzon tizenhat óránál.

– Igen, uram.

– Most így első hallásra meg tudná mondani, hogyan oldhatnánk meg a problémát,alezredes? – kérdezte Lemper tábornok.

– Nem, uram – mondta Lowell. – Nem tudnám.

– Nézzen körül, alezredes. Talán eszébe jut valami, ha látja a rendszert működésközben.

– Ha ez a kívánsága, tábornok. Talán lesz pár javaslatom.

– Azt hiszem, Boone és Jiggs tábornok ettől azért többet vár magától, alezredes.

Wallace, vigye körbe Lowell ezredest és az emberét a pályaudvaron, meg ahová menniakarnak. Ha Lowell alezredes bármi módot talál arra, hogy felgyorsítsa a berakodást,azonnal intézkedjen. Ha bárki megkérdőjelezné Lowell alezredes utasításait, közölje vele,hogy az alezredes az én parancsomat teljesíti, s minden panasszal hozzám kell fordulni,



miután teljesítették a parancsot. Ha Boone tábornok és maga is úgy gondolja, hogy ez aLowell húz ki minket a csávából, távol álljon tőlem, hogy megakadályozzam ebben.Világos?

– Igen, uram – mondta Wallace főtörzszászlós.

(Öt)

Fort Bragg, Észak-Carolina1962. október 23., 07 óra 15perc

Peter C. Crowley törzsőrmester, aki a különleges haderő 5. harccsoportja 7. „A” századahadműveleti tiszthelyetteseként szolgált, harmincéves, köpcös, rövidre nyírt hajú ember volt. Tizenhét éves korában lépett be a hadseregbe, és nem tudta volna megmondani, hogya seregben töltött idő alatt valamikor is jobban be lett volna rágva a seggfej feletteseire,mint most.

Pillanatnyilag éppen egy hatkerék-meghajtású GMC volánja mögött ült, és egy, az élenhaladó dzsipből (a lökhárítójára egy „KONVOJ KEZDETE” feliratú táblát rögzítettek),két háromnegyed tonnás Dodge teherautóból, egy újabb hatkerekű GMC-ből és még egydzsipből (ennek a lökhárítóján egy „KONVOJ VÉGE” feliratú tábla) álló konvojbanhaladt.

Az „igazi” hadseregben, amely Crowley törzsőrmester felfogása szerint mindentelentett, csak a különleges haderőt nem, a törzsőrmesterek rendes körülmények között

nem vezettek teherautókat. Teherautókat őrvezetők vagy tizedesek vezettek, akik rendelkeztek a megfelelő jogosítvánnyal, s akiket semmi mással nem bíztak meg, csak

teherautó-vezetéssel.Crowley törzsőrmester azért ült egy hatkerekű GMC volánja mögött, mert a környéken

nem volt se őrvezető, se tizedes, aid ezt megtette volna helyette. „A” csapatában alegalacsonyabb rangfokozattal egy őrmester rendelkezett. Az egység, mely két tisztből éshét sorállományúból állt, hat járművet kapott. Csak a tisztek (egy-egy mindkét dzsipben)és az egyik tiszthelyettes (Willy Stern törzsőrmester) nem rendelkeztek a kiegészítésként anyakukba sózott „gépjárművezető” címmel.

Stern törzsőrmester tudott egyet s mást a dzsipekről és teherautókról, így aztán nem

hivatalosan őt nevezték ki szerelőnek. Az egyik háromnegyed tonnás teherautó utasakéntszállították, amelyről könnyedén le tudott szállni, és a lerobbant jármű segítségéresiethetett. Ez meglehetősen kényelmes megoldásnak bizonyult, különösen azután, hogy azÉszak-Carolinai Állami Rendőrség feljelentést tett Stern törzsőrmester ellen, aki egyesetben kilencven kilométer per óra sebességgel lépte túl a száz kilométer per órássebességhatárt, melynek következtében Fayetteville bírója hat hónapra bevonta Sternogosítványát. A hadsereg – a civil hatóságokkal való mély egyetértésben – véglegesen

bevonta nevezett törzsőrmester katonai vezetői engedélyét.

Aznap úgy hajnali háromnegyed négykor, Crowley törzsőrmestert a különleges haderő

5. harcsoportja „A” századánál szolgáló Tom Spencer törzsőrmester telefonja ébresztette.Mrs. Crowley leginkább ázott macskához hasonlított olyankor, amikor legszebb álmábóltelefoncsörgés ébresztette fel. Fújt és morgott, a körmeivel a lepedőt karmolta, amígCrowley törzsőrmester közölte vele, hogy riadóztatták az egységét, és a jegyzőkönyvben



az fog szerepelni, hogy Crowley törzsőrmestert 03 óra 47 perckor kiértesítették.

– Hová megyünk? – kérdezte Crowley.

– Hát a McCall bázisra. Miért, mit gondoltál? – mondta Spencer, aztán letette.

Persze, mellébeszélés volt az egész. A kubai dolog már ott lógott a levegőben, és biztosan tudták, hogy ők is benne lesznek. A különleges haderő a McCall bázist, egy

egyébiránt elhagyott második világháborús támaszpontot használt kiképzőbázis gyanánt,amelynek épületei és a barakkjai nagyrészt maguktól összedőltek, vagy ha nem, akkor lebontották őket egészségügyi és biztonsági megfontolásokból. Bárhová is küldik azegységet, Carolina állam bozótosaiba biztosan nem. Persze Spencer nem mondhatottsemmit a telefonba, és hülyeség volt részéről megkérdezni.

Pusztán az lepte meg Crowley törzsőrmestert, hogy ilyen sokáig tartott a szarháziaknak megfújni a sípot.

Felkapcsolta az ágy melletti állólámpát, amitől Mrs. Crowley rendszerint felpúpozta a

hátát, kivillantotta a fogait, és körmeit még jobban a lepedőbe mélyesztette, mint amikor atelefon meg-csördült.

– Hová mész? – kérdezte.

– McCallba – válaszolta a férfi.

– Egy fenét! – A nő kiszállt az ágyból, és a konyhába ment. A férfi hallotta a teafőzőfütyülő hangját a gáztűzhelyen, miközben tárcsázta a két tiszt számát, akiket a telefonosriasztások során előírás szerint hívnia kellett.

Olyan piramis-féle rendszer volt ez. A parancsnokság – amint utasítást kapott rá,rendszerint Taylor főtörzsőrmester – felhívott két számot az 5. harccsoport parancsnokságán belül. A két ember közül, akit felhívott, az egyik felhívott valakitvalamelyik századnál. Ha a vonal végén nem vette fel senki a telefont, akkor tárcsázta atartalék névhez tartozó számot. Mindenkinek, akit felhívtak, fel kellett hívnia két másik személyt. Néhány percen belül mindenkit értesíteni lehetett.

A két ember egyike, akit Crowley felhívott, Dick Brewer százados volt, az „A” csapat

parancsnoka, aki nemrégiben kapta a vasúti síneket[22]

, és aki, miután nem felelt meg a

bázison való elszállásolás feltételeinek, Fayetteville-ben lakott. Brewer dolga volt hívni amásik tisztet, Bob McGrory hadnagyot, aki szintén Fayetteville-ben lakott. Azután, mivelelérték a piramis alsó szintjét, és nem maradt senki, akit fel lehetett volna hívni, mindenkifelhívott még egy embert, hogy meggyőződjenek róla, valóban mindenkit sikerültértesíteni. Azután a tisztek közül az egyik felvette a másik tisztet (meg azokat, akik mégFayetteville-ben laktak, s akiket be kellett vinniük), és elhajtottak a Smokebomb-dombra.

Crowley törzsőrmester már készült a riadóra. A nappali beépített szekrényében becsomagolva ott lapult a komplett harci felszerelése, a fegyvere és a hozzá tartozó lőszer kivételével, illetve egy kis méretű vászontáska Crowley törzsőrmester

komfortellátmányával, ami ragtapaszból, aranyér elleni kenőcsből, egy bontatlan dobozszivarból és két jól bebugyolált, literes Jack Daniel’s Old Number 7-ből állt.

Riadó esetén mindössze fel kellett vennie a gyakorlóruháját, ki kellett vennie a



becsomagolt felszerelést a szekrényből, és már indulhatott is.

A mostani azonban nem szokványos riadó volt, és amikor már felvette a nadrágját és a bakancsát, a hálószobaszekrényből kivett egy hónaljtokot és egy .357-es kaliberű ColtTrooper Magnum III-as revolvert. A katonáknak szigorúan megtiltották, hogy sajátfegyverüket magukkal vigyék, és Crowley véleménye szerint akadt is pár fickó, aki nemszegte meg ezt a parancsot. Őszintén remélte, hogy soha nem kell használnia a .357-esét,

de azért jobbnak látta magánál tartani, arra az esetre, ha valami közbejönne.A férfi éppen a hónaljtokot vette fel, amikor Mrs. Crowley kezében egy csésze azonnal

oldódó kávéval belépett a hálószobába.

– Kérsz egy fánkot vagy valamit? – kérdezte.

– Nem, kösz.

– Egy fenét mentek ti a McCall bázisra – ismételte a nő.

– Ez a dolgom. Ebből élünk.

– Vettem észre.

Felvette a gyakorlóruhához tartozó inget, és a nadrágjába tűrte, azután belebújt azubbonyába, majd legvégül a fejébe nyomta a barettjét.

– Ne izgasd fel túlságosan – mondta Mrs. Crowley, amint a férfi elment mellette,kilépett az előszobába, és a gyerekszoba felé vette az irányt.

A gyerek aludt, mint a bunda, és még akkor is csak enyhén rezzent össze, amikor a férfifölé hajolt, és egy puszit nyomott a homlokára.

– Pénzed lesz elég? – kérdezte, miközben a konyhába lépett.

– Ja. Meddig leszel oda?

– Csináltunk már ilyet párszor – mondta a férfi. – Kimegyünk McCallba, felverjük asátrakat, rohangálunk pár napig az erdőben, azután visszajövünk.

– Tudod, csak nekem nem akarod elmondani?

– Spencer McCallt mondott – felelte a férfi. – Most már te is pont annyit tudsz, mint én.

Egy pillanatig egymásra meredtek, azután a férfi hozzáhajolt, és megcsókolta, miközbenkezei lecsúsztak a nő fenekére. Azután kilépett a konyhaajtón, és elindult a fedett parkolófelé.

Miközben becsukta az Old’s Mobüe ajtaját, hallotta, ahogy a nő halkan utána szól.

– Nagyon vigyázz magadra, Peter.

Amikor megérkezett a Smokebomb-dombra, Spencertől megkapta a felszereléslistát.Hitetlenkedve nézte a papírt.

Vaktöltények, hatástalanított lövedékek a rakétavetőkhöz, tüzérségi gyakorlólöveg éshatástalanított, gyakorló robbanótöltetek.

– Ez meg mi a szar?

– Úgy tudom, tudsz olvasni.



– Most tényleg a McCall bázisra megyünk?

– Nekem azt mondták.

– Ez megint annak a félcédulás Minornak a hülyesége? A tábornok hol van?

– Fogalmam sincs, és fogalmam sincs – felelte Spencer törzsőrmester.

– Magasságos Atyaisten! – kiáltott fel Crowley. – Tegyél meg nekem egy szívességet, Pete – mondta Spencer törzsőrmester. – Fogd be,

és pakolj be.

A „munícióért” és a „robbanóanyagokért” nem kellett elmennie a lőszerraktárig, mertmiután az említett cuccok körülbelül annyira voltak veszélyesek, mint a szilveszteri petárdák, engedélyt kaptak, hogy a Smokebomb-domb melletti bunkerben raktározzák elazokat. Mire a tisztek megérkeztek, Crowley „A” csapata készen állt az indulásra.

A tiszteknek először eligazítást tartottak, majd azzal küldték őket vissza, hogy töltsék

tele a marmonkannákat. – Mi a francnak? Egy tankkal is legalább fél tucatszor megjárhatnánk McCallt oda-

vissza.

– A mi dolgunk nem az, hogy választ adjunk a miértre, Crowley törzsőrmester, viszonta maguk dolga az, hogy megtöltsék azokat az istenverte kannákat.

A kannatöltögetést szívből utálta mindenki, mert az átkozott vackokat mindig ki kellettüríteniük, ha lefújták a riadót. Ráadásul mindezt egy szűrővel ellátott tölcséren keresztülkellett tenniük, amit a benzintartályokba helyeztek. Egy örökkévalóságba tellett, mirevégeztek, így aztán ezt is mindenki szívből utálta.

Harminc perccel később, miután a marmonkannákat megtöltötték, és a dzsipekrekifüggesztették a KONVOJ feliratú táblákat, Crowley „A” csapata lassan távolodnikezdett a Smokebomb-dombtól, és a Range Road, illetve a hátsó kapu felé vette az irányt,amelyen keresztül a leghamarabb juthattak el a McCall bázisra.

A különleges haderő 5. harccsoportja elindult, hogy egy jót rohangáljon McCallerdeiben, kígyót zabáljon, és csatazajra emlékeztető hangokat adjon ki, mialatt az igazihadsereg felcuccolt, és elindult szétrúgni a kubaiak seggét. Crowley soha életében nemvolt ilyen pipa.

Ráadásul annyira belelkesedett, hogy egy rohadt falatot sem evett az előző napvacsorára elfogyasztott, a kolbászos bab óta.

Azután megpillantotta a zöldsapkást, aki MP-s karjelzésekkel egy földútra terelte őket.

Crowley pontosan tudta, hogy mindez mit jelent. Tíz centet mert volna tenni egy fánk ellenében. Ahányszor a tábornok kitette a lábát, Minor ezredes folyton olyan kisdedátékokkal fárasztotta őket, mint például a szúrópróbaszerű ellenőrzés vagy a váratlan

riadó. Ma a kettő kombinációjával lepte meg őket. Először riadót fújatott, most pedig egymellékúton rájuk szabadítja a hadianyag-ellenőr seggfejeket a parancsnokságról.Megnézik, hogy a járművek mikor voltak utoljára szervizelve. Megmérik agumiabroncsok futóhornyának mélységét, és megnézik, hogy a tanksapka fölé festett



CSAK MOTORBENZIN felirat olvasható-e. Azután hivatalos jelentéseket írnak, amikremajd reagálniuk kell.

Úgy jó fél kilométert mehettek a földúton, amikor egy szántóföldhöz értek, amelyenárművek gyülekeztek, s amely első pillantásra igazolni látszott Crowley legsötétebb

sejtelmeit. De hamarosan rájött, ezek nem hadianyag-ellenőrök. Mindenki zöld barettetviselt. Megpillantotta a gyakorlóruhát viselő Taylor főtörzsőrmestert és Mac MacMillan

ezredest. De Minor ezredest nem látta sehol.Egy őrmester, akiben Crowley a főparancsnokságon szolgáló egyik puha pöcsöt vélte

felismerni, felugrott a GMC felhágójára.

– Először is hajtsanak el egészen a szántóföld végéig, és rakodják le a vaktöltényeketmeg a többi szart – mondta. – Azután odagördülnek azokhoz a teherautókhoz, és felveszik az éleslőszereket meg a robbanóanyagokat. Amikor ezzel megvannak, beállnak a járművelabba a sorba, azután pedig odamennek a fickókhoz azoknál az asztaloknál. Tőlük kapják meg a bérkimutatást, az üzemanyag– és élelemutalványokat és a többit. Meg térképeket is.

– Hova a francba megyünk?

– A légierő MacDill bázisára – felelte az őrmester. Azután pedig hihetetlenül jólutánzott kubai akcentussal (legalábbis ezt hitte) hozzátette: – Katona! Akar megkefélnihúgom?

Negyedik

(Egy)

Vasúti rendező pályaudvar

Fort Hood, Texas


– Uram – mondta Dwayne Smitherman százados törzsőrmestere, miközben nagyrecsegések közepette kinyitotta Smitherman százados fülkéjének ajtaját. – Valamialezredes van itt a főellenőr-hivataltól, és magával akar beszélni.

– Jesszus! – mondta Smitherman százados, és villámgyorsan levette lábát az asztalról,ahol addig pihent. Magas, szikár, rossz tartású fiatalember volt, kellemes, ámde

nemtörődöm arckifejezéssel az arcán. Felpattant, gyorsan ellenőrizte, hogy begombolta-egyakorlóruhája zubbonyát, azután lepillantott a bakancsára, és megállapította, hogykopott, de úgy döntött, ezen most már úgysem tud segíteni. Kilépett a fülkéből afolyosóra.

Még két tiszt állt az alezredes madár mellett a folyosón, egy törzszászlós, akitSmitherman már látott a G-3-ban, meg egy másik, zöld barettet viselő törzszászlós.Smithermant aggodalommal töltötte el a tény, hogy a főellenőröktől a nyakára küldtek valakit. Semmi nem jutott az eszébe, amiért felelősségre vonhatták volna. De a szarházikatonái közül néhányan kidolgoztak pár technikát, amivel szemben semmiféle jogi lépéstnem tehetett. Azonnal rohantak a főellenőrökhöz, ha valaki udvariatlanul szólt hozzájuk,és panaszt tettek „rasszista meg faji megkülönböztetés” miatt.

A tény, hogy Smitherman maga is azokhoz tartozott, akiket a nagyapja „színes



bőrűnek”, az apja „négernek”, Smitherman pedig „feketének” nevezett, nem jelentette,hogy könnyebben meg-úszhatta a hasonló vádaskodásokat, mintha szeplős ábrázatú, vöröshajú fickó lett volna, akit O’Grogartynak hívtak. Nyomozást rendeltek el, és jelentéstkellett írni, amiben nagybetűvel szedték:

NYOMOZATI ANYAG RASSZISTA DISZKRIMINÁCIÓ ALAPOS GYANÚJAÜGYÉBEN FRANKLIN D. JONES, SP-4 FELJELENTÉSE NYOMÁN.

Smitherman vigyázzba vágta magát, és tisztelgett.

– Uram, Dwayne Smitherman százados, a 4027. könnyű haditechnikai műszaki század parancsnoka.

– Jó reggelt, százados – mondta az alezredes madár. – A nevem Lowell. Az urak itt Mr.Wojinski és Mr. Wallace.

Elegáns egy szarházi. Ezt az egyenruhát sem az „anyaghibás/akciós termékek” polcról vették le a boltban – gondolta Smitherman.

– Mr. Wallace-t van szerencsém ismerni, uram – mondta Smitherman, miközben kezetrázott velük. – A törzsőrmesterem mondta, hogy maga a főellenőr.

– Nem a főellenőr, hanem egy főellenőr – mondta Lowell –, a JAF-től.

– AJAF-től, uram?

– Az Egyesített Támadó Haderő MacDillben – magyarázta Lowell.

– Azt hiszem, mindent a legnagyobb rendben talál majd, uram. Már berakodtunk, éscsak a szállításra várunk. Vagy talán van valami konkrét dolog, amit szeretne közelebbről

is megnézni? – Nem volna rossz, százados, ha kaphatnánk abból a gőzölgő kávéból, amit az

őrmestere osztogatott – mondta Lowell.

– Igen, uram. Örömmel, uram. Törzsőrmester?

– Már odaszóltam, hogy hozzanak kávét az uraknak, uram -mondta a törzsőrmester.

– Amint látja, a törzsőrmesterem előrelátó.

– Esetleg le is ülhetnénk valahol? – kérdezte Lowell. – Az elmúlt két évben összesen

nem gyalogoltam annyit, mint ma délelőtt.

– Igen, természetesen – felelte Smitherman. – Szerintem ezt a kocsit már évek óta nemhasználták, úgyhogy az ülések egy kicsit porosak, de azért kényelmesek.

A fülkéjébe vezette őket.

Egy pillanattal később egy alacsony, kövér, fehér szakácsruhába öltözött ember perdült be az ajtón, kezében egy rozsdamentes kávéskancsóval és néhány bögrével. A sarkábanloholt egy sovány fiatalember, szintén talpig fehérben, kezében sűrített tejjel, cukorral és

egy kanalakkal teli, apró tányérral. – Ha az ezredes úr gondolja, éppen most készülök kisütni pár fánkot. Pár perc, és

készen lesz.



– Elfogadjuk – mondta Lowell –, és kimondhatatlanul hálásak vagyunk.

– Tehát miben segíthetek, alezredes? – kérdezte Smitherman százados.

– Ugye azt mondta, hogy már berakodtak, és csak a szállításra várnak.

– Igen, uram.

– Minden felszerelést berakodtak?

– Mindent, kivéve a kőzúzót, uram. Úgy informáltak, hogy a behajózás előtt kapunk egyet ládába rakva a kikötőben.

– Szép teljesítmény, százados.

– Nos, uram, nem nagy dolog ezt-azt arrébb tenni, ha megvan hozzá a felszerelés.

– Valóban nem az – mondta Lowell alezredes mosolyogva. -Azon morfondíroztam,százados, hogy még soha nem láttam nehéz haditechnikai műszaki századot.

– Uram? – Maga látott, Ski?

– Nem, uram – felelte Wojinski.

– Talán amikor az úszókikötőt felállították a normandiai partraszálláskor, az lehetett anehéz haditechnikai műszaki század -mondta Wallace főtörzszászlós.

– Arra akarok kilyukadni, százados – mondta Lowell –, hogy véleményem szerint nincsaz a felszerelés, amit egy könnyű haditechnikai műszaki század meg ne tudna mozgatni.Vagy tévedek?

– Nem, uram – mondta Smitherman százados. – Azt hiszem, tényleg nincs.

Lowell elmosolyodott.

– És egy ötven tonna körüli felszereléssel mi a helyzet? – kérdezte.

– Alezredes, két hónapja felemeltük a komplett, két emelet magas, tizenhat méter széles és harmincnégy méter hosszú „A” harci főhadiszállás parancsnokságát, és háromkilométerrel arrébb vittük.

– Lenyűgöző – mondta Wojinski. – Más szóval, csak a beszélgetés kedvéért – mondta Lowell –, fel tudnának emelni, és

arrébb tudnának vinni egy tárgyat, ami mondjuk hét és fél méter hosszú, három és félméter széles, három és negyed méter magas és negyvenhét tonnát nyom?

– Igen, uram – válaszolta Smitherman százados.

– Fel tudnák emelni úgy két méter magasra, és arrébb tudnák vinni, mondjuk hatméterrel oldalirányban egy akadály felett?

– Igen, uram – mondta Smitherman százados. Lassan kezdett gyanút fogni. – Ez perszeattól függ, hogy mekkora az akadály, ezredes.

– Mondjuk két méter magas és hat méter széles.

– Igen, uram – mondta Smitherman. – Ezt meg tudnánk oldani.



– Talán menjünk egy kicsit még messzebbre – mondta Lowell. – Mennyi időre lenneszükségük ahhoz, hogy felkészüljenek egy ilyen tárgy megmozgatására?

– Nem sokra. Egy óránál semmiképp sem többre, uram.

– Tegyük fel, hogy miután ezt a tárgyat megmozgatták, vissza kellene tenni a helyére.Az mennyi időt igényelne?

– Ha már beálltunk, alezredes, akkor pár percnél nem többet. – És mennyi ideig tudnák tartani ezt a tempót?

– A végtelenségig, uram.

– Na, most tegyük fel, hogy több tárgy lenne, amit egyszerre kellene megemelni, ésarrébb tenni úgy, ahogy eddig beszéltük. A rendelkezésére álló eszközökkel hány tárgyattudna egyszerre megmozgatni?

Csak egy pillanatra volt szüksége Smitherman századosnak, hogy megadja a kérdésre a

választ. – Négyet, uram.

Lowell alezredes már-már szeretetteljesen mosolygott Smitherman századosra.

– Na, százados, meg kell értenie, hogy én nem kételkedek a szavában, de Mr. Wojinskiegy kígyózabáló, aki lándzsáknál és köveknél bonyolultabb dolgokkal soha nemfoglalkozik. A zöldsapkásoknak mindent leegyszerűsítve kell elmagyarázni, mint agyerekeknek. Lenne oly jó, és lerajzolná egy darab papírra, hogy Ski is megértse, hogyanvégeznék el a feladatot lépésről lépésre?

– Természetesen, uram – mondta Smitherman. Most már szentül hitte, hogy pillanatokon belül csőbe húzzák, csak azt nem tudta, hogyan.

Elővett néhány papírlapot az aktatáskájából, azután a táskát íróasztalnak használvafelskiccelte, hogyan oldaná meg a Lowell által felvázolt problémát.

A megmozgatandó tárgy minden sarkához helyezne egy 25 tonna kapacitású, önjárókotrót, a két méter magas, hét és fél méter széles tárgy mögé pedig egy lánctalpas D3-asCaterpillar vontatót.

– Azután készíttetnék egy emelőkosarat acélkábelekből… – Tegyük fel – vágott közbe Lowell alezredes –, hogy a tárgyon vannak emelőhorgok.

– Nos, ebben az esetben, uram, jóval egyszerűbb a dolog. A gépeinkkel felemelném atárgyat, mégpedig magasabbra, mint az akadály magassága. Azután a Cat egy kábelsegítségével, amit a tárgyhoz erősítünk, áthúzná az akadály fölött. Közben a kotrók kezelői persze hagynák, hogy a gémek kilengjenek, miközben a tárgyat elhúzzák tőlük.

– És ha szükséges volna, finoman rá tudnák ereszteni a tárgyat magára az akadályra? – kérdezte Lowell.

– Igen, uram.

– Mr. Wallace – mondta Lowell ezredes –, remélem, figyelmesen hallgatta a beszélgetést.



– Igen, uram.

– Sokat tanulhatott belőle – mondta Lowell. – Először, ha valaki nem tudja, hogy mitcsinál, kérdezze meg valakitől, aki tudja. Másodszor, mindent lehet, csak akarni kell.

– Igen, uram – mondta Wallace ünnepélyesen. – Igyekszem nem elfelejteni, alezredes.

Lowell Smitherman századoshoz fordult.

– Gratulálok, százados. A sors kegyelméből, maga lett az, aki kihúzta a 2. páncéloshadosztály szekerét a kátyúból.

– Uram?

– Legyen kedves, hívja ide a törzsőrmesterét, és közölje vele, hogy itt az idejefelébreszteni a katonáit. Tankokat fognak rakodni.

Most, hogy az alezredes így minden köntörfalazás nélkül kimondta, Smitherman azonkezdett el tűnődni, hogy miért lepődött meg annyira. Az alezredes valószínűleg naivan azt

hitte, ő az első, akinek eszébe jutott, hogy nehéz anyagmozgató berendezésekkel rakja atankokat a platókocsikra. Smitherman maga is gyakran tűnődött el ezen.

– Uram – mondta Smitherman százados nyugtalanul –, a tankok emelését ezekkel agépekkel rendeletileg betiltották.

– Csakugyan? Véletlenül nem tudja, miért?

– Mert túlságosan nagy veszélyt jelent a gépekre.

– Úgy érti, a nagy terheléstől elpattanhatnak a kábelek?

– Vagy a kábelek pattannak el, vagy a gémek mondják fel a szolgálatot, uram – mondtaSmitherman.

– Volna szíves ezt kifejteni nekem? – kérdezte Lowell.

– A gépekbe harminchárom és egyharmad százalék biztonsági tényezőt építettek be.Más szóval a tíz tonna kapacitású gépekkel valójában úgy tizenhárom és egyharmadtonnát lehet felemelni. Pontosan nem tudom, hogy egy M48A5 mennyit nyom…

– Kilencvennégyezer hatszáz fontot, plusz mínusz pár száz font – mondta Lowell. – Az pont negyvenhét tonna.

– Igen, uram. Mindössze arra szeretném felhívni a figyelmét, alezredes, hogy ez atömeg hét tonnával meghaladja a négy gépünk összes névleges terhelhetőségét.

– Viszont a beépített biztonsági tényezővel a négy géppel fel kellene tudni emelniötvenkét tonnát. Pontosabban ötvenhárom egész két tized tonnát.

– Igen, uram, de ebben az esetben, ha csak egyetlen kábel is elpattanna, vagy ha a gépek egyike meghibásodna, akkor a teljes súly a három fennmaradó gépre jutna. Ez azt jelenti,hogy valamivel kevesebb mint tizenhat tonna terhelés érné a három gép mindegyikét,

amitől azok előreláthatóan felmondanák a szolgálatot. És amikor azt mondom, hogyfelmondanák a szolgálatot, azalatt azt értem, hogy minden bizonnyal meg issemmisülnének.

– Ezt a kockázatot kénytelen lesz vállalni – mondta Lowell. -Mondja meg az



embereinek, hogy legyenek elővigyázatosak. Ne becsüljék le a terhelést, és dolgozzanak együtt.

– Uram, a legnagyobb tisztelettel, szeretném emlékeztetni, hogy ez akkor isszabályellenes – mondta Smitherman százados –, ezért nem áll módomban belevágni.

– Elég fura látványt nyújtanak majd a kotrói a kubai tengerparton, miközben a tankok ittfognak csücsülni Texasban – mondta Lowell. – Ezen még nem tűnődött el?

– Uram, a legnagyobb tisztelettel, a szabály az szabály.

– Százados, mond magának valamit az •. –. Black név?

– Black tábornok? Hogyne, uram.

– Black tábornok hírnevét számos dolognak köszönheti – mondta Lowell alezredes –, deleginkább temperamentumáról híres, főként olyankor, amikor valaki kihozza a sodrából.Megbízható forrásból tudom, hogy egy koreai incidens majdnem annyira kihozta asodrából, mint az az eset, amikor az Elba túlpartján állomásozott hadosztályának néhányegységével éppen arra készülve, hogy bevegye Berlint, amikor rádión utasították, hogytartsa a pozícióját, és engedje át az oroszoknak Berlin bevételét.

– Hallottam ezt a történetet, uram – mondta Smitherman.

A hadosztálynál legendák keringtek arról, hogy az említett rádióadást követően Black tábornok módszeresen kirugdosta a teherautója összes ablakát, s mindezt még azelőtt,hogy teljesen leereszkedett volna előtte a vörös köd.

– Amint mondtam, százados, Koreában majdnem ugyanennyire kihozták a sodrából. Azt

a történetet is hallotta? – Nem, uram.

– Egy ezredes közölte vele, hogy valamit, amire a tábornok utasította, nem tudelvégezni, mert az szabályellenes – mondta Lowell. – Black tábornok akkor elhangzottmondanivalójának velejét, amelyet senki sem fog elfelejteni, aki hallotta, átitatta alovasságnál szolgálók meglehetősen színes nyelvezete, s valahogy így hangzott: Aszabályok kizárólag a parancsnok útmutatását szolgálják; a szabályokat nem a Sínai-hegyről lehozott kőtáblákba vésik; az egyetlen parancs vagy szabály, ami egy parancsnokot köt, az a küldetésének végrehajtása. És az a tiszt, aki ezt nem tudja, azlegyen parancsnoka a szállásmester-szolgálat evőeszköz-javító szakaszának, és sohasemmi másnak. Meggyőztem, százados?

– Uram, a legnagyobb tisztelettel…

– A lehetséges legrosszabb esetben – szakította félbe Lowell -nulla tankot sikerülfelrakodni, és az összes gép felmondja a szolgálatot. Akkor sem lennénk rosszabbhelyzetben, mint most. Az akció szempontjából a maga gépei önmagukban nulla értéketképviselnek. Viszont kis szerencsével, na meg persze ha megfelelő kiképzésbenrészesültek a katonái, és előírásszerűen karbantartották a gépeiket, jó néhány tankotfelrakodhatunk, mielőtt tönkretennénk az összes gépet. Részemről ez minden.

– Uram, a maga hatáskörébe tartozik a döntés meghozása? – kérdezte Smitherman.

– Mondja meg neki, Wallace – mondta Lowell.



– Uram – kezdett hozzá Wallace –, Lemper tábornok megkért, hogy kísérjem el Lowellalezredest, és hogy közöljem mindenkivel, aki megkérdőjelezi Lowell alezredesfelhatalmazását, hogy először teljesíteni kell utasításait, és majd később személyesen lehet panaszt tenni a tábornoknál.

– Szó szerint azt mondta a tábornok – mondta Lowell –, hogy „miután teljesítették a parancsot”. A kérdés tehát az, hogy hisz-e Mr. Wallace-nak és nekem, vagy pedig szalad

Lemper tábornokhoz?Smitherman százados Lowellre meredt, akin kérdőn felvont szemöldöke ellenére

látszott, hogy jól szórakozik.

– Törzsőrmester! – kiáltotta Smitherman százados.

(Kettő)

Parancsnoki iroda XVIII. légideszanthadtest Fort Bragg,

Észak-Carolina 1962. október 23.,

18 óra 45 perc

Kenneth L. Harke vezérkari főnök, a XVIII. légideszanthadtest vezérőrnagya H. H.„Triplahá” Howard altábornagy, a XVIII. hadtest parancsnoka távollétében (akiBenningben tartózkodott, mint a Howard-bizottság elnöke, amelyet McNamaranemzetvédelmi miniszter bízott meg egy légi szállítású hadosztály kialakításával) mindenszempontból a XVIII. hadtest parancsnokává lépett elő.

Vietnamban rosszul álltak a dolgok, s úgy tűnt, csak rosszabbodni fognak. McNamara

úgy vélte, hogy a koncepcióval, mely szerint a hadsereg rendelkezne egy olyanhadosztállyal, amely elegendő helikopterrel és egyéb légi járművel rendelkezne ahhoz,hogy önszállítású legyen, elkerülhetnék MacArthur félelmeit, és az Egyesült Államoknak nem kellene belekeverednie egy, az ázsiai kontinensen vívott szárazföldi háborúba.

Csakhogy az Egyesült Államok napról napra egyre jobban belekeveredett ebbe a bizonyos háborúba, és a kérdés immár nem úgy hangzott, hogy meg kell-e vívni egy ilyenháborút, hanem hogy miként. Howard, a harmadik H. H. Howard, akinek az altábornagyok három csillaga díszelgett az egyenruháján, és a hadsereg elismerten egyik legbriliánsabbelméje (egyesek csak Max Taylort tartották nála is intelligensebbnek, de Taylor, az elnök

katonai tanácsadója, már rég visszavonult) kapta meg a légi szállítású hadosztálykidolgozásának feladatát. A feladat elvégzéséhez rendkívüli hatalommal ruházták fel.

Jóllehet a XVIII. légideszanthadtest Fort Bragg-i parancsnoki posztja alól nemmentették fel, gyakorlatilag minden idejét Benningben töltötte. A Howard-bizottság, melyelentős anyagi források fölött rendelkezett, arra próbált rájönni, hogy milyen gyorsan

lehet szakaszokat, századokat és zászlóaljakat helikopterek segítségével egyik helyről amásikba juttatni. Éppen ezért a lehető legvalósághűbb kísérletek során igazi alakulatokatszállítottak egyik helyről a másikra.

Amikor nem Braggban tartózkodott, Triplahá Howard Washingtonban harcolt a légierőkék egyenruháját viselő ellenségével. A légierő roppant mód sérelmezte már azt agondolatot is, hogy a hadsereg saját harci légiszállítás-kapacitással rendelkezzen, s amikor felvetődött az ötlet, hogy ezeket a gépeket esetleg fel is fegyvereznék, kitört a botrány.



Mindennek az lett az eredménye, hogy Harke vezérőrnagy a XVIII. hadtest parancsnokiszékében találta magát. Más körülmények között egy ilyen feladat igen komolymegbízatásnak minősült volna, viszont most, hogy a kubai invázió megkezdése már csupán napok kérdése volt, és ráadásul a 82. légideszant-hadosztályt bízták meg ahadművelet vezetésével, amely a XVIII. hadtest alá tartozott, vitathatatlanul ez számítottKenneth L. Harke vezérőrnagy számára a lehető legjobb pozíciónak.

McNamara nemzetvédelmi miniszter olyan nagy hangsúlyt fektetett a Howard- bizottságra, hogy valószínűnek tűnt, Triplahá Howard nem hagyhatja el Benninget, hogyvisszatérjen a XVIII. hadtest parancsnoki posztjára. így aztán Harke bebizonyíthatja, hogytud irányítani egy egész hadtestet, ráadásul akció közben, Kubában. Ha ez sikerül, az aminimum, hogy megkapja a harmadik csillagot, aztán később valószínűleg a negyediketis. Ezek után számára a Csendes-óceáni vagy Európai Erők vagy a NATO főparancsnoki posztjának elfoglalása kézzelfogható közelségbe kerül.

Harke vezérőrnagy az egész napot irodán kívül töltötte. Fáradtan szállt ki a szolgálati

Fordból az átalakított háromemeletes téglaépület végénél, mely éppen az 1. sz.támaszponti előadó épületével szemközt helyezkedett el.

Amikor Harke tábornok besétált az irodája előtti váróterembe, mindenki felállt. Avezérőrnagy íróasztala mellett elhelyezett vörös bőrhuzatú karosszékben Roland G. Minor ezredes, az Egyesült Államok Hadserege Különleges Hadviselési Kiképzőközpontjahelyettes (pillanatnyilag „kinevezett”) parancsnoka ült.

– Fontos, Minor? – kérdezte Harke tábornok. – Nagyon fáradt vagyok.

– Különparancsot kaptam, uram, Hanrahan tábornok saját kezű aláírásával, ami szerint

ideiglenes szolgálatra áthelyeznek a hadtesthez, uram. MacMillan vette át a parancsnokságot. Gyakorlatilag leváltottak, uram.

Harke tábornokot elöntötte a düh.

Az az istenverte Hanrahan! A fejét veszem annak az áruló, függelemsértő rohadéknak,ha addig élek is! ‘

– Jobb lesz, ha bejön az irodámba, ezredes, és szépen elmeséli, mi történt – mondtaHarke tábornok. A hangja nyugodt volt és színtelen, mintha csak Minor ezredes azértkereste volna fel, hogy megbeszéljék a támaszponti bowling-bajnokság részleteit.

– Elnézést, tábornok – mondta a főtörzsőrmester. – A tábornok itt van.

Harke meglepetten nézett rá.

– Úgy egy órája érkezett, uram. Közöltem vele, hogy hová ment.

– Minor, maga itt marad – mondta Harke tábornok.

– Igen, uram.

Harke a parancsnoki iroda ajtajához lépett, és bekopogtatott, amitől fájdalmasan hasított

belé a tudat, hogy az ajtó mögötti birodalom nem az övé, hanem Triplahá Howardé, s hogyostobaság volt abban a hitben ringatnia magát, hogy Triplahá Howardot távol lehet tartania hadosztály parancsnoki posztjától, ha az háborúba indul.

– Jöjjön be – szólt ki Howard. Harke belépett, és szalutált.



– Remélem, nem várakoztattam meg túlságosan, uram.

– Nem, túlságosan nem, Ken – mondta Howard. – Mi folyik itt?

Howard tábornok gyakorlóruhát viselt. Kifogástalan volt a szabása, és ropogósra iskeményítették, de akkor is csak egy gyakorlóruha maradt. Ráadásul a gyakorlóruhára prémgalléros, drapp színű, cipzáras pilótadzsekit vett fel, amelyet a Hadsereg-szabályzatkizárólag katonai repülő személyzet számára, repülés közbeni használatra rendszeresített.Howard tábornok nem osztotta a hadsereg véleményét az egyenruha-viseletet illetően. Voltmég egy, a második világháborúban a légihadtest számára rendszeresített, lóbőr dzsekijeis, amit szintén előszeretettel viselt, ha olyan kedve támadt.

A pilótadzseki váll-lapján a rangjának megfelelő három csillag. A dzseki mellrészéreegy apró névjelvényt varrtak, illetve a XVIII. legideszanthadtest jelvényét, a Howardtábornok katonai képesítését jelképező, hímzett jelvényeket, a gyalogsági harci jelvényét,a repülősszárnyakat (amiket nemrégiben szerzett, miután úgy döntött, jobb, ha megtanulrepülőgépet vezetni, ha azt akarja, hogy a Howard-bizottság el is tudja látni a feladatot,

amivel megbízták), és végezetül az ejtőernyősszárnyakat. Harke tábornoknak nem tetszetta sorrend, ahogy Howard tábornok felvarratta a jelvényeit, és helyesen arra akövetkeztetésre jutott, hogy ez valószínűleg a tábornok személyes preferenciáját mutatja.A gyalogsági harci jelvény került legfelülre. Az alá rakatta a repülősszárnyakat, azejtőernyősszárnyak pedig legalulra kerültek.

– Hanrahan ideiglenes szolgálatra áthelyeztette Minort ide a hadtesthez, uram – mondtaHarke. – Ezzel gyakorlatilag leváltotta. Oda meg MacMillant nevezte ki helyette parancsnokká.

Az „oda” alatt a Smokebomb-dombot, az Egyesült Államok Hadserege KülönlegesHadviselési Kiképzőközpontját értette. Harke még a nevét is gyűlölte kiejteni. Howardtábornok a kezével lebecsülően legyintett, jelezve, hogy a dolgot nem tartja említésreméltónak.

– Mi történik a hadtestnél? – kérdezte Howard. – Megnézném a térképeket, és nem bánnám, ha tartana egy rövid eligazítást.

– Igen, uram – mondta Harke. – A hadműveleti teremben vannak a térképek, uram.

Howard vezetésével elindultak a hadműveleti terem felé, amely valójában nem volt

más, mint egy rögtönzött előadóvá átalakított tárgyalóterem. Egy kis emelvényt helyeztek el benne, egy felolvasóasztalt és egy térképtartót, amelybe több mint húsz térképet raktak.

Howard tábornok helyet foglalt az egyik – színházi szék kinézetű – karosszékben, majdelzett Harke tábornoknak, hogy kezdheti.

– Washingtonban jártam, tábornok – mondta Harke –, ahol találkoztam a hadműveletivezérkari főnök helyettesével és a logisztikai vezérkari főnökkel, illetve Fort Monroe-ba iselutaztam, ahol a CONARC parancsnokával beszéltem. Mindkét esetben logisztikaiellegű problémáról esett szó.

Howard tábornok lejjebb csúszott a székben, majd elővett egy halványzöld Panatelaszivart a gyakorlóruhája zsebéből, meggyújtotta, majd a fogai közé vette.

– A légierő által a rendelkezésünkre bocsátott repülőgépekkel, uram, harminc percen



belül képesek vagyunk egy lépésben útnak indítani a 82. légideszant-hadosztály előretoltegységét, az 505. ejtőernyős-gyalogezredet, illetve támogatás gyanánt pár fős tüzérségi,híradós, műszaki, hadianyag-ellátó, egészségügyi és szállító személyzetet.

– A teherszállító gépek megérkeztek? Itt vannak? – kérdezte Howard tábornok.

– Igen, uram – mondta Harke tábornok. A térképtartóhoz lépett, és kihúzta belőle Kubaészaki partvidékének nagy méretarányú térképét, egy kilencven centi hosszúmutatópálcával rá bökött, miközben folytatta.

– Az elsőként a Cárdenas és Varadero közötti síkságra ledobandó alakulatok feladata arepülőtér elfoglalása és minden olyan kubai fegyveres ellenállás leküzdése, amelymegakadályozhatná a 2. páncéloshadosztály első kétéltű járműveinek a földet érését

Varadero közelében. Gyakorlatilag ez ugyanaz a terv, amit a DCSOPS[23]

az elmúlt évbenkidolgozott.

– Úgy tudom, a 2. páncéloshadosztálynak vasúti szállítási problémái vannak – mondta

Howard. – Igen, uram, az összekötő tisztem informált a problémákról. Úgy tűnik, hogy Lemper

tábornoknak kijutott a jóból.

– Tehetünk értük valamit? – kérdezte Howard.

Harke tábornok úgy tett, mintha a kérdés meglepte volna.

– Mégis mit, uram? Egyébként is ez Lemper tábornok problémája, nem a miénk.Viszont, amint azt hamarosan hallani is fogja, megvan nekünk is a magunk baja.

Howard alig észrevehetően bólintott. – Folytassa, Ken.

– Amint tudja, uram, az 505. ezredet megerősítették, és jóllehet hivatalosan nem annak tervezték, valójában dandár erejű, egy zsebhadtest, ha úgy tetszik, amely a hadműveletelső fázisaiban teljesen önellátóan tud működni. Aligha van okom kételkedni abban, hogyaz első fázis az ütemezés szerint megkezdődhet, és szinte teljesen az eltervezett formában.A második fázis viszont már problémát okozhat. Rögtön azután, hogy az 505. ezredetledobtuk, a légierő gépeinek vissza kell térniük Floridába, hogy felvegyék az 508.

ejtőernyős-gyalogezredet. Azután, attól függően, hogy a repülőteret sikerül-e addigraelfoglalni, az 508. vagy landol a repülőtéren, vagy pedig ugraniuk kell az eredeticélterületre. Jelenleg nem tervezzük odaküldeni az 502. ejtőernyős-gyalogezredet, ami ahadtest tartaléka, kizárólag a reptér elfoglalása után.

– Ez azt jelenti, hogy így adjuk udvariasan az 502. tudtára, hogy addig nem mehetnek oda, amíg meg nem győződtünk róla, hogy a leszállás és a kétéltű járművekkelvégrehajtott támadás is többé-kevésbé sikeresen befejeződött?

– Igen, uram – ismerte be Harke.

– Akkor reméljük, hogy Lemper tábornoknak sikerül valahogy kihúzni a 2. páncéloshadosztályt a bajból – mondta Howard tábornok.

– Az 502. feladata lesz – folytatta Harke tábornok – gyalogságként támogatni az



akkorra már földet ért 2. páncéloshadosztály fennmaradó alakulatait, amely a tengerpartiúton halad majd előre, egészen Havannáig. Az 505. és az 508. feladata lesz biztosítani,hogy semmilyen kubai haderő ne juttathasson el hadianyagutánpótlást a kikötőt védő vagya 2. páncéloshadosztály ellen harcoló alakulatokhoz.

– Ez jól hangzik, Ken. És miben látja a problémáinkat?

– Megítélésem szerint, uram, szégyenletesen kevés tengeri és gyakorlatilag elégtelenhelikopteres szállítókapacitást bocsátottak a rendelkezésünkre.

– „Szégyenletesen kevés?” „Gyakorlatilag elégtelen?” – idézte Howard tábornok.Kérdésnek szánta, nem provokációnak.

– Igen, uram. Viszont úgy hiszem, hogy a tengeri és helikopteres szállítókapacitás, amit

a JAF S-3[24]

tisztje bocsátott a 2. páncéloshadosztály rendelkezésére, jóval meghaladjaaz ésszerűen felmérhető igényeket. A JAF S-3 tisztje Jiggs tábornok, és előrelátható volt,hogy gondoskodni fog a páncélosokról. És amellett, hogy jóval több teherautót utaltak ki

nekik, mint nekünk, Jiggs tábornok még a logisztikai hadtest három teherszállító századátis átirányította hozzájuk.

– Jóval több tankjuk van, mint nekünk – tette hozzá Howard. – A tankok rengetegüzemanyagot fogyasztanak, az üzemanyagot pedig szállítani kell.

– A lényeg az, uram, hogy egyszerűen több helikopterre van szükségünk, meg Otterekreés Beaverekre, mint amit Jiggs adott. Lehetetlen gyorsan haladni Havanna felé, ha az 502.ezredet nem tudjuk ellátni, és azt csak könnyű repülőgépekkel lehet megoldani. Kíváncsirá, hogy hány tonnáról van szó?

– Tisztában vagyok a számokkal, Ken – mondta Howard tábornok.

– Nem arról van szó, hogy problémát okozna a könnyű repülőgépeknek eljutni Kubáig – folytatta Harke. – Még egy H-13-assal is át lehet repülni Floridából, ha muszáj. A nagyobbhelikoptereknek pedig egyáltalán nem okoz gondot. A Key Westből felszálló Beaverek ésOtterek elrepülhetnek Kubáig, és még legalább három órára elegendő üzemanyaguk marad.

– Nyitott ajtókat dönget, Ken – mondta Howard. – Feltételezem, ezt megvitattaJiggsszel is?

– Jiggs tábornok meglehetősen nyersen közölte velem, hogy a helyzetet elemezték,mielőtt meghozta a döntését, és hogy nincs ideje arra, hogy vitába bocsátkozzon velem adöntéseit illetően. Azután megkíséreltem felhívni Boone tábornok figyelmét is ahelyzetünkre, uram. – És?

– Boone tábornok is közölte velem, hogy nincs ideje megvitatni velem a dolgot, és hogyoldjam meg magam a problémámat Jiggsszel. Ekkor éreztem szükségesnek, hogy az

OCT[25]

és a DCSOPS elé vigyem az ügyet.

– És mi történt? – Az OCT egyetértett azzal, hogy a 2. páncéloshadosztály kevesebb repülőgéppel is

boldogulna, de a DCSOPS meg se hallgatott. Kereken közölte velem, hogy az Egyesített



Támadó Haderő parancsnoka, Boone tábornok, megfelelő döntést hozott, és hogy nem állmódjában közbelépni.

-Ugye, nem gondolta komolyan, hogy közbelépnek? – kérdezte Howard.

– Abban a helyzetben, tábornok, kénytelen voltam felkészülni arra, hogy felelősségrevonnak, amiért nem a szokványos módon járok el. Bizonyára tudja, hogy elmentem aCONARC-hoz is.

-Hallottam róla – mondta Howard. – Szeretném hallani a maga verzióját is arról, hogymi történt.

-Azért mentem el a CONARC-hoz, mert ők rendelkeznek olyan hatáskörrel, amilehetővé teszi, hogy az ország összes olyan katonai repülőgépét kiutalják, amelyet nem bocsátottak a JAF vagy a CONARC tartalékos alakulatai rendelkezésére.

– És a CONARC-nál mit mondtak? – kérdezte Howard.

– A CONARC parancsnoka közölte, hogy beszélhetek Rucker-rel, és megnézhetem,hogy a Repülési Központ oktatóflottájának van-e néhány felesleges merev– ésforgószárnyú gépe, amit „meg lehetne csípni”. Amikor felhívtam Ruckert, azt mondták,hogy az összes nélkülözhető gépet elküldték Floridába, és hogy a „szükségállapot” miattakár a központ kiképző programját is leállíthatják, s akkor a flotta fennmaradó gépeit aJAF rendelkezésére kell bocsátani. Ezt a rendelkezést csak a JAF utasítására lehetmódosítani MacDillben.

– Így aztán visszakerült oda, ahonnan elindult? – kérdezte Howard.

– Igen, uram. Igazából nem számítottam arra, hogy bármit is kapok Ruckerből. Paul

Jiggs egy bizonyos Martinelli ezredesre bízta Rucker parancsnokságát, amikor MacDillbement, hogy átvegye a JAF J-3 posztját. Martinelli tudja jól, hogy hol sütheti meg a pecsenyéjét. Ha lenne is nélkülözhető repülőgépe, akkor azt a JAF-nak adná, nem pedig aXVIII. hadtestnek.

Howard tábornok megvonta a vállát. Harke tábornok ezt úgy vette, hogy Howardegyetért vele.

– Mindez – folytatta – elkerülhető lett volna, ha a XVIII. hadtestre bízzák a kubaiinváziót, nem pedig holmi hiper-szuper, ideiglenes Egyesített Támadó Haderőre, ami

három héttel ezelőtt még csak nem is létezett.Howard tábornok kíváncsian nézett rá, amitől Harke tábornok ismét felbátorodott, és

folytatta.

– Definíció szerint a hadtest egy parancsnokság, amelyet egy vezérőrnagy irányít, samely két vagy több hadosztályból áll. A hadtestek gyakran meghaladhatják kéthadosztály méretét, amire már nem egyszer láttunk példát. Koreában I. D. White X.hadteste (csoportja) egy amerikai és három koreai hadtestből állt, és ő csak altábornagyirangban szolgált. A X. hadtest (csoport) a nevétől eltekintve igazi hadsereg volt. Egyetlen

nyomorult érv sem szól amellett, hogy az Egyesített Támadó Haderőt egy négycsillagostábornoknak kellene irányítania, kivéve, hogy a páncélosok nem akarnak egylégideszantos parancsnok alatt szolgálni. Ha a páncélosokra bíznánk a hadműveletet,ugyanúgy szállnak meg Kubát, mint ahogy a lovasság tette 1899-ben, a hajók oldalán



eresztenék le a lovaikat az óceánba, és a partra úsztatnák őket.

Howard tábornok nem reagált azonnal. Harke rádöbbent, hogy kissé elragadtatta magát.

– Kijött mind, Ken? – kérdezte Howard.

– Azt hiszem, egy kicsit elragadtattam magam, uram.

– Igen, én is azt hiszem – mondta Howard. – Az előbb mondott valamit arról, hogymindezt hogyan lehetett volna elkerülni.

– Igen, uram.

– Mindez elkerülhető lett volna, ha azt teszi, amit elvárok magától, Ken, vagyis hogykapcsolatba lép velem, ha olyan problémával találja szembe magát, amit nem tud egyedülmegoldani.

Howard oldalra pillantott, és a mellette lévő telefonra bökött az ujjával.

– Ilyen közel voltam.

– Tudtam, hogy mennyire elfoglalt, uram, és nem akartam zavarni.

– Rosszul ítélte meg a helyzetet, Ken, és attól tartok, ez most sokba fog magának kerülni.

– Uram?

– Két óra körül felhívott a vezérkari főnök. Elmondta nekem, hogy mit közölt veleBoone tábornok. Miután maga összevissza rohangált az országban, mint egy fejetlencsirke, Boone tábornok afelől érdeklődött, hogy nem lehetne-e engem visszaküldeni ide,

hogy visszavegyem magától a parancsnokságot. A nemzetvédelmi miniszter óváhagyásával lehetek itt.

– Nem igazán értem, uram.

– Attól tartok, hogy éppen ez magával a probléma, Ken. Meggondolatlanul cselekszik.Most is meggondolatlanul cselekedett. Azért van szűkében a katonai repülőgépeknek,mert többek között létrehoztam egy ideiglenes katonai repülőzászlóaljat a Howard- bizottság repülőgép-állományából. Ha Kubába megyünk, a rendelkezésünkre áll háromszállítóhelikopter-század és egy-egy, Beaverekből, Otterekbol és Caribou-kból álló század.

Amikor ezeket a gépeket Jiggs tábornok rendelkezésére bocsátottam, ő rögtönátvezényelte ezeket a XVIII. légideszanthadtesthez. Pontosan tudta, hogy magának többszállítóeszközre van szüksége. Készen állt bezárni a repülőiskolát és lefoglalni a RepülésiKiképzőközpont légiflottáját, hogy átadhassa magának, ha a szükség úgy hozza.

– Erről nekem semmit sem mondott.

– A XVIII. légideszanthadtest parancsnokát informálta. Én vagyok a XVIII.légideszanthadtest parancsnoka. Ez a tény, mintha elkerülte volna a figyelmét.

Harke arcizmai megfeszültek.

– Mindössze annyit kellett volna tennie, Ken – folytatta Howard –, hogy felemeli atelefont, felhív engem, és akkor én elmondtam volna magának, hogy mi a helyzet. Azideiglenes katonai repülőzászlóaljról azért nem informáltam, mert szerettem volna, ha a



lehető legtöbbet hozza ki a rendelkezésére álló eszközökből. Reméltem, és még most isremélem, hogy vissza tudok adni néhányat azokból a gépekből, amiket nekünk utalt ki, samiket bizonyára fel tud majd használni valamire. Megítélésem szerint a tény, hogy azösszes gépet nekünk utalta ki, túlságosan is nagylelkű gesztus volt a részéről. Harke nemválaszolt.

– Feltételeztem, Ken, hogy lesz annyi józan esze, hogy megértse, Paul Jiggs azért kapta

meg az S-3 posztot, mert ő a legjobb ember erre a feladatra, és hogy minden, aküldetéshez szükséges erőforrást kiutal, de semmi többet. Azt is feltételeztem magáról,hogy tudja, mi egy vezérkari főnök feladata. A parancsnoka nevében csak olyandöntéseket hozhat, amelyekről minden kétséget kizáróan tudja, hogy a parancsnok maga ismeghozná. Ha nem tudja, mi a teendő, megkérdezi a parancsnokát, és még csak véletlenülsem téveszti össze a parancsnok helyettesítését a parancsnoki kinevezéssel.

Harke tábornok elsápadt.

– Most már nyilvánvaló, hogy mindkét dologban tévedtem. És sajnos, ez még nem

minden. Amikor megpróbáltam kimenteni Boone tábornoknál, feltett nekem egy kérdést,amire nagyon nehezemre esett megadni a választ – mondta Howard tábornok. – Aztkérdezte, hogy ha én sem bízhatok magára semmit, akkor ő miért tegye?

– Aszerint cselekedtem, amit megítélésem szerint elvárt tőlem, uram – mondta Harke.

– Tudja, hogy mit mondott az imént? Éppen most ismerte el, hogy valóban azt hitte, haitt lettem volna, és nem kaptam volna meg az eszközöket, amiket szükségesnek ítélek, beugrottam volna egy repülőgépbe, itt hagytam volna a parancsnoki posztot, egy ilyen pattanásig feszült helyzetben, és meg sem álltam volna a DCSOPS-ig, hogy elpanaszoljam

neki, a csúnya rossz fiúk a JAF-nál folyton piszkálnak. Az isten szerelmére, Ken, magaegy katonatiszt. Amikor egy tiszt olyan parancsot kap, ami nem tetszik neki, tiszteleg, ésazt mondja, hogy „igen, uram”, aztán pedig tűzbe megy, ha kell, de végrehajtja.

– Ezt úgy értsem, uram, hogy Boone tábornok a leváltásomat akarja? – kérdezte Harke.

– Ebben biztos vagyok. De ha igazából arra kíváncsi, hogy ezt közölte is velem, hátnem. Meghagyta a döntést nekem. Az igazság az, Ken, hogy ha lenne valaki, aki átvehetnéa posztját, leváltanám. De nincs. Amíg ez a kubai dolog véget nem ér, szükségem vanmagára. Egyelőre nem váltom le.

– Jelen körülmények között, uram – mondta Harke dühösen –, nem látok máslehetőséget, minthogy a legnagyobb tisztelettel követeljem, mivel maga nem bízik meg bennem, hogy mentsen fel a szolgálat alól.

Most Howard arcizmai feszültek meg a dühtől.

– „Követeli?” – idézte felbőszültén. – „Követeli?” ki isten szerelmére! Magának tényleg a fejébe szállt, hogy a székembe ülhetett?

Howard elhallgatott, és egy pillanatig nem szólalt meg, csak amikor már úgy érezte,

képes folytatni. – Tábornok – mondta immár nyugodt hangon, s talán valamivel lassabban is beszélt a

megszokottnál –, a maga megbízhatatlansága és hivatali hatalommal való visszaélése egymásik ügy kapcsán merült fel. Boone tábornok megkérdezte tőlem, hogy nem viszem-e



túlzásba a különleges haderő iránti ellenszenvemet. Közöltem vele, nemcsak hogy nemérzek ellenszenvet a különleges haderő iránt, de fogalmam sincs, hogy miről beszél. Csak akkor hozta tudomásomra, hogy kifejezett utasításom ellenére, miszerint semmilyenkörülmények között ne avatkozzon bele a Különleges Hadviselési Központ ügyeibe, magavette a bátorságot és megszegte a parancsomat, és kizárta őket a kubai akcióból. Ráadásulaljas módon tette mindezt. Hagyta, hogy Hanrahan tábornok elmenjen vadászni anélkül,

hogy egy szóval is megemlítette volna neki, hogy mi készül, azután pedig „nem tudtautolérni”.

– Uram…

– Hallgasson! – csattant fel Howard. – Az volt a szándékom, hogy hagyom magáttisztességgel visszavonulni, tábornok, tekintettel a múltban nyújtott teljesítményére, ésmert a hadseregnek nem tesz jót, ha kitudódik, hogy egy tábornokot volt kénytelenleváltani. Most viszont már látom, hogy sem én, sem a hadsereg nem engedhet megmagának egy ilyen gesztust. Uram, ezennel felmentem a szolgálat alól. Három percet kap,

hogy eltűnjön a parancsnokságról, és kifelé menet ne feledje magával vinni Minor ezredest sem. Közölheti az ezredesével, hogy amikor Hanrahan tábornok elkészül ateljesítményértékelésével, amit én fogok ellenjegyezni, kérvényezheti majd az azonnalileszereltetését.

Harke tábornok falfehér arccal ment végig az asztalok közti folyosón, majd kilépett ahadműveleti teremből.

Howard tábornok gyomra felfordult. Kialudt szivarjára nézett, majd remegő kézzel újrameggyújtotta.

Azután felvette a telefont, és emlékezetből tárcsázott. – Itt Howard tábornok. McKee tábornokkal akarok beszélni -mondta. McKee

tábornokot, a 82. hadosztály parancsnokát azonnal kapcsolták.

– Nem akarok vitát nyitni a dologról, Mac, és azt sem szeretném, ha elkezdenél velemszórakozni. Az előbb váltottam le Ken Harke-ot, és most rögtön szükségem lenne egy újvezérkari főnökre. Rólad szó sem lehet, mert rád ott van szükségem, ahol most vagy, ésnem kell a te vezérkari főnököd sem. Kit ajánlasz?

Mivel tisztában volt vele, hogy esetleg le kell váltania Harke-ot, az úton Benningbol

Braggba már tudta, hogy ki lenne a legalkalmasabb a feladatra, és azt is, hogy nemkaphatja meg. Paul Jiggs egyik pártfogoltjára gondolt, egy Lowell nevű alezredesre.Lowell ideális vezérkari főnök lehetett volna. A problémát csak az jelentette, hogyalezredesi rangban szolgált, a szervezeti szabályzat pedig vezérőrnagyot írt elő. Howard az

ezredesi rangig lemehetett, hogy a viselőjét vezérőrnaggyá[26]

léptesse elő, de azalezredesi rangig már semmiképpen sem.

Harminc perccel később egy fiatal ezredest, akinek aznap reggel szent meggyőződésevolt, hogy még a nap folyamán Kubába fog ugrani ezrede élén, utasítottak, hogy

elentkezzen a XVIII. légideszanthadtest parancsnokságán. A keserű csalódottságot,amelyet érzett, amiért megtagadták tőle ezrede irányítását egy bevetés során, csak némilegenyhítette a tény, hogy valószínűleg ennél gyorsabban soha egyetlen ezredesből sem váltdandártábornok, és hogy neki mindezért pusztán annyit kell tennie, hogy az elkövetkező



tíz napban jó munkát végez a XVIII. légideszanthadtest vezérkari főnöki posztján.

(Három)

Parancsnokság

2. páncéloshadosztály

Fort Hood, Texas


– Tábornok – mondta a logisztikai tiszt, L. L. Sapphrey ezredes –, Gubbins őrnagyfelhívta valamire a figyelmem, amit úgy véltem, közölnöm kell magával, mégpedig alehető leghamarabb.

Gubbins őrnagy volt a 2. páncéloshadosztály logisztikai tisztje. Gubbins, Lemper tábornok meggyőződése szerint, jó előre kitervelte, hogyan fogja Sapphrey ezredesenkeresztül a tudtára hozni a mondanivalóját. A tábornokok sokkal inkább hallgattak az

ezredesekre, mint az őrnagyokra. Lemper ezt okos húzásnak tartotta, és azon tűnődött,hogy Sapphrey azért állt-e kötélnek, mert Gubbins csőbe húzta, vagy pedig mert őt iséppen annyira bosszantotta C. W. Lowell alezredes jelenléte, mint szemmel láthatóan azőrnagyot. Lemper tábornok nem kételkedett abban, hogy Lowell valaminek nagyon azelevenjére tapintott.

Előző nap délután Gubbins őrnagy felhívta telefonon.

– Tud róla, tábornok, hogy a könnyű haditechnikai műszaki századot kirakodták egy bizonyos Lowell alezredes utasítására?

– Nem, nem tudok róla – mondta Lemper tábornok. – De engedélyezte, tábornok? – kérdezte Gubbins.

– Feltételezem, Lowell alezredesnek jó oka volt rá – mondta Lemper.

Fogalma sem volt róla, hogy Lowell miben mesterkedik, de úgy döntött, ad nekihuszonnégy órát. A huszonnégy óra kis híján lejárt.

– Tábornok, itt vannak a tolatómester jelentései – mondta Sapphrey ezredes, ésmeglobogtatott egy köteg papírt. – Az elmúlt tizenkét órában, tegnap déltől éjfélig, Lowell

alezredes utasítására egyszáznyolcvankét üres vasúti kocsit irányítottak New Orleansba, platókocsikat és zárt vagonokat vegyesen.

– Hadd nézzem – mondta Lemper tábornok. Amilyen nagy gondot okozott nekik megszerezni ezeket a vasúti kocsikat, elég furcsának találta, hogy akár egyet is üresenindítsanak útnak. 182 vasúti kocsi pedig meglehetősen sok volt.

A tolatómester jelentése hosszú számoszlopokból és valamiféle kódból állt, amitLemper tábornok nem értett.

– Ezt nem igazán értem – mondta.

– Tudomásom szerint a tolatómester jelentésének elkészülte óta ugyanilyen ütembenfolynak a munkálatok, uram – mondta Sapphrey.

– Nézze már ezt meg nekem, Sapphrey, és mondja meg, eddig hány tankot indítottak



útnak?

– Igen, uram – mondta Sapphrey. – Egy pillanat, uram.

Két perccel később jelentette, ha hinni lehet a számoknak, akkor 217 tank hagyta el a pályaudvart.

– És azt mondta, ezredes, hogy a jelentés elkészülte óta még többet indíthattak útnak?

– Feltételezéseim szerint igen, uram.

Lemper nem hitt a szemének. A logisztika gyakorlati szabályai szerint, ideáliskörülmények között, legalább tíz perc kellett tankonként, mielőtt a vonatot indítanilehetett. Hat tank óránként, tizenkét óra alatt pedig hetvenkét tank. Ha két mellékvágányondolgoznak, akkor a duplája, 144 tank. Lowell állítólag ennek a számnak a 150%-át rakodtafel.

– Azt hiszem, váltok pár szót Lowell alezredessel – mondta Lemper tábornok. – Uraim,volna kedvük velem tartani?

Fort Hood vasúti rendező pályaudvara a szálláskörleten és a tankállásokon túlhelyezkedett el. A kétsávos aszfaltburkolatú út mellett, amely a tankállásoktól indult, egykétirányú tankforgalom lebonyolítására alkalmas földút futott. A tankok a súlyuk miattnem használhatták az aszfaltutakat, mert szinte azonnal tönkretették volna az aszfaltrétegetés vele együtt az alapozást. Viszont, mivel a tankok lánctalpas járművek, könnyedénhaladhatnak a legrosszabb minőségű földutakon is. Lemper megállapította, hogy a földútelég cudarul néz ki, amit persze nem tartott meglepőnek, főleg miután belegondolt, hogyhány tank mehetett végig rajta, két sorban, egymástól két méterre. A tankok porosak és

sárosak voltak, és a levegőben érezni lehetett a dízelmotorok kipufogógázának szagát.Amikor elérte a rendező pályaudvart, látta, hogy a dupla tankoszlop nem kanyarodott be

a pályaudvarra. Ez felkeltette az érdeklődését. Először úgy gondolta, mindkét oszlopegyenesen előre haladt, de amint közelebb ért, már látta, hogy a bal oldali oszlop, amely alegközelebb haladt el a pályaudvar mellett, levált, majd eltűnt abban az irányban, ahol arakodódokkok álltak.

Az oszlop fennmaradó része továbbhaladt egyenesen, újból kétsoros oszloppá fejlődött,majd eltűnt a szemük elől a sínek melletti úton, amely elhagyta a rendező pályaudvart.

Lemper tábornok egy őrmesterre lett figyelmes, aki karjelzésekkel adta az egyik harckocsivezető tudtára, hogy kanyarodjon le a pályaudvarra, majd a mögötte haladónak intett, jelezve, hogy haladjon tovább egyenesen.

– Jerry, hajtson tovább egyenesen – utasította Lemper tábornok a sofőrt, egy fiatal,ólöltözött őrmestert. Mellette ült Bill Cole hadnagy, Lemper tábornok szárnysegédje,

valamint Gubbins őrnagy. Sapphrey ezredes a tábornok mellett foglalt helyet az olajzöld-drapp Chevrolet hátsó ülésén.

A két tankoszlop még jó fél kilométer hosszan haladt előre, ahol egy őrmester

karjelzéseit követve egysoros oszlopba fejlődött. Az oszlop túloldalán Lemper tábornok megpillantotta egy fékezőkocsi kémlelőnyílását. Miközben nézte, a kocsi megmozdult.Hallotta az induló vonat csikorgását, majd mintegy tizenöthúsz másodperccel később, akocsikapcsoló horgok fémes csattanását, amint egymásnak ütköznek, mint amikor a vonat



megáll.

A szerelvény platókocsikból és zárt vagonokból állt. A platókocsikon nem látott semmit,a zárt vagonok ajtajait pedig kinyitották. A zárt vagonok talán felében Lemper tábornok dzsipeket, háromnegyed tonnás, megrakodott teherautókat, valamint víztartály- pótkocsikat, faládákat és raklapokra állított rakományt látott. Gyakorlóruhás katonák isvoltak ezekben a vagonokban; némelyikük a nyitott ajtónak dőlt, mások a földön

heverésztek, lábukat kilógatva a vagonból. Az egyik vagonban két őrmester ültösszehajtható, alumíniumvázas, gumírozott szövetű kerti székeken, kezében pedig valamiolyasmit tartott, ami nagyon is Schlitz sörösdobozra emlékeztette.

A legtöbb zárt vagon üresen tátongott, csakúgy mint az összes platókocsi. Egy perccelkésőbb, amikor négy kotró mellé értek, amely a tankoszlop és a vasúti sínek távolabbioldalán állt, megértette, hogy miért.

– Itt álljon meg! – utasította a sofőrt Lemper tábornok. Alig állt meg az autó, ő már ki isszállt.

Sapphrey ezredes követte, csakúgy, mint az első ülésen ülő tisztek.

– Állj – mondta Lemper tábornok, és felemelte a kezét.

Azután gyors léptekkel elindult a tankoszlop mentén. Hallotta, amint az egyik katonafelszisszen.

– A mindenségit, az ott a tábornok. A tankoszlop elejére ért. Az első tank négyfősszemélyzete félrehúzódva álldogált. Az egyik katona megpillantotta.

– Vii-gyázz!

– Pihenj – mondta Lemper tábornok.

Egy törzsőrmester, akiről patakokban folyt az izzadság, az egyik háromnegyed tonnásteherautó motorháztetején állt. Ökölbe szorított kezeit derékmagasságban tartotta, csak hüvelykujjai meredtek az ég felé.

Ahogy Lemper tábornok figyelte, kezei lassan föl-le mozogtak. Hallani lehetett, ahogy adízelmotorok felpörögnek, azután pedig a megfeszülő acélkábelek pengése következett. Atörzsőrmester ökölbe szorított kezeit a füle magasságába emelte, hüvelykujjait még mindigfelfelé tartva. Feldübörgött egy újabb dízelmotor, azután csikorgó hangot hallott, és aLemper tábornok melletti tank, kissé bizonytalanul ugyan, de két méter magasraemelkedett.

A törzsőrmester újabb karjelzést adott, és a tank elmozdult, ezúttal oldalirányban. Atörzsőrmester az arca elé kapta nyitott tenyerét, és az oldalirányú mozgás megállt.

Lemper tábornok háta mögött felharsant egy kürt, amitől összerezzent. Megfordult, ésegy újabb M48A5-öst pillantott meg, amint a hely felé közeledett, ahol egy pillanattalazelőtt a másik tank állt. A vezetőnek csak a tolóajtó nyílásából kilógó fejét látta. Akölykön látszott a felelősségre vonástól való félelem, amiért rákürtölt ahadosztályparancsnokra, de a kajánság is, hogy sikerült megugratnia a vén gazembert.

Lemper tábornok ellépett a tank útjából.

Amikor visszafordult, a kábeleken lógó M48A5-ÖS éppen a platókocsin landolt.



A törzsőrmester derékmagasságban, vízszintes irányban keresztezte kezeit, lefordítotttenyérrel. Csak ekkor vette észre Lemper tábornokot. Vigyázzba vágta magát, határozottmozdulattal tisztelgett, azután lemászott a háromnegyed tonnás teherautómotorháztetejéről.

– Mire várnak? Meghívóra? – förmedt a tank személyzetére. Azok a platókocsihozrohantak, és kiakasztották a kampókat az emelőhorgokból. Lemper látta, amint az egyik

törzsőrmester, valószínűleg a harckocsi parancsnoka, jelez a nehézgépkezelőknek, hogy akábeleket kiakasztották, és amint a szerelvény egy pillanattal később megindult előre, anégy kampó is a levegőbe emelkedett.

– Elnézést, uram – mondta a törzsőrmester, amint gyors léptekkel elhaladt a tábornok mellett. Lemper utána fordult, hogy megnézze, mit csinál. Először jelzett a harckocsivezetőjének, hogy állítsa le a motort, azután jelzett a legénységnek is, hogy szálljanak ki.

– Elmondom még egyszer – mondta a törzsőrmester. – Amikor leereszkednek akampók, ragadják meg, és nehezedjenek rájuk, különben nem jönnek le teljesen. Azután

akasszák a horgokba, és lépjenek hátra. Ahogy a platókocsira emelték a tankot, rögtönugorjanak fel, és akasszák ki a kampókat. Ha megvannak, akkor láncokkal rögzítsék. Hanincs maguknál lánc, van egy hatke-rekű vagy száz méterre innen, abban találnak annyit,amennyi kell. Van kérdés?

Nem volt kérdés. A törzsőrmester sietve visszament a háromnegyed tonnásteherautóhoz, és visszamászott a motorháztetőre.

Ez meg is magyarázza, hogy miért izzad ennyire – gondolta Lemper.

Rozsdamentes acél karórájához nyúlt, és megnyomta rajta az egyik gombot.

A szerelvény hangos csattanással ismét mozgásba lendült. Két zárt vagon haladt elelőtte. Azután jött az, amelyikben a két őrmester üldögélt a kerti székeken. Újabbcsattanás következett, és a szerelvény megint megállt, ahogy egy platókocsi került amegfelelő pozícióba. Lemper tábornok végignézte, ahogy három újabb tankot felrakodtak,azután megnyomta karóráján a gombot. Amikor ránézett, a stopper tizenöt perc,negyvennyolc másodpercet mutatott.

Még ha tizenhat percnek is vesszük – gondolta Lemper tábornok –, akkor is négy percalatt raknak fel egy tankot. Tizenötöt óránként, ha feltételezzük, hogy a szerelvény mögött

már ott várakozik a másik, arra várva, hogy begördülhessen. Pocsék körülmények közöttis másfélszer gyorsabban dolgoztak, mint amit ő kielégítőnek tartott ideális körülmények között.

Lemper tábornok úgy döntött, ha még ő lesz a parancsnok, ha ennek az egésznek vége,a hadosztály rengeteg időt fog a berakodás gyakorlásával eltölteni. Persze ha ez Boonetábornok tudomására jut, akkor úgyis szétrúgják a seggét.

Visszasétált a háromnegyed tonnás teherautóhoz, és megvárta, amíg a törzsőrmester lemászik a motorháztetőről.

– Le vagyok nyűgözve, őrmester – mondta, miközben viszonozta az őrmester tisztelgését.

– Felrakjuk az összes szart, tábornok – mondta a törzsőrmester büszkén.



– Csak így tovább. Meg tudja mondani, hol találom Lowell alezredest?

Az őrmestert láthatóan kellemetlenül érintette a kérdés.

– Hol van az alezredes, őrmester? – kérdezte Lemper ismét.

– Azt hiszem, elment megkérni a szállásmestert, hogy gondolja át még egyszer, háthamégis kölcsön akarja adni nekünk a nagy villás targoncáit – mondta az őrmester hivatalos

hangon. – Azt tudja, hogy mire kellenek Lowell alezredesnek a villás targoncák?

– Azt hiszem, a hatkerék-meghajtásúak rakodásához kell. Mert azokkal akarjafelrakodni a platókoesikra, uram.

– Akkor most valószínűleg a szállásmester raktárában van?

– Igen, uram, valószínűleg – mondta a törzsőrmester. Láthatóan türelmetlen volt, mertszeretett volna minél előbb visszatérni a munkájához.

– Folytassa, őrmester. – Igen, uram – mondta a törzsőrmester.

Na, ezt meg mi szarnak mondtam, hogy ,folytassa, őrmester”? Tisztára úgy beszélek,mint David Niven abban az Indiában játszódó filmben, ami a brit hadseregről szól. Már csak a lovaglónadrág hiányzik, meg egy lovaglóostor.

Visszasétált a szolgálati autóhoz. A sofőr kinyitotta neki az ajtót, ő pedig beült Sapphreyezredes mellé.

– Mi folyik itt, uram? – kérdezte Sapphrey ezredes. – Még nem vagyok biztos benne, de elkötelezett híve vagyok annak a filozófusnak, aki

azt mondta, „ha nem romlott el, ne javítsd meg”. Jerry, vigyen minket a szállásmesterhez.

– Igen, uram – felelte a sofőr, majd megfordult az autóval, és a parancsnokság felé vetteaz irányt.

– Tábornok – mondta O. Richard Ambler ezredes, a szállásmester. – Megkértem Mizeezredest, kérje meg, tábornok, hívjon fel, ha van egy szabad perce. Tudom, mennyireelfoglalt. Arra nem is számítottam, hogy idejön.

W. W. Mize volt a vezérkari titkár.

– Ezredes – kezdett hozzá Lemper tábornok –, és mi az, amit Lowell alezredeselkövetett a szállásmester-szolgálat ellen?

– Lowell alezredes azt állította, hogy a maga nevében jár el, és hogy nyugodtan panaszttehetek, miután teljesítettem a kéréseit.

– Ez így is van – mondta Lemper tábornok. -Természetesen Mize ezredesselleellenőriztettem, amit

mondott – mondta Ambler ezredes –, és ő azt mondta, hogy ő is így értesült. így aztánengedélyt adtam, hogy elvigye a villás targoncáinkat. – És?

– Már hetet működésképtelenné tett, tábornok. Nem arra tervezték ezeket, hogy



megrakodott hatkerekűeket emelgessenek velük.

– Megsérült valaki?

– Eddig még senki, uram.

– Most hol tartózkodik Lowell alezredes?

– Itt, uram – mondta a szállásmester.

– Hol itt?

– A műszaki század embereivel rakodja a hatkerekűeket a platókocsikra, uram.

– Nem azt mondta, hogy a targoncák nem bírják a terhelést?

– Nem fogják, uram – mondta a szállásmester. – A hidraulikus tömlők előbb-utóbbfelmondják a szolgálatot. Vagy a kerekek. Azok szó szerint fel fognak robbanni, uram.

Az „előbb-utóbb” azt jelenti, hogy Lowellnek sikerül legalább egy hatkerekűt felrakni,

még mielőtt a hidraulikus csövek vagy a kerekek tönkremennének – gondolta Lemper tábornok.

– Menjünk, ezredes, nézzük meg – mondta Lemper tábornok.

– Lowell ezredes a könnyű haditechnikai műszaki század kotróival rakodja fel atankokat a vagonokra – mondta Sapphrey ezredes barátjának, Ambler ezredesnek.

– Nem hittem volna, hogy elbírnak akkora terhet – mondta Ambler ezredes.

– Elvileg nem is bírjak el – mondta Lemper tábornok, miközben kinyitotta a kocsiajtaját.

Lowellt négyépületnyivel arrébb találta. A csoport éppen akkor érkezett meg, amikor azegyik nagy, sárga raktári targonca hidraulikus tömlője hangos csattanással szétrepedt, lilahidraulikafolyadékot spriccelve a levegőbe.

Amikor a tömlő szétrepedt, a hatkerekűt tartó emelővillák jó két és fél méter magasanlehettek a platókocsi felett. A hatkerekű úgy zuhant a platókocsira, mint egy hatalmaskőtömb. Jó másfél métert zuhant, majd vad rugózásba kezdett.

– Na, bassza meg! – csattant fel a targoncát vezető tizedes keserűen, azután letörölte az

arcáról a hidraulikafolyadékot. – Ennek is annyi!Lemper tábornok azon tűnődött, hogy miért kellett egyáltalán ilyen magasra emelni a

teherautót. Azután rájött, miért. Az egyik szállásmesteri raktár vasúti rakodóterületénhosszú sorba állították a hatkerekűket. Talpfákból rámpát építettek nekik. A targoncáknak így nem a földről kellett felemelniük, hanem a rakodóterület rámpáiról. A hidraulikustömlőket akkor érte a legnagyobb terhelés, amikor a teherautókkal terhelt emelővillákatfelemelték.

Azzal, hogy a teherautókat a rámpáról kellett levenni, mindössze körülbelül harminc

centit kellett rajtuk emelni, csak hogy a kerekek felemelkedjenek. Ha a földről emelik fel ateherautókat, akkor másfél méter magasra kellett volna emelni.

A targoncakezelő hátratolatott. Az emelővillák csikorgó hangot adtak, ahogyvégigcsúsztak a platókocsi rakodófelületén, azután amikor már a villák vége is elhagyta a



platókocsit, az egész a földre zuhant.

