BÁN MÓRBÁN MÓR

HUNYADIHUNYADIHarmadik könyv

A Csillagösvény hídja

Hunyadi János Itáliából hazatérve sem tölthet békés esztendőket birtokán, családja körében. Csehországban van szükség kardjára, a huszita felkelők ellen. A megromlott egészségű, idős Zsigmond király környezetében cseh és magyar pártütők szövik terveiket, akár saját rokonaikat is feláldozva nagyra törő céljaik elérése érdekében. Mindeközben Erdély lángba borul: a Lépes György püspök elviselhetetlen adóterheit nyögő jobbágyok, köznemesek és céhlegények fegyvert ragadnak és igazságot követelnek. A paraszthad véres pusztításba kezd, és félő, hogy a Hunyadi-birtokokat is csak ideig-óráig kíméli. A közelgő uralkodóváltással és a lázadás leverésével elfoglalt főurak között csak néhányan látják, hogy a magyar nemzetnek sürgősen helyre kellene állítania egységét, mert a déli határokon túl a huszitáknál és a jobbágyoknál sokszorta nagyobb veszély ébredezik. A hazáért aggódó kevesek számára egyre nyilvánvalóbb, hogy már csak egyetlen emberbe vethetik reményüket: Hunyadi Jánosba.

Harmadik, javított kiadás

Gold Book

Copyright © Bán János, 2009

Szerkesztette: Békési József

Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.

Borítókép: Zsigmond halotti koronája nagyváradi sírjából

A történelmi személyek kivételével a regény minden szereplője a képzelet műve, és valódi, akár élő, akár holt személyekhez való bármilyen hasonlóság csak a véletlen

műve

ISBN 978 963 426 155 1

Kiadja a Gold Book Kft. Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft, Debrecen

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

A gyenge panaszát senki sem hallja. Az erős meg nem panaszkodik…

HUNGARIA SEMPER LIBERA

Magyarország Örök Szabadságáért!

Azt hallottuk, hogy ha a magyarok egységesek lennének, az ország gazdasága lehetővé tenné, hogy megvédjék azt bármilyen ellenségtől. De a magyarok a világon a legrosszabb fajta, mindenki csak a maga hasznát nézi, és ha teheti, a köztulajdon zsírján hízik. Nem becsülik a többi országot. Bár úgy mulatoznak együtt, mintha mind testvérek volnának, alattomban azonban egymásra acsarkodnak. Nincs olyan nehéz ügy, amit ne lehetne megnyerni két vagy három ember megvesztegetésével. Önteltek, büszkék, nem képesek sem parancsolni, sem engedelmeskedni, de nem szívesen fogadnak el tanácsokat. Csak keveset dolgoznak, mivel az idejüket mulatozással és intrikákkal töltik.

V. Károly követének jelentése a fenséges császárhoz Magyarország állapotáról.

NEM VAGY EGYEDÜL

Ha zordon mennyek dübörgését hallod,S villáma vakít pusztító viharnak,

Ha magában villan meg kivont kardod,Mert mind elfutnak, mind magadra hagynak,

Ne rettenj, s ne félj,Állj elébe bátran a tomboló viharnak!

Nem vagy egyedül!Ott leszünk mind, kik megmaradtunk

Örök, hű magyarnak.

Jöjj hát szél, jöjj vad vihar!Mi lásd, már mind itt vagyunk!

Újra talpon a magyar,S elveszni téged,

Hazánk,Nem hagyunk! Nem hagyunk!

Többé ne rettegj, ne félj!Az alvó felébredett, a szelíd kardot ragad,

Nem vagy már egyedül,Mert elmúlt az éj, s felkelt a Nap.

A sír széléről mindig visszatér,Küzd, harcol,

S remél,

A nemzet újra él.

Tartalom

Első fejezet..............................................................................................5A WAGENBURG

Második fejezet.....................................................................................50REJTEKSZIGET

Harmadik fejezet...................................................................................91A HALDOKLÓ GYERMEK

Negyedik fejezet.................................................................................127A PRÁGAI HÓHÉRPALLOS

Ötödik fejezet......................................................................................176VÉRREL FESTETT ÖRDÖGÖK

Hatodik fejezet....................................................................................215AZ INKVIZÍTOR

Hetedik fejezet....................................................................................244BÁBOLNA

Nyolcadik fejezet................................................................................288A FORRONGÓ HRADZSIN

Kilencedik fejezet...............................................................................340A KIRÁLY ÜLVE BÚCSÚZKODIK

Tizedik fejezet.....................................................................................379KOLOZSVÁR TÜZEI

FÜGGELÉK.......................................................................................424DRAMATIS PERSONAE

TÉRKÉPEK........................................................................................435CSALÁDFÁK....................................................................................437JEGYZETEK......................................................................................439BIBLIOGRÁFIA................................................................................453

Első fejezet

A WAGENBURG

1.

A VÁG FOLYÓNÁL, MAGYARORSZÁG A. D. 1434, SZENT MIHÁLY HAVA

Hunyadi lovasai még a sűrű erdőben csörtettek, amikor a kun előőrs kivágtatott a fák közül, és keresni kezdte a legalkalmasabb gázlót a folyón. Nem volt vesztegetni való idejük, mert Jankó úrfi parancsba adta, hogy még napszállta előtt be kell érni a menekülő huszitákat. Kamonyai a fejét ingatta, mikor ezt a rendelkezést meghallotta. A szekérnyomok egyértelműen elárulták, hogy a csehek majd félnapi előnyre tettek szert, és túl gyorsan porzanak harci szekereikkel ahhoz, hogy utolfogják őket, mielőtt leszáll az éj, vagy – ami még ennél is fenyegetőbb lehetőségnek tűnt – mielőtt elérik Nagyszombat falait. Oda aztán nem mehetnek utánuk: a város két esztendeje a husziták igáját nyögte, ott az átkozott, rabló horda biztonságban érezheti magát.

– Gyerünk! Gyerünk! Gyorsabban, legények! Utolérjük őket, meglássátok!

Már az erdő szélén arcukba csapott a Vág bágyadt lehelete. Forró szél borzolta a folyó színét, hullámráncokat vetve a víztükörre, felröppentve a posványos parton zsongó szitakötőket, vízbe ugrasztva a széles lapuleveleken tikkadó békákat. A fák közül sorra, egymás után paripák vágtattak elő, s vetették bele magukat a folyóba. Hideg víz fröccsent szerteszét, s a nádas, a zsombékos egyszeriben felbolydult. Amikor a páncélos vitézek kizúdultak a sűrűből, az előttük nyargaló kun felderítők kerecsensólyom-tollas kucsmái már a Vág közepén billegtek. Az olajbarna bőrű harcosok egymással versengve nógatták hátasaikat a túlsó kaptató felé.

Amikor Hunyadi emberei élén kivágtatott a Vág partjára, a délutáni napfény arany pászmákkal ragyogott végig míves páncélzatán, s ugyanezen diadalmas napfény villant meg fekete szemében, ahogy pillantását végighordozta a túlsó part mezőin. A bőrzekés kun meg a farkasprémes székely és szürke vasba bújt magyar lovasok közt mintha maga Csaba királyfi ugratott volna elő, napsugarakba öltözve, aranyló sisakján kerecsentollakkal, vállán hófehér köpennyel.

Sárkány megrázta magát, s mellső patáival a Vág habjaiba kaszált.– Gyorsan! – kiáltotta Hunyadi. – Tovább!

Innen jól láthatta az erdőből előcsörtető lovasait. Kimerültségnek nyomát sem érezte, pedig két napja múlott, hogy Komáromnál átkelt csapatával a Dunán. De már nem volt megállás: az üldözés, a hajsza izgalma a hatalmába kerítette éppen úgy, ahogy odahaza, a Kudzsiri-havasokban, mikor medvét, toportyánt hajtott Ivánnal. Különbség csak abban mutatkozott, hogy most nem vadakra lesett, hanem ember-fenevadakra.

– No, lám csak, Simon bátyám! Mégis nekem lészen igazam! Még máma beérjük őket!

Kamonyai, aki a kíséret többi tagjával csak most ügetett elő az erdőből, futó pillantással felmérte a husziták néhány megmaradt, elmosódott szekérnyomát. Nem messze, a túlparton templomtorony füstölgött gyászosan: az a csöpönyi káptalan lesz bizonnyal. Órákkal ezelőtt jártak erre a csehek, s úgy tűnik, ahogy a káptalant felgyújtották s kifosztották, délnek fordultak, hogy a semptei várrom felől, északról rohanják le Szeredet… E percekben már ott lehetnek, s a városkát prédálják…

Kamonyai rosszallón a vén Matkóra nézett, aztán csak morgott magában valamit. Jól ismerte Jankó makacsságát, s tudta, hiába beszélne is ellene bármit, ha Hunyadi úrfi a fejébe vette, hogy kiirtja ezt a haramiabandát, akkor az úgy is lesz, még ha az ördög maga mászik is elő kénköves bugyraiból, s emel elébük hegyeket akár a Vág és a Dudvág lankás mezeire…

A parton, nem messze tőlük még ott meredeztek a husziták jelzőkarói, ahol kijelölték a szekerek átkelésére alkalmas pontokat. Jól látszottak a két szélső sor, a krajni számára levert karók, s köztük a közbülső szekérsorok, a placni átkelősávjai. A csehek nem bíbelődtek a karók összeszedésével, mert nagyon is tisztában voltak vele, hogy a magyarok a nyomukban vannak. Azt persze nem sejthették, hogy ez nem a király serege vagy Rozgonyi háromezer fős dandárja, s még csak nem is Pálóczi püspök ötezer fős nádori bandériuma. Ha sejtették volna, hogy mindössze ötven nehézpáncélos lovas, és még annyi bőrvértes, íjas kun és székely vágtat a nyomukban, bizonnyal nem futnak tovább oly serényen, hanem röhögve szembenéznek velük, hogy leszámoljanak üldözőikkel.

De hát az meg sem fordult a fejükben, hogy alig száz lovas ily kitartóan, ádáz elszánással verekszi magát mind közelebb hozzájuk. Mindössze száz lovas! Akik két álló napja nyeregben voltak, két nap és két éjszaka hunyásnyit sem aludtak, csak vágtattak, egyre vágtattak, mintha ezzel az apadhatatlan lendülettel akarnák földbe taposni a huszitákat.

Ez a lendület tévesztette meg a cseheket. Amikor előző nap azt észlelték Nyitra városához közeledve, hogy hatalmas porfelhő kerekedik az ivánkai országút felől, az osztag parancsnoka, Vilém Kupsa nyomban kiadta az utasítást a szekerek megfordítására. Nyitra várhat! Majd legközelebb kifosztják! Most ajánlatosabb a futás!

Mióta Lipanynál a katolikus német és cseh urak megverték a táborita testvéreket, bizony nehéz idők jártak a lázadó csehekre. A huszita ügy veszni

látszott, de annyira azért még nem volt veszve, hogy rögvest a vesztett csata után az egyik megfutamodó táborita seregtest be ne törjön megint szép Magyarországba. Liptó, Nyitra, Pozsony vármegyék nyögték megint az igát, mint már annyiszor. A táboriták nagyszombati sáncaik mögül újabb és újabb zsákmányoló hadjáratokat indítottak szerteszét. Zavartalanul tehették: a magyar urak csak igen nagy késlekedéssel, félszívvel állítgatták fel bandériumaikat, hogy elejét vegyék a dúlásnak. Nem volt az országban király, ki a költségeiket megtérítette volna, minek erőltették volna hát magukat? Egy, csak egy akadt közülük, ki nem csak ígérgetett, de cselekedett is. Sebesen összeállította csapatát, s Pálóczi érsek hívására szélvészként északra sietett távoli birtokairól.

S a sors úgy hozta, hogy Hunyadi János éppen belebotlott Kupsa Nyitrát fenyegető szekérkaravánjába. Nem akárki volt ám ez a Vilém Kupsa! Borotini Blaskónak, Nagyszombat cseh kapitányának, a néhai prágai hóhérnak a jobbkeze, maga is könyörtelen, zsákmányéhes szörnyeteg. Nem kedvelték még a táborita testvérei se, ellenségei pedig egyenest rettegték nevét.

Éppen Hunyadinak való falat!Hanem, ahogy Vilém Kupsa éles szemű cseh katonái megpillantották a

dél felől, Érsekújvár irányából közelgő porfelleget, nyomban menekülőre fogták a dolgot. Két álló nap futottak a csaknem ötven, zsákmánnyal és foglyokkal megrakott szekérrel vissza, Nagyszombat felé. Hunyadi lovasai egy leszakadt seregrészt találtak csak Molnosnál, s nyomban rájuk vetették magukat. A rablásba, fosztogatásba merült táboriták fel sem eszmélhettek meglepetésükből, máris a másvilágra zavarták őket a székelyek meg a kunok, nem sok munkát hagyva a későn előrobogó páncélos vitézeknek.

Hunyadi legényei kiszabadították a foglyokat és szétosztották a környékbeli falvak népe közt a szekereken talált koncot. Megpihentek akkor, de egy éjszaka elegendőnek bizonyult, hogy Vilém Kupsa főhada a negyven-egynéhány megmaradt szekérrel jókora előnyre tegyen szert.

Nem baj! Hunyadi villámló tekintettel fürkészte egyre az ég alját. Nem hagyjuk őket visszafutni Nagyszombatba! Mindet kardélre hányjuk, legények! Mindet! Meggondolják majd ezután a cseh kutyák, hogy magyar falvakat fosztogassanak!

Pusztakürt közelében be is érték Kupsa leszakadó utóvédjét, és valósággal a földbe tiporták valamennyit. Annyi idejük se maradt azoknak, hogy kivonják kardjukat, vagy elsüssék szekerekre erősített ágyúikat. Vas-és húscafatokra tiporták őket Hunyadi lovasai, s már száguldottak is tovább. Onnantól Kupsa nem kételkedett benne, hogy legalább hatezer vértes lohol a nyomában, eggyel sem kevesebb. S ahogy a csehek menekültek, úgy értek mind és mind közelebb Jankó fiai. A husziták zsákmánnyal megrakott szekereket hajtottak, Hunyadi lovasait csak a nehéz páncélvért húzta – a kunokat, székelyeket könnyű nyári szellő repítette.

Még néhány óra…– Még néhány óra, s napnyugta előtt beérjük őket!Hunyadi fáradhatatlanul vágtatott, s nyomában zokszó nélkül robogtak hű

lovasai. A vadászat izgalma mindőjükre átragadt.– Még néhány óra! Napnyugta előtt!A Vág túlpartján épp csak annyit pihegtek, hogy bevárják a maroknyi had

végét, s már száguldottak is tovább. A nyomokból látták, hogy a husziták ezúttal megkerülték Szeredet, s egyenest a farkashidai átkelő felé hajtottak. Bizonnyal úgy hiszik, hogy a Dudvágon átkelve biztonságban lesznek már. Csakhogy nem kelnek át! Egy sem kel át élve!

Hunyadi hátrakiáltott legényeinek:– Aki Vilém Kupsát levágja, öt aranyat kap!Nagy Antal hadnagy székelyei ujjongva nógatták sebesebb vágtára

lovaikat. Öt arany nagy pénz! És Hunyadi János mindig megtartja ígéretét!Csak Kamonyai motyorgott rosszallón magában. Fene megette azt az öt

aranyat! A csapatban nem akadt lélek, még a félpogány kunok közt sem, aki le ne vágta volna ingyen is a beste Kupsát! Hát nem vágtattak-e keresztül négy-öt kifosztott magyar falun? Hát nem látták-e saját szemükkel a felperzselt jobbágykunyhókat, a kardélre hányt, nincstelen parasztokat, a megerőszakolt nőket és a vasvillahegyre döfött csecsemőket? Nem kell ahhoz öt arany, hogy bármely legény kész örömmel szorítsa ki a szuszt az átkozott huszitából!

2.

Amikor aztán a távolban feltünedeztek Farkashida viskói, a poros országúton megpillantották végre a leghátsó harci szekereket. A kun felderítők nem vártak külön parancsra, nagyokat kurjongatva vágtattak előre, s villogó szablyákkal rontottak neki a sor végének. Mielőtt azonban beérték volna, a hátsó szekérből tompa morajlással ágyúlövés akasztotta meg őket.

A kunok villámló tekintettel visszafordultak, hogy bevárják Hunyadi vérteseit. Mire azok befutottak, Farkashida már lángokban állott.

– Felsorakozni! – adta ki a parancsot Jankó, mikor látta, hogy a husziták kapkodva megkezdték a falu kifosztását. – Azt hiszik, jóval többen jövünk, azt hiszik, mink csak az előőrs vagyunk! Úgy hát nekik rontunk, legények! Senkinek se kegyelmezzetek!

Kamonyai zord vicsorral igazította meg sisakját. Két nap vágta után a lovaik térde már beléremegett a várakozásba, de annyi erő azért maradott bennük, hogy habozás nélkül nekiröpítse őket a cseheknek! Éles sikolyokkal röppentek ki a hosszú, egyenes lovagkardok, a görbe, törökös kun szablyák hüvelyeikből. Inas férfiujjak kerestek fogást a harci buzogányok, fejszék

nyelén, a kardmarkolatok zsinórzásán, napszítta arcok fordultak vérszomjas dühvel a falu fölött bodorodó, zsíros füstfelleg felé.

– Iván! Vissza, hékás! Te itt maradsz mellettem! – mordult öccsére Jankó, mikor látta, hogy az elfoglalja helyét a kunok támadó ékének első sorában.

– Eressz előre, bátya! Ott a helyem, ahol…– Azt mondtam, itt maradsz! – Hunyadi szeme vadul villant, s Iván tudta,

hogy vitának itt helye nem lesz.– Rosszabb vagy, mint jó anyánk! – dörmögte maga elé, miközben

elfoglalta helyét Kamonyai és Székely Tamás között, közvetlen a vezér mögött. Utóbbi is rokonjuk volt, Hunyadi húgának, Erzsébetnek és Szentgyörgyi Székely Jánosnak a fia: ő hordozta újabban a família fekete hollós harci zászlaját.

Jankó nagyot fújt. Tudta, nagyon is jól tudta, hogy nem kell féltenie Ivánt: nem látott még ilyen jó lovast, ilyen kitűnő harcost sem Itáliában, sem Magyarhonban. A hunyadi oláh kenézek (és főképp leányaik) a tenyerükön hordozták, a király német zsoldosai tátott szájjal ámultak íjásztudásán, kopjavetésén, ördöngös ügyességén, ahogy a nyeregben forgolódott, a kunok meg, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, egyenest maguk közé valónak tekintették. Esténként Iván a kunok tüzeinél melegedett, a kunok étkeit ette, a kunok hősi énekeit hallgatta, s itta magába a komisz kumiszukkal együtt. Megtanulta a nyelvüket is, tökéletesen, ahogyan még atyjuk, Vajk sem beszélte soha. Iván újabban kun módra öltözött, varkocsait is kun módra viselte. Csakhogy Jankó azzal is tisztában volt, hogy nem állhatna édesanyjuk elé, ha Iván öccsének csak a haja szála meggörbülne. Márpedig széles e világon nem akadt, amitől s akitől Hunyadi János félt volna, sem a török, sem a huszita, de egyvalakitől mégis félt: Morzsinai Erzse nagyasszonytól!

– A kunok megrohanják a szekérsor végét! – kezdte Jankó, amikor a hadnagyok izgatottan körébe gyűltek. – Vigyázzatok, legények, ne menjetek egész közel a szekerekhez, mert lependerítenek benneteket a cséphadaróikkal meg a kaszáikkal! Nyílvesszőt mindenkibe, akit megláttok a szekérpalánkok fölött! Felszáguldtok a szekérsor elejéig! Elálljátok az útját nyílzáporral, csákánnyal, amivel csak lehet. Csak nehogy meginduljanak megint! Akkor bevártok minket, mi majd megbontjuk a sort a vértesekkel. A lényeg… – Hunyadi figyelmeztetőleg felemelte vaskesztyűs mutatóujját. – A lényeg, hogy ne tudjanak megint nekieredni! Maradjanak csak ott, ahol vannak: a házak között, és semmiképpen ne jusson idejük szekértáborba kanyarodni! Megértettétek-e? Ha ezt nem engedjük, végezni tudunk minddel, mire leszáll az est!

A hadnagyok, Nagy Antal és Lőkös János pirosló orcával bólogattak. Hej, már indultak volna, már száguldottak volna: szablyáik vért szomjaztak, minden porcikájuk remegett a bosszúvágytól.

– No, legények! Mutassuk meg a zsiványoknak, hol lakik a magyarok istene!

Az ifjú Székely Tamás türelmetlenségtől reszkető kézzel kibontotta a harci zászlót, s hagyta, hogy a Dudvág felől fúvó szél belekapjon a Szilágyi Erzsébet nagyasszony által hímzett gyönyörű selyembe. A fekete holló, csőrében az aranygyűrűvel, ott csattogott a sisakok, s kerecsensólyom tollak sora felett.

Hunyadi kihúzta magát a nyeregben. A Sforzától kapott vértet viselte, az aranyozott sisakot, minek forgóján a legékesebb kerecsentollakat lengedeztette a szél. Jankó a lángoló falut figyelte. Arca szikárabb, beesettebb lett az utóbbi időben, s mélyültek azok a markáns vágatok is az arca két oldalán, a pofacsont alatt. Mélyültek a ráncok a homlokán, különösen, mikor valamit forgatott a fejében, mint éppen most is. Hollófekete haja sötét zuhatagként omlott a vállára. Vad, villámló tekintete vészjóslóan fürkészte a husziták tombolását.

A falu felől hangzavar támadt, éles fájdalomkiáltások a viskókba szorított fehérnép sikolya, gyermekek sírása, férfiak dühödt üvöltése, s mindebbe dévaj röhögés vegyült: a fosztogató husziták harsány nyerítése.

Hunyadi kivonta pallosát és kieresztette a kantár szárát.A csehek súlyos hibát követtek el, amikor rárontottak a falura, csak mert

azt hitték, kisszámú felderítőcsapat érte be őket. Amíg a főseregnek nyoma sincs, ráérnek hát fosztogatni! De hát kell ide fősereg? Egy gyors lovasroham, az kell csak! A huszita szekérkaraván ellen az az egyetlen idvezítő mód! Nem szabad várni, időt engedni nekik a felkészülésre, a táborba kanyarodásra. Csak rájuk! Egyenest a nyakukba! Mint a förgeteg!

– Készen álltok, legények? – mordult hátra Jankó. – Akkor hát rajta! Aranyozott sarkantyúját Sárkány véknyába vágta. Vértesei, s szilaj székely, kun lovasai feldübörögtek nyomában.

Ebben a pillanatban valahonnan oldalról váratlanul kürtszó harsant.– Jankó! – kiáltotta Kamonyai, miközben visszarántotta a lovát. –

Nézzed!Hunyadi bosszúsan engedelmeskedett a kürtszónak, mely Zsigmond

seregének regulája szerint megálljt parancsolt mindőjüknek. A lovaik által felkavart porfellegtől először semmit sem látott. Várni kellett, hogy elüljön.

Ám akkor, nem messze tőlük, a mezőn széles karéjban elterülve kisebb hadsereget pillantottak meg. Mácséd irányából közeledtek kényelmesen, ráérősen.

Jankó felemelt jobbal parancsolta lovasainak, hogy tüstént álljanak meg. A legények dühödten fékeztek le, s gyűltek Hunyadi köré.

– Ki az ördög ez? – sziszegte Iván. – S miért kürtöltetett visszát? Kamonyai sápadtan kinyújtotta karját.

A közeledő magyar seregtest felett Zsigmond árpádsávos harci zászlait és az Újlaki-bandériumok fehér tornyos lobogóit csattogtatta a szél.

3.

– Ugye, nem egyedül akartad learatni a dicsőséget, Jankó komám?Újlaki Miklós vigyorogva közeledett feléjük, lecsatolt sisakját hóna alatt

szorongatva, mint egy viadalra készülő lovag. Hófehér paripáját oly díszes takaró, s oly ékesen faragott nyereg díszítette, amilyet Jankó még Milánóban sem látott. – Hát persze hogy nem akartad! Hisz egyenest a vesztedbe rohantál volna! Az utolsó pillanatban érkeztünk, hogy megmentsük a bőrödet!

– Hogy megmentsetek? – morogta a foga közt Hunyadi.Újlaki közvetlenül melléje ért. Vele ellentétben kipihent volt, s messziről

illatozott az itáliai kölnivíztől.– Száz lovassal nekimenni egy negyvenszekeres huszita hadnak? –

Miklós tiszta szívből felnevetett. – Neked teljesen elment az eszed, drága barátom!

Jankó előrelendült, de Kamonyai időben visszatartotta erőnek erejével.– Negyven szekér az négy-ötszáz huszita. Hozzá jön vagy kétszáz vértes

lovas, mégannyi gyalogos… – Újlaki a fejét ingatta. – Hát ennyit ér az a fene nagy itáliai hadi-tudományod? Ilyen esztelenséget vert a fejedbe a drágalátos Francesco Sforza?

Hunyadi lenyelte feltóduló dühét, s a lángoló falura mutatott.– Igyekeznünk kell, Miklós, különben mindenkit kardélre hánynak a

csehek! Most, míg a faluban vannak, nem képesek szekértábort csinálni! Most kell rájuk rontani!

– Csak lassan a testtel, barátom! – Újlaki vigyora fagyos vicsorrá torzult. – Ez nem a te dolgod mostan! Ez most már az én feladatom. A király őfensége engem küldött előre, hogy tisztítsam meg Nagyszombat környékét a cseh rablóktól!

– Előreküldött? – Jankó reménykedve pillantott Kamonyaira. – Őfensége hazajő végre?

– Már elindult Bázelből – parázslott fel Újlaki szeme kiismerhetetlen fénnyel a délutáni napsütésben. – Most Ulmban birodalmi gyűlést tart, de néhány hét múlva újra magyar földön lesz. Engem küldött előre, hogy elvégezzem a munkát, amit ti nem voltatok képesek bevégezni, drága barátom!

Jankó úgy szorította a pallosa markolatát, hogy az majd összepréselődött a kezében. Való igaz, hogy a felső-magyarországi királyi hadak s a főúri bandériumok hosszú évek óta nem bírnak a huszitákkal, de erről Hunyadi tehetett a legkevésbé. Alig néhány hete csupán, hogy Pálóczi György érsek kérésére útnak indult Hunyadból, ahol egész addig a dél-erdélyi határok megerősítésén fáradozott. Útnak indult, s vitte magával száz jó lovasát is

északnak, hogy segítse az érsek és Rozgonyi István ispán erőfeszítéseit a husziták ellen.

Márpedig eddig még nem nyílt alkalma megütközni velük. Most lett volna az első lehetőség.

– Miklós! – Hunyadi hangja indulattól remegett. – Elég a szócséplésből! Támadni kell! A te seregeddel együtt bizonyosan a földbe tiporjuk valamennyit!

Újlaki elgondolkodva bámult a lángba borult Farkashida felé. Tar koponyája tetején ezüst gyűrűkbe font, törökös varkocs billegett, éppen oly fekete, mint dúsra növesztett szakálla volt.

– Megvárjuk inkább, hogy lemaradt lovasaim is beérkezzenek!– Minek várni? Bőven elegen vagyunk ellenök!– Azt akarom, hogy lássák a kutyák, mi vár rájuk. Én nem lesből, hátulról

támadok, Jankó! Én lovag vagyok!Hunyadi elvörösödött. Igaz ugyan, hogy őfensége a pápa színe előtt, a

római bazilikában ütötte őt aranysarkantyús vitézzé, de Újlaki számára, úgy látszik, már csak megmarad jöttment, senkiházi oláhnak.

– Ezek viszont nem lovagok, Miklós! Ezek rablók! Falvakat dúlnak fel, gyermekeket gyilkolnak, asszonyokon tesznek gyalázatot!

Újlaki arcán megvető fintor suhant végig.– A felső-magyarországi hadak parancsnokának őfensége Lévai Cseh

Pétert nevezte ki, aki engem küldött előre, hogy az érsek úr s az országbíró úr kósza csapatait mind rendeljem a gyülekvő had parancsnoklata alá.

Jankó egészen belesápadt ennek hallatába.– Azt kell tenned, amit mondok, Hunyadi!Egy végtelennek tűnő pillanatig mélységes csend támadt, de aztán Jankó

lassan kiengedte a levegőt tüdejéből.– Legyen hát akaratod szerint. Akkor add ki te a parancsot! Csak

támadjunk végre!– Nem. Minden katona térjen vissza az erdő vonalához. Tábort verünk!Ebben a pillanatban kürtszó harsant a huszita szekerek felől: a

fosztogatásba merült csehek megkezdték a kivonulást a faluból.– Most már késő! – motyogta Kamonyai lemondóan.– Kövessetek! – így Újlaki. – A táborban majd tanácsot tartunk!Azzal elvágtatott vissza, felfejlődő bandériumaihoz, miközben az erdő

még mindig okádta ki magából a páncélos lovasokat. A felbolydult méhkashoz hasonlatos faluban a huszita szekerek zsákmánnyal megrakva, foglyok tucatjait maguk után hurcolva lustán megindultak Nagyszombat irányába. Mire Hunyadi a nyomában ügető Kamonyai Ivánnal és Székely Tamással lekászálódott a nyeregből, az utóvéd szekerei is átkeltek a Dudvág túlpartjára, ahol egy széles mezőn előrehúzódva néhány perc alatt körbeálltak és szekérvárat formáltak.

– Most már fecseghetünk… – sóhajtotta Hunyadi. – Oda a lehetőség!

Hanem amikor Újlaki sebtiben felállított sátorába belépett, felcsuklott a meglepetéstől. Átvergődött a bejáratnál lustán elheverő agarakon, kik szomorúan meresztgették rá szemüket, s dühösen a sátor hátuljába sietett. Már vártak rá. A faragott székeken középütt Miklós pöffeszkedett, kezében színültig telt boroskupával. Mellette jobbról is, balról is egy-egy huszita zsoldosvezér ült.

– Benvenuto cavaliere nero, celebre, famoso, illustre condottiero! – emelte kupáját egyikük tökéletes olasz kiejtéssel. – Te volnál hát a híres-neves Hunyadi János! Már nagyon vártam a találkozást!

4.

– Jöjj csak, ülj le közénk! Bemutatom neked új barátainkat! – mosolygott Újlaki, egy boroskupát nyújtva Jankó felé. – Az urak nem is oly rég még az ellenségeink voltak, ám a mindenható kegyelméből immár barátaink táborát szaporítják. Néhány hónapja csak, hogy átpároltak hozzánk, Lipanynál. Természetesen mindketten felesküdtek őfensége hűségére, s az előttünk álló gyors és bizonyos győzelem után vélem Pozsonyba tartanak, hogy méltóképp fogadhassák új királyukat.

Hunyadi végigmérte a két zsoldosvezért. Egyikük, ki az imént olaszul köszöntötte, magas, oroszlánüstökű férfi volt, veres orcával, rajta mindkét oldalt mély sebekkel, s mindeneken átható, mélyen ülő szemekkel. Ennek az embernek roppant széles vállai voltak, vastag bivalynyakán csak úgy duzzadtak az erek. Hunyadi végigmérte, s pontosan tudta, hogy egyetlen ökölcsapása képes bezúzni egy ember koponyáját.

A másik ezzel szemben vékony, első pillantásra jelentéktelennek tűnő férfi volt. Keseszín haja csapzottan szakadt csenevész vállaira, vizenyős tekintete hol ide, hol oda rezzent, mintha nem lenne képes kitartóan valamit vagy valakit megfigyelni. Ahogy Jankó mélyen a szemébe nézett, az nem állta tekintetét, lesütötte szemét, s egy alantas mosoly kíséretében meghajtotta magát.

– Jan Vitovecz, szolgálatára!– Il mio nome e Jan Giskra – mennydörögte az óriás, és barátságosan

kezet nyújtott Hunyadinak. – Ahime, amico mio, quante cose ho gia sentito di te!

Jankó ösztönös bizalommal rázta meg a cseh kezét.– Jómagam Velence zsoldjában töltöttem ifjúságom legjavát! – harsogott

tovább Giskra. – Látod, beszélhetünk magyarul is, fiam! Az én anyám is magyar asszony volt.

Hunyadi elvigyorodott. Bár Giskra alig lehetett idősebb nála néhány évvel, a legkevésbé sem bánta a bizalmaskodó hangnemet.

– Hát valóban Zsigmond pártjára állottatok? – kérdezte, miközben belekortyolt a borba. – Miért, ha szabad kérdenem?

Giskra elkomorult, robusztus vállai megereszkedtek.– Hosszú annak a története, drága barátom. A nemes eszméknek vége

van! Vitézül dacoltunk pápával, császárral, de az egész világot le nem bírhattuk. Zsigmond egymás után maga mellé állította a huszita nagyurakat, kit arannyal, kit erővel. Árulók is közibünk furakodtak, a parasztok meg egyre követelőzőbbek lettek… Eh! Vége van már a szép huszita világnak! Máshoz mi nem értünk, csak a fegyverforgatáshoz. Új gazdát kerestünk hát magunknak! Én elszegődtem Zsigmond zsoldjába, Vitovecz barátom meg Cilleihez!

Jankó kelletlen pillantást vetett a csenevész fickóra.– No hát, ha magyar zsoldon vagytok immár, mondjátok meg Újlakinak,

hogy elég volt a késlekedésből! Azonnal támadnunk kell!Giskra megrázta oroszlánüstökét.– A saját fajtám ellen nem fogok fegyvert! Így állapodtunk meg

őfenségével. Hunyadi elképedve bámult rá.– Hanem ki ellen fogsz akkor hadakozni, Giskra uram?– Mit bánom én! A török ellen, a német ellen, a rácok ellen! De huszita

testvéreim ellen soha!Újlaki közbevágott.– Majd reggel támadunk, Jankó, megmondtam! Mostan ünnepelünk!

Hunyadi letette a boroskupát a kis asztalkára.– Ünnepelünk? Ugyan mit?– A győzelmünket!Hunyadi most Újlaki felé fordult egészen. Szénfekete szeme szinte izzott

a sátorban lobogó fáklyák fényében.– Korai az még, te Miklós! Hisz meg se ütköztünk velük! Neked teljesen

elment az eszed!– Holnap lovasaid az első sorban rohamozzák a szekérvárat! – sziszegte

erre Újlaki, a földre hajítva kupáját. – Már ha nem szállott inadba a bátorságod, barátom!

– Nem hagyom barom módjára lemészároltatni az embereimet!– Akkor parancsmegtagadó leszel, Oláh Jankó! Úgy is jó! Láncon

vonszollak majd Zsigmond elé!Hunyadi fújtatva hátrált egy lépést. Hát így állunk! Újlaki tavaly

Rómában és Milánóban még kereste a kegyeit, a megértését. Hogy szűkölt akkor! Hogy reszkette Zsigmond haragját! Bezzeg most! Most bőszen idézi azt a régi Miklóst, aki ott, Újlak várában lépten-nyomon megalázta őt. De bátor lett! De kinyílt a csipája!

– Miklós… – fogta suttogóra a hangját Hunyadi. – Most az egyszer hallgassál rám! Higgyél nekem! A csehek veszedelmesek abban a szekérvárban! Ágyúik vannak!

Újlaki szeme sarkából a két huszita zsoldosvezérre sandított. Giskra és Vitovecz elfordították a fejüket, nyomatékosítva, hogy nem kívánnak részt venni ebben a vitában.

– Holnap reggel. Holnap reggel lovasaid az első sorban rohamozzák a szekértábort. Értetted-e?

Hunyadi arcán megrándult egy izom.Száz jó lovasa, száz jó embere… Mintha testvére volna valamennyi! Egy

frontális roham a szekértábor ellen, a huszita ágyúk ellen… Nem sokan maradnak életben azután belőlük… Iván… Székely Tamás… a jó Kamonyai… a vén Matkó… Egy ilyen rohamot tán egyikük sem élne túl…

Ezzel minden álma egy csapásra semmivé válik. Pedig az elmúlt esztendőben annyi tervet álmodott, annyiszor elképzelte, hogyan építi tovább szövetségét erdélyi familiárisaival. És holnap reggel Vilém Kupsa ágyúi véget vernek mindennek.

De könyörögni akkor sem fog!Sarkon fordult, s megindult kifelé a sátorból – Újlaki egy szóval sem

marasztalta. Amikor azonban elhaladt a két huszita mellett, Giskra barátságosan odasúgta neki:

– Igyekezz átszakítani az összeláncolt szekereket! Csak úgy győzhetsz! Csak úgy!

Jankó fújtatva indult kifelé a sátorból, de mikor a bejáratnál heverő agarak egyike a lábikrája után kapott, akkorát rúgott belé, hogy az eb nyikkanva repült ki a szabadba. A sátor előtt Kamonyai és Iván vártak Hunyadira. Nem kellett kérdezniük semmit, elég volt a vinnyogó agárra pillantaniuk.

Jankó elviharzott mellettük.

5.

– Hiszen te igen jó, szívbéli barátja vagy ennek fickónak! – harsogta Giskra, s ravasz mosolyát Újlakira villantotta.

– Én-e?– Bizony, te. Nem sok igaz keresztény lélek viseli így szívén kebelbéli

barátja érdekeit, mint azt kegyelmed teszi. Mert hiszen mi másért küldenéd az első sorba ezt a Hunyadit? Tudod azt jól, hogy a diadal dicsősége, s nem mellékesen a zsákmány oroszlánrésze is őt illeti majd!

Újlaki megdermedt.– A zsákmány? Mit beszélsz?Giskra felkacagott, hogy csak úgy rezgett belé a sátor.

– Ne bolondozz már velem! Mi másért küldenéd az első sorba a fickót, ha nem azért, hogy lemondj a zsákmány javáról? De így is van ez jól! Ahogy elnézem, ennek a Hunyadinak annyi a vagyona csupán, amit a lova meg a milánói páncélja ér. Te pedig meg mégiscsak Magyarország bárója, vármegyék ura vagy! Helyénvaló és dicséretes cselekedet, ha átengeded Vilém Kupsa elrablott aranyát, ezüstjét!

Miklós bosszúsan elfordult a két huszita zsoldostól. Még hogy átengedi!Még csak az kéne! Lemondani aranyról, ezüstről! Mikor így is

szorongatják a hitelezők! Vagyonának jelentős részét felemésztette a többéves itáliai utazgatás Zsigmond kíséretében. Ami maradt, az meg szépen apránként a Cilleiek kincstárába vándorol…

– A pokolba velük!Giskra rákacsintott a csöndesen poharazgató, s szeme sarkából őket leső

Vitoveczre, azzal odalépett Újlakihoz és a vállára csapott. Miklós majd összeroskadt a legyintéstől.

– Persze az is lehet, kedves barátom… – bámult ki a cseh az esti szürkületbe, a sorra meggyúló tábortüzekre –…az is lehet, hogy tévedek, s mégsem vagytok ti oly szívbéli jó barátok… No, hát, tudjad azt, ez a Hunyadi igen nagy hírben áll a vitézséget illetően. A velenceiek máris úgy emlegetik, mint legveszedelmesebb ellenségeik egyikét. Amikor megtudták, hogy hazatér Magyarországra, igen megörvendeztek. Ne higgyed azt, barátom, hogy egy ilyennek Kupsa szekerei akadályt jelenthetnek. Az első sorba parancsolod? Azzal legfeljebb azt éred el hogy embereit megtizedelik a huszita ágyúk! De a dicsőség és a zsákmány java akkor is őt illeti majd. Ezt akarod valóban?

Újlaki bosszúsan a sátor tartóoszlopára ütött öklével.– Akarja a rosseb!– No, hát… – nevetett Giskra. – Akkor alaposan át kell ezt gondolni,

barátom! Én a helyedben megtartanám a dicsőséget magamnak. No meg a zsákmányt is. Ha ez a Hunyadi a bögyödben van… tartsad akkor távol, hadd főjön a saját levében! Mikor majd királyod üdvözülten kérdi hazatérte után, hogy kinek köszönheti Kupsa szekereinek felkoncolását, ő a közelben se legyen! Érted-e, barátom?

Újlaki lassan elvigyorodott– Micsoda gazember vagy te, Giskra! De istenemre, igazad van! Még

mennyire, hogy igazad! – Sebtében telelöttyintette a cseh kupáját gyöngyöző szerémi borral.

– Erre igyunk! Ha tudnád, mennyire hálás vagyok neked, Giskra! Ha tudnád!

A huszita egy hajtásra kiitta a bort. Élete során sok-sok olyan figurával sodorta össze a sors, mint ez az Újlaki. És sajnos csak nagyon kevés olyannal, mint Hunyadi.

Nem mintha nem lett volna számára édes mindegy, ki pusztul el holnap Vilém Kupsa ágyúinak tüzében. Ez már nem az ő háborúja volt. Irtsák csak egymást a magyarok meg a csehek, ahogy akarják! Ő ebből már nem kéri ki a részét! Elege volt a nagy eszmékből, a véres viszályokból, elege volt abból, hogy védtelen asszonyokat, csecsemőket koncolnak fel csak azért, mert a falu, ahol éltek, más valláson volt. Elege van mindenből. Egyvalamire vágyott: vagyonra, tömérdek vagyonra, s mindarra, amit e vagyonon megvehet. Mostantól minden kardsuhintásáért aranyat kér. Minden szava, minden mozdulata sokba fog kerülni annak, aki megfizeti. Csehország és Morvaország véres hadszínterein bőséges alkalma nyílt megtapasztalni, hogy karddal mindent elérhet, amit csak akar. Miért pazarolná hát tehetségét hiábavaló, kilátástalan teológiai vitákra, hitért folytatott szent háborúkra, amikor saját jövőjét is építgethetné annyi erővel.

Ez az utolsó jótétemény… a saját szórakozását szolgálta.Giskra, miközben a tábortüzek köré gyűlő Újlaki-katonákat figyelte, arra

gondolt, hogy reggel páholyból fogja végignézni a vérfürdőt. Ezzel az ártatlan kis hazugsággal viszont talán megmentheti Hunyadi életét.

Egy napon jól jöhet még…Mert abban Jan Giskra, a huszita seregek néhai vitéz kapitánya egy

pillanatig sem kételkedett, hogy a sors nemsokára újra az útjába sodorja majd ezt a villámló tekintetű fickót. Nemsokára…

6.

Másnap reggel a cseheknek nyoma sem volt már a farkashidai mezőn. De még a hidat is lerontották az éjjel, üszkös roncsai ott meredeztek a Dudvág túlpartján.

Hunyadi összeszorított foggal bámulta a messzeséget. Valószínűleg még éjnek évadján elindultak, azóta jókora előnyre is szert tehettek.

– Lóra! Lóra mindenki! – üvöltötte Újlaki a sátra előtt, mikor apródjai felébresztették a rossz hírrel. – Lóra, az elfajzott úristeneteket!

Jankó lovasai már szabályos rendben vágtattak a Dudvág felé, amikor az Újlaki bandériumok még mindig álmosan kászálódtak össze, s bújtak gúnyáikba, bontogatták idegesen sátraik köteleit

Giskra és Vitovecz nagyszerűen szórakoztak a vezéri sátor előtt, fagyos pillantásokat váltva ki Újlakiból.

– Nyomorult csehek! – sziszegte Miklós, miközben nyeregbe kászálódott.Hunyadi csapata ezalatt átcaplatott a szügyig érő Dudvágon. Farkashida

romjai közt hátborzongató látvány fogadta őket. A megszenesedett, beroggyant falú viskók közt holtak hevertek mindenfelé. A poros úton a hőség ellenére vérmocskos tócsákban csattantak a lovak patái, s a tócsákból

száradt, vérszín csíkok mutatták a huszita szekerek útját a falu túlvége felé. A főtéren, a templomocska falának vetve hátukat, néhány túlélőt találtak.

Nem szóltak egy szót sem, csak hosszan, vádlón bámulták a keresztülrobogó magyar sereget. Hunyadi elfordította arcát, nem állta tekintetüket.

7.

Dél körül jelentette a vörös képpel közeledő Újlakinak Hunyadi futárja, hogy a kunok beérték az ellenséget, s elálltak a husziták útját. Már most jó lenne, ha Miklós úrfi is igyekezne, ha egyáltalán ki akarja venni részét az ütközetből.

A menekülők Farkashidától délnek kanyarodtak, véres szekérkeréknyomaik elárulták őket. Végül nem messze Apajon túl, de még Majtény előtt, ahol a Trnavka a Dudvágba siet, megszakították a négyes menetoszlopot, és szekérvárba kanyarodtak egy lankás domb tetején. Nem tehettek mást: látták a közeledő kun felderítőket, és tudták, hogy a vértes főhad sem lehet már messze. Mire Újlaki és ezer páncélos lovasa nagy nehezen befutott, Hunyadi ott várta őket a mező szélén.

– Csakhogy! Kupsa felállíttatta az ágyúkat a szekereken meg a szekerek közt! – sorolta bosszúsan Jankó. – Teljes harckészültségben van már valamennyi!

– Látom azt én is! – morogta Miklós. – Vidd az embereidet hátra! Nem kell, hogy itt lábatlankodjanak előttem! Hunyadi elképedt. Hátra?

Hát nem az első sorban kell támadnia?Értetlenül rámeredt az Újlaki mellett várakozó Giskrára. A cseh

vigyorogva kacsintott.Vagy úgy?– Ahogy kívánod, Miklós! – Hunyadi eltáncoltatta Sárkányt, és

visszaügetett az övéihez.– No, mi lesz, bátya? Rájuk rontunk végre? – Iván alig bírt már ágaskodó

paripájával, Sátánnal, kire átragadt gazdája harciassága.– Várunk! – vont vállat Jankó. – Újlaki maga akar támadni.– Támadjon csak! – vágta rá Kamonyai elégedetten. – Még ő se kóstolta a

husziták ágyútüzét! Harapjon csak belőle, amennyit bír, ha oly falánk!Iván és a vén Matkó imádkoztak úgy, ahogy a kun vitéz tanította:

Bezem atamiz, kim szem kükte. Szemlészün szem adin.Kelszin szenin, hanlekin. Dözünszün szen künlüm.

Nizsekim zserde, alaj kükle.

Hunyadi elmosolyodott.

– Szen barszen, böke,Csolik, botan is tengri.Ámen – fejezte be a miatyánkot.

A mezőn Újlaki dandárjából hamarosan kivált egy kétszáz fős egység, és csattogó zászlókkal előrerobogott, megkerülve a dombot és a dombot uraló ellenséges szekérvárat. A túloldalon aztán megfordultak, és szemből néztek farkasszemet a csehekkel. Hunyadi izgatottan figyelte, mi fog történni.

A nap már magasan járt, a perzselő melegben mindannyiukról ömlött a verejték.

A környékre csend ereszkedett. Újlaki lovasai visszafojtott lélegzettel méregették a szekértábort. A husziták is igen nagy csöndben voltak, a szekerek oldalán az elébb eresztették le nagy dübörgéssel a palánkfalat, ami arra volt hivatott, hogy senki ne mászhasson be a kerekek küllői közé. A csehek közül néhányan felmásztak a szekerek oldalfalára, s úgy lestek, mikor támadnak végre a magyarok. A palánkok lőréseiben ott feketéllettek a huszita ágyúk öblei: vaskos kerekes ágyúk, faállványra erősített tarasnicák, arquebusok, szakállas mozsarak, kézi houfnicék. A szekereket erősen egymáshoz láncolták, s a láncokat pajzsokkal takarták. Hunyadi jól látta, hogy a rések mögött számszeríjászok és lándzsások sürgölődnek. A szekértábor felől vaskos füst bodrozódott az ég felé. Néha egy-egy fájdalmas jajszó hallatszott: a csehek magyar foglyai tudták, hogy sorsuk most végérvényesen eldőlhet. De vajon hogyan? Szabadok lesznek-e vagy holtak?

A csehek ekkor énekelni kezdtek. A mező fölött öblös, magabiztos dal szállt:

Wzhure cessili podme ameleNa hrdého naprijteleWrzure brati do boge!

Aztán ahogy az ének elhalt, fülsiketítő dübörgéssel megverték a huszita dobokat. A hangra Sárkány is megrezzent: erősebb, rémisztőbb volt e dobdübörgés minden másnál, mit eddig hallottak. Hunyadinak önkéntelenül is eszébe ötlött, amit katonái rebesgettek: Żižka, a legendás cseh vezér, mikor közeledni érezte magához a halált, úgy rendelkezett, hogy eltávoztával bőrét nyúzzák meg, s azt feszítsék dobok vázára, hogy még holtában is harcba hívhassa kelyhes testvéreit.

– Már bőven belekerültek az ágyúk lőtávolságába – dörmögte Jankó a szemben várakozó lovasokat méregetve. – Mire várnak még a csehek? Miért nem lőnek rájuk?

A vén Matkó vette észre először, hogy mi készül. Ötven tele és ötven nyara is megvolt már, hogy a kunok hadi ösvényére lépett, s a fél évszázad alatt sokat tapasztalt, sokféle néppel megharcolt.

– Megbontják a szekérvárat! – mordult fel. Jankó hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Nem csinálnak azok akkora ostobaságot! Pedig azt tették.Valahol középtájon csikorogva kioldották a láncokat, s néhány markos

cseh legény boszorkányos ügyességgel a rudakhoz kötötte az addig a kör közepén kipányvázott lovakat.

– Mi az ördög? – Újlaki sem akart hinni a szemének. – Giskra! Vitovecz! Mire készülnek ezek? Teljesen elment az eszük? Ha megbontják a szekérvárat, végük van!

Vitovecz fagyos mosollyal Giskrára sandított, de egyikük sem szólt egy szót sem. Újlaki bizonyos volt benne, hogy pontosan tudják, mi készül.

– Az ördög bújjon belétek! El az utamból!Miután a husziták befogták a lovakat, a szekerek hirtelen meglódultak.– Futnak! – derült fel erre Újlaki arca. – Menekülnek az átkozottak!A szemközt várakozó lovasok is diadalittasan felüvöltöttek, s

megeresztettek egy nyílvesszősorozatot az elöl közeledő szekerek felé. A csehek ügyet sem vetettek rá, az erdő irányába vágtattak, a Trnavka felé, nyilván azzal a szándékkal, hogy elszáguldanak a kétszáz lovas mellett, és megpróbálnak egérutat nyerni a sűrűben.

– Végük van! – nyerítette Újlaki. – Vágjátok le őket!Csakhogy a husziták egyáltalán nem az erdő felé tartottak. Miután a sor

eleje elhúzott a magyar lovasok mellett, a szekerek váratlanul visszafelé kanyarodtak a lovasok háta mögött. Ezzel egy újabb kört formáltak, de az újabb körnek a közepében most ott ragadt Újlaki előreküldött kétszáz katonája.

Mindez hihetetlenül gyorsan történt.A vértesek arcáról csak akkor olvadt le a vigyor, amikor észrevették, hogy

mi készül. Megpróbáltak kitörni az egyre szűkülő résen, ám ekkor felbömböltek a csehek szekérre szerelt ágyúi. A lövedékek átsüvítettek a magyarok feje felett, de a lovaknak ennyi elég volt ahhoz, hogy rúgkapálva próbálják levetni nyergükből lovasaikat. A csapatnak alig a fele tudott kivágtatni a szűkülő résen: a többi benn rekedt az összezáruló térségben.

– Elnyelik őket! – suttogta távolabb Hunyadi, amikor megvilágosodott előtte, mire megy ki a játék. Beleborzadt a csel egyszerűségébe és tökéletes kivitelezésébe. A cseh szekértábor hernyóként ért körbe, most már tökéletes bilincsbe szorítva Újlaki száz jó lovasát. Azt nem lehetett látni, hogy mi történik, de hallani jól lehetett mindent.

Ahogy a huszita szekerek megállapodtak, néhány ágyú belelőtt a középütt összezsúfolódott magyar lovasokba, azzal sem törődve, hogy így a szemközt sorakozó husziták közül is megsebesülhet néhány. A vasgolyók iszonytató ösvényt vágtak az emberes lótömegben, véres pépet fröccsentve szét. Leszakadt karok, koponyák pörögtek a paták alá, ahol a megvadult, ágaskodó paripák taposták alaktalan masszává a nyergeikből kizuhanó vitézeket. Még el sem ült a lőporfüst, amikor a palánkokon áthajoló cseh számszeríjászok vették célba a túlélőket. Veszett darázsrajként zúgtak, suhogtak a kis fémvesszők, s könyörtelenül áttörték a vértlemezeket, beszakították a sisakok vasát.

A maradékot a cseh lovasok kaszabolták le néhány szempillantás alatt. Amikor a halálsikolyok elhaltak, a szekérvárra ismét baljós csend ereszkedett.

Újlaki lovasainak egy része semmivé lett, s a cseheken még karcolás sem esett.

– Ördögien gyorsan fogják be a lovakat – nyögte Iván, akit szemmel láthatóan lenyűgöztek a husziták összehangolt hadmozdulatai. – Mindenki tudja a dolgát… Bátya… ezek nem üresfejű parasztok!

– Nem bizony! – bólogatott Kamonyai. – Pedig nem tanulták a hadi mesterséget soha!

Hunyadi szíve elszorult. Szánta azokat a szerencsétleneket, akik odavesztek, ahogy szánta a farkashidai jobbágyokat, s mind a kifosztott, meggyalázott ezreket, tízezreket, szerte Felső-Magyarországon. Ha legalább tegnap időben lerohanják a cseheket, Újlaki száz lovasa most is élhetne, s Vilém Kupsa huszitái ott lengenének mind felakasztva, Farkashida fáin! Ugyanakkor szöget ütött valami a fejébe. A cseh martalócok többsége valóban nincstelen paraszt volt, s csak kisebb részük tűnt ágrólszakadt nemesembernek vagy városi polgárnak, mesterembernek. Mégis, mióta ez az átkozott huszita háború kitört, szinte tökélyre fejlesztették a harcitudományukat, és sokáig legyőzhetetlennek bizonyultak Európa harcterein. Csak árulással, a husziták megosztásával sikerült őket nagy nehezen térdre kényszeríteni. Lehet, hogy valami olyasmit tudnak ezek, amit idehaza, Magyarországon nem tud még senki se? Ha csak arra gondolt, mennyivel eredményesebbnek, mennyivel hatékonyabbnak bizonyultak a cseh harci szekerek, mint a magyar bárók bandériumai akár sík terepen, akár hegyen-völgyön… Vajon mi lenne, ha a csehek nem a németek és magyarok fosztogatásával lennének elfoglalva, hanem jó zsoldon a török ellen indulnának? Vajon a szpáhik is ilyen tehetetlenül forgolódnának a szekerek előtt? Vajon az ő soraikba is ekkora véres ösvényeket zúznának az öblös cseh ágyúk?

Miért ne?Édes Istenem! Miért is ne?

– Támadhatna már Újlaki! – dörmögte maga elé Jankó türelmetlenül, amikor látta, hogy a csehek diadalittasan meglengetik szekereiken a kelyhes zászlóikat. – Mi az ördögre vár még?

Ebben a pillanatban felharsantak a kürtök, s Újlaki bandériuma nehézkesen megindult a szekérvár felé. Egyetlen tömbben rohamoztak, előreszegezett dárdákkal, kivont kardokkal, vasékként zúdulva a huszita erődnek.

Hunyadi ösztönösen mozdította lábát, hogy Sárkány véknyába vágja sarkantyúját, de aztán észbe kapott. Arra kapott parancsot, hogy várakozzon. Végtére is az ő emberei képezik a tartalékot… Nagyobb kín volt ez: tétlenül bámulni, kívülállóként figyelni a kibontakozó csatát, mintha maga lett volna odabenn, a cseh ágyúk pokoli tüzében.

Márpedig a következő pillanatban a cseh ágyúk újra felbömböltek. Ezúttal kifelé köpték halálos tüzüket. Kő és vasgolyóbisok süvítettek bele a vágtázó lovas bandériumba, s széles hasítékokat tisztítottak közöttük. Némelyik lövedék a tömegben robbant szét, s a szerteröppenő apró vasdarabkák a lovasok arcába záporoztak. Üvöltések, rémült sikolyok harsantak. A lovak rémülten kapálóztak, s tiporták halálra a leszédülő katonákat. Mire Újlaki vitézei elérték a szekereket, alakzatuk szétzilálódott, soraik megritkultak, s egymáson átgázolva, egymáson taposva forgolódtak a palánkok előtt, minden lendületüket elveszítve.

A lőrésekben megjelentek a számszeríjászok, és gyakorlott mozdulattal húzták meg fegyvereik ravaszát. A kis fémvesszők sziszegve keresték célpontjaikat. Üvöltés harsant innen is, onnan is, de az újra felbömbölő ágyúk döreje elnyomta azt is.

– Ördöngösen kezelik a bombardáikat – hebegte Iván. – Bátya… ezek menten elemésztik Újlaki lovasait!

Hunyadi elsápadt.Lehetséges volna? Elképzelhető az, hogy néhány tucat szekéralja huszita

pár perc leforgása alatt vérfürdőt rendez ezer nehézpáncélos lovas között?De hát, végtére is, néhány éve Tausnál százezernyi német birodalmi

lovagot vert szét, futamított meg szégyenszemre néhány tízezer cseh! Onnan még Cesarini, a pápai legátus is csak futva tudott kereket oldani, a püspöki fejfedőjét is maga mögött felejtette a nagy rohanásban!

Veszedelmes fenevadak ezek! Édes Istenem! Ha a török ellen vezethetném őket!

Jankó vére forrt az indulattól, ahogy a szekértábor körül tehetetlenül forgolódó lovasokat figyelte: egyszerre szorult el a szíve a szégyentől, s egyszerre érzett növekvő bámulatot a husziták haditudománya láttán. Mennyire más tudomány volt ez, mint amit Milánóban tanult! Mennyire híján volt minden kifinomult rafinériának, ellenben mennyire hatékonynak és gyilkosan egyszerűnek bizonyult!

Eközben Újlaki lovasai összeszedték magukat, és sikeresen alakzatba rendeződtek. Maga Újlaki hatalmas, fehér csataménjén majd fejjel tornyosult a többiek fölé. Pajzsán a bástya, vörös köpenye szárnyként lobogott háta megett.

– Támadjatok, kutyák! Előre!A páncélos lovasok összeszedték maradék erejüket, és megrohanták a

szekereket. Elhajított dárdáik azonban sorra rezegtek bele a leeresztett palánkokba, kilőtt nyílvesszeik ártalmatlanul pattogtak le a pajzsokról. Tehetetlenül nyargaltak a szekérerődök mellett, miközben kitűnő célpontot nyújtottak a belülről célzó cseh számszeríjászok számára.

Amikor pedig még közelebb merészkedtek, a palánkok tetején megjelent vagy tucatnyi huszita, s hosszú, kampós lándzsáikkal ki-kidöftek feléjük. Pontos szúrásaik nyomán sorra fordultak le nyergeikből a magyar vitézek: aki nem kapott azonnal halálos sebet, azokat a kampókkal rángatták le a lóról, hogy aztán a pajzsok mögül előugráló csehek fejszékkel, cséphadarókkal verjék agyon őket.

– A pajzsokat kellene támadni! – zihálta tehetetlen dühében a mező széléről Jankó. – Ott van a gyenge pontjuk!

Újlaki maga is tudta ezt, s kisvártatva megmaradt lovasai sorra a szekerek közeit vették célba. Buzogányok csapásai záporoztak a hatalmas pajzsokon, be-berogyasztva a nekik feszülő emberfalat. Áttörni azonban csak egy helyen sikerült: két szekér közében egyszer csak beszakították a védekezők vonalát, és a lovasok egymás után ugrattak át a láncok felett a belső körbe.

Néhány pillanatra úgy tűnt, megfordulhat az ütközet sorsa, ám az oldalról a réshez sereglő cseh lovasok nagyon gyorsan betömték a likat, útját állva a további behatolóknak. A belső körből odarohanó bocskoros gyalogok meg nekivetették magukat a már bejutottaknak, s kegyelem nélkül csépelték, döfködték őket.

Hunyadi tudta, ha nem avatkozik közbe, Újlaki nemsokára maga is a halottak közt lesz. Ezt különösebben nem bánta volna, de szégyenszemre mégsem maradhatott veszteg, miközben magyarokat gyilkolnak a szeme láttára! Meg aztán elege volt amúgy is a bámészkodásból: a földbe eresztette a pallosát, s inkább elővonta a nagyatyjától, Csorbától öröklött kun szablyáját, és öblös hangon felkiáltott:

– Legények! Utánam!Lovasai vérfagyasztó üvöltéssel sarkantyúzták meg hátasaikat, s ahogy

azok patái villámgyorsan feldübörögtek a mező széléről, egy pillanatra mintha a szekérvárnál tomboló csata is abbamaradt volna. Minden szem feléjük villant, az egymásnak feszülő, viaskodó harcosok ernyedten eresztették el egymást, s fordultak a hang irányába. Újlaki lovasai megkönnyebbült sóhajjal, a csehek bosszús kiáltással fogadták őket. Onnét, a szekerek magasából, ahonnan kampós lándzsáikkal sorra rántották le nyergeikből a páncélos magyarokat, a most harcba avatkozó, alig száz lovas

nem tűnt különösebben fenyegető látványnak. Mégis volt valami hátborzongató, valami vészjós abban, ahogy üvöltve vágtattak a dombnak fel. Vak is láthatta: ezeket a lovasokat egészen más fából faragták, mint ama mulya, félszívű fickókat a fehér tornyos zászlók alatt. Mire azonban a csehek megtöltötték volna ágyúikat, hogy méltóképp köszönthessék a kun meg székely előőrsöt, Hunyadi lovascsapata Jankó intésére előbb ketté, majd még két részre bomlott, és sebesen szétspriccelve a szekértábor négy széle felől rohamozott. Mindez olyan összehangoltan, pontosan és fegyelmezetten történt, hogy a mező szélén bámészkodó Giskra megrökönyödve kezdte bökdösni Vitovecz oldalát.

– Podívej, kamaráde! Takovou věc ani tys ještě neviděl!

Az örökös gyakorlatoztatás, a fárasztó, testet, lelket gyötrő nyargalászás, kopjavetés, az összehangolt hadmozdulatok unalomig ismétlése valóban szemkápráztató látványt eredményezett. Jankó szablyájának egyetlen villanására egyszerre változtatott irányt tíz, húsz, harminc lovas. Giskra csak azt nem értette, azt honnét tudják, hogy kinek kell erre, s kinek amarra nyargalnia…

Hanem ami ezután következett, az még jobban meglepte a cseh urakat, de a huszitákat még annál is jobban. A kun íjászok ugyanis sebes vágta közben is halálos biztonsággal céloztak: a szekerek oldalán sötétlő, parányi lőréseken besziszegő nyílvesszők sorra találták torkon a számszeríjászokat és a cseh puskásokat. Ráadásul a kunok és székelyek arányos számban oszlottak el, így a szekérvár teljes hosszában abbamaradt néhány percre a kifelé lövöldözés. Ahhoz meg mind a kunok, mind Hunyadi többi lovasa túlságosan sebesen nyargalt, hogy a husziták hasznát vehették volna ágyúiknak: elsütöttek ugyan egyet-kettőt, de hiába. A bömbölő, lőporfüstből kiröppenő lövedékek ártalmatlanul zúgtak el a vágtató lovasok közt, és amott, az erdőben robbantak csak.

– Kutya oláh! – hörögte Újlaki, látva Hunyadi felfejlődő, gyors támadását. Embereivel négy-öt szekér mellett cövekeltek le, ahol már oly magas volt a halottakból emelkedő rakás, hogy esélyük sem maradt áttörni azon. Visszavonulni szégyen lett volna, különösen, hogy az erdélyiek ily eredményesen rontottak a szekérvárnak. Egyebet nem tehettek, ott maradtak, és dühödten próbáltak keresztülkecmeregni a holtak hegyén abban a reményben, hogy legalább néhányan behatolhatnak a wagenburg belső körébe.

Ez nemsokára sikerült is néhányuknak. Újlaki először azt hitte, a nyomásuk alatt roppant meg a pajzsos fal, de aztán, ahogy a cseheket lekaszabolva feltárult előttük a szekérvár belseje, megpillantotta a valódi okot. Az erődítmény túlsó oldalán a kunok és székelyek ördöngös ügyességgel vágtattak be a szétzúzott pajzsfalon keresztül, s a csehek java része odairamodott, hogy megállítsa őket.

Hirtelen megint felvillant a győzelem lehetősége. Most már két oldalról, a szekérvár átellenes pontjain zúdultak be: egyiken Hunyadi lovasai, a másikon Újlaki kimerült, vérmocskos páncélosai. Miklós azt hitte, innentől könnyű dolguk lesz, csak le kell kaszabolni a védtelenül maradt parasztokat.

De nem így történt…A husziták bősz harci üvöltéssel vetették rájuk magukat, amikor

észrevették, hogy immár két ponton is megroggyant a védelmük. Néhány vértes cseh lovag, és vagy ötven szekercével, cséphadaróval felszerelt gyalogos állta az útjukat. A cséphadarók fejét arasznyi szögekkel döfködték keresztül, vastagon vasalták valamennyit, hogy egyeden pörgetéssel halálos sebet tudjanak ejteni. A tömeg feje felett csatacsillagok, láncos buzogányok, fejszék villantak.

Újlaki elvigyorodott sisakja alatt.– Vágjátok le őket! – üvöltötte embereinek.Valahonnan a szekerek magasából ekkor hátborzongató ének harsant:

beletelt néhány minutumba, mire Újlaki felfogta, hogy egyházi zsoltár az. A husziták Istenhez fohászkodva néztek szembe a halállal.

Kik Isten harcosai vagytok…Miközben hatalmas pallosát jobbra is, balra is suhogtatva Újlaki véres

rendet vágott magának a gyalogosok közt, egyszeriben ráeszmélt még valamire. A körülötte nyüzsgő, éneklő csehek majd' fele asszony volt, s igen sok gyermek is kardot, pajzsot emelgetett soraikban.

Miklós belesápadt a látványba.Kezében egy pillanatra megremegett a fegyver, de valóban csak egy

pillanatra – aztán még elszántabb gyűlölettel forgatta meg feje felett a pallost. Hát ezek az asszonyaikat és a gyermekeiket is a halálba küldik? Átkozott eretnekek! Hát ezeknek semmi se drága?

Engesztelhetetlen haraggal sújtott le újra meg újra. Pallosa pengéje egy idős asszony koponyájába szelt, s csaknem a gerincoszlopig kettéhasította. Alig győzte kirángatni a mindenfelé vért spriccelő, vonagló testből, mert oldalról egy megtermett, fejszét markoló férfi vetette rá magát. Újlaki felé rúgott a nyeregből, de ezzel még nem tudta megakasztani a fejszés lendületét. Egy számszeríj fémvesszője zizzent el sisakja mellett, de nem törődött vele. Meglendítette hatalmas pajzsát, és alaposan képen törölte vele a huszitát. A férfi arccsontja megreccsent az ütés nyomán, s a fehér toronyra friss vér kenődött. Újra villant a pallos, és a támadója immár fej nélkül tántorgott a tömegben.

A betörő magyar lovasok rövid időn belül borzasztó pusztítást vittek végbe a husziták közt, csakhogy azok sorra elvágták a szekerek belső oldalaihoz kötött magyar foglyok köteleit, s így a megszabadult asszonyok, gyermekek pillanatok alatt belevegyültek a forgolódó tömegbe, kétségbeesetten keresve a kiutat a halálos gyűrűből.

Hunyadi kelletlenül emelte fel szablyáját, parancsot adva a vérengzés befejezésére. Mostantól lehetetlennek tűnt megkülönböztetni a cseheket a magyaroktól.

– Tereljétek ki őket! Mindet! Odakünn majd szétválogatjuk őket!Iván kunjai villámgyorsan megtisztították a rést, amin át betörtek, s

minden figyelmükkel azon voltak, hogy a megszabadított foglyok kirohanhassanak a szabadba, ki a szekérvár szorításából. Ez a néhány perc azonban elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a husziták összeszedjék magukat. A kisebb houfnicékből sortűz lángja csapott ki, s a süvítő golyók dühödten csapkodtak a magyar lovasok közt, átütve a páncélvérteket, szétzúzva a sisakok vasát, véres péppé roppantva a katonák koponyáját. Újlaki bandériumát onnantól nem lehetett többé összeszedni. A nagy nehezen megnyitott rést, amin behatoltak, a hátuk megett már eltorlaszolták a csehek, s most vagy száz cséphadarós gyalogos közeledett feléjük.

Újlaki látta, hogy Hunyadi alig száz lovasa a foglyul ejtett jobbágyokat terelgeti kifelé, s közben erélyesen vissza-visszaütnek az oldalról rájuk zúduló táborita lovasokra. Sikerrel jártak, néhány pillanat múlva elhagyták a szekérvárat, s tovább védelmezték a menekülőket, egész az erdőig.

Viszont Újlaki, s vagy kétszáz idebenn rekedt lovasa magára maradt. Egyetlen kiút kínálkozott, hogy maguk is kitörjenek a harapófogóból, ha követik Hunyadi embereinek nyomát, és ugyanazon a résen száguldanak ki, mint ők. Az már elképzelhetetlennek tűnt, hogy megsemmisítsék a huszitákat, hisz azok kiváló fedezékek mögül, a szekerek belső palánkfalának takarásából szórták rájuk újabb és újabb számszeríjvessző sorozataikat és sortüzeiket houfnicékből. Aki óvatlanul közel keveredett a szekerekhez, azt lándzsadöfésekkel tették ártalmatlanná, vagy cséphadarókkal, harci fejszékkel zúzták szét a koponyáját.

Eredményes közelharcról ilyen helyzetben szó sem lehetett.– Arra! Kifelé, mindenki! – adta ki a parancsot Újlaki, s megsarkantyúzva

lovát vágtatni kezdett a rés felé.A husziták, ahogy Hunyadi utolsó lovasa is kiporzott a gyűrűből, a rés elé

görgették egyik kerekes ágyújukat. Újlaki rémülten látta a vörösen szikrázó gyújtót, és szinte szemtől szembe bámult az ágyai sötét csövébe.

– Vigyázz! – süvítette, s lebukott lova nyergéből. Ebben a pillanatban felbömbölt a tarack, és közvetlen közelről belelőtt a sűrű tömbben vágtázó magyar lovasokba.

Elképzelhetetlen kavarodás támadt, középütt alaktalan, rángó húsmassza kavargott a földön: megcsonkított lovak, széttépett emberi testek, s köztük a túlélők, sebesültek üvöltő maradványa.

Újlakira csaknem rázuhant a lova.Rémülten felnézett, és saját lótakaróját látta lobogni a feje felett: a

gyönyörűen hímzett cikornyák néhány pillanatra közvetlenül a szeme előtt tekeregtek, aztán förtelmes horkanás kíséretében szerencsétlen pára a másik

oldalra dőlt. Egy letépett emberi kar és egy kettészakadt fémkesztyű hullott alá a magasból. Miklós lélegzet után kapkodott.

Körülötte füst, fullasztó por és vérpára töltötte meg a levegőt. Elviselhetetlenül forró volt minden. Ahogy remegve lebámult saját kezére, látta, hogy karjából vér ömlik lánckesztyűs karvédőjére és míves mellvértjére. Egyelőre nem érzett fájdalmat, de szédült, alig tudott lábra kapaszkodni.

Csak ebben a pillanatban fogta fel, hogy itt hagyhatja a fogát, ezen a könnyűnek indult őszi napon, itt, Apaj közelében, valami istenverte mezőn, ezen a jellegtelen dombocskán, melynek élénkzöld füvét körbe-körbe vörösre festette már a kiömlött vér.

– Ide! Hozzám! – bömbölte imbolyogva. Remegett a keze, s hirtelen elviselhetetlenül nehéznek érezte a csatapallost. A lassan oszló füstfelhőn keresztül lovasok közeledtek feléje. Újlaki egyikükben hű familiárisát, Györgyi Bodó Gergelyt ismerte fel, ki lázas igyekezettel keresgélte urát a sebesültek és ágyúgolyótól megcsonkított hullák között.

– Ide! Hozzám! – hörögte Miklós, és Gergely végre felismerte.– Igyekezzünk, uram, menten újratöltik az ágyút!Mikor eloszlott a füst, akkor látszott csak, mekkora a baj. A huszita

gyalogosok megrohanták a túlélő magyar lovasokat, és cséphadaróikkal, harci fejszéikkel sorra agyoncsapdosták őket. Azoknak annyi ideje, ereje se nagyon maradt, hogy párat magukkal rántsanak a túlvilágra. Förtelmes suhogás, fejszecsattogás, csontrecsegés vegyült a fájdalomüvöltésekbe, különösképpen a cséphadarók suhogása, kerregése, és a húsba, koponyába csapó göbök tompa puffanása kavarta fel Újlaki gyomrát.

– A hétszentségeteket! Úgy harcoljatok, mintha férfiak volnátok!De a bandérium nem tudta összeszedni magát: bénultan vergődve

igyekezett kikerülni a körülöttük darázsrajként keringő parasztok gyűrűjéből, S noha a magyarok tán még mindig számbeli fölényben voltak a csehekkel szemben, már nem hittek abban, hogy legyűrhetik elleneiket. A pánik felülkerekedett a józanságon. Lóval, ló nélkül, aki csak tehette, fejvesztve menekült, igyekezett szabadulni a husziták elől, jobb híján az imént még szabad rés felé. Az ágyút alig tucatnyi cseh védte, meg jó néhány páncélos lovas, de egy rohammal még mindig áttörhették volna ezt a vékony vonalat. Aki azonban megszervezhette volna a rohamot, Újlaki Miklós, Magyarország bárója, a Délvidék tán leghatalmasabb ura, dühtől elvakultan rántotta le lováról Bodó Gergelyt, s maga perdült a nyergébe.

– Öljétek őket kutyák, vagy én öllek meg benneteket!Újlaki sok gonoszságot elkövetett már életében, de azzal nem vádolhatta

senki, hogy azon a napon, ott, Apaj és Majtény közt gyáván viselkedett volna. Pallosát a magasba emelve, üvöltve rontott a cseh ágyút védelmező huszitáknak. Azok ördöngös gyorsasággal próbálták újra megtölteni a vaskos csövet, de már nem maradt idejük a fojtást is belegyömöszölni. Újlaki

közébük ugratott, és a melléje szédelgő lovasai élén veszettül szétszabdalta valamennyit. A feléjük mozduló cseh lovagok sem jártak jobban: immár egyenlő felekként küzdhettek meg, lovag a lovag ellen. A magyarok bosszútól fűtve kaszabolták őket. Valahol a szekértábor közepe táján, ahol Vilém Kupsa irányította a védelmet, a vezér most látta csak, hogy a fényes bandérium maradéka kicsusszanhat a kezeik közül. A már-már megszerzett győzelem pedig csak úgy lehetett teljes, ha sikerül javarészt megsemmisíteni az elfogásukra küldött ezer királyi lovast

Igen. Az fényes diadal volna! Olyan diadal, amely hosszú időre elveszi majd Zsigmond kedvét attól, hogy itt, Felső-Magyarországon is űzze, sanyargassa a táboriták maradékát! Olyan diadal, amit Borotini Blaskó, a nagyszombati huszita sereg vezére is megünnepeltet majd!

A táborerőd többi részéből Kupsa zászlójelére majd valamennyi huszita abba az irányba özönlött, ahol Újlakiék vergődtek a kitörés reményében. A cseheknek attól már nem kellett tartaniuk, hogy kívülről újabb rohamot intézne bárki is a szekérvár ellen, minden maradék erejüket az ellenállás felszámolására fordíthatták.

Újlaki nem látta ezt, nem adott már ki egyetlen parancsot sem embereinek, holott, ha jól átgondolja, mit kellene tenni, viszonylag kis veszteséggel kicsusszanhattak volna a gyűrűből. De Miklós agyát elborította a harci láz, a bosszúvágy, és vadállati erővel sújtott le újra és újra az elébe keveredő huszitákra; rongyos parasztra, fényes vértű lovagra egyaránt. Nem volt abban semmi átgondolás, ahogy harcolt, csak bősz, ősi erő.

A csehek ismerték ennek az ellenszerét. Mivel sajátjaik már alaposan elkeveredtek a viaskodó magyarokkal, szóba se jöhetett, hogy ágyúval, houfnicével belelőjenek a tömegbe. Ellenben számszeríjászaik kényelmesen megcélozgatták a magyar lovasokat, s egyiket a másik után szedegették le a nyeregből.

Odakinn eközben Hunyadi és emberei biztonságos távolságba kísérték a kiszabadított magyar rabokat. Néhány cseh megpróbált ugyan közibük vegyülve eliszkolni, de a jobbágyok felismerték őket saját soraik közt, és kiáltozva felhívták rájuk Iván kunjainak figyelmét. Azok gyorsan végeztek valamennyivel.

– Vissza kell mennünk! – lihegte Jankó, mikor végre megfordíthatta Sárkányt. A szekértábor felől éktelen kiáltozás, fegyvercsörgés, a cséphadarók kerregése hallatszott. Újlaki lovasai közül sokan odabent maradtak, s nyilvánvalónak tűnt, hogy hacsak Hunyadiék nem sietnek a segítségükre, ott is maradnak.