Ambler ezredes Lemper tábornokra nézett, mintha csak azt várta volna, hogy a tábornok dühödten parancsot adjon, hogy hagyják abba a rakodást és felejtsék el az egészet.

Lemper tábornok nézte, amint a szétszakadt hidraulikatömlőjű targonca tolatva befordulaz épület sarkánál, mindvégig a földön vonszolva az emelővillákat. Utánament.

Javában folytak a javítások. Nyakig hidraulikafolyadékos szerelők szétrepedthidraulikatömlőket cseréltek ki újakra, másokkereket cseréltek, emelő gyanánt pedig egyimmár kerék nélküli targoncát használtak.

Lowell csípőre tett kézzel felügyelte a munkálatokat. Amint Lemper tábornok közelebbért, sötét foltokat pillantott meg Lowell nadrágja szárán és zubbonyán egyaránt. De nemállt szándékában kritizálni az egyenruháját. Egyértelmű volt, hogy hidraulikafolyadékkalkente össze magát. A hidraulikafolyadék foltot nem lehet eltávolítani, így aztán Lowellalezredes igen drága, remek szabású egyenruháját akár ki is lehetett dobni. Ahogy Lemper elnézte, a bakancsaira is hasonló sors várt.

– Akkor mihez kezd, alezredes, ha elfogy az összes targonca, amit kibelezhetne?

Lowell megfordult, és határozott mozdulattal szalutált.

– Jó napot, uram – mondta, és csak azután válaszolt a kérdésre. – Az egyik őrmestertelküldtem portyázni, uram. Egészen biztos volt abban, hogy sikerrel jár.

Lemper bemutatta az őt elkísérő tiszteket. Gyanakodva méregették Lowellt.

– Sapphrey ezredest nyugtalanítják a hírek, ezredes, melyek szerint üresen indítunk

útnak vagonokat – mondta Lemper. – Ez így van, uram – mondta Lowell. – Az egyik dolog, ami feltartott minket, hogy

állandóan cserélgetni kellett a vagonokat. Azt hiszem, a szétosztályozás erre a megfelelőszó, igen. Vonattal minden egy örökkévalóságig tart.

– Én is így hallottam – mondta Lemper. – Na, és hogy oldotta meg a problémát?Egyszerűen nem vett tudomást azokról a vagonokról, amiket nem tudott felhasználni?

– Nem egészen, uram – mondta Lowell. – Beszéltem pár mérnökkel megmozdonyvezetővel. Ők jöttek rá a megoldásra, én csak alkalmaztam.

– És mi volt a megoldás, alezredes? – kérdezte Sapphrey ezredes.

– New Orleansban van egy roppant hatékonyan működő vagonosztályozó, legalábbisnekem ezt mondták. Állítólag az egész országban ott lehet a leggyorsabban szerelvényeketösszerakni. Úgyhogy én megbíztam őket. Ők majd összeállítják a szerelvényeket. Leszközülük, amelyik New Orleansba megy, néhány Mo-bile-ba, és összeállítanak pár üresvonatot is, amit visszaküldenek ide.

– Csak úgy? – kérdezte Sapphrey ezredes. – Megbízta őket? Mégis kinek képzelimagát? Miből gondolja, hogy amint a vonatok New Orleansba émek, csak úgy

szívességből megteszik, amit kért?

– Hát az egyik vasutassal elküldtem Mr. Wojinskit, meg valami területi ellenőrt is, a pontos beosztását nem értettem, aki ismeri a problémánkat és hajlandó segíteni. Biztos



vagyok benne, hogy jól elboldogulnak majd ketten.

– Hát majd meglátjuk – mondta Sapphrey ezredes.

– Mikor érnek ezek az emberek New Orleansba? – kérdezte Lemper tábornok. – Mikor lehet biztosat tudni?

– Ha gond lenne, arról már tudnék, uram. Már hat vagy hét órája odaértek. Az első

vonatoknak nagyjából most kell megérkezniük New Orleansba. – És hogyan jutottak el az emberei New Orleansba? – kérdezte Lemper.

– Repülőgéppel, uram.

Lempernek nem tetszett a dolog. Mindenáron meg akarta akadályozni, hogy az embereiösszevissza repkedjenek, ezért rendelte el, hogy egyetlen gépet se engedjenek ki akörletből, csakis az ő külön engedélyével.

– Meglep, hogy a repülőtisztem gépet adott magának -mondta.

– Csak pár pilótát adott kölcsön, uram. Az én gépemmel mentek. – Magának kiutaltak egy repülőgépet? – kérdezte Lemper.

– Nem, uram. A gép az enyém. Megvettem.

– Hány villást tett teljesen tönkre? – kérdezte Lemper.

– Elég erősek ezek, uram. Nem hinném, hogy túl sokat.

– Véleményem szerint – mondta Ambler ezredes –, azok után, aminek a targoncáimatkitették, teljes felújításra lesz szükség.

– Attól tartok, egyet kell értenem magával, ezredes – mondta Lowell udvariasan.

– Uraim, azt hiszem, Lowell ezredesnek fontosabb dolga is akad, mint velünk csevegni – jelentette ki Lemper tábornok, majd, engedve belső késztetésének, hozzátette: – Folytassa, alezredes.

– Önnek teljesen igaza van, uram – mondta Lowell egy csipetnyi brit akcentussal.

Lemper tábornok gyorsan megfordult, így a többiek nem láthatták az arcára kiültmosolyt.

Amint visszatért az irodájába, felhívta Paul T. Jiggs vezérőrnagyot, az EgyesítettTámadó Haderő S-3 tisztjét a légierő floridai MacDill bázisán.

– Paul, itt Stu – mondta, amint kapcsolták Jiggset. – Van egy perced?

– Arról van szó, hogy van néhány nem hivatalos megjegyzésed Craig Lowellt illetően? Nagyon felbosszantott, Stu?

– Nem. Inkább szégyellem magam.

– Nem bosszantott fel?

– Felbosszantotta az egész logisztikai egységet, a szállásmester-szolgálatot, és ugyan aműszaki századtól még nem beszéltem senkivel, biztos vagyok benne, hogy ott ismindenkit kiborított. De én szégyellem magam. Lowell húzott ki minket a kátyúból. Ezt



igazán nem kellett volna.

Paul Jiggs és Stu Lemper egy év különbséggel végzett West Pointban; Jiggs egy évvelhamarabb szerzett diplomát. Régóta jó barátok voltak.

– Csak az számít, hogy kinn vagytok a kátyúból – mondta Jiggs. Lemper úgy érezte,hogy Jiggs ezt a megjegyzését kritikának is szánta.

– Igen, csak az számít – mondta Lemper. – Nem igazán örülnék neki, ha emiatt nem énvihetném a hadosztályt Kubába, Paul.

– Erről szó nincs. Ne is foglalkozz vele.

– Ide kellett küldened valakit, hogy segítsen elvégezni azt, amit egyedül is meg kellettvolna tudnom oldani, és ez aggaszt engem.

– Nincs miért szégyenkezned. Gondoltam, Lowell segíthet neked. Ha segített, akkor jó.Ez minden.

– Neked dolgozik? Láttam rajta a Repülési Kiképzőközpont jelvényét. – A Repülési Bizottsághoz van beosztva.

– Velem jöhet? Vagy esetleg már kitaláltál neki valami mást?

– Gondolod, hogy hasznodra lehet? – kérdezte Jiggs, és rögtön folytatta is, anélkül hogymegvárta volna a választ. – Ha szükséged van rá, Stu, akkor a vidd.

– Kösz.

– És mi lesz a feladata?

– Ugyanaz, ami most – mondta Lemper. Egy pillanatig egyikük sem szólalt meg, azutánPaul Jiggs törte meg a csendet.

– Stu, ha esetleg zászlóaljparancsnokra, vagy még inkább egy rohamzaszlóalj- parancsnokra lenne szükséged, Lowell pokolian jó harcászati parancsnok.

– Én is úgy tudom – mondta Lemper tábornok. – De a 73. harckocsizászlóaljat tevezetted.

– Az övé volt minden érdem. Jól csinálta. És mindezt alig huszonnégy évesen.

– Én magam is többször lejátszottam a Lowell-különítmény hadműveleteit Leavenworthterepasztalán – mondta Lemper. – Hogy kerülhet valaki ilyen múlttal a háta mögött egyrepülőgép pilótaülésébe?

– Ez egy hosszú és szomorú történet – mondta Jiggs. – Lowellnek egy pillanat is elégarra, hogy látványosan elcsesszen mindent. Félre ne érts, nem olyankor jön rá, amikor tétjevan a dolgoknak, hanem békeidőben, amikor kiakad a talpnyaló korcsokra. Többször gondoltam már rá, hogy Lowellt le kellene fagyasztani, és csak ha jönne egy háború,akkor kellene kiolvasztani.

Lemper erre nem válaszolt. – Hivatalosan is megkaphatom, vagy csak barátilag engeded át nekem? – kérdezte.

– Ha akarod, a mai naptól ideiglenes szolgálatra áthelyezhetem.



– Ha megtennéd, Paul.

– Túl van tárgyalva. Akkor pár nap múlva találkozunk, ha minden igaz.

– Ja. Kösz, Paul.

Lemper tábornok letette a kagylót, azután kieresztette a hangját.

– Cole hadnagy!

A tábornok szárnysegédje késlekedés nélkül megjelent az ajtóban.

– Bill – mondta Lemper tábornok. – Lowell ezredes valószínűleg még mindighidraulikafolyadékban úszik valahol a szállásmester-szolgálatnál.

– Igen, uram?

– Hadnagy, gratulál Lowell ezredesnek a nevemben, és közli vele, hogy a mai nappalideiglenes szolgálatra áthelyezték a hadosztályhoz határozatlan időre. Megmondja neki aztis, hogy mostantól ő a hadosztályparancsnok különleges megbízottja, és a tudtára adja,

hogy a parancsnok szeretné, ha megértené, hogy a napi tizenkét órás szolgálati idő rá isvonatkozik.

A fiatal tiszt elmosolyodott.

– Jól befűtött pár embernek, igaz, uram?

– Azután megmondja Lowell alezredesnek, hogy a parancsnok megtiszteltetésnek venné, ha vele vacsorázna 18.00-kor.

– Igen, uram.

– Mrs. Lemper bizonyára örülne, hadnagy, ha ön is velünk tartana a kedves feleségével.Remélem, nem terveztek semmit ma estére. Azt hiszem, érdekesnek ígérkezik ez a maivacsora.

– Nem, uram, nem terveztünk. Köszönjük a meghívást, uram. – Szervezze meg a dolgota feleségemmel, Bill. És mondja

meg neki, hogy csak semmi indonéz hidegtál vagy valami ahhoz hasonló egzotikuscsemege. Nem szeretném, ha Lowell azt hinné, hogy meg akarom mérgezni.

– Igen, uram.Ötödik

(Egy) A légierő Brookley légi támaszpontja

Mobile, Alabama


A logisztikai szakemberek szerint a légierő Brookley bázisa a világ legideálisabbfekvésű katonai ellátóegysége. Keletről a Mobile-öböl határolta, így aztán Brookley

„saját”, mélytengeri hajózásra alkalmas rakparttal és dokkal rendelkezett. Brookleyt bekapcsolták a vasúti közlekedésbe is, a mintegy 800 méternyire fekvő rendező pályaudvar révén, amely négy fővonal végállomásaként funkcionált. A nemzetvédelmi(más néven „államközi”) autóút-hálózat elkészülte után pedig, amelyet Eisenhower elnök



fogadtatott el a kongresszussal, az I-10-es (kelet-nyugati) Brookley nyugati kerítésemellett fog elhaladni, az I-65-ös (északi) pedig Brookleytól három kilométernyire fogkezdődni. Brookley leszállópályáira bármilyen akkor létező vagy tervezett vadászgéppel, bombázóval vagy teherszállító légi járművel le lehetett szállni. A karbantartó hangárokbana több ezer főnyi személyzet a légierő bármelyik típusú gépén bármilyen karbantartásimunkát el tudott végezni, a hatalmas raktárakban pedig a légierő szinte minden

karbantartási munkálatához szükséges alkatrészt meg lehetett találni.A Brookleyt nyugat felől megközelítő Aero Commandert a légierő két, háromezer

méterről ereszkedő vadászgépe előzte meg. Craig W. Lowell alezredes hallotta, amint aBrookley-torony figyelmezteti a repülőraj parancsnokát, hogy öt légi jármű tartózkodik atérségben: két C-130-as teherszállító gép közeledett Brookley felé 2400 méteren nyugatfelől, két C-130-as távolodott 1500 méteren délnyugati irányban, illetve egy kisikermotoros civil gép közeledett 1200 méteren nyugat felől.

– Vettem, Brookley, már látjuk az ikermotoros civil gépet.

– Brookley engedélyt ad Légierő hatos zéró egyesnek és hatos zéró kilencesnek azegyidejű leszállásra, elsőként a hármas négyes pályán. A szél elhanyagolható, amagasságmérő kettő küen-ces küences küences.

Lowell a feje fölé nyúlt, félrehúzta függönyt, és kinézett a plexiüveg ablakon át, azereszkedő vadászgépeket keresve. Úgy egy perccel később elhúztak felette, a lassításhozés fékezéshez kieresztett fékszárnyakkal, futóművekkel és aerodinamikai fékekkel.

– Brookley, Légierő hatos zéró egyes a külső markeradó felett – jelentette a légierőrajparancsnoka.

Lowell látta, amint a két csillogó vadászgép egymás mellett földet ér Brookley egyik szélesebb leszállópályáján. A világon kevés repülőtér büszkélkedhetett el azzal, hogyrendelkezik olyan széles leszállópályával, amelyen egyszerre két szuperszonikus

vadászgép le tud szállni. Brookley ezek közé tartozott.[27]

Lowell visszahúzta a függönyt.

– Brookley, Aero Commander egyes ötös 1500 méteren, három kilométerre, nyugatra,leszállási engedélyt kér.

– Aero Commander egyes ötös, itt Brookley. Brookley egy katonai repülőtér, és pillanatnyüag nem fogad civil gépeket. Javaslom, hogy változtasson irányt a Mobile városirepülőtér felé, kilenc kilométer északnyugati irányban.

– Brookley – jelentette be Lowell szertartásosan –, Aero Commander egyes ötös azEgyesült Államok Hadseregének megbízását teljesíti. Leszállási utasításokat kérek.

Majdnem egy egész perc telt el, mire Brookley újra jelentkezett.

– Aero Commander egyes ötös, leszállási engedély elsőként megadva a hármas

négyesre, amint a C-141-es befejezte a gördülési a kifutópályára. Sugárhajtómű-turbulencia várható. Elhanyagolható szél, a magasságmérő kettő kilences kilenceskilences.

Landolást követően kanyarodjon le az első gurulópályára, és tartsa a pozícióját.



Odaküldünk egy felvezető kocsit.

– Látom a 141-est, köszönöm – mondta Lowell, és a gázkar felé nyúlt, majd kiengedte afékszárnyakat és a futóművet.

Valamivel a futópályaküszöbön túl ért földet, hátramenetbe kapcsolta a propellereket, éslelassított annyira, hogy be tudjon kanyarodni az első gurulópályára.

A „Kövess” táblával ellátott felvezető kocsi, egy fekete-fehér kockásra festett Chevroletfurgon, melyen két hatalmas kockás zászló lobogott, őrült tempóban közeledett felé agurulópályán, majd megfordult, és a műszaki álláshoz vezette. A furgonból egy, a légierő

földi személyzetéhez tartozó katona ugrott ki, miközben egy AP[28]

-furgon állt be eléjük,mely az egyik hatalmas C-141-es melletti parkolóálláshoz irányította.

Amikor kinyitotta az ajtót és kiszállt, az egyik AP-s meglátta, hogy egyenruhát visel, ésláthatóan megkönnyebbült. Tisztelgett.

– Volna szíves velünk jönni, alezredes? A feletteseim a parancsnokságon beszélniszeretnének magával.

Alig lépett be a légibázis parancsnokságának duplafalú üvegajtaján, egy ősz hajú, pilótaruhát viselő férfival találta szembe magát, aki úgy tartotta kezében a sisakját, minthaaz egy kosárlabda lett volna. A férfi meglepetten nézett Lowellre. Lowell tisztelgett. A pilótaruhán a dandártábornokoknak kijáró három ezüstcsillagot pillantott meg.

– Jó napot, alezredes – mondta a légierő dandártábornoka. – Maga jött aCommanderrel?

– Igen, uram. – Feltehetnék magának egy személyes kérdést, alezredes?

– Természetesen, uram.

– Mi a fészkes fenében hempergett maga? Nem emlékszem, hogy valaha is láttam ennélmocskosabb egyenruhát.

– Nos, uram, ráömlött a hidraulikafolyadék, az elmúlt két napot pedig a New Orleans-irendező pályaudvaron töltöttem.

– És vagonokat mosott gőzborotvával? – kérdezte a tábornok. Inkább szórakoztatónak találta a dolgot, mint felháborítónak. – Nos, mit tehet a légierő a hadseregért, alezredes? Akérdést akár hivatalos érdeklődésnek is veheti, ugyanis én vagyok a helyettes bázisparancsnok. A nevem Winston.

– Tábornok, a nevem Lowell. A 2. páncéloshadosztálynál szolgálok. Vasútiszerelvényeket hozunk ide.

Winston tábornok bólintott.

– Úgy egy órán belül megérkezik az egyik speciális vonatunk két meglehetősen nagy

szerelvénye. Tankokat és egyéb nehéz haditechnikai eszközöket szállít. A csapatszállítószerelvényeken sikerült ugyan megoldani a katonák étkeztetését, de a haditechnikaieszközöket kísérő embereim már három napja szendvicseken élnek, és szeretnék nekik valami meleg élelmet adni. A lőszeresvagonokra felügyelő katonák számára különösen



kemény volt az elmúlt három nap, végig a zárt vagonokban.

– Itt megállhat a vonataival?

– Elintéztem, hogy mind a két szerelvény megállhasson egy órára, uram. A második szerelvény fél órával az első után érkezik meg.

– Az emberei iránti aggodalma éppen olyan dicséretre méltó, alezredes – mondta

Winston tábornok –, mint amilyen gyalázatosan kinéz az egyenruhája. A következőtszándékozom tenni. Ráülök a telefonra, és az élelmezési tisztemnél megrendelem azt a

meleg ételt. A marhasült tükörtojással[29]

mindig jól passzol az ehhez hasonlószituációkhoz. Azután pedig felhívom a vegytisztító részlegünket vezető tisztet, és közlömvele, hogy hamarosan sürgős munkát bízok rá. Magának meg szerzünk egy pilótaruhát, ésgondolom, egy jó hideg sört sem utasítana vissza.

– Lekötelez, uram.

A légierő brookleyi bázisának vegytisztító részlege, még a főellenőr személyesközbenjárása ellenére sem tudott túl sok mindent javítani Lowell alezredesegyenruhájának állapotán. A beleivódott hidraulikafolyadék és a vagonokról rákenődöttgépzsír mindörökre a szövet részévé vált. Viszont szépen kivasalták, így aztán ismét eztviselte, amikor a vonat első szerelvénye megérkezett Brookley nyugati kerítéséhez.

A légierő nemcsak marhasülttel, tükörtojással, sült burgonyával és elképesztőmennyiségű tejjel várta a 2. páncéloshadosztály katonáit, hanem még buszokat is küldöttértük, ami elvitte őket a légierő laktanyájába, ahol gyorsan lezuhanyozhattak, ésalsóneműt válthattak.

Az első szerelvény alig indult útnak, amikor a légierő egyik szolgálati autójamegérkezett. Az autóból biztosították az összeköttetést a híradós bázissal, amelytermészetesen összeköttetésben állt a hadsereg összes, a világ legkülönbözőbb pontjainállomásozó egységével.

Paul T. Jiggs vezérőrnagy, az Egyesített Támadó Haderő S-3-ja a légierő floridaiMacDill bázisáról telefonált.

Hruscsov beadta a derekát. Az oroszok kitelepítik a rakétáikat Kubából. A „nagy fekete

madarakról”

[30]

készített légi felvételek megerősítették, hogy megkezdték a leszerelést.Az inváziót lefújták. A 2. páncéloshadosztályt visszairányították Fort Hoodba, ariadókészültséget pedig megszüntették.

Lowell alezredes személyes megítélése és szakvéleménye szerint sokkal jobban jártak volna, ha a 2. páncéloshadosztály Havannán keresztül tér haza. Castro a helyén maradt, ésafelől sem volt kétsége, hogy mi járhatott az oroszok fejében. Pusztán aprókellemetlenségnek tekintették a helyzetet. Amint úgy ítélik meg, hogy megúszhatják adolgot, vissza fogják csempészni a rakétáikat Kubába. Addig is bőven lesz idejük logisztikai vagy tengeralattjáró-bázissá átalakítani a szigetet az ellenség partvonalától

mindössze 150 kilométernyire.

Miközben azt nézte, ahogy a több száz fiatalember bezabálja a marhasültettükörtojással, kellemetlen érzése támadt, mert személy szerint úgy gondolta, egy héten



belül valószínűleg az egyötödük nyomorék vagy halott lesz.

így aztán természetesen örömmel töltötte el, hogy legalább ezt sikerült elkerülni. Egyhéten belül mind visszatérnek Hoodba, ráadásul egy darabban. Azzal viszont, hogy nemiktatták ki Castrót, amikor lehetőségük lett volna rá, nagyon valószínűnek tűnt, hogy csak elodázták a konfrontációt, és amikor legközelebb kénytelenek lesznek megszállni Kubát,sokkal nagyobb élőerőveszteségre számíthatnak.

Egy hangyányi cinizmussal arra gondolt, hogy a szent hagyomány, mely szerint mindenkatonatisztnek távol kell tartania magát a politikától, nem azért maradt fenn, mert azállamot és a fegyveres erőt – csakúgy, mint az államot és az egyházat – egymástólelkülönítve kell kezelni, hanem sokkal inkább azért, mert azok a tisztek, akik rendelkeztek némi geopolitikai és történelemtudással, képtelenek voltak nem mélységesen megvetni a politikusokat, bármelyik párt oldalán álltak is.

(Kettő)

Nyílt tiszti kantin CONARC, főhadiszállás

Fortess Monroe, Virginia

1962. november 12., 19 óra 15 perc

A leállított invázió hadművelet utáni kritikája négy nyolcórás ülést vett igénybeMonroe-ban. Több hibát is elkövettek a hadművelet során. Hogy a hibákat többé nekövessék el, meg kellett vitatni, és eldönteni, milyen módon lehet azokat elkerülni aövőben.

16.30-kor, amikor az utolsó ülés befejeződött, Boone-nak és a vezérkari főnöknek több

kérdést is meg kellett beszélnie, mégpedig négyszemközt. Mire ezzel is végeztek, ésBoone tábornok autójával kivitte a vezérkari főnököt a repülőtérre, és feltette L-23-asafedélzetére, amely hazarepítette Washingtonba, majdnem 19.00 lett. Boone ezek után atiszti klubhoz hajtott, abban a reményben, hogy sikerül pár szót váltania Stu Lemper vezérőrnaggyal. Amikor kifelé jöttek a tárgyalóteremből, véletlenül meghallotta, amintTriplahá Howard meghívja Lempert egy sörre. Noha egyáltalán nem vette biztosra, hogymég ott lesznek – a tábornokok általában a szálláshelyükön ittak és nem a tiszti klubban –,azért reménykedett benne.

Boone kínos párhuzamot vélt felfedezni a hadművelet utáni kritika és a kommunisták „lelkiismeret-vizsgálata” között. Lempernek fel kellett állnia, megvallania a bűneit, és bizonyos mértékig részletekbe menően elmagyarázni, mi nem történt úgy, ahogy kellettvolna.

Néhány dolog nem úgy történt, ahogy kellett volna, de ez nem jelentette azt, hogyLempert tartották volna ezért felelősnek, s jól sejtette, hogy Triplahá Howard, PaulJiggsszel egyetemben, ezt külön ki is fogja hangsúlyozni egy sör mellett a tiszti klubban.Boone kötelességének érezte, hogy kiálljon Lemper mellett.

Lemper jó tiszt volt, és mindent megtett, amit el lehetett várni tőle.Howard, Lemper és Jiggs tábornokokat a bárban találta meg az egyik asztalnál. A

körülöttük lévő asztalok egyikénél sem ült senki. Egy sereg, az italát szürcsölgetőtábornok ugyanolyan reakciót váltott ki az alacsonyabb rangfokozatú tisztekből, mint egy



lepra-trió.

Mindhárman felálltak, mikor az asztalhoz lépett.

– Ez egy privát összejövetel, vagy netán csatlakozhat holmi jött-ment hencegő is? – kérdezte Boone.

– Örülünk, hogy velünk tart, uram – mondta Triplahá Howard.

Egy vörös zakós pincér, egy másodállású altiszt, rögtön ott termett.

– Miután ezt a kört én fizetem – mondta Boone tábornok –, bármit hozhat nekik, amitcsak kérnek, őrmester, de kizárólag akkor, ha olcsó. Én egy skót whiskyt kérek jég nélkül,meg egy pohár szódát kísérőnek.

Amikor megérkeztek az italok, és a pincér elment (nem túl messzire, csak hallótávolságon kívülre), Boone tábornok megszólalt:

– Még mielőtt elkezdenénk beszélni a nőkről, Stu, ha ez eddig nem vált világossá,

szerintem pokolian jó munkát végzett. Szeretném, ha tudná, tisztában vagyok vele, milyen problémái voltak, és véleményem szerint kiválóan oldotta meg mind.

– Nagyon kedves magától, uram, hogy ezt mondja. De aligha változtat a tényen, hogytúl sokáig tartott, mire mozgásba lendült a hadosztály.

– Ne vitatkozzon velem – mondta Boone. – Ha nem tudná, tábornok vagyok.

Mindannyian nevettek. Talán egy kicsit túl hangosan is – gondolta Boone. Már vagymásfél órája szürcsölgethették az italukat. Ráadásul whiskyt, és nem sört.

– Épp most próbáltam mesélni Lemper tábornoknak, uram – mondta Triplahá Howard –, a csatáról, amit soha nem lehet megnyerni.

– Éspedig?

– Amit a talpnyaló korcsok ellen vívunk – mondta Howard. Boone úgy vélte, hogymegértette, miről beszélt Howard.

– Gondolja, hogy Harke tábornokot korcsnak nevezni helyénvaló? – kérdezte egycsipetnyi kimértséggel a hangjában.

– Én a DCSPERS

[31]

-ről beszéltem, uram – mondta Howard elszánt arccal. – AmiHarke tábornok és köztem történt, az csak Harke tábornokra és rám tartozik. Erről nemesett szó.

– A vezérkari főnök emiitette meg nekem a dolgot – mondta Boone. – Úgy gondolja,hogy kicsit talán túl szigorúan járt el.

Egy pillanatra elhallgatott, s csak azután folytatta.

– Megmondtam neki, hogy én támogattam a maga döntését, és hogy hasonlóansajnálatos körülmények között én is ugyanezt tettem volna a helyében.

– Köszönöm, uram – mondta Howard.

– És mi a helyzet a DCSPERS-szel? – kérdezte Boone.



– Azt magyaráztam Stunak, hogy miért nem kaphatja meg Lowell alezredest.

-Ami Lowell alezredest illeti – mondta Boone –, egy bocsánatkéréssel tartozom, Paul.Amikor leküldtem, hogy segítsen Stunak, komoly fenntartásaim voltak.

– Hol van a ti hitetek! – mondta Jiggs tábornok. – Hogyan is lehetne a tiszt, akit sajátkezűleg képeztem ki, egyéb, mint kiváló minden tekintetben?

– Elképesztően nagy szolgálatot tett nekem – ismerte el Lem-per tábornok. – Pont ezértakarom.

– És nem kaphatja meg? – kérdezte Boone. – Triplahá Howard pedig a DCSPERS-szetokolja?

– Igen, uram.

– Soha ne bízzon meg senkiben, aki repülőgépekből ugrál ki, Stu – mondta Boonetábornok. – A földet éréstől agyrázkódást kapnak. A Lowell-félék nélkül nem tudnának seírni, se olvasni. A DCSPERS-nek valószínűleg semmi köze az egészhez.

– Sajnálatos módon, tábornok – mondta Howard komoly hangon –, ezúttal téved. ADCSPERS-nek nagyon is sok köze van hozzá.

– Elmondaná nekem, hogy miben „tévedtem”? – kérte Boone.

– Mielőtt az egész elkezdődött, igen meglepő hírt kaptam a DCSPERS-től. Sikerültfényt deríteniük, és hozzá kell tennem, hogy a legnagyobb örömükre, Lowell alezredesszégyenletes titkára.

– Meg sem merem kérdezni, hogy mi lehet az.

– Lowell alezredes nem akkreditált felsőoktatási intézményben szerzett diplomát. Ahadseregben a tiszti kinevezés alapfeltétele, hogy a kinevezendő személy akkreditáltfelsőoktatási intézményben szerezzen diplomát. így aztán Lowell kinevezésének érvényessége kétségessé vált.

– Ez komoly? – kérdezte Boone. Howard bólintott. – Nem azt mondta, Paul, hogy aWhartoni Közgazdaság-tudományi Egyetemen szerezte a másoddiplomáját?

– De igen, uram. Magna cum laude.

– De hát oda nem juthatott volna be, ha nincs már egyetemi diplomája. – Azt hiszem, az ilyen helyeken kivételt tesznek a banktulajdonosokkal – vetette közbe

Jiggs.

– Ez nevetséges – mondta Boone. – És a DCSPERS tényleg komolyan veszi?

– Igen, uram – mondta Howard. – Személyesen beszéltem a DCSPERS-szel.

– Mégis, mi van ennek az egésznek a hátterében? – kérdezte Boone.

– Ő azt mondta, hogy a tisztek egyforma bánásmódban részesítése a

Hadseregszabályzatnak megfelelően – mondta Howard. -Ha kivételt tesznek egyvalakivel,akkor a többiek is jogot formálhatnak arra, hogy velük is kivételt tegyenek. Persze biztosvagyok benne, hogy Lowell az alezredesi kinevezését magától az elnöktől kapta, miután aDCSPERS előléptetési bizottsága kétszer is elutasította.



– De ugye nem azt akarják mondani, hogy meg kell fosztani a kinevezésétől? – kérdezteBoone hűvösen.

– Nem, uram. Azt akarják, hogy Lowell alezredes jelentkezzen a tiszti felzárkóztató programra.

– Mi a francra?

– Ezt a programot a DCSPERS indította olyan tisztek számára, akik valamilyen oknálfogva nem rendelkeznek a megkövetelt végzettséggel, de a program segítségévelmegszerezhetik. Egy évre ideiglenes szolgálati áthelyezést kapnak, főiskolára mennek, ésa hadsereg fizeti az egészet.

– Egy ekkora szolgálati tapasztalattal rendelkező alezredest vissza akarnak ültetni aziskolapadba? – kérdezte Boone hitetlenkedve. – Szolgálatban’?

– Nem ez lenne az első eset, tábornok, legalábbis engem így tájékoztattak – mondtaHoward.

– Ennek én utánanézek – mondta Boone.

– A legnagyobb tisztelettel, uram, én már próbálkoztam a legfelsőbb bíróságnál, és akérvényemet elutasították – mondta Howard.

Boone szemöldöke kérdőn fölszaladt, kezével pedig amolyan „ki vele, hadd halljam!”mozdulatot tett.

– Megmondtam a DCSPERS-nek, hogy véleményem szerint teljesen elment az esze, éshogy ha szükséges, személyesen járok el az ügyben a hadügyi államtitkárnál. A Howard-

bizottságnak szüksége van Lowellre. Erre ő közölte velem, hogy Lowell „szokatlanstátusának” ügyét már a hadügyi államtitkár elé vitte, aki egyetértett vele, hogy nemtehetnek kivételt.

– A szokatlan státus alatt a Howard-bizottságnál végzett munkáját értették? – kérdezteBoone.

– Azt, meg gondolom, a politikai befolyását is – mondta Howard. – Na, akkor mentemel a legfelsőbb fellebbviteli bírósághoz. McNamarához.

– Közvetlenül? r

– Nem hivatalosan ugyan, de igencsak szemmel tartja a bizottság munkáját – mondtaHoward. – Időről időre benéz hozzánk. Amikor egyszer nálunk járt, alkalmam nyíltfelhívni a figyelmét a dologra. Nem volt igazán megértő. Először helyből megmondtanekem, hogy nem szívesen lépne közbe és másítaná meg a hadügyi államtitkár döntését,de amikor jobban belemelegedtünk a beszélgetésbe, közölte velem, hogy Lowell helyébenő leszerelne, és civilként elmenne dolgozni a Nemzetvédelmi Minisztériumba. Az volt a benyomásom, uram, hogy ostobának tartja Lowellt, amiért tisztként szolgál, amikor lehetne bankár vagy akár megbízott helyettes nemzetvédelmi államtitkár is, és hogy ha

ennek ellenére is katonásdit akar játszani, akkor kénytelen lesz betartani aátékszabályokat.

– Ha már magát is visszautasította, akkor én sem járnék nagyobb sikerrel – mondtaBoone. – És Lowell mit szól az egészhez?



– Nem tudom, uram – mondta Howard. – Még nem szóltam neki. De persze most már nincs más választásom.

– Mit gondol, Paul? Ez a maga pártfogoltja belemegy a játékba?

– Két dolog lehet, uram. Vagy röhögve teljesíti a parancsot, vagy pedig elküld minket afészkes fenébe. Nem tudom. Én a helyében tombolnék. És még csak nem is arról van szó,hogy muszáj lenne a hadseregben maradnia, hogy öregkorára meglegyen a nyugdíja.

-Hát könyörögni senkinek nem fogunk, hogy maradjon -mondta Boone. – De valahogynem lehetne mégis bevonni egy kis cukormázzal a keserű pirulát?

– Már gondolkodtam rajta, uram – mondta Jiggs. – Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha

felhívnánk Harmon tábornokot a Norwichon[32]

, és elmagyaráznánk neki a helyzetet?

– Jó ötlet – mondta Boone tábornok. – Szerintem Ernie Harmont éppen annyira megfogja döbbenteni, mint engem, hogy egy alezredest, aki ilyen harci múlttal rendelkezik,egyetemistává fokoznak le. Akarja, hogy beszéljek Lowell fejével?

– Nem, uram – mondta Howard. – Ha van valaki, aki rá tudja beszélni, hogy a hadseregérdekében viselje el a meghurcoltatást, akkor az Paul.

– Valószínűleg igaza van – helyeselt Boone. – Mondja meg neki, Paul, hogy acsillagoknak ára van. Az ő esetében ez az ár az lesz, hogy szépen elmegy Vermontba, afejébe nyomja a főiskola csinos kis egyensapkáját, és olyan képet vág hozzá, minthaélvezné.

Hatodik

(Egy)Soc Trang (a Mekong deltája) Saigon,

Vietnami Köztársaság

1963. február 19., 03 óra 05 perc

Egész éjszaka szakadt az eső, szünet nélkül, és a szél is erősen fújt. Az indítózónát őrzőtengerészgyalogosok fel-alá masíroztak, M-14-eseik csöve a föld felé mutatott. Sisakotviseltek (melyen az eső kellemesen dobolt) és a hadsereg gyakorlóruhájának megfelelő

egyenruhát, amit a tengerészgyalogságnál csak „típusruhának” neveztek, illetve poncsót,amely gumírozott szövetből készült, a széleken patenttel rögzíthető, takarószerűesőköpeny, lyukkal és csuklyával a fej számára. A patentek segítségével a poncsószéleiből „kabátujját” is ki lehetett alakítani, de akár két poncsót is egymáshoz lehetettvelük kapcsolni, aminek az eredménye rögtönzött eresz, vagy vízhatlan ponyva lett.

A poncsók legalább annyira nem eresztették át a levegőt, mint az esőt, így aztán fél óraelteltével a viselője majdnem olyan lucskos lett a saját izzadságától, mint az esőtől lettvolna, ha nem veszi fel. Megfelelő körülmények között látni lehetett, amint az őrszemek szabályszerűen gőzölögtek.

Az indítózónában tartózkodó repülőgépek, a hadsereg egyik OV-l-es Mohawkjakivételével, mind a hadsereg egymotoros – a Sikorsky H-19-esnél nagyobb méretű – Sikorsky H-34-es helikoptereinek tengerészgyalogsági verziói voltak. A Mohawk



törzsének aljára szektorosan letapogató fedélzeti radart és egyéb érzékelőket szereltek.Úgy tervezték, hogy a repülőgép aznap egy tengerészgyalogsági akció szemeként ésfüleként fog a levegőbe emelkedni. A terv szerint egy ARVN-katonákból éstengerészgyalogosokból álló vegyes alakulatot akartak a delta egyik szigetére szállítani,ahol a hírszerzés szerint a Vietkong fegyvereket, élelmiszert és egyéb ellátmánytrejtegetett.

De valaki elcseszett valamit, mert amikor a Mohawk megérkezett, kiderült, hogy a gépturbólégcsavaros hajtóművéhez nem hoztak JP-4-es üzemanyagot. Pár embernek leordították a fejét, azután megeresztettek pár kínos telefont, de végül aztán a legközelebbiJP üzemanyaglerakattól küldtek egy hatkerekű tartálykocsit, természetesen fegyveresdzsip kíséretében.

A konvojt, amely 03.00-kor érkezett meg, annak rendje és módja szerint igazoltatta azőrszem, aki azután beugrott a vezetőfülkébe a sofőr és a vietnami gépjárműkísérő mellé,és az indítózónában felsorakozott repülőgépek mellett elhaladva a Mohaw-kig kísérte

őket. Az adott körülmények között talán érthető, hogy úgy döntött, az üzemanyagtartály-kocsi zárt vezetőfülkéjében marad, és gyorsan elszív egy cigit, amíg a tartálykocsi sofőrjeés az indítózóna-főnök feltölti a Mohawkot. (A JP-4-es inkább dízel üzemanyagnak számított. Amikor a Sikorskykat töltötték fel repülőgépbenzinnel, nemigen lehetett atartálykocsik közelében füstölni, de a Mohawkba JP-4-est töltöttek, ráadásul szakadóesőben.)

Ugyan kinek jutott volna eszébe, hogy bárki is fel akarná robbantani a Mohawkot, amígdolgoznak rajta?

Hogy meggyőződjön róla, hogy nem került üzemanyag valahogy a gép törzsébe, avietnami kísérő kinyitotta az egyik kémlelőnyílást a jobb oldali szárnytőnél, s bevilágította zseblámpájával.

Amikor megbizonyosodott róla, hogy senki sem látja, poncsója alá nyúlt, és elővett egyokos kis amerikai szerszámot, amit két héttel azelőtt lopott el. Egy akkumulátoros fúrógépvolt az. A fü-róhegyet, amelyet azok az amerikai szerelők is használtak, akik a Mohawk fekete dobozainak elektronikus alkatrészeit javították, jó előre belerakta. Egészen apró,tűszúrásszerű lyukakat lehetett vele fúrni.

A rövid idő alatt, amely szerinte a rendelkezésére állt, mielőtt felfedeznék, a fúrógéppelaz összes hidraulikavezetékbe belefúrt, amit a színe alapján be tudott azonosítani. Olyanapróra sikerültek a lyukak, hogy a vezetékekben lévő hidraulikafolyadék nem cseppent kirajtuk, pusztán parányi gyöngyökké állt össze. Még ha észre is veszik a repülés előttiellenőrzés során, azt fogják gondolni, nem több, mint a hidraulikarendszer szokásosszivárgása, a „kigyöngyöződés”.

Azután a vietnami gépjárműkísérő visszacsúsztatta az akkumulátoros fúrógépet a poncsója alá a nadrágjába, majd visszazárta a kémlelőnyílást, és ment a dolgára, háthamég máshol is hasznát veszik.

(Kettő)

Fox hármas Baker, Baker hatos Whiskey koordináták

407-es sz. léginavigációs térkép (Mekong folyó)



Dél-vietnami Köztársaság


Charley nem hagyta a titkos fegyver– és ellátmányraktárát őrizetlenül. A 237-es számúszigetre küldött tengerészgyalogosokat gránáttűz alá vették. A sziget nyugati részérőllőtték őket.

Ezt az információt kétszer is közölték a főparancsnoksággal: egyszer a szigeten harcolótengerészgyalogos-alakulat parancsnoka, azután pedig az akciót figyelemmel kísérőMohawk pilótája jelentette. Ez utóbbi egy örökkévalóságnak tűnő negyvenöt percenkeresztül ugyanazt a manővert repülte: másfél kilométer nyugatról keletre, meredek 180fokos forduló, azután másfél kilométer keletről nyugatra, majd újra meredek 180 fokosforduló. A fekete dobozból a másodpilóta elé kibuggyanó, némileg ragacsos papírrólnemcsak a nyugati parton található objektumok pozícióját tudták leolvasni, de azok számát is. Miután az objektumok negyven Celsius-fokot bocsátottak ki magukból, a feketedoboz embereknek azonosította be őket, és az azoknak megfelelő szimbólumot nyomtatta

a pontok mellé a papírra. A fekete dobozok a gránátvetők pozícióit is bemérték, és acsöveikből kiáramló gázok hőmérsékletéből, valamint a gázkibocsátás időtartamábólkiszámították, hogy négy 82 mm-es M-1937-es és két 107 mm-es M-1938-asgránátvetőről volt szó. A megfelelő szimbólumok megjelentek a nyomtatáson. Az összesadatot egyidejűleg továbbították a főparancsnokságra, ahol megtették a szükségeslépéseket.

Egy hat Douglas „Skyraiderből” álló repülőraj közeledett a Fox hármas Baker, Baker hatos Whiskey koordináták felé, hogy rakéta-, gépágyú- és napalmtűz alá vegye aVietkong gránátvetőállásait.

A probléma csak az, szögezte le magában IV. Philip S. Parker őrnagy, a Mohawk pilótája, hogy a Skyraiderek hat-nyolc percnél hamarabb nem érnek oda. Hat-nyolc perc pedig nagyon hosszú időnek tűnik, amikor az embert éppen nagy erejű zárótűz alá veszik.

Az USA Hadserege és az USA Légiereje között létrejött – félhivatalos – megállapodásszerint a hadsereg felfegyverzett Mohawkjai kizárólag akkor támadhattak ellenségescélpontokat, ha előzőleg támadás érte őket. A felfegyverzett Mohawkoknak kifejezettenmegtiltották, hogy ellenséges állásokat támadjanak, kivéve, ha azt önvédelmimegfontolások szükségessé tették.

– Megvan – mondta Parker őrnagy a másodpilótának. – Na, lássuk, hogy húzzák be afejüket.

Egy pöccintessél kikapcsolta az automata stabilizátort, majd felpattintotta a vörös borítólemez alatt lévő billenőkapcsolót, amely áram alá helyezte a szárnyak alattelhelyezkedő gépágyúkat.

Azt természetesen nem tudhatta, hogy akárhányszor belement a meredek 180 fokosfordulókba és megterhelte a Mohawk hidraulikarendszerét, hidraulikafolyadék jött ki jó

néhány, alig látható lyukon, mégpedig a nagy erő miatt porlasztott formában.Ahogy az első alkalommal felhúzta a gépet a mélyrepülésből, a

HIDRAULIKARENDSZER-HIBA feliratú jelzőlámpa felvillant, majd kialudt. Láttaugyan, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. A figyelmeztető jelzőlámpák



gyakran felvillantak, azután kialudtak. Aggodalomra csak az adott okot, ha felvillantak, ésúgy is maradtak.

A HIDRAULIKARENDSZER-HIBA feliratú jelzőlámpa ismét felvillant, amintnekikészült a következő mélyrepülésnek, azután kialudt, majd megint felvillant, és úgymaradt.

– A francba, a hidraulikarendszer-hiba lámpánk jelez – mondta a másodpilóta.

Bármi is történt a hidraulikarendszerrel, Parker úgy döntött, a mélyrepülés végéigvárhat. Amint meghúzta a ravaszt a botkormányon, a jelzőlámpa kialudt, úgyhogymegnyugodott.

Százötven méteren repült háromszázötven kilométer per órával. Látta, amint a 20 mm-es nyomjelző lövedékek az erdőre záporoznak. Levette az ujját a ravaszról, és aelzőlámpapanelre pillantott. A HIDRAULIKARENDSZER-HIBA feliratú lámpa még

mindig nem világított. De Parker őrnagy tapasztalt, éppen ezért óvatos pilótának számított.Úgy döntött, hogy nem húzza fel a gépet, és nem próbálkozik a meredek 180 fokossal,hogy gyorsan újra rárepülhessen a gránátvetőállásokra. Inkább tesz egy nagy ívű fordulótugyanezen a magasságon, azután még egyszer utoljára rárepül a célra. Ezzel aztán ki isfog fogyni a muníciója, de a Skyraiderek addigra úgyis odaérnek.

A gép orrát csak egészen enyhén nyomta le, amikor a HÍD-RAULIKARENDSZER-HIBA feliratú jelzőlámpa ismét felvillant, de ezúttal már nem aludt ki.

Amikor megpróbálta felhúzni a gép orrát – finoman, semmiképp sem akarta hirtelenfelrántani –, rá kellett döbbennie, hogy sem az oldalkormány-, sem a csűrőkormány-vezérlés nem működik. A Mohawk nyílegyenesen a föld felé tartott, és a világon semmitsem tehetett ellene.

– Katapultálnunk kell – jelentette be viszonylag nyugodt hangon –, méghozzá moströgtön.

Azután megnyomta a mikrofon nyomógombját.

– Mayday, mayday[33]

, itt Hadsereg egyes zéró négyes, a teljes hidraulikarendszer meghibásodott. Azonnal katapultálnunk kell. Remélem, látnak a radaron.

Parker őrnagy a másodpilótára nézett, és bólintott. Azután, meglehetősen rémülten afeje fölé nyúlt, és lehúzott egy szerkezetet, amely egyrészt védte az arcát a katapultálásáltal kiváltott lökés erejétől, másrészt pedig működésbe hozta a katapultgyújtómechanizmusát. Érezte a légnyomást, ahogy a robbanótöltetek leszakítják éskirepítik a pilótafülke-tetőt. Egy pillanatig érezte az arcába vágó szelet, majd amint aMartin-Baker katapultülés 20 mm-es vaktöltete berobbant, következett a hátába és afarizmába hasító fájdalom, és az ülés kiszakadt a repülőgépből.

Sokkal rosszabb érzés volt, mint amilyenre valaha is számított, pedig elég sokszor gondolt már arra, hogy milyen lesz, ha egyszer katapultálnia kell.

Mindössze annyit tudott, hogy pörög a levegőben, majd érezte, hogy kivágódik azejtőernyője, leválik az ülése, azután egy pukkanást hallott, amint kinyílt az ejtőernyőkupolája, és ő ott himbálódzott előre-hátra.



Az utolsó pillanatban, még mielőtt a lába belemerült volna az alatta elterülő sűrű erdőlombtengerébe, megpillantotta másodpilótáját, és a látványtól jeges rémület fogta el. Nemnyílt ki az ejtőernyője. Látta, ahogy a karjaival csapdos, mintha azzal meg tudná állítani azuhanását, azután pedig eltűnik a lombok között.

(Három)

Fort Riley, Kansas


Nem szokványos helyzettel álltak szemben. A Hadseregszabályzat szerint a sebesültközvetlen hozzátartozóját egy arra kijelölt (a sebesült katonával egyenrangú vagymagasabb rangfokozattal rendelkező tiszt által vezetett, egy, a megfelelő felekezetetképviselő káplánból és – amennyiben megoldható – egy katona-orvosból álló)kiértesítőcsoportnak kellett volna értesítenie. Amennyiben a sebesült nős volt, nem aszülőket tekintették a legközelebbi hozzátartozónak. IV. Philip S. Parker őrnagy ebbe akategóriába tartozott.

Azonban az ő esetében – a CONARC főparancsnok-helyettese közvetlen utasítására – akiértesítőcsoportnak a szülőket kellett felkeresnie. És ezúttal nem csak a szokványos FortRiley-féle csoportot küldték. A parancsnokot értesítették, hogy egy bizonyos Lowellalezredes és néhány fős kísérete körülbelül 09.30-kor érkezik Fort Rileybe, és hogyküldetésükhöz minden támogatást adjanak meg nekik.

Miután a CONARC főparancsnok-helyettese így közbenjárt a dologban, Fort Riley parancsnoka úgy döntött, hogy helyénvaló, ha kimegy a repülőtérre a gép elé, amelynek fedélzetén Lowell alezredes és kísérői érkeznek. Természetesen utasította akiértesítőcsoportot, hogy biztosítsanak még egy szolgálati autót, s hogy mindenbenműködjenek együtt. Ha ez a Lowell alezredes annyira fontos személynek számított, hogy aCONARC főparancsnok-helyettese kellett, hogy odaküldje, akkor ahhoz is elég fontos,hogy Riley parancsnoka személyesen fogadja.

Meglehetősen meglepte, amikor kiderült, hogy a repülőgép, amely leszállt, egy civilAero Commander volt. Amikor pedig kinyílt a gép ajtaja, ismét meglepődött, mertelsőként egy magas, markáns arcú, fekete nő lépett ki rajta, térdig érő nercbundában.

A nő megfordult, és két, a hideg miatt kapucnis orkándzsekit viselő gyerek, egy fiú és

egy lány követte. Azután egy divatjamúlt és rég betiltott rózsaszín-zöld egyenruhát viselőtiszt jelent meg. A tábornokot annyira meglepte az egyenruha, hogy eltelt néhány pillanat,mire észrevette, hogy az egyenruha viselője kitüntetéseit is kitűzte, és nem csak az azokatelképező szalagokat, így egészen beborították zubbonya mellrészét. A kabát ujján a 2.

páncéloshadosztály jelvénye díszelgett, váll-lapjain pedig a vezérőrnagyoknak járócsillagok.

Csak ekkor ismerte fel a tábornokot. Fiatal őrnagyként szolgált Észak-Afrikában,amikor Harmon tábornok vezette a 2. páncéloshadosztályt.

A tábornok elsietett a kiértesítőcsoport mellett, és tisztelgett. – Isten hozta Fort Rileyben, tábornok – mondta. – Igazán sajnálom, hogy ilyen

körülmények között kellett idejönnie.



– Köszönöm – mondta Harmon tábornok. – Hadd mutassam be dr. Parkért, Parker őrnagy feleségét.

A nő bólintott, és megpróbált mosolyogni, kevés sikerrel.

– Bemutatom Lowell ezredest – mondta Harmon, és az Aero Commander ajtaján kilépőtisztre mutatott. Lowell ezredes a megfelelő egyenruhát viselte, és az ő zubbonyát iskitüntetések díszítették, nem pedig szalagok. Egy hatalmas, csészealj méretű aranyéremlógott a mellkasán keresztülhúzódó lila szalagon. A tábornok ilyesmit sohasem látottazelőtt.

Lowell határozott mozdulattal tisztelgett. Jóvágású tiszt -gondolta a tábornok. Azonmorfondírozott, hogy honnan szerezhette ezt a drága polgári repülőgépet.

– Riley mindenben a rendelkezésére áll, tábornok – mondta. -Ha jól tudom, volt idő,amikor maga volt itt a parancsnok.

– Igen. Köszönöm.

– Ez itt a kiértesítőcsoportunk. Harmon végignézett rajtuk.

– Értékelem az együttérzésüket, uraim – mondta komoly hangon –, de azt hiszem, nemlesz szükség magukra. Ha viszont maga, tábornok, el tudna szakadni a kötelezettségeitől pár órára, azzal igazán lekötelezne minket.

– Természetesen, uram.

– A gyermekek miatt tennénk egy rövid kitérőt. Annak idején abban a hangárban voltegy mosdó – mondta Harmon, és az említett épületre mutatott.

– Így van, uram. – Részemről csatlakoznék magához, tábornok – mondta Harmon. – Lowell ezredes dr.

Parkerrel megy a másik autóban.

– Igen, uram, ahogy óhajtja – mondta a tábornok.

Pár napig havazott, de mostanra szépen kitisztult az idő, és kisütött a nap. A Parker-farmot borító hó érintetlen volt, csak a fából épített ház felé vezetett egy keskeny ösvény,ahol a nyugalomba vonult III. Philip S. Parker ezredes gyakorolt a labradoraival. Amikor Parker ezredes észrevette az autóútról a bekötőútra forduló szolgálati autókat, elindult aház felé. Mire odaért, a szolgálati autók már meg is álltak a ház elé épített, kör alakúkocsifelhajtón. Egy amerikai zászló lógott csüggedten egy tíz méter magas zászlórúdon.

Amikor meglátta Tónit és a gyerekeket, nagyjából sejtette, hogy miről lehet szó.Amikor pedig megpillantotta a kitüntetéseket viselő Ernie Harmont és Craig Lowellt,illetve Fort Riley parancsnokát, minden addigi kételye eloszlott.

Lowell tisztelgett, amint Parker elindult felé. Parker bólintott, de nem viszonozta atisztelgést. Csak egyenruhát viselő katonák tiszteleghettek.

– Uraim – mondta Parker ezredes –, legyenek szívesek, és haladéktalanul közöljék velem látogatásuk okát.

Egy pillanatig senki sem szólalt meg, majd Harmon tábornok törte meg a csendet.



– Phil, tartok tőle, hogy félárbocra kell eresztenünk a zászlót.

– Philip elesett – mondta Parker ezredes.

– Nem, uram – javította ki Lowell sietve. – Lezuhant a gépe, de katapultált, és azernyője is kinyílt.

– Tehát elfogták? – kérdezte Parker ezredes.

– Igen, uram – mondta Lowell. – Úgy gondoljuk, hogy elfogták.

– Ebben az esetben, uraim, a legnagyobb tisztelettel – mondta Parker ezredes –, nemhinném, hogy félárbocra kellene ereszteni a zászlót.

– Tényleg nem, Phil – mondta Harmon tábornok. – Ostobaság volt ezt mondanom.

– Ilyenkor nehéz megtalálni a megfelelő szavakat – mondta Parker ezredes.

A menyére pillantott.

– Kedves Tonim. Szörnyű dolgokon mentek keresztül, de nagyon örülök, hogy ittvagytok.

– Jaj, istenem, apa!

Parker ezredes megpillantotta a feleségét a teraszon.

– Philip gépe lezuhant. Kinyílt az ejtőernyője. Úgy tűnik, fogságba esett. Biztos vagyok benne, hogy az uraknak még van mondanivalójuk, de azzal még ráérünk. Először agyerekeket vigyük be a hidegről.

Mrs. Parker lelépett a teraszról, és felnyalábolta a kisebbik gyereket. Dr. Parker anagyobbikat vette fel, azután a nők bementek a házba.

– Fáradjanak beljebb, uraim – mondta Parker ezredes a többieknek.

A könyvtár kandallópárkányán több bekeretezett, IV. Philip Sheridan Parkért ábrázolófénykép állt. Az egyiket még cserkész-korában készítették; a másik képen már a Norwichkadétegyenruháját viselte; azután volt ott egy kép, amin vadonatúj főhadnagyiegyenruhában pózolt a diplomaosztóján; a következőn egy M4A3 tank előtt állt, immár századosként Koreában; az utolsó fotót pedig Vietnamban készítették, a háttérben aMohawkjával.

– Bellmon tábornok megkért, hogy üdvözöljem a nevében, uram – mondta Lowell. – Nem tudott eljönni. Hanrahan tábornok Vietnamban van.

– Én voltam az a kiváltságos, aki az egységet vezethette, amely kiszabadította Bellmont – mondta Parker ezredes.

– Igen, uram. Bellmon tábornok meg is kért, hogy erre hívjam fel a figyelmét. Aztmondta, hogy majd telefonál, és személyesen is emlékezteti a tábornokot.

– Nagyon kedves tőle. És most beavatnának a részletekbe? – Hanrahan tábornok

mindössze annyit mondott, uram – kezdett hozzá Lowell –, hogy Philip egytengerészgyalogos-akció kíséretét látta el a Mohawkkal. A tengerészgyalogosokatgránáttűz alá vette a Vietkong. Phil éppen őket lőtte, amikor lezuhant. Egészen rövid ideigkommunikált a rádión. Vészhelyzetet jelentett, azután annyit mondott, hogy a hidraulikája



történteket. Ettől eltekintve elég jól beilleszkedett.

– Nagyon örülök, hogy megtisztelt a látogatásával, tábornok.

– Elég régóta vagyunk már barátok, Phil – mondta Harmon. – Sajnálom, hogy ilyenkörülmények között kellett jönnöm.

– Philnek egy haja szála se fog meggörbülni, ezredes – mondta Lowell.

– Bízom benne, hogy így lesz.

– Azt mondta – csúszott ki Toni száján –, hogy inkább meghal, de fogságba nem esik.

A férfiak egymásra néztek, de egyiküknek sem jutott az eszébe semmi, amit erreválaszolni lehetett volna.

Hetedik

(Egy)

Személyes ingóságok raktára Buckner bázis, Okinava

1963. augusztus 16.

– Eltévesztette a házszámot, hadnagy – mondta az őrmester olyan hangsúllyal, amelyegyértelműen arra engedett következtetni, hogy szent meggyőződése, a tisztek nem tudnak olvasni. – A táblára az van írva, hogy „Sorállományú felszerelés raktára”.

– Még őrmesterként náluk kezdtem – mondta a hadnagy. – Geoffrey Craig, US 5 260674.

A vászonzsákot előkeresték és átadták, ő pedig magával vitte a nőtlen tisztek szállására.

Geoffrey Craig hadnagyot, aki egykor a különleges haderő 1. harccsoportjánál szolgált,szolgálati ideje lejártával Okinaván keresztül kivonták Vietnamból. Ez azt jelentette, hogyegy borzasztóan másnapos reggelen, helikopterrel elszállították Fú Kettőből, és Da Nangba vitték. Ott egy hideg sört szopogatva végigülte a hazaszállítás előtti rövideligazítást. Ott közölték vele, hogy a következő megálló Okinava lesz. Okinavábanvisszakapja a személyes holmijait, egy orvos megvizsgálja, azután pedig számíthat rá,hogy akár harminchat órán belül felültetik egy gépre, ami a „nagy kantinok országába”

repíti. Az eligazító tiszt többször is figyelmeztetett mindenkit, hogy a háborússzuveníreket szigorúan tilos hazavinni. Továbbá azt is közölte, hogy a Jövedéki Termék– és Lőfegyver-hivatal súlyos szankciókat fog alkalmazni minden gépfegyver, például AK-47-es tulajdonosával szemben. Craig hadnagy leadta szolgálati fegyverét, egy M-1911Al-es .45-ös kaliberű pisztolyt, azután felszállt az egyik, Okinava felé tartó C-131-esre,oldalán egy katonazsákkal, melynek formája kísértetiesen emlékeztetett egy AK-47-essziluettjére.

A Buckner bázison vacsorára kapott egy szelet sültet, megmutatták az ideiglenes

szálláshelyét, átesett egy meglehetősen aprólékos orvosi vizsgálaton, majd közölték vele,hogy miután az American Overseas Arways charterjárata nem sokkal azelőtt szállt fel,hogy a C-131-es földet ért, lehetősége nyílik egy egész napon át elmerülni Okinavakulturális látványosságaiban, mert a következő gép csak huszonnégy óra múlva indul. Így



aztán bőven belefért az idejébe felvenni a zsoldját, elhozni a cuccait, és bedobni pár sört.

Két olyan esemény is történt, amely ráébresztette, több mint hat hónapon át tiszt volt ésúriember. Az első eseményt annak a húszdolláros kötegnek a látványa jelentette, amelyetleszámoltak elé, amikor beváltotta a pénzügyisektől kapott csekket. Egész vietnamiéletében nem látott ennyi pénzt egyszerre, még a legendás Da Nang-i pókerasztalokonsem. Egyértelművé vált számára, a hadnagyok jóval több fizetést kapnak, mint az

őrmesterek. Hatszáz dollár kivételével a teljes összeget átváltotta amerikai pénzutalványra.A másik esemény akkor történt, amikor a vászonzsákjával a vállán belépett a nőtlen

tisztek átmeneti szállására, és kipakolta a zsák tartalmát. Annak idején a sógora tanítottameg, hogyan kell bepakolni a vászonzsákba, most azonban ismét rácsodálkozott Karl-Heinz Wagner őrmester minden térületre kiterjedő szaktudására. Amikor kivette a ruháit azsákból, gyakorlatilag egyetlen gyűrődést sem látott rajtuk, pedig tizenhárom hónapig pihentek a raktárban. A nadrágszárakon felfedezett pár „hullámot”, de az majd úgyiskisimul.

Mindössze egyetlen dolog nem stimmelt az egyenruhával, mégpedig az, hogy egysorállományú részére készült. A zubbony ujján még mindig az őrmesteri rangot jelzőhárom csík, az ing kézelőjén sem volt ott a fekete sáv, és a nadrágszárakon sem futottvégig a hadnagyoknak kijáró csík.

Le van szarva – gondolta Craig hadnagy. Úgyis csak addig kell, hogy rajta legyen ez avacak, amíg haza nem ér, és le nem szerel. Meg aztán minek venne magának egy újegyenruhát arra a kis időre, amíg egyenruhát szándékozott viselni. Egyetlen indokot semtudott felhozni, amiért ne szerelne le rögtön, amint megérkezett az Államokba.

Elővett egy borotvapengét, és óvatosan elvágta a cérnát, amellyel az ék alakúrendfokozati csíkokat varrták a zubbonyára, majd lassan kihúzta. Még látni lehetett, holvoltak a csíkok, de hacsak nem szalad bele valami buzgómócsingba, megúszhatja. Már éppen ki akarta dobni a csíkokat, amikor meggondolta magát. Inkább bekeretezteti. Atisztasági csomagjából elővette a hadnagyi aranysávokat és a gyalogságot jelképező kétkeresztbe tett puskát, és a sorállományú rangjelzés helyre varrta. A sapka nem okozottgondot. A sorállományú és a tiszti ranggal rendelkező zöldsapkások között annyi volt akülönbség, hogy utóbbiak a rangjelzésüket a barett szalagjelvényére tűzve viselték.

Megvizsgálta magát a tükörben, úgy döntött, hogy a szemlén megfelelt, és hogy mostmár indulhat a tiszti klubba bedobni egy életmentő sört, meg valami vacsorát.

Már majdnem odaért, amikor beleszaladt egy buzgómócsingba, a szállásmester-szolgálat egyik századosába, a napostisztbe. Erős késztetést érzett, hogy közölje aszázadossal, hogy kapásból megizélhet egy repülő fánkot (aminek a következményelegalább az lett volna, hogy valószínűleg lekési a következő gépet), de ellenállt akísértésnek.

– Igen, uram, éppen most indultam a tiszti ruházati üzletbe. Meglehetősen rosszul esettneki a százados lekezelő viselkedése.

– Most már tiszt, és ez jár bizonyos kötelezettséggel, ami az öltözködését és számosegyéb dolgát illeti.

Tisztára úgy kezelte, mint valami irodást, aki most érkezett Saigonból, nem pedig úgy,



mint aki a Montagnards-fennsíkon teljesített szolgálatot. Amikor megérkezett az üzletbe,és megnézte magát a tükörben, rájött, hogy miért. Az egyenruháján – a sávokon és a puskákon kívül – nem volt semmi. Se gyalogsági harci jelvény, se ejtőernyősszárnyak, se

gyümölcssaláta[34]

. Egyedül az elefántfarokból sodort karkötő utalt a fennsíkon letöltöttszolgálatára, de a szállásmester-szolgálat baromarcú századosától igazán nem várhatta el,hogy felismerje a relikviát.

Mindegy. Okosabb enged, a szamár meg bekaphatja. A lényeg, hogy egy halom dohányvárja odahaza.

Egy órával később, vadonatúj hadnagyi egyenruhában sétált ki az utcára, a hóna alattegy másik, szintén ropogós hadnagyi egyenruhával. Jó üzletet kötött az őt kiszolgáló fiatalkatonával: a régi egyenruhájáért és egy üveg bourbonért cserébe azonnal méretreigazították az új egyenruhákat. A fekete csíkok is oda kerültek, ahová kellett, és felvarrattaa gyümölcssalátáit meg a többi mütyürt. Meglehetősen szerénytelenül meg is jegyeztemagában, hogy úgy néz ki, mint egy toborzóplakát. Azelőtt soha nem tűzte ki a szalagjait,

s csak most döbbent rá, hányat is gyűjtött be belőlük, amerikait és vietnamit egyaránt.Még vietnami ejtőernyősszárnyakat is kapott, amikor összetalálkozott az egyik vietnamizöldsapkással a háromnapos tengerparti kimaradáson. Hajnali háromkor még igazán pompás ötletnek tűnt, hogy vietnami barettesekkel ugráljon ki egy repülőgépből, ésamikor aztán reggel öt óra harminckor tényleg felébresztették, hogy magukkal vigyék, már nem lehetett visszakozni.

Elsétált a PX[35]

-be, vett magának két bőröndöt, bepakolt, azután végre beült a tisztiklubba, megivott pár életmentő sört, és megevett egy nagy szelet sült húst. Huszonkét

órával később felszállt a Northwest Orient Airlines San Franciscóba tartó járatára.A gépen tüsténkedő csinos, fiatal stewardessekből érzéki parfümillat áradt, s az ételek

felszolgálása és egyéb teendőik ellátása közben kivillanó, gömbölyű melleik gyönyörreltöltötték el. Most már úgy is gondolhatott Ursulára, ahogy Fú Kettőben – igen bölcsen – nem mert. Ezer kilométer per órás sebességgel száguldott a megszentesített házastársiörömök felé. A világ legszebb nőjét vette el, és úgy tervezte, három perccel azután, hogyhazaért, gőzerővel nekilát behozni az összes lemaradását.

Nem igazán úgy történtek a dolgok, ahogy a Csendes-óceán felett, majd később a TWA

105-ös San Franciscóból Idlewildba tartó járatának fedélzetén, illetve a szüleinek a Park Avenue-i lakása felé suhanó taxiban eltervezte. Ursulanak a szülei lakásán kellett volnavárnia.

Először is a portást lecserélték. O’Harának nyoma veszett. A pirospozsgás, ahiskyvedeléstől vörös orrú ír őrizte a portát, amióta csak az eszét tudta. Egy, valamelyik

latin-amerikai néphez tartozó, ceruzavonásszerű bajuszt viselő fickó vette át O’Hara posztját, és úgy tűnt, a zakóját is.

Nem volt hajlandó felengedni Geoffot, csak miután bejelentette. Csak akkor engedett,

amikor megmutatta neki az igazolványát és a lakáskulcsot, amit magával vitt mégVietnamba is. A dögcédulája láncán fityegett a nyakában. Ahogy Geoff belépett a liftbe (aliftkezelő is új volt, egy afroamerikai úriember, első ránézésre vagy tíz kilogramm hajjal afején), látta, amint a portás vadul nekiesik a telefonközpont kapcsolótáblájának.



Nem Ursula nyitotta ki az ajtót, de még csak nem is a házvezetőnő, hanem a komornyik.

– Isten hozta idehaza, Mr. Geoff – mondta Finley hivatalos hangon, majd a komornyik- protokoll szabályait felrúgva jó erősen magához ölelte munkaadója fiát, Geoff nem kisdöbbenetére.

Nem mintha nem örült volna annak, hogy viszontlátja Finleyt, akit egész életébenmindig nagyon kedvelt, de Finleynek a Palm Beach-i házban kellett volna lennie azanyjával. Márpedig Finley jelenlétéből arra következtethetett, hogy az anyja is elkísérte, ésakkor bizony lőttek a házastársi örömökkel kapcsolatos terveinek.

– Édes jó Istenem/ – jajdult fel az anyja, amint elé lépett. – Mit tettek veled, fiam?Olyan vékony vagy, mint egy szalmaszál!

Öt percbe telt, mire kiderült, Ursula egyáltalán nem várt rá a lakásban. Az anyja állításaszerint Greenwich Village-ben lakott.

– Nem – mondta az anyja kissé mogorván, amikor meglátta Geoff arckifejezését. – Nem

ment el az eszem. Nem az én ötletem volt, hogy Ursula odaköltözzön. Én természetesenelleneztem az egészet. Az unokabátyád, Craig, támogatta az ötletet. Amint tudod, neki vanott egy lakása. Úgyhogy odaköltözött, mert „halálra untatta az élet a Park Avenue-n”.

– Kulcsod van?

– Nos, igen, van. Időnként igyekeztem benézni hozzá, és adott egyet arra az esetre, hanem lenne otthon.

Ha gyalog megy végig az 5. sugárúton – gondolta – sokkal hamarabb odaér, mintha fogegy taxit.

A Washington Square-től északra lévő Washington Mewst, amely teljes egészében acsalád (vagy talán inkább Craig) tulajdonát képezte, egy díszburkolattal borított, szintén acsalád magántulajdonában lévő utca két oldalára épített ódon házsor alkotta. Csak amikor átlépett az utcát a forgalomtól elzáró lánc felett, akkor döbbent rá, fogalma sincs, melyik házat is keresi.

Végül aztán mégiscsak talált egy vörösre festett ajtót, amelyre egy LOWELL feliratú,vakító sárgaréz táblát szegecseltek. A kulcs elfordult a zárban, ő pedig benyitott.

– Ursula! – kiáltotta.

Nem jött válasz. Bejárta az egész házat. Elegánsan bebútorozták. Természetesen Craigés néhai felesége, Ilse. Az egyik asztalon talált egy ezüstkeretes képet, mely a nőtábrázolta, ölében egy újszülöttel, mellette pedig a büszkén feszítő, a boldogságtól ragyogóarcú Craig W. Lowell hadnagy.

Minden helyiségbe benézett, még a pincébe is lement. A legnagyobb hálószobáhoztartozó fürdőszobában talált két bugyit és két melltartót a gőzfűtésű törölközőtartóraterítve. Ezt meglehetősen erotikusnak találta.

– Hol a francban lehet? – kérdezte hangosan.Mindegy – gondolta –, megőrzi a nyugalmát, iszik egyet, és Ursula, aki valószínűleg

vásárolni ment, hazaér, még mielőtt legurítja az italát.



A pincében kialakítottak egy remek bárhelyiséget, mégpedig valódi bárpulttal, bárszékekkel, mosogatóval, több hűtőszekrénynyel és rengeteg itallal. A nappaliban egynagykerekű zsúrkocsit talált, szintén megrakva mindenféle itallal. Emellett döntött.Kiöntött magának egy pohár skót whiskyt, és csak azért, mert ott volt az orra előtt, nemmintha arra számított volna, hogy lesz is benne valami, felemelte az ezüst jégkockatartófedelét.

Mégis talált benne pár majdnem teljesen elolvadt jégkockát, és ahogy a poharába dobta,majd vizet öntött az italához, valami szöget ütött a fejében. Ursula általában nem ivotttöbbet egy pohár bornál. Ki a fenét itatott ez a nő whiskyvel?

Kiverte a fejéből a kérdést, azután felhajtotta az italát, és leült a falra szerelt televízióvalszemben elhelyezett, rozsdamentes acélvázas, bőrhuzatú fotelek egyikébe. Az asztalonszivarosdoboz. Biztos, hogy nincs benne szivar – gondolta –, de a francba is, azért csak nézzük meg.

Tele volt szivarral. Nagy, fekete szivarokkal. Nagy, fekete, frissen sodort szivarokkal.

Valószínűleg Craig sokat időzhetett a házban.

Most már biztosra vehette, alávalóan gyanakvó elmével verte meg a sors.

Kivett egy szivart, és rágyújtott.

Azután újabb gondolat, amely csak megerősítette a hitben, hogy alávalóan gyanakvóelmével verte meg a sors. Noha Craigről mindenki tudta a hadseregben – a családról nemis beszélve –, hogy minden tizenöt évesnél idősebb nőnemű emberi lényt megkefélt, akitrá tudott venni, hogy harminc másodpercig maradjon egy helyben, Ursulával minden

bizonnyal kivételt tett.De akkor miért volt hozzá annyira kedves?

A gyufásdobozra pillantott, melyet a kezében tartott.

GASTHAUS BAVARIA 21 WEST THIRD STREET GREENWICH VILLAGE

Legalább a gyufa Ursuláé. Azt nem igazán tartotta valószínűnek, hogy Craig gyakran betért volna a West Third Street egyik bajor éttermébe.

Hát ezért költözött Village-be. Persze, hogy halálra untatta a külvárosi élet. Ha nagyon

ki akart rúgni a hámból, akkor csak kinézett a télikert ablakán, és már látta is a Park Avenue-n fel-alá száguldó autókat, s ha ez sem lett volna elég, akkor beugorhatott aGristede hálózat egyik közeli áruházába.

Lehet, hogy most is a Gasthaus Bavariában van? És ha odamenne megnézni, akkor nemlehet, hogy Ursula két perccel azután megérkezik, hogy ő elindult?

Le van szarva, csak pár háztömbnyit kell sétálnia, a Washington Square másik oldalára.Ha megnézi, abból még nem lesz semmi baj.

Amint keresztülment a Washington Square-en, elképesztő dolog történt. Valaki az egyik

padról – nem látta pontosan, hogy férfi volt-e vagy nő – azt sziszegte felé:„Gyerekgyilkos!”

El sem tudta képzelni, hogy mi a fenéért.



A Gasthaus Bavaria fedett bejárata előtt egy csomó ember tolongott.

Keresztülfurakodott a tömegen, persze teljesen tiszta lelkiismerettel – csak azt akartamegnézni, hogy Ursula odabent van-e, nem asztalra vadászott.

Már a bársonykötélhez ért, amikor valaki rászólt.

– Ez itt nem a hadsereg, hadnagy – mordult rá a háta mögött álló férfi. – Várjon a

sorára, mint mindenki más.Geoff ügyet sem vetett rá, inkább bekukucskált az étterembe. Odabent egy bajor

zenekar játszott. A pincérek bőrnadrágot viseltek.

– Magához beszélek, hadnagy – mondta a férfi ingerülten, és megrántotta Geoff zubbonyának ujját.

Geoff hátranézett.

– Nyald ki a seggem – mondta hangosan és jól érthetően.

Elég hangosan beszélt ahhoz, hogy odabent mindenki hallhassa, amit mondott. Fejek fordultak a hang irányába, beleértve a bajor népviseletbe, fehér blúzba, rakott szoknyábaés térdzokniba öltözött hostess fejét is. Még a haját is felkontyolta. Amikor sikerült beazonosítania az obszcén megnyilvánulás forrását, eldobta az étlapokat, keresztülrohantaz éttermen, és közben azt kiáltozta: – Liebchen! Oh, Liebchen! Meine Liebchen!

Geoff úgy vélte, Ursula meglehetősen idétlenül néz ki bajor népviseletben és kontybafogott hajjal. De nem számított, mert tíz perccel azután, hogy meglátta, már Éva-kosztümöt viselt kibontott hajjal.

(Kettő)Ursula éppen az ujjbegyeivel simította végig az apró fehér hegeket Geoff bal lábán (2.

Bíborszív) és mellkasa jobb felső részén (3. Bíborszív), amikor megszólalt a bimbamcsengő.

– Ha ez az anyám – jelentette be Geoff –, akkor most rögtön forró olajat öntök anyakába.

– Szörnyű vagy – mondta a nő, majd kiugrott az ágyból, az ablakhoz sietett, finomanigazított a francia lécredőnyön, és lenézett az utcára.

Egyszerűen tökéletesek a mellei, és a feneke legalább olyan jó – gondolta Geoff.

– Mary és Luther az.

– Jó. Nem tudom, hogy ki a franc ez a Mary és Luther, de önts forró olajat a nyakukba.

– Ajándékot hoztak nekünk – mondta Ursula. Résnyire kinyitotta az ablakot és kihajolt,amit Geoff módfelett erotikusnak talált, és kiszólt: – Egy pillanat.

Ursula felegyenesedett.

– Ach, Gott, hiszen fel sem vagyunk öltözve. – Tehát észrevetted – jegyezte meg Geoff.

– Vegyél kölcsön egy köntöst Craig szobájából – mondta. – Biztosan nem bánná. Az



utolsó szoba balra.

Egy kicsit zavarta, hogy Craig unokatestvére tényleg a házban lakott, az pedig igencsak meglepte, amit a szobájában talált: nagyméretű széfet, íróasztalt, írógépet, diktafont éshárom telefont.

A gardróbban egyenruha, civil ruha és két kartotékszekrény. És persze a köntöst, amirőlUrsula beszélt.

Felvett egy selyemköntöst, ami úgy nézett ki, mintha John Barrymore 1930-ashollywoodi ruhatárából származna. Azután meglátta benne a monogramot, és rá kellettdöbbennie, hogy nem is tévedett olyan nagyot. A monogram Craig Lowell apjáé volt, akiGeoff születése előtt halt meg.

Talált egy pár papucsot is, felvette, és leslattyogott az emeletről, hogy találkozzonLutherrel és Maryvel.

Luther és Mary tortát hozott nekik, ami első ránézésre harapásonként legalább ezer

kalóriát tartalmazhatott, meg két üveg bort. Amint arra gyorsan rájött, Luther és Maryvoltak a Gasthaus Bavaria tulajdonosai. Kelet-Németországból szöktek az Államokba,mint Ursula meg azok, akiknek még sikerült átjutniuk a falon.

– Amikor ozt mondtom, „Gasthaus Pomerania” – mondta Luther –, oz emberek ozthittek, hoty valami kutyáélédelről beszelek.

Mary egyszer meghallotta, amint Ursula az egyik zöldséges standnál németül beszél.Bemutatkozott neki, azután egyik dolog követte a másikat, és Ursulából a GasthausBavaria hostesse lett.

– Szóvol, amikor megholotuk, hoty te ott váty, az ő brúder pédik volt Berlinben, mi rájtátortotuk etyik szemünket, osztán, mint oz von Bibliábon, let májtnem kényertörés, amikor Ursula montá ż Hen Oberstnek, hoty hásztulájdonos okoz gondot ż lokbérel, és ż Herr Oberst ismeri volokit, oki megolta a problémot.

Ez lefordítva annyit jelentett, hogy amikor a Hen Oberst, Lowell ezredes, vagy másnéven Craig megtudta Ursulától, hogy az emberek, akik olyan kedvesek voltak hozzá,valami vitába keveredtek a háztulajdonosukkal, Craig megoldotta. Geoff szerint azalezredes úrnak nem okozhatott túl nagy problémát elrendezni ezt a kis affért. Majdnem

biztosra vette, hogy a West Third Street kérdéses háztömbje is a családja (más szóval vagyGeoff apja, vagy Craig) birtokában volt. Manhattan Island szóban forgó negyedének nagyrészét a Craig család mondhatta magáénak, mivel annak idején megvásárolták ahollandoktól. A család meg-szeghetetlen törvénye kimondta, hogy ha egyszer megvásároltak egy ingatlant, azt soha sem lehetett eladni.

A következő látogató (ez a hely tisztára olyan, mint a központi pályaudvar – gondoltaGeoff dühösen) egy remekbe szabott öltönyt viselő, kövér, bajuszos férfi volt, aki az egyik kezében egy aktatáskát tartott, és valami bűzös pipadohányt füstölt.

– Brockhammer őrnagy – jelentette be Ursula büszkén –, bemutatom a férjem. – Isten hozta idehaza, hadnagy – mondta Brockhammer. – Lowell ezredes mesélte,

milyen pokolian jó munkát végzett odaát.



– Megkínálhatnánk egy itallal, őrnagy? – kérdezte Geoff. -Az igazán remek lenne, denem fogadhatom el – mondta

Brockhammer. – Másodpilóta nélkül jöttem idáig, és már az is elég volt. Csak leteszemezt, és már indulok is vissza Benningbe.

Azután egy szó nélkül felment az emeletre, majd olyan jó három perc múlva visszatért,de az aktatáska nélkül.

– Ursula, bekapcsoltam a riasztót.

– Milyen riasztót? – kérdezte Geoff.

– Majd később elmondom – mondta Ursula. – Egyelőre ne menj be Craighálószobájába.

– Örvendtem a szerencsének, hadnagy – mondta Brockhammer, majd távozott.

Herr Oberst harminc perccel később érkezett, amikor Mary és Luther éppen indulni

készült. Végre. Virágmintás sportzakót viselt és széles karimájú szalmakalapot. Ő is egyaktatáskát hozott magával.

Nem sok emberen állt volna jól a sportzakó és a szalmakalap, de Craig remekül festett benne.

Kezet rázott Geoffal, majd röviden megölelte.

– Miután a köntösömet viseled, gondolom, Brockhammer még nem érkezett meg.

– Már el is ment – mondta Ursula. – Fél órával ezelőtt. A riasztó be van kapcsolva.

– Mi a francnak kell az a riasztó? – kérdezte Geoff. – Ezt éjszakára itt kell hagynom – Lowell meglóbálta az aktatáskát. – Mást nem tudok

vele kezdeni. Tartok tőle, hogy kénytelen leszek holnap hajnalban visszajönni érte.

– Visszajönni? Honnan? – kérdezte Ursula.

– Ha más nem lesz, akkor az apád lakásán megszállhatok -mondta Lowell.

– De hát miért? – kérdezte a nő. – Ne butáskodj már.

Nem butáskodik – gondolta Geoff. Egyszerűen csak kiváló úriemberként viselkedik.

– Elég vastagok a falak? – kérdezte Craig Lowell, amitől egy pillanat alatt szertefoszlottkiváló úriember imázsa.

Ursula elpirult.

– Elég vastagok – mondta halkan.

– Ne hülyéskedj már – szaladt ki Geoff száján. – Maradj itt. – Már azt hittem, hogy megse kérsz rá – mondta Craig

Lowell. – A meghívást elfogadom. Bedugom a fülem, ha ettől jobban érzitek magatokat.De az igazság az, hogy rengeteg dolgom van, és csak holnapra vártalak.

– Tudtad, hogy jövök? – kérdezte Geoff. Lowell bólintott.

– Nekem egy szót sem szóltál – mondta Ursula vádlón.



– Meg akart lepni.

– Hát meg is lepett – mondta Ursula. – Besétált az étterembe, és jó hangosankáromkodott.

– Csak nem? – mondta Lowell, akinek láthatóan tetszett a dolog.

– Mi ez a riasztó-dolog? – kérdezte Geoff – Most kérdezem meg harmadjára, de senki

nem ad választ. – Az emeleti széfben időnként titkos anyagokat tárolok. A szoba és a széf a rendőrségi

riasztórendszerre van kapcsolva. A szoba riasztóját egyszer véletlenül aktiváltam. Két percen belül három szirénázó rendőrautó állt meg a ház előtt. Párszor már eljátszottam agondolattal, hogy kipróbálom, mi történik, ha aktiválom a széf riasztóját is. Akkor valószínűleg kiküldik a nemzetőrséget.

– Miféle titkos anyagokról van szó? – kérdezte Geoff. Lowell egy pillanatig rámeredt,és csak azután válaszolt.

– Most éppen egy harci repülőhadosztály tervei – mondta.

– Egy hadosztályé? – kérdezte Geoff.

Lowell bólintott.

– Természetesen ez szigorúan titkos információ, Craig hadnagy – mondta Lowell. – Amiről én magának egy szót sem szóltam.

– És miért hoztad ide?

– A hét négy napján kosárfonó, seggnövesztő és hasonló szemináriumokra járok.Csütörtök esténként iderepülök Vermontból, és szép csendben dolgozgatok a hadseregnek.Vasárnap este át-ugrok a kész munkával Washingtonba, ahol átadom valakinek, aki azutánelviszi Benningbe.

– Mielőtt Parker ezredes leesett – mondta Geoff –, elmondta nekem, hogy mit művelnek veled. Miért nem küldöd el őket a picsába?

– Geoff! – tiltakozott Ursula a közönséges kifejezés ellen. Lowell és Geoff pillantásatalálkozott.

– Na, és aztán, Geoff? Aztán dolgozzak az apádnak? – Miért ne? Amint leszerelek, én is ezt fogom tenni.

– Majd meglátod, hogy a Craig, Powell, Kenyon és Dawesnél legalább annyi baromarcúval lesz dolgod, mint a hadseregben -mondta Lowell.

– Azért egy kicsit jobban fizetnek – vágta rá Geoff.

– Ezzel győzködöd magad, Geoff Már így is annyi pénzed van, hogy el sem tudnádkölteni. És még meg sem kaptad az egészet.

– A Wall Streeten akkor sem lövöldöznek rám az emberek -bökte ki Geoff, mert érezte,hogy kezd alul maradni a vitában.

– Lesz idő, amikor majd azt kívánod, bárcsak lövöldöznének rád – mondta Lowell. –



Majd amikor a nap legizgalmasabb pillanata az lesz, hogy el kell döntened, a doverinyelvhalat a Luncheon klubban, az Executive étteremben vagy pedig a FrauncesTavernben fogyaszd-e el.

– A doveri nyelvhal százszor jobb, mint az a szar, amivel egy évig etettek – mondtaGeoff.

– Megfogott, uram. Sakk-matt – mondta Lowell. Egyáltalán nem adtam mattot Craignek – gondolta Geoff. Dühös

volt, de szégyellte is magát. Craig nem óhajtotta folytatni a csatát, talán azért, mert nemakarta, hogy elszabaduljanak az indulatok, vagy pedig mert úgy gondolta, hülyével nemérdemes vitatkozni.

– Na, akkor én most veszem is a holland nagybácsi-kalapomat – mondta Lowell. – Pár óráig még féken kell tartanotok buja ösztöneiteket. Apád úriember, csak úgy meghívásnélkül nem fog rátok törni, és anyádat is vissza fogja tartani attól, hogy valami hasonlótelkövessen. De nem teheted meg vele, Geoff, hogy nem hívod ide. Ott a telefon, szépenhívd fel apádat és anyádat, és vidd el őket valahová vacsorázni. Mondjuk a Harvardklubba. Hadd dicsekedjen el veled az apád, meg a kitüntetéseiddel. Megérdemli.

– Nem vagyok tagja a Harvard klubnak – mondta Geoff.

– Én viszont igen. Odaszólok, és foglalok nektek asztalt.

– Te is velünk jössz – döntötte el Ursula a vitát.

– Kösz, de inkább nem – mondta Lowell. – Először is semmi keresnivalóm ott,másodszor pedig szerencsére itt van nekem ez az aktatáska meg a másik a szélben,

kifogásnak.(Három)

Geoff biológiai órája megbolondult. Pár óra alatt utazott ide a világ másik feléről.Hajnali öt óra harmincra már tökéletesen felébredt. Felkönyökölt, és feleségét vizsgálgattaaz éjjeliszekrényen lévő rádiós ébresztőóra halvány fényében. Egy ideig vívódottmagában, de aztán úgy döntött, inkább nem ébreszti fel. Ursula úgy aludt, mint egygyerek.

Istenem, de szeretem!

Kimászott az ágyból, de végtelenül óvatosan, nehogy felébressze, majd lábujjhegyenkisurrant a hálószobából, azután le az emeletről. A konyhában égett a villany. CraigLowell a konyhaasztalnál ült és kávét ivott, előtte pedig két dosszié hevert, az egyikreTITKOS, a másikra SZIGORÚAN TITKOS feliratot nyomtattak.

– Jó ég, mit csinálsz itt ilyen korán? Még fél kettőkor is hallottam az írógépedkopácsolását.

– Vermontban rengeteget tudok aludni – mondta Lowell szárazon. – Ezt meg itt a lehető

leggyorsabban be akartam fejezni. Igazából már majdnem el is készültem vele.Geoff töltött magának egy csésze kávét, azután leült.

– Van még valami, amit nem mondtam el tegnap – mondta.



– Éspedig?

– Nős vagyok, és családot akarok alapítani. A katonák rendszerint meghalnak, és eznem lenne tisztességes Ursulával szemben.

– Erre nem tudok mit mondani – mondta Lowell. De meggondolta magát. – A halálelkerülhetetlen. Agyoncsaphat egy rabló a Washington Mewsen, vagy lelőhetnek szolgálatteljesítése közben. Ha lejár az ember ideje, akkor lejár. A tapasztalatom az, hogy akinek szolgálat teljesítése közben kell meghalnia, azt már a harc első harminc napjában leszedik.Aki megússza az első harminc napot, az általában megússza az egészet.

– Ez ellen csak az a mondás szól, hogy csak addig dughatod ki a nyakad, amíg le nemnyisszantják – felelte Geoff. – És akkor eszembe jut Parker. Istenem, nem akarom, hogyilyesmi megtörténjen velem. Jézusom, mi lenne akkor Ursulával?

– Nagyon megviselné – mondta Lowell. – Ott van Phil felesége… n

– Ő orvos, nem? – vágott közbe Geoff.

– Az – mondta Lowell. – Amikor legutoljára láttam, azt mondta, hogy professzori állástajánlottak fel neki az orvosin, a Harvardon… Na, ettől a falra mászna az öreged. Egyfekete nő a Harvard klubban.

Geoff kajánul felnevetett.

– De bármennyire is szeretné azt az állást, úgy gondolta, nem fogadja el. Az már olyanlenne, mintha beismerné, hogy azt gondolja, Phil soha nem jön haza.

– És hazajön?

– Életben van. Ennyit tudunk. Felter derítette ki. De ez még nem garancia arra, hogy ép bőrrel meg is ússza.

– Hol van most a felesége?

– Braggban. Beszélni szeretne veled.

– Minek?

– Elmondtam neki, hogy te adtad le a drótot nekem.

– Nem mondhatok neki semmi mást, csak amit már neked is. Elmondtad neki, nem?

– Igen, persze. Nem hiszem, hogy Toni bármi újat akarna hallani. Csak arról van szó,hogy te láttad Philt odaát, és nem sokkal azelőtt, hogy lezuhant.

– Fel volt dobva – mondta Geoff. – Pont akkor mondták el neki, hogy mit tettek veled.

– Phil és én együtt csináltuk végig a tiszti alapkiképzést Knox-ban. A fiam is ottszületett. Phil és az apja lettek a keresztszülők. Nekem kellett közölni az ezredessel, hogya fia lezuhant. Kemény volt. Azt mondod, hogy megviseli a hozzátartozókat, amikor egykatona elesik a harcban. Szerintem ugyanannyira megviselné őket, ha egy busz ütné el a

sarkon. – Inkább legyek halott, minthogy a Hanoi Hiltonba vigyenek -mondta Geoff. – Aznap,

amikor megkaptam a hadnagyi kinevezést, elfogták a főnökömet. Egy Petrofski nevű,mogorva, orosz törzsőrmestert. Gyakran eszembe jut.



– Egyedül te maradtál meg, igaz?

– Egyedül én maradtam talpon – javította ki Geoff.

– Mennent teljesen lenyűgözted – mondta Lowell. – Nem túl gyakran ad hadnagyikinevezést a csatamezőn.

– Mennen azt mondta, leszerelhetek, ha hazajövök – mondta Geoff.

– Úgy érted Braggban? – kérdezte Lowell. – Mikor indulsz?

– Reméltem, hogy levélben elintézhetem a dolgot – mondta Geoff.

– Nem. Orvosi vizsgálatot csinálnak, és a papírmunkához is kellesz. Nincs kedved maodamenni?

– Ma?

– Benningbe megyek a Commanderrel leadni az aktatáskákat. Bragg útba esik. Lehet,hogy élveznéd, ha diadalmenetben térhetnél vissza oda, ahová egyszer olyan szar volt

megérkezni. – Megkérdezem Ursulát – mondta Geoff. – Greenwich Village nem éppen a

legromantikusabb hely. Bérelhetnénk egy kocsit, és elautózhatnánk Hilton Headbe… ottilyenkor kellemes lehet.

(Négy)

Parancsnoki iroda

Az Egyesült Államok Hadserege Különleges Hadviselési Kiképzőközpontja


1963. augusztus 22., 14 óra 40 perc

– Ebben a helyzetben a legrosszabb, ami történhet – mondta Paul Hanrahan vezérőrnagy –, hogy itt maradsz Craig hadnaggyal, Craig. Úgyis hajlamos vagy nemcsak káromkodni,ha keresztbetesznek neked, de ráadásul meggondolatlanul olyan dolgokat is tenni ésmondani, amiket nem kellene.

– Megkérhetném, hogy ezt fejtse ki, tábornok – mondta Lowell.

– Utasításokat kaptam – mondta Hanrahan tábornok –, amelyek szerint a különlegeshaderő tisztjeinek lemondási kérelmét csak két esetben hagyhatom jóvá: akkor, ha a CIA aleszerelése után igényt tart a szolgálataira, vagy pedig különleges esetekben, miután aDCSPERS megvizsgálta a kérdéses tiszt személyes problémáit.

– Tábornok – mondta Geoff –, Mennen ezredes szavát adta, amikor elfogadtam akinevezést. Azt mondta, hogy lemondhatok a kinevezésemről, amint hazatértem.

– Mi volt a második indok? – kérdezte Lowell.

– Az a sereg jómadaraira vonatkozik – mondta Hanrahan. – Hadbírósági végzés kellhozzá. Homokosok, tolvajok, félkegyelműek. Craig hadnagy esetében ez nem járható út.

– Akkor szólok Sandy Fehérnek, intézze el, hogy a CIA tartson igényt a szolgálataira – vágta rá Lowell. – Aztán majd kilép a CIA-ból.



– Nem – mondta Hanrahan kissé szemrehányóan. – Éppen erre akartam kilyukadni,amikor azt mondtam, hogy a legrosszabb esetben szükség lesz rád is.

– Nézd, Paul, a kölyök kiegyenlítette a számláját – mondta Lowell. – Mennen vette rá akinevezésre. Kapja be, aki az instrukciókat adta.

– Megbízható forrásból tudom, hogy az instrukciók a Fehér Házból jöttek.

– Na, akkor megint Sandynél lyukadtunk ki – mondta Lowell. – Lehet – mondta Hanrahan. – Két lehetőség van. Az első az, hogy a parancs Sandy

műve. Nekem elég valószínűnek tűnik, hogy erről van szó. Nincs elég tisztünk akülönleges haderőnél, és elengedni a meglévőket nem igazán bölcs dolog. Ha Sandy afelelős, akkor aligha fog a kedvedért kiskapukat keresni.

– Sandy tartozik nekem -jelentette ki Lowell határozottan.

– Neked, és nem Craig hadnagynak.

– Én tartozom Craig hadnagynak – mondta Lowell. – Én küldtem hozzád. Emlékszel?Úgy tűnt, hogy Hanrahan mindjárt a fejéhez vág valami megjegyzést, de megfékezte az

indulatait.

– Ugye, Craig, neked egyáltalán nem okoz gondot megkerülni a szabályokat, amik mindenki másra vonatkoznak, ha el akarod érni a céljaidat?

– Nagy ívben leszarom a szabályokat – mondta Lowell. – Ha betartottam volna aszabályokat, mint mindenki más, Paul, akkor Sandy Felter ezredes még most is babot ésrizst zabálna valamelyik kubai börtönben, ahelyett hogy a Fehér Ház magas beosztású

hivatalnokai számára fenntartott étkezdében enné azt a mittudoménmit, amit ottfelszolgálnak.

Hanrahan egy pillantást lövellt Lowellre, amely egyszerre volt beletörődő és megvető.

– Igazából nem vitatéma – mondta Hanrahan. – Nélkülözhetetlenné nyilvánították. Mintmindannyiunkat. Miután a különleges haderőnél szolgálsz, Craig, a parancs rád isvonatkozik. A lemondását nem tudom elfogadni. Sajnálom, hadnagy, de ez van.

– Nélkülözhetetlen lennék? – mondta Lowell. – Akkor gondolom, azért csinálom azt,amit csinálok. Egy egész nemzet sorsa függ attól, hogy sikerül-e a „Bevezetés atársadalomtudományok-ba”-vizsgám.

Hanrahan ezt már nem tudta megállni mosoly nélkül.

– Hogy megy a főiskola? – kérdezte. – Tanultál valami érdekeset mostanában?

– Az ég szerelmére, Paul. Nem arról van szó, hogy szeretnénk távol tartani a rázós bevetésektől. Ismétlem, kiegyenlítette a számláját. Egyébként is a vietnami szolgálati beosztás rotációs elven készül… és így most ő az utolsó helyre került. Nem?

– Mielőtt a tengerentúlra küldhetnénk, a szolgálati beosztás elejére kell kerülnie, és

akkor is először Európába vagy Panamába menne, és csak azután vissza Vietnamba. – És mi lenne a dolga? – kérdezte Lowell.

– Nos, először is jelentkeznie kell tiszti alapkiképzésre a gyalogsági



kiképzőközpontban, azután valószínűleg ide osztjuk be kiképzőtisztnek.

– Már tudja, hogy kell kígyót enni – mondta Lowell. – Valami jobbat nem tudszajánlani?

Ebben a pillanatban Geoffrey Craig hadnagynak rá kellett döbbennie, hogy alaposanmegszívatták. Nem fogják elfogadni a lemondását.

– Mire gondolsz, Craig? – kérdezte Hanrahan enyhe gúnnyal a hangjában. – Most kaptál engedélyt huszonkét új poszt feltöltésére Ruckerben. Nevezd ki az

egyikre.

– Most kaptam engedélyt huszonkét új poszt feltöltésére Ruckerben? – ismételteHanrahan. Valóban így történt, de meglepte, hogy Lowell tudott róla.

– Tizenkettőt Mohawk-képzésre – mondta Lowell. – Tízet pedig a Helio-

Courierhez[36]

. Ehhez jönnek még a pilóták, akiket a szokványos programból kapsz.

– Honnan tudsz te erről? – kérdezte Hanrahan.

– Mégis, mit gondoltál, kitől kaptad az engedélyt? – kérdezett vissza Lowell. – Afogtündértől?

– Még mindig Triplahá Howardnak dolgozol? – kérdezte Hanrahan. Most hogy jobban belegondolt, már nem is lepte meg annyira a dolog.

– Ilyesmire még csak gondolnia sem szabad, uram. Túláradó örömmel teljesítem a parancsot, és napjaimat a tudományok buzgó tanulmányozásának szentelem.

– Nos, ha ez a helyzet, Craig, akkor köszönöm – mondta Hanrahan. – Úgy vélem,fontos, hogy legalább néhány pilótánk elsődlegesen zöldsapkásnak érezze magát és csak másodlagosan repülősnek.

– Egy századot akartak kialakítani, amit neked adtak volna -mondta Lowell –, de aXVIII. legideszanthadtest adminisztratív irányítása alatt. Tudod, hogy az mit jelentettvolna. Erről is lebeszéltem Howardot.

– Kitüntetésre pályázol? Megkaphatod. Rá kellett volna jönnöm, hogy a te kezed van adologban. De azt hittem, hogy határtalan szerénységed meggátol abban, hogy mindezt

közöld velem. – Csak annyit akartam mondani, hogy te is tartozol nekem -mondta Lowell. – Na, akkor

most törleszthetsz. Add Geoffhak az egyik posztot Ruckerben.

– Nem gondolod, hogy esetleg nem ártana megkérdezni, hogy szeretne-e egyáltalánrepülőiskolába menni?

– Ugyan. Ő egy remek ifjú tiszt – mondta Lowell. – A remek ifjú tisztek nemkérdőjelezik meg a feletteseik döntését. Tudják, hogy sosem tévedünk, és hogy a szívünk mélyén mindig a legjobbat akarjuk nekik.

– Atyaisten! – nevetett fel Hanrahan. Geoffra nézett. – Nos, hadnagy, szeretnerepülőiskolába menni? De figyelmeztetnem kell, hogy ha igent mond és Ruckerbe megy,ott biztosan kiderül, hogy rokoni viszonyban van ezzel az alakkal, és akkor hamar magára



ragasztják a „Hanrahan Bosszúja” nevet.

– Igen, uram – mondta Geoff egy pillanatnyi gondolkodás után. – Szeretnék, uram.

– Van ott egy házam – mondta Lowell. – Szerintem Ursulának tetszeni fog.

Nyolcadik

(Egy)

BF-746-os terem

A Pentagon

Arlington, Virginia

1965. június 27., 09 óra 17 perc

Az Egyesült Államok hadműveleti vezérkari főnöke helyettesének tárgyalótermébenegy asztal található, amely köré tizenegyen tudnak leülni. A falak mentén további tíz szék.

A DCSOPS tárgyalótermét felszerelték két Vu-Graph berendezéssel, egy 3,25X4hüvelykes diavetítővel, egy 35 mm-es diavetítővel, egy 16 mm-es hátulról megvilágíthatóvetítőernyővel mozgófilmek számára, két magnetofonnal, egy mikrofonállvánnyal észártláncú televízióval.

Az ülést maga a DCSOPS vezette. A résztvevők között volt a CONARC vezérkarifőnöke, a DCSPERS, Fort Rucker, Alabama, Fort Benning, Georgia és a Fort Benningbenállomásozó 11. (kísérleti) harci repülőhadosztály parancsnoka, továbbá egy vezérőrnagy aVietnami Katonai Kisegítő Parancsnokság képviseletében, végezetül a Katonai Repülésigazgatója.

Az asztal körül egyetlen szék sem maradt üresen. A falak mentén elhelyezett székek legtöbbjében a résztvevők asszisztensei foglaltak helyet, az értekezlet meghívójábanfoglalt rendelkezéseknek megfelelően. Két gyorsíró rögzítette az elhangzottakat. Egyikük,egy hölgy, az asztalfőnél ült írógépe mögött. A másik, aki a vetítővászon mögött ült,fülhallgatót viselt.

A megbeszélés tárgyát all. (kísérleti) harci repülőhadosztály személyzeti listája képezte.

A TO&E[37]

határozza meg egy adott alakulathoz kirendelt tisztek, valamintsorállományúak számát, és azok rangfokozatát. A személyzeti lista külön-különmegnevezi az alakulat katonáit.

Az értekezleten azt kellett eldönteni, hogy ki lesz az a három tábornok, hét ezredes ésnegyvenöt alezredes, aki felkerül az 1965. július l-jétől felálló 11. harci repülőhadosztályszemélyzeti listájára. Az őrnagyi, századosi, hadnagyi és a többi sorállományúrangfokozattal rendelkező katona személyéről majd egy alacsonyabb szinten döntenek.

A megbeszélésre meghívást kapott a hadsereg újonnan megválasztott vezérkarifőnök-helyettese is – inkább udvariasságból, mint bármi más okból –, de igazából senki semszámított rá, hogy el is jön.

De eljött, méghozzá éppen akkor, amikor az értekezletet megnyitották.

– Maradjanak csak ülve, uraim – mondta. A DCSOPS-ot visszautasította, amikor az átakarta adni neki a helyét. – Maradj, Dick. A másik végére ülök.



A DCSOPS eligazító tisztje, egy ropogós egyenruhába öltözött, intelligens tekintetűezredes a mikrofonállványhoz lépett, ujjaival megütögette a mikrofont, hogy megtudja,működik-e, azután hozzákezdett a mondandójához.

– A figyelmüket kérném, uraim. Az első rajzon nagyjából minden fel van tüntetve. Azazt követők az egyes parancsnokságok felépítését mutatják be.

Megnyomott két, a mikrofonállványra szerelt gombot. A terem lámpái elhalványultak,és a vetítőernyőn megjelent all. harci repülőhadosztály szervezeti felépítése. Legfelül egytéglalap. A HADOSZTÁLY-PARANCSNOKSÁG feliratot nyomtatták fölé, bele pedigannak a vezérőrnagynak a nevét, aki a parancsnoki feladatokat fogja ellátni, illetve adandártábornokét is, aki a helyettese lesz.

Egy fekete vonal vezetett a téglalaptól jobbra, ahová három négyzet került, amelybeazoknak az ezredeseknek és alezredeseknek a nevét írták, akik a vezérkar és a törzskar megfelelő posztjait fogják ellátni.

Egy újabb vonal húzódott lefelé a parancsnoki téglalaptól, egy helyen szétvált, és azalárendelt alakulatok nevével ellátott négyzeteknél végződött. Ezek a következők voltak:hadosztálytüzérség (a harmadik tábornok, egy dandártábornok parancsnoksága alatt),katonai repülőraj, híradós zászlóalj, műszaki zászlóalj, öt dandár, légi szállításúlovasszázad és hadtápparancsnokság.

Minden négyzetben ott szerepelt a különböző posztokra beosztandó ezredesek ésalezredesek neve. Ahol szükségesnek ítélték, „névtelen” négyzeteket is rajzoltak. Példáula híradós zászlóaljon belül négy híradós század kapott helyet, a műszaki zászlóaljon belülszintén négy műszaki század és így tovább.

Az értekezlet minden résztvevője elmondta a véleményét a személyzeti listávalkapcsolatban. A legtöbbjük kívülről tudta az összes nevet, amivel az eligazító tiszt istisztában volt.

– Ha nincs több kérdés, uraim, akkor tovább mennék a következő diára – mondta.

– Miért nem látom Lowell alezredes nevét sehol sem? – kérdezte a négycsillagostábornokká frissen előléptetett, az Egyesült Államok Hadserege újonnan kinevezettvezérkarifőnök-helyettese.

Az eligazító tiszt visszakapcsolta a terem lámpáit. – Lowell alezredes neve a parancsnoki és törzskar diáján szerepel, uram – mondta a

DCSPERS. – Ő a megbízott G-3[38]

, uram.

– Lószart! – mondta a hadsereg vezérkarifőnök-helyettese. A vulgáris megjegyzéstől azegész terem elcsitult. Triplahá Howard tábornok pontosan tudta, hogy egy obszcénmegjegyzésnek müyen hatása lesz a hallgatóságra, főleg, ha olyasvalaki szájából hangzik el, akitől ritkán lehetett ilyesmit hallani.

Hosszú másodpercekig senki sem szólalt meg. – Várom az indoklását, tábornok – mondta Howard.

– Uram, Lowell ezredes rangfokozatánál és szakmai tapasztalatainál fogva egyszerűen



tökéletesen megfelel a megbízott G-3 posztra. Továbbá úgy éreztük, hogy egy ilyenmegbízás révén olyan helyzetbe kerülhet, ahonnan értékelheti a hadosztály működését, ésavaslatokat terjeszthet be a TO&E és egyebek módosítására.

Újabb, már-már fájdalmas csönd következett.

– Ez minden? – kérdezte végül Howard tábornok.

– Lowell ezredes neve több parancsnoki poszt esetében felmerült, uram — folytatta aDCSPERS kissé nyugtalanul —, és arra a megállapodásra jutottunk, hogy miutánharckocsiszázadnál nagyobb alakulatot sohasem vezetett, amivel maga természetesentisztában van, vannak tőle alkalmasabb tisztek is.

– Lószart! – ismételte meg Howard tábornok. – Fogalmam sincs, hogy miből ered azemlített tiszt iránt táplált rosszindulata, tábornok, de most már elegem van belőle. Aharckocsiszázad, amelyet Lowell vezetett, zászlóalj erejű volt, és ezt maga is megtudhattavolna Jiggs tábornoktól. Olyan precizitással vezette az alakulatot, hogy a mai napigtanítják West Point és Leavenworth terepasztalain. Emellett mesterpilóta. A hadseregérdekében, és meg sem említem, hogy pusztán az iránta érzett tiszteletből, az akívánságom, hogy Lowell ezredest nevezze ki a 11. harci repülő-hadosztály egyik alakulata parancsnokává. Pontosan százhúsz másodperce van arra, hogy megírja azajánlást. Amennyiben erre nem képes, vagy ha nem értek egyet az ajánlásával, magamnevezem ki.

(Kettő)

A hadsereg légi szállítású hadosztálya felállt. Már csak nevet kellett neki adni. Alegideszanthadtest javasolta, hogy hagyják el a zárójelben elébiggyesztett „kísérleti”megjegyzést, és így megkapnák all. harci repülőhadosztály nevet, egyúttal ápolva all.légideszant-hadosztály hagyományait.

Néhányan azonban úgy vélték, hogy ezáltal az a helytelen kép alakulna ki a légiszállítású hadosztályról, hogy az egyszerűen a légideszant egy változata. Pedig erről szónem volt. Az alapötlet merőben újnak számított, és a légi szállítású hadosztályembereinek, akik hosszú és véres bürokrácia-hadjáratot folytattak a lágideszanthadtestellen, hogy egyáltalán létrejöhessen egy légi szállítású hadosztály, nem állt szándékábancsak úgy átengedni nekik.

A gyalogságnál egyetértettek ezzel a véleménnyel, s felvetették, hogy mi lenne, ha a„légi” szót zárójelben hozzácsatolnák a 2. „Indiánfej” hadosztályhoz, amely FortBenningben, a Gyalogsági Központban állomásozott.

Páran ellenkeztek, voltak, akik szerint rossz fényt vetne a 2. gyalogsági hadosztálynevére ez a vad „légi” szállítású ötlet, a katonai repülés élharcosai pedig nem szívesenadták volna át a hadosztályt a gyalogságnak.

Több négycsillagos tábornok is bekapcsolódott a vitába. E. Z. Black és TriplaháHoward tábornok – akiknek éppen a lovasság volt a szívügye – úgy vélték, sikerült

megtalálniuk a megoldást. Az 1. (gyalogosított) lovashadosztály Koreában állomásozott,ahol gyakorlatilag gyalogsági hadosztályként szolgált. Hajlottak rá, hogy beismerjék, ahadsereg nem igazán ítélte szükségesnek egy „lovas” lovashadosztály meglétét, sokkalinkább tartott igényt egy olyan lovashadosztályra, amely úgy tudott mozogni, mint az



igazi lovasság, csak repülőgépekkel.

I. D. White négycsillagos tábornok is hallatta a hangját. Amikor a páncélosok jelvényétmeg kívánták változtatni (a régi első világháborús tank helyére egy modernebbet akartak tenni), I. D. White ragaszkodott hozzá (a fültanúk szerint a tőle megszokott udvariashangvételtől némileg elrugaszkodva), hogy lovasságot jelképező kardokat helyezzenek atank fölé. White tábornok azt nyilatkozta, hogy ha az 1. (gyalogosított) lovashadosztályt

átneveznék 1. (légi szállítású) lovashadosztállyá, ő egy cseppet sem bánná. A légiszállítású hadosztály a klasszikus értelemben úgyis lovasságnak számít, és az 1. (légiszállítású) lovashadosztály továbbvihetné a lovasság hagyományait.

Noha Howard, Black és White tábornokot igazán kellemes embernek tartották, senkinek sem jutott volna eszébe leállni vitatkozni velük, ha egyszer egy olyan fontos dologban,mint ez, mind a hárman egyetértettek.

„Soha ne állj egy lovas katona és a lova közé!” – tartotta a régi, még a RómaiBirodalom légionáriusaitól származó katonamondás.

A parancsot közreadták.

FŐPARANCSNOKSÁG HADÜGYMINISZTÉRIUM WASHINGTON D. C.ÁLTALÁNOS PARANCS 1965. JÚLIUS 1.

181.

1. Az Egyesült Államok 3. hadserege 2. gyaloghadosztálya, Fort Benning, Georgia(személyzet és felszerelés kivételével) átirányítva az Egyesült Államok 8. hadseregéhez,Koreába.

2. Az Egyesült Államok 3. hadserege 11. (kísérleti) harci repülőhadosztálya, FortBenning, Georgia, deaktiválva.

3. Az Egyesült Államok 8. hadserege, Korea, 1. (gyalogosított) lovashadosztályaátnevezve 1. (légi szállítású) lovashadosztállyá, és (személyzet és felszerelés kivételével)átirányítva az Egyesült Államok 3. hadseregéhez, Fort Benningbe, Georgia államba.

4. Az eredetileg az 1. (gyalogosított) lovashadosztály részére kiutalt személyzet ésfelszerelés átirányítva a 2. lovashadosztályhoz.

5. Az eredetileg all. (kísérleti) harci repülőhadosztály részére kiutalt személyzet ésfelszerelés átirányítva az 1. (légi szállítású) lovashadosztályhoz, Fort Benningbe, Georgiaállamba.

6. Az Egyesült Államok 3. hadserege 1. (légi szállítású) lovashadosztálya, FortBenning, Georgia állam, azonnali hatállyal mozgósítva tengerentúli (vietnami) szolgálatra.

A VEZÉRKARI FŐNÖK NEVÉBEN:

MARK W. LOUMA

Vezérőrnagy

Főhadsegéd-helyettes

MÁSODIK RÉSZ



Kilencedik

(Egy)

Washington D. C.

1969. június 7.

A Kildar Street, a Virginia állambeli Alexandriában, kígyószerűen tekergőzik végig ott,ahol valaha egy huszonnégy hektáros kukoricaföld terült el. Az utca egyik oldalán páratlanházszámok, a másikon párosak, és épületek, amelyeket a tervező „családi háznak”keresztelt el. Mindegyik családi ház földszintjén található nappali (étkezővel), hall,közvetlenül a bejárati ajtó után, dolgozószoba, fürdőszoba fürdőkáddal és konyha. Azemeleten három szobát alakítottak ki (egy nagy hálót külön fürdőszobával és két kis hálótközös fürdőszobával). Az emeleti hallban található, lehúzható lépcsőn keresztül lehetfeljutni a tetőtérbe. A legtöbb családi házban a tetőteret beépítették, ezáltal egy újabbszobát kaptak, amit vagy lomok tárolására, vagy hálószobának, illetve hobbiszobának használnak.

A családi házak nem egy vonalban állnak. Minden második ház homlokzata közelebbvan az utcához, mint a szomszédos házé. Ez a lépcsős megoldás nemcsak pihentetően hata szemre, de így oldalról minden házra rá lehet látni, ami egyébként nem lenne lehetséges.A kerítés és a sövény, amely gátolná a rálátást a Kildar Streetre, szigorúan tilos. A hátsóudvarban vagy „teraszon” épített kerítéseket és az oda ültetett sövényt viszont szívesenlátja a város vezetése, jóllehet ott semmiféle szükség nincs rájuk.

A Kildar Streethez közelebb lévő házak kelendőbbek, mint a távolabb fekvők. Azutcafrontról kellemes látvány tárul a többi ház gyepére, és nagyobb terasszal isrendelkeznek.

Általánosan elfogadott tény, hogy a legértékesebbek azok a házak, amelyek nemcsak hogy közel vannak a Kildar Streethez, de ott helyezkednek el, ahol a kígyó a legjobban begörbül (mint mondjuk egy oldalára fektetett „S” betű).

Ezekből a házakból nyílik a legjobb kilátás, és ide még a szellőből is több jut egy-egyforró virginiai nyári délutánon vagy estén.

A ház, amely a Kildar Street 230l-es számot viselte, nemcsak hogy közelebb volt az

utcához, mint szomszédjai, de ráadásul pontosan a kígyó legjobban begörbülő pontján állt.Sharon és Sanford T. Felter lakott benne három gyermekével, ifj. Sanforddal, Craiggel ésSarah-val.

Sharon Felter örült is és meg is lepődött, de némileg aggodalommal töltötte el, amikor délután fél háromkor megpillantotta Sandy viharvert, piszkosszürke Volkswagenjétközeledni a Kildar Streeten. Ilyenkor korán nem szokott hazajönni. Kimosta a szennyest,és pár blúzt is kivasalt Sarah-nak. Sütött is, úgyhogy teljesen leizzadt. Mint egy csatakosló, legalábbis ő úgy érezte magát.

Tésztát gyúrt. Az Eppes-Essen Delicatessen kóser rozskenyere majdnem egy dollárbakerült a bevásárlóközpontban. Micsoda rablás. Inkább nekiállt maga megsütni a kenyeret(most már tudta, hogy az ősei pékek lehettek), minthogy kifizessen ennyi pénzt. SharonFelter a gyúrást a dagasztógépre bízta, a különleges minőségű rozslisztet pedig Anna



Felter vette ötvenfontos zsákban a nagykereskedésben, akciós áron, amikor hazautaztak Jerseybe, így Sharon a kenyeret a bolti ár negyedéért sütötte meg.

Még a szomszédoknak is adott el belőle. Nem szívesen tette ugyan, de nem tudott nemetmondani, és csak úgy nem akarta nekik ajándékozni.

Éppen kezet mosott, amikor Sandy lehúzódott a Volkswagennel az útpadka mellé. Afüggönyön keresztül is látta az aktatáskát a kezében, ami azt jelentette, hogy meginthazahozta a munkáját az irodából. Nem igazán örült neki. Sandy túl sokat dolgozott.Sandy egész életében túl sokat dolgozott, és Sharon egész életében ismerte.

Az ajtónál termett, és belépett, még mielőtt Sharon meg tudta volna szárítani a kezét, ésle tudta volna venni a kötényét.

– A konyhában vagyok, drágám! – kiáltotta.

– Maradj. Teljesen leizzadtam. Le kell tusolnom! – mondta a férfi, és a nőre mosolygott,ahogy elment a konyha előtt, fel az emeletre.

Sharonnak hirtelen erkölcstelen gondolata támadt. A fiúk nem jönnek haza vacsoraelőtt, Sarahnak meg valami dolga akadt iskola után, és kimenőt kért fél hatig.

A dagasztógépben pihenő tésztára nézett. Rádob egy nedves konyharuhát, és azablakpárkányra teszi, hogy megkeljen, nem pedig a sütőbe. így harminc-negyven perccelkésőbb kel meg a tészta. Több időre nincs is szükségük.

Kulcsra zárta a bejárati és az oldalsó ajtót, és beakasztotta a nappali üvegajtajának akampóját is. Isten mentsen meg a barátkozni akaró szomszédoktól – gondolta, majdfelment az emeletre a férjéhez.

Most már biztosan tudta, hogy valami nincs rendjén.

Sandy levette a zakóját. Az aktatáska az ágyon hevert. A heveder – egy műanyag borítású, többszálú acélkábel, amely mindkét oldalon megkerülte a vállrészt, majd a zakóujjában folytatódott lefelé – még most is ott éktelenkedett a férje izzadságfoltos ingjén.Vesemagasságban hordta Colt .45-ös automata pisztolyát. Ez a fegyver különbözött ahadsereg által rendszeresített .45-ös automata maroklőfegyvertől. A csövét rövidebbretervezték, amitől kisebb és még nehezebben észrevehető lett. A megszokott hét töltényhelyett mindössze öt fért a tárba, de akkor is .45-ös volt, és Sandy bízott a .45-ösökben.

Azonban Sharont még ezeknél is jobban zavarta az, amit az aktatáska mellett talált azágyon. Egy ruhazsák. Világoskék. Sharon évekkel azelőtt vette a Montgomery Ward’s-banaz egyik kiárusításon. Majdnem három évig ki sem vették a gardróbból, mert Sandy abbantartotta az „A” osztályú téli és nyári egyenruháját, amelyet már majdnem három éve nemvett fel.

A pillantásuk találkozott, és a férfi megeresztett egy halvány mosolyt.

– Aggodalomra semmi ok – mondta. – Én csak…

Megcsörrent a telefon. Mindketten a készülékre meredtek. A hálószobában és a hallbantalálható telefonok alsó részén apró, világító gombok éktelenkedtek. A gyerekeknek megtiltották, hogy ezeket használják. Ha az apró gombok valamelyike felvillant, az aztelentette, hogy a kódolt vonalon hívták. A pincében az egyik gerendára két jellegtelen



acéldobozt szereltek, melyekben kódgépek lapultak. A gomb lenyomásával aktiválódott a„normális” telefonokhoz kapcsolt kódgép. A másik, folyamatosan működő kódgép a„többi” telefonhoz volt kötve: egy az éjjeliszekrényben, a másik a hallban található asztalfiókjában. Ezek a telefonok közvetlen vonallal kapcsolódtak a Fehér Háztelefonközpontjához.

Ha az apró gombok egyike sem villant fel, az azt jelentette, hogy valaki S. T. Féltért

hívta a Kildar Street 2301. számú házban. A villanó fények elmaradtak. Az mégisaggasztotta Sharont, ami Sandy arcára volt írva: várta, hogy felvillanjon a gombok egyike.

– A fene – mondta Sharon, és odalépett a készülékhez, hogy felvegye. – Halló?

– Sharon? Sharon, te vagy az, drágám? Roxy vagyok.

Roxy? Sharonnak kellett pár másodperc, hogy összekapcsolja a halványan ismerőshangot és ezt a fura hangzású nevet. Roxy? Mi a frászt akarhat?

– Hello, Roxy – mondta Sharon. – Jó hallani a hangod. Sharon látta Sandy arcán a

kíváncsiságot, meg azt is, hogydühös a hívás miatt.

– A tiédet is – mondta Roxy MacMillan. – Figyelj, drágám. Csak azért hívtalak, hogyszóljak, még mielőtt Sandy valami ostobaságot csinál, és kibérel egy motelt, vagy ilyesmi. Nálunk fogtok megszállni. Van szobánk bőven. A gyerekek is elférnek.

– Roxy, fogalmam sincs, hogy miről beszélsz.

– Ugye még nem ért haza Egér?

De utálom, amikor így hívja Sandyt – gondolta Sharon. – Lehet, hogy ez csak akipróbált, régi jó barátoknak kijáró becézgetés, de akkor se szeretem, amikor valaki ígyhívja.

– Nem, de bármelyik percben megjöhet.

– Hát, ha még nem tudod, akkor inkább nem is mondom el neked – kuncogott Roxy. – Majd, ha elmondta, akkor meséld el neki, miről beszéltünk. Ezt a lehetőséget nem szabadelszalasztani, és úgysem fogadok el nemet.

– Nem tudom, hogy mit mondhatnék, Roxy.

– Ne mondj semmit. Csak mond meg Egérnek, amit mondtam, és hogy soha nem bocsátom meg neki, ha visszautasít. Tudni fogja, miről van szó.

– Rendben. Elmondom neki.

– Viszlát hamarosan, drágám – mondta Roxy MacMillan. -Halihó.

– Viszlát, Roxy. Jó volt hallani a hangod. – Sharon letette a kagylót. – Roxy MacMillanvolt. Azt akarja, hogy mondjam meg neked, nehogy kibérelj egy motelt, vagy valamiilyesmi.

– Ez hihetetlen – mondta Sandy. – Ezt egyszerűen nem tudom elhinni. Most Mac vagyrögtön az értekezlet után elrohant az első telefonfülkéhez, vagy nem tudom, hogy csinálta.

– Nem akarsz nekem mondani valamit? – kérdezte Sharon, miközben mosolyt próbált



erőltetni az arcára.

– Hát, Fort Braggba kell mennem.

– És megkérdezhetném, hogy Ő mit csinál Fort Braggban? -kérdezte Sharon.

Az a bizonyos Ő Richard Milhous Nixon volt, az Amerikai Egyesült Államok elnöke.Sharon mindig szuperlatívuszokban gondolt rá, és amit Ő csinált. Sharon négy elnököt

ismert személyesen, és még mindig ugyanolyan áhítattal gondolt rájuk. Legjobban DwightEisenhower nyűgözte le, aki úgy kezelte, ahogy egy parancsnok a beosztott tisztjefeleségét. Amikor előléptette Sandyt alezredessé, Ő még egy kisebb fogadást is rendezett atiszteletükre, ahol „tüzérpuncsot” is felszolgáltak.

Kennedy elnök, nyugodjék békében, és Isten óvja a gyermekeit, viselkedett vele alegbarátságosabban, még akkor is, ha egyetlenegyszer sem sikerült eltalálnia a nevét, ésfolyton Shir-leynek szólította.

Lyndon Baines Johnsontól mindig tartott egy kicsit, pedig ahányszor a társaságában

tartózkodott, Ő mindig átkarolta, „drágámnak” szólította, és mindenben úgy viselkedett,mintha a bácsikája lett volna. Mielőtt távozott volna az elnöki hivatalból, elküldte Sandynevét a szenátusba, hogy ezredessé léptessék elő.

Sandy egészen biztosan tudta, hogy ha Nixon lesz az elnök, végre visszatérhet ahadseregbe, mert Nixon elnök a saját embereit – politikusait – szerette maga mellett tudni,de tévedett. Kissingernek, a külügyminiszternek valószínűleg köze lehetett a dologhoz.Sharon egyszer hallotta, ahogy azzal viccelődik az elnöknek, hogy ő és Sandy alkotta aHolabird Gimi Öregmotoros Szövetségében a zsidó pártot.

A Baltimore állambeli Holabird bázis katonai kémelhárítása törzsiskoláját nevezték „Holabird giminek”. Kissinger külügyminiszter egyik őrmestere a CIC

[39]-nál dolgozott.

Sandy is a CIC-nál kezdte a titkosszolgálati munkát. Amikor Ő még csak Eisenhower elnök alelnöke volt, Nixon már ismerte Sandyt, és Ő emlékezett erre. Sharonmeglehetősen rideg embernek tartotta Nixon elnököt, viszont Mrs. Nixont nagyonkedvelte.

– Ő nem jön – mondta Sandy. – Egyedül megyek. El leszek ott egy darabig, úgy két-három hétig, vagy egy hónapig.

– Egyenruhában? – kérdezte Sharon, és a ruhazsákra bökött. Sanford T. Felter, agyalogság törzskarának ezredese ritkán vett fel egyenruhát. A legtöbben azt hitték, hogynyugalomba vonult.

– Aha. Feltéve, ha beleférek.

Sharon tudta, hogy ezt csak azért dobta be a férje, hogy ne támadjon olyan kínos csend.Sandy két kilogramm híján pontosan annyit nyomott, mint amikor először felvette a tisztiegyenruháját. Azóta szemmel láthatóan csak a hajszálainak száma változott; igencsak megkopaszodott.

Sandy mellébeszélt, és Sharon erre nem kívánt reagálni.

– Összekötő tisztté neveztek ki egy projekthez, amit odalent futtatnak – mondta Sandy.



Már megint mellébeszélt. A súlyára vonatkozó megjegyzéssel ellentétben ez a fajtamellébeszélés magáért beszélt. Az, hogy „összekötő tiszt” meg „projekt”, ezer dolgotelenthetett. Erre sem reagált.

– Nem látom akadályát, hogy te is legyére. Jönnöd kellene. Szerintem jól szórakoznál.

– Hogy mehetnék? A férfi rámosolygott.

– Hát, a padláson találsz olyan dobozszerű izéket, amiknek füle is van. Kinyitod mindetegyenként, telepakolod felesleges ruhákkal, azután meg felviszed egy repülőgépre.

– És a gyerekek?

– ojjé, az aggódó jiddis anya! – mondta meglepően meleg és vidám mosoly kíséretében.

– Mi lesz velük? – kérdezte olyan komolyan, amennyire csak tőle tellett.

– Azt hiszem, egy tizenhét éves lány számára tökéletes gardedám lehetne a kétegészséges, felnőtt korú bátyja. Nekik is jót tenne, és neked is. Egy kicsit kiszabadulnál a

négy fal közül. – Egy vagyonba kerülne.

– Utazol és kész – mondta a férfi. – Mindent elintézel, és holnap jössz.

– Holnap nem lehet. Ne hülyéskedj, egy halom elintéznivalóm van.

– Ahogy tetszik. De ne feledd, hogy amíg te itt nyakig elmerülsz a szennyesben éskenyérdagasztásban, én Fort Braggban leszek az ejtőernyősruhámban. Ugye tudod, milyenszexis vagyok az ejtőernyősruhámban?

– Tényleg akarod, hogy menjek, Sandy? – Igen. Jót tenne neked. Nosztalgiahét. Bob Bellmon a XVIII. légideszanthadtest

parancsnoka. Találkozhatnál Barbarával.

– És mihez kezdenék ott magammal? – kérdezte Sharon. – Ha ő a tábornok felesége,akkor nem lesz ideje engem szórakoztatni.

– Craig is ott lesz – mondta Sandy, mintha tudomást sem vett volna a feleségetiltakozásáról.

Craig W. Lowell volt Sandy legjobb és legrégibb barátja. Fiatal tisztként együttszolgáltak Görögországban. Felter megmentette Lowell életét Görögországban, Lowell pedig törlesztett, amikor Sandyt kihozta a Disznó-öbölből, amikor az invázió zátonyrafutott.

Sharon úgy gondolta, egyedül ő értette meg a barátságukat. Rajta kívül mindenkitzavarba hozott, mivel ők ketten szinte mindenben különböztek egymástól. Ennek ellenéreszó szerint kockára tették az életüket egymáséit, és nem is egyszer. Amikor Sandy gépérőlelhíresztelték, hogy Dien Bien Phu felett lelőtték, Sharonnak kellett megvigasztalnia CraigLowellt, mert úgy zokogott, mint egy gyerek.

Sharon szerette Craig Lowellt, mert tudta, Lowell szereti a férjét. Voltak idők, amikor nem kedvelte Craiget, de csak azért, mert akkoriban úgy viselkedett, mint egy testvér, ésnem mint egy barát. A testvérek gyakran tudnak bosszantóak lenni, de attól azért még az



ember ugyanúgy szereti őket.

Lowell Vietnamba ment az 1. lovashadosztállyal, és ami szinte senkit sem lepett meg,ezredesi sassal tért haza. Az a pletyka sem lepett meg senkit, amit róla terjesztettek, melyszerint az egyik tábornokot „aljas, dicsvágyó szemétládának” nevezte, és közölte vele,hogy ezt akár a hadbíróság előtt is hajlandó elismételni.

Nem került a hadbíróság elé az ügy, de ezzel gyakorlatilag nullára csökkentette annak az esélyét, hogy valaha is tábornokká léptessék elő. A Fort Rucker-i Katonai RepülésiBizottság alelnökévé nevezték ki.

Felter látta, hogy felvillant Sharon szeme, amikor meghallotta, hogy Lowell isBraggban lesz. Éppen erre számított. Azt is látta rajta, hogy legszívesebben megkérdezné,mi folyik Braggban. De ismerte a szabályt. „Semmi kérdezősködés. Ha elmondhatom, elis mondom.” És Sharon tartotta magát ehhez a szabályhoz.

– Na, jó – mondta Sharon. – Nyertél.

– Van olyan ingem, amit felvehetnék az egyenruhámhoz? -kérdezte Sandy. – Kettő vagy három is van abban a fiókban. Ki sincsenek csomagolva.

– Elég is lesz. Az első napra mindenképp. Majd beugrók a PX-be, és megveszem, amimég kell.

– Mikor indulsz? – kérdezte Sharon.

– A nemzetiről indul a gépem. Négy nulla ötös járat. Atlantában kell átszállnom – mondta Sandy, és az órájára nézett. – Jó lesz igyekezni.

Kibújt a rozsdamentes acélkábelből készített hevederből, letette a revolverét, azután anadrágját is levette és szépen vállfára tette, azt követte az ing, az alsónadrág és a zokni,végül pedig irány a fürdőszoba.

Sharon az ágy mellé tette az aktatáskát, a ruhazsákot pedig a földre seperte. Azután azágytakarót lehúzta az ágy végéig, és szépen összehajtotta. Levette a ruháit, és amikor meghallotta a zuhany hangját, csatlakozott férjéhez a fürdőszobában.

(Kettő)

KÖZVETLEN HADMŰVELETI UTASÍTÁS SZIGORÚAN TITKOS (QUINCY/FOX)1969. JÚNI. 6., 17.22 ZULU

EGYESÍTETT VEZÉRKARI FŐNÖKSÉG KAPJÁK:

FORT BRAGG, É-C.

FORT RUCKER, ALA

A LÉGIERŐ POPE BÁZISA, É-C.

JOHN F. KENNEDY KÜLÖNLEGES HADVISELÉSI KÖZPONT, FORT BRAGG, É-

C.HURLBERT REPÜLŐTÉR, FLA

PARANCSNOKAI



MÁSOLATOT KAPNAK:

CIA, MCLEAN, VA

DIA[40]

, WASH. D. C. ELNÖKI UTASÍTÁS: A MONTE CRISTO-HADMUVELETELSŐ FÁZISÁT MEGKEZDENI. FUTÁRTISZT ÚTON A HAZAI BÁZIS FELÉ.

AZ EGYESÍTETT VEZÉRKARI FŐNÖKSÉG VEZETŐJE NEVÉBEN WINSLOWVEZÉRŐRNAGY, USA HADITENGERÉSZET

(Három)

Sharon Felter szomszédai közül sokan tudták, hogy Sandy a Fehér Házban dolgozott. AKildar Streeten elég nehéz lett volna egy ilyen információt titokban tartani, mivelgyakorlatilag az összes lakója a szövetségi kormány alkalmazásában állt. Néhányanráadásul McLeanben, a CIA-nél dolgoztak, és gyakran láthatták Sandy Volkswagenjét a„C” részleg parkolójában állni. így aztán hiába is tagadták volna, hogy Sandy a Fehér Házban dolgozott, és „kapcsolatban állt” a CIA-vel.

Azok a szomszédok, akik jártak a házában és látták a könyvespolcokon Marx Tőkéjének német és orosz példányait, arra a következtetésre jutottak, hogy Sandy valamiféle nyelvészlehet, talán éppen ő koordinálta az orosz és a német tolmácsokat. Ebbe vetett hitüketigyekeztek is megerősíteni. Sandy azt terjesztette magáról, hogy filológiából szerzettdiplomát. Hamarosan a találgatások megszűntek. Annyit mindenki tudott, hogy soha nemérdemes túl sok kérdést feltenni.

A valóságban azonban Sandy ¤. Féltért Dwight D. Eisenhower, John F. Kennedy,Lyndon ’. Johnson és Richard Milhous Nixon elnöklete alatt egyaránt „különleges elnökitanácsadóként” alkalmazta a Fehér Ház.

A kinevezését egyszerűen egy ív papírra gépelték, de a fejlécen az állt, hogy FEHÉR HÁZ, és az Egyesült Államok elnöke írta alá. A papirosból egy-egy példány pihent a CIA,a DIA és az FBI igazgatóinak, a Belügyminisztérium hírszerzési és nemzetbiztonságiügyekért felelős helyettes államtitkárának, a legfőbb államügyésznek, a TengerészetiHírszerző Ügyosztály főnökének, valamint a hadsereg és a légierő hírszerzési vezérkarifőnöke helyettesének széfjében. A papírra a következő rövid szöveg került:

Sanford T. Felter, az Egyesült Államok Hadserege törzskarának ezredese kinevezve az

elnök személyes összekötő tisztjévé a titkosszolgálatok felé, elnöki tanácsadói ranggal. Akinevezés ténye nyilvánosságra nem hozható. Felter ezredesnek a kötelessége teljesítéseközben minden általa szükségesnek ítélt segítséget meg kell adni.

Sharon tényleg szeretett volna Braggba menni, talán azért, mert így egy kicsit távolabbkerülhetett Sandy magas beosztású emberekkel és titkokkal teli világától. És Sandy isvisszarepülhetett abba az időbe, amikor még Sharon úgy érezte, Sandy tényleg ahadsereghez tartozik. Azért is akart menni, mert Fort Bragg volt az első támaszpont, ahováegyütt mentek, miután összeházasodtak. Akkor nem akarta ugyan beismerni, de mindig is

tudta, Sandyből soha nem lesz ügyvéd, orvos vagy egyetemi tanár. Sandy minden egyes porcikája, amely a 163 centiméter magas és 58 kiló súlyú férfiban helyet kapott, katonaakart lenni.

Sandy szülei és Sharon szülei – és őszintén szólva Sharon maga is – meg voltak róla



győződve, hogy Sandy megőrült. Amikor egy tanulmányi versenyen elért eredményeutalmaként felvételt nyert West Pointba, egymás között mindannyian egyetértettek abban,

hogy jól járnak a dologgal, mert így legalább jó iskolába járhat, ráadásul ingyen, és aháborúból is kimarad. 1946-ban fog végezni, addigra meg biztosan befejeződik a háború.

De Sandy beleszaladt valami rejtélyes szabályba, amely előírta a nyelvészek tisztikinevezését. Sandy folyékonyan beszélt oroszul, lengyelül és németül, mert a Felterek és a

Lavinskyk otthon az anyanyelvükön beszéltek, és emellett még franciául is tudott, mert aziskolában azt tanították neki, és mert úgy szívta magába a nyelvtudást, mint itatóspapír atintát.

Szóval ahelyett, hogy West Pointban maradt volna, ahol befejezhette volna atanulmányait, és ahol biztonságban lehetett volna, Sanford T. Felter tizedes kilépett a tisztielőképzőből, és elfogadva a hadnagyi kinevezést, megkezdte szolgálatát a gyalogságkatonai hírszerző részlege nyelvészeként. Sharon és mind a négy szülő úgy vélte, hogyettől elképesztőbb őrültséget nem is tehetett volna.

Sharon később tudta meg, hogy Sandy a reggeli előtti sorakozó alatt tette le a tisztiesküt. A Katonai Akadémia akadémiai zenekara a „Hadsereg kéket” játszotta („Istenveled, kadét, szürke, [cintányér] jer hát, Hadsereg kék [cintányér])”, azután pedigkövetkezett a „Dixie” („Dixiland az, hol a lábam, megvetem [cintányér], élek, s meghálok Dixiben [cintányér])”, miközben a tiszti előképzősök elmasíroztak, hogy elfogyasszák asonkából és tükörtojásból álló reggelijüket.

Két nappal később már egy repülőgép fedélzetén ült, amely Európába vitte, aholazoknak a németeknek a kihallgatásával bízták meg, akiket Peterson K. Waterfordvezérőrnagy „Pokolcirkuszként” ismertté vált páncéloshadosztálya ejtett foglyul,miközben végigszáguldott a háború utolsó napjait megélő Németországon.

Részt vett a Parker-különítményben is, amely Kelet-Németországból menekítette kiWaterford tábornok vejét, Bob Bellmon alezredest, aki az orosz hadsereg „védelmezővendégszeretetét” volt kénytelen élvezni, miután „kiszabadították” egy némethadifogolytáborból.

Sharon ez utóbbiról csak jóval később értesült.

Amikor Sandy Felter hazatért a szalagjaival, a hadnagyi ezüstsávjával, meg a

gyalogsági harci jelvénnyel, Sharon azt hitte, hogy most végre (az ég szerelmére) kilép ahadseregből, folytatja a tanulmányait, és talán össze is házasodhatnak.

Ehelyett az történt, hogy Sandy ragaszkodott hozzá, hogy azon nyomban házasodjanak össze. De nem a saját rabbijukat szemelte ki a szertartásra (persze azért udvariasságból őtis meghívta), hanem a West Point-i zsidó káplánt. Ennek ellenére egészen szépresikeredett a ceremónia. A kápolna előtt Sandy – még mindig kadét – csoporttársaifelsorakoztak, és kardot tartottak Sandy és Sharon feje fölé, miközben ők kifelé lépkedtek a kápolnából. Azután a „kadétezredes” mindkettejüket megajándékozta az 1946-osévfolyam gyűrűjével. Nem tudta, hogy a szabály szerint jogosult-e a viselésére, mondta,

de az évfolyamtársai már szavazással döntöttek helyette, noha Sandy igazából nemvégezte el velük a tiszti előképzőt.

Ezt követően Sharont otthon hagyta, ő pedig Fort Benningbe ment ejtőernyősképzésre.



Három hét alatt elvégezte. Azután következett a rohamosztagos-kiképzés Fort Braggban,ahonnan felhívta, hogy Sharon menjen utána.

Sharon vonatra ült, és Baltimore-on és Washingtonon át elzötyögött az Észak-Carolinaállambeli Fayetteville-be, ahol az első dolog, amit meglátott az állomáson, az egy feliratvolt, amelyet az ivókútra erősítettek: CSAK FEHÉREK RÉSZÉRE.

Első közös otthonuk Fort Bragg egyik volt laktanyája második emeletének a fele lett.Sharon jól emlékezett rá, és azon tűnődött, hogy vajon megvan-e még. Talán egy fiatalhadnagy és a felesége lakik ott, akik éppen most indulnak neki az életnek, ahogy annak idején ők tették. Nem is lenne rossz megnézni. Sharon rádöbbent, hogy tulajdonképpenörül neki, hogy Roxy MacMillan felhívta. El akart menni Braggba.

Beültek a Dodge-ba, és Alexandriából a Washingtoni nemzeti repülőtérre hajtottak.Sharon tiszta szívéből gyűlölte Sandy Volkswagenjét, a kocsi pedig őt. Ha Sandy vezette,soha nem robbant le, de ahányszor Sharon csak a közelébe került, vagy valami leesett róla,vagy a motor fulladt le félúton, az autópályán.

Amikor Sandy észrevette, hogy a felesége az ÉRKEZŐ UTAS sávból, a VÁRAKOZNITILOS sávba húzódott, dühös pillantásokat vetett rá.

– Felteszlek a gépre – mondta Sharon.

Igazából a mosdóba kellett mennie. Úgy érezte, hogy most muszáj kimennie, pedig jóltudta, hogy Sandy mennyire utálta, ha repülőtéri terminálépületekben kellett álldogálnia,főleg olyankor, amikor valami fontos dolog volt nála.

Ennek ellenére Sandy nem állt le vele vitatkozni.

– Az Admirális klub várójában leszek – mondta, miután Sharon lehúzódott az autóval ésmegállt, Sandy pedig kivette a bőröndjét és a Montgomery Ward ruhazsákját a hátsóülésről.

Nem először kísérte ki a repülőtérre így, hogy közben a férje úgy sétált fel-alá, hogy acsuklójához műanyag bevonatú acélkábellel egy aktatáskát erősített, övébe pedig revolvertdugott. Tudta, mi fog történni. Sandy odamegy a legközelebbi beszállókapuhoz, azután a biztonsági tiszthez, és felmutatja az igazolványát. Mindig magánál hordott egy jelvényt ésegy igazolványt, amely az Egyesült Államok helyettes államügyészeként azonosította.

Kapóra jöttek, mert a biztonságiak ezek láttára mindig együttműködőbbé váltak, éseszükbe se jutott kérdéseket feltenni.

Amikor Sandy átmegy az utasellenőrző ponton, a biztonsági tiszt már várni fogja, és szónélkül átengedi a fémdetektoron.

Sandy olyan sokat repült, hogy felvették az Admirális klub tagjai közé. Sokkalkellemesebbnek találta a klub várójában az üldögélést, mint a tömegben. Itt minden bútort plüsskárpittal vontak be, ráadásul italokat is felszolgáltak. Egy telefon is a tagok rendelkezésére állt, amelyet ingyen használhattak. Viccesnek találta, hogy minden tagot

admirálisnak neveztek, úgyhogy az erről szóló oklevelet be is kereteztette, és kiakasztottaa falára.

Sharon leparkolt a Dodge-dzsal, és belépett a belföldi járatok terminálépületébe.Borzasztóan meleg volt, ezért aztán örömmel vette a hideg fuvallatot, amely megcsapta,



amint kinyílt az üvegajtó.

Gyorsan a terminál második emeletén lévő Admirális klub várójába ment, és belépett azegyik számozott ajtón. Használhatta volna a kártyáját is, de erre nem került sor.

– A férjemmel találkozom – szólt az ajtónál álló lánynak.

A lány rámosolygott és beengedte, Sandy pedig felállt és hozzálépett.

Az Admirális klubban legjobban a női mosdó nyerte el a tetszését, amelyet állandóanragyogóan tisztán tartottak, és ráadásul egy négyszemélyes pipereasztalt is elhelyeztek benne, ahol rendbe tudta szedni magát.

Sharon éppen a pipereasztalnál állt, amikor kivágódott az ajtó, akkora csattanáskíséretében, amitől Sharon felugrott a székéről. Mintha csak valaki be akarta volnaszakítani az ajtót.

Két nő volt az, az egyikük rosszul lett. Sharon gyorsan becsukta a táskáját és felállt, mígők ketten egyenesen a fülkék felé vették az irányt. A nő, amelyik rosszul lett, elejtette atáskáját, amitől a tartalma szétterült a padlón. Sharon lehajolt, hogy összeszedje aholmikat, közben a fülkébe lépő nő elhányta magát.

Amikor felvette a nő bőrtárcáját, az egyik átlátszó zsebben megpillantott egy kis zöldkártyát, és jóllehet nem akart kíváncsiskodni, akaratlanul is elolvasta a rajta lévő feliratot,amely a nőt az Egyesült Államok Légiereje alezredese feleségeként azonosította. Sharon iskapott egy hasonló kártyát, amely őt az Egyesült Államok Hadserege ezredesefeleségeként azonosította. A hangok alapján a nő tovább hányt a fülkében, de a másik, akikikísérte, egy időre magára hagyta, és Sharonhoz lépett. Nagyon kedves embernek látszik

– gondolta Sharon, és felé nyújtotta a táskát. – A barátnőm rosszul lett – mondta a nő, és megvonta a vállát.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte Sharon, de a nő megrázta a fejét.

– A férjem katona – folytatta Sharon. A célzás egyértelmű volt. Egy csapat vagyunk, ésaz egyik társunknak segítségre van szüksége.

– Leitta magát – mondta a nő. – A férje hadifogoly Namban[41]

. Ez mindentmegmagyarázott.

– Sajnálom – mondta Sharon.

– Minden áron fel akart tenni a gépre – mondta a nő. – Csak ült ott a bárban, ésseggrészegre itta magát. Most meg ez.

– Sajnálom a barátnőjét – mondta Sharon. De az ivás nem megoldás. Sharon nem tudtamegérteni azokat a nőket, akik ittak. Ó, egy pohár bor vagy esetleg nagy ritkán egymartini, vagy ilyesmi, az persze más. De, hogy hullarészegre igya magát? Úgy gondolta,hogy az iszákos nők minden nőiességüket elvesztik. – Borzasztó lehet neki.

– Lehet, hogy ő csinálja jól – mondta a nő. – Ki tudja, talán így könnyebb. – A maga férje is? – kérdezte Sharon, de már tudta a választ, még mielőtt a nő bólintott

volna.



Miután már nem hallották a hangokat a fülkéből, Sharon és beszélgetőpartnere együttmentek a fülkébe segíteni a nőnek. Talpra állították, és a pipereasztal egyik székéheztámogatták, azután pedig benedvesített papír zsebkendővel letörölték a foltokat aruhájáról.

– Saanálom – mondta a nő. – Télleg saanálom.

– A fene egyen meg, Karen – mondta a nő. – Miattad fogom lekésni a gépem.

– Indulj a gépedhez – mondta Karen, és kezével nagylelkűen az ajtó felé integetett. – Már teljesen jól vagyok.

– Én csak a férjemet kísérem ki – mondta Sharon. – Majd hazasegítem. Vagy legalábbismegpróbálom.

– Két gyerekem van – mondta a nő. – A nagyobbik tizenhat. Ha lekésem a gépet, akkor csak holnapra érek haza hozzájuk.

– Öntök bele egy kis kávét – mondta Sharon. – Meg kap egy kis szódabikarbónát.

– De saanálom – mondta a nő, és szipogni kezdett. Akkor vette csak észre Sharont. – Temeg ki a fene vagy?

– Csak egy másik tisztfeleség – mondta Sharon egy apró mosoly kíséretében.

– Kurva jó.

– Nem hagyhatom itt ilyen állapotban – mondta a nő.

– A gyerekei fontosabbak – jelentette ki Sharon határozottan. – Majd én gondjátviselem.

– A francba – mondta a nő.

– Keresek egy stewardesst, és hozatok egy kis kávét, meg szódabikarbónát. – Sharonmár el is indult az ajtó felé, amikor az magától kinyílt, és egy hostess lépett be rajta.

– Mrs. Sand?

– Igen – mondta Sharon. Sandy soha nem használta a valódi nevét nyilvános helyen.

– ‘ férje aggódik maga miatt – mondta a hostess, miközben gyorsan végigmérte a

pipereasztal előtt ülő ittas nőt. – Az atlantai járatot éppen most mondták be. – Az az én gépem – mondta a nő.

– És el is repülsz vele – mondta Sharon ellentmondást nem tűrő hangon, majd megfogtaa nő karját és az ajtó felé tolta. Azután a hostesshez fordult. – Egy perc és visszajövök.

Sandy az ajtó előtt állt, és az aktatáskáját szorongatta. Ha az ember nem meresztette ki aszemét egészen, észre sem vette a zakója ujjából kilógó, rozsdamentes acélkábelt, mely azaktatáskához volt erősítve.

– Jól vagy? – kérdezte Sandy.

– Én igen. Van bent egy tisztfeleség, aki nem érzi jól magát. A hölgy a barátnője, ésugyanazzal a géppel repül Atlantába, mint te, úgyhogy én veszem át tőle az ápolást.

– A felesége igazán kedves – mondta a nő.



– Mennem kell, Sharon.

– Tudom. – Sharon hozzábújt és megcsókolta. – Menj csak.

– Holnap találkozunk.

– Vagy holnapután. Na, most pedig induljatok, mind a ketten.

– Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg – mondta a nő, és egy gyors puszitnyomott Sharon arcára,

– Te is ezt tetted volna a helyemben – mondta Sharon.

– A nevem Dorothy Sims.

– Sharon. – A vezetéknevét nem mondta meg. Sandy nem akarta volna.

– Jó lesz kilépni, Mrs. Sims – mondta Sandy Felter. – A poggyászát már feladta?

– Igen, Fayetteville-be – felelte Dorothy Sims.

– Örömömre szolgál, hogy végig élvezhetem a társaságát -mondta Sandy Felter, éskilépve az Admirális klub váróterméből, elindultak a 13-as kapu felé.

(Négy)

A XVIII. légideszanthadtest és Fort Bragg parancsnoksága



Fort Bragg és a XVIII. légideszanthadtest parancsnoksága egy háromemeletes, vöröstéglaépületben kapott helyet, melyben a második világháború előtt a támaszpontkórházműködött. Félkörív alakú műút szegélyezte, amely a támaszpont központi területérőlkiinduló, a tölgyfák árnyékában meghúzódó főutcába csatlakozott. A központi terület amásodik világháború előtt épített, háromemeletes téglaházakból, valamint egygyakorlótérből, tiszti és altiszti szállásból, kápolnából és előadó épületből állt. Az egészsokkal inkább emlékeztetett egy észak-carolinai kis főiskolára, semmint egy intézményre,melyet a hadak istenének szenteltek.

Fort Bragg és a XVIII. légideszanthadtest parancsnoksága a régi kórházépület második

emeletén található, ahol annak idején kórtermet rendeztek be napozóterasszal. Anapozóterasz ablakaiból a parancsnok rálátott a jobb oldali laktanyaépületekre és agyakorlótérre, illetve a gyakorlótér mögött meghúzódó, háromemeletes téglaépületekre,amelyek az Ezredes-sort alkották.

Robert F. Bellmon altábornagy, Fort Bragg és a XVIII. légideszanthadtest parancsnoka – de nem a John F. Kennedy Különleges Hadviselési Központé, jóllehet a JFK atámaszpont területén kapott helyet –, némileg türelmetlenül várta, hogy Paul Hanra-hanvezérőrnagy, a JFK parancsnoka, akiért helikopterrel küldte el már-már nélkülözhetetlen

szárnysegédjét, végre megérkezzen.Biztonsági okokból (minél kevesebb példányt adtak körbe, annál kisebb volt az esélye,

hogy a dokumentum elvész, vagy hogy kitudódik a tartalma) a JFK és Bragg/XVIII.légideszant mindössze egy példányt kapott a MONTE CRISTO-HADMŰVELET felirattal



ellátott dokumentumból. A titkossági besorolása SZIGORÚAN TITKOS QUINCY/FOXvolt, ami azt jelentette, hogy aki bele szeretett volna pillantani, annak a SZIGORÚANTITKOS anyagok kezelésére felhatalmazó engedély mellett két további, a QUINCY ésFOX kódnevű engedéllyel is rendelkeznie kellett.

Az, hogy valaki rendelkezett az utóbbi két engedéllyel, nem jelentette azt, hogy benneobban megbíztak volna, mint abban, aki mindössze a SZIGORÚAN TITKOS iratokhoz

férhetett hozzá.Mindössze annyit jelentett, hogy egyszerűen érdemesnek találták arra, hogy a

tudomására hozzanak általános (QUINCY) haditerveket, és ennek a konkrét (FOX)hadműveletnek a részleteibe is beavassák.

Tíz perccel ezelőtt, a Bragg/XVIII. légideszant és a JFK részére eljuttatott dokumentummég a „tikosirat-tárban” pihent, három emelettel a földszint alatt. Az öt centi vastagiratcsomót ragasztószalaggal ragasztották le, amelyet nem lehetett feltépni anélkül, hogy anagyméretű, erős, barna boríték meg ne sérült volna. Most Bellmon tábornok asztalán

hevert. A borítékra vékony kartonpapírból fedlapot is ragasztottak, melynek mindkétvégén nagy, vörös betűkkel a SZIGORÚAN TITKOS felirat díszelgett. A fedlap közepéregondosan megformált betűkkel írták, mégpedig golyóstollal, hogy MONTE CRISTO.

Bellmon tábornok meghallotta egy közeledő gép rotorjának a suhogását. Kipillantott azablakon, és meglátott egy LOH-6-ost, amint átsuhan a gyakorlótér fölött a parancsnokiépület irányába. A LOH-6-os közvetlen megközelítéssel rárepült egy körre, amelynek közepébe egy nagy H-t meszeltek, azután pár pillanatig lebegett, majd földet ért. A mégforgó rotorok miatt összegörnyedő Paul T. Hanrahan vezérőrnagy, egyik kezével fejéhezszorítva zöld barettjét, a régi kórházépület felé futott.

Bellmon altábornagy (három csillaggal, eggyel több, mint Hanrahan két csillaga) azíróasztalához lépett, és megnyomott egy gombot.

-Amint Hanrahan tábornok belép, hozzon kávét, feketén, bögrében – adta ki az utasítást.

Hanrahan szikár, napbarnított ír volt. Dzsungel-ripstopot[42]

és a hozzá tartozó bakancsot viselte. A ripstop anyagát nejlonszálakból készítették, mégpedig speciálismódon, amitől a ruha gyakorlatilag elszakíthatatlan lett. A zubbonyt, amelyre négy redőszseb került (a szivarzsebeket ferdén varrtak fel), nagyjából olyanra szabták, mint amásodik világháborús ejtőernyőszubbonyokat, azzal a különbséggel, hogy a régiugrózubbonyt nehéz gabardinból varrták. Hanrahan álcaruhájának ujjait a könyökéigfelhajtotta, ügyelve arra, hogy a hajtások éppen öt centi szélesek legyenek. A ripstophoztartozó bakancs orr– és sarokrésze bőrből, de a lábbeli többi része valami nejlonsodrony-szerű anyagból készült, ami áteresztette a vizet. A megerősített talp és a talpbetét közé

edzett acéllemez került – a „punji” tüskék [43]

ellen –, kétoldalt pedig füzőkarikaszerűszellőzőlyukakat helyeztek el, amelyeken kifolyhatott a víz.

Bellmon tábornok véleménye szerint a ripstop (melyet sima olajzöld-drapp ésálcamintás anyagból készítettek) kitalálása a szállásmester-szolgálat igen kevés értelmesötletei közé tartozott. Ő is tartott belőle egy tucatot. Most azonban a szabvány, „kincstári”gyakorlóruháját viselte. Valamelyik szemétláda úgy döntött, hogy a 3. hadsereg nyári



egyenruhája a szabvány gyakorlóruha legyen. Borzasztóan meleg volt és bő, ráadásulmelegkiütést is okozott, de költségvetési megfontolásokból rendeletileg megtiltották asokkal kényelmesebb ripstop viselését az összes alakulat számára.

Hanrahan és a zöldsapkásai ripstopot viseltek és dzsungelbakancsot. Noha azélelmezésüket és a szálláshelyüket tekintve Fort Bragghoz tartoztak, a parancsokatközvetlenül a DCSOPS-tól kapták. Vörös Hanrahan meg is mondta a 3. hadsereg

parancsnokának (aki a gyakorlóruha-viselet parancsot kiadta), hogy kapja be. Azöldsapkások azt fogják viselni, amit Vörös Hanrahan célszerűnek talál. Megúszta adolgot.

Bellmon tábornok is viselhette volna a ripstopját. A tábornokoknak (legalábbis alegenda szerint) engedélyezték, hogy olyan egyenruhát viseljenek, amilyet akarnak. DeBellmon gyakorlóruhát viselt, és szenvedett a melegkiütésektől, mert a katonái isgyakorlóruhát viseltek, és szenvedtek a melegkiütésektől. Bellmon figyelmeztette atisztjeit is, hogy nem szeretné őket azon kapni, hogy ripstopot viselnek.

Vörös Hanrahan megállt az ajtóban, vigyázzba vágta magát, és gyorsan szalutált.Bellmon laza mozdulattal viszonozta a tisztelgést.

– Remélem, nem kellett valami fontos dolgot félbehagynod, Vörös – mondta.

– Nem, uram.

– Ülj le – mondta Bellmon, és egy bőrkanapéra tessékelte Hanrahant. Egy kopaszodóőrmester jelent meg kezében egy tálcával, amin két csésze gőzölgő kávé és két Coca-Colavolt. A kanapé előtt álló dohányzóasztalra tette, majd kisietett, és becsukta maga mögött

az ajtót. Bellmon a kanapéhoz lépett, és Hanrahan mellé ült. – Ha lehet választani – mondta Hanrahan némi ír dallammal a hangjában –, akkor

mindkettőt kérem.

Elvette az egyik kólát, és megitta majdnem a felét.

– Pokoli ez a meleg. Kiszáradtam.

– Tudsz a Monte Cristo-telexről? – kérdezte Bellmon tábornok.

– Az első fázist megkezdeni, uram – mondta Hanrahan. – Informáltak.

A KÖZVETLEN HADMŰVELETI UTASÍTÁS, amiről beszéltek, a hadsereglegmagasabb prioritási szintjét jelentette. De Hanrahan egy kicsit sem látszott izgatottnak.Ez azt jelentette, hogy mindent tudott róla. Vagy csak úgy akart tenni, mint aki mindenttud róla.

Bellmon felállt, és az íróasztalához lépett, hogy magához vegye a nagy, lezárt borítékot.Gyakorlóruhája ingjének zsebéből előhúzott egy fekete „kincstári” golyóstollat, feltépte aSZIGORÚAN TITKOS feliratú fedlapot, és megfordította. A hátuljára ráírta az aznapidátumot, a pontos időt, és azt, hogy BELLMON, ALTÁBORNAGY. Azután a tollat átadta

Hanrahannak, aki ráírta, hogy HANRAHAN, VEZÉRŐRNAGY.Azután Bellmon feltépte a borítékot.

Hat kisebb borítékot talált benne, mindegyiken újabb SZIGORÚAN TITKOS fedlappal.



A legfelsőn a MONTE CRISTO felirat. Bellmon azt is feltépte, és megismételték az előbbiműveletet. Dátum, idő és aláírás. Azután Bellmon felbontotta a borítékot.

Egy vékony papírköteget talált benne, gemkapoccsal összefogva. Minden egyes laptetejére és aljára 2 centis SZIGORÚAN TITKOS feliratokat nyomtattak. Az első lapon akövetkezőt olvasták:

MONTE CRISTO-HADMŰVELET ELSŐ FÁZIS

1. A MONTE CRISTO-HADMŰVELET első fázisát akkor kell megkezdeni, ha arra azEgyesült Államok Hadserege vezérkari főnöke vagy magasabb beosztású személy parancsot ad.

2. A HADMŰVELET ÁTTEKINTÉSE:

A) Szándékunkban áll egy hadművelet megindítása Délkelet-Ázsiában, amelyszükségessé teszi az Egyesült Államok Hadserege, Légiereje és Haditengerészetekoordinált együttműködését. A tervezett hadművelet együttes koordinálását a Vietnami

Katonai Kisegítő Parancsnokság és/vagy annak egy vagy több alárendelt parancsnokságaközreműködésével kizárólag az Egyesített Vezérkari Főnökség hajthatja végre. Szigorúantilos bárminemű kommunikációt kezdeményezni a Monte Cristo-hadműveletben résztvevőkatonai személyzet és a Vietnami Katonai Kisegítő Parancsnokság és/vagy annak egyvagy több alárendelt parancsnoksága között.

B) A hadműveletben a tervek szerint a hadsereg és/vagy a légierő forgószárnyú harcirepülőgépei támadást kezdeményeznek az Egyesült Államok Haditengerészetének repülőgép-anyahajójáról az észak-vietnami Hanoi közelében lévő hadifogolytábor ellen, éskimenekítik az észak-vietnamiak által fogva tartott katonatiszteket és az Egyesült Államok Fegyveres Erejének sorállományú katonáit.

3. AZONNAL VÉGREHAJTANDÓ:

Aj Parancsnokság (kódneve: HAZAI BÁZIS) felállítása Fort Braggban, Észak-Carolinavagy a Fort Bragg (XVIII. légideszant) parancsnoka által irányított körletben.

B) Fort Bragg (XVIII. légideszant) parancsnoka készenlétben várja a parancsnok (kódneve: HÁTVÉD) megérkezését, aki magával viszi felhatalmazását. A parancsnok (AAA-l-es prioritással) a rendelkezésére álló forrásból minden segítséget megad a

HÁTVÉD részére, amelyet az igényel. Ez a dokumentum felhatalmazza a HÁTVÉDET bármilyen hadianyag közvetlen és önkényes igénybevételére.

C) Minden egyéb címzett azonnali hatállyal egy ezredesi rangban szolgáló tisztet aHAZAI BÁZIS rendelkezésére bocsát. • tisztek késedelem nélkül felveszik a kapcsolatot aHÁTVÉDDEL. A tisztek kijelölése megtörtént. Informáltuk őket a MONTECHRISTÓBAN betöltött szerepükről, s a megfelelő időben fel fogják fedni kilétüket atöbbi címzett előtt. A „C” bekezdés kizárólagos célja az, hogy a kijelölt tisztek halála, balesete, illetve egyéb elérhetetlensége esetén a megfelelő helyettesítés megoldhatólehessen.

D) Az 1. fázis nem igényel további lépéseket, s a címzettek nem tehetnek olyanlépéseket, amelyeket jelen parancs nem nevez meg. Mindennemű hivatalos vagy nemhivatalos kapcsolatfelvétel olyan személyekkel, akiknek a neve nem szerepel a címzettek



listáján, különös tekintettel az Egyesült Államok Haditengerészete parancsnokságaira ésegyéb egységeire, szigorúan tüos.

A VEZÉRKARI FŐNÖK UTASÍTÁSÁRA:

James F. Keller

Ellentengernagy, az Egyesült Államok Haditengerészete

Titkár, Egyesített Vezérkari Főnökség

Az ELSŐ FÁZIS feliratú borítékban hat lapot találtak. A többi öt borítékra nem írtak semmit.