– Kevesen vagyunk, Jankó! – Kamonyai tudta, mire készül az ifiúr, s azt is, hogyan tudná lebeszélni róla. – Csak odaveszejtenéd mind a sajátjainkat is!

Hunyadi egy pillanatig az esélyeket latolgatta, aztán… – Jól van! Húsz legény utánam! A többi itt marad!

S mielőtt Kamonyai megnyikkanhatott volna, máris megsarkantyúzta Sárkányt, s vágtatott vissza, a wagenburgnak. A vén Matkó a fejét csóválta.

– Tudtam, hogy ez lesz. No, gyerünk, essünk túl rajta!Hunyadi után nem húszan, de majd ötvenen nyargaltak. Vágta közben

Jankó felmérte a lehetőségeket: a szekérvárnál mindenki a korábban beszakajtott rés köré gyűlt, Újlakiék vagy ott tudnak áttörni, vagy sehol. Egyetlen intésére a kunok megeresztettek egy jól irányzott nyílzáport a sűrűjébe, hogy csak úgy csattogtak a vesszők a vasalt bordázatokon és a fémsisakokon. A magas pavase pajzsoknak akkorra nyoma sem volt, helyükben valóságos hullahegy magasodott a két szekér közti, átszakított láncokkal határolt területen.

– Fel a szekerekre, legények! Fel!Lovasait nem kellett külön biztatni: ahogy elég közel értek a magas

palánkhoz, a szekerek széleihez érve egy-egy kun vitéz hatalmas fejszecsapásokkal átvágta a palánkot tartó láncokat, hogy azok vészes dübörgéssel zuhantak le a szekér mellé. Néhányan máris ördöngös ügyességgel ugrottak be az így keletkezett réseken a küllős kerekek közé, s átkúszva a szekér alatt, a túloldalon termettek talpon.

A nehéz vértes lovasok ezalatt erőteljes lándzsadöfésekkel tisztították meg a palánkokon kapaszkodó csehektől a terepet. A legtöbb huszita még Újlaki embereinek öldöklésével volt elfoglalva, csak most figyeltek fel az újabb, bár szánalmasnak tűnő támadási kísérletre. Pedig Hunyadi lovasai összehangoltabban és eredményesebben rohamoztak, mint az elébb Újlaki dandárja. A huszita szekerekre pillanatokon belül többtucatnyi magyar, kun, székely legény kapaszkodott fel, és öveikből előhúzott szekercékkel, buzogányokkal öldöklő közelharcba keveredtek a csehekkel.

Odabent, a szekértábor közepénél Kupsa látta, hogy az összecsapásnak már csak az lehet a tétje, hogy sikerül-e kimenekíteni néhányat Újlaki emberei közül, avagy teljes lesz a diadal, amit a magyarok felett aratnak. Mivel pedig Blaskó a lelkére kötötte, hogy leckéztessen meg mindenkit, aki rájuk találna szabadulni, Kupsa nem kevés jutalmat remélhetett a bandérium megsemmisítéséért.

Az ütközet utolsó szakasza valóságos mészárlást hozott. Ezúttal azonban a magyarok kerültek fölénybe, mivel a huszita számszeríjászok immár nem lőhettek bizonyossággal a forgolódó, összeakaszkodott tömegbe. Az ember ember ellen vívott, fogcsikorgató küzdelemben csak az egymásnak feszülő vitézek ereje, elszántsága számított: kardok villogtak a fullasztó porban, a csákányok, fejszék zuhogva csapdosták a húsmasszát, hosszú gyiloktőrök döfködtek, cséphadarók, buzogányok csaptak le újra és újra, s csapásaik nyomán koponyák reccsentek érett dinnyehéjként ketté, a lábakra, arcokra fröccsentve vörös levüket. Állatias üvöltések harsantak mindenütt, magyar és cseh káromkodások, fohászok kavarogtak, néhol német és kun szitkokkal vegyülve el.

Hunyadi az első sorban vetette magát a harci szekér oldalára, s fürgén áttornászott a palánkon. Egyszeriben két cseh termett előtte, kezükben egy-egy fejszét suhogtatva.

Jankó nem várta meg, míg ütésre lendítik fegyvereiket, kihasználva kun szablyája könnyedségét, megsuhintotta a pengét és egyeden vágással átszelte mindkét huszita torkát. Ezzel sem jutott előbbre, mert bár négy-öt legénye huppant melléje a szekérbe, szemből kétszer annyi cseh nyomult feléjük. Fém csikordult fémen, a kardok vasa csontokat reccsentett, inakat szelt át, húsba szisszent. A felvágott torkokból förtelmes bugyborékolással buzgott elő a sűrű vérvelő, a szekercék csapásai alatt kemény reccsenéssel szakadtak be a sisakos koponyák. Ilyen ádáz közelharcban a pajzsoknak semmi hasznát nem vették, ha csak nem azzal is oda-odazúztak a közel merészkedők arcába. Jószerivel csupán csapásokat osztogattak, védekezésre gondolni sem lehetett. Hunyadi és emberei vállt vállnak vetve nyomultak előre, eleven húsfalként tolva maguk előtt a cseheket. Már nem kellett sokáig nyomakodniuk, a husziták a szekér belső oldalának támasztották hátukat, ahonnét egyszeriben Újlaki bukkant fel néhány emberével. Lovaikat sorsukra hagyva másztak fel a szekerekre. Miklós hű katonái odalentről fedezték a hátukat. Kívülről tucatnyi vasvessző röppent közibük: a huszita számszeríjászok észrevették, hogy az ellenséges csapat vezetője menten egérutat nyer. Néhányan üvöltve hátrazuhantak, bele az egyre magasodó hullahegybe, de a többiek eljutottak a szekér tetejére.

Hunyadi és Újlaki alig néhány öl közelségbe értek egymáshoz: most már Miklós is felfogta, hogy egyetlen esélye a túlélésre, ha hagyja, hogy Jankó kiszabadítsa szorongatott helyzetéből.

A szekér padlóján vérben fetrengő, fájdalomtól eltorzult arcú sebesültek hevertek a holtak között, de senki ügyet sem vetett rájuk: vasalt katonacsizmák tiportak a képükbe, taposták szét vonagló tagjaikat, aranyozott sarkantyúk vájták rémülettől tágra meredt szemeiket.

– Ide! Ide! – hörögte harctól fűtött hangon Hunyadi. – Miklós! Ide, hozzánk!

Újlaki vicsorogva osztogatta csapásait, hatalmas csatapallosa kivédhetetlenül csapdosta az elébe penderülő cseheket. Hirtelen egy huszita asszony előtt találta magát, aki elszántan szorította magához tízévesforma gyermekét. A csehek közt nagyon sok nő harcolt, legtöbbjüket alig lehetett megkülönböztetni a férfiaktól. Ez az asszony azonban gyönyörű volt: kibomlott, fekete haja ide-oda rebbent a vérgőzös levegőben, ahogy kardjával osztogatta csapásait, mellvértje alól díszes, fehér köntös omlott a földig. Alig volt már azon tenyérnyi fehér: vértől átiszamósodott, lucskos rongyként húzták lankadó tagjait. Újlaki egy pillanatra megdermedt. Az asszony villámló tekintettel felemelte kardját, de a penge szánalmas csendüléssel lesiklott a védekezésként keresztbe tartott csatapallosról. Miklós minden

erejével belerúgott a nő lábába: a vasalt csizma nyomán megreccsent a sípcsont.

– Szuka, te!A huszita amazon fájdalomtól eltorzult arccal térdre rogyott, elejtette

kardját, s most már mindkét kezével rémült porontyát igyekezett megóvni a következő csapástól. Az pedig kérlelhetetlenül közeledett már. Jankó bőszülten Miklósra kiáltott, de Újlaki nem hallotta.

– Hagyd! A gyereket ne bántsd!– Huszita kurva! – Újlaki pallosa a magasba lendült, védhetetlen csapásra,

mely menten kettészeli az asszonyt és gyermekét.– Ne bántsd a gyereket!Hunyadi megpróbált a hátramaradt alig két öl távolságon átvergődni, de

még mindig előtte táncolt három-négy huszita harcos. Ráadásul oldalról, a következő szekér irányából a tömegen keresztültiporva, szinte az egymással viaskodók vállán egyensúlyozva egy valóságos óriás törtetett feléjük. Feje teteje tar kopasz volt, csak oldalt csüngtek sárgás hajfonatok széles vállaira. Kezében iszonytató fejszét forgatott és fejhangon üvöltött az asszony és a gyermek felé. Nem volt kétséges, hogy férje az asszonynak és atyja a fiúcskának. Mielőtt Jankóban tudatosult volna, hogy mit tesz, átvágta maga előtt két huszita torkát, egy harmadiknak pedig a mellkasába mártotta görbe pengéjét, s épp az utolsó pillanatban érkezett, hogy megakassza Újlaki megrendítő erejű csapását. A kun szablya szilánkokra törött, de legalább lefékezte az alázuhogó pallost, ami így is sikoltva, sziszegve mart a huszita asszony koponyájába, de annyi lendület már nem maradt benne, hogy a gyermeknek baja essék. Jankó kikapta a vonagló nő kezéből a fiút, és magához rántotta.

– El innét, Miklós, ha kedves az életed!Újlaki mintha csak most tért volna magához, vérbe borult szemekkel

bámult körbe maga körül. Tar feje merő vér volt, vörös ördögfő. Emberei pánikszerűen menekültek kifelé a szekérvárból, sokan már a dombról futottak le, a biztonságot nyújtó erdő irányába.

– Lódulj már, az istenedet!Hunyadi megragadta Miklós vállát, és valósággal lependerítette a szekér

magasságából. A báró csörögve-csattogva gurult lefelé a domboldalon.Jankó is ugrani készült. Még egy pillantás: a kettészelt koponyájú asszony

még mindig ott térdelt előtte, kitárt karjai fiacskáját keresték. Éppen csak fejéből bugyogott feltartóztathatatlanul a vér, elborítva kettévált arcát. Oldalt a cseh óriás már nem nézte, kit érnek csapásai: huszitát vagy magyart, csak tiport előre, vadállati tekintettel, melyet egyenest Jankóra szegezett.

– El innét! – zihálta Hunyadi mellett Kamonyai. – Nem bírjuk már tartani őket! Hunyadi levetette magát a szekérről, s csak amikor a hullahegyre huppant odakint, akkor eszmélt rá, hogy még mindig görcsösen szorítja magához a vergődő, üvöltöző cseh fiút.

– Otče! Otče! – süvöltötte a kölyök, csenevész karjait nyújtogatva a közeledő cseh óriás felé. – Pomoc!

Hunyadi bosszúsan körbepillantott, hol engedhetné szabadon. Csakhogy idekinn megint elkezdtek sziszegve csapkodni körülöttük a szekerekről kilőtt számszeríjvesszők, s a vaszápor ellen nem nyújtott menedéket semmi.

– Futás, legények!Most már emberei is mind levetették magukat a magasból, csak az

maradt, aki súlyosan megsebesült. A többiek igyekeztek lovat keríteni maguknak, hogy minél gyorsabban eltűnhessenek, mert a szekérvárban a csehek már szorgosan töltögették az ágyúikat.

A vén Matkó hozta Sárkányt, s nyújtotta a kantárt Jankónak.– Az erdőbe! Mindenki az erdőbe!Amikor felkapaszkodott, még mindig a fiút szorongatva hóna alatt, éppen

Újlaki robogott el mellette, vörös köpenye szakadtan, szárnyaszegetten csapkodott háta megett.

Hunyadi hátrasandított.Legényeinek zöme szerencsésen kijutott a wagenburgból, de vagy

tucatnyian maradtak a szekereken. Ellenben Újlaki lovasai közül alig negyven-ötvenen tudták áttörni a meggyengült védvonalat: a többin ezekben a pillanatokban álltak bosszút a feldühödött csehek.

– El innen! Gyorsan!Még el sem halt a kiáltása, amikor a magasban felbömböltek a huszita

ágyúk. Gyomorforgató durranással okádták vasgolyóbisaikat a vágtatók után: a földbe csapódó robbanások végigmorajlottak a mező fölött.

– Hogy az ördög vinné el! – Jankó felszisszent, először azt hitte, egy repeszdarab a karjába fúródott, de csak azután fogta fel, hogy a cseh kölyök harapott bele a kezébe.

– Nem eresztlek, mert széjjeltépnek az ágyúgolyók!De mivel a fiúcska nem nyughatott, ficánkolva igyekezett kiszabadítani

magát Jankó szorításából, kénytelen volt alaposan meglegyinteni a fejét.– Eresztenélek, ha tehetném! Maradj veszteg, te kis kígyó!Az óriás, sárga hajú cseh ekkor vetette le magát a szekerekről, és irdatlan

fejszéjét forgatva rohant volna a lovasok után, a kisfia után, ám a többiek erőnek erejével visszatartották és a földre teperték. Csak hatan-nyolcan voltak képesek megfékezni, karjára, lábaira telepedve, lenyomva a véres fűre. Fájdalmas üvöltése még akkor is a domb felett visszhangzott, amikor Hunyadi és emberei biztos távolságba értek a szekérvártól, s benyargaltak az erdő rejtekébe.

Mögöttük, az apaji mezőn majd nyolcszáz magyar lovas holtteste hevert szerteszórva, egymásra rogyva, sokuk lovastul, harci zászlaik a földbe taposva, megszaggatva.

Lassan ült el a füstfelhő, lassan oszlott szét a bágyadt nyári napsütésben. Amikor csak a tikkadt égbolt maradt, a mezőt megülte a letiport virágok édes illata és a kiontott vér nehézkes bűze.

8.

Egy tisztáson pihentek meg, ahol Jankó parancsára számba vették a veszteségeiket. A száz lovasból hatvannégyen élték túl a csatát, a többiek vagy sebesülten, vagy holtan a szekértábor környékén maradtak.

– A sebesülteket kiváltom Kupsától! – mormolta Hunyadi rosszkedvűen. Előre tudta, hogy el fogja veszíteni legényeinek egy részét, de az mindennél jobban bosszantotta, hogy végtére is eredmény nélkül, hiábavalóan kellett odadobnia életüket. Eszement Újlaki! Hogy az Isten verné meg! Ostoba barom! Odaveszejtette saját deli legényeit! S mi végett? Értelmetlenül! Hiába!

Ráadásul még ez a kölyök is!A kis cseh fiú rúgott, harapott, ezért egy levélrakásra hajította a

nyeregből.– Nyughass te! Ne félj! Visszaeresztlek az apádhoz! Nem kellesz te

énnekem!Ahogy lekászálódott Sárkány hátáról, Újlakit pillantotta meg. A báró

dühtől eltorzult arccal közeledett, pallosát maga előtt lóbálva. Egyenest a fiúcskához viharzott, belemarkolt az üstökébe, és talpra rántotta.

– Te kis huszita mocsok! Most meghalsz!A kölyök veszettül sivalkodott, főképp akkor, amikor meglátta a

kicsorbult élű, magasba lendülő pallost.Jankó messze állott tőlük, nem ért volna oda időben, de volt ott valaki

más, aki közbelépett. Giskra lovag valósággal Újlaki fölé tornyosult, miközben elkapta a báró csuklóját.

– Majd a huszitákon újra megmutathatod, mekkora vitéz vagy, uram! – dörmögte. – Ha már úgy esett, hogy ma nem sikerült megmutatnod!

Újlaki felszisszent fájdalmában – Giskra vasmarokkal szorította a kezét.– Eleressz, te cseh kutya! Elárultál a tieidnek! Zsigmond a fejedet véteti

ezért!– Azt kötve hinném! – vont vállat Giskra. – Hanem ha nem ügyelsz,

hamar a föld alá kerülhetsz még ma! Ha csehekkel húzol ujjat, akkor alaposan kössed fel a gatyádat, Újlaki! Halott lennél, ha Hunyadi meg nem menti életed!

– Micsoda? – vicsorgott Miklós. – Ez az oláh kutya?Jan Vitovecz odalépett Giskrához, és valamit a fülébe súgott. A cseh

undorodva eleresztette Újlaki karját.

– Őfensége tudni fogja, mi történt ma itt. Gondoskodom róla, hogy tudjon mindenről! – Megvetően a fűre köpött, aztán Hunyadi felé fordult. – No és a fiúval mi a szándékod, barátom?

– Mi lenne? Visszaeresztem az övéihez!– Jobban tennéd, ha magadnál tartanád, míg a sebesültjeidet ki nem

váltod! Tán valami jeles katonáé ez a kölök! Hallgass rám! Ismerem Vilém Kupsát, mint a tenyeremet. Ha tehetné, az összes fogoly torkát átvágatná dühében, de míg a fiú tenálad van, addig tán nem teszi!

Jankó bólintott. Ha ezzel megmentheti néhány legénye életét, hát legyen! De mit kezdjen addig ezzel a harapó, rúgkapáló poronttyal?

A kölyök még mindig ott hevert Giskra csizmás lábainál. Maszatos volt, homlokán könnyebb seb vöröslött. Nagy, tágra meredt szemei hol Hunyadira, hol Giskrára rebbentek, mintha azt találgatta volna, miről beszélnek ezek itt ketten.

– Matkó! – kiáltotta Hunyadi. – Matkó! Hol vagy? A vén kun előbattyogott a fák közül.– Rajta tartsad a szemed ezen a kis szörnyetegen! Meg ne szökjön!Matkó végigmérte a fiút, s intett, hogy kövesse: a kölyök meg csodálatos

módon engedelmeskedett neki.– Azt parancsoltam neked, Hunyadi, hogy maradj veszteg! – sziszegte

Újlaki a hátuk mögött. Jankó meglepetten fordult felé.– Hát neked még mindig nem elég a lecke, Miklós?– Azt kellett volna tenned, amit parancsoltam!– Akkor már halott lennél!– Ennek az egésznek… ennek az egésznek te vagy az oka!Giskra alig észrevehető legyintésére Jankó visszafogta a nyelve hegyére

tóduló epés választ. Fontosabb dolga is volt annál: minél hamarabb indulásra kellett felkészíteni maradék csapatát. A husziták most már nyilvánvaló létszámfölénybe kerültek, s nem akarta megkockáztatni, hogy a gyorsan közeledő éjszakán a csehek egy rajtaütéssel megpecsételjék sorsukat.

Miután mindent elrendezett, s meghagyta legényeinek, melyik úton vonuljanak Nyitra felé, maga Kamonyaival és néhány lovasával előrevágtatott. Újlakit hagyta, tegyen, amit akar.

Éjszaka közepén ért a városba, s fáradtan ereszkedett alá Sárkány nyergéből. Meglepetésére a ház ablakában, melyben a városi magisztrátus elszállásolta, gyertyafény világlott.

Értetlenül Kamonyaira meredt, de az csak vállat vont. Ugyan, kit engedhetnek be ezek az én szobámba? Hunyadi rosszat sejtve rohant fel a lépcsőn, és tépte fel az ajtót. Odabenn felesége ült az asztalkánál. Kisírt szemmel nézett fel rá, s máris rohant Jankó felé.

– Csakhogy! Már azt hittem, valami bajod esett!– Erzsébetem! Hogyan kerülsz te ide?

Hunyadi szívét jeges félelem töltötte el. Nem jelentett ez semmi jót. Erzsébet Hunyadvárról csak akkor mozdul ki, ha nyomós oka van rá. Baljós oka…

– Mondd már, mi baj! Mi történt?Azzal letörölte asszonya könnyeit szeme sarkából.– Hiányoztál… Nem bírtam tovább nélküled… Lackó fiunk… – suttogta

Erzsébet megtörten. – Lackó fiunk egyre betegebb, Budára hoztam, ott vár minket… Haza kell jönnöd, Jankó! Azonnal!

9.

A csehek aznap éjjel némán szedegették össze saját halottaikat az Apaj melletti mezőn, hogy felrakosgassák őket a szekerekre. A magyarok tetemeit otthagyták, ahol voltak. Őket majd eltemetik Zsigmond emberei, ha akarják… Vilém Kupsa aznap még nem bontott tábort.

Várt, az őrszemek a láthatárt kémlelték, nem tér-e vissza a király valamelyik dandárja, hogy megkísérelje befejezni, amit Újlakiék oly kapkodva elkezdtek. De nem tért vissza senki.

Az esztergomi érsek csapatai valahol Modor és Bazin közt gyülekeztek, a Rozgonyiak bandériumai Lévai Cseh Péter hadával egyetemben Pozsony előtt táboroztak. Más hadra fogható erő meg nem akadt egész Felső-Magyarországon, mely megvédelmezhette volna a környéket.

A husziták másnap felperzselték a falvakat Nagyszombattól Modorig. Amikor a prédálásaikról érkező hírek elértek Pozsony várába, Lévai Cseh Péter, a felsővidéki hadak kapitánya sápadtan roskadt székébe. Alig néhány perccel korábban kapta a másik hírt, miszerint őfensége, Zsigmond, Magyarország királya, ki immár német-római császár is, megérkezett Bécs városába, s nemsokára ismét hazai földre teszi lábát.

Ki mondja meg neki, hogy országában még mindig idegen hadak pusztítanak?

10.

A HOFBURG, BÉCS VÁROSA,A. D. 1434, SZENT MIHÁLY HAVA

A császár hosszan, feszült arccal bámulta a gvermeket. Kétévesforma kisleány volt, kézen fogva vezették már a trónus lábáig. Totyogása néha megroggyant, de oly erősen szorongatta a komorna, Kottannerné kezét, hogy

elesni nem tudott a fényes márványköveken. A jeles alkalomra díszes ruhákba öltöztették, vont arany szoknyácskája szegélyét igazgyöngyökkel díszítették, barackvirágszín, tarcolán előkötőcskéjét, fűzős vállát brazuli csipke szegélyzete. Ruhája mindkét ujjára császári sast hímeztek.

Amint odavezették a trónus lábához, Kottannerné melléje térdelt, s fülébe súgott valamit. A gyermeknek meg kellett volna hajolnia, de természetesen semmi ilyesmit nem tett. Ujjacskáját szájához érintette, s félénken bámulta a trónuson terpeszkedő ősz szakállú öregembert, kinek fején fényes korona ragyogott.

– Anna hercegnő, császári fenség!A fenséges úr bágyadtan nézte a gyermeket. Arcáról semmi jót nem

lehetett leolvasni. Agg feje rezgett, ahogy vizenyős tekintetét a kisdedre szegezte. Ez hát az unokája. Anna.

A trónus egyik oldalán kezét tördelve Barbara királyné állott, s másikon az elvörösödő Erzsébet királyleány.

Mindketten jól tudták, hogy most eldőlhet sorsuk. Annácska – sajnos – kétéves korára már feltűnő hasonlatosságot mutatott nemzőatyjára. No, nem arra a horpadt mellkasú, ritkás szakállú, hirtelenszőke férfiúra, aki a gyermek mögött állott sugárzón, boldog arccal. Nem Albert hercegre hajazott a gyermek, hanem arra a vörös képű, nagy szakállú, varkocsos nagyúrra, ki mindenáron háttérbe próbált húzódni a magyar bárók soraiban.

Újlaki Miklós sokat gyűrődött az elmúlt napokban. Alig néhány száz lovasával vánszorgott vissza Pozsonyba a huszitákkal vívott ütközet után, s alighogy megérkezett, máris rendelték Bécs városába, jelentést tenni királyának.

Zsigmond már tudta a rossz hírt.És most már tudta ezt a másik rossz hírt is.Újlaki lesütötte a szemét. Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében

és félelmében. Még alig volt húsz-egynéhány éves, de szeme körül máris megkeményedtek a ráncok, homlokán, az ezüstdiadém alatt mély árkokat barázdált a rettegés.

Neki sem kellett sokat vizslatnia a leányt, hogy lássa: az ő fattya az bizony!

Annácska kíváncsian pislogott még mindig a fenséges úrra a trónuson mindenen átható, Újlaki-pillantással fürkészve a fenséges császár ruháján fityegő aranyozott szárnyas gombokat. Tetszett neki a csillogó, villogó császári gúnya, tetszett a korona, s tetszett a rőtes ősz szakáll is, amitől Luxemburgi Zsigmond leginkább egy jóságos apókára hasonlított.

A császár szeme sarkában egy árva könnycsepp gyűlt. Türtőztetnie kellett magát. Egész élete azzal a hasztalan viaskodással telt, hogy kicsapongásai, hírhedett nőügyei ellenére is meg tudja őrizni uralkodói tekintélyét. Ez a németek közt nem is okozott gondot, de a magyarok sokkal kényesebbek voltak arra, aki Szent István koronáját viseli homlokán. Zsigmond azt is jól

tudta, hogy miért: az Árpád-házi királyok oly szent eszményként éltek még minden magyar emlékezetében, amihez képest egy szűzi életet élő szerzetes is romlott erkölcsű jöttmentnek bizonyult volna. Noha Zsigmondnak megvolt a véleménye az Árpád-házi királyok erkölcseiről (kancellárjai, és az egyszerű budai polgárok számos történetet őriztek meg róluk), azt is tudta, hogy nem ez számít.

Az eszmény számít.Az eszmény, aminek ő soha nem felelt meg, s most már nem is felelhet

meg ezután sem.A magyarok a nőügyeket még csak megbocsájtották volna. Személyes

példaképe, Szent László király ebből a szempontból túltett még őrajta is, Váradon reggeltől estéig duruzsolhatták a fülébe a helyi nemes urak a régi nagy kalandok emlékét. Hanem azt, hogy mint katona nem sok babért aratott a hazának, azt már nem akadt magyar, ki megbocsájtotta volna. Aztán Barbara látványos hűtlenkedései Valmerode lovaggal Budán, míg ő messzi idegenben járt, Konstanzban… Nem… a magyaroknak ez már végképp sok volt. Még hogy a felkent magyar királyt asszonya csalja! Amikor bezáratta Barbarát és az akkor még gyermek Erzsébet lányát a váradi klastromba, az egész ország helyeslőn bólogatott.

A magyar királynő nem lehet szajha!S most…Most a lánya egy fattyat hozott világra…Zsigmond fájdalmas pillantást vetett az Annácska mögött ácsorgó Albert

hercegre. Szerencsétlen ember! Milyen boldognak tűnik… Nemsoká negyvenéves, de a légynek se tudna ártani, a szelleme akár egy tízéves fiúcskáé. Naiv… és nyíltszívű…

Ő se ezt érdemli…Zsigmond, a Német-római Birodalom császára lassan oldalt fordította

tekintetét. Lánya nem merte viszonozni pillantását.– Bájos gyermek… – nyögte ki nagy nehezen Zsigmond.– Köszönöm, fenséges apám.– Bízom benne, leányom, hogy nemsokára egy fiút is szülsz majd a

férjednek. Az utolsó szót nyomatékkal ejtette.Erzsébet elértette az utalást, és sietősen hátrált a trónus mellől.A fenséges úr intett Kottannernénak, hogy vigye el a szeme elől a

gyermeket, aki – végtére is az unokája volt, még akkor is, ha nem ennek a szerencsétlen Habsburgnak a kölyke, hanem az átkozott Újlakié!

– Újlaki! – bömbölte, amikor a komorna elvezette Annácskát. Miklós megremegett.– Igen, fenség?Zsigmond előredőlt a trónuson, és villámló tekintettel figyelte, ahogy

Miklós kiválik a főurak sorából, és elébe térdepel.– Hallom, hogy kudarcot vallottál! A csehek szétverték dandárodat!

Újlaki nem mert felpillantani.– Nem az én hibám volt, fenség! Hunyadi megszegte a parancsom… De

hisz ismered… Nem először teszi már…– Hunyadi? – bömbölte bőszen a király, s őszes rőt hajfürtjei

beleremegtek az indulatba. – Még hogy Hunyadi! Giskra elmondott mindent! Érted? Mindent! Mindent tudok az ostoba bűnödről!

Miklós lába még térdeltében is megroggyant, alig bírta megőrizni egyensúlyát. Jól tudta, hogy a bűn, amiről a király beszél, nem a huszitáktól elszenvedett vereség. Sokkal nagyobb bűnről beszél mostan Zsigmond. Olyan bűnről, amire nincsen megbocsájtás.

– Fenséges úr, én…Zsigmond az oldalt ácsorgó Giskrára pillantott.– Nagyszombat még a husziták kezén van?– Igen, fenség!– Pozsonyt fenyegetik még?– Sajnos igen, fenség!– Akad-e elegendő haderőnk Pozsony védelmére?– Lévai Cseh Péter úr most gyűjti a nemesi bandériumokat zászlaja alá,

fenség. De az kevés lesz.– Na és Hunyadi?– Alig száz lovasa volt, fenség. Az semmire sem elég! Zsigmond arcán bosszús kifejezés suhant át.– Hát erre kell hazajönnöm? Hát semmit sem hagyhatok rátok? Kiteszem

a lábam az országból, és egymás torkának estek? Az ország sorsával mit sem törődtök? Miféle emberek vagytok ti? Nem is emberek! Farkasok vagytok! Hitvány kutyák!

Villámló tekintetét körbehordozta a megszeppent nagyurak során. Egy pillanatra mindenkinek eszében felötlött, hogy sok évekkel ezelőtt ilyen hangulatban Zsigmond leüttetett akár harminc, negyven főúri főt is, ha úgy hozta bosszús kedve. Hirtelen haragú ember volt, s lám, még ily öregen is az.

A király most ismét Újlaki felé fordította tekintetét.– Úgy látom, hogy a magadfajta senkiháziak birtokait érdemesebb volna a

Hunyadi-féléknek adományoznom, Újlaki! Ha Hunyadinak lett volna ezer lovasa, s nem neked, akkor már nem fosztogatna egyeden huszita sem az országban!

– De fenség! – Miklós remegő hangon próbált tiltakozni, ám Zsigmond felpattant trónusáról, és úgy üvöltött, hogy nyála Újlaki képébe fröccsent.

– Takarodj a szemem elől! Majd Pozsonyban döntök sorsodról, kutya!Miklós halálra váltan hátrált vissza a tömegbe. Senki nem nézett rá, úgy

bámultak el fölötte, mintha ott sem lett volna. Mintha már nem is létezett volna, mintha már abban a koporsóban heverne, mellén keresztbe fektetett kézzel, amit tán már ácsolnak is a hóhérsegédek Pozsonyban. A sorban

Miklós besomfordált Tallóczi Matkó mögé, s lopva Cillei tekintetét kereste. Csak Cillei védelmezheti meg! Egyedül ő…

Azonban Ulrik gróf ügyet sem vetett rá, halkan suttogott valamit királyi nagynénje, Barbara királynő fülébe.

– Néhány nap múlva hazaindulunk Magyarországra! – vetette oda a király a feleségének, mire Barbara elkapta fülét Ulrik úr arcától, s széles mosollyal meghajtotta magát. Aztán odalépett Zsigmondhoz, hátulról gyengéden átkarolta az öregember nyakát, és halkan, hogy a közelben állók se hallhassák, azt súgta a fülébe:

– Most nagy a hangod, vénember! De vigyázz csak! Jobb, ha már most kezdesz imádkozni, hogy dédelgetett magyarjaid szóba álljanak még veled. Túl sokáig voltál távol! Odahaza káosz vár! Úgy hírlik, lázong az egész ország… Sok tágas erőd vár téged odahaza, Zsigmond! Legalább oly tágas, mint Siklós volt. Emlékszel-e?

A király ajka megrándult. A düh, ami egész testét remegtette, hirtelen elpárologni látszott.

Hát persze hogy emlékezett! Kellett is őt figyelmeztetni erre! Barbara soha nem engedte elfelejteni, hogy atyja, Cillei, és a Garai-klán bármikor lázadást szidhatnak ellene Magyarországon. A nemesek, bárók, püspökök közül azonnal zászlajuk alá gyülekeznének sokan.

– Majd meglátjuk, kedvesem! – vetette oda asszonyának a fenséges úr. – Az is lehet, hogy új idők jönnek! Új családokat emelek fel. A régieket ugyanis… már unom!

Vizenyős tekintetét Barbara festett szemeibe mélyesztette. Az asszony megrándult.

Pontosan tudta, hogy a császár elsősorban őt unja. A nőt. A szeretőt. Új kedvese, egy alig tizenöt éves bécsi leány a hírek szerint rabul ejtette az öreg király szívét: minden szabad percét vele osztotta meg, mindenhová vele utazott, nem akart megválni tőle egyetlen percre sem. Ez is új furcsaság volt a király szokásaiban. Eleddig, főképp ifjonti éveiben, nemigen töltött két éjszakát ugyanazon leányzóval. Most azonban már nem is akart másról hallani, mint a karcsú, kisleányos osztrák vadmacskáról. Azt dédelgette, azt babusgatta vénségére a baldachinos ágyakban.

Barbara haragtól fuldokolva viharzott ki a teremből. A női bosszú országokat képes romba dönteni.

S ez a fullánknak szánt szó, ez sok baj okozója lett még szegény Magyarországon…

11.

Odakinn, a bécsi palota folyosóján Erzsébet királylány undorodva bámulta az elé vezetett Annácskát. A gyermek áradó örömmel nyújtotta feléje karját, de Erzsébet ellökte magától.

– Te kis nyomorult! Elárultál engem! Takarodj a szemem elől!A gyermek egy hosszú pillanatig értetlenül nézett fel anyjára, aztán

keservesen zokogni kezdett. Az egyik dada Kottannerné intésére azonnal felkapta, s elsietett vele.

– Aljas kis féreg! – Erzsébet sarkon perdült, hogy megkeresse nagybátyját. Ulrik úr az, ki a legjobb tanácsaival ellátta őt. Ulrik úr most is tudja, mit kell tennie!

Csakhogy a trónteremből Albert lépett elé.– Hol van Annácska? – Megfogta asszonya márványfehér kezét, de

Erzsébet egyszerűen félretaszította az útjából.– Látni sem akarlak, te gügyögő majom! A nagybátyámat keresem!Albert a szeme sarkából körbesandított; remélte, a szolgák nem hallották

felesége dühkitörését. A látszatra adni kellett. Erzsébet ugyan valóban tűzrőlpattant leányzó volt, de végül is tudott kedvesen is viselkedni vele, ha akart. Igaz, erre leginkább csak az udvar jelenlétében mutatkozott példa, amikor a szigorú etikett szabályai szerint megértő, türelmes és szerető hitvesnek mutatta magát. Mikor azonban kettesben maradtak, leginkább ez az érdes, lekezelő modor jutott Albert osztályrészéül.

Ő azonban szerette feleségét, a maga egyszerű, szinte már együgyű módján ragaszkodott a nagyszájú, hirtelen haragú nőhöz, elnézte hisztérikus kitöréseit, sárkányszerű természetét és a megalázó stílust, amivel őt kezelte. Albertet egészen más fából faragták. Nem kedvelte a hangoskodást, nem kedvelte az udvar ármánykodó, cselevényekkel teleszőtt napi életét. Ha tehette volna, félrehúzódik vidéki kastélyai egyikébe, valahová, távol Magyarországtól, távol a nagyhangú, örökkön-örökké hőzöngő magyar uraktól, valahová a csöndbe, ahol nem nyüzsögnek cselszövők, ahol nem kell nap mint nap fenyegető huszitákról, közeledő török hadakról, torzsalkodó zászlósurakról hallani. Ott végre egyedül lehetnének, és akkor Erzsébet is bizonyosan lehiggadna, s csak az övé lenne.

Erre azonban itt, a Hofburgban vajmi kevés esély maradt…– Megyek… megkeresem… – dadogta lehorgasztott fővel a királyi

fenség, egy tétova pillantást vetve feleségére, hátha mégis marasztalni fogja, de aztán, látva az Erzsébet arcán átsuhanó megvető kifejezést, kelletlenül eloldalgott.

Luxemburgi Erzsébet egyedül maradt a folyosón. Nekitámaszkodott a kőfalnak. Igyekezett kifújni a tüdejében felgyülemlett levegőt, hátha a feszültség is távozik akkor. Nyugodtnak kell maradnia. Biztosan van megoldás… Nem eshet ki atyja kegyeiből, hisz akkor…

Akkor aztán mindennek vége!

Márpedig ennél közelebb még soha nem állott ahhoz, hogy elveszítse mindenét. Anyja szajha volt, ezerszer megcsalta a királyt. Ki tudja, dühében Zsigmond utólag még fattyúnak nyilvánítja majd őt is… Micsoda szégyen lenne az…

Ez az átkozott Újlaki! Ő tehet mindenről! Ő sodorta ilyen veszedelembe!– Asszonyom!Erzsébet összerezzent. Kottannerné Wolfram Ilona, a komornája állt

mögötte. Úgy siklott hangtalanul a folyosókon ez az asszony, akár egy kígyó. Néha még Erzsébetet is megijesztette, holott Kottannerné volt leghűbb bizalmasa. Német asszony, gyűlöli a magyarokat.

– Mit akarsz? – förmedt rá Erzsébet. Közel állt ahhoz, hogy sírva fakadjon.

– Gyere, kövess, kincsem! Erre!– Mit akarsz?Kottannerné egy oldalról nyíló kis ajtóra mutatott.– Erre!Erzsébet benyitott: odabenn Cillei Ulrik állt, arcán tűnődő kifejezéssel, és

az ablakon túl a lomhán sodródó felhőket fürkészte.Volt még valaki rajta kívül a szobában. Mikor megpillantotta, Erzsébet

keze ökölbe szorult.– Megmondtam neked, te féreg, hogy kiheréltetlek, ha felcsinálsz! Újlaki hátrált előle, s csak hebegett, habogott.– Kérlek, higgadj le, kedvesem – parancsolta fakó hangon Cillei. – Ezeket

a jeleneteket tartogasd a férjednek. Nekünk most józan ésszel kell döntenünk.Erzsébet toppantott, hogy beléremegett az egész szoba: tekintélyes keblei

nagyot ugrottak a kamuka selyemruha alatt.– Már csak bátyámuram találékonyságában bízom! Ments meg, Ulrik!

Eddig is mindenre megtaláltad a megoldást! Ez a kutya mit keres itt?Cillei elvigyorodott: ezer ránc barázdálta arca egyszeriben ördögi

maszkba torzult. Korán kezdett öregedni, hófehér bőre, rőt, egyenesen nyírt haja csak kiemelték számító természetének jellemvonásait. Szűk, szürkén fürkésző szeme gúnyosan a szoba sarkában szorongó báróra rebbent.

– Ó, ami Újlakinkra gondolsz? Nicolaus azt teszi, amit parancsolunk neki. A titok ugyan nem titok többé, de Nicolaus barátunknak alapos oka van attól tartani, hogy őfensége vasra vereti és fejét véteti, ahogy Kont nevű barbár ősével tette. Egyedül mi tudjuk megvédelmezni őt. Mi, Cilleiek…

Újlaki nagyot nyelt. Jobbnak látta meg sem szólalni. Barátai hirtelen eltünedeztek mellőle, mindenki pestisesként kezelte, már akkor, mikor az udvar sokévnyi távollét után Bécsbe érkezett. Mindenki tudta, hogy amint a kis Annácskát megmutatják a császárnak, kiderül majd, hogy mi történt azon a fülledt éjszakán, néhány esztendővel ezelőtt a budai palotában.

– Újlaki báró a személyes védelmem alatt áll – folytatta Cillei. – Már csak ezért sem örülnék tehát, húgom, ha kiheréltetnéd. Lehet, hogy még jól jöhet, ha gyereket csinál ennek, annak!

Erzsébet elfordította tekintetét Miklóstól, és odalépett Ulrikhoz.– Én csak arra kérlek, hogy segíts, kedves rokon! Könyörgöm, segíts! Mit

tegyek most?– Ami történt, megtörtént. Zsigmond nem bízik többé bennünk.

Anyádban sem… benned sem… és attól tartok, énbennem sem… Sorra adja birtokainkat a Frangepánoknak, meg mindenféle jöttment horvátnak! Kétségtelen, hogy hazatérve magyarokkal véteti magát körbe megint. Néhányszor már lecserélte a báróit, ezt fogja tenni most is. A vén Garai tavaly ment el, Stibor is meghalt a tavasszal, és attól tartok, apám sem húzza már sokáig. Mi, régi nagy családok lassan kikerülünk a hatalom köreiből. S én ezt nem hagyhatom! Zsigmond arra készül, hogy mindenféle söpredéket emeljen magához, olyanokat, mint Hunyadi… Arcán megrándult egy ideg.

– Cselekednünk kell. Ahogy régi jó emberei, Zsigmond is nagyon öreg. Beteges. Nem él már soká… – itt sokatmondón Újlakira pillantott. – Ha azonban eltakarítjuk őt az útból, Barbara lesz a királynő. Akkor pedig leszámolunk az ellenségeinkkel. Neked, kedvesem…

Szembefordult Erzsébettel, és mélyen a szemébe nézett.– Neked csak egy feladatod van. Szülj fiút Albertnek! – De…– Hallgass! Nem érdekelnek a női hisztériáid! Anyád Cillei-vér, te is

közénk tartozol! Fiút kell szülnöd Albertnek, akit mi nevelünk majd fel. Egy Cillei sarjat ültetünk a ttónra. Itt az ideje, kedvesem, hogy saját kezünkbe vegyük sorsunk irányítását. Értetted hát? Ez az utolsó esélyünk! Mindenáron szülj fiút Albernek!

– Albert… – csikorgatta fogát Erzsébet könnyes szemmel. – Albert egy tehetetlen, impotens majom…

– Ó! – Cillei eltűnődött, mintha csak valami aprócska gond merült volna fel a nagy tervben. – Vagy úgy! Nem képes a gyermeknemzésre? Azt akarod mondani, hogy még csak nem is…?

– De igen – sütötte le a szemét Erzsébet. – De te nem ismered őt, kedves rokon. – Szeretkezés előtt órákat imádkozik, és közben is… közben is Krisztushoz esedezik megbocsátásért. Csak sötétben engedi… Hálóruhában… illedelmesen… Ahogy túl van rajta, rohan is bocsánatért esedezni…

– Kedvesem, engem nem érdekelnek ezek a részletek – legyintett Cillei. – Asszony vagy, szemrevaló, vonzó, fiatal nő. Tudod a dolgodat. Ha kell, főzeteket készítünk Albertnek, mindent megteszünk, hogy… megtörténjen az a fiúnemzés…

– És én? – Újlaki hangja bátortalanul csengett. Most szólalt meg először, mióta a királylány belépett.

Ulrik úr tetőtől talpig végigmérte.– Te most eltűnsz egy időre az udvar közeléből. Reméljük, Zsigmond

megfeledkezik rólad. Majd mi gondoskodunk arról hogy ne legyen ideje a te ügyeddel törődni. Odahaza ezer baj és panasz, kétségbeesés fogadja majd. Azonnal indulsz haza, Újlakra. Veled megy Vitovecz. Pénzre van szükségem!

– Pénzre? Az én pénzemre?– A te pénzed mostantól a mi pénzünk is! – dörrent rá Cillei. – Halott

vagy, ha én meg nem védelek! Nagyon sok embert kell megvásárolnunk! Amire készülünk, az nem lesz olcsó mulatság. Neked pedig el kell döntened, ki mellett állasz! Velünk vagy, Cilleiekkel, vagy a férgekkel, akik hamar berágják magukat a koporsódba! Vitovecz veled megy, és gondoskodik róla, hogy az Újlaki-birtokok idei adója biztos kezekbe kerüljön. Az én kezeimbe…

Újlaki füstölögve bólintott. Semmit sem tehetett.Rácsapták az ajtót, s ő egyedül maradt a szobában.Odakinn megdördült az ég, s Miklós úgy sejtette, ez nem könnyű őszi

zápor lesz, hanem hosszan tartó vihar.

12.

NYITRA, MAGYARORSZÁG,A. D. 1434, SZENT MIHÁLY HAVA

Az éjszaka közepén Szilágyi Erzsébet arra riadt, hogy zápor veri az ablakot. Ahogy zavart álmából felrévedt, először azt sem tudta, hol van.

Körbekémlelt nagy óvatosan. Jankó szorosan átölelte karjaival, s emiatt először úgy hitte, odahaza, Hunyadban fekszenek hitvesi ágyukban. De aztán, ahogy szemei elől felpárladtak az álom ködös fellegei, s látása is megélesedett, az asztalkán pislákoló gyertya fényében egy idegen bútorokkal zsúfolt, meszelt falú szobát látott. Nem… Ez nem Hunyad… Nagyon messze vannak otthontól.

Jankó még békésen aludt. Homlokán friss seb vereslett, mellkasa fel, alá emelkedett, süllyedt, meg-megránduló arcizmai pedig arról tanúskodtak, hogy álmában is valami csatatéren kóborol.

Erzsébet kibontakozott ura öleléséből, gyengéden, hogy fel ne ébressze, és mezítláb az ablakhoz osont. Odakünn, az eső vigasztalan, szürke függönyén túl Nyitra főtere homálylott az éjszakában. A ház, ahol megszálltak, egy német kereskedőé volt, s a város bocsátotta rendelkezésükre. Nagy örömmel fogadtak itt minden katonaembert, aki a falak közé keveredett, mert míg ott voltak a fegyveresek, addig sem kellett a

husziták fosztogatásaitól tartaniuk. Márpedig Nyitrát feldúlták már néhányszor a cseh szekeresek – tudták jól a patríciusok, mit ér a vitézlő katona…

Most is ott strázsáltak odalenn Jankó legényei közül néhányan, a kút köré gyűlve, vaskos takarók alatt gubbasztva. A városkaput ők tartották kézben és őrködtek a falakon is.

Erzsébet megreszketett a hűvös éjszakában: még egy gyertyát gyújtott. Mezítelen volt, s ahogy szembefordult a faragott asztalkán álló régi tükörrel, egy vékony, szőke hajadont látott maga előtt kerek, telt keblekkel, hosszú, izmos combokkal, hátközépig érő arany hajzuhataggal.

Kegyes volt a tükör, de azért mégiscsak hazudott.Erzsébet már rég nem volt hajadon, és bizony túlontúl vékonynak sem

volt már mondható. Ugyan Jankó folyvást dicsérte, s illetlenül markolászta, ahogy kettesben maradtak, s különben is, megfelelő módon folyvást tanújelét adta annak, hogy az ő szemében Erzsébet még szemernyit sem veszített női vonzerejéből. Ha kellett – márpedig sokszor kellett –, korholta is a szűnni nem akaró kétkedései, elégedetlenkedései miatt. Ám egy asszony, ha szembe dicsérik is, pontosan tudja, hogy az idő bizony nem kegyes útitárs. Még nem volt egészen harmincesztendős, és a hasonló korú asszonyokhoz képest valóban fiatalnak tűnt. Csakhogy még néhány esztendő, és ifjúságának halvány maradéka is megkopik, testének ékei megereszkednek, s megadják magukat a mindent elgyötrő időnek. Igen, még vonzó volt és szép. De meddig még? S hová vesznek azok az évek, míg fiatalok, s míg együtt lehetnének? Mostanában megint sokat gondolt ezzel.

Mert az évek java része bizony kicsúszott már a kezeik közül. Jankó távol Itáliában… Ő odahaza Hunyadon… Megannyi magányos éj, kínzó gondolat és vágy közt hánykolódva.

Erzsébet mélyen belenézett tükörképének homályló, gyertyafüsttől elmosódott szemébe.

Igen, ott, a búzavirágszín szemek alatt mintha már gyűlnének a ráncok, nem csak a rosszul foncsorozott tükör csal, ott vannak azok bizony…

Erzsébet egy magányos asszonyt látott a tükörben. Pedig a háttérben jól látszott a békésen szendergő férfi is, aki az övé volt, csak az övé, de mégsem egészen az övé. Úgy tűnt, az élettel nem ketten kell, hogy megbirkózzanak, ahogy mindig is remélte. A legrosszabbal mindig magának kell megküzdenie. Mindig egyedül…

Erzsébet majd egy hete, hogy megérkezett Nyitrába, s azóta nem aludt jól.Kétségek gyötörték, aggodalom kínozta, sokkal, de sokkal szörnyűbb

aggodalom, mint a hervadó teste feletti kesergés. Megborzongott szégyenében, hogy önmagát méregeti a tükörben, miközben egyeden fia lázas beteg.

A kis Lackó azóta gyengélkedett, hogy Lépes püspök elrabolta a várból, s azon a rettenetes éjszakán átadta Vlad hercegnek. Vitéz ugyan kimenekítette

a mélyből, a sóbányák rég betemetett tárnájából, de az a nyirkos, hideg éjszaka megbetegítette a gyermeket. László hároméves is elmúlt már, s néha egészen jól érezte magát, hetekig nem köhögött, de aztán, főképp ősszel és tavasszal görcsös rohamok törtek rá, láza a magasba szökött, s olyankor enni sem bírt, csak hevert bágyadtan, nagy, dióbarna szemeit anyjára függesztette. Néhány hete aztán Lackó a szokottnál is rosszabbul lett, s hiába a gondos ápolás, a brassói kirurgus meg a Kolozsvárról hozatott orvos gyógyszerei, állapota fokozatosan romlott.

Erzsébet egyedül volt, nem tudott kitől segítséget kérni. A Hunyadi-birtokok adóinak, s a szövetséges, familiáris családok adóinak begyűjtése is egyre az ő vállát nyomta. Ráadásul immár bátyja, Szilágyi Mihály sem segíthetett ebben, hisz azt meg Jankó mind gyakrabban menesztette a Tallócziak váraiba, főképp Nándorfehérvárra, mindenféle titokzatos üzenetekkel.

Egy asszony, a parasztok közt, az adót követelve. Iván sem szívesen maradt már odahaza, arra vágyott, hogy Jankó magával vigye a hadjáratokba, ütközetekbe… Aki maradt: a hunyadi lovasok, a várispán, a Szilágyiak hű familiárisai, kik az épségét és sértetlenségét ügyelték… Épp csak arra voltak elegendők, hogy valamennyire biztonságban érezhesse magát. De a magányosságon azok se segíthettek.

Mi lesz Lackóval? Meggyógyul még valaha? S miért nem született újabb gyermekük? Mióta tavaly Jankó végre hazajött Itáliából, azóta biz majd' minden éjjel szeretkeztek, sokszor nappal is, de Erzsébet mégsem fogant meg újra. A vele egykorú leányok már öt-hat gyereket hoztak a világra, neki meg csak az egy szem Lackója volt, az is beteg szegény…

Hunyadon sem érezte magát kényelemben, hiába, hogy immár majd hatodik éve, hogy a vár volt otthona. Az ódon, dohos falak hidegek maradtak, semmiféle kandallótűz azokat a falakat át nem melegíthette. A hosszú, téli estéken kísérteties hangok visszhangoztak a kazamatákból, s tavaszi hóolvadáskor megannyi halálra fagyott jobbágy és hegyjáró oláh teteme került elő a környékről.

Rideg és félelmetes volt az élet Hunyadon.Tavaly Jankó hazatért ugyan, s egy boldog, gyönyörű esztendőt töltöttek

együtt. Annak az esztendőnek minden napja ragyogó napsugár. Azóta, hogy Jankó megint táborba szállt, minden nap szürke üresség…

Miért kellett újra a nyakába vennie a világot? Miért kell jönni, menni, szervezkedni, hol Budára, hol Kolozsvárra, hol meg Pozsonyba nyargalni az embereivel?

Miért éppen neki?S most meg ez az átkozott huszita betörés…Miért az ő urának kell a csehek ellen vonulnia? Hát nincsen elég derék

nemesember a széles Felső-Magyarországban, hogy megállítsa őket? Miért éppen Jankó? Miért mindig ő?

Erzsébet a kezét tördelte a tükör előtt.Ezer aggodalom, millió gyötrő gondolat… Lackó betegsége, a mind

nyomasztóbb egyedüllét Hunyadon, a múló idő, a kezeik közül kisikló évek soha meg nem élt boldogsága. Nem bírja egyedül. Az örökös vitákat a vonakodó parasztokkal, akik letagadnák a csillagokat is az égről, csak hogy ne kelljen kilencedet meg dézsmát fizetni. Viták Hunyad várnagyával, viták az értetlenkedő kirurgusokkal, akik folyton folyvást eret vágatnának a kis Lackón. Viták a néha hazalátogató Morzsinai Erzse nagyasszonnyal, akinek semmi se tetszik, amit odahaza, Hunyadon tapasztal. S legfőképp a félelem, hogy Lackó nem éri meg a következő tavaszt, megfullad a gyilkos rohamok egyikében…

Erzsébet szívszorongva bámulta sápadt tükörképét. Sokat volt egyedül, míg Jankó Itáliában szolgálta Visconti herceget… Elég volt a magányból! Nem bírna ki újabb éveket nélküle… Szüksége van a férjére! Szüksége van a szeretetére, a mérhetetlen biztonságra, amit a közelében érez, szüksége van a becéző szavaira, hogy érezze még, hogy nő, hogy asszony, akinek a teste ölelésre vágyik…

Szüksége van a férjére…Megfordult, és az alvó férfire bámult.Jankó arca szelíd volt.Miért van, hogy rajta soha nem látni nyomát kétkedésnek? Miért van,

hogy úgy tűnik, mindig tudja, mit kell tennie? Miért van, hogy soha nem hiányzik neki az otthon, mikor idegenbe szólítja az az átkozott kötelesség? Vagy hiányzik neki is? Szenvedi ő is a távollétet?

Erzsébet megborzongott az ablak előtt.Könnyű a férfiaknak…Harcolni… Tusakodni… Mindig úton lenni…Vajon megcsalta-e valaha a hosszú távollétek alatt a férje, a tábori sátrak

durva medvebőrein, a milánói palota cifra márványszobáiban, vagy épp a budai házuk kamarájában? Erzsébet maga is katonaember leánya volt, nem áltatta magát a háborús idők erkölcseit illetően, de mégis, egyre azon kapta magát, hogy az évek múltával egyre többet nyugtalanítják ilyesfajta gondolatok.

S ennek igen egyszerű oka volt.Anyja egyszer azt mondta, hogy a szerelem gyorsan tovarebbenő

sármánymadárka. Egy ideig szépen dalol, a hangja megédesíti a keserűbb napokat, csakhogy bizony pár év múltán már az ágacska sem rezeg, amiről tovaszállott.

Az a sármány, amely azonban az ő szerelmét jelképezte, nem szállott még sehová. S egyre szebben, egyre szívfájdítóbban dalolt.

Lehetséges ez?

Ahogy múltak az évek, egyre erősebb kötelék fűzte Jankóhoz, egyre forróbb szerelem, aminek rabságából, ha akart volna se tudott szabadulni. Nem…

Reggel beszélni fog Jankóval… Megmondja, hogy jönnie kell vele, menni Budára, ahol a Szekérgyártó utcai házukban ott hever lázasan a kis Lackó, Filipesi deáknak a gondjaira bízva… Ott kell legyen vele az apja is… Lehet, hogy meghal a fiú… Ott kell legyen akkor is…

Vele kell legyen!Nem ereszti el maga mellől!Erzsébet kitárta az ablakot. Odakünn, az őszi éjszakában szél rezegtette a

főtéri fák leveleit.Reggel beszél Jankóval. Megkéri, hogy jöjjön vele Budára! S onnan haza,

Hunyadra! Ha kicsit is szereti még, meg fogja érteni! Értenie kell!Szilágyi Erzsébet reménykedő szívvel ereszkedett vissza a szépen faragott

ágyba, s befészkelte magát Jankó karjai közé. A férfi nem ébredt fel, csak mordult egyet, mikor asszonya hideg teste hozzásimult.

Reggel…Reggel meg kell beszélniük a jövőt…Erzsébetet akkor nyomta el az álom éppen, mikor az első, még kósza

napsugár felderengett Nyitra házai felett.

13.

Felébredt. Jankó nem volt ott mellette. Rémülten felkönyökölt, de aztán látta, hogy a míves, aranyozott ezüst mellvért és a gyönyörű milánói sisak ott csillog a reggeli fényben az asztalkán, ahová este Jankó tette.

Akkor hát Jankó is itt kóricál valahol, tán a lovakat csutakoltatja, vagy a legények fegyvereit ellenőrzi…

Erzsébetet újra elnyomta az álom.Amikor megint felriadt, a szíve már hevesen zakatolta, hogy valami még

sincsen rendjén. A nap magasan járt, de a sisak és a mellvért még mindig ott hevertek az asztalkán. Jankónak se híre, se hamva…

Erzsébet magára kapkodta ruháját, és kiviharzott a ház elé, ahol a vén Matkó és Iván ácsorogtak feszengve.

– Hol van? – rivallt rájuk az asszony. Iván elvörösödött.– El… elment… – bökte ki, de közben nem mert a nagyasszonyra

pillantani. – Nem sokkal napkelte után indult sebbel-lobbal…– Elment?– El. Vitte magával azt a cseh kölköt is… Erzsébet fenyegetőn közelebb

lépett.

– Na és hová ment? Odafönn a páncélja, sisakja. Még a pallosa is odafönn! Azok nélkül Jankó sehová sem indul el!

– Ahová most indult, oda nem kell páncél meg ékes kard. Elég oda egy parasztgúnya is… – vont vállat Iván, aztán sietően hozzátette: – Én mondtam neki, hogy rossz ötlet ez, Erzsébet néném! Én megmondtam neki! De hát kire hallgat az én drágalátos bátyám? Senkire!

– Parasztgúnya? – villogott vészjós fénnyel Erzsébet szeme. – Mit beszélsz, te Iván?

– Parasztgúnya… Afféle tót gúnya…Szilágyi Erzsébet sápadtan dőlt a patríciusház hófehér falának. Az égen

lassan sodródtak a reggeli bárányfellegek, gyapjas árnyékukat odavonták az asszony tekintete elé.

– Hová ment? Mondd meg, Iván, igaz szívedből, hová ment az uram!Iván szeme sarkából a vén Matkóra sandított, de az öreg kunnak arcizma

se rándult.– Nagyszombatba indult Jankó… – bökte ki végül feszengve a fiú. – A

husziták közé…

14.

Az utazószekér már indulásra készen várt a ház előtt, amikor Erzsébet megtalálta az asztal alá hajított, összegyűrött pergamenlapokat.

Bizonyos volt benne, hogy este még nem voltak ott. Idegesen, remegő kézzel kisimította az egyiket. Elrontott levél volt az.

Alig néhány szó… sietősen áthúzott szavak, szókezdemények, cirádás, reszketeg betűk. Szilágyi Erzsébet most először látta férje írását. Mert az volt, Hunyadi János macskakaparászása.

Elmosolyodott, noha az elébb még keresztben lenyelte volna a férjét, ha a kezei közé kaparinthatta volna. János írása…

Alig akadt szó azon a pergamenen, amit sikerült tisztességesen befejezni. Nem tanult írni, olvasni Jankó, bár mindig szeretett volna megtanulni. Lám, hát azért mégis gyötörte magát, kínozta magát, hogy le tudjon körmölni néhány szót…

Erzsébet felkapta a többi pergament is, és sorra kisimította őket. Ugyanúgy elrontott, karmazsinszín téntával keresztül-kasul karistolt macskakaparás valamennyin.

S valamennyin ugyanaz a szó próbált a pergamenre vergődni.Szeretlek…Erzsébet a kebelére szorította a pergameneket.– Csak kerülj a kezeim közé… Te… Te egyetlenem… Jankóm…

15.

Mikor Szilágyi Erzsébet utazószekere nekivágott a Budának vezető országútnak a hunyadi kísérő lovasokkal, Jankó már közel járt Nagyszombat kapuihoz, egyszerű parasztgúnyában, hajadonfőtt, mezítláb.

Amikor elindultak Nyitrából, Jankó se nem hallott, se nem látott az indulattól. Kémei előző este jelentették, hogy Vilém Kupsa kivégeztette valamennyi magyar foglyát Nagyszombatban, köztük Hunyadi tucatnyi sebesült katonáját. Nyitráról Nagyszombatig Jankó meg sem szólalt, összepréselt szájjal fürkészte a látóhatárt, mikor bukkan fel a megszállt város. Most már ott voltak, közel a célhoz. Hunyadi húzta, vonszolta maga után a makacs kis cseh kölyköt, aki csak akkor kezdte a lábait szaporázni, mikor rájött, hogy hová tartanak.

– No, látod, te mulya! Hát látod-e, hogy hova viszlek? – kérdezte Hunyadi a rácok nyelvén, remélve, hogy abból is ért a fiú.

Értett.– Hanem mikor a kapuhoz érünk… – folytatta Jankó suttogóra fogva. – El

ne árulj, hallod-e? Csöndben maradj, a huszita istenedet! Megérdemelnéd, hogy egy fához csapjalak! A tieid megölték az embereimet! Gyilkosok!

A fiú nem szólt.Idáig egész úton, míg a megszállt város felé vágtattak, meg sem szólalt,

összepréselt szájjal meredt maga elé. Mikor Jankó szélnek eresztette a sovány gebét, amivel az erdő széléig jöttek, még szökni is megpróbált. Most meg, hogy látta, oda viszik, ahol a többi cseh táboroz, remény csillant a tekintetében.

– Mi a neved, te fiú?Amaz egy hosszú pillanatig bizalmatlanul méregette a magyar óriást,

aztán rávágta. – Vladek.– No, akkor, Vladek fiam… Még ma visszaadlak a jó apádnak! Jó lesz

úgy? A fiú, fogságba esése óta először, elvigyorodott.– Ano, ano, pane!Ekkor értek a városkapuhoz. Jankó már azt hitte, gond nélkül bejuthatnak,

elvegyülve a kapu környékén őgyelgőkkel, semmittevőkkel, ám nem így történt.

Amikor a városi barbakán deszkáira léptek, a huszita őrök alabárdja fémesen csattant előttük.

Második fejezet

REJTEKSZIGET

1.

BÁTMONOSTOR, MAGYARORSZÁG, A. D. 1526, MINDSZENT HAVA

Vigasztalan és hideg őszi eső áztatta az erdőt és a Duna árterén elterülő mocsárvidéket. Az ég elszürkült, nyugat felől hájas felleggomolyok gyűltek a folyó szeszélyesen kanyargó sávja fölé, mintha Isten még mindig kevesellné a Duna partjára hullott tömérdek esőt, ezért könnyeivel inkább tovább áztatja a sietősen elkapart negyvenezer halotton a föld-szemfödélt.

Dénes vacogva kilesett a nádkunyhó menedékéből. Nem változott semmi azóta, hogy órákkal elébb kilesett: odakünn sűrű sás, ősnövényzet burjánzott, eltakarva a partvidék java részét. De nem takarta az apátságból eredő sűrű füstöt, ami reggel óta bodorodott a fekete fellegek felé, hogy a magasban összeölelkezve, sírboltként boruljon a feketeség az egész vidékre.

– Nem bírom tovább! – Dénes reszketett, mikor visszahúzódott a szép öregember mellé. – Éhen veszek, jó uram! Csontig fagytam!

Deér-Sólyom István komoran rápillantott.Őrajta aztán nem látszott, hogy két napja egy falatot sem evett: szikár,

beesett arcára amúgy is a közelgő halál árnyéka vetült, egyedül nagy, árkos szemei csillogtak még mindig elevenen.

– Ne hagyd el magad, édes fiam! Az ember négy-öt napig is bírja eleség nélkül…

– De én nem… Én nem vagyok oly erős, mint jó uram…A szép öregember úgy vélte, a fiúnak még sok tanulnivalója akad.

Morgott egyet, aztán öregesen a kunyhó falának támasztott íjáért nyúlt.– Jól van hát! Megyek, igyekszem lőni valamit, Dénes fiam… te addig itt

maradj! A pap köhögve tiltakozott.– Megyek én is, jó uram! Szégyenszemre nem hagyhatom magára…A szép öregember egykedvűen bólintott. Két napja bujkáltak a

mocsárban, mióta az apátságot megszállta a török. Számítani lehetett a jöttükre, az öreg megmondta, hogy erre fog vezetni az útjuk visszafelé Budáról.

Úgy is lett.Egy éjszakát rejteztek az erdőben, aztán átlopakodtak a mocsárba, és

összetákolták ezt a rozzant kis kunyhót, ami még az esőnek sem volt képes

ellenállni. Arra számítottak, a török majd továbbáll, folytatja az útját Nándorfehérvárra, s onnan még tovább, Sztambulba. De a török csak nem akart menni, jól érezte magát az apátságban.

Előző napon egészen közel kúsztak a templomhoz, hogy kikémleljék, hányan lehetnek a kontyosok. Az apátság külső falánál vagy háromszáz szpáhi táborozott rendezetten, díszes sátrakban. A szép öregember úgy vélte, odabenn, az apátság épületei közt még legalább kétszázan lehetnek. A visszavonuló diadalmas török sereg egyik oldalszárnya ez, mely a Duna felé biztosítja a fősereg rendezett visszavonulását.

Deér-Sólyom István kilépett az esőbe. Hideg eső volt ez már, megborzongott belé. Sebei még sajogtak, s beleszédült minden hirtelen mozdulatba.

Dénes próbált lépést tartani vele, de nem sok sikerrel. Az öregnek kellett megtámogatni, össze ne essen a kunyhó előtt.

– Itt maradsz te, édes fiam! Veled nem jutok messzire. Hanem addig, míg visszaérek, találd ki, hogyan rakunk tüzet, s mivel. Mert nyersen nem ehetsz húst!

Dénes bágyadtan bámult fel rá a sárból. Körülötte az eső gyászos karikákat vert a tócsák színére.

– Vissza kell mennünk értük! – nyögte váratlanul. A szép öregember megtorpant.

– Értük? Kikért?Dénes lehorgasztotta fejét, de nem felelt.Értük? Édes Istenem…A szép öregember legyintett.– Nekik már nem fáj ez a világ, Dénes fiam… Szerencsétlen leányoknak

tán ez az egyetlen esélye az életben maradásra… Nem segíthetünk sorsukon: az lesz velük, ami sok ezer, tízezer magyar leánnyal… Hajtják őket rabszolgának, hárembe, tiszti sátorba…

A szép öregember lemondóan megrázta ősz fejét.– Pihenj inkább, Dénes fiam… Gyenge vagy… Ha meg akarod hallani a

történetem végét, akkor élned kell. Tán lelek még ehető bogyót az erdőben… Vadat nem bizonyosan. Enned kell… Nem halhatsz itt meg nekem…

Dénes meg sem moccant. Az a gyanúsan szürke vadbogyó, amit előző napon talált valami mocsári bokron, csak marcangolta a beleit. Alig maradt éjszaka arra ereje, hogy kikússzon a tákolt nádkalibából, s amögött eressze ki bele színtelen tartalmát.

A szép öregember megmarkolta íját, s nekivágott a sűrűnek.

2.

Amikor visszatért, a fiút ugyanúgy találta a sárban heverve. Egy pillanatra azt hitte, halott, de mikor mellé térdepelt, látta, hogy Dénes mellkasa még gyengén emelkedik és süllyed.

A vézna nyulat, amit nagy nehezen elejtett az apátság közelében, lehajította a pocsolya mellé. Úgysem tudják megsütni… Se tűzszerszámuk, se száraz fájuk nincsen… Mag, bogyó, ehető gyökér… Egyéb nemigen maradt a közelben: a menekvő vadak ledúltak mindent…

– Hej, fiam… Marad a nyers hús… Vagy' belehalsz, vagy megerősödsz! Nincsen más… Olyanok leszünk, mint a bujdosó vadállatok…

Gondosan megnyúzta a nyulat, aztán kibelezte. A nyers, hideg húst aprócska csíkokra vágta.

– Ha legalább sónk lenne, te fiú! – mormolta fásultan. – De a bujdosó csak ne panaszkodjon… Ha sejtenéd, hány tízezer szegény magyar rejtezik, ázik és fázik most hasonló nádasokban, erdők alján… No, gyere! Nemrég még te etettél, most én etetlek téged, Dénes fiam!

Nagy üggyel-bajjal a fiú szájába erőltetett egy kis szelet nyers húst. Dénes arca görcsbe rándult az ízetlen falattól.

– Edd meg! Nem halhatsz itt meg nekem! A következő falat még nehezebben ment le.Órákkal később, mikor Dénes már összegörnyedve aludt a kunyhó

falához lapulva, a szép öregember kiült az esőbe, és megette a hús maradékát. Tudta, hogy nem szabad az ízére figyelnie, nem szabad háborgó gyomrára figyelnie. Megkell őriznie az erejét.

Túl kell élni…A szép öregember elmosolyodott magában.A nádvilágra komor csend telepedett. A szél susogott csak halkan, ide-oda

hajlítgatva a gyorsan barnuló sásleveleket. Az égen sűrű árnyak nőttek, s nyújtóztak lustán dél felé, hol örömtüzek gyúlnak minden éjszakán.

A letarolt, meggyalázott országban némaság, gyász…A közelgő tél némasága és a levegőben terjengő halálbűz túlontúl ismerős

volt a szép öregember számára. Ahogy ott gubbasztott a hideg szélben, arra gondolt, vajon Dénes bírja-e majd? Bírnia kell! Élnie kell! Végig kell hallgatnia a történetet, hisz már senki másnak el nem kezdheti elölről! Bármi történjék is odakünn, a gyászos világban, neki folytatnia kell. El kell beszélnie Hunyadi János históriáját, mert a zord időkben csak ezek a történetek adhatnak erőt másoknak. Ha a fiú túléli, maga is tovább meséli majd. Százaknak, tán ezreknek…

Miután vén fogaival megőrölte a nyers húst, a szép öregember bemászott a kunyhóba, és átázott köpenyével gondosan betakargatta a fiút.

– Vissza kell mennünk értük… – zihálta Dénes. Magánkívül volt, homloka lángolt a láztól.

– Édes Istenem… – suttogta a szép öregember. – Adj neki erőt! Könyörgöm, mentsd meg őt!

– Vissza kell mennünk… értük…– Ifjú még… Ha kell, inkább engem emelj magadhoz, uram! Könyörgöm!Nem tudhatta, hogy a Jóisten hallja-e egyáltalán szavait. Mert: a Jóisten

inkább elrejtette orcáját, hogy ne kelljen látnia, mit művelnek a pogányok Mária országában, s befogta fülét, hogy ne kelljen hallania az oszmánok diadalkiáltásait, s a keresztények gyászos énekét.

Nem tudhatta, csak soha el nem pusztítható hite súgta, hogy imája mégis meghallgatásra talál a mennyekben.

Dénes nem halt meg reggelre.Bizonnyal még némi erőre is kaphatott, mert mire az öregember kinyitotta

fáradt szemeit, a nádkunyhóban rajta kívül nem volt más.Dénes eltűnt.Deér-Sólyom István a nyomait kereste. Látta, hogy a fiú nem bírt lábra

állni, mászva, kínlódva jutott el a nádas széléig. Onnét a nyomok egyenest az apátság irányába vezettek. A szép öregember borús tekintettel nyúlt az íja után.

3.

SZILSZEG, VALKÓ VÁRMEGYE, MAGYARORSZÁG, A. D. 1434, SZENT MIHÁNY HAVA

Kamonci Tituszt incselkedő napsugarak ébresztgették. Ahogy az ágya feletti ablakon át először megcirógatták a pimasz fénypászmák, a fiú elmosolyodott pelyhedző bajsza alatt. Szemhéján át felderengett a mennybéli mindenség, és a hűs hajnal helyébe érkező reggeli meleg szerteáradt álomország és a való lét határvidékén. Titusz nyújtózott egy nagyot.

Hej, de gyönyörű nap virradott!A legszebb nap az életében!Kidörgölte a maradék álom-kuszaságot a szeméből, hagyta, hogy a

zavaros képeket felszárítsák elméjéből a reggel fényei. Feltérdelt, s imádkozott, ahogyan Bálint atya tanította.

Aztán már rohant is a tornácra, hogy a dézsában mosakodjon. Az udvar üres volt, az öreg hajnalban elszekerezett Nyestre a nászra szánt ajándékért, amit mára ígért a Csóti kovács. A kutyák lustán hevertek a fűben, az istállóban békésen kérődztek a marhák.

– Csak ne aggódjatok, komák! – vetette oda a két csapzott komondornak Titusz, miközben megtörölközött. – Ma este ti is jóllaktok!

Gyönyörű idő volt. A ház a falu szélén állott, a Tarcal-hegy oldalán, közvetlen a szőlősorok szomszédságában. Innét lefelé, a Dunáig káprázatos

látvány tárult a fiú szeme elé: a falu szalmaszín nádtetői, egészen a haragoszöld, vastag növényfalig, ami már a Duna kanyarulatát rejtette.

Ott, a szilfák erdejében, a Vénszigeten, a Duna árnyas partján teljesedik be ma az élete!

Előző este gondosan kikészítette legszebb ruháit a tisztaszobába. Most nagy ünnepélyesen magára öltötte a hófehér inget, a fekete nadrágot, felcibálta az öregtől kapott fényesre pucolt csizmát. Ha élt volna az anyja, akkor ő segítene az öltözéssel, de Titusznak rég halott volt mindkét édesszülője, magának kellett hát a nászi gúnyába bújnia. Nem búsult ezzel, megszokta már, hogy az árvák bús kenyerét eszi.

Amikor elkészült, végigsimította a ropogós inget, és magára kanyarította az öreg szúrágta szekrényből elővarázsolt mentéjét. Ugyan lötyögött kicsit, de legalább némi tekintélyt kölcsönzött a fiúnak. Egyszerű ruha, parasztos, kopott is talán, de tiszta, mint a patyolat!

Titusz kevélyen, dagadó mellkassal visszasétált a tornácra, s a dézsa vizén ringó tükörképébe bámult. Derék növésű, de vékonydongájú legény nézett vissza rá. Már nem fiú, de nem férfi még. Hosszú kezei, lábai esetlenül hajlottak, mellkasa csupasz az ing alatt, ahogy az álla is. Ha nem pelyhedzik az orra árnyékában az a néhány szál bajuszféleség, biz' kinevették volna a szilszegi leányok. De nem nevették ki, hanem inkább mind gyakrabban belefeledkeztek nagy, ábrándos, barna szemeibe. Szerették azokért a szép csillagszemekért a szilszegi lányok, de szerették a cserögiek, s még a takaros kamonci menyecskék is alaposan bele-belenéztek tekintetének tengermély kútjába.

Titusz rámosolygott a tükörképére. Tizenhét esztendeje minden tisztaságával, reménykedésével figyelte a gyűrűző vízfelületben saját arcát. Mától igazi élet kezdődik! Vége a legénykornak! Ma feleségül veszi a világ legszebb és legjobb leányát!

– Titusz, hát te még idehaza vagy? Csak nem elfeledted, hogy ma…Az udvari kapu felett egy borzas főből tágra nyílt, kék szempár pislogott

befelé.– Dehogy feledtem! – nevetett a fiú, s már rohant is kaput nyitni. – Hisz

alig bírtam elaludni, Bálint atya! Valamikor hajnaltájt nyomott csak el az álom nagy aggódásomban!

Kitárta a kapuszárnyat. Az ajtóban egy pap állott, kezében Bibliával, melynek szakadozott lapjai csálén lógtak kifelé a bivalybőr kötésből. Kopott csuháján folt takart foltot, lábán egyszerű sarut viselt. Mikor Titusz elébe toppant, szemét egyszeriben elpárásította a büszkeség.

– Ej… te fiú… Hisz nemrég még kölyök voltál… De megemberesedtél ezen a nyáron!

– Ne csodáljad azt, Bálint atya! Hálót vetettem, húztam minden hajnalon az öreg csónakjából, varsákat fűztem, csomóztam, ladikot, csanakot foltoztam! Ha csak egy quartlingot kapnék minden ezer keszegért, dévérért,

potykáért, amit ezen a nyáron kirángattam a vén Dunából, akkor most gazdagabb lennék az Újlaki uraságnál! No, jöjj csak be, atya!

A pap engedelmesen követte a tornácra. Nem volt ugyan még koros, de valami megtörte már tekintete fényességét, s az arcán gyűrődő ráncokat is mélyebbre véste a nap s a szél annál, amit puszta kora alapján sejteni lehetett volna.

– Az öreg? – kérdezte, miközben megvakargatta a komondorok füle tövét.– Átszekerezett Nyestre… Legkésőbb délre ígérte, megjő!– Az jó! A szertartás után beszédem lesz vele!Bálint atya körbenézett a szegényes udvaron, mintha keresne valamit.– Illenék virágot vinni a menyasszonyodnak, nemde, Titusz fiam!

Virágot, amiből koszorút fonhatnak a lányok a fejére! Szedtél-e már?A fiú nevetett.– Ott szedek majd, a Vénszigeten! A zsombosban! Ott nyílnak a legszebb

tündérek virágai!– Az már igaz! – bólogatott Bálint pap. – Idefelé jövet magam is arra

kanyarodtam. Megtisztogattam a fűzfa bazilikát. Levertem a kőoltárról a gazt, és a bokrokra általköltöztettem a kócsagfészkeket. Aztán föl is cicomáztam, amennyire tőlem tellett azt az oltárt… Szép lesz, meglásd, Titusz!