– Gondolom, már láttad ezt, Vörös – mondta Bellmon tábornok, és a kezébe adta a papírt.

– Igen, uram – mondta Hanrahan, majd Bellmonra mosolygott, és hozzátette: – Énírtam, Bob.

– Amint elolvastam, rögtön felmerült bennem, hogy a te műved lehet – felelte Bellmon. – Ki a HÁTVÉD?

– Gondolom, valaki közülünk.

– Gondolod?

– Amikor Mac felhívott, csak annyit mondott, szerinte tetszeni fog nekem a játék.

– Mac felhívott? – kérdezte Bellmon hitetlenkedve.

– Mac intézi nekem ezt a dolgot – mondta Hanrahan. – Washingtonból hívott. A ColonelSanders Fried Chicken egyik nyilvános telefonfülkéjéből. Azt mondta, hogy ha nem fogesni, akkor szívesen baseballozna egyet, meg hogy olyan Hátvédet szerzett, hogy el sehiszem.

– Az ég szerelmére! Vörös! De hát ez egy szigorúan titkos hadművelet!

– Szigorúan titkos Quincy/Fox – mondta Hanrahan egyetértően. – De nem hinném,hogy a telefonomat lehallgatnák, sőt tudom, hogy nem hallgatják le. Azt meg nem hinném,hogy az ország összes Colonel Sanders gyorséttermének összes nyilvános telefonjába poloskát tettek volna.

– Mit értett az alatt, hogy „el se hiszed”, milyen Hátvédet szerzett?

– Hát rákérdeztem, hogy „Tényleg?”, mire ő azt válaszolta: „Tetszeni fog, de nem hiszelmajd a szemednek.” Hogy ez mit jelent, arról fogalmam sincs, de biztosan jó hír.

– Rólad beszélt?

– Azt én is szeretném, de nem hiszem – mondta Hanrahan. – De úgy tűnik, hogy a micsapatunk fog játszani. Nem a légierő és nem is a tengerészgyalogság.

– A Hanoi Hilton legtöbb foglya a légierőnél szolgált – mondta Bellmon –, vagy ahaditengerészetnél.

– De mi vagyunk a fickók a puskáinkkal, akik megszerezték és meg is védik azt a kisfölddarabot – mondta Hanrahan.



– Mire van szükséged? – kérdezte Bellmon.

– Pillanatnyilag semmire – felelte Hanrahan. – Feltéve, hogy megkapom az engedélyed,és kinevezhetem McCallt Hazai Bázissá.

– Persze – mondta Bellmon. – Már vártam, hogy mikor kérdezed meg.

– Azt hiszem, McCallra senki sem fog annyira gyanakodni -mondta Hanrahan. –

Mindenféle fiira dolgot csinálunk odalent. – És melyik tisztem az, aki fel fogja fedni előttem a kilétét? -kérdezte Bellmon. – Meg

tudod mondani?

– Azt hiszem, Mac képvisel mindkettőnket, tábornok.

– És a Hátvéd hozzám jön majd, vagy hozzád?

– Biztos vagyok benne, hogy hozzád – mondta Hanrahan.

– Tehát csupán annyi a dolgunk, hogy várunk, amíg előkerül?

– Attól tartok, igen, tábornok.

– És semmit nem tehetek pillanatnyilag érted?

– Hálás lennék, ha a tábornok úr volna szíves, és kölcsönadná a LOH-t, hogyhazarepüljek McCallba – felelte Hanrahan vigyorogva.

– Vidd, ha kell, Vörös.

Te kis szemét ír. Többet tudsz te annál, mint amit elmondasz nekem. De nem árulsz el többet, mert nem teheted, és mert szereted a képembe vágni, hogy túl öreg vagyok, és már csak az íróasztal mögött tudok helytállni.

(Öt)

Amint közeledtek a Washingtoni nemzeti repülőtér 13. számú kapujához, Mrs. DorothySims rádöbbent, hogy a részeg barátnője okozta megaláztatás után egy újabb várja. Azelső osztályra szólt a jegye. A tábornoki rangnál alacsonyabb fokozattal rendelkezők turistaosztályon utaztak. Ez a kedves ember itt az oldalán, miután aktatáskát láncoltak acsuklójához, legalább zászlósi rangfokozattal kellett, hogy rendelkezzen, és valószínűlegtiszti futár. A zászlósok turistaosztályon utaztak.

– Megnézhetném esetleg a jegyét? – kérdezte a kedves kis ember. Dorothy kinyitotta atáskáját, kivette a jegyét, és odaadta neki.

– Az első osztályra szól, sajnos – mondta Dorothy. – Én a…

– Örülök neki. Csak azt akartam megnézni, hogy… szóval azt akarom mondani, hogyén is elöl ülök.

– Sokat kell utaznom a fiúk, a hadifoglyok miatt – mondta Dorothy. – Turistaosztályonnem viselem túl jól a repülést.

– Örüljön neki, hogy megengedheti magának. Végigkalauzolta a sorban álló emberek mellett, akik mind arra

vártak, hogy átvizsgálják a kézipoggyászukat. Egy rövidre nyírt hajú, öltönyös férfi, aki



addig a fal közelében állt, három lépest tett feléjük.

– A hölgy velem van – mondta Felter. A rövidre nyírt hajú férfi apró kézmozdulattalelzett az őröknek. Sandy Felter késlekedés nélkül áttolta Dorothyt a fémdetektor boltozata

alatt. A nő valahogy megérezte, hogy nem fogják megállítani, hogy megkérdezzék tőle,mitől kezdett el villogni a vörös fény.

Beszálltak a repülőgépbe. Sandy átengedte a nőnek az ablak melletti ülést, leült, azaktatáskáját pedig az ölébe vette. Le se teheti. Idegesítő lehet – gondolta Dorothy.

Amint a gép a felszállást követően újra vízszintesbe állt, hozzájuk lépett egy stewardess.

– Egy skót whiskyt, legyen szíves – mondta Dorothy. – Dewardot, ha van.

Meglepődött, amikor meghallotta, hogy a kedves ember ugyanazt rendeli. Nyilvánvalóan szolgálatban volt, és olyan ember benyomását keltette, aki nem iszik szolgálatban. Azon már nem lepődött meg, hogy milyen sok idő telt el, mielőtt egyáltalán belekortyolt volna egy aprócskát.

– Hálával tartozom a feleségének. Egyszerűen nem maradhattam le erről a gépről.

– Biztos vagyok benne, hogy Sharon szívesen segített.

– Akkor is, nagyon hálás vagyok – mondta, és egy pillanatra megfogta Sandy kezét.Azután elfogta a kíváncsiság. – A felesége azt mondta, hogy tisztfeleség.

– Nem is akármilyen – mondta Sandy. – A nevem Felter. Sanford Felter ezredes.

De komolyan mondta azt, hogy „ezredes” – gondolta Dorothy. Ez a férfi ezredes, ésnem alezredes. A tradíció szerint alezredesek is nevezhették magukat „ezredesnek”.

– Tom, a férjem, alezredes. A légierőnél. Sandy elismerően mosolygott.

– Mintha hadifoglyokat említett volna az imént.

– Tomot két évvel ezelőtt lőtték le – felelte Dorothy.

– Sajnálom.

– Tom C-131-eseken repült Pope-ból, amikor megkapta a harcparancsot – mondta a nő. – Namban azután áttették A-20-asokra.

– És maga Pope-ban maradt? – kérdezte Felter. A légierő, Fort Bragg melletti Pope bázisának gépei szállították a 82. légideszant-hadosztályt.

– A támaszponton laktunk. És én maradtam. Felter megértően bólintott.

– Maga Washingtonban állomásozik – mondta Dorothy. – Azért gondolom, mert afelesége kísérte ki.

– Áthelyeztek egy kis ideiglenes szolgálatra. – Felter meglóbálta a csuklójához erősítettaktatáskát. – A hadműveleti elemzésnél vagyok.

Azt ugyan nem tudta, hogy miért teszi, de Dorothy elővette a tárcáját a táskájából,kinyitotta, és megmutatta Felternek Tom fényképét, az utolsót, ami róla készült, amintrepülőgépe előtt áll pilótaruhában, oldalán szolgálati fegyverével. Megmutatta az ifjabbTom és Sue-Ann fényképét is.



– Igazán szép gyerekek. – Felter is elővette a tárcáját (amelyen látszott, hogynemrégiben egy rakás kártyát meg ki tudja, mit vehetett ki belőle), és megmutatta a nőnek három gyermekét és a feleségét.

Dorothy még két italt rendelt, mielőtt a gép megkezdte az ereszkedést Atlantába.Elmesélte Felternek, hogy a gyerekei Fayetteville-ben fogják várni a repülőtéren – az ifjúTom a tizenhatodik születésnapján kapta meg a jogosítványát. Felter elmondta, hogy az ő

legidősebb gyereke a George Washingtonon tanul, és éppen most kezdi a posztgraduálisképzést külügyi szolgálat szakon. Egyik gyereke sem akart a nyomdokaiba lépni.

Felter közölte Dorothyval, hogy most jön az „atlantai izzasztás”: kétórányi várakozás,azután pedig másfél kilométeres séta, mielőtt felszállhatnak a Piedmont 108-as,Fayetteville-be induló járatára. Felternek kellemes, és mindenképpen eredeti humora volt.

Amikor megérkeztek az atlantai terminálra, a hangosbeszélőn minden, a Piedmont 108-as járatára váró utast megkértek, hogy fáradjon a főcsarnokba, a piedmonti pulthoz.

Dorothy érezte, hogy most jön a rossz hír.

De még mielőtt nyilvánvalóvá vált volna, azt is megérezte, hogy a magas, jóképű, bajuszos ezredes, aki a főcsarnok egyik padjáról pattant fel, Felter ezredest kereste.

– Nem szeret téged az Isten, Egér – mondta. – A Piedmont 108-ast éppen most törölték.

Úgy tűnt, hogy Felter ezredesnek kell egy kis idő, amíg megemészti az információt, scsak azután mutatta be őket egymásnak.

– Mrs. Sims, bemutatom Lowell ezredest.

– Örvendek – mondta Lowell, és sokkal alaposabban végigmérte, mint ahogy aztDorothy szerette volna. Remélem – gondolta –, minden testrészemet a helyén találta,ezredes. És azt is remélem, hogy nem olyasmi jár a fejében, hogy rajtakapott engem és Felter ezredest valamin, amit nem lett volna szabad megtennünk. Azután, mivel Lowellfolytatta a terepszemlét, és láthatóan egyre jobban tetszett neki, amit látott, gondolatbanhozzátette: Vegye csak elő a tárcáját, ezredes. Hadd lássam a felesége meg a gyerekeiényképét.

– Nem értem, miért nem szóltak Washingtonban? – kérdezte Felter.

– Szeretik, ha az emberek Atlantában ragadnak – mondta Lowell ezredes. – Egy U-8-salöttem, Egér. Menjünk el a cuccaidért.

Dorothy megpillantotta Lowell ezredes kitűzött gyalogsági harci jelvényét,ejtőernyősszárnyait és a hadseregbeli mesterpilótáknak járó csillagos szárnyait. Tommindig azt mondta, hogy a mesterpilóta-jelvény csak annyit jelent, hogy a viselője nemtéveszti össze a magasságmérőt a propellerrel. Tom nem tartotta túl sokra a katonairepülőket. A légierőnél mindenki osztotta a véleményét. A jelvények pusztán miniatűr másai voltak az igaziaknak, ezért aztán szabályellenesek is. Micsoda alak – gondoltaDorothy. Azok az emberek, akik miniatűr kitüntetéseket viseltek, azt az érzetet akarták

kelteni, hogy nem tartják sokra azt, amit elértek. Mintha csak azt mondták volna: „Nézd,milyen szerény és tökéletes fickó vagyok.” Rá kellett jönnie, hogy egy csöppet semkedveli Lowell ezredest.



Viszont pilóta volt, az U-8-as pedig minden bizonnyal repülőgép lehetett, és az is biztosnak tűnt, hogy Felter ezredes nem fog Atlantában ragadni. Azon morfondírozott,hogy mihez is kezdjen.

– Segítenünk kell Mrs. Simsnek. Fayetteville-be kell jutnia -mondta Felter. Lowell egyszót sem szólt, de Felter megláthatott valamit az arcán, mert hozzátette: – Sims ezredes Namban van, Craig.

Lowell szeme felcsillant. Csak nem lehetőséget lát a helyzetben ez az arrogáns szemétláda? Meg akarja adni nekem azt, amitől megfosztott a háború?

– Akkor Mrs. Sims a barátunk – mondta Lowell ezredes –, és ebben az esetben velünk öhet.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Felter, mivel láthatóan meglepődött Lowell reakcióján.

– Persze.

– Hozom a csomagjait – mondta Felter ezredes.

Lowell ezredes hirtelen beszívta alsó ajkát, és egy meglehetősen nagyot füttyentett. Azegyik repülőtéri hordár, akinek csöppet sem tetszett, hogy fütyülgetnek neki, hozzájuk lépett. Lowell ezredes egy nagy köteg bankjegyet vett elő a nadrágzsebéből, majdlehámozott róla egy ötdollárost. Dorothy soha nem szerette az olyan embereket, akik sok készpénzt hordtak maguknál.

(Nézd, milyen gazdag vagyok!) Azokat is utálta, akik pincéreknek, hordároknak vagyúgy általában valamilyen kiszolgáló személyzetnek fütyültek.

– A déli 34-es kapunál van egy U-8-as – mondta Lowell ezredes a repülőtéri hordárnak –, egy Beechcraft King Aire. Legyen olyan jó, és vigye oda a csomagokat.

Azután Felterhez fordult.

– Washington óta egy falatot sem ettem. Szerintem kísérjük Mrs. Simset egy telefonhoz,hogy felhívhassa a gyerekeit.

Az órájára nézett. Dorothy már egyáltalán nem csodálkozott, amikor a csuklójánmegpillantotta a háromezer dolláros Rolex karórát. Tipikus. A felesége persze csak egyTimexet kapott, és az élelmiszerraktár hűtőpultjaiban turkál olcsó vagdalthús-pogácsa

után, de ő háromezer dolláros karórát visel, és testre szabott egyenruhát hord. Meg kétszázdolláros, szabályellenes cipőt. Persze nekem most a karjaiba kellene hullanom azámulattól

– Harminc perc az evésre, tizenöt a felszállásra és egy óra tíz perc a levegőben. Legyenkét óra. Mrs. Sims, vegye úgy, hogy két óra múlva találkozik a gyerekeivel – mondtaLowell nagyvonalúan.

Dorothy köszönet helyett elmosolyodott, mert nem mert megszólalni.

Amikor a géphez értek, a csomagjaikat már fel is rakták. Nagyobb gép volt, mint amire

számított, turbólégcsavaros, ikerhengeres motorokkal. A gép törzse csak úgy ragyogott, azutastérnek pedig új szaga volt. Az üléseket bőrhuzattal vonták be, a padlóra pedigszőnyegpadlót tettek. VIP-utasszállító.



– Ha van kedve, beülhet mellém a pilótafülkébe, Mrs. Sims -ajánlotta fel Lowellezredes.

Dorothy már éppen vissza akarta utasítani, amikor meghallotta Felter ezredest.

– Menjen csak – mondta.

Tényleg – gondolta Dorothy. – Miért is ne? A Tómmal eltöltött házasévek alatt

mindössze kétszer ment el vele repülni. Mind a kétszer egy apró, egymotoros Cessnávalmentek, ami a repülőgépek között jószerével kisautónak számított, csak szárnyakkal. Azapja nem repült volna ilyen géppel. Dorothy azelőtt soha nem ült egy „igazi” repülőgép pilótafülkéjében, még az apja céges gépeinek pilótafülkéjében sem. Az apja minden pilótát(beleértve a vejét is) úgy kezelt, mint valami repülőgépsofőrt. Talán ez az egyetlenalkalma, hogy kipróbálja, milyen érzés, így követte Lowellt a fülkébe. Lowell kigomboltaa zubbonyát, levette, és felakasztotta egy akasztóra.

– Rögzítse az ajtót – adta ki az utasítást. Dorothy behúzta, és bezárta az ajtót.

Tényleg azt hiszi, hogy ezzel magunkra is maradtunk?Lowell már elhelyezkedett az ülésében, amikor észrevette, hogy a nő félreértette az

utasítását. Kiszállt az üléséből, átpréselte magát a fülkén a nő mellett, majd kinyitotta ésrögzítette az ajtót egy kampóval. Dorothy gyűlölte azért, amit a férfi most rólagondolhatott: buta liba.

Lehuppant a jobb oldali ülésbe, és bekapcsolta az övét. Maradt pár heveder, amivel nemtudott mit kezdeni. Lowell végigmérte.

– Az a kettő, ami a vállánál jön le, az megy a csatba – mondta, és a nő kezébe nyomott

egy apró fülhallgatót. Dorothy a fejére tette.Lowell felkattintotta az egyik kapcsolót, és a műszerfal életre kelt. Zavarba ejtően sok

mutatót, kijelzőt és kart pillantott meg.

A férfi is felvett egy könnyű, mikrofonnal ellátott műanyag fülhallgatót, és megszólalt:

– Atlanta irányítótorony, itt Hadsereg egyes hármas hetes a déli 34-en. Gurulási ésfelszállási engedélyt kérek. Atlanta irányítótorony elhagyása után műszeres repülésiengedélyt kérek közvetlenül Fayetteville-be.

Amíg a válaszra várt, Lowell ezredes mindenféle műszerekkel meg kapcsolókkalfoglalatoskodott. A gép megremegett, ahogy beindította a jobb oldali motort. Ahogykinézett a gépből, látta, amint az ezüstösen csillogó propeller felpörög. Ha ez leszakad,keresztülmegy a törzsön, pont ott, ahol én ülök. Gyerekes gondolat volt, és el is szégyelltemagát miatta. Lowell beindította a bal oldali motort is.

Ha a bal oldali propeller szakad le, akkor őt szeleteli fel. Kis szerencsével derék alatt.

A fülhallgatójában megszólalt egy hang:

– Hadsereg egyes hármas hetes, felszállási engedély megadva a jobb hármas

gurulópályán keresztül a bal kettes nyolcas kifutópályán. Felszállás negyedikként. Afutópályaküszöbnél jelentést kérek.

– Jobb hármas, bal kettes nyolcas. Hadsereg egyes hármas hetes elhagyta a déli 34-et.



A Dorothy oldalán lévő motor fordulatszáma megváltozott, azután a gép élesenelfordult, és lassan megindult a kék lámpákkal kivilágított gurulópályán. Megpillantottegy táblát: JOBB HÁROM. Tisztára, mint az autópályán – gondolta. Csak közelről semérezte magát annyira biztonságban. Valami nyugtalanító érzés fogta el.

Előttük egy hatalmas utasszállító jet farokvégi helyzetlámpája villogott fehéren. Nem istudta, hogy a kis és a nagy gépek ugyanarról a kifutóról szállnak fel. A gépet, amiben ült,

nem lehetett ugyan kicsinek nevezni, de elképesztően eltörpült a jet mellett. – Egyes hármas hetes második a bal kettes nyolcas futópálya-küszöbön – jelentette be

Lowell, és a gép egy zökkenéssel megállt a jet mögött úgy tizenöt méternyire.

– Itt Atlanta indítóközpont. Hadsereg egyes hármas hetes felszállási engedély megadva,másodikként a bal kettes nyolcason a Delta 707-es mögött. Sugárhajtómű-turbulenciavárható. Maradjon a kettes nyolcas zéró fokon. Emelkedjen 1500 méterre. Magasságelérése után jelentsen.

– Egyes hármas hetes, vettem. Másodikként a Delta 707-es mögött a bal kettesnyolcason. Maradok kettő-nyolcvanon. 1500 méternél jelentek.

A jet előttük mozgásba lendült.

– Delta egyes tizenegyes gurul – hallatszott a fülhallgatókban, és az előttük gördülőóriási jet a kifutópályára fordult. Hirtelen vakító fény támadt, ahogy a jet pilótájafelkapcsolta a leszállófényeket. Dorothy ekkor pillantotta meg a gép azonosítóját és akabinablakok végtelen, világító sorát, amint elhúz, egyre messzebbre, egyre gyorsabban, bele a sötét éjszakába. Azután megemelkedett a gép orra, és elszakadt a földtől.

Lowell ezredes a karóráját nézte. Megnyomta a gombot, ami elindította stoppert.Dorothy meglepve nyugtázta, hogy az órának valami gyakorlati haszna is van. Addigszentül hitte, hogy csak felvágásból hordja a férfi.

Lowell beleszólt a mikrofonba.

– Hadsereg egyes hármas hetes gördül.

A gép mozgásba lendült. Még nem gyorsult fel túlságosan, amikor ráfordult a fehér fényekkel szegélyezett kifutópályára.

A többezernyi leszálló gép fekete, égettgumi-sebhelyeket hagyott maga után a betonon.A Delta jet fényei, halványan ugyan, de még ott derengtek előttük.

A motorok robaja felerősödött, és a légsebességmérő mutatója hirtelen életre szökkent,felugrott száz kilométer per órára, azután egyre feljebb kúszott. Százhatvannál a repülőgéporra megemelkedett, azután a futóművek elhagyták a kifutópálya betonját. Lowell ezredesegy pillanatra sem pihent, mindenféle karokat húzgált és tologatott, meg kapcsolókatkapcsolgatott. Dorothy hirtelen újabb robajt hallott, ezúttal a futóművek hidraulikája felől,s tudta, hogy a kerekek most húzódnak a törzsbe.

A kifutópálya fényei eltűntek a gép alól. Balra kipillantva Atlanta fényeit látta, alattuk pedig utcafényeket. Azután hirtelen mindez eltűnt, és körülvette őket az átláthatatlan,szürke homály. Egy vagy két perccel később azonban kitörtek belőle, alattuk pedig feltűnta halványkék holdfényben ragyogó végtelen vattapaplan.



– Atlanta irányítótorony, itt Hadsereg egyes hármas hetes. 1500 méteren vagyok.

– Vettem, egyes hármas hetes. Forduljon zéró négyes ötösre, emelkedjen háromezerre,és tartsa a magasságot. Az athéni körsugárzó felett jelentse a pozícióját. ÁtadomGreenville-nek, az egy huszonhárom egész hetesen.

– Itt egyes hármas hetes, vettem. Zéró négyes ötös, háromezer. Athén felett jelentem a pozíciómat, az egyes kettes hármas vessző hetes frekvencián. Köszönöm, Atlanta.

Már majdnem vízszintesbe került a gép, de Dorothy a gyomrában még érezte, hogyemelkednek. Felter ezredes, aki közben megszabadult a zakójától és az aktatáskától, belépett a fülkébe, és egy műanyag bögrében gőzölgő kávét nyújtott Dorothy felé.

– Sajnos, csak fekete – mondta. – De hát éhes ember nem válogat.

– Köszönöm – mondta Dorothy. – Mindent köszönök.

– Gondoltam, hogy tetszeni fog magának – mondta Felter ezredes. – Sharon is Craiggelrepült először a pilótafülkében, és egészen felvillanyozta.

Kiment a fülkéből, majd kisvártatva visszatért egy újabb bögrével, amit Lowellezredesnek szánt. A repülőgép most már szemmel láthatóan magától repült, mert a férfiegyik kezében a bögrét tartotta, a másikkal pedig a szájában lógó, hosszú, vastag,majdnem fekete szivart gyújtotta meg.

Na, jó. Kénytelen vagyok elismerni, hogy lenyűgözött. Most már értem, hogy miért szeretnek a pilóták annyira repülni. Olyan érzés ez, mint Istennek lenni, messze, magasana világ többi része felett. Talán – gondolta –, ha Tom megpróbálta volna megosztani velemaz olyan élményeket, mint ez itt, máshogy alakult volna a házasságunk.

Amint Fayetteville-hez közeledtek, Felter ezredes ismét a fülkébe lépett.

– Hol akarod leparkolni a masinát, Craig?

– Ahol maga óhajtja, főnök úr – felelte Lowell.

– Arra gondoltam, hogy talán Fayetteville-ben kellene hagyni éjszakára – mondta Felter.

– Akarod, hogy Pope-nál kitegyelek? – kérdezte Lowell.

– Igen, légy szíves. Majd küldök érted kocsit Fayetteville-be. -OK.

– Ha a parancsnokságra megy – mondta Dorothy –, akkor majd én beviszem azautómon. Ragaszkodom hozzá.

– Erre igazán nincs szükség.

– Gondolom, maga is tudja, milyen nehéz szolgálati kocsit szerezni, amikor azembernek igazán szüksége lenne egyre. És egyébként is majdnem útba esik.

– Hát jó. Elfogadom – mondta Lowell. – Hol szállunk meg, Egér?

– MacMillannél. Legalábbis ma éjszaka. Reggel meg keresünk valami mást.

– MacMillan ezredes? Mac MacMillan? – kérdezte Dorothy.

– Igen.

– Roxy a barátnőm.



– Na, erre sose jöttem volna rá – mondta Lowell szárazon. Azután a mikrofon utánnyúlt. – Légierő Pope bázis, itt a Hadsereg egyes hármas hetes, tízpercnyire vagyok a bázistól.

– Itt Pope. Hallgatom, egyes hármas hetes.

– Egyes hármas hetes fedélzetén hatos kóddal érkezik. Hatos kód földi szállítóeszközt

igényel, díszfogadtatást viszont nem. Rárepülési és leszállási instrukciókat kérek.TÁBORNOKOK 217

– Itt Pope. Hadsereg egyes hármas hetes leszállási engedély elsőként megadva az egyeshatos leszállópályán. Befejezőn jelentést kérek.

– Ezt meg minek kellett? – kérdezte Felter.

– Most már ezredes vagy, Felter – mondta Lowell ezredes. -Próbáld meg észben tartani.Ezredesek nem szoktak útszélen ácsorogni, feltartott hüvelykujjal. Még hírbe hozol

minket.Felter megrázta a fejét, és visszament az utastérbe.

Egy felvezető kocsit küldtek ki eléjük, ami a támaszpont-parancsnokság ideiglenesrepülőgépállásához irányította őket. Lowell leállította a motorokat, végigsétált a folyosón,és kinyitotta az ajtót. Dorothy követte.

A légierő egyik, AOD[44]

-karszalagot viselő alezredese a gép előtt várt rájuk.Tisztelgett Lowellnek.

– Maga a hatos kód, uram? – Nem, de az ezredes is itt lesz egy perc múlva – mondta Lowell.

Az AOD felismerte Dorothyt.

– Tony – mondta –, bemutatom Lowell ezredest. Piedmont úgy döntött, hogy sztrájkbakezd, és az ezredes volt olyan jó, hogy magával hozott engem és Felter ezredest.

Felter megjelent az ajtóban. Aktatáska a csuklójához láncolva, a kék ruhazsák a vállán.

– Az autója megérkezett, uram – mondta az AOD.

– Köszönöm. Van odabent még egy csomag.

Az AOD intett a szolgálati autó sofőrjének; aki elindult a csomagért.

– Hazavigyünk, Dorothy? – kérdezte az AOD.

– Nem keÚ hazavinni, mert nincs itt – mondta Lowell. – Nem igaz, ezredes?

– De, uram – mondta az AOD. Lowellre mosolygott, de Dorothynak nem igazántetszett, ahogy az AOD ránézett.

– Szálljon csak vissza – mondta Lowell. – Máris indulunk. Ezredes, köszönjük asegítségét.

AOD (Aerodrome Officer of the Day) – repülőtéri szolgálatra beosztott napostiszt.



Tizedik

(Egy)


1969. június 7.

A légierő Pope légi támaszpontjának kapujánál posztoló légi rendőr nem tisztelgett azelőtte elgördülő, kék, szolgálati Plymouthnak. Ráadásul meglehetősen slampos benyomástis kelt -gondolta Sanford Felter ezredes. Valahogy mintha az egész hadsereg slamposabblenne, mint régen. Vajon tényleg ez a helyzet? Vagy csak ő is kezd bogaras, kötekedővénemberré válni?

Egy szempillantás alatt Fort Braggba értek – vagy ahogy ő hívta, a Bragg rezervátumba.Régóta nem járt már Braggban. De amikor a sofőr a Pope Avenue-ról ráfordult atámaszpont műútjára az előadó épületénél, úgy tűnt, minden éppen olyan, mint amilyenakkor volt, amikor először Braggba érkezett, több mint húsz évvel ezelőtt.

A régi kórházépület ablakaiban sehol sem látott fényt, csak a főbejáratnál, ahová egytáblát is helyeztek. A PARANCSNOKSÁG felirat díszelgett egy pár hatalmas, faragottejtőernyősszárny felett. A szárnyak alá azt írták: FORT BRAGG, É-C. ÉS XVIII.LÉGIDE-SZANT-HADTEST.

A légierő sofőrje segített neki felcipelni a csomagjait a főbejárathoz vezető lépcsőn.Felter megnyomta a fényesre polírozott csengőgombot. A szolgálati kocsi már messze járta tölgyfák övezte műúton, mire az őrmester megjelent.

Kinyitotta az ajtót, de csak úgy öt centire.

– Igen, uram?

Az őrmester nemcsak, hogy félig aludt, de az is igencsak összezavarta, hogy ilyen későiórán, miért akar egy civil bejutni az épületbe.

– Felter ezredes vagyok, őrmester – mondta, és felmutatta a katonaigazolványát. –

Legyen olyan jó, és hívja nekem ide a FOD[45]

-ot.

– Igen, uram – jött a válasz. A tény, hogy Felter ezredesi rendfokozattal rendelkezett,hamar felébresztette. – Segíthetek a csomagjaival, uram?

– Csak tegye az ajtó mögé. Nem hiszem, hogy maradok.

A folyosó végén mintegy hatméternyire fény szűrődött ki az egyik ajtó mögül. Felter elindult a fény irányába. Odabent egy százados – ő is most ébredhetett fel – éppen anadrágjába gyűrte az ingjét.

– Pillanat – mondta.

Az őrmester sietve lépett az irodába.

– Uram, Felter ezredes. A FOD-ot akarja látni. – Igen, uram – mondta a napostiszt, igyekezve, hogy az ezredes kedvében járjon.

Az irodából egy újabb iroda nyílt, ahol – Felter biztosra vette – a FOD szunyókált a



kihúzott telefon mellett.

Egy pillanattal később megjelent a 82. légideszant-hadosztály fiatal, ám máriskopaszodó alezredese.

– Uram, én vagyok a FOD. Miben segíthetek? Felter felmutatta a katonaigazolványát.

– A titkosirat-tárba hoztam valamit. Volna szíves előkeríteni valamelyik CDO[46]

-t?

– Uram, 07.00 előtt soha nem jönnek be – mondta az alezredes –, de én szívesen aláírok magának bármit.

– Csak hívjon ide egy CDO-t. – Hangja udvarias volt, de mégis hideg és türelmetlen.

– Igen, uram – mondta a FOD, majd utasította a napostisztet, hogy hozza neki oda aszolgálati szabályzatot, amely tartalmazta a szükséghelyzetben hívható telefonszámokat.

– Kaphatnék egy telefonkönyvet? – kérdezte Felter. – Telefonálnom kell.

Az őrmestertől megkapta Fort Bragg telefonkönyvét, ami éppen akkora volt, mintamekkorát egy negyvenezer lelket számláló várostól el lehetett várni. Olyan sok katonalakott Braggban a családjával, ami Észak-Carolina harmadik legnépesebb városává tette.Felter végigpásztázta a Maceket, amíg meg nem találta a MACMILLAN, RG, EZREDESJFK KHK bejegyzést, azután tárcsázott. Roxy vette fel a telefont.

– Hello, Roxy. Itt Sandy Felter.

– Hallottam, hogy sztrájkolnak Piedmontban – mondta Roxy. – Atlantában ragadtál?

– Nem. Itt vagyok. A támaszponton. A parancsnokságon. Mac ott van?

– Maci – kiáltotta Roxy, méghozzá olyan hangerővel, hogy Felternek el kellett tartania akagylót a fülétől.

– Uram – mondta az ügyeletes csapattiszt. – Sajnos, nem tudom elérni a titkosirat-tárba beosztott tisztet.

– Egér! Te kis szarházi. Hogy vagy? – hallatszott Mac hangja a telefonból. – És holvagy?

– A XVIII. légideszanthadtestnél. Egy CDO-ra lenne szükségem, de úgy tűnik, hogy

nem tudják egyiket sem elérni. – Nálad van?

– Igen, nálam.

– Ott van a FOD? Na, hadd beszéljek csak vele.

– MacMillan ezredes – mondta Felter, majd átadta a kagylót az ügyeletes csapattisztnek,és elfordította a fejét, amíg MacMillan lehordta az alezredest a sárga földig, amiért nemvolt képes azonnal előásni egy, a titkosirat-tárba beosztott tisztet. A FOD persze

megérdemelte a letolást, de Sandy akkor is kényelmetlenül érezte magát. Végül aztán azalezredes visszaadta neki a kagylót. Ezúttal tiszteletet és félelmet látott az arcán.

– MacMillan ezredes beszélni szeretne magával, uram. -Mindjárt érted megyek – mondta MacMillan. – Viszont



egyenruhát nincs kedvem felvenni, és azt sem szeretném, ha meglátnának a hawaiirövidgatyámban, úgyhogy az út szélén várj.

– Kösz, Mac – mondta Felter, és bontotta a vonalat.

Mac autója pár perccel később megérkezett. Mac kinyitotta az ajtót, hogy a fénybőlFelter tudhassa, ki ül az autóban, azután bezárta, ahogy megpillantotta az integető Feltert.Rögtön látta, hogy Felternek még mindig nem sikerült megszabadulnia az aktatáskától.

Három perccel azután, hogy Mac megérkezett, befutott a híradósok egyik köpcös,felzaklatott őrnagya. A FOD Felter felé bólintott.

– Én vagyok a CDO, uram. Van valamije a számomra?

– Felter ezredes vagyok – mondta. Az aktatáskát a napostiszt asztalára helyezte, majdfelhúzta a zakója ujját, hogy beállíthassa a rozsdamentes acélkábelhez erősített zár kombinációját. – Ezennel átadok magának egy lepecsételt és lezárt aktatáskát, amelyszigorúan titkos Quincy/Fox titkossági besorolású dokumentumokat tartalmaz. Legyen

szíves, vizsgálja meg a pecséteket, azután pedig adjon nekem egy átvételi elismervényt.A FOD le volt nyűgözve. Egyáltalán nem tűnt fel neki az acélkábel, csak már amikor

Felter nekilátott megszabadulni tőle. Az őrnagy ellenőrizte a pecséteket – négyet, mindenoldalon egyet –, hogy meggyőződjön róla, senki nem próbálta meg felnyitni a táskát.

– A pecsétek sértetlenek, uram – mondta. – Uram, engem úgy informáltak, hogyértesítsem a támaszpontparancsnokot, amint ez hozzám kerül.

– Úgy érti, Bellmon tábornokot? – kérdezte Felter.

– Igen, uram. – Ilyen késői órán is?

– Amint hozzám kerül, uram.

– Nos, akkor legjobb lesz, ha máris felhívjuk – mondta Felter. A FOD már tárcsázta isaz 1. sz. lakás számát.

– Asszonyom – hallotta Felter a FOD-ot –, itt a XVIII. légide-szanthadtest ügyeletescsapattisztje. Beszélhetnék a tábornokkal, asszonyom?

– Adja ide, ezredes – mondta Felter, és elvette a kagylót a kissé vonakodó FOD-tól. – Bellmon.

– Jó estét, uram – mondta Felter. – Tudomásom szerint, maga meghagyta, hogyértesítsék, ha bizonyos dokumentumok megérkeztek.

– Kivel beszélek?

– Sandy Felterrel, uram.

– A francba, Sandy, hogy vagy? – kérdezte Bellmon. Melegség áradt a hangjából.

– Ó, hát még mindig nem igazán tudom, hogy mi a dolgom, tábornok. Úgy ismondhatnám, hogy csak kóválygok itt, mint egy frissen pályára küldött hátvéd. Mintmindig.



– A szentségit, Sandy, de örülök, hogy… hallom a hangod. – Én is örülök, hogyhallhatom a magáét, uram – mondta Felter. – Már alig várom, hogy személyesen istalálkozzam magával.

Bellmon félreértette, és azt hitte, hogy Felter azonnal találkozni akar vele.

– Úgy érted, be akarsz ugrani hozzám?

– Mac kint vár a kocsiban, uram. Nála alszom ma éjjel. -Akkor reggel találkozunk – mondta Bellmon. – Az eszem

megáll.

– Kicsi a világ, uram. Nem igaz?

– Jó éjt, Egér – mondta Bellmon tábornok. – Reggel találkozunk.

– Jó éjt, tábornok, és elnézést a késői alkalmatlankodásért. – Örülök, hogy hívtál.Váratlanul ért, ezredes, de örülök – mondta Bellmon. Még akkor is nevetett magában,

amikor letette. – Ez minden, ezredes? – kérdezte a CDO.

– Azt hiszem, igen. Vagy várjon csak.

Levette a zakóját, és kibújt a rozsdamentes acélkábel hevederből. Azután kivette övébőla revolverét, és a hevederrel az aktatáskához láncolta.

Nem akarta Roxyt nyugtalanítani. Nyugodtan bemasírozhatott volna hozzá egy SS-ll-esvezetékes irányítású rakétával a vállán, és Roxy még csak ügyet sem vetett volna rá. Deegy rövid csövű .45-ös az más volt. Egy rövid csövű ,45-ös láttán rosszat sejtett volna. Nem akarta Roxyt nyugtalanítani – vagy ami rosszabb, kíváncsivá tenni.

– Köszönöm, uraim – mondta Felter a FOD-nak, a napostisztnek, a CDO-nak és aszállásmesternek. – Elnézést, hogy megzavartam az álmukat.

Azután felvette a bőröndjét és a kék Montgomery Ward ruhazsákot, és kisétáltMacMillan ragyogó Cadillac Fleetwood Broug-hamjéhez.

(Kettő)

21. sz. lakás

Ezredes-sor


Roxy MacMillan egy hajszálvékony pongyolában lépett ki a konyhából. Roxy magasvolt és vaskos (de nem kövér). Keblére ölelte Sandyt, és – köszönés helyett – felcsattant:

– Hol a francban hagytad Sharont?

– Holnap jön, vagy holnapután – felelte Sandy.

– Csak aztán jöjjön – mondta Roxy, majd Sandy vállára tette a kezét, és a konyhábakisérte. – Ha azt hiszitek, fiúk, hogy ti csak úgy mind összejöhettek, mi meg hölgyek nem,hát akkor megnézhetitek magatokat.

Szent ég! Vajon mennyit pofázott ki ez a lepcses szájú MacMillan?



– Nem fogtok McCallban ökörködni, meg megpróbálni visszaszerezni az elveszettifjúságotokat – folytatta Roxy, de azután témát váltott, anélkül hogy befejezte volna agondolatmenetét. -Ha a légitársaság sztrájkol, akkor te hogy a francba értél ide?

– Megmentett egy Lowell nevű irgalmas szamaritánus – mondta Sandy. Roxy finomanlenyomta az egyik konyhai székre, és egy tányér fogpiszkálókkal tűzdelt sajtkockátcsúsztatott elé. -Repülőgéppel elénk jött Atlantába.

– Na, és hol van? – kérdezte Roxy, és egy sajtkockát dobott a szájába. – Csak azt nemondd, hogy máris elhúzott szoknyára vadászni! A szemétláda. Előbb-utóbb valaki golyótrepít a seggébe. Ha nem egy felbőszített férj, akkor én.

– Nem olyan rossz ő, Roxy – Felter mosolygott.

– Ezer éve ismerem a Herceget… őrvezető kora óta – mondta Roxy nevetve. – Ésnagyon jól tudom, hogy pont olyan rossz, és ezt te is tudod.

– Fayetteville-be vitte a gépet. Magunkkal vittünk egy nőt is…

– Na? Na? Atyavilág! – kiáltott fel Roxy nevetve. Volt a hangjában egy csipetnyitisztelet.

– Azt mondta, barátok vagytok – magyarázta Felter. – Meg most már Sharoné is. Együttindultunk Washingtonból, és Atlantában ragadt.

– Remélem, figyelmeztetted. Hogy hívják?

– Egy tiszt felesége. A légierőtől. Sims. Nagyon kedves nőnek tűnt.

– A férje lent van Namban – mondta Roxy hirtelen komoly hangon. – Gondolom, ez aza pont, ahol még a Herceg is meghúzza a vonalat. Remélem, megmondta neki.

(Három)

Lowell ezredes az U-8-assal landolt a fayetteville-i városi repülőtéren. Végiggördült agurulóúton, egészen a polgári terminálépületig. Onnan az egyik szállító járművön azutasterminál épületéhez mentek, ahol Tommy és Sue-Ann már várták anyjukat.

– Az úr Lowell ezredes – mutatta be Dorothy. – Sztrájkol a légitársaság, és volt olyankedves, és elhozott a gépén Atlantából.

Tommy kezet rázott Lowell-lel, de látszott az arcán, hogy a férfi nem nyerte el atetszését. Csak nem ő is azt érzi rajta, amit én?– tűnődött el Dorothy. – Hogy Lowell nemó ember?

Sue-Annel beszállt az autó hátsó ülésére, Tommy pedig a volán mögé ült, hogy elvigyeőket a támaszpontra.

– Lowell ezredes MacMillanéknél száll meg, Tommy – mondta Dorothy. – Odatalálsz?

Tommy igenlően bólintott.

Dorothy – fáradságot színlelve – visszautasította Roxy meghívását „legalább egy italra”.Megköszönte Lowell ezredesnek a nagylelkűségét, azután beült a fia mellé, és hagyta,hogy a fiú hazáig vezessen. Az otthonáig, ahol nem várt rá a férje.



Aznap éjjel nehezen jött álom a szemére.

(Négy)

21. sz lakás

Ezredes-sor


1969. június 8.

– Jézus Krisztus! – kiáltotta Rudolph G. MacMillan ezredes Craig Lowell ezredesnek,amikor Sanford T. Felter ezredes belépett a MacMillan-konyhába. – Na, ezt nézd meg,öregem!

Felter ezredes „A” osztályú trópusi fésűsgyapjú egyenruhát vett fel, zubbonnyal ésnyakkendővel. Feltűzte az összes szalagját, a gyalogsági harci jelvényét, azejtőernyősszárnyait; a zubbony hajtókájára a rohamosztagos jelvényét, a törzskari jelzését

és a Nemzetvédelmi Minisztérium medalionját. Szép kis szalagkollekció volt. A főhelyre persze az Egyesült Államok második legmagasabb szintű kitüntetését rakta, a KiemelkedőSzolgálati Érdemkeresztet. A tengerentúlon szerzett kitüntetések között ott díszelgett akoreai Tae Guk és a francia Légion d’Honneur lovagi címe. És ez korántsem volt azösszes.

Mac MacMillan, a köpcös, pirospozsgás arcú skót, álcaripstopot és dzsungelbakancsotviselt. Craig Lowell ezredes szemmel láthatóan vadonatúj, fésűsgyapjúból készült trópusiinget vett fel és a hozzáillő nadrágot. Roxy jó erős feketekávéjából már megivott egy bögrével, és most a másodikat szürcsölte.

– Le vagyok nyűgözve – mondta Craig Lowell.

– Erős késztetést érzek, hogy tisztelegjek – mondta MacMillan.

– Szerintem jól néz ki – mondta Roxy. – Sokkal jobban, mint te a vadászruhádban.

– Azt hiszem, elaludtam – mondta Sandy, és leült az asztalhoz.

– Minek köszönhetjük a megtiszteltetést? – kötekedett MacMillan.

– Az első benyomásról lehet szó, meg ilyesmi – válaszolt Lowell Felter helyett. – El

akarja kápráztatni azokat, akik nem tudják, milyen kegyetlen harcos is valójában. – Hát, hogy el fogja őket kápráztatni, az biztos – mondta Mac. – Ordítva fognak

kimenekülni az irodából. Aki ilyesmiket magára vesz, azt jó elkerülni, mert ha csak egyfél lehetőséget is adsz neki, rögtön szétlövi a segged.

– Hagyjátok békén, fiúk – mondta Roxy. – Soha nem veheti fel az egyenruháját. Miértne rakhatná ki az összes cuccát, ha úgy tetszik neki.

Azt hiszik, hogy joguk van kigúnyolni – gondolta Felter –, csak mert a barátaim. Meg mert nekik is legalább annyi kitüntetésük van, mint nekem. Noha ritkán viselte, Mac

MacMillannek minden joga meg lett volna, hogy kitűzze a két és fél centi hosszú, fehér csillagos, kék színű, téglalap alakú ruhadarabot, amit Becsületrendnek neveznek. Persze asaját Kiemelkedő Szolgálati Keresztje mellé.



Lowell eltalálta. Tényleg azért rakta ki az összes kitüntetését, hogy elkápráztassamindazokat, akik még nem ismerik. Nem akarta, hogy az emberek elkezdjenek sugdolózni – vagy akár csak arra gondolni –, hogy a parancsok, amelyeket közölnie kellett, valami

ashingtoni irodás harcostól származhatnak, aki azt sem tudja, melyik végén kellmegfogni a puskát.

– Ne vegyél róluk tudomást, Egér – mondta Roxy. – A pokolba mind a kettővel. Mit

kérsz reggelire? – Egy szelet pirítóst és egy csésze kávét – mondta Felter.

– De nem az én házamban. Hogy kéred a tojást?

– Nem akarok a terhetekre lenni.

– Tükörtojás sült sonkával?

– Akkor inkább rántottát kérnék, Roxy, két tojásból.

– Egy perc, és kész – mondta Roxy, és a tűzhely felé fordult. – Van egy üres irodád,amit gyorsan ki lehetne seperni? – kérdezte Felter MacMillantől.

– Azt hittem, hogy a XVIII. hadtesttel van találkozónk. De persze, hogyne, Egér.

– Ellenőriztesd, légy szíves. Van egy autód, amit nélkülözni tudsz?

– Ebben a hőségben a sajátommal járok – mondta MacMillan. – így egyszerűbb.Hadnagy koromban könnyebben kaptam kocsit, mint manapság.

– Reméltem, hogy felajánlod az autódat – mondta Lowell. -Nekem nagyon kell alégkondi.

– Mac, nekem is kellett volna a kocsi – tiltakozott Roxy.

– Ott van neked a Ford.

– Csak a rozsda tartja össze azt a bádogbilit. – Roxy közben Felter elé tette a rántottát.

– Köszönöm.

– Később elviheted a Caddie-t – mondta MacMillan.

– És mivel hozom el Sharont a reptérről? A Forddal?

– Mikor érkezik Sharon? – kérdezte Felter.

– Azt te tudod.

– Megkapod a Caddie-t – egyezett bele MacMillan –, ha megjött Sharon.

Lowell a tárcájában matatott. Előhúzott egy American Express hitelkártyát, és Roxyorra alá dugta.

– Tudod mit, Roxy? Hívd fel a Hertzet, és mondd meg nekik, hogy küldjenek ide egyCadillacet, ha van nekik. Ha nincs, akkor meg a legnagyobb kocsit, amijük van.

– Van neked fogalmad róla, hogy mennyiért hoznak ki egy bérelt autót? – kérdezteRoxy, de azért elvette a hitelkártyát.

– Nincs.



– Elnézést. Elfelejtettem, hogy Mr. Rockefellerhez van szerencsém.

– Bérelnem kellett volna egyet tegnap éjjel – mondta Lowell.

– De Mrs. Sims mindenáron viszonozni akarta a szívességemet.

– Remélem, nem értetted félre – mondta Roxy. – Jaj, az ég szerelmére, Roxy – szólt ráMacMillan.

– Még rövidgatyát hordott a szívtipró úr, amikor én már rég kiismertem. Meg merem énmondani neki, mit gondolok róla.

– Nem is hordtam rövidnadrágot – mondta Lowell.

– Ő egy kedves lány, Craig. Nagyon kedves.

– És a férje odalent van Namban – folytatta Lowell. – Vettem az adást, Roxy.

– Jesszusom, Roxy – mondta MacMillan.

A megdöbbentő igazság viszont az volt, hogy Macnek valószínűleg több viszonyalehetett az elmúlt pár évben, mint neki. Talán öregszik. Vagy az is lehet, hogy Namváltoztatta meg. Akárhogy is, jó ideje nem indult szoknyavadászatra. Még pár ajánlatot isvisszautasított.

Valahol annak az öreg katonának a szavaiban lehetett az igazság, aki azt mondta,minden férfinak X nő jut az életben. Lowell pedig már nagyon fiatalon túlléphette a nekiszánt adagot. Miután Ilse meghalt, rengeteg nőt fogyasztott el, csakúgy mint azután, hogyCynthia Thomas faképnél hagyta az oltár előtt. Most már kizárólag egy nagyon különleges – komplikációmentes – nő kedvéért vágott volna újból bele.

Talán ez lehetett az igazság. Viszonylagos cölibátusát az öregedésnek és egyre növekvő bölcsességének köszönheti. Már nem ugrott rá minden nőre, ahányszor csak esélyt látottnála, mostanában pedig nem találkozott olyan nővel, aki minden kötelezettség nélkülhajlandó lett volna ágyba bújni vele. Ha tényleg így van, akkor Mrs. Sims a lehető legnagyobb biztonságban van tőlem – gondolta. Csak egy háromcsillagos idióta állt volnale egy hadifogoly feleségével játszadozni.

– Ne haragudj, Herceg – mondta Roxy. – De én tudom, hogy min megy keresztül az aszegény nő. Neki még rosszabb, mint amilyen nekem és Macnek volt. Amikor Mac

fogságba esett Németországban, havonta egyszer küldhetett levelezőlapot. És én isküldhettem neki csomagot. Persze egyet sem kapott meg, de legalább elküldhettem neki.Más volt, mint most Vietnamban. Nem tudom, hogy bírja elviselni.

– Megyek telefonálni – mondta MacMillan, és ezzel lezárta a beszélgetést.

(Öt)

Parancsnokság

John F. Kennedy Különleges Hadviselési Központ

Fort Bragg, Észak-Carolina1969. június, 08 óra 30 perc

Az Egyesült Államok Hadserege Különleges Hadviselési Központja, eredetileg egy



rakás viharvert, második világháborús laktanya– és irodaépület, masszív tőkeinjekciótkapott John F. Kennedy elnöklése idején. Kennedy hitt benne, hogy a különleges haderőt – magas fokon képzett és rendkívül motivált, alacsonyabb rangfokozatú tisztekből és magasrangfokozatú altisztekből álló kis alakulatok egységét – hatékonyan lehet bevetni az olyanháborúkban, amelyekről tudta, az Egyesült Államok kénytelen lesz megvívni.

Az általánosan elfogadott nézet szerint Kennedy komoly, személyes kötődést érzett a

fiatal, nem konvencionális harcosok iránt, akiket zöldsapkásoknak hívtak. Kennedy aháborúban egy torpedónaszád parancsnokaként szolgált. A torpedónaszádok nagyjábólugyanazt a feladatot látták el a tengeren, mint amit a zöldsapkások a szárazföldön.

A zöldsapkások barettjüket az „elnök utasítására” viselték. A hadseregen belül komolyerők munkálkodtak a zöldsapkások ellen, akiket irritált a „külföldi típusú” fejfedő.Főparancsnokként Kennedy hatályon kívül helyezte a viselését megtiltó parancsot.

Később a zöldsapkások kísérték főparancsnokukat utolsó útjára Arlingtonban, s halálaután nem sokkal, az Egyesült Államok Különleges Hadviselési Központját róla nevezték

el.A JFK Központ modern épületekből áll, melyeket a nagy gonddal nyírt gyepen

keresztülvágó betonjárdák kötik össze. A parancsnokság épületén – egyemeletes, zegzugos

építmény – Frank Lloyd Wright[47]

hatása érzékelhető. A homlokzat egy részét festettüveg borítja, a többi pedig beton.

A parancsnoksági épület legmélyében bújik meg a II. számú tárgyalóterem hatalmastölgyfa asztalával és az azt körülvevő kárpitozott székeivel. Fel van szerelve hátulrólmegvilágítható vetítőernyővel, és gombnyomásra mikrofonok ereszkednek le amennyezetről, így a tárgyalások során elhangzottakat tökéletes minőségben lehetrögzíteni.

Paul Hanrahan vezérőrnagy, a John F. Kennedy Különleges Hadviselési Központripstopba és dzsungelbakancsba öltözött parancsnoka, csípőre tett kézzel állt a II. számútárgyalóterem egyetlen bejáratához vezető folyosón.

Egy asztalt helyeztek a folyosóra, amely mögött egy főtörzsőrmester ült – a derekánövvel és egy bőrtokban pihenő .45-össel. Hanrahan tábornok mögött két középkorúőrmester támasztotta a falat. Mindkettejük válláról egy bőrhevederre csatolt 9 mm-es Uzigépfegyver lógott.

Egy táblát is kitettek a folyosóra, amin az állt: BELÉPNI SZIGORÚAN TILOS.TITKOS ÜLÉS FOLYAMATBAN. A CDO, akit az előző éjszaka az ágyából ugrattak ki,egy króm-műanyag széken ült, derekán egy .45-össel, az ölében Felter aktatáskájával és ahozzáláncolt, rövid csövű Colt .45-ös félautomata pisztolyával.

Három ezredes, Felter, MacMillan és Lowell, jelent meg a folyosón, majd megállt,amikor megpillantotta Hanrahant és az őröket.

– Reggelt, uram! – dörögte MacMillan. – Jó reggelt, uraim – mondta Hanrahan tábornok. – Én rendeltem el ezt az egészet.

Gondoltam, így szeretnéd. Hogy vagy, Egér?



– Örülök, hogy látom, tábornok – mondta Felter, és kezet ráztak. Azután a CDO-hozfordult, és átvette az aktatáskáját. Ellenőrizte, hogy a pecsétek sértetlenek-e.

– Őrnagy, ezt majd vissza kell vinnie a pincébe. Tartok tőle, hogy egy darabig kénytelenlesz itt letáborozni.

– Állok rendelkezésére, ezredes.

– Őrmester – mondta Hanrahan tábornok –, a tiszt urakat én magam igazolom. A balsorsmeglehetősen régen az utamba sodorta Felter és Lowell ezredest. MacMillan ezredesttermészetesen mindenki ismeri. A légierősöket hogyan akarod ellenőriztetni, Egér?

– Én magam fogom őket azonosítani. Van nálam pár igazolvány. – Felter megpaskoltaaz aktatáskát. – Bellmon tábornok kivételével mindenkié. A termet kisepertetted?

– A termet és az egész épületet. A termet tiz perccel ezelőtt.

– A légierő megérkezett – súgta MacMillan.

A folyosón a légierő két tisztje jelent meg két felfegyverzett zöldsapkás őrmester kíséretében. Egyikük trópusi fésűsgyapjú egyenruhát, a másik álcaripstopot és alégikommandó ausztrál kalapját viselte (melynek karimája az egyik oldalon a felsőrészhez van patentozva).

– Volt hova leparkolni a lovakat? – kérdezte MacMillan ezredes előzékenyen.

– Menj a francba, Mac – felelte a légikommandó ezredese, aki csak ekkor vette észreHanrahan tábornokot. – Jó reggelt, tábornok.

– Meg is érkezett mindenki, már csak Bellmon tábornokra várunk – mondta Felter. –

Akár el is kezdhetjük. Senki sem jöhet be, kizárólag Bellmon tábornok. – Igen, uram.

– El akarod kezdeni nélküle? – kérdezte Hanrahan. Mielőtt Felter válaszolhatott volna, afolyosó végén megjelent Robert Bellmon altábornagy, oldalán szárnysegédjével.

– A tábornok szárnysegédje? – kérdezte az őrnagy. Felter megrázta a fejét.

Az utasítások már odabent hangzottak el. Bellmon tábornok Pope-ból ismerte a légierőezredesét, de a légikommandóhoz még nem volt szerencséje. Mindenki mást személyesen

ismert. Ő és MacMillan együtt estek német fogságba a második világháborúban. Felter hadnagyként fontos szerepet játszott, amikor kimenekítették az „orosz felszabadítók”vendégszerető karjaiból. Craig Lowellt főhadnagy kora óta ismerte. Lowell apósát,Generalleutnant Graf Peter-Paul von Greiffenberget pedig még régebbről. VonGreiffenberg börtönöztette be Bellmont és MacMillant a lengyelországi Stettin mellett amásodik világháborúban.

Bellmon, a hozzá fűződő kapcsolata ellenére, nem kedvelte Lowellt. Volt néhány dolog,ami egyszerűen nem stimmelt vele kapcsolatban (félreértés ne essék, kiváló tisztnek ésragyogó elmének tartotta), mint például közismert rosszhíre, amelyet (felesége halálos

autóbalesete után) azzal érdemelt ki, hogy mindenkit megkefélt, akin szoknyát látott.

– Jó reggelt, Craig – köszöntötte Bellmon tábornok udvariasan.

– Jó reggelt, tábornok.



Sandy Felter már más kategória. Egér Bellmon kedvencei közé tartozott.

– Nem túl gyakran adatik meg nekünk, hogy egyenruhában lássuk, Felter ezredes – mondta. – Le vagyok nyűgözve. A fenébe is. Örülök, hogy látlak, Sandy.

– Én szintúgy, uram.

– Na, akkor csapjunk a lovak közé – mondta Bellmon tábornok.

Felter vállára tette a kezét, és a folyosó végén lévő II. számú tárgyalóterembe vezette,majd az asztalfő melletti székbe tessékelte. Hanrahan egyik őrmestere bezárta az ajtót.

– Üljenek le, uraim – mondta Bellmon tábornok.

Minden szem Sandy Felterre szegeződött. Először beállította az acélkábel heveder kombinációját. Azután előhúzott a zsebéből egy kisméretű, arany zsebkést, és átvágta a pecséteket. Kinyitotta az aktatáskát, kivett belőle egy borítékot, és a zsebkéssel együttBellmonnak adta. Bellmon felvágta a borítékot, kivette belőle a tartalmát, egyetlen ív papírt, gyorsan átfutott rajta, azután hangosan is felolvasta.

– Hallgassák figyelmesen a parancsot, uraim – mondta, majd olvasni kezdett. – „1969.únius 7., Fehér Ház, Washington. A Monte Cristo-hadművelet jóváhagyva. Sandy T.

Felter, az Egyesült Államok Hadserege törzskarának ezredese, személyes utasításomnak megfelelően kinevezve hadműveleti tisztté”. Aláírás, Richard ś. Nixon vezérkari főnök.

Bellmon tábornok átadta a levelet a légikommandó ezredesének, aki közvetlenül tőleobbra foglalt helyet. Azután felállt, és intett Sandy Felternek, hogy cseréljenek helyet.

– Az a szék az asztalfőnél a tied, Sandy.

– Köszönöm, uram – mondta Felter, és elfoglalta új helyét. -Azért engem jelöltek ki ahadművelet felelősévé, mert én voltam a legjobb pozícióban ahhoz, hogy elfogultságnélkül tudjam irányítani.

– Sandy, a haditengerészettel mi történt? Fogták magukat, és hazamentek a labdájukkalegyütt? – kérdezte a légikommandó ezredese. Kicsit talán nevetésre is számított válaszhelyett.

– Azt hiszem – felelte Felter komolyan –, a tengerészgyalogság egyik zászlóalja, Turtle Neckben, Virginiában, éppen most kezdi el begyakorolni azt a rajtaütésszerű csapást,

amelyet Észak-Vietnam partjainál terveznek végrehajtani. Biztos vagyok benne, hogyremek lehetőség a gyakorlásra, és remélhetően figyelemelterelésként is szolgál majd. Azthiszem, hogy közölnöm kell, én a haditengerészetet javasoltam a feladatra.

Hanrahan és Bellmon meglepett és dühödt pillantást lövellt felé.

– A végső döntés szerint, amelyet az elnök hozott, miután meghallgatta az érveket,forgószárnyú gépekkel légitámadást hajtunk végre, méghozzá kizárólag a különlegeshaderő támogatásával – mondta Felter.

– Kizárólag? – kérdezte a légikommandó ezredese. -Kizárólag. A szárazföldi egységben

kizárólag a különleges

haderő kap helyet.

– Ezek szerint nekem most az a dolgom, hogy hazamenjek, és elkezdjek valami ál-



hadgyakorlatot? – kérdezte a légikommandó ezredese.

– A maga dolga, ezredes, hogy itt üljön ebben a teremben – mondta Felter ezredes jeges,ugyanakkor dühös tekintettel, amelytől mindenki kényelmetlenül kezdte érezni magát –,és azt tegye, amit magának parancsolok.

Hosszú ideig – amely a valóságosnál sokkal hosszabbnak tűnt – senki sem szólalt meg.

Végül, a légikommandó elvörösödött arcú ezredese rájött, hogy mi a dolga.Felállt, és vigyázzba vágta magát.

– Felter ezredes – mondta. – Bocsánatát kérem, uram. Nincs mentségem, uram.

Egy örökkévalóságnak tűnt az a fél perc, míg Felter az asztalon heverő papírokattanulmányozta. Azon tűnődött, hogy a dühkitörése vajon szándékos volt-e – ezt próbáltaelhitetni magával: egyszerű „vezetői technika”, amely segít tisztázni, hogy ki a főnök –,vagy pedig önkéntelen, amely azt jelezte, mennyire kényelmetlenül érezte magát ahelyzetben.

Miközben végignézett a termen, eszébe jutott valami, amiről remélte, a többieknek nemtűnt fel. A mellkasán sorakozó szédítő kitüntetés-kiállítás ellenére soha életében nemirányított féltucatnyi embernél többet. Még egy szakasznyi embert se, nem is beszélve egyszázadról.

Bellmon huszonnégy évesen őrnagyként harckocsizászlóaljat irányított Észak-Afrikában, amikor fogságba esett. A koreai háború utolsó napjaiban ezredet vezetett, ésaltábornaggyá léptették elő, miután Vietnamban egy hadosztály parancsnoki posztját láttael. Most pedig a két hadosztálynyi XVIII. légideszanthadtestet (és a kiegészítő csapatokat)

irányította.MacMillan szakaszparancsnok-helyettesként szolgált a 82. légideszanthadosztály 508.

ejtőernyős-gyalogezrede négy bevetése során a második világháborúban. Amikor aszakaszparancsnokot halálos találat érte az ötödik, a Rajna felett végrehajtott balszerencsés ugrás közben, átvette a parancsnokságot, és főhadnagyi sávot ésBecsületrendet kapott. MacMillan is nemrég tért vissza Vietnamból, ahol ő volt akülönleges haderő 1. harccsoportjának, az összes Vietnamban szolgáló zöldsapkásnak a parancsnoka.

Lowell alig töltötte be a tizennyolcat, amikor főhadnagyként, súlyosan megsebesülve,átvette a görög hegyekben harcoló gyalogszázad parancsnokságát, miután rajta kívül azösszes tiszt elesett. Olyan jó munkát végzett, hogy a hellén király a Szent György– és aSzent András-rend huszonöt centiméter átmérőjű érdemérmével tüntette ki. Huszonnégyévesen, századosi rangfokozattal, Koreában egy zászlóalj nagyságú harckocsi-különítményt vezetett olyan sikeresen és akkora bátorságot tanúsítva, hogy őrnaggyáléptették elő, és megkapta az első Kiemelkedő Szolgálati Érdemkeresztjét. Amikor ismételjött az ideje, hogy Lowell újra bizonyítson a parancsnoki poszton, a hadsereg Vietnambaküldte, ahol egy repülőzászlóaljat kellett irányítania. Kitűnő parancsnoki munkájának

köszönhetően másodszor is megkapta a Kiemelkedő Szolgálati Érdemkeresztet, meg mégki tudja hány egyéb kitüntetést, az ezredesi sast és egy, nagyjából ezrederejű repülőcsoport parancsnoki posztját.



Amikor Felter úgy döntött, hogy a légierő is részt fog venni a Monte Cristóban, a tisztek kiválasztásában a parancsnoki gyakorlat volt az egyik szempont. Az asztalnál ülő kétlégierős irányított már osztályt, századot, csoportot és a légikommandó esetébenrepülőrajt.

Noha Felter harctéri tevékenysége egyáltalán nem adott okot a szégyenkezésre, havalaki higgadtan végigmérte a kitüntetéseit, az láthatta, hogy nem sok közük volt a

parancsnoki poszthoz. Amit a harctéren tett – ott is egyedül – az alapján ugyanúgy lehetnehadnagy vagy őrmester. Amikor Észak-Korea keleti partjánál kiérdemelte a KiemelkedőSzolgálati Érdemkeresztet, akkor is csupán három tengerészgyalogost irányított. A DienBien Phu-i incidensben, amely után őt és Macet Becsületrenddel tüntették ki, hármanvettek részt. Ő, Mac és egy őrmester. A legutóbbi kitüntetését is hasonló körülmények között érdemelte ki. A CIA Érdeméremmel tüntette ki „a Kubában nyújtott kiválóteljesítményéért” (ezt persze nem tűzte ki). Kubába is mindössze másodmagával ment. Ésmég csak neki sem parancsolt.

Most pedig – két haderőnem – több száz emberét kell majd irányítania egy olyanhadművelet során, amelynek sikere vagy bukása súlyos következményeket von majd magaután.

Végül Felter mégis elmosolyodott, felállt, és átnyújtott egy borítékot, a légikommandómég mindig vigyázzban álló ezredesének.

– Tessék, Tex – mondta ismét lágy és meleg hangon. – Benne van a szükséges emberek száma és a felszerelés súlya. A lehető leggyorsabban kellene egy becslés, hogy mire leszszükség. Még ma délután, ha lehet.

– Igen, uram – mondta a légikommandó ezredese. – Mac MacMillan irányítja majd a szárazföldi alakulatot -folytatta Felter. – George – ez

a légierő Pope támaszpontjáról érkezett ezredesnek szólt –, te fogod intézni a távolságilégi szállítást, és ha eljutunk odáig, te leszel az összekötő tiszt a haditengerészet felé. AHerceg Texszel fog dolgozni a forgószárnyú légi járművek problémáján, egyébként pedigő lesz a helyettesem.

– Igen, uram.

– Hanrahan tábornok emberei már dolgoznak a célobjektumot szimuláló gyakorlópálya

felállításán a McCall bázison – folytatta Felter. – Reméljük, hogy senki sem fog nagyobbelentőséget tulajdonítani neki, mint a Bragg és a McCall körüli többi pályának. A küldetés

elsődleges célját most határozzák meg, mi pedig ez idő alatt egy „titkos” besorolásúértékelő programot fogunk végrehajtani. Amikor majd sikerül a kíváncsiskodóknak megszüntetni a „titkos” besorolást, remélhetően kielégítőnek találják majd mindazt, amirerájönnek.

– Kiszivárogtatod, Sandy? – kérdezte Bellmon tábornok.

– Nem. Úgy gondolom, hogy a dolog magától is megtörténik – felelte Felter. Elfelejtette

hozzátenni, hogy „uram”, de ha Bellmonnak fel is tűnt, akkor sem bánta. – Manapság„titkosnak” titulálják azt, amit régen „bizalmasnak” neveztünk. A hadműveleti részletekrőlkizárólag a jelenlévők tudhatnak, és senki más. Nincs kivétel. Világos?



Néhányan bólogattak, és valaki „Igen, uram”-ot motyogott.

– Még egy dolog – mondta Felter. – Meg fogom változtatni a parancsaikat, és a 180napban megjelölt ideiglenes szolgálati időt meghosszabbítom. így a hozzátartozóik iscsatlakozhatnak magukhoz. Azt szeretném, ha együtt lennének. Azt akarom, hogy ők isvegyenek részt a színjátékban, és ennek az egyetlen módja az, ha megparancsolom, hogyne közöljék a feleségeikkel, hogy a lépés kizárólag figyelemelterelő jellegű. Nekik csak

annyit kell tudniuk, hogy magukat áthelyezték Braggba és pont. – Azok is szolgálnak, akik a csomagolást és a költözést intézik – jegyezte meg a

légikommandó ezredese.

Jóllehet kicsit erőltetetten, de Felter is beszállt a nevetésbe. Ennek ellenére alégikommandó ezredese úgy csapott le rá, mint fehér galamb az olaj ágra.

– Sandy – mondta –, említetted azt az értékelő programot. Azt megtudhatjuk, hogymilyen gyakorlatot fogunk értékelni?

– Ejnye, Tex – folytatta Felter a heccelést. – Azt hittem, hogy magadtól is rájössz. Hátegy olyat, ami a haderőnemek közti együttműködésről szól. A címe: Megbékél-e valaha isa légierő a hadsereggel?

Ezúttal mindenkiből kitört a nevetés. De senki nem felejtette el azt a hangnemet, amitFelter ütött meg Texszel szemben, amikor az az ostoba barom azt a sértődött megjegyzéséttette. Egyedül Lowellt nem lepte meg a jelenet. Régóta ismerte Egeret. Nem először hallotta Egér hangjában ezt a dermesztő kimértséget.

(Hat)

Parancsnokság XVIII. légideszanthadtest és Fort Bragg


1970. június 9.

– A hadtestparancsnok irodája, itt Hollis százados, a parancsnok szárnysegédje beszél,uram. – A katonai telefonprotokoll szerint pontosan így kellett beleszólni a kagylóba.

– Adja a parancsnokot, kérem – mondta a hívó. – Itt Lowell ezredes.

Ez utóbbi már nem felelt meg a telefonprotokoll előírásainak.

– A tábornok éppen megbeszélést tart, uram. Segíthetek valamiben?

– Igen – mondta Lowell. Lowell hangján nemcsak érződött, de sütött belőle azarrogancia. – írja rá egy cédulára, hogy én vagyok a vonalban, és csúsztassa az orra alá.

– Nem tudom, hogy ez lehetséges-e. Esetleg megkérhetem a tábornokot, hogy hívjavissza.

– Legyen olyan jó, és adja neki oda azt a cédulát, százados -mondta Lowell. A hangjánérezni lehetett, hogy ez nem kérés volt, hanem parancs, amit végre kellett hajtani.

– Igen, uram. Kapja be, ezredes.



Hollis százados egy jegyzettömbre ráírta, hogy „Lowell ezredes ragaszkodik hozzá,hogy fogadja a hívását a 3-as vonalon”, majd letépte a felső lapot, és kopogás nélkül belépett a tábornok irodájába. Bellmon tábornok dühösen nézett rá, ami Hollis századostcsöppet sem zavarta. Ha már most dühös, mi lesz, amikor elolvassa, amit a cédulára írt.Ezredesek nem szoktak ragaszkodni hozzá, hogy tábornokok fogadják a hívásukat.

Bellmon futó pillantást vetett a feljegyzésre, elnézést kért a tárgyalóasztalnál ülőktől, és

az asztalán lévő telefon kagylója után nyúlt. Hollis százados sietve hagyta el az irodát, ésmég időben vette fel saját telefonját ahhoz, hogy hallhassa: … tehetek magáért?”

– Azon tűnődtem, tábornok, hogy esetleg be tudna-e iktatni egy rövid agyaggalamb-lövészetet a mai programjába?

A tábornok egy pillanatig hezitált.

– Mikor gondolta, Lowell? – kérdezett vissza, Hollis százados nem kis meglepetésére.

– Bátorkodtam lefoglalni a pályát délután háromra, tábornok.

– Rendben van, Craig, akkor tizenöt semmi semmi.

– Köszönöm, uram – mondta Lowell. – Már alig várom, uram.

Az eszem megáll Hollis százados megvonta a vállát, majd tárcsázta az 1. számú szállást,és közölte a tábornok tisztiszolgájával, hogy tegye Bellmon sörétes puskáját és alőszeresládát a tábornok saját gépkocsijába. A tábornok nem szívesen használta ragyogószolgálati autóját, amikor valamilyen szabadidős tevékenységre igyekezett.

14.50-kor a tisztiszolga jelentette Hollis századosnak, hogy a tábornok elindult a lőtérre.

Hollis százados közölte vele, hogy lazíthat. Nem tudta, hogy a tábornok aznap délutáni programja hogyan fog alakulni.

Lowell ezredes a Fort Bragg-i Rod & Gun klub előtt várta Bellmon tábornokot. EgyFord furgon lehajtott csomagtartóajtaján üldögélt, sapka nélkül, vadászmellényben, trópusifésűsgyapjú nadrágban és kigombolt nyakú ingben.

Amint Bellmon autója leparkolt a Ford mellé, Lowell leugrott a furgonról.

– Igazán sajnálom, hogy felborítottam a napirendjét.

– Az igazság az, Craig – mondta Bellmon és úgy rázott kezet Lowell-lel, mintha évek óta nem látta volna –, hogy még örülök is neki.

Az autója hátsó üléséről kivett egy bőrrel bevont tokot, és Lowell furgonjának lehajtottcsomagtartóajtajára tette. Kinyitotta, és kivett belőle egy függőleges csőelrendezésűBrowning sörétes puska agyát és elsütőszerkezetét.

– Mire lövünk?

– A tábornok úr megbirkózik a 28-as kaliberrel? – tette fel Lowell az egyértelműenkihívásnak szánt kérdést.

– Jelen körülmények között a tábornok nagyon is úgy érzi, hogy meg tud birkózni a 28-as kaliberrel – mondta Bellmon, és a tokból kiválasztotta a négy csőpár egyikét, egy 28-askaliberűt. -Töltényre viszont szükségem lesz.



Lowell benyúlt a furgonba, és elővett egy doboz Winchester Western AA töltényt.Bellmonnak adta. Kivett egy újabb dobozt, és tartalmát a mellénye zsebébe borította.Azután ő is kivette sörétes puskáját a tokjából.

– Az egy Holland and Holland? – kérdezte Bellmon tábornok. Lowell odanyújtotta nekia fegyvert.

– Egy Augshofer. Véleményem szerint ő készíti a legjobb agyaggalamblövő puskákat.Először meg sem akarta csinálni, úgyhogy nem bántam meg, hogy mégis sikerültrábeszélni. Kipróbálod?

– Szabad? Még fényképen sem láttam ilyet.

– Hát, most látsz – mondta Lowell.

Bellmon tábornok komoly kísértést érzett, hogy megkérdezze, mennyit fizetett a puskáért. Háromezret? Ötezret? Vagy többet? Az osztrák fegyverművesek kézzel készítettfegyverei voltak a legdrágábbak. Egészen biztosan többet fizetett.

– Szép darab – mondta, és a vállához kapta a fegyvert. – Még passzol is.

– Londonban, a Holland and Holland lövésziskolájában történt a dolog. Mármint améretvétel. Egy ősz hajú aggastyán, a szakértő hozta a próbapuskát, és beállította amegfelelő méretet. Akkor kellett rájönnöm, hogy a legnevesebb specialisták által aszámomra legmegfelelőbbnek ítélt puskaméret hajszálpontosan megegyezik egyközönséges Winchester 101-es méretével, ami minden fegyverbolt polcán ott porosodik.

– Szép darab – ismételte Bellmon. Átnyújtotta Lowellnek a Browningját, és elsétáltak alőtérre. Közben mindketten gumi füldugót tettek a fülükbe. A kirendelt altiszt már várt

rájuk. Tisztelgett. – Napot, uraim – mondta. – Minden készen áll.

– Üdv, DeMarco őrmester – mondta Bellmon, és kezet nyújtott. – Találkozott már Lowell ezredessel?

– Épp az ezredes fegyverét csodáltam, tábornok – mondta DeMarco.

– Hát még én – mondta, és felemelte a fegyvert. – Rögtön rá fog jönni, hogy ki lő vele.

Az őrmester felnevetett.

– Én fogok dobni magának, uram – mondta.

Bellmon és Lowell az l-es lőálláshoz sétáltak. Lowell intett a tábornoknak, hogy lépjena felfestett alapvonalhoz. Bellmon tábornok megtörte a fegyver csövét, és egy-egy tölténytejtett a két csőbe.

– Hadd menjen – mondta, és a korongdobó gép máris kirepítette az első agyaggalambota Bellmon válla feletti magas toronyból, majd az alacsony toronyból, amely a lőtér másik oldalán állt. Bólintott.

– Minden simán megy, Herceg? – kérdezte, azután felkiáltott: – Mehet!Egy újabb agyaggalamb röppent ki a fölötte lévő toronyból. A sörétes puska eldördült,

és a korong szürkés-fekete porrá robbant.



– Mehet! – kiáltotta Bellmon, mire egy újabb korong szökkent a levegőbe, ezúttal azalacsony toronyból. Hagyta, hogy egészen közel kerüljön hozzá, csak azután lőtte porrá.

Megtörte a fegyver csövét, és az üres töltényhüvelyek kirepültek.

– Szép lövés – mondta Lowell, miközben Bellmon újratöltött.

– Minden rendben megy, Herceg? – kérdezte Bellmon.

– Attól eltekintve, hogy az ellenőrzési részleged nem tud mit kezdeni a bérelt autókkal,nincs semmi komoly gond.

Bellmon felé fordult.

– Valami probléma van a kocsiddal?

– Megmondtam a tábori főcsendőrödnek, hogy személyesen te magad adtál engedélytrá, hogy egy ragasztócímkével ellátott bérautót használjak – mondta Lowell. – Nemhinném, hogy szólni fog neked.

– Nem túl sok olyan emberünk van, aki megengedhetné magának, hogy a végtelenségig béreljen egy autót – mondta Bellmon, majd felkiáltott: – Mehet!

Egyszerre két korong vágódott ki a két toronyból. Mindkettőt eltalálta. Megtörte acsövet, és ürítette a hüvelyeket.

– Nagyon szép darab – mondta csodálattal. – Remekül be van lőve.

Lowell a lőállásba lépett.

– A hadosztályon belül meg tudod oldani több zászlóalj méretű egység légi szállítását,

ha nincs előre betervezve? – kérdezte. – Mondjuk innentől Hurlbertig[48]? A Yumakísérleti telepig? Vagy Fort Hoodig?

– Embereket adhatok, Herceg – mondta Bellmon tábornok –, de a légierő helyett nemtudok forrást előteremteni.

– A légierőnek sikerült előteremteni a szükséges forrást – mondta Lowell. – Azzal nemlesz gond.

– Jó – mondta Bellmon. – Akkor vedd úgy, hogy el van intézve. Szólj, hogy mikor.

Lowell a zsebébe nyúlt, majd előhúzott és átadott Bellmonnak egy összehajtott ívet.

– Egér ezekre az időpontokra gondolt – mondta. Bellmon a nadrágja zsebébe csúsztattaa papírt, anélkül hogy elolvasta volna.

– Az első pár útra a légierő C-5A-kat fog használni – mondta Lowell. – Problémák elentkeznek majd a mechanikájukkal, ami miatt az összes C-5A-nak nálunk kell maradnia

egy kis karbantartásra és műszaki vizsgálatra. Az egyik gépet megkapják MacMillanzöldsapkásai, hogy egy kicsit gyakorolhassák rajta a berakodást.

Kérte a korongját, és eltalálta. Azután kérte a másik korongot is az alacsony toronyból,és elvétette.

– A fene – mondta, azután újratöltött, új korongot kért, és talált.



– C-5A-kat akarsz használni? – kérdezte Bellmon.

– Tex Williams azt mondja, hogy megállás nélkül el tudunk velük repülni Okinaváig.

Azt állította, hogy a Vidám Zöld Óriások [49]

problémamentesen el tudnak repülniOkinavától a Nam partjainál állomásozó anyahajóig.

– Látom, mindent egy lapra teszel fel.

– Ötven százalékkal több Zöld Óriást viszünk magunkkal -mondta Lowell. – Mehet!

Mindkétszer talált, azután elindult a 2-es lőállás felé.

– A C-5A-kból kétszáz százalékkal több megy – mondta Lowell. – Egyszerre fogunk felszállni, vagy innen, vagy Hurlbertből. Egy üres gép fog előttünk repülni. Üresen úgy150 kilométer per órával gyorsabb lesz nálunk. Utánunk pedig jön majd egy harmadik gép. Ennél több Vidám Zöld nem fér el az anyahajón.

– A haditengerészetnek mikor akarsz szólni?

– Egér két nappal korábban indul. Tex adott alá egy kétszemélyes jetet. Saigonban méglesz egy utolsó titkosszolgálati ellenőrzés, és azután utasítja a haditengerészet hadműveletifőnökét, hogy közölje a parancsot a különítmény parancsnokával közvetlen hadműveletiutasítás formájában. Részleteket senkivel nem közölnek. Felter személyesen fogja átadniaz iratokat.

– Remélem, a haditengerészet nem dönt úgy, hogy fogja a labdáját és hazamegy – mondta Bellmon. – Nem nagyon fog tetszeni nekik, hogy csak úgy kizárják őket azegészből.

– Kapják be – mondta Lowell. – A haditengerészet még mindig a második világháborúban harcol.

Bellmon belépett a lőállásba, és kérte a korongokat. Mind a négy lövése talált.

– Még valami? – kérdezte Bellmon.

– Nincs véletlenül a nőtlen tisztek szállásán egy szép lakás, ahol meghúzhatná magátegy ezredes?

Bellmon rámeredt, és jobb szemöldöke felszaladt. Lowell úgy tett, mintha megijedt

volna, és kezét védekezően emelte arca elé. – Egérnek pont az hiányzik, hogy egy dühös ezredes üvöltve rohangáljon itt fel-alá,

mert egy baromarcú katonai repülő, aki mindössze hat hónapig marad itt valamiaktatologató hadművelet miatt, kitúrta a szállásáról. Vedd úgy, hogy el van intézve – mondta ez utóbbit kuncogva. – Tudom is, hogy kit teszünk ki. Egér majd úgyis megvédminket, nem igaz?

– Ha már úgyis Egérről beszélünk, uram, Felter ezredes üdvözletét küldi – mondtaLowell szárazon. – Az ezredes megkért, közöljem, hogy roppant mód örülne, ha a

tábornok és Mrs. Bellmon átnézné borzasztóan zsúfolt időbeosztását, és időt tudnaszakítani Mrs. MacMillan holnap délután úgy öt óra harminc körül kezdődőkoktélpartijára.

– Ó, azt hiszem, hogy Mrs. Bellmon valahogy majd bepréseli a programunkba – mondta



Bellmon vigyorogva. A felesége régóta jó barátságban volt a MacMillanekkel. És Sandyés Sharon Feltert is nagyon kedvelte. Minimum egy háború kellett volna ahhoz, hogyBarbara Bellmon kihagyjon egy alkalmat, hogy a barátaival legyen.

Lowell belépett a lőállásba, és mind a négy agyaggalambot eltalálta.

– Van egy VIP-lakosztályom a Smokebomb-dombon, a nőtlen tisztek szállásán.Eredetileg két lakás volt, de kivetettük a válaszfalat – mondta Bellmon tábornok.

– Remek. A folyosók tele lesznek részeg szakaszparancsnokokkal meg a barátnőik vihogásával. Jaj, hogy fogok elaludni?

– Manapság elég sok csapattiszt szoknyában jár, Herceg. Jól gondold át a dolgot.

– De hát az már majdnem vérfertőzés. A rosszhírem ellenére azért van egy határ, amitmég én sem lépek át.

– Ezt örömmel hallom – mondta Bellmon tábornok. A 3-as lőálláshoz sétáltak. – Hogyvan Peter?

A Görögországban szerzett sebesülései még be sem hegedtek, amikor Craig Lowell, azifjú tiszt, feleségül vette Ilse von Greif-fenberget. Peter-Paul Lowell Kentucky államban, aFort Knox-i támaszpont kórházában látott napvilágot öt hónappal később. Három évvel aszületése után eltűnt és halottnak nyilvánított nagyapját, Graf Peter-Paul von Greiffenbergezredest szabadon engedték a szovjetek a szibériai fogolytáborból.

Von Greiffenberget – aki Barbara Bellmon apjával együtt járt a samuri francialovastiszti iskolába, amikor még Porky Water-ford vezérőrnagy és (a majdani) Graf vonGreiffenberg altábornagy még századosi rangban szolgált – sebesült ezredesként annak a

fogolytábornak az élére nevezték ki, ahol Bellmon őrnagyot és Mac MacMillan őrmestertőrizték.

Amikor Lowellt Koreába vezényelték, a felesége és a gyereke Von GreifFenberghezköltözött, akit addigra vezérőrnaggyá és a Bundeswehr hírszerzési vezérkari főnökévéléptették elő. Egy nappal azelőtt, hogy a Puszantól északra haladó Lowell-különítménycsatlakozott az amerikai haderőhöz, amely Inchonnál ért földet, egy nappal azelőtt, hogyLowellt a harctéren őrnaggyá léptették elő és megkapta a Kiemelkedő SzolgálatiÉrdemkeresztet, Ilse von Greiffenberg Lowell éppen a giesseni szállásmesterszolgálat PX-

éből apja otthona felé autózott, amikor egy részeg őrmester autójával belerohant. Ilse vonGreiffenberg a helyszínen szörnyethalt.

A fiút, aki sértetlenül került ki a balesetből, Graf von Greiffenberg és családja neveltefel.

– Tudomásom szerint remekül – felelte Lowell keserűen. – Mindig megveszem a Sternt.Az újság egyik legjobb riportere.

– Gyakran találkoztok?

– Soha nem találkozunk – közölte Lowell színtelen hangon. Miután semmi olyan dolognem jutott Bellmon tábornok

eszébe, amit mondhatott volna Lowellnek, belépett a lőállásba, és kérte azagyaggalambjait.



(Hét)

Fayettevüle, Észak-Carolina

1970. június 10.

– Sims ezredes szállása – szólt a fiú a telefonba.

Pedig a telefon egyáltalán nem Sims ezredes szállásán csörgött, hanem Fayettevüleegyik magánlakásán, amelyet Mrs. Sims bérelt, amióta Sims ezredest fogva tartották azészak-vietnami hadifogolytáborban. Családtagok kizárólag akkor jogosultak a kormányáltal fenntartott szálláson lakni, ha a tiszt, akinek a szállást kiutalják, szolgálatiállományban van. A Hanoi Hiltonban teljesített ideiglenes szolgálat nem számít. De Simsezredes fia és nevének továbbvivője mégis minden alkalommal így szólt a telefonba, mertóformán ez volt az egyetlen módja, hogy kimutassa apja iránti ragaszkodását.

– Szia, Tommy. Itt Roxy MacMillan. Édesanyád ott van?

– Igen, asszonyom. Szólok neki.

– Hello, Roxy – mondta Dorothy Sims.

– Egy szívességet szeretnék kérni tőled, Dorothy.

– Mondd.

– Kellene még egy hölgy a partimra. – Dorothy nem válaszolt azonnal, úgyhogy Roxygyorsan továbbmondta. – Lesz ott kétagglegény. Az egyik csak átmenetileg az, de a másik igazi magánzó.

– Roxy… – kezdett Dorothy szabadkozni.

– Az egyik Tex Williams. Nem ismerem ugyan, de ő is benne van abban agyakorlatértékelő programban, amiben Mac, és Mac szeretné, ha jól érezné magát nálunk.És ismer téged is, meg Tömőt is.

– Nincs kedvem bulizni – mondta Dorothy.

– Tudom – mondta Roxy. – De jót fog tenni, ha egy kicsit kiszabadulsz a négy fal közül.Tom is ezt akarná.

– Nem hinném. De azért kösz.

– A másik agglegény Lowell Herceg – mondta Roxy. – Ha nem hagyod, hogy elkapjon,akkor egész vicces pasas. És szükségem van rád, Dorothy. A barátnőd, Sharon Felter is ottlesz. A négyórás Piedmont-járattal érkezik Atlantából. Nálunk fognak lakni, amígSandynek nem utalnak ki egy szállást.

Tiszta hülye vagyok – döbbent rá Dorothy Sims. – Vagy mazochista. Szeretnék már kiszabadulni a négy fal közül Már rosszul vagyok tőle, és a többi hadifogoly-feleségtől is.Tex Williams régi barát, és egyáltalán semmi okom nincs rá, hogy itthon maradjak, hacsak nem akarom tovább játszani a türelmesen szenvedő szent asszonyt.

– Na, gyerünk már, Dorothy. Gyere el hozzánk ma délután, és legurítunk valamit, amígelkészülök – mondta Roxy.

– Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet. Mostanában gyakrabban iszom a



kelleténél.

– Barátok közt azért más – mondta Roxy szenvedélyes hangon. – Egyedül egy férfimiatt kell aggódnod, az pedig Lowell Herceg, de én majd lefogom.

– Tényleg annyira zűrös alak?

– Félre ne érts! Úgy szeretem a Herceget, mintha a testvérem volna. És már ezer éve

ismerem. De az évek során úgy találtam, hogy nem árt figyelmeztetni a környezetét. Van benne valami, amitől a nők hajlamosak széttenni a lábukat. Nem tudom, hogy a kék szemeés a bajusza váltja-e ki belőlük ezt a reakciót, vagy a pénze.

– Elég veszélyes kombináció – nevetett fel Dorothy.

– Ami nem ér készületlenül, az ellen lehet védekezni – mondta Roxy.

– Hát, ha biztos vagy benne, hogy nem fogják magukat a többiek kényelmetlenül éreznimiattam.

– Nézd, drágám. Bellmonék is itt lesznek. Barbara és én tudjuk, min mész keresztül.Tudod, mi is voltunk ilyen helyzetben.

– Rendben van – mondta Dorothy Sims. – Mikor menjek át?

– Öltözz fel és gyere. így nem lesz rá időd, hogy meggondold magad.

Dorothy kuncogott.

– Vigyek valamit?

– Csak magadat, drágám – mondta Roxy nevetve, és letette a telefont.

Dorothy elmondta Tommynak, hogy hová készül, és adott neki három dollárt, hogyugorjon el a bringájával a Winn-Dixie-be, és vegyen egy extra pizzát vacsorára.

Azután fölment az emeletre zuhanyozni. Egyáltalán nem lepődött meg, hogy a telefonakkor csörrent meg, amikor már csurom vizes lett. Ugyan mikor is csöröghetne?

– Örülök, hogy még el tudtalak érni – mondta Roxy. – Azon gondolkodtam, hogy teúgyis ismered Sharont, nekem meg megtakarítanál vele egy utat, ha kimennél elé areptérre.

– Ó, nagyon szívesen – mondta Dorothy, és a komódon lévő órára pillantott, hogymegnézze, mennyi az idő. Roxy négy órát említett. Az óra negyed négyet mutatott. – Vanidőm bőven. Akkor felveszem, és elviszem hozzátok.

– Angyal vagy, drágám.

Dorothy elgondolkodva tette le a kagylót. Valahogy az a kép kezdett kialakulni, hogySharon és ő régi barátok, pedig alig ismerte. Mindegy, nem nagy ügy. Majd tisztázzuk adolgot.

Ismét az órára pillantott, és akkor meglátta magát a tükörben. Általában nem nézegette

magát meztelenül. Betöltötte a harminckilencet. A karcsú selloalak már a múlté. De azért annyira rosszul sem nézek ki – gondolta. – Még mindig kívánatos vagyok.

És ez is kárba vész. Ó, te szemét! Miért lőttek le? Ha be tudtad volna fejezni a



szolgálatodat, már tizennyolc hónapja itthon lennél, és hat hónappal később el tudtunk volna válni. Ha nem lőnek le, most szabad lehetnék, és flörtölhetnék ezzel a veszélyesnek kikiáltott Lowell-lel.

Istenem, ez egy nagyon veszélyes gondolatmenet! Ezt most rögtön abba kell hagynom!

Elkapta a szemét a tükörről, gyorsan visszament a fürdőszobába, és befejezte azuhanyzást.

Tizenegyedik

(Egy)

Fayetteville, Észak-Carolina


A fayetteville-i repülőtér terminálépületét kerekre tervezték, jó sok üveggel. A kisvárosirepülőtér forgalmassá vált a háború miatt; rengetegen érkeztek Fort Braggba, és

rengetegen hagyták el. Egy ideje a katonák polgári járatokkal utaztak. De ugyanolyanfélelemmel szálltak fel a gépre, és ez elszomorította Dorothyt. Még a zöldsapkások iselszomorították, akik örültek, hogy végre kiszabadulnak Fort Braggból, és a műháborútigazira cserélhetik. A fayetteville-i repülőtér egyébként is azokra az újfajta ravatalozókraemlékeztette, amelyeket Taráról mintáztak az Elfújta a szélből

Amikor megérkezett a gép, fedélzetén Sharon Felterrel, még rosszabbul érezte magát.Az első dolog, amit a jet rakteréből kiemeltek, az egy zászlóval borított koporsó volt,amelyet még egy követett.

Végül Tom is így fog hazatérni? Istenem, ne! A gyerekek miatt, ne. Add vissza nekik azapjukatl

Észrevette, hogy Sharon nem egyedül érkezett. Egy tizenéves lányt látott az oldalán,egy magas (Sharonnál jóval magasabb), esetlen, ezüst karkötőkkel teleaggatott lányt, akiszomorúan és barátságtalanul nézett körül.

– Sharon? – kiáltotta Dorothy.

– Jaj, szia – mondta Sharon egy pillanatnyi szünet után, amikor végre beugrott neki,hogy ki is szólította meg. – Örülök, hogy újra látlak.

– Én jöttem ki eléd.

Sharon Felter kissé zavartan nézett rá.

– Roxy MacMillan kért meg rá – mondta Dorothy.

– Roxy barátnője vagy? – Sharon örült a hírnek.

– Igen, és Roxy valahogy a fejébe vette, hogy te meg én régi jó barátok vagyunk – mondta Dorothy.

– Új, jó barátok. Sarah, bemutatom Dorothy Simset. Dorothy, a lányom. – Szia, Sarah – mondta Dorothy. Sarah halványan elmosolyodott.

– Sarah nem örül neki, hogy Fort Braggban lehet – mondta Sharon. – Gondoltad volna?



– Nem! – Anya!

Az anyák egymásra mosolyogtak. Elsétáltak a poggyászkiadóhoz.

– Nem igazán tudom, mi történik itt – mondta Sharon kicsit morogva, miközbenleemelte bőröndjét a poggyászkiadó futószalagjáról. – Sandy először örömmel közölte,hogy itt lehetünk pár hétig, azután meg felhívott, úgy készüljek, itt leszünk egy darabig.

Dorothy elmosolyodott. Nem tudta, mit mondjon. De azután mégis eszébe jutott valami. – Úgy látszik, összejönnek a régi barátok.

– Sandy mondta, hogy Craig Lowell is itt van – mondta Sharon. – Craiget régótaismerjük. Rá gondoltál?

– Roxy figyelmeztetett, hogy vigyázzak vele.

– Roxy időnként eltúlozza a dolgokat – védte Sharon. – Erre persze már te is biztosanrájöttél.

Beszálltak az autóba, és Fort Braggba hajtottak. Sharon boldognak látszott, amikor Roxy magához ölelte. Jó szorosan. Sarah már kevésbé.

– Sandy és a Herceg elrepültek valahová a Herceg gépével – mondta Roxy. – Demegígérték, hogy hat harmincra visszajönnek.

(Kettő)

Már háromnegyed hét volt, mire megérkeztek a Ford furgonnal, amelyből alig látszottvalami a rárakódott portól. Felter ezredes „A” osztályú egyenruhát viselt. Lowellen egymeglehetősen nyúzott pilótaruha, egy olaj– és izzadságfoltos, szürkésbarna overall volt.

Rögtön felmentek az emeletre, és Dorothy pillanatokon belül meghallotta a zuhanyhangját.

Bellmon tábornok és Mrs. Bellmon megérkeztek, majd bemutatkoztak, és megkérték Dorothyt, hogy szólítsa őket Bobnak és Barbarának. A tábornok sportos civil ruhát viselt.Töltött magának egy pohár gint vermuttal, és szó nélkül felkínált egy pohárral Dorothynak is. Dorothy fejbiccentéssel köszönte meg.

Nagyon jólesett neki a jéghideg ital.

Először Felter ezredes jött le, pamutvászon ingben és nadrágban.

– Megkaptad az üzenetet, Sandy? – kérdezte Bellmon, és kezet fogott vele.

– Lowell gépén ültünk, akkor kaptuk meg – mondta Felter. Visszautasította a martinit,inkább kihalászott egy üveg bort a jégszekrényből. A fehérborból fröccsöt készítettmagának, és beledobott pár jégkockát.

Lowell is előkerült, szintén civilben. A metamorfózis tökéletesen sikerült. Egyáltalánnem úgy nézett ki, mint egy civil ruhás tiszt. Sokkal jobban hasonlított a Town & Country

magazin egyik modelljére, amint éppen egy palack ötvenéves brandyt reklámoz.Kordbársony zakót, ropogósra vasalt, szürke csőnadrágot és fűző nélküli cipőt viselt. MégAscot nyakkendőt is kötött. A pilótaóra is eltűnt a csuklójáról, helyére krokodilbőr szíjasaranyóra került, amely olyan vékony volt, mint egy tízcentes. Nem hiába hívták



Hercegnek. Eszébe jutott, hogy Roxy mondott neki valamit Lowell pénzéről.

Akkor nem sokat törődött vele. Roxy számára a „pénz” majdnem mindig azt jelentette,hogy valamelyik szülő meghalt, és váratlanul kiderült, hogy pár tízezer dollárra rúgóörökséget hagyott maga után – ami éppen arra elég, hogy különösebb megerőltetés nélkülkifizessék az autó vagy a ház részleteit, vagy hogy egyetemre küldjék belőle a gyerekeket.Dorothy apja, és pillanatnyilag Dorothy maga is, egészen másként gondolt a pénzre. Az

apja számára a „pénz” egyet jelentett a vagyonnal. Dorothy úgy érezte, hogy Craig Lowellezredesre leginkább a „tehetős” jelző illett a legjobban.

– Hát, ismét találkozunk, Mrs. Sims – mondta Lowell tartózkodó, személytelenmosollyal. – Örülök, hogy újra látom.

– Kérem, szólítson Dorothynak. Nagyon szép óra. Lowell furcsán nézett rá.

– Karácsonyra kaptam.

– Nagyon szép – ismételte Dorothy, és Lowell felé nyújtotta a kezét. Egy Patek Philippe

óra volt a férfi csuklóján. Háromezer dollárba került. – A hölgy bizonyára jó barátja lehet. Lowell ismét furcsa pillantást vetett rá.

– Az anyám férjétől kaptam.

Dorothy azon tűnődött, miért örül ennyire a hír hallatán. Talán azért, mert egy tehetősemberrel találkozni ebben a környezetben olyan, mintha két amerikai futott volna összeVlagyivosztokban?

A férfira mosolygott. Lowell ezredes gyanakodva méregette, kicsit talán lenézően is.

Most mégis mit mondjak? „Semmi vész, ezredes, az apámé a carolinai dohánygyár?”Azután amikor Lowell egy pillanatra eltűnt, és egy üveg tizenkét éves Ambassador skóthiskyvel tért vissza – tudta, ő hozta –, egy kicsit féltékeny lett. A férfit nem érdekelte,

hogy a barátai tudják, gazdag, miközben ő az egész házaséletét úgy élte le, hogy úgy tett,mintha a vagyona nem is létezne. A férfi módszere nyilvánvalóan jobban bevált, mint azövé.

– Anyának kétszer kellett írnom a héten, Craig – mondta Barbara Bellmon őszinte,meleg mosoly kíséretében. – Egyszer azt kellett megírnom, hogy nem, nem tudom, mi

történt veled, azután pedig közölnöm kellett vele, hogy végre leszálltai a felhők közül, éselegánsabb vagy, mint valaha.

– Légy szíves, add át neki a legszívélyesebb üdvözletemet – mondta Lowell, és Dorothyérezte a hangján, a szavait nem szertartásos udvariaskodásnak szánta. Lowell igazánkedvelte Barbara Bellmon édesanyját. – Még mindig Carmelben lakik?

– Golfozik és rózsákat nevel.

– Ahogy Mac grillsütőjére néztem, az jutott az eszembe – Lowell a Mac hátsóudvarában felállított, félbevágott, kétszáz literes hordó felé bökött –, hogy az még

valószínűleg ugyanaz, amiben Waterford tábornok égette szénné a Mrs. Waterfordnak ésnekem szánt, egyébként első osztályú húst, még Mac és Roxy Bad Nauheim-i házában.

– Nem, nem az, Herceg – tiltakozott Roxy. – Ugyanaz a típus, de vadonatúj. Csak nem



bírom rávenni Macet, hogy vegyen egy rendes grillezőt.

– Nem lett volna szabad hozzámenned egy ejtőernyőshöz. Azt sem tudják, mit jelent az,hogy rendes.

– Menj a fenébe, Herceg – mondta Roxy kedvesen.

– Tehát együtt szolgált Mrs. Bellmon édesapjával, ezredes? -kérdezte Dorothy.

– Igen, asszonyom – felelte Lowell, és a nőre mosolygott.

Az ő „asszonyom”-ja legalább olyan falsul hangzott, mint Dorothy „tehát… ezredes”-e.Csak nem gúnyolódik velem? – gondolta Dorothy.

– Mrs. Waterford golfoktatójaként kezdtem – folytatta Lowell –, azután, mivel olyanremek munkát végeztem, előléptettek udvari lovásszá.

Barbara Bellmon felnevetett.

– Fogalmam sincs, miről beszél – mondta Dorothy.

– A Herceg – világosította fel Roxy –, még őrvezető korában golfoktatókénttevékenykedett a támaszpont golfpályáján.

Dorothy nem hitt a fülének. Nehezen tudta elképzelni, hogy ez a megtermett – mi is? – „arisztokrata” valaha is sorállományú lehetett.

– Ó, nagyon boldog napokat éltem – mondta Lowell ezredes. – Tanítgattam a hölgyeket,hogyan kell elütni a labdát. Azután jött MacMillan, aki akár hiszi, akár nem, akkoribanmég karcsú, szikár, kockás hasú ejtőernyős százados volt, és bekavart.

– Mac akkoriban apa szárnysegédjeként szolgált, Dorothy – magyarázta BarbaraBellmon –, miután ő és Bob hazatértek a hadifogolytáborból. Apa nagy pólójátékos volt.

– És szólt nekem, hogy szedjem össze a támaszpont legjobb pólósait – mondtaMacMillan.

– És az egyikük Lowell őrvezető volt?

– Aha – mondta MacMillan. – Csakhogy a tábornok elfelejtette velem közölni, hogy őtisztekre gondolt. Nem pedig nyamvadt kis őrvezetőkre.

– Remekül elvoltam őrvezetőként. – De legalább pólójátékos volt? – kérdezte Dorothy.

– Asszonyom – mondta Lowell –, határozottan tiltakozom a múlt idő ellen.

– Még játszik?

– Ha az időmből kitelik, és ha egy nagylelkű lélek megengedi, igen.

– A bátyám is szokott pólózni – mondta Dorothy. – Esetleg ismeri Ted Personst?

– Hogyne – vágta rá Lowell. – Többször is játszottam vele… – egy kicsit habozott – …Kaliforniában.

Dorothy rögtön tudta, hogy Lowell nem akarta kimondani, hogy „Palm Springsben”.

Most először nézett a nőre igazi érdeklődéssel.



– Azután kiderült, hogy a békazabálók nem engedték, hogy a sorállományúak pólózzanak – folytatta Mac, aki már türelmetlenül várta, hogy mikor fejezik be acsevegést. – Tisztek ellen semmiképp.

– És mit csináltak? – kérdezte Dorothy. – Tisztiiskolába küldték?

– A Herceg tíz percet sem bírt volna ki a tisztiiskolában – mondta Mac. – Ezt én istudtam. És idő sem maradt rá.

– Akkor mi történt?

– Hirtelen – mondta Lowell ezredes –, elismerték a szó szerint az istállótrágya alattszunnyadó tehetségemet. Egy csapásra tiszt és úriember lett belőlem.

– Hogyan?

– Amott az a kövér, kopasz ember – Lowell MacMillanre mutatott a szivarjával – azadminisztratív egység hadnagyává nevezett ki.

– Csak úgy? – Waterford tábornok azt mondta, hogy neki pólójátékos kell, de tiszti kinevezéssel –

mondta MacMillan. – Na, én szereztem neki pólójátékost tiszti kinevezéssel.

– Azután pedig – Dorothy először Lowellre nézett, majd elfordult –, megkedvelte adolgot, és maradt?

– Ó, nem, dehogy. Röviddel a tiszti kinevezésem után Görögországba küldtek, ahollőttek rám. Hát nem éppen így képzeltem el életem hátralevő részét.

– És ott találkozott velem – kapcsolódott be Felter ezredes a történetbe. – Majdnem belepusztultam, hogy befejezzem az itteni rohamosztagos iskolát. Akinek sikerültkitüntetéssel végeznie, annak lehetőséget adtak, hogy maga válasszon feladatot. Na,nekem nem jött össze, úgyhogy Görögországba kerültem. A Frankfurtból induló gépenfutottam össze a Herceggel.

– És az első dolog, amit megkérdeztem tőle, az volt: „Mit követtél el, hogyGörögországba száműztek?”

– És mi történt a pólómeccsel? – kérdezte Dorothy. – Amikor apa végre megvívhatott afrancia pólósokkal – mondta Barbara Bellmon kicsit elváltozott hangon –, szívrohamotkapott a pályán. A póniján ülve halt meg.

– A hadsereg meg ott állt – szólalt meg Lowell gyorsan –, és fogalma nem volt, hogymihez kezdjen egy hasznavehetetlen hadnagyocskával. Hát elküldtek Görögországba, ésszívből remélték, hogy darabokra lő az ellenség.

– Görögországba? Miért, mi volt Görögországban?

– Akár hiszi, akár nem – Bellmon tábornok Lowellre és Felterre mutatott –, ez a kettőPaul Hanrahannak dolgozott. Paul harci tapasztalattal és a lehető legjobb képesítéssel

rendelkező tiszteket kért, ehelyett kapott egy törpét meg egy tökkelütöttet. – Bob! – csattant fel Barbara Bellmon. – Jézusom!

– Nem sértésnek szántam, Egér – mondta Bellmon tábornok. – Gyorsan hozzá is



teszem, hogy mindketten igazi hősként tértek haza. A Herceg előadott egy John Wayne-elenetet az egyik hegytetőn, Egér meg kiráncigálta a Herceget az égő házból.

– Amint észrevette, Mrs. Sims – mondta Lowell ezredes –, a tábornok tőlem nem kértelnézést azért, amiért tökkelütöttnek nevezett.

– Ha már úgyis a történeteknél tartunk – vágott közbe Barbara Bellmon –, miért nemmeséled el Dorothynak, hogyan találkoztál a Herceggel?

– Biztos vagyok benne, hogy halálra untatjuk Dorothyt -mondta Bellmon tábornok.

– Egyáltalán nem.

– De a Herceget kellemetlenül érintené – jelentette ki a tábornok.

– Inkább téged – mondta Barbara Bellmon. – Mondd el!

– Azok után, aminek a tábornok nevezett, hogyan is érezhetném magamkellemetlenebbül? – kérdezte Lowell ártatlan képpel.

– Knoxban voltunk – kezdett hozzá Barbara Bellmon. – Bob a törzshöz volt beosztva.Az egyik századtól jelentették, hogy van egy tisztjük, akivel gond van. Őrnagyirangfokozattól felfelé mindenkit felbosszantott a támaszponton.

– Mit követett el a támaszpont parancsnoka ellen? – kérdezte Dorothy Lowelltől.

– Miből jött rá, hogy rólam beszél?

– A tábornok nagyon büszke volt a felnyitható tetejű Packardjára – folytatta BarbaraBellmon. – Egyébként kicsit túlbuzgó volt.

– Ez így nem tisztességes, Babs – mondta Bellmon tábornok. – Ez az igazság – ragaszkodott hozzá Barbara. – Te is tudod. Szóval az történt, hogy egy

nap a tábornok megpillantott egy ugyanolyan lenyitható tetejű Packardot, mint az övé,ugyanabban a színben, meg minden, csak az nagyobb volt és ráadásul szedán…

– Egy 280-as – javította ki Lowell. – Nem szedán. De elegánsabb volt. Egyébként mégmindig ott parkol a garázsban, a szigeten. Anyám férjének adtam.

– …ráadásul elegánsabb – vette fel Barbara Bellmon a történet szálait –, mint atábornok büszkesége és élete értelme. Két hadnagy furikázott vele. Az egyikük fehér. Ő

vezetett. A másik fekete. A hátsó ülésen ült, és határozott mozdulattal viszonozta mindenkitisztelgését, aki azt hitte, hogy a támaszponton csupán egyetlen embernek van sárgaPackardja, a parancsnoknak.

– Úgy nézett ki a dolog, mintha őt gúnyolták volna – mondta Bellmon.

– Szóval a tábornok kiderítette, hogy kinek a nevén volt az autó – folytatta BarbaraBellmon –, és kérdezősködni kezdett utána. Amikor megtudta, hogy a kinevezésének körülményei megkérdőjelezhetőek, beindította a gépezetet, hogy kipenderítse ahadseregből. A gépezet első fogaskereke Bob volt. Akkor még alezredesi rangban szolgált.

– Muszáj folytatnod? – kérdezte Bellmon tábornok.

– Bob hosszú órákat töltött azzal, hogy összegyűjtse az említett tiszt rossz modorának megnyilvánulásait, hogy végül bebizonyítsa, soha nem lett volna szabad kinevezni tisztté.



Már éppen azon volt, hogy a Herceget tiszti vizsgálóbizottság elé állítsa, de akkor kapottegy újabb papirost a hadseregtől.

– Mi állt benne? – kérdezte Dorothy.

– Az, hogy a külügyminiszter javaslatára, a kongresszus felhatalmaz egy bizonyosszolgálatban lévő tisztet, hogy átvegyen egy külföldi uralkodó által odaítélt kitüntetést.Bob előtt ott pihent egy vaskos akta, amely bizonyította, hogy „nevezett tisztegyértelműen képtelen a tisztektől elvárt kvalitásoknak megfelelni”, érted, és akkor jön eza kitüntetés személyesen a görög királytól, aki majdhogynem közli, hogy John Waynelegjobb alakítása is eltörpül amellett, amit a Herceg véghezvitt Görögországban.

– Úgyhogy, balszerencsémre, nem tudtam kirúgatni a hadseregből – mondta Bellmontábornok. – És most itt van.

– Az igazán megalázó dolog Bob számára az volt, hogy kiderült, az autó hátsó ülésénülő fekete tiszt, akinek a sofőrjét játszotta a Herceg, nemcsak hogy kiváló tiszt, deráadásul annak a tisztnek a fia, akit a család jó barátjának tekintett, és aki azt akülönítményt irányította, amelyik kimenekítette Bobot az oroszok kezei közül.

– Phil Parker – mondta Lowell. Dorothy Simsre nézett. – Ő is hadifogolytáborba került Namban.

Milyen szép szeme van – gondolta Dorothy. – Már nem az az ostoba tiszt, aki fiatal korában lehetett. Tévedtem. Rendes ember. A szemében látta, hogy Roxy feltételezéseellenére, Lowell Herceg nem fog próbálkozni nála. Kár – gondolta egy kicsitszégyenkezve.

– És ez még nem minden – folytatta Barbara. – Bob kézzel-lábbal ellenezte ugyan, demeghívtuk a Herceget vacsorára Felterékkel együtt. A Herceget és a feleségét. Harminc perccel azután, hogy a felesége belépett a házba, kiderült, hogy az ő apja és az enyém régi

ó barátok, és hogy Ilse apja volt a parancsnoka annak a hadifogolytábornak, amelybeBobot és Macet zárták.

– A felesége miért nincs velünk ma este, ezredes? – szaladt ki Dorothy száján a kérdés.

– Meghalt egy autóbalesetben. Jó ideje már – mondta Lowell színtelen hangon.

Isten bocsássa meg, de örömmel hallom! – gondolta Dorothy.

– Tényleg Lowell ezredes feleségének az apja volt a parancsnoka a fogolytábornak? – kérdezte.

– Igen, ezredesként. Ma már altábornagy, és Greiffenberg grófja – mondta Bellmon.

– Egyike a kevés jó svábnak – tette hozzá MacMillan.

Gazdag, és egyedülálló. És engem teljesen lázba hoz. Mi a franc van velem?

Tex Williams Meany ezredes társaságában érkezett, aki a Pope légi támaszpontonállomásozott, és akinek a jelenléte meglepte Dorothyt. Tex úgy volt öltözve, mint egy

texasi, cowboy-csizmát és széles karimájú Stetson kalapot vett fel. Dorothy szerint úgynézett ki abban a kalapban, mint Lyndon Johnson elnök. Elnézést kértek a késésért.

MacMillan, aki közben beállt a bárpult mögé, italt szolgált fel nekik, Meany ezredes



pedig félrehívta Féltért, a kert távolabbi sarkába, hogy pár bizalmas szót válthasson vele.Miközben beszélgettek, Dorothy egy számára ismeretlen jet hajtóművének a robajára lettfigyelmes. Meany ezredes az ég felé mutatott, és Dorothy a jelzett irányba fordította afejét.

A robaj egy óriási repülőgéptől, egy C-5A-tól származott, és miközben Dorothyfigyelte, amint Pope leszállópályái felé dübörgött, arra gondolt, milyen elképesztően

nagyok is ezek a gépek. Egy C-5A barlangszerű törzsében elfért három távolsági busz, ésmég bőven maradt hely.

C-5A-kat ritkán lehetett látni még Pope-ban is, így aztán Dorothy igencsak meglepődött, amikor két újabb C-5A tűnt fel a sötétedő égbolton. Azon tűnődött, hogyvajon milyen kapcsolat lehetett Meany ezredes, Sandy Felter és a C-5A-k között.

Érezte, Craig Lowell figyeli.

És azt is érezte, hogy belepirult.

A partinak hamar vége lett. Aznap éjjel Lowellről álmodott. Meztelenül feküdt a férfiágyában, amikor kinyílt az ajtó, és Tom, a férje lépett a szobába. Lenézően meredt rá,Dorothy pedig elbújt a takaró alá, és ujjával megbökdöste Lowellt, hogy keljen fel. Lowellsokáig nem mozdult. Végül mégis felébredt, kiszállt az ágyból, és elsétált Tom mellett.Dorothy attól félt, hogy Tom megüti, de nem ütötte meg. Amikor Lowell Tom mögé ért,intett Dorothynak, hogy kövesse. És ő követte. Ledobta magáról a takarót, és elsétált Tommellett, akinek tekintetében fájdalom és megvetés ült.

Dorothy izzadságtól csatakosan ébredt fel. A hálószoba levegője nyomasztóan befülledt.Lerugdosta magáról a nedves takarót, kiszállt az ágyból, a függönyhöz lépett, félrehúzta,azután kinyitotta a teraszra nyíló üvegajtót.

Odakint hűsebb volt a levegő, és megtelt a tavasz illatával. Összefont karral álldogált.Újra meghallotta azt a furcsa hajtóműrobajt, és az égre pillantott. Egy C-5A emelkedett felPope-ból. Ezt a gépet is láttam délután – állapította meg magában. Nézte, amint eltűnik, sakkor megpillantotta a másik két C-5A-t is, amit szintén látott aznap. Kicsit kirázta ahideg, ezért visszalépett a hálószobájába.

(Három)

Fayettevüle, Észak-Carolina1969. június 11., 11 óra 45 perc

Dorothy Sims az ébresztőóra hangjára ébredt, reggelit készített a gyerekeknek,elindította őket az iskolába, azután pedig -ezért gyűlölte magát – leült szappanoperátnézni. A televízión kristálytiszta volt a kép, olyan tiszta, hogy látni lehetett, hol ért véget asmink a színész arcán. Lowell Herceg úgy nézett ki, mint egy színész, csak smink nélkül.Az ő bőre nem egy tubus barnító krémtől lett üyen.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve felpattant, és felhívta a szépségszalont. Szerencsére

találtak neki egy délutáni időpontot. Úgyhogy beült az autójába, elhajtott a négytömbnyirelévő bevásárlóközpontba, ahol bemosatta és berakatta a haját, és helyrehozatta az arcbőrét.Mindettől annyira feldobódott, hogy vennie kellett magának egy új ruhát. A Haverty’sáruház mellett döntött.



És akkor meglátta Lowellt a kertészeti osztályon. Egy pillanat alatt ráébredt, hogy aférfi nem tudhatta, hogy ma délután ő is ott lesz. Hozzálépett. Lowell frissen vasaltegyenruhában egy grillsütő fölé görnyedt.

– Jó napot, ezredes – szólította meg Dorothy.

Lowell felegyenesedett, és meglepett, ám örömteli pillantást vetett a nőre.

– Valami történt a hajával. Most valahogy más. – Köszönöm, hogy észrevette – mondta Dorothy. – Épp most jövök a szépségszalonból.

– Nagyon örülök, hogy látom.

– Csakugyan? És miért? – kérdezte Dorothy. – Biztos vagyok benne, hogy többet tudezekről az izékről, mint én. – Lowell a grillsütőre mutatott. Dorothynak eszébe jutott aférfi előző esti, Mac félbevágott, kétszáz literes hordójára tett megjegyzése.

Közelebbről is megvizsgálta. Hatalmas és súlyos. Öntöttvasból készült, két állitható

tűzággyal és rostéllyal. Mindenféle kiegészítő is járt hozzá. – Úgy tűnik, egyből sikerült megtalálnia a legjobbat – mondta Dorothy, miután

végignézett a többi grillsütőn. Az eladónő valószínűleg a legdrágább modellhez vezette azezredest.

– Jó – Lowellen látszott, nem kíván tovább elmélkedni a döntésén. – Megveszem.

Az eladónő elővette a szállítólevelet, Lowell pedig megadta MacMillanék nevét és FortBragg-i szállásuk címét.

– Van valamilyen kártyájuk, amit beletehetnék? – kérdezte.

– Megnézem, hátha találok valamit – mondta az eladónő. – A forgalmi adóval együttösszesen 369 dollár 65 cent.

Látszott rajta, egy kicsit fél, hogy az ár miatt meggondolja magát a kedves vevő.

Lowell egy köteg bankjegyet húzott elő a nadrágzsebéből, megszámolta, azutánmegrázta a fejét, és a tárcája után nyúlt. Kivett belőle négy százdollárost. Egykedvűen azeladónő kezébe nyomta.

– Köszönöm szépen – mondta az eladónő.

– Ez aztán ajándék a javából – mondta Dorothy.

– Mac és a felesége mindig nagyon jók voltak hozzám. Tartozok nekik ennyivel. Ésnem csak ennyivel.

Ezzel a témát le is zárták, ezt tudták mind a ketten, de Dorothy még maradni akart.

– Még nem ebédeltem. Az igazság az, hogy nem is reggeliztem. Volna kedve esetlegvelem ebédelni? – kérdezte Lowell.

Most azt kellene mondanom, hogy „már ebédeltem, de azért köszönöm”, azután pedig el kellene indulnom megvenni azt a ruhát.

– Van egy remek kis hely itt a sarkon – mondta Dorothy Sims. – Mario étterme. Már haszereti az olasz konyhát.



– Szeretem, de a spagettitől herótom van – Lowell úgy mosolygott Dorothyra, hogy anő beleremegett.

Az eladónő közben megérkezett a visszajáróval és a kártyával, meg a hozzá tartozódíszborítékkal.

Dorothy figyelte, mit ír a kártyára: „Ezt még Bad Nauheimba kellett volna küldenem.Köszönöm. C. W. L.”

Azután megfogta a nő karját, de rögtön el is engedte, mintha megégette volna magát.

Beléptek Mario éttermébe. Jó időbe telt, mire Dorothy szeme megszokta a sötétséget.Kifelé menet majd biztosan elvakítja a nap.

Egy kis asztalhoz kísérték őket.

– Szereti a martinit, nem igaz? – kérdezte Lowell, amikor feltűnt a pincér.

Legalább ennyi feltűnt neki tegnap este. A haját is észrevette. Igazából nem kívánta a

martinit, de nem szólt egy szót sem. – Egy martini lesz a hölgynek – mondta Lowell. – Milyen skót whiskyjük van?

Johnny Walker Blackjük volt.

– Egy nagy pohár szódával, legyen szíves – utasította a pincért, azután belelapozott azétlapba.

– Miért nem a PX-be ment? – kérdezte Dorothy.

– Parancsol?

– Grillsütőt venni.

– Talán oda kellett volna mennem – mondta Lowell. – De valószínűleg ilyengrillsütőjük nem lett volna. Azt hiszem, még valamiféle szabályuk is van az árakatilletően. Mindegy. A lényeg, hogy éppen erre jártam, hirtelen támadt az ötletem, és ott volta remek lehetőség.

– És miért jött ide? – kérdezte Dorothy.

– A sarkon bérelek egy lakást. Az ablakából szép kilátás nyílik a bevásárlóközpont

parkolójára. – Azt hittem, hogy kapott egy VIP-lakosztályt a Smokebomb-domb nőtlen tiszti

szállásán.

– Az még nem jelenti azt, hogy ott is kell aludnom. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy a besörözött tisztek lármáját hallgassam. Különben is, egy ezredes csak feszélyezné a tiszturakat.

Lowell garnélarákot rendelt, Dorothy pedig borjúszeletet. Mivel a pincér közölte velük,eltart egy ideig, míg elkészül, Lowell megkérdezte, hogy Dorothy kér-e még egy italt.

Mosolyogva bólintott. De rögtön meg is bánta.Lowell a szemébe nézett, de Dorothy elfordította a fejét.

– Talán még sem volt ez olyan jó ötlet – mondta Lowell.



– Tessék?

– A hírnevemre gondoltam – felelte a férfi. – A valóság korántsem olyan izgalmas, minta hírnevem, de ez utóbbi miatt aggódom.

– Roxy figyelmeztetett, hogy vigyázzak magával, ha erre gondol. De ugye nem fogkikezdeni velem itt az étteremben, ezredes?

– Nem, persze, hogy nem. De tartok tőle, hogy már abból is baj lesz, ha együtt látják velem.

– Nem hinném, hogy itt bárki megláthat minket – mondta Dorothy. – Én már azongondolkodtam, kérek egy zseblámpát a pincértől.

Megérkezett a második martini is, és Dorothy belekortyolt, pedig már érezte, amint azelső pohár hatására jóleső melegség önti el a testét.

– Kicsit csalódott vagyok – mondta vakmerően.

– Mire gondol? – kérdezte Lowell, és belekortyolt a whiskyjé-be. – Amiért olyan bizonyossággal mondta: „Nem, persze, hogy nem.”

– Nem sértésnek szántam – mosolygott a férfi. – De a szóbeszéd ellenére nem szokásomhölgyekkel kikezdeni. Maga pedig egy igazi hölgy.

– Azért ne legyen benne olyan biztos. – Dorothy lesütötte a szemét. Most aztán már tényleg nem tudta, mit is érez.

Lowell egy darabig hallgatott, azután megkérdezte:

– Ezt miért mondta? – Nem tudom – felelte Dorothy halkan. – Kérem, vegye úgy, hogy nem mondtam

semmit.

– Egy martini fényes nappal, éppen elég ok – mondta Lowell. – Már el is felejtettem.

– Megkönnyebbült, igaz?

– Nem vagyok szent – felelte a férfi. – Csalódott is vagyok, de meg is könnyebbültem.így egyszerre.

– Köszönöm. Egy nő sem szereti, ha egy férfi visszautasítja. – Ajánlat nem hangzott el – mondta Lowell. – így aztán nem volt mit visszautasítani.

Dorothy nem válaszolt, de egy pillanattal később még hozzátette:

– Van magának így is elég baja. Nem hiányzik, hogy még én is belekeverjem valamibe.

Meghozták az ételt egy üveg bor társaságában. Dorothy ugyan nem kért, a pincér ennek ellenére elé is tett egy poharat, és amikor felemelte a palackot, hogy töltsön neki, a nő biccentett.

– Nagyon kedvelem a barátját, Sharont – mondta.

– Többször gondoltam már rá, hogy elütöm Féltért egy teherautóval, hogy feleségülvehessem az özvegyét – mondta Lowell.



– Valahogy az az érzésem, hogy komolyan is gondolja.

– Komolyan is, komolyan is – mondta Lowell. – Remek asszony.

– Az – értett vele egyet Dorothy. – Láttam akció közben. Lowell szemöldöke kérdőnfelszaladt, úgyhogy Dorothy elmesélte neki, hogy találkozott Sharonnal a repülőtéren.

– A hadifoglyok miatt volt Washingtonban?

– Diplomáciai összekötő vagyok – felelte a nő.

– Ami mit jelent?

– Hogy van egy halom időm és pénzem, amit utazgatással tölthetek.

– Tegnap este tett egy megjegyzést, amit azért szánt nekem, hogy megtudjam, maga isómódú – mondta Lowell. – Most ismét erre célzott. Miért?

Dorothy érezte, hogy elpirul.

Úgy döntött, a legjobb az lesz, ha elmondja neki az igazat. – Miután meggyőződtem róla, hogy a Patek Philippe a csuklóján igazi, azt hiszem,

tudatni akartam magával, hogy… – kezdett hozzá, de itt elakadt, mert nem tudta, hogyanfolytassa.

– Maga nem az az aranyásó típus – fejezte be helyette Lowell. – Én pedig csak azthittem, hogy kíváncsiskodó.

– Az is vagyok.

– Ez igazán hízelgő rám nézve – mondta Lowell. Erre nem tudta, hogy mit mondjon.

– Mielőtt férjhez mentem, a szenátorunknak dolgoztam. Velem valahogy nem tudott politikusként beszélni. Másokkal igen.

– Tapasztalatból ki nem állhatom a politikusokat – mondta Lowell. – És mivelfoglalkozott?

– Eredetileg ügyvéd vagyok. Az adójog a szakterületem.

– Csakugyan? – Ez valóban meglepte Lowellt. – Az adójogászok a kedvenceim közétartoznak. Ha értik a dolgukat. Maga érti a dolgát?

– Fogalmam sincs – felelte Dorothy. – Egy pilóta levett a lábamról. De mindent tudok agyereknevelésről és a szülői értekezletekről.

– Hát abból, amit Roxy elmondott, úgy vettem ki, hogy maga a fő ész a hadifogoly-feleségek között.

– Kíváncsi egy jogász véleményére? Az egész háború jogellenes. Amit a kormány tesz,vagy igazából nem is tesz a hadifoglyok érdekében, egy az egyben jogellenes.

Látta Lowellen, hogy kezdi magát kényelmetlenül érezni.

– Azt is elmondta Roxy, hogy én voltam az az akadékoskodó nőszemély, aki bíróság elécitálta a Nemzetvédelmi Minisztériumot, és kiharcolta, hogy egy csomó hadifoglyot nenyilváníthassanak hivatalosan halottá?



– Nem tudtam, hogy maga volt az, de hallottam a dologról. Az egyik legjobb barátom ishadifogoly. A felesége mesélt róla.

– A Nemzetvédelmi Minisztérium szemében valóságos persona non grata lettem – mondta Dorothy.

Lowell már majdnem mondott valamit.

– Valamit mondani akart? – kérdezte Dorothy. – Lehet, hogy érzéketlennek tart, de szerintem akár tetszik a minisztériumnak, akár

nem, maga legalább olyan helyzetben van, hogy úgy érezheti, tehet valamit a férjeérdekében. A barátom felesége azt mondja, a legrohadtabb dolog az egészben az, hogysemmit sem tehet a férjéért.

– Nem minden hátsó gondolat nélkül teszem.

Lowell kíváncsian nézett rá, és most már azon tűnődött, hogy miért is kezdte el azegészet. Ezt már nem lehetett a martinira kenni.

– Azért akarom, hogy hazatérjen a férjem, hogy elválhassak tőle – mondta végülDorothy.

Lowell szemöldöke felszaladt.

– Megdöbbent? – kérdezte Dorothy kihívóan.

– Nem válhat el tőle, amíg odavan?

– Nem – felelte a nő. – Számos okból.

– Rengeteg katona van fogolytáborban – mondta Lowell. – Statisztikailag nézveelentős részük biztosan szarházi.

– Jobbat feltételez rólam, mint ami valójában vagyok.

– Roxy kedveli magát és Sharon is. Ez elég jó ajánlás.

– Tom nem rossz ember. Csak éppen nem szeretem. Soha nem lett volna szabadhozzámennem. Közénk állt a pénzem. Érti ezt?

– Persze – mondta Lowell. – Egyszer valaki azt mondta, hogy a gazdagokat be kellene

záratni, hogy ne szúrják a szegények szemét. – Úgy veszem észre, magát nem nagyon zavarja a vagyona.

– Tegnap este a barátaimmal voltam – mondta Lowell.

– Féltékeny voltam.

– Butaság.

Egy pillanatra elhallgattak.

– Éppen bátorságot gyűjtöttem, hogy megírjam a levelet, amiben közlöm vele, hogy elakarok válni tőle, amikor lelőtték a gépét.

– Valaki bejött a képbe? – kérdezte Lowell. – Egy tehetősebb férfi?

– Maga előtt senki – szaladt ki Dorothy száján. – Jesszusom!



– Nem is tudom, miért mondtam ez – mondta a nő kipirult arccal.

Lowell megpróbálta viccel elütni a dolgot: – Biztos az a holland nagybácsiskisugárzásom tehet róla. A lányok nekem mondják el a legsötétebb titkaikat. Ideje volttémát váltani.

– Miért nem nősült meg újra?

– Tehát most nekem kell meggyónnom a bűneimet? – Ne haragudjon. Nem kellett volna megkérdeznem. – Egyszer elég közel kerültem

hozzá. Találtam egy tehetős lányt. Craig unokatestvérem teljesen felvillanyozódott adologtól.

– És mi történt?

– Nos, egy olyan férfi ül maga előtt, akit faképnél hagytak az oltár előtt. Nem sok van belőlünk.

– Komolyan? Az oltár előtt? Az esküvő előtt? – Egy levelet küldött maga helyett az esküvőre.

– Amiben mi állt?

– Hogy gyűlöli a hadsereget, és hogy én katona vagyok – felelte Lowell. – Igaza volt.

– És hogy viselte?

– Sokat sírtam, de nem csináltam semmilyen igazán nagy ostobaságot.

– El sem tudom képzelni, hogy miért mentem bele ebbe az egészbe.

– A martini – mondta Lowell. -Nem. A villára szúrt garnélarákok megálltak félúton aszája felé.

Lowell meglepetten nézett a nőre. A pillantásuk találkozott. Dorothy kísértést érzett,hogy elkapja a tekintetét, de nem tette.

– Mondott valamit – szólt halkan –, a lehetőségről, meg a hirtelen támadt ötletről.

– Így van – válaszolta a férfi.

– A férjem két és fél éve ment el… Lowell szíve egyre erősebben kezdett verni. Holvannak azok

a vészjelző lámpák? Nem először került bajba, és ez a mostani baj a javából. Atyaisten!Csak az hiányzik, hogy kiderüljön, egy hadifogoly feleségével hetyeg!

Tucatnyi alkalommal került hasonló helyzetbe, és mindannyiszor egyszerűen odébbállt.Most, hogy öregebb lett és bölcsebb is, már könnyebben ment. Kitanulta. Legtöbbször egykis taktikával és kedvességgel könnyedén vissza tudta utasítani az ajánlatot, és másnapreggel gratulálhatott magának a bölcs döntéséért.

Ezúttal azonban nem állt szándékában odébbállni. Azon tűnődött, hogy miért?Azután rájött.

– Szerintem ehhez semmi köze nincs annak, hogy a férje mennyi ideje van távol. Ne



állítsa be magát ennyire olcsónak.

– Akkor mi lehet az oka? – kérdezte Dorothy halkan. – Vagy csak kedves szavakkalakar visszautasítani?

– Tisztában vagyok vele, hogy mi az, amibe éppen belemászni készülünk. És azt istudom, hogy mekkora árat fizethetünk érte. Szeretném, ha te is tudnád.

– Amikor odaléptem hozzád az áruházban, tudtam, mibe keveredhetek – mondtaDorothy, és újból elfordította a fejét.

Most, hogy mindent tisztáztak, sokkal könnyebbé vált minden. Újra a férfira nézett.

– Tényleg be akarod fejezni az ebéded? Lowell elővette a pénzköteget a zsebéből,néhány bankjegyet az asztalra tett, azután kisétált a nővel az étteremből.

Miközben keresztülvágtak a bevásárlóközpont parkolóján és megkerülték ahurrikánkerítést, amely a parkolót és az emeletes házat választotta el, Dorothy mindengondolatot elhessegetett magától.

A harmadik emelet egyik lakásának ajtaja tárva-nyitva állt, a nappali padlóján pedig ahelyi telefontársaság egyik szerelője csavarozott valamit az egyik fali csatlakozóaljzatba.

– Nyitva volt az ajtó. Gondoltam, nekem hagyta nyitva.

– így van – mondta Lowell.

– Na, szóval akkor két vonala van, ezredes – mondta a szerelő –, két készülékkel. Azegyik itt van, a másik meg a hálószobában. Mind a két telefonszámot titkosítottuk.Kötelességem közölni, hogy a központos még vészhelyzetben sem adhatja meg senkinek

sem a számot. – Értem.

A telefonszerelő bólintott, és visszatért a munkájához.

Dorothy körülnézett a lakásban. A szobákat meglehetősen ronda bútorokkal rakták tele,olyanokkal, amilyeneket azokban a boltokban árulnak, ahol nagy táblákon hirdetik:ÁRUHITEL KERESETIGAZOLÁS NÉLKÜL IS. A lakás két hálószobából, egyteakonyhából és egy étkezőpultból állt. A fürdőszobában a zuhanyzó tolóajtaján egyhattyú. A Formica toalettasztalon egy tucat egyforma (kibontatlan csomagban lévő)törölköző egy hatos csomag toalettpapír társaságában.

A nagyhálóban bőröndök, golfzsák, puskatok, lepedők és ágyneműhuzatok (utóbbiak szintén kicsomagolatlanul) hevertek az ágyon. Látszott, hogy csak percekkel azelőttköltözhetett be, hogy elindult a Haverty’sbe grillsütőt venni.

Dorothy kijavította magát. Elindult a Haverty’sbe, hogy vegyen valamit a lakásba. Agrillsütő csupán pillanatnyi ötlet és a lehetőség találkozásának eredménye volt. Azontűnődött, vajon mit akarhatott a férfi venni.

Visszament a nappaliba: hordozható Sears & Roebuck televízió, két karosszék és egyheverő. Műanyag, famintás furnér és még több műanyag.

Szörnyű kombináció.



A konyhában a munkalapon két faláda tele whiskysüvegekkel és még két láda. Utóbbiak egyikében egy huszonnégy darabos „háztartási pohárkészlet”, a másikban egy elektromoskávéfőző két font kávéval, s egy papírzacskóban négy porcelánbögre.

Kinyitotta a hűtőszekrényt: két üveg pezsgő az oldalára fektetve.

Valaki mást is várt? Vagy talán éppen őt? Egyáltalán hány vendégre számított? Én iscsupán egy lennék a sok nő közül?

Kibontotta a pohárkészletet, és leöblített két poharat, amely a legalkalmasabbnak tűnt pezsgőivásra. A pezsgősüveg, amikor megérintette, még mindig meleg volt. Kinyitotta amélyhűtőt, kivett pár jégkockát, a poharakba tette, majd kivette az egyik pezsgőspalackot.A State Liquor Store árcímkéje még mindig ott az üvegen. Nem a Fort Bragg-ihatodosztályú boltban vett magának piát. Nem. Egy civil üzletben, és 8 dollár 50 centetadott ki egy üveg Moétért.

Letekerte a drótot, és a dugó egy pukkanás kíséretében távozott. Megtöltötte a két poharat, és elindult megkeresni a férfit.

– Otthon, édes otthon – mondta Dorothy.

– Köszönöm – Lowell Dorothy poharához érintette a sajátját. A telefonszerelőfeltápászkodott a padlóról.

– Na, ez megvolna. Amelyik vonalat használja, annak a gombja gyullad ki.

– Nagyon köszönöm – mondta Lowell ezredes.

– Na, mit gondolsz? – kérdezte, miután a szerelő távozott.

– Irtózatos. – Igen, az – vigyorgott Lowell. Azután kicsit elkomolyodott. -Ha nem gondoltad meg

magad, akkor talán jobb lenne, ha behúznánk a függönyöket.

Lowell a nappali üvegajtajához lépett, és behúzta a függönyt, amely immár eltakarta a bevásárlóközpont parkolójára nyíló igazán remek kilátást.

Dorothy a hálószobába ment, és a padlóra rakta a férfi csomagjait meg a többi cuccot,ami eddig az ágyon hevert. Azután feltépte az ágynemű csomagolását, és megvetette azágyat.

Lowell az ajtófélfának dőlve figyelte.

– Hát ezt nem igazán lehet szívdöglesztően romantikusnak nevezni, igaz?

Dorothy feszesre húzta a lepedőt, és felegyenesedett.

– Ezt úgy értsem, hogy elment tőle a kedved?

– Attól féltem, hogy a te kedved ment el. Én már egy ideje a ruhád alá próbálok kukucskálni.

Dorothy elpirult. – Az az érzésem, hogy ez most több lesz egy kis hempergésnél a szénakazalban –

mondta Lowell.



Egymás szemébe néztek.

– És talán egyikünknek sem tesz majd jót? Erre gondoltál? – kérdezte Dorothy.

– Nekem nincs túl sok veszítenivalóm. Neked viszont van.

– Csak az erényem és a jó hírem – mondta Dorothy nevetve. Bizonytalanul elindult aférfi felé, és közben azon sajnálkozott, hogy az összes pezsgő eltűnt a poharából.

– Meglepne, ha azt mondanám, hogy összevissza kalapál tőled a szívem? – kérdezteLowell. Megfogta a nő kezét, és a mellkasához nyomta, hogy érezhesse a szívdobogását.Azután a nő elhúzta a kezét, és a férfi mellkasára hajtotta a fejét. Érezte, ahogy a férfi kezeelindul a háta felé, és ahogy lélegzetet vett. A férfi ujjai megtalálták a cipzárt a ruháján. Acipzár elindult lefelé, és a következő pillanatban ujjai már a melltartója kapcsaivalmatattak. Amikor kikapcsolódtak, a férfi a nő vállára csúsztatta a melltartó és a ruha pántját. A nő felhúzta a vállát, amitől mindkét ruhadarab a földre hullott. Egy szégyenlős,de határozott mozdulattal kezével megérintette a férfit. Érezte, ahogy egyre jobbanmerevedik. Azután kezét rákulcsolta hímvesszőjére.

– Ó, Craig – sóhajtott fel halkan. – Akarlak!

A férfi felkapta, és az ágyhoz vitte. Miközben állt és kigombolta az ingét, a nőlecsúsztatta az alsószoknyáját és a bugyiját a csípőjéről, azután elrúgta mindkettőt, majdkissé felhúzta az egyik lábát, és a férfira nézett.

A férfi lefeküdt mellé, majd oldalra hajolt, és megcsókolta a mellbimbóját. A nő, mostmár minden szégyenérzet nélkül lenyúlt és megragadta. A férfi a lába közé csúszott, s őmagába vezette.

Azután – hogy eljutottak a csúcsra, és hosszan, gyöngéden, csöndben feküdtek egymáskarjában – a férfi felült, és végignézett rajta.

– Nem tudom, te hogy vagy vele, de én elképesztően jól érzem magam.

– Én is – mondta Dorothy halkan.

– Utálom magam, amiért egy ilyen pillanatban ezt kell mondanom – kezdett hozzáCraig –, de ma délután még katonásdit kell játszanom.

– Tényleg? – nevetett Dorothy. – Én meg azt hittem, hogy az ezredesek délben

végeznek. – Hát ez az ezredes nem.

Feltápászkodott és elindult a zuhanyzó felé. Dorothy nem akart felkelni, inkább bebújt atakaró alá és mosolygott. Miután kijött a zuhany alól, Craig tiszta bokszeralsót és pólótvett ki az egyik bőröndjéből. Amikor Dorothynak háttal öltözködött, a nő halványsebhelyeket pillantott meg a hátán. Az egyik úgy nézett ki, mint egy cipzár. Ezután Craigfelbontott egy barna csomagot, és kivett belőle egy ripstopot. A csomag alján egy zöld barett és egy pár dzsungelbakancs lapult.

– Nem is tudtam, hogy zöldsapkás vagy. Craig felnevetett.

– Formailag az vagyok. Meg hivatalosan is. Egyszer szolgáltam tengerentúlikatonákkal. Az felért egy fél kiképzéssel. Azután meg pár évvel ezelőtt Hanrahan és



MacMillan összeszövetkezett a hátam mögött, és kidobattak egy repülőgépből. Ez volt akiképzés másik fele. Nem vagyok ugyan igazi kígyózabáló, de akár hiszed, akár nem, madélután egy helikopterről lelógó kötélen fogok lecsúszni.

– Nem igaz – hitetlenkedett Dorothy. – Nem vagy az a típus.

– Tudom – nevetett fel Craig. Mindenesetre komolyan beszélt, mert felvette a ripstopot,a nadrág szárát pedig a bakancsra húzta. Azután felvette a barettjét, és megnézte magát atükörben.

– John Wayne – mondta –, te egy nulla vagy hozzám képest! Dorothy felnevetett.

– Mire jó ez az egész?

– Szerintem MacMillan nem akarja, hogy kilógjak a sorból.

– A gyalogsági jelvény – kérdezte Dorothy (a gyalogsági harci jelvényre gondolt, kétcsillag volt rajta, ami azt jelentette, hogy háromszor kapta meg) –, igazi?

– Kettő igen. A harmadik már, hogy is mondjam, megkérdőjelezhető. – Meséld el!

– Ó, hát Mac pár embere lezuhant a dzsungel felett, én meg értük mentem, de én islezuhantam. Két hétbe telt, mire kijuttattak minket onnan. Mac, aki akkor a különlegeshaderő 1. harc-csoportját vezette, meghallotta, hogy mi történt, és azt mondta, mivel énvoltam a rangidős, emiatt a parancsnok is, így kiérdemeltem egy újabb harci jelvényt.

– De egyáltalán miért repül egy ezredes ilyen helyekre?

– Mert az ezredes azt hitte magáról, hogy jobban tud repülni ködben, mint a többi pilóta, de rosszul hitte, és a fák közé csapódott.

– És egyébként mit csinálsz idelent?

– Ruckerhez képest, ahol állomásozom, ez fent van – mondta Craig. – Eddiggyakorlatoztunk.

– Egy kicsit már öreg vagy ahhoz, hogy helikopterekből kötelekről ereszkedj le.

– Most pont úgy érzem magam, mint egy huszonegy éves -mondta Craig. Újravégignézett a nőn. – Tizenkilenc, tizennyolc.

A nő elmosolyodott, de nem szólt semmit. Craig a toalettasztal felé fordult, és amikor visszafordult, az aranybevonatú Rolex óráját csatolta fel a csuklójára.

– Dorothy – mondta, de nem nézett a nőre. – Két kulcs van a lakáshoz. Nekem azegyetlen erényem, hogy kulcsot soha nem veszítek el. A másik kulcs a konyhában van, amunkalapon. Szóval, ahogy jónak látod.

Azután kisétált a hálószobából. A bakancs nyikorgott, ahogy végigment a linóleumon.Dorothy hallotta, ahogy az ajtó becsukódik.

Felkelt, lezuhanyozott, és nekilátott rendbe tenni a lakást. A férfi a törölközőjét az egyik sarokba hajította, az alsónadrágját és „A” osztályú egyenruháját pedig egy műanyagszékre dobta a hálószobában.



Felöltözött, és megnézte magát a tükörben.

Tetszett neki, amit látott.

Miután kisimította az ágyon a lepedőt és elrendezte a takarót, a nappaliba ment. Akulcsot ott találta, ahol a férfi mondta. Egy pillanatig habozott, azután felvette, és atáskájába tette. Azután a telefonokhoz ment, és felírta mindkettő számát.

(Négy) MacCall bázis, Eszak-Carolina

1969. június 11., 14 óra 15perc

Rudolph G. MacMillan ezredes és Craig W. Lowell ezredes, a hatemeletnyi durvafalépcső megmászása után, kipirult arccal és kissé lihegve ért fel a gyakorlótoronytetejére. Sanford Felter ezredes és két zöldsapkás tiszthelyettes, egy nagydarab, lapos orrútörzsőrmester és egy fiatalabb kölyök, akin őrmesteri csíkok voltak, vigyázzba vágtamagát, és határozott mozdulattal tisztelgett.

– Napot – mondta Lowell, miközben viszonozta a tisztelgést.

– Hosszú idő óta most először nézel ki úgy, mint egy igazi katona – mondta Felter.

– Szóval, így élnek a többiek – felelte Lowell.

A homokos talajra épített, több mint húsz méter magas gyakorlótorony fából készült – nagy, nehéz deszkákat erősítettek négy telefonpóznához. A deszkatetőn összetekert,sötétbarna nejlonkötelek hevertek. A deszkatető alig lehetett nagyobb négynégyzetméternél. Még érezni lehetett a karbolsavas fatartósító szagát.

Lowell a fák mögött megpillantotta a hadifogolytábor mását. Közelebb lépett a toronyszéléhez, és az épületeket vizsgálgatta, ügyelve arra, nehogy lenézzen.

– Nem látom, hogy bárki is dolgozna odalent – mondta Felternek, aki a törzsőrmesterrelmellélépett.

– Úgy dél körül fejezték be a munkát – közölte Felter. – Egy kicsit gyorsabban haladunk a tervezettnél.

– Majd most lelassítunk. – Lowell a törzsőrmesterhez fordult. – Rendben van, őrmester.

Nem éppen túláradó örömmel, de a magáé vagyok. – Igen, uram – mondta az őrmester. – Biztosra veszem, hogy nagyjából emlékszik még,

hogyan kell ezt csinálni, ezredes.

– Őrmester, tartok tőle, hogy rossz hajóra szálltam.

– Uram?

– Soha életemben nem csináltam ilyesmit. Látni is csak a filmekben láttam.

– Igen, uram. – A törzsőrmester hanghordozása alig észrevehetően ugyan, de

megváltozott. Lowell tudta, hogy a törzsőrmester a zöld barettje, a ripstopja és a SzolgálatiÉrdemkeresztje alá és a mesterpilóta-jelvénye fölé varrt ejtőernyősszárnyak alapjánalakította ki róla a véleményét.



– Zöldsapkás vagyok – mondta Lowell –, de kizárólag azért, mert valaki meglehetősenlazán értelmezte Hanrahan tábornok és a jelenlévő kövér ezredes rendelkezéseit.Ejtőernyővel is egyszer, csak egyszer ugrottam. Akkor, amikor a maga kövér ezredesekidobatott egy repülőgépből.

– A fene egyen meg, Herceg – mondta MacMillan. – De ha már szóba hozta a témát,őrmester, megvan a képesítése. A harmadik Szolgálati Érdemkeresztjét az 1.

harccsoportnál szerezte, az ugrás pedig egy HALO[50] volt tízezer méterről.

– Mindent tudok az ezredesről, uram – mondta az őrmester. -Mr. Wojinski mindentelmondott róla.

– Ennek ellenére, őrmester – mondta Lowell –, azért csak tartsa észben, amit mondtam,amikor végigcsináltatja velem mindazt, amit a fejében forgat.

Lowell észrevette, hogy az összetekert kötelek eltűntek eredeti helyükről. A csupaszépítmény oldalán lógtak. A torony széléhez lépett, és lenézett.

– Atyaisten! Itt az ember akár nyakát is törheti!

A törzsőrmester megint felnevetett. Lowell érezte, hogy ezzel ismét kivívta a tiszteletét.

-Jól van, őrmester. Ne feledje, hogy öreg vagyok és törékeny. Hadd menjen.

– Igen, uram – élénkült fel a törzsőrmester. – Csak figyeljen, ezredes. Quinn őrmester felszereli MacMillan ezredest. Rendben van, ezredes?

MacMillan bólintott. Az őrmester MacMillan dereka és lába köré tekerte a kötelethevenyészett ülőheveder gyanánt, amit azután egy karabinerhez erősített.

– Az ereszkedés sebességét súrlódással lehet szabályozni – magyarázta. – Megállhat,amikor csak akar. A kötél bizonyos mértékig rugalmas, de erre majd rá fog érezni. Alényeg, hogy amikor a föld közelébe ér, legyen óvatos.

– Olyan óvatos leszek, őrmester – mondta Lowell –, amilyet még sose látott.

MacMillan a torony pereméhez kacsázott, azután unott képpel megfogta a toronybóllelógó kötelet, a derekára tekerte, és beakasztotta a karabinerbe. A kötelet feszesre húzta,aztán hátradőlt.

– Nagyon figyelj, Herceg. Még egyszer nem mászok fel azon a rohadt lépcsőn.A törzsőrmester egy bőrbetétes kesztyűt adott Macnek, amit a jobb kezére húzott.

Azután Mac egyszerűen leugrott a hatemeletes gyakorlótoronyról. Tizenöt méterrel lejjebba falhoz ért a lába, de megint elrugaszkodott.

– Úristen! – kiáltott fel Lowell. Már abba is beleszédült, hogy lenézett a toronyból.

-Nem olyan vészes, mint amilyennek látszik, ezredes -mondta a törzsőrmester. – Csak elsőre ne nézzen le, ha szédül.

– Akkor honnan tudom, hogy mikor érek földet? – Érezni fogja, ha már elég közel került a földhöz. Megnézi még egyszer?

– De meg ám – mondta Lowell, és Felterre bökött. – Ha ő nem megy le, akkor én se.



Felter végig vigyorgott, amíg elkészítették az ülőhevederét, azután pedig olyankönnyedén lépett át a torony peremén, mint MacMillan.

– Nem nehéz, ezredes – mondta a törzsőrmester.

– Felter és MacMillan ezredes köztudottan elmebeteg – mondta Lowell, majdhozzátette: – Oké, csináljuk.

Az őrmester rátekerte Lowellre a kötelet, miközben a törzsőrmester is nekilátottelkészíteni saját ülőhevederét.

– Lemegyek magával, ezredes. Megállhat közben, amikor csak akar. Nem probléma.

– Mondta a püspök az apácának – mondta Lowell. Feszesre állította a kötelet, felvette a bőrbetétes kesztyűt, és erőnek erejével rávette magát, hogy háttal kiálljon a torony peremére. Lenézett a kötélre és az ülőhevederre. Úgy vette körbe, hogy a ripstopjátteljesen összegyűrte, és most úgy nézett ki, mintha egy túlméretezett szuszpenzort vettvolna fel a nadrágja alá.

Eszébe jutott Dorothy Sims érintése. Tényleg megfiatalodott a nőtől, mégpedig annyira,hogy most itt állt, és egy ilyen hülyeségre készült. A francba az egésszel! Elrúgta magát asemmibe, és szinte azonnal megmarkolta a kötelet, hogy lassíthasson. Körülbelül egymétert esett.

– Engedhet neki még egy kicsit, ezredes – mondta a törzsőrmester. Lazított a szorításon,elrúgta magát a faltól, és átadta magát a szabadesésnek, ameddig merte. Úgy érezte, akötél valamelyest felrántotta, mintha csak egy elképesztően vastag gumikötél végén lógna.

– Ez lesz az, ezredes – mondta a törzsőrmester.

– Éppen olyan egyszerű, mint lezuhanni egy hatemeletes ház tetejéről.

Most már meg volt elégedve magával. Négy rugaszkodással később – túlságosan iskorán – érezte, hogy kezd közeledni a föld felé. Amikor lenézett, látta hogy úgy másfélméternyire lehet a talaj.

Már éppen azon volt, hogy nekirugaszkodik. Ha ezt teszi, meglehetősen keményresikerült volna a földet érése.

Felter és MacMillan vigyorogva figyelte, ahogy kipattintja a karabinert és kiakasztja a

kötelet. – Ugye, fiam, nem is volt ez olyan szörnyű, mint amilyennek első ránézésre tűnt? –

kérdezte MacMillan tettetett aggályoskodással.

– Azt hiszem, lejövök még egyszer – mondta Lowell. – Persze csak ha fel bírok menni alépcsőn.

Nekiveselkedett a lépcsőnek, és közben végig Dorothy Sims járt a fejében. Az agya aztmondta neki, a nő hosszú absztinenciája lehetett az, és nem pedig az ő hatása… De aztnem tagadhatta le, hogy elképesztően jólesett az egójának, ahogy alatta meg-megrázkódott

a nő teste a gyönyörtől. És micsoda pokolian jó nő.

Vagy egyszerűen csak fehérmájú a hölgyemény, aki rákattant az átutazóban lévőtisztekre? Olyan harmincötre saccolta Dorothyt. Azt mondják, a nők ilyenkor a



legaktívabbak szexuálisan. Mégis mihez kezdett volna a férje nélkül? Ült volna bele egy banánba?

Elhitte, amit a válásáról mondott. Hogy el akar válni Tómtól, amikor hazatér.

Ha egyáltalán hazatér.

Ha Craig Lowell ezredes és a katonái sikerrel járnak.

Sandy listája szerint Thomas B. Sims alezredes a Hanoi Hilton vendégszeretetét élvezte.

Kitartás, ezredes. A zöldsapkások felmérték a helyzetet, és már útra készek. Én addig iselszöszmötölök a kedves nejével.

Isten hozott itthon, kedvesem. Hamarosan jelentkezik nálad az ügyvédem.

A törzsőrmester a gyakorlótorony tetején várta. Örömmel látta, hogy az őrmester islegalább annyira kapkodott a levegő után, mint ő, amikor felért a lépcsőn.

Még négyszer ereszkedett le a kötélen, hogy szert tegyen egy kis önbizalomra. Az

utolsó két alkalommal egy Huey – négyszer nyolcas acélszelvényekhez erősített – imitáltcsúszótalpán lógott a kötél, másfél méterrel a torony fala felett. így is meg tudott állniereszkedés közben, ha akart, de már nem volt ott a fal, hogy megállítsa a kilengést. Úgylengett előre-hátra, mint egy darab kő, amit egy zsinór végére kötöttek.

Hirtelen megjelent egy Huey. Lehet, hogy véletlenül, de valószínűbbnek tartotta, hogyaz egészet előre kitervelték. A HU-1D a „fogolytábor” közelében landolt. Lowelligyekezett levegőhöz jutni, miután negyedszer is felcaplatott a gyakorlótorony tetejére.

Leereszkedett a kötélen – utoljára –, és a többiekkel együtt elindult a Huey felé. Még

mindig rajta volt az ülőheveder és a karabiner. Ahogy a közelébe értek, a pilóta, aki addiga helikopter rakterének padlóján üldögélt, felállt, majd tisztelgett nekik.

– Örülök, hogy újra látom, Lowell ezredes – mondta, és kezet nyújtott Lowellnek. – Hallottam, hogy maga is benne van.

Lowell Felterre nézett, aki bólintott, ezzel jelezve, hogy a pilótát beavatták a MonteCristo-hadművelet részleteibe.

– Én is örülök, hogy újra találkozunk – mondta Lowell.

– Na, úgy csináljuk, ezredes, hogy olyan harmincméternyire fogok a tető fölött lebegni,tudja, nem lesz egyszerű, de így nem fog annyira kilengeni a kötélen. Addig nem szólunk,hogy mehet, amíg nem találom meg a lehető legjobb lebegőpozíciót. Ahogy a fedélzetitiszt jelez, azonnal ugorjon ki. A kiegyensúlyozatlanság miatt valamennyire billegni fog agép. Ha egyszer beleng a kötélen, akkor csak úgy állíthatja meg, ha a lengés közepénelindul lefelé. Mindent megértett, uram?

– Persze, és úgy döntöttem, hogy inkább a gépet vezetem.

A pilóta elmosolyodott, de azután folytatta:

– Egyből le kell szednie magáról a hevedert. Amint földet ér, a gép súlypontja újraáthelyeződik. Ha nem szabadul meg azonnal a kötéltől, könnyen megeshet, hogy asúlypontváltozástól a gép felrántja a tetőről.



– Csak úgy ömlik magából ez a rengeteg szívmelengető információ – mondta Lowell.

– Mindössze öten vagyunk, úgyhogy túl könnyű lesz a gép – mondta MacMillan. – Hozott magával ballasztot?

– Igen, uram – válaszolta a pilóta. – Minden a raktérben van. Két mázsa homok és azösszes felszerelés.

Lowell most nézte meg először igazán alaposan a rakteret. A padlón egy kupacbanhevederek, tölténytáskák és fegyverek hevertek. A nejlon-alumínium ülésekre zsákokatszíjaztak. Mindegyiken a BALLASZT 100 KILOGRAMM felirat.

A fedélzeti tiszt a gép ajtajában állt, és egy felszerelésköteget nyújtott felé. Lowellelvette tőle. Nadrágtartó, öv, egy tokban .45-ös, néhány tölténytartó az M-16-oskarabélyhoz, és két, ragasztószalaggal a nadrágtartóhoz erősített gránát. Felcsatolta avadonatúj nejlon nadrágtartót. Régóta nem volt rajta ilyesmi. Mintha nem is lett volna másdolga, azon mélázott, hogy jó ötlet-e az ilyesfajta felszerelést nejlonból készíteni. A nejlonnagyon tud égni. Úgy rémlett neki, hogy az anyag, amiből régen készítették – miből is, pamutból? – nem égett.

A fedélzeti tiszt a kezébe nyomott egy M-16-ost. Lowell meglazította a fegyver hevederét, és a vállára vette. Mindenki hamarabb fejezte be az öltözködést, mint ő. Atöbbiek nem heccelték érte, de nem is segítettek neki. Csak vártak rá. Minden szakaszbanvan egy idióta – gondolta Lowell –, aki semmivel sem készül el időben.

Fellépett a Hueyra. Rengeteget repült Hueyokkal, de a hátsó ülésen szinte soha. Afedélzeti tiszt intett neki, hogy hová üljön: két ülés közé, melyekre egy-egy százkilogrammos homokzsákot helyeztek.

A turbina süvíteni kezdett, és a légcsavarok lassan mozgásba lendültek. Felnézett, éslátta, ahogy a fedélzeti tiszt megnyomja a mikrofonja gombját. Nyilván közölte a pilótával, hogy készen állnak a felszállásra.

‘ turbina és a rotor fordulatszáma megemelkedett, és Lowell érezte, ahogy a helikopter csúszótalpai alig észrevehetően elemelkednek a földtől. A pilóta úgy félméternyire emeltefel a gépet, azután előrebillentette az orrot, és a helikopter nekilódult. A „fogolytábor” felésiklottak a földtől néhány méternyire, de amikor elérték a szükséges sebességet, a gépegyre magasabbra kezdett kapaszkodni.

Tizenöt méter magasságban húztak el a „fogolytábor” felett. Lowell szeretett volna egykicsit közelebb kerülni az ajtóhoz, hogy jobban szemügyre vehesse az épületeket, deazután eszébe jutott, hogy pár percen belül úgyis olyan helyre kerül, ahonnanmeglehetősen közelről tanulmányozhatja majd.

A célterülettől úgy 800 méterre, százötven méteren lehettek, amikor a Huey oldalra dőlt,és a nyitott ajtón keresztül Lowell végre rálátott a „táborra”, amelyet drótkerítéssel vettek körül. Egy méter átmérőjű, spirálisan felcsavart szögesdrót kerítéssel. Nem a régi fajtaszögesdrótot használták, hanem az új, ellapított, borotvaéles típust. Úgy tűnt neki, mintha

egy őrt látott volna odalenn, de azért nem volt egészen biztos a dolgában. Őröknek mindenképpen kellett lenniük odalenn, miután Sandy Felter minden bizonnyallégmentesen lezárta az egész területet.



A pilóta vízszintesbe hozta a Hueyt, és lelassított.

A fedélzeti tiszt, aki – az arcát jóformán teljesen eltakaró -olajzöld-drapp pilótasisakotviselt, intett nekik, hogy álljanak fel. Lassan, egyenletes sebességgel ereszkedtek lefelé a„fogolytábor” irányába. A fedélzeti tiszt – nyilvánvalóan a pilóta utasítására – mindkétoldali ajtón kidobott egy-egy kötéltekercset. Úgy csinálta, hogy a csúszótalpon kívülmenjen a kötél, nehogy beleakadjon a géptörzs alá szerelt URH antennába.

MacMillan és az őrmester beakasztották a kötelet a karabinerükbe, majd megálltak azajtóban háttal az alattuk tátongó űrnek, egyik kezükkel megtámaszkodtak az ajtónyílásfelső részén, és a válluk felett néztek kifelé a gépből.

A Huey hajtóművének fordulatszáma megváltozott. A helikopterekkel elvégezhetőlegnehezebb manőver a lebegés. A pilóta éppen erre készült. Lowell szinte érezte a finommozdulatokat, amelyekkel a pilóta állította a rotor állásszögét, és amelyekkel a botkormányon korrigált. Ha agyoncsapták volna, akkor se tudta volna megmondani a pilóta nevét, de arra emlékezett, hogy a legjobbak közé tartozott.

Azután MacMillan és az őrmester egyszerre elrugaszkodott a fedélzetről, még mindigháttal, és kikerülve a csúszótalpakat, megkezdte az ereszkedést. Lowell úgy érezte, a gépmintha -egészen enyhén – megemelkedett volna (ahogy a két férfi súlyátólmegkönnyebbült), azután mintha valamelyest süllyedt volna a helikopter (amintmegkapaszkodtak a kötélben, és megszakították az ereszkedésüket). De azért nem voltegészen biztos benne.

Közelebb lépett az ajtóhoz, és megpillantotta az őrmestert, majd MacMillant, amint azépület lapos tetején landolnak. Azonnal lecsatolták karabélyaikat, és a tető széléhez léptek.

MacMillan az udvar felé fordította fegyverét, az őrmester pedig a „fogolytáboron” kívülre,a föld felé irányította a sajátját.

Felter könyökkel oldalba bökte, és a kötélre mutatott. Lowell felvette, és a karabinerébeakasztotta, azután az ajtóba állt, és azon tűnődött, hogy mekkora erővel kellelrugaszkodnia, hogy kikerülje a csúszótalpat.

A fedélzeti tiszt az utastér közepén állt kis terpeszállásban egyik kezét nyitott tenyérrel amennyezetnek nyomva, és azt figyelte, hogy Lowell és a törzsőrmester készen állnak-e azindulásra. Ökölbe szorított kezét Lowell elé emelte, azután felemelte a hüvelykujját.