A fiú hálásan bólogatott.– Aztán, ha már a Hegyréten is át kellett vágnom, beugrottam

Fazékgyártó István portájára, aki egy kis hordó bort ígért a menyegzőre. A lelkére kötöttem, hogy hozassa át délután a szigethez a fiaival, amikor már nem erőst süt a nap. Aztán, ha már arra jártam, megkerestem azt a bohókás nyestpusztai embert, azt a kancsal melákot, aki régebben mézet pergetett az Újlaki nagyurak poltosi majorjában. Átküldettem vele néhány lépet a Vénszigetre, hogy még édesebb legyen az a menyegző! Aztán, mivel még maradt egy kis időm, a Nagyrét felé fordultam, és a Lisvár-pataki malomnál találkoztam egy parasztasszonnyal, akitől szerencsésen vettem két szép tyúkocskát, meg egy süldő kismalacot. Nem fogadott el többet három dénárnál, úgy azért, amilyen fabatkát mostanság ezek a fránya Zsigmond-dénárok érnek, hát, azt hiszem, jó boltot csináltam!

Titusz megragadta a pap kezét.– Hogyan hálálhatnám meg a sok jót, Bálint atya? Napok óta csak az én

menyegzőm ügyében lótsz-futsz…– Megérdemled, drága fiam… Derék legény vagy, a legderekabb, akit

valaha ismertem.Titusz nagyot nyelt.– Van itt valami az atyának!Berohant, és kisvártatva egy jó darab pergamennel jött ki. A pergamenre

gyönyörű, színes vonalakkal csuda képet pingált Titusz: lerajzolta Bálint atyát a kamonci templomka előtt a sok-sok hívével egyetemben. Jól ki

lehetett venni az arcokat, Bálint pap megszólalásig hasonlított magára, de a többiek is mind: a heves vérű Magyar Balázs szabómester, Baksafalvi István, a sánta János Vízmellékszállásról, és majd a fél falu.

– De hisz ez gyönyörű, te! – nevetett Bálint pap, egészen közelről silabizálva a rajzot. – Nékem csináltad?

– E nap emlékére – bólogatott Titusz. – De nem feledtem az ígéretet se: az egész kamonci templomot kifestem én! Már tudom, milyenek lesznek az oltárképek!

A pap megdörzsölte a szemét.– Nem lesz neked időd arra!– Hogyne lenne! Neked, s az öregnek köszönhetek mindent. Mindent.

Soha nem feledem, Bálint atya!A pap csak legyintett. Pedig úgy volt az, ahogy a fiú mondta: ő tanította

Tituszt, az öreg pedig a házába fogadta.– Jaj, nem is mondom a nagy újságot! – A fiú izgatottan körbemutatott a

házikón. – Este azt mondta a jó öreg, hogy ez a ház mától az enyém! Nékem adta!

– Csakugyan? – nevetett Bálint pap, mivel ő már napok óta tudta a hírt.Titusz erre elkomorodott, mint akinek a boldogság, búskomorság egyre

megy, ugyanúgy nem találja egyik egén se a lelke fellegét.– A baj csak az, hogy az öreg vissza akar költözni Kamoncra.– S te nem akarod ezt, Titusz?– Persze hogy nem akarom. Kértem, hogy maradjon velünk. Vénségére

nem hagyom magára… Gondját viselnénk itt Veronikámmal. Látod, Bálint atya, ott építenék neki a házhoz egy részt!

Bálint pap ezen felhorkant.– Azt hittem, alig várod, hogy kettesben lehess Veronikával!– Aki jót tett énnekem, azzal jót teszek én is – felelte nagy komolyan

Titusz. – Nem hagyom magára az öreget! Ki viseli gondját majd Kamoncon? Nincsen senkije, csak én! Aki jót tett énnekem, az számíthat rám, amíg csak élek… Te is… Bálint atya!

A kamonci pap elfordította a fejét. Nem akarta, hogy a legény lássa a szeme sarkába gyűlő könnycseppet. Hát honnét is tudhatná ez az ártatlan lélek, hogy a világ telve vagyon gonoszsággal és megátalkodottsággal? Honnét is tudhatná, hogy kivesztek már ebből a földi árnyékvilágból az oly nemes, egyszerű lelkek, mint amilyen az öreg volt, s mint amilyennek az öreg Tituszt is nevelte.

Bálint pap mindent megtett volna ezért a fiúért. Titusz tízévesen vesztette el a szüleit, akik az Újlaki bárók birtokán voltak jobbágyok. Amikor az ifjú Miklós gróf a menyegzőjét ülte Csáki Borbálával, a nagyúr poroszlói a környező falvakat forgatták ki eleség után kutatva. Kellett a sok lábasjószág, tinó, malac a nagyúri asztalra, hisz úgy hírlett, maga Zsigmond király is az újlaki vár vendége volt azokban a napokban!

A poroszlók itt-ott összezördültek a nincstelen jobbágyokkal, akik utolsó tyúkocskájukat, sovány süldőjüket igyekeztek elrejteni előlük. Aki ellenállt, azt kardélre hányták. Ahogy Titusz szüleit is. Az árván maradt fiút agg nagyatyja vitte Nyest falvára, ahol az Újlakiak majorságában robotolt, éjt nappallá téve, egész addig, míg az öreg Dugovics Mihály, a kamonci nyeregkészítő-mester rá nem talált, és magával nem vitte, inasnak. Onnantól kezdve a kis Titusz az öreg kamonci házában lakott, nevelését pedig Bálint pap vállalta magára.

Az atya mosolyogva paskolta meg az arcát.– Te aranyozod be az öreg napjait, Titusz! És te jelented az én szívemnek

is a reménységet!Sokatmondón a kezében szorongatott Bibliára pillantott.Titusz az egyetlen volt Bálint pap tanítványai közül, aki elsőre megértette

az írás üzenetét, az egyetlen, aki tiszta fejjel, tiszta logikával volt képes válaszolni a legrafináltabb kérdésekre is, az egyetlen, akinek nemcsak hogy borotvaként vágott az esze, de mindenekfelett a szíve is a helyén volt.

Bálint pap úgy tartotta magában, s ezen véleményét csak az öreg Dugoviccsal osztotta meg, hogy a fiú nagyon sokra viheti még. Márpedig ő aztán tudta, kiben lakozik a tehetség. Maga is egy jómódú kamonci kalmár fia volt. Prágában, az egyetemen tanult, ott szívta magába Husz János tanait. Amikor hazatért Kamoncra, Pécsi Tamással, a másik nagy hírű tudós férfiúval nekiláttak téríteni a gazdag Szerémségben. Igaz igére tanították a módos polgárokat s a szelíd környékbeli jobbágyokat, akiknek már éppen elege volt a szerémi püspök úr decimájából és örökös zaklatásaiból, nem is beszélve az Újlaki bárók szűnni nem akaró erőszakoskodásairól. Néhány esztendő leforgása alatt valóságos huszita fellegvárrá vált Kamonc gazdag városa, de huszita hitű lett minden falu a szép Szerémségben, Szalánkeméntől Árpatarlón át egész a Valkó megyei Újlakig, s azon túl Atya falváig, Tarkó váráig.

És ez a fiú…Igen, ez a fiú egy napon sokra viszi majd! Szíve, lelke nyitott az igaz

tanokra… Nem mételyezte azt kevélység, irigység, gonoszság. Istenfélő, aranyszívű… Kevés ilyen ember akad immár ebben a világban: meg kell becsülni, aki még ilyen! S micsoda istenadta tehetsége van! Bálint pap és Tamás pap huszita módra újította fel a kamonci templomot, fehérre meszelték a régi, dohos falakat. Nem akartak arra semmi pápista szentképet, de a templomban folyton a lábuk alatt sertepertélő kölyök, ez a Titusz, egy széndarabkával rajzolni kezdte a nagy, fehér falat. Amikor észrevette, Bálint menten ráripakodott, hogy hagyja abba, de amikor aztán látta, mit mázolt fel a falakra Titusz, elnémult. A szószék alatt a Golgota hegye mutatkozott meg, rajta a megfeszített Krisztussal, s a latrokkal kétoldalt, az égen, a fellegek közt kiterjesztett szárnyal, harsonát fúvó angyalokkal. Bálint pap még életében nem látott ily tiszta, s egyszerűségében is szép rajzot. Titusz

szénvonalai bátrak voltak, kecsesek, mint egy gyakorlott piktoré. Jézus Krisztus arcán oly fájdalom lángolt, amilyet Bálint pap a neves prágai freskókon sem látott még soha.

Sokra viszi ez a fiú! Tanulnia kell! Festő lesz belőle egy napon, igazi híresség Budán, vagy tán Prága városában…

Persze, csak ha el nem rontja ezt a tiszta lelket a házasság…Mert igaz, ami igaz, kissé féltette ettől az esküvőtől Kamonci Tituszt

Bálint pap. Féltette az új asszonytól, féltette az új élettől, ami esetleg elvonja majd figyelmét a talentumról, amit a Teremtő adott néki. Mert ugyan Váradi Veronika szorgos, jólelkű leány volt, kit módos özvegy anyja tisztességben nevelt, de azért akadt egy titka annak a lánynak, amiről Bálint pap is tudott. Veronika ráadásul egy esztendővel idősebb volt a fiúnál.

– No, fiam, ha azt akarod, hogy a Vénszigeten minden a helyén legyen – csapott hirtelen a térdére az atya –, akkor most engedj engem odamennem… Akad még tennivaló elég!

Titusz ajkáról lehervadt a mosoly.– Azt hittem, atya, velem jössz a lányos házhoz! A kikéréshez!– Nem kell oda pap! – nevetett Bálint. – Az öreg majd elkísér!– Pap nem kell, de apa igen. Nékem az Isten két apát adott az igazi

helyett. Téged, Bálint, és az öreget. Jöttök hát velem mindketten Cserögre!Mintha csak szavainak adna hangsúlyt, ekkor zörgött be a ház elé az öreg

kopott szekere. Már hallották is a nyögést, ahogy Dugovics Mihály leereszkedett a bakról, aztán hallották a nehézkes lépéseit is a kapuig.

Titusz rohant, hogy kitárja előtte.Dugovics Mihály izzadtan, veres képpel állt előttük, de ősz harcsabajsza

alatt pajkos mosoly bujkált. Fekete süvegjét félrecsapta, s szertelen jókedvében még egy bokrétát is odabiggyesztett domború mellére. Mindig sötét ruhát viselt, merthogy egész életében gyászolta apró leánykáit és asszonyát, akiket valaha a török mészárolt le. Ahogy megállott Titusz előtt, kihúzta magát. Valamit tartott a bal kezében. Azért a balban, mert jobb keze nem volt, ott maradt az Nikápoly mezején, majd negyven esztendeje, mikoron még Zsigmond királyt szolgálta, s csaknem maga is ott veszett, sok tízezer keresztény katonával egyetemben.

– Már azt hittem, nem készül el! – harsogta az öreg. – A ház mellé ez az ajándékom, drága fiam!

Azzal előhúzta bal kezét háta mögül.Egy fényes hüvelyű, görbe kard csillant a napfényben, míves markolatú,

ezüstös gombján kék köves keresztberakással.Titusz elsápadt. Egy lépést hátrált a kard elől, mintha megrettent volna

tőle.– Hát téged mi lelt? – vonta fel ősz szemöldökét az öreg.– Ezt nékem hozta, apám?– Hát majd annak a két nyüves komondornak! Hát persze, hogy néked!

Titusz lehajtotta a fejét.– Megbocsássa, apám… nekem nem kell fegyver… Iszonyodom én a

vastól, ami vért ont. Megköszönöm szívbéli szándékát, de adja másnak ezt a kardot…

Az öreg szeme először haragosan villant, aztán, ahogy a fegyvert méricskélte, félretolta süvegjét, s megvakarta feje búbját.

– Hogyhogy nem kell? Drága fiam… Fegyver mindig kell… Máma asszonyt veszel magadhoz… Férfi vagy, gyermekeid lesznek… családod lészen. Vigyáznod kell őket. Védelmezned kell őket. Ahhoz pedig fegyver kell.

Titusz megölelte az öreget, de vigyázott, hogy a kardhoz ne érjen.– Tudom, hogy apám jót akar! Megbocsásson énnekem! Apám mindenét

nekem adta, ezt a házat, a jószágokat! Ez a kard már igazán nem jár hozzá!Bálint pap aprót köhintett.– Itt az idő! Indulnunk kell, öreg! Azt mondja ez a kölyök, hogy a lányos

háznál már várnak minket!Dugovics Mihály, a vén nyeregkészítő-mester, Zsigmond király néhai

katonája lassan leeresztette egyetlen karját. A kardot még mindig markában szorongatta.

– Jól van, Titusz! Megértelek én! Tudom, hogy szelíd a lelked, mint a galambé… De azért… Ej, no… Azt hittem, örülni fogsz!

Bálint pap óvatosan kivette a kardot az öreg kezéből, és csuhája alá rejtette.

– Majd énnálam jó helyen lészen. Mehetünk?Feltűnés nélkül szekereztek végig a falun. Mert ugyan menyegzőre

készültek, de erről a menyegzőről nem tudhattak sokan. Azért nem a templomban tartották, azért nem hívtak nagy vendégséget. A Vénsziget füzesében, a zsomboson túl, a kőoltárnál fogadnak egymásnak hűséget máma a fiatalok.

Ha hallani akarja, a Jóisten ott is hallja majd fogadalmukat.

4.

CSERÖG, SZERÉM VÁRMEGYE, MAGYARORSZÁG,POTORÁNY-MALOM,A. D. 1434, SZENT MIHÁLY HAVA

Más lányos házaknál tán izgatott nyüzsgéssel várták volna a vőlegényt, de az özvegy Váradiné házára oly csend borult azon a kora őszi délelőttön, mint ahol halotti tort ülnek.

A ház amúgy takaros volt, a Potorány-patakra emelt, régi malom falához simult hűs szilfák árnyékában. Váradi Istvánt, a ház és a malom építőjét épp húsz esztendeje csapta agyon a villám a patak partján, azóta özvegye küszködött a malommal, az őröltető parasztokkal és a környék földesurainak, főképp az Újlakiaknak mind erőszakosabb követeléseivel. Belefáradt Váradiné az örökös küszködésbe, belefáradt az idegeket felőrlő féltésbe. Kemény asszony volt, de mégiscsak asszony. Kettesben, virágszál szépségű leányával, mindössze két vén cseléddel egy fedél alatt. Akadt féltenivalója elég.

Egyetlen leánya, Veronika felnevelése volt csupán, ami még ehhez a vidékhez kötötte, szíve szerint rég visszatért volna Valkóvárra, ahonnét származott. S íme, Veronika ott ücsörgött most, pirospozsgásan, gyönyörűen, mint egy nyíló rózsa, és tűkön ülve várta a leánykérők érkezését. Az özvegyasszony jól ismerte a szerelem csalhatatlan jegyeit, tudta, hogy lánya szerelmes és boldog.

Meredten figyelte Veronika arcát, s úgy tett, mintha imádkozna. A szobára néma csend borult, csak a vízimalom csobogása hallatszott odaküntről.

Nemsokára jő ez a fiú, ez a szinte még gyermek, és elviszi én Veronikámat..,

Az özvegy összeszorított szájjal rebegte az imát.Nem tetszett neki ez a frigy. Igaz, a vén Dugovics nevelt fia jótét lélek,

bár kissé tán együgyű, álmodozó fajta. Jóképű kölyök, akiből bizonnyal férfiszépséget érlel majd a kor. Az özvegy Váradiné egyáltalán nem csodálta, hogy a leánya beléhabarodott ebbe a Tituszba. De hát mégiscsak egy nyeregkészítő fia! Milyen jövő vár majd rájuk?

Bosszúsan lehunyta a szemét.Nem, nem ilyen jövőt képzelt Veronikának. Az élet keményen

megtanította, hogy csak akkor maradhat talpon, ha egy erős férfi mindig ott van a közelben, s ha kell, megvédelmezi bármitől. Uraságok kénye-kedvétől, fosztogatóktól, a mind gyakrabban errefelé portyázó töröktől…

De kitől képes megvédeni az ő drága, egyetlen leányát az a málé-mulya Titusz?

– Imádkozzál! – förmedt Veronikára az özvegy, mikor észrevette, hogy a lány merengve az ablakra függeszti tekintetét.

– Igen, anyám! Veronika lesütötte a szemét.Olyan ez a lány, mint egy oltárkép, lágyult el az özvegyasszony szíve,

ahogy rápillantott. Hatalmas, zöld szemek, okos, figyelmes tekintet, apró, fitos orr… Éjfekete haj… Istenem, milyen gyönyörű ez a lány… Sokkal szebb, mint én voltam az ő korában… Sokan szemet fognak még vetni rá… Ahogy eddig is sokan vetettek már rá szemet…

Nincs mit tenni… Veronika hiába fiatal még, hiába világszép leány, a faluban mind többet pusmorogtak róla a vénasszonyok.

Az özvegy Váradiné pedig tudta, hogy akit a falu végleg a szájára vesz, annak itt nincsen jövője. Nem is baj, hogy a fiatalok Szilszegen laknak majd… Ott még nem sutyorognak Veronikáról az átkozottak!

A csendet váratlan kopogás törte meg.Veronika talpra szökkent, arcán boldog reménykedés terült szét.Megjöttek? Itt vannak?– Maradj veszteg! – Az özvegyasszony megigazgatta publikánszínű

karasia posztószoknyája ráncait. Ez volt legjobb ruhája, vállát előző este rókaveres kamukával prémezte körül. Akadt még egy zöld londis viselőszoknyája, de azt kihízta már. A lakodalom pedig mégiscsak lakodalom, oda nem viselhet akármit, ha mégoly kelletlen is a nagy alkalomra!

Hanem ez a türelmetlenül kopogó, ez se lehet leánykérő! Hisz akkor hallaniuk kellett volna a vén Dugovics szekerének zörgését a bánmonostori híd felől.

– Majd én kinyitom!Az ajtóban egy vörös posztóruhás férfi állott. Akkorára nőtt, mint egy

hegy, válla kitöltötte az egész ajtókeretet. Arccsontja széles, homloka alacsony. Az özvegy úgy nézett fel rá, mint valami Góliátra.

– Engedelmet a zavarásért… – kezdte behízelgő hangon a jövevény. – Beszédem volna Veronikával…

Az özvegyasszony arcán megfeszültek az izmok.– Veronika nem akar beszélni veled! Se most, se máskor! Eriggy innen!A vörös ruhás vicsorogva ragadta meg az ajtót, mielőtt becsaphatták

volna az orra előtt, közben baljával sokatmondón megigazította az övéről lecsüngő kardot.

– No, csak… De udvariatlan vélem, kegyelmes asszonyom! Veronika! Jöjjél csak! Idekinn várlak!

Az özvegy hátrafordult a lány sápadtan állt a háta mögött. Most mit tegyenek?

Csikasz Demeter, az Újlaki uraságok tarkóvári ispánja s adószedője nagyúr volt a Tarcal-hegység lábánál, de még a Duna túlfelén is, Vásárosváradtól egész a bácsi apátság határáig. Véle ujjat húzni nem ildomos, főképp, hogy Újlaki Miklós meg Csáki Borbála újabban szemet vetettek a jó malomra is a Potorányon!

– Semmi baj. Beszélek vele, s mindjárt jövök, anyám! – suttogta elvörösödve a lány. – Elküldöm én, el bizony!

Az özvegy szikáran bólintott. Végtére is, a lánya okozta a bajt magának. Nem okolhat mást, magára vessen, ha Csikasz Demeter a nyakára jár még a menyegzője napján is…

Odakünn Veronika a pajta mellé vezette a férfit.

– Mit akarsz? Mondd gyorsan, mert sok dolgom van!Demeter gúnyosan elvigyorodott, s ahogy a pajta oldalának támaszkodott

széles lapáttenyerével, majd két fejjel tornyosult a megszeppent leány fölé.– Sietsz tán valahová, gyöngyöm? Ugyan hová?– Semmi közöd ahhoz!A férfi megcirógatta Veronika főkötő alól kikandikáló hollóhaj tincseit.– Elfeledted, hogy tudok én valamit, amit más nem tudhat! Hát miért

gorombáskodsz énvelem, kincsem? Én mindig a szívemen viseltem a te édes kis titkodat, hát nem érdemlem ezt tetőled!

– Ki vele, mit akarsz!Demeter tenyere izzadt a nagy melegben, megtörölte hát vörös

posztódolmányában. Azt akarta, hogy ne iszonyodjon tőle a lány, amikor a ruha puha mellyrésze alá talál nyúlkálni.

– Azt csiripelik a verebek, hogy titkon megesküszöl azzal a szilszegi legénykével… Azzal a félkegyelmű Kamonci Titusszal. Ugye, nem igaz a hír, kincsem?

Veronika elsápadt. Beszélik? Hát nem titok ez? Hát már mások is tudják?– Semmi közöd hozzá, ha úgy van is… Demeter nyerítve nevetett.– Bolondabb vagy, mint hittem, gyönyörűségem! Azt reméltem, hogy

énhozzám jössz, te!– Tehozzád? – rázkódott meg az iszonyattól Veronika. – Akkor inkább

sohase lássak férfit az életemben!– Ezzel mán elkéstél – jegyezte meg Demeter, és a ház felé pislogva

megszorította a lány karját. – Különben meg azt csinálsz, amit akarsz. Nem lebeszélni jöttelek…

– Akkor miért?– Hogy miért-e?Demeter egyetlen lökéssel betaszította a pajta ajtaján a lányt. Veronika

hátrazuhant, s elterült a szalmában.– Azért jöttem, hogy behajtsam a magam adóját! Tudom a titkodat,

gyöngyöm! Ugye, nem akarod, hogy az a félnótás is megtudja a menyegző előtt? Akkor lenne csak haddelhadd! Az ájtatos kis Váradi Veronika… ki gondolná róla, hogy… No, érted, ugye? Én tudok hallgatni, ha akarok! De csak ha akarok! Márpedig ahhoz most fizetned kell! Csöndben maradsz, és a kedvemre teszel. Utána mehetsz a menyegződre, galambom!

Ahogy a lány fölé tornyosult, szétvetett lábbal, már oldotta is meg a nadrágját.

– Eleget kéretted magad, eleget riszáltad magad előttem, te! Elég volt! Ha nem kellek neked, ha nem jó az én becsületes nevem tenéked, hát úgy is jó! Találok én magamnak más mátkát! De az adót akkor is behajtom, hallod-e?

Veronika sikoltani akart, de Demeter teljes testsúlyával rávetette magát, hogy a levegőt is kiszorította mellkasából. Szájára a férfi sós lapáttenyere nehezedett, s a vadul villogó szempár közvetlen közelről bűvölte már.

– Ne ellenkezzél, hallod-e? Csak elszórakozunk kicsit, no! Ne iceregj mán!

A lány minden erejét összeszedve igyekezett kiszabadulni a hústorony alól, de csak azt érte el, hogy Demeter könyöke a bordái közé mélyedt. A lány szeme előtt színes fájdalomkarikák táncoltak. Nyikkanni sem tudott. Érezte, hogy Demeter ragacsos ujjai felcsúsznak a szoknyája alatt combjáig, s egyetlen erőteljes mozdulattal szétfeszítik lábát.

– Gyakorta meg foglak látogatni, kis gyönyörűségem! – lihegte a férfi. – Amikor csak az az ájtatos piktor férjed nem lesz otthon, én jönni fogok! Te pedig vársz engem, mintha őt várnád! A kedvemre teszel, amikor csak akarom! Kis szajhám leszel, és akkor a te titkod a mi titkunk marad örökre!

Odakintről, az út irányából mintha távok szekérzörgés hallatszott volna. Jönnek?Lehel, hogy ők azok?Veronika vergődve próbálta kiszabadítani a teste alá gyűrt kezét, ám

eközben Demeter már ránehezedett széttárt combjaira.– Ne játszd meg magad, te kis szajha! Nem én vagyok tenéked az első!A szekérzörgés most már egyértelműen a malom felé vezető útról

hallatszott. Ez az öreg szekere lesz! Titusz! Édes, drága Titusz! Siess! Igyekezz!

Ments meg! Most már Demeter is hallotta a közeledőket. Idegesen elhelyezkedett,

hogy a lányba hatolhasson, de eközben hátra-hátrapislogott, a pajta ajtaja felé. Ezt használta ki Veronika: végre kiszabadította jobb kezét, és teljes erővel a felé forduló férfi szemébe döfött ujjaival. Demeter fájdalmasan megrándult, s ahogy a szeme elé kapta kezét, a lány végre felfelé rúghatott térdével. Ott találta el Demetert, ahol a férfinek a legnagyobb fájdalmat okozhatta. Az adószedő vinnyogva hengeredett le a lányról, s beledőlt a szalmába.

Veronika felpattant, s nem törődve megszaggatott ingéből előbuggyanó mellével, a pajta falához rohant. A következő pillanatban már egy vasvilla tűhegyein csillant az ajtón beáramló napfény.

– Ha megmoccansz, te anyád szégyene, felnyársallak! Ha csak megnyikkansz, kidöföm a szemeid!

Csikasz Demeter némán szenvedett tovább, férfiasságát markolászva.– Még hogy utánam jössz! Te! Még hogy a szajhád leszek! Ha csak

egyszer is meglátlak Szilszegen, a házunk közelében, esküszöm az élő Istenre és Jézus Krisztus szent sebeire, hogy az lesz a te utolsó napod! Megértetted-e, féreg?

A vasvilla hegye ijesztő közelségben reszketett Demeter nyakához.

– Ezt még… megkeserülöd… – a hangok úgy törtek fel Demeter torkából, mintha évek óta gyűjtögette volna az erőt ahhoz, hogy megszólaljon.

– Nem! – zihálta a lány. Arca lángolt a haragtól. – Tévedsz, Csikasz Demeter! Te keserülöd meg, ha a közelünkbe merészkedsz!

A villahegyek hirtelen belemélyedtek a férfi torkába: Demeter vére bugyogva tört fel, s folyt a kezére.

– Kegyelmezz! Kegyelmezz! – sikította az adószedő.Veronika megrettent. Az érkezők szekere ott zörgött a malom mellett.

Onnan már meg is hallhatják az ilyesfajta sikolyokat.– Itt maradsz, míg el nem megyünk! – fogta suttogóra a lány, miközben

mellyeit visszaigazította a takaros ingbe. A ruhát megszaggatta ugyan ez a dúvad, de könnyen helyre lehet hozni. Titusz talán nem vesz észre semmit…

– Akkor takarodsz el innét, amikor már nem leszünk itt!Demeter a torkából felbugyogó vért próbálta felfogni tenyerével. Szeme

tágra meredt, úgy bámult maga alá. Az előbb ijedtében összevizelte magát.Veronika kezében még mindig fenyegetően meredt rá a vasvilla. A lány

koromfekete haja a homlokába hullott, s ahogy félresöpörte zölden szikrázó szeme elől fürtjeit, villámló tekintettel végigmérte az adószedőt. Az szánni való látványt nyújtott, annyi szent. A saját húgyában fetrengett, sebéből szivárgott a vér.

– Nesze! – Veronika letépett egy csíkot a szoknyája szegélyéből, és odadobta Demeternek. – Kötözd be a sebedet! Soha többé nem akarlak látni!

Azzal kirohant a pajtából, át a kerten, s még az utolsó pillanatban surrant be a malomhoz simuló ház cselédbejáratán, mielőtt az öreg szekere zörögve megállt volna a tornác előtt.

Csikasz Demeter ott maradt magában a fülledt, vérszagú hodályban, s a szoknyadarabkát torkára szorítva kapkodott levegő után. Hallotta, ahogy az öreg Dugovics harsányan adjon Istent kiált a ház előtt, hallotta, hogy az a lázító kamonci pap is köszön, és azt is, hogy az özvegy Váradiné visszafogott, feszült hangon mond fogadj Istent.

Veronika hangját már nem hallotta…

5.

NAGYSZOMBAT, MAGYARORSZÁG, A. D. 1434, SZENT MIHÁLY HAVA

– Stat! – mordult az egyik kapuőr cseh nyelven Hunyadira. Mikor látta, hogy a jövevények nem értik, oldalba bökte a másikat. Az magyarul mondta:

– Kik vagytok? Honnan gyüttetek?

Jankó megpróbálta utánozni a parasztjai alázatos, derékban hajló testtartását, miközben a kucsmáját gyűrögette.

– Csáki vajda jobbágya vagyok, nagyuram! Megelégeltem az ütleget, a sanyargatást… Szöktem Kolozsból, egyenest ide futottam, beállani vitézlő Vilém Kupsa úr seregébe! Ahol urakat lehet ütni, ott az én helyem!

A magyar fordított a cseh őrnek. Az gyanakodva méregette Jankót.– Mutasd csak a kezeidet, komám! Jankó értetlenül az őr felé tartotta

tenyerét.– Hazudsz, fickó! A jobbod elég kérges… De a bal… Az nem forgatott

ekét, nem irtott erdőt, arra a fejemet teszem! Nem vagy te paraszt, hallod-e!Hunyadi elsápadt.– Erdőlakó vagyok – nyögte ki nagy nehezen. – Mióta az eszemet tudom,

szökdösök az uraság elől. Énrajtam ne hízzon egyetlen úr se… Jól látod ezért, vitéz uram, az én kezemben gyakrabban forgott kard, mint ekeszarv. A vajda kötélre szánt, hát inkább szöktem.

– És ez a kölök? – az őr gyanakodva méregette Vladeket. – A fiad tán?– Nem… Az erdőben találtam… Nem is magyar ez!– Pust'te nás do města! – csattant fel váratlanul Vladek. – Znám toho

člověka! Je to dobrý člověk!

– Nejsi ty synem, zbrojiře Hradského? – derült fel a cseh őr képe. – Probŭh, kdybys jen věděl, jak tě otec oplakává! No tak, pospěšte si! Najdete ho u vozŭ!

Jankó egy szót sem értett az egészből, de a keresztbe fektetett alabárdok hirtelen szétsiklottak egymásról, s immár szabad volt az út a városkapun át. Zavartan biccentett, aztán a kölyköt kézen fogva megindult befelé.

Ahogy átlépték a kaput, megdöbbentő látvány tárult Hunyadi János szeme elé…

Egyszer megfordult már Nagyszombatban, jó öt éve, még Zsigmond követeként hozott egy pergamenes parancsolatot a városi tanácsnok uraknak. Jól emlékezett a tiszta, takaros utcákra, a német és magyar polgárok egymással vetekedő, virágos házaira, a csúcsos tornyocskákra, a csinos polgárasszonyokra és a rátarti, jómódú nagyszombati polgárokra.

Na, az a város megszűnt létezni.Az a Nagyszombat, amit a husziták két esztendeje megszállásuk alatt

tartottak, alig emlékeztetett ama fényes, tiszta helyre. A házak egy része kiégve, kormos ablakaikon túl kifosztott, üres szobák sötétlettek. Az utcákon térdig ért a szemét és a mocsok, mindenütt tűzrakások, mellette alvó, mezítláb heverésző cseh fegyveresek. Bűzlő, borostás arcú, és meglepően lesoványodott, nyúzott arcú parasztokat látott. Ahogy Jankó utat tört magának a tömegben, látta, hogy a polgárházak kapuit mind betörték, s maguk az épületek egytől egyig átjáróházzá váltak.

Vajon hol vannak a nagyszombati polgárok? Megölték őket? Jankó úgy sejtette, kevesen menekedtek meg annak idején az ostromból, s a csehek azóta is szigorúan őrzik a kapukat… Itt kell lenniük valahol…

Ahogy a főtérhez közeledett, megpillantott néhányat a város régi lakói közül. Az egyik, még az Árpádok alatt épült ódon ház kapujában csontsovány, beesett arcú asszonyok főztek valamit a szabad ég alatt. Szakadt német öltözetük elárulta, hogy kik voltak valaha. Némán kavargatták a zavaros lét, miközben egy huszita időnként rájuk üvöltött az árkádok alól.

– Gde je tvoj otac? – kérdezte Hunyadi a fiútól.– Arra! A templom mellett. A térnél…Jankó sejtette, hogy a harci szekereket csak a város közepén tudják

felsorakoztatni a falak mögé zárkózott husziták. Persze nem elsősorban Vladek miatt kereste őket. Másra volt kíváncsi. Minden érdekelte, ami a harci szekerekkel volt kapcsolatos. Közelről, a saját szemével akart meggyőződni arról, hogyan építették meg őket, mi az erősségük, és biztos volt benne, hogy ha elég ideje marad megszemlélni őket, akkor talán rájöhet arra is, mi a gyengeségük. Aztán kíváncsi volt azokra az átkozott cseh ágyúkra, houfhicékre is. Mióta Apajnál megütköztek a huszitákkal, egyre az járt a fejében, hogy a cseh taktika mennyivel eredményesebb, mennyire hatékonyabb eszköz lehet a törökkel szemben. Harci szekerek, erős, öblös ágyúk, és mindenekelőtt…

Leginkább magukra a huszitákra volt kíváncsi. Honnan veszik az erejüket? Honnan a bátorságot? Hisz végtére is egyszerű parasztok voltak majd valamennyien; a vezérlő tisztjeik persze lovagok, polgárok, de őket nem is becsülte sokra. A nincstelen gyalogosokat azonban látta harcolni, látta a szemükben lobogó tüzet, a halálig tartó makacs elszánást. Ezt, éppen ezt hiányolta a magyar bandériumokból. A nemes urak kelletlenül, a szájukat húzva gyülekeztek, ha hadba hívta őket a királyi parancs. Harcolni is többnyire úgy harcoltak, kelletlenül, félszívvel.

A főtérhez érve Jankó szíve elszorult.A templom romokban állott, körülötte többtucatnyi harci szekér gyűlt

körbe-körbe. Az egész tér egyetlen zsúfolt katonai táborrá változott: hatalmas tüzek lobogtak erre is, arra is. A köveket felszedték, s a fáradt katonák ott végezték el a dolgukat, ahol egy talpalatnyi helyet találtak.

Szennyes lé csörgedezett Jankó lábainál, s a bűz szinte elviselhetetlen volt. A templom tornyát félig lebontották, falait ürülékkel és vérrel mocskolták be a husziták.

– Šta ima u crkvi? – kérdezte fagyosan Jankó. Vladek vállat vont.– To sam pito dete, šta ima u crkvi? Skladište? Konje se čuvaju u njemu?

– Nem lovakat – bökte ki nagy nehezen Vladek, és lesütötte a szemét. – Ali šta?

– Asszonyokat. Magyar asszonyokat…

Hunyadi sötét képpel bólintott. Úgy… Igaz hát… Budán pusmogtak róla, hogy a husziták a nagyszombati leányokat, nőket szajhának használják, összeterelve, de hogy mindezt a templomban…

– Bolje če bit, ako ču te vratiti svog oca… – sóhajtotta Jankó, aztán hozzátette: – Azt ajánlom, te gyerek, többé ne kerülj az utamba, mert esküszöm az élő Istenre, ezek után nem kegyelmezek huszitának, bárki legyen is, ha az utamba kerül.

Vladek megfogta Jankó kezét, és vezetni kezdte a szekerek felé.

6.

Sötét éjszaka volt már, amikor Hunyadi és a fiú letelepedtek egy alaposan megrakott tűzhöz a tér szélénél. A lángok a csillagos eget nyaldosták, körülötte a husziták magukba borulva bámultak maguk elé. Néhol magyar szó is hallatszott, többnyire szlávval vegyítve: szökött jobbágyok, fosztogatók, tolvajok pusmogtak egymás közt, kik nem átallottak az ellenség soraiba beállni.

Jankó letelepedett egy kisebb társaság közelében, és kinyújtóztatta tagjait. Alaposan megéhezett, és el is fáradt a sok őgyelgésben. Órákon át sündörgött a harci szekerek körül, megfigyelt minden részletet, amit fontosnak tartott. Megnézte magának, hogyan ácsolták össze az oldalsó palánkot, milyen vastag láncokkal eresztik és húzzák fel-le őket, mekkora pavese pajzsok sorakoznak a szekerek belsejében, milyen közel állanak egymástól a puskások, a számszeríjászok, amikor harcba bocsátkoznak a harci szekerek. Megnézte magának azt is, milyen vaskosak a küllők, hogyan vasalják meg a kerekeket, és alaposan szemügyre vette a halomba hányt kampós lándzsákat, amikkel oly ügyesen kidöfködték a magyar lovasokat nyergeikből a csehek.

Vladek szomorúan ballagott mögötte, kavicsokat rugdosva az utcák porában.

– Ne treba da neprestano dodes iza mene! – mondta neki Jankó, mikor végre elterültek a tűz mellett. – Idi, kuda imaš želju! Sigurno, da tvoj tata je ovde negde.

A fiú bólogatott.– Zachránil jsi mi zivot – mondta halkan.– Sigurno cu pokajati ovo jedan put!– Díky, pane, díky!– Nemoj zahvaljivati! Ha túléled az elkövetkező napokat, eriggy haza

Csehországba… Semmi keresnivalód itt, fiam. Ez a mi országunk, nem a tiétek…

Jankó egy fadarabkát hajított a lángok közé. Ideje lenne indulni, mielőtt felfigyelnek rá. Amire kíváncsi volt, azt már tudta. Sőt annál többet is…

Bármerre nézett, magukba roskadt, levert harcosokat látott mindenütt. A huszitáknak mintha már beszélni se maradt volna kedve. Akadt a közelben egy, aki látszólag egykedvűen ücsörgött valami rongycsomón. Öreg volt már, a többiektől különhúzódva melengette kezét a tűznél. Jankó akaratlanul figyelni kezdte, mert a vénember egyáltalán nem tűnt huszitának, legalábbis erre vallott oldalt varkocsba font ősz haja és kunos kaftánja, melyen széles, ezüstveretekkel díszített öv és tarsoly csüngött.

Egy magyar?Hunyadi leküzdötte viszolygását, és letelepedett az öreg mellé.– Keresek valakit, bátyám… – mondta halkan. – Tudsz-e nekem segíteni?Az öreg felkapta a fejét, és mereven egy irányba bámult. Mindkét

szemürege üresen sötétlett. A millió ránctól erezett arcot kardvágások sokasága éktelenítette.

– Az attól függ, kit keresel… – mordult fel az öreg. – És attól is, hogy ki vagy te…

– Be akarok állani Borotini Blaskó seregébe – felelte Jankó. – Nincsen nekem már senkim… Csak az öklöm, harcolni az urak ellen… Segítesz-e nekem?

– Honnét való vagy?– Erdélyből. Csáki vajda jobbágya voltam egykor… Az öreg bólogatott.– No, akkor eriggy csak haza fiam… Menj vissza Erdélyországba, amíg

teheted… Hunyadi értetlenül bámult az öregre, s most örült csak igazán, hogy az nem lát. Így legalább rejtve maradt előtte reménykedő arckifejezése.

– Vissza? Erdélybe?– Ha azért jöttél, hogy harcolj az urak ellen… – legyintett az öregember. –

Akkor elkéstél, fiam… Annak a harcnak már vége van…– Nem… Nem lehet vége…– Vége van, ha mondom! Tudom, mit érzel, fiam, én is ezt éreztem sok-

sok évvel ezelőtt… Hogy elég volt a szolgasorsból… Hogy elég a soha véget nem érő szenvedésből… Akkor még volt miért harcolni… Akkor még…

– Most is van miért harcolni.– Hát persze! – nevetett az öreg. – Aranyért, fiam! Csillogó aranyért!

Mert másért ember már nem viszi vásárra a bőrét ebben a mai világban! Hallgassál rám! Menj haza! Erdélyország szép! Bizonyosan lesz majd, aki szolgálatába fogad téged…

– De én… – Hunyadi tanácstalanul pillantott körbe. – Én azt hittem…– Feledd el, fiam, hogy mit hittél… Vége van már… Lipanynál

elhantolták a hősöket, akikben még érdemes volt hinni… Nézz csak körül, fiam… Ez a felkelő sereg már nem az, amely megfutamította a császár százezres hadát… Azok bizony csuda idők voltak, fiam… De vége már…

– Ott voltál Lipanynál?

– Ott… – bólogatott az öregember. – A saját szememmel láttam, hogyan csalták tőrbe az áruló nemesek szegény táborita testvéreimet… Ott, Lipanynál, Korim és Kolin között, azon a mezőn… Ott véget ért a huszita becsület… S ott oltották ki szememnek világát.

Hunyadi közelebb húzódott az öreghez.– Hallottam arról a csatáról… De nem hittem el, hogy… Azt gondoltam,

csak az urak terjesztik, hogy legyőzték a nagy Prokop vezért…Az öreg legyintett.– Az ántikrisztus császár soha nem győzött volna le bennünket…

Akárhány sereget küldött, fiam, mind visszavertük. Ha németet küldött ránk, akkor a németet… ha magyart, akkor a magyart… A nép megtanult harcolni… Érted te ezt, fiam? Csak ez számít! A nép megízlelte a saját erejének ízét, és többé soha nem felejti el… Azt hittük, örökké tart a szabadság… Saját kezünkkel küszködtük ki. Elűztük a népnyúzó német urakat, az ájtatos, nép zsírján élősködő papokat. Én hittem Husz tanaiban, fiam… Igen… Hittem, hogy Jézus Krisztus a szegények apostola, és nem a hájas püspök uraké meg a dézsmaszedő bitangoké… Hittem, hogy egy napon minden nép a maga hite szerint élhet… Hogy a cseh paraszt a templomában csehül hallhatja az imát, a magyar meg magyarul. Fegyverre keltünk, és csudált minket a világ.

Micsoda idők – voltak azok, fiam… Rettegte nevünket minden nemzet és rend. Nem akadt legyőzőnk. Vélem sok magyar is átszökött a huszitákhoz… Jobbágyok, kézművesek, szolgák, földönfutók, földjükről elüldözöttek, mind, akik megelégelték az igát, az örök nyomorúságot. Mind azt vallottuk, hogy jobb fegyverrel a kézben meghalni, mint hajlongva élni… Elég volt abból, hogy leányainkból, asszonyainkból az urak szajhát csinálnak, elég volt abból, hogy törvényt nem ismerve büntetnek, sanyargatnak kényük, kedvük szerint… Emberek vagyunk mink is… De a szegény csak fegyverrel veheti vissza tulajdon szabadságát a gazdagtól… Ezt soha ne feledd, fiam…

– Most mégis lebeszélsz róla, hogy csatlakozzam hozzátok – sóhajtotta Hunyadi, s arra gondolt, vajon az egész táborban uralkodó rosszkedv hasonlatos-e az öreg levertségéhez? – Hiszen én épp ezért akarnék harcolni Vilém Kupsa seregében! – morogta Jankó.

– Megmondtam már, hogy vége van! Kár lenne teérted, fiam… Annyi ifjút láttam elhullani, annyi tömérdek vért láttam kiomolni… S miért? Olybá tűnik, az egész hiába volt… A szakadatlan küzdelem, a sok harc, a szenvedés… Csehország belepusztult… Földjei az enyészeté lettek… A paraszt elfelejtett szántani, vetni, elfeledte, milyen is a békés élet. Elvadult a jámbor, és ordas farkas lett belőle, fiam… Már nem azért raboltunk, hogy az ellenséget gyengítsük, hanem hogy éhen ne haljunk… Ez már nem dicső huszita sereg… – mutatott körbe. – Már csak kiéhezett farkascsordát látsz… A vezéreink sorra elárultak minket… Zsigmond, a sátánfattya, az ántikrisztus végül mégis győzedelmeskedett felettünk…

Harcmezőn soha le nem győzött minket, de egyenként megvette a harcba belefáradt nemeseket, akik addig kiálltak ügyünk mellett. Aki nem hullott el a harcmezőn, az átállt a császár és az istentelen pápisták oldalára… Lipanynál már nem a császár hada nézett szembe velünk… hanem egy másik cseh sereg… Az árulók hada… Elhagyott minket Giskra vezér, meg Jan Vitovecz is. Kik addig a kehely ügyéért éltek, mára hitvány zsoldosok lettek. A szívem szakadt, mikor Lipanynál csatasorba állott a két had: két huszita szekértábor. A szegényeké, a hűeké hat sorba, a nemesi hadaké tizenegy sorba rendeződtek. Mind tudtuk, fiam, hogy ebben az ütközetben minden eldől… De testvérharcot vívni gyalázatos dolog… Cseh gyilkolta a csehet… Holy Prokop, a hős vezér felállította a táboriták szekérvárát a Lispka Hora koronáján, ott vártuk, hogy támadjanak a nemesi hordák. Jöttek is, hosszú, sűrű szekérsorokban, egyenest neki a hegynek. Bömböltek egymásra az ágyúk, közvetlen közelről… Hullottak az ifjak, a bátrak és a hősök.

Mind tudtuk, hogy ha megbontjuk a wagenburgot, akkor védtelenek vagyunk, s tudták ezt a nemesek is. De akkor az átkozott Krchlebec, az elővédet irányító zvikovi várnagy, aki a nemesek hadát vezette, kelepcét állított nekünk. Kitörtek a felfelé kígyózó szekereikből, és nekünk rontottak. Bőszült öldöklés kerekedett, s mi alig egy óra után megfutamítottuk őket… Úgy inaltak lefelé a hegyről, mint a nyulak, arra azonban ügyeltek, hogy a szekereik ne szakadjanak szét lefelé menetben sem. „Utánuk! Utánuk!”, kiáltozták Prokop hadnagyai. De láttam, mi készül… magyar vagyok, tudtam, hogy a futás csak színlelés… Mégsem voltam képes megakadályozni a végzetet… A lelkesült, diadalt szimatoló táborita sereg kiözönlött a menekülők után, s elkezdte vagdalni őket. Patakokban folyt a vér Lipany mezején… Ám akkor… A nemesek, Ales ze Vrostova és Mainhard ze Hradce vezetésével óriási erőkkel oldalba támadtak minket, és az üldözőket gyorsan elvágták a szekérvárunktól. A megbontott harci kocsik közé csak úgy özönlöttek befelé a főúri zsoldosok és az áruló kelyhesek…

– Ami azután következett, fiam… az nem csata volt… hanem vérengzés… Mégis még egy álló napon és éjszakán át tombolt a harc… Mi, táboriták, összeszorított foggal, vállt vállnak vetve álltuk a zsoldosok rohamait. Sorra estek el vezéreink… Holy Prokop, Kis Prokop, vitéz hadnagyaink, s mind a lovagok, akik az utolsó leheletükig kitartottak az igaz ügy mellett… Tizenötezren maradtak ott a testvérek, Krisztus szegényei… az igaz ügy harcosai. Rohac úr, Jan Bergova, és sokan mások fogságba estek… A mieink közül alig hétszázat tudtak élve elfogni a kutyák… S tudod, mit tettek velük, fiam, a bosszúszomjas nagyurak?

– Azt hallottam, máglyára vetették őket…– Máglyára? Ó, nem… Az urak a környező falvak parasztjaival hatalmas

csűrt építettek Lipany mellett. Abba zárták mind a hétszázat: ezer sebből vérző, kérges tenyerű jobbágy harcosokat, nőket, gyerekeket, mindet, akik a szekereken életben maradtak… Aztán azt az irdatlan csűrt a foglyokra

gyújtatta Mainhard nagyúr… Ott mulattak a pápista bárók, az árulók meg a prágai németek mind a tűzhalálukon… Mondogatták, ha úgyis Husz János volt a mindenetek, hát osztozzatok a sorsában is! Prágáig karóba húzott parasztok teteme sorakozott az utak mentén… Az országra dögbűz terült, mindenütt, az erdők mélyén, az utakon, a falvakban, a szántókon temetetlen holtak ezrei hevertek még nyár derekán is… Mink, akik tehettük, fejvesztve futottunk a nemesek bosszúja elől… Én a szemem világát veszítettem el ott, azon a mezőn… De hidd meg, fiam… A harcnak már vége van. Ezeknek itt, akiket látsz, a kebelében már nem az árvák szíve dobog. Ez már csupán farkasfalka… Rablóhorda… Vezéreink bármely pillanatban eladhatnak minket Zsigmondnak. Hallom én, mi folyik itt… Odaát, Csehországban az áruló kelyhesek már arról alkudoznak, hogy odaadják a prágai trónust is az ántikrisztusnak… Minden hiába volt… Minden…

– Akkor miért küzdötök még, bátyám? – kérdezte Jankó. – Miért nem hagyjátok békén ezt a szerencséden földet?

Az öreg meglepődött.– Hogyhogy miért? A túlélésért, fiam! Nem a kehely dicsőségéért, nem

Husz apánk tanaiért, az egy, igaz Istenért… Csak azért, hogy legyen holnap is mit ennünk… Hallgassál rám! Menjél haza szép Erdélyországba… Lehet, néhány esztendő múlva újra lobog majd a tűz… Tartogasd erődet, fiam, arra az időre, amikor lesz értelme megint az urakat, papokat ütni… Mostan már nincs értelme…

Hunyadi elgondolkodva bámulta a tüzet.Az öreg szavaiból sokkal többet szűrhetett ki magának, mint azt remélte.

A csata leírásának minden apró részletét elraktározta elméjében, de ennél is jobban örült annak, hogy megértette, mit érez az ellenség. Úgy vélte, most már pontosan tudja, hogyan lehet őket legyőzni. Volt azonban valami, ami nem hagyta nyugodni. Sejtette, hogy hagynia kellene, hisz épp eleget tudott meg máris, de abban is biztos volt, ha erre a kérdésére nem kap választ, akkor örökre gyötörni fogja a kétség.

– Soha nem érezted, hogy amikor a huszitákért harcolsz itt, akkor magyar hazád ellen vétkezel? A csehekkel rablod, dúlod a magyar földet. Férfiakat, gyerekeket gyilkoltok… nőket erőszakoltok… A saját hazád ellen fogtál fegyvert…

Az öreg mozdulatlanná dermedt, vonásai megkeményedtek.– Ki vagy te? – kérdezte reszketeg hangon. – Mit akarsz tőlem?– A magyar király tisztje vagyok – felelte habozás nélkül Hunyadi. – És

azért vagyok itt, hogy megtanuljam legyőzni a huszitákat… Az öreg szája széle remegni kezdett.– Tudod, hogy egyetlen kiáltás, és neked véged? Te kém vagy!– Megteheted… De hinni akarom, hogy pislákol még benned valami az

elárult haza iránt.

Először úgy tűnt, az öreg nem akar válaszolni. Csak meredt maga elé, s bizonyára azon tusakodott lelkiismeretével, hogy mit tegyen. De mivel bizonyosan olyat kérdezett Jankó, amit maga is számtalanszor feltett már magának, hát lassan ismét szóra nyílott a szája.

– Azt hiszed, megtagadom a hitemet? Én Lipniki Kerek Tamás vagyok, te, senkiházi pedig, egy bábu szolgája! Én egy gyönyörű eszméért küzdöttem egész életemben! Te kérsz engem számon, te, senki fia!? Már sokan elárulták ezt az eszmét, s talán kevesen maradtunk, akik még mindig hisznek benne… Én hittem, s most is hiszem, hogy ez a gyönyörű eszme felette van annak, hogy én magyar vagyok, vagy cseh, vagy akárki fia, borja… Ember van csak… és becsület… A szegény ember becsülete…

Hunyadi érezte, hogy megrándulnak az izmai.– Becsület? Miféle becsületről beszélsz? Az urakat ütnéd, és földönfutó

magyar parasztot gyilkolsz? Tudod, mit mondok én a te nemes eszmédre, lipniki Kerek Tamás? Hogy aljas hazaáruló vagy! Magad bármivel ámíthatod… de ki hazájára kezet emel, az nem érdemel kegyelmet!

Az öreg megrándult.Hunyadi lassan kihúzta a tőrt a bordái közül, és körbepillantott. Senki sem

figyelt fel rájuk, magukba roskadva bámulták a tüzet.Jankó szemernyi megbánást sem érzett, hagyta, hogy az öreg eldőljön a

rongyokon, mintha csak elnyomta volna az álom. Most már tudta, hogy a husziták vadsága mögött kétségbeesés lakozik. A bratik elveszítették hitüket, lelkesedésüket… A túlélésért harcolnak.

Erős hittel könnyűszerrel legyőzhetik őket. Márpedig Hunyadi hite erős volt. Rendíthetetlen. Már tudta azt is, mit kell tennie. Még az éjjel elhagyja a várost, visszavágtat az övéihez, Nyitrára. Holnap reggel pedig…

Nem lesz már soká huszita viperafészek Nagyszombat nemes városa! Nem tapodja már sokáig cseh rablóhorda Magyarország földjét!

7.

SZILSZEG, VALKÓ VÁRMEGYE, MAGYARORSZÁG, A. D. 1434, SZENT MIHÁLY HAVA

Késő délutánra járt, mikor a Vénszigeten, a zsombos mélyén összegyűlt a csekélyke násznép. Nem voltak sokan, alig kéttucatnyian csupán. Ők is nagy titokban jöttek, nehogy megtudják a faluban a rosszakaratúak, vagy az ájtatos bánmonostori papok, avagy az Újlaki uraságok túlbuzgó pribékjei, hogy Kamonci Titusz és Váradi Veronika örök hűséget fogadnak egymásnak Isten színe előtt, a Teremtő Isten legcsodálatosabb templomában.

E templomot nem kőfalakból emelték szorgos kezek, de maga az Úr formázta azt a vén Duna mellékágainak labirintusában. E lomhán csordogáló ágak a Nyeső-sziget innenső oldalán törtek maguknak utat dél felé, gyengéden ölelve a szigetecskék közt is a legkisebbet, a Vénszigetet csobolygó karjaikkal. A Vénsziget pedig kebelében rejtegette a fűzfa bazilikát. Fenséges boltozatát illatozó mocsári virágok, a Duna-ágakba hajtó kecses fűzek fala alkották. Az eleven szövedékfal alatt puha föveny, árnyas tisztás bújt meg. Annak közepén állott az oltár. Hófehér, lapos szikla volt az, s már akkor keresztények gyűltek köré titkon, midőn még a sötét időkben Róma légiói uralták e vidéket.

A szilszegi jobbágyok nemzedékről nemzedékre adták egymásnak a kis sziget titkát, azt, hogy merről, hol vezet a falu legszélső házaitól az ösvény, keresztülvágva a Duna szigetecskéin, a mocsáron, egész e rejtekzugig. Aki nem ismerte a titkot, az könnyen odaveszhetett a lápban: elég volt egy rossz lépés, és a dunai mocsár örök bilincsbe verte a könnyelmű vándor lábát, fullasztó sárral tömve meg száját, jó öt öles mélységben zárva le szemeit.

Aki viszont jól ismerte az átjárót, annak nem kellett aggódnia. Az öreg Dugovics szekere a bánmonostori úton, a szőlőhegyek lábánál érkezett Cserögről, s a falu előtti kőkereszthez érve merész ívben belehajtott az ingoványosba, ahol rögvest elrejtették az avatatlan tekintetek elől a földet simogató fűzek.

A húsz-egynéhány fős násznép, Titusz jó barátai, Veronika néhány kedves leánypajtása Cserögről, s persze Bálint pap legodaadóbb kamonci hívei már ott várták őket a fűzfa bazilikában. Veronika fejét akkor már az a koszorú díszítette, amit a Titusz szedte lápi virágokból a lányok fontak neki, s szívét azok a szavak melengették, melyet a fiú suttogott fűiébe a fűzfa bazilikába érve.

Bálint pap mosolyogva az oltárhoz ballagott, amit reggel oly alaposan megtisztogatott a reánövő repkénytől s kócsagfészektől. A tiszta kőlapra gyengéden kiterítette a Bibliát.

Nem akadt széles nagy Magyarországban még egy olyan Biblia, mint az volt, a kőoltáron. Merthogy ez a Szentírás Bálint saját keze írásával készült, szép, csinos betűkkel, tiszta, áttekinthető oldalakon, melyeket a legegyszerűbb, de mégis szemet gyönyörködtető szőlőindák díszítettek. De nem is a betűk, nem is az indák tették különlegessé ezt a Bibliát, hanem az, hogy magyarul írta Bálint. Ilyen szentségtörést őelőtte még senki elkövetni nem mert ebben az országban. Ő azonban mert. Mindennap, midőn Kamonc utcáin már nyugovóra tértek a hívek, ennek a gigászi munkának szentelte éjszakáit: édes magyar nyelvre fordította az Ó és az Új Testamentumot, hogy megértse azt az egyszerű ember is, a nincstelen jobbágy is, ki nem érti a deák szót, amivel Bácsi Simon püspök meg a bánmonostori atyák élnek.

Ez a Biblia, ez a magyar Biblia volt a legfőbb bizonyíték a püspök úr előtt arra, hogy a Prágában tanult kamonci papok bizony elfordították orcájukat

Krisztustól, és a huszitizmus eretnek tanainak hálójába keveredtek, e tanokkal mételyezik a jámbor szerémi alattvalók lelkét. Ahogy a cseh lázadók cseh nyelvre fordították a Szentírást, ezek a kamonci heretikusok nem átallanak magyarra fordítani azt. De éppen ez a magyar Biblia volt az oka, hogy a jómódú kamonci polgárok, a békés cserögi és szilszegi jobbágyok tömegestül gyűltek Bálint pap templomába.

– Jöjjetek, drága gyermekeim! – tárta szét karját a két ifjú előtt Bálint. A kőoltárra már kikészítette az ezüstkelyhet, a husziták legszentebb jelképét. Minden készen állott immár a szertartáshoz.

Titusz ragyogó arccal nézte Veronikát. A fűzfa bazilika növényfalán át enyhes, hűs szellő cirógatta meg arcukat.

Eljött hát a perc!A meghívott cserögi hajadonok, Veronika pajtásai és unokatestvérei

csengő, tiszta hangon énekelni kezdtek. Ősi dal volt ez, nászi dal. Nem akadt pap Bálint atyán kívül, aki ily barbár dallamot megtűrt volna egyházi szertartáson, de Bálint atya éppen az ilyen barbár dallamokat kedvelte, nem a sápatag egyházi zsoltárokat.

Titusz és Veronika az oltár elé léptek. Mindenki őket nézte: az öreg Dugovics, az özvegy Váradiné, az ifjak, leányok, legények, közeli ismerősök. Odakinn már megterítettek a fűzfa bazilika mellett felállított asztalokon, hogy elköltsék szegényes ünnepi lakomájukat.

Még néhány perc…Bálint pap imára kulcsolta kezét, és fennhangon olvasni kezdte a

Szentírást:

Akár a vadonnak fái közt virágzó almafa,olyan az én szerelmem víg ifjak között.Lángoló vágyam árnyékában megpihen,mert annak gyümölcse édes az ínyemnek.Bevehet a bornak házába,fölöttem lebeg zászlaja, a szerelem.

Veronika elpirult: bizony ki gondolta volna, hogy ilyes szakaszok is vannak a Bibliában? A vén, zord atyák kenetteljes hangon nem citáltak ilyesmit soha a templomban…

– Veronika! Titusz! Drága gyermekeim! Az igaz szerelem ajándéka tiétek – mondta ünnepélyes hangon Bálint pap, és megfogta mindkettejük kezét. – Megtaláltátok egymást, mert így akarta az Úr. Elvezetett benneteket egymáshoz, mert így íratott meg az életnek nagy könyvében. A jóság jóságra talált, a szelídség szelídségre lelt. A vadak völgyében két bárány… gyűlölködők közt szelídek, bűnösök közt bűntelenek. Megtaláltátok egymást,

s most egymás kezét fogva állotok előttem, és én ezt a kötést Isten színe előtt megszentelem…

Mozgolódás támadt hátul. Pár legény a fűzfa bazilika „kapujában” állott, s néha hátra-hátrapislogtak, rendben van-e minden. Ezek a legények most ijedten pisszegtek bele Bálint pap beszédjébe.

Az öreg Dugovics dühösen fordult hátra.– Belétek meg mi ütött, ti…De már hallotta ő is. Valahonnan a falu felől lópaták tompa cuppogása

hallatszott a lápban.Lovasok?Erre jönnek?Ide tartanak?Bálint pap elsápadt. Keze áldásra kiterjesztve, a Biblia felett. Valaki jő…Nem jelentett ez jót. Menekülni innét nem lehet… Egyetlen út vezet be, s

ki is a Vénszigetről, a zsomboson keresztül, át a lápon… Vékony az ösvény, ki arról letér, annak vége van nyomban… Nincs hová futni, hiába közel a Duna öreg karéja, hiába pár nyíllövésnyire a túlparton Csébepuszta, addig még ott a Harmos-láp, a Gyilkos-mocsár.

Titusz önkéntelenül magához húzta Veronikát. Éppen ettől tartott: híre ment ennek a menyegzőnek… Avatatlan fülekhez jutott a kósza szóbeszéd, s most tessék, itt vannak a hívatlan vendégek!

Mind kirohantak a fűzfa kápolnából. Félig így is a fölébük boruló ősnövényzet takarásában maradtak: innen jól látták az ösvényről kirobogó lovasokat.

Veronika felsikoltott, amikor megpillantotta az élen érkező darabontot: Csikasz Demeter közelgett, komor kifejezéssel az arcán. Nyaka körbetekerve, átveresedett pólyával. A szeme alja még sötétlett a délelőtti dulakodástól…

Demeter nyomában két tucat állig felfegyverzett lándzsás szóródott szét a tisztáson; legtöbbjük pajzsán az Újlakiak fehér tornyos címere díszlett, némelyikén a Cilleiek három csillagja. Utolsóként egy apró termetű, idegenforma lovas ügetet elő a vadonból. Vértet viselt, tollas sisakot. Térden felül érő zsoldos csizma a lábán, oldalán böhöm nagy pallos meg egy emberes buzogány. Vizenyős tekintete gúnyosan villant ide-oda, ahogy a násznép elé táncoltatta lovát.

– Nocsak, nocsak! – kiáltotta Csikasz Demeter, lándzsáját az ifjú pár elébe döfve a puha fűbe. – Mi folyik itt, mi készül itt? Csak nem valami titkos menyegző?

– Semmi közöd hozzá, te nyomorult! – Az öreg Dugovics szeme vérben forgott, hangja remegett az indulattól. – Ki hívott ide téged? Semmi keresnivalód nincsen itt, takarodj vissza, ahonnét jöttél!

A lándzsások ügyet sem vetettek az öregre, félrelökdösték az ifjakat, és rávetették magukat az asztalra. Ami azon volt, a nászi lakoma, javarészt Bálint pap és az öreg adománya: puha cipó Tátos Kelemen sütéséből, két

tyúkocska és egy süldő kismalac, amit egy szilszegi parasztasszonytól vett Bálint pap, frissen pergetett méz a kancsal nyestpusztai méhésztől, gyümölcs, amit Váradiné kertjében szedtek, s egy kis hordó bor Fazékgyártó István portájáról. Bort ugyan maguk is hoztak, nem is keveset: úgy látszik, korán kezdték aznap a harácsolást.

– Ej, de jól megy a dolgotok, büdös parasztok! – sziszegte Csikasz Demeter, lehuppanva az asztal mellé. Kardja sikoltva szökkent ki hüvelyéből, s hegyén máris az átdöfött kappan reccsent.

– S engemet meg se hittatok a lakodalomba? Micsoda dolog ez? – fordult az ifjú pár felé, a húst szaggatva fogaival kardja hegyéről. – Pedig én aztán régi, közeli ismerőse volnék ám a menyasszonynak!

Rákacsintott a lányra, aki kimeresztett karmokkal esett volna a képének, ha Titusz vissza nem rántja maga mellé.

– Mért zavarogsz minket, Demeter? – kérdezte szelíden a fiú. – Becsülettel fizetem én is az adómat, s apám is…

– Becsülettel? – kerekedett el Demeter szeme. Néhány pillanatig csak a csámcsogását lehetett hallani. – Hát azt tudjátok-e, lelkecskéim, hogy a menyegzőre ajándék illeti az Újlaki uraságot? Az hol maradt? Ti itten zabáltok a nádasban, az uraság élései meg üresek, he? Becsület ez? Nem! Ez tolvajlás!

– Elég volt! – kiáltotta az öreg Dugovics. – Ez a fiam esküvője, kutya! Ne merd beszennyezni…

A nyeregkészítő-mester elhallgatott, szeme dülledten meredt a semmibe. Titusz nem értette, mi történt. Aztán ahogy lentebb nézett, megpillantotta az öreg mellkasából előbukkanó palloshegyet. A fekete dolmányon veres folt terült széjjel.

– Apám! – Titusz odaugrott, hogy elkapja.Dugovics mögött a jövevény hajolt ki a nyeregből, pallosát egyetlen

rántással szabadítva ki az öreg hátából. Azzal mint aki jól végezte dolgát, a még mindig talpon rogyadozó mester vállába törölte a vért a pengéről.

Az öreg üveges szemmel Tituszt kereste, s hiába állott a fiú ott, éppen előtte, már nem láthatta. Meg akart még kapaszkodni valamiben, jobbja csonkja is kapálózott, akár maga tehetetlen bal keze, de hiába. Hörögve orra bukott, az arcára fagyott fájdalmas kifejezéssel.

Titusz eleresztette: keze ökölbe szorult.– Gyilkos, te…!Úgy, ahogy volt, puszta kézzel rontott volna a lovasnak, de az vasalt

csizmája egyetlen rúgásával visszapenderítette Veronika mellé.– Co jsi to udělal, Jane Vitovče?Bálint pap rohant ki a fűzfa bazilikából, kezében a Bibliával.– Proboha, cos to jen udělal, bratře? – kiáltozta csehül. – My nejsme tvoji

nepřátelé! A lovag zavartan bámult le rá a magasból.

– Nem ismersz meg, testvérem? – ragadta meg lova kantárját Bálint. – Hát én vagyok… Valentin Kameneczki… A prágai egyetemről… A morva hadjáratból… Hisz ismersz engem… Bálint vagyok, a kamonci pap! Jan Vitovecz! Testvérem!

A cseh oldalra köpött.– Nejsem už tvým bratrem!

Azzal sziszegett is előre a roppant pallos hegye, egyenest Bálint pap torka felé. Az ösztönösen emelte fel két kezét, s a pallos acélja belefúródott a Biblia vaskos bivalybőr kötésébe. Bálint elzuhant a döfés erejétől, maga mellé ejtve a Szentírást.

A következő pillanatban elszabadult a pokol a tisztáson. Az Újlaki-és Cillei-címeres fogdmegek rávetették magukat a násznépre: néhány lándzsadöfés, kardsuhogás, és a legények vérző fővel, átszúrva, halálra sebezve terültek el a fűben. A leányok sikoltozva próbáltak menekülni, de hiába, az adószedő haramiái elébük kerültek, s egymás után behajkurászták mindet a fűzfa templomba.

– Ne! Ne! – kiáltotta Titusz kétségbeesetten. – Hagyjátok abba! Mit műveltek?

Veronika rettegve húzódott hozzá. Egy pillantás körbe: az öreg Dugovics véres tócsa közepén hevert égre függesztett, üveges szemmel. Amott Bálint pap eszméletlenül vagy talán holtan, teste mellett a Biblia összevérezett lapjai szálldostak a könnyű dunai szélben.

A sikoltozás hirtelen elhalt, és keserves zokogásnak adta át a helyét. Odabenn, a fűzfa bazilikában a martalócok dévaj röhögése és a beszorított leányok zihálása hallatszott csak.

– No, pajtás! – állt meg Titusz előtt elégedetten Csikasz Demeter, csizmájával rúgva le a kardja hegyéről a sült malacot. – Ez lesz csak az igazi mulatság! Igazi nász, hallod-e? Gyere csak, nézzed te is!

Azzal megragadta Titusz vállát, és belódította a fűzfa bazilika kapuján. Veronika sikoltva követte.

Odabenn a martalócok épp az oltárkőhöz szorított leányok ruháját tépdesték. Kardokkal, szablyával vagdosták meg a kötőket, a hófehér combokon, kibuggyanó kebleken vékony vércsíkok vereslettek.

– Ne bántsátok őket! – könyörgött könnyes szemmel Veronika. – Nem ártottak ők senkinek! Könyörgöm, Demeter!

– Könyörögsz? – kerekedett el az adószedő szeme. – Nocsak, szívem! Hát könyörögni is tudsz? No, legények! Szórakozzunk csak kicsit!

Azokat nem kellett biztatni. Az oltárra lökték szerencséden hajadonokat, s egyet legalább ketten-hárman kezdtek markolászni. Demeter felkapta az ezüstkelyhet, jót húzott a borból, a maradékot az éppen előtte vergődő leány mezítelen testére löttyintette.

– De rég voltam menyegzőben! – rikoltotta, s hirtelen belemarkolt Veronika hajába. Maga felé rántotta a lányt. Titusz azonnal rá akarta vetni magát, de ketten két oldalról lefogták.

– Ne heveskedj, fiacskám! – röhögött az adószedő, miközben baljával nadrágját oldotta. – Utána megkapod te is, ne félj! De az uraság távollétében mégis csak engem illet az első éjszaka joga!

Titusz felüvöltött, s minden erejével próbált megszabadulni a fogdmegek szorításából. Azok jól szórakoztak rajta, különösebb erőfeszítés nélkül tartották a grabancát.

– Engem aztán nem zavar, ha nézed, öcsém! – vigyorgott Csikasz Demeter, feltépve Veronika ingét. A lány hófehér keblei kibuggyantak, s a martalócok elégedetten hördültek fel. – Nézzed csak, ha úgy akarod! De ne aggódjál, a te Veronikád így se, úgy se neked tartogatta magát! Van neki egy titka… ugyanis…

Nagy nehezen elővette férfiasságát, de ekkor intenie kellett két lándzsásának, kik most léptek a fűzfa bazilika árnyába, hogy segítsenek lefogni a lányt. Egyedül nem bírt vele.

– Ne bántsd! – kérlelte Titusz. Záporoztak a könnyei, s mikor ennek tudatára ébredt, elöntötte a szégyenpír az arcát. – Könyörgöm, Demeter, ne tedd! Kérlek! Könyörgöm!

– Azt talán elfelejtette említeni ez a kis szajha, hogy nem oly ártatlan szüzecske ő, mint aminek kiadja magát? – Az adószedő végre elhelyezkedett Veronika lábai között: a lányt bokájánál fogva tartotta, húzta kétfelé két mocskos kezű katona. – Két éve hentergett ez mán, mikor te még a porba fingottál! Gyereket is szült a kis szajha, csak titkolja… Dugdossa mindenki elől…

– Tudom! – kiáltotta Titusz. – Könyörgöm, Demeter…– Tudod? – csodálkozott az adószedő. – Ki gondolta volna? Na, te szajha,

most én csinálok neked gyereket!Valaki mögéje lépett. Az apró termetű, idegen lovag volt. Demeter nem

vette észre, csak zihálva igyekezett még mélyebbre hatolni Veronika rángatózó testébe. Am ekkor egy hűvös, vérfoltos penge lassan megcirógatta a hátsó fertályát.

Csikasz Demeter felhördült.– Mi a szűzmáriás hétszentség?Jan Vitovecz komor képpel állott mögötte.– Pryč odtud!

Demeter a lovag hangjából kitetsző baljós szín miatt jobbnak látta azonnal kihúzni férfiasságát Veronika lábai közül.

– Beléd meg mi ütött, vitézlő kapitány uram? Te akarnád először fékon húzni-e? Hát csak tessék! Lefogom neked, ha akarod!

Vitovecz a fejét ingatta.

– A lányt elvisszük von Cilleinek! Majd báró dönt, sors! Túl jó neked ez lány! Túl jó parasztnak!

Demeter képe elfeketedett a dühtől.– Én amondó volnék inkább, kapitány uram, hogy ne vigyük sehová!

Nekünk is jár egy kis szórakozás…– Ott van azok! – mutatott pallosával az oltáron vonagló, sikoltozó

jobbágyleányokra Vitovecz. – Eriggy, neked jók!Azzal köpenyét a reszkető Veronikára vetette, hogy eltakarja

mezítelenségét.– S ezzel mi legyen, kapitány uram? – kérdezték a Tituszt tartó

darabontok. Vitovecz rá se pillantott.– Csenevész fiú. Haszna nincs. Öljétek meg!Titusz egy végtelennek tűnő pillanatig bámulta, ahogy Veronikát

támogatva Vitovecz elindul kifelé. Szemében kövér könnycseppek gyűltek, azok függönyén keresztül látta, ahogy néhány Újlaki-fogdmeg rikoltozva beront a fűzfa bazilikába Veronika elfogott édesanyjával. Az özvegy Váradiné bizonyára menekülni próbált, de hasztalan: utolérték, alaposan agyba-főbe verték, s most a ruháját leszaggatva épp arra készültek, hogy az oltárra fektessék őt is, a meggyalázott hajadonok közé.

– Hát ehhez a vénasszonyhoz meg ugyan kinek van kedve? – reccsent rájuk dühödten, leforrázva Csikasz Demeter. – Várjatok csak! Ötletem van! No, hol is az a vőlegény? Hozzátok ide a vőlegényt!

Ketten felnyalábolták Tituszt, és odavitték az oltárhoz. Közben odakint már csapra verték a Fazékgyártó István kis hordó borát meg a magukkal hozott összes hordót is.

– Ide! Ide hozzátok!Tituszt térdre kényszerítették. Demeter odalépett mellé, és letépte az

ingét.– Ha már a lánya nem lesz a tied, szép öcsém, hát itten van az anyja!

Gyerünk! Te se maradjál hoppon, végül is nászéjszakára készültél, nem tehénfejésre! Lássad, nekem is van szívem! Gyerünk! Csináljad már!

A jajgató, könyörgő Váradinét hassal az oltárra fektették, hogy hatalmas ülepe most Titusz előtt tornyosult. A darabontok röhögve fosztották meg a fiút maradék ruháitól.

– Menni fog az, meglásd! Lándzsát szegezz! Rajta, pajtás!Titusz üvöltve vergődött a karmaikban, miközben mezítelen alsótestét

Váradiné hátsójának lökődték, újra meg újra.– No, nézzétek, legények! Micsoda vőlegény ez! Nem hogy lándzsája

nincs, de csak még bicskája se! Hát mit akarsz te ezzel, te nyamvadék? Ezzel akartad Veronikát boldoggá tenni?

Demeter visszakézből hatalmasat kevert le Titusznak. A fiú – úgy, ahogy volt, mezítelenül nekizuhant az oltárnak, s aléltan csúszott Váradiné remegő lábai elé.

– No, ki lesz a következő? – rikoltotta Demeter fellelkesülve. – Legények! Hát senkinek se kell ez a húsos far?

A katonák undorkodva kurrogták le. Néhányan visszamásztak a nyögdécselő, összevissza vert jobbágylányokhoz, és ott folytatták, ahol az előbb abbahagyták.

– Eressz el… Csikasz Demeter… – suttogva rémülten Váradiné. – Könyörgöm… eressz el! Tiéd a malmom, ha nem bántasz minket! Hol a lányom? Hol van?

– Mi? Hogy enyém a malom? – bődült fel az adószedő. – Mi az enyém, te nyomorult banya, mi? A malom? De hisz az mán Újlakié! Ahogy Veronika is! Ma este már Újlaki vinnyogtatja a nyoszolyáján! Vagy Cillei! A lányod mán az urak kurvája, te! Minden az övék!

Dühödten rácsapott Váradiné ülepére, aztán elrikoltotta magát.– Ha senki meg nem próbálja, hát hozzátok a lovamat! Az nem ilyen

válogatós, mint tik vagytok, anyaszomorító bitangok! Majd az alaposan megtrucidálja a vén lotyót!

A katonák szeme felcsillant.– Kértem a lányát szép szóval, de nem adta! Most majd nem hordod olyan

magasan az orrod, te némber…A fogdmegeknek tetszett az új ötlet, iramodtak is Demeter ménjéért. A

trucidáltatás remek szórakozásnak ígérkezett, s mivel a zsákmány igen szegényesnek tűnt, kellett valami látványosság, amivel kárpótolhatták magukat.

A jobbágylányokkal már addigra végeztek. El azonban nem eresztették őket, mert tudták, hogy a remek mulatság végére, mikorra felfalják majd a szegényes lakoma maradékát, megisszák az utolsó csepp bort is, még egyszer nekigyürkőznek majd szerencsétleneknek.

De addig is…Hozták a lovat.Ezalatt elcsendesült a tisztás. Néhányan nem vettek részt az erőszakban,

odakinn iszogatták a bort csendesen. Vitovecz is odakinn maradt. Ő sem törődött velük, csak arra volt gondja, hogy a leölt szilszegi legények zsebéből a sovánka dénárok mind az ő erszényébe vándoroljanak, mielőtt még más leli meg őket. Egyéb zsákmányolnivaló nemigen akadt ezen az isten háta megetti helyen.

Veronika ott hevert Vitovecz lova mellett, lemeztelenítve, vacogva. A cseh lovag a dénárokat csörgette még a markában, s egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy mégiscsak elszórakozhatna ezzel a kis teremtéssel, de aztán eszébe ötlöttek új parancsolójának, Cillei Ulriknak a szavai:

„Minden értéket szedjetek össze, mindent, amit csak Újlaki birtokain találtok! Ami Újlakié, az most már az enyém is! Hozzatok el mindent! Aranyat, ezüstöt, terményt, jószágot, cselédet, különöst a kebles cselédeket! Mind hozzátok elébem!”

Csinoska ez, vizslatta közelről Vitovecz a lányt. Angyali az arca, dús a keble, íves a dereka. Tetszeni fog Ulrik úrnak!

Odabenn harsány röhögés kerekedett, ahogy a darabontok a mént lassan rávezették az oltárra feszített Váradinéra.

– Közelebb rá, hékás!– Meg ne rúgja a pofádat, te!– Azaz, eresszed az ülepére!– Megvan! Trucidálja mán!Velőtrázó női sikoly harsant odabentről, de Vitovecz ügyet sem vetett rá.

Túlságosan sokat látott már a husziták hadjáratai során ahhoz, hogy meglepje bármi is. Az utóbbi tíz esztendőben annyi kegyetlenséget látott, s tett maga is, hogy lelki nyugalmából ki nem zökkentette már semmi.

Ha szórakozni akarnak a legények, hát csak szórakozzanak! A lényeg, hogy estére útra készen álljanak valamennyien. Addigra ki kellene józanodniuk, hisz sötétedés után még meg kell látogatniuk néhány portát Nyestfalván, meg Bánmonostorán is. Jan Vitovecz, Cillei Ulrik úr újsütetű kapitánya bizonyos volt benne, hogy amire az Újlakiak adószedői képtelenek voltak, azt ő maga hamar elvégzi majd. Igen, az utolsó garasig behajtja az elmaradt dézsmát, a kilencedet, az urasági ajándékot, s mind Újlaki birtokába juttatja azokat a házakat, malmokat, halászhelyeket, vámokat, révhelyeket, melyeket néki Cillei pergamenre rótt listán átadott.

Kellett a pénz.Nagyon kellett.És az sem volt épp mellékes, hogy néhány földönfutó kisnemes falvának

elragadásával az Újlaki-birtokok egészen összeérnek majd Brankovics György közeli birtokaival, Szalánkeménnel, Kölpénnyel, Berekszóval és Üröggel. S mivel a despota Cillei sógora volt, Újlaki meg Cillei lekötelezettje, úgy Ulrik úr hatalma teljesedik ki itt, Valkóban, meg a Szerémségben is. Addig még fel kell gyújtani pár udvarházat, le kell gyilkolni néhány jobbágyot, kurta nemest, városi polgárt. Néhány hét múlva itt, a Duna és a Száva közén mindenki tudni fogja, hogy Jan Vitovecz, Cillei Ulrik úr kapitánya nem tréfál. Holnap máris teli láda ezüsttel, sok-sok szekér terménnyel szekerezhet vissza a nagyúr szlavóniai birtokaira.

Vitovecz leguggolt a leányhoz.– Nem fázol, te?Odabenn Demeter lova nyerített bőszen.Veronika nem felelt, csak bámult meredten maga elé, s tovább mormolt

csöndesen.– Van szerencséd – vont vállat Vitovecz, és melléje telepedett. – Állatok

ezek! Šakali!Ebben a pillanatban a mén nyerítése és Váradiné üvöltése egyetlen,

iszonytató sikollyá keveredett odabenn.

– Neked lesz jobb dolgod – folytatta Vitovecz, mintha mi sem történt volna. – Von Cilli uraságnak szajha. Lesz jó dolgod neked. Viseled jól magad. Leszel engedelem. Értesz?

Veronika nem felelt.A cseh vállat vont, maga mellé húzta az egyik megmaradt boroshordót, s

hátát a lánynak vetette, hogy felriadjon, ha netán szökni próbálna. Úgy tervezte, huny egy szusszanásnyit, aztán kiparancsolja ezeket a fenevadakat a fűzfák alól, és nekivágnak a küldetés éjszakai részének.

Amikor megitta az összes bort, s elszenderedett, a fűzfa bazilikában fémesen csatlant a mén patkója egy koponyán.

8.

Arra riadt, hogy valami nagyon nincsen rendjén. Veleszületett ösztönével rögvest kezébe kanyarította pallosa markolatát. Mi az? Mi történt?

A szigetre, a tisztásra már sötétség telepedett. Fullasztó mocsárszag és párálló meleg lebegett a föld színe felett, mintha a láp esti kipárolgása nyaldosta volna csizmás lábát körbe.

– Ki vagy? – kérdezte zavartan, mert észrevette, hogy egy görnyedt emberalak támolyog ki a fűzfa bazilikából.

A környéken csend volt, baljós, zord csend. Valami nincsen rendjén… Hol vannak a többiek?

Vitovecz tétován hátranyúlt, hogy megbizonyosodjék róla, a lány ott gubbaszt-e még mögötte. Ott volt, a sarkán billegett, s valamit dúdolt magában.

– Ki vagy te? – meredt a cseh a közeledőre.A görnyedt alak előbbre lépett, ügyet sem vetve a fűzfa kapunál lebegő

szúnyogfelhőre.A kezében kardot tartott.A kardról vér csöpögött a fűre.– Te? – Vitovecz rémülten talpra szökkent. – Élsz te? Mondtam,

megöljenek!A görnyedt emberalak még közelebb lépett, s most már arcára vetült a

nászi asztal fölé aggatott fáklyák rőt fénye.Kamonci Titusz kifejezéstelen tekintettel nézett el a cseh válla felett. Nem

vette észre a földön kuporgó Veronikát, s mintha nem látta volna Vitoveczt sem, csak bámult egyre a messzeségbe.

– Mit tettél?A huszita renegát nem akart kitérni az útjából. Látta, hogy a fiúban alig

pislákol a lélek, oldalából, lábából vér szivárgott. Sebek…– Mit tettél te?

Közelebb lépett, és pallosa marokkosarával egyszeriben arccsonton reccsentette Tituszt. A fiú hangtalanul összerogyott. Vitovecz rosszat sejtve átlépett rajta.

Odabenn, a fűzfa bazilikában sötét volt. Vissza kellett mennie egy fáklyáért, hogy lássa, mi történt. A fűzkapunál nagy, fekete legyek lepték el az arcát. – Döglegyek.

Sejtette már, milyen kép fogadja, mégis, amikor a fáklya fénye reszketve rávetült az oltárra és a szerteszét heverő testekre, gyomra összerándult az undortól. Nem hitte volna, hogy lesz még oly látvány ebben az életben, ami öklendezésre készteti.

Ez a látvány olyan volt…Az oltáron, még mindig a kőre hasaltatva ott hevert Váradiné, két karja

odakötözve, lábai szétfeszítve. Hátsója merő alvadt vér, s ahol a koponyájának kellett volna lennie, csak valami mocskos massza sötétlett.

Közvetlenül a lábai előtt Csikasz Demeter feküdt kicsavarodott végtagokkal. Egy erőteljes kardcsapás a feje tetejétől a mellkasa közepéig kettéhasította. Amott az adószedő részeg legényei: átdöfve, szétszabdalt arccal, kiontott belekkel, egymás hegyén, hátán. A jobbágylányoknak nyoma sem volt sehol, s Vitovecz magában azt kívánta, legyenek inkább halottak, valahol a közelben, a láp mélyén, semmint hogy megszökjenek, s hírét vigyék a történteknek.

Óvatosan tett egy félfordulatot. A ló éppen reá bámult. Fejét az oltárnak támasztotta, ott, ahol összerogyott az embertelen csapástól, ami koponyáját érte. Egy kard markolata lehetett, ami két szeme közt bereccsentette a csontot. A sebben zöld és fekete döglegyek nyüzsögtek – nemsokára a lárvák is kikelnek majd ebben a pokoli melegben…

Vitovecz szédelegve fordult ki a fűzfa bazilikából.A fiú még mindig ott hevert Veronika lábai előtt: a lány a fejét simogatta,

úgy becézgette gyöngéden.– Te fiú… – nyögte a cseh dermedten. – Te egyedül ezt…Az adószedő csapatából alig négyen-öten maradtak életben. Ők voltak a

szerencsések, odakinn hevertek, részegen a felborogatott nászasztal alatt, a csirkecsontok és félig megcsócsált cipók romjai között. Ők voltak, akik már nem fértek be a fűzfa bazilikába a mocskos látványosságra…

– Ébredsz! – kiáltotta Vitovecz. – Mind ébredsz! Gyerünk! Talpon! Aztán értetlenkedve letérdepelt Titusz mellé.– Te vagy veszett fenevad! – suttogta maga elé a cseh. – Hasznod veszem

még! Vagy gyilkos fenevad!A talpra vergődő pribékek rosszat sejtve közeledtek. Egyikük

betámolygott az oltárhoz. Kijött, és hitetlenkedve bámult a cseh lovagra.– Kötözzétek lóra! – intett dühösen Vitovecz a földön heverő Tituszra. –

Visz Újlak. Visz a lány is.A darabontok nem moccantak.

– Siet! Siet, mind! Lóra kötöz lány és fiú!– A többit… a többit eltemessük? – nyögte nagy nehezen az egyik katona.– Minek? Siet! Siet! Majd sok farkas és féreg elintéz testek. Mind!A legények remegő kézzel kötözték fel a szabadon maradt lovak egyikére

Tituszt, egy másikra Veronikát.A mocsárra dögbűzű pára ereszkedett a sötéttel. Furcsa rikoltások,

kereplések keltek a fekete növényfal mögül, a láp alattomos cuppanásokkal nyeldekelt valamit.

– Sietünk innét! – borzongott Vitovecz. – Hol a pap? Hol a pap? Lát? Ti lát? Hol huszita pap?

A fogdmegek kelletlenül pislogtak körbe, de egyikük sem találta Bálint papot.

Eltűnt nyomtalanul ott, ahol a sziget bokrai és fái a Duna egyik mellékágába eresztik gyökereiket. Csak egy véres lap maradt a tisztáson, egy kiszakadt oldal a Bibliából. Vitovecz felvette a lapot, egy hosszú pillanatig elgondolkodva bámulta, aztán elhajította. A háta végig borzongott, míg csak az egyik szilszegi darabont kifelé vezette őket a szigetek labirintusából.

9.

ÚJLAK, MAGYARORSZÁG,A. D. 1434, SZENT MIHÁLY HAVA

A reggeli napfény már ébren találta Újlaki Miklóst. Kikászálódott ágyából, magára kanyarította nyestprémes köpönyegét – itt, az ódon várban még a leghevesebb nyáridőn is kegyetlen hideg vacogtatta tagjait –, és mezítláb kitámolygott az árkádos folyosóra.

Nem tudott már délig aludni, mint régebben, s az éj nagy részében álmatlanul hánykolódott fekhelyén. Most meg, nappalvást csak bolyongott magányosan a várban, zord kedéllyel, s nem találta helyét sehol. Semmi se volt jó, okosabban tették cselédjei, ha hozzá sem szóltak, csak hagyták kóborlani a kihalt termeken, szobákon át.

Néhány napja ért haza Újlakra, s a vár nem volt már olyan, mint a hosszú itáliai út előtt. Mintha üres lett volna minden, kihalt, hátborzongató. A bútorokat por lepte, a szobákban az enyészet bűze terjengett, hiába takarította őket szorgalmasan a várnép. A sarkokból, a folyosók fordulóiból mintha szellemek suttogtak volna a vár ura felé: atyja, nagybátyja és bátyja szellemei. Néhány év alatt csaknem az egész család kihalt, ő maradt az utolsó férfi a valaha oly népes Kont-nembéli famíliában.

Miklós tegnap is, ma is ide-oda botorkált a várban. Időnként kibámult az ablakokon, nézte a Duna lustán elnyúló, zöld szalagját, nézte a végtelen

erdőket, a szántókat, a szőlőhegyeket a dús valkói rögön, nézte a saras falú falvakat, a nyüzsgő, népes várost a vár lába alatt.

Nézte birodalmát, és belül remegett.Immár bármelyik pillanatban elveszíthet mindent, jól tudta ezt. Ismerte

már annyira Zsigmondot, hogy sejtse: a király nem fogja annyiban hagyni, hogy beszennyezte lánya becsületét. Idő kérdése csak, és nincsen senki széles e világon, aki megmenthetné a bőrét. Még Cillei sem képes erre, bármit állít is a veres gróf magáról…

Cillei…Miklós az úgynevezett barátaitól legalább annyira félt, mint ellenségeitől.

Cillei túlságosan sokat tudott róla, tökéletesen a kezében tartotta őt. Tudott a kudarcba fulladt merényletről, melyet még Milánóban kísérelt meg Hunyadi ellen. Tudott az ármánykodásokról, tudott a környékbeli fosztogatásokról, a kereskedők, békés polgárok vagyonának elrablásáról, a megannyi galádságról, amit az elmúlt években elkövetett. Sőt… tudott a titkos összeesküvésről, amit még a menyegzője idején szövögettek a király meggyilkolására…

Most, ahogy a dús mezőket bámulta a vár ablakából, most sem tudott másra gondolni, mint arra, hogy a Cillei által a nyakára küldött cseh zsoldos kapitány e pillanatban is a Cillei-kincstárat gyarapítja az Újlaki-birtokok sanyargatásából. Szabadon száguldhattak a Cillei-pribékek az Újlaki-földeken, s lassan Miklós minden maradék vagyona felett szabadon rendelkezhetett az ördögi veres gróf.

Mit tehetne ellene?Kihez fordulhatna segítségért?Miklós bágyadtan bámulta a Duna hullámait a magasból. Ugyan kire

számíthatna? Senkire… Nem akadt barát, testvér, akinek elpanaszolhatta volna sirámait. Ivócimbora, vadásztárs, szajhák hajkurászásában mindig kész kópé persze akadt rengeteg a környéken. De barát egy se…

Mióta hazatért a családi fészekbe, Újlakit megint elkezdte gyötörni a lelkiismeret-furdalás. Lehet, hogy épp Hunyaditól remélhetne segítséget Cilleiék, Garaiék ellenében? Azok úgyis mindenben egy követ fújnak… És gyűlölik Hunyadit… Ki más menthetné meg az irháját Cillei fojtogató atyáskodásától, mint Hunyadi? De hogyan? Azok után, hogy az életére tört…

Újlaki Miklós az ablak melletti cifrán faragott kőre csapott tehetetlen dühében. Csapdában érezte magát, és tudta, ebből a veremből egyedül ki nem tud kapaszkodni. A legtöbb, amit tehet, hogy úszik az árral. Nem fordulhat szembe Cilleiékkel, ahhoz már túlságosan erősek. Viszont óvatosan tapogatózhatna Hunyadi környezetében. Az oláh úgyis egyre magasabbra kapaszkodik a ranglétrán, azt rebesgették Bécsben, a király környezetében, hogy valószínűleg újabb birtokadományokat kap majd Zsigmondtól, persze csengő aranyak ellenében.

S hát honnét volt Hunyadinak ennyi aranya?

Tudja a rosseb! Tán az se különb Garaiéknál, Cilleiéknél, meg a többi bárói jómadárnál, kik saját jobbágyaik zsírján élősködnek, s akik előtt nincs biztonságban se város polgára, se falu parasztja, se a vándor kalmár portékája…

De valamit mégis tenni kell!Késő este volt már, mikor zajt hallott odalentről, a vár belső udvarából.Elfintorodott. Bizonyára az a himpellér Vitovecz tért meg az embereivel!

Két napja járta a környéket, és elmaradt adót, földesúri dézsmát hajtottak be innen is, onnan is. Cillei azzal a paranccsal küldte a cseh rablót, hogy háromszáz arany nélkül haza se menjen – hogy az a háromszáz arany Újlaki aranya volt, az nem számított.

Miklós összehúzta magán a köpenyt, és rosszkedvűen lebattyogott az udvarra.

Valóban Vitovecz érkezett. De hol voltak a lándzsások, akiket melléje rendelt? Hol volt Csikasz Demeter?

– Mit hoztál, te gazember? – állította meg Vitoveczt, ki gondolataiba mélyedve indult volna a konyha felé.

– Két fogoly! – mutatott a lovakra kötözött két test felé a cseh. – Viszem Cilli vára.! Én rabom ők!

Miklós arca elkékült. Viszed Cillibe?Az egyik valami véres fejű ifjú volt, rá nem vesztegetett több pillantást.

Hanem a másik… Az harmatos virágszál… Egy koszos köpenybe bugyolálták a testét, de így is átsejlettek dús idomai. Gyönyörű leány volt, eszméletlenül, megkötözött kézzel terült el, ahogy leemelték a lóról, és a saras szalmára fektették.

– Hát ezt meg honnan szedtétek össze? – hüledezett Újlaki.– Az özvegy Váradiné leánya – suttogta az egyik katonája, a túlélő

szerencsések egyike.– Akkor az én cselédem!A lándzsás a távolodó Vitovecz után sandított.– Amondó volnék, nagy jó uram, ne illessed ezt a jányt. Viszi mán a cseh

Cilleinek!– Viszi ám a szenteket! Az én falumból való, az én cselédem ő! Egyedül

az én tulajdonom! Hol vannak a többiek, te? Hol van Demeter?A lándzsás lesütötte a szemét.– Össze akartak esküdni ez a kettő Szilszegnél, a Vénszigeten. Az a kutya

huszita pap eskette vón őket, mikor rajtuk ütöttünk. Csak a tréfa kedviért. Csikasz uram ötletéből. Éppen, hogy rájuk ijesszünk, azt mondta. De elcsúnyultak a dolgok… Piszkos munka volt, nagy jó uram! Véres munka!

Újlaki értetlenül bámult rá, aztán intett, hogy hallgasson. Nem érdekelték a részletek.

– A fiút oda viszi Vitovecz, ahová akarja! De a lány itt marad! Mondd meg Csutorásnénak, hogy mosdassa meg, öltöztesse fel, aztán vigye a

szobámba! Megértetted? Egy ujjal hozzá se érjetek! Megejtette mán valamelyiktek?

A lándzsás nem mert ura szemébe nézni.– Én nem tudom, nagy jó uram… Mink kinn maradtunk…– Eh, mit bánom én! Eriggy! Tömlöcbe a fiúval! A lány pedig egy óra

múlva az ágyamban legyen!A lándzsás szaporán bólogatott, s már rohant is a kamarásnéhoz, hogy

intézkedjen a fürdetésről. Arra a világ minden kincséért sem akart gondolni, mi lesz, ha a cseh kurafi megtudja majd, hogy a zsákmányát, magának akarja Újlak ura…

10.

Veronika mintha mély, rettentő álomból ébredt volna. Úgy tekingetett körül, mintha másvilágon volna máris. Egy sűrűn kormoló gyertyáktól megvilágított szobácskában állt, lapos teknőben, s épp egy hájas matróna sikálta mezítelen testét.

– Hol vagyok? – kérdezte rekedten. Csutorásné elkerekedett szemmel bámult fel rá.

– No, csakhogy, aranyoskám! Már azt hittem, afféle együgyű lélek vagy te, aki szólni se tud! De ezek szerint mégis van nyelved!

Veronika szégyenlősen maga elé kapta a kezét.– Ki vagy te? Mi ez a hely?– Nem kell rémüldöznöd, drágaságom! Nincsen semmi baj! Újlak

várában vagy, biztonságos helyen már! Én a kamarásné volnék…– Hogy kerültem ide?Csutorásné nem tudta, erre mit feleljen. Nem kötötték ugyan az orrára, mi

történt amott. Szilszegen, de megvolt a magához való esze, hogy sejtse anélkül is.

– Ha akarod, ha nem, gyöngyöm, eszedbe fog az jutni… és akkor azt kívánod majd, hogy bárcsak örökre elfelejtetted volna…

Veronika megdermedt, eltolta magától Csutorásné kezét. A Vénsziget… A fűzfa bazilika… Titusz ragyogó mosolya… és az a förtelmes hang… A közelgő lovak patáinak cuppogása a lápban…

Felsikoltott, s összerándulva a teknő aljába rogyott.– Jól van, kedveském, tudom én, mit érzel… – sóhajtotta Csutorásné. –

Jól ismerem én annak a mihaszna Csikasz Demeternek az embereit. Ne ríj! Az élet kegyetlen mivelünk, asszonyokkal! Így volt ez mindig, és így is marad, míg világ a világ De nézzed a jó oldalát! Élsz… És úgy láttam, a vőlegényed sem múlt még ki egészen. Ki tudja, talán mindketten…

Hirtelen abbahagyta a vigasztalást. A teknő aljában zokogó lány ugyanis abbahagyta a sírást egyik pillanatról a másikra elapadtak a könnyei. Csak bámult maga elé nagy, zöld szemeivel, vonásai kisimultak, aztán felegyenesedett és kikapta Csutorásné kezéből a sikáló lúgkövet.

– Azt mondtad, Újlak vára ez? – higgadt, sötét hangon kérdezett. Már nem remegett. Már nem vacogott.

A kamarásné eltátotta a száját.– Ott, ott…– Miért mosdattál? Mi lesz most velem?– Az uraság… Miklós báró kéretett az ágyába, leányom…– Miklós báró… Jól van. Hagyd, majd én! Egyedül mosakszom!Csutorásné a kezét tördelve hátrált a teknőtől. Ilyet nem látott még. A

cserögi leányzó nemcsak igézően szép volt, de rejtezett valami különös fény zöld szemében, ami sehogyan sem tetszett neki. Hirtelen magához tért ez a lány… Hirtelen kijózanodott… Mintha csak eszébe jutott volna valami, valami ördögi, amiről jobb volna semmit se tudni…

– Hol van a vőlegényem? – kérdezte Veronika fagyosan, mikor végzett a mosakodással, és törölközni kezdett.

– Jaj, nem mondhatom azt meg, kincsem!– Tudnom kell! Lehet, hogy soha többé nem láthatom! Beszélnem kell

vele!– Jézusom, még csak az kéne! – sápítozott Csutorásné. – Miklós báró a

fejemet veszi, ha megtudja! Dehogy beszélsz te vele! Nem beszélsz te senkivel! Mindjárt felöltöztetlek szépen, beillatosítlak, s már mehetsz is a báró szobájába. Ha jól viseled magad, nem fog bántani. Ha ügyes leszel, és ő megelégszik véled, még itt is tarthat a várban. Semmire nem lesz gondod… egy ideig biztosan…

Veronika felvette a kecskelábú székre kikészített, egyszerű csemeletköntöst.

– Ne aggódj, tudom, mi a dolgom. Ha segítesz beszélnem Titusszal, kapsz egy aranypénzt.

– Aranypénzt? – csillant fel Csutorásné szeme.– Mikorra kell az úr szobájába vinned?– Menten…– Akkor igyekezzünk! Tudod-e, hol van a vőlegényem?– Lenn, a tömlöcben. Igen rossz bőrben, de még él talán…– Vezess! Nem leszek hálátlan!Csutorásné gyanakodva bámulta a lányt. Miféle szerzet ez? Úgy

parancsolgat, mint valami úrhölgy… Pedig azt mondják, csak a cserögi özvegy molnárné leánya, nem egyéb…

– Kérem az aranypénzt! – fogta suttogóra.

Veronika leeresztette vastag kontyba fogott, ébenfekete haját, és óvatosan egy csontfogast húzott ki belőle. Azt kettétörte, és egy fényesen ragyogó velencei dukátot emelt ki a belsejéből.

– Itt van! A tiéd! És egy szót se senkinek!

11.

Áporodott, fojtó bűz fogadta őket a mélyben. Csutorásné idegesen hátra-hátrapillantott, nem követi-e őket valamely strázsáló, de úgy tűnt, akiket csak a kazamatába rendeltek őrködni, mind elsomfordált lőrét vedelni a Pozsega úti kapuhoz. A kamarásné terebélyes kebelére szorította kezét, úgy hallgatózott, hogy üres-e a folyosó valóban. Igyekezniük kellett, mert Miklós úr nemsokára türelmetlenkedni kezd, ha nem találja az ágyában a kis madárkát.

– Itt van? – kérdezte Veronika reszketve, mikor a dohos pincébe lépett.– Ott. Az ajtó mögött! Itt ni, a kulcs…Veronika belépett. Beletelt néhány pillanatba, míg szeme megszokta a

félhomályt. Titusz ott hevert a mocskos szalmán. Nehezen lélegzett, a pribékek agyba-főbe verték, miközben letaszigálták a mélybe.

– Titusz! Egyetlenem!Gyengéden ölébe vette a fiú fejét, és kisimította arcából az alvadt vértől

elnehezülő hajfürtöket.– Titusz… Hallasz engem?– Hallak… – elhaló, gyenge sóhaj. Mintha egy haldokló nyöszörgése

volna. – Jól figyelj rám, szerelmem, mert nincsen sok időnk!Titusz megragadta a lány kezét, hogy feljebb húzza magát, de nem volt

hozzá ereje, visszaroskadt a mocsokba.– Most egy ideig nem láthatjuk egymást, kedvesem! – suttogta Veronika.

– Elválasztanak bennünket egymástól… De ha valóban szeretsz engem, akkor nem felejtesz el. Így lesz-e Titusz? Nem feledsz el, ugye?

– Soha… – nyögte a fiú.– Hozzám nem nyúlnak egy ujjal sem… Ne aggódj, tudok magamra

vigyázni… Téged is életben hagynak… Talán itt maradsz a közelemben, talán elvisznek tőlem messze… Várnunk kell, szerelmem… Várnunk kell az alkalomra, hogy újból együtt lehessünk… Én várni fogok rád… Ha kell, örökre…

Titusz csak nyöszörgött, képtelen volt már érthető szót formázni szétzúzott ajkaival.

– Ne beszélj… Csak szorítsd a kezem… Túl kell élnünk mindent. Mindent, hallod? Ne add fel soha, bármi történjék is! Megígéred, kedvesem? Nem adod fel, ugye nem?

Titusz abbahagyta az erőlködést, csak megszorította a lány kezét.– Jól van. Most már tudom, hogy ki fogom bírni. Tudom, hogy érdemes

lesz várnom, mert el fogsz jönni értem… Isten veled, szerelmem! Isten veled!Megcsókolta Titusz véres ajkait, aztán sebesen felszökött és kirohant a

tömlöcből. A vasalt ajtó döngve csapódott be mögötte.Titusz egyedül maradt a sötétben.Minden tagja sajgott, a gondolatai izzó, apró szilánkokra hullottak

lüktető, lángoktól átpuhult koponyájában.Valahol a távolban cselédek röhögtek. Az istálló felől lovak nyerítését

hallotta. Vízcsepp csepegett a dohos mennyezetről…Mi lesz most vele?Mi lesz Veronikával?Néhány órával ezelőtt a világ legboldogabb emberének érezte magát,

most meg itt hever egy tömlöc szennyében, magatehetetlenül… Uram, irgalmazz! Mit tesznek vele? Nem akart gondolni ezzel.

A vénszigeti iszonyat képei kísértették, szívében a fájdalom izzó pengéjét forgatva meg.

Nem…Nem akarta felidézni, mi történt ott… nem akart a kiomló vérre, a

féktelen erőszakra, az ostobák duhaj tombolására gondolni… A kard.A kardra akart összpontosítani. A kardra, amit az öregtől kapott. Meg

kellett volna tartania. Szüksége lett volna rá… Azzal kellett volna a másvilágra küldeni őket… Az öreg… Bálint pap… Vajon ki temeti el őket? S a többieket? A megerőszakolt leányokat, a leölt legényeket… Ott rohadnak majd a Vénszigeten, a fűzfa labirintusban? Vagy megszánja őket valamely környékbeli jobbágy, és elkaparja majd maradványaikat a láp szélébe?

Nem…Csak a kardra gondolj, Titusz… A. kard…A fegyver, amitől világéletében iszonyodott. A fegyver, amit gyűlölt.Az öreg hozta néki… Néhány órája volt csupán, mégis mintha egy másik

világban történt volna, egy másik életben… Azt hitte akkor, otromba, durva ajándékot hozott néki az öreg.

Most már tudta…Tudta, hogy az egyetlen ajándék volt az, amire szüksége lehet az életben.

Mert most már tudta, hogy túl fogja élni, bármi várjon is rá. Lehet, soha többé nem vesz a kezébe széndarabkát, téntás tollat, semmit, amivel rajzolni lehet… lehet, soha többé nem pingál semmit se pergamenre, se templom falára, sehová… Többet nem mond régi imát a Teremtőhöz. Ez az Isten többé nem istene, ki ezt megengedte. Az ő kezében ezután mindig kard lesz.

Kamonci Titusz most már tudta, hogy túl fogja élni…

Túl kell élnie.

Harmadik fejezet

A HALDOKLÓ GYERMEK

1.

ÚJLAK, MAGYARORSZÁG,A. D. 1434, SZENT MIHÁLY HAVA

A szobát alaposan beillatosították a szolgálólányok velencei rózsaolajjal és rozmaringos vízharmattal. Veronikát áttetsző selyemlebernyegbe bújtatták, ami semmit nem takart testéből, ellenkezőleg, sejtelmesen látni engedett szinte mindent, s a keleties arckendővel háremhölgyhöz tette hasonlatossá a lányt.

Amikor mindennel végeztek, utoljára még Csutorásné alaposan végigmérte, hogy megfelel-e a végeredmény Miklós báró kényes ízlésének. Úgy találta, Veronika tiszta és kívánatos. Mi más kellhet még?

– Aztán okos legyél! – intette az ajtóból visszafordulva. – Csak tedd azt, amit az úr parancsol! Legyél kedves hozzá és engedelmes! Tégy a kedve szerint, bármit kér is… Ha fáj, ne panaszkodj, meg se mukkanj, érted-e? Nem olyan rossz ember a Miklós báró, majd meglátod!

Veronika nem felelt, csak bámult maga elé, nézte a kényes rojtokat, melyek a boltozatos ágy függönyéről csüngtek, szépen sorban.

Csutorásné vállat vont. Mielőtt azonban becsukta volna az ajtót, mondott még valamit:

– Azt a szegény fiút pedig felejtsed el, lelkecském! Csenevész kölyök az, elveszejtik a Vitovecz-félék hamar! Ne is gondolj rá többet, mert csak meghasad a szíved!

Veronika végre egyedül maradt. Hosszú percekig gubbasztott az ágyon, térdét álláig felhúzva, és nézte a rojtokat, hogy lebegteti őket a nyitott ablakon beáramló szél. Lobogtak a gyertyák lángjai is, ijesztő fénnyel meg-megvillantva a falakról lógó pallosok, harci szekercék acéljait.

Veronika nagyot sóhajtott. Lelkében fel kellett készülnie arra, ami rá várt.Már hallotta a lépteket a folyosón. Kemény, duhaj léptek…Újlaki…

A férfi betaszította az ajtót. Karmazsinvörös kaftánt viselt, lábán sárga sarut. Igen jókedvűnek tűnt, kezében egy kancsó bort lóbált, ahogy megindult az ágy felé.

– Hát itt vagy, gyöngyvirágom! A mindenedet! Téged aztán alaposan ellátott a teremtő dús bájakkal!

Letette a kis asztalkára a bort, nem törődve azzal, hogy a kancsó megbillen, és a szerémi nedű ráfröccsen a hófehér ágyneműre. – Jer ide hozzám, angyalom!

– Várj egy kicsit! – szólalt meg ridegen Veronika. Egyáltalán nem tűnt megilletődöttnek vagy riadtnak.

– Várják? Mi az ördögre várjak? – Újlaki fekete varkocsában megcsillant az aranygyűrű. – Dehogy várok én, mit képzelsz? Gyere csak ide! Gyere csak közelebb!

– Hagyd abba! – Veronika undorodva lökte el magától a karmazsinkaftánból kibontakozó verejtékpárás férfitestet. – Nem lesz itt semmiféle paráznaság!

– Hogy nem-e? – röhögött Újlaki. – De még mennyire, hogy lesz! Az anyád úristenit, te! Hajnalhasadtáig csak az lesz! De még milyen paráznaság! Belepirul a Jóisten, ha bekukucskál az ablakomon!

Azzal belemarkolt a lány hajába, és az ágyékához rántotta.– A testvéred vagyok! – sikoltotta Veronika. Miklós megdermedt.Jól hallotta?Mit mondott a kis nyomorult?– A testvéred vagyok! – vergődött a lány. – Az én apám is István gróf

volt, akárcsak a tiéd…– Mit? Mit beszélsz?– Ugyanaz az apánk! Nem tehetsz a magadévá, mert testvérek vagyunk… Újlaki érezte, hogy férfiassága menten lelankad.– Anyám Váradiné, a cserögi malomból… – zihálta Veronika, mikor

Miklós végre eleresztette a haját. – Két éve vallotta meg nekem, hogy a valódi apám nem a Váradi molnár…

– Hazudsz!– Nem hazudok! Annak idején jó atyád lepte meg szegény anyámat,

odakinn, a cserögi mezőn. Hiába tiltakozott, teherbe ejtette… S anyám megszült engemet. Úgyhogy testvéred vagyok, Újlaki-vér magam is…

Miklós hosszan bámult a lányra, mintha csak azon törné a fejét, hogyan találhat ki valaki ily gyalázatos káromlást, de aztán remegő kézzel nyúlt a boroskancsóért.

– Hazudsz, ha mondom!– Nézz meg jobban, fajankó! Nézz az arcomba!Veronika megragadta Miklós szőrös karját, és magához rántotta a férfit.– Nézz meg jól! Nem ismerősek valahonnan ezek a vonások? Miklós belebámult a lány szemébe.

Hogy nem vette ezt eddig észre?Ezek a mély, zöld szemek… Ezek a vonások…– Hogy az ég szakadna le…! – A kancsóban kevés bor maradt, Miklós a

sarokba hajította. – Hogy a hétszentséges atyaúristen rogyassza rád…!Veronika nagyot nyelt.– Nem magamtól jöttem én ide… és nem is akarok tőled semmit, uram!

Soha nem kerültem volna az utadba, Újlaki Miklós… De a pribékjeid…– Csak szórakozni akartam kicsit… Én csak…– A testvéred vagyok! Egyet kérek csak tőled, Újlaki Miklós, ha Istent

ismersz… Könyörgöm… Eressz szabadon! A vőlegényem a tömlöcödben… Eressz minket el, és én imába foglalom a neved! Vér vagyok a véredből, ha fattyú is, te pedig hatalmas nagyúr! Kérlek a vérre, ami ereinkben csörgedez, kérlek, Újlaki Miklós… eressz minket szabadon! Neked adom anyám malmát, ha megteszed… Újlaki bosszúsan felpattant a lány mellől.

– Miről beszélsz te? Az a malom máris enyém… Veronika imára kulcsolta a kezét.– A vőlegényem, Titusz, szorgalmas fiú… Piktor… Ha akarod, megfesti

arcképed… A feleséged arcképét… A gyermekedét…– Nem kell nekem arckép… – Miklós lehajtotta fejét. – Mire mennék én

azzal? Különben is… Téged Vitovecz visz magával Cillibe. Az adósa vagyok Cilleinek. Ami dézsmát behajt rajtam, szekerezi is tovább. Visz téged is. Csak egy éjszakára kellettél volna, csak egyetlen éjszakára…

– Cilleihez? – Veronika megint remegni kezdett. – Ne engedd! Kérlek, bátyám, ne engedj elvinni innét!

– Nem vagyok a bátyád, a szentségit neki!– Szolgállak életem végéig Titusszal együtt! Csak hadd maradhassunk itt,

Újlakon! Engedd meg, kérlek!Miklós feltépte az ajtót, és kiüvöltött a folyosóra.– Vitovecz! Hol vagy, te kutya? Veronika térdre roskadt.– Tégy velem, amit akarsz, csak hadd maradhassunk Újlakon! Ne engedd,

hogy elvigyenek innét!– Amire kellettél volna, arra nem vagy jó! – legyintett Újlaki, aztán

halkan, beismerőn hozzátette: – A testvérem… A húgom vagy…Miklós úgy bámult a padlóra roskadó, s térdeit átnyaláboló leányra,

mintha most látná először. Eddig csak a bujálkodásra csábító női testet látta benne, de most mintha felderengett volna a tudata mélyén valami más is.

– Hogy a ragya nyúzza meg! Mégis csak… a testvérem vagy…Megmoccant valami a lelkében. Nagy dolog… Egy fattyú… tele van a

Szerémség, Valkó, Bács meg Macsó egész Rácország szívéig sok tucat hasonló Újlaki-fattyúval… Ott szaladgálnak udvarházak, jobbágykunyhók udvarán… De eleddig nem akadt egy sem, aki elébe állott volna, és a szemébe mondja, hogy…

Egy vérből valók vagyunk…Ott zokogott előtte ez a lány, aki erősen emlékeztetett az atyára, s Újlaki

Miklós hirtelen arra gondolt, mit meg nem adna azért, ha atyja itt lehetne vele megint. Vagy a bátyja… Bárki, akit gyerekként szeretett, akire felnézett.

Mind jobban sajgó magánya elemi erővel tört rá.A folyosón csattogó, katonás léptekkel Jan Vitovecz közeledett. Az orra

hegye már vereslett a sok kamonci bortól, s ahogy megpillantotta Újlakit, gúnyos fény villant a szemében.

– Hív engem, uram?Miklós szóra nyitotta a száját, de nem tudott mit kinyögni. Tétován

megérintette Veronika fejét: a lánynak puha, illatos haja volt. Vér a véréből…– Én csak… én csak azt akartam mondani, Vitovecz… – rekedtesen szólt,

mintha megártott volna a sok bor neki is. – Én csak azt akartam mondani, hogy… ezt a lányt…

Veronika reménykedve nézett fel rá.– Ezt a lányt… magam viszem el Cilleinek… Holnap nélküle indulsz

útnak, érted-e?– De uram…– A fiút felőlem viheted… – folytatta Miklós. – És most takarodj a

szemem elől! Eriggy!Jan Vitovecz ajka megrándult. Egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett

Miklóssal, de aztán csak fejet hajtott, amúgy tessék-lássék mód.– Ahogy óhajt, uram! Legyen úgy! Majd von Cilli megítél tégedet ezért…

Majd von Cilli…Újlaki becsapta Vitovecz orra előtt az ajtót. Visszafordult Veronika felé.

A lány megtörten bámult rá.Hát mégis minden hiába? Újlaki maga viszi Cilleinek, mint valami élő

állatot, mint valami vágómarhát, ajándékba, felkínálva förtelmes nászra?– Addig még kitalálhatunk valamit… – sóhajtotta Miklós. – Mi a neved?– Veronika… uram…– Veronika… Mihez értesz?– Mindenhez, amit egy leánynak értenie kell… Varrni, szőni, étket

készíteni, állatot etetni, kertet mívelni, piacon paraszttal alkudni…– Jól van… – Újlaki leroskadt a székre. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte

magát. Elment a kedve erre az estére minden paráználkodásról.Tudja vajon ez az ágrólszakadt jobbágyivadék, hogy ereiben ugyanaz a

vér csörgedez, mint Anna hercegnő ereiben, ki tán egy napon Magyarország királynője lesz? Miklós gurgulázva kacagott.

– Ide hallgass, te… Veronika! Hozz fel bort… De igyekezz vissza hozzám. Mesélj nekem! Tudnom kell, ki az én fattyú húgom!

Veronika szíve majd kiszakadt a helyéből.– Hozom… Máris hozom, uram…– Miklós – legyintett Újlaki. – Híjjál Miklósnak.

Veronika rohant ki a folyosóra. Az úr beszélgetni akar vele! Meg akarja ismerni… Ki tudja, reggelre tán szabadon ereszti mindkettejüket. Nem viszi mégse Cillibe…

Rohant a konyhára, ahol Csutorásné gubbasztott az asztalnál. Mikor meglátta, nem hitt a szemének.

– Hát te?– Bort viszek az úrnak! – felelte sugárzó arccal Veronika. – Beszélni akar

velem!– Beszélni? – Csutorásné majd kiejtette kezéből a cupákot. – Beszélni?

Az úr? Sokat megélt már Újlak falai közt, de azt, hogy az ifjú Miklós uraság egy

áttetsző selyemköntöst viselő hajadonnal beszélni kívánjon éjnek évadján, olyat még nem hallott.

2.

Veronika reménykedve vitte a bort felfelé a lépcsőn. Mezítláb volt, s minden ízében remegett a hidegtől. De mit érdekelte ez most őt! Csak ki ne cseppenjen egy csepp se!

Nagyon a kedvében kellett járni Újlakinak, mert kárpótolni akarta a férfit az elmaradt testi gyönyörökért. Az édesanyja becsületén esett folt az ő tisztességét mentette meg… Most már minden azon múlik, mennyire sikerül maga mellé állítani a nagyurat!

Már közel járt Miklós szobájához, amikor nyikorogva résnyire nyílt egy ajtó a sötétben. Veronika összerezzent. Az ajtóban, halvány gyertyafényben egy női alak körvonalai derengtek fel.

Veronika csaknem elejtette a kancsót.– Várj egy kicsit! – meggyötört hang csikorgott az éjszakában. Veronika

reszketve hátrált előle egy lépést – a nő kinyújtotta felé a kezét.Ápolatlan haja az arcába hullott, a köntöse oly mocskos volt, mintha

hetek óta viselte volna. Veronika keresztet vetett. Ki ez? Miféle éji boszorkány?

– Jöjj! – suttogta amaz torokhangon, s megragadta Veronika csuklóját, hogy maga után húzza a szobába. De a lány nem hagyta magát, s egyetlen mozdulattal kiszabadította karját a boszorkány szorításából. Rohanni kezdett, s nem kis megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy nem követi a folyosón.

Zihálva feltépte Miklós szobájának ajtaját, és berohant.– Mi történt? – kérdezte csodálkozva Újlaki. – Tán kergetnek, te lány?Veronika letette a boroskancsót, s közben kapkodva elmondta, mi történt.

Miklós a térdét csapkodva nevetett.

– Nem boszorkány az, te, csak a feleségem! Igaz, ami igaz, nem csodálom, hogy összetévesztetted! Megtiltottam, hogy bárki szóba elegyedjen vele! Talán meg is háborodott a nyomorult magában! De kit érdekel? Gyere, ülj le ide! Vedd fel ezt a köpenyt… Hideg az éjszaka… így! És most hallani akarom a történetedet!

Veronika remegve engedelmeskedett.Okosnak, higgadtnak kell maradnia, csak úgy mentheti meg Tituszt, ha

nem veszíti el a fejét, és ha mindenképpen megszerzi Újlaki szimpátiáját. Elhelyezkedett Miklós lábainál, aztán mélyen a férfi szemébe nézett.

– Hol kezdjem, jó uram?

3.

Amikor a nap felkelt, Újlaki Miklós azt hitte, megzavarodott a Jóisten, hogy az égboltozatra éjnek évadján küldi ragyogni a tüzes korongot.

– De hisz reggel van, Miklós! – nevetett Veronika. – Észre sem vetted, hogy elszaladt az idő?

– Az ördög bújjon beléd, te lány, hogy lukat beszéltél a hasamba! – Újlaki feltápászkodott a székről. – De bizony még órákig elhallgatnálak…

Kegyesen elmosolyodott.– Míg a bátyám… a bátyánk élt, vele volt ily jó a beszélgetés…

Veronika…A lány elégedetten nagyot nyújtózott. Óráról órára, mondatról mondatra

hálózta be Újlakit. Előbb felkeltette érdeklődését élete történetével, majd fokozatosan élesztgette önmaga irányában a férfi, együttérzését. Nem kellett hazudnia, csak önmagát adnia a legmélyebb őszinteséggel. Tudta, hogy csak akkor számíthat Miklós bizalmára, ha semmit sem hallgat el. Megsejtette, hogy a férfi magánya mögött sötét félelmek, s végtére is végtelen magányosság lappang.

Elmondta hát azt is, amit Tituszon kívül senki nem tudhatott. Elmondta, hogyan vallotta be édesanyja néhány évvel ezelőtt, hogy ő biz' nem a Váradi molnár leánya, hanem az öreg Újlaki uraságé. Elmondta, hogy mikor édesanyja Újlakra szekerezett az újszülött csecsemővel, az öreg gróf kidobatta a cselédekkel. Elmondta Miklósnak, milyen keserves volt az élet a szegény cserögi molnár özvegyének, hogyan nevelte egyedül őt az özvegy molnárné. Elmondta, hogyan kezdték kerülgetni előbb a cserögi legények, aztán a Csikasz Demeter adószedő… S őszintén elmondta, hogyan ismerte meg az ábrándos tekintetű, igaz szívű szilszegi fiút, Kamonci Tituszt. És elmondta azt is, hogy szerelmük gyümölcséből két évvel ezelőtt gyermeket szült titokban, s hogy a kicsit a bánmonostori apácák gondjaira bízta. Elmondta, hogy úgy tervezték Titusszal, amint az anyja beadja a derekát, s

engedi, hogy Titusz nőül vegye, azonnal magukhoz veszik gyermeküket, s békében élnek végre együtt Szilszegen.

Újlaki fokozódó érdeklődéssel hallgatta a lányt. Tetszett neki Veronika komor jelleme, tetszett, hogy okosan, higgadtan tervezgette, hogyan lehetne annyi viszontagság ellenére is boldog azzal, akit szeret. Tetszett neki ez, s úgy vélte, neki is éppen ilyen elszántnak és ügyesnek kell lennie.

A lány bizalmát éppen ezért maga is bizalommal viszonozta. Elmesélte, hogyan halt meg az édesapjuk, s a bátyjuk. Elmesélte, hogy azóta egyedül kell megállnia a helyét, s hogy ebben nincsen segítőtársa senki.

Újlak ura a reggel ébredező fényében már nem félelmetes nagyúr volt többé, vármegyék, várak, falvak százainak birtokosa, hanem inkább egy zord, magányos lélek, aki nem leli helyét a világban.

– Miklós… – sóhajtotta Veronika. – Most már ismered a titkaimat… Én is ismerem a tieidet. Mintha csak együtt nőttünk volna fel… Ugye, segítsz nekem? Ugye, mellettem állasz majd?

Miklós megfogta a lány kezét.– Ej, lesz még nekem bajom ebből! Még a te gondjaidat is a nyakamba

vegyem, he? – Kérlek!– No, ha már így szóval tartottál, jöjj velem, te lány. Mit bánom én,

megkeressük azt a legényt! Hol van? A tömlöcömben? Lehet, a végén még szabadon eresztetem a kedvedért, te!

Veronika a nyakába ugrott, és csókokkal árasztotta el a szakállas arcot.– Elég már, elég! No, gyere…Azzal a lány vállára terítette karmazsinveres köpenyét, s intett, hogy

kövesse a vár kazamatáiba.De a tömlöc már üres volt. Titusz sehol…Az ajtónálló strázsák tudni vélték, hogy Vitovecz kapitány úr vitte

magával a foglyot a három szekér behajtott adóval, terménnyel, borral egyetemben. Hajnal előtt indultak.

Azóta már ki tudja, merre járnak…Veronika a kezét tördelve bámult kifelé a kitárt várkapun.– Utánamegyünk? Ugye, visszahozod őt, Miklós? Újlaki a fejét vakarta.– Dehogy megyünk! Tán már Cillei-birtokon járnak azóta! Nem, nincs itt

mit tenni… Illetve mégis: futárt menesztek Cilleihez. Mit számít neki egy fiú élete? Több szolgája van annak, mint a felséges királynak…

Az egyik torony magasából magányos nőalak figyelte a várudvaron Újlakit és a mellette álló, karmazsinköpenybe burkolózó nőalakot. Csáki Borbála rég nem ejtett már könnyeket.

Mégis, most, hogy látta, amint férje magához húzza, átöleli azt az ismeretlen nőt, forró csillámcseppek csorogtak végig orcáján.

– Átkozott! – suttogta maga elé. – Légy átkozott!

S csak most tudatosult benne, hogy évek óta nem látta férjét nevetni. Odalenn, a reggeli derengésben Újlaki Miklós szelíd mosollyal az ajkán, a lányt magához húzva ballagott befelé a belső várba vezető kapun.

4.

NAGYSZOMBAT, MAGYARORSZÁG, A. D. 1434, SZENT MIHÁLY HAVA

A város feldúlt főtere valamivel napszállta után megélénkült. A felszedett kövekből emelt védfalak mögött a husziták éjszakai pihenőre készültek.

Jankó úgy döntött, eleget látott, eleget hallott. Lassan ideje lesz visszaindulni Nyitrába…

– Odmah stígnem! – vetette oda Vladeknek, és feltápászkodott. Hol találhat némi harapnivalót?

Találomra belépett a tér egyik romosnak tűnő polgárházába. Kapu már rég nem védte a bejáratot: a boltívek alatt meggyújtott rongycsomók égtek bűzös füsttel.

Mivel úgy látta, a városban több helyütt is hatalmas, közös üstökben főztek a fogoly nagyszombati asszonyok, Hunyadi remélte, hogy a ház konyhájában is készül tán valami leves. A levegőben terjengő illatok legalábbis erre engedtek következtetni.

Odabenn, a házban sötétség fogadta. Cserép-és deszkadarabkákon taposva lépdelt végig a néhai szobák során. Néhol az emelet is beszakadt, korhadt gerendák lógtak a plafonról. A padlón mindenütt ürülék és oszló hús. Elhullott állatok? Ki tudja?

Embert nem látott sehol. Úgy sejtette, a konyha valahol odalenn lehet, a szűk belső udvarról nyíló szárnyban. A következő szobában azonban hirtelen megdermedt. Az ablakon bevilágító tűz vörös derengésében valami mocorgást észlelt a sarokban. Önkéntelenül is tőre után kapott. Aztán lassan kieresztette a levegőt. Nem volt mitől tartania: a sarokban két gyermek hevert magatehetetlenül. Egyik szinte csecsemő volt, de már sírni sem maradt ereje, csak némán tátogott, kicsi karjaival kalimpálva. A másik nagyobbacska volt, de arca szürke volt, szederjes ajkain döglegyek ültek. Szemgödrei két árnyék. Ki tudja, mióta nem élt már…

A gyermekek talán a ház tulajdonosának kicsinyei voltak. Mi lett a szülőkkel? A férfiakat leölték, rabszolgának hajtották el, a nőket…

Hunyadi a tenyerébe temette arcát.– Szegény hazám… szegény Magyarország… Gyengéden felemelte a

még élő kisdedet. Nem hagyhatta ott!

Úgy támolygott ki vele a szabadba, hogy tudta, azonnal szemet szúr majd a huszitáknak. Nem érdekelte. Öles léptekkel a szomszédos ház felé indult, abban a reményben, hogy ott talán lel asszonyszemélyeket, akiknek gondjaira bízhatná a csecsemőt. De csak a negyedik romos épületben járt szerencsével. Annak földszintjén, egy szalmával teleszórt teremben bukkant néhány asszonyra, akik üstben főztek. A fal mellett husziták gunnyasztottak részegen, egyik tetőtől talpig mezítelenül.

Jankó ügyet se vetett rájuk.– Ismerik ezt a gyermeket? – kérdezte, miközben az egyik megszeppent,

főkötős némber kezébe nyomta a csöppséget.Az asszony németül suttogott valamit nagy sopánkodva, kezét tördelve,

de a csehek közül így is felfigyeltek a jövevényre néhányan. Egyikük kiáltozva elindult Hunyadi felé.

– Azt kérdeztem, tudják-e, kinek a gyermeke!– Tudjuk – mondta szomorúan egy másik asszony, ki mintha a világ

minden terhét a vállán hordozta volna. – Borégető Ambrus kisfia ez. Három házzal arrébb laktak… Nem hittem volna, hogy élnek még szegények…

A cseh, ki az előbb kiáltott, most felkapott a földről egy buzogányt.– Vigye innét néném, és keressen valakit, aki gondját viseli! – mormolta

Hunyadi, s közben elővonta tőrét az övéből. A következő pillanatban megpördült, és torkon szúrta a dülöngélve közeledő cseh harcost.

Az csak meredt rá értetlen szemekkel, a sebből gurgulázva fröcskölt elő a vére.

Az asszonyok sikoltva szaladtak széjjel, az üst felborult, fortyogó tartalma rádőlt a torkát markolászó huszitára. Addigra a többiek is talpra vergődtek, s zavaros szemmel keresték a galiba forrását.

Hunyadi nem habozott: kicsavarta az elzuhanó férfi kezéből a buzogányt, és visszakézből szétzúzta a következő harcos koponyáját. Aztán újra lesújtott, s újra. Csont reccsent, irdatlan csapásai nyomán péppé zúzott hús-és agyvelőcafatok fröccsentek szerte a falakra.

Amikor zihálva megpihent, csak egy mezítelenül támolygó huszita állott vele szemben. Fegyvertelen volt, kifejezéstelen tekintettel bámult Jankóra. Gondolkodás nélkül felé lendült, és lesújtott. A fickó rongybabaként omlott a szalmába.

Hunyadi körbepillantott. Lentről, a térről felfigyeltek a kiáltozásra, s nyilvánvalóan pillanatok kérdése volt, hogy berontsanak ide a többiek is.

El innen!Azonnal!Arra futott, amerre az asszonyok futottak a csecsemővel karjukon. Arra

kell lennie kijáratnak!Amikor egy dohos árkádon s egy romba dőlt kapubejárón át kijutott a

térre, már hallotta, hogy a csehek üvöltve törnek be a terembe. Megtalálták a holtakat.

Jankó bosszúsan kereste a kiutat szorongatott helyzetéből. Néhány szemvillanás, és az egész város talpon lesz, az összes huszita őrá fog vadászni…

A falak mellett rohant, amerre a Takácsok utcáját sejtette. Amögött kell lennie egy régi kapunak, amit rég nem használnak már a nagyszombatiak. Kis szerencsével talán kijuthat azon…

Csalatkoznia kellett, mert a szemközti kis utcákból alabárdos, buzogányos őrök rohantak felé.

– Do chrámu! – bukkant fel Vladek az árnyékok közül. – Tam se schováme?

Jankó habozás nélkül arra vette az irányt. A valaha oly tekintélyes épület kapujában lovakat itattak valami vályúból, ami talán szenteltvíztartó volt korábban. A kaput lefeszegették a csehek, így már messziről látni lehetett, hogy fáklyák tucatjai lobognak odabenn.

A templom tele volt emberekkel. De nem imádkozókkal, Istenhez fohászkodókkal… A padsorokat már rég eltüzelték, a szentképeket szétkenték, a szentségtartókat összetörték, az oltár ezüst és arany gyertyatartóit rég ellopták. A padlót szalmával szórták fel, az oldalsó oltárok helyén tüzek lobogtak.

Hunyadi megtorpant, ahogy széttekintett a bábeli zűrzavarban. Több százan lehetettek odabenn, félmeztelen, mezítelen huszita férfiak. Néhányan részegen hevertek szerteszét, mások az oltár mellett fogva tartott, fiatal nagyszombati leányokkal szórakoztak.

Ügyet sem vetettek az érkezőkre.Jankó megragadta Vladek kezét, és a tömegben elvegyülve próbált az

oldalsó ajtók felé vergődni. Szeme sarkából látta, hogy utánuk özönlenek az alabárdos őrök, de ebben a forgatagban ugyan a nyomukra nem bukkanhatnak majd…

Az oldalajtón kilépve Jankó fellélegzett. Most pedig el innét, minél gyorsabban! Már látta is, merre tűnik el a romos, kiégett házak között. Mielőtt nekiiramodhatott volna, Vladek hirtelen megrántotta a kezét.

– Tam je můj otec!

A templom oldala mentén itt is huszita harci szekerek sorakoztak. Ezek azonban a többitől elkülönülve, feltűnő csöndességben táboroztak. Középütt egy deszkákból s bútorok maradványaiból összetákolt kovácsműhely füstölgött. A tűz megvilágította a kovács izmos, verejtékben fürdő testét, és az arcot, amit Jankó azonnal felismert.

Ugyanaz a hatalmas termetű, feje tetején tar kopasz férfi volt, aki Apaj mellett, az ütközetben csaknem megölte Újlakit. Oldalt sárgás hajfonatok csüngtek széles vállaira. Ahogy az üllőre fektetett, izzó vasat ütlegelte, csak úgy dagadtak kötélvastagságú izmai a karjain.

– Otec! Otec! – Vladek már rohant is felé. A fegyverkovács felkapta a fejét, s egy hosszú pillanatig úgy bámulta a fiút, mintha kísértetet látna, aztán

elhajította a kalapácsot, és kitárt karral térdepelt le Vladek elé. A fiú puskagolyóként robbant verejtékes ölelésébe, s az izomkolosszus tekintetét feltóduló könnyek homályosították el.

Hunyadi sóhajtott.Egy gonddal kevesebb…Már fordult volna a legközelebbi sikátor felé, de ekkor észrevette, hogy

egy csípőre tett kezű lovas és vagy húsz fegyveres áll mögötte.Vilém Kupsa volt az, a Nagyszombatot megszálló huszita sereg alvezére.

Végigmérte Jankót, aztán a fegyverkovácsra pillantott.– Kdo je ten člověk? Znáš ho, Jurku?A fegyverkovács a karjaiban lapuló Vladekre sandított.– Není to snad ten Madar, co přijel do města na výzvědy? – kiáltotta

dühösen Kupsa. – Odněkud je mi ta jeho morda známá!A fegyverkovács felemelkedett, de egy pillanatra sem engedte el

megtalált fia kezét.– No tak, Viléme! Neni to špeh! Přivezl mi zpět syna! Vidíš, tady je malý

Vladek! A já už myslel, že ho vickrát neuvidím!– Tak ty ho znáš? – Kupsa közelebb léptetett lovával, és ostorával

felemelte Hunyadi állát. – Vypadá tak pansky!– Ten? Ale, Viléme – legyintett Jurek Hradski –, sedlák je to, žadný špeh!

Ovšem jeden podezřelý chlapík vskutku vyběh'z kostela… A běžel tam, no, někam k hradbám!

A husziták felhördültek, néhányan máris nekiiramodtak a jelzett irányba. Vilém Kupsa azonban le sem vette tekintetét Hunyadiról.

– Nu, dobra, Jurku, dobra… Ty bys mě jistě nepodvedl, není-liž pravda? Hlídej tu zatím toho Mad’ara, nežli se vrátím! Ještě dnes večer si ho vyzpovídám! Ten jeho vyraz se mi pranic nezamlouvá! Jistě už jsem ho někde viděl!

– Dohlédnu na něj, Viléme! Jen klidně běž!– Ručiš mi za něj hlavou, pamatuj!

Azzal megsarkantyúzta lovát, és huszitái élén elporzott a városfal kányába, ahonnét – mintegy isteni jelre –, ekkor élénk kiáltozás támadt.

Jankó igyekezett nyugodt maradni, bár ráctudásával részben értette meg az iménti párbeszédet. Csak azt látta, hogy a fegyverkovács könnyedséget színlelve másfelé irányítja Kupsát. Amikor az alvezér kísérete eltűnt a sikátorokban, Jurek Hradski odalépett Jankóhoz. Majd két fejjel tornyosult fölé. Egy hosszú pillanatig mereven bámult Hunyadira, aztán lassan, szenvedélyesen megölelte.

– Díky, pane! Vrátil jsi mi syna! Büh ti to zaplat! A ted'už utíkej! Zmiz odtud, než se vrátí! Tak pospěš!

Jankó értette. Lassan bólintott, utolsó pillantást vetett Vladekre, s már el is tűnt a sűrűsödő sötétségben.

Csak a várfal egyik elhagyatott szakaszánál nézett vissza. Nagyszombat felett vörös pára lebegett és mindent elborító korom pernyélt. Az idegenek által leigázott város nyugtalan éjjelre készült.

Hunyadi átmászott a romos falszakaszon, s lopakodni kezdett az éjszakában. Még pirkadat alatt a saját lovasaiba botlott.

Nagy Antal, a székely előőrs hadnagya volt az, az embereivel. Kamonyai küldte őket előre kikémlelni, mi történhetett Jankóval. Lovat is hoztak, így nemsokára már a nyitrai országúton vágtattak visszafelé.

A városba megérkezve futár fogadta őket.– Ki vele, fickó, mi hírt hoztál? – kérdezte Jankó.– Jó uram, Lévai Cseh Péter üzeni kegyelmednek, hogy őfensége,

Zsigmond, Magyarország királya, rómaiak császára elindult Bécsből, s Pozsony felé tart. Holnapra megérkezik!

– Éppen ideje volt – morogta Jankó.– Azt is izenik kegyelmednek: őfensége még Bécsben kiadta a parancsot,

hogy a magyar zászlósurak gyűljenek mind a fogadására Pozsony alá. Lévai Cseh Péter urat és tekegyelmedet külön kiemelte, hogy ott legyenek!

– No és milyen hangulatban van a király? – kérdezte Jankó, miközben a takaros nyitrai polgárház előtt lekászálódott a nyeregből.

– Mondják, szörnyen dühös, jó uram! Álló nap csak kiabál és szentségel! Amikor megtudta, hogy Nagyszombat még a husziták kezén van, képen löttyintette borral az esztergomi érseket. A vikárius urakat rühes kutyáknak nevezte! Azt kiabálta, hogy szerencséje az öreg Garainak meg Stibor uraságnak, hogy idejében elpatkoltak, mert most felköttetné őket a legmagasabb fára, amiért az ország lángokban áll. Aki csak teheti, kerüli, hogy a színe elé kerüljön, jó uram…

Hunyadi bólogatott.– Akkor tehát nincsen sok időnk! Fickó! Pihend ki magad, és amint lehet,

nyargalj vissza urad táborába! Mondd meg neki, hogy menten indulok magam is Pozsony városába, csak előbb… Ej, csak annyit mondj, hogy megyek!

Jankó hagyta, hogy a lovast elvezessék. Körös-körül kíváncsi, de távolságtartó nyitrai polgárok fürkészték a parasztgúnyás vitézt. Honnan jöhetett? Mi hírt hozhatott Nagyszombatból?

Nem törődött velük.Felpillantott a szállásául szolgáló ház ablakára. Két, vagy tán három

éjszakával ezelőtt még Erzsébet itt volt vele. Együtt töltöttek egy hetet… Akkor magában megfogadta, hogy amint teheti, a felesége után indul Budára. Hisz a kis Lackó beteg, s néki ott volna a helye ővelük…

– Krisztusom… – Hunyadi a ház boltozatos kapujának támasztotta lüktető homlokát. – Nem mehetek… Még nem…

Egy legényt menesztett leghűbb embereiért, Iván öccséért, Kamonyaiért és a vén Matkóért, hogy jöjjenek tüstént a házba. Még azelőtt beszélni akart velük, hogy küldöncöt menesztett volna Erzsébethez.

Csakhogy mire Iván és a többiek felsorakoztak a polgárház első emeleti szobájában, Hunyadi János már hetedik álmát aludta. Egy kényelmetlen székben ült, még mindig parasztruhában, arccal az asztalra borulva.

Feje alatt egy pergamenre sebtiben felkarcolt vázlat: Nagyszombat városáról és a husziták elhelyezkedéséről.

5.

BUDA, MAGYARORSZÁG,A. D. 1434, MINDSZENT HAVA

Szilágyi Erzsébet már Felhévíz felé közeledve alig bírt magával: újra meg újra kihajolt az utazóbatár ablakán, hogy lássa, közelednek-e már azok a budai tornyok a láthatáron…

Amióta útnak indult Nyitráról, minden gondolata csak Lackó volt. Útközben kapta a levelet Filipesi deáktól, hogy a fiúcska állapota hirtelen tovább romlott, mióta Erzsébet Nyitrára utazott. Szíve mélyén attól rettegett, hogy mire megérkezik a Szekérgyártó utcai házba, Filipesi deák már csak a rossz hírrel fogadja. Álmában ezt látta maga előtt egyre: a deák szomorúan, kezét tördelve lépked lefelé a lépcsőn. Ő ott áll a kapuban, s képtelen megszólalni: hang sem jön ki a torkán… Csak néz Albertre, könnyező szemmel, és kérdezni sem mer, mert tudja, hogy akkor hallania kellene a választ, a választ, amit anya elviselni nem tud…

Erre riadt, mintha nem merte volna tovább álmodni ezt a rettentő álmot.A kocsi végre, valahára bekanyarodott a szűk, félhomályos budai

utcácskába, a környező házak ablakaiban gyertyafények pislákoltak. Amikor megálltak a ház előtt, Erzsébet remegő kézzel nyitotta ki az ajtót. Belépett a kapun, s csaknem felsikoltott rémületében.

Filipesi Albert deák szomorúan, kezét tördelve lépkedett lefelé a lépcsőn. Az arcára volt írva minden. Erzsébet képtelen volt megszólalni, hang sem jött ki a torkán – felrohant, félrelökte a deákot, és meg sem állott Lackó ágyáig.

A fiú mozdulatlanul hevert az átizzadt lepedőn. Látszólag nem lélegzett már. Szilágyi Erzsébet odarogyott az ágy mellé, és zokogva vette kezébe egyetlen gyermeke kezét.

Budára nyomasztó éjszaka borult. Immár a palota felől sem sodorta víg ének foszlányait a szél: a hírek szerint Zsigmond Pozsonynál járt, s egyáltalán nem mutatkozott vidám kedvében. A királyi várban sem pisszent senki, mintha már készültek volna őfensége hazatérésére itt is.

Erzsébet egész éjjel Lackó ágya mellett virrasztott. Egyszer bejött ugyan Albert deák, és a torkát köszörülve engedelmet kért, hogy menesszen-e papért a Szent Péter templom plébániájára.

– Minek pap? – kérdezte ridegen Erzsébet, és Lackó láztól kipirult angyalarcát nézte. – Gyónnia nincs mit a kis szentemnek…

– Az utolsó kenetet jobb lenne feladni most – felelte megtörten Filipesi. – De ha gondolja, asszonyom, várjunk még vele…

Erzsébet már nem tudott sírni. Könnyei elapadtak, szíve némán sajgott tovább, majd kiszakadt a helyéből.

– Legyen hát úgy, Albert… Küldess papért… Azt akarom, ha mennie kell, akkor a szentem még ma éjjel az angyalok között legyen. És szólj, egy hírnök álljon készen, hogy megvigye a férjemnek a hírt… ha eljő az ideje…

Filipesi kihátrált a szobából.Anya és gyermeke kettesben maradtak.– Hát magamra hagysz, kisfiam – mondta Erzsébet, és megszorította

Lackó kezét. Lackó nem felelt, arcán az indulni készülők türelmes mosolya bujkált. Hosszú szempillái már nem rebegtek…

– Tudom, hogy sokat szenvedtél… – folytatta Erzsébet. – Tudom, hogy sokat küzdöttél, kicsim… De kérlek, mindenre kérlek, ne add még fel! Élned kell! Annyi, annyi átvirrasztott éjszaka után… annyi fohász nem maradhat meghallgatatlan… Ne hagyj itt engem egyedül, kincsem! Nekem csak te vagy! Nélküled… Kérlek… kisfiam… ne hagyj itt…

Lackó halkan, szaggatottan felsóhajtott. Erzsébet egy röpke, szédítő pillanatig azt hitte, talán jobban lesz, talán éppen ez az a pillanat, amikor megfordul a sorsa, de aztán a fiú lélegzése még gyengébbé vált. Már alig lehetett érzékelni, ha közel hajolt szétnyíló ajkaihoz.

Nemsokára megjött a pap.Kötelességszerűen feladta az utolsó kenetet Hunyadi Lászlóra, aztán

elsietett. Három aranyat kért.Albert deák még megkérdezte, tehet-e valamit a nagyasszonyért, de

Erzsébet csak a fejét ingatta.Kettesben akart még maradni Lackóval.Ahogy ott térdepelt az ágy mellett, szemét le sem vette a gyermek arcáról.

Lackó oly békésen feküdt, mintha csak az imént szenderedett volna el. Erzsébet sajgó szívvel arra gondolt, hogy bizonyosan ez az utolsó éjszaka, amikor a fiát életben látja. Ha gyengén is, de még lélegzik. Ha elhalón is, de még ver a szíve… De már nem nyitja fel többé a szemét, nem nevet az anyjára, nem simogatja meg az arcát, nem bújik többé hozzá, és nem néz közelről anyja nagy, kék szemébe, hogy az orruk összeérjen.

De él még… Ha gyengén is, de lélegzik… Ha elhalón is, még ver a szíve…

A játékai ott hevernek az utazótáskában… A bábu, amit Iván faragott neki. Az életlen játék kard, amit az apjától kapott… Erzsébet a szíve mélyén érezte, hogy azokat soha többé nem érinti már gyermekkéz…

Mire megvirrad a nap Buda városa felett, a kisfia már halott lesz. Bejő majd valamely szolgálólány, és letakarja. Itt fog még feküdni, ezen az ágyon, s a lepel alatt éppen így néz majd ki, mint most, mintha csak épp elszenderedett volna.

Erzsébet szeretett volna sírni még, de nem tudott. Csak nézte Lackó megbékélt arcát, és igyekezett az emlékezetébe vésni minden pórusát, szempillájának árnyalatait.

Most még, míg él… Most még szoríthatja a kezét, de nemsoká koporsó zárja majd magába ezt a törékeny testet…

Nem emlékezett rá, mikor omlott ájultan az ágy mellé. Amikor felriadt, kiáltozást halott odalentről, az utcáról. Fásultan felnézett: nem jött még el a hajnal.

Lackó kezét kereste.Hideg volt.Erzsébet érezte, hogy a kétségbeesés és fájdalom tódul fel bensőjében, de

igyekezett még erőt venni magán. Közelebb hajolt Lackó arcához. Mintha meg lélegzett volna… Mintha még… Mintha…

Odalenn kiáltoztak. Ajtó csapódott, a szolgálók rohantak a kapu felől.Jött valaki? Ilyenkor?Hisz még nem is pirkad…Buda békés álmát alussza.Ki zavarja búcsúját egyetlen gyermekétől?A következő pillanatban felcsapódott az ajtó. Az asszonyi szív csalfa kis

madár, hiú reménnyel csalja meg gazdáját. Egy pillanatra azt hitte, János jött meg, éjnek évadján végigvágtatott a fél országon, s most, hogy itt van, most mindennek rendbe kell jönnie, mindennek jóra kell fordulnia…

De nem a férje volt.Az ajtóban fekete köpenybe burkolózva egy férfi állt. Erzsébet először

meg sem ismerte. Aztán, ahogy a félhomályban megpillantotta a jövevény durva, mély metszésű arcát, felkiáltott meglepetésében.

– János! János!Felpattant és a férfi nyakába ugrott.Vitéz János a karjaiban tartotta, s egy pillanatra úgy érezte, ezekért a

szívdobbanásokért érdemes élni, semmi másért.Hosszú percekkel később Erzsébet már röstelkedve figyelte a kancellárius

arcát. Mikor megérkezett, néhány pillanatig melegség járta át a szívét, csupán attól, hogy látja, hogy viszontlátja Zrednait. Most meg már szégyellte magát emiatt: kisfia haldoklott, s mégsem illő bárminek örülni a közelgő gyász árnyékában.

Vitéz roppant tapintatosan viselkedett, azonnal lecövekelt a betegszobában, forró bort kéretett magának és Erzsébetnek, s szóval tartotta az asszonyt.

Lassan, szürcsölve megitták a bort. Aztán csak ültek a gyermek mellett, s egymás arcát fürkészték. Nem kellettek a szavak. Képek peregtek le lelki szemeik előtt: hajdan, Újlakon, mikor még Vitézt Zrednainak hívták, s mikor még azzal a hittel feküdt és ébredt minden áldott nap, hogy horogszegi Szilágyi Erzsébet hamarost az ő hitvese lesz… Aztán… felbukkant egy lovag az újlaki udvarban, aki egykettőre elrabolta Erzsébet szívét… Képek… Az a csikorgón hideg téli nap, mikor a kis Lackó megszületett. Hol is volt akkor Jankó? Ki emlékszik már arra… Vitéz ott volt, ő tartotta keresztvíz alá a kisdedet. Aztán a rettenet és a kétségbeesés éjszakája, midőn az árny elragadta a gyermeket Hunyad várából… Hol is volt akkor Jankó? Ki emlékszik már arra! Vitéz ott volt, s életét, lelki üdvösségét kockára téve visszaszerezte a kis Lackót Vlad karmaiból.

Rég nem látták egymást.Erzsébet alaposan megnézte magának a jövevényét. Vitézen bizony

meglátszott az az egy-két év, mióta nem látta. Haja még ritkásabbá vált, szeme alatt a ráncok még mélyebben sötétlettek. Belebarnult a hosszú utazásba, de orrán, s arccsontján szélfútta foltok piroslottak. Azt mondta, épp most tért haza Konstantinápolyból, ahová a király menesztette titkos küldetéssel, a bázeli zsinat megbízásából. De most itt van! Megint itt van, éppen akkor, amikor Erzsébetnek szüksége volt valakire, egy megértő lélekre, egy gyengéd, baráti érintésre…

– Azóta beteg? – kérdezte halkan Vitéz, megtörve a mind súlyosabb csendet. – Azóta…

– Orvosdoktor látta már?– Nem is egy… Gondolhatod, János, akit csak lehetett, meghozattuk…

De mennyit! Látta már a brassói, a kolozsvári orvos, látta itt Budán a király kirurgusa, a német bíró veje, látta egy nápolyi professzor és egy híres párizsi mester is… Hiába… azt sem tudják megmondani, mi baja szegénynek…

Vitéz megköszörülte a torkát, és kihúzta kezét Erzsébet szorításából. Ahogy az asszony könnyes szemébe nézett, hirtelen az a nyugtalanító érzése támadt, hogy bitorolja Jankó helyét a családban: úgy ült ott Erzsébet és Lackó mellett, mintha ő volna a família hiányzó, harmadik tagja.

– Nincsen már láza – jegyezte meg a kancellárius.– Eszméleténél sincs már – sóhajtotta Erzsébet. – Mondjad, kihez

forduljak? Kit hívjak hozzá? János, te ismered az udvart, sokkal jobban ismered, mint én… Hátha nincsen még késő… Hátha valaki segíteni tud még, mielőtt…

Elcsuklott a hangja, nem tudta befejezni.Vitéz kisimított a gyermek hideg-verejtékes homlokából egy hajtincset.

– Orvost nem ismerek én se. Aki van, az Zsigmonddal utazott Itáliába, Svájcba… Hirtelen megdermedt.

– Ó, Krisztusra… Micsoda barom vagyok! Róla teljesen megfeledkeztem! – Róla? Kiről?Vitéz felpattant.– Ahogy megláttalak, Erzsébet, minden más kihullott a fejemből… Nem

egyedül jöttem én… A bizánci császár kísérőt is adott mellém, egy zsidót! Azért jött, hogy tárgyaljon a budai zsidó bíróval. Milyen udvariatlan vagyok, istenem!

– Hol az a zsidó?– Itt, lenn. Erzsébet elképedt.– Ide hoztad, a házunkba?– Csak istenhozzádot akartam mondani, drága Erzsébet! Csak látni

akartalak! Épp hogy egy minutumra állottunk meg… Ó, én balga! Szerencsétlen öreg, azóta már igen dühös lehet…

Kirohant az ajtón, s meg sem állt a lépcsőig. Erzsébet követte.Odalenn, a lépcső aljánál hajlott hátú vénember ácsorgott. Reszkető

kezével a korlátba kapaszkodott, mivel nem talált széket, nem tudott leülni. Fekete kaftánt viselt, s hosszú, hófehér szakálla a mellét verdeste. Épp Filipesi deákkal pörlekedett, mert az nem engedte felmenni a lépcsőn Vitéz után.

– Bocsáss meg nekem, Mose ben Jahmun! – fogta a fejét Vitéz, miközben lerohant elé. – Hogyan feledkezhettem meg rólad!

A vén zsidó dühösen félretolta az útjából szegény Filipesit.– Átkozott legyél, fiú! Mit képzelsz te rólam? Várakoztatni, engem?

Tudod te, ki vagyok én? A bizánci császár különmegbízottja vagyok! Nagyobb a vagyonom, mint a magyar királynak! S itt várakoztatsz, ennek a mocskos háznak a tornácán?

– Mocskos ház? – horgadt fel Erzsébet a magasból. – Mit merészelsz? Ki innen, mielőtt megkorbácsoltatlak, nyomorult! Albert! Dobd ki innét!

A zsidó fintorogva felemelte a fejét.– Ez meg kicsoda? Vitéz komoran felelt:– Hunyadi János lovag felesége, Szilágyi Erzsébet! S igaza van. Én

feledkeztem meg rólad, de jogod nincsen e házat becsmérelni! Ennek az asszonynak a kisfia beteg… Haldoklik…

– Kit érdekel? Azonnal indulnunk kell! Már épp eleget várakoztattál!Vitéz arca lángolt a haragtól és a szégyentől. Mose ben Jahmun a bizánci

császári udvar védelmét élvezte, sem megsérteni, sem rendreutasítani nem volt ildomos, hiába viselt maga is magas hivatalt a másik császár kancelláriáján.

– Bocsáss meg, Erzsébet! – fordult vissza az asszony felé. – A palotába kísérem ezt az embert. Remélem, reggel beszélhetünk a zsidó bíróval. Ígérem, onnét rögvest visszajövök!

Mose még egyet rácsapott Filipesi bokájára a botjával, s dohogva indult az ajtó felé. Amikor odaért, hirtelen mozdulatlanná dermedt.