Ekkor hirtelen lefelé fordította a csuklóját. Hüvelykujja most már lefelé mutatott. – Bassza meg! – mondta Lowell jó hangosan, és hátraugrott, ki a helikopterből. A

csúszótalp éppen az orra előtt húzott el, méghozzá olyan közel, hogy látta a foltot rajta,ahol lepattogzott róla a festék, feltárva a barnás-vörös alapozót. Megszorította a kötelet,amitől ereszkedése egy pillanat alatt félbeszakadt. Megint úgy érezte, mintha egygumikötél végén lógna. Elkezdett jobbra-balra lengni a helikopter alatt, és ráadásultöbbször meg is pördült a kötéllel.

Látta, hogy a törzsőrmester már jóval alatta jár. Lowell engedett a szorításon, és érezte,

amint zuhanni kezd. Amikor újból megállt, jobban kilengett, mint eddig bármikor.Emlékezett arra, amit a pilóta mondott neki, hogy a kilengés közepén kezdjen elereszkedni. Nem ezt tette. Majd legközelebb.

Elengedte a kötelet, és mire észbekapott, már a tetőre is zuhant. A fene! Sajgott az egész



lába, de főleg a térde. Én barom!

Átvillant az agyán, hogy a lehető leghamarabb le kell csatolnia a kötelet. MacMillanLowell felé fordult, hogy megnézze, nincs-e szüksége segítségre.

Lowell mosolyt erőltetett az arcára, intett neki, azután felnézett, és látta, amint Sandyolyan könnyedséggel csúszik le a kötélen, mintha egész életében ezt csinálta volna. Ez azegész rohadt gyakorlat egy kurva nagy átverés – gondolta Lowell, miközben megpróbálta behajlítani lüktető térdét. Semmilyen nyomorult kötélen nem fogok leereszkedni, Sandymeg ott sem lesz. Kávézni fog a repülőgép-anyahajón. Sandy egy két lábon járó aktatáskatele szigorúan titkos információval, nem fogják megkockáztatni, hogy fogságba essen. A parancsnokok pedig túl értékesek ahhoz, hogy madzagokon lógassák le őket.

Meglepte, hogy MacMillan még nem jött rá, hogy – szolgálatban eltöltött idő ide vagyoda – nem ő lesz a földi csapatok igazi parancsnoka. A hadműveleti parancs olyan voltneki, mintha hájjal kenegették volna. Ő „irányítja a szárazföldi alakulatot”.

De a landolás, a foglyok összegyűjtése és evakuálása – vagyis az egész cirkusz, amiazután következik, hogy felszálltak az anyahajó fedélzetéről – Craig W. Lowell ezredes parancsnoksága alatt fog lezajlani.

Sandy kicsatolta magát, és aggodalmas arccal rohant hozzá.

Miattam aggódik ez? Egy fenét. A hadművelet miatt?

– Minden rendben? Jól odaverted magad.

– Semmi bajom. Csak még gyakorolnom kell, ennyi az egész. Nem éppen ez aszakterületem.

Lowell megpróbált lábra állni. Szikrázott a szeme a fájdalomtól, de úgy érezte, nem törtel semmije.

Akkor vette észre, hogy a Huey közben leszállt. Lowell azon morfondírozott, hogy alandolási tervet meg kell változtatni. A Huey pont az épület főbejárata előtt landolt. Ott biztosan lesznek őrök, még akkor is, ha a legtöbbjük az udvarra fog menni, hogymegnézzék, mi a franc történt.

– Mi jár a fejedben? – kérdezte Sandy.

– A Hármas nem landolhat az ajtó előtt – mondta Lowell. Sandy rögtön kapcsolt. A bólintásából látszott, hogy valóban értette, miről van szó. Lowell biztosra vette, hogy atervet módosítani fogja. Sandy ügyelt a legapróbb részletre is.

– Jól van, ezredes? – kérdezte a törzsőrmester.

– Egy kis tömény majd helyrehoz – mondta Lowell. – Meg egy kis Sloane kenőcs.

– Az italt el tudom intézni. – A törzsőrmester Lowell kezébe nyomta a kulacsát. Televolt bourbonnel.

A Sloane kenőcsöt a bevásárlóközpont drogériájában vette meg, csakúgy, mint akeserűsót és az Ace gumipólyát. Atyavilág, nagyon remélte, hogy tényleg nem tört el vagyhúzódott meg valami a lábában. Ebben a hadműveletben mindenképpen részt akart venni.

A kád éppen akkor telt meg forró vízzel, amikor a telefon megcsördült.



Elsántikált a készülékig. Vagy Felter, vagy Bellmon lehet az -gondolta. Ennek avonalnak a számát csak ők ketten ismerték. MacMillannek, Hanrahannak meg atöbbieknek a másik számot adta meg.

– Halló.

– Szia – mondta Dorothy Sims.

– Ó! – Örült, hogy hallhatja a nő hangját. – Hogy vagy? – Te hogy vagy? – kérdezett vissza a nő.

– Nem fogod elhinni, de megrándítottam a térdem.

– Amúgy is a drogériába készültem. Vegyek neked valamit?

– Amire igazán szükségem lenne, azt nem árulják drogériákban.

– Jó – mondta Dorothy –, szívesen átmegyek, de csak egy percre tudok. Tommyért kellmennem a cserkészfoglalkozásra.

Lowell rögtön rájött, hogy valaki lehet a nő közelében.

Azután Dorothy egy szó nélkül letette.

Visszabicegett a fürdőkádhoz, és beleengedte magát a gőzölgő, keserűsós vízbe. Pár perccel később hallotta, ahogy a kulcs elfordul a zárban, azután pedig, ahogy a bejáratiajtó nekivágódik a biztonsági láncnak. A fene! Elfelejtette kiakasztani.

Kimászott a kádból, azután – végigcsepegtetve a padlót – kisántikált a bejárati ajtóhoz,derekán törölközővel.

Dorothy a járásából látta, hogy az egyik lábára igyekezett minél kevesebb súlythelyezni.

– Ezt aztán jól megüthetted – mondta. – Hadd nézzem meg. Lowell lehuppant az ágyra,és a műanyag borítású fejlapnak dőlt.

‘ nő hozzáértően tapogatta meg a lábát, és megkérte, hogy próbálja meg behajlítani.

– Fel fog dagadni – mondta. – Hoznom kellett volna neked a drogériából egygumipólyát. Egyáltalán mit csináltál vele?

– Leestem egy kötélről – mondta Lowell. – A fürdőszobában van egy Ace gumipólya. – Van valami kenőcsöd rándulásra?

– Egy üveg Sloane.

Dorothy kiment a fürdőszobába, majd kezében a kenőccsel és a gumipólyával tértvissza. Bedörzsölte a férfi lábát a kenőccsel, azután pedig betekerte a gumipólyával.

– Ha reggelre nagyon feldagad, mindenképpen menj orvoshoz.

– Mit is mondtál, mennyi időd van? – kérdezte Lowell.

– Már attól féltem, hogy meg sem kérdezed.

Egymás szemébe néztek, azután a nő felállt, és levette magáról a pulóverét.



Tizenkettedik

(Egy)

Parancsnokság

John F. Kennedy Különleges Hadviselési Központ



A tárgyalóasztalon papírtornyok emelkedtek, és négy további íróasztalt állítottak felnégy IBM írógép számára. Négy tagbaszakadt zöldsapkást ültettek mögéjük, akiknek azarcára volt írva, hogy sokkal szívesebben vágnák ki a masinákat az ablakon, mintsemhogy gépelni kelljen nekik rajtuk.

– Egy kis figyelmet kérnék, uraim – szólalt meg Craig Lowell ezredes.

A tárgyalóasztalnál ülők – akik közül a legmagasabb rangfokozattal Hanrahan tábornok

rendelkezett – bosszankodva ugyan, de kíváncsian néztek fel a papírhalmok mögül. – Nagy igazságra jöttem rá – jelentette be Lowell komolyan. -Napóleon tévedett. A

hadseregek nem hason kúszva haladnak előre, hanem papíron siklanak.

Ettől rosszabb viccet nem is tudott volna elsütni. Most senki nem értékelte a humorát.

– Az isten áldjon meg, Herceg! – mondta Hanrahan tábornok türelmetlenül.

– Csak nem kezd elfogyni a türelmed, Craig? – kérdezte Felter.

– Enyhén szólva – felelte Lowell. – Hét hosszú-hosszú órája vagyok itt.

– Jesszusom! – képedt el Hanrahan tábornok. – Tényleg ilyen régóta?

– Tábornok, biztosra veszem – mondta Lowell –, hogy ködös emlékeiben még élénkenél, hogyan vertünk meg egy egész rohadt görög hadosztályt tizedennyi papírral.

– De akkor nem kellett titokban keresztülutazni a fél világot -mondta Hanrahan.

Levette a szemüvegét – formatervezett, sötétített lencséjű szemüveget viselt, olyat, minta pilóták –, és megdörzsölte az orrnyergét.

– Jól hallottam? Valaki azt javasolta, hogy rekesszük be az ülést? – kérdezte Lowell. – Fejezzük be mára – egyezett bele Hanrahan. – Hanrahan törvénye kimondja, hogy

minél tovább nézed a számokat, annál nagyobb a valószínűsége, hogy átvernek.

– Nem tudom, a többiek hogy vannak vele – mondta Lowell –, de én kész vagyok. Csak azért vallom be, mert a tábornok azt mondja, kimenőt kapunk a hétvégére. Egyébként biztos vagyok benne, hogy Felter ezredes találna nekem valami elfoglaltságot.

– Miért? Terveid vannak a hétvégére? – kérdezte Sandy Felter.

– Mind kizárólag munkajellegű. Csak semmi szórakozás – felelte Lowell.

– A katonák vért izzadtak egész héten, tábornok – mondta MacMillan.

Tényleg – ismerte el magában Lowell. Már majdnem megfeledkezett a katonákról.Egész héten gyakorlatoztak. A hírük ellenére, mely szerint képesek voltak megütközni



„bármivel és bármikor”, a zöldsapkásokat nem képezték ki nagy erejű, helikopterrelvégrehajtott támadásra. Más szóval: elképesztően jól tudtak helikopterekből lógóköteleken leereszkedni, és a dzsungel sűrű növényzetében a vonulás sem okozott nekik problémát, de (a hagyományos katonákkal ellentétben) helikopterrel történő landolásra

nem képezték ki őket. Így aztán a Chinookokon[51]

meg a Vidám Zöld Óriásokon egészálló héten azt gyakorolták, meg az „alapfelszerelés” ki– és berakodását.

Egy hét múlva pénteken a katonák elkezdik begyakorolni a „fogolytábor” támadását.Amint ez megtörténik, bezárják őket. Túlságosan nagy volt a veszélye annak, hogy agyakorlat után legurítanak pár italt, és elmondják valakinek, hogy mit csináltak egész nap.

Néhány katona persze már tudott a „nagy kockázattal járó” akció bizonyos részleteiről,amelyre önként jelentkezett. Miután a legtöbb zöldsapkás nemcsak fiatal volt, hanemmeglehetősen tapasztalt is, maguktól is rájöttek, mi történik a támaszponton. így aztánFelter úgy döntött (noha MacMillan és Bellmon tábornok tiltakozott, csak Lowelltámogatta a döntését), hogy közlik a kiválasztott katonákkal, a feladat a Hanoi Hilton

megtámadása lesz. Persze Lowell támogatásának, és Bellmon, illetve MacMillantiltakozásának annyi értelme volt, mint széllel szemben pisilni. Sandy Féltért nevezték kihadműveleti tisztté, és az ő szava döntött.

Ha rajtam múlna – gondolta Lowell –, én a hétvégére pihenőt rendelnék el Ahétvégeken is gyakorlatozó katonák felkeltik az emberek érdeklődését. Az érdeklődéshamar találgatásba megy át, és egy zöldsapkásnak nem túl sok gondolkodásra vanszüksége, hogy rájöjjön: azért ugrálnak annyit a helikopterek körül, és azért játszik háromripstopba bújtatott ezredes John Wayne-t, hogy a végén elmenjenek a Hanoi Hiltonba és

hazahozzák a bajtársaikat. – Igen, uram – mondta Sandy Felter –, azt hiszem, igaza van. Azt hiszem, most talán be

kellene fejeznünk, ebben a minutumban. Majd hétfőn reggel hat órakor innen folytatjuk.

– Főtörzsőrmester! – kiáltott Hanrahan.

– Uram?

– Zárja le az épületet. Senki sem jöhet be, csak maga és a jelenlévő tisztek – mondtaHanrahan.

– Vegye úgy, hogy máris le van zárva, uram. Uram? – Van valami mondanivalója?

– Azt hittem, Mac ezredes megemlíti, uram – mondta a főtörzsőrmester.

– Ja, igen – kapott észbe MacMillan. – Azt hiszem, már az én eszem sem vág úgy, mint

a borotva. Tábornok, mi a helyzet a TOW[52]

-kal?

– Hogyhogy mi a helyzet velük? – kérdezett vissza Hanrahan zavarodottan.

– A támaszponton van belőlük húsz – mondta MacMillan. -Tudomásom szerint ez bizalmas információ. Vagy inkább

szigorúan bizalmas?



– Szigorúan bizalmas, uram – mondta MacMillan.

– És csak úgy kitudódott, mi?

– Uram, néhány katona végignézte a teszteket – mondta MacMillan. – És azt kérdezték tőlem, hogy…

– Néhány katona végignézte a teszteket? – kérdezte Hanrahan. Inkább látszott

lemondónak, mint dühösnek. Semmiképp sem meglepettnek. – Beszivárgási problémának állítottuk be a gyakorlatot, uram

– mentegetőzött MacMillan, aki kezdte magát kissé kényelmetlenül érezni.

– És a katonái egyszer csak azt mondták: „A francba is, jól jönne pár azokból a vállrólindíthatókból”? – kérdezte Hanrahan.

– Szó sem lehet róla, Mac.

– Mire gondoltál, Mac? – kérdezte Felter halkan.

– Amint a rosszfiúk megtudják, hogy ott vagyunk, az első dolguk lesz odaküldeni pár T-34-est Nnon Pácból – mondta MacMillan. – Tizenkilenc tankjuk van ott, abból tizenhatműködőképes.

– És ezt honnan tudták meg a katonái? – kérdezte Hanrahan. -Nem tudtak róla, uram – mondta MacMillan. – Uram, én

nem mondtam meg nekik…

– Folytasd, Mac – vágott közbe Felter.

– Egér, egyszerűen rájöttek. A francba is, én is rájöttem volna. Hogyan lehet a legjobbanegy fogolytábort őrizni? Tankokkal. Tankokat pedig csak tankokkal lehet elintézni.Harckocsikkal nem sok mindent lehet kezdeni, a rohadt T-34-eseket pedig mégrakétavetőkkel is nehéz kilőni. Ha a rosszfiúk odaküldenek egy hadoszlopnyi harckocsit aHiltonhoz, mi meg az egyiket leseperjük az útról, akkor megállnak, és átgondolják ahelyzetet, az biztos. Időt nyernénk vele.

– A tankok semlegesítésének nem ez a módja – tiltakozott Tex Williams. – Előzőéjszaka kell leszedni mindet egy bombatámadással.

– Ezt a lehetőséget elvetettük – jelentette ki Felter. – Először is a bombatámadáseredményét nem lehet garantálni. Ha nem sikerül mindet leszedni, akkor csak a területreirányítjuk a figyelmüket. De ha sikerül is mindet kilőni, akkor is a területre irányítjuk afigyelmüket. És ha azokon a tankokon kívül még van pár T-34-esük máshol is? Aszentségit, Tex! Te sose adod fel, igaz?

Megint visszatért a dermesztő kimértség a hangjába. És káromkodott is. Egérnek merevedése van – gondolta Lowell mosolyogva.

– A jelenlegi terv szerint az utakat semmisítjük meg – mondta Felter hangosan

gondolkodva. – Három útról van szó. Minden útra egy robbantócsapat jut. Egymástsegíteni nem tudják a nagy távolság miatt. Arra a feltételezésre építünk, hogy a robbantó-csapatok sikerrel járnak. Ez egy eléggé bizonytalan feltételezés, így viszont nem áll fennannak a veszélye, hogy idő előtt fény derül a TOW-fejlesztéseinkre. Az elég sok embert



hozna kellemetlen helyzetbe. Még gondolni sem merek arra, hogy mi történne, ha azoroszok kezébe kerülne egy TOW.

Hosszú csönd következett.

– Háromnegyed kiló C-4-essel is elintézhetjük azokat a tankokat – mondta MacMillan.

– Ha hihetünk az előzetes vizsgálati jelentésnek – folytatta Felter még mindig hangosan

gondolkodva, és olyan hanggal, amit akár egy sci-fi filmhez is kölcsönözhetett volna –,akkor a TOW találati aránya kétszáz méternél nagyobb távolságból hetvenöt százalék.Vegyük csak a felét. Harminchét egész öt tized százalékos találati arány kétszáz méterről.Egy tapasztalt katona kezében. De milyen nehéz kezelni? Nem tudjuk. A számok akövetkezőképpen alakulnak. Ha minden úton három-három TOW-val számolunk, azannyi, mint egy egész százhuszonöt. Száztizenkét egész öt tized százalékos találati arány.Vegyük csak ennek a felét. Ötvenhat egész öt tized. Előzetes számításaink szerintnyolcvan százalék az esélye annak, hogy további tankokat kérnek erősítés gyanánt. Azannyi, mint öt a négyhez. Az utak sikeres felrobbantásának esélye hatvanhat egész hat

tizedre jött ki. Három a kettőhöz. A lényeg, hogy valószínűleg erősítést fognak hívni, éselenleg három a kettőhöz az esélyünk, hogy meg tudjuk őket állítani útrobbantással. A

kérdés tehát az, hogy megéri-e bebiztosítani a hadművelet sikerét olyan áron, hogy időelőtt felfedjük egy szigorúan titkos fegyverünk létezését?

– Ezt talán jobb lenne, ha egy emelettel feljebb kérdeznéd meg, Sandy – mondtaHanrahan tábornok. – Persze csak akkor, ha tényleg komolyan gondolod.

Más reakciót nem is lehetett volna elvárni egy, a Hanrahan pozíciójában lévőtábornoktól – gondolta Felter. Ha úgy véled, n°gy egy döntés túl fontos ahhoz, hogy

egymagad hozd meg, engedd át a felettesednek. Rendes körülmények között eztelfogadhatónak tartotta volna. De ebben a helyzetben nem. Az elnök komolyan gondolta,amikor azt írta, hogy „személyes utasításomnak megfelelően”. Őt bízták meg a MonteCristo irányításával, Sanford Feltert. Felter tudta, ha döntéshozatalra továbbpasszolja a problémát, hogy használjanak-e TOW-kat vagy sem, akkor az elnökhöz kell mennie. Ez pedig azt jelenti, hogy el kell magyaráznia az elnöknek (és valószínűleg Kissingernek ésKissinger vezérkari főnökének, Al Haig ezredesnek is), hogy mi az a TOW, miért gondoljaúgy, hogy be kellene vetni, és hogy milyen következményekkel járhat, ha az észak-vietnamiak kezébe kerül.

És persze akkor két dolog nagy valószínűséggel meg fog történni. Al Haig (aki többé-kevésbé tapintatosan megjegyezte, hogy nagyobb tapasztalattal rendelkezik a parancsnokifeladatok ellátása terén, mint Felter, és hogy ennek okán neki kellett volna megkapnia aMonte Cristo parancsnokságát) majdnem bizonyosan felteszi majd a kérdést: „Ne adjuk áta dolgot az Egyesített Vezérkari Főnökségnek?”

Vagy ami még ettől is valószínűbb, az elnök – akit csak feldühítene, hogy általaelentéktelennek vélt hadműveleti részletekkel kell bíbelődnie – azt mondaná neki:

„Cselekedjen belátása szerint, Felter.”

– Egy emelettel feljebb kitől, tábornok? – kérdezte halkan. Hanrahan szemöldökefelszaladt, de nem válaszolt.

Felter egy ideig csak ült felhúzott vállal, azután hirtelen összecsapta a két kezét.



– Tábornok – mondta végül –, volna szíves kapcsolatba lépni Bellmon tábornokkal?Közölje vele, a tudomására jutott, hogy a TOW tesztelésével kapcsolatban titkosinformációk szivárogtak ki. Mondja meg neki azt is, amíg ezt a problémát nem sikerülrendezni, a tesztelést fel kell függeszteni, és a teljes TOW-készletet a maga felügyelete alákell helyezni.

– Nem hiszem, hogy a hatásköröm feljogosít erre, Sandy – mondta Hanrahan. –

Ráadásul nem is a tábornoké a TOW-k, hanem a Légideszant Bizottságé. – Már nem. Mostantól kezdve a Monte Cristo-hadművelet rendelkezésére állnak. Tízet

ki is próbálunk a hétvégén. Ennyit fogunk magunkkal vinni. Intézkedjen, hogy a projekt-tiszt, aki tudja, hogyan működnek ezek a rakéták, szintén jelen legyen, amikor kipróbáljuk a TOW-kat. Közöljék vele, ha bárkinek beszélni mer arról, amit a hétvégén lát, gyanítvagy gondol, biztos lehet benne, nemcsak hogy az életben soha nem fogják előléptetni, dea halála napjáig számolhatja a hópelyheket Alaszkában.

– Igen, uram – mondta Hanrahan tábornok. Ha jobban belegondolt, gyakorlatilag az

Egyesült Államok elnöke osztogatott neki parancsokat.Felter Lowellre nézett.

– Lenne kedved felügyelni a dolgot, Craig? – kérdezte.

– Azt hiszem, hogy Hanrahan tábornok lenne a legmegfelelőbb erre a feladatra – mondta Lowell. – Nem szeretném, ha miattam figyelne fel valaki a Monte Cristóra.

– És játszadozni támadt kedved a hétvégén, igaz? – kérdezte Felter.

– Bűnös vagyok – mondta Lowell.

– Én vállalom, Sandy – ajánlkozott MacMillan, és mérgesen nézett Lowellre.

– Akkor viszont miattad figyelne fel valaki ránk – tiltakozott Lowell. – Hadd csináljaHanrahan. Legalább száz okot tudnék mondani, amiért kíváncsi lehetne a TOW-ra,ráadásul teljesen jogosan.

– A Hercegnek igaza van, uram – mondta Felter Hanrahannak. – Sajnálom, hogyrámegy a hétvégéje.

– A francba is, nem számít – egyezett bele Hanrahan tábornok. – Most legalább

alkalmam nyílik egyet közelről megnézni.Felter előrehajolt, és magához húzta a tárcsa nélküli vörös telefont. Felvette a kagylót.

– Kérem, kapcsolja be a kódgépet – mondta. Azután rövid szünet következett. – Itt aHátvéd. Beszélnem kell a vezérkar titkárával.

Újabb szünet.

– Itt a Hátvéd – mondta ismét, majd végighúzta az ujját az előtte heverő iratgyűjtő egyik lapjára írt számokon és neveken. Azután az órájára nézett. A híradós szabályzat a nap

minden órájára külön kódot írt elő. – Victoria három három küenc. Ellenőrizze – mondta Felter.

– Wisconsin négy kettő hét – válaszolta az Egyesült Államok Hadserege vezérkarának



titkára.

– Egy telexet szeretnék küldeni a Légideszant Bizottság elnökének Fort Braggba. Prioritással küldjék, korábbra datálják, de azonnal indítsák útnak, és személyesen azelnök kezébe adják. Az üzenet szigorúan bizalmas: „TOW-info kiszivárogtatva.Mindenben működjön együtt Hanrahan tábornokkal. Várja a további utasításokat. Üzenetvége.” Az Egyesített Vezérkari Főnökség elnökének saját kezű aláírásával küldjék el.

Visszaolvasná?Rövid csend következett.

– Nagyon köszönöm. – Felter visszatette a piros kagylót a helyére.

Szégyellősen mosolygott az asztal körül ülőkre.

– Tényleg aggódtam egy kicsit a rohadt utak miatt – vallotta be. – Kösz, Mac.Köszönöm magának is, főtörzsőrmester.

– Ahogy én hallottam, ezredes – mondta a főtörzsőrmester –, kiküld egy őrvezetőt egyilyennel, és egy tankot hoz magának vissza.

– A TOW-kat kizárólag akkor fogjuk bevetni, ha a robbantó-csapat kudarcot vall – mondta Felter. – Magára bízom, főtörzsőrmester, hogy közli-e a robbantócsoport tagjaivalvagy sem. Lehet, hogy eljön az idő, amikor majd orosz páncélosok ellen használhatják, deőszintén remélem, hogy ez nem most lesz. Meg vagyok értve?

– Igen, uram.

– Nem azért megyünk oda, ahová megyünk, hogy tankokkal térjünk haza – mondta

Felter. – Akkor ennyi, Sandy? – kérdezte Lowell.

– Feltételezem, el kívánod hagyni a területet. Légy szíves, háromóránként jelentkezz be,Herceg.

– Még hajnali háromkor is? – kérdezte Lowell, és felállt.

– Még hajnali háromkor is – felelte Felter.

(Kettő)

Winston-Salem, Észak-Carolina

1969. június 21.

Dorothy Sims a kávézó pultjánál ült egy csésze kihűlőfélben lévő kávé, egy csomagcigaretta, egy érintetlen magazin és egy púderdoboz társaságában. Mellette, a felpasztázottlinóleumpadlón kisméretű utazótáskája hevert.

Újonnan felfedezett képességén álmélkodott. Sosem tudta, hogy ilyen mesterien képesművelni a hazugság művészetét. Először is azt mondta az édesanyjának, hogy a gyerekek

mindenáron „haza” akarnak menni, hogy láthassák nagymamit és nagyapát. Egy szó nemvolt igaz az egészből. A gyerekek Fayetteville-ben akartak maradni, hogy jólkiszórakozhassák magukat a nyári vakáció alatt. Azután közölte a gyerekekkel, hogynagymami és nagyapa már nagyon szeretné látni őket (ez utóbbi megfelelt a valóságnak),



meg hogy ne feledjék, egy nap ők is megöregszenek. Ez utóbbi érv nem hangzott túlmeggyőzően.

Ezt követően felhívta a szüleit, és közölte velük, sürgősen Washingtonba kell repülnieegy tiltakozógyűlésre, egyértelműen sugallva, hogy eleget akar tenni Tom iránti házastársikötelességének. Ugyanezt a sztorit adta be Roxy MacMillannek is, pedig esze ágában semvolt Washingtonba repülni.

Az egyetlen problémát az jelentette, hogy Craig Lowell még mindig nem került elő. Hola fenében lehet?

Kétszer hívta a lakását, de hiába.

A terminálépületben gyakorlatilag egy lélek sem maradt, ami azt jelentette, hogyegyhamar egy gép sem fog megérkezni vagy elindulni.

Erőt vett magán, és kortyolgatni kezdte a már alig langyos kávét. Két cigarettát szívottel, mire a kávéja elfogyott. Szólt a hideg tekintetű, unottan bámészkodó, türelmetlen,

méhkasra emlékeztető frizurát viselő pincérnőnek, hogy hozza a számlát. Azután a hónaalá csapta a magazint, eltette a púderdobozt, fogta az utazótáskáját, és kisétált a majdnemüres kávézóból, a terminálépület szintén majdnem üres főcsarnokába.

A jegyeladók mind egy szálig eltűntek! Csak a Hertz pultjánál üldögélt egy lány, akimellett egy biztonsági őr támasztotta a falat a levegőbe bámulva.

Egyszerre kinyíltak az üvegajtók, és egy gyapjúzakót viselő férfi lépett az épületbe.Mintha éppen Dorothyt kereste volna.

– Mrs. Sims? – kérdezte.

– Igen.

– A Lewis Repülőtársaságtól küldtek, hölgyem – mondta a férfi. – A charterjárata éppenmost jelentkezett be. Tíz percet késik. A pilóta szólt, hogy jöjjek maga elé.

– Nagyon köszönöm.

– Hadd segítsek a csomagjaival. A furgonom odakint áll. Átnyújtotta az útitáskát aférfinak, és remegő lábakkal – nem kevésbé szédülő fejjel – utána indult. Gondolhattavolna, hogy Craig kitalál valami hasonló dolgot. Charterjárat.

A gyapjúzakós férfi a furgonja rakterébe rakta az útitáskát, és amint Dorothy beszállt, bevágta az ajtót.

– Maga Mrs. Sims, ugye? – kérdezte, ahogy az autó lassan távolodni kezdett aterminálépülettől. – Úgy értem, maga Dorothy Persons, nem?

– Az a leánykori nevem – felelte Dorothy. – Ismerjük egymást?

– Egy ideig az édesapja vállalatánál dolgoztam. Még mielőtt beléptem a Lewishoz. Mégmindig tartalék pilóta vagyok. Annak idején láttam párszor.

– Igen, emlékszem magára.Te jó Isten! Csak az hiányzik, hogy összefusson az apámmal, és azt mondja neki: „Jó

volt újra látni Mrs. Simset, amikor felvette az a chartergép…”



– Az lesz az – mondta a férfi, és kimutatott a szélvédőn. Noha már elkezdett sötétedni,még éppen elegendő volt a fény ahhoz, hogy láthassák, amint az ikermotoros gép landol.Honnan szerezte ezt a gépet? A katonai gépre számított, amivel Atlantából repültek haza.

A gép közben földet ért, és a polgári terminálépület felé gördült.

Egy fehér ruhás repülőtéri alkalmazott elirányította egy repülőgépálláshoz, azután együzemanyag-tartálykocsihoz szaladt, és a repülőgép mellé állt vele.

A férfi egyenesen a repülőgéphez vitte Dorothyt.

Craig a vadonatújnak tűnő Cessna 310-es, kecses, gyors, ikermotoros repülőgép mellettállt, és nézte, amint a fehér ruhás férfi kihajtja az üzemanyagtartály beömlőnyílását takarólemezt. Azután elfordult.

– Mrs. Sims? – kérdezte Craig Lowell mosolygó szemmel. Dorothy bólintott. – Elnézését kell kérnem a késés miatt.

– Nem történt semmi.

– Egy perc, és beszállhatunk – mondta Lowell. – Igyekszem behozni a lemaradást.

– Nem kell aggódnia a késés miatt.

Nem kellett túl sok üzemanyagot tölteni a gépbe. Craig a repülőgép hátsó ülése elé tetteDorothy csomagját. Aláírta az üzemanyag vásárlásáról szóló jóváírási blokkot, és zsebrevágta a hitelkártyáját.

– Hol szeretne utazni? – kérdezte. – Elöl vagy inkább hátul?

– Elöl – mondta Dorothy. – Ha nem leszek útban.

– Egyáltalán nem, hölgyem. Szeretem a társaságot. De először nekem kell beszállnom.Vigyázzon a fejére.

Lowell fellépett a szárnyra, azután beszállt a gépbe, és bekúszott a bal oldalivezetőülésbe. Dorothy is beszállt, és a Lewis Repülőtársaság embere bezárta mögötte azajtót. Ellenőrizte, az ajtó rendesen bezáródott-e, és hogy Dorothy bekapcsolta-e a biztonsági övét.

Azután Lowell beindította a motorokat, viszlátot intett a Lewis Repülőtársaság

emberének, és gördülni kezdett a kifutópálya irányába. – Winston-Salem földi irányító, Cessna négyes kilences gördül az aktív kifutópálya

irányába – szólt a kezében tartott mikrofonba.

– Cessna négyes küences kigördülhet a kettes nyolcas kifutópálya küszöbéig – hallatszott a fejhallgatókban. – Lépjen kapcsolatba az indítótoronnyal az egyes kettesegyes egész kilencesen.

Lowell babrálni kezdte a rádiót.

– Winston-Salem indítótorony, Cessna négyes kilences engedélyt kér a felszállásra akettes nyolcas kifutópályáról és látás utáni repülésre a Fulton megyei Atlantába.

Állóra fékezte a repülőgépet, felpörgette a motorokat, és ellenőrizte a műszereket.



– Cessna négyes kilences, a felszállási engedélyt megadom a kettes nyolcaskifutópályáról. A szél elhanyagolható. Légi forgalom zéró. A magasságmérő kettő kilenceskilences nyolcas.

Lowell Dorothyra nézett. Dorothy viszonozta a pillantást.

– Üdv, kedvesem – mondta Lowell, majd felé hajolt és megcsókolta.

– Üdv neked is. – A férfi nyelvének szivaríze volt. – Winston-Salem – mondta Lowell. – Négyes küences gördül. Köszönöm.

A repülőgép gyorsan elérte a felszállási sebességet, és a magasba szökkent.

Dorothy a cigarettáját keresgélte a táskájában. Meg is találta a csomagot, és kihalászott belőle egy szálat. Öngyújtó után nézett. Egy apró, „ÖNGYÚJTÓ” felirattal ellátott,világító jel alatt meg is találta.

– Bérelted ezt a gépet, vagy mi? – kérdezte, miközben kihúzta a hamutartót.

– Nem. Az enyém. Most vettem. Régen volt egy Aero Commanderem. De ez sokkalgyorsabb, és igazából nincs is szükségem akkora helyre. Alabamából hozattam.

– Szép gép. És most csókolj meg még egyszer!

A férfi felé hajolt és újra megcsókolta. A nő vadul viszonozta a csókot.

Lowell újra a mikrofon után nyúlt, és az atlantai körzeti irányító központtól valamiműszeres repülési tervet kért.

– Valamit meg kell beszélnünk – mondta Dorothynak. – Van egy hely Fulton megyében,

ami mérföldekre van Atlantától. Mehetünk oda is, mert nem túl nagy az esélye, hogyvalaki meglát minket. De mehetünk Atlantába is, ahol, ha együtt látnak minket,ártatlannak tettethetjük magunkat. Ha viszont Fulton megyében látnak minket együtt,akkor nem lesz könnyű bebizonyítani az ártatlanságunkat.

– Neked nyilván nagyobb gyakorlatod van az ilyesmiben, mint nekem.

– De neked több a veszítenivalód – mondta Lowell anélkül, hogy megsértődött volna anő megjegyzésén.

– Menjünk Atlantába. Kockáztassuk meg.

Lowell a terminálépületnek a Southern Airways számára fenntartott részén parkolta le aCessnát, oda, ahol már jó pár, az övénél sokkal nagyobb civil gép parkolt.

– Nem túl sok kis gépet látok itt – mondta Dorothy.

– Csak ezt az egyet. És még ennek sem örülnek. Egy udvariatlanul felajánlott szívességeredménye.

Dorothy elmosolyodott, és remélte, hogy Lowell magyarázatot is fűz furamegjegyzéséhez, de nem így történt.

Lezárta a repülőgép ajtaját, a kulcsokat a Southern alkalmazottjának adta, azután taxivala Hyatt Regency Hotelhez hajtottak. Az épület külső részén felkúszó lift egy olyanlakosztály szintjén állt meg, amelynek berendezése Dorothyt egy XIV. Lajos korabeli



palotáéra emlékeztette. Lowell eszak-carolinai lakásához képest maga volt az eleganciacsúcsa.

Alig értek az ajtóhoz, máris megjelent egy pincér, kezében egy tálcával, rajta hidegtál,hisky és egy üveg pezsgő. Lowell láthatóan készült. Dorothy egészen meghatódott.

Azután Lowell elnyúlt az egyik karosszékben, felvette a telefont, és tárcsázott.

– írd alá, légy szíves – mondta, és Dorothy felé intett.

És mégis mit írjak? – tűnődött magában, miközben elvette a pincértől a számlát.

Azt írta, „Mrs. Craig Lowell”, a kulcsra nézett, és még odaírta, hogy „2406”, végül pedig, „plusz 15% borravaló”.

– Köszönöm, Mrs. Lowell – mondta a pincér, és távozott. Miért is ne? – gondoltaDorothy.

– Főtörzsőrmester, itt Lowell ezredes – szólt Lowell a telefonba. – Atlantában vagyok aHyatt Regency Hotelben, a 2406-os szobában. Van valamije a számomra?

Rövid szünet következett.

– Igen, köszönöm – nevetett fel. – Megpróbálom jól érezni magam.

A kagylót visszaejtette a készülék villájára, és intett Dorothynak, hogy menjen odahozzá. A nő hozzálépett, és az ölébe ült.

– Mi volt ez az egész? – kérdezte Dorothy.

– Tényleg érdekel? – kérdezett vissza Lowell.

‘ nő megcsókolta, és egy pillanattal később érezte a férfi kezét a combján, ahogy egyrefeljebb csúszik a ruhája alatt.

(Három)

Point Clear, Alabama

1969. június 26.

Amikor Craig Lowell ezredes megpillantotta a pilótát, amint kikászálódik a LOH-6-osból és elindul a légierő Eglin légi támaszpontjától nyugatra, a Mexikói-öböl partján

található Hurlbert repülőtér parancsnoksága felé, először meglepődött, azután dühbe gurultés még a gyomra is felfordult kissé. Ismerte a századost. A százados éppen akkor érkezettvissza Namból. Harmadszor. Még mindig ott ült az arcán az a „Nam-arckifejezés”.

Magas, jóképű, fiatal tiszt volt, napbarnított és szikár. Várakozásteljesen mosolygott. Ésmilyen hetykén lépkedett. Értette a dolgát, és ezt ő is tudta. Most pedig különösen megvolt elégedve magával. Azt hitte, nagyon okos, és hogy majd tárt karokkal fogják várni anagy esze miatt.

Lowell felhívta a Katonai Repülési Bizottságot, és megkérte őket, küldjenek elé egy

helikoptert. Arra számított, hogy a püóta egy zászlós lesz, vagy esetleg egy fiatal tiszt,nem pedig egy százados, főképp nem ez a százados.

A százados benyomta a parancsnoki épület ajtaját, majd frissen és boldogan szalutáltLowellnek.



– Lowell ezredes – mondta. – Igazán örülök, hogy ismét találkozunk. A repülőgépekészen áll, uram.

Mivel figyelték őket, Lowell viszonozta a tisztelgést. De csak azért.

– Megjegyezhetem, hogy az ezredes úr kissé fáradtnak tűnik?

– Majdnem annyi ideje szolgálok a hadseregben, mint ahány éves, százados – mondta

Lowell. – Jogom van hozzá, hogy fáradtnak tűnjek. – Valóban így van – mondta a százados, miután elvégezte a gyors fejszámolást.

– Menjünk, százados.

– Igen, uram. – A százados kinyitotta Lowell előtt az ajtót.

Visszasétáltak a kis, egyrotoros Hughes LOH-6-os helikopterhez. Aznap, amikor az

FAA[53]

engedélyezte a forgalombahozatalát, a LOH-6-os négy világcsúcsot döntött meg.Abban az időben -többek között – a leggyorsabb helikopternek számított.

Lowell beszállt a másodpilóta-ülésbe, és beszíjazta magát. A százados is beszállt, becsatolta az övét, és a vezérkapcsoló felé nyúlt.

Lowell megfogta a kezét, még mielőtt a kapcsolóhoz ért volna.

– Mi a francot csinálsz te itt, Craig? – kérdezte.

Geoffrey Craig százados Craig Lowell ezredesre nézett. A mosolyát már korántsemlehetett olyan magabiztosnak nevezni, mint pár perccel azelőtt, de azért még mindigmosolygott.

– Miután a megjegyzést nem előzte meg egy „Hogy van Ursula?” vagy egy „És agyerekek?” kérdés, feltételezem, Lowell ezredeshez van szerencsém, és nem Craigkuzinhoz.

– Erre akár a seggedet is ráteheted.

– Ursula és a gyerekek nagyon jól vannak, köszönöm, hogy megkérdezted – mondtaGeoff.

– Válaszolj arra a kurva kérdésre! – csattant fel Lowell.

– Éppen szolgálatban voltam, amikor valaki kért egy gépet. Amikor meghallottam, hogyte vagy az, önként jelentkeztem.

– Ennyi?

Geoff egy pillanatig habozott, és csak azután válaszolt: – Gondoltam, így talánlehetőségünk nyílhat egy kis csevegésre.

– Éppen ez az, amitől féltem – mondta Lowell. – Szálljunk fel, Geoff.

– Akarsz vezetni?

– Nem. Vezess csak te – mondta Lowell. Egész nap repülnie kellett, és noha a Chinook komplett elektrohidraulikus irányítórendszerrel rendelkezett, amelynek köszönhetően a pilótának gyakorlatilag nulla erőfeszítésre volt szüksége a vezetéséhez, ő még így is



borzasztóan elfáradt, főleg miután egy év híján negyed évszázada szolgált már ahadseregben.

– Másfél órára elegendő üzemanyagom van – mondta Geoff. – Elég lesz?

– Van hitelkártyád?

– Persze. De helyi repülést jelentettem le, és ilyenkor nem engedélyezett a plusz

üzemanyag vételezése.A körülmények ellenére Lowell meghatódott. Geoff úgy vélte, az unokatestvére nem

hivatalos (felhatalmazás nélküli) fuvart kért. Ezért aztán, mivel nem akarta, hogy papíronis nyoma maradjon, helyi („ellenőrző” vagy „kiértékelő”) repülési tervet adott be FortRucker közvetlen körzetében való repülésre.

– Ha visszamentél, mondd meg nekik, hogy nyelvbotlás volt -mondta Lowell. – Hivatalos úton vagyok.

– Bocs, Craig. – Geoff elmosolyodott. – Azt gondoltam, hogy megintszoknyavadászaton voltál.

– Ugyan miből gondoltad?

– Csak úgy.

– Bár azon lettem volna – mondta Lowell, mert úgy gondolta, ez mégis jobban hangzik,mintha elkezdene hevesen tiltakozni. -Szolgálati útra küldtek. Hívd fel a bizottságot, ésmondd meg nekik, azt mondtam, hogy hivatalos úton vagyok.

– Kár, én meg már New Orleansról álmodoztam – mondta a százados.

– Peched van.

Geoff beindította a motort.

– Szóval hivatalos úton vagy? Akkor jelentsem?

– Csak pöfögj szépen végig a darálóddal a part mentén, nyugati irányban.

– Nem bánod, ha egy kicsit felvágok előttük?

– Ha van mivel.

– Hurlbert, itt Hadsereg kettes egyes – mondta Geoff a mikrofonjába. – A parancsnoksági épület előtt vagyok. Engedélyt kérek kifutásra és felszállásra, látás utánirepülésre a lemenő napba. Egy hatos kód van a fedélzeten.

A hurlberti repülésirányító azonnal válaszolt.

– Hurlbert engedélyt ad Hadsereg kettes egyes helikopter számára az azonnalifelszállásra az állóhelyről. Beérkező C-131-es nyolc kilométerre. A szél elhanyagolható,az idő egész negyvenöt, a magasságmérő kettes kilences nyolcas. Kellemes repülést,ezredes, és siessen vissza a Hurlbertre.

– Itt kettes egyes, csúszótalpak a levegőben – mondta Geoff. A Hughes simánfelemelkedett úgy tizenöt méter magasra, mintha csak egy jó liftben ültek volna. Miutánátsuhant egy másik, parkoló légi jármű, azután a főútvonal fölött, elérte a tengerpartot,



ahol nyugat felé fordult. Jesszusom, úgy vezeti ezt a gépet, mintha összenőtt volna vele – gondolta Lowell. Gyakorolhatott eleget. Persze, ha nem lőnek az emberre, akkor agyakorlás is könnyebben megy.

– Bill Franklin üdvözletét küldi – mondta Geoff.

– Persze, mindjárt gondoltam. Hogy van?

– Nagyjából úgy, mint a többi szerencsétlen, aki most tért haza Namból, ésszembesülnie kell a ténnyel, hogy a felesége a szülészetről egyenesen egy másik paliágyába ment – mondta Geoff keserűen. – Ráadásul a ribanc most még ki is akarja forgatnimindenéből.

– Tehetünk érte valamit?

– Elég sok időt tölt el a házunkban.

– Kösz, Geoff.

– Hogy a francba ne segítenék neki. Ő az én barátom is. Ő volt a parancsnokom, ha mégrémlik valami.

– Szegény feje.

– Az. Na, mindegy – mondta Geoff. Mi a fenének beszélnének tovább a témáról. – Miújság van Mobile-ban?

– Egy repülőtérre megyünk az öbölnek ezen az oldalán. A neve Fairhope.

– Vedd át a botkormányt egy percre, meg kell néznem a térképet.

Lowell átvette az irányítást. – Megvan – mondta, majd hozzátette: – Csak kövesd a partvonalat. A légi folyosón túl

lesz.

Geoff megtalálta a Fairhope városi repülőteret a Jeppeson térképen.

– Nagyon érdekes. A semmi közepén. Tizenhét kilométeres kivilágított leszállópálya,huszonnégy órás rádiószolgálat. Repülőgépbenzin és JP-4-es. És mégis mihez kezd egyilyen takaros kisváros egy ilyen repülőtérrel?

– Van egy szép szállodájuk. Rengeteg magánjet – mondta Lowell. Geoff kérdésemegerősítette a gyanúját, hogy az unokatestvére nem csupán azért ment el érte aHughesszal, mert kedveskedni akart neki.

– Megvan – Geoff visszavette a helikopter irányítását. – Ráadásul még csak az semérdekel, ha valaki megtudja, hogy ott szálltál le. Itt most tényleg nem nőről van szó.

– Majd ha egyszer megtanulod, hogyan kell tartani a szád -mondta Lowell –, nemrepülsz neki egy hegynek, és ezredessé léptetnek elő, megtanulod azt is, hogy századosok ritkán kérdezősködnek afelől, hogy hová megy egy ezredes. Ahogy mondják, „a rang

privilégiumokkal jár”. – Igen, uram, nem felejtem el, uram. Uram, nagyon meg kell majd lepődnöm, ha egy

tucat Chinookot látok parkolni a Fairhope városi repülőtéren, uram?



Hogy a fene enné meg! Tudja! A kérdés már csak az, hogy menynyit?

– Nagyon meglepne, ha bármit is találnánk ott, amit olajzöldre festettek – mondtaLowell a tőle telhető legnagyobb nyugalommal.

– Valami hihetetlen dolog történt a minap, ezredes, miközben ön a Hurlbert bázisonsüttette a hasát.

– Csakugyan? – Éppen azelőtt vitattuk meg a történteket Franklin őrnaggyal, hogy iderepültem.

Franklin őrnagy (akkor még csak őrmester) és Lowell ezredes (akkor még csak százados) akkor találkoztak, amikor Lowell megbízott katonai attaséként szolgáltAlgériában, és azt figyelte, hogyan alkalmazzák a franciák a Piasecki H-2 l-eseket azalgériai gerillák ellen. Lowell intézte el neki, hogy bekerülhessen a zászlós– (pilóta-) -képző programba. Amikor Sandy Féltért ki kellett menekíteni a tengerpartról a Disznó-öbölben történt fiaskó után, Bill Franklin volt a másodpilótája. Amikor megúszták a

dolgot, Kennedy zászlósból tisztté léptette elő azzal a paranccsal, amely Lowellből isalezredest csinált. Franklin őrnagy vezetett egy Huey-Cobra századot is VietnambanLowell parancsnoksága alatt.

Nem csoda, hogy érdeklődik azután, hogy mit tervezek – gondolta Lowell –, de kurvarosszul választotta meg az időpontot.

– Folytasd, Geoff.

– Vagy egy tucat Chinook tűnt el – mondta Geoff nem kis elégedettséggel. (Hallgasd csak, hogy mire jött rá a te okos kuzinod?) – Négy Ruckerből, négy Benningből, kettő

pedig jó messziről, Rileyból és Blissből.Lowell nem szólt egy szót sem. Most már végig akarta hallgatni az egészet.

– Ezekre a helikopterekre persze pusztán egy hihetetlen véletlen folytán, a lehetőlegtapasztaltabb Chinook-pilótákat tették. Nem csak egy tapasztalt pilóta került egy gépre,meg valami kölyök, aki majd tanulhat az öreg rókától, hanem két nagyon tapasztaltChinook-pilóta. Némelyikük majdnem olyan tapasztalt, mint én.

Lowellre nézett.

– Az egyik pilóta, akinek a neve sehogy sem jut az eszembe, sok mindenről szokott beszélni a feleségével. A felesége viszont azt mondta, ő csak annyit tud, hogy a férjének Braggba kellett mennie három hétre, vagy ilyesmi. De másnap Bill Franklin véletlenüléppen Braggban járt, és ott megesküdtek, hogy nekik fogalmuk sincs a Chinookokról.

– Roppant érdekes. Gondolod, hogy a Bermuda-háromszög nyelte el őket?

– Most pedig éppen a Hurlbert felé repültem nagy boldogan, amikor soha nem fogodkitalálni, hogy mit láttam repülni az eglini katonai terület felett.

– Eglin tiltott zóna – mondta Lowell. – Mi a fenét röpködsz te egy tiltott zóna felett?

– Azt hiszem, eltévedhettem. De olyan alacsonyan repültem, hogy meglepne, ha valakilátott volna a radaron. Megmondom én, hogy mit láttam, ezredes. Egy tucat Chinookot azóceán felől közelíteni húsz centire a hullámok tarajától.



– Ebből elég, Geoff. Komolyan beszélek. Itt fejezzük be.

– És tudod, mire gondoltam, amikor megláttam azokat a Chinookokat? – folytattaGeoff.

Nem tudom leállítani – ébredt rá Lowell.

– Azt, hogy miért nincs ezekkel egyetlen harci helikopter sem? Szóval, úgy nézett ki a

dolog, mintha valamiféle támadást gyakoroltak volna, de sehol sem láttam harcihelikoptereket meg színes füstöt, se egy idiótát, aki ezerötszáz méter magasbólátszadozott volna a kis játékaival egy parancsnoki és irányító Huey fedélzetéről.

– Nemegyszer repültem parancsnoki és irányító helikopterrel, de egyszer sem éreztemmagam játszadozó idiótának.

– El sem hinné, ezredes, hogy most kik repülnek odaát – mondta Geoff, akin látszott,hogy valóban nem fogja abbahagyni. – Mindenféle VIP-tanfolyamot végzett idióta, aki azthiszi, hogy a seggéből fuj a passzátszél.

– Mit gondoltál, milyen támadást gyakoroltak azok a gépek? – Ahogy mondtam,Franklin őrnagy a múlt héten Braggban volt. Gondolta, tiszteletét teszi a volt parancsnokánál, akiről tudta, hogy Braggban van, mert maga a Katonai Repülési Bizottságelnöke mondta el neki. Amikor Braggba ért, találkozott egy fickóval, aki azt mondta neki,a cimborája a McCall támaszponton van, ami nem lepte meg, mert tudta, hogy a cimborájaés egykori parancsnoka meg a kígyózabálók nagy puszipajtások. Nemegyszer még a barettet is felvette.

– Franklin McCallba ment?

– Aha. Kellett neki még pár óra egy ilyenen, úgyhogy elvitt oda valami aktatologatót.Visszafelé egyedül repült, nem is kellett nagyon sietnie, úgyhogy azt gondolta, a fenébe is, beköszönök már a Hercegnek. Azt mondta az őrnagy, hogy amikor leszállt McCallban,egy tucat nagyon dühös zöldsapkás rohant a gépéhez, és fegyvert fogott rá. Majdösszehugyozták magukat, olyan pipák voltak.

– Csakugyan?

– De nem is ezt találta igazán meglepőnek. Amit elképesztően meglepőnek talált, akár hiszed, akár nem, az a Dak Tae hadifogolytábor tökéletes mása volt, amit a bázison

építettek fel. – Biztosan tévedett.

– Ugyan már, Craig. Franklin vagy egy tucatszor repült a Mohawkkal fényképezőfelderítésre. Legutóbb két hónapja.

– Én meg azt mondom, Geoff, hogy Franklin téved.

– Be akarunk szállni – mondta Geoff. – Erről akartam veled beszélni.

– Mibe?

– Jó Chinook-pilóta vagyok, és ezt te is tudod nagyon jól. Franklin volt a nagy dögegyik berepülőpilótája, vagy ezer órát repült vele. Még úgyis vissza kell mennünk Namba.Ha azokat a VIP-es idiótákat magatokkal viszitek, és ne mondd nekem azt, hogy nem



mentek, akkor minket is magatokkal kell vinnetek.

– Hány emberrel osztottátok meg ezt az őrült James Bond-képzelgéseteket? – kérdezteLowell.

– Senkivel. Atyaisten!

Lowell megértette. Legalább azt tudták, mikor kell tartani a szájukat.

– Gondold át még egyszer, mielőtt újból válaszolsz – mondta Lowell.

Geoff, megérezve, hogy Lowell mennyire komolyan beszél, csak egy pillanattal későbbválaszolt.

– Senkivel. A világon senkivel.

– Egészen biztos vagy benne? – kérdezte Lowell. – Ha mondjuk ma este te és Franklintitokzatos módon eltűnnétek Rucker-ből, gyanakodna valaki? Úgy értem, azokon kívül,akiknek tudniuk kell, hogy merre jártok. Lenne valaki, aki elkezdene elméleteket gyártani

arról, hogy hová tűnhettetek? – Nem, uram – mondta Geoff. Szentül hitte, hogy győzött, és hogy ő és Franklin velük

mehetnek.

– Akkor most nagyon jól figyelj rám, Geoff. Most tisztként beszélek hozzád, és parancsot fogok neked adni.

– Igen, uram.

– Vedd úgy, hogy le vagy tartóztatva. Miután kitettél, visszatérsz Fort Ruckerbe, ésfelveszed a kapcsolatot Franklin őrnaggyal. Közlöd Franklin őrnaggyal, hogy le vantartóztatva. Engedélyezem, hogy tudasd a feleségeddel, ideiglenes szolgálatra áthelyeztek Fort Braggba, Észak-Carolinába, ahonnan pár hétig nem kommunikálhatsz vele. Ahollétedről senkit sem informálhat. Azután te és Franklin őrnagy elrepültök Fort Braggbaezzel a géppel… ne feledd, le vagy tartóztatva, és jelentkeztek egy bizonyos Seamanalezredesnél, a biztonsági tisztnél. Közlöd Seamannel, hogy utasítottalak titeket, hogyazonnali hatállyal informálja Felter ezredest a letartóztatásotok tényéről. Mindentmegértettél?

Geoff Craig arcából kiszökött a vér.

– Sose hittem volna, hogy lecsukatsz minket.

– Geoff, ha szükséges – mondta Lowell –, akár le is lövetlek. Ide jutottatok amiatt akurva nagy eszetek miatt. Ugye mondanom sem kell, hogy Felter előtt még csak véletlenülse kezdj el okoskodni. Mindent elmondasz neki, amit nekem is elmondtál, és válaszolszminden kérdésére.

– Azután mi történik velünk?

– Valószínűleg elvisznek titeket arra helyre, amit McCallban állítottak fel, és hűvösre

tesznek legalább három hétre vagy egy hónapra. Nem lesztek egyedül, de egyelőre csak egy tiszt van őrizetben, aki túl sokat kérdezősködött.

– Tehát mentek.



– Add meg Felter ezredesnek annak a barátodnak a nevét, aki túl sokat beszél. Meg kelltudnunk, mekkora a baj.

– És vele mi lesz? Hadbíróság elé állítják?

– Mégis, szerinted mit kellene tenni egy katonával, aki járatja a lepcses pofáját, amikor emberek százainak forog veszélyben az élete? Csapjunk a kezére?

– Csak azt tette, amit én. – Ha Felter megpróbál hadbíróság elé állítani téged és/vagy Franklint, majd én

tanúskodom mellettetek. Azt fogom vallani, hogy én parancsoltam meg nektek, hogyspekuláljatok, és hogy bocsátkozzatok találgatásokba. Persze ez csak akkor jön be, ha nemkezdtek el okoskodni Felter előtt.

– Miért nem visztek minket egyszerűen magatokkal? – Ahhoz már túl késő. És ezért akijelentésemért engem is hadbíróság elé állíthatnak. Hálás lennék, ha ez utóbbimegjegyzésemet nem említenéd Felter előtt.

– Craig, nagyon sajnálom, ha elcsesztem neked valamit.

– Geoff, a karrierem remekül bizonyítja, hogy külső segítség nélkül is remekül el tudomcseszni a dolgaimat.

Tíz perccel később a Hughes kitette Lowellt a Fairhope városi repülőtéren. Geoff kipakolta Lowell csomagjait. A repülőtér telefonközpontosa felhívta a Grand Hotelt,ahonnan autót küldtek Lowell elé. Amikor az autó megérkezett, Geoff kezet nyújtottLowellnek, és sok szerencsét kívánt.

– Sajnálom, Geoff. Tényleg sajnálom. – Mi lenne, ha egyszerűen visszarepülnék Ruckerbe, és letagadnám, hogy találkoztam

veled?

– Ilyesmit nem tennél. Történjék bármi, katona vagy.

– Az – sóhajtott Geoff. – Hát ez van. Egy körből kimaradsz. Fizess a banknak kétszázdollárt, és menj a börtönbe.

Azután vigyázzba vágta magát, és lendületes mozdulattal szalutált. Lowell hasonlómozdulattal viszonozta a tisztelgést.

– Istenem, a fél tökömet odaadnám, hogy ott lehessek, amikor az a kurva kürtösrohamot fuj – mondta Geoff Craig százados.

Azután beszállt a Hughesba, magára húzta az ajtót, és bekapcsolta az övét.

(Négy)

Egy fekete, ősz hajú londiner várta az autót a Grand Hotel bejárata előtt. KiemelteLowell csomagjait a hátsó ülésről.

– Örülök, hogy újra látom – mondta Lowellnek. – Rég nem találkoztunk.

– Mostanra ezredessé léptették elő, nem igaz? – kérdezte a londiner.



Mi a fene – gondolta Lowell –, ez tényleg emlékszik rám.

– Ha nem igy lenne – mondta –, akkor most lőttek volna a borravalójának.

A londiner rámosolygott.

– Remélem, legközelebb már tábornokként érkezik.

– Én pedig azt remélem, hogy nem visszatartott lélegzettel akar arra a napra várni – felelte Lowell. Követte a londinert a luxusszálloda tágas előcsarnokába, majd a portáspulthoz lépett.

– A nevem Lowell. A feleségem már itt van, de azért csak adjon egy kulcsot.

– A 216-220 a lakosztályuk, ezredes – mondta a portás, egy dekoratív, fiatal nő, majdátadta a kulcsot. – Örülünk, hogy ismét nálunk szállt meg.

Nem lehet még olyan idős, hogy emlékezhessen rám – gondolta Lowell. Valaminyilvántartás-félét vezethetnek a vendégekről. Remélem, a nyilvántartásukban nem

tüntették fel azt is, hogy amikor Lowell, C. W. legutoljára náluk járt, a feleségének vöröshaja volt.

A 216-os lakosztály ablakai a Mobile-öbölre néztek. A hálószoba toalettasztalán együveg Chivas Regal várta, egy jegesvödör tele jéggel és egy majdnem teli üveg szóda. Ahálószobában a hotel jegyzettömbjéből kitépett lapot talált a toalettasztal tükréreragasztva, amelyen az állt: „Az uszodába mentem. 15.50”.

A londinernek adott egy ötdollárost, és közölte vele, hogy a világon semmire sincsszüksége. Bezárta utána az ajtót, és az órájára nézett. Dorothy négy előtt tíz perccel ment

az uszodába. Most háromnegyed öt. Le kellene mennem az előcsarnokba – gondolta –, ésaz egyik fizetőtelefonról kellene telefonálnom. De Dorothy úgysem jön vissza még jó pár percig.

Leült az ágyra, a zsebéből elővett egy vékony noteszt, tárcsázta a szálloda központosát,majd kivonva kettőt az összes számból, amely a noteszában állt, megadta neki SandyFelter Hurlbert repülőtéri telefonszámát.

– Sandy – mondta Lowell. – Küldök hozzád két tisztet, Bill Franklin őrnagyot és Geoff Craig századost. Egy kicsit barkohbáztak a minap.

Felter egy pillanatig habozott. – És jól csinálták?

– Elég értelmes mind a kettő.

– Jól van, Craig, elintézem a dolgot – mondta Felter. – Hol vagy most?

– Az alabamai Point Clearben. A Grand Hotelben szálltam meg, a lakosztály száma 216 – mondta Lowell. – A telefonszámom 928-9201.

– Egyedül vagy?

– Pillanatnyilag igen.

– Mesélj nekem még Franklinról és Geoffról.



– Franklin a múlt héten Braggban volt, és beugrott McCallba, hogy megkeressen.

– McCallt lezártuk az átmenő forgalom elől.

– Nem először történik meg, hogy Franklin olyan helyre repül, ahol nincs semmikeresnivalója – mondta Lowell.

Rágódj csak el egy kicsit ezen, Sandy. Emlékezz vissza, hogy Franklin is ott gubbasztott

a Catalina pilótafiilkéjében, amikor kihúztuk azt az ázott, sáros, majdnem elfogott seggedet a Disznó-öbölből

– Meglep, hogy nem vették őrizetbe már akkor, amikor leszállt McCallban – mondtaFelter.

Lowell ostobának érezte magát, amiért nem tűnődött el azon, hogy Franklint miért nemkapták el és tuszkolták be McCall egyik fogdájába. Mindenkiről, aki odament,feltételezniük kellett, hogy látta a Dak Tae-i fogolytábor másolatát. Ez volt az egyik ok,amiért bárkit letartóztathattak.

Elég jó esély volt arra, hogy az őrök parancsnokát Bill Franklin húzta ki valamikor Vietnam valamelyik dzsungeléból. Természetesen vonakodva keverte volna bárki is bajbaazt, aki egyszer kihúzta a seggét Vietnam valamelyik dzsungeléből. A behatolási ésvisszavonulási akciókra küldött helikopterek úgy lebegtek a lombok felett, mint alvóvadkacsák a vízen, így aztán könnyű célpontot jelentettek a Vietkong gránátvetőinek. Nemvéletlenül nevezték az ilyen küldetéseket „beszarató” akcióknak.

Bill Franklin és Geoff Craig olyan sok „beszarató” akcióban vett részt, hogy akülönleges haderő 1. harccsoportja valamilyen oknál fogva jónak látta kitüntetni

mindkettejüket a Kiemelkedő Harctéri Szolgálati Érdemrenddel. – Sok barátja van. Többek között én is.

– Értettem a célzást, Craig – szólt Felter hűvösen. – Helyes. Örülök neki – mondtaLowell szintén hűvösen. – Néha kicsit lassan kapcsolsz, ha ilyesmiről van szó.

– Van még valami, amit el szeretnél mondani nekem?

– Útban hozzám, Geoff nagyon fura kinézetű sirályokat pillantott meg a tengerparton.

– Atyaisten! – mondta Felter.

– Ráadásul ismer egy sirályt, aki úgy beszél, mint egy papagáj – mondta Lowell. – Ésamint mondtam, értelmes tiszt és nagyon érti a dolgát.

– Már úton vannak hozzám?

– Bill és Geoff igen, a papagáj még nem. Nem tudom a nevét.

– Majd én kiderítem – mondta Felter.

– Sandy, vigyük őket magunkkal. Mindkettő jó Chinook-pilóta, és csak most jöttek vissza.

– Szó sem lehet róla – tiltakozott Felter. – Te is tudod.

– Sandy, nem szeretném, ha bármelyikükkel is kicsesznél. Felter nem reagált amegjegyzésre.



– Mikor jössz vissza? – kérdezte.

– Miután most már nincs, aki visszavigyen, másik pilótát meg nem akarok kérni, arragondoltam, hogy közvetlenül visszarepülök.

– A legjobb lesz, ha elkezded intézni az utadat – mondta Felter. – Miután végeztemezzel a kettővel, valószínűleg veled is beszélni akarok majd.

– Igen, uram – mondta Lowell gúnyosan. – Tudja, hogy hol érhet el, uram. – Ha egy óránál tovább akarsz távol maradni a szállodától, légy szíves, jelentkezz be.

Köszönöm, hogy hívtál, Craig. Letette.

Lowell átment a másik szobába, és a bőröndjéből kivette a fürdőnadrágját és egy pamutatlétát. Úgy döntött, nem zuhanyozik le. Úgyis bele fog ugrani a medencébe. Már éppen azon volt, hogy belelép a fürdőnadrágjába, amikor a telefon ismét megcsörrent amásik hálószobában. A telefonhoz sétált, hogy felvegye -meztelenül, fürdőnadrággal akezében. Biztos Dorothy akarja megtudni, hogy megérkezett-e már – gondolta.

– Halló?

– A Fairhope városi repülőtér van hozzád a legközelebb. Van egy L-23-asom, amit értedtudok küldeni holnap 16.30-ra. Van valami, ami megakadályozhat abban, hogy időbenelkészülj?

– Nincs, uram. Ott leszek, uram.

– Semmi szükség erre a gúnyos hangnemre, Craig – mondta Felter. – Viselkedj akorodhoz méltóan.

A telefon elnémult.Felvette a fürdőnadrágját, majd az atlétáját, és belebújt a gumiszandáljába. A folyosó

végén lévő kijárat felé slattyogott. A Grand Hotel azon helyek közé tartozott, ahol avendégek úgy juthattak el az uszodába, hogy közben nem kellett keresztülsurranniuk azelőcsarnokon fürdőruhában.

A hatalmas, legyező alakú uszoda háromszáz méternyire volt a hotel főépületétől,amelytől egy sor „kunyhó” választotta el. Megpróbált egyet kibérelni, de mindet jó előrelefoglalták.

Megállt az uszoda bejáratánál és körülnézett. Megpillantotta Dorothyt. Az uszodatávolabbi sarkában, az egyik nyugágyon ült. Szinte biztosra vette, hogy azért ült oda, hogyláthassa, amikor megérkezik, és látta is, de nem intett neki.

Kibújt az atlétájából és levette a szandálját. Éppen készült beugrani a vízbe, amikor melléért az egyik pincérnő.

– Legyen szíves, vigyen két vodka-tonikot a hölgynek ott az ugródeszka mellett – mondta. Ha Dorothy nem kér, akkor majd én megiszom mind a kettőt – gondolta Lowell.

Azután fejest ugrott a vízbe, és keresztülúszta a medencét. Amikor elérte a medencemásik végét, felhúzta magát az ugródeszka melletti létrán. Már ennyi úszástól is kimerült,csak úgy lihegett. Dorothy levette a napszemüvegét, felnézett, közben pedig lerázta aszemüvegére cseppent vizet. Lowell fölé hajolt és szájon csókolta. Dorothy nem húzódott



el tőle, de láthatóan nem égett a szenvedélytől. Lowell mellé húzott egy nyugágyat.

– Sajnálom, de nem tudtam jönni. Úgy értem, hamarabb.

– Már kezdtem aggódni – mondta Dorothy.

– Még egy hatökrös szekérrel sem tudtak volna visszatartani.

– Láttam a LOH-t – mondta. A Light Observation Helicopter [54]

katonák által használtrövidítését használta. – Gondoltam, biztosan te ülsz benne.

– Aha – mondta Lowell. Látta, hogy a pincérnő feléjük közeledik. Két műanyag poharathozott egy műanyag tálcán. – itt gyön a pijja. És milyen jókor.

– Én már megittam párat, amíg rád vártam.

Le vagyok tolva – döbbent rá Lowell. – A feleségek szoktak így panaszkodni. Furcsa, deegyáltalán nem bánom.

– Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem – mondta. – Végül is nem délre ígérted magad. – Dorothy elmosolyodott. A pincérnő felszolgálta

az italokat. Lowell aláírta a blokkot.

– Ha megiszod, akkor talán jobb lesz, ha most rögtön rendelek még egyet.

– Megiszom – mondta Dorothy. Lowell a pincérnő felé biccentett.

– Hozzon még kettőt, legyen szíves – mondta Dorothy. Ezzel igencsak meglepteLowellt.

– Piálgatunk?Dorothy nem szólt egy szót sem, csak egy hirtelen mozdulattal felemelte a fejét, azután

megemelte Lowell előtt a poharát, és nagyot kortyolt belőle.

– Amikor megláttam a LOH-t – mondta Dorothy –, azon kezdtem el tűnődni, hogyvajon a hadsereg minden ezredesével ilyen jól bánik, vagy csak te vagy nekik ilyenkülönleges.

Lowell Dorothy tekintetét fürkészte, próbált rájönni, hogy miért tette fel neki a nő ezt akérdést.

– Azután rájöttem, hogy egy F-105-öst mégsem adhattak neked, hogy azzal utazgass ahétvégén.

Thomas Sims alezredes egy F-105-össel repült, amikor lelőtték. Lowell nem akartreagálni a nő megjegyzésére.

– Igazából még nem is vagyok olyan régóta ezredes – mondta. – Tizenhat évig voltamőrnagy.

– Viccelsz? – Meglehetősen szokatlannak számított, ha valakit ilyen hosszú ideig nem

léptettek elő. Most valóban meglepte a férfi. – Alezredesi rangban pedig tizennyolc hónap három napig szolgáltam – mondta Lowell

mosolyogva. – Az ezredesi rangot ki kell érdemelni. Úgy látszik, én kiérdemeltem.



– Miért voltál olyan sokáig őrnagy? – kérdezte Dorothy. – Tom öt év és három hónapután lett alezredes.

Úgy látszik, mindenáron a férjéről akar beszélni – gondolta Lowell. – Én viszont egyáltalán nem akarok a férjéről bájcsevegni.

– Akkoriban azt hittem, nagyon okos vagyok – mondta. – A Nemzetőrségnél léptettek elő századossá, pusztán azért, mert beléptem. Azután meg Koreába mentem, még alegelsők között. Ott aztán akkora volt a felfordulás, hogy már azért is előléptették azembert, ha elvégezte a dolgát.

– Harctéri előléptetés?

– Az – mondta. A fenébe is, a harctéri előléptetésben nincs semmi szégyellnivaló.Azután még mielőtt belegondolt volna, hogy mit is mondott, hozzátette: – Azaranylevelemet egy napon kaptam azzal a telexszel, amin az állt, hogy a feleségem aznapmeghalt egy autóbalesetben.

– Ó – kapkodott levegő után Dorothy. – Azután persze várnom kellett, hogy az összes századost őrnaggyá léptessék elő –

mondta Lowell.

– Utána megint csak vártam, míg szinte mindenkit megint előléptettek, csak engemnem.

Dorothy megértően nevetett.

– A fiadról soha nem beszélsz – mondta. Lowell előrehajtotta a fejét, hogy a nő szemébe

tudjon nézni. – Tudod, itt ültem, és gondolkodtam. Sok mindenről. Kérdéseket tettem felmagamban.

– Peter huszonkét éves. Nemsokára huszonhárom lesz – mondta Lowell. – Újságíró egynémet magazinnál, amit úgy hívnak, Stern. Olyan, mint a Life, csak több benne a betű.

– Gyakran találkoztok?

– Nem. Legalábbis mostanában nem. Éli a maga életét. Da Nangban, úgy tíz hónappalezelőtt, majdnem sikerült találkoznom vele. Csak tíz órán múlott.

– Haditudósító?

– Ha egyáltalán annak lehet nevezni – mondta Lowell keserűen. – Úgy tűnik, azt hiszi,mi vagyunk a rosszfiúk, Ho Shi Minh pedig Isten egy rizsültetvényen újjászületett fia.

– Sajnálom. A saját gyerekeim jutottak az eszembe. Vajon hogy fognak majd tégedfogadni? -Ó? Ez már egyáltalán nem tetszett Lowellnek.

– Ők ezt biztosan nem értenék meg.

– Drágám – mondta Lowell, de azután megállt, mert nem tudta, hogy mit is mondhatna.

Dorothy megfogta Lowell kezét. – Nem miattad. Egyszerűen a helyzetet nem értenék.

– Ha más lenne a helyzet, és lenne valami szaftos kis botrány, amin csámcsoghatnának



az emberek, akkor jobban megértenék?

– Nem tudom.

– Nézd, nem te vagy az első nő a világtörténelemben, aki kiszeretett a férjéből. Vagy aki beleszeretett egy másik férfiba. Feltételezem, szerelmes vagy belém.

– Úgy tűnik. Annyira dühös lettem, amiért elkéstél, hogy ez csak szerelem lehet.

Megszorította Lowell kezét.

A pincérnő megérkezett a második kör vodka-tonikkal, és elmosolyodott, amikor meglátta az egymás kezét szorongató párt. Amikor távozott, Dorothy hozzátette:

– És féltékeny is voltam.

– Ugyan mire? – kérdezte Lowell, miközben felült a nyugágyon és a nő felé nyújtotta azitalát.

– Amikor bejelentkeztem, a portás azt mondta: „Örülünk, hogy ismét nálunk száll meg,

Mrs. Lowell.” Nyilván nem most van itt először, ezredes. – Ezek erre vannak beprogramozva. Van valami nyilvántartásuk, vagy mi. De egyébként

igen, már jártam itt. Még előtted, nagyon, nagyon régen.

– Akárki is volt az, és nem vagyok kíváncsi a nevére, utálom. – Jó?

– Miért nem vetted el? Vagy talán ő is férjnél volt?

– Nem. A házasság egyszerűen eszembe se jutott.

– És most?

– Ó, igen – mondta Lowell.

– Ami viszont, jelen körülmények között, nem lesz egyszerű, igaz?

– Megoldjuk.

– Most pont úgy érzem magam, mint egy igazi kurva. Ahogy itt ülök – Dorothy amedence körül ülő többi vendégre mutatott, meg a luxusberendezésre, ami körülvette őket –, miután a gyerekeimet lepasszoltam a szüleimhez, közben Tom meg odaát van.

– Én ezt egyáltalán nem így látom. Úgyhogy segíts rajtam, mert egy kicsit sem érzemmagam bűnösnek.

Dorothy felhajtotta az italát. Felállt és haját egy fehér úszósapka alá gyömöszölte. Amozdulattól az egyrészes fürdőruha megfeszült a testén. Lowell nem tudott nem a nővénuszdombjára nézni. Dorothy rámosolygott.

– Mi olyan vicces? – kérdezte Lowell. Esze ágában sem volt a vízben játszadozni.Fáradtnak érezte magát. Dorothy felé hajolt.

– Egyszer, amikor rajtakaptam Tomot – suttogta a férfi fülébe –, valami fura dolgot

mondott. Azt mondta, „az álló faroknak nincs lelkiismerete”.Egy gyors mozdulattal a férfi fülébe dugta a nyelvét, azután megfordult, és nekifutásból

fejest ugrott a medencébe.



Lowellnek váratlanul merevedése lett, így kénytelen volt felpattanni a nyugágyról és anő után ugrani. Dorothy sokkal gyorsabban úszott, mint ő. Már a törölközővel szárítgattamagát, amikor Lowell még csak a medence másik oldalánál járt. Kiszállt a medencéből,Dorothy megfogta a kezét, és így mentek fel a 216-os lakosztályba, kéz a kézben.

(Öt)

– A francba! – mondta Lowell, amikor megcsörrent a telefon.

Kielégülten feküdtek egymás mellett. Előtte még készített magának egy italt, de csak utána tudta meginni. Arra számított, hogy Dorothy még végigcsinálja a szokásos nőirituálét a fürdőszobában. Ehelyett egyszerűen ledobta magáról a fürdőruháját, és kiterültaz ágyon széttárt karral és lábakkal, arra várva, hogy ráfeküdjön.

A pohár most a hasán pihent, föl-le emelkedve, amint lélegzetet vett.

– Ssss – mondta Dorothy. Elvette Lowelltől a poharat, a férfi pedig oldalra gördült, ésfelvette a telefont.

– Halló – csattant fel.

– Mrs. Lowell-lel szeretnék beszélni – mondta egy mély férfihang.

– Kivel beszélek?! – követelőzött Lowell dühödten.

– Mrs. Lowell charterpilótája vagyok – mondta a férfihang zavartan.

– Jaj, igen, egy pillanat! – Lowell Dorothy kezébe nyomta a telefonkagylót. – A pilóta.

Dorothy pár szót váltott a pilótával, azután letakarva a mikrofont megkérdezte:

– Mikor kell indulnod? – Fél ötre jönnek értem – mondta Lowell.

– Legyen kedves, úgy készüljön, hogy holnap délután olyan fél öt és háromnegyed ötkörül szeretnék elindulni – mondta Dorothy. – Nagyon köszönöm. Kellemes estétmagának is.

– Róla teljesen megfeledkeztem – mondta Lowell. – A hotelben szállt meg?

– Nem. Egy motelben néhány mérföldnyire innen. Kénytelen voltam autót bérelni neki.

– Itt a hitelkártyám, ezzel rendezheted. – Már megtörtént – mondta Dorothy. – Úgy írtam alá, hogy Mrs. Craig Lowell.

Gondolom, aki a számláidat rendezi, már hozzászokott ehhez, nem?

– Kizárólag olyan nőnek adom oda a hitelkártyámat, akibe szerelmes is vagyok. Arepülőgépem, a hitelkártyám és a fogkefém szent és sérthetetlen.

– És ezt el is higgyem?

– Ha nagyon megszorongatnak, akkor a fogkefém miatt nem csapok olyan nagy

ribilliót. – Idefelé jövet támadt egy újabb kurvás ötletem – mondta Dorothy. – A repülőgépre

gondolok.



– Nem értelek.

– Tetszik. Ez az életstílus. Szóval arra gondoltam, hogy nekem mindez jár.

– Ahogy mondod – mondta Lowell.

– Fogalmad sincs, hogy miről beszélek. Gazdag nő ne menjen szegény férfihozfeleségül.

– Ó – mondta Lowell.

– A férfiak önérzete miatt. Azt hiszem, ez történt Tómmal és velem is. Legbelülmégiscsak kurva vagyok. Most már tudom, hogy mennyire utáltam, hogy az ő fizetésébőlkellett megélnünk, amikor nem is kellett volna. Ő meg mindenáron be akarta bizonyítaninekem, amit be akart bizonyítani – talán éppen azt, hogy nincs rám szüksége. Azért csaltmeg újra meg újra.

– Az is lehet, hogy egyszerűen csak egy kanos pilóta – mondta Lowell. – Úgy tudom, alégierő pilótái híresek a kalandjaikról.

– Komolyan beszélek, a fene essen beléd.

– Bocs.

– Most jövök rá, hogy ez az egész hülye garasoskodás egy oltári nagy önámítás volt. Énés a bátyám örökölni fogjuk a szüleink pénzét, és a gyerekeknek is jut majd belőle bőven.Azt hiszem, már amúgy sem tudtuk volna tovább csinálni így.

– Azt hiszem, elvesztettem a fonalat.

– A két gyerek egyszerre fog egyetemre menni – folytatta Dorothy. – És persze a lehetőlegjobb helyre kell őket küldeni. Próbálja csak meg bárki egyetemre küldeni a gyerekeitannyi pénzből, amit a légierőnél lehet keresni. Én meg egy kosár pénzt füstöltem el azzal,hogy a hadifogoly-feleségek ügyei után rohangáltam. Na arra sem a havi juttatásombólfutotta.

– Gazdag nő csak gazdag férfihoz menjen feleségül – mondta Lowell. – Maradjunk ennyiben.

– De ez a gondolkodásmód a végén kurvát csinál belőlem, nem igaz?

– Inkább realistát. Sokszor gondolkodtam el azon, hogy vajon némelyik hölgy kísérőmakkor is szívesen csatlakozott volna-e hozzám, ha a Budget motelbe hívom és nem aRegency Hyatt House-ba.

– Te gazember. Hát ott is?

– Ha úgy vesszük, veled csak tegnapelőtt találkoztam. De amióta hazajöttem Namból,és találkoztam veled, majdnem olyan szűzies lettem, mint egy szerzetes.

– Miért? – kérdezte Dorothy. Lowell bejelentése jóleső érzéssel töltötte el.

– Nem is tudom. Azért csak ne bízd el magad. Nem tettem nőtlenségi fogadalmat.Először azt hittem, öregszem. De azután találkoztam veled, és úgy begerjedtem, mint egyhúszéves kölyök.

– Ezt bóknak veszem.



– Annak is szántam.

– És mit szólnál egy hűségeskühöz? – kérdezte Dorothy.

– Ó, igen – felelte Lowell. – Csupa ilyen nemes gondolat jár az eszemben. Semmimásra nem tudok gondolni.

– Megcsalom Tomot, miből gondolod, hogy téged nem csalnálak meg?

– Szerintem te nem csalod meg Tomot.

– Azért nem nagyon emlékszem, hogy mikor ragadtál meg és vittél ki a bárból, hogymegerőszakolj.

– Te most azt akarod tőlem, hogy megnyugtassam a lelkiismereted? – kérdezte Lowell.

– Azt hiszem, igen.

– Na, jó. Azt akartad, hogy valaki lefektessen. Persze nem te vagy az első hadifogoly-feleség, akinek ez megfordult a fejében. Hallottam, hogy…

– Mit hallottál? – kérdezte Dorothy sértődötten és hirtelen kirobbanó dühvel.

– Van egy nagyon jó barátom. Egy orvos. Úgy is mondhatnám, hogy a hadifogoly-feleségek lelkivilágának a szakértőjévé vált. Hozzá fordulnak a problémáikkal, a szexuális problémáikkal, meg ilyesmi.

– És ez a doktor már alig várta, hogy elmondhassa neked, hogy az egyik szegény,magányos és riadt hadifogoly-feleség bemászott valaki ágyába? Mert könnyű préda voltegy szemétláda számára? Vagy mert érezni akarta egy férfi ölelését? Életemben nemhallottam még ilyen gusztustalan dolgot. Remélem, jót röhögtél.

– Jaj, fogd már be. Egyáltalán nem erről van szó.

– Akkor miről? – kérdezte Dorothy. Olyan dühös volt, hogy nyálcseppek csöppentek szájából Lowellre, miközben kiabált. -Felfordul tőled a gyomrom!

Lowell az egyik párnába törölte az arcát.

– A doktornő férje Dak Tae-ben van a te férjeddel – mondta Lowell. – Mi a szarértkellett úgy nekem ugranod?

A nő dühtől kipirult arca kezdett ismét normális színt ölteni. – Szüksége van valakire, aki meghallgatja. És én meghallgatom. Oké?

– Honnan tudod, hogy hol van Tom? – kérdezte Dorothy. A kérdés meglehetősen vádlónhangzott.

– Nem tudom – vágta rá Lowell automatikusan.

– De igen, tudod. Valami Dak micsodát említettél. Tudod, Craig.

– Rendben van. Tudom. De maradjunk ennyiben, Dorothy. -”Maradjunk ennyiben?”

Hogy van? Ha azt tudod, hogy hol van, akkor többet is tudsz. Hogy van? A kormány, az azistenverte kormány, még csak meg sem erősítette, hogy él. Csak azt mondták, hogy„információink szerint”.

– Amennyire tudom, jól van.



érfi, aki eltervezte, a férfi, aki irányítani fogja, nemcsak az ilyesfajta hadműveletek elismert szakértője, de ráadásul meglehetősen tapasztalt harcos is. Alázatos szolgája,uram.

A férfi, aki ugyebár jelentős tapasztalattal és nagyra becsült szakértelemmelrendelkezett, úgy két-három hete – amikor egy egyszerű páros tornagyakorlatnak indulódolog valami egészen rendkívüli és teljesen váratlan fordulatot vett – kénytelen volt

elismerni, úgy működik ez a világ, hogy a sors keze időnként elragadja az embertől azt,amit épp csak addig adott neki, hogy megkóstolhassa, azután pedig elkeseredetten éskiéhezve még többet akarjon belőle, amikor már nem lehet az övé. Mint például az élete.

A jó öreg Benedict őrmester, az a vén buzgómócsing, listát készített az ezredesmadarairól, a második vietnami szolgálata alatt. Százötvenegy lyuk a törzsön, amelyvalószínűleg .50-es vagy nagyobb kaliberű lövedéktől származott. Háromszázötvenegylyuk a törzsön, amely valószínűleg .30-as kaliberű lövedéktől származott. Hatkényszerleszállás ellenséges területen. Két HU-1B harci helikopter, egy HU-1D

(parancsnoki és irányító helikopter), egy Chinook, egy pompásan lángoló HU-1G HueyCobra és egy lomha Caribou, amivel összesen ötvennyolc órát repült, s amelyet egy nap aszárnyára – az üzemanyagtartály fölé – helyezett gyújtóbombával annak rendje és módjaszerint a levegőbe repített.

Ha objektíven nézzük a dolgot, ezt már akár istenkísértésnek is nevezhetnénk.

George Patton kapja be! Nem akarok az utolsó háború utoljára kilőtt golyójától padlót ogni.

– Min gondolkodsz? – kérdezte Dorothy, miközben előrehajolt és megérintette a férfi

kezét. – Azon, hogy George Patton egy hülye barom volt. – Dorothy felé nyúlt, és megfogta a

kezét. Azután felállt, és meghajolt. Dorothy pukedlizett, és a karjaiba perdült. A Jack

Normand trió éppen az I’m Gonna Buy a Paper Doll That I Can Call My Own[55]

-tátszotta.

– Mindjárt zuhog – mondta Lowell, és ajkaival megérintette a nő hideg fülét.

– Mmmmm. Szeretem hallgatni, ahogy az eső dobol a tetőn.

– Szeretlek. – Mmmm. Ezt is szeretem hallgatni – mondta Dorothy, azután hozzátette: – Drágám, ne

szoríts annyira. Nem kapok levegőt.

Fél kettő után kezdett el esni az eső. Igazi felhőszakadás volt. Hallani lehetett, ahogy aviz kizúdul a csatornából.

Meztelenül aludtak egymás mellett, mint a nászutasok (Dorothy ugyan hálóingbenfeküdt az ágyba, de Lowell tíz másodperc alatt levette róla), és csakúgy, mint a

nászutasok, a napot is szerelmeskedéssel kezdték. Az eső még akkor is esett, amikor befejezték. Miután felhívta az FAA időjárás-előrejelző állomását Mobile-ban, és megtudta,hogy nem számíthatnak változásra, már nem is tűnt olyan romantikus gondolatnak, hogyágyban reggelizzenek. Inkább felöltöztek, és elköltöttek egy hatalmas reggelit a hotel még



hatalmasabb éttermében.

Jó sokáig szürcsölték a kávéjukat, nézték, ahogy az eső elönti a part menti sétányt,azután pedig a többi vendéget nézték, akik szintén azt nézték, ahogy az eső elönti a partmenti sétányt.

– Menjünk innen a fenébe – mondta Lowell. – Kezd lehangolni ez a hely.

– Nem mertem szólni, de most már tényleg el kellene mennem a gyerekekért.Visszamentek a szobába, és felhívták a pilótát, akit Lowell bérelt fel, hogy vezesse a

Cessna 310-esét. Egy óra múlva a reptéren lesz. A pilóta megkönnyebbült, hogy nem kellegész nap a motelszobájában üldögélnie ebben a pocsék időben.

Azután Lowell egy hirtelen gondolattól vezérelve felkapta a telefont, és a központossalfelhívatta a hurlberti számot. Doro-thyval együtt akart visszarepülni. Legrosszabb esetbenmegkéri Sandyt, hogy küldjön érte egy gépet most rögtön.

– Itt Lowell ezredes. Felter ezredessel szeretnék beszélni.

– Sajnálom, uram, de az ezredes nincs itt.

– Hol van?

– Sajnálom, uram, de nem mondhatom meg.

– Itt Monte Cristo Ötös – közölte Lowell, miután dühödten előkapta a híradósszabályzatot, és átváltotta a papíron található számokat a megfelelő kóddá.

– Tizennégy tizenhét zéró egy – mondta végül. – Kapcsolja nekem Monte CristoHátvédet.

– Egy pillanat, uram – jelentette be a katona a vonal másik végén, majd a hangját fémeskattanasok és elektronikus sivítások váltották fel.

– Hazai bázis – mondta végül egy hang.

– Itt Monte Cristo Ötös. Tizennégy. Tizenhét. Zéró. Egy. Ellenőrizze.

A vonal másik végén ülő katona ellenőrizte. Azután megváltozott a hang. RobertBellmon altábornagy szólalt meg. Mi a francot csinál Bellmon a tárgyalóterembenvasárnap reggel fél tizenegykor?

– Mondja, Ötös.

– A Hátvéd ott van?

– Negatív. Mi a pozíciója?

– Még itt vagyok – mondta Lowell. – Csak szerettem volna visszamondani ahelyfoglalásomat a mai gépre. Közvetlenül a Hazai Bázisra megyek. Az érkezés várhatóidőpontja nagyjából három óra harminc.

– A Hátvéd azt akarja, hogy legyen a Négyes állásban tizenhét óra nulla nullakor.

– Közvetlenül a Hazai Bázisra megyek. Kérem, értesítse a Hátvédet.

– Tudomásul vettem – mondta Bellmon. Nem Bellmon volt a parancsnok. Nemutasíthatta, hogy a Hurlbertre menjen.



Lowell letette a telefont, azután Dorothyra nézett és elmosolyodott.

– Veled megyek. Majd kiteszel Fayetteville-ben. Dorothy egészen halványanrámosolygott.

– Megkérdezhettél volna. A pilóta meg fog látni.

Lowell nem is reagált a nő megjegyzésére, hangosan gondolkodott.

– Ha tényleg azt akarják, hogy a Hurlberten legyek ötre, majd levisznek egy Jettel.

Úgy döntött, hogy a Cessna jobb oldali ülésében utazik Fa-yettevüle-be. Egész úton arádiót kezelte. Aggódott az időjárás miatt. Kezdett rosszabbra fordulni, és nagyon nemszeretett volna kényszerpihenőt beiktatni.

Még akkor is esett, amikor megérkeztek Fayetteville-be. Csurom vizes lett, mire sikerültkihalásznia a csomagjait a Cessna orr-részéből. A kereskedelmi járatok számára fenntartotthangár irodájába sétált, és nézte, amint a repülőgépe a levegőbe emelkedik. Dorothy

elindult a szüleihez, hogy hazavigye a gyerekeit.Megkérte az egyik irodai alkalmazottat, hogy hívjon neki egy taxit, ami hamarosan meg

is érkezett. Már éppen készült beszállni az autóba, amikor az esőfüggönyön keresztülmegpillantotta MacMillan Cadillacjét a hangárt a főterminál épületével összekötő keskenyaszfaltúton felé száguldani. A Cadillac megállt az irodaépület előtt, MacMillan kiugrott belőle, és beszaladt az irodába.

– Honnan tudtad, hogy jövök? – kérdezte MacMillan.

– Nem tudtam – mondta Lowell, és intett a taxisofőrnek, hogy nem lesz rá szüksége.

MacMillanhez fordult. – De te honnan tudtad, hogy jövök? – Tudtam. Mind tudtuk.

– Úgy értem, hogy idejövök.

– Gondoltuk, hogy ebben az időben biztos műszeres repülési tervet fogsz beadni.Egyszerűen kértünk egy jelentést a körzeti irányítóközponttól.

– És most akkor vissza kell repülnöm Floridába? Ezért jöttél ki elém?

– Nem, nem ezért jöttem.

Lowell érezte, hogy valamivel felhúzták. Az autóban ültek, és Bragg felé haladtak.MacMillan nem kanyarodott be a Lowell lakásához vezető utcába.

– Itt kellett volna bekanyarodni – mondta Lowell.

– Bellmon beszélni akar veled.

– Miről?

– Majd megtudod tőle – mondta MacMillan hűvösen.

– Ha nem akartál velem találkozni, akkor miért nem küldtél ki elém valakit? – kérdezteLowell.

– Találkozni akartam veled.



– Nem kéne felvennem az egyenruhám? – kérdezte Lowell. – Jó leszel így is – mondtaMacMillan hűvösen.

– Mi folyik itt, Mac?

– Tegyél meg nekem egy szívességet, Lowell, fogd be. Rájött, hogy én fogomlevezényelni a műsort, most azért ilyen pipa. Hát, előbb-utóbb úgyis megtudta volna.

MacMillan a JFK Különleges Hadviselési Központ parancsnoki épülete előtt állt meg.A II. számú tárgyalóteremhez vezető folyosó bejárata előtt három zöldsapkás strázsált:

egy törzsőrmester és két őrmester. Mindhármuk válláról egy-egy 9 mm-es Uzi géppisztolylógott le.

– Elnézést, ezredes – mondta a törzsőrmester –, de látnom kell az igazolványát.

A törzsőrmester, aki ismerte Lowellt, alaposan megnézte az igazolványt, azután afejével intett, hogy minden rendben. Lowell MacMillan kíséretében besétált a II. számútárgyalóterembe.

Robert F. Bellmon altábornagy és Paul Hanrahan vezérőrnagy a tárgyalóasztalnál ült,Bellmon „A” osztályú egyenruhában, míg Hanrahan ripstopban.

– Történt valami izgalmas dolog? – kérdezte vidáman.

– Hol van Mrs. Sims? – kérdezte Bellmon.

– Egyedül találtam a repülőtéren, tábornok – mondta MacMillan. – Azt hiszem, az őgépét láttam újból felszállni.

Bellmon Lowellre nézett. Lowell nem szólt egy szót sem. Meglepte, hogy leleplezték őket. Most már mindegy – gondolta. Látta, hogy mindenki dühös.

– Hol van Mrs. Sims, Craig? – kérdezte Bellmon hűvösen. Amikor nyilvánvalóvá vált,hogy Lowell nem fog válaszolni, Bellmon agyát elöntötte a düh.

– Kérdeztem valamit magától, ezredes! Hol van Mrs. Sims?

– A legnagyobb tisztelettel, tábornok – mondta Lowell óvatosan –, nem hinném, hogy bármi köze lenne hozzá.

– Ne merészeljen pimaszkodni, ezredes – mondta Bellmon dühödten. Úgy tűnt, nehezen

tud uralkodni magán. A teremben ülő négy sorállományú felé fordította a fejét.

– Maguk most elmennek, és megisznak egy kávét valahol -mondta. – Átveszem atelefonokat. Ha szükségem lesz magukra, majd valakit magukért küldök.

Bellmon tábornok megvárta, amíg a sorállományúak kimentek a teremből, és bezárták maguk után az ajtót. Most már csak a két tábornok, MacMillan és Lowell maradt odabenn.

– Na, akkor, Lowell – mondta Bellmon. – Hol van Mrs. Sims?

– A legnagyobb tisztelettel, uram, amint már mondtam, nem áll módomban válaszolni a

kérdésre. A magánéletem nem tartozik senkire, csak rám. – Egy nagy büdös francot! – csattant fel Hanrahan. – Épp azon vagyunk, hogy lefújjuk a

hadműveletet a te „magánéleted” miatt, úgyhogy ne szarakodj itt velünk, Craig!



– Lefújjátok a hadműveletet? Mi a fenéről beszélsz? – Lowell ezredes – mondtaBellmon. – Tegnap este a tiszti klubban vacsoráztunk Mrs. Bellmonnal a Popetámaszponton. Mrs. Bellmon véletlenül fültanúja volt egy beszélgetésnek a női mosdóban.A légierő két általunk nem ismert tisztfelesége arról társalgott, hogy Mrs. Sims micsoda bonyodalmakba keveredett, mivel a szeretője éppen most készül kihozni a férjét az egyik hadifogolytáborból.

Lowell nem szólalt meg rögtön. Bellmon és Hanrahan magukon kívül voltak. RáadásulBellmon egészen hivatalossá is vált: „ezredes” és „Mrs. Bellmon”. Pedig mindkettőjükhöznagyon régi és nagyon szoros barátság fűzte. Azt gondolta, hogy nem fognak örülni,amikor megtudják – mert végül úgyis megtudták volna –, hogy mi van kettejük között, deerre a távolságtartó dührohamra nem számított.

Lowell úgy döntött, hogy nagyon óvatosan fogja megválogatni minden szavát.

– Tábornok, biztosíthatom, hogy a hölgyek semmit sem tudhattak meg Mrs. Simstől.

– Maga azt nem tudhatja. Hol van? Az isten verje meg magát – csattant fel Bellmon.

– Lefújták a Monte Cristót? – kérdezte Lowell.

– Hol van?

Ezek után nem is kellett válaszolniuk a kérdésére. Ha a Monte Cristót lefújták volna,akkor nem érdekelné őket annyira, hol lehet Dorothy.

– A szülei házában, Winston-Salemben, uram – mondta Lowell. A faliórára pillantott. – Az olyan százötven kilométerrre lehet. Nagyjából most szállhat le.

– Hívja fel – mondta Bellmon –, és most rögtön hívja ide vissza. Nem érdekel, mintmond neki, de hívja ide vissza.

Bellmon a tárgyalóasztal másik végén lévő telefon után nyúlt.

– Gondolom sejti, hogy beszélnünk kell vele.

– Nem tudom a számát. És a leánykori nevét sem. Hanrahan átnyúlt a tárgyalóasztalonés magához húzta a telefont. Elővette a telefonkönyvet, és tárcsázni kezdett.

– Az a külső vonalé, tábornok – mondta MacMillan.

– Az isten verje meg! – Hanrahan a másik telefon után nyúlt, és tárcsázott. – Százados,itt Hanrahan tábornok. Szükségem lenne egy telefonszámra. A légierő egyik alezredesének a feleségéről, Mrs. Dorothy Simsről van szó. A legközelebbi hozzátartozójának atelefonszáma kellene, illetve a hölgy leánykori neve. A keresztneve Dorothy. Azazonosítóját nem tudom. Tartom a vonalat.

– Ha felhívja… – kezdett hozzá Bellmon, de azután meggondolta magát. – Jól sejtetteMac? Tényleg a maga gépével repült? Lowell bólintott.

– Mondja meg neki, hogy Fayetteville-ben találkozzanak. Azt is mondja meg neki, hogy

a gyerekeit hagyja ott, ahol vannak. – Nem vagyok benne biztos, hogy belemegy, tábornok – felelte Lowell.

– Aztán miért ne menne bele? Ha arra hajlandó volt, hogy elsuvassza őket, hogy



magával tölthesse a hétvégét! Úgy tudom, maga elég meggyőző tud lenni a nőkkel,Lowell. Beszélje rá.

Lowell nagyon szerette volna azt mondani, hogy „ezt kikérem magamnak, tábornok”,de türtőztette magát.

Hanrahan írt valamit a tollával az egyik vonalas papírra, majd a külső vonalas telefonnalegyütt Lowell elé csúsztatta. Lowell tárcsázott.

– Persons-rezidencia – mondta egy mély, rezgő hang, amelynek tulajdonosa minden bizonnyal fekete volt.

– Mrs. Thomas Simsszel szeretnék beszélni. Mondja meg neki, hogy Lowell ezredeskeresi.

A mondata végén fülsértően sípoló hangot hallott. Bellmon kihangosította a telefont.

– Tartsa a mikrofont közel a szájához – mondta Bellmon. Egy újabb, meglehetősenmagabiztos férfihang szólalt meg.

– Ezredes – mondta. – Itt Hartley Persons, Mrs. Sims apja. Van valami köze a hívásának Sims ezredeshez?

– Nem, uram. Nincs.

– Értem – mondta Dorothy apja. – Épp most lépett be az ajtón. Fölment az emeletreátöltözni. Megnézem, hogy a telefonhoz tud-e jönni.

Amikor Dorothy beleszólt a telefonba, Lowell rögtön tudta, hogy az apja hallja, amiről beszélnek.

– Itt Mrs. Sims – mondta Dorothy. – Mit tehetek magáért, ezredes?

– Hall minket az apád? – kérdezte Lowell.

– Nos, ezredes, az a helyzet, hogy igen – mondta a férfihang.

– Mit akarsz? – kérdezte Dorothy.

– Azonnal gyere vissza Fayetteville-be. Nagyon fontos, hogy most rögtön elindulj.Mindent elmagyarázok, ha ideértél.

– A géped már elment. Odakint meg szakad, mintha dézsából öntenek. Majd reggelhazamegyek apám gépével.

– Akkor már túl késő lesz.

– Jaj istenem, ma éjszaka indultok? – kérdezte Dorothy.

– Nocsak – jegyezte meg Bellmon, halkan és keserűen. – Ki tud még a mi kistitkunkról?

– Dorothy – mondta Lowell –, nem mondhatok neked többet a telefonban, de nagyonfontos, hogy ma este találkozzunk.

– Azt hiszem, ezredes – mondta Dorothy apja –, ha rá akarja venni a lányomat, hogyútnak induljon ebben az esőben, a legkevesebb, hogy elmagyarázza neki, miért ilyensürgős találkozniuk.



– A repülőtér felé elmagyarázom, apa. Mehetek a gépeddel?

– Ki ez az ember, Dorothy?

– Milyen számon tudlak elérni? – kérdezte Dorothy. Lowell Bellmonra nézett és atelefonra mutatott, amelyen beszélt. Bellmon bólintott, Lowell pedig megadta Dorothynak a számot.

– Valami baj van, ugye? – kérdezte Dorothy. – Vége a komédiának – mondta Lowell. – Jó lesz, ha felkészülsz rá.

Dorothy egy pillanatra elnémult.

– Majd hívlak, ha már tudok valami biztosat.

A vonal elnémult, Bellmon pedig kikapcsolta a két hangfalra kötött erősítőt. Ahangszórók tompa pukkanással adták hírül, hogy üzemen kívül kerültek.

– Mennyit tud a hölgyismerőse? – kérdezte Bellmon.

– Csak annyit, hogy megyünk. Semmi többet.

– Maga mondta el neki, igaz?

– Nem, uram. Magától jött rá.

– Tehát a maga keze tiszta? – kérdezte Bellmon maró gúnnyal a hangjában.

– Nem, uram. Egy dolog kiszaladt a számon. Tudja, hogy tudom, a férje Dak Tae-benvan.

– Ez is része volt a „hogyan vigasztaljuk meg a szegény hadifogoly-feleséget” címűelőadásának?

– Csupán költői kérdésnek szánta, tábornok, vagy tényleg kíváncsi rá?

– Ne merészeljen ilyen hangon beszélni velem, Lowell ezredes! – tört ki Bellmon.

– Miért mondtad el neki, hogy a férjét melyik táborban tartják fogva? Az isten verjenmeg, Craig. Ez szigorúan titkos információ, és ezt te is tudtad jól – mondta Hanrahandühösen.

– Nincs mentség a tettemre, uram. – Halljam, hogyan történt!

– Igen, uram – mondta Lowell. – Éppen Phil Parker feleségéről, dr. Parkerről beszéltemneki. Valahogy a fejébe vette, hogy dr. Parker egy férfi, aki a hadifogoly-feleségek előttefeltárt lelki bajait fecsegi ki az ismerőseinek. Nagyon szégyellem, hogy amikor védeni próbáltam Toni Parkért, azt találtam mondani, hogy „a férje Dak Tae-ben van a teférjeddel”.

– Ó, az isten szerelmére – mondta Hanrahan undorral.

– Elismerem, hogy hibát követtem el, de nem értem, hogy mire fel a nagy hisztéria.Legalábbis ami Mrs. Simset illeti. Engem inkább azok a nők rémisztenek meg, akiketBarbara hallott beszélgetni a tiszti klubban.



– Ezredes! – robbant ki Bellmonból. – Ne merészelje még egyszer a szájára venni afeleségem keresztnevét!

– Nem mondhatod komolyan!

– Nagyon is komolyan mondom – fújtatott Bellmon. – A hitvány viselkedésedről ugyannem beszélhetek neki, de azt elintézhetem, hogy az életben ki ne mondhasd a nevét mégegyszer.

– Az isten szerelmére, Bob – mondta Lowell. – Tudod te egyáltalán, hogy miket beszélsz?! Mielőtt elítélnéd az erkölcseimet, talán megkérdezhetnéd, hogy mi vanközöttem és Dorothy Sims között.

– Mindent tudok, amit tudnom kell – vágta rá Bellmon.

– Nem hiszem. Először is már jóval azelőtt eldöntötte, hogy elválik a férjétől, mielőtt aszínre léptem. Másodszor pedig el akarom venni.

– A tények azt mutatják, ezredes – mondta Bellmon –, hogy nem elég, hogy durvánmegszegte a hadművelet titkosságára vonatkozó szabályokat, de ráadásul nyílt viszonyt iskezdett valakivel, akinek a férje tiszt és mellesleg hadifogolytáborban van. Ettőlhitványabb dolgot el sem követhetett volna. Közölnöm kell, hogy szándékomban álleljárást indítani maga ellen.

Lowell ránézett, megrázta a fejét, és felnevetett.

– Megmondjam, hogy mit csinálhatsz az eljárásoddal, Bob? Feldughatod magadnak azerkölcsösségeddel együtt.

Bellmon mozdulata olyan gyorsra sikerült, hogy a többieknek idejük sem maradtmegállítani. Áthajolt az asztal fölött, és öklével Lowell arcába vágott. Lowell nemszámított az ütésre, így aztán a székével együtt zuhant a padlóra.

Bellmon ökölbe szorított kézzel lépett az asztal végéhez, egyértelműen azzal aszándékkal, hogy újra lesújtson.

– Az isten szerelmére, tábornok! – mondta Hanrahan tábornok, és az útjába állt. – Türtőztesse magát!

Bellmon úgy nézett rá, mintha valami idegen nyelven szóltak volna hozzá. Azután a

tekintete megváltozott, és rémület ült ki az arcára, mintha csak akkor döbbent volna rá,hogy mit tett.

– Harmincegy éve vagyok katona – mondta egészen halkan, már-már természetellenesnyugalommal. – Most először veszítettem el teljesen az önuralmamat. Szégyellem magam,ezredes, és borzasztóan sajnálom. Borzasztóan sajnálom.

– Ne légy szamár, Bob – mondta Lowell a padlón fekve, és letörölte a vért a szájasarkából.

– Most már egy kurva szót sem akarok hallani magától, Lowell! – mondta Hanrahan

meglehetősen hangosan, már-már kiabálva, és mutatóujjával megfenyegette Lowellt. – Üljön le arra a kurva székre, és ne szóljon egy kurva szót se!

Lowell felállította a széket és leült.



– Azt akartam mondani, uram, hogy Bellmon tábornok nem tartozik bocsánatkéréssel.

– Ebben aztán biztos lehetsz, te szemétláda! – mondta MacMillan. – Ha nem dugnálmeg mindenkit, akit vízszintesbe tudsz dumálni, akkor mindez nem történt volna meg!Tudtad, hogy a férje hadifogoly! A franc essen beléd!

Most már Lowell is elvesztette a türelmét, de természeténél fogva sohasem kiabált.

– Na, és mi a helyzet a sorállományú hölgyekkel, Mac? – kérdezte olyan hangon,mintha csak valami kellemes témát vitattak volna meg. – Mielőtt lefekteted őket, megszoktad tőlük kérdezni, hogy a férjük nincs-e véletlenül hadifogolytáborban?

MacMillan döbbent arckifejezése épp elég volt Bellmonnak és Hanrahannak, hogyrádöbbenjenek, Lowell megjegyzése betalált. MacMillan megszegte az íratlan szabályt,mely szerint tisztek nem létesíthetnek szexuális kapcsolatot sorállományú nőkkel.MacMillan inkább szegte meg a tiszti kódex szabályát, mint Lowell, aki egy tisztfeleségével folytatott viszonyt. Még akkor is, ha a szóban forgó tiszt hadifogoly volt.

MacMillan olyan arcot vágott, mint aki mondani akar valamit, de egy hang sem jött ki atorkán.

Most jött rá, hogy Lowell tudja – gondolta Bellmon. Bármit is mondana, csak mégmélyebbre ásná magát.

– Elég legyen! – csattant fel.

– Azt kell eldöntenünk – mondta Hanrahan –, hogy kompromittálódott-e az akció vagysem.

– Ha rajtam múlna – mondta Bellmon tábornok –, már régen lefújtam volna az egészhadműveletet.

– Ismétlem – mondta Lowell –, engem az aggaszt, amit Barbara hallott a tiszti klubban.

– Igen – mondta Bellmon tábornok. Nem szólt rá Lowellre, amiért Mrs. Bellmont akeresztnevén említette. Hanrahan az ajtóhoz lépett és kinyitotta.

– Főtörzsőrmester – szólt ki. – Hívja fel a kémelhárító különítmény parancsnokát, ésmondja meg neki, hogy jöjjön át.

Bellmon kíváncsian nézett rá.

– Meg akarom kérdezni tőle, hogy mit hallottak az emberei – magyarázta Hanrahan.

(Kettő)

Dorothy Sims harminc perccel később telefonált. A winston-salemi repülőtéren volt, ésaz apja Lear jetjének pilótáira várt. A gyerekek is vele voltak. Mindenáron vele akartak menni, és sehogy sem tudta őket lebeszélni.

– Ez gond – mondta Bellmon. – Ha zöld jelzést kap az akció, akkor mihez kezdünk agyerekeivel? Mármint, ha egyáltalán hajlandó önként bevonulni a fogdába.

– Kimegyek elé – mondta MacMillan. – Magammal viszem Roxyt is. A házunkbanellehetnek a gyerekei Roxyval.

– Rendben – Bellmon nem nézett MacMillanre. Azóta nem nézett rá, hogy Lowell –



nyilván szántszándékkal – meggyanúsította, hogy sorállományú nőkkel feküdt le. Ilyesmitegy tiszt sohasem tenne.

– Odaküldöm Patríciát is – szólt Hanrahan. – Az még egy civil autó.

A telefon után nyúlt, amellyel a támaszpont területén lévő épületekbe bekötöttkészülékeket lehetett hívni, és közölte a feleségével, hogy segítenie kell vigyázni a Simsgyerekekre – a felesége tudta, hogy miért –, és hogy Roxy MacMillan majd felhívja, hogymegbeszéljék a részleteket.

MacMillan elé tolta a telefont, aki felhívta Roxyt, és gyakorlatilag ugyanezt közöltevele, meg még azt is, hogy azonnal menjen érte a központba. Amikor letette, Bellmontábornokra nézett, aki bólintott, azután küépett a teremből.

Amikor az ajtó bezáródott mögötte, Lowell megszólalt:

– Ami Mrs. Simset illeti – kezdett hozzá, mire Bellmon és Hanrahan ránéztek. – Ő nemegy szajha. Egy tiszt felesége…

– Nem igazán vagyok kíváncsi rá – vágott közbe Hanrahan.

– Nem érdekel a magyarázata – mondta Bellmon.

– Tisztfeleség, éppen úgy, mint Roxy – erősködött Lowell. – Vagy Patricia Hanrahan ésBarbara.

– Nem egészen, ezredes – mondta Bellmon, aki kezdett újra dühbe gurulni. – Nemegészen. A maga Mrs. Simsében, Roxyban és Barbarában mindössze annyi a közös, hogymindannyian hadifogoly-feleségek.

– Szálljatok már le a magas lovatokról, képmutatók, és hallgassatok meg! – Hogy merészeli? – csattant fel Bellmon.

– Hová akar kilyukadni, Lowell? – kérdezte Hanrahan türelmetlenül.

– Ami… ami… – kezdett hozzá Lowell akadozva. – Ami köztem és Mrs. Sims közötttörtént, nem változtat semmit a tényen. Tisztfeleség, és nem fecsegett ki többet ahadműveletről, mint Roxy vagy Barbara. Azt hiszitek, Mrs. Hanrahan nem tudja, hogy mifolyik itt? Azt hiszitek, hogy Barbara nem tud mindent a hadműveletről? Mindent tud,csak a dátumot nem.

– Barbara – mondta Bellmon, majd kijavította magát –, Mrs. Bellmonnak igen halványfogalma lehet arról, hogy mit tervezünk.

– Azért csapott le a pletykára, amit a női mosdóban hallott, igaz? – jegyezte megLowell. – Ha azt hitte volna, hogy csak pletyka az egész, gondolod, hogy elmondta volna?

Bellmon elgondolkodott azon, amit Lowell mondott.

– Ebben van valami – ismerte el kelletlenül.

– És ez még nem minden – folytatta Lowell. – Szerintem nem kompromittálódott azakció. Nem akarom, hogy a Monte Cristót lefújják, pusztán azért, mert ti úgy gondoljátok,hogy mivel Dorothy Sims nem úgy viselkedik, ahogy szerintetek egy hadifogoly-feleségnek kellene, az automatikusan azt jelenti, hogy tele is pletykálta a várost.



Hanrahan tábornok megvonta a vállát, de nem szólt egy szót sem.

Megcsörrent a telefon. Bellmon vette fel.

– Igen, itt van – mondta. Egy pillanatnyi szünet következett. – Rendben van.

Letette.

– A Hátvéd volt az. Azt mondta, tartsalak itt. Elmondhatod neki, hogy mennyire bízolmeg Mrs. Simsben, és miért gondolod, hogy nem tette tönkre a hadműveletet. Ő dönti el,hogy lefújjuk-e az akciót vagy sem.

– Nem fog ez ilyen simán menni – mondta Lowell. – Egérnek van egy gyenge pontja.

– És pedig?

– Nem hisz abban, amit Patton mondott, hogy ne hallgass a félelmeidre. Ha azt fogjátok ismételgetni előtte, hogy „kompromittálódott, kompromittálódott”, akkor le fogja fújni azakciót miattatok.

– Talán arra kellene buzdítanom Feltert, hogy menjünk? – kérdezte Bellmon. – Éstegyem kockára kétszázharmincnyolc tiszt és ember életét? Nem is beszélve a nemzetközikatonai és politikai visszhangról, amit a Monte Cristo kapna, ha leradíroznának minketrögtön a földet érés után.

– Ostobasággal még soha nem vádoltak meg – mondta Lowell. Bellmon felhorkant. – Rendben. Ha a dolog taktikai oldalát nézem, nem látok rá okot, hogy miért ne mehetnénk.

– Neked aztán pokolian kevés veszítenivalód van, Lowell – mondta Bellmon immár nyugodtabban.

– De nem egyedül mész, ha mész.

– Most több veszítenivalóm van, mint valaha. Most az egyszer tényleg nagyonszeretnék visszatérni ebből az akcióból.

Bellmon ránézett.

– De nem ez a lényeg – folytatta Lowell. – A lényeg az, hogy ha lefújjuk a MonteCristót, akkor nagyon valószínű, hogy több ilyen alkalmunk nem lesz. És ha mi… hamaga, tábornok… nem önt egy kis lelket Felterbe, akkor ő le is fújja.

– Csak nem gyávasággal vádolja Feltert?

– Inkább azt mondanám, hogy Sandy természeténél fogva túlságosan óvatoskodó.Semmi mással nem vádolom.

– És mi van akkor, ha odamegyünk, és belerohanunk a teljes észak-vietnamihadseregbe?

– Ezt is fontolóra vettük. Már az elnök leveleit is legépelték, amiket a legközelebbihozzátartozóknak küldenénk ebben az esetben. Már csak alá kell írnia. Eisenhowernek is

írtak egy beszédet, arra az esetre, ha a partraszállás meghiúsult volna.Bellmon ránézett.

– Akkor én most kimegyek hugyozni – mondta Bellmon, és kisétált a II. számú



tárgyalóteremből.

Amikor ketten maradtak a teremben, Hanrahan szólalt meg: -Azt remélem, tudod, hogy bármi történik is, neked annyi, Herceg.

– Volt egy ilyen érzésem. És nem először.

– Még ha Kongresszusit is kapsz a végén, azt is már csak a visszavonulásodra rendezett

ünnepségen adják át neked. Ezúttal túl messzire mentél. Megért ennyit ez a kaland? – Elhiszed nekem, Paul, ha azt mondom, hogy sokkal több ez egy egyszerű kalandnál?

– Talán igen. De Bellmon nem fogja elhinni. És ami a jövődet illeti, igazából nincs ismár jelentősége.

Sanford ¤. Felter ezredes és Mrs. Dorothy Sims néhány perc különbséggel érkezett mega John F. Kennedy Különleges Hadviselési Központ parancsnoki épülete elé.

Mrs. Sims érkezett először.

A telefon megcsörrent, és Bellmon tábornok, aki egy forgószéken üldögélt egy másik forgószékre tett lábbal, a készülékhez nyúlt, és rácsapott a kihangosító gombra.

– Igen?

– Itt Mac, tábornok – hallatszott MacMillan hangja. – Mrs. Sims megérkezett.

– Hozza be.

– Arra gondoltam, hogy talán még nem volt idejük letakarni a térképeket.

– Hozza be – ismételte meg Bellmon. Hanrahan és Lowell felállt, és nekilátottrácsúsztatni a fedlapokat a térképekre.

– Hagyják – mondta Bellmon. – Hadd lássa, müyen közel kerültünk ahhoz, hogyhazahozzuk a férjét.

Dorothy rakott szoknyát és vékony pulóvert visel, melynek ujját könyökig feltűrte. Anyakában gyöngysor.

A három férfi felállt, amikor az ajtó kinyílt. Dorothy körülnézett a teremben. Először Lowellen állt meg a tekintete, azután Bellmon tábornokon.

– Köszönöm, hogy eljött, Mrs. Sims – mondta Bellmon. – Foglaljon helyet. Parancsolegy csésze kávét?

Dorothy végigsétált a termen, majd a Lowell melletti karosszékbe huppant.

– Az jólesne – mondta. – Igen, kérek.

Bellmon intett Macnek, hogy hozzon egy csésze kávét a nőnek.

– Borzasztóan sajnálom, ha bármilyen kényelmetlenséget okoztunk magának – mondtaBellmon. – De el kell hinnie nekem, a jelenléte roppant fontos a számunkra.

Mielőtt Dorothy válaszolhatott volna, Felter lépett a terembe „A” osztályúegyenruhájában. Lowellre nézett, és megrázta a fejét. Azután az asztalfőhöz lépett, ésleült.



– Ez a terem a hadműveleti központja annak a küldetésnek, amely véleményünk szerintkompromittálódott a maga Lowell ezredessel folytatott kapcsolata miatt – kezdett hozzáFelter. – Tudja, mit jelent az a szó, hogy kompromittálódott?

Meg sem várta, hogy a nő válaszoljon, azonnal folytatta: – Azt jelenti, hogyelképzelhető, hogy az ellenséges haderő tudomást szerzett a hadműveletünkről, amelyetebben az esetben természetesen le kell állítanunk.

– Értem. Mit óhajtanak tőlem?

– Szeretném, ha részletesen beszámolna nekünk a Lowell ezredessel folytatottviszonyáról – mondta Felter. – Először is tudnunk kell, hogy mennyit mondott el magának arról, ami itt folyik. Azután pedig tisztáznunk kell, hogy volt-e lehetősége átadni egyharmadik félnek mindazt, amit esetlegesen megtudhatott.

– Nem vagyok ostoba, ezredes. Ilyen téren biztosan nem. Egy szót sem szóltamsenkinek a hadműveletről.

– Megbocsásson – mondta Felter –, de erről meg kell minket győznie.Dorothy arrébb csúszott a székében és megfogta Lowell kezét.

– Rendben van – mondta végül. – Kérdezzenek.

Felter már tíz perce kérdezgette Dorothyt, amikor megcsörrent a telefon.

Bellmon vette fel.

– Küldje be – mondta, és egy pillanattal később egy köpcös férfi lépett be a terembecivil ruhában.

– Parancsra jelentkezem, uram – mondta Bellmonnak, de nem tisztelgett.

– Bemutatom Alworth ezredest. Ő a támaszpont kémelhárító különítményének a parancsnoka. Ezredes, gondolom, Felter ezredest, Hanrahan tábornokot és MacMillanezredest már ismeri. Ez az úr itt Lowell ezredes, a hölgy pedig Mrs. Sims.

– Ismerem Mrs. Simset, tábornok – mondta Alworth –, és azt is tudom, hogy ki az aLowell ezredes.

Ha ismered Dorothyt – gondolta Lowell –, akkor miért felejtettél el köszönni neki? Ez

az egész csak annyit jelentett, hogy az ezredes tudomást szerzett kettejük viszonyáról,amely láthatóan még jobban szúrta azt az erkölcsös szemét, mint Bellmon vagy Hanrahantáboraokét. Lowell érezte, ahogy Dorothy egyre jobban megszorítja a kezét.

Az mindenesetre meglepte Lowellt, hogy Alworth mennyi mindent tudott meg róluk.

– Figyeltetett, ezredes? – csattant fel végül Lowell dühösen. Alworth Bellmonra nézett,aki bólintott.

– Így van – mondta Alworth ezredes színtelen hangon.

– Hát, ez esetben remélem, hogy élvezték a fogócskát. – Kímélj meg minket a szellemes megjegyzéseidtől, Craig – szólt rá Felter.

– Nem tetszik, hogy valaki a hálószobámban leskelődik. Még akkor sem, ha az illető



állítólag katona.

– Én engedélyeztem a megfigyelést, Craig – mondta Felter. – Alworth ezredesavaslatára. Természetesen szükséges volt.

– Hagytalak volna inkább a tengerparton, te kígyó! – robbant ki Lowellből.

– Craig! – csitította Dorothy. – Kedvesem! Tartsd a szád.

Tíz perccel később újra csörgött a telefon. Egy pillanattal később Bellmon felvette, ésátadta Felternek. Rossz hír lehetett, mert Felter roppant dühös lett tőle.

– Lowell ezredesnek a McCall bázisra kell mennie – jelentette be Felter, amikor letette. – Egy fogolytábort alakítottunk ki ott, Mrs. Sims. Nagyon hálásak lennénk, ha önként bevonulna oda egy időre, amíg a titoktartási kötelezettség érvényben van.

– Ez azt is jelenti – kérdezte Dorothy –, hogy ha nemet mondok, akkor kénytelenek lesznek leállítani a hadműveletet?

Felter bólintott. – Mennyi ideig akarnak fogva tartani? – kérdezte Dorothy. -Azt nem mondhatom meg –

mondta Felter. – Gondolom, nyilvánvaló, hogy miért.

– Csak kíváncsi voltam. A gyerekek miatt. Természetesen bevonulok a fogdába.

(Három)

McCall bázis, Észak-Carolina

1969. június 28.

A táblán az állt: ÚTLEZÁRÁS. TILTOTT TERÜLET. BEHAJTANI TILOS.

Mintegy hat kilométert haladtak a csúszós, agyagos úton, amikor egy kanyarhoz értek,amely után az utat szögesdrót barikáddal és egy sorompóval zárták le.

Az őrmester, aki az autót vezette, kiszállt, és nekilátott felhúzni a sorompót, amikor három zöldsapkás bújt elő a fák közül hangtalanul. Ketten Uzi géppisztollyal voltak felfegyverezve, a harmadik pedig egy 12-es kaliberű Remington rohamkarabélyt tartott akezében. Az, amelyiknél a Remington volt, egy százados, jó közel ment az autóhoz, ésmeggyőződött róla, hogy Felter ül-e benne, csak azután tisztelgett.

– Hamarosan Donahue százados is megérkezik egy másik nővel – mondta Felter. – Addig ne engedje be, amíg velem nem egyeztetett. Persze csak abban az esetben, ha mégazelőtt érnek ide, hogy mi távoztunk volna.

– Igen, uram – mondta a százados. Kiszúrta Lowellt a hátsó ülésen, és nem tudtamegállni, hogy viccet ne csináljon a civil ruhát viselő ezredesből. – A civil kicsoda a hátsóülésen?

Senki sem reagált, úgyhogy a százados – miután rádöbbent, hogy valami rosszat

mondott – hátralépett, és hagyta továbbmenni az autót. A kezével intett, hogytovábbmehetnek, ami persze teljesen felesleges volt.

A fogda egy, a gyomoktól nemrégiben megtisztított terület közepén állt. Lowell látottnéhány kéménymaradványt és pár betonépület lábazatát. A második világháború idején itt



lehetett a laktanya – döbbent rá. Negyed évszázad alatt alaposan benőtte a gaz, de azértmég jól ki lehetett venni, hogy melyik épület, mi lehetett. Az ezred egykori gyakorlóterén,amelyet most dupla, borotvaéles szögesdrót kerítéssel vettek körül, fél tucat fémbarakkotállítottak fel. Két hatkerekű teherautó állt a barakkok mellett. Mozgókonyhák. Fehér szakácsruhába öltözött katonák főztek az egyikben valamit.

Nemrég még csak huszonhét személyt osztottak ide be, huszonnégy sorállományú férfit,

két tisztet és egy ápolónőt. Most sokkal több embert lehetett látni. Az egyik dzsip, amely pár másodperccel azelőtt egy facsemete árnyékában parkolt, amely az egyik régi épülethelyén hajtott ki, feléjük gördült. Három, M-16A3-as gépkarabéllyal, a szabvány, 5,56mm-es M-16A2-es rövid csövű, pisztolymarkolatú verziójával felfegyverzett zöldsapkásült benne.

A teherautók mögötti részen, egy kapun keresztül lehetett a szögesdrót kerítésen belülrekerülni. A dzsip a kapuhoz vezette őket. Amint kiszálltak az autóból, az egyik zöldsapkásis kiszállt a dzsipből, és kinyitotta a kaput.

Szükségem lesz váltóruhára meg egy tisztasági csomagra – gondolta Lowell. De azutáneszébe jutott, hogy amikor megtervezte a fogda működését, erre is gondolt. Afogvatartottak tiszta gyakorlóruhát kapnak, tisztálkodószereket, egyszóval mindent, ami aviszonylagos kényelmük biztosításához kell. Még tisztasági betétre is gondolt, arra azesetre, ha valamelyik fogva tartandó személy nő lesz.

Arra nem gondolt, hogy ő is egyike lesz azoknak, akik majd élvezhetik az általamegálmodott „komfortellátást”.

Először a balján ülő őrmester szállt ki az autóból, azután Lowell, majd az őrmester

ismét visszaszállt az autóba. A továbbiakban nem lesz rá szükség. Felter intett Lowellnek,hogy kövesse. Lowell kilépett, hogy utolérje. Úgy döntött, könyörögni fog Felternek, nohasejtette, valószínűleg nem jár majd túl sok sikerrel. Mégis készen állt térden állvakönyörögni, hátha az segít.

– Sandy, az isten szerelmére, ne tedd ezt velem.

– Micsodát? – kérdezte Felter.

– Ne zárj be – mondta Lowell.

– Megérdemled, Craig… – Egyszerűen fogalmam sincs, hogy mivel okoztam ekkora kárt a hadműveletnek.

A fémbarakk elé értek. Felter intett Lowellnek, lépjen be.

Bill Franklin őrnagyot és Geoffrey Craig századost pillantotta meg odabenn. Franklin a priccsen ült, Craig az egyik széken.

– Egy perc, és visszajövök – mondta Felter és bezárta az ajtót Lowell mögött.

– Tényleg itt akartok tartani minket? – kérdezte Franklin.

– A kérdés helyesen úgy hangzik – mondta Lowell –, hogy Felter tényleg itt akar-eminket tartani?

– Hogy értsem ezt? – képedt el Franklin. Magas, szikár, értelmes arcú, világosbarna



hajú ember volt.

– Úgy, hogy én is itt maradok veletek. Tartok tőle, hogy Felter éppen most bérli kinekem az egyik kuckót.

– Mit csináltál? – kérdezte Geoff Craig.

– Az ítélet szerint kompromittáltam a hadműveletet.

– Bassza meg – hitetlenkedett Franklin. – Hogyan?

– Egy hölgy van az ügyben.

– Bassza meg – mondta Franklin újból. Régóta volt Lowell barátja, és nem lepte meg.Lemondóan nézett Lowellre.

Geoffrey Craig százados unokatestvére árulkodó arcát fürkészte, majd úgy döntött,semmi olyat nem tud neki mondani, amivel fel tudná vidítani.

– A cserkészparancsnokom azt mondta – mondta Geoff vidáman –, hogy mindig legyek

résen.A szabályosan megvetett ágy mellé lépett, és a párnahuzat alól kihúzott egy üveg skóthiskyt.

– Miért is ne? – mondta Lowell. Franklin elővett egy halom műanyag poharat. Voltvizük is, úgyhogy gyorsan kevertek maguknak egy kis jó meleg vizes whiskyt. Éppen amásodikat mixelték, amikor Felter belépett.

– Légy szíves, gyere velem, Craig – mondta. – Ha akarod, magaddal hozhatod Craigszázadost is. Te is jöhetsz, Bill, ha akarsz.

– Hová megyünk? – kérdezte Lowell.

Felter nem válaszolt, hanem szó nélkül egy másik fémbarakkhoz vezette őket. Megálltaz ajtó előtt, és Lowellre mosolygott.

– Szeretném, ha segítenél nekünk megoldani egy problémát. Kinyitotta az ajtót, és intettLowellnek, hogy menjen előre.

A barakk egyik priccsén egy civil feküdt, egy hosszú szőke hajú, bozontos szakálltviselő fiatalember, és újságot olvasott. Felült, a lábát lelógatta a priccsről, azután Lowellre

és Felterre vigyorgott.

– Lám, lám – mondta németül. – Csak nem a papám és Sandy bácsikám az?

– Akkor fogták el, amikor megpróbált bejutni. Egy fényképezőgépet és egy magnóttaláltunk nála.

– Mikor? – kérdezte Lowell.

– Tegnap délután, olyan hat óra körül. Pont azután, hogy veled beszéltem Geoffról ésBillről.

– Az urakkal még nem volt szerencsém találkozni – mondta Peter-Paul vonGreiffenberg Lowell angolra váltva. Folyamatosan és hibátlanul ugyan, mégisegyértelműen brit akcentussal beszélt.



– Ez az ostoba fajankó az unokatestvéred, Geoff – mondta Lowell.

– Szóval te vagy Geoff? – kérdezte Peter-Paul. – A nagyhírű harcos. Sokat hallottamrólad. A nagyapám szerint te testesíted meg mindazt, amivé válnom kellene, de nem fogok soha.

– Ezek szerint ismerjük egymást – mondta Geoff hidegen.

– Igazán sajnálom, papa és kedves kuzinom – mondta Peter-Paul –, hogy egészen idáigkellett utaznotok miattam, de nem terveztem, hogy elfognak.

Felvette a szandálját és felállt.

– De ha már úgyis itt vagy, Sandy bácsi, volnál szíves közölni azzal a kellemetlenőrnaggyal, hogy adja vissza a fényképezőgépemet és a magnetofonomat? Szeretnék lassanhazaindulni.

– Nem mész te innen sehová – mondta Lowell.

– Ugyan, papa! – mondta Peter-Paul. – Nincs jogod itt tartani, és ezt te is tudod. – Előhívtuk a negatívot – jelentette be Sandy. – Lefényképezte a fogolytábor mását, és

a…

– Előhívtátok a negatívomat? – kérdezte Peter-Paul egyszerre dühösen és hitetlenkedve. – Atyaisten, valószínűleg tönkretettétek egészen.

– Jó lenne, ha egy percre befognád a szád, fiam – szólt rá Lowell. – Hallgass. Fogalmadsincs, hogy mibe keveredtél.

– Nagyon is jól tudom, papa.

– Azt mondtam, hogy fogd be! – kiáltott rá Lowell dühösen.

– És lefényképezte a Vidám Zöld Óriások jelmezes főpróbáját is – fejezte be Felter amondatot, amelyet Peter-Paul félbeszakított.

– Ez azt jelenti, hogy már legalább négy vagy öt napja itt lehet – mondta Lowell. – Ötnapja.

– Az igazság az, hogy hat napja – vallotta be Peter-Paul.

– Hol van a másik negatív, fiam? – kérdezte Lowell. – Azt már nem, papa – mondta Peter-Paul. – Azt a filmet nem kaphatjátok meg.

– Tartok tőle, hogy hiába is próbálnék a becsületedre vagy a hazafiságodra apellálni – mondta Lowell.

– Tartok tőle, hogy hiába. Nem lep meg, igaz?

– Nem – mondta Lowell. – Csak azért jár nekem a Stern, hogy el tudjam olvasni azt asok baloldali, Amerika-ellenes szemetet, amit te újságírásnak nevezel.

– …megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadíttiteket” – idézte Peter-Paul gúnyosan. – Na, most már tényleg elegem van ebből. Miután

nem kívánlak titeket kínos helyzetbe hozni, hajlandó vagyok megfeledkezni arról, milyendurván megragadtak a börtönőreitek. De most már távozni akarok.



– Gondolom, rájöttél, mire készülünk – mondta Sandy Felter kedves, lágy hangon.

– Igen, azt hiszem, igen. És amint azt az őrnaggyal is közöltem, hajlandó vagyok visszatartani a sztorit addig, amíg ti, fiúk, meg nem próbálkoztok a dologgal.

– Ezt nem igazán értem – mondta Lowell. – Visszatartom a sztorit… utasítást adok aszerkesztőnek, hogy ne adják ki a cikket, amíg a hadművelet be nem fejeződik – mondta

Peter-Paul Lowell. – Az nem fog menni. Mi van akkor, ha mégis kiadják a sztoridat?

– És mi van akkor, ha én most szépen elsétálok az első nyilvános telefonfülkéhez,felhívom a német nagykövetséget, és közlöm velük, hogy éppen most tartóztatott le azAmerikai Egyesült Államok Hadserege, mert meg akarok jelentetni egy cikket a Sternbena német nagykövet hallgatólagos beleegyezésével? Tudjátok, hogy milyen gyorsan rátok szállnak akkor az aranygallérosok? Valószínűleg maga Hen Sekretär Kissinger veti majdrátok magát.

– Ha idő előtt jelenik meg a sztorid – mondta Lowell –, azzal több száz bátor ember élete kerül veszélybe. Nem is beszélve arról a hetvennégy emberről, akit már majdnem hatéve tartanak fogva.

– Ha nem kezdtetek volna bele ebbe a törvénytelen és erkölcstelen háborúba, akkor most nyilvánvalóan nem lennének hadifogolytáborban.

– Meg kell tudnunk, hogy hol van a másik negatív és a szalag – mondta Felter Lowellnek. – Különben leállunk.

– Ha leállunk, akkor lőttek a sztoridnak is – mondta Lowell. -Erre gondoltál már? – „A Stern tudósítójának exkluzív riportja meghiúsítja az Egyesült Államok újabb

kísérletét a háborús konfliktus elmélyítésére” – idézte Peter-Paul. – Igen, erre isgondoltam.

– Az apád is részt fog venni ebben a hadműveletben – jelentette ki Sandy. – Az apád.Ezen is elgondolkodtál?

– Amennyire tudom – mondta Peter-Paul –, a hadműveletben önkéntesek vesznek részt.Önkéntes hősjelöltek. Csak akkor kell odamennie, ha ő is úgy akarja.

– Én is oda akarok menni, de nem engedik – mondta Geoff.

Felter dühösen nézett rá, de úgy döntött, nem szól neki semmit.

Peter-Paul és Geoff tekintete találkozott. Peter-Paul megvonta a vállát, jelezve, hogynem érdekli a dolog.

– Szeretném, ha tudnád – mondta Felter nyugodt hangon, mintha csak egy bonyolultegyenletet akart volna elmagyarázni neki –, hogy az apád meg is sérülhet, sőt, akár meg ishalhat, ha a túloldalon lévők tudomást szereztek a küldetésről.

– Ebben az esetben azt tanácsolom, papa, hogy ne menj oda – mondta Peter-Paul –, te pedig, Geoff kuzin, légy hálás, amiért nem engedik, hogy odamenj.

– Felter ezredes, csak három percet adjon nekem – mondta Franklin monoton hangon. –



Majd én kiszedem ebből a szemétládából, hogy hol van az a film.

– Mondja csak, őrnagy – szólalt meg Peter-Paul –, maga is egy olyan igazi Tamás bátya?

Valaki kopogott az ajtón.

– A védelmi gyűrűnél posztoló őr keresi telefonon, Felter ezredes – mondta egy

férfihang.Felter végignézett a többieken, majd kilépett a fémbarakkból. Lowell a fiára nézett.

– Peter, tudnom kell, hogy hol van a negatív és a szalag.

– Sajnálom, de nem bízok meg benned.

– Tiszti és úri becsületszavamat adom, és mint az apád ígérem, hogy nem fogjuk megsemmisíteni, és hogy vissza is kapod mindkettőt, sértetlen állapotban. De tudnom kell,hogy hol vannak.

– Úton Németország felé.Lowell mintegy tizenöt másodpercig farkasszemet nézett a fiával.

– Akarod, hogy én is becsületszavamat adjam? – kérdezte Peter-Paul. – Rendben van.Becsületszavamat adom. A szalagok és a negatív útban vannak Németország felé.Becsületszavamra.

Egy fenét – gondolta Lowell. Nem kockáztatná meg, hogy esetleg tönkremenjenek alégiposta szokásos röntgenvizsgálata miatt.

– Tartok tőle, hogy egy fiatalember becsületszava, aki képes lemondani azállampolgárságáról pusztán azért, hogy elkerülje a sorozást, nálam nem sokat ér – mondtaLowell.

– Félig német vagyok. Jogom volt hozzá. Sokkal inkább vagyok német, mint amerikai.Gondolom, még emlékszel rá, hogy ott nőttem fel.

– Még egyszer meg kell, hogy kérdezzem, fiam – mondta Lowell.

– Azután mi lesz? – kérdezett vissza Peter-Paul dacosan. Craig Lowell megragadta a fiátaz ingénél fogva. A jobb kezét a bal válla fölé emelte, hogy lehúzzon a fiának egy pofont

vissza-kézből, amikor Felter belépett. Lowell Féltene pillantott, azután eleresztette Peter-Pault.

– Egy pofon nem lesz elég – mondta Felter közömbösen. – A filmet viszont meg kellszereznünk. Különben leállunk.

Lowell Felter szemébe nézett.

– Nátrium-pentotál – mondta Lowell.

– Nincs hozzá merszed! – riadt meg Peter-Paul.

– Nem mindig használ – habozott Felter. – Ráadásul csak hat óra múltán kezd el hatni. Nekünk pedig nincs hat óránk, Craig.

Lowell nem válaszolt.



– Peter – mondta Sandy Felter. – Nekem kell az a film. Peter-Paul csak nézett rászótlanul.

– Felter ezredes – vágott közbe Geoff Craig. – Hajlandó alkut kötni?

Felter kíváncsian nézett rá.

– És mégis mit tudnál felajánlani?

– Most még semmit – mondta Geoff. – Magának jogában áll jóváhagyni a részvételemeta hadműveletben. Megszerzem tőle a filmet, és én is magukkal megyek.

– Megszerezzük a filmet – mondta Franklin –, és mi is magukkal megyünk.

– Nincs szükségünk rátok – tiltakozott. – A pilótákat kifejezetten erre a küldetésreképeztük ki.

– Akkor megyek csicskásnak. Menni akarok, ezredes. Az egyik barátom Dak Tae-benvan. Egy Petrofski nevű őrmester.

– Honnan tudsz te erről? – csattant fel Felter. – Az unokatestvéredtől? – Nem ő mondta el, erre megesküszöm. De ha agyoncsap se mondom meg, kitől tudom.

– Senki nem repült annyit a Chinookkal, mint én – erősködött Franklin. – Ne mondjanekem, hogy nem vagyok eléggé képzett.

Kopogtattak az ajtón. Felter sarkon fordult és az ajtóhoz lépett, hogy kinyissa. Háromtagbaszakadt zöldsapkás lépett a fémbarakkba. Az egyikük, egy fekete zászlós, a másik kettőtől is nagyobb darab volt.

Lowell igyekezett nem kimutatni aggodalmát. Tudta, miért jött a három barettes. Felter a fejébe vette, hogy mindenáron megszerzi Peter-Paultól azt a filmet.

– Az isten szerelmére, Sandy – szólalt meg Lowellben az apa. – Hadd próbálja megGeoff és Bill, mielőtt átadod ezeknek.

– Feltéve, uram – mondta Geoff–, ha áll az alku.

Felter egy pillanatig elgondolkodott azon, amit Geoff ajánlott neki.

– Mr. Jefferson – mondta az iszonyatosan nagydarab, fekete zászlósnak –, legyen

szíves, vigye Lowell ezredest a barakkjába, és bilincselje egy priccshez. – Mi a francról beszélsz? – kérdezte Lowell dühösen.

– Csak útban lennél – mondta Felter. – Vagy Geoff szerzi meg a filmet Peter-Paultól,vagy Mr. Jefferson.

– Mégis mit akartok velem csinálni? – kérdezte Peter-Paul. -Össze akartok verni?

A színlelt harciasság mögött félelem rejtőzött.

– Velünk jönne, Lowell ezredes? – kérdezte Mr. Jefferson. Elindult Lowell felé. A másik

kettő követte. – Nincs esélye, ezredes – mondta Mr. Jefferson, mintha csak Lowell gondolataiban

olvasott volna. – Hárman vagyunk maga ellen.



Lowell hagyta, hogy kivezessék a barakkból.

Tizennegyedik

(Egy)

7. sz. barakk

Ideiglenes Katonai Fogolytábor

McCall bázis, Észák-Carolina

– Most, hogy így magunkra maradtunk, Peter-Paul – mondta Geoffrey Craig századosPeter-Paul von Greiffenberg Lowellnek –, remélem, hogy úriember módjára tudjuk tisztázni a kettőnk közötti apró nézeteltérést.

– Gondolom, ez téged nem nagyon érdekel – mondta Peter-Paul –, de közlöm veled, haesetleg eddig nem tűnt fel neked, hogy a barátaid nem engedhetik meg maguknak, hogykirúgják őket a hadseregből.

– Úgy érted, ok nélkül – tette hozzá Geoff. – Na, akkor én először szeretném közölniveled, hogy roppant mód kedvelem az apád. Sokszor segített már rajtam, egyszer még asittről is kihozott. Azért kerültem hűvösre, mert pont olyan nagyokos voltam, mint mostte, és azt hittem, hogy az én seggemből fúj a passzátszél.

Peter-Paul nem vett tudomást a megjegyzésről. Geoff visszakézből akkorra pofonthúzott le neki, hogy könnybe lábadt a szeme.

– Figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezte Geoff.

– Te rohadék!

– Én sokkal nagyobbat ütöttem volna – mondta Bill Franklin.

– Azt hiszem, hogy talán most azt kellene tisztáznunk, hogy kik ezen a világon a jó fiúk és kik a rosszak.

– Természetesen ti vagytok a jó fiúk.

– Relatíve, igen – mondta Geoff. – Nem vagyok szent, és nagyon remélem, hogy nemkell elmagyaráznom, miért, de azért azt elmondhatom magamról, hogy igen, én a jó fiúk közé tartozom.

– És ha a jó fiúk közé tartozol, akkor mi van?

Geoff ismét pofon vágta, s ezúttal kicsit ki is csattant Peter-Paul szája.

– Ezért még megütöd a bokád, ha egyszer kikerülök innen – mondta Peter-Paul.

Geoff újra arcon vágta.

– Legközelebb akkor szólalj meg, ha közölni akarod velem, hogy hol van a film.Megértetted?

Peter-Paul fenyegetően nézett rá, de egy szót sem szólt. Csak blöfföl – gondolta. Adnak neki még pár pofont, aztán persze majd letagadják az egészet. Valószínűleg nekik fognak majd hinni, és megússzák. A felismeréstől elöntötte a düh.

– Szóval, a jó fiúkról és a rossz fiúkról beszélgettünk – mondta Geoff. – Gondolom,



tudod, hogy egy német lányt vettem el. Azt viszont már nem hiszem, hogy ismered is,úgyhogy elmesélek róla pár dolgot. Kelet-Németországban született, és ott is nőtt fel. Úgyhívják azt a helyet, hogy Német Demokratikus Köztársaság. Annyira illik ez az elnevezésarra az országra, mint rád az, hogy „rendes srác”. A feleségemnek van egy bátyja, akiannak idején a keletnémet hadseregben szolgált, mint műszaki tiszt.

Peter-Paul megfeledkezett Geoff figyelmeztetéséről, mely szerint csak akkor lett volna

szabad megszólalnia, ha hajlandó elárulni, hová rejtette a filmet. – Talán meglep, amit mondok, kuzin – mondta –, de el sem tudod képzelni, milyen

hihetetlenül hidegen hagy engem ez a te német feleséged.

Geoff úgy arcon vágta, hogy leesett a székéről.

– Akkor beszélhetsz, ha közölni akarod, hogy hol van a film – mondta. – Ülj vissza aszékre. Még nem fejeztem be.

– Nyald ki!

Nem kelt fel a padlóról. Geoff odalépett hozzá, és bordán rúgta.

– Azt mondtam, hogy ülj vissza a székre!

– Te rohadék – mondta Peter-Paul, miközben visszaült a székre, mert jobbnak látta, hanem ellenkezik Geoffal. Tévedett, amikor azt hitte, pár pofonnál nem mernek messzebbremenni. De a rugdosásnál keményebb dologgal már biztosan nem próbálkoznak. Perszeennek ellenére azért nem szerette, ha minden ok nélkül belerúgnak.

– „Ha a halál árnyéka völgyében járok is – idézte Geoff –, nem félek, mert én vagyok a

legfélelmetesebb szarházi az egész kurva völgyben.”Annak ellenére, ami történt, Peter-Paul nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el.

– De lehet, hogy az a nagydarab fekete szarházi, aki az előbb ment ki, még tőlem isfélelmetesebb – folytatta Geoff. – Őrnagy, legyen olyan jó, és hívja be az urat.

Ez már egy kicsit tényleg megrémítette Peter-Pault.

– Látni akart, százados? – kérdezte Mr. Jefferson.

– Ez a kis interjú nem úgy alakul, ahogy szeretném – mondta Geoff. – Félek, hogy a

légi felderítés elkerülhetetlen. Legyen szíves, készítse elő. Franklin őrnagy volt szívesvállalni a pilótaszerepet.

Peter-Paul nem igazán értette, hogy mi folyik körülötte. Geoffrey Craig ténylegrepülőgéppel akar a film keresésére indulni?

– Felter ezredessel egyeztetett már az ügyben, százados? -kérdezte Jefferson.

– Megbízhat bennem, Mr. Jefferson – mondta Geoff. – És legyen szíves, hívja be amásik két urat is. Meg kell védeniük engem ettől a két lábon járó trágyadombtól, amíg azőrnaggyal megszervezik a felderítést.

Azután Geoff Franklinre nézett.

– Nem kell elvállalnod, ha nem akarod – mondta Geoff.



– „Aki át mond, mondjon bét is” – idézte Franklin őrnagy szárazon, és kisétált a barakkból. A két zöldsapkás lépett be.

– Azt magyaráztam ennek a nagy rakás szarnak, hogy miért utálom a kommunistákat – mondta Geoff. – Éppen a sógoromról meséltem Peter-Paulnak.

– Igen, uram – mondta a két barettes kórusban.

– A sógorom, mivel szeretett volna emelt fővel járni az utcán, úgy érezte, hogy lazítaniakell a keletnémet hadsereghez fűződő kapcsolatán. Aknákat kezdett telepíteni a berlini falmentén, melyről jól tudjuk, azért építették, nehogy a nyugat-berliniek lerohanják Kelet-Berlint és learassák a szocializmus kínkeservek közt érlelt gyümölcseit. Végül aztán őmaga is szó szerint keresztülment a falon. Vele tartott a húga is, a későbbi feleségem, akithajszál híján lelőttek a rohadékok. Szerencsére nem találták el. Ő és Karl-Heinz, mert asógorom neve, Peter kötőjel Paul, Kari kötőjel Heinz, ami egy újabb fura sváb szokás,Amerikába jött. Az első dolga volt beállni zöldsapkásnak. Én is ott találkoztam vele, ésrajta keresztül a nővel, aki később a feleségem lett és a gyermekeim anyja. Két fiunk

született. Porter, az apám után, és Craig, akit a te apád után neveztünk el. Valószínűlegkésőbb C. Lowell Craignek fogja magát nevezni, mert a Craig L. Craig hülyén hangzana.De nem is erről akartam beszélni, hanem Karl-Heinzről és a zöldsapkásokról. Nagyonszeretett volna zöldsapkás tisztté válni, és bátorkodom megjegyezni, hogy kissé meg isorrolt rám, amiért megelőztem ebben. De aztán ő is megkapta a kinevezést, és Vietnambament kisgyerekeket gyilkolászni, meg ártatlan emberekre lövöldözni, mint a többizöldsapkás. Egy nap éppen azon kórházak egyikét ellenőrizte, amelyet ő hozott létre…hogy ártatlan vietnami gyerekekből drogosokat csináljon, de ezt te már úgyis tudod.Szóval éppen a kórházban volt aznap délután, amikor a szabadság jóságos védelmezői úgy

döntöttek, a legegyszerűbben úgy tudnák megakadályozni, hogy az amerikaiak drogosokatcsináljanak az ártatlan gyerekekből, ha felrobbantják a kórházat. Fel is robbantották, Peter-Paul. Meghalt úgy harminc gyerek, néhány anya és pár zöldsapkás is. De Kari kötőjelHeinz nem volt ilyen szerencsés. Őt nem kapta telibe a robbanótöltet. Neki csupán egyaprócska repesz jutott a gerincvelejébe. Ma már nem katona, leszerelt, és Alabamábanlakik, nem túl messze attól a helytől, ahol mi lakunk Ursulával. Nem látogatom meg túlgyakran, mert ahányszor odamegyek, folyton azt mondogatja nekem, hogy ha tisztnek ésúriembernek tartom magam, akkor adjak neki egy pisztolyt. Nem viseli túl jól, hogyderéktól lefelé teljesen le van bénulva. Ez persze a feleségemet roppant boldogtalanná

teszi. És ez itt a lényeg. Aki boldogtalanná teszi a feleségemet, az egy rosszfiú. Még egydolog van, amiről tudnod kell. Van egy fickó Dak Tae-ben, egy bizonyos Petrofski, akinemegyszer mentette meg a seggemet. Oda akarok kilyukadni mindezzel, Peter kötőjelPaul, hogy engem személyesen is érint ez a hadművelet. Azt akarom, hogy zöldutatkapjon. És ha ehhez meg kell, hogy öljelek, akkor meg foglak ölni. Világosan beszéltem? Na, most beszélhetsz.

– Egész meggyőző voltál. Csak a végén szúrtad el. Már kezdtem elhinni a sztorit asógorodról – mondta Peter-Paul.

– Wagner hadnagy a sógora, százados? – kérdezte az egyik zöldsapkás. – A „Holland”? – Igen.

– Lenyűgöző, őrmester, lenyűgöző – mondta Peter-Paul. -Utoljára kérdezem, Peter



kötőjel Paul kuzin. Hol van az a kurva film?

– Utoljára mondom, hogy nyald ki.

– Hát – mondta Geoff az egyik zöldsapkásnak –, azt igazán nem mondhatja senki, hogynem adtunk meg neki minden lehetséges esélyt, hogy a helyes utat válassza. Nem maradmás, mint a légi felderítés. Legyenek szívesek, segítsenek becsomagolni az árut.

– Igen, uram – mondták a barettesek majdnem egyszerre. Elindultak Peter-Paul felé. – Mégis mi a francot képzelnek magukról? – kérdezte Peter-Paul.

Azután hirtelen lerepült a székről. A hátán landolt. Megpróbált felülni, de a nagyobbdarab zöldsapkás a mellkasára ült, a kezét pedig a földhöz szorította. Peter-Paul rugdosnikezdett, de egy pillanattal később a másik zöldsapkás és Geoff lefogta a lábát, és a padlóhoz nyomta. Érezte, hogy valamit szorosan a bokája köré tekernek.

Amikor Peter-Paul lábát sikeresen egymáshoz erősítették a ragasztószalaggal, Geoff afejével kezdett el foglalatoskodni. Egy tekercs valamit tartott a kezében. Egy pillanattalkésőbb Peter-Paul rá is jött, hogy mit. Geoff kezében egy terepmintás ragtapasz volt,amelyről egy fél méter hosszú darabot tekert le. Azután gyakorlott mozdulatokkalmegragadta Peter-Paul haját a homloka felett, majd a tarkójára ragasztotta a két és fél centiszéles ragtapaszdarabot, végül körbetekerte a fején, és leragasztotta vele a száját.

Anélkül, hogy megmozdult volna, feltépett két csomag steril mull-lapot, letette a padlóra, majd letekert egy hosszabb darabot a ragtapaszból. Peter-Paul megpróbált ugyanellenállni, de egy barettessel a mellkasán és egy másikkal a lábán, moccanni sem tudott.

‘ fejét a hajánál fogva felemelték a földről. Ragtapaszt nyomtak a tarkójához. Geoff

fogást váltott, és a padlóhoz nyomta Peter-Paul fejét. A szabadon maradt kezével felvetteaz egyik mull-lapot, Peter-Paul bal szemére helyezte, majd rögzítette a ragtapasszal.Azután következett a jobb szeme, és egy újabb darab ragtapasz.

– A térdét is, százados – szólalt meg az egyik barettes.

A teljes sötétség helyett, amelyre számított, furcsa, rózsaszínes derengést látott. De azonkívül semmit. Valaki, valószínűleg az a zöldsapkás, aki a bokáját „kötötte” össze, most atérdén kezdett el dolgozni. Érezte, ahogy felemeli a lábait, valamit a térd-hajlatáhozhelyez, azután pedig összenyomja a térdeit, és végül hallotta, ahogy leszakít egy darabot a

ragtapaszból. Megpróbálta szétfeszíteni a térdeit, de nem mozdultak.Egy kéz újra a hajába ragadt, és addig húzta, amíg fel nem ült. Rúgott egyet, hátha

sikerül valakit eltalálnia, de csak a levegőbe taposott. Valaki megragadta mindkétcsuklóját.

Érezte, hogy valamit a vállára húznak – valami szíjat vagy ilyesmit –, azután pedigvalamit a lábai közé préseltek. A két térdét sikerült olyan jól egymáshoz erősíteni, hogycsak meglehetősen nehezen tudták azt a valamit a lábai között áthúzni.

– Százados – mondta a hang, amelyet Peter-Paul a nagydarab zászlósnak tulajdonított. – Mi van, ha nem éli túl?

Nem jött válasz.

Remekül kiképezték őket a lelki terrorra – gondolta Peter-Paul. Ha nem tudta volna,



hogy ettől messzebbre már nem mernek menni, talán még meg is ijed egy kicsit.

Érezte, ahogy a szíjszerű dolog megfeszül. Azután csatok csörrenését hallotta.Valamiféle hevedert erősítettek rá.

Újra a padlóra lökték és durván az oldalára fordították. Hallotta, hogy valaki újabbdarabot tép le a ragtapaszból, azután érezte a ragtapasz nyomását a két könyökén és amellkasán. A karjait az oldalához erősítették. Egyre csak görgették, ahogy a ragtapasztköré tekerték.

– Ha nem éli túl, százados – mondta a zászlós –, akkor mihez kezdünk a hullájával?

Geoff kuzinnak úgy látszik, nem jutott semmilyen frappáns válasz az eszébe, mert egyszót sem szólt.

Peter-Pault ismét a hátára fordították. Azután két erős kéz megragadta a vállánál fogva,és végighúzta a padlón. Hallotta, hogy nyílik a barakk ajtaja, azután érezte, hogy valakifelkapja, majd lehajítja, mint egy zsák krumplit. Alaposan megütötte a vállát, ahogy földet

ért. – Higgadjon le, százados – mondta az egyik barettes.

Azután teherautó ajtajának a hangját vélte hallani, ahogy becsukódik, majd egy pillanattal később megremegett alatta a padló. Biztosan valamiféle kisteherautóba rakták.Egy mentőautóba. Emlékezett rá, hogy mentőautók álltak a barakkok mellett, amikor idehozták.

A mentőautó első ajtajai bezáródtak. A motor beindult, azután a váltó panaszosanfeljajdult, és a jármű mozgásba lendült. Megpróbálta megmozdítani az ajkait, hogy

meglazítsa a ragtapaszt. A szájáról sikerült leszakítania egy darab bőrt, de a ragtapasz nemmozdult.

Mintegy tizenöt percig mehettek, lassan a hepehupás földúton, azután megálltak.Kinyíltak az ajtók, és a szemére helyezett gézen keresztül átszűrődött némi fény.Megragadták a lábát, és kirántották a mentőautóból. Egy kéz a hevederénél fogvafelültette, majd érezte, ahogy alányúlnak és megemelik.

Érezte valakinek a meleg leheletét, és hallotta a szuszogását. A földre lökték, azutánhátrataszították a felsőtestét. Valaki megérintette a vállát. Egy kattanást hallott.

Azután a mentőautó ajtaja bezáródott, és hallotta, ahogy a motor ismét beindul.

Egy vagy két perccel később újra a normális ütemben kezdett verni a szíve. Erőt vettmagán, és próbált mély lélegzeteket venni. Semmit sem hallott, még azt sem, hogy valakia közelében levegőt venne. Csak a szél susogott a falevelek között.

Mi a francot akarnak ezek velem csinálni?

Kezdte visszanyerni az uralmát az érzelmei fölött. Rám akarnak ijeszteni – szögezte lemagában. És eddig elég jól csinálták. De semmire se mennek vele. Csak ijesztgetik. Mást

nem tehetnek vele. Egy német állampolgárt, egy újságírót nem bánthatnak.Majd ha vége lesz ennek a kis színjátéknak, megfizetnek mindenért. Ebből diplomáciai

botrány lesz. Mindenkit hadbíróság elé állíttat, börtönbe juttatja az összest, Sandy Féltért pedig szégyenszemre kirúgatja a hadseregből. Ezt nem ússzák meg szárazon.



Lépéseket hallott közeledni. Most majd megkérdezik, hogy elég volt-e – gondolta.

Amikor letépték a szájáról a ragtapaszt, már biztosan tudta, hogy most jön a kérdés.Éles fájdalom hasított az ajkaiba, egy újabb darab bőr szakadt le. A szájában érezte ameleg vér sós ízét. Ezért is fizetni fognak.

– Rohadékok! – üvöltötte.

Érezte, ahogy valaki a körmével próbálta lekaparni a ragtapaszt, amellyel a gézlapokatrögzítették a szemére. A ragtapasz széle elvált a bőrétől. Azután egy szempillantás alattlent volt az egész. A hirtelen fényáradat teljesen elvakította. Egészen belefájdult a szeme.Távolodó lépteket hallott, és megpróbált a hang irányába nézni. Eltartott egy ideig, mirefókuszálni tudott, de végül is megpillantotta egy távolodó, zöld barettet viselő férfi hátát.Hova a francba megy?

Visszafordította a fejét. Valami mező közepére hozták. A közelben két tíz méter magas,kötéllel kifeszített oszlop állt ki a földből. Először antennának nézte, de azután rájött, hogynem lehet az. A két oszlop közé egy kötelet húztak ki, amelynek két vége lelógott a földre,és Peter-Paul felé kígyózott. Jobban megnézte, és látta, hogy a kötél valahol mögötteérhetett véget.

Mi a franc ez?

Azután először meghallotta, majd meg is pillantotta a mező felé közeledő Bell Hueyt.Megemelt orral közeledett, és valami lógott a törzse alatt. Úgy tíz láb hosszú lehetett. Egyhorog, vagy valami hasonló.

Úgy tűnt, a helikopter egyenesen felé halad. De egyáltalán nem lassított.

Alacsonyan repült, mintegy tizenöt méterre a földtől, és süllyedt. Úgy kitekerte anyakát, hogy már fájt, hogy lássa, amint a horog egyre közelebb kerül a két oszlop közékifeszített kötélhez. A horog beleakadt a kötélbe, amitől az elvált az oszlopoktól. Látta,ahogy a kötél kezd kiegyenesedni.

Felordított, amint a kötél megfeszült, és hirtelen a levegőbe rántotta. Vadul pörögni éshimbálózni kezdett, ahogy a helikopter egyre magasabbra emelkedett. Valami az arcábavágódott, és felhasította a bőrét. A pörgése némileg lelassult, és megpillantotta a mezőszélén magasló fenyőfákat, amelyek közt keresztülhúzták.

Újra felüvöltött, ahogy úrrá lett rajta a harag és a félelem.A helikopter gyorsítani kezdett, s érezte, hogy a szél egyre erőteljesebben vág az arcába.

Kezdett szédülni. Azután váratlanul hányni kezdett. A szél az arcára fújta a hányást. Azorrába és a szemébe is ment belőle. A gyomra görcsbe ugrott és újra hányt.

Még mindig himbálózott, de már nem akkora kilengésekkel. Azt érezte, hogyemelkednek, de még a süvítő szél ellenére is az volt az érzése, hogy a helikopter már nemhalad előre.

Érezte, hogy a kötél, amelyen lógott, rángatózni kezd. Mintha csak egy gumikötél végénlógott volna. Hirtelen meglátta a Huey törzsét a feje felett és a csörlőt is, amelyet akabinajtó fölé erősítettek.

Azután valaki a lábával ellökte a testét, nehogy a Huey csú-szótalpába akadjon. Amikor



egy magasságba került az ajtóval, behúzták a fülkébe.

Geoff Craiget, Mr. Jeffersont és a két zöldsapkást pillantotta meg, akik gúzsba kötötték.Mindannyian biztonsági hevedert viseltek.

Mr. Jefferson és az egyik barettes egyenesen tartotta, Geoff Craig pedig – egyik kezévela fülke tetejének támaszkodva – mellé lépett.

– Van valami mondanivalód, kuzin? – Nyald ki – mondta Peter-Paul. Megpróbálta szemen köpni Geoffot, de teljesen

kiszáradt a szája.

Geoff megvonta a vállát.

– Lökjétek ki – utasította a baretteseket.

Peter-Pault az ajtóhoz lökdöstek, és a mélybe taszították. Zuhanás közben végig ordított,de a szél süvítése elnyomta a hangját. Tíz métert zuhanhatott, azután nagyot zökkent. A

lába közé húzott heveder belevágott a herezacskójába. Fájdalmasan felüvöltött, ésmegpróbálta felhúzni a lábát.

Jó pár percig reptették. Peter-Paul érezte, hogy a pörgés miatt pillanatokon belül el fogjaveszíteni az eszméletét. Azután újra felcsörlőzték a helikopterbe. Mr. Jefferson és egymásik zöldsapkás segített neki, hogy ne essen össze.

– Folytathatnánk a légi felderítést, Peter-Paul – mondta Geoff –, amíg el nem mondod,amit tudni akarok, vagy amíg a füleden vagy a seggeden keresztül el nem vérzel. Defogytán a türelmem. Ez a legutolsó esélyed. Vagy elmondod, amit tudni akarok, vagy

kivégzünk. – Nem ölhetsz meg. Hogy magyaráznád meg a halálomat?

– Nem nagy ügy – mondta Geoff. – Te és az apád éppen a hadgyakorlatot néztétek.Aztán tragikus baleset történt.

– Azt hiszed, apám nem tanúskodna ellenetek?

– Talán igen, talán nem. De ha tanúskodna is, ki hinne neki?