– Mi az ott fenn? Vitéz nem értette.– Az, az, ott! – Mose ben Jahmun botjával az ajtó fölé függesztett festett

napkorongra mutatott.– A nap – vont vállat Vitéz.– Tudom, hogy a nap, ostoba! – sziszegte a zsidó. – Azt kérdeztem, miért

van ott? Kié?– Nem eladó! – felelte Erzsébet. – Menj dolgodra zsidó, Isten hírével, és

ne háborgasd ezt a házat többé!– Azt kérdeztem, miért van ott! – Mose lecövekelt az ajtó előtt, jelezve,

hogy egy tapodtat sem moccan onnét, míg választ nem kap kérdésére. Vitéz kitárta előtte az ajtót.– Azt mondtad, igyekeznünk kell. Nem akarod tovább várakoztatni a

zsidó bírót, ugye?– Láttam már egy éppen ilyen napkorongot rég! – mondta Mose ben

Jahmun. – Azért kérdezem csak… Valaki a ruháján viselte, aki nagyon kedves volt szívemnek…

– Az a nap a férjem családjának régi jelvénye. Még Oláhországban kenézi fenségjel volt egykor…

– Családi jelkép… – suttogta maga elé Mose. – Hol van a fiad, asszony? Most Erzsébeten volt. a meglepetés sora.– A fiam? Kérlek, zsidó, menj Isten hírével. Ne háborgasd e gyászos

házat, s fájdalmamban engem… Te pedig, János, ahogy teheted, jöjj vissza hamar… legalább te légy mellettem, ha már…

– Látni akarom! – makacskodott Mose. – Vezess a fiadhoz, asszony!– Elég legyen ebből! – Vitéz most már indulatosan próbálta kituszkolni az

ajtón Mose ben Jahmunt. – Panaszolj be a császárodnál, a zsidó bírónál; mindenkinél, akinél csak akarsz! De ne háborgasd ezt a szegény asszonyt! Az én hibámból várakoztál ily sokáig, rajtam töltsd ki hát a dühödet!

– Az is meglesz, ne félj… – hunyorgott Mose. – De talán segíthetek… Hol az a beteg gyermek?

Vitéz Erzsébetre pillantott, de az csak vállat vont.– Mi vagy te? Orvos?– Kalmár, orvos, kuruzsló… Minden vagyok – Mose már indult is felfelé

a lépcsőn. – Odafönn van, igaz?Erzsébet sietősen az útját állta.– Nem fogod bántani, ugye? A férjem kiszorítja a szuszt belőled, ha csak

egy haja szála is…

– Azt mondtad, asszony, haldoklik a fiad… Mi baja lehetne még? Ne aggódj! Nem szokásom az időmet vesztegetni keresztény kölykökre. De látnom kell az arcát… Csak a lelkem megnyugtatására…

Erzsébet szíve majd kiszakadt a helyéből, úgy zakatolt. Mit akarhat ez a zsidó? Rosszban sántikál? Az anyai ösztön azonban azt súgta, engedje nyugodtan Lackóhoz. Maga sem tudta, miféle belső parancsolatnak engedelmeskedett, amikor felsietett a lépcsőn, és kitárta az ajtót Mose ben Jahmun előtt.

A zsidó megilletődötten bámult befelé.A szobában betegség rossz szaga terjengett, Lackó mozdulatlanul hevert

az ágyon. Mose közelebb csoszogott hozzá, és hunyorogva bámulta a fiút. – A nap…

Lackó ingecskéjén ugyanaz a napkorong díszelgett, sugarai tengerhullámokként ölelték körbe.

– Férjem anyja varratta – tördelte a kezét Erzsébet. – A bölcsőjére is ezt a napkorongot festette a nagyatyja, míg élt…

Mose közelebb hajolt Lackóhoz.– Ez az arc… Ez a szemöldök… Teremtőm… Egészen belesápadt.Tévedne? Vagy valóban hasonlatos ez a kifehéredett, jégverejtékes arc az

ő Eszteré arcához? Vénségére lehet, hogy megcsalja a saját szeme?– Mit mondtál, asszony, honnét való a te férjed?– Havaselve földjéről. Nem tudom, ti, bizánciak hogyan nevezitek…– Oláh volt-e? Vagy talán kun? Besenyő? Erzsébet értetlenül nézett Vitézre.– Kun kenézek voltak ősei, de oláh fejedelmi vér is csörgedezik ereiben…

Miért faggatsz ezekről, zsidó? Mit akarsz tőlem?– Mondtam már! – förmedt rá Mose. – Ez a napkorong hasonlatos egy

másikhoz… Olyasvalaki viselte, ki nagyon közel állott a szívemhez… Oláhföldről származott ő is… Kun vérből…

Hirtelen felegyenesedett.– Vitéz, küldj valakit a palotába! Üzenem a zsidó bírónak, hogy késni

fogok! Vitéz nagyot nyelt.– Te meg, te arcátlan ifjú… – intette magához az ajtón befelé kukucskáló

Filipesi deákot. – Azonnal hozz forró vizet és sót! Kellenek még füvek is, de azoknak nem tudom a nevét a ti nyelveteken! Vitéz majd lefordítja neked. Addig is hozd a vizet és a sót!

Erzsébet biccentett Albertnek, hogy engedelmeskedhetik. A deák elsietett a konyha felé.

– Meg tudod gyógyítani? – kérdezte reszkető hangon Erzsébet. Mose egy apró fiolát húzott elő kaftánja redői közül.

– Ezt csak a legszükségesebb esetekre tartogattam… No, persze, nem egy kereszténynek… De talán így jóvátehetek egy súlyos hibát…

– Ha megmented a fiam életét, a férjem gazdaggá tesz!– Nem, nem, asszony! Engem sem a férjed, de még a római császár se

tudna annál gazdagabbá tenni, mint ami vagyok! Nem kell a pénzetek! Magam miatt teszem, amit teszek…

Erzsébet nagyot nyelt. Mit bánja ő! Csak mentse meg a kis Lackót! Csak ennyit akart.

– Eriggy ki innen, asszony! Hagyj magamra! Vitéz, te maradj!Mose kitaszigálta Szilágyi Erzsébetet Lackó szobájából. A házra csend

telepedett. Erzsébet az ajtó előtt állt, s moccanni sem mert. Mit tegyen?Lépjen közbe? Hívjon segítséget? De hátha…Hátha mégis segíthet ez az ember… Meg aztán…Lackó még azelőtt meghal segítség nélkül, hogy a nap delelőjére érne…Erzsébet lehunyta a szemét.Imádkozni… Mást nem tehet, csak imádkozik…– Miatyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön

el a te országod…Megakadt, s hallgatózni kezdett.Mose torokhangon énekelt valamit odabenn a szobában. Beletelt néhány

pillanatba, míg Erzsébet rájött, hogy ő is imádkozik.Remélte, hogy legalább egyikük imája célhoz ér…

7.

A DUNÁN, HAINBURG ÉS POZSONY KÖZÖTT, A. D. 1434, MINDSZENT HAVA

– Idő… idő… nincsen idő… Igyekezzünk már, a hétszentségit neki! Zsigmond király tehetetlenül bámulta, ahogy a parton csigalassúsággal elmaradoznak mellettük Hainburg tornyai. Még mindig az osztrák főhercegség területén voltak, a határ még mindig odébb… Vagy azok amott már Porta Hungariae sziklái? Ha azok, miért nem közelednek gyorsabban? Miért nem fú erősebben a szél? Miért ez a vánszorgás, mikor nékem nincsen időm!

A cifra császári gálya valóban lassan csordogált lefelé a vén Dunán. Sárga vitorlavásznát csak gyengéden paskolták a nyugati szelek – az osztrák kapitány kénytelen volt parancsba adni, hogy a fedélközi evezősök gyürkőzzenek neki az evezőknek. A Caesarea Maestas úgy rendelkezett, hogy mihamarabb Pozsony városába szeretne érni. Türelmetlen volt Zsigmond őfensége, és felette rosszkedvű…

Pedig mily fenségesen szikrázott az őszi napsütés amott, a dévényi szikla felett! Igen, az már Magyarország kapuja, hol a Morva belefut a Duna

hömpölygő folyamába. Az Apácatorony mögül felragyogó Nap arany csillámokat táncoltatott a víz színén. A gálya mirtuszillatban úszott, s mintha még az álmos felhőkről is angyalpufók arcok mosolyogtak volna a fenséges úrra.

A király mégis bosszús volt. Immár magyar vizeken hajóztak, s végig a Duna partján, Dévénytől keletnek, míg a szem ellátott, hű magyarjai gyűltek a vízhez, hogy illendőn fogadják. Jobbágyok, katonák lengették süvegjüket, éljeneztek, s ez bizonnyal így lesz, míg csak Pozsonyba nem érnek majd.

Zsigmond király egykedvűen figyelte a vivátozókat szőrmekucsmája alól. Gyémántgyűrűs kezében aranykupát forgatott, de inni nem volt kedve, nem ízlett neki már a szerémi nektár se…

Arra gondolt a császári fenség, vajon mi várja idehaza. Ugyan mi várná? Tudta azt nagyon jól. Előre borsódzott a háta az elé tóduló kérelmezők, panaszkodók népes hadától. Mert a magyar e kettőt nagyon érti: kérelmezni és panaszkodni…

Zsigmond a hosszas itáliai utazások alatt sokszor gondolt haza, Budára, Visegrádra, ám most, hogy ebben a szelíd, öreges napsütésben megérkezett, valahogy elvágyódott innét máris…

Itália…Édes Itália…De akár csak Prága is jobban vonzotta most, mint a lószagú magyar

puszta, az örökkön egymást mardosó magyar urak társasága. Prága… A Hradzsin… Most, mikor végre megnyílt az út előtte a cseh trónushoz… Alig karnyújtásnyira már a megegyezés a kelyhesekkel.

De nem…Mindent sorjában!Előbb Magyarország!Tudta, hogy a magyarok már így is lázonganak. Nehezen viselik ezek, ha

nincs odahaza erőskezű királyuk, aki időnként a körmükre néz, aki időnként a fejükre koppint. Csak akkor hajlamosak megbékélni, csak akkor hajlamosak belátással lenni sok magasztos célra. Egymással addig is szót nem értenek, s csak fenekednek, egyre fenekednek, egymás torkát tépve, egymást apasztva, pusztítva…

Rendet kell csinálni.Mihamarabb!No meg persze az alaposan kiürült császári kincstárat is fel kell tölteni jó

körmöci aranyakkal! Zsigmond felmordult, ahogy a körmöci aranyakra gondolt. Hisz azokra nemrég rátették kezüket a huszita haramiák! Alighogy levágják a hidra egyik fejét Lippaunál, máris újat növeszt, s hát hol? Megint Felső-Magyarországon! Mióta kitette a lábát otthonról, a helytartótanács képtelennek bizonyult megtisztítani a Felsővidéket a csehektől. Zsigmondnak kezdett elege lenni az egészből.

– Nincsen időm… Még annyi a tennivaló, s nékem egyre kevesebb az időm…

Való igaz, császári koronája már van… De éppen olyan szegényen érkezett haza, amilyen szegényen útnak indult… Mennyi a tennivaló még! Az aranybányák visszafoglalása a huszitáktól, az északi országrész megtisztítása az egymást tépázó, folyton új adományokra leső magyar urak megzabolázására… Aztán végre jöhet régi vágya, álma, a megegyezés a mérsékelt huszitákkal. Jó úton haladnak a tárgyalások Rokyczana érsekkel, de még annyi tennivaló maradt hátra… Diplomácia, megint diplomácia… hízelkedés, türelem, ígérgetés, fenyegetés, mindent a megfelelő pillanatban, s épp csak akkora adagokban mérni a tárgyalópartnernek, amekkora adagra szükség vagyon!

S ha meglesz a béke a csehekkel? Bevonulni végre Prágába, s immár nem csak névben, címben cseh királynak lenni… Igen, az lesz majd az elégtétel! Az lesz majd a teljes lelki megnyugvás… Gyermekkorában először cseh nyelven tanult Luxemburgi Zsigmond, s csak utána ősei német nyelvén. Minden mást később. Magyarul csak akkor kezdett beszélni, mikor Anjou Lajos Budára hozatta, mint leánya, Mária jövendőbelijét és az uralkodó trónra kiszemelt utódját.

Csehország…Prága…De messze vagy még…Nyugalom, intette magát Zsigmond. Csak mindent sorjában. Előbb a

császári korona, aztán a cseh uralom… Édes, arany Prága… Gyermekkorom tündérvárosa… S aztán?

Zsigmond megint azt a feszítő bizsergést érezte a gyomrában, mint mindig, mikor az elébe tornyosuló teendőkre gondolt. Utána? Az egyházi unió még sehol sem tart… A bázeli zsinat munkája akadozik, még a huszitákkal van elfoglalva… De utána… Jöhet az unió Bizánccal… Igen… Az lesz élete fő műve. A nap, amikor a római pápa és a konstantinápolyi pátriárka kölcsönösen visszavonják a sok száz éve tett kiátkozásokat. Talán még belefér ebbe az életbe, talán még lesz ideje megkoronázni küzdelmes létének megannyi diplomáciai sikerét. Igen… Talán, gondolta Zsigmond, talán méltó leszek mégis bálványomhoz, Szent László királyhoz… igaz, nem voltam győzedelmes hadvezér… Voltaképpen valahányszor táborba szálltam, vereséget szenvedtem… De a tárgyalóasztalnál mindig én győzedelmeskedtem… Türelemmel, okossággal, kitartással, hízelkedéssel többet elértem, mint a lovagkirály fegyverrel…

Igen… Az egyházi egyesítés még talán belefér… És talán…Zsigmond türelmetlenül dobolt a trónus karfáján ujjaival. A szél

feltámadni látszott, megfeszítette a császári gálya vitorláit néhány pillanatra, de aztán nyomban le is lohadt.

Igen…

Ha véget tudna vetni a nagy schizmának, akkor az sem lehetetlen, hogy kitartó munkával, agyafúrt diplomáciával elérhetné, hogy Johannes Palaiologosz halála után őt koronázzák meg a Kelet-római Birodalom császárává is. S akkor a két keresztény birodalom trónusán több mint ezer esztendő után újra egy imperátor ülne majd… Egyesítené nem csak az egyházat, a hajdani birodalmat is… Róma dicsősége a kereszt jele alatt feltámad majd, és örök időkre fennen ragyog… Őáltala… Ő Isten kiválasztottja, Krisztus bajnoka, akinek e munkát még el kell végeznie…

S a többi?Többre bizonyosan nem marad ereje már… így is érzi a tagjaiban, minden

csontjában a Mors Imperátor egyre sürgetőbb jeleit: a fájdalmat, a sorvadást, gyengülést… Lába sebes, a seb mind jobban elfertezett…

Nem, ennél több nem fér bele ebbe a gyarló életbe. Így is sokkal tovább élt, mint legtöbb kortársa. A többit majd elvégzi más… Kicsoda? Tán Hunyadi… Igen, amikor maga elé képzelte az egyesült, fényes keresztény seregeket, mindig Hunyadi Jánost látta, amint magasba emelt kardján megcsillanó fénnyel bevonul a megszabadított Jeruzsálem városába, és Zsigmond nevében megalapítja az új ezeréves birodalmat…

Ehhh… Álmodozás… Megint az örökös álmodozás… Most még… Most még csak Pozsony közeleg…

Zsigmond türelmetlenül pislogott a part felé. Álmos, poros falvak, sűrű erdők váltogatták egymást.

De a távolban azok már valóban Pozsony tornyai lehetnek!Gyerünk már! Igyekezzünk!Nincs már sok időm, hát nem értitek?A király megtörölte verejtékező homlokát. Mivel üsse el az időt? Kihez

szóljon idegességében? Oldalra fordította fenséges fejét. Amott Barbara királyné ásítozott udvarhölgyei körében.

Barbara…Vajon mit gondolhat most a császárné? Mire készülhet, miben

mesterkedhet megint? Mert Zsigmond bizonyos volt benne, hogy felesége nem adta fel. Készül valamire… Mindig készül valamire…

Bárcsak itt lenne vele a jó Schlick kancellár! Vagy legalább az öreg Garai… De az meg már nem él…

Zsigmond elkomorult.A Mors Imperátor mostanában túlságosan gyakran kaszálgatott a

közelében. Sorra ragadta magával régi jó híveit, akik egész életén át elkísérték. A vén Stiborici Stibort, jó vajdáját, Ozorai Pipót, a nagyszerű Kanizsai püspököt, akiből német kancellárt csinált… Most meg az ifjabb Stibort meg az öreg Garait, ki csaknem harminc esztendeig volt az országnak nádora… Öreg, jó Garai… Bejárták együtt a fél világot. A messzi-messzi Angliába is együtt utaztak, hogy békességet hozzanak a franciákkal vívott pusztító, s a kereszténységre nézve oly átkos háborúságba. Együtt

zarándokoltak Perpignanba, együtt szorongtak Konstanzban, mikor a zsinati atyák döntése alapján máglyára küldték a szelíd hangú Husz Jánost… Egyedül már csak a vén méregkeverő Cillei Herman él a régiek közül, gondolta leverten Zsigmond.

Krisztusom… Mennyi küzdelem, mennyi tévedés, mennyi… bűn…Egyedül marad lassan a múltnak terhével. Elmennek a nagy régiek… S

kik jöttek helyettük?Csupa ifjú, ostoba kölyök!Zsigmond a szeme sarkából vejére, Albert hercegre meredt. És ez lesz az

utódom! – gondolta bágyadtan. Ez! Vajon Anjou Lajos, három nagy királyság büszke ura, kinek birodalmát minden oldalról tengerek mosták, vajon ő is így tekintett annak idején őrá, mikor felhozatta Prágából, magyarul se tudó, pelyhedző állú ifjúként? Ő is ilyen pipogya benyomását keltette illatos ruháival és piperkőc mozgásával a vad, szilaj magyar urak közt?

Jézus Krisztusra, mi lesz a birodalmamból?– Fenség… óhajt még bort? A király bosszúsan legyintett.Mi lesz, ha ő is itt hagyja ezt a földi árnyékvilágot? Mi lesz, ha nem bírja

már tovább ez a vén szív, ez a megkorhadt, esendő test, mielőtt bevégezhetné a küldetését? Hol van még Prága? Hol van Konstantinápoly? Hol van Jeruzsálem innét, a vén Duna partjáról?

Zsigmond megborzadt.Mi lesz Alberttel, ha magára marad? A magyar urak zsebre teszik, a

lábukat törlik majd belé… Erzsébet, a lánya, és Barbara, a szajha királyné a vérét veszik szegény kölyöknek… Ott vannak a husziták, a közelgő török veszedelem… A befejezetlen ügyek…

Ki vigyáz majd az ifjú királyra, ha mégsem fejezhetem be, amit elterveztem még? Hunyadi…

Ott van Hunyadi… Őneki kell Albert támaszának lennie, ha kell, a királynéval szemben is. Ő alkalmas e szerepre. Pontosabban: csak ő alkalmas rá…

– Ideje, hogy felkészülj… – lépett trónusa mellé Barbara királyné. Zsigmond kíváncsian méregette.

– Mire?– Napok óta nem fürödtél – Barbara undorodva legyezte a levegőt fehér

portól sápadt arca előtt. – Ápolatlan vagy és gyűrött.– Na és, kit zavar? – horkadt fel a király. – Nem Rómába megyünk kezet

csókolni a pápának, asszony, hanem haza, Magyarországba!– Csakhogy már Magyarország sem a régi, fenség! – jegyezte meg

Barbara gúnyosan. – Nem barbárok gyülekezete, amilyen ifjúkorodban volt… Hozassak fürdővizet? A szakállad is bozontos, a hajad gubancos, mint valami háborodotté. Ne feledd, te nem holmi magyar uracska vagy, hanem a birodalom császára! Dézsát! Vizet! Szappant! Gyorsan!

S mielőtt Zsigmond tiltakozhatott volna, a szolgák már intézkedtek is. Kisvártatva az öreg király nyakig merült a habokban, s némán, megalázottan tűrte, hogy a szolgálólányok alaposan lesikálják hátát, mellkasát. Aztán, mikor végeztek, türelmes ujjak ollóval körbenyesték kétágú, őszülő szakállát, kifésülték, kikefélték, levagdosták fekete karéjú körmeit, nárdussal bekenegették rakoncátlan fürtjeit, aztán bíborpalástba öltöztették, ezüstövvel felövezték, s a végén fejére imádott szőrmekucsmáját nyomták.

Mire végeztek, a gálya orránál már feltünedeztek a pozsonyi rév piros-fehér királyi zászlai, s a partra sereglett sokezres tömeg színes foltjai.

– Alattvalóid már türelmetlenül várják jöttödet, királyi fenség! – hajlongott az osztrák kapitány hízelkedve.

– Nos, ami azt illeti, én is türelmetlen vagyok – mormolta Zsigmond, de mivel magyarul mormolta, a kapitány nem értette, mit akar ezzel. Csak azt látta, hogy a vén arcon keserű ráncok gyűlnek a hazatérés boldognak ígérkező órájában is.

8.

OROSZVÁR, MAGYARORSZÁG, A. D. 1434, MINDSZENT HAVA

Két asszonnyal utazott Újlaki Miklós Pozsony felé. Az egyik a felesége volt, a másik meg újonnan talált húga. A feleségéhez egy szót sem szólt egész út alatt, a húgát szóval tartotta mindvégig.

Már Oroszvár mellett poroszkált a két utazószekér, s mellette tikkadtan zötykölődtek a lándzsás újlaki lovasok. Közel már innét a Duna, s közel Pozsony sokat látott királyi városa. Még egy bő óra, és megérkeznek a köpcsényi révhez, és estére biztosan odaát lesznek, Pozsonyban.

Újlaki Miklós szűkölve szemlélte a látóhatárt. Minden lépéssel jobban elszorult a szíve. Nem önként jő ide, szíve szerint kerülné messzire a hazatérő királyt, mint a leprást. De nincsen apelláta, jönni kell. Jönni kell, mert Cillei Ulrik, a veres gróf így rendelkezett. Újlaki Miklós pedig az ő kezében volt szőröstül, bőröstül.

Mosontól Oroszvárig épp erről panaszkodott Veronikának. Maga is meglepődött, mi mindenbe be nem avatta már eddig is a cserögi molnárleányt, akit néhány nappal ez elébb még saját nászéjszakáján cipelték Újlaki ágyába. Néhány napja? Mintha egy másik életben lett volna…

– Hát mit tehetek én ezek után? – kérdezte fojtott hangon Miklós, és óvatosan hátrasandított az utazószekér felé, hogy megbizonyosodjon, Csáki Borbála nem figyel-e. Nem mintha tartott volna az asszonytól, de kérkedni

azért mégse kérkedik az ember olyasfajta tévedésekkel, hogy fattyút nemz a királyi nyoszolyába.

Veronika a báró mellett ügetett, s bár megértően bólogatott, nehezére esett Újlaki szavaira figyelni. Tudta, hogy elemi érdeke a báró bizalmában maradni. Gondolatai mégis másfelé kalandoztak el.

Titusz…Titusz…Túlélte vajon a fiú azt az éjszakát? Hol lehet most? Újlakon azt mondták a

szolgálatos strázsák, hogy Vitovecz magával vitte őt is, meg a Szerémségben, Valkóban összeharácsolt Újlaki-dézsmát is. Márpedig Vitovecz csak Pozsonyba jöhetett, hisz a termény, a búza, a bor, a hús minden ahhoz kellett, hogy a Cillei uraságok elkápráztassák a hazatérő királyt egy fényes lakomán. Ha pedig Vitovecz északnak szekerez, akkor Titusz is velük lehet. Amerre csak elhaladtak, többen bizonygatták, hogy éppen egy nappal előbb haladt el erre a menet, s a leírásból egyértelműen Vitoveczre és zsoldosaira ismertek.

Egy nap járásra csupán…Titusz ott van tehát, nem messze tőle, talán már Pozsonyban… Ha ugyan

él még…De arra Veronika gondolni sem mert, hogy a fiú nem bírta tovább az

ütleget, s azóta már elkaparták valahol az út mentén, s ő még csak észre sem vette a sírhantot. Nem… Titusznak élnie kell!

Nemrég még csöndes, eseménytelen életre készült odalenn, Cserögön. Semmi másra nem vágyott, mint hogy megossza az életét Titusszal, hogy magukhoz vegyék gyermeküket… Most meg… Most meg itt poroszkál Magyarország egyik mágnásának társaságában. A cserögi özvegy molnárné leánya, a nincstelen senki most a magyar zászlósurak fészkébe tart. S ott vajon mi vár majd rá?

– Hát hogy legyen velem ezután? Te mit tennél az én helyemben? Veronika fásultan Miklósra pillantott.Nem tudott haragudni erre az elvadult külsejű s elvadult lelkű ifjúra. Bár

Újlaki mindent megtestesített, amit gyűlölt, a felismerés, hogy a gazdagok, a nagyurak is boldogtalanok tudnak lenni, előbb meglepte, aztán valami enyhe megelégedés félével töltötte el. Amennyit kihámozhatott Miklós történetéből, az alapján szánni kezdte a férfit.

– Én más támaszt keresnék a helyedben – szólt nagy nehezen, mert látta, hogy Újlaki feszülten várja válaszát.

– Más támaszt? Ezt hogy érted?– Cillei a kezében tart. Csak úgy kerülhetsz ki a csávából, ha más

segítségét kéred.Miklós bosszúsan bámult maga elé.Ugyan kinek a segítségét? Ki akarna énrajtam segíteni? Gyűlölnek

mind…

– Ha kiszabadítod Tituszt, ő segíteni fog neked. Én is segíteni fogok, Miklós. Együtt majd kiötlünk valamit, meglásd!

Újlaki elgondolkodva nézte Veronika kipirult arcát. Különös bizsergést érzett a szíve táján. Együtt? Együtt?

Különös játékot űz mivelünk a sors, gondolta aztán. Apám elszórta magját, és a cserögi molnárné megszülte Veronikát. Én is elszórtam magom, és Luxemburgi Erzsébet megszülte Anna hercegnőt… Csak éppen az én feleségem nem képes gyermeket szülni nékem…

A feleségem…Borbálának se sok hasznát veszi mostanság! Néhány éve még Erzsébet

királynő komornája volt, még Kottannerné is kedvelte, de azután, hogy ő gyermeket csinált Erzsébet királyleánynak, a feleségének sem maradt helye az udvarban…

Ahogy poroszkáltak, immár Oroszvárt is maguk mögött hagyva, Újlaki nagylelkűen így szólt:

– Kiszabadítom neked azt a fiút, ne aggódj! A világ előtt is vállalom, hogy húgom vagy…

Veronika kínosan mosolygott. Egyre jobban aggasztotta, hogy a hátuk mögül, az utazószekér mélyéből egy izzó szempár figyelte őket, s hallgatta minden szavukat. Csáki Borbála, akit az utazáshoz szépen felöltöztettek, hogy ne nézzen ki oly ijesztően, le sem vette róluk a szemét.

9.

POZSONY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1134, MINDSZENT HAVA

A pozsonyi kikötőnél alázatosan várakozott az ország színe-java. A domb tetejéről a négytornyú, zömök vár vigyázta a várost, s alant a mólót. Az Au-szigettel éppen szemközt, a Prágai út torkolatánál kiépült ácsolt állványokat színes selymekbe öltöztették. A dunai szél Szent István koronájának országzászlóit csattogtatta azokon az állványokon: az Árpádok veres-fehér sávos, a királyság kettőskeresztes lobogóit, Horvátország veres-fehér sakkozott vásznát, Erdély veres, fekete turulmadaras zászlaját. Hátul Pozsony színei tarkállottak, ott, hol a sorompók mögött a bámész városi sokaság tolongott.

A partra közvetlenül csak a nagyurak ereszkedhettek, hogy már rögtön a kikötő patkójánál térdet hajtva hódolhassanak a hazatérő királynak De a gálya még csak aprócska pont volt a Duna szalagján, úgyhogy várni kellett. Az urak addig is ott kókadoztak a kifeszített árnyas vásznak alatt, a

vénasszonyok nyarának utolsó szép délelőttjén, s bágyadtan pislogtak nyugat felé, mikor ér már végre partot az az agyoncicomázott evezős hajó…

Hunyadi leghátul álldogált, amennyire lehet, kerülve a feltűnést. Lévai Cseh Péterrel érkezett, ki a király egyik legfőbb bizalmasa volt, s ki még az öreg Újlaki gróffal együtt látta el a macsói báni tisztet évekkel ezelőtt. Jankó engedelmet kért tőle, hogy ne kelljen a nagyurak közé furakodnia, ahová ő amúgy sem való. Lévai méltányolta a kérést, és hagyta, hogy Ivánnal csaknem a köznép közé keveredve várakozzanak.

– Te ezeket mind ismered, Jankó? – álmélkodott Iván a felsorakozott nagyurak láttán. A fogadóbizottságban látszólag ott tolongott mindenki, aki csak számított a királyságban.

– Mindet – sóhajtotta Hunyadi. – De bizony kevés köztük a tisztességes ember! Az ott, középütt, főpapi ornátusban Pálóczi György, Esztergom érseke. El se lehet téveszteni, oly pökhendi pillantásokat vet szerteszét. Azóta hordja ilyen fennen az orrát, mióta Bázelből a királyi fenség úgy rendelkezett, hogy ideiglenesen ő lássa el a nádori teendőket. Ármányos, kenetteljes ember, ki soha nem néz annak a szemébe, akivel éppen beszél. De amott áll a bátyja, látod? Máté, aki az ország bírája.

– Szép szál férfi…– Elkísérte Zsigmondot Itáliába. Ő szívélyes ember, szóba elegyedik

bárkivel, még a jobbágyaival is. Kedvelem. Azt hallani, bizonyosan fényes méltóság vár rá nemsoká. Közel állanak a Pálócziak a király szívéhez, az bizonyos, mert Garai halálával reájuk bízta a Szent Korona őrzését. Aztán ott van az a simára borotvált, olaszos képű fickó. Rozgonyi János, akiből tárnokmestert csinál nemsokára a király… legalábbis mindenki ezt beszéli. Éppen egy hete érkezett haza Bécs városából, hogy előkészítse Zsigmond érkezését, most meg, látod, hogy szűköl, hogy őfensége mindennel elégedett legyen. Aki mellette ücsörög földre terített vánkosokon, gyémántberakásos kardját az ölébe fektetve, az Lévai Cseh Péter. Őt már te is ismered, öcsém.

– Miért oly pironkodó az arca?– Mert Nagyszombat még cseh kézen van. A legtöbb, amit elmondhat

majd, hogy sikerült felszabadítani Tapolcsányt. Pedig az se kevés: a bányavárosok felé az fontos szállása volt a huszitáknak.

Míg Hunyadi az öccsének magyarázott, nem messze tőlük az öreg Cillei Herman, örökös szlavón bán épp azt susmorogta az esztergomi érsek fülébe, hogy bizonyosan tudja, miképp sikerült megszabadítani a bányavárosokat a csehektől. Nem éppen karddal, vigyorgott kajánul Cilli és Zagorje ura, hanem bizony csengő aranyakon. Jan Symkencky, a huszita seregtest vezére kilencezer aranydukátot vághatott zsebre annak fejében, hogy átállott Lévai Cseh Péter pártjára, és világnak eresztette összes fegyveresét. Ez az alku bizonnyal megköttetett, mert a bányavárosok harc nélkül kerültek végül vissza a magyar király uralma alá.

Pálóczi érsek finoman mosolygott a híren. Tudta ő azt nagyon jól, hogy Lévai Cseh Péter akár az egész vagyonát odaadná, csak hogy jó színben tetszeleghessen Zsigmond előtt. Úgy tervezte ugyanis, hogy az érkező fenség lábai elé helyezi Nagyszombat kulcsát, hátha a király hálából kinevezi nádornak. Na, ebből se lesz mostanában nádori cím…

– Aztán azok a jó délvidéki nagyurak – folytatta Hunyadi, óvatosan mutatva Ivánnak, ki kicsoda. – Az a magas, barna képű, azzal már találkoztál, mikor Nándorfehérvárra utaztunk.

– Tallóczi Matkó kapitány uram?– Az bizony. Olasz származék az is, mint jó emlékezetű Ozorai Pipó

urunk volt. De ő nem csak nándorfehérvári kapitány, de tán nemsokára horvát bán is, Frangepán Istvánnal egyetemben. Az meg amott ácsorog, Tallóczi Frankkal sutyorogva. Frank szörényi bán, őket igen kedvelem. Egyenes fajta, lobbanékony, de szívélyes.

– Azt viszont bizonyosan nem szíveled, bátya! – morogta Iván, és a kisebb társaság középpontjában sutyorgó Garai Lászlóra mutatott. A széles homlokú, kígyótekintetű Garai mindenhová hűséges kopójával, a zsemleszín Cseribasival ment: engedélye volt még a koronatanácsba is az ebbel belépni. Az öregesen hunyorgó vadászkutya most is ott lapult a lábainál, s megvetően figyelte az izgatott embertömeget. Garai amúgy mostanság még csupán a macsói báni láncot viselte nyakán, de róla mindenki tudni vélte, hogy atyja után megörökli majd a nádori méltóságot is. Nem lehet másként. Mióta a legtöbben az eszüket tudták, azóta Magyarhon nádorát Garainak hívták.

Jankó sorra elmondta a többieket is:– Az ott Rozgonyi István, a pozsonyi és temesi főispán, a sókamarák

kulcsának őrzője. Igaz ember, az ő felesége Rozgonyiné Cicelle, akit ezer vitéz férfiúnál is többre tartok. Mind az ő vendégei vagyunk Pozsony városában. Amott a testvére, Rozgonyi György, ki a pozsonyi ispánságot bátya nevében vezeti. Amaz Perényi János, a fivérével, Miklóssal, mindketten asztalnokmesterek, s mindketten Regensburgból vágtattak haza, hogy az udvartartást előkészítsék a fogadtatásra.

Miképp így magyarázta a nagyurakat sorban, egy megtermett férfiú lépett oda hozzájuk. Piros arca csak úgy ragyogott, lecsüngő fekete bajsza fényesítve csillogott a napsütésben. A szeme is nevetni tudott, ahogy Jankó vállára csapott.

– Hát te, János öcsém? Mit kókadozol itt? Pedig igen kicsinosítottad magad! Hiába, aki ösmeri a talján módit, az mán nem adja alább!

Hunyadi tisztelettel fejet hajtott.– Sajnálom az időt ezzel a semmittevéssel, lovászmester uram. Inkább

folytatnám Nagyszombatnál, amit félbe hagytam!– Derék! Igen derék! – veregette meg a vállát a fényes tekintetű férfiú,

aztán nagy bizalmasan halkabbra fogta: – De csak vigyázzál, édes fiam! Sokan fenik mán rád a fogukat!

Hunyadi legyintett.– Fenjék csak! Majd belém vásik a foguk!– Kevély beszéd, öcsém! De a Cillei táraságokkal nem érdemes

tréfálkozni! Valamiért nagyon megbosszantottad a veres grófot!– Ulrikot? – nevetett Jankó. – Ki bánja azt? Az acsarkodó rókának nem

vagyok én nagy falat. Akad annak gondja egyéb is!– Azt is rebesgetik – hajolt közelebb a nagyúr Jankóhoz, lapátkezét

továbbra is a vállán nyugtatva. – Azt is mondogatják, hogy tevéled is akar valami fontosat Zsigmond. Igaz-e ez, fiam?

– Énvelem? – kerekedett el Jankó szeme. – Énvelem ugyan mit akarna? Kicsiny vagyok én ahhoz. Csak katona, nem nagyúr…

A nagy bajuszos szeme ravaszkásan csillogott, rá volt írva az ábrázatjára, hogy így gondolta éppen maga is, és roppant elégedett az ifjú válaszával.

– Igaz, keresztényi erény a mértékletesség, édes fiam! Tudni kell, hol van az embernek a helye! Hej, de sokan nem tudják pedig!

Odébb lépett, s máris nagy hangon köszöntötte a közelben várakozók egy csoportját.

Jankó sokatmondón Ivánra hunyorgott.– Tudod-e, ez ki volt? Hédervári Lőrinc lovászmester úr, a kunok és

jászok bírája! Apánk nagy barátja, Ozorai Pipó embere réges-rég. Kevei ispánként még familiáris urunk is volt egykor. Én igen kedvelem, mert a déli határt ismeri jól, és tudja, micsoda sors vár ránk, ha a törököt időben meg nem állítjuk. Itáliában ő szervezte Zsigmond utazgatásait, merthogy az a lovászmester munkája. Engem is sokat pátyolgatott Milánóba érve.

– Nem ez az a Hédervári, aki magához ragadta Pipó úr örökségét? – nézett nagyot Iván.

– Úgy is lehet mondani. De valóbb az, hogy az ágyába csalogatta Pipó úr özvegyét. Az meg reá hagyta a mesés vagyont… Emiatt gyűlölik őt a Cilleiek meg a Garák… No hát, édes öcsém, csudálkozol-e, hogy nem szívelem az udvari intrikát? Csudálkozol-e, hogy inkább a harcmezőt választom, mint ezt a viperafészket?

Iván visszavigyorgott rá.– Aztán majd nézhetsz, bátyám, ha Zsigmond mégis felemel valami zsíros

állásba tégedet! Hadakozhatsz akkor a viperákkal!– Azt várhatod!Ebben a pillanatban a négytornyos pozsonyi vár ormairól gomolygó

füstfelleg kélt, s a következő pillanatban felmorajlottak a bástyákon az ágyúk. A tömeg felhördült, megélénkült, mert a császári gálya lassan, méltóságteljesen odasimult a móló oldalához, az evezősök behúzták evezőiket. A trombiták zengése közepette a heroldok pallót vetettek az érkezőknek.

Legelébb a király jött le.

Bíborpalástot viselt, arca vereslett a hevülettől. Örül, hogy hazatért végre, vélték sokan. Dühös, mert haza kellett jönnie, vélték, akik igazán ismerték.

Nádor híján az esztergomi érsek sietett elsőként üdvözölni őt, nyomában egymást félrelökdösve, tülekedve mind, a nagyurak. Kisvártatva olyan tolongás támadt a gálya előtt, hogy az alabárdos őröknek kellett eltaszigálni onnét a magyar zászlósurakat.

– Mint a farokcsóváló, csahos ebek – morogta Hunyadi az emelvény korlátjának dőlve. – Nézd, hogy törlekszenek, hogy hajlonganak!

Iván csak ámult.Az ország nagyurai úgy tolongtak, hogy megcsókolják királyuk

gyémántgyűrűs kezét, mint ahogy odahaza a disznók tülekednek, mikor a gazda az ólba lép etetéskor. Jankónak is ugyanez juthatott eszébe, mert epésen megjegyezte:

– Mintha nem tudnák, hogy Zsigmond ezúttal se hozott, hanem épp vinni akar! Figyeld csak meg, Iván, már ma este a vérét kívánják mind, kik most a porban csúsznak őelőtte! Amint meghallják azokat a dörgedelmeket, lehervad az ájtatos vigyor a képükről!

Iván nagyot fújtatott.– Nekem ennyi éppen elég volt, bátya! A várban találkozunk!Hunyadi intett. Neki muszáj volt maradnia, hisz a király Lévai Cseh

Péterrel együtt hívatta őket kihallgatásra. A kérdés már csak az volt, mikor járulhatnak őfensége elé, különösképp, hogy legalább kétszázan várakoztak azonnali meghallgatásra a királyi várban.

Jankó bágyadtan megigazította öltözetét. Hosszúnak ígérkezett ez a nap.

10.

BUDA, MAGYARORSZÁG, A. D. 1434, MINDSZENT HAVA

Erzsébet a kezét tördelte, fel s alá járkált a kicsiny polgárház emeletén. Nem szerette ezt a házat, mert szűkös volt, dohos, főképp neki, aki egész életét várakban, tágas, vidéki udvarházakban töltötte. De ezen a szürke délelőttön inkább a lelkének tűnt szűkösnek az a néhány lépésnyi hely a lépcsőfeljárón.

Szűkölve számolta a perceket, órákat.Még mindig semmi!Odabenn Mose ben Jahmun és Vitéz ügyködtek valamit. A zsidó

megkapta, amit kért, forró vizet, sót és néhány gyógynövényt, melyekről Erzsébet még csak nem is hallott.

Azóta csönd honolt odabenn.

Lackó… Drága, kicsi fiam… Kicsi Lackóm!Végre-valahára feltárult az ajtó, és Mose dugta ki aszott fejét a résen.– Most már bejöhetsz, asszony! – vetette oda. Erzsébet már rohant is.Lackó az ágyban hevert, Vitéz a karjaiban tartotta. Élt.Sőt nem csak hogy élt, de a szeme is nyitva volt, tekintetét csodálkozva

anyjára emelte.– Éhesz vadok! – szinte sírásra görbült a szája. Erzsébet odarohant, és a karjaiba zárta.– Lackó! Kicsi Lackóm! Egyetlenem!– Szojítsz! – fanyalgott a fiú. – Megfojtasz.– Hogyan? – Erzsébet a könnyeit nyelte. Csak bámulta Lackót, kinek

vonásai kisimultak, s szeme végre nem a láz hevétől csillogott. – Hogyan gyógyítottad meg?

Mose fáradtan motyogott valamit.– Köszönöm! – zokogta Erzsébet. – Köszönöm neked!A zsidó olyan mozdulatot tett, mintha legyet hessegetne el.– Sok időt elvesztegettünk… Mennünk kell! A zsidó bíró már bizonyára

türelmetlen!– Amint tudok, visszajövök! – suttogta Vitéz, és eleresztette Lackó kezét.

– Sok mindenről be kell számolnom, drága Erzsébet!Mose ben Jahmun korát meghazudtoló sietséggel ereszkedett le a lépcsőn.

Nem nézett hátra, nem búcsúzott el Erzsébettől. A gyermekre meg aztán végképp pillantást sem vetett.

Szilágyi Erzsébet ott állt az ajtóban, és nézte, hogyan kászálódnak fel az utazószekérre Vitéz meg a zsidó. Aztán becsukta az ajtót, és rohant vissza Lackó szobájába. A fiú az ablaknál pipiskedett, és integetett a távolodó utazószekérnek. – Jossz álmom volt – mondta bágyadtan.

– Igen… Rossz álom volt csak… – sóhajtotta még mindig hitetlenkedve Erzsébet. – Hozom a reggelit!

Nagyon remélte, hogy ez a valóság, s nem álom. Vagy ha álom, akkor nem akart felébredni belőle soha többé.

11.

POZSONY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1434, MINDSZENT HAVA

Luxemburgi Zsigmond komoran körbetekintett a teremben ücsörgő főurak során. Halálos csend ereszkedett közéjük, tán még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani a Preternhaus Palota udvarán, ha történetesen

nem veri oly hevesen az eső a színes üvegtáblákat. Merthogy alig zörgött fel a kikötőből a királyt hozó szekeres kocsi a Lőrinci-kapuig, mikor eleredt a zápor. Azóta egyfolytában, vigasztalhatatlanul esett.

– No hát, urak? Hallgatlak titeket! Beszéljetek, az ég szerelmére! – kiáltotta Zsigmond, hogy csak úgy remegtek belé a palota falai. Még Rozgonyi ispán, a házigazda is lesütötte a szemét, s azt kívánta, bárcsak valahol másutt lenne, csak ne itt. Pedig ő Galambócnál megmentette a király életét, mégis jobbnak látta meghúzni magát.

– Nem hallom válaszotok! – fröcsögte Zsigmond. Úgy remegett az indulattól, hogy Hunyadi, ki mögötte állt, azt hitte, a fenséges urat menten megüti a guta. A király rendelkezésére kivont pallosával a padlóra támaszkodva vigyázta az uralkodót. Jobbján Albert herceg, szintén kivont pallossal, balján Jan Giskra, a testőrség új parancsnoka, szintúgy kivont pallossal. Mindhárman mereven figyelték az összegyűlt nagyurakat. Bolond, ki ennyiből nem ért…

– Fenség, én… – kezdte volna kenetteljes hangon Pálóczi érsek, de a király máris ráemelte villámló tekintetét.

– Érsek úr, eminenciád csak hallgasson! Hol vannak a bandériumok, amiket felállítni parancsoltam? Hol vannak a fényes ezredek, melyek már Nagyszombatban kellene, hogy legyenek? Hol? Hol van a tömérdek arany, amit hadiadó címén kipréseltél a parasztokból? Hol?

Az érsek nem felelt, a szája szélét rágcsálta szemlesütve. Nem volt már azokból az aranyakból egy darab se…

– Na és te! – fordult a király Lévai Cseh Péter felé, ki most átkozta csak magát, hogy nem azt tette, mint az erdélyi vajda, a ravasz Csáki László és Kusalyi Jakcs Mihály székely ispán, kik a Brassóra, Szebenre, Szászsebesre, Besztercére támadó parasztokra hivatkozva nem jöttek el. – Te, uram, hová tetted a tízezer páncélos lovast, amit rendeltem felállítani? Hol a pénz, amit e célra kisajtoltál az erdélyi rendekből?

Felpattant a trónusról, és a teremben hosszan végignyúló tölgyfa asztalra csapott, hogy az majd kettéhasadt belé. Hunyadi csak nézett rá nagy szemekkel: ki gondolta volna, hogy egy majd hetvenéves öregemberbe még ily erő szunnyad?

– Kérdeztem valamit! – bömbölte Zsigmond. – Hol vannak a nemes megyék bandériumai, miket kértem tőletek? Mit műveltetek, urak, míg én idegenben szolgáltam a haza ügyét?

Hatásszünetet tartott, amit csak a vén Cillei mormolása tört meg.– A haza ügyét? Fészkes fenét! A saját pecsenyédet sütögetted Rómában,

te cseh disznó!Zsigmond felkapta a fejét.– Mit mondasz, Herman? Mit sutyorogsz? Mondd csak ki hangosan, én is

hallani akarom ám! Mondjad ki, ha van hozzá merszed!

– Csak azt jegyzem, fenség – állt fel lassan, falfehér arccal a vén Cillei –, hogy a szívemből szóltál… Hogy sajog a lelkem, amiért ilyen gyalázatos állapotban kell látnod a szegény magyar hazát… De… mondom én azt is, mert nyomja a szívemet, hogy éppen így kellett történnie ennek, mert illetéktelen kezekben hagytad az országnak gyeplőjét…

– A te kezedben tán jobb helyen lett volna, mi? – fröcsögte a király, és lassan, mint a zsákmányára leső, vadászó tigris közeledett a vén báró felé. Annak hiába rángatta meg unokája, Ulrik gróf a dúsan hímzett tarcolándolmánya szárát, már késő volt.

– Jobb helyen, bizony! – bökte ki Cillei Herman. – Én nem titkolom, mit gondolok erről, királyi fenség! Bíztad volna ránk, régi urakra a vezérlést! Most nem főne a fejed hiába! De te nem! Te félretoltad a hű, öreg famíliákat! Hát mostan lássad, mit műveltek az ifjak! Lássad csak, mire mentél minélkülünk, király!

A teremben néhányan felháborodottan hördültek fel, egyedül csak Garai László bólogatott nagy, busa fejével, Cseribasi fülét vakargatva.

– Ne hallgassál erre a vén ebre, fenséges úr! – pattant fel a helyéről vörös képpel Hédervári Lőrinc. – Igen is, jól cselekedted, hogy ezeket a disznókat félretoltad a vályútól! Az egész ország lángokban áll a telhetetlen zabálhatnékjuk miatt! Cillei! Te merészeled számon kérni a királyt? Te? Országnak kirablója, ártatlanok gyötrője, te! Ki cseh huszitákat fogadsz fel a szomszédid ellen? Kiostromlod váraikból az árvákat, elkergeted falvaikból az özvegyeket! Te, ki nagyobb rabló vagy a táboritáknál is?

Ulrik gróf ezt már nem tűrhette, talpra szökkent és elővonta kardját nagyapja védelmében.

– Mit merészelsz, kutya? Te bitang, ki vagyonod hímkurvaként kunyeráltad össze? Te ugatsz minékünk?

Hédervári pengéje is sikoltva szökkent elő, s a következő minutumban bizonnyal meg is csókolja egymást a két acél, ha Hunyadi közibük nem ugrik hatalmas pallosát fenyegetőn felemelve.

– Hátrébb az agarakkal, urak! Még egy szó, és szégyenetekre palotás strázsát állíttatok mindőtök mögé! Elég legyen ebből!

Cillei Ulrik arcán megrándult egy ideg, Hédervári dühödten csapta vissza pengéjét a hüvelybe.

– Hunyadi Jankó, te ebbe ne szóljál bele! A mi ügyünk ez! Nem tűröm, hogy ez a német féreg sértegessen!

A háttérben Guthi Országh Mihály, ki Rozgonyi veje volt, csöndesen göcögött, mások elégedetten suttogtak össze a felfordulás láttán. Egyedül Zsigmond arca lett egyre sötétebb. Amikor megszólalt, hangja mégis fagyos hidegséggel csengett a teremben.

– Való igaz, Lőrinc, az ország lángokban áll… Jól mondod azt! Erre kellett hazatérnem… Hát mit izentem tinéktek Sienából? Pontról pontra leírattam, mit kell tennetek! S ti mit tettetek? Semmit! Parancsomat semmibe

vettétek! Sereget nem gyűjtöttetek! Ami hadatok volt, azt fosztogatásra, egymás megrablására használtátok! Jól mondod, Lőrinc, nagyon is jól! Az ország lángokban áll! Timiattatok! Ha nem taposná huszita horda az ország északi végeit, ha nem gyülekezne a pogány délen, ha nem harapózna eleven tűzként a heretizmus mételye szerte az országban, ti mindezek nélkül is pokollá tettétek volna ezt a földet!

Pillanatnyi szünetet tartott, amit Jankó gyorsan ki is használt, és visszaállt a király mögé. A pallos hegyét azonban most már nem fordította lefelé, hanem figyelmeztetőleg a magasba irányzotta.

– Urak… – Zsigmond hangja még fagyosabb lett hirtelen. – Én már Ulmban, a birodalmi gyűlésen se hallottam mást a fullajtárjaimtól, mint hogy Magyarföld romokban hever! Regensburgban már panaszosok áradata fogadott engem… Fosztogatások, törvénytelenségek… Erőszak mindenütt… Azt kell hinnem, hogy míg én idegenben jártam, ti felszámoltátok Magyarországon a törvényt! Ti, urak! Éppen ti! Kiknek a kormányzás pálcáját kezébe adtam, kikre a törvény megtartását feladatul szabtam, ti magatok állottatok a törvénytelenek élére, s jártatok elöl a rablásban, prédálásban… Tolvajok vagytok! Rablók! Tielőttetek még a templom se szent! Szentmiklósi! A te zsoldosaid apácákat gyaláztak meg Isten házában! Cillei! Te már nem csak a szomszédidat háborgatod, de Újlaki földjeit is! Lévai! Ki védi az erdélyi határt, mondd csak? A zsoldosaid a szászok városait sarcolják, s mi jogon? Urak, urak, magyar urak! Engem Bécsben már besúgók hada várt… Nekem már ott rágtátok a fülemet, egymást beárulva, feketítve, mocskolva! Alig akadt, ki így, vagy úgy, ne üzent volna… Mindent tudok, mindent!

– Királyi fenség – állt fel újra a kezét tördelve az öreg Cillei. – Meghallgattuk a dörgedelmeidet! Nem fékezted haragod, igaz. Megkaptuk most! Meg bizony! – Színpadias gesztussal kitárta karját, és körbepillantott a fülüket, farkukat behúzó nagyurakon. – De bizony igaztalan vagy vélünk, király! Mondád, hogy üzented minékünk, mennyi hadat állítsunk fel. De azt nem mondtad, hogy miből, király! Meghagytad, hogy adót szedjünk a saját parasztjainktól. De azt nem mondtad, ők miből fizessenek, király! Mi esztendők óta érted küzdünk, a velencésekkel, a lengyellel, huszitákkal, de azt vajon tudod-é, király, hogy Magyarhon egyetlen nemese sem köteles hadba vonulni az ország határain túl? S mi mégis mentünk, ha hívtál! Életünket, vérünket soha nem kíméltük, ha hívtál! De most bizony számon kérlek én tégedet, fenség! Kinek lenne dolga megvédni a határt? Megmondom én: neked, király! Kinek lenne dolga hadat állítni az aranybányák védelmében? Nem titok: neked, király! Kinek lenne dolga kibékíteni a fenekedő urakat? Megmondom én azt is, neked, király! Az országnak király kell, nem egy utazgató öregember!

Zsigmond szeme elkerekedett, még levegőt is elfelejtett venni. Csak hápogott, mint a partra vetett hal, de Cillei Herman nem hagyta, hogy közbevágjon.

– Te számon kérsz minket? Te? Hol voltál, mikor a csehek ránk törtek, s felprédálták földjeinket? Utazgattál! Hol voltál, mikor a török beszabadult Erdély földjére? Utazgattál! Hol voltál, mikor az eretnek prédikátorok elhintették a lázadás magvát szerte az országban? Utazgattál! Utazgattál, utazgattál! Mindig csak utazgattál, király!

Az eső egyszeriben elállt odakinn, mintha ily szavak után esni sem merne tovább. Pozsonyra leszállt az este. A szomszédos Tizedudvar felől jól hallatszott, hogy a városházi szenátorok németül pörölnek a Lőrinci-kapun át folyamatosan befelé özönlő királyi lovasokkal, a Preternhaus alsó szintjéről meg Rozgonyi cselédjeinek jövés-menése visszhangzott. Az ispán fényes lakomát készített elő erre az estére, bár ebben a pillanatban úgy hitte, nem akad majd senki a teremben, kinek lesz étvágya enni ma.

Még felnézni se mertek.Várták, hogy kirobbanjon a vihar. Várták, hogy elszabaduljon a pokol.

Megveszett az öreg Cillei? Meggárgyult vénségére? Így ócsárlani Zsigmondot! Éppen most!

Zsigmond hosszan, meredten bámult Herman úr arcába. Egészen közel lépett hozzá, szinte az orruk is összeért. Cillei nem rezzent.

– Úgy! – suttogta a király alig hallhatóan. – Úgy, értem én! A hibás én vagyok!

Körbenézett ő is, hogy lássa a hatást.Mi folyik itt? Lázadás készül őellene? Lázadás, mint rég, több mint

harminc esztendeje? Megint le akarják fogni a nagyurak, s bezárni valami hideg, tetves várba? Zsigmond lassan elvigyorodott.

– Attól tartok, a csökött, zsíros agyatokkal még mindig nem értitek, urak, hogy a helyzet sokban megváltozott, mióta én itthagytam ezt az országot… Nem, nem csak a császári koronámra gondolok, urak, amire, úgy látom, magasról köptök… Dehogy… De nézzetek csak ki az ablakon! Vessetek csak egy pillantást a palotaudvarra, ti fényes nagyurak! Éppen láthatjátok, hogy Giskra úr hatezer vértese bevonul a városba. Tízezer cseh vitéz táboroz a falakon túl még. Az én cseh vitézeim! Egyetlen szavamra újabb húszezer indul a Morva túlpartjáról: holnap reggelre ideérnek azok is. Úgyhogy, ti urak, ti nem szóltok egy szót se többet! Hallgattok ma este. Mosolyogtok és zabáltok. Részegre vedelitek magatokat és paráználkodtok, egymást hasogatjátok fel kardjaitokkal, mit bánom én! De egy árva szót se szóltok, értitek, kutyák? Zabáltok és isztok! Ahhoz értetek! Holnap kancellárom közli majd veletek, mennyi adót fizettek be karácsonyig a kincstáramba. Sokat fogtok fizetni, arról biztosíthatlak benneteket! Többet fizettek, mint valaha! Húszezer aranyat! Negyvenezret! Hatvanezret! Szó nélkül! Megjegyzés nélkül!

Az urak vörös képpel hallgattak.– Úgy döntöttem, néhány hetet pihenek itt, Pozsonyban. Ti addig itt

maradtok, velem. Vendégül láttok. Karácsony után magam indulok a hadakkal északnak, hogy kiverjem a huszita horda maradékát. Majd én megmutatom nektek! Utána pedig mind jöttök velem Csehországba! Nem! Egy szót se, Ulrik! Jöttök velem Csehországba, a táboriták maradékát széjjelszórni. Annak a hadjáratnak minden költségét ti viselitek! Nem akartok fizetni? Szóljatok csak! Úgyis éppen azon törtem a fejem, hogy melyikőtök birtokait adjam ennek a derék Giskra lovagnak! Vagy itt van Hunyadi! Többet érdemel, mint amije mostan van! Melyikőtöktől vegyem el várait, falvait? Szóljatok csak egy szót is, és én tudni fogom!

Megint üvöltött, nyála freccsent szerteszét.– Fizettek, értitek? Fizettek! Mind fizetni fogtok! Fizetni! Fizetni!Hunyadi lassan leeresztette pallosát. Immár semmi szükség a

fenyegetésre: Zsigmond üvöltése élesebb fegyver bármilyen pallosnál.Jankó most már azt is értette, miért nem a főtéri Városházára hívta össze

az urakat a király, holott ott bővebben elfértek volna, mint itt, Rozgonyi palotájában. Csakhogy onnét kihallatszott volna minden szó, nemhogy ez az üvöltés! Zsigmond pontosan tudta, hogyan fogja sarokba szorítani az urakat. És az előadás, mint mindig, ezúttal is hatásosnak bizonyult.

Este, a palota dísztermében, ahol sok-sok évvel azelőtt Rozgonyi ispán nőül vette Szentgyörgyi Cicellét, s ahol majd negyedszázada az ifjú Albert herceg eljegyezte az akkor kétéves Erzsébet hercegnőt, különös, zord lakoma vette kezdetét. A sarokban itáliai muzsikusok pengették lantjaikat, fújták flőtéiket. Nem táncolt senki sem, de még beszélni se sok kedve maradt a fényes uraknak. Csak ültek savanyú képpel, és még egymásra se nagyon mertek nézni. Mint a megszeppent kisfiúk, csámcsogtak a tálból, kedvtelenül mártogatták tömpe ujjaikat a sáfrányos mártásokba. De leginkább csak a borból öntözték gigáikat, hogy feledjék ezt az egész átkozott napot. Csak lennének már túl rajta! Csak lenne már reggel!

S eközben mind jól hallották odalenn a cseh zsoldosok vértjeinek csörömpölését a palota udvarán. A Zsigmond által Pozsonyba rendelt had még éjfél után is befelé masírozott a városba. S ez a vértcsörgés, ez az acélos muzsika sokkalta édesebb volt a király fülének, mint a mantuai muzsikusok andalító dallama.

Negyedik fejezet

A PRÁGAI HÓHÉRPALLOS

1.

POZSONY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1434, MINDSZENT HAVA

Amikor az urak hazatakarodtak szállásaikra, Zsigmond elégedetten, s rég nem érzett lendülettel sietett a szobájába, amit Rozgonyi már időben előkészíttetett számára. Meglepetésére a királyné fogadta odabenn a megvetett baldachinos ágy közepén.

– Mit keresel te itt? – förmedt rá Zsigmond. Barbara szempilláját rebegtetve rámosolygott.

– Régen voltunk együtt, uram. Hiányollak. Különben is, beszélnünk kell! Nagyon durván viselkedtél az apámmal!

Zsigmond kitárta maga mögött az ajtót.– Takarodj ki az ágyamból, ringyó! Többet nem hálok veled, és

beszélnivalónk sincs! Főképp nem az átkozott pereputtyodról!Barbara elképedt.Valóban meg meri ezt tenni Zsigmond? Valóban ennyire magára talált?

De mitől ez a düh? Mitől ez az elszánás? Már Rómában is… Akkor azt hitte, csak rossz hangulat volt a fenség részéről. De nem… Ez gyűlölet!

– Kérlek… uram… beszéljünk nyugodalmasan, ahogy hitves és férjura beszélhet egymással! – fogta halkabbra Barbara. – Miért vagy vélem ily ellenséges? Vélem és az egész családommal. Mit vétettünk ellened? Apám nem ezt érdemli. Túl a nyolcvanon, közel a sírhoz már csak a végső kegyelemre vár. S te azt ígérted, hogy atyámnak birodalmi grófi címet s rangot adsz… Azt ígérted, hogy Veglia szigetét…

– Várok valakit – szakította félbe fagyosan Zsigmond. – Ha akarsz, maradhatsz közben szívesen elmondom, hogy mit tervezek a pereputtyoddal.

Az ajtóban ebben a pillanatban egy mezítelen, szinte gyermeki leány jelent meg. Telt combjain és apró mellein a kezében tartott mécses fénye aranylott. Csábosan a királyra mosolygott, de mikor meglátta a királynét, rémülten hátrált egy lépést.

– Gyere csak, galambom, ne félj! – nyújtotta ki felé a kezét Zsigmond. – Rozgonyi barátom megint jól választott!

Az ágyhoz kísérte a megszeppent leányt.Barbara még ott feküdt, a könyökére támaszkodva. Elhűlten figyelte,

amint az öreg király mohón végigsimítja a leány idomait, s csókot lehel a mellekre.

– Jobb, ha megyek! Szánalmas nézni egy ilyen vénember erőlködését. Nincsen neked már férfierőd, Zsigmond!

De mikor a király leoldotta köntösét, elsápadt.Szó sem volt erőlködésről.

Zsigmond diadalittasan rámosolygott, aztán csak legyintett, hogy menjen már, igyekezzen. Cillei Barbara, Magyarország királynéja fúriaként rohant ki a szobából.

2.

Nem sokkal később a király kicsoszogott levegőzni a palota árkádos emeleti folyosójára. A leány odabenn elszunnyadt, ő pedig testben, lélekben megkönnyebbülten szívta be az éjszakai hűs levegőt. Az udvaron cseh vitézek ülték körbe a tüzet; Giskra kipróbált, harcedzett emberei egytől egyig. Túl a városfalakon szintúgy a csehek tüzei lobogtak a Duna mentén végig.

Zsigmond lehunyta a szemét.Eddig jó… Azonban igyekezni kell… Nincs sok időm… Sietni, sietni

kell! Prága… A Hradzsin… és tovább… Konstantinápoly… Jeruzsálem… Mennyi idő az még! Sietni, sietni kell!

Érezte, hogy most nem tudna elaludni. Úgy, ahogy volt, hálóköntösben, borzas hajjal és szakállal tovább sétált a folyosón. Ki ácsorog amott, a lépcső tetején?

Csak Hunyadi Jankó az! A hű fiú! A palotások kapitánya…– Johannes! – integetett neki jókedvűen a király. – Jer csak ide, fiam!Hunyadi már jött is.– Fenség?– Nem felejtem el, hogy kisegítettél a bajban, ott Rómában. Soha nem

felejtem el. Hunyadi fejet hajtott.Mit akarhat tőle Zsigmond éjnek évadján?– Mondd csak, fiam, mennyi idő kell, hogy ezektől a léhűtőktől

beszedjem a hadjárathoz szükséges aranyakat, s azokból új sereget állítsak fel? Karácsonyra lesz abból sereg?

Jankó vállat vont.– Télen nem érdemes hadakozni, fenség. Vagy most, vagy majd

tavasszal…– Tavasszal? – kedvtelenedett el a király. – Az messze van. Nekem

nincsen annyi időm…– Akkor bízd rám a dolgot, fenség! Rendeld alám a Lévai uram seregét, s

én egy héten belül átadom neked Nagyszombat kulcsát!Zsigmond úgy nézett rá, mintha még a tréfa csattanóját várná. De mikor

látta, hogy Hunyadi komolyan beszél, csípőre tette a kezét, és szúrósan végigmérte.

– Hogy képzeled, Johannes? Meg lehet csinálni?

– Meg bizony. Az én dandárom is megvan még, ha foghíjas is… Néhány napja kikémleltem Nagyszombatot. Megnéztem magamnak közelről azokat a híres harci szekereket.

Zsigmond erre nagyot nézett.– Te ott voltál? Oda merészkedtél közibük?– Oda hát. Sok okosságot láttam és hallottam.A király szétsimította kétágú szakállát.– Jól van, ahogy akarod, úgy legyen. Megkapod az írnokomtól a passzust,

Johannes! Vigyed Lévai seregét! Vigyed az érsek úrét is, meg viheted Rozgonyiét is. Annyi elég lesz?

– Sok is, uram.– Ezt már szeretem! Tebenned még bízok, Johannes! Mutasd csak meg

nekik, hadd pukkadjanak meg! Ha sikerrel jársz, nem leszek hálátlan. Komolyan gondoltam, amit ott fenn, az uraknak mondtam. Aki nem engedelmeskedik, attól elveszem mindenét! És azoknak adom, akik… megérdemlik…

Hunyadi zordan elmosolyodott.– Egy héten belül nem lesz cseh az országban, fenség, ígérem. Kivéve

persze fenséged csehei.Azzal tisztelgett és lerohant a lépcsőn.Zsigmond egyedül maradt a sötét folyosón, és halkan felnevetett.– Krisztusra… Ha csak húsz ilyen emberem volna… ha csak tíz ilyen

lenne… Már rég Jeruzsálem trónusán ülnék…Azzal visszaballagott a szobájába.Úgy döntött, felébreszti még egy kicsit azt a tüneményes vadmacskát.

Néhány órára mintha egészen megfiatalodott volna.

3.

Este, a zuhogó esőben érkezett meg Újlaki Miklós Pozsonyba. Egy fényesen kivilágított épület előtt álltak meg az utazószekerek: a Weiter Hof ezekben a hetekben a Cilleiek palotájaként szolgált, s ennek oldalsó fertályában kapott szállást Miklós.

Megalázó volt ez, s Újlaki egyre inkább úgy érezte, hogy Veronikának igaza van: ki kell törnie a szorongatott helyzetből!

Felkísérte a lányt az elkészített szobák egyikébe, majd visszasietett az utazószekérhez, hogy a feleségét is felkísérje. Csáki Borbála magába roskadva ült a kocsiban, s a gondos öltöztetés ellenére is úgy festett, mintha valóban megháborodott volna. Bár pompás, szederjes színű uharaszoknyát, téglaveres punpianvarratokkal díszített, zöld lantujjas vállakat adtak rá,

mégis, a guimple alól borzasan omlott arcába haja, s szeme is eszelősen villant, ahogy körbepillantott.

– Mire vársz? Itt akarsz éjszakázni? – förmedt rá Miklós. Aztán eszébe jutott, hogy immár nem odahaza vannak, és ki tudja, talán még hasznát veheti a feleségének itt, Pozsonyban. Hátha Erzsébet mégis visszahívja az udvarba!

– No, gyere! Már befűtötték a szobákat!Borbála elgondolkodva férjére bámult. A tekintete egy pillanat alatt

kitisztult, s az őrület örvénye helyén lélekig ható, szomorú kifejezés ütött benne tanyát.

– Hónapok óta most először szóltál hozzám, Miklós. Tudod ezt?Újlaki meglepődött. Máskor talán ráripakodott volna válaszként a

feleségére, de az utóbbi napok őszinte kitárulkozása mintha egyben meg is szelídítette volna a lelkét.

– Igen, igaz…– Kerülsz engem. A gyermek miatt?Újlaki ajka megrándult.Igen, a gyermek. A gyermek, akit Borbála nem volt képes megszülni.– Amiatt.– Ez a lány a szeretőd? – kérdezte szomorúan a felesége.– Ördögöt! – Miklós elfordította tekintetét. – A sors sodorta az utamba. Ő

atyám leánya… Testvérem, húgom, vagy mi…– Egy fattyú?– Igen, fattyú… De eszes, talpraesett lány… Egészen olyan, mintha…

valaki feltámadt volna a családomból…– Én vagyok a családod, Miklós – mondta erre Borbála. – Úgy látom, ezt

elfelejtetted.Újlakinak elakadt a szava. Az eső kíméletlenül zuhogott, a hideg lé

befolyt a nyakánál, ruhája alá.– Gyere, menjünk be. Ne idekinn ácsorogjunk…Borbála a kezébe kapaszkodva leszállt az utazószekérről, s arcát

beletartotta az esőbe.– Te engem magányra kárhoztattál, Újlaki Miklós. A te szemedben én egy

senki vagyok. Megaláztál, semmibe vettél. Amikor a kisfiunk meghalt, magamra hagytál. Én ezért soha többé nem térek vissza veled Újlakra. Itt maradok a királyné közelében. És most szólok, hogy ne érjen meglepetés, kedvesem…

Szembefordult férjével, és halvány mosollyal az ajkán azt mondta még:– Addig nem lesz nyugtom, míg a nyakadat nem töretem! Itt vannak

barátaim… A Cilleiek… Erzsébet, ki nemsokára királyné lesz… Ők szeretnek engem… Szükségük van rám… Kár, hogy néked nem volt!

Azzal ellökte magától Miklós kezét, és beviharzott a Weiter Hof árkádos kapuján, ahol a Cillei-darabontok majd a földig hajoltak előtte. Újlaki meghökkenve bámult utána, aztán vállat vont. Egy gonddal kevesebb…

Megtörölte esőcsutakos arcát, és besietett, hogy elmesélje Veronikának, mi történt.

4.

– Nézd! Milyen gyönyörű ruhák! – Veronika magánkívül volt az izgalomtól, amikor Miklós benyitott hozzá. – Ez mind az enyém?

Újlaki bosszúsan bólogatott. Úgy rendelkezett első dühében, hogy Borbála drága ruháit, amit egy szekér hozott utánuk, vigyék egytől egyig a húga szobájába. Hadd érezze az a lány, milyen pompás a nagyurak élete!

– A tiéd! Nem járhatsz rongyokban! Újlaki-vér vagy, úgy kell, hogy öltözz, hogy méltó légy hozzánk, Veronika!

A lány magához szorította az egyik gyöngyház berakásos, sáfrányszín korcovány selyemruhát, és hálásan a bátyjára pillantott.

– Álmomban sem reméltem, hogy így lesz, Miklós. Köszönöm! De most, hogy itt vagyunk, meg kell keresnünk Tituszt! Lehet, hogy ebben a házban tartják fogva! Lehet, hogy itt van a közelemben! Ugye, megkeressük őt?

Újlaki idegesen vállat vont.– Van is nekem arra időm! Tudnod kell, hogy Cillei nem ad ingyen

semmit. Egyelőre azt sem tudom, én hogy mászok ki a csávájából, nemhogy a te Tituszod hogy szabadítom ki!

Veronika letette a sáfrányszín korcoványt, és gyengéden megölelte a férfit.

– Tudom, hogy meg fogod próbálni! Bízom benned, bátyám! Újlaki kibontakozott a lány öleléséből.– Hozatok étket Bodó Gergellyel, vacsorázz meg. Addig én megkeresem

Cilleit. Úgy hallottam, már eljött a lakomáról, itt van valahol a palotában…– Vigyázz magadra, Miklós! És hozd el nekem a kedvesemet! Siess!

Minden perc kín, amit nélküle kell eltöltenem! Meglátod, ha itt lesz velem, együtt megtaláljuk az írt a te bajodra is! Ígérem!

Újlaki legyintett.Nem lesz az olyan könnyű, szép húgom, gondolta, s gyorsan kisietett a

szobából.A folyosón nekitámaszkodott néhány pillanatra az ajtónak. Igen…

Először meg kell keresnie Cilleit… Persze nem azért, hogy azt a senki Tituszt „visszakérje” tőle, ó, nem… Ulrik hívatta őt ide, s bizonyára nem ok nélkül. Borbála reggel talán már Erzsébet királyleány kíséretében lesz, de valamire Cillei is készül bizonyosan. Valami oka van annak, hogy őt ideráncigálta Újlakról.

Miklós torka elszorult.

Mit tehetne vajon, hogy kicsúszhasson Cillei karmaiból? Zsigmondhoz nem fordulhat, hisz fattyút nemzett a királyi családba. Garaihoz nem fordulhat, mert ő Cillei lekötelezettje, rokona. Kihez menjen hát? Kitől kérjen segítséget? A Pálócziaktól? Ugyan! Gyűlölik őt! Az öreg Rozgonyitól? Igaz, ő barátja volt az atyjának, s a hatalma még elég erős ahhoz, hogy oltalmául szolgáljon… De nem… Mégsem jó… Miklós tudta, hogy az öreg Rozgonyi megveti őt, s atyja méltatlan örökösének tartja. Nem segítene, biztosan nem… Akkor ki?

Senki…Miklós nagy levegőt vett, s indult, hogy megkeresse a veres grófot, s

megtudja, miért is kellett Pozsonyba jönnie ezekben a vészjós napokban.A folyosón azonban megtorpant. Hol vannak a lándzsás strázsái? Hol van

Gutori? Meg hol van Bodó? Hol vannak hétpróbás familiárisai?A folyosó végén alabárdos Cillei-őrszem vigyázta a lépcsőfordulót.– Hé, fickó! Hová tettétek a katonáimat?Az őrszem úgy mérte végig, mintha valami paraszt volna, ki csak úgy

belopakodott a nagyurak palotájába.– Ki kérdi?– Az istenedet, te! Újlaki Miklós kérdi, Magyarország bárója! Menten

kettéhasítlak a pimaszságodért!Az alabárdos gúnyosan vigyorgott.– Cillei nagyúr úgy rendelte, hogy idegen katona nem maradhat a

palotában, csak cseléd.– Cseléd?– Kegyelmed emberei odakünn éjszakáznak az udvaron. Ott megtalálod

őket! Miklós ujjai kardjának markolatára csusszantak.– Úgy! No és hol találom a drágalátos uradat, mondd csak?– Odafönn, az emeleten! De nem ajánlom, hogy ilyenkor zavarjad!Újlaki legszívesebben azonmód lekaszabolta volna a fickót, de aztán erőt

vett magán, és döngő léptekkel nekilendült a lépcsőknek. Odafönn már négy alabárdos állta útját.

– Hová, hová, nagyuram?– Mi közöd hozzá, paraszt?– Ide be nem léphetsz! Parancsunk van rá! Miklós szablyája sziszegve csusszant ki a hüvelyéből.– Áteresztesz, kutyafattya, vagy…– Engedjétek csak! – nevetett valaki a folyosó sötétjéből. Miklós a szemét

meresztgette, hogy ki az, de csak akkor pillantotta meg, amikor az alabárdosok egykedvűen utat nyitottak neki, s ő odaléphetett a Cilleieknek szállást adó terem ajtajához.

Az ajtó előtt Vitovecz ücsörgött faragott széken, s egy jókora csirkecombot rágcsált.

– Nem zavarhatol most von Cilli… – közölte kárörvendő képpel. – Vársz, ha beszélni akarsz.

– Várjak? Engem nem szokás megvárakoztatni, te!Vitovecz kirúgta maga alól a széket, és lassan elindult Miklós felé. Úgy

meredt felfelé az arcába, mintha valami torzszülöttet vizsgálgatna utálkozva.– Mondtam én el, hogyan viselkedsz Újlakon, Miklós báró. Gazdám von

Cilli volt nagyon mérges terád. Te tudod azt?Újlaki megköszörülte a torkát.– Nincs veled beszédem, huszita kutya! Eriggy, és szólj a gazdádnak,

hogy itt vagyok!– Őt nem érdekli ez. Várnod kell, Újlaki!Miklós vörös képpel félretaszította az útjából Vitoveczt, és nekifeszült az

ajtónak, hogy betörje, de a következő pillanatban a cseh oly erővel ragadta meg a nyakánál fogva, hogy Miklós felszisszent fájdalmában. Fekete csillagok cikáztak a szeme előtt, s ahogy Vitovecz még jobban megszorította, lábaiból kiszaladt minden erő, s ő térdre rogyott.

– Mondtam neked, vársz! Vársz türelmesen…Miklós hang nélkül, kidülledt szemmel bámult a fölé tornyosuló

zsoldosra. Vitovecz ugyan alacsony növésű ember volt, de a földre kényszerített Újlaki mégis Góliátnak látta.

Amikor Miklós kapálózva jelezte, hogy nem ellenkezik tovább, Vitovecz elengedte.

– Te csak nyugalom, báró! Te vársz…Prüszkölve, krákogva kapkodott levegő után, kezével a torkát

markolászta. Amikor már ismét mozdítani tudta lábait, megszégyenülten arrébb kúszott.

– Ezért megfizetsz, kutya!Vitovecz gúnyosan elmosolyodott, s lassan visszaereszkedett a székbe,

hogy folytassa a csirkecomb rágcsálását. Néhány pillanatig csend volt.Aztán odabentről, a szobából mintha ledér női kacaj hallatszott volna.– Cillei valami szajhával van? – dühöngött Miklós. – Egy rihes ribanc

miatt kell várakoznom?Néhány perc múlva kiáltás harsant odabentről.– Vitovecz!A cseh már pattant is, és besurrant az ajtón. Kisvártatva kidugta a fejét:– Most már bejöhetek báró! Von Cilli vár…Miklós megigazította öltözetét, s nagyon remélte, hogy nem maradt rajta

nyoma az iménti dulakodásnak.– A kardod, báró! – nyújtotta felé a kezét Vitovecz.Újlaki úgy érezte, már nem kortyolhatna mélyebben a megaláztatás

kelyhéből. Tévedett.Amikor Vitovecz vigyorogva betessékelte, arcon csapta a teremben

tomboló forróság. Úgy megrakták a kandallót, hogy szinte csavarni lehetett a

párát a levegőből. Mindazonáltal a kandalló lobogó lángján kívül semmi sem világított a teremben: Miklós megtorpant, mert először nem látott semmit. Aztán, ahogy befelé botorkált, nyomában Vitovecz-cel, észrevette, hogy a terem közepén egy hatalmas ágy mellett, egy dézsában Cillei Ulrik terpeszkedik önelégült vigyorral az arcán.