– Nem volt rossz próbálkozás, de nem jött be – mondta Peter-Paul. – Nem kapod meg a

filmet. – Vegyétek le róla a hevedert – mondta Geoff. – Vágjátok le a ragasztószalagot is.

Aztán lökjétek ki.

Mr. Jefferson elővette a Fairbairn[56]

tőrt a bőr-műanyag dzsungelbakancsához csatolttokból. Először Peter-Paul kezét szabadította ki. Átvágta a ragtapaszt a könyöke és azoldala között, azután egy mozdulattal letépte. Valaki megragadta a kezét, és az ajtó felsőrészéhez nyomta. Arra számított, hogy nem bírja majd megmozdítani a kezét, miután aragtapasz valószínűleg elnyomta az ereket, minimálisra csökkentve a vérkeringést. De

nem ez történt. Ezek a rohadékok tényleg tudják, hogy mit csinálnak – gondolta. A kezetökéletesen működött. Megmarkolta az ajtókeretet.

A biztonsági hevedert pillanatok alatt lecsatolták róla. Egyáltalán nem ügyeltek arra,



hogy a csatok ne akadjanak a heréibe. Azután Jefferson letérdelt, átvágta a bokái körétekert ragtapaszt, majd letépte és kidobta az ajtón.

Legutoljára a térdeit szabadította ki.

Peter-Paul széttette a lábát, hogy stabilabban álljon, majd egy pillanattal később kisséigazított az állásán, és nagyobb terpeszbe állt.

A nagydarab fekete zászlós eltűnt a látómezejéből. Peter-Paul a helikopter nyitottajtajában állt. Látta, ahogy a fenyőfák csúcsai elsuhannak alattuk. Hirtelen olyan érzésetámadt, hogy meg kell fordulnia. Az elétáruló látvány halálra rémítette. Jefferson fogástkeresett a fülke mennyezetén végigfutó szerkezeti elemek egyikén.

Arra készült, hogy páros lábbal kirúgja Peter-Pault az ajtón.

Peter záróizma önálló életre kelt. Hirtelen görcsöt érzett a végbélnyílásában.

– A film a Pinehurst férfizuhanyzójában van az egyik öltözőszekrényben. A golfpályaklubházában.

Geoff Craig felvette a fedélzeti tiszt fejhallgatóját, és beleszólt a hozzá erősítettmikrofonba.

Peter behunyta a szemét, majd újra kinyitotta, mert hirtelen szédülni kezdett.

Egy pillanattal később érezte, hogy megragadják a derekánál fogva, majd ahogylenézett, látta, ahogy rácsatolják az egyik biztonsági hevedert.

A nagydarab fekete zászlós a szemébe nézett.

– A legtöbben – mondta a zászlós – sokkal hamarabb beszéltek volna.

A hangjában elismerés volt.

(Kettő)

A fémbarakk ajtaja öt centire kinyílt, majd megállt. Bárki is volt az, aki be akart rajtamenni, rájött, hogy odabenn két hölgy tartózkodik, ezért bekopogott.

– Jöjjön be – szólt ki a százados, aki Phyllis Donahue néven mutatkozott be DorothySimsnek.

Craig Lowell ezredes lépett a barakkba. – Jól vagy? – kérdezte.

– Igen – felelte Dorothy.

– Nagyon sajnálom, hogy így alakult.

– Nem bánom. Szörnyen néz ki az arcod.

A nő szemén látszott, hogy tele van kérdésekkel, de nem folytatta.

– Fogalmam sincs, hogy mit csináltak vele azok a rohadékok -mondta Lowell –, deamikor befejezték, nyugtatót kellett neki adni. Majd megmondanád neki, hogy sajnálom?

– Tehát mész? – kérdezte Dorothy.

– Mondd meg neki, hogy nem volt más választásom.



– Tehát mész – sóhajtotta Dorothy, és tudta, hogy így van.

– Mindent megadnak, amire szükséged lesz.

– Ezredes – mondta Phyllis Donahue százados. – Szerintem magának egyáltalán nemlenne szabad itt lennie.

Craig Lowell még egyszer Dorothy szemébe nézett, azután sarkon fordult, és kisétált a

barakkból.Dorothy az ajtóhoz lépett, és megpróbálta kinyitni. Donahue százados azonban az útját

állta, és nekitámaszkodott az ajtónak.

– Kérem, Mrs. Sims – mondta kedvesen, de ugyanakkor határozottan.

Dorothy kinézett a keskeny résen, és látta, amint Craig egy katonai furgonhoz lép.Felter ezredes ült az első ülésen. A hátsó ülésen két férfi, egy fiatal százados és egy magas,szikár, fekete őrnagy. Craig is hátul szállt be, őt pedig egy nagydarab zöldsapkás követte,akinek a válláról egy géppisztoly lógott.

Dorothy elengedte a kilincset. Az ajtó pedig hangos csattanással bezáródott Donahueszázados testének a nyomásától.

(Három)

Már besötétedett, mire a csapatszállító jármű megérkezett Felterrel, Lowell-lel,Franklinnel és Craiggel a Különleges Hadviselési Központ parancsnoki épületéhez. Azajtót zárva találták ugyan, de az elé állított őr egy pillanat alatt kinyitotta. MacMillan, akiaz előcsarnokban várt rájuk, hozzájuk sietett.

– Eresztenem kell egyet – jelentette be Sandy Felter. – A tisztek és a fontosabb altisztek most rögtön menjenek a tárgyalóterembe. Egy perc, és én is megyek.

– És ez a kettő? – kérdezte Mac, és Geoffra és Bill Franklinre bökött.

– Ők is, Mac – mondta Felter, majd elindult a folyosón a mosdó irányába, miközbenLowell a II. számú tárgyalóterem felé igyekezett, nyomában egy Uzival felfegyverzetttörzsőrmesterrel.

– Felter ezredes hívatja az összes aranygallérost meg a fontosabb altiszteket – közölteMacMillan Hanrahan tábornokkal. – Bejelentést akar tenni.

– Hogy van a képed? – kérdezte Hanrahan Lowellt. Lowell megtapogatta. Érzékenyvolt. Alaposan beverte az egyik íróasztalba, amikor Bellmon képen törölte.

– Túl fogom élni – mondta.

MacMillan felvette az egyik telefont, tárcsázott, és pár szót szólt a kagylóba. Mintegyharmincöt, ripstopba öltözött katona jelent meg. Igyekeztek minél hamarabb bejutni aterembe. Megpróbáltak nem Lowell kékülő arcára figyelni, de ez igencsak nehezükreesett. Hamar híre ment, mi történt. Felter keresztülfurakodott a tömegen.

– Figyelmet kérek, uraim – mondta, amikor az asztalfőnél álló Bellmon tábornok melléért. – Nagyon sajnálom, hogy így megvárattuk magukat. Nem mi tehetünk róla.Problémák adódtak, de mindet sikerült megoldani. Most pedig bejelentést kívánok tenni.



Hirtelen csend támadt a tárgyalóteremben, amelyet csak egy elnyomott cigarettasercegése tört meg.

– A Monte Cristó-hadművelet harmadik fázisa befejeződött -mondta Felter, és az órájáranézett. – Tizenkilenc óra harminchattól kezdve beléptünk a negyedik fázisba. Indulunk.Innentől kezdve a harcászati parancsnok veszi át az irányítást.

Bellmont meglepte, hogy indulnak. MacMillanre nézett, hogy megtudja, mire készül.De nem MacMillan szólalt meg, hanem Lowell.

– Uraim, engem neveztek ki harcászati parancsnokká. A buszok huszonegy óra semmisemmire érkeznek meg a laktanyák elé a katonákért. Húsz óra harmincra legyen az összesC-5A berakodva. Miután ellenőrizték a rakományt, a rakodómesterek személyesenelentsék nekem, hogy elkészültek. Ha valamelyik katonát részegen találják meg, attól

vegyék el a lőszert, és rakják fel a buszra. Majd útközben kijózanodik. Eltart egy ideig,mire odaérünk.

(Négy)

A C-5A-k egymás után szálltak fel északi irányban. Lassú fordulókba dőltek, nyugatfelé fordultak, és a McCall bázis fölött repültek el.

Dorothy Sims meglátta a hatalmas gépek sziluettjét a holdfényes égbolton. Eltaposta acigarettáját, és elindult a szomszédos barakk felé. Donahue százados pár lépésnyiremögötte lépkedett.

– Alszik, hölgyem – mondta a zöldsapkás őr.

– Nem gond, őrmester – mondta Donahue százados.

Dorothy Sims elsétált az őr mellett, a priccshez lépett, és finoman megrázta Peter-Paulvállát. Nem ébredt fel, ezért jobban megrázta. Az arca és a nyaka tele volt ragtapaszokkal.Alsóajka ki volt repedve, és csúnyán fel is dagadt.

Végül mégis kinyitotta a szemét, és Dorothyra nézett.

– Hallod ezt? A repülőgépek hajtóművét? – kérdezte Dorothy. Peter-Paul fülelt, majd bólintott.

– Azt hiszem, az apád az – mondta Dorothy. – És Geoff unokatestvéred. Biztos nem

vagyok benne, de azt hiszem, ők azok. Gondoltam, hallani akarod te is.Peter-Paul újra bólintott, és együtt hallgatták a robajt, amíg lassan elhalkult, és a dízel

áramfejlesztő folyamatos zúgása teljesen elnyomta.

– Maga kicsoda? – kérdezte Peter-Paul.

– Még egy darabig itt leszünk – mondta Dorothy. – Lesz időnk bőven megbeszélni.

Peter-Paul felé nyúlt, megérintette az arcát, és kisétált a barakkból.

Tizenötödik

(Egy)

Tonkin-öböl 1969. július.



A Haditengerészeti Légierő délkelet-ázsiai haderejének parancsnoka, aCOMNASFSEA, a fellobogózott USS Forrestal fedélzetén tartózkodott. Amikor aropogósra keményített, khaki színű egyenruhába öltözött, fehér tetejű sapkát, ragyogórafényesített cipőt és – egy .45-ös Coltot rejtő – pisztolytáskát viselő tengerészgyalogosfutár megjelent az admirális kabinja előtt, a COMNASFSEA egy világoszöld bőrkanapénült, a dohányzóasztalra tett lábbal, és a Forrestal zártláncú tévéjén a Pittsburgh Stee-lers és

a Green Bay Packers meccsét nézte. A mérkőzésről készült film repülőgéppel érkezett pár órával azelőtt. Ezt is, csakúgy, mint a többit, háromszor játszották le. Miután azadmirálisnak pillanatnyilag nem volt jobb dolga, leült a tévé elé.

A szárnysegédje felállt, és odalépett a tengerészgyalogoshoz, és felé nyújtotta a kezét,hogy átvegye a kezében tartott üzenetet.

– Uram, kizárólag az admirálisnak adhatom oda – mondta a tengerészgyalogos.

A szárnysegéd az admirális felé fordult. Az admirális mindent hallott. Intett atengerészgyalogos futárnak. A tengerészgyalogos belépett, és az admirális felé nyújtotta a

kapcsos irattartót, hogy aláírassa az átvételi elismervényt. Miután az admirális aláírta, éselvette az üzenetet, a tengerészgyalogos vigyázzba vágta magát, és várt arra az esetre, haaz admirális válaszolni kívánna. Az admirális szétnyitotta, majd elolvasta az üzenetet.

KÖZVETLEN HADMŰVELETI UTASÍTÁS FELADÓ: CINCPAC[57]

CÍMZETT:COMNASFSEA

AZ EGYESÍTETT VEZÉRKARI FŐNÖKSÉG ELNÖKÉNEK SZIGORÚAN TITKOSPARANCSA; AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK ELNÖKE UTASÍTÁSÁNAK MEGFELELŐEN; KIZÁRÓLAG A COMNASFSEA RÉSZÉRE: FELKÉSZÜL AMONTE CRISTO-HADMŰVELET HADMŰVELETI TISZTJE FOGADÁSÁRA, AKIAZONOSÍTANI FOGJA MAGÁT. AZ ELNÖK FELHATALMAZÁSÁRACSELEKSZIK. A KÜLDETÉSE PRIORITÁST ÉLVEZ MINDEN HADMŰVELETITEVÉKENYSÉGGEL SZEMBEN. JELEN ÜZENET ÁTVÉTELÉT KÖVETŐEN ALEGÉNYSÉG EGYETLEN TAGJA SEM, ISMÉTLEM, EGYETLEN TAGJA SEMHAGYHATJA EL A SZOLGÁLATI HELYÉT, ÉS SEMMILYEN, ISMÉTLEM,SEMMILYEN SZEMÉLYES ÜZENETET NEM KÜLDHET. JELEN PARANCCSALKAPCSOLATBAN TOVÁBBI FELVILÁGOSÍTÁST NEM KAP.

DE MOYE ADMIRÁLIS CINCPACA COMNASFSEA egyszer félbehajtotta az üzenetet, azután még egyszer, és rövid ujjú,

khaki színű ingje szivarzsebébe dugta.

– Fiam – mondta a tengerészgyalogos futárnak –, szóljon a kapitánynak, hogy beszélniakarok vele.

– Admirális – mondta a szárnysegéd –, tudomásom szerint hamarosan visszaérnek agépeink.

A kapitány, csakúgy, mint az admirális, haditengerészeti repülő volt, és nagyon nemszerette elhagyni a parancsnoki hidat, amikor repülőgépek fogadására készültek. Némelyikük kilyuggatva tért vissza.

– Szóljon a stewardnak, hogy hozzon nekünk kávét – mondta az admirális. – És



kapcsolja ki a tévét.

Az admirális kabinját és hídját egy szinttel a Forrestal parancsnoki hídja alattalakították ki. A kapitánynak mindössze egy létrán kellett lemásznia. Meg is tette,méghozzá meglehetősen gyorsan. Noha nem szívesen hagyta el a parancsnoki hidat, aztgondolta, hogy az admirálisnak biztosan van valami mondanivalója, és nem a Steelers-Packers meccsel kapcsolatban.

– Admirális? – kérdezte útban az ajtó felé.

– Először is, Tony – mondta az admirális –, ettől a perctől kezdve senki sem mehet a partra. A kimenő leveleket is visszatartjuk. Nincs kommunikáció se hajó és part, se hajó éshajó között. Adja ki a parancsot.

A kapitány felvette a telefont, és utasította a hidat. Azután az admirálisra nézett.

– A mai napra van látogatás betervezve? – kérdezte az admirális.

A kapitány egy pillanatig kutatott az emlékezetében, és csak azután válaszolt.

– Úgy három órával ezelőtt kaptam egy üzenetet a COMNA-LOMACV-től, amibenutasítottak, hogy küldjek egy Grummant Da Nangba, és hozzak ide két nemzetvédelmiminisztériumi alkalmazottat, admirális – mondta a százados.

– Csakugyan? – kérdezte az admirális. A COMNALOMACV volt a Vietnami KatonaiKisegítő Parancsnokság haditengerészeti összekötő állomásának a parancsnoka, aközismert nevén Keleti Pentagon legmagasabb katonai rendfokozatú haditengerész tisztje.

– Egy Grummant küldtem értük, uram – mondta a kapitány.

– Tankoltassa tele az összes konzervdobozt, Tony – mondta az admirális. – Ahogymegérkeznek a vendégeink a Nemzetvédelmi Minisztériumtól, hozza őket ide. Mit ismondott, ketten jönnek?

– Igen, uram.

– Attól kezdve, hogy a fedélzetre értek, ne indítsanak gépet egy ideig – mondta azadmirális.

– Igen, uram – mondta a kapitány. Várta a magyarázatot, de hiába.

Miután távozott, az admirális visszaült a kanapéjára, visszakapcsolta a tévét, ésvégignézte a Steelers-Packers meccset. Amikor vége lett, felkelt a kanapéról, és felmászotta létrán a Forrestal parancsnoki hídjára.

– Admirális a hídon – kiáltotta el magát az ajtónál posztoló tengerészgyalogos. Akapitány meglepődött. Az admirális ritkán ment fel a parancsnoki hídra, mert még csak véletlenül sem akarta éreztetni, hogy bármi köze lenne a Forrestal közvetlenirányításához. A kapitány, aki egy magas, bőrhuzatú széken ült, melyet a híd bal oldaláraerősítettek, lehuppant a padlóra, és az admirálishoz sietett.

– Éppen a Da Nangból visszatérő Grumman fogadására készülünk, admirális – mondta. – Remek. – Az admirális a híd bal oldalára sétált, ahonnan jól rá lehetett látni a

repülőfedélzetre. A kapitány követte.



– Nem akar leülni, uram?

– Nem, köszönöm, inkább állok, Tony. Egy kis kávé jólesne.

– Kávét az admirálisnak! – kiáltotta a tengerészgyalogos őr. Szinte azonnal megjelentegy fehér zakós steward, kezében tálcával, amelyen egy ezüstkanna és néhány kanálhevert egy ropogósra vasalt, fehér kendőn.

– Minden hajó üzemanyagtartálya legalább háromnegyedig van töltve, admirális – mondta a kapitány.

– Milyen messze van még a Grumman?

– Mintegy ötpercnyire, admirális.

– Azt ott talán le kellene vontatni a katapultindítóról – mondta az admirális, és asugárhajtóműves vadászrepülőgépre mutatott, amelyet éppen a gőzkatapult fölémanővereztek. A katapultindítóval szó szerint a levegőbe lehetett repíteni a gépet.

– Akarja, hogy megtisztítsuk a repülőfedélzetet, uram? – Nem. Csak szeretném egy időre felfüggeszteni az indításokat – mondta az admirális.

A kapitány felvette a telefont, és kiadta a szükséges parancsokat.

Két perccel később egy fejhallgatóval és mikrofonnal felszerelt korvettkapitány jelentmeg.

– Engedélyt kérek a Grumman fogadására, uram – mondta. -Az engedélyt megadom. – Az admirális kinézett a vastag

üvegablakon. A Grumman, a repülőgép-anyahajók fedélzetéről való felszállásratervezett, ikermotoros, szállító repülőgép megkezdte az ereszkedést.

– Uram – mondta a korvettkapitány –, a Grumman most jelentette, hogy két hatos kódvan a fedélzetén.

– Értesítse a fedélzeti tisztet – utasította a kapitány.

– Csak hatos kód? – kérdezte az admirális. A hatos kód a haditengerészet kapitányaitvagy a tengerészgyalogság, a hadsereg és a légierő ezredeseit volt hivatott jelölni. Senkisem válaszolt.

A Grumman rárepült a repülőfedélzetre, és landolt – egy kicsit hosszan. Alefékezőkampó a második fékezőkábelbe akadt bele, s a Grumman nagyot zökkenvemegállt. A kezelőszemélyzet fülvédőt és tarka inget viselő tagjai a géphez rohantak.Leválasztották a kampót a kábelről. Egy vontató gyakorlott manőverekkel a Grummanorrkerekéhez tolatott, és rákapcsolódott, miközben a személyzet kinyitotta a repülőgépajtaját. Mire a fedélzeti tiszt a gép oldalához sietett, a hadsereg két, álcamintásgyakorlóruhát viselő tisztje már ki is szállt a gépből. Mindketten zöld barettet viseltek. Aszél belekapott a magasabb tiszt sapkájába és lefújta a fejéről. A barett messzire vitorlázotta repülőfedélzeten. A kapitány és az admirális egyszerre nevettek fel.

– Kérje meg a tiszt urakat, hogy csatlakozzanak hozzám a kabinomban – mondta azadmirális, miközben elfordult az ablaktól. – Próbálják meg visszaszerezni azt a sapkát.

Azután a kabinjához vezető létrához lépett, majd megállt.



– Tony, valószínűleg magára is szükségem lesz – mondta, és elhagyta a hidat.

A kapitány visszafordult az ablakhoz, és megpillantotta az egyik tengerészt, amint afedélzeti tiszthez szalad, és közli vele, hogy a tiszt barettjét kerítsék elő, és vigyék azadmirális kabinjába. A fedélzeti tiszt intett az egyik tengerésznek, aki benyúlt aGrummanbe, és kivett belőle két biztonsági hevedert.

Az admirális felállt, amikor a két tiszt belépett a kabinjába. Az első, ami az eszébeötlött, az volt, hogy nem túl katonás a kinézetük. Mindkettejükre ráfért volna a borotválkozás, az egyenruhájuk pedig rendezetlen. A kisebbik egy .45-öst viselthónaljtokban. A magasabbik vászonövre csatolt szabálytalan tokjából pedig egyértelműenegy német Luger markolata lógott ki. Az öv-csatjára egy rézlapot forrasztottak, amelybe a„GOTT MIT UNS” feliratot vésték. Mindketten ezredesi sast viseltek, amelyet a gallérjaik végére hímeztek fekete cérnával. Mindketten aktatáskát tartottak a kezükben. Az összképmeglehetősen furára sikeredett. Az admirális kiszúrta, hogy az aktatáskákat egyacélkábelhez erősítették, amely eltűnt az ingujjukban.

– Üdvözlöm magukat a Forrestal fedélzetén, uraim – mondta az admirális.Mindketten tisztelegtek, amelyet némileg feszengve fogadott az admirális. A

haditengerészetnél csak a szabadban szokás viszonozni a tisztelgést.

– Nagyon köszönjük, admirális – mondta a kisebbik. – A nevem Felter. Ez pedig ittLowell ezredes.

Anélkül, hogy hellyel kínálták volna, Felter leült a kanapéra, a dohányzóasztalrafektette az aktatáskát, és beállította a kombinációt a záron. Kinyitotta, kivett belőle egyzárt borítékot, és az admirális kezébe adta.

– A parancsaim, admirális.

Az admirális feltépte. Egyetlen ív papírt talált benne. Ropogós, fehér papírt, amelynek fejlécén az állt, hogy FEHÉRHÁZ, WASHINGTON D. C. Az admirális elolvasta.

– Parancsára, uram – mondta. – Talán ide kellene hívatnom a kapitányt, nem gondolják?

– Remek ötlet, uram.

– Admirális – vágott közbe a magasabbik –, esetleg kaphatnék abból a kávéból?

– Természetesen, ezredes. Bocsásson meg. – Az admirális maga töltötte ki a kávét azezüstkannából.

Egy tengerészgyalogos jelent meg, kezében az elveszett zöld barettel. A nyomábanlépkedett a kapitány is. Az admirális először az eredeti üzenetet adta oda neki, azt,amelyiket összehajtogatott, és a szivarzsebébe dugott, azután pedig az Egyesült Államok elnöke aláírását viselő papírt.

– Szabad megkérdeznem, ezredes – kérdezte a kapitány –, hogy a Monte Cristo-hadművelet mit takar?

– Kihozzuk a fiúkat a Hanoi Hiltonból, kapitány – mondta Craig Lowell.

– Úgy tudtam, hogy a tengerészgyalogság fogja lebonyolítani az akciót – csodálkozottaz admirális.



– Reméljük – mondta Felter –, hogy Hanoiban is ugyanezt hiszik.

(Kettő)

Ötven perccel azután, hogy a Grumman földet ért a Forrestal repülőfedélzetén, ahadsereg két Vertol Chinook helikoptere jelent meg a tat fölött, a hajótól pár méterre. Alighárom méterrerepültek egymástól. Óvatosan közelítették meg a repülőfedélzetet, lassanáthaladva a kilépőéi fölött. A légsebességmérőjük harmincöt csomót mutatott. De mivel a Forrestal tízcsomós széllel szemben haladt húszcsomós sebességgel, a repülőfedélzethezképest a helikopterek mindössze öt csomóval haladtak.

Szinte ugyanabban a pillanatban lebegni kezdtek, majd landoltak. Akiszolgálószemélyzet azonnal a helikopterekhez sietett, a fedélzeti felépítményből pedigfél tucat, khaki színű egyenruhába öltözött tengerészgyalogos futott a helikopterek hátsóajtajához, ahol félkörben megálltak. A rotorfék csikorgása elnyomta a leálló motorok sivítását.

A nagyméretű, dupla rotoros Chinookok leeresztett hátsó ajtajain egysoros vonalbankezdtek el kimasírozni az álcamintás gyakorlóruhát és zöldsapkát viselő katonák.Lendületesen lépkedtek, de egyáltalán nem siettek. Leeresztve az ajtók rámpakéntfunkcionáltak. A tengerészgyalogosok a Forrestal felépítményének egyik lejárója feléterelték a katonákat.

Még mielőtt az utolsó zöldsapkás elhagyhatta volna a helikoptereket, az egyik fedélzetitiszt minden egyes gépre felmászott, a rotoragyhoz ment, és egy csavarkulcs segítségévellehajtotta a rotorlapátot a törzsre. Azután fordított egyet az agyon, és megismételte aműveletet az összes rotorlapáttal.

Úgy húsz-húsz tengerész futott a helikopterekhez, és a felvonóhoz tolták, miközben afedélzeti tisztek még mindig a rotorlapátok lehajtásával foglalatoskodtak a gépek tetején.

Mire a két helikoptert a felvonó platformjára tolták, két újabb Chinook szállt le.

Mindezt nyolcszor ismételték meg. Miután a nyolcadik gép is a hangárfedélzetre került,megjelent egy kilencedik helikopter is, a légierő egyik Sikorsky típusú gépe, közismertnevén a Vidám Zöld Óriás. Amint befejezte a landolást, a kiszolgálószemélyzet azonnal afelépítmény mögé tolta, majd a fedélzethez rögzítette.

A felépítmény belsejében a zöldsapkások a Forrestal gyomrában bolyongtak. Először lementek egy mozgólépcsőn, azután lépcsők következtek, majd átjárók, végül pedigelértek egy helyre, ahol egy feliraton az állt: ALTISZTI SZÁLLÁS – ÁTJÁRÁSKIZÁRÓLAG VÉSZHELYZETBEN.

Itt aztán elég nagy zűrzavar és nyüzsgés támadt. Az ott elszállásolt haditengerészaltisztekkel közölték, hogy azonnal menjenek a kabinjukba. A fegyvermestert, a hajónszolgáló rangidős altisztet bízták meg azzal, hogy közölje a feldühödötthaditengerészekkel, hogy azonnal menjenek a kabinjukba, vegyenek magukhoz tisztaegyenruhát és egy váltás alsóneműt, azután pedig jelenjenek meg a legénységi kantinban,

ahol az éjszakát fogják tölteni. A zöldsapkásokat az ő kabinjaikban szállásolják el. – Miért? – háborgott az egyik.

– Azért, faszikám, mert a kapitány azt mondta. Van még kérdés?



Az altisztek szállásán egy ezredes várt a zöldsapkásokra. A haditengerészet khaki színűtiszti egyenruháját viselte, de zöld barettel.

Mindannyiukkal ugyanazt közölte:

– A folyosó végén van egy ellátmányraktár. Mindenki vegyen magához egygyakorlóruhát és egy váltás fehérneműt. A szennyes ruhákat vigyék vissza a raktárba. Ahaditengerészet majd kimossa. Ha ezzel megvannak, és le is zuhanyoztak, intézünk maguknak valami ennivalót.

A tengerészaltisztek és a zöldsapkások úgy vizsgálták egymást, mintha két távolinaprendszerből érkeztek volna.

– Honnan jöttetek?

– A jó tündér röpített minket ide.

– Na, ezt nézzétek meg. Rögtön hülyét kapok. Ezeknek még televíziójuk is van.

– Látom, éleslőszert kaptatok. – Csak azok, akikről biztosan tudjuk, hogy a mi oldalunkon vannak, főnök.

– Hol a francban van a cuccunk?

– A C-5A-kon. Ha nem fogsz padlót, akkor meg is kapod.

– Mikor eszünk?

– Mi a francra készültök? És egyáltalán, meddig maradtok?

– Azért jöttünk, hogy leverjük a lázadást a hajón.

– Milyen lázadást?

– Csak nem azt akarod mondani, hogy nincs lázadás? Na, bassza meg, akkor vadkacsáraöttünk vadászni.

Végül az összes altisztet sikerült kiterelni a kabinokból, a folyosó pedig megtelttagbaszakadt fiatalemberekkel – a legtöbbjük alig töltötte be a húszat –, akik ameztelenség különböző fokozatából tartottak bemutatót. A szellőzőventillátorok képtelenek voltak megbirkózni a gőzzel, amely az ötven zuhanyzófejből származott –

melyet egyszerre használtak. A folyosó kezdett gőzfelhőbe burkolózni.Megtalálták a legénységi kantint.

– Atyaisten, hát most már biztos, hogy rossz helyen szolgálok. Micsoda kaját kapnak ezek?

A menü a következő volt: paradicsomlé, csirkehúsleves cérnametélttel, sült hús – ízlésszerint elkészítve –, sült burgonya, főtt burgonya, zöldbab és meggybor.

Tejporból készített tejet is kaptak.

– Hé, ezredes, mit csinál idelenn a fedélközben a pórnép között? – Felter ezredes megtiltotta, hogy együtt egyek a tengerésztiszt urakkal.

– Jól mennek a dolgok, ezredes?



– Eddig, mint a karikacsapás.

– Akkor biztos be fog ütni valami.

(Három)

A helikopterek dupla V alakzatban repülték át a partvonalat. Mindkét V három-háromChinookból állt. A Vidám Zöld Óriás mögöttük haladt, de amint elhagyták a partvonalat,

felgyorsított, és felzárkózott az első V alá.Lowell ezredes bólintott, és az első Chinook pilótája háromszor megnyomta a

mikrofonkapcsolóját. Egy szót sem szólt, de a fedélzeti adó aktiválásától minden pilóta ésmásodpilóta fejhallgatójában három pattanásszerű hang hallatszott. A dupla V alakzatazonnal felbomlott. Az elöl repülő Chinook felgyorsított, a mögötte repülő Chinook pedigszorosan felzárkózott mögé. A többi hat Chinook is csatlakozott az elülső kettőhöz asorban, azonban ezek egymás felett repültek. A Vidám Zöld Óriás újból rákapcsolt, és beállt a két vezér Chinook mögé.

Alig negyvenöt méternyire repültek a földtől, dombok által körülfogott rizsültetvények és nádtetős kunyhókból álló falvak felett. A dombok takarása miatt a radarok nemérzékelték őket.

Az egyik forduló után megpillantották a fogolytábort. Jól ki lehetett venni a betonoszlopok közé kifeszített szögesdrót kerítést és a két őrbódét. A kerítésen belül egyhatoldalú épület állt.

Lowell ezredes megnyomta a fejhallgatóról lelógó mikrofonkapcsoló gombját.

– Tűz – mondta.

A vezér Chinookok mindkét oldala négyszer hármas ablakaiból egyszerre nyitottak tüzet a Gatling gépágyúk hatcsövű, elektromos meghajtású változataiból. Minden egyesgépágyúból másodpercenként száz, percenként pedig hatezer 168 granumos, nyomjelzőslövedék indult útra, 900 méter per szekundum sebességgel.

Először a híradóskunyhó, majd a két őrbódé semmisült meg. A több ezer lövedék szószerint apró cafatokra szaggatta mindhármat.

A Vidám Zöld Óriás az épület fölé repült, majd lebegni kezdett felette, azutánegyszerűen rázuhant.

– Lent van, ezredes – jelentette be William B. Franklin őrnagy, a Chinook pilótája.

– Vigyél minket az épület fölé, Bill – utasította Lowell.

A Chinook meredek, 180 fokos fordulóba dőlt, visszarepült az épület fölé, majd lebegnikezdett kilenc méterrel a tábor közepén álló épület tetőszerkezete felett. A Chinook hátuljából nejlonkötelek vágódtak ki. Stefan Wojinski törzszászlós karabinerét a kötélrecsattintotta, és másodikként ugrott ki a gépből.

Lowell és a törzszászlós egyszerre értek le. Mindkettőjük landolása meglehetősen

keményre sikerült. Elvesztették az egyensúlyukat, és térdre estek. Lowell M-16A3-asa – aszabvány M-16-os „zöldsapkás” kiadása, melyet rövidebb csővel és visszahajtható tussalkészítettek, mivel inkább géppisztolynak tervezték, mint puskának – kiesett a kezéből.



Hirtelen feltűnt egy észak-vietnami katona Frank Buck stílusú trópusi sisakjában, ésleadott egy sorozatot a tetőre az AK-47-esével.

Lowellnek görcsbe rándult a gyomra. Előrevetődött, s közben az oldalán lógó Luger után nyúlt. Az M-16A3-as túl messzire repült. Ha az észak-vietnami leszedte Skit az elsősorozatával, ami nagyon is valószínűnek tűnt, és ha nem tudja elég gyorsan előrántani aLugerét, ami szintén valószínűnek tűnt, akkor itt és most befejezi földi pályafutását.

Egy lövés dördült, amely úgy hangzott, mintha egy bebugyolált sörétes puskát sütöttek volna el, azután egy 70 mm-es gránát húzott el a tető felett, majd belefúródott az észak-vietnami mellkasába, és felrobbant.

Az észak-vietnami véres húscafatokká roncsolódott teste tehetetlenül a tetőre dőlt.

– Bassza meg! – mondta Wojinski dühösen. – Ennek a rohadéknak nem lett volnaszabad itt lennie.

Megtörte a gránátvetőjét, és a kilőtt 70 mm-es hüvely kivágódott. Wojinski újratöltött,

azután Lowellre nézett. – Jól vagy, Herceg? – kérdezte aggodalommal teli hanggal.

– Jól vagyok. Kösz, Ski.

– Fel kéne venned a fegyveredet – mondta Wojinski higgadtan.

Lowell előrehajolt az M-16A3-asért, megeresztett vele egy rövid sorozatot, hogymegnézze, működőképes-e, azután felállt. A többi Chinook is ereszkedni kezdett. Lowell atető udvar felőli oldalához lépett, és lenézett az udvarra. Tex Williams ezredest látta

kikászálódni a Zöld Óriásból.Eddig minden rendben.

(Négy)

A hírszerzés által a rendelkezésükre bocsátott információ szerint, amelyet még nagyóindulattal is csak vázlatosnak lehetett nevezni, a Dak Tae-i fogolytábor parancsnoki

állása a hatoldalú épület belső udvarának közepén álló, favázas épület. Itt kapott helyet azösszes adminisztrációs iroda. A parancsnok irodája – állítólag – az első emeleten volt, mígaz őrök számára kialakított helyiségek és az úgynevezett „osztálytermek” a földszinten.

Jóllehet a börtönt (eredetileg elmegyógyintézetet) egyemeletesre építették a franciák,magasabb, mint a belső udvaron lévő épület, amelyet a vietnamiak építettek valamivelkésőbb. A belső épületre lapos tetőt terveztek, így aztán a vietnamiak vászontetőt tudtak feszíteni a fölé, amelyet körben a külső épület esőcsatornájához erősítettek. Nem igazánlehetett eldönteni, hogy miért tartották a vászontetőt szükségesnek. El akarták rejteni a parancsnoki irodát? Vagy csupán egy kis árnyékra vágytak? A vászontető tervezőivalószínűleg mindkét kérdésre igennel válaszoltak volna.

Nekik viszont azt kellett kitalálniuk, hogy hogyan szabadulhatnának meg a rohadt

rongytól. A Gatling gépágyúkkal valószínűleg egy perc alatt pozdorjává lehetett volnalőni. Csakhogy a börtönök ablaka az udvarra nézett, és a gellert kapott lövedékek addig pattogtak volna egyik falról a másikig, amíg végül beröppentek volna valamelyik cellanyitott ablakán. Ha pedig már bejutottak egy cellába, ott továbbpattognak a belső falakon.



Lowell, aki pontosan tudta, hogy milyen pusztítást tud végezni egy nagysebességűlövedék, amely például egy tank belsejében kap gellert, kezdettől fogva kizárta a Gatlinggépágyút mint lehetőséget. A vászontetőn keresztüllőtt gránátot vagy a rádobott, kétszázfontos bombát sem tartotta célszerűnek.

Végül úgy döntöttek, a legjobb lesz, ha egy helikoptert ejtenek a vászonra. Hat méter magasból egy megfelelő súlyú helikopter simán át tudja szakítani a vászontetőt, a

tartószerkezetet (már ha egyáltalán készítettek tartószerkezetet) és az ezek alatt megbúvó, bármilyen favázas épület tetejét.

Egyenként számba vették az összes rendelkezésükre álló forgószárnyú légi járművet, deegy kivételével mindet alkalmatlannak ítélték. A Bell Hueyt túlságosan kicsinek találták.A Chinookot a dupla rotor forgásterülete miatt vetették el. Egyszerűen nem fért volna el. ASikorsky légi darut először megfelelőnek gondolták. Még a gépet sem kellett volnafeláldozni, ha egy elég nagy súlyt lehetett volna vele a táborhoz szállítani, amit azután avászontetőre ejtettek volna. De végül mégis a Vidám Zöld Óriás vitte el a pálmát. A

rakterébe sokkal nagyobb terhet lehetett rakodni, mint amit a Sikorsky fel tudott volnaemelni. A súlypontja is a rotoragy alatt volt, és a rotor forgásterülete sem haladta meg arendelkezésre álló helyet.

A hadsereg két Vidám Zöldet rekvirált. Az egyik a főpróba alatt semmisült meg, amásik pedig épp az imént.

A Gatling gépágyúval felfegyverzett, a tábor körül köröző két Chinook visszafordult,hogy a katonák a köteleken a börtönépület tetejére csússzanak. Nyomában két másik Chinook érkezett. Mindkettő félméternyire lebegett a föld felett a börtönépület bejáratának két oldalán.

Elsőként Geoffrey Craig százados ugrott ki a hátsó ajtón, kezében egy 12-es kaliberűRemington 870-es sörétes puskával.

A börtönépület bejáratához rohant, nyomában harminc zöldsapkással.

Amint az összes katona kiszállt, a Chinookok felemelkedtek, és visszavonultak a pár száz méternyire lévő fák koronája mögé.

Geoff Craig pontosan tudta, hogy a bejáratnál két dolog történhet. Az ajtókat zárvatalálják, amely esetben a különleges haderő három katonája akcióba lép, és az öt

másodperces gyutacsokkal működésbe hozza az öntapadó hátizsákba helyezettrobbanótöltetet. Akár egy is elegendő a kétszárnyú ajtó berobbantásához.

Vagy az épületben rejtőző vietnamiak kirontanak, és tűzharcot kezdeményeznek.

Erre az esetre két barettest egy-egy M-70-es gránátvetővel, két másikat pedig egy-egy7,62 mm-es géppuskával és egy, a vállukra tekert, 120 lőszert tartalmazó töltényövvelfegyvereztek fel.

Geoff tévedett.

A kétszárnyú ajtó bal szárnya kinyílt, és fél tucat észak-vietnami rohant ki rajta. Azutánodabent valaki úgy döntött, hogy sosem árt az óvatosság, és gyorsan visszazárta az ajtót.

Geoff olyan gyorsan tüzelt a kirohanó katonákra, amilyen gyorsan tőle tellett. A sörétes



puskát XX tölténnyel töltötte meg, amely töltényenként tizenkét darab golyósörétettartalmazott, amelyek méretre és súlyra tökéletesen megegyeztek a .32 ACP pisztolytölténnyel.

A tarkóján a haj összeborzolódott, ahogy a körülötte álló zöldsapkások tüzelni kezdtek.Eldördültek az M-16-osok, és süvítve kivágódtak az 5,56 mm-es töltények. A 7,62 mm-es NATO-lőszerek élesebb hanggal süvítettek keresztül a levegőn, de mélyebb hangot adtak

ki, amikor elsütötték a géppuskákat. És ott volt még a 70 mm-es gránátvetők puffanófütyülése is.

Az észak-vietnami katonákat gyorsan lekaszálták, de nem elég gyorsan. Háromzöldsapkás elterült a földön.

Geoff álcamintás ripstopja zsebeiben kutatott lőszer után. Közben a földön fekvő barettesekre pillantott. Mindhárom meghalt. Azután a szeme megakadt egytöltényhüvelyen, amely a földön heveit, tőle balra. Éppen úgy esett le, hogy jól kivehetővolt a rajta lévő aranyló felirat: SZARVAS ÉS MEDVE. Behelyezte az utolsó töltényt is,

majd az épületre nézett, azután pedig fel a tetőre.Craig Lowell, aki egy rövid csövű M-16-ost szorított a könyökével az oldalához,

lenézett rájuk.

Geoff visszafordult, hogy figyelmét ismét arra összpontosítsa, ami előtte történik.

Majdnem olyan pozíciót vett fel, amilyet a vadászok szoktak fogolyvadászaton, amikor a kutyák elindulnak begyűjteni a vadat. Közben a két zöldsapkás mellélépett agránátvetőkkel. Egyszerre emelték a vállukhoz a fegyvereket, majd célba vették az ajtót.Tompa, sörétes puska elsütéséhez hasonló hangot hallott, s egy tizedmásodperccel későbbfelrobbant a két 70 mm-es gránát.

A bal oldali ajtó bezuhant.

Azután újra meg újra feldübörögtek az M-60-as gépfegyverek, hogy megtisztítsák azajtó mögött meghúzódó folyosót. A barettesek újratöltöttek a gránátvetőket, s közbennyugodt léptekkel masíroztak a bejárat felé. Azután újra tüzeltek.

Geoff őszintén remélte, hogy Tex Williams nem kerül a tűz-vonalba. A géppuskás barettesek az ajtóhoz rohantak és bekukucskáltak, Geoff követte őket.

A folyosó padlóján tizenöt észak-vietnami hullája hevert. A kőpadlót egyre növekvővértócsák pettyezték. A folyosó távolabbi végén még egy kétszárnyú ajtó várt rájuk, amelya belső udvarra nyílt.

A 70 mm-es gránátok leszakították ugyan az ajtópántokat, az ajtók mégis a helyükönmaradtak. Azután az egyik ajtó megmozdult.

A géppuskások tüzelésre emelték fegyvereiket.

– Ne lőjenek! – kiáltotta Geoff.

A zöldsapkások furcsán néztek rá, ezért hozzátette: – Lehet, hogy Williams ezredes az.

Bólintottak, de az egyik barettes ennek ellenére a vállához emelte a géppuskát, és az



ajtóra irányította a fegyver csövét.

Williams volt az. Az arcán egy vágás éktelenkedett, és szürke pilótaruháját iskiszakította, de egyébként úgy tűnt, nem esett komolyabb baja. Hozzájuk futott. Akezében egy kis Smith & Wesson .38-as Special revolvert tartott (a légierőhajózószemélyzet számára rendszeresített maroklőfegyverét).

– Ha fegyverre lenne szüksége – mondta Geoff –, van odakint pár elesett emberem.

Williams elindult a fegyverekért.

Feleslegesen senki sem tüzelt. Ez volt nagyjából az utolsó dolog, amit Lowell ezredeskülön kiemelt az anyahajó fedélzetén tartott utolsó eligazítása során.

– Senkitől sem várom el, hogy hősködjön – mondta. – De azért mindenki jól vésse azagyába, hogy átkozottul nagy szégyen lenne, ha valamelyik szerencsétlen fogollyal pontegy amerikai golyó végezne.

Mindenki az agyába véste.

„Fáklyások” – robbanótölteteket és egy hátizsákra való termit gyújtóbombát cipelőzöldsapkások – jelentek meg a folyosón, és nekiláttak elhelyezni a gyújtóbombákat afavázas épület romjai és a Vidám Zöld alá. Utóbbi némileg „lógó” orral pihent.

Miután a zöldsapkások felkészítették a Vidám Zöldet a végső pusztulásra, két csoportraszakadtak, és nekiláttak felderíteni az oldalsó folyosókat. A balra induló csoportösszetalálkozott azokkal az észak-vietnamiakkal, akik jobbnak látták visszavonulni azépületbe. Egy szempillantás alatt pokoli tűzharc bontakozott ki. A gránátvetők iseldördültek.

Ettől eltekintve alig ütköztek ellenállásba. A terv szerint. A vietnamiak fegyverarzenálját egyrészt az őrbódékban elhelyezett géppuskák jelentették, amelyeket azelső percben ízekre szaggattak a Gatling gépágyúk, másrészt pedig a parancsnoki állásbanlévő kézi lőfegyverek, amelyekre Tex „ráejtette” a Vidám Zöld Óriást.

Igazán komoly ellenállásra csak öt perccel későbbre számítottak, mégpedig afogolytábortól pár száz méternyire lévő őrlaktanyák irányából (amelyeket szintén afranciák építettek).

Még a tervezési fázisban megvitatták, hogy megtámadják-e az őrlaktanyákat Gatlinggépágyúkkal felszerelt Chinookokkal. Az ötletet elvetették. Mivel a Gatlinget nem igazánlehetett hatékonyan bevetni kőépületek ellen, ezért a börtön védelmére siető vietnamiak útjába a MacMillan ezredes által vezetett, 115 tisztből és katonából álló II. különítménytállították, mely egyelőre még a levegőben tartózkodott.

A különítményt szállító négy Chinookkal a börtön és a laktanyák közötti területreszándékoztak leszállni. Csakhogy a kiszemelt terület túlságosan is csendesnek tűnt, ezértfeltételezniük kellett, hogy aláaknázták az egész területet taposóaknákkal, amelyek nyomás hatására robbantak, illetve távirányítású aknákkal, amelyeket – remélhetőleg – a

parancsnoki állásról lehetett működésbe hozni, amelyet Tex Vidám Zöldje pozdorjávázúzott.

Lowell csalódottan vette tudomásul, hogy az őrbódék és a híradóskunyhó



megsemmisítését nem követte az aknák detonációja, melyeket valószínűleg a leszállózónaalá telepítettek.

Amikor a börtönépületben elhallgattak a fegyverek, Geoff kiment megnézni, hogyanhalad az aknafelszedés.

A zöldsapkások pár fős csoportokban szétszóródtak a leszállózóna területén. Amikor anagyjából négyszög alakú terület széléhez értek, és mintegy kétszáz méterre eltávolodtak egymástól, újabb sörétes puska elsütéséhez hasonlító hang hallatszott. Az EgyesültÁllamok Parti Őrségének New Jersey állambeli, Henlopen-foki ellátmányraktárából nemvéletlenül rekvirálták a tizenegy darabból álló teljes kötélkilövő készletet – mindenelőzetes bejelentés és magyarázat nélkül, ráadásul azonnali hatállyal.

Fehér kötelek sziszegtek keresztül a levegőn a leszállási zóna egyik végétől a másikig.A zöldsapkások vagy még a levegőben elkapták a köteleket, vagy a fák közül halászták ki.

A kötelekhez – egymástól három és fél méterre – három font súlyú C-3-asrobbanótölteteket erősítettek, azokra pedig homokzsákokat helyeztek, majdragasztószalaggal azokat is rögzítették. Ezek majd lefelé, a föld irányába fogják terelni adetonáció erejét. A köteleket óvatosan addig igazgatták, míg az egész terület úgy nemnézett ki, mint egy négyzetrácsos füzet.

Két barettes bekötötte a két detonátort. Eggyel is fel lehetett volna robbantani atölteteket, de a biztonság kedvéért két detonátort és két detonátorkezelőt vittek magukkalaz akcióba, arra az esetre, ha egyiküket idő előtt kilőnék. Ha mindketten elestek volna,akkor két másik zöldsapkás vette volna át a helyüket, akik C-3-as töltetekkel ésrövidgyutacsokkal hozták volna működésbe a kötelekre erősített tölteteket, kihasználva az

„indukált detonáció” nevű fizikai jelenséget, melyről őszintén remélték, hogy nem hagyjaőket cserben.

– Tűz a lyukban! – kiáltotta egy hang.

Egy pillanattal később elképesztő robajt hallottak, s az azt követő lökéshullám ereje kishíján lesodorta Lowellt és a többieket a tetőről. De hiába várták a másodlagosrobbanásokat. A Parti Őrség vonakodva átadott felszerelése és a Monte Cristo-hadművelettervezőinek túlzott óvatoskodása feleslegesnek bizonyult.

Lowell elővette a zsebébe süllyesztett miniatűr adó-vevőt, de a Chinook

hajózószemélyzete nem várta meg, hogy beleszóljon. Látták a robbanást, és már meg iskezdték a leszállási zóna megközelítését.

Megvárta, hogy MacMillan kiugorjon az első Chinookból. Amint Mac lába megérintettea földet, ő felelt a börtön védelméért.

– Oké, Ski – mondta Lowell. – Indulás lefelé.

Wojinski elővette a lábához csatolt, összehajtható, háromágú horgot, és szétzúzta aterrakotta tetőcserepet a tető szélén. Azután széthajtotta a horgot, két hegyes csúcsát a

mostanra láthatóvá vált fagerenda oldalába vágta, és alaposan megrángatta -teljestestsúlyával ránehezedett. Most már Lowell következett.

– A francba – mondta, miközben megragadta a horoghoz erősített kötelet. – Mit összekellett rohangálni azokért a kurva kötélvetőkért. Feleslegesen.



Ellökte magát, és elindult lefelé a kötélen. Úgy egy métert ereszkedhetett az épületoldalán, amikor a rozsdás, két és fél centi vastag rácsokon keresztül megpillantotta az ürestekintetű, beesett szemű, fehér bőrű, szakállas, csont és bőr férfit.

Csak egy méterrel lejjebb döbbent rá, hogy a férfi, akinek a szemébe nézett, egyike voltazoknak a katonáknak, akikért idejöttek. A kifejezéstelen tekintetű csontváz ott a rácsok mögött az Amerikai Egyesült Államok Fegyveres Erejének kinevezett tisztje volt.

Az I. különítmény egyik hadnagya már várta. Kezében egy M-16A3-as lógott.

– Mac lent van – mondta Lowell.

– Nem találjuk a kulcsokat, Craig – mondta Geoffrey Craig.

– Bassza meg!

Mivel a hírszerzés szerint a téglafalú cellák acélból készült ajtajait lakattal zárták – kétlakattal, egy felül, egy alul –, abban reménykedtek, hogy a kulcsokat megtalálják ahelyszínen.

– Nincsenek meg a kulcsok? – kérdezte Lowell.

– Kettő megvan – mondta Geoff –, de azok csak a kis ajtókat nyitják, amiken keresztülaz élelmet adták be. A lakatok és az ajtók kulcsait viszont nem találjuk.

– A fáklyások munkához láttak? – kérdezte Lowell.

– Igen, uram – mondta Geoff. Fejével az épületen keresztülhúzódó folyosó irányába bökött. A folyosó végéről sűrű, fehér füst hömpölygött kifelé a padló közelében. Egyzöldsapkás támolygott ki az oldalsó folyosóból. Köhögött és a szemét dörzsölte.

– A fene essen bele – káromkodott Lowell. – A kurva füstre nem gondoltunk.

Geoff ránézett, de nem szólt egy szót sem.

– Tartok tőle, hogy ezzel nincs mit tenni – mondta Lowell. – Folytassátok.

– Ha már most felgyújtanánk a Vidám Zöldet – javasolta Geoff–, a meleg levegő talánkihúzná a füst egy részét.

– Talán igen, talán nem. – Lowell az őrmesterhez ment, aki a kőfalnak támaszkodvaköhögött, és magához vett fél tucat, előzőleg előkészített termit gyújtóbombát.

Kis, fóliába tekert csomagok voltak, amelyekbe húsz másodperces gyutacsot helyeztek.Szó szerint le lehetett velük olvasztani egy acélajtó pántjait.

Lowell mély lélegzetet vett, és berohant az egyik oldalsó folyosóra. Három métertmehetett előre, amikor a szeme könnyezni kezdett. Hat méternél már a kinyújtott kezétsem látta. Jobbra fordult, megtalálta a falat, és tapogatózva haladt előre.

Hirtelen égő fájdalom hasított az ujjbegyeibe. Egy olyan ajtóhoz ért, amelynek pántjaitmár „megdolgozták” a termit gyújtóbombával. Úgy döntött, hogy nem próbálja meg

kirántani az ajtót (okosabb várni, amíg eloszlik a füst), inkább tovább botorkált a folyosón.A harmadik ajtót még nem robbantották le. Lehúzta a védőfóliát a gyújtóbombahátoldalára ragasztott öntapadó lapról, a termitet az ajtópántra tapasztotta, és meghúzta agyutacszsinórt. A gyutacs sisteregni kezdett. Azután térdre huppant, elhelyezte a második



töltetet is, és begyújtotta.

Szédülni kezdett. Hirtelen hatalmába kerítette a félelem. Kiverte a veríték. Nem akartfüstmérgezésben meghalni.

Négykézláb mászott ki a központi folyosóra. Olyan gyorsan nászott, amilyen gyorsancsak bírt. Azután talpra állt. Elkapta ;gy köhögési roham, úgy tántorgott ki a börtönépületből.

Valaki a kezébe nyomott egy kulacsot. Nagyot kortyolt. Meglepetésére nem víz volt akulacsban, hanem whisky.

– Gazember! – kiáltotta, miközben levegő után kapkodott.

– Ha vizet akar, ezredes, az is van – mondta a zöldsapkás megszégyenülten, és egyújabb kulacsot adott Lowell kezébe. – Azt hittem, hogy valami töményet akar.

Lowell meghúzta a vizeskulacsot, de a víz felét kiköpte. Mégis inkább a whisky mellettdöntött. Pár korttyal később kezdett jobban lenni. A barettesre vigyorgott.

– Köszönöm.

Egy alacsony, csonttá soványodott, rövidre nyírt hajú, egyhetes szakállat viselő, beesett,elgyötört arcú férfi csoszogott Lowell felé.

Remegő kézzel tisztelgett.

– Malloy – mondta a férfi. – Korvettkapitány, haditengerészet, uram.

– A terv szerint ezeket az embereket azonnal fel kell vinni a helikopterekre – mondtaLowell dühösen.

– Éppen azon voltam, uram, amikor maga kitántorgott – mondta a zöldsapkás.

Malloy, az Egyesült Államok Haditengerészetének korvettkapitánya egy szál szürke pizsamában ácsorgott Lowell előtt, és még mindig tisztelgett.

Lowell viszonozta a tisztelgést, és megfogta a férfi karját.

– Jöjjön, kapitány – mondta. – Hazamegyünk.

A Chinookok felé támogatta, de pár lépés után meggondolta magát. Ölbe kapta Malloy

korvettkapitányt, a legközelebbi Chinookhoz vitte, majd felsétált vele a rámpán, és a padlóra ültette.

Azután előrerohant, és bedugta a fejét a pilótafülkébe.

– Tolasson egy kicsit hátra, és a rotorokkal fújja a levegőt az épületbe – mondta a pilótának.

A pilóta döbbenten nézett rá.

– Csupa füst odabenn minden. Azt akarom, hogy fújja ki onnan.

– Rendben – mondta a pilóta.Lowell végigrohant a törzsön. Malloy korvettkapitány időközben feltápászkodott a

padlóról, és felült a törzs oldalai mentén lévő egyik műanyag ülésre.



– Ismer egy Parker nevű őrnagyot? – kérdezte Lowell. Úgy tűnt neki, hogy Malloy nemigazán érti a kérdést.

– Parker. Nagydarab fekete fickó.

– Meghalt – mondta Malloy korvettkapitány színtelen hangon.

– Biztos benne?

Malloy bólintott, hogy igen.

A Chinook eközben hátrafelé szökkent párat, majd megállt. A motor fordulatszámamegváltozott. LoweÚ lerohant a rámpán. A rotorok nagy erővel nyomták az épület felé alevegőt. Azt nem tudta, hogy mire lesz elég, de úgy gondolta, ártani biztosan nem fog.

Robbanásokat hallott, amitől riadtan nézett a tető irányába. Hamar rájött, hogy mitörtént. A barettesek, anélkül, hogy parancsot kaptak volna rá, a maguk módján oldották meg a füst-problémát. Óriási lyukakat robbantottak a tetőn. Csakhogy nem túl sok füst jöttki a lyukakon, és Lowell tudta, hogy a próbálkozásuk hiábavaló. Azután újabbrobbanássorozat következett, és néhány, már kiürített cella fala az udvarra zuhant.Darabokban.

A sűrű füst most már ki tudott hömpölyögni.

Lowell körülnézett. Geoffot kereste, de egy pillanatig nem látta sehol sem. Először TexWilliamsbe botlott. Williams zokogott. Ő is egy két lábon járó csontvázat támogatott aChinookok felé. A csontváz megszólalt.

– Te vagy az, Tex? – kérdezte. – Tényleg te vagy az? Ezt ismételgette, újra meg újra.

Azután megpillantott még valakit, amint kifelé támolyog a folyosón. Még egy élőhalott.Száznyolcvannyolc centi magas, és alig száz font. Az élőhalott kitámolygott a szabadba,azután a falnak dőlt. Lowell hozzá rohant, mert attól tartott, hogy a férfi elájul.

Az élőhalott rámeresztette beesett, véreres szemét. A fején egy zöld barettre emlékeztetőrongykupac.

– De kurva sokára találtál ide, te gazdag ficsúr – mondta IV. hilip Sheridan Parker őrnagy.

Lowell magához ölelte a férfit, egyrészt azért, mert annyira örült, hogy látja, másrészt pedig azért, mert tudta, hogy pillanatnyilag egy árva szó nem jönne ki a torkán.

Végül mégis elengedte a férfit, és kimért, gépies hangon azt mondta:

– Gyere, Phil, felraklak a Chinookra.

– Tekintettel a körülményekre – mondta IV. Parker őrnagy elcsukló hangon –, vedd úgy,hogy most az egyszer megbocsátom a késést.

Útban a Chinook felé megtalálta Geoffot és a rádiósát.

– Átveszem az őrnagyot – mondta Geoff. – Mac beszélni akar veled.Lowell átadta Parkért Geoffhak, és a rádióért nyúlt.

– Mac, itt a Herceg – mondta. – Tartjátok magatokat?



– Persze, semmi gond – mondta Mac. – De azt hiszem, tankokat hallok közeledni.

– Remek! – mondta Lowell. A tankok ellen még a TOW-kkal sem bírhatják sokáig. Macfegyverei nem vehették fel a versenyt a tankok tűzerejével.

– Nálatok mi a helyzet? – kérdezte Mac.

– Jól haladunk – felelte Lowell.

– Bassza meg, ezek tényleg tankok – mondta Mac, és a rádió elnémult. Egy pillanattalkésőbb a helikopterek motorjainak zúgása mellett egy másik, mélyebb, tompább zajra lettfigyelmes. Egy tank üzemanyagtartálya robbant fel. Lowell jól ismerte ezt a hangot.

Geoff visszaért a Chinooktól.

– Baj van – mondta Lowell.

– Harminckilencet kihoztunk, ezredes – mondta Geoff. – Még tizenkilencenhiányoznak.

– Negyvenegyet hoztunk ki – javította ki Lowell. Két további fogoly közeledett a börtönépület előtt várakozó helikopterekhez. Egyikük az egyik zöldsapkás vállán feküdt,mint egy zsák krumpli, a másikat Jefferson törzszászlós vitte az ölében, mint egyújszülöttet.

A rádiós megbökte Lowell kezét.

– Hallgatlak – mondta Lowell, miután elvette a készüléket.

– Három emberemet leszedték – jelentette be Mac kurtán. -Kartáccsal lőnek, Herceg.

A kartács igazából egy tüzérségi lövedék, amelybe több ezer acélgolyót helyeztek,olyan, mint egy óriási sörétes töltény. Nagyon hatékonyan lehet bevetni fedezék nélkülikatonák ellen.

– A holttesteket össze tudjátok szedni?

– Darabokban – válaszolta Mac.

– Még tizenhetet kell kihoznunk – mondta Lowell. – Pár perc múlva kezdj elvisszavonulni. De várdd meg, amíg szólok.

– Persze – mondta Mac, és a rádió ismét elnémult.Két fogoly agya elszállt. Mind a kettő a cella sarkában kucorgott, és vadul ellenállt a

barettesek minden kísérletének, amely arra irányult, hogy kivigyék őket az épületből. Csak Mr. Jefferson és a nyers erő hatására gondolták meg magukat.

– Akiket megtaláltunk, azokat fel is raktuk – mondta Geoff. -Petrofski nincs sehol.

– Senkit sem hagyhatunk itt – mondta Lowell. – Biztos, hogy mindenkit felraktunk?

– Igen, uram.

Lowell intett, hogy kéri a rádiót. – Menjünk haza, Mac – mondta.

– Valami nincs rendben Mac ezredessel – mondta egy új hang.



– Kivel beszélek? – csattant fel Lowell. – Mi van vele? – Knowlton őrmester vagyok,uram, és nem tudom, uram.

Egyszer csak vért köpött…

– Visszavonulás, őrmester. A halottakat és a sebesülteket hozzák magukkal – adta ki a parancsot Lowell.

– Igen, uram. – A TOW-kat is hozzák magukkal. Vagy robbantsák fel az összest.

– Már felrobbantak, ezredes – mondta az őrmester. Lowell Geoffhoz fordult.

– Gyújtsatok a Vidám Zöld alá – adta ki a parancsot Lowell. A Chinookok felé rohant.Úgy tűnt, egyik sem kapott találatot, a rotorjaik pedig szüntelenül keverték a levegőt.Felmászott a legközelebbi oldalára, és bedugta a fejét a másodpilóta ablakán.

– Hívja a Vezérgúnárt – mondta Lowell. – Utasítsa, hogy indítsa a Dühös Gúnárt.

A másodpilóta már beállította a frekvenciát. Megnyomta a mikrofonja gombját.Minden madárfaj közül a hím lúd, vagy más néven gúnár védi legharciasabban a

kicsinyeit.

A Gúnár repülőraj első haditengerészeti bombázója ezer kiométer per óra sebességgelcsapott le, hogy napalmmal, 20 mm-es gépágyúval és 4,5 hüvelykes rakétákkal tartsavissza azokat az észak-vietnami csapatokat, amelyek a Dak Tae-i fogolytábor megsegítésére indultak.

Egy alacsony, köpcös zöldsapkás, aki első ránézésre túlságosan kicsinek tűnt ahhoz,hogy elbírhassa a terhet, amelyet cipelt, felrohant Lowell Chinookja rámpáján, és a padlóra fektette Rudolph G. MacMillan ezredes élettelen testét.

– Nem tudom, mi lett vele, ezredes – mondta a zöldsapkás. -Nem találták el, vagyilyesmi.

– Mi történt? – kérdezte Lowell.

– Hát, már csak két TOW-nk maradt, és Mac ezredes üldözőbe vett egy tankot.

– Üldözőbe vett egy tankot?

– Igen, uram. És ki is lőtte – mondta az őrmester. – Azután visszarohant, és azt mondta,hogy látott még egy tankot, és felkapta az utolsó TOW-t. Azután csak annyit mondott,hogy „Bassza meg”, és vér jött ki a száján, úgyhogy azt gondoltam, eltalálták. Összeesett,én meg elkezdtem keresni rajta a sebet, de nem volt seb.

Patton sajnálta, hogy nem halhatott meg az utolsó háborújában elsütött utolsó fegyver olyójától Mac túl öreg volt már ahhoz, hogy T-34-es tankok után rohangáljon a vállán

egy TOW-val. Talán a szívroham vagy az embólia, vagy akármi is volt az, ami megölte, aza második legjobb dolog az utolsó háború utolsó golyója után. Ez lett volna Mac utolsó

háborúja. És ez lesz az én utolsó háborúm is – gondolta Lowell. – Jöjjön, fiam – mondta Lowell az őrmesternek, majd megnyomta gégemikrofonja

kapcsolóját. – Ha mindenki fent van, akkor szálljon fel. Ami engem illett, itt van



MacMillan ezredes, és…

Előrehajolt, letörölte Mac nyitott szája széléről a vért, és letakarta a zöldsapkásnévjelzését.

– És itt van Frost őrmester is.

– Azt mondta, Frost? – kérdezte egy hang.

– Ismétlem, Frost és MacMillan – felelte Lowell.

– Hatos a levegőben – mondta a hang. Már csak Frostra és MacMillanre várt. Végreelhúzhatott a fenébe.

– Egyes a levegőben – mondta egy másik hang jóval hango-sabban.

Lowell Chinookja majdnem helyből a levegőbe szökkent, majd átrepülve a börtönépületfelett, a part felé vette az irányt. Ahogy a Chinook átrepült a börtönépület felett, Lowelllátta, amint a Vidám Zöld kiégett váza elmerül az alatta dühöngő lángtengerben. Az

órájára nézett. Mindössze harminchét percet töltöttek el a földön. A program negyvenöttelszámolt.

(Öt)

Az üzenet, amelyet az Egyesült Vezérkari Főnökség elnöke irt (válaszként Felter ezredes üzenetére, amelyben közölte, hogy a MONTE CRISTO-HADMÚVELETETsikeresen végrehajtották), a következőket tartalmazta:

HADMŰVELETI UTASÍTÁS

EGYESÍTETT VEZÉRKARI FŐNÖKÖK, WASHINGTON D. C.

CÍMZETT: COMNASFSEA

KIZÁRÓLAG A COMNASFSEA ÉS A HÁTVÉD RÉSZÉRE

AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK ELNÖKE PARANCSA. NEMZETBIZTONSÁGIOKOKBÓL A MONTE CRISTO-HADMŰVELET MINDEN, ISMÉTLEM, MINDENRÉSZLETE TOVÁBBRA IS TITKOS MARAD. AZ AKCIÓBAN ELESETTEK ÉSMEGSEBESÜLTEK, VALAMINT A HADIFOGOLYTÁBORBÓL KIMENEKÍTETTEK LEGKÖZELEBBI HOZZÁTARTOZÓINAK ÉRTESÍTÉSE AZ EGYESÍTETT

VEZÉRKARI FŐNÖKSÉG FELADATA. A HAZATÉRT HADIFOGLYOKÉRT, AZAKCIÓ KÖZBEN ELESETTEKÉRT ÉS MEGSEBESÜLTEKÉRT A COMNASFSEAFELEL. TOVÁBBI UTASÍTÁSOK KÉSŐBB. A HADSEREG ÉS A LÉGIERŐ MONTECRISTO-HADMÚVELETBEN RÉSZT VETT TISZTJEI A TERVEK SZERINTTÉRJENEK VISSZA A HAZAI BÁZISRA. SZÉP MUNKA VOLT.

DELAHANTY CINCPAC ADMIRÁLIS



Epilógus

A parancs ellenére a különleges haderő összes sebesültjét, illetve a hét elesettzöldsapkás, közöttük Rudolph G. MacMillan ezredes holttestét ugyanazzal a C-5Arepülőgéppel szállítottak Fort Braggba, amely a Távol-Keletre vitte őket. Ahazaszállításért C. W. Lowell ezredes vállalta a felelősséget.

Az Egyesült Államok Légiereje Thomas Sims nevű alezredese, akivel Lowell ezredesnem találkozott sem Dak Tae-ben, sem pedig a Forrestalon, a kórházi kezelést és azalapos orvosi vizsgálatokat követően, pár héttel később, találkozott a feleségével. Nemsokkal azután válókeresetet nyújtott be, amelyet a bíróság jogosnak ítélt. A vád nyíltházasságtörés volt. Csakúgy, mint minden hasonló esetben, a gyerekek felügyeleti jogátneki ítélték meg. Vezérőrnagyként és a Repülőtiszti Főiskola parancsnokhelyettesekéntvonult vissza 1980-ban.

Rudolph G. MacMillan ezredest katonai dísztemetésben részesítették a Pennsylvaniaállambeli Mauch Chunkban. 1976-ban, miután Carter elnök beváltotta a kampányígéretét,és amnesztiát adott a dezertoröknek és azoknak, akik szándékosan bújtak ki a sorkatonaikötelezettségeik alól, Mrs. MacMillan elküldte Carter elnöknek MacMillan ezredes összeskitüntetését, beleértve a Becsületrendet és a posztumusz Kiemelkedő SzolgálatiÉrdemérmet, amelyet a Monte Cristo-hadműveletben nyújtott teljesítményéért kapott. Néhány héttel később visszakapta a csomagot, amelyhez egy sablonlevelet is mellékeltek,amelyben közölték vele, hogy az elnök nem fogadhat el katonai kitüntetést, bármilyenszándék is vezérli az ajándék küldőjét.

Robert Bellmon altábornagy, nyugalomba vonulását követően, a Kalifornia állambeliCarmelben hunyt el rákban, 1976-ban. Mrs. Barbara Waterford Bellmont az EgyesültÁllamok republikánus képviselőjévé választották 1978-ban, majd újraválasztották 1980- ban, 1982-ben és 1984-ben is.

Paul Hanrahan vezérőrnagy 1974-ben vonult nyugalomba. Jelenleg az Uticai ÁllamiEgyetem romanista professzora a New York állambeli Uticában.

Pietr Petrofski törzsőrmester földi maradványait 1976-ban szállították haza az EgyesültÁllamokba az utolsó előtti „előzőleg ismeretlen helyen lévő maradványok” transzporttal.

Az Egyesült Államok washingtoni Walter Reed Katonai Orvosi Központjának patológiai jelentése szerint Petrofski törzsőrmester valószínűleg a röviddel halála előttelszenvedett sérülések következtében halálozott el – noha a holttesten talált nyomokat, azelőrehaladott bomlási folyamatok miatt, nem tartották egyértelműen meggyőzőnek.Későbbi vizsgálatok kimutatták, hogy a törzsőrmester a sérüléseket 1969-ben szenvedteel, öt évvel azután, hogy fogságba esett, és mintegy két hónappal azelőtt, hogy a MonteCristo-hadműveletnek köszönhetően a többi hadifoglyot sikeresen kimenekítették Dak Tae-ből.

IV. Philip Sheridan Parker ezredes 1981-ben vonult nyugalomba. Azt követően a Norwich Egyetem hadtudományi professzora lett. Nyugdíjazása előtt az egyetem Petrofskihadtörténeti tanszéke professzorává avatták. A Petrofski tanszéket 1981-ben hozták létreegy anonim adakozó kérésére, aki akkora összeget adományozott az intézménynek,



amelyből az idők végezetéig fedezni lehet a tanszék működési költségeit.

Dr. Antoinette Parker a Harvard Orvostudományi Egyetem patológiaprofesszora. Ő és aférje egy farmon laknak, amely egyenlő távolságra helyezkedik el a Vermont állambeli Norwichtól és a Massachusetts állambeli Cambridge-től.

William ’. Franklin ezredes 1982-ben vonult nyugalomba. Jelenleg a jamaicai Inter-Island Airways ügyvezető tulajdonosa.

William R. Roberts altábornagy, aki az 1. (légi szállítású) lovashadosztályt irányítottaVietnamban, nem sokkal azután vonult nyugalomba, hogy lemondott a XVIII.légideszanthadtest parancsnoki posztjáról. A nyugdíjazásakor már csak ő voltállományban azok közül, akikkel együtt végzett az Egyesült Államok KatonaiAkadémiáján (West Point) 1940-ben. Ezt követően a Bell Helicopter Company alelnökelett, de később lemondott, és jelenleg tanácsadóként tevékenykedik. Amikor legutoljárahallatott magáról, éppen útban volt Arábiába, ahol megbízták a Szaúd-arábiai Királyságforgószárnyú repülő járműveinek az értékelésével.

E. Z. Black tábornok lett a U. S. Steel Corporation ügyvezető alelnöke. Mióta onnan isnyugdíjba ment, ideje nagy részét a hawaii Honoluluban, illetve a New Hampshire-iDublinban tölti.

Sanford T. Felter altábornagy 1979-ben vonult nyugalomba. Azt megelőzően a Nemzetvédelmi Hírszerző Hivatal igazgatójaként tevékenykedett. Pillanatnyilag aMassachusetts állambeli Cambridge-ben bejegyzett Arthur D. Little & Companytanácsadója.

Stefan Wojinski törzszászlós megalapította a Wojinski Cadillac-Oldsmobile nevűvállalatot a Pennsylvania állambeli Wilkes-Barre-ban.

Miután Peter-Paul von Greiffenberg Lowell lemondott amerikai állampolgárságáról,amely döntés megerősítette a német állampolgársághoz való jogát, a Német SzövetségiKöztársaság Legfelsőbb Bírósága engedélyezte számára, hogy felhagyjon a „Lowell”vezetéknév viselésével. Apjával és nagyapjával minden kapcsolatot megszakított. 1979- ben azonban Mrs. Geoffrey Craig békítő találkozót szervezett hármuk számára aGreiffenberg-kas-télyban, amikor is az idősebb Greiffenberg betegsége utolsó stádiumábalépett. A nyolcadik Graf von Greiffenberg a Die Hessisches Nachrichten igazgatója és a

Craig, Powell, Kenyon és Dawes Germany GmbH. igazgatótanácsának tagja. A grófnak ésfeleségének három gyermeke született. A legfiatalabb Craig Lowell, Kolbe bárója, mosthároméves.

Közvetlenül azután, hogy hazatért a Monte Cristo-hadműve-letből, Craig W. Lowellezredes nyugalomba vonult. Lowell ezredes és Mrs. Lowell, az egykori Dorothy PersonsSims jelenlegi lakcíme Broadlawns, Glen Clove, Long Island, de szinte soha nemtartózkodnak ott. Idejük nagy részét utazással töltik. 1982-ben Lowellt nyílt lábtörésselkórházba szállították, ahol hat hónapig kezelték. A sérülést lovaspólózás közben szenvedteel a jobb sípcsontján. 1983-ban, egy sikeres kényszerleszállást követően, amelyet a New

York-i La Guardia repülőtéren hajtott végre egy Lear jettel, amelynek futóműve beragadt,Lowellt 35 000 dollárra büntették, amiért megszegte az FAA hat szabályát, többek közöttazt, amely a pilótaengedély nélküli repülést tiltja. Lowell engedélyét a nyílt lábtörés utánorvosilag bevonták. Figyelmeztették, ha hasonló vádakkal még egyszer bíróság elé



állítják, semmiképpen sem kerüli el a börtönbüntetést. A hírek szerint azóta nem repült – legalábbis egyedül nem. 1984-ben megnyerte a Nemzetközi Galamblövész-versenyt,amelyet a spanyol fővárosban, Madridban rendeztek meg.

Geoffrey Craig ezredest, a granadai mentőakcióban részt vett ejtőernyősezred parancsnokát, dandártábornoki rangfokozatra terjesztettek elő, és kinevezték aHadügyminisztérium Hadműveleti Vezérkari Főnöksége különleges hadműveleti

részlegének főelnökévé.W. E. B. Griffin

Fairhope, Alabama

1985. június 15.

[1] ZULU – Az Egyesült Államok Hadseregének a greenwichi középidő

megjelölésére használt kódja, a ford.[2]

KIA (Killed in Action) – akció közben elesett, a ford.

[3] MIA (Missing in Action) – akció közben eltűnt, a ford.

[4] ARVN (Army of the Republic of Vietnam) – a Vietnami Köztársaság Hadserege, ±

ord.

[5] A Vietnamban harcoló amerikai katonák a parancsnokot nevezték Öregnek, a ford.

[6] Az amerikai katonák a Vietkongot nevezték Charleynak (angolul a Vietkong „Viet

Cong” vagy rövidítve „V. C.” – Victor Charley a katonai betűkód szerint), a ford.

[7] Bunker Hill volt az amerikai függetlenségi háború első jelentős ütközetének

színhelye, melynek egy gránitobeliszk állít emléket a Massachusetts állambeli Bostonban.A „hill” szó magyarul dombot jelent, a ford.

[8] A The American Rifleman (Az Amerikai Lövész) – vadászok és lőfegyverkedvelők

magazinja, a ford.[9]

Helikopter, szállító, 1. sz. modell, ’ verzió, a ford.

[10] Bock puska – függőleges csőelrendezésű, duplacsövű puska, a ford.

[11] Hadnagyi rangjelzés, a ford.

[12] Az MBA a Master of Business Administration fokozat rövidítése, mely az üzleti

életben elit diplomának számít, a ford.

[13] Kb. Amerikai Kukorica– és Termőföld-vállalat, a ford.

[14] A MARS (Military Amateur Radio Service) egy, az egész világot behálózó katonai



amatőr rádiószolgálat, melyet az amerikai katonák személyes üzeneteik továbbításárahasználnak.

[15] Hetes kód: dandártábornok.

[16] MP (Military Police) – katonai rendőrség, a ford.

[17] JAF (Joint Assault Force) – Egyesített Támadó Haderő, a ford.

[18] CONARC (Continental Army Command) – a Szárazföldi Hadsereg

Parancsnoksága, a ford.

[19] A Monroe-elv lényege, hogy „Amerika az amerikaiaké”, a ford.

[20] Billy Graham hatásos beszédeiről híres, amerikai lelkész, a ford.

[21] U. S. Army Special Warfare Centre and School – az USA Hadserege Különleges

Kiképzőközpontja, a ford.[22]

A századosi rangot jelző két ezüstsáv, a ford.

[23] DCSOPS – a hadműveleti vezérkari főnök helyettese, a ford.

[24] S-3 – hadműveleti és kiképzési feladatokkal megbízott, magas rangú vezérkari

tiszt, a ford

[25] OCT (Office of the Chief of Transportation) – a logisztikai vezérkari főnök

hivatala.[26]

A vezérőraagyi rangfokozat kétcsillagos tábornoki rangot jelent, amit az ezredesirangtól két fokozat választ el (ezredes – dandártábornok – vezérőrnagy), a ford.

[27] Ahogy a vietnami háborús helyzet egyre súlyosabbá vált, 1964-ben, nem sokkal

Lyndon ’. Johnson elnök újraválasztását követően, a légierő Brookley támaszpontját„gazdasági megfontolásokból” bezárták. Mobile város, Mobile megye és Alabama államkettő az egy ellenében Barry Goldwater szenátorra szavazott.

[28] AP (Air Police) – légirendőrség, a ford.

[29] A marhasült tükörtojással kedvelt reggeli étel az USA-ban, a ford.

[30] SR-71-es Blackbird felderítő repülőgép, a ford.

[31] DCSPERS (Deputy Chief of Staff, Personell) – személyzeti vezérkari főnök

helyettese, a ford.

[32]

Norwich, a Vermonti Tiszti Főiskola, a reguláris hadsereg számára képzettlovassági tisztjeiről vált híressé. A főiskola elnöke hagyományosan olyan magas rangútiszt, aki West Point-i diplomával rendelkezik, s aki kiemelkedő szolgálatot teljesített ahadseregben. Ernest Harmon nyugalomba vonult vezérőrnagy, a Norwich elnöke (aki



1916-ban végzett az Egyesült Államok Katonai Akadémiáján) vezette a 2. páncéloshadosztályt a második világháborúban egészen addig, amíg át nem adta a parancsnokságot I. D. White vezérőrnagynak (aki 1920-ban végzett a Norwichon).

[33] Mayday – a pilóták nemzetközi segélyhívó kódja, mely megfelel a tengerészek

által használt S. 0. S.-nek. A kifejezés a francia „m’aidez”, vagyis „segítség” kifejezésbőlszármazik, a ford.

[34] Katonai szleng: szalagok és kitüntetések, a ford

[35] PX – áruház az amerikai laktanyák területén, a ford.

[36] Helio-Courier: speciális merev szárnyú repülőgép, mely képes felszállni egészen

rövid, rossz minőségű kifutópályáról is.

[37] TO&E (Table of Organization and Equipment) – Szervezeti és Ellátmányjegyzék,

a ford.[38]

G-3 – hadműveleti vezérkari főnök helyettese a hadosztálynál, a ford.

[39] CIC (Counterintelligence Corps) – Kémelhárító Szervezet, a ford.

[40] DIA (Defense Intelligence Agency) – Nemzetvédelmi Hírszerző Hivatal, a ford

[41] Vietnam, a ford.

[42]

A ripstop egy speciális anyag, amely a nevét onnan kapta, hogy jól ellenáll aszakításnak. Erős, vékony, és gyorsan megszárad. Az ebből készített álcamhát isripstopnak nevezik.

[43] Kihegyezett, fiatal bambuszhajtások, amelyeket a vietkongok a hegyes végével

felfelé a földbe ástak, és aljnövényzettel letakartak. Gyakran emberi vagy állatürülékbemártották, így aki belelépett, súlyos sebfertőzést kapott, a ford.

[44] AOD (Aerodrome Officer of the Day) – repülőtéri szolgálatra beosztott napostiszt.

[45]

FOD (field grade Officer of the Day) – ügyeletes csapattiszt, a ford.[46]

CDO (Classified Documents Officer) – a titkosirat-tárba beosztott tiszt, a ford.

[47] Amerikai építész, aki új koncepcióival forradalmasította a 20. század építészetét, a

ord.

[48] A Mexikói-öbölben, a Florida-félsziget csücskén található Hurlbert repülőtér

szolgált az Egyesült Államok Légiereje légikommandójának támaszpontjaként.

[49] Vidám Zöld Óriás (eredeti nevük: Jolly Green Giants, a ford.): Az Egyesült

Államok Légiereje Sikorsky H-53C szállító helikopterei, amelyeket két leválasztható pót-üzemanyagtartállyal láttak el. Rendszerint a lezuhant repülőgépek hajózó személyzetének kimenekítésére és hosszú távú repülésre használták.



[50] HALO – nagy magasságban végzett ugrás alacsony ernyő nyitással, a ford.

[51] Chinook – Az Egyesült Államok Hadserege Boeing-Vertol CH-47-es helikoptere,

amely képes egy tankolással 120 mérföld távolságba és vissza szállítani negyvennégyutast, vagy pedig pl. egy 155 mm-es ágyút a teljes kezelőszemélyzettel, és az