– Nem illő engem megvárakoztatni, Ulrik… Miklós megdermedt.Cillei nem volt egyedül: az ágyban egy mezítelen nő hevert elnyúlva,

élveteg dorombolással. Egy ismerős nőalak. Egy ismerős test…– Ó, kedves barátom, megértheted, hogy nem értem rá. Közös ismerősünk

oly kiéhezve érkezett, hogy azonnal segítenem kellett vágyai kielégítésében. Azt kell mondanom, nagyon elhanyagoltad szegényt!

Miklós arcából kifutott a vér.– Borbála!Az asszony úgy, ahogy volt, pucéron feltápászkodott az ágyból, és

lomhán a dézsához lépett. Miklós nem hitt a szemének. Maga sem emlékezett rá, milyen régen nem látta mezítelenül saját feleségét. Csáki Borbála visszanyerte testének szépségét azóta a rettenetes szülés óta: keblei telten csillogtak a kandallótűz fényében, mikor Miklósra mosolyogva belépett a dézsába és Cillei ölébe ült.

Újlaki a kardja után kapott, de a kardja nem volt az övén. Épp az imént kérte el tőle Vitovecz.

– Ejnye, ejnye, kedves barátom, azt hittem, több büszkeséggel viseled ezt a… helyzetet – ingatta a fejét Cillei, hogy veres fürtjei csak úgy rezegtek a feje tetején. – Őszintén szólva, a feleséged komoly meglepetést szerzett számomra. Magam sem tudom, életemben mennyi szajhával háltam már, de egyik sem érhet a feleséged nyomába. – Borbála bókként fogadta ezt, s hálásan bújt oda Ulrik grófhoz. Miklós szótlanul bámulta őket.

– Azt kell mondanom, kedves barátom – folytatta Cillei –, hogy vétkes pazarlásnak tekintem, amiért eddig nem figyeltem fel a feleségedre. Pedig kár lett volna kihagynom, igazán! Engedelmeddel, Borbála asszony itt marad nálam, egy ideig biztosan a szeretőm lesz. Erzsébet unokahúgom különben sem ragaszkodik hozzá az udvarban. Itt marad hát velem, hogy kiegyenlítsem a számlát: te meghágtál egy Cillei leányt, s most én is hágok egy Újlaki szukát. Persze gondoskodni fogok róla, hogy ez ne maradjon titokban. Zsigmondnak tetszeni fog! Tudod, nagyon morcos amiatt, amit a lányával tettél!

Miklós nagyot nyelt. A düh, a bosszúvágy, a megalázottság és a félelem egymást elöntő hullámokban söpört végig a testén, lelkén.

– Miért… – bökte ki végre nagy nehezen. – Miért teszed ezt velem… Ulrik?

– Hogy miért? Hát, csak mert megtehetem! Ó, de kérlek, ne vedd a lelkedre! Úgy tudom, te már egyáltalán nem tartottál igényt a feleséged szolgálataira. Ezért is merem feltételezni, hogy nincs harag!

Újlaki szája remegett az indulattól.– De nem emiatt hívattalak, Miklós barátom, természetesen! Ahogy már

említettem neked, szükségem lesz a szolgálataidra. Természetesen más jellegű szolgálatokra, mint amit a feleségedtől várok el.

– Én…– Nagyon kérlek, ne szakíts félbe! Azért vagy itt, hogy megtudd, mit

fogsz tenni az elkövetkező napokban. Nem kell kérdezned, nem kell semmit mondanod, legfeljebb a végén, hogy értetted, mi a dolgod, és jó szórakozást kívánsz nekem és asszonyodnak az éjszaka hátralévő részére. Világos?

Miklós nagyot nyelt. Aztán bólintott. Most már bizonyosan nem maradhatott egy csepp sem abban a méregpohárban…

– Szóval… Zsigmond ma kissé felzaklatott minket… Úgy véljük, túlontúl nagy lett az önbizalma… Ehhez persze hozzájárul – Cillei itt undorodva végigmérte Miklóst –, az, hogy eljátszottad az egyetlen esélyedet! Tudtunk és beleegyezésünk nélkül hadat vezettél Vilém Kupsa huszitái ellen. Persze sejteni vélem, hogy mit akartál… Abban reménykedtél, ha sikerrel jársz és kiűzöd a cseheket Nagyszombatból, akkor Zsigmond talán megbocsájt majd neked. Nos, talán nem is volt rossz elgondolás… No, de a kivitelezés… Ugyan, ugyan! S a baj az, hogy most a hírek szerint megint Hunyadi lesz az, aki tálcán kapja a lehetőséget. De kérdem én, egyáltalán miért él még ez az oláh? Várj csak, barátom, mintha valami rémlene… Ó, megvan! Hát persze! Hisz már rég el kellett volna patkolnia! Még Milánóban! De neeeeem! Mert aki elvállalta a feladatot, az szokás szerint kudarcot vallott. Ki is volt az? Várj csak, Újlaki, mindjárt eszembe jut annak a baromnak a neve!

Miklós lesütötte a szemét.– Megérdemled a sorsod, te nyomorult, kis senki! – Cillei egyik

pillanatról a másikra elveszítette cinikus higgadtságát, és talpra szökkent a dézsában. – Most azonnal át kellene hogy adjalak Zsigmond palotásainak! Összeesküvést szőttél a király ellen Újlakon! Meg akartad gyilkolni a palotások hadnagyát Milánóban! Megbecstelenítetted a király lányát Budán! Mi kell még szerinted ahhoz, hogy kiheréljenek, hogy azonnal kiontsák a beleidet?

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte leforrázva Újlaki.– Hogy mit? Azt csupán, hogy állj készen… Lehet, hogy még ma éjjel…

Lehet, hogy csak néhány hét múlva… Parancsot kapsz… Amit végre fogsz hajtani, különben…

Csáki Borbála Cilleibe csimpaszkodva felemelkedett, s valamit a férfi fülébe súgott.

– Ó, igen! Csaknem elfelejtettem! Vitovecz is beszámolt róla, hogy magadnál tartasz egy lányt, aki természetesen engem illet!

Miklós megszédült ennek hallatán. Veronika? Még csak az kéne! Édes istenem!

– Nem téged illet, Ulrik! Semmi közöd a lányhoz!

– De bizony van! Vitovecz ugyan Szilszegen fogta el, de a lány tudtommal cserögi, vagyis a te birtokodon született. Ami ugyanaz, mintha az enyém volna. Vagy talán nem?

Borbála végigsimította Ulrik testét, s még valamit a fülébe sugdosott.– Vagy úgy! A testvére! Szép, mondhatom! Annál nagyobb öröm lesz

magamévá tenni! Eriggy, Újlaki, és hozd a lányt. Akad még egy kis hely ebben a dézsában!

– Őhozzá egy ujjal se merj nyúlni! – mordult fel Miklós.– Tessék? Nem értettem jól!– Ha a húgomnak valami baja esik, neked véged van, Cillei!Ulrik nevetni akart, de az arcára fagyott a széles vigyor. Ingerülten ellökte

magától Borbálát.– No, meglátjuk, barátocskám! Meglátjuk! Vitovecz!– Igen, pan!– Eriggy a lányért! Addig ezt a kutyát az embereid őrizzék! Vitovecz elégedetten bólogatott.– Örömmel pan! – S már rohant is. Miklóst két belépő alabárdos fogta

közre.– Megteszem, amit kérsz – fogta könyörgőre Újlaki. – Bármit, Ulrik! De

kérlek, a húgomat ne bántsd!– Késő! – harsogta vörös képpel Cillei. – Majd én megmutatom, kutya! A

szemed láttára fogom…Borbála gyengéden megcirógatta az arcát, s Cillei egyszeriben kifújta a

levegőt, mintha a mozdulat kedvét vette volna a további tombolástól. Miklós tett még egy tétova kísérletet:

– Az a lány már így is sokat szenvedett, Ulrik…– De érzékeny lelkű lettél hirtelen! Csakhogy elébb kellett volna

gondolkodni! Meg fogod tanulni, hogy ha nem engedelmeskedsz, az súlyos következményekkel jár!

Néhány pillanat múlva Vitovecz már lökdöste is be maga előtt a megszeppent Veronikát.

– Az az én ruhám, te kis szajha! – sziszegte Borbála, mikor meglátta rajta a sáfrányszín korcoványt. – Veszed le azonnal!

Cillei a dézsában állt, mezítelenül, s megbabonázva bámulta a lányt.– Ó, még egy meglepetés! Hát a családodban ilyen szépségek is

teremnek? Erre igazán nem számítottam!Veronika tekintete kétségbeesetten villant Miklósra. Mi folyik itt? Mit

akar tőlem ez az ember?Újlaki érezte, hogy az indulat vészes fortyogással tódul felfelé

bensőjében. Csakhogy még soha nem kárhoztatta ily magatehetetlenségre a helyzete, mint most. Cilleit nem bánthatja, azt kell tennie, amit parancsol neki…

Szégyentől piruló arccal tárta szét a karját.

– Én…Látta a csalódást Veronika szemében. Hát ide jutott… Ő… Kont nádor

unokája… A büszke Újlaki família utolsó sarja…Cillei szemmel láthatóan minden pillanatot élvezett.– Köszönöm, barátom… Most magamra hagyhatsz a feleségeddel és…

bájos húgocskáddal… Elszórakoztatom őket… Rád itt már nincsen szükség!Borbála odalépett Veronikához, és letépte róla a sáfrányszín ruhát. A lány

felsikoltott.Újlaki nem látott többet, mert Vitovecz egyetlen lökéssel kitaszította az

ajtón. Elterült a folyosón, és csak meredt maga elé a sötétbe. Odabent Veronika szívtépő hangon felsikoltott.

4.

Hunyadi emberei még az éjjel felnyergeltek. Pozsony utcái addigra valamelyest elcsendesedtek, csak a falakon túl táborozó cseh zsoldosok hangoskodtak még nagy vígan.

A készülődés, fegyvercsörgés, lóprüszkölés, nyihogás zajára aztán sorra mécsfények gyúltak a Preternhaus Palota ablakaiban, s a még frissen nyugovóra tért nagyurak közül néhányan álmosan botorkáltak az ablakokhoz. Nem tudtak aludni, mert megfeküdte gyomrukat Rozgonyi vacsorája, de annál is jobban Zsigmond keresetlen szavai.

– Hová az ördögbe nyergeltek éjnek évadján? – kérdezte Lévai Cseh Péter a szemét dörgölve. – Jankó, te nem bírsz nyugodni a seggeden?

– A huszitákra megyünk, nagyuram! – kiáltotta vidáman Hunyadi. – Őfensége reggel utánam küldi kegyelmed dandárját is!

– Az én dandáromat? A hétszentségit! – bődült fel Lévai. – Hát énvelem meg mi lesz?

– Maradhatsz Zsigmondot békítgetni, avagy jöhetsz velem is! – vigyorgott Jankó. – Ha netán ki akarnád tölteni a dühödet valakin, hát arra én a huszitákat javallom!

Lévai Cseh Péter úgy meredt rá az ablakból, mint valami eszementre.– Aztán hogyan? Csak úgy nekik mész, te Jankó?– Megvan a tervem, nagyuram! No, jössz-e velem huszitát kergetni, vagy

maradsz zsolozsmázni a királlyal?– Dehogy maradok! – A nagyúr már kocogott is befelé a kardjáért. –

Megállj, te zsivány! Jövök én! Nélkülem el ne indulj, hallod-e?A kiáltozásra még előcsoszogtak néhányan a szállásokról.– Hát ti mit lármáztok itt, hogy a nyüvek zabálnának fel benneteket! – A

házigazda, Rozgonyi István úgy bömbölt hálósipkában, hogy még a nyergelő kunok is megdermedtek egy pillanatra az udvaron.

– Ispán uram, hozzad a kardodat, a vértedet, mert megyünk a huszitákra! Rozgonyinak sem kellett kétszer mondani. Iszkolt befelé, hogy ő is kiszökhessen Zsigmond közeléből.

Nem sokkal később egy kisebb hadsereg állt indulásra készen a pozsonyi utcákon. A hadnagyok által tartott fáklyák fényében Hunyadi megigazította cifra milánói vértjét, és így szólt:

– Lévai uram, azt kérem én tetőled, hogy Iván öcsémmel és bandériumoddal indulj rögvest Nagyszombatnak. Bazint északról megkerülve, a szomolányi út felől ereszkedjetek le a falak közelébe. Erdők alján, észrevétlen kell, hogy megközelítsed a várost, s ha ott vagy, álljál készen, meglapulva a haddal. De észre ne vegyenek! A haddal ne mutatkozz, csak várj a futáromra!

Lévai Cseh Péter értetlenül meredt Jankóra.– Azután mit tegyünk ott, míg várunk?– Nem kell sokáig várni. Ha minden a tervem szerint alakul, akkor holnap

ilyenkor Borotini Blaskó parancsot ad a huszitáinak azonnali támadásra Nyitra ellen. Ha jól sejtem, éjszakai menetet rendel majd el, hogy hajnalra csapjon le Nyitrára.

Lévai Cseh Péter elsápadt.– Te Jankó, azt tudod, mit tesz velünk Zsigmond, ha Nagyszombat után

Nyitrát is elveszítjük?– Dehogy veszítjük! – legyintett Hunyadi. – De valahogyan csak ki kell

csalogatnunk a medvét a barlangból! Közeleg a tél, és Blaskónak nincs elég élelme. Neki mindenképpen kell Nyitra élése meg kincse, anélkül nem húzza ki tavaszig.

Rozgonyi képe egyszeriben felderült.– Értem már, az istenedet, te fiú! Te kicsalod őket a falak mögül, azok

megindulnak Nyitra ellen! Mi pedig előkecmergünk a rejtekhelyről, és bemasírozunk az üres Nagyszombatba!

– Hát üres éppen nem lesz! – emelte fel figyelmeztetőleg ujját Jankó. – De a harci szekerek és a huszita mezei had bizonnyal útnak indul majd… Gyors támadás kell, hogy ne maradjon idejük eltorlaszolni a kapukat… Az sem jó, ha az utóvéd visszafordul, mert akkor lőttek a tervünknek!

Iván izgatottan bólogatott.– Ezt csak bízd rám, meg a kunokra, Jankó! Bevesszük a várost!– Nem úgy! A kunok velem maradnak, öcsém! Szükségem lesz rájuk

Blaskó főhada ellen… Rozgonyi uram dandárja is vélem tart. Az én megmaradt ötven lovasom nem elegendő Blaskó seregének szétszórására. Kell még aztán sok-sok lőpor, kellenek fejszések és néhány pattantyúsmester, aki ért valamelyest az ágyúkhoz.

– Megvesztél te, öcsém! – vakargatta a fejét Rozgonyi – Hiszen nincsenek is ágyúink!

– Majd lesznek!

A pozsonyi ispán erre csak rábólintott. Nem volt ugyan ínyére, hogy ez a senki kölyök parancsokat osztogat neki, vármegyék gazdájának, az ország zászlósurának, de az sem volt az ínyére, hogy a palotában maradjon, s napokig hallgassa még Zsigmond dörgedelmeit.

– Jól van, fiam, legyen úgy, ahogy akarod! Megmutathatod, mit tanultál azoktól a taljánoktól! De figyelmeztetlek, ha elveszejted a dandáromat, magam tekerem ki a nyakad, még ha Cicelle asszonyom szóba se áll többé énvelem! Megértetted?

Hunyadi megértette. Tudta, hogy óriási kockázatot vállalt ezzel a kevély ötlettel, de most már nem volt visszaút. Körbepillantott a Preternhaus Palota udvarán: a kunok, a székelyek, az erdélyi legények mind készen álltak. A városfalon túl Rozgonyi vértesei gyürkőznek nemsoká. Most ébresztgetik, most verik fel őket álmukból. Lévai Cseh Péter lovasdandárja is odakinn gyülekezett, a városkapunál.

– No, akkor, Krisztus nevében…Már csaknem elindultak, amikor egy páncélba bújt madárijesztőt

pillantottak meg lefelé bukdácsolni a lépcsőkön. A mellvértjén a Habsburgok sasmadara díszelgett.

– Hát ez meg? – kérdezte elhűlve Rozgonyi.De már látta ő is: Albert herceg volt az, felnyitott sisakján át álmosan

pislogott az urakra a lépcső aljáról.– A király őfensége ébresztetett, hogy öltözzek és induljak veletek! Igaz,

hogy a husziták ellen…?– Igaz – mormolta Jankó. – De jobb volna, ha fenséged itt maradna.

Veszélyes lehet az ütközet.Albert görcsösen szorította kardja markolatát, hirtelenszőke fürtjei a

szemébe lógtak sisakvasa alatt.– Meg kell tanulnom a fegyverforgatás művészetét… maholnap király

leszek… Apámuram szerint ez kitűnő alkalom reá…Rozgonyi magában szentségelt, Lévai Cseh Péter hirtelen nagyon

fontosnak látta, hogy csapataihoz vágtasson a városkapuhoz. Egyedül Hunyadi maradt ott a herceg úrral.

– Hát akkor, fenség… – köszörülte a torkát kelletlenül Jankó. – Arra vigyázz csak, hogy maradj mindig mellettem… Majd igyekszem… megvédeni fenségedet!

– Köszönöm! – Albert hálásan megszorította Jankó páncélkesztyűs kezét. – Nagyon köszönöm, drága Johannes! Az igazat megvallva korábban is táborba szálltam már Morvaföldön, de eleddig nem engedtek ütközet közelébe… Ugyanakkor a lovagi viadalokon megtanultam mindent, ami csak szükséges lehet. Remekül vívok, és lándzsatörésben is… De tudom, ez most nem érdekes… Kicsit nyugtalan vagyok… Ugye, nem lesz semmi baj, Johannes?

Jankó elfordította a fejét.

Még ez is!Noha mindig jó szívvel gondolt a galambtermészetű Albertre, maga is

látta elvitathatatlan hibáit: legfőképp azt, hogy erélytelen és túlontúl békeszerető. Ha teheti, Albert reggeltől estig a bécsi palota kertjében sétált volna, a madarakat figyelve, elmélkedve, imádkozva. Valahányszor Zsigmond hangosabban szólt hozzá a kelleténél, mindig összerezzent, s ami még nagyobb szégyen, összerezzent akkor is, ha felesége, Erzsébet rá talált ripakodni. Márpedig ez sem ment ritkaságszámba Bécsben, sem Budán…

S való igaz, a lovagi viadalokon derekasan helytállt, de ha valaki, hát Hunyadi János tudta, hogy micsoda különbség sorompóban lándzsát törni, s vad huszitákkal csatába szállani. Jankó gondolni sem mert arra, mi lesz, ha egy eltévedt számszeríjvessző megsebzi Albertet…

– Simon bátyám! – intette magához Kamonyait. – Négy ember pajzzsal kísérje a herceg urat. Maradjatok mindig a közelében! Érted-e?

Kamonyai arcára volt írva, mit gondol a parancsról.– Akkor hát… – Hunyadi felpillantott a palota komor tömbjére. Az imént

sorra felgyúló gyertyák java része már kihunyt, az álmukból felvert urak sorra visszaaludtak. Az egyik ablakban azonban mécses fényében ősz öregember állt. Amikor Hunyadi a kapu felé fordította Sárkány fejét, Luxemburgi Zsigmond, Magyarország királya bizonytalanul búcsút intett neki.

– Irány Nyitra! – rikoltotta Jankó.

5.

– Mi folyik itt? – kérdezte egy szelíd hang a sötétben. Újlaki lassan felemelte fejét. Mintha álomból ébredt volna. Egyedül volt és fázott.

– Mi történt, Miklós? Felelj, fiam!Egy asszony állt előtte. Arany haja a vállára omlott, búzakék szeme

szeretettel fürkészte az arcát. Ez angyal…– Te… te vagy?Rozgonyiné Cicelle asszony, a palota úrnője gyengéden letörölte Miklós

arcáról a vércseppeket. Újlaki úgy bújt keresztanyjához, mintha halott anyja jött volna el érte a mennyországból.

– Segíts, Cicelle! Kérlek, segíts!A harcos amazon páncélvért és ércsisak nélkül törékenynek és

sebezhetőnek tűnt. Amikor azonban Miklós röstelkedve elbeszélte, mi történt vele és Veronikával az imént, az asszony ereiben egyszeriben lángot vetett őseinek, a Szentgyörgyi grófoknak vad vére.

– Várj csak meg itt, Miklós!

A fáklyát magasba tartva, határozott léptekkel megindult Cillei Ulrik terme felé. Újlaki felkönyökölt, és elhűlve nézte, hogyan állja útját Cicelle asszonynak a mindig ugrásra kész Vitovecz.

De az az asszony, ki férjét és királyát hadigályán hadakozva mentette ki Galambóctól, az nem ijedhet meg egy köpcös cseh zsoldostól sem! Egy szemvillanás, ennyi volt csak. Vitovecz zavarodottan somfordált el az útjából. Cicelle asszony pedig nagy levegőt vett, és benyitott.

Amikor néhány perc múlva ismét felbukkant, kézen fogva vezette kifelé a szobából Veronikát. A lány rogyadozó térdekkel, önkívületben lépkedett mellette.

– Itt van! – suttogta Cicelle Miklóshoz érve, és a férfinek nyújtotta Veronika jéghideg kezét. – Vezesd a húgodat a szobámba! Én is jövök mindjárt!

Újlaki engedelmeskedett, és a lányt magához húzva elindult a lépcsők felé. Az alabárdos Cillei-őrök inkább másfelé néztek, de nem állták útjukat.

Szentgyörgyi Cicelle, Rozgonyi ispán asszonya kihúzta magát és visszament az ajtóhoz. Odabentről zavart sutyorgás hallatszott, Cillei dühös horkanása, majd Csáki Borbála káromkodása.

Az amazon kitárta az ajtót.– Ez tisztességes ház, Cillei! – suttogta. – Takarodj innét! És vidd

magaddal őt is!Cillei Ulrik mezítláb osont ki a szobából. Borbála megpróbált a kezébe

kapaszkodni, de a veres gróf dühödten lökte el magától. Úgy iszkoltak ki a sötétbe, mint tolvajláson kapott lurkók a kertek alján.

6.

BÁTMONOSTOR, MAGYARORSZÁG,A. D. 1526, MINDSZENT HAVA

Elállt az eső, amikor a szép öregember elérte az erdő szélét. A sárguló, nedves leveleken tapodva ellopakodott egészen a sombokrokig, ahonnét a tüskés ágak közül jól láthatta az apátságot és a körülötte tarkálló török sátrak sokaságát. S noha életében nemegyszer kémlelt már ki ellenséges táborokat, a látvány még most is megdobogtatta vén szívét.

Az apátság kőfala mentén végig lovaikat pányvázták ki a törökök. Lófarkas zászlaik halomba rakva, közel a tábortüzekhez, melyek sűrű füstöt eregetve lobogtak az átázott fahasábokon.

A tüzek körül szpáhik gubbasztottak. Fáztak még az esőtől és a korai széltől. Sátraik arról tanúskodtak, hogy a hadjárat a vége felé közeledik: a

valaha fényes, aranyozott rojtú vásznak mára megkoptak, rongyossá váltak. Némelyiknek falát vér, s mocsok csúfította.

De nem voltak különb állapotban maguk a harcosok sem. A szpáhi tisztek komor képpel kortyolgatták fakupáikból a csigert, némelyek, a gazdagabbak meg a gőzölgő fekete levest, aminek babjából alig maradt készleten a hosszú menetelés végére. Ruházatuk szakadt, tarka volt már, némelyik magyar dolmányt viselt, vagy épp magyar csizmát hordott a lábán. Éhezni nem éheztek, hisz a Budáról dél felé menetelő török sereg útjába érintetlen, gazdag városok, falvak estek mindenfelé. Ceglédet, Nagykőröst, Kecskemétet, Szabadkát, s a Duna menti településeket, s végig a Tisza mentieket, Szolnoktól Szegedig fosztogatták, rabolták, miután útra keltek a felégetett Budáról.

Az apátság nyitott kapuján túl a szép öregember húsz zsákmánnyal megrakott, lepányvázott szekeret számlált. Szpáhiból vagy százat odakinn, rajtuk kívül vagy kétszáz csarkadzsit, s legalább még száz szpáhit a falak közt.

Deér-Sólyom István tisztában volt vele, hogy ez a csapat nem csupán fosztogatni jött, sokkal inkább a főhad nyugati szárnyát hivatott fedezni a Duna felőli esetleges támadásoktól.

S a foglyok?A szép öregember először hiába kereste őket. Aztán észrevette az apátság

túlfelén, a Töttös-ház tornyán túli mezőn a lándzsás törökök ide fehérlő turbánjait és a foglyos szekerek vászontetejét.

A hadjárat során tízezrével fűzte rabszíjra az elfogott nőket, gyerekeket az oszmán. Deér-Sólyom István megtapasztalta már, hogy megy ez: két takaros menyecskéért szép córdobai csizmát lehet venni. Barna és fekete hajú leányokért míves szablyát, szőkékért drágaköves foglalatú tőrt, kardot adnak. A fiatal fiúk is nagy számban elkelnek a tábori piacon, különösen a gagauzok és a karamánok közt akad asszonytermészetű. Bizonnyal az alacsonyabb rangú törökök sátrába is bőven jut az elrablott, elragadott nőkből, fiúcskákból ágyasnak. Azok közül csak kevesen élik túl az erőltetett menetet, a durva bánásmódot, az ütlegeket és a közönséges katonák erőszakosságát.

A csinosabb, szebb leányokat a tisztek kapják. A legszebbek az agák, basák háremébe kerülnek, s nagy ritkán a még magasabb rangú hivatalnokoknak viszik őket ajándékul.

Az öregember úgy látta, a törökök valójában nem számítanak váratlan támadásra. A Duna mellett haladtak, s bizonnyal néhány nap múlva szedik is a sátorfájukat Bátmonostorról, és indulnak tovább Bács felé, onnan le egészen Vásárosváradig. Valószínű, hogy Nándorfehérvárnál kelnek majd át a Duna túlpartjára, egyesülve a fősereggel. De addig még védtelen, kiszolgáltatott falvak százai várnak rájuk…

Az öreg a szemét erőltette.

Vajon hol lehet a fiú? Eljutott az apátságig? Vagy ereje fogytán valami bokor aljába rogyott? A nyomok csak az erdő széléig vezettek, onnét a szép öregember nem tudta biztosan megállapítani, merre folytatta az útját Dénes.

Szerencsétlen…A láz eszét vette. Ha nem találja meg idejében, képes egyenest a törökök

karjába futni…Odalenn, az apátság falánál mozgolódás támadt. Először csak néhány

szpáhi ugrált talpra a tábortüzek körül, aztán mind többen kapkodtak lándzsáik, handzsárjaik után. Abba az irányba mutogattak, amerre az ösvény vezetett az erdő mellett.

A szép öregember ereiben megfagyott a vér.Az ösvényen Dénes vánszorgott az apátság felé. Kezében göcsörtös botot

szorongatott, szerzetesi csuhája sarasan, szakadtan csüngött vézna testéről. Ki tudja, hogyan sikerült átvergődnie az erdő sűrűjén?

A törökök felé indultak, s Dénes egyenest a lábaik elé omlott. A botot még akkor is görcsösen szorongatta, mikor megragadták és elvonszolták az apátság nyitott kapuja felé.

7.

Kihúzott derékkal ballagott le maga is az ösvényen. Hadd lássák a törökök, hogy nem holmi hajlott hátú jobbágy közeleg, hanem nemes úr! Be kár, hogy nincsen már meg ragyogó páncélja, vagy legalább zsinóros mentéje, csillogó csizmája! Be kár, hogy nem függ oldalán kard, s nincs övébe tűzve buzogány! Fegyver nélkül félembernek érezte magát világéletében.

Szakadt köpenyben, torzonborz hajjal, széltől szertefútt, ősz fürtjeivel, összeragadt szakállával inkább tűnt világtól elvonult remetének, mint katonának, dicsőségben megőszült lovagnak.

A szpáhik meglepetten kiáltoztak, mikor meglátták. Előbb az a félholt gyaur pap, most meg egy vénember! Deér-Sólyom István bizonyos volt benne, hogy ezek után átkutatják az egész környéket: a török se szereti a kellemetlen meglepetéseket.

Amikor közel értek hozzá, a szép öregember felemelte a kezét.– Allah u Akbar! – kiáltotta, majd hozzátette törökül: – Békével jöttem

közétek! Tegyétek le a fegyvert!A szpáhik gyanakodva pislogtak rá. Az öregember magabiztos léptekkel

még közelebb jött, majd kezét mellén keresztbefonva meghajolt a legközelebbi szubasi tiszt előtt.

– A nevem Stepanos Sahin, akit az igazhitűek neveznek al-Borak-nak is. Haladéktalanul vezess a parancsnokod elé!

A szubasi szeme még jobban elkerekedett. Az öregember tökéletesen ejtette a török szavakat, mintha maga is született anatóliai muszlim lenne.

– Hazudsz, gyaur! Stepanos Sahin, al-Borak már rég halott! Ilyen átlátszó dajkamesével akarsz engem megtéveszteni?

Az öreg metsző tekintetével csaknem felnyársalta.– Tudd meg szidi, hogy valóban én vagyok al-Borak, ki valaha voltam

Dzsem herceg védelmezője, és a Hollós király harcosa. Élek, és azonnal beszélni akarok a parancsnokoddal!

A szubasi – úgy tűnt – nem merészeli többé kétségbe vonni az öreg szavait. Csaknem a földig hajolt, vakkantott valamit a társainak, s már inalt is befelé az apátságba. Kisvártatva még mindig hajlongva jött vissza, mögötte öles léptekkel egy magas, vékony képű tiszt közeledett selyemből szőtt, meggypiros dolamában, piros saruban. Fején a szpáhi bölük parancsnoki süvegjét viselte.

Megállt az öregember előtt, s kezét csípőre téve szemügyre vette a jövevényt. Magasra ívelő szemöldöke volt, vékony, kétoldalt lefelé konyuló bajsza és büszke sasorra.

– Ki vagy te? Valami szufi talán? Mit akarsz tőlem?Deér-Sólyom István elgondolkodva fürkészte a török arcát. A tiszt nem

volt épp fiatal, s díszes, zsinóros ruhája arra vallott, hogy vagyonos ember lehet.

– De hisz én ismerlek téged! – kiáltott fel hirtelen az öreg. – Te Khayr al-Arif aga vagy, az egyiptomi! Al-Hamidullah! Hála istennek! Én vagyok az! Nem ismersz meg, Khayr?

A tiszt hitetlenkedve tett előre egy lépést.– Al-Borak? – úgy mondta, mintha attól félt volna, hogy istenkáromlás

még csak kiejteni is ezt a nevet. – Te vagy az, al-Borak? Besin Allah Elrehim! Hát újra találkozunk? Annyi év után?

Odaugrott az öregemberhez, és megölelte.– Kosztantiniében sokat meséltem fiaimnak al-Borakról! A fényes

Sólyomról, ki igaz ellenfél és hű barát!A szép öregember megragadta a török karját, s még egyszer végigmérte,

tetőtől talpig.– Allah útjai kifürkészhetetlenek, barátom! Ki hitte volna, hogy még

látjuk egymást ebben az életben?– Kizmet* – tárta szét karját Khayr aga. – Mondd, barátom, honnan fújt

ide a mindenható Allah, erre az Isten háta mögötti helyre?A szép öregember elkomorult.– Sejtheted, Khayr. Ott voltam a Duna túloldalán, a nagy csatában! Az aga fejet hajtott.– Dicsőség az elesett hősöknek, barátom! Sokan vitézül verekedtek a tieid

közül, de a győzelmet nekünk adta Allah! Annak is örülök, hogy megkímélte az életedet!

– Kizmet – sóhajtotta Deér-Sólyom István. – Nekem kellett volna ottmaradnom azon az átkozott mezőn, és az ifjaknak életben maradniuk…

Az aga gyengéden az öregemberbe karolt.– Kérlek, ne emlegesd másnak, hogy ott voltál az ütközetben. Mindenütt

akadnak talpnyalók és besúgók, az én csapatomban is. Engedd, hogy vendégül lássalak! Jöjj, al-Borak!

– Ami azt illeti, én látlak vendégül téged! – jegyezte meg fanyar mosollyal az öregember. – Ne feledd, hogy ez az én országom. Ebben az apátságban húztam meg magam a csata után. Itt ápolt egy ifjú. Őt keresem.

Khayr aga megértően bólogatott.– Ha itt van a foglyok között, akkor máris szabad ember. Nem feledem,

hogy megmentetted az életemet, al-Borak. A hála az igaz ember erénye. Jöjj! Betegnek tűnsz. Intézkedem, hogy ics-oglánom és csauszaim készítsenek fürdőt számodra, azután megosztom veled ebédemet, s közben békében elbeszéljük egymásnak, mi történt velünk az elmúlt években.

– Lesz arra idő? – kérdezte ravaszkás arckifejezéssel az öreg. – Nem akarom, hogy csak emiatt maradjatok. Ha sietős a dolgotok, menjetek csak, Allah vezéreljen utatokon!

Khayr aga felnevetett.– Ne aggódj, al-Borak, néhány nap múlva folytatjuk utunkat haza,

Kosztantiniébe. A sereg java része a határnál várakozik, Belgirádnál s a fényességes padisah vezetésével már megkezdte az átkelést a birodalom területére. Mi csak azért maradtunk, hogy az utóvéd vonulását biztosítsuk, ameddig csak szükséges. De tudd meg, barátom, Engürúsz földje immár mindenkorra a Dar al Islam részévé lett. Vissza fogunk jönni. Ez a hadjárat csak a kezdet volt.

– Igen, tudom – felelte az öreg. – Igyekezzünk erre a néhány napra elfejteni, Khayr, hogy ellenségek voltunk, vagyunk és leszünk, míg csak élünk. Allah úgy akarta, hogy ne haljak ott, Mohács mezején, úgy akarta, hogy ne pusztuljak bele sebeimbe, úgy akarta, hogy ide hozzanak engem, s úgy akarta, hogy most veled találkozzam újra.

– Allah akarta így! – hajtott fejet az aga. – Semmi sem történik ok nélkül. Ma este, talán utoljára a mi életünkben, barátom, békésen fogyasztjuk el vacsoránkat, és békésen elmélkedünk a múltról és a jelenről. Alig várom már, hogy meghallgassam történetedet! A fenséges szultán seregében, lásd, ide jutottam: egy nyomorúságos szpáhi bölük parancsnoka vagyok. Ez nem a teljes seregem, a többi Bács várában állomásozik. Kemény ostrom volt ott, a tieid derekasan ellenálltak. De majd elbeszélek mindent, megfelelő időben, barátom! Most jöjj! Gondoskodom rólad, al-Borak!

Az aga intett, mire szubasi és cseribasi tisztjei máris rohantak, hogy teljesítsék uruk kívánságát.

Azzal a szép öregembert Khayr karonfogva bevezette az udvarra.

Szívszorító érzés volt az apátságot így látni néhány nap után. A lehullott, megsárgult leveleket néhol bokáig tornyozta a szél. A Töttös-ház teljesen leégett, kormos gerendái beomolva hevertek egymás hegyén-hátán a romok közt. Előtte lándzsahegyeken emberfők sötétlettek. Egyikben a szép öregember a menekülők közül a hájas úr vonásait vélte felismerni. A cseh lovag fejét nem látta sehol.

Az udvaron mindenfelé török sátrak tarkállottak. Ahogy az apátság épen maradt főépülete felé haladtak, kíváncsi, megrökönyödött tekintetek követték minden léptüket.

A tisztek suttogva adták tovább a jövevény nevét:– Stepanos Sahin! Al-Borak! A Hollós király harci sólyma! Ki hallotta már e nevet, sápadtan csóválta a fejét.Úgy bámulták az agg harcost, mintha sírból kélt kísértetet látnának.

8.

A refektórium zsúfolásig telt beszállásolt szpáhi tisztekkel. Veres köpenyes cseribasik, szubasik, közéjük keveredve az önkéntes csarkadzsi tisztek, szeldzsuk törökök, karamán, gagauz, szulkadir, arab, egyiptomi, kopt, csecsen, rác férfiak, a mind hatalmasabb Oszmán Birodalom minden szegletéből származó, marcona vitézek. Akadt köztük hófehér bőrű, bronzszínű, barna képű, de szerecsen is szép számmal. Amikor az aga és az öregember beléptek, az addig zsibongó hangzavarnak egyszeriben vége szakadt.

Khayr végigpillantott rajtuk.– Ez az ember a vendégem! Nem eshet bántódása, értettétek? A katonák bólogattak. Értették.A szép öregember szorongva tekintett körbe: a szerzetes atyák terme két

nap alatt átváltozott török laktanyává. A falról leverték a keresztet, helyébe fekete szénnel a Próféta szúráiból vett idézeteket festettek szépen ívelt perzsa betűkkel. A terem közepére lándzsa végére tűzött vörösréz félholdat állítottak, melléje a bölük vörös hadilobogóját és a bölük aga lófarkas tugját

tűzték. A falak felől jázminillat áradt a füstölő réztálakból. A sarkokban fémlábú rácsokon birkahús sült. A komor, sötét helyiséget most karvastagságú, mézillatú gyertyák fénye ragyogta be. Ki tudja, mely magyar templom vagy várkastély gyertyái lehettek azok…

– Jöjj, barátom. Ics-oglánom reggel óta készíti kedvenc eledelemet. Nemsokára készen lesz. Az odámban nyugodtan beszélgethetünk.

– Szeretném előbb megnézni a foglyokat, Khayr. Az a fiú nagyon beteg. Azonnal ápolásra szorul.

– Fontos neked az a fiú?

– Fontos. Megmentette az életemet.– Akkor nekem is fontos. Ide hozatom, ha akarod, orvosom majd gondját

viseli.Deér-Sólyom István még egyszer körbepillantott a refektóriumban. Szinte

hihetetlennek tűnt, hogy néhány nappal ezelőtt ebben a teremben beszélte el Hunyadi történetének milánói éveit a menekülteknek: a cseh lovagnak, a szomorú udvarhölgynek, az izgága nemes úrnak, és persze a két kurtizánnak.

– A többi fogollyal találkozhatom? Azokkal, akiket itt ejtettek rabul, az apátságban. Szeretnék segíteni rajtuk.

– Nem lehet. Egyet közülük talán kiemelhetek, de nem engedhetem szabadon mindet. Érts meg, barátom! Ibrahim pasa csak az alkalmat lesi, hogy még jobban megalázzon. Túl sok az ellenségem!

A szép öregember fáradtan bólintott.– Vagyis minden a régi, igaz?Khayr felvezette a rendfőnök tágas cellájából kialakított szobába. A rideg

kőpadlóra szőnyegeket terítettek, a falakra pajzsokat aggattak. A mívesen faragott kerevet minden bizonnyal valamelyik főúri lakból származhatott. Az ajtó mellett hatalmas láda állt – az öregember tudta, mit rejt az a láda: a bölük aga által zsákmányolt aranyakat, ékszereket, különleges selymeket, gyertyatartókat, kupákat, ezüst evőeszközöket…

– Talán emlékszel még, barátom, mi a gyengém. Nyárson sütött, mézben forgatott, mandulával és finomra őrölt fahéjjal ízesített birkahús cukros lében főtt körte-és szilvaszeletekkel tálalva… Mór étel, Iszpániából… Mióta Kairóban megkóstoltam, nem tudok betelni vele. A szír szakács kitűnően készíti. Sajnos borral nem szolgálhatok.

Az öregember lerogyott a kerevetre. Még fel sem fogta igazán, micsoda szerencséje van, hogy Khayr al-Arifba botlott.

– Te is ott voltál, ugye? – kérdezte, miközben ujjait végigfuttatta a kerevet oldalán, a faragott magyar lovag képén.

– A magára hagyott tábort támadtuk oldalba – felelte az egyiptomi. – Azután a menekülőket üldöztük. Csúnya vérengzés volt, nem igazhitű harcosnak való feladat. De most hálát adok Allahnak, hogy nem találkoztunk a csatatéren, al-Borak. Mert akkor meg kellett volna, hogy öljelek…

– Hozasd ide a fiút, Khayr!A bölük aga tapsolt, mire ijedt képű apród bukkant elő egy függöny

mögül. Khayr torokhangon parancsszavakat vakkantott.– Hogy nézett ki a fiú?A szép öregember törökül válaszolt, majd hozzátette:– Nem sokkal azelőtt botorkált be az apátságba, hogy én utána jöttem.

Tudni fogják, melyik az.– Akkor én is tudom, kire gondolsz. Csakhogy lehet már nem is él. Kutya

rossz bőrben volt, szinte halálán.

Az apród elrohant, s a szép öregember lehunyta szemét. A következő pillanatban már aludt is. Mélyen, mintha a mocsárban bujkálva eltöltött napok minden fájdalma, fáradalma most kerítené hatalmába megtört testét. Az aga gyengéden betakargatta, s letelepedett az öregember mellé a földre.

Valahol, az udvaron a tábori müezzin éneke harsant az al-Dhur imához szólítva minden igazhitűt:

– Allah hatalmas, Allah az egyedüli igaz Isten. És Mohamed az ő prófétája! Jertek hát imára, imádjátok őt, a hatalmas és egyetlen igaz istent…

És az ima után Khayr al-Arif, az egyiptomi renegát, a fényességes Szulejmán szultán szpáhi bölükjének agája merengve idézte fel magában a dicső napokat, amikor még mindketten sokkal, de sokkal fiatalabbak voltak.

9.

Amikor a szép öregember felriadt álmából, odakünn már sötétedett. Kábán feltápászkodott hát a kerevetről, s körbepillantott. A földön mellette medvebőrökön, puha vánkosokon Dénes hevert, önkívületben.

Deér-Sólyom István letérdepelt a fiú mellé, és meghallgatta a szívverését Rendben találta. Tenyerét Dénes homlokára tette: már nem lángolt a láztól.

– Megetettem a fiút birkahússal – mondta egy árny a sötétben a perzsa szőttesek mögül. – Az orvosom átdörzsölte a bőrét bűvös varázsszereivel. Azt mondta, rendbe fog jönni, csak gyenge még.

– Khayr?Az aga előrelépett a gyertyák fénykörébe. Az arca gondterheltnek tűnt,

homlokát mély ráncok barázdálták.– A tieid rajtaütöttek akindzsijeinken. Perényi és emberei százával vágták

le az embereinket. A fényességes padisah kénytelen volt Khoszrev béget küldeni ellene, hogy verje szét a seregét. Délen meg annak a Deli-Radicsnak

a haramiái nyugtalanítják a hadoszlopainkat. Négyszáz emberünket élve elfogta, s vagy ötszázat megölt. Ibrahim vezír engem hibáztat, amiért nem sikerült biztosítanom az utóvédek munkáját.

A szép öregember feltápászkodott Dénes mellől.– Mi, magyarok, az utolsó leheletünkig harcolni fogunk, Khayr.– Be kellene látnotok, hogy hiába minden. Minket nem lehet legyőzni –

felelte bosszúsan az aga.– Dehogynem. Legyőztünk már benneteket sokszor, és még ezután is le

fogunk győzni számtalanszor. Az ország most romokban hever, a lábaitok előtt. De magatok sem hihetitek, hogy Mohács után megadjuk magunkat.

Khayr al-Arif elgondolkodva bámult ki az ablakon.– Én is ettől tartok, barátom… Pedig… Nektek, magyaroknak, velünk

kellene harcolnotok… Ostobák vagytok, bolondok, amiért ellenálltok a

hatalmas Allah seregének. Miért teszitek? Ti is Kelet népe vagytok, a testvéreink. Kiért harcoltok? A Nyugatért? Alemaniáért? Francse királyáért? A frenkek hercegeiért? A rumi pápáért? Azt hiszitek, ti számítotok nekik valamit is? Elvéreztek, hogy megvédjétek Európát, utolsó leheletetekig harcoltok a kereszténység védelmében. A Nyugat védelmében! – Elfintorodott. – De egy nap ráébredtek majd, hogy akikért harcoltok, azok számára ti megvetett senkik vagytok! Az első adandó alkalommal odadobnak benneteket a vad Keletnek!

A szép öregember mosolyogva bólogatott.– Megint a régi nóta, barátom… Megint a mi régi vitánk!– Megint, és újra, és újra! – csattant fel az aga. – Mert keményfejű és

konok nép vagytok! Értetlen szamarak!– Milyen különös, a németek is éppen ezt mondják…– Mert így igaz! Ide hallgass, al-Borak! Most írom a jelentésemet a

fényességes szultán parancsára a hadjáratról. Odahaza Kemálpasazáde, a sejkh-ül-iszlám már elkezdte megszövegezni a fényes tekintetű szultán engürúszi hadjáratának históriáját Mit gondolsz, mi fog szerepelni abban az örökkévalóság számára?

– Azt hiszed, érdekel?– Tudom, hogy érdekel! Itt van, megmutatom! Musztafa bin Dselál

vázlata nyomán már papiruszra vetettem a magam változatát! Hallgasd csak, rólatok szól! Itt van:”Az engürúsz ország lakói, kik magukat magyaroknak nevezik, tüzes, kemény nyakú fajta. Orrukat még nem törte be senki a buzogány súlyos csapásával, ezért nem hajtottak fejet és nem adták nyakukat a hódolat igájába. Hevességük oly metsző, mint a kifent kard és tőr, erejök hasonló a kovács üllőjéhez, melyet nem lehet széttörni. A rabszolgaság szégyenigáját még nem ismerték, s azért nem voltak készek bemenni az adófizetés biztos menedékhelyébe. Azonban a mi hatalmas urunk, Szulejmán, napjaink Salamona, elhatározta, hogy ezen nyomorultak hatalmát megtöri, Szerencséjöknek erős gyökerű fáját kivágja, hatalmuk szilárd falát zúzó ágyúkkal lerombolja.”

Khayr felpillantott a papiruszból, és kíváncsian várta a szép öregember reakcióját. Az elismerően bólintott.

– Határozottan fejlődött a stílusod, barátom! A jelzőid ugyan még mindig perzsa módra túlburjánzanak, de a szöveg gördülékeny!

Az aga ingerülten hajította az iratot a padlóra.– Te gúnyt űzöl belőlem, al-Borak!– Ugyan, dehogy! Csupán a fájdalom beszél belőlem! Szétvertétek a

hadseregünket, végigpusztítottátok az országunkat, Khayr! Százötven esztendeje tépdesitek, támadjátok Magyarországot, be-betörtetek, fosztogattatok, gyilkoltatok, rabságba hajtottátok a népemet, de most… Igen, én is tudom, hogy most új kor kezdődik. De nem ti vagytok az elsők, és nem is ti lesztek az utolsók!

Az aga diadalmasan elmosolyodott.– Tehát elismered, hogy végleg megtörtük a lelketeket? Elismered, hogy

megtörtük makacsságotokat?– Végleg? Ugyan, dehogy! – legyintett a szép öregember. – Azt hittem,

ennyire már ismersz minket, Khayr. Soha nem adjuk fel. Tudom, hogy jövő tavasszal visszajöttök, vagy ha nem akkor, majd az utána következő tavaszon. Lehet, akkor itt is maradtok. Dzsámikat emeltek majd, fürdőket, karcsú minareteket, idetelepítitek a nyakunkra mohó, kapzsi basáitokat, kíméletlen defterdárjaitokat, a janicsárjaitok, akindzsijeitek beköltöznek majd várainkba, falvainkba, s azontúl a nyomorult magyar nektek fizet adót, s nem a saját királyának. Lehet, hogy így lesz, azonban mondok én neked valamit, Khayr! A lelkünket soha nem töritek meg. Mindig lesznek, akik akkor is fegyvert ragadnak, ha maguk is tudják, hogy esélytelenek a győzelemre. Soha, érted, Khayr, soha nem lesz egészen tiétek Magyarország!

Az aga csüggedten lehuppant a szép öregember mellé a kerevetre.– Megátalkodott nép vagytok… S te magad is egy megátalkodott

öregember vagy.– Igen, tudom. És talán igazad van, barátom… Lehet, hogy okosabban

tennénk, ha veletek masíroznánk egyenest Bécsnek. Aztán tovább, lerontani büszke Róma falait, ahogy már Attila is tervezte. Aztán még tovább, egész az óceánig! Igazad lehet, Khayr! Talán együtt kellene mennünk veletek, ahogy veletek tartanak a gagauzok, a karamánok, a csecsenek, a szírek, az arabok, meg Kelet sok más hős népe… De kérdezek tőled valamit! Ha mi, magyarok zúztuk volna most szét a török sereget Anatóliában, s én kérném rajtad, hogy tagadd meg muszlim hitedet, s térj át a mi keresztény vallásunkra, s térjetek át valamennyien, törökök, oszmánok, Kelet gyermekei… akkor te mit felelnél nekem?

Khayr al-Arif elmosolyodott.– Az érveid még mindig meggyőzőek, al-Borak!– Én csak hiábavalóan és feleslegesen vitatkozom egy másik

megátalkodott fickóval, aki valami mór ínyencséget ígért nekem, de szokása szerint elfelejtette teljesíteni ígéretét!

– Ebédet ígértem, s csak vacsorával szolgálhatok! Átaludtad az egész napot, al-Borak!

Deér-Sólyom István megragadta a török karját.– Add a foglyaidnak azt az ételt, Khayr, könyörgöm! Nekem egy szelet

kenyér elég… Ne hagyd őket éhezni…Az aga megveregette az öreg vállát.– Nem hunyt ki az emberség a szívedből, al-Borak. De nem segíthetek.

Jahja-pasazáde serege Szegedinnél annyi foglyot ejtett, hogy a had legnyomorultabb koldusa is kilenc tündér szépségű leányt vezet maga után rabláncon… Megszámlálhatatlan a foglyunk, al-Borak… Nem segíthetsz mindegyiken, ahogy én sem. De lásd, ezt a fiút módomban áll szabadon

bocsájtani, mert megmentette az életedet, ahogy te is megmentetted az én életemet.

A szép öregember lehajtotta a fejét.– Ne búsulj! – próbálta vigasztalni a török. – Nekünk még két-három

napig ezen a vidéken kell táboroznunk. Az akindzsik és a fegyelmezetlen gönüllük még mindig összevissza kószálnak az országodban. Be kell várnom őket, és fedeznem az utolsó, zsákmánnyal megrakott szekerek áthaladását. Azután elvonulok én is a szpáhijaimmal. Három nap. Nem sok… Addig itt leszel velem, beszélgetünk, felidézzük a régmúlt, dicső napokat…

Deér-Sólyom István letérdelt Dénes mellé.– Hetek óta egy hosszú történetet beszélek el ennek a fiúnak – suttogta

tűnődve. – Az életem nem tart már sokáig. Semmi másra nem vágyom, mint hogy folytathassam és befejezhessem azt a történetet… Hogy hallja, hogy tudja, miképp történtek a dolgok… hogy mi vezetett idáig…

– Én is kedvelem a történeteket. Ma este itt, a tűz mellett folytathatod, barátom! Az orvos szerint a fiú nemsokára magához tér…

A szép öregember hálásan felpillantott a törökre.– In' s Allah!

Nemsokára ínycsiklandóan illatozó étket hozatott az aga, s az öreg komótosan falatozni kezdett. Khayr jókedvűen figyelte egy darabig, aztán elrohant, s kisvártatva vaskos pergamenköteggel a kezében tért vissza.

– Itt vannak a feljegyzéseim! Ismersz, tudhatod, hogy gondosan megőrzők mindent, ami később érdemessé válhat az emlékezésre. Itt vannak a parancsok, amit a fényes tekintetű Szulejmán szétküldött a birodalom minden szegletébe. Az arábiai emíreknek, Ifríkija minden hatalmaságának, az egyiptomi, damaszkuszi, aleppói serege urainak. Az iszkenderikei, rodoszi, gelibolii és kalatai kapudan basiknak, a kurdisztár szerdároknak, az ámidi, mardini, s a többi diarbekri kormányzóknak. Az amászia tokati, nikszári és karahiszári csapatok vezírjeinek, Anatólia és Rumilii valamennyi bégjének, szerdárjának és szipeszalarjának. Itt vannak arab, perzsa nyelven, magad is láthatod, milyen gondosan megterveztünk mindent. Azt hittük, hogy mint korábban mindig, Engürúsz országa most is keményen ellenáll majd dicsőséges seregeinknek.

– Nem így történt…– Megvallom, magam is arra számítottam, sokkal nehezebb dolgunk lesz.

Őseink nemzedékek hosszú során át áhítoztak Engürúsz földjére, mindhiába. A Duna túlsó partjáról másfél századon keresztül vártunk, vártuk az alkalmat, hogy hatalmatok megtörjön, s leomoljanak védelmetek bástyái. A gonosz emlékezetű vajda, Hunyadi, meg fia, a Hollós király gyakran plántáltak rettegést az igazhitűek szívébe… Álmunkban sem reméltük, hogy immár semmi nem maradt a két Hunyadi erejéből…

– Van mifelénk egy régi mondás, Khayr… Mikor néhány éber hazafi újra meg új figyelmeztette a magyar urakat, hogy baj lesz, ha nem erősítjük meg a

déli határokat amint tette azt Hunyadi meg a Hollós király, az urak csak legyintettek rájuk. Tudod, mit feleltek rendre a sürgetésre? Azt, hogy majd megvédi Magyarországot a töröktől az öreg vajda meg a két bán…

– Kik azok?– Hát a Duna meg a Dráva és a Száva. Ne felejtsd el, barátom, amit most

mondok: amíg egy nép fegyverrel védi a magáét, s a szíve bátor marad, nem győzetik le soha. De amikor már megirtózik a fegyvertől, amikor már szívesebben hordja a cifra, külföldi rongyokat, mint a mellvértet és a sisakot, s mikor már lelkébe kétely, félelem költözik, akkor tudhatod: megszámláltatnak annak a népnek a napjai. Az én országom azért jutott oda, ahová jutott, mert sokan elfelejtették ezt a régi igazságot. Sokan letették kezükből a kardot, s megirtóztak a vitézi élettől.

– Nem értelek… Miben reménykedsz akkor még, barátom? Miért hinnéd mégis, hogy soha nem fogunk benneteket megtörni?

– Hogy miben reménykedem? Az ifjakban, akik talán még meg sem születtek. Ti most darabokra tépitek Magyarországot, de egy napon lesznek, akik fegyverrel újra egyesíteni fogják. És ha újra darabokra szaggatják majd mások, hát előbb-utóbb megint lesznek, akik eggyé forrasztják megint. Csakhogy ahhoz erő kell, elszánás, akarat és töretlen hit! Ehhez pedig hősök kellenek, s történetek a hősökről, Khayr. A hősökről, akik megőrizték nekünk atyáink jussát! Át kell adnunk fiainknak ezeket a történeteket, hogy ők, s majd az ő fiaik e hősök példáján okulva megint fegyvert ragadjanak és visszaszerezzék, ami egyszer a miénk volt.

Az egyiptomi rosszallón ingatta a fejét.– Ha így van, akkor a történeteid veszedelmesebbek, mint a hitetlenek

puskái, alabárdját, melyekkel seregeinket zaklatják. Meg kellene hogy öljelek téged. És ezt a fiút is, mert már régóta hallgatja a történeteidet!

A szép öregember jóízűen nevetett.– Ezt kellene tenned, de te nemcsak igaz barát vagy, hanem igaz ellenfél

is. Nem fogsz egy védtelen öregembert és egy járni sem képes, ártatlan ifjút kardélre hányni.

Khayr csak hümmögött.– Majd meglátjuk, mennyire lesz jó a történeted, barátom! Ha nem nyeri

el a tetszésemet, lefejeztetlek mindkettőtöket!– Akkor ügyesnek kell lennem, mint Sahrazádnak, a vezír lányának… –

nevetett a szép öregember, és megveregette Khayr vállát – Ahogy már említettem, az én történetem Hunyadiról szól!

Az egyiptomi elfordította a fejét.– Mondhatom, amikor néhány éve elfoglaltuk Belgirád várát, s ezen a

nyáron is, amikor a fényes tekintetű padisah seregével megérkeztünk az átkos emlékű vár alá, minduntalan összeszorult a szívem, mert eszembe jutott Hunyadi… Az a hely meg van átkozva! Annak a várnak minden kövéből árad Hunyadi szelleme… Azokon a mezőkön annyi török vér folyt el hiába…

Allah tudja csak, mennyi szenvedés és mennyi áldozat árán lett miénk az a hely!

Deér-Sólyom István megtörölgette Dénes homlokát.– Ezért parádéztatott a szultán Nándorfehérvár alatt egy héten át? Khayr elképedt.– Honnét tudod?– Onnét, hogy láttam.– Nem láthattad!– Láttam, ha mondom… Évek óta egy sziklaodúban húzom meg

magam… Egy leánnyal… A barlang a Dunára néz, meredek sziklafalról… Láttam a gályáitokat, melyek felfelé úsztak a folyón, láttam a part menti úton menetelő seregtesteket… Amikor útnak indultam, még egyszer utoljára megnéztem magamnak a várat is…

– Mindig lenyűgözött az esztelen bátorságod, al-Borak! Parasztnak öltöztél?

– Töröknek.

10.

Dénes nem sokkal napkelte előtt tért magához. Először hosszan bámulta a kőfalat maga előtt, aztán lassan oldalra fordította a fejét, és szemügyre vette a perzsaszőnyegek és díszes pajzsok sorát. A hely ismerős volt, a szőnyegek, pajzsok nem.

– Itt vagyok, fiam – tette homlokára a kezét nyugtatón a szép öregember. – Nincsen semmi baj…

– A törökök? – kérdezte elgyötörten a fiú.– Itt vannak ők is. De már nem sokáig…Dénes bágyadtan oldalra fordította a fejét. Megpillantotta Khayrt és

megrándult a rémülettől.– Nyugalom, fiam, nyugalom! Ő a barátunk… A fiú szeme értetlenül az

öregre rebbent.– Neked most semmi más dolgod nincsen, Dénes, mint hogy erősödj!

Valami szaracén orvos viseli gondodat, de ne aggódj! Többet tudnak azok, mint a mi keresztény kirurgusaink. Jó kezekben vagy!

Az aga tapsolt, és apródjával csirkehús szeleteket, frissen sült piláfot meg hámozott, borban áztatott gránátalmát hozatott.

Míg az öregember lassan megetette a fiút, az egyiptomi ünnepélyes arccal a halom legtetején álló pergamen után nyúlt.

– Akarod hallani, al-Borak, hogyan írtam meg azt a hadifelvonulást Belgirád átkozott falai alatt?

– Nem.

De Khayr már olvasta is.

11.

– A hadsereg Ramazán hónap 19-én érte el Belgirád városát. A szultáni tábor megszállta a város előtt terülő tágas mezőt, amely annyi sok esztendővel ezelőtt mártírhalált halt igazhitűek tízezreinek hősi vérét itta magába a gonosz és megátalkodott Hunyadi János kardjának csapásai alatt. De most ez a mező a dicsőség és az engesztelés illatos kertje lőn. A szultáni had szétterült rajta, mint ahogy a kiáradt Nílus terül szét a megtermékenyülésre éhes földeken. A gonosz hitetlenek országának ezen végén is van egy folyó, s azt Szávának nevezik. Ez a folyó vetekszik a tengerrel, s ha e folyó kiáradva összecsapna a Nílussal, azt nyomban visszaszorítaná a medrébe. E tengerszéles folyón parancsolt a világ sahja hidat verni, melyen Allah győzhetetlen hadserege átkelhet a szerémi szigetre, mely már a hitetlenek földje vala. A szakíthatatlan láncokkal összekapcsolt híd elkészült, s azon a fényes tekintetű padisah hadai sorban átkeltek mind ágyúikkal, tevéikkel, minden málháikkal, hadiszerszámaikkal.

Akkor a szultán őfensége levetette ünnepi kaftánját, s helyette napnál csillogóbb harci öltözéket öltött magára. Az emírek, vezírek is mind ezt cselekedték, és fénylő vasba öltöztek. A rettenthetetlen szerdárok és szipeszalárok pedig felsorakoztatták a had feldíszített tömbjeit és sorait a világbíró szultán színe előtt, hogy láthassa a villámló tekintetű padisah Allah seregének múlhatatlan erejét.

A fűszálak sokaságával vetekedő sereget a felséges uralkodó kegyesen szemlélte meg, mielőtt a gonosz és megátalkodott engürúszok váraira, városaira eresztette féktelen áradatukat. Ezredenként, csapatonként és szakaszonként vonultak el a győzhetetlen padisah előtt, és mindegyik ezred folyamhoz hasonlított, mely érchullámokat hömpölyget, elgyötörve, elpusztítva mindeneket, ami az útjába kerül. Mindegyik csapat félelmes vala, mint a magas hegy, s érces harci kiáltásuk Belgirád vérrel locsolt kövű várának legmagasabb tornyánál is magasabbra szállt. Mindegyik szakasz határtalan tenger vala, mely örökkön háborog. A gyalogok és a lovasok íjat, handzsárt és dárdát emelve, derekukon kínzó hurkot viselve ellepték a föld színét széltében és hosszában, mint Allah legédesebb és legpompázatosabb kertjét lepi el a miriád szín és illat. A pajzsok rózsáknak, a hattollú buzogányok nárciszoknak, s a handzsárok kék liliomoknak tűntek fel. A füvek számával vetekedő sereg úgy pompázott, mint a tavasznak megannyi virága: a fehér és vörös turbánok olyanok voltak, mint a szent harc virágoskertjében frissen nyílott liliomok és tulipánok.

A bégek versenyeztek egymással, mindegyik igyekezett felülmúlni a másikat. Behrám pasa anatóliai szpáhijaival, Musztafa pasa, a második vezír, Ajász pasa, a harmadik vezír csapatai mind. De aztán jöttek Jahjapasa oglu Báli bég, Szemendre fényes urának lovasai, és tündökletes ércfalként hullámoztak. Aztán az Aszaf bölcsességű Ibrahim pasának, Rumilii szipeszalárjának hadosztálya érkezett, s ezek még az előbbieket is felülmúlták. Embereinek mindenike harcra termett hős, mindenik alatt arabs paripa, testén derbendi páncél, kezében egy-egy hindusztáni lándzsa, damaszkuszi penge.

A kánun elvégezte a számvetést, és jelentette az Iszkander-természetű, Salamon-jelességű, Dsemsid-hatalmú, Mohamed-szellemű, József-arcú, Mózes-méltóságú, Jézus-szelídségű fényes padisahnak, hogy a sereg létszáma teljes, és azt várja, hogy a hitetlen, makacs és bálványimádó engürúszok országának harcosait eltiporhassa, kedves liliomait leszakíthassa, ékességeit mind elszállíthassa Kosztantiniébe. Olyan teljes fegyverzetű és felszerelésű, és akkora számú sereg fölött tartatott e szemle, aminőt mióta az örök forgásban lévő ég fölékesített a csillagok táborával, még nem látott a hunyorgó mindenség-boltozat. A villámok, melyeket a villogó lándzsák lövelltek, megvakították a Napot, a sereg csizmáitól fölvert fekete por pedig elhomályosította az ég tükrét.

Szulejmán, a türkök és arabok szultánja, Rum, Arábia, Tatárország és Ádsem kánja, Isten árnyéka, korának Salamonja a sereghez fordulva kiadta a parancsot az Engürúszok makacs és ostoba népének leigázásához. Ramazán hó 27-ik napján pedig Allah győzhetetlen hada elért Iszlankamene várához, melyet legutóbbi hadjáratban a pusztítás tüzével és a rombolás árjával úgy lerontatott vala, hogy egy élő lélek sem maradt azon a vidéken. Másnap a sereg megindult Petrovaradin nevezetű vár felé, amit a megátalkodott és hiteden engürúszok megvédni szándékoztak, s makacsul ellenállottak a megadás jelére szólító szerdároknak. Roham után újabb és újabb rohamot intéztek az igaz hit harcosai a romlottság falai ellen, s néhány napig kemény csatát vívtak a gonoszokkal. Ám egy napon eljött az idő, hogy a győzelem bimbójából kikeljék a hódítás rózsája, s végre az iszlám győzedelmének üdvöt hozó szellője lengedezzék a vár felett… És a sereg másnap megindul Ilok felé.

12.

Odakünn már sötétedett, s a török tábortüzek sorra lobbantak fel az apátság körül. Az erőd és a mocsár felől hideg szél süvített, meglebegtetve az udvaron felállított sátrak tarka vásznait.

A szép öregember felpattant a kerevetről, és az ablakhoz lépett.

– Míg ti rendezetten, fegyelmezetten meneteltetek, várat vár után, várost város után foglalva el, az enyéim acsarkodva, fenyegetőzve, veszekedve közeledtek a hadszíntér felé, mint valami gyülevész horda… Istenem… Szapolyai nem jött negyvenezres hadával, mert nem értette, mit akar a király, vagy nem akarta érteni… Frangepán nem jött tízezres hadával, mert haragudott László érsekre, akivel összeverekedett Budán a koronatanácsban. László érsek megcibálta a szakállát, ő hát inkább hagyta halni az ifjú királyt és egész hadát…

Khayr megdörzsölte a szemét.– Éppen ez aggaszt engem is. Túlontúl sok katonátok él még, és

fegyverben vannak egytől egyig. Csak épp azt nem tudjuk biztosan, hol állanak most. Hogy miért nem támadnak? Miért lapítanak? Ha a királyotok él, hamar összeszedheti a széthúzó sereg megmaradt részeit.

– Bárcsak élne szegény! De már nem él az!– Ki tudja? Mi nem találtuk a tetemét, pedig éjjel, nappal kerestük a

hullák között. A szultán ezer dirhemet ajánlott fel annak, aki megleli Lajos királytok testét, és levágott fejét lándzsára tűzve elébe viszi… De nem kellett kifizetnie az ezer dirhemet, mert nem találta senki…

A szép öregember az ablak kőkeretének támaszkodva figyelte az udvaron szorgoskodó török katonákat.

– Mondd csak, Khayr, de igaz szívedre mondd! Szerinted megnyerhettük volna a csatát?

Az egyiptomi gyengéden letette a pergament a többi tetejére.– Hisz láttad. Ott voltál…– Az utolsó pillanatban érkeztem… Messze északnak kellett kerülnöm,

hogy egyáltalán odaérjek a harcmezőre, mielőtt megkezdődik…Khayr al-Arif keserűen felnevetett.– Allah néha kerülőutakon vezet minket a biztos pusztulásba.– Többen voltatok nálunk – sóhajtotta az öreg. – Sokkal többen. – A

tarkóján érezte Dénes kérdő tekintetét, megfordult hát. – Csakhogy emlékezel, fiam, mit mondott Hunyadi urunk mindig? Ha a magyar folyton az ellenségeit számlálná, nem érne rá soha, semmi másra. Főképp nem érne rá harcolni. Most sem azért győztek le minket, mert elleneink többen voltak…

– Én is úgy hiszem, barátom – helyeselt az egyiptomi, amikor az öreg törökre is lefordította gondolatait.

– Akkor hát győzhettünk volna akár, igaz?– Amikor átkeltünk a Dráván, és a szultán parancsára felgyújtottuk

magunk mögött a hidat Ösziknél, a szultán azt mondta, azért kell felgyújtani, hogy lássa mindenki: nincs hová menekülnünk. Nincs visszaút, csak előre, a dicsőség felé vezet Allah ösvénye. Ha legyőznek minket az engürúszok, mondta, akkor ezerszer inkább a halál, mint a futás szégyene…

Deér-Sólyom István erre csak legyintett.

– Szép szavak, de az eszéki híd felgyújtása már csak azért sem volt hiábavaló cselekedet a részetekről, nehogy Frangepán hátba támadja a seregeteket…

– Amikor visszafordultam, és néztem a lángoló hidat a Dráván, arra gondoltam, innét élve nem jutunk haza… Bizonyos voltam benne. Többen voltunk, igaz. Sokkal többen, mint Lajos király serege. Ezt már akkor tudtuk, kémeink jelentették, hogy a vajda seregei nem mozdulnak a Tisza túlsó oldaláról. A horvátok földjére küldött őrszemek is jelentették, hogy onnét sem ér időben a megígért összes segítség a csatatérre. Ennek ellenére féltem, hogy a győzelem így sem lehet miénk. Tudod jól, hogy ismerem Engürúsznak ezen déli részét, mint a tenyeremet. A felderítőink akkor már jelentették, hogy a seregetek Mohács közelében táborozik. Elszorult a szívem… Besin Allah Elrehim! Ha a királyod úgy parancsolja, hogy a magyar sereg vonuljon elébünk, a mocsár szélére, és ha az ágyútokat mind felvonultatjátok idejében, tudod, mi történt volna?

– Sejtem – vont vállat az öreg. – De ehhez Tomorira kellett volna hallgatni. Az egyetlenre, akinek maradt egy kis esze a táborban… Tudom… nem lett volna szabad ott maradnunk, Mohács alatt! Meg kellett volna támadnunk a menetoszlopaitokat még Baranyavár, Bán és Kisfalud előtt! Szétlőhettük volna a mocsárban caplató gyalogságotokat, miszlikre szabdalhtattuk volna a vergődő lovasságtokat, visszaűzhettük volna a maradék seregeteket, egyenest bele a Dráva habjaiba… Nem élte volna túl senki közületek ezt a hadjáratot, Khayr!

– Nem bizony. De akkor most én kérdezek, barátom. Felelj nekem, igaz szívedre! Miért? Miért nem azt tettétek, amit tennetek kellett volna? A szultán ostobán előrevonult, elbizakodottan, könnyelműen… Könnyűszerrel végezhettetek volna velünk. Nem ezt tettétek. Miért?

A szép öregember tűnődve bámulta az éjszakában vöröslő tűzoszlopokat.– Hogy miért? Akarod tudni, hogy miért? Khayr feszülten figyelt.– Hát azért, mert azt a sereget nem egy Hunyadi vezette. Nem egy

Magyar Balázs… Nem egy Kinizsi Pál… A sereg maga sem hitte, hogy győzhet. Mert annak a seregnek a vezérei jobban gyűlölték egymást, mint az ellenséget.

Az egyiptomi hangja megremegett.– Ha azt a sereget Hunyadi vezeti, akkor győztök Mohácsnál…– Pontosan. Akkor merész rajtaütéssel a mocsárba fullaszt benneteket a

had. Akkor most a te szultánod holttestét keresgetnék a lápban, s akkor most én faggatnálak arról valahol Rácországban, vagy tán már Konstantinápoly előtt, hogy miért nem térsz át az igaz hitte… Igen, Khayr… Akkor minden másképp alakult volna…

Dénes szuszogva bámulta őket, s nem értette, hogyan merészel ilyen hangot megütni az öregember ezzel a törökkel szemben. Csak Hunyadi nevét

tudta kihámozni a török karattyolásból, de az öreg hangsúlya mindent elárult a szavak értelme nélkül is.

– Őfensége, a szultán ma érkezik Petrovaradin falai alá – törte meg a közéjük telepedő csendet jóval később Khayr. – Néhány napon belül folytatja az útját vissza, Belgirádba, s onnét a Kosztantinijébe. Kevés időnk maradt, al-Borak… A török hadsereg elhagyja Magyarországot.

– Akkor ma este elmesélek egy tanulságos történetet, barátom – mondta az öregember. – Arról, hogy volt már máskor is ily erőtlen, ily széjjeltöretett ez az ország… Idő kérdése csak, és egy napon újra erős lehet…

– Ha ugyan lesz még egy Hunyaditok – mosolyodott el Kayr al-Arif.A mosoly átragadt a szép öregember ráncoktól szabdalt arcára is; ragyogó

kék szeme is nevetett.– Lesz! – kiáltotta. – Előbb-utóbb újra lesz.

13.

A SEMPTEI HÍDNÁL, MAGYARORSZÁG, A. D. 1434, MINDSZENT HAVA

Hajnalodott. Közvetlenül napkelte előtt könnyű zápor szakadt a semptei vár mögötti erdőben meghúzódó lovasokra. A harmat szügyig borzongatta, az eső bőrig áztatta őket. Remegtek a lovak a nagy hidegben: néhány napja még vénasszonyok nyara volt, de immár a kertek alatt lopakodó tél előszele csípte meg a sárguló faleveleket.

A harcosok farkasprémjeikbe, pokrócaikba bújtak, de nem szálltak le a nyeregből. Az egész éjszakát lóháton töltötték, s Hunyadi parancsára lóháton maradtak a hajnal közeledtével is.

Nem sokkal azután, hogy felkelt a nap, a farkashidai úton felbukkantak végre Nagy Antal székely felderítői. Átnyargaltak a Vág hídján, ahol a pozsonyi tüzérmesterek éppen végeztek a lőporos hordók elrejtésével, majd odaporoszkáltak Jankóhoz, hogy jelentsék, mit láttak Nagyszombatnál. Hunyadi figyelmesen végighallgatta, aztán pihenni küldte őket.

– Fenség, készülj! Nemsokára ideérnek a husziták – fordult Jankó elégedetten Albert herceg felé. – Ugyan később indultak el, mint ahogy számítottam, de ezzel együtt is minden a terveim szerint alakul! Borotini Blaskó csaknem teljes haderejét kihozta Nagyszombatból.

– Mennyi az? – kérdezte vacogva Albert.– Háromszáz harci szekér. Legfeljebb ötezer huszita. Egyenesen erre

tartanak, fertályórán belül ideérnek, és megkezdik az átkelést a hídon…Albert szemmel láthatóan nem a hidegtől vacogott, sokkal inkább a

küszöbönálló ütközettől.

– S mi lesz, ha nem erre vonulnak mégsem? Erre gondoltál-e, Johannes? Hunyadi fölényesen mosolygott.– Erre jönnek, ne aggódj, királyi fenség! Blaskó még dél előtt Nyitrára

akar érni, s ha kell, a lelket is kihajtja a katonáiból!Albert szemében iszonyat fénye reszketett.Jankónak annál inkább tetszett az események ilyetén alakulása. Bizonyos

volt benne, hogy a husziták hetek óta szemmel tartják Nyitra városát, így amikor az előző nap délutánján a városban maradt lovasai megkezdték a kivonulást, a kémek azonnal felfigyeltek a mozgolódásra.

A magyarok magára hagyják Nyitrát? Nagyon úgy nézett ki. Valójában persze csak annyi történt, hogy Hunyadi megüzente Kendeffynek, hű familiárisának: látványosan, a Pozsony felé vezető úton vigye ki a városból a lovasokat. Vonuljanak ki úgy, mintha végleg kiürítenék Nyitrát, az se baj, ha a városi tanácsnokok majd hangosan jajveszékelnek. A kivonuló csapatot vezesse egészen a szenei útig. Ott az éjszaka leple alatt forduljanak vissza, és csatlakozzanak a semptei hídtól délre elrejtőző kun lovas egységekhez.

A csehek csak azt látták, hogy a magyar had kilovagol a városból, a polgárok pedig sápítozva, jajgatva magukra maradnak a védtelen falakon. Hunyadi számítása bevált.

Borotini Blaskónak azt jelentették, amit éppen hallani akart. Már amúgy is napok óta törte a fejét, hogyan tudná még a tél beállta előtt feltörni Nyitra védelmét: azt fontolgatta, hogy akárhányan is vigyázzák a várost, mindenképpen megtámadja a falakat. Amikor kémei estére befutottak a váratlan jó hírrel, hogy Nyitra immár védtelen, Blaskó nagyot nézett. Bizonyosan minden magyart Pozsonyba hívott a királyuk… Itt az alkalom! Magához rendelte alvezéreit, és megbízta Vilém Kupsát a harci szekerek felkészítésével. A járműveket megrakták ágyúkkal, lőszerrel, s éjféltájt már dübörögtek is kifelé Nagyszombat kapuin. A már jól ismert farkashidai úton átkelve haladtak Nyitra kányába. Délnek indultak, így nem vehették észre az északról, Bogdány és Ispáca felől óvatosan közeledő, s a város határában meglapuló bandériumot. Lévai Cseh Péter vértes lovasai voltak azok: némán, türelmesen várakoztak, mikor tűnik el a láthatáron az utolsó huszita is.

A háromszáz harci szekér pedig, dugig megrakva kiéhezett, zsákmányra áhítozó csehekkel, átkelt a Dudvág hídján, aminek közelében néhány nappal korábban Kupsa szétverte Újlaki bandériumát. Sebesen közeledtek a Vág felé, az egyetlen logikusnak tűnő átkelőhöz. A folyó itt szelíd kanyarokat leírva Szered és Sempte között csordogált, mocsaras, vizenyős mezőkön. A két falu közt híd ívelt át, éppen a gázló mellett. Itt kívánt átkelni Blaskó és Kupsa, hogy erőltetett menetben néhány óra alatt Nyitra alá érhessenek négyes oszlopba rendezett harciszekér-alakzatukkal.

Csakhogy a semptei híd két oldalán, a közeli erdő borította szigetecskék, zsombosok rejtekét kihasználva háromezer magyar lovas várta őket.

14.

– Jönnek! Jönnek! – figyelmeztettek a székelyek a fák tetejéről. Hunyadi nagyot sóhajtott.

– No, hát, Isten nevében! Készülj, királyi fenség! Mindjárt ideérnek! Albert herceg remegett a feszültségtől.– S ha észrevesznek minket?– Csak akkor vesznek észre, amikor már késő lesz – Jankó a híd irányába

mutatott, ahonnét már elkotródtak rejtekhelyeikre a pozsonyi német pattantyúsok. – Megvárjuk, míg a seregük nagyobb része átkel a túlpartra. Rozgonyi uram dandárja odaát várja őket, a dombok lábához lapulva. Mi majd az innenső oldalon rekedt, kisebb hadrészt morzsoljuk fel.

Albert mondani akart valamit, de nem jött ki hang a torkán. Hunyadi megszánta.

– Maradj mindig mellettem, fenség! A legfontosabb, hogy bármi történjék is, ne veszítsd el a fejed! Higgyed el, uram, mindenki tart attól, ami most következik! Derék kun vitézeim is, jómagam is, pedig mi már számtalan csatában verekedtünk… Az a fontos csak, hogy ne ragadjon magával a félelem! A csatában az győz, kinek szíve bátor marad. Aki enged a félelemnek, annak esélye sincsen.

Albert kétségbeesett arccal bólintott.– Simon bátyám! A pajzsokat!Kamonyai a herceg mellé léptetett, és fölhúzta a bivalybőrrel bevont

pavasét.– Ha már itt lennének a bombardáink, könnyebben boldogulnék – vélte

Jankó, ahogy szemügyre vette a közeledő szekereket. – Ágyúk nélkül nehezebb lesz.

– A csata után lesznek ágyúink is – vont vállat Kamonyai. Hunyadi leeresztette sisakrostélyát.– Egy szót se többet! Kezdődik!

15.

A szekerek előtt néhány fejszés cseh lépdelt, egészen a hídfőig. Aggodalmasan pislogtak körbe, nem rejtőzik-e valaki a régi sóvám kunyhónál. A falu amarrébb kihaltnak tűnt, lakói már korábban Nyitrába menekültek a csehek zaklatásai elől.

A fejszések után néhány vértes lovas zötykölődött a hídhoz, majd rövid tanakodás után átdübörögtek a semptei oldalra. Csend, kora hajnak csend fogadta őket.

Hunyadi a rejtekhelyről jól látta az előőrs nyomában érkező vezéreket. Középen Borotini Blaskó ügetett, hatalmas bascinetsisakkal a fején. Hátán veres köpeny lebegett, rajta ezüst kehellyel. Oldalán akkora hóhérpallos, amekkorát Jankó még nem látott. Aztán jött Vilém Kupsa és a többi alvezér. A környező erdők vonalát fürkészték és a túlpartot, ahol reggeli köd párállott végestelen-végig. Az úttól néhány száz ölre, a Vág túlsó oldalán feketéllő várrommal nem törődtek: két éve, hogy elfoglalták, kifosztották, s akkor fel is gyújtották a középső őrtornyot meg a szegényes oldalsó épületeket. A falak azóta is kiégve meredeztek a nádasban, a vizesárkot benőtte a sás, és az egész környék ingoványos, posványos bűzedelem lett. Kerülte mindenki, meg sem fordult a csehek fejében, hogy oda bárki bevegye magát. Hej, ha sejtették volna, hogy a várúr, Rozgonyi ispán ott lapul a közelben pár ezer páncélos, vértes lovassal, biztosan nem nyújtogatják oly nyugodtan a nyakukat!

A husziták mindössze arról akartak megbizonyosodni, hogy sem Szered felől, sem a túlparti Sempte irányából nem fenyegeti őket rajtaütés. Mindkét parton az általuk felégetett falvak romjai fogadták őket. Megnyugtató, ismerős kép. Megkezdték hát az átkelést. Oldalról elődübörgött három-három szekér, és tengelyig a Vág vizébe hajtva megállapodott a folyó közepén. Jankó jól látta a felvont oldalpalánkok mögül előmeredő ágyúcsöveket.

– Fedezik az átkelésüket – jegyezte meg elismerően. – Minden eshetőségre felkészülnek… De énrám nincsenek felkészülve mégse!

Amikor az ágyús szekerek elfoglalták állásaikat a híd mentén, a vízben, Blaskó parancsára meglengettek egy hatalmas, kelyhes zászlót. Az elhagyatott szeredi házakon túlról éktelen hangzavarral megindultak a huszita harci szekerek. A levegőben ostorpattogás, cseh káromkodás hangjai keveredtek a szekerek nyekergésével a vasalt kerekek zörgésével.

A járművek oszlopokban ereszkedtek a partig, s ott megálltak. Két könnyű szekér, ágyúkkal megrakva átnyomult a túloldalra, és a hídfőnél lőállást vettek fel Sempte kányába.

A többi csak ekkor indult neki. A hídon egy oszlop dübörgött át, kettő balra, a gázlónál, egy a hídtól jobbra, a még sekély részen gyürkőzött neki a túlpartnak.

– A husziták ereje az ágyúik tüzében és abban rejlik, hogy a szekereket villámgyorsan wagenburggá képesek alakítani – oktatta Albertet Jankó. – Két dolgot kell tennünk tehát, fenség: megakadályozni, hogy körbeállítsák a szekereiket, és úgy támadni, hogy az ágyúik minél kevesebb kárt tegyenek mibennünk!

A herceg sápadtan bólogatott.– Engedjük átkelni őket? – mutatott kardjával a hídra. A kard hegye

vészesen reszketett.– Egy részüket igen, egy részüket nem. Ketté akarom osztani őket, és

külön-külön felmorzsolni a két részt.

– Akkor hát imádkozzunk, Johannes! Kérjük Jézus Krisztus urunk kegyelmét, s azt, hogy adja nekünk a győzelmet ma!

– Én csata után szoktam imádkozni. Előtte nincsen rá időm – felelte erre Hunyadi.

Az elkövetkező percek feszült várakozással teltek. A husziták megtartották a négyes oszlopukat az átkelés folyamán is. A túlpartra érve előrenyomultak Sempte szélső házaiig, ahol az út emelkedni kezdett, s ott megálltak, hogy bevárják a sereg többi részét. Néhány szekér átszáguldott az üres, elhagyatott falun, és a túlsó végén állapodott meg, hogy vigyázza a nyitrai utat az esetleges támadóktól. Minden hadmozdulatuk bölcs előrelátásról és nagy gyakorlatról tanúskodott.

– Kupsa nem akarja széthúzni a vonalakat – jegyezte meg Jankó elgondolkodva. – Ügyes…

Amikor a husziták háromszáz harci szekeréből már vagy száznyolcvan odaát volt a túlparton, hatszáz vértes lovasukkal egyetemben Jankó nagy levegőt vett, és odaszólt Kamonyainak:

– Fúvasd meg a kürtöket, Simon bátyám!Kamonyai intett, mire a várfal közelében megbúvó kürtös éles, rövid jelet

eresztett meg.A husziták egyből felkapták a fejüket. Mi ez? Ellenség? Hol?Nem maradt idejük ezen rémüldözni. A következő pillanatban a közelben

megbúvó pozsonyi ágyúmesterek meggyújtották a fűben elrejtett kanócot. Amíg a szikraparázs a hídig futott, a nádasban, az erdő vonalában várakozó kun lovasok előreügettek, és Jankó kardjának egyetlen suhintására nyílvesszőfelleget eresztettek az égboltnak.

A csehek ijedten kiáltoztak. Előbb a kürtszó, most meg a láthatáron feltűnő magyar lovasok…

És aztán…Vészjós hang az égből.Mi ez? Mennykő készül alázuhanni a fellegekből? Vagy valami irdatlan

méhraj süvít le a magasból, egyenest rájuk? A zúgás erősödött, s aztán szörnyű suhogással, sziszegéssel becsapódott a sok száz nyílvessző. Megannyi dühödt fullánk, ott rezegtek máris a szekerek palánkjain, a fában, bőrrel bevont pajzsokban, ott hasadtak bele a lábikrákba, karokba, húsba, fúródtak bele a koponyákba, ütötték át az ércsisakokat, akadtak meg a szemgödrökben. Csapkodtak, sziszegtek mindenfelé, nem volt menedék előlük sehol.

A szekerek megtorpantak. A túlpartra átért járművekről dühödt üvöltés kélt, néhányan máris a houfnicéket fordítgatták az erdő felé, hogy vaktában belelőjenek az ellenség soraiba. Mielőtt azonban a folyómederbe állított ágyús szekerekkel egyetemben megsorozhatták volna a kun lovasokat,

egyszeriben leszakadt a mennybolt, s a föld a folyóval egyszerre felszakadt egy pillanatra az ég felé, mintha meg akarta volna ölelni a fellegeket.

A Vág megreszketett medrében, a víz habosan csapott fel a partnak. A robbanás kődarabokat omlasztott a semptei vár faláról, s fákat tört derékba a híd közelében.

A híd a következő pillanatban már nem volt sehol. Irdatlan füstfelhő, égnek törő lángoszlop csapott az ég felé a helyén. A robaj végighullámzott a két part között, aztán újra, s megint. Egymás után nyolc hordó lőpor robbant a híd alatt, s a két hídfőnél – a derék pozsonyi pattantyúsmesterek készletének több mint fele. Hunyadinak nem volt oka panaszra: a mesterek beleadtak apait, anyait. A füst és porfelhő burjánzó gömbjéből pörgő szekérkerekek, fadarabkák, szilánkok, leszakadt kezek és karok röppentek szerteszét és záporoztak a Vág vizébe, a közeli mocsárba és az erdőbe.

Fülsiketítő volt a morajlás.Ahogy az elült, emberi sivalkodás, fájdalomüvöltés nyomta el a rémült

husziták szitkozódását.A hídon áthaladó és gázlón átkelő másik három menetoszlop eltűnt a föld

s a víz színéről. A mederbe zuhant roncsok közt csak véres örvény kavargott. A husziták fejvesztve rohangáltak a két parton.

– Nyílvesszőt nekik! – kiáltotta Hunyadi. – Lőjétek ki, ami a tegezben van, legények!

A kunokat nem kellett biztatni. Boszorkányos ügyességgel feszítették meg íjaikat, s lőtték ki sorra a vesszőket a Vág két oldalán szakadt cseh seregtestek közepébe. A nyílveszők sziszegve keresték célpontjaikat, s csapódtak be húsba, fába. A husziták egy része a szekerek aljába kucorodott, s pajzsaik menedékében húzta meg magát. A többiek leugráltak a szekerekről, és az elhagyatott kunyhók irányába futottak.

Amikor a kunok az összes nyílvesszőjüket kilőtték, Hunyadi elégedetten pillantott át a túlpartra. A cseh sereg nagyobb részének már sikerült átkelnie, s éppen ezekben a pillanatokban lódult meg, hogy sebesen áthajtson Sempte házai közt, és a falu túloldalán, a mezőn védelmi alakzatot vegyen fel.

– Most! – kiáltotta Hunyadi.A kürtös újabb, rövid jelet fújt.Megint felmorajlott az égbolt, de a robbanás ezúttal jóval kisebbet szólt.

Sempte túlsó végéből lángnyelvek lobbantak fel, s nyaldosták az alacsonyan sodródó fellegek hasát. Nyomukban fekete füst burjánzott.

Aztán fanyikorgás, recsegés, kiáltások…– A szekercések fákat döntöttek az útra és felrobbantottak néhány házat –

magyarázta Jankó az ámuló Albert hercegnek. – Nem engedjük, hogy a csehek szekérvárat alakítsanak a túlparton! Bár most már nem is lesz rá helyük, beszorultak a part és a falu közé.

Albert csak úgy kapkodta a fejét, arcán verejték gyöngyözött.

– Támadás, legények! – bődült fel Jankó, és pallosa hegyét az égnek lökte. – Támadás!

A kürtös már fújta is a vad, vérlüktető szólamot.Támadás!Huj, nekik!Hajrá!Feldübörgött a föld. Hunyadi megsarkantyúzta Sárkányt, s nagyokat

kurjongatva száguldott a kormos várfaltól egyenest a kis Vág-ér irányába. Nyomában a székelyek. Kamonyai megragadta Albert lovának kantárját, és a csuklójára tekerte, nehogy a paripa magával ragadja majd a herceget a véres forgatagban.

A csapat keresztülvágtatott a pitypangos szittyón, aztán a kisebb Vág-éren, s a paták alól szertefröccsenő habok zivatarában nekirontott az innenső parton rekedt huszita szekereknek és a szekereket védő gyalogosoknak.

A csehek ádáz vicsorgassál szegezték nekik lándzsáikat. Csakhogy ekkor dél felől is patadübörgés zaja kélt. Arról is felbukkant egy vad lovascsapat, és kivont szablyákkal nekirobbant a szekerek túlsó felének.

– Vágjad, magyar! Egy se maradjon!Annak lehetősége fel sem merült, hogy a csehek a szekereket alakzatba

rendezzék. Arra már nem maradt idejük, se helyük. A kunok, székelyek villogó pengékkel közibük rontottak, s a kengyelben felágaskodva, ádáz dühvel osztogattak halált a magasból. Minden csapás előtt felrémlett lelki szemeik előtt a felperzselt magyar falvak képe, az agyonvert parasztok, a meggyalázott asszonyok, leányok képe.

– Üssed, magyar! Öljed!A husziták nem tudták megvetni a lábukat, hogy szembenézhessenek

támadóikkal. Térdre vetették magukat, vagy fegyvereiket elhajigálva rohantak a folyó felé.

– Vágjad magyar! Vágjad!A lovak patája koponyákon taposott.Úgy hasítottak keresztül a magatehetetlen, mozgásképtelen szekereken,

mint kés a vajon. Hunyadi az első sorban vágtatott, rábízta magát Sárkány ösztöneire. Az pedig táltos paripaként suhant át egy-egy szekér oldala felett, rádübbentve a leeresztett csapóhidakra, közibe robbanva a szétfröccsenő huszita gyalogosoknak.

A roham akkor akadt meg kicsit, mikor középtájon a csehek néhány szekérről elsütötték az ágyúkat. A lövedékek végigsüvítettek a harcolók közt, s egyformán csaptak el kunokat, székelyeket és menekülni próbáló huszitákat. Gurgulázva robbant néhány lövedék a szekerek közt, vasszögeket záporoztatva szerteszét. Ezek több csehet sebesítettek meg, mint magyart.

– Vágjad, magyar! Öljed!Hunyadi az első vonalban osztogatta csapásait. Átadta magát a szíve

mélyéből feltóduló bosszúvágynak, és oly elemi erővel sújtott le újra meg

újra, hogy meg nem állott senki az útjában. Aki csak látta csillogó, aranyozott itáliai vértjében, ragyogó sisakjában, pajzsán a fekete hollóval, mind fejvesztve menekült. A pallos pedig játszi könnyedséggel emelkedett újra és újra a magasba, hogy aztán sziszegve hasítson be koponyákat, vágjon le kezeket, sisakos fejeket.

A két oldalról száguldó magyar lovasok az összekavarodott szekéroszlopok kellős közepénél találkoztak. Hiába próbálták lendületüket megakasztani a cseh számszeríjászok, néhány kilőtt lövedék után a kunok őket is kegyetlenül lekaszabolták. A husziták ahhoz voltak hozzászokva, hogy a szekérvár biztos fedezékéből célozzanak egyenként az ellenségre, s szedjék le őket a nyeregből. De nyílt ütközetben, szétzilált szekerekben nem sok hasznát vették a bevált taktikának, az ágyúknak, a kampós lándzsáknak.

Amikor Jankó megpillantotta a szemből érkező vén Matkót, diadalittasan felüvöltött.

– Vágjátok őket! Egy se maradjon!A csehek néhány percig próbáltak ellenállni, s bátran vetették magukat a

lovasokra. De ott hiábavaló a bátorság, ahol a magyar egyenlő eséllyel ütközik meg az ellenséggel. Mert ott az ellenség vereséget szenved bizonyosan.

A husziták úgy hullottak, mint a legyek. Néhány szekér megpróbált kitörni szorongatott helyzetéből, s átvergődni a roncsokkal, holtakkal teli Vág vizén a túlpartra, de rögtön elakadtak az ott feltorlódott kocsikban.

A gyalogosok hasonlóképpen jártak. Mikor látták, hogy ellenállásnak értelme nincs, feladták a hiábavaló harcot, s nekiiramodtak a Vág habjainak, abban a reményben, hogy sikerül átevickélniük a túlpartra, ahol a seregük nagyobb része várakozott. Akik az ellenkező irányba, Farkashida felé futottak, azokat a kunok űzőbe vették, és hamarosan egytől egyig levágták.

A Vág szeredi oldala nemsokára elcsendesedett. Vagy száz harci szekér jutott Hunyadi kezére teljes fegyverzetével; a kerekek elé zuhanva, szétszórva a földön ezerkétezer lekaszabolt huszita maradt. Még sok sebesült jajongott köztük, s próbált meg kúszva eljutni a folyóig, de őket egyenként döfködték halálra a kunok.

Hunyadi elégedetten törölte meg homlokát.Eddig jó!De mi újság a túloldalon? Előrevágtatott a híd roncsaihoz.Odaát, a semptei parton bősz porfelhő gomolygott a küzdő seregek felett.

Rozgonyi István dandárja szintén két oldalról támadott neki a száznyolcvan harci szekérnek, de szerencsétlenségükre azokat a teljes huszita nehézlovasság és a puskások java része védelmezte, immár felkészülten.

A két oldalról a huszitáknak feszülő roham elakadt a harcedzett cseh lovasfalban, s a hatalmas pajzsok mögül dárdát meredeztető gyalogosnégyszögekben. Ez pedig éppen elég időt engedett a szekereseknek ahhoz, hogy ágyúikat megtöltsék, s megcélozzák a közeledőket. A csehek

kürtjelére aztán saját lovasaik villámgyorsan kitértek az ellenség útjából, s mire Rozgonyi észbe kapott, dandárjával máris farkasszemet nézett az ellenség ágyúival.

A következő pillanatban felbömböltek a houfnicék. – Ajaj! – zihálta falfehér arccal Hunyadi. – Nagy a baj!

De akkor volt csak nagy baj, mikor Kamonyai friss sebbel a homlokán vágtatott oda hozzá. Mutatta a karját: páncélkesztyűs kezéről vigasztalanul fityegett Albert kantárjának elszakadt bőrszíja.

– A szentségit! – nyögte Jankó. – Hol a herceg?Kamonyai komoran mutatott, a folyó felé.Habsburg Albertet, a magyar trón várományosát megvadult lova egyenest

a menekülő husziták közepébe sodorta.

l6.

Albert elhajította kardját, és kezét feltartva jajveszékelt a nyeregben. A csehek eleinte ügyet sem vetettek rá, hisz köztük is nem egy vértes lovas igyekezett átvergődni a túlpartra. Kinek volt ideje akkor a lótakarón, pajzson díszelgő címereket silabizálni? Egyik páncélos lovag olyan, mint a másik: ágaskodó oroszlánok, kiterjesztett szárnyú sasmadarak, griffek – ki képes ezeket megkülönböztetni egymástól?

Hanem a túloldalon, ahol Blaskó és Kupsa az alvezérekkel szemügyre vették a rajtaütés okozta károkat, ott már várták a közeledő herceget. Valaki éppen Kupsa kíséretéből figyelt fel a fegyvertelenül a tömegben sodródó lovasra.

– Matkó! – intézkedik gyorsan Jankó. – Hozd ide a pattantyúsokat! Irányozzák az ágyúkat a túlpartnak, amíg nem késő! Simon bátyám! Utánam!

Azzal Jankó megsarkantyúzza Sárkányt, s a Vág habjaiba ront, a menekülő csehek közé.

Kamonyai szentségel, s int a közelben forgolódó kunoknak és székelyeknek, hogy kövessék őket. Szeme sarkából látja, hogy a fáradhatatlan Nagy Antal, a székelyek hadnagya egyszeriben Hunyadi mellé vágtat, s tulajdon pajzsával fogja fel a vezér felé suhanó számszeríjvesszőket.

Derék legény, gondolja Simon. Bárcsak én is így bírnám a vágtát!Matkó, az agg kun ezalatt magához rendeli a halálra vált pozsonyi

pattantyúsokat, és mutatja nekik a túlpartot.– Oda kell lőni! Értitek?Derék németek remegő kézzel veszik gondba a vérben úszó harci

szekereken az ágyúkat. Nézik nagy szemekkel a csehek öntötte csöveket, a kis, kerek ágyúgolyókat. Ki tudja, milyen messzire hordanak ezek? Ki tudja, mennyi lőpor kell beléjük?

– Lőjetek! Lőjetek már!Matkó odaint néhány kunt, hogy a pattantyúsokat gyorsabb ténykedésre

ösztökélje. Már így is elkéstek kicsit: odaát a túlparton Rozgonyi dandárja kétoldalról belekeveredett a cseh szekerek közé. Pontosan kéne célozni, de ezekkel az ismeretlen fegyverekkel nem lesz az könnyű.

Hanem a zord képű kunoknál még jobb ösztöke nógatja máris a németeket. Feldördülnek a túlparti huszita ágyúk, s máris sorra robbannak az ágyúgolyók ezen a parton, a magyar lovasok és az elfoglalt szekerek között.

– Lőjetek már, az isteneteket!A pattantyúsok elrebegnek magukban egy Vaterunsert, s közben remegő

kézzel megtöltik a houfnicéket.– Lőjetek!Hunyadi, Nagy Antal, és a nyomukban vágtázó Kamonyai beleront a

Vágón átgázoló husziták tömegébe. Jankó baljába veszi a pallost, jobbjába kaparintja az övéből a hatalmas buzogányt. Azzal aprítja a gyalog-cseheket, azzal zúzza péppé a Sárkány előtt tébláboló futókat.

Albert veres tollforgója amott imbolyog, elöl, már a túlpartnál! Körbeveszik a csehek, szemből néhány huszita lovag vágtat felé, előreszegezett lándzsával!

Istenem! Jankó szíve összeszorul a rémülettől. Mindjárt vége van a királyi hercegnek! Mindjárt átdöfik a nyomorultak!

Ágyúk dübörögnek fel szemből, de a lövedékek átsüvítenek a fejük felett, s hátul, a magyar lovasok közt robbannak.

– A szentségit! – csikorgatja a fogát Hunyadi. – Oda a támadás lendülete! Ha Rozgonyi át nem tör hamarosan, a husziták menten ellentámadásba mennek át! Akkor pedig…

Jankó erre nem is mer gondolni. Akkor elvész Rozgonyi dandárja, akkor elvész Nyitra városa, akkor elvész a Nagyszombatba bevonult Lévai-bandérium… S elvész Albert, az eljövendő király…

Akkor mindennek vége!Akkor aztán neki is vége van!Jankó elkeseredetten aprítja maga előtt a szertefutó cseheket, de azok csak

nem akarnak ritkulni – mintha még sűrűsödnének is. Végre felkaptatnak a túlpartra. Száznyolcvan huszita harci szekér áll itt, négyes oszlopokban, egymásnak torlódva… Tömérdek cséphadarós, lándzsás, fejszés gyalogos, sok száz, állig felfegyverzett lovag, és…

Ágyúk…DAMMMDAMMMDAMMMKrisztusra… menten meghasad a föld!

Ahogy újból feldübörögnek a huszita ágyúk, valóban majd megnyílik a partfal alattuk. Gomolyog a füst, morajlik a visszhang… Jajgatás, fájdalomüvöltés mindenünnen.

DAM! DAMM! DAMMM!Most meg a hátuk mögül dübörögnek az ágyúk! Végre sikerült a német

pattantyúsoknak kézbe venni a csehek bombardáit! Végre…A következő pillanatban mintha pöröly sújtana Jankó tarkójára. Sárkány

fájdalmasan felnyerít, szeme, szája megtelik sárral, iszappal. Robaj… Sikolyok… Fájdalom…

Egy lövedék közvetlen mellette robbant az imént. Egy cseh gyalogos teste, illetve csak ami maradt belőle – cafatokra tépve fröccsen szerteszét. Vér záporzik, meleg bélsár zuhog iszappal keveredve. A futók lekushadnak, fejüket a sárba fúrják.

BAMMMBAMMMBAMMMMegint szemből bömbölnek az ágyúk. A két szekértábor közt, középen

valóságos tömeg szeretne a partra vergődni. Ágyúgolyók zúgnak beléjük, ágyúgolyók robbannak közvetlenül előttük, mögöttük. A Vág háborgó, vérvörös habjai felnyaldosnak utánuk a partfalra, az iszapba csapódó ágyúgolyók szekérderéknyi sarat hánynak rájuk.

Hunyadi prüszkölve, a szemét törölgetve próbál nyeregben maradni. Kamonyait nem látja sehol, de Nagy Antal, ez a szilaj erdélyi legény makacsul ott lohol a nyomában.

– Merre? Merre van? – kérdi tőle nagyot köpve Jankó.Nagy Antal felfelé mutat, a partfal tetejére.Ott!Ott van!Habsburg Albert sisakja immár félrecsapva, oldalából, a páncél

eresztékeinél vér szivárog. Körülötte cseh lovagok nekiszegezett kardokkal, lándzsákkal. Még egy perc, és lekényszerítik lováról…

Hunyadi jól látja most már a kicsit arrébb várakozó Blaskót és Kupsát. Ők már pontosan tudják, hogy kit ejtenek épp foglyul… Közel állnak hozzá, hogy visszaszerezzék a kezdeményezést a harcmezőn…

– Eriggy, fiam, Antal! – prüszköli Jankó. – Ragadd ki a kezükből a herceget! Nagy Antal egy pillanatra rámered Hunyadira. Csontos, vékony arca elsötétül, de a szeme gyémántként ragyog fel a parancsra.

– Hozom, Hunyadi uram, hozom!Szilaj üvöltéssel sarkantyúzza ménjét, s irdatlan palloscsapásokkal vág

magának ösvényt Albert felé. Ebben a minutumban pörögve, surrogva egy ágyúgolyóbis fröccsen bele a fémbe bújt férfiak tömegébe. Ott robban

szerteszéjjel, záporozó fémkartácsot okádva minden irányba. Üvöltés… Sikolyok… A szögecsek a felhúzott arclemezek mögött véres húspempővé mocskolják az arcokat. A fényes mellvértek lyuggatott szitává lesznek, a pajzsok cafatokká mállanak a süvítő vasförgetegben.

Jankó látja ezt, s vére megfagy az ereiben. Az ágyúgolyó alig három öllel Albert herceg mellett robbant szét…

Krisztusra…Ne!Add, hogy ne…Nem látja még a füstfellegtől, mozog-e bármi a robbanás helyrén, amott

csak Blaskót veszi ki a szélen, amint hátrarántja lovát, hogy elnyargaljon a Vág partjáról, el a tűzvonalból.

De ekkor Sárkány megbotlik, s Jankó csaknem a sárba zuhan. Négyen vetik rá magukat, vérben forgó szemű cseh parasztok. Kerregés, csattogás… Az egyik lenszőke, bivalynyakú pór kezében csatacsép…

– Az anyád hétszentségit, kutya! – vicsorog Hunyadi, s a bosszúvágy megszázszorozza erejét. Combja szorításával talpra kényszeríti a nyerítő, sebzetten horkanó Sárkányt, s immár a nyereg magasából akasztja meg a paraszt lendületét. Előbb egy suhintás bal kézzel: a támadó huszita kezében megremeg a csatacsép, ahogy a penge beleszel a fegyver agyába. Aztán lendül a jobb: a buzogány a csép nyelét zúzza szét elébb, aztán a paraszt koponyáját, sisakostul.

– Gyertek csak, gyertek, kutyák!Zúg, suhog a két fegyver, Hunyadi karjai malomkerékként hasítják a

levegőt. Vágás, zúzás… Döfés, csapás… Vér fröccsen a kezére, csontszilánkok hullanak a milánói mellvértre.

S a herceg?Él még Albert?Amikor kisebb kör tágul végre körülötte, Hunyadi szédelegve felpillant.

Most érzi csak, hogy ólom minden tagja, sótömb a feje, zúg, morajlik, mint ott, a messzeségben a tenger… a tündöklő, égszínkék tenger… Hol van? Hol van Albert?

A kavargó, egymást taposó huszita gyalogosok seregén túl, messze elsodródva Nagy Antalt pillantja meg. A legény arca merő vér, de meg nem inog az a nyeregben! Húzza, vonszolja maga után Albert lovát, húzza, vonszolja kifelé a tömegből. Feje mellett számszeríjvesszők suhognak, vértjére kardok csapnak le minden irányból, erről is, arról is lándzsahegyek döfködnek, de Antal fütyül rájuk…

Záporoznak a vágások, csapások Albert páncélvasára is, bőségesen. Aztán újabb dörrenés, robbanás, és egy ágyúgolyó (ki lőtte azt, s honnan, ki tudja már ebben a forgatagban…) rendet vág az előtte nyüzsgő tömegben.

Hunyadi remegve emeli fel pallosát.

Innét ugyan ki nem törnek többé… Nem… Túl sokan vannak… Eleven fal mindenütt…

Csakhogy beleroppan ebbe az eleven falba mindkét irányból Rozgonyi dandárja, megrendíti végre az ellenálló oszlopokat, átszakítja a makacs, fogcsikorgató csehek tömegét, megroggyantja és áttöri a hősiesen védekező parasztok tömbjét. Csákányok zuhognak, harci szekercék aprítják a vasba bújt, kocsonyaként reszkető húst. Fejszék éle hasítja a koponyákat, kardok hegye keres utat magának a vértek eresztékei közt – ember feszül embernek, izom az izomnak, akarat az akaratnak, indulat az indulatnak…

A fejek fölött láncos buzogányok fémgömbjei járnak sátáni táncot, cikáznak, s kóstolgatják éhesen a koponyákból kibuggyanó, a csontablakokon kikukucskáló agyvelődarabkákat, a védekezőn felemelt kezek szilánk-csonkjait. Arasznyi szögekkel keresztülvert cséphadarók kerregnek a tömeg feje fölött, hosszú lovagkardok pengéi sikoltanak a páncélvasakba csókolva… A vérteket átdöfő lándzsák hegye förtelmes cuppanással hasítja a bőrt, tépi a húst.

Nyerítés, sikolyok, magyar és cseh szitkozódás…Most kell még erő…Most még…Hunyadi bőszen körbesuhintja a pallost. Férfiak rogynak rongybabaként a

lovak lábai alá, büszke harcosok omlanak össze, tulajdon beleiket markolászva, könnyes szemmel anyjukat szólongatva, mint a kisgyermekek.

A lovak lábai közt sebesültek üvöltenek. Az alá-alázúduló paták a sárba döngölik őket, szétlapítják koponyájukat, beletapossák végtagjaikat a mocsokba, szétzúzzák mellkasukat…

Nincs itt már kímélet, nincs kegyelem senki emberfiának!Főképp most, hogy Rozgonyi csapatai behatolnak a megakadt szekerek

közé, s egymás után ugrálnak át lovaikról a szekerekre. Közvetlen közelről számszeríj acélvesszők csapódnak az élen közeledőkre, de a nyomukban érkezők harci fejszéikkel aprítják a cseh íjászokat. Itt-ott a kisebb öblű, kézi houfnicéket is el tudják még sütni a husziták, de komolyabb károkat már azok se okoznak a támadókban.

Közelharcban nincsen párja a magyarnak: vad, fékevesztett harag tombol, amerre csak bevágtatnak a szekerek közé, osztogatják a halált, könyörtelenül megbosszulják a husziták által éveken át végbevitt pusztítást, sanyargatást.

Hunyadi a cseh nehézlovasság sűrejébe nógatja Sárkányt. Egy, a fejének irányzott kardcsapás megakad a homloka előtt egy görbe, magyar szablyában. Kamonyai liheg a nyakában, védi, óvja Jankó életét, mert ezt esküdte sok-sok évekkel elébb Vajk úrnak. Hunyadi hálásan rávillantja tekintetét, s immár ketten vagdalkoznak tovább az ellenség legsűrűbb soraiban.

Oldalt eközben Nagy Antal végre eljut a közelgő magyarok soraiba: arca, felső teste merő, lucsok vér, ahogy megtorpan lihegve, kivert fogait köpködi a földre. Mögötte Albert herceg, tán már nem is él, lova nyakára omlik, karjai

kétoldalt csüngenek. Nyakából neki is vér patakzik, sisakja leverve, szőke fürtjei eltűntek már a vörös iszamban.

Legalább a teste megvan, gondolja Jankó.– Vágjad magyar! Egy se maradjon!Hirtelen szétnyílik Hunyadi előtt a csehek sorfala. A por és a levegőbe

záporozó fadarabkák felhőjén át egy magányos lovas üget feléje. Jankó zihálva várja, hogy közelebb érjen. Borotini Blaskó az, a husziták vezére.

17.

Blaskó hatalmas hóhérpallosát forgatta a kezében. Kétkezes fegyver volt, de Blaskó a jobbjában pörgette, mintha csak könnyed pálcika lenne.

Jankó hallott már erről a legendás fegyverről: a prágai hóhérpallosról. Merthogy az volt Blaskó eredeti foglalkozásának eszköze. Sok száz halálra ítélt fejét vágta le ezzel Prága főterén Borotini Blaskó, mielőtt felcsapott volna huszitának.

Hunyadi még sohasem látott ilyen fizikai erővel rendelkező embert. Blaskó zordan ránevetett, és feje fölött megpörgette megint a hóhérpallost. A fegyver majd olyan hosszú volt, mint egy lándzsa, pusztán a markolata akkora, mint egy rendes szablya. Pengéje recézett, a vércsatorna mentén az acélba a prágai hóhérok jelmondatát vésték: Přede mnou ted'klekni, hlavu svoji sehni…

Borotini Blaskó eleresztette lova kantárját, két kézre kapta a pallost, és bőszen felüvöltött.

Valamit Jankó felé kiáltott, de az egy szavát sem értette. Nem is kellett értenie, a hívogató mozdulat önmagáért beszélt.

Jankó az övébe dugta hát buzogányát, és maga is két kézre fogta saját pallosát. Hol volt az a fegyver a prágai hóhérokéhoz képest? Mint egy tőr, mint egy törékeny olasz penge…

A közelben abbamaradt a harc, az egymásnak feszülő férfiak zavartan pislogtak a kibontakozó párviadal színtere felé.

Jankó a válla felett hátrapillantott, a túlsó partra. A pozsonyi pattantyúsok abbahagyták a tüzelést, s most amonnan fürkészték dermedten az innenső oldalt.

Blaskó hirtelen a magasba lendítette pallosát, és lovát megsarkantyúzva nekirontott Hunyadinak. Jankó se volt rest, belevágta sarkantyúját Sárkány véknyába, s maga is előrelendült. Amikor találkoztak, a huszita irdatlan fegyvere süvítve, zúgva szelte a levegőt, hogy elemi erővel hasítsa ketté a magyart.

Fülsiketítő fémes csattanás kélt, amint a két acél kék szikrákat hányva egymásnak csapódott. A hóhérpallos védhetetlen lendülettel sújtott le, s

elsöpörte útjából Hunyadi fegyverét. A recézett penge csak azért nem hasította ketté Jankót, mert az boszorkányos ügyességgel félrehajolt útjából. A sújtás lendülete így is csaknem eltörte csuklóját; bár sikerült kézben tartani saját fegyverét, de ujjai zsiborogtak az ütéstől. Blaskó már fordult is vissza, nem hagyott sok időt Jankónak arra, hogy összeszedhesse magát. Máris a magasban süvített a következő csapás: a hóhérpallos rezegve, sziszegve szelte a levegőt. Hunyadi összehúzta magát, aztán emberi szemmel alig követhető mutatványba kezdett. Lábát összeszorította Sárkány szügyénél, s derékban teljesen hátradőlt. Mikor a hóhérpallos elsüvített az arca előtt, hirtelen felegyenesedett, és minden erejét beleadva lesújtott maga is. Blaskó is érezte, hogy ez a küzdelem nem lesz hosszú, ezért újra a magasba emelte hóhérpallosát, megfordult a nyergében, hogy visszavágjon a magyarnak. A rezgő penge iszonytató erővel csapott Jankó mellkasának.

Minden elsötétedett Hunyadi szeme előtt. A két ló prüszkölve eltávolodott egymástól. A csehek szentségeltek körülöttük, mert úgy tűnt, mindketten megúszták sérülés nélkül. Ám ekkor valami különös dolog történt. Blaskó pallosa mozdulatlanná dermedt a levegőben. Sárkány nyerítve még messzebb ugrott a cseh lova mellől, s egy végtelen hosszúnak tűnő pillanatig úgy festett, Hunyadi az, aki súlyos sebet kapott. Sárkány rúgkapálva oldalára bukott, s a pallos csörömpölve hullott a földre Jankó kezéből.

A husziták diadalittasan felüvöltöttek.Csakhogy Blaskó még mindig mozdulatlanná dermedve állt egy helyben,

háttal Hunyadinak. Hóhérpallosa a levegőben kalimpált.Aztán lassan, nagyon lassan vállból lecsúszott a karja, majd a feje is

oldalra billent. A cseh arcán értetlen kifejezés ült. Mielőtt feje lebucskázott volna a nyakáról, szemében még felizzott a felismerés parazsa.

Aztán csak testének torzója maradt a nyeregben, nyakából spriccelt a vér. Hunyadi eközben visszanyerte egyensúlyát, és talpra ösztökélte Sárkányt.

Most már a magyarok ujjongtak, a husziták hirtelen elhallgatlak.Aztán dermedt csend támadt.Hunyadi levegő után kapkodva odaléptetett a cseh lovához. Blaskó feje a

porban hevert. Szeme még rárebbent a fölébe tornyosuló Hunyadira, s Jankó éppen elcsípte azt a pillanatot, mikor a lélek kiszáll a szétszabdalt porhüvelyből. A cseh szeme elhomályosult, s immár üvegesen bámult a távoli felhőkre.

De a teste még ekkor is egyenesen tartotta magát a nyeregben. Jankó meglökte, mert volt valami istenkáromló abban, ahogy a fő nélküli torzó ott gubbasztott a ló hátán. A maradvány tompán puffadt a fej és a levágott kar mellé.

Hunyadi megkönnyebbülten felpillantott.Mindenki őt bámulta.

– Elég a vérontásból! – kiáltotta. – Adjátok meg magatokat! Nagyszombat már a miénk… Nincs hová menekülnötök! Tegyétek le a fegyvert!

A csehek szűkölve pillantottak körbe. Van még esélyük? Kitörhetnek még innen? Aligha…

Az előre vezető utat kivágott fák és a környező házak leomlott falai torlaszolták el a szekerek elől. Így képtelenek voltak wagenburgba kanyarodni, s a harc az egymás hegyére, hátára futott szekerek közt valóban kilátástalannak tűnt. Bár vérteseik kitartottak, a magyar lovasok számbeli fölénye csak további vérontást eredményezett volna. A husziták nem használhatták az ágyúikat sem, mert a küzdők sorai már végképp összekeveredtek.

Az alvezérek a vértesek mögött pusmogtak. Aztán Vilém Kupsa előreléptetett, és megállt Hunyadi előtt. Hosszan, mélyen Jankó szemébe nézett.

– Tys to byl… to tys to byl, tam u Trnavě, tak?

– A kardodat! – nyújtotta ki fáradtan a kezét a cseh fegyvere után Jankó. Baljával meg kellett kapaszkodnia a nyeregkápában, mert hirtelen szédülni kezdett. Mivel minden szem rájuk szegeződött, tudta, hogy a harc akár folytatódhat is, ha le találna zuhanni a földre. Nem ájulhat el… Át kell vennie Kupsa kardját, be kell fejezni ezt az ütközetet…

A huszita leoldotta övéről a széles német pengét, és kelletlenül átnyújtotta Hunyadinak.

A magyarok eget rengető diadalüvöltésben törtek ki. Néhány pillanatig Jankó a saját hangját sem hallotta.

– Mondd meg a tieidnek, hogy tegyék le a fegyvereiket ők is! – motyogta, de Kupsa csak vállat vont, nem hallott egy szót sem.

Hunyadi körül forogni kezdett a világ. Valaki odaléptetett hozzá és vállon veregette. Arcok kavarogtak körülötte, a magyar vitézek örömkiáltásai azonban elnyomtak minden más hangot a közelben.

Alig bírta tartani magát a lovon.Látta még, hogy Kupsát elvezetik a székely legények, aztán Nagy Antal

véráztatta, feldagadt képe vöröslött közvetlenül előtte. Diadalittasan harsogott valamit a hadnagy, kezében kicsorbult, meggörbült szablyáját szorongatta. Valahol hátul a csehek füstporos, szomorú arcát látta. Lándzsahegyek meredtek a mellkasuknak, egymás után hajították a földre fejszéiket, cséphadaróikat.

– Győztünk… – sóhajtotta Jankó, s egyszeriben belenyilallt a fájdalom mellkasába. Csodálkozva nézett körül. Már nem látta a tömeget, csak egy arcának feszülő vállvértet látott, amin a délelőtti napfény táncolt.

Hirtelen nagyon melege lett…Gyomra kavargott, s már hiába próbált megkapaszkodni Sárkány

vériszamos sörényében, nem maradt már ereje hozzá. Mi történt? Megsebesültem?

Megvágott valahol a kutya Blaskó?A közelből Kamonyai aggodalmas képét látta közeledni, de mielőtt az

még odaérhetett volna, Hunyadi csöndesen átsiklott az öntudatlanságba.

18.

Szeptember. Isten hozott, Cavaliere Nero, híres, neves, nevezetes condottiere! Az én nevem pedig Jan Giskra! Hej, de sokat hallottam már felőled,

barátom!

Mi atyánk, ki vagy az égben. / Szenteltessék meg a te neved / Jöjjön el a te országod / Történjék a te akaratod / Ugyanúgy, a földön, mint az égben.

Te vagy az erős, hatalmas úr, / Parancsoló, igaz Isten – Ámen. Fel, csehek, bátran törjetek / Ellenségeitekre, / Fel, testvérek, csatára! Azt nézzed, koma! Ilyet még te se láttál! Megálljatok! Engedjetek he bennünket! (…) ismerem ezt az embert! Jó ember ez! Te meg csak nem a Hradski fegyverkovács fia vagy? (…) Hej, a

mindenedet, hogy sirat téged az öreg! No, lóduljatok! A szekereknél megtaláljátok!

Hol van az apád? Mi van a templomban? Azt kérdeztem, te gyerek, mi van a templomban! Raktár? Lovakat

tartanak benne tán? Hanem miket? Jobb lesz, ha visszaviszlek apádnak. Nem kell utánam jönnöd folyton. (…) Eriggy, ahová akarsz. Biztosan itt

van apád valahol. / Megmentetted az életemet! / Biztosan megbánom egyszer! / Köszönöm, uram, köszönöm! / Ne köszönd!

Jan! Jan Vitovecz! Mit tettél!? / Istenem, mit tettél, testvérem? (…) Nem mi vagyunk az ellenségeid! / Nem vagyok már a testvéred!

El onnét! Mindjárt jövök! A templomba! Ott elbújhatunk! Ott van az apám! Ki ez az ember? Ismered, Jurek? / Nem ez a magyar, aki kémkedni jött a

városba? Valahonnan nagyon ismerős a pofája! / Ennek, Vilém? Paraszt ez, nem kém! Hanem egy gyanús fickó csakugyan kiszaladt a templomból… Arra futott, ni, a városfal felé! / Jól van, Jurek, jól van… Te biztosan nem

Képek, hangfoszlányok kavarogtak körülötte… Rémült kiáltások, értetlen varkogás… Valaki csehül kiabált a füle mellett, valaki más nevetett. Tisztán hallotta, hogy valaki nevetett. Nem értette, ki mulathat ilyen jól, aztán sejteni kezdte, hogy azt a nevetést napokkal elébb hallotta, még Pozsonyban. Távoli hangok szivárogtak tudatához, anyja hangja, aztán mintha Szilágyi Osvát szólogatta volna a galambod vár bástyájáról. Ájulni kezdett megint, de ekkor vizet löttyintettek az arcába.

versz át engem, igaz-e? De azért csak őrizd itt ezt a magyart, míg vissza nem jövök! Még az éjjel kifaggatom! Nem tetszik a képe! Biztosan láttam már valahol! / Vigyázok rá, Vilém! Menj csak! / A fejeddel felelsz érte, ne feledd!

Köszönöm, pan! Visszahoztad a fiamat! Áldjon meg érte az Isten! Most pedig szaladj! Tűnj innét, míg vissza nem jönnek! Indulj már!

Zsigmond nem először gyűrte le a magyar urakat cseh fegyverek segítségével. Még ifjúkorában, mikor Nagy Lajos király özvegye, Kotromanics Erzsébet úgy döntött, felbontja a lánya, Mária és Zsigmond közötti ifjúkorukban köttetett házasságot, és lányát inkább Orleans-i Lajoshoz adja, Zsigmond cseh hadakkal vonult Magyarországra, és bírta jobb belátásra az özvegy királynét és párthíveit. Öccse, Görlitzi János herceg, s bánjai, a morvai Jobst őrgróf és Prokop seregeivel érte el, hogy a már úton lévő francia herceg jobbnak lássa visszautazni Párizsba. Később, mikor a Garaiak és Cilleiek segítségével kiszabadult siklósi fogságából, szintén cseh fegyverekre támaszkodva verte le a lázongókat. Akkor féltestvére, Vencel, cseh király, valamint Jobst morva őrgróf segítette ebben. A cseh lázadók, husziták megtörésénél viszont rendre magyar hadakra támaszkodott. Ezért tartották idehaza „cseh disznónak”, Csehországban viszont magyarnak Zsigmondot.

Asszonytermészetű: a homoszexuális hajlamú férfi korabeli megnevezése.

Allah hatalmas. Al-Borak: arab eredetű, jelentése fénylő, tündöklő. Eredetileg Gábriel

arkangyal szárnyas paripájának neve, melynek hátán Mohamed próféta Mekkából Jeruzsálembe repült egyetlen éjszaka leforgása alatt. Átvitt értelemben megtisztelő, kitüntető jelző, személynév.

selyemből vagy gyapotból készült, hosszan gombolt és övvel kiegészített díszruha. A magyar dolmány szó is ebből ered.

remete Irgalmas Isten! sors, fátum Ics-oglán: apród, többnyire keresztény szülőktől elragadott, elrabolt fiú;

Csausz: szolga Belgirád: Nándorfehérvár, a mai Belgrád. Magyarország

Jankó megpróbálta kinyitni a szemét, de nem ment. A fény fájdalmas tűszúrásokkal hasogatta szeme vékony csíkját a megduzzadt szemhéj alatt.

– Eresszétek! Nem kap levegőt!Idegen ujjak feszegették milánói páncélja darabjait. Valaki a sisakját

igyekezett leemelni fejéről, de Hunyadi fájdalmasan felüvöltött. Nem jött le a sisak, megdagadt, sebektől lüktető feje nem engedte.

– Tereljétek… – suttogta alig hallhatóan. – Tereljétek őket… a partra… Irányozzátok… nekik… az ágyúkat… Sokan vannak még… nehogy baj… legyen…

– Ne aggódj, fiam!Érces, kemény férfihang. Valaki megragadta Jankó kezét.– Minden rendben lesz. A csata a miénk! Háromezret levágtunk közülük,

a többi mind fogoly!– S a mieink? – hörögte Jankó.– Most számolják… Ezren biztos itt maradtak a mezőn – Rozgonyi István

hangja ez…– A szekerek… – motyogta Jankó. – István bátyám, ne engedd, hogy a

mieink… felgyújtsák a… szekereket… Szükségem van a szekereikre…Rozgonyi válaszolt valamit, de Hunyadi nem értett belőle egy szót sem.

Aztán valaki németül kiáltozott.

az igazhitűek birodalma, az iszlám országa. Az igazhitűek által lakott országok összességét értik alatta.

tisztfokozatok a szpáhi lovasezredben. A szubasi nagyjából tizedesnek, a cseribasi századosnak felel meg.

rangjelző hadilobogó, békeidőben aranygombban végződik, dísze a befont lófarok. Háborúban praktikusabb kivitelben hadijelvénynek számított.

szoba, magas rangú tisztek külön lakosztálya a kaszárnyákban Deli-Radics: Radics Bosics szerb nemes, aki a török elől menekülve

magyar területen támadta rendre az oszmán sereget. Arab: „Ha Allah úgy akarja.” A kifejezésben benne értendő a kétség, a

fenntar érzékeltetése is, utalva az isteni hatalom szeszélyességére. Afrika Szerdár, szipeszalár: vezéri tisztek az Oszmán Birodalomban utalás az Ezeregyéjszaka meséi kultikus figurájára, aki az őt fogva tartó

Sahríjár királynak beszéli el történeteit. A mesegyűjtemény a IX. századtól a XVI. századig alakult, gyarapodott a ma ismert formájáig.

Szemendre: Szendrő, más néven Vég-Szendrő (ma Smederovo, Szerbia). Július 7. Iszlankamene: Zalánkemén. Petrovaradin: Pétervárad. Ilok: Újlak. Öszik: Eszék, ma Osijek, Horvátország Bármit tettél eddig, én ezennel véget vetek neki Te voltál az… te voltál az ott, Nagyszombatban, igaz?

– Her! Her, Herr Erzherzog! Hier steht– Ide, ide, herceg úr! Itt van! Herceg úr?Csak nem?Minden erejét összeszedve végre sikerült kinyitnia az egyik szemét.

Vitézei, emberei állták körbe. Jobbról Rozgonyi István szorongatta a kezét, balról a sápadt Albert herceget támogatták hozzá. A herceg is alig állott a lábán.

– Johannes… – suttogta, s letérdelt Jankó mellé. – Johannes, miénk a győzelem! Hunyadi a kiáltozáson, sebesültek jajgatásán túl valami recsegés-ropogást hallott a távolból. Orrát megcsapta a füst és az égő fa bűze.

– Ne engedjétek… felgyújtani… a szekereket…

Ötödik fejezet

VÉRREL FESTETT ÖRDÖGÖK

1.

BUDA, MAGYARORSZÁGA. D. 1434, MINDSZENT HAVA

Szilágyi Erzsébet a gazdagon megterített asztalnál ült, és fáradtan meredt a morvai ezüstkupákra meg a milánói kristálycsészékre, mintha a gyertyák pisla fényének lobogása rajzolná ki előtte a pohárszék csiszolt üvegfelületein, merre jár, merre bolyong a várva várt vendég, ki, úgy tűnik, elfelejtett megérkezni.

Előtte az asztalon a gyertyák már vaskos viaszköntöst izzadtak maguk köré, s az aranyló, álmosító fény is tompulni kezdett lassanként.

Albert deák illedelmesen hallgatott, kezét az ölébe ejtve. Vajon meddig várnak még? Hisz a városra már csaknem leszállott az éjszaka… Az a vendég bizonyosan nem jő már. Elfeledte a meghívást, avagy fontosabb dolga akadt…

Odakünn, az ablakon túl sötétség borult Buda városára, s ahogy az utóbbi napokban, a királyi palota felől most sem szálltak vigadozás duhaj hangjai. Baljós csend ült a városon, csak a Szent Magdolna-templom harangja kondult meg minden órában – immár harmadszorra, mióta várakozva a vacsoraasztalhoz telepedtek. Albert jól hallotta a szűk, macskaköves utcákon

az éjjeli őrjárat lépteit, a kóbor macskák eszetlen nyávogását az ódon háztetőkön.

– Meddig várunk még, asszonyom? – kockáztatta meg a kérdést nagy nehezen Filipesi, mikor látta, hogy Erzsébet szemhéja is megereszkedik lassan.

– Várunk még, Albert… – a ház úrnője végigpillantott a csinosan elrendezett asztali kendőkön, a kifényesített ezüstkéseken, a sfóros zománcos gyertyatartón, a serlegeken, a hosszú száron nyugvó kehelyforma fedeles kupán, a Szilágyi-címeres óntálon, a nádméz porzón. Minden a helyén van… Az asztalnál a díszhely egyelőre üres volt. – jőni fog. Megígérte…

A deák álmosan bólogatott. Hiszen van fontosabb dolga is a kancellárius úrnak annál, hogy magányos asszonyokhoz igyekezzék éjszakai étekre! A kancellária csaknem kiürült, minden írástudó Pozsonyban, a király körül van, s már bőszen körmöli a tervezett törvényeket, melyeket Zsigmond őfensége sebbel-lobbal szövegeztet embereivel. Bizonyára Vitéz Jánosnak is indulnia kell hamarosan… Talán már holnap, hogy beszámoljon a királynak, mit végzett Konstantinápolyban…

Erzsébet hirtelen felkapta a fejét.– Hallottad, Albert?– Mit, asszonyom? Csend van odakünn!De az úrnő már talpra is szökkent, és publikánszín atlasszoknyájának alját

felkapva rohant ki a lépcsőhöz.– A kaput! Nyissátok a kaput!De most már Filipesi deák is hallotta a palota felől zörgő szekér zaját

közeledni, a Takácsok utcája felől nyikorgott a kocsi, s valóban, épp itt, a Hunyadi-ház előtt állott meg.

Albert megigazította olasz gúnyáját, s még egyszer gyorsan körbenézett az ebédlőkamarában, minden rendben van-e.

2.

A kései vacsorát hármasban költötték el. Vitéz nyúzottnak tűnt, szemei le-lecsukódtak a ludaskása falatozása közben. Mintha az utóbbi napok gondjai újabb árkokat szántottak volna mélyen ülő szemei alá, s mintha arcán is megnyúlt volna a hús. Egyszerű, fekete posztóruhát viselt, s nyakában ékes bizánci keresztet, amit a konstantinápolyi császár személyesen ajándékozott neki.

Evés alatt hallgatagnak bizonyult, inkább ő faggatta Erzsébetet az eltelt esztendő eseményeiről. Amikor végzett a vacsorával, a káposzta levébe forgatott csíkkal, a sült császármadárral meg az aszúmeggyel, fáradtan

hátradőlt a kecskelábas széken, és udvariasan biccentett Filipesi felé, aki borral töltötte teli kristálypoharát.

– Köszönöm, Albert, nyugodni térhetsz – mondta mosolyogva Erzsébet. Filipesi nagyot nyelt.Hogy hagyja magára az úrnőt ezzel a férfivel? Illik ez? Bizonytalanul tett

egy lépést az ajtó felé, aztán megfordult, hogy valami ártatlan ürüggyel maradhasson, de Erzsébet csak intett.

– Négyszemközt kell beszélnünk. Kérlek, távozz!Albert vörös képpel bólintott. Végtére is, Vitéz pap! Meg aztán Hunyadi

úr igen közeli barátja… Milánóban is hajnalig gombolyították a szavak fonalát… A deák így hát vállat vont, meghajolt, és támolyogva aludni tért.

3.

Hosszú percek óta ültek némán, s egymást nézték. Vitéz felélénkült a jó kamonci bortól, szeme párásan ragyogni kezdett. Erzsébet e ragyogó szemeket faggatta, mintha azok szavak nélkül is mesélhetnének néki, egyedül csak néki.

– Reggel indulunk tovább Pozsonyba, Erzsébet – törte meg a csendet nagy sokára Vitéz, az asztalra helyezve kristálypoharát. – A császár üzenete nem várhat… Meg aztán a zsidót is vinnem kell, hisz a zsidó bíró sincsen most Budán…

Erzsébet bólintott. Nem erre volt kíváncsi.– Ha megengeded, a könyveket, miket Bizáncból hoztam magammal, itt

hagynám a házban… Az én hajlékomat kiadták a kancellárista atyáknak…Erzsébet erre is bólintott. De nem erre volt kíváncsi. Vitéz zavartan

elfordította fejét.– Jó idehaza, Erzsébet! – sóhajtotta. – Nincsen kápráztatóbb, mint

Konstantinápoly városa… Mégis… Alig vártam már, hogy újra idehaza legyek, a Duna mellett…

Erzsébet erre is bólintott, de mivel erre sem volt kíváncsi, torkát köszörülve megkérdezte:

– No és arról döntöttél-e, János, hogyan lesz sorsod tovább? Maradsz-e papnak? Vagy megnősülsz-e?

Vitéz elvörösödött. Tudta, hogy ezt a kérdést előbb-utóbb nekiszegezi a ház úrnője. No, hát, akkor legyünk túl ezen mielőbb!

– Megnősülni, Erzsébet? Nem nekem való az. – Mélyen az asszony szemébe nézett. – Magad is jól tudod, hogy életemben egy leányt szerettem, a szívem csak egyetlen leányért lángolt. De annak a leánynak én nem kellettem. Nekem meg más nem kell, Erzsébet…

– Azt hittem, az idő majd megold mindent csomót a lelkeden…

– Ez az egyik legnagyobb hazugság, amit valaha hallottam – Vitéz keserűen nevetett. – Az idő nem old meg semmit! Az idő csak a gyenge lángot oltja el, de az igazi tűzzel lobogót soha. És nem olthatja el az örökkön szunnyadó, ha mégoly fojtott parazsat sem. Miért kerteljek? Esztendők óta azon vagyok, hogy tanuljak… Hogy megismerjem Róma híres, szép költőit, kik oly igéző szavakkal magasztalják a szerelmet, az élet szépségeit… S minél többet tudok, minél tanultabb vagyok, Erzsébet, annál bizonyosabb vagyok abban, hogy az a parázs az én szívemben nem fog kialudni már. Eleinte küzdöttem én ellene! Oltogattam azt a parazsat borral, néha még szajhák ölelésével is… Aztán megpróbáltam oltogatni a bölcsesség kútjának hűs vizével… Ez már jobban ízlett, ez már lecsillapította a lelkemet, de sajna, azt a parazsat el nem oltotta. S attól félek, Erzsébet, bármit teszek is, az a parázs egyszeriben lángra lobban, ha megérzi, hogy hasonló parázs támad a te szívedben is. Ha az örökkévalóságig kell rá várni, hát én várok az örökkévalóságig. De ha soha nem parázslik ilyen tűz a te szívedben, az enyémben akkor is fog. Ilyen egyszerű ez.

Erzsébet haragosan lesütötte a szemét. Nem erről akart ő hallani, dehogy erről! Hisz Zrednai minden szava csak a lelkiismeret-furdalását ébresztegette. Inkább azt kívánta volna hallani, hogy János megtalálta-e végre azt a lányt, azt az asszonyt, kinek tüze erősebb és tartósabb annál a bizonyos régi parázsnál. Ezt akarta hallani, hogy önmaga megnyugodhasson, hogy az önvád végleg elmúljon szívéből.

– Én… én… – lassan felállt, s a kezét tördelve megindult Vitéz felé.– Nem kell semmit mondanod, Erzsébetem. Mikor Lackó megszületett,

megeskettél, hogy erről nem beszélek. De tudod, én már nem keresek magamnak senkit. Minek is tenném? Nincsen asszony ezen a világon, aki felérne teveled. Ha ölelésre vágyom, arra mindig találok szolgálót, szajhát, bármifélét… Magam mellé azonban nem kell senki… Magamnak való maradok inkább, és őrzöm azt a szunnyadó parazsat. S kérdezed: pap maradok-e. Igen, az maradok. Elhatároztam, döntöttem… A kancellárián, úgy hiszem, fényes jövő áll előttem. Belekóstoltam a diplomáciába, és úgy vélem, nékem való az. Én így tudok segíteni ennek a hazának, Erzsébet. Ez maradt az én életem célja…

– Az élet csak családdal teljes – mondta még mindig lesütött szemmel Erzsébet. – Gyermek aranyozza be azt…

Vitéz elmosolyodott és megragadta az asszony kezét.– Hazafelé, Spalato kikötőjéből utazószekereken jöttünk Magyarországra.

Útközben kis kerülővel elszekereztünk Zrednára, hogy láthassam szegény anyám sírját. No hát, odahaza… anyám húga, Borbála asszony épp újszülöttet szoptatott. Csezmiczei sógorral koccintottunk a fiú egészségére, s ha már ott voltam, magam meg is kereszteltem a gyermeket. Nagy a szegénység odahaza, Kőrös megyében, Erzsébet. Megígértem hát nénémnek, hogy a fiút én nevelem azontúl, hogy eléri a nyolcadik életévét. Meg aztán Jankónak is

megígértem, Lackó nevelésében is segítek. Tudós embert faragok ezekből a legényekből, Erzsébet… Gyermekek vesznek majd körül, akiket jóra, s szépre tanítok… Mindent elhatároztam már… Mindent eltökéltem… Csak arra kérlek, többé ne faggatózzál, hogy mi lesz velem, mert minden kérdés megforgatja a tőrt a szívemben. A sorsom eldőlt azon a napon, amikor őt választottad. Nem kárhoztatlak ezért, főképp, hogy nem tudom a szívemből kivetni magam sem Hunyadi Jánost. Bár tudnám… Oly könnyű lehetne, ha gyűlölhetném… De nem megy… Képtelen vagyok rá. Ahogy évekkel ezelőtt, most is csak arra kérlek, engedjétek, hogy a közeletekben, a közeledben maradhassak. Több nem kell nekem… Csak hogy lássalak néha… Hogy halljam a hangod… Halljam a nevetésed…

Erzsébet megölelte Vitézt. – Jaj, János… Drága Jánosom… Vitéz viszonozta az ölelést.

– Örökké gyötörni fog a bűntudat – suttogta Erzsébet. – Tudod, hogy nem dönthettem másként, tudom, hogy azt választottam, akit választanom kellett, de akkor is…

Vitéz zavartan ellépett az asszony mellől.Bort töltött magának, aztán visszafordult Erzsébethez.– És most ülj le! Van odalenn a ládámban egy könyv, amiből felolvasok

néked! Nem vagy fáradt? Akarnál inkább lepihenni?– Milyen könyv? – mosolygott boldogan Erzsébet. – Csak nem valami

eretnek, bizánci írás?– Dehogy! – rázta a fejét Vitéz. – Vergerio mestertől kaptam e

könyvecskét, Deitaiuti poémái vannak benne. Tetszeni fog neked… Rád fér a vigasz, Erzsébet, engedd, hogy felüdítsem lelkedet!

Szilágyi Erzsébet elhelyezkedett egy kényelmes karosszékben, s megvárta, míg Vitéz fellohol a könyvecskével. Akkor a férfi az asszony lábához telepedett, és hátát a falnak vetve olvasni kezdett a tűzhely meleg fényénél.

Pier Paolo Vergerio (1370-1444) olasz humanista. Capodistriában (Ma Koper, Szlovénia) született; tanulmányait Firenze és Padova egyetemein végezte. 1390-ben a Carrara hercegi udvarba került nevelőként és kancellárként. Itt vált a Petrarca hagyományait folytató és ápoló humanista kör egyik vezéralakjává. 1405-ben, az egyházszakadás során Rómában titkárként VII. Ince pápához csatlakozott; egyházjogi tevékenysége révén került a konstanzi zsinatra, ahol Luxemburgi Zsigmond király környezetében bukkant fel. 1417 ben a király hívására Budára települt, s ott élt 1444-ig. Zsigmond számára készítette Arrianus-fordítását. Nevelési elvei, az antik kultúra iránti érdeklődése és lelkesedése, különösen pedig a görög kultúra fontosságának felismerése révén a XV. századi itáliai és magyarországi humanisták saját előfutáruknak tekintették.

Mikor a lég megfényesül köröttem:gyönyörűsége éled a világnak,a tiszta forrásból a víz kiszökkens a pompázó, virágos rétre áradFújja az édes verseket erősenfák ágain a megpezsdült madárhad,felgyúl a boldog láng a szeretőkben,kik szép napokra oly régóta várnak!Én meg csak csüggedek, gyötör az élet,másokkal vigadozni semmi kedvem,bánkódom hölgyem büszkesége végett,mert nem lehet szolgálnom őt s szeretnem.Nem örvendek a mások öröméneks a zsendülés csak búval tölt el engem.

Bondie Dietaiuti poémái után újabbak és újabbak következtek, szebbnél szebbek, lélekhez szólóak. És Vitéz ajkairól egyre szerelmes szavak peregtek, latinul, s magyarul, és Szilágyi Erzsébet azt gondolta, azok a szép magyar szavak mind itáliai mesterek szavainak fordításai, pedig már nem, nem azok voltak. Vitéz János egészen hajnalig olvasta fel gyönyörűséges verseit, melyeket magányos Konstantinápolyi éjszakáin írt élete egyetlen szerelméhez.

Reggel aztán, mikor Hunyadi Lackó a szemét dörzsölve beállított, először azt hitte, apja tért haza, s mikor látta, hogy nem ő, nem is értette, miért öleli őt oly forró szeretettel magához az idegen férfiú.

4.

POZSONY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1434, MINDSZENT HAVA

Rozgonyiné Cicelle, a király vendéglátója büszkén, egyenes tartással lépett a fogadóterem előtti szobába. Jól hallja? Gyereksírás? Saját szobája volt ez, s odabent pedig a saját fogadóterme. Az ajtónál azonban most kétoldalt alabárdos őrök álltak, a király őrei. Ezekben a napokban a palotát egészen őfensége rendelkezésére bocsájtották, maga a ház úrnője sem léphetett be ide engedély nélkül.

Gyereksírás… Valahonnan, tán a szomszéd szobák egyikéből éktelen sivalkodás hallatszott ki. Cicelle megköszörülte torkát, s a lányt maga után vonszolva az ajtóhoz lépett. Az alabárdosok szigorú képpel pillantottak rájuk.

– Állj meg itt, asszonyom! Nem lehet ide bemenned! A királynál kihallgatáson vannak!

– Tudom. Mi is meghallgatásért jöttünk. Jelentsétek, hogy Rozgonyiné Cicelle kér tőle azonnali audienciát!

Az őrök egymásra sandítottak.– Várnod kell a sorodra!Cicelle körbepillantott. A szobában, s a folyosón tolongók őt méregették:

ki az a szemtelen, ki elébük merészelne tolakodni? Mentés nagyurak, vörös képű papok, szakadt dolmányú kurta nemesek, fekete öltözetű városi patríciusok, néhány lengyel nemes úr a Szepességből, magukban mormogó budai zsidók, pökhendi erdélyi szászok, hangosan sápítozó, kifosztott itáliai kalmárok, s legfőképp adományra, birtokra leső zsoldos kapitányok, palotás hadnagyok… Mindenki meghallgatást akart a királytól, hogy elpanaszolhasson valamit, feljelenthessen valakit, könyöröghessen valamiért.

– Jól van… Akkor várunk… – Cicelle a leányra nézett, akit eddig szelíd erőszakkal húzott maga után végig a folyosókon. – Nem hagyom annyiban ezt! A királynak tudnia kell a gyalázatról, amit ellened elkövettek…

Veronika legszívesebben elszaladt volna.– Nem akarok én bajt, nagyasszonyom! Nem kell zavarnunk a királyt

ezzel. Majd csak találok valami megoldást…– Hallgass rám, leányom! – nézett mélyen a szemébe Cicelle asszony. –

Akarod-e újra látni a szerelmedet? Igen? Akarod-e, hogy Újlaki hazasegíjjen benneteket? Igen? Akarod-e, hogy Titusszal békességben nevelhessed gyermeketek? Igen? Márpedig akkor panaszra megyünk a királyhoz! Ő nem fogja tűrni, hogy holmi jöttment Cillei családokat szakítson szét, védteleneket gyalázzon meg!

Veronika egész testében remegett. Rossz előérzete támadt e szavak hallatán, s úgy érezte, egyre távolabb kerül attól, amit nyugodt életnek lehet nevezni.

– Mi ez a gyereksírás? – kapta fel a fejét megint Cicelle asszony, mert a sivalkodás mintha még hangosabb lett volna immár.

– Csak a kis hercegnő – ingatta a fejét bosszúsan az egyik alabárdos. – Reggel óta csak visnyákol! Majd széthasad a fejem belé!

Cicelle asszony, ki életében nem viselte, hogy gyermek sírjon a közelében, határozott léptekkel megindult a fogadóterem melletti ajtó felé. Veronika kelletlenül követte.

5.

Nem csak az őröknek, de magának a királynak is hasogatott a feje a szomszédos szobából harsogó gyereküvöltéstől. Miért nem viszik már

valahová azt a kis nyomorultat? Itt az ország ügyeiben kell döntéseket hoznia, de majd szétreped a koponyája ettől a sivalkodástól!

Ráadásul ez az örökös panaszáradat! A síráson kívül ez volt, ami lassan megőrjítette! Alig pár napja, hogy hazatért magyar földre, de máris elege lett a sok alázatos küldöttségből, a szűnni nem akaró sirámokból, az unalmas birtokpörökből, a vég nélküli vádaskodásokból, melyeket most mind a nyakába zúdítottak.

Panasz, panasz, reggeltől estig csak panasz!Mintha Magyarország összes kisemmizett, önérzetében sértett, pereskedni

vágyó birtokosa itt tolongana… Zsigmond néha már úgy érezte, az országot nem a kard ereje, hanem a magyarok egymás iránti gyűlölete tartja egyben. Mindenki gyűlölt itt mindenkit. A bárókat a megyék nagyurai, a megyék nagyurait a püspök urak, a püspök urakat a kisnemesek, a kisnemeseket a városi polgárok, azokat, s mindenki mást meg a parasztok. A magyar a szászt, a szász a magyart, az oláh a székelyt, a taljánt a lengyel, a németet a magyar, s mindenki együtt a zsidót.

Gyűlölet, gyűlölet, mindenütt csak panasz és gyűlölet…És ráadásképp még ez a fülhasogató süvöltés!Zsigmond fáradtan megdörzsölte lüktető homlokát.Aztán egyszerre…Varázsütésre…Az üvöltés elhallgatott.

6.

A szoba, ahová Cicelle asszony és Veronika belépett, a ház úrnőjének hálószobája volt. A nagy, boltozatos ágyat most idegen ruhák borították, ahogy a padlót és a drága szőnyegeket is. Az ablaknál Erzsébet királyleány állt fülére tapasztott kézzel. A szoba közepén Anna hercegnő üvöltött toporzékolva. Körülötte komornák, frajlák hada, Kottannernével az élen. Mind Annácskát csitítgatták, de a kislány ügyet sem vetett rájuk. Csak állt a szoba közepén, és üvöltött.

– Csináljatok már vele valamit! – nyögte Erzsébet az ablak hideg kőkeretének támasztva lüktető homlokát. – Nem bírom tovább! Megőrülök tőle!

Kottannerné felfigyelt a belépő Cicelle asszonyra, és kétségbeesetten kinyújtotta felé a kezét.

– Segítsen, nagyasszonyom! Nem bírunk ezzel a kis szörnyeteggel! Ilyet még életemben nem láttam!

Anna hercegné egy pillanatra abbahagyta az üvöltést, mert észrevette ő is, hogy idegenek léptek a szobába. Szemügyre vette őket, aztán úgy döntött,

nincs ok, amiért ne folytathatná, ezért újult erővel, teli tüdőből sivított fel megint. A falak reszkettek, s Cicelle asszony úgy érezte, ez már az ő idegeinek is sok.

– Csináljatok már vele valamit! – Erzsébet a padlóra omlott. Ekkor különös dolog történt.

Veronika eleresztette Cicelle asszony kezét, és odalépett a kislányhoz. Letérdepelt elé, és gyengéden megsimította az arcát.

– Mi baj, kicsim? Miért sírsz?S hiába a tengernyi frajla, a komornak hada, a csengő aranyakon

megfogadott nevelőnők, a cserögi molnár leánya szelíd szóval elérte azt, amit egyikük sem tudott elérni fenyegetéssel, ígérgetéssel.

Annácska megtörölte megduzzadt, vöröslő szemét, és rábámult Veronikára.

– Ez ki? – kérdezte meglepetten.Veronika mosolygott. Beszélt németül, hisz a cserögi plébános, ki

gyerekkora óta gyóntatta, s tanítgatta, német volt maga is.– Veronikának hívnak, kincsem. Bántott valaki?A gyermek szemében oly sok fájdalom csillant könnyeinek gyöngyein át,

hogy Veronika önkéntelenül is megölelte.– Nincs semmi baj! Egy ilyen gyönyörű kislány nem sírhat, mert

elcsúfítja az arcocskáját. Igaz?Veronika észrevette, hogy a komornák, s maga Erzsébet hercegnő is

növekvő érdeklődéssel figyelik.Annácska fintorgott.– Itt jaksz?– Nem, kincsem. Én messze-messze lakom innét, egy kicsi, kicsi faluban.– Messze?– Messze bizony. A Duna partján van az a falu, egy kicsi sziget mellett.

Azon a szigeten pedig tudod, kik laknak?– Kik?– Hát a tündérek!– Tüngyéjek? – csillant fel Annácska szeme. – Igaziak?– De még mennyire, hogy igaziak! Éjjelente holdsugárral mossák a

hajukat a Dunában, s a hajukból aranypor száll a vízre. Attól ragyog úgy a Duna déli napsütésben!

– Játtad?– Hát persze. Többször is…Kottannerné hirtelen megrázta magát, odalépett hozzájuk, és kitépte a

gyermek kezét Veronika kezéből.– Elég legyen ebből! Mit képzelsz, ki vagy te? Hogy mertél ide bejönni?

Annácska ebben a minutumban újra üvölteni kezdett, de oly hangosan, hogy az előbbi csak afféle bemelegítésnek tűnt ehhez az égzengéshez képest. Erzsébet arcából kifutott a vér.

– Hagyd abba! Ne merd újra kezdeni! ELÉG!De Anna csak üvöltött, a feje is belevörösödött az erőlködésbe.

Kottannerné megpróbálta kituszkolni az ajtón Veronikát. Cicelle asszonyhoz egy ujjal se mert érni, csak intett neki, hogy jobb, ha távozik ő is. Annácska kinyújtotta Veronika után a kezét.

– Várj! – kiáltotta Erzsébet hercegnő. – Egy lépést se tovább!Maga rohant oda, rogyadozó léptekkel, s cipelte vissza a lányt

Annácskához.– Gyerünk! Vigasztald meg! Ahogy az előbb csináltad!Veronika bizonytalanul Cicellére pillantott, de az asszony csak

mosolygott: Csináld csak!– Ha üvöltesz, elriasztod a tündéreket! – súgta a kislány fülébe gyorsan.

Annácska egyszeriben abbahagyta.– A tüngyéjet?– Őket bizony! Hallják, ha sírsz! És amikor sírsz, amikor kiabálsz,

nagyon megijednek szegények! Amikor nevetsz, akkor mernek csak előmerészkedni a Dunából.

Anna mosolyt erőltetett az arcára. Ahogy ajkai szétnyíltak, Veronika megpillantotta az elöl csorbálló, pici fogait.

– Ezeket a fogakat is a tündérek hozták fel neked a Duna mélyéből – suttogta a kislány fülébe.

Anna hitetlenkedve megérintette legelső fogát.– Dunába ninc tüngyéj – ingatta a fejét elgondolkodva. – Rajnába van…

Veronika mosolyogva bólintott.– Nagyon okos vagy! De ezt nem tudod jól! A Dunában élnek a legszebb

tündérek! Ha nem sírnál annyit, hanem inkább nevetnél, kincsem, akkor meg is láthatnád őket, ahogy hancúroznak…

– Hancújoznak?– Bizony!Veronika felemelkedett a lány mellől.– Most mennem kell! De ígérd meg, hogy nem rémiszted halálra

szegényeket többet! Ma reggel láttam őket a vízben, szerintem itt úszkálnak valahol a közelben! Ha te sírsz, az ő szívük meghasad!

Anna oldalra fordította a fejét, és úgy nézte Veronikát. Nem értette a lány minden szavát, de a hangja megnyugtatta.

– Te is tüngyéj vad? – ragyogott fel hirtelen az arca. Veronika talányosan nevetett.

– Ki tudja?Megfordult, hogy kimenjen, de Erzsébet hercegnő ráripakodott.– Ki engedte, hogy távozz?Cicelle asszony összevonta szemöldökét.– A lány velem van, fenség. A király elé járulunk, mert…

– Téged nem kérdeztelek! – Erzsébet odatrappolt Veronikához, és visszarángatta Annácskához.

– Itt maradsz! Itt maradsz vele, megértetted? Ha még egyszer üvölt, megőrülök! Szóval tartod, játszol vele! Gyerünk!

Veronika értetlenül ingatta fejét.– Én… én…– Ez hatalmas megtiszteltetés, kedvesem! – mosolygott rá Kottannerné, és

végigmérte a lányt. – Mi a neved?– Veronika…– Veronika, téged Magyarország királyának leánya kért, hogy maradj!Kért? Veronika érezte, hogy minden szem rászegeződik a szobában.

Kért? Ez nem úgy hangzott, mint valami kérés…– Semmi baj – lépett mellé biztatóan Cicelle. – Maradj csak nyugodtan.

Én majd beszélek őfenségével!– Már mondhatod is, megmentőm!Cicelle asszony és Veronika meglepetten fordultak meg. Az oldalsó

ajtóban, ami Cicelle hálószobáját a fogadóteremmel összekötötte, ott állott Zsigmond, teljes királyi díszben.

– Kíváncsi voltam, kinek sikerült elhallgattatnia – gálánsan kezet csókolt a ház asszonyának. – Drága hölgy… Cicelle, életem megmentője… Majd széthasadt a fejem ettől az üvöltéstől…

– E lány érdeme! – mutatott Veronikára Cicelle. – Jobban ért a gyermekek nyelvén, mint én valaha értettem.

Zsigmond hálásan meghajolt a cserögi molnárné leánya felé.– Derék férfiak ezrei lesik minden szavam, kedvesem. Ha kell, öldökölni

mennek, ha kell, országokat rontanak porba, de nincs ebben a palotában senki terajtad kívül, aki a porontyot el tudja hallgattatni! Isten áldotta képesség ez!

Annácska odalépett Veronika mellé, és megfogta a kezét.– Tüngyéj! – mondta, és nagy komolyan a király arcába bámult.

Zsigmond bólintott.– Kiválasztott téged, kedvesem. Ezennel kinevezünk tehát Anna hercegnő

első udvarhölgyévé! Adjunk hálát Istennek, leányom, amiért az utunkba sodort! Nem, ne hálálkodj! El sem hiszed, mi milyen hálásak vagyunk néked!

– De fenség! – Cicelle elképedve tett egy lépést Zsigmond felé. – Nem azért jöttünk hogy…

– Egy szót se többet! – emelte fel a hangját a király. – Tudom, hogy a hálától nem találsz szavakat, drága hölgy! De láthatod, én már döntöttem. Védenced mától a királyi udvar tagja. Az én védelmem alatt áll.

Meghajolt a hölgyek felé, és visszaviharzott a fogadóterembe. Erzsébet hercegnő bosszúsan legyintett.

– Legalább csend lesz… Végre csend… menjetek innen! Hagyjatok magamra… Aludnom kell! Menjetek, menjetek!

Kottannerné hármat tapsolt, mire a frajlák kitipegtek a szobából.

– Vidd innét! – förmedt rá a főkomorna Veronikára. – Ha már arcátlanul befurakodtál közénk, most már végezd a dolgod! Vidd már innét!

Veronikával szédült a világ.Élete újabb fordulatot vett: e perctől a királyi kíséret tagja… a királyi

hercegnő első komornája… Egek ura…Zavartan kisietett, kézen vezetve Annácskát.Kottannerné ellentmondást nem tűrve kihessegette Cicelle asszonyt is, de

egy másik ajtón. A ház úrnője még kétségbeesett pillantást vetett a válla felett a távolodó Veronikára.

A lány visszaintett.Nem lesz semmi baj!Semmi baj!Hideg folyosón találta magát, a kislánnyal. Letérdelt hozzá. Igaz ez? Itt

vagyok, a magyar király unokájával? És én vagyok az első komornája?– Velem majadsz! – Annácska átnyalábolta a nyakát, és arcát a lány

vállába fúrta. – Tüngyéj!Veronikát rázni kezdte a zokogás. Felette, a folyosó árkádjain túl az

égbolton fekete fellegeket sodort a szél. Egek ura… Mi lesz velem?– Ne szírj! – Annácska durcásan megrázta a vállát. – Ha szírsz, elijed a

többi tüngyéj…Veronika összeszorította ajkait.– Igazad van, kincsem… nem szabad sírni! Soha nem szabad sírni…

Gyere! Mutasd meg nekem a játékaidat!A kislány húzni kezdte maga után a folyosón.Így talált egymásra Habsburg Anna hercegnő és vér szerinti nagynénje,

Váradi Veronika, a cserögi molnárné egyetlen leánya…

7.

NYITRA, MAGYARORSZÁG,A. D. 1434, MINDSZENT HAVA

Három napba tellett, mire a nyitrai kirurgusok életet leheltek Hunyadi Jánosba. Blaskó hóhérpallosa csak egyszer suhintotta meg, de az az egy csapás is elég volt hozzá, hogy majd belegebedjen. Ráadásul a nagy nehezen lehámozott vért alatt Kamonyai tíz kisebb-nagyobb sebet is talált Jankó testén, többnyire a hajlatoknál, ahol a vértlemezek nem védték eléggé. Túl sok vért vesztett.

Szürke, esős reggel volt, mikor végre talpra bírt állani. Kamonyai elébb belédiktáltatott egy tányér forró levest, aztán felöltöztette. Az első, amit

Jankó megpillantott, az Blaskó hóhérpallosa volt: Kamonyai alaposan megpucoltatta, s odatámasztotta a szoba sarkába.

– Ezt emlékbe elvisszük Hunyadra – mondta Jankó. – Megszenvedtem érte alaposan!

– Meg bizony, fiam! S most jöjj! Lássuk, járni tudsz-e!Odalenn az utcák, terek szinte üresek voltak, csak itt-ott csúfoskodtak a

kút körül az őrtüzek maradékai.– Hol vannak a lovasaim? – kérdezte sápadtan Jankó. A sebei még

igencsak nyilamlottak, s lépten-nyomon meg kellett kapaszkodnia valamiben, hogy össze ne essék.

– Kitiltatták őket a tanácsnok urak – sóhajtotta Simon. – Mihelyst elmúlott a huszita veszedelem, rögtön büdös lett a katona a városfalon belül!

Hunyadi összevonta szemöldökét.– Csak kapjam a kezem közé a nyomorult németjeit! Majd adok én

nekik…– Hagyd csak! – legyintett Kamonyai. – Zsigmond alig várja, hogy

visszatérj Pozsonyba. Mindennap futárt küldött, hogy tudakolja, jobban vagy-e már.

– Valóban? – Hunyadi majd összecsuklott az oldalába sajduló fájdalomtól.

– Igaz ugyan, hogy Pozsonyban mindenki Lévai Cseh Péter urat ünnepli, mint Nagyszombat felszabadítóját. Azt a jómadár ugyanis elfelejtette megemlíteni, hogy csak azt tette, amit te parancsoltál neki! Dagad a mellkasa néki! Rozgonyi uram legalább bevallotta, hogy Sempténél te győzted le a huszitákat, nem ő!

Hunyadi keserűen bólogatott.– Nagyszombat a miénk hát…– A miénk… De csak a romjai… magad is láttad, mit műveltek benne a

csehek, fiam… A pincék, utcák tele holtakkal, csontokkal, rothadó hullákkal. Az asszonyok csaknem mindjét megfertezték a csehek… Dúl a pestis, ki kell füstöltetni most az összes megmaradt házat…

– S a foglyok?– A cseheket most mind Pozsonyba hajtják. A király maga kíván ítélkezni

felettük… Jól vagy? Megpihenjünk, Jankó?Hunyadi csak legyintett. Nincsen neki ideje lábadozni!– Készítsd a lovakat, Simon bátyám! Essünk túl az úton mielőbb!

Pozsonyból egyenest Hunyadra indulunk… Erzsébettől nem jött futár? Kicsi Lackóm jobban van már?

Kamonyai lehajtotta a fejét.– Mióta Nyitrán vagyunk, nem jött futár. Korábban ki tudja… Ha jött is, a

tanácsnok urak tán elzavarták innét…Hunyadi felsóhajtott.

Az égbolt vigasztalhatatlanul szürke volt. Hideg szél nyargalt a falak fölött.

– Megtörtük a huszitákat, Simon bátyám! Nincs többé a kezükön egy falu sem szép Magyarországban!

Kamonyai nem felelt. Az eget nézte ő is, s közben arra gondolt, hogy vajh nincs-e némely dolgokban mégis a huszitáknak igaza? Otthonról, Erdélyből egyre elkeserítőbb hírek jöttek, Lépes György püspök adószedői ugyan két éve nem szedték be a tizedet, de néhány hét alatt már másodszor hajtottak be rendkívüli hadiadót a parasztokon a folytonos háborúskodásokra hivatkozva. A falvak népe lázongott, mert a rossz idő és a nagyúri behajtók elvitték már mindenüket, ami csak volt. Nemrég a közszékelyek lázadtak fel, akik pedig nem is tartoztak adózni, de a haditerhek őket is sújtották. Oly heves indulattal tagadtak meg minden szolgálatot, hogy Zsigmond – még Itáliából rendelkezve – kénytelen volt Csáki vajda és a szász városok hadait ellenük vezényleni. Aztán a fogarasi oláhok is fegyvert ragadtak, mert nem viselték, hogy Lépes püspök egyre katolikus hitre akarta őket kényszeríteni, holott ők ragaszkodtak volna ortodox vallásukhoz. Brassó környékén is mozgolódtak a jobbágyok, de oly fenyegetőn, hogy a városi patríciusok Kusalyi Jakcs Mihály székely ispánhoz menesztettek futárt, azonnali segítséget kérve. Az ispán jött is, s egyesülve a brassói szászok hadaival, előbb a város környékét tisztították meg kihegyezett karókkal, máglyákkal, aztán Fogaras felé vették az irányt, hogy az ott még mindig parázsló lázongást eltiporják sietve. S bizony, a lázongás már csaknem átterjedt a Hunyadi-birtokokra is. Alighogy Jankó útnak indult Felső-Magyarországra, Hátszegen Koszta és Sztancsuly kenézek a maguk köré gyűjtött alávaló, istentagadó parasztokkal és egy görögkeleti pappal együtt rátörtek a Hunyadi védelme alatt álló Ruksor és Serei kenézségekre, s ott tűzzel, vassal pusztították a jámbor népeket. A hírek szerint pedig Zsigmond új hadirendeletei napokon belül eljutnak Erdélybe a futárok által, s ez újabb terheket ró majd a parasztokra és a kisnemesekre…

– Jó volna otthon lenni mán! – mondta hosszas hallgatás után Kamonyai. – Féltem az enyéimet, a családomat, Jankó úrfi! Érzem, hogy valami rossz van készülőben…

Hunyadi nem felelt.Örülnie kellett volna, elégedettnek kellett volna lennie pusztán a

győzelem miatt. De legbelül csak ürességet érzett. Ezrek és ezrek haltak meg, újabb ezrek és ezrek nyomorodtak meg egész életükre. Falvak tucatjait perzselték fel a hadak, s a mezőkön, az erdők alján temetetlen holtak rohadnak majd jövő tavaszig.

– Induljunk, Simon bátyám! Nekem is rossz előérzetem van! Mihamarabb haza kell térnünk!

Mikor kivágtattak Nyitra kapuján, senki nem köszönt el tőlük, senki sem köszönte meg nekik, hogy megmentették a várost. A néhány napja még hajlongó, hízelkedő városatyák most undorkodva adtak parancsot a főtér

kitakarítására. Látni sem akarták a tábortüzek hűlt helyét, ahol nemrég még Hunyadi legényei vigyázták Nyitra nyugtalan álmát.

8.

POZSONY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1434, MINDSZENT HAVA

Komoran léptettek a Pozsonynak vezető országúton. Bár még csak délután volt, mintha máris esteledett volna: a hájas, ónszín fellegek könnyektől duzzadva csüngtek az égbolton. A hasuk a Hunyadi-lovasok lándzsáinak hegyét súrolta. Félő volt, hogy ha egy lándzsahegy véletlenül felkarcolja, menten elered belőle a véres eső.

Jankó elszorult torokkal meredt maga elé. Máskor mindig szívesen bámészkodott, szerette nézni, hogy élnek az emberek. Most azonban szívszorító látvány kísérte őket: jó tízölenként egy-egy karóba húzott huszita vonaglott, hörgött a magasban. Már Szentgyörgyöt elhagyva megpillantották az első holtakat. Azok már nem vonaglottak, nem hörögtek, csak csüngtek ernyedten, a végbelükön a testükbe fúródó, hátukból előmeredő karón. Ahogy közeledtek Pozsony felé, úgy láttak egyre több és több lemeztelenített elevent a holtak közt. Szerencsétlenek szenvedése hosszú órákig tartott, míg súlyuk lassan mind mélyebbre húzta őket lefelé a karón. A hóhérlegények igen kapkodhattak a sok munka miatt, mert számos áldozatot elsietve nyársaltak fel: a karó nemes szervet szúrt át, vagy a hasfalon, vagy a mellkason, a bordák közt szakadt ki a testből. Aki még élt, rettenetes hangon könyörgött vízért, könyörgött megváltó halálért.

Jankó előreszegezte tekintetét.Úgy látszik, Zsigmond könyörtelen példát kívánt statuálni az elfogott

rablókon. Tudta, hogy a husziták megérdemlik a szenvedést, mely így is eltörpült mindama szenvedések mellett, melyet ők okoztak a magyaroknak, de látni mégsem szívesen látta a levetkeztetett testek vonaglását. Ezek már nem fegyveres ellenségek voltak, csupán megalázott, kínhalálra kárhoztatott nyomorultak. Itt-ott nők, sőt nagyobb kölykök is a karókon nyöszörögtek.

– Mindet kivégzik – sóhajtotta Jankó borús hangon. – De az asszonyokat, gyerekeket nem lenne szabad… Ez bűn… Ezt nem lenne szabad…

Kamonyai vállat vont.– Senki se hívta őket Magyarországba… Ha maradnak a saját földjükön, a

kutya se háborgatja őket.– Dehogynem… dehogynem, Simon bátyám…

Az ütközet óta Hunyadi nem találta lelke nyugodalmát. Győzött, diadalt aratott, mégis háborgott a lelke. Ha azokra a nagyurakra gondolt, akikre Zsigmond rápirított pár napja még, hirtelenjében nem találta az igazságot.

Próbált rendet tenni gondolatai között, mert ez a zűrzavar jobban aggasztotta, mint a nehezen hegedő sebek. Védi az országot… De miféle országot? Vitéz szózata jutott eszébe. Milyen szépen mondta, hogy lángolt az arca a kancelláriusnak a messzi Milánóban… Az édes magyar hazáról beszélt… De az édes magyar haza az uraké. Tíz, húsz báróé majd a fele… Ő meg az urak földjeit védi… A birtokaikat… De miért ő cselekszik helyettük? Miért nem Cillei? Miért nem Garai? Miért nem azok, akiknek vagyona, serege százsorosa, ezerszerese az övének?

S mi lesz azután, hogy kivertük a huszita kutyákat az országból? Akkor az urak, a Cillei-, Garai-féle sakálok szabadon élősködnek megint a paraszton, a városokon, az elszegényedett nemesen… Ha nem a huszita, hát majd az egyházi fogdmegek, adószedők veszik el utolsó dénárját a jobbágynak, gyújtják fel házait, tesznek erőszakot asszonyain?

Ezért harcolunk?Jankó a fejét ingatta.A lelke mélyén soha nem érzett bizonytalanság éledezett. Maga és

családja nem számított szegénynek, de igazán gazdagnak se. Az utóbbi években, főképp, mióta Zsigmond elkezdte birtokokkal gyarapítani a Hunyadi-jussot, egyre inkább az urak közé tartozónak érezhette Jankó magát. Eleddig nem kételkedett a világ alapvető rendjén. Soha nem zavarta, hogy vannak szegények, s vannak gazdagok, hisz Jézus urunk is megmondta: míg világ a világ, szegény is lesz benne mindig… Tűrniük kell sorsukat, mert így akarta a teremtő Isten. De ha már megteremtette, miért teremtette ilyen gyalázatosra a világot?

Hunyadi küszködve faggatta a saját lelkét.Mert gyalázatos ez a világ, nagyon… Mióta hazatért Itáliából, elhűlve

látta, hogy a jobbágy mily alávaló módon él, csak azért, hogy a püspök urak, a bárók, zászlósurak, s maga a király ne szűkölködjön. Itáliában a paraszt jól élt. Zsigerelték ott is, de nem csupaszították le végképp, hogy maradjon kedve élni. S ha kedve van élni, hát szívesen húzza az igát tovább…

De idehaza…Mintha a nagyurak egyenest azt akarták volna, hogy a paraszt

mihamarabb dögöljön bele a teherbe! Mintha zavarta volna őket, hogy palotáik ablakából látniuk kell sanyarú sorukat

Nem jól van ez így… Nem lenne szabad így lennie… Ha lenyúzzák a paraszt bőrét, ha végső méltóságától is megfosztják, ha szeme láttára erőszakolják meg lányait, a szeme láttára ragadják el szolgának fiait, akkor abból semmi jó nem származik. Jankó jól ismerte a magyar parasztot Nem látott sehol, amerre csak a világban megfordult, annál jámborabb jószágot. A magyar paraszt tűrt, csak tűrt… De Jankó jól ismerte a másik arcát is. Amikor

már nincs semmi vesztenivalója, a magyar paraszt vadabb és gyilkosabb indulatú lesz a legvadabb kunnál is.

S akkor mi lesz? Lángba borul az egész ország, ahogy a husziták borították lángba a Felsővidéket? Mert mindenhonnan jöttek a hírek, szerte az országból, hogy a huszita tanok tűzvészként terjednek a szegény parasztok, sőt a városi polgárok, mesterlegények körében is. Mindenütt panasz, elkeseredés… Mert ugyan hol nem volt elege az embereknek a csalárd, népnyúzó papokból, a sanyargató urakból? Hol nem akarták magyarul hallgatni az Isten igéjét a deák nyelv helyett?

Az öreg, magyar huszita szavai visszhangoztak egyre a fejében, kivel tulajdon kezével végzett Nagyszombat főterén:

„A nép megtanult harcolni… Csak ez számít! A nép megízlelte a saját erejének ízét, és többé soha nem felejti el. Emberek vagyunk mink is… De a szegény csak fegyverrel veheti vissza tulajdon szabadságát a gazdagtól… Ezt soha ne feledd, fiam…”

Jankó szűkölve felpillantott az utat szegélyező karóerdőre.A nyársba húzottak szenvedését látva arra gondolt, vajon odahaza,

Hunyadban is így gondolnak őrá a jobbágyok? Hisz ő sem egyéb, mint keménykezű földesúr. Ő is megkorbácsoltatja a parasztot, levágatja a kezét, ha lop, ha eltitkolja a beszolgáltatandó borkilencedet meg gabonakilencedet, ha káromolja az Úrjézust, ha megtagadja a feltétlen engedelmességet földesurának. Ő is deresre húzatja az oláh pásztort, ha elmarad a juhötveneddel, s bizony még a szabad kenézeket is, ha vonakodtak leszámolni az elmaradt cenzust. Ha meg ellenség ólálkodik a Kárpátok alján, bizony szívfájdalom nélkül robotra parancsolja a jobbágyot, erősítgetni, javítgatni a vár falait, bástyáit.

Csak remélni merte, hogy őrá másként tekintenek, mint Cilleire vagy Garaira…

Mert ő nem csak azért tekintette testvérének az utolsó parasztot is, mert egyazon Isten teremtette őket, hanem azért, mert egyazon Szent Hazának a gyermekei voltak ők is. Rájuk azt a sorsot mérte az Úr, hogy a földet túrják,

Juhötvened: a középkori Erdélyben az oláh pásztornépekre terhelt általános adóforma (quin-quagesima ovium), azt jelentette, hogy az oláhok minden ötvenedik juh után kötelesek voltak beszolgáltatni egy juhot és egy kisbárányt Később, az adóterhek növekedésével már 25 juh után kellett egy juhot és egy kisbárányt adni. Akinek nem volt 25 juha, az minden egyes juh után két dénárt fizetett ötvened fejében. Az ötvenedet tavasszal, vagy legkésőbb nyár elején, ellés után szedték be a földesúri adószedők.

földbér. A második kolozsmonostori egyezség 1437-ben kimondja, hogy egész telek után évente egy aranyat kell földbérként fizetni a bérlőnek. Akadtak olyan területek, ahol a földesúr évente kétszer is bevasalta a cenzust.

keserves, verejtékes munkával. Neki meg azt a sorsot mérte az Isten, hogy kardjával és erejével védje a hazát, a földet, s e föld minden gyermekét.

– Hallod-e, Jankó! – mordult rá Kamonyai, mikor látta, hogy már régóta emészti magát a hullabűzt szagolva. – Azt a fránya vértet… Azt ne viseljed!

– A vértet? – húzta fel az orrát Jankó. – Mi bajod a vértemmel, Simon bátyám?

– Hivalkodó! Veszedelmes! Milánóban jó az, elkápráztatni a szépasszonyok szemét… De valódi csatában… csak felhívod magadra az ellenség figyelmét. A csehek is… Úgy ragadtak terád, mint legyek a mézes lépre! Messziről látták, hogy úr vagy, hogy vezér vagy!

Jankó keserűen felnevetett.– De hát ha az vagyok! Úr és vezér!– Viseld csak nyugodtan, fiam, de akkor nem csak úr leszel, s vezér,

hanem hamarost hulla is, mint ezek a husziták itten, a karók hegyiben! Kiterítve majd szépen csillog rajtad az a cifra vért!

Hunyadi legyintett.– Nagyobb bajom is van a vértnél, Simon bátyám!– Tudom. Nekem is, fiam, nekem is. De akárhogy forgatom az én csekély

sütnivalómmal a dolgok állapotját, egyre csak arra jutok, hogy a legnagyobb baj mégiscsak az volna, ha te elpatkolnál amiatt a nyomorult vért miatt. Nem gondoltál még arra, Jankó, hogy velünk akkor mi lesz?

– Velünk?– Velünk, a népeddel. A famíliáddal… A parasztjaiddal, azzal a sok-sok

emberrel, akik rád tekintenek, mint vezérlő csillagra. Akik tetőled remélik a sorsuk jobbra fordulását. Akik tetőled remélik az igazságot!

Jankó megállította Sárkányt, és mélyen Kamonyai szemébe nézett.– Igaz lelkedre mondd meg nekem, Simon bátyám, szeretnek-e engem

odahaza az emberek? Nem gyűlölnek-e engemet is, mint ahogy gyűlölik Lépes püspököt meg Csáki vajdát, meg mind a nagyurakat? De igaz lelkedre felelj, mert nem a hazugságot akarom hallani!

Kamonyai most igazán meglepettnek látszott.– Hát ezt meg minek kérdezed? A kelleténél jobban fejbe kólintott tán

valamelyik huszita a cséphadaróval? Hát, hiszen erre te is jól tudod a választ!– Ne kertelj annyit, Simon bátyám! Ki vele! Kamonyai megköszörülte a torkát.– No, hát… hogyan mondjam, Jankó fiam! Tisztelnek téged… félnek is

tőled… becsülnek is téged… Megszeretni pedig akkor fognak, ha teszel értük olyat, amit különben nem kellene tenned.

– Nem értem ezt.– Ismerlek téged, mintha tulajdon fiam volnál, Jankó. Tudom, hogy arany

szíved van, pontosan olyan, mint megboldogult Vajk atyádnak volt. De eleddig csak azt tetted, amit tenned kellett. Igaz, nem kegyetlenkedsz, ha nem muszáj, nem sanyargatsz, csak hogy több aranyad legyen a ládafiában… Nem

tettél még semmit, amit nem kellett volna megtenned. Miért szeretnének? Végzed a munkád, és elvárod, hogy mindenki más is végezze a magáét. Nem gyűlölnek, és a mai világban ez nagy dolog, hidd csak el, drága fiam! Hanem azt a cifra vértet, azt hagyd legközelebb otthon, mert a veszted lesz egy napon!

Jankó nem figyelt már erre.A huszitákra gondolt. Mindarra, amit Nagyszombatban látott… A

husziták felnéztek vezéreikre. Zizkára, Nagy Prokopra, meg a többire, a kisebb kapitányokra. Felnéztek rájuk, követték őket a tűzbe, lángba, pokolba akár…

Ez az, amit szeretett volna.Ez az, amit akart…Őt úgy kell, hogy kövessék, ha harcba hívja népét, ahogy a husziták

követték lánglelkű vezéreiket.Hogyan lehet ezt elérni?Hisz ő nem tud, s nem is akar Istenről, igaz vallásról prédikálni… Ő nem

lázíthatja, és soha nem is fogja lázítani a népet a gazdagok ellen, hisz gazdag hozzájuk képest ő maga is… Ő soha nem fog a sajátjaira, magyarként magyarra támadni, csak hogy vélt igazát bizonygassa, s hogy új világot építsen a régi romjain.

Az ő feladata nem ez…Hirtelen egy szót kezdett keresgélni, amit biztosan tudta, hallott már

Vitéztől régebben.Az ő feladata… Az ő küldetése… Igen, ez a helyes szó.A küldetése, hogy védje az övéit. Amint Vitéz mondta, védje ezt az áldott,

szent hazát. Az övéit, de nem csak a hunyadiakat, nem csak az erdélyieket… hanem mindet, alak a Szent Korona országában élnek Isten rendelése szerint.

Ez volna?Ez volna a küldetése? Ehhez kell követőket szereznie? Ehhez kell

elnyernie a szeretetüket, feltétlen bizalmukat, ahogy Ziska meg Prokop, meg a többi elnyerte a csehek bizalmát? Amit Itáliából hazatérve már megsejtett, ami gyöngéden megborzongatta lelkét a Porta Hungariae sziklájáról a messzeségbe meredve, az lassan bizonyossággá érett szívében.

Csakhogy kérdések sora sorjázott a fejében. Hogyan lehet mindezt elérni? Választ várt erre, de a szürke, hullaszagú égbolt hallgatott, miként a fekete, felperzselt föld is.

9.

Már felderengtek a láthatáron Pozsony tornyai, a királyi vár zömök bástyái, mikor csődületre lettek figyelmesek az út mentén. Addigra már

sötétedni kezdett, s itt, egész a városfalakig tömérdek fáklya lángolt haragosan a földbe szúrva. A rőt lobogásban Hunyadi az út mentén ücsörgő, maszatos képű emberek százait látta. Fásultan bámultak maguk elé: körülöttük a király katonái álltak őrt, amott meg Cillei-címeres vértesek hegyezték és vasalták az új karókat sorban.

– Reggelig se végeznek ezek! – dörmögte Kamonyai. – Körberakják Pozsonyt is a megnyársaltakkal! Örülhetnek, ha nem tör ki pestis a városban…

Hunyadi megborzongott. Megálljt intett és leszállt Sárkány hátáról.A hóhérmester Cillei-gúnyában sürgölődött az út mellett. A darabontok

éppen egy fiatal cseh legényt mezítelenítettek le. Bosszantotta őket, hogy a huszita nem rimánkodik kegyelemért, nem szitkozódik, még csak meg se rezzen, ahogy tekintetét a kihegyezett karóra veti. Büszkén megvetette lábát, csak szemérmét takarta el. Várta, hogy kétoldalról megragadják a fogdmegek.

Aztán, hogy bátorítsa magát, énekelni kezdett:– „Kik Isten harcosai vagytok…”– Huszita, eretnek! – próbálta túlharsogni a cseh éneket a hóhér. – Az

ítélet halál! Fektessétek a földre!Kötél szorult egyszeriben a fiú kezére, lábára. A hóhérlegények térdre

kényszerítették, aztán csizmás lábaikkal hasra nyomták, hogy levegőt is alig kapott. Az ének megbicsaklott, de aztán még akadozva kipréselt magából néhány hangot. A kötéllel közben már feszítették is szét a lábait. A hóhér unottan a lába közé térdepelt kezében éles, hegyes késsel. A következő pillanatban belemártotta a pengét a fiú végbelébe. Gyakorlott mozdulattal tágította ki a likat a karó vasalt hegyének. A fiú megvonaglott, és fülsiketítő hangon beleüvöltött az éjszakába.

– Húzhatjátok! – intett a hóhér.Jankó szíve hevesebben kezdett dobogni. Nyugtatnia kellett magát, hogy

a huszita megérdemeli a sorsát, ugyanakkor valami azt súgta legbelül, hogy bármily bűnük is van, amilyen halálmegvető bátorsággal küzdöttek, ennél azért tisztességesebb halált érdemelnek.

– Húzzátok!A karót a darabontok a fiú ülepébe, a kitágított likba illesztették. A farúd

tompa végét a hóhérmester egy jókora fabunkóval beütötte a cseh altestébe. Az első ütés tompán puffant, s a karó recsegve hatolt a fiú lábai közé. Az megrándult, gerince ívben meghajolt, s immár nem használt az eltökéltség, a bátorság: a fájdalom újabb iszonytató üvöltést csalt ki szerencsétlenből. A legényeknek úgy kellett széjjelrántani a lábait a köteleknél fogva, hogy háta ismét kiegyenesedjen.

– Húzzátok!Újabb ütés a bunkóval a karó tompa végére. A rúd még följebb csusszant,

förtelmes csikordulással: mintha satuban préselnének odvas fahasábot. A

hóhér a fiú fölé hajolt, s méricskélte, jó irányba halad-e a karó hegye. Kijjebb, Bazinnál még elhamarkodhattak a kivégzéseket, de közeledve Pozsonyhoz már csak szép munkát engedhetett meg magának. Nincs annál gyászosabb látvány, mint amikor a rosszul bevert karó az áldozat hasán bukik ki vagy a mellkasán, a bordák kosarát átszakítva. Lássa a világ, hogy Cillei Ulrik hóhérmestere milyen szép munkát végez!

Újabb ütés. A karó följebb csikordult. A fiú már nem üvöltött, végbeléből vér fröcskölt a porba. Minden ütésnél újabb rángás, a test ívben meghajolt: a hóhérlegények rángatták vissza a lábait, hogy kiegyenesedjék.

Újabb ütés. A kalapácsolás már a pozsonyi városfalakról visszhangzott. Szépen haladt a karó, egyenletesen, a gerinc mentén felfelé, ütemesen, mohón. Ha ügyes a hóhér, érti a mesterségét, nem üt át egyetlen létfontosságú szervet sem. Akkor ugyanis hamar kiszenved az elítélt. Úgy a jó, ha a nyomorult csak lassan, irdatlan kínok közt leheli ki a lelkét. Ha volna idő, még talpfát is ütnének a lábaik alá, hogy a súlyúk ne húzza le őket. De több ezer kivégzendőnél erre a pepecselésre nincsen mód.

Még néhány ütés: végre a karó vasalt hegye elkezdte feszíteni a húst: a bőr kidudorodott a jobb váll és a lapocka között. A hóhér elégedetten megtörölte homlokát: szép munka volt! Fogta tőrét, és bemetszette a dudort, hogy a vasalt karóhegy ne roncsolja szét a nyaki részt. A sebből vastagon csordogált a vér a fiú alá. Jöhetett az utolsó néhány pörölycsapás: a vasalt karóhegy vörösen kikandikált a lyukból, s a cseh füle magasságában állapodott meg.

A segédek gyorsan a karóhoz kötözték a lábakat, s már állították is bele a gödörbe. Hunyadi borzongva lépett közelebb hozzá. Megállott a nyárs alatt, s felnézett a cseh arcába. A fiú koponyája mintha megduzzadt volna, szája néma üvöltésre nyílt. Szemei dülledten meredtek a semmibe, a messzeségbe, tán a felkelő csillagokba. Csak lassan emelkedő és süllyedő mellkasa árulta el, hogy él még. S élni is fog, tán még egy egész napon át.

Hunyadi lehorgasztott fővel indult vissza az embereihez, kik türelmesen várakoztak rá a közelben. Mikor odaért hozzájuk, úgy érezte, mintha valaki mereven bámulná. Körbepillantott.

És akkor… a megmaradt foglyok tömegében észrevette őt. Vladek falfehér arccal nézett rá a lándzsások sora mögül.

– Hé, te! – Hunyadi, mielőtt meggondolhatta volna, hogy mit tesz, odarohant hozzá.

– Vladek! Vladek, te vagy az?A fiú bágyadtan visszaintett neki.Jankó csak most vette észre, hogy mögötte ott kuporog a földön a fiú apja

is, a hatalmas termetű, kopaszodó fegyverkovács. Jurek Hradski, a huszita, aki megmentette az életét Nagyszombatban…

– Engedjétek szabadon azt az embert! – mordult rá Jankó a mellette ácsorgó unott képű darabontra. – Parancsolom!

– Parancsolod ám, a szenteket! Nekünk csak Cillei úr parancsol!– Nektek a magyar király parancsol! – sziszegte Jankó, s pallosa

markolatáért nyúlt. – Én pedig Hunyadi János vagyok, a király lovagja, palotás hadnagya! Úgyhogy ereszd el azt a férfit és a fiát, amíg szépen vagytok!

A darabont megsápadt, hátrált egy lépést, s máris azt leste, a többiek jönnek-e a segítségére.

De nem jöttek, inkább úgy tettek, mintha nem hallanának, s még messzebb is léptek párat tőlük. A hóhér annál inkább meghallotta a felcsattanó hangot, s máris bosszúsan közeledett feléjük.

– Mit lábatlankodsz itt, fickó? Miért nem hagyod, hogy a munkánkat végezzük?

– Elég volt a karóba húzásból! – fordult felé Hunyadi, most már kivont pallossal. – Parancsolom, hogy ezt a kettőt azonnal engedd szabadon! A többit vigyétek innét. Elég a gyilkolásból, megértetted?

A hóhér arcán gúnyos vigyor terült szét.– Mit beszélsz te? Megkergültél?– Utoljára mondom! – Jankó hangja már remegett: biztos jeleként a

kitörni készülő viharnak. – Ezeket a huszitákat én magam győztem le Sempténél, Rozgonyi ispán urammal egyetemben. Én rendelkezem felettük, vagy a magyar király… De nem a te Cillei urad! Értetted?

Hunyadi nem várta meg a választ, a hóhér felé lendült, és a magasba emelte pallosát.

– Fogjátok le! – sipította a fickó, de addigra már Jankó legényei elzavarták a környékből a lézengő Cillei-lándzsásokat

– Jurek Hradski… – intett a cseh felé elégedetten Hunyadi. – Vladek… Ide gyertek énhozzám!

A huszita meg a fia felpattantak, s értetlenül tettek felé egy tétova lépést. Kamonyai megsürgette őket a kardjával.

Jankó a kezét nyújtotta a megtermett kovácsnak. Most látta csak, hogy Jurek arcát korbácsnyomok éktelenítik.

– Ezt miattam kaptad, igaz? Mert hagytál megszökni…– Ano, ano… – horgasztotta le a fejét Hradski. Mélyen ülő, apró

szemében rettegés csillogott. Úgy szorította magához a fiát, mintha bármelyik pillanatban el akarták volna a kezeiből ragadni. Ha nem jő Hunyadi, az is meglett volna hamar…

– Velem jöttök. Te és a fiad – Hunyadi végigpillantott az izgatottan figyelő husziták megmaradt csoportján. – És kiválasztasz nekem még tíz markos legényt! Ők mostantól az én védelmem alatt állanak. E pillanattól Hunyadi János katonái vagytok mindannyian. Olyanokat válassz, akik értenek az ágyúkhoz, hallod-e?

Jurek Hradski értetlenül nézett rá. Csak annyit kapisgált a dologból, hogy a magyar, aki néhány nappal ezelőtt visszahozta elveszettnek hitt fiát, most mindkettejük életét megóvja.

– Keress valakit, aki beszél csehül – vetette oda Jankó Kamonyainak. – Mondjátok el neki, mit akarok! És segíts válogatni a foglyok közül, Simon bátyám! Azt szeretném, hogy az én seregem erősebb legyen, mint Rozgonyi bandériuma. Fegyelmezettebb, mint őfensége palotás őrsége, és jobb szekerei, jobb ágyúi legyenek, mint Vilém Kupsa huszitáinak…

Kamonyai arca felderült.– Csak nem valami olyasmit vinnél végbe, fiam, amit amúgy nem kellene

végbevinned? Amit senki nem vár tőled?Hunyadi elvigyorodott. Miközben visszaballagott Sárkányhoz, még

odavetette az öreg vitéznek:– A világon élni csak hősként érdemes! Apám tanított erre! Te ma este

valami másra is megtanítottál, Simon bátyám! De ehhez is, ahhoz is egyvalami biztosan kell: erős had. Fegyelmezett sereg! Erő!

Azzal nyeregbe pattant, megsarkantyúzta Sárkányt, s már száguldott is befelé Pozsony kapuinak.

Kamonyai egy ideig vigyorogva nézett utána, aztán egy nagyot csapott az ámuló, bámuló Jurek Hradski hátára.

– Na, te behemót! Isten hozott az új seregben!

10.

Hanem azon az estén még valaki csatlakozott a formálódó hadsereghez. Alig ért be Hunyadi a legényeivel a város falai mögé, máris újabb csődületre lett figyelmes. Az előző napokban már híre jött Nyitrából, hogy szétverték a huszitákat, s a pozsonyi polgárok ujjongva ünnepeltek egész álló nap. Az ünneplés hamar átcsapott acsarkodó embervadászatba: egymás után hajtották fel azokat, akik így vagy úgy, de segítették a cseheket. Pár hónapja még úgy könyörögtek ki néhány nap békét Blaskótól, most meg egyszeriben megjött a bátorságuk, és dühödt hajszába kezdtek, hogy kézre kerítsék és felakasszák mind, kik a huszitákkal barátságosan viselkedtek.

– Valakit vernek! – jegyezte meg Jankó a nyakát nyújtogatva. A kis utcácskában, minek szájánál megálltak, feldühödött pozsonyi polgárok álltak körbe egy embert. Szitkaikból, kiáltásaikból Jankó egy szót sem értett, lévén hogy németek voltak valamennyien.

– Kerüljük ki! – könyörgött Kamonyai. – Mára elegem volt a meglepetésekből!

De Hunyadi ekkor már oda is ugratott. A vörös képű, eltorzult arcú németek előtt a földön egy fekete kaftános fiú hevert, azt rugdosták, ütlegelték nagy szorgosan. A kaftánon jókora sárga posztófolt éktelenkedett.

– Megálljatok! – bődült fel Jankó. – Elég legyen!A polgárok látták, hogy úrféle, katonaféle érkezett, ezért

meghunyászkodva utat engedtek neki.– Huszita bérenc aljadék kutya ez! – hadonászott rossz magyarsággal

egyikük Jankó orra előtt. – Mocskos zsidaja! Kupeckedett a csehekkel! Posztót, bort szállított nekik!

Hunyadi lekászálódott a nyeregből: bordái hasogattak, koponyája sajgott a hirtelen mozdulattól. Szédelegve odalépett a földön heverő fiúhoz.

– Állj fel!Az szűkölve bámult fel rá a porból. Beesett arcú, pajeszos zsidó volt,

megtépett kaftánján csizmatalpnyomok szürkéllettek. Nagy, fekete szeme majd kiugrott gödréből, ahogy esdekelve Hunyadira bámult. Orrából vér szivárgott.

– Azt mondtam, állj fel!A fiú nyögve térdre tápászkodott.– Beszélsz magyarul?– Beszélek – felelte a zsidó.– Mi a neved? – Júda Feuer.– Igaz, amit ezek az emberek mondanak, Júda Feuer? Kereskedtél a

huszitákkal?A fiú sarokba szorított kutyaként hordta körbe a tekintetét. Mit akarhat ez

az idegen? Mit kellene erre felelnie?– Nem kérdem még egyszer! – reccsent rá dühösen Hunyadi. – Ha nem

felelsz, hagylak a kezükben! Azt tesznek veled, amit akarnak!Júda hirtelen ráomlott Hunyadi csizmájára, s csókokkal halmozta el a

poros szattyánbőrt.– Ártatlan vagyok, nagyuram! Esküszöm, mindenre, ami szent, ártatlan

vagyok! Nem csináltam semmi rosszat!Jankó egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy sorsára hagyja a fiút.

Aztán mégis adott neki egy utolsó esélyt.– Azt kérdeztem, kereskedtél-e a csehekkel, Júda? Erre felelj nekem!A fiú ravaszkás mosollyal az arcán felfelé bámult, fejét oldalra fordította.– Mi mást tehettem volna, jó uram? Valamiből élni kell! Testvéreim

éheznek! Mi mást tehettem volna?A németek ennek hallatán felhördültek, többen újra ütlegelni kezdték a

fiút, hogy az visszaroskadt Jankó lába elé, a földre.Hunyadi lassan kivonta pallosát, s igyekezett úgy maga elé emelni a

csillogó pengét, hogy a körülötte állók ne vegyék észre: alig tudja mozgatni karját.

– Aki megmoccan, azt itt nyomban lekaszabolom! Hátrébb!

Ezt nem kellett lefordítani, értették a derék pozsonyi polgárok szó nélkül is.

– Szóval igaz a vád! Állj fel, zsidó!Júda már semmi jóra nem számított. Addig húzta a feltápászkodást, amíg

csak tudta. Felmagasodva Hunyadi mellkasáig ért, pedig Jankó sem volt égimeszelő dalia…

– Tudsz számolni? – kérdezte váratlanul Jankó.Júda értetlenül bámult rá. Mintha csak azt kérdezte volna ez a jóember,

hogy tud-e a hal úszni? Még hogy tud-e a zsidó számolni? Hogyne tudna…– Azt mindenki mondhatja. Tegyünk csak egy próbát, fiam! Ha egy

lovasnak havonta másfél arany a zsoldja, és másfélezer lovast négy és fél hónapra kell felfogadnom, az mennyi zsold kiadását jelend számomra?

Júda habozás nélkül rávágta:– Tízezer-százhuszonöt aranyat, nagyuram!– Annyit? – kérdezett hátra Hunyadi Kamonyai felé.– Honnét tudjam? – vont vállat bosszúsan Simon. – Az én fejem nem

káptalan!– S mennyi az Zsigmond-dénáriusba átszámolva, Júda?– Az attól függ, melyikre. Olyanra, amiben van még ezüst, vagy olyanra,

amiben annyi sincs, mint kegyelmed rézgombjában. Ha régi dénáriusban akarna fizetni kegyelmed, akkor bizony egymillió-huszonötezer-ötszáz ezüstöt kellene a vitézek után meneszteni. Az új Zsigmond-dénáriusból, ebből a ficurka quartlingból sok-sok ládára való kellenék, legalább négy szekérre való, mert az kereken ötször annyi pénz, mintha régi dénáriusból való volna. Ha meg a váradi pénzváltónál számoltatja, akkor kilencszer annyit is elkérnek érte, vagyis az mostani áron csaknem kilencmillió-kettőszázharmincezer quartling. Pontosabban ötszáz nyamvadt quartlinggal kevesebb, de egy kis föle lehet is akár, ugye, jól mondom, nagyuram?

– S te melyikkel fizetnél, Júda? A régiből vagy az új dénáriusból? A fiú gyanakodva méregette Hunyadit.

– Az attól függ, hogy kegyelmed kincsesházából vagy a sajátomból kellene-e fizetni.

– Nem ugyanannyi a jussa a katonának így is, úgy is?– Nem egészen, nagyuram! Mert ha kegyelmed fizetne silány

quartlinggal, az kegyelmedre nézve igen nagy szégyen volna. De ha csak egy kicsi zsidó tenné ugyanezt, senki nem csodálkozna rajta.

Jankó elhúzta a száját.– Nekem olyan sáfár kell, aki pontosan számot vet a javaimmal. Olyan,

aki figyelmes rovással veszi a kilencedet, ismeri, ki kért elmaradást a cenzusra. Olyat, aki ügyeli a kenézek beszolgáltatásait, aki rendet tart kincses ládámban, és lelkiismerettel számolja le a katonának járó aranyakat. Ismered azt a szót, Júda? Lelkiismerettel!

A fiú a kezét tördelte.

– Nem való az nekem, kegyelmes uram! Gondoskodnom kell szegény éhező testvéreimről… Kegyelmed nem idevaló, ahogy elnézem! Én innét el nem mehetek, legfeljebb Hainburgig, vagy Bécs városáig merészkedek áruért… Hogyan is tudnám én…

– Ahogy akarod! – vont vállat Hunyadi, és hátat fordított, hogy felküszködje magát Sárkány nyergébe. A pozsonyi polgárok mintha csak erre vártak volna, íziben nekiestek a zsidónak. Záporoztak az ütések, puffogtak az ütlegek, dohogtak a rúgások.

– Nagyuram! Vállalom, nagyuram! – hallatszott a felemelkedő öklök, rúgásra lendülő lábak erdejéből egy elhaló hang.

Jankó visszafordult.– Hogy mondod, Júda?– Vállalom, nagyuram!Hunyadi elégedett mosollyal rebbentette széjjel a németeket.– De vigyázz, te fiú! Ha a szolgálatomba állasz, nincsen helye

ravaszkodásnak! Híven szolgálsz, és magad is hízhatsz. De ha csak megsejtem, hogy becsapsz, a saját kezemmel szorítom ki belőled a szuszt!

Júda bizonytalanul pislogott a pozsonyi polgárokra, akik csak az alkalmat lestek, mikor kotródik már el innét ez az okvetetlenkedő magyar.

– Van választásom? – nyüszítette.– Van. Tudod, mit? Nem akarom, hogy csak azért mondjál igent, mert

mást nem tehetsz. Ha nemet mondasz, a katonáim akkor is megvédenek. De ne feledd, hogy a katonáim már nem lesznek itt sokáig. A jó pozsonyiak azonban nem fogják elfelejteni, hogy a csehekkel kupeckodtál. Akkor pedig előbb-utóbb… érted, ugye? Ha igent mondasz, többé nem lesz gondod semmivel. Velem jössz Hunyad várába, szép Erdélyországba. Ott fogsz majd lakni. Senki kezet rád nem emelhet. Csak nekem tartozol engedelmességgel, senki másnak.

– A vallásomat megtarthatom? – kérdezte tűnődve Júda Feuer.– Nem. Én a király katonája, az egyház védelmezője vagyok. Defensor

fidei... Nem tűrhetek az udvaromban más hitűt, se mohamedánt, se zsidót. Meg kell keresztelkedned. De ha megkeresztelkedtél, engem nem érdekel kihez imádkozol, hogyan imádkozol. Csak az érdekel, hogy híven szolgáld házamat.

– Most csak vigyél magaddal – felelte erre halkan Júda. – Azt ígérted, akkor is megmentesz, ha nemet mondok!

– Nemet mondasz?– Nem mondtam, hogy nemet mondok. De még igent se mondtam. Ezt…

nem lehet ilyen könnyen eldönteni… beszélni akarok a testvéreimmel…– Őket is hozhatod Hunyadra – legyintett Jankó. – Majd csak találunk

nekik valami feladatot a vár körül!Júda elvigyorodott. Beesett, beteges arcából szomorú mosoly villant

Jankóra.

– Most csak vigyél magaddal… Reggelre választ adok neked…Hunyadi bólintott, aztán hirtelen ütésre lendült az ökle. Júda Feuert épp a

halántékán érte az ököl-pöröly: hátratántorodott és nekizuhant az óvatlan pozsonyi németeknek.

A vér most már nem csordogált, hanem valósággal bugyogott az orrából.– Ezt azért kaptad, mert kereskedtél a cseh megszállókkal! – jegyezte meg

jámbor hangon Hunyadi. – Büntetlenül ez nem maradhat. De még így is jobban jártál, mintha ezek ítélkeztek volna, igaz?

Júda levegő után kapkodott, és a vadul őt méregető németekre sandított.– Simon bátyám! – intette közelebb Jankó Kamonyait. – Gondod legyen

rá, hogy elszállásolják ezt a zsidót. Senki mostantól kezet nem emelhet rá. Érted?

Kamonyai csak vállat vont. Ahogy az úrfi akarja! Éppen úgy lesz!A felpaprikázott pozsonyiak pedig tehetetlen dühvel nézték, amint a

hollós címeres vitézek elvezetik kezeik közül Júda Feuert.Később, nem is soká ettől a naptól, sokat hallanak majd még felőle, a

fiúról, kit csaknem agyonvertek a Nagykalapos utcában. Persze akkor már nem Júda Feuer lesz a neve. Laki Thuz Jánosnak hívják majd, és Hunyadi révén egyike lesz Magyarország nevezetes főurainak.

De míg így lesz, sok víz lefolyik a Dunán…

11.

Cillei Ulrik gondosan körbekémlelt a szélfútta folyosón. A nyitott árkádokhoz nem merészkedett, nem akarta, hogy odalentről, a palota udvaráról bárki észrevegye, hogy végigoson a csukott ajtók előtt.

Sikerült úgy eljutnia a királynő terméig, hogy nem pillantotta meg senki. Az őrök jól ismerték, tudták, hogy Ulrik úr a királyasszony unokaöccse. Beengedték hát.

– Néném… – hajolt meg a veres gróf belépve. Barbara odabenn ült az ablaknál, és homlokát ráncolva bámult kifelé a sötétségbe. Még a félhomályban is jól látszott, hogy arcát vastag festékréteg borítja. Ulrik elmosolyodott magában: az asszonyok hiábavaló küzdelme az érzéketlen esztendők ellen… Milyen szánalmas!

– Azért hívattalak, Ulrik, mert döntenünk kell egynémely fontos ügyekben. Gyere, ülj mellém!

A veres gróf engedelmeskedett, és nénjéhez húzott egy kecskelábú széket.– Sokat gondolkodtam, Ulrik, és arra jutottam, hogy végzetes irányt

vettek az események – sóhajtotta Barbara. – Zsigmond kicsúszik a kezeink közül. Női mivoltom semmiféle hatással nincsen már rá. Új támogatókat keres, új családokra akarja építeni hatalmát.

– Tudom.– Végiggondoltam, mit tehetünk, Ulrik. Mert tennünk kell valamit, az

kétségtelen. Ha hagyjuk, hogy így legyen, apám hamarosan elveszíti maradék befolyását, s az új, feltörekvő családok kiforgatnak mindenünkből.

– Igen, de mit tehetnénk vajon?– Elmondom, csak ne szakíts félbe. Mindent alaposan végiggondoltam.

Kevés a lehetőségünk: Zsigmond minden téren nyerésre áll. Van serege, és nemsokára pénze is lesz rogyásig. Akkor már nem tehetünk ellene semmit.

– De…– Azt mondtam, hallgass, és ne szakíts félbe! Amit mondok, az fájdalmas

lesz neked is, nekem is. De amint említettem már, nem látok más megoldást. És ebből a játszmából most kihagyjuk a lányomat és azt az ostoba férjét. Ők majd később jönnek! Mert velük is le kell számolnunk, Ulrik! Erzsébet hálátlan kígyó! Nem érdemli meg a koronát…

Cillei nagyot nyelt.– Holnap – folytatta rövid hallgatás után Barbara – megkeresed

Zsigmondot, és felfeded előtte az összeesküvést, amit háta mögött szőnek ellene.

Ulrik gróf erre elsápadt.– Mindenáron vissza kell, hogy szerezd a király bizalmát, Ulrik! –

Barbara megragadta unokaöccse kezét – Ez az utolsó esélyünk! S ahhoz, hogy bizalmát visszaszerezd, olyan hírt kell a tudomására hoznod, ami valódi értékkel bír! Ami bizonyítja, hogy hűséged töretlen. Meg fogod akadályozni, hogy az összeesküvők megdöntsék Zsigmond hatalmát. A titkos tervet, mi véletlenül jutott a tudomásodra, önként elmondod a királynak, ezzel igazolod, hogy hamis minden híresztelés, s te valójában életed árán is Zsigmond üdvét szolgálod…

Cillei kibámult a pozsonyi éjszakába. A város felett dévaj kiáltások visszhangoztak: a zsoldosok még mindig a husziták feletti győzelmet ünnepelték.

– Tudom, mire gondolsz, Ulrik – folytatta fagyos hangon a királyné. – Hogy Zsigmond nem fog hinni neked. De én azt mondom, hinni fog. És tudod, miért?

Cillei nagynénjére meredt.– Azért, mert az összeesküvők vezére, akit feladsz, én magam leszek… A

veres gróf dermedten bámult a királyasszonyra.Hogy az igazat mondja? Hogy saját nénjét árulja el?Barbara mereven a gróf szürke szemébe nézett, szinte szuggerálta a férfit.

Ulrik lassan bólintott.– Veszedelmes útra lépsz, néném – mormolta. – Akár még a vérpadra is

vezethet ez az út!– Nem vagyok hajlandó elveszíteni mindent – felelte Barbara, és megint

kifelé bámult az éjszakába. – Ahhoz túl sokat tűrtem, túl sokat nyeltem a vén

barom mellett. Most még cselekedhetünk! Pontosabban te leszel, aki cselekedni fog, Ulrik. A király bízni fog benned, mert leleplezel engem. Kevés időnk marad, ez igaz. De elegendő lesz, meglásd!

Cillei lassan, nyögve feltápászkodott a székről.– Végiggondolom még, néném…– Felesleges, én már mindent végiggondoltam – suttogta Barbara. – Apám

vérig sértette Zsigmondot. Idő kérdése, és megfosztják mindenétől… Elprédálják a jussunkat, Ulrik… Nincs itt már semmi, amit végig kellene gondolni. Cselekedni kell!

Cillei gyengéden megcsókolta nénje kifestett arcát, s közben arra gondolt, hogy Barbarának tökéletesen igaza van. Az ötlet, hogy feladja ármányait, magának is eszébe jutott. Így azonban, hogy mindezt Barbara kérésére kell megtennie, minden sokkal egyszerűbb lesz… A lényeg, hogy ő semmiképpen nem keveredhet gyanúba.

– Még valami… – mondta remegő hangon Barbara. – Azt akarom, hogy az az átkozott oláh is benne legyen… Intézd úgy, hogy őrá is a gyanú árnyéka vetüljön. Ne velem kapcsolatban, találj ki valami mást. Azt akarom, hogy kiessen Zsigmond kegyeiből… Elszámolnivalóm van vele!

– Ahogy nekem is… – Ulrik mélyen meghajolt nénje előtt. Miközben az ajtóig hátrált, még látta megcsillanni a királyasszony arcán lecsorgó könnycseppeket.

Tudta, hogy ezek a könnyek is csak a színjáték kellékei. Barbara már az elszámoltatás keserves perceire gyakorol, amikor majd bizonygatnia kell Zsigmondnak ártatlanságát.

A könnyek forrón patakzottak a hófehér arcon, veres árkot mosva a festékrétegbe. Ettől az apróságtól eltekintve Cillei Barbara alakítása – mint mindig – most is tökéletesen sikerült.

12.

Másnap reggel Zsigmondot odakint találta a város szélén, Cicelle asszony veteményeseinél. A kerteket vastag kőfal vette körbe, hogy illetéktelenek be ne tehessék oda a lábukat, de ezúttal még vagy száz palotás lovag is ott strázsált a barázdák közt.

Ulrik gróf egyszerű, fekete posztóruhát öltött ezen a reggelen, mintha hirtelen gyász érte volna. Amikor belépett az elzárt kertbe, s némi vita árán átverekedte magát Jan Giskra testőrző zsoldosain, meglepő látvány tárult a szemei elé.

A királyi szolgák a veteményes egy jelentős részét friss földdel szórták le, és simára egyengették, döngölték a talajt. A kert egy részét három oldalról frissen emelt kőfallal vették körbe.

– Ez meg mi az ördög? – kérdezte Cillei a közelben őgyelgő Hédervárit.– Őfensége fejébe vette, hogy Jeu de pame játékkal szórakoztatja magát!

– morogta a főlovászmester. – Ha ezt Cicelle asszony meglátja, kikaparja a szememet!

Cillei bosszúsan nyújtogatta a nyakát.– Be lehet menni?– Felőlem! – Hédervári vállat vont, s faképnél hagyta a veres grófot. Ulrik

megigazította fekete öltözetét, és elszántan belépett a kőfalak közé.Odabent elképedve látta, hogy póznákra kifeszített sátorvásznak alatt

ingujjra vetkezett, olasz nadrágban szaladgáló fiatalemberek ütögetnek valami labdaféleséget egy háló két oldalán. Kezükben bőrrel bevont faütőt lengettek, azzal igyekeztek eltalálni a labdát. Oldalról néhány palotás tiszt biztatta őket vidám kurjongatással.

– Ulrik! Gyere! – kiáltotta a pálya negyedik oldalához hordott székek egyikéből Zsigmond, amikor megpillantotta a vörös grófot. – Ezt látnod kell neked is!

Cillei bosszúsan megindult a király felé.– És persze feltétlenül ki is kell próbálnod! – Zsigmond felettébb

lelkesnek tűnt. – Ne felejts el emlékeztetni rá, hogy amint megérkezünk Budára, építtessek egy ennél is nagyobb trigonpályát!

– Valóban lenyűgöző, fenség!– A franciák játéka! Kézzel is lehet ütögetni a labdát, de úgy túl nagyot

csap. Ezek az ütők, a battoire-ok arra szolgálnak, hogy a háló…– Fenség… – köszörülte meg a torkát Ulrik gróf. – Megbocsáss, de

sürgősen beszélnem kell veled! Halaszthatatlan ügyben!– Nem látod, hogy szórakozom? Miért kell folyton zavarnotok?– Fenség, biztos forrásból tudomásomra jutott, hogy… – Cillei

lehalkította hangját, s gyengéden Zsigmondba karolt –, merényletet készítenek elő fenséged ellen!

A király elképedt. Még mindig a pályán ugrabugráló fiatal férfiakat nézte, de vizenyős tekintete már sokkal távolabbra meredt. A trigonpálya frissen emelt kőfala fölött, nem is oly távol, karóba húzott husziták teteme sötétlett. A falnál füstölőkkel felszerelt szolgák igyekeztek a mind erősebb hullabűzt elűzni.

– Azt mondod, merényletet? De ki? – Zsigmond hangja egyszeriben megkeményedett.

Jeu de paume: természetesen a tenisz őséről van szó, melyet a Francia Királyság területén kezdtek játszani a XII. századtól. Kezdetben kézzel ütögették a tömör labdát, de később a gyakori sérülések miatt áttértek a különböző anyagokból készült ütőkre. A fakeretbe gyakorta papiruszt vagy puha bőröket feszítettek. Csak a XV. század vége felé húztak drótokat a keretbe.

Cillei lehorgasztotta fejét. Ő is képes tökéletes alakításokra.– Fenség… nem is tudom, hogyan mondjam… A szívem szakad…– Mondd már!– Aki a titkos szervezkedés mögött áll, az kedves az én szívemnek, és a

tiédnek is, királyi fenség!Zsigmond szemében vad fény villant.– Barbara?Ulrik megtörten bólogatott.– Nem tudok még részleteket, fenség… Egy futárt fogott el hű emberem,

Jan Vitovecz. A futár Barbara levelét vitte volna a kelyhes főuraknak, Prágába…

– Hol az a levél?Ulrik egy pillanatra megakadt.– Elégettem, fenség. Bevallom, miután elolvastam, először úgy

megrémültem, mint még soha… Azonnal tűzre vetettem. A néném a cseh rendekkel egyezkedik… Édes Istenem… Első gondolatom az volt, hogyan tudnám lebeszélni erről a rettenetes tervről… De aztán… Aztán beláttam, hogy néném bűne nem mentegethető… Tudnod kell róla, mi készül ellened, fenség! Így hát idejöttem, hogy elmondjam, amit tudok, akkor is, ha ezzel hitvesed…

– Mit írt a cseheknek? – vágott közbe Zsigmond.– Hogy mit, fenség? Nos… Azt, hogy semmilyen formában ne fogadják

el az általad és a zsinat által oly gondosan és kegyesen összeállított kompaktákat! Ne béküljenek! Ellenben tiltakozzanak, és rúgják fel a véled megköttetett szövetséget!

– De miért? Mit akarhat ezzel?– Attól tartok, fenség… – Ulrik szégyenkezve tördelte kezeit. – Attól

tartok, ő maga kínálkozik a cseh trónra, uram. Elfogadja a huszita tanokat, s új férjül… Jaj, oly nehéz erről még beszélni is, uram…

– Ki vele! Kit akar férjül az a szajha?– Fájdalom, fenség, lengyel Ulászlót! Zsigmond elképedve meredt rá.– Ulászlót? De annak már van felesége!– Nem az öreget, fenség, hanem az ifjút.– De hisz az meg kölök még! Tízéves sincs talán!– A néném mindig különös érdeklődést mutatott a fiatal fiúk iránt,

uram… – hajtotta le fejét Ulrik.Csend támadt közöttük, csak a pályán futkosó ifjak vidám kiáltásai

hallatszottak.– Jól van – suttogta végül Zsigmond. – Helyesen cselekedtél, hogy elém

tártad ezt a… gyalázatos készülődést… Nem feltételeztem rólad, Ulrik, hogy hű maradsz énhozzám! De már látom, hogy te nem vagy áruló… nem lehetett könnyű… a saját nénéd… egy másik Cillei ellen…

Ulrik hirtelen zokogásban tört ki.– Csak arra kérlek, fenség, nagyatyámnak ne szólj egy szót se! Herman úr

belehalna, ha leánya árulásáról hallana…Zsigmond meghatottan bólogatott.– Jól van, jól van… Úgy lesz, ahogy akarod… Egyelőre senki másnak ne

szólj te sem! Értetted? Senkinek! Gondom lesz arra a rihes kurvára, ne félj! De csak óvatosan! A csehekkel még csak most kezdődtek a tárgyalások! Nem akarok botrányt!

– Fenség, én itt leszek. Ha bármiben rendelkezésedre állhatok, csak szólj! Az én életemnek nincs más célja, mint hogy téged szolgáljalak. Nagyatyám, Herman úr tanított erre… ezerszer elmesélte már, hogyan mentett meg téged Nikápoly mezején…

Zsigmond gyanakodva nézett Ulrikra.– Tudsz még valamit, amit nekem is tudnom kell?– Uram, én…– Ne ravaszkodj, Ulrik! Tudsz még valamit?– Csak annyit mondok, uram… – A veres gróf közelebb hajolt. – Vigyázz

azzal az oláhhal!– Oláhhal? Hunyadira gondolsz?– Hunyadira. Azt csiripelik a madarak, hogy szervezkedni kezdett

Erdélyben. Magához édesgeti a kisnemeseket, a parasztokat, az oláh kenézeket…

– Erről én is hallottam. De miért lenne ez veszedelmes számomra?– Én nem mondtam, hogy veszedelmes, fenség. Csak azt mondtam,

figyelj oda rá! Készül valamire! Hatalmat építget Erdélyben! Nem hallottad hírét, hogy egyre több a lázongó, gyújtogató arrafelé? Vajon ki állhat a jobbágyok felbujtói mögött? Ki tudja? Én csak azt javallom, ügyelj rá! Álnok kígyó az az oláh!

– Vigyázz, mit beszélsz, Cillei! Ulrik széttárta kezét.– Tudom, hogy atyai érzelmek kötnek e fiúhoz, fenség. De én nem fogom

megengedni, hogy ezzel a nemes érzelemmel bárki visszaéljen. Engedd, hogy nyitva tartsam a szemem!

A király intett, hogy Cillei távozhat.Ulrik gróf pedig halvány mosollyal az arcán meghajtotta magát. Az intést

beleegyezésnek vette.

13.

Mikor Hunyadi és különös, megtépázott kísérete belovagolt a Preternhaus Palota udvarára, Albert herceg és Jan Giskra széles mosollyal az arcukon siettek elébük.

– Drága Johannes! – tárta ki karját a királyi herceg. – Már nagyon aggódtunk érted! Örülök, hogy egészben látlak! Míg az ágyat nyomtad, én elbeszéltem apámuramnak mindent. Tudja, hogy egyedül néked köszönhetjük a győzelmünket!

Hunyadi tetőtől talpig végigmérte Albertet.– Herceg uram nem sérült meg? Mikor Nagy Antal kirángatta a

forgatagból, megesküdtem volna, hogy többé nem beszélünk már egymással ezen a világon.

Albert röstelkedve lesütötte a szemét.– Nem viselkedtem túlságosan bátran, igaz? Azt hittem, jobban viselem

majd a hadi forgatagot… De mikor ott áll az ember, s üvöltve közeleg felé ezer ellenség…

– Túl vagyunk rajta, fenség – legyintett fáradtan Jankó. – S miénk a győzelem, kell ennél több? Hanem arra kérem fenségedet, segítsen elszállásolni ezeket az embereket!

Albert szeme elkerekedett. Jankó háta mögött igen különös csapat bukkant fel. Vagy tucatnyi komor, füstös képű huszita, meg egy megtépázott zsidó fiú.

– Hát ezek? – Jan Giskra, ki már az elébb odalépett kifaggatni a cseheket, most elgondolkodva jött vissza hozzájuk.

– Nemes lélekre vall, amit tettél, Hunyadi János – mondta halkan. – Tudom, hogy többet nem menthettél meg közülük: ezt is köszönöm neked. Meglásd, jó harcosaid lesznek mind. Hradski mester nem csak fegyverkovács, de ért az ágyúkhoz is. Amott, az a szakállas fickó, Gerhard Hag Prága egyik legjobb ágyúöntő mestere. Bánj velük emberséggel, Hunyadi János!

– Úgy lesz…Albert még mindig nem értette az egészet.– Mit akarsz te ezekkel, Johannes? Minek hoztad ide őket?– A szolgálatomba fogadtam őket, fenség, ahogy Zsigmond szolgálatába

fogadta Giskra kapitány uramat.– Na és az a zsidó? Őt is felfogadtad katonának? Ugye csak bolondozol?– Őrá is szükségem van. A győzelemhez nem elég az erős kar, a vitéz

katona, de ügyes számítás és jó sáfár is szükségeltetik.A herceg a fejét rázta.– Különös szerzet vagy te, Johannes… De úgy lesz, ahogy akarod!

Tüstént intézkedem, hogy az istállóknál szállásolják el őket. Most pedig jöjj! Őfensége alig várja, hogy meghallgassa, mi történt Sempténél…

14.

Hunyadi igyekezett térdet hajtani a király előtt, de sajgó tagjai miatt csak egy otromba meghajlásra tellett.

Furcsamód Zsigmond komornak, elgondolkodónak tűnt, arcán nyoma sem volt a győzelem feletti örömnek, amit Albert oly áradozva beharangozott.

– Fenség? – Jankó nehezen leplezte csalódását. – Hívattál.– Igen, hívattalak… – A király nem nézett rá, valahová a terem túlsó

végébe meredt. Hunyadi jól ismerte ezt a fáradt, merengő tekintetet: pontosan tudta, hogy semmi jót nem jelent. – Azt akarom, hogy reggel nyergeltess. Ötven embered magaddal viszed.

Jankó gyanakodva nézte Zsigmond meggyötört vonásait.– Hová, uram?– Székesfehérvárra.– De uram… Miért? Mért engem küldesz oda?– Néhány hét múlva megérkeznek a cseh rendek küldöttei. Azt akarom,

hogy készíts elő mindent: a városban a fogadásukra és a tárgyalások lebonyolítására.

– De fenség, én nem vagyok…– Mi nem vagy? – csattant fel a király.Jankó csodálkozva nézett fel a trónuson terpeszkedő öregemberre, kinek

tekintetében most a szokottnál is több rosszindulat csillogott.– Nem vagyok szállásmester, fenség. Ez a feladat nem nekem való…– Ezt én döntöm el.– Fenség, a napokban törtem meg a husziták hatalmát…– Nagyszombatot Lévai Cseh Péter vette be, nem te…– Fenség, az én haditervem alapján…– Nem kedvelem a szájhősöket, Johannes. És nem kedvelem a

parancsmegtagadókat, a vonakodókat sem. Úgy tűnik, te mást szeretnél tenni, mintsem hogy akaratomat teljesítsd!

– Fenség, jól tudod, hogy haza kell térnem Erdélybe, míg nem késő! Erdély nemsoká lángba borul…

Zsigmond nyögve feltápászkodott a trónusról.– Azt teszed, amit parancsolok! Úgy döntöttem, Albert herceget küldöm a

déli határra. Lépes püspök majd megbirkózik Erdéllyel. Rád máshol lesz szükségem.

Jankó elképedten nézett rá. – Hol?– Idejében megtudod!– Uram, legalább néhány napra eressz el engem! Kisfiam beteg…– Mindannyiunknak áldozatokat kell hoznia… Mindannyiunknak! Ezt

jobb, ha most már végre megtanulod, Johannes!

Hunyadi János – életében nem először, de nem utoljára – megfeledkezett a királya iránti tiszteletről. Ösztönösen előrelendült, de még meg se moccant, mikor Giskra pallosa már sziszegett is neki a mellkasának.

Jankó dermedten emelte fel tekintetét.– Ne heveskedj, fiam! – morogta a cseh. – Sajnálnám a véred ontani, de

habozás nélkül megteszem, ha arra kényszerítesz! Őfensége engem nevezett ki a palotások parancsnokának!

Hunyadi mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt. Az indulattól kipirosodott az arca, szeme vadul villant a fáklyák rőt fényében. Nem fecsérelt szót Giskrára, egyenest Zsigmondhoz intézte mondandóját:

– Te okítasz engem, királyi fenség arról, hogy mi az áldozat? Engem? – suttogta fojtottan, mert félt, hogy ha nem csitítja hangját, kirobban belőle a düh. – Engem, ki esztendők óta mindent feláldoztam teérted? Engem, ki legyőztem Borotini Blaskót? Tudd meg, hálátlan vagy, király!

Zsigmond összeszűkült szemmel nézte Hunyadit. Aztán csak annyit mondott:

– Most elmehetsz, Johannes.Hunyadi ott állt még előtte néhány pillanatig. Még sohasem érzett ilyen

csalódást. Győztesen tért meg Pozsonyba, s még csak meg sem hallgatták. Lassan megfordult. Szédült.

Elindult kifelé a fogadóteremből, s közben mindvégig a hátán érezte Zsigmond és Giskra fürkész tekintetét.

15.

Nem sokon múlott, hogy Hunyadi és Vitéz János elkerülte egymást. A kancellárius és a kíséretében érkező Mose ben Jahmun napszállta előtt szekereztek be a városba, s még éppen megpillantották a kifelé igyekvő vértes lovasokat.

Jankó hunyorogva figyelte a fekete posztóruhába öltözött, köpcös lovast és a szekéren gubbasztó, keleties öltözetű, nagy szakállú zsidó aggastyánt. Kik lehetnek ezek? Csak mikor közelebb értek, akkor ismerte fel Vitézt.

– Zrednai! Te Isten vándora! Be jó, hogy látlak! Merre kujtorogtál?Közelebb ügetett, és nyeregből megölelte a papot. Napok óta először

öntötte el a szívét igaz melegség. Mint mikor sötét fellegek közt felragyog a nap: ahogy jó barátja szemébe nézett, megrohanták az emlékek.

– Hiányoztál, hallod-e?Vitéz tűrte, hogy Hunyadi megropogtassa a csontjait. Kereste a szavakat,

hogy viszonozza a köszöntést, de egyelőre nem találta őket. Csak nézte Jankót, a vékony arcú, nagy, fekete bajuszú nagyurat. Nézte a ragyogó, éjfekete szemeket, a sűrű, szépen ívelő szemöldököt, a mély barázdát a két

szemöldök közt, homloka közepén, nézte a markáns vonásokat arccsontja árnyékában, nézte a délceg, erőtől duzzadó férfit aranyozott milánói vértjében, és arra gondolt, ezt az embert ezrek követik tűzön-vízen át, akár a halálba is.

– No, mi lelt, testvér? Megkukultál? Vitéz megrázta a fejét.– Jó, hogy látlak… barátom… Annyi mindent kell megbeszélnünk!– Megbeszélni ugyan most semmit se fogunk! – morogta elkomorodva

Jankó. – Zsigmond engem elzavart az udvartól! Megyek most Székesfehérvárra, huszitáknak szállást csinálni.

Vitéz nem értette.– Gyere inkább énvelem, Zrednai! Útközben elbeszéled, milyen sorod

volt Konstantinápolyban…– Azt se lehet. A király már vár – ingatta a fejét Vitéz. – Be kell

számolnom a titkos tárgyalásokról. De utána… Utána hol talállak, János?Hunyadi vállat vont.– Ahova küldenek…Hirtelen arra lettek figyelmesek, hogy Mose ben Jahmun a szekéren

éktelenül kiáltozni kezd. Észrevette ugyanis, hogy a Hunyadi társzekereinek egyikén vagy négy-öt pajeszos zsidó fiúcska gubbaszt.

– Azt kérdezi, hová viszed azokat a zsidókat.– Mennek Hunyadra Nagy-Antallal – felelte Jankó. – Meg azok a csehek

is amott. Husziták, a foglyaim. Kiképeztetem őket, az én katonáim lesznek!– Ez az ember, Mose ben Jahmun, követeli, hogy engedd szabadon a

zsidókat – fordította Vitéz kelletlenül, miután végighallgatta az öreg szóáradatát.

Hunyadi a szekér felé fordult.– Mért engedném? Megmentettem őket. Az a fiú ott a sáfárom lészen, a

többi a testvére. Ha a kisebbek akarnak, felőlem mehetnek Isten hírével! De a fiúhoz ragaszkodom!

Eközben ben Jahmun lekászálódott a szekérről, és Júda Feuerhez és testvéreihez kacsázott. Hevesen magyarázott nekik valamit, s azok – Hunyadi nem kis csodálkozására –, meg is értették a mondandóját. Hát létezik olyan nyelv, amit a világ minden zsidója ért?

Heves vita bontakozott ki közöttük, az ifjú Júda türelmesen fejtegetett valamit az öregnek, amit ő szemmel láthatóan nem akart elfogadni. Végül Júda elhessegette Mosét, aztán testvéreit maga köré húzva, fojtott hangon tanakodni kezdett velük. Végül, sutyorgó diskurzust követően, könnyes szemmel leemelte maguk közül legkisebb testvérét, és lenyújtotta a szekérről az öregembernek.

– Vigyázni fogok rá! Ígérem, fiam!Mose magához szorította a maszatos arcú fiúcskát, és erőteljesen

gesztikulálva most már Júdát győzködte. Hunyadi és Vitéz némán figyelték a

vita végkimenetelét. Júda néhány pillanatig tétovázott, hol az öregre, hol Hunyadira sandított. Aztán sápadtan nemet intett Mosénak, és torokhangon suttogott neki valamit. Az öreg legyintett, ahogy bolondokra legyint az ember, s a kicsit maga után húzva már sietett is vissza a saját szekerére.

– Ki tudja, melyikük járt jobban – jegyezte meg Jankó. – A sors útjai kifürkészhetetlenek, nem igaz, barátom?

Vitéz Hunyadi vállára tette a kezét.– Amint teheted, igyekezz haza, Jankó! Erzsébet már nagyon vár…

Szüksége van rád!– Tudom.– Igaz is… Ez a vén zsidó meggyógyította kisfiad… Lackó újra

egészséges! Hunyadi elképedve bámult Vitéz arcába, aztán lassan odaléptetett Mose

ben Jahmunhoz, ki épp a kis Feuer kölyköt fegyelmezte a szekéren.Szó nélkül kezet nyújtott neki. A kinyújtott kéz minden nyelven ugyanazt

jelenti. Mose gyanakodva méregette egy pillanatig, aztán Jankó vonásait alaposabban szemügyre véve felderengett számára a nyilvánvaló hasonlatosság. Alaposan megnézte magának Hunyadit, aztán aprókat bólogatva kezet fogott vele. Tudta, hogy lányának, Eszternek vérét látja maga előtt. Ilyenek lehettek hát Eszter ősei is… Ilyen vad tekintetű, hollófekete üstökű nomádok…

Mormolt valamit az orra alá, aztán intett Vitéznek, hogy igyekezzenek tovább. Pozsony ott tárult előttük, a nyitott városkapun túl.

Jankó utoljára még megölelte Vitézt, aztán parancsot adott az indulásra. Nehéz szívvel indult Székesfehérvár felé. Abban bízott, hogy amint teljesíti Zsigmond parancsát, majd csak hazajut valahogy Hunyadra. Haza kell térnie… Látnia kell Erzsébetet, látnia Lackót, beszélnie kell hű embereivel, a kenézekkel a Hunyad megyei nemesekkel, a Szilágyi Mihály által egyre szervezett familiárisokkal, a szász kalmárokkal, akiktől fegyvereket akart vásárolni, a brassói céhekkel, akikkel új fegyvereket akart készíttetni… Temérdek tennivalója volt: készülni, készülni, egyre csak készülni a kitörni akaró viharra. A határon török ólálkodott, az országban parasztok lázongásának parazsa izzott mindenütt.

Haza… haza…Mielőbb haza…Nem sejtette akkor még, hogy újabb négy esztendeig nem térhet haza.

Ahogy Itáliába indultában sem sejtette még, milyen soká lesz távol, most sem tudta, mi vár még rá, míg legközelebb látja felderengeni a láthatáron Hunyad tornyait.

Őfensége, Luxemburgi Zsigmond, Magyarország, Csehország királya és a Szent Német-római Birodalom császára ugyanis ezekben a napokban eldöntötte, hogy Hunyadi Jánost nevezi ki a Csehországot megszálló magyar haderő hadnagyának, Cillei Ulrikot pedig Csehország kormányzójának.

l6.

Azon a napon, amikor Hunyadi útra kelt Székesfehérvárnak, mások is elhagyták Pozsony városát. Hajnalban Cillei egyik ötvenfős lovas bandériuma vette az irányt délnek, az Újlaki-birtokok felé. E csapatot Jan Vitovecz vezette, s a vértesek közt ott lovagolt egy sebes képű, feltűnően fiatal fiú is immáron Cillei-címeres mundérban, láncingben, horpadt fémsisakban.

Vitovecz rajta tartotta a szemét. A fiú nem volt különösebben bőbeszédű, de szemmel láthatóan elfogadta a sorsát: azt kell cselekednie, amit Vitovecz parancsol neki. Kapott kardot, zászlós lándzsát, lovat, ruhát. Zsoldra nem tartott igényt, csak ennivalóra, innivalóra.

Nem szólt senkihez, nem közösködött a többiekkel. Ha letáboroztak, mindenkitől külön húzódott, s tűnődve rajzolgatott a porba egy pálcával.

Ha a Cillei-darabontok ugratni kezdték, a fiú gyorsan tőre után kapkodott, s izzott a szemében valami különös, vad tűz, aminek láttán a többiek jobbnak vélték békében hagyni.

– Bolond ez! Veszett eb! Kushadjon csak magában! Egyedül Vitovecz értette e hallgatás okát.Ő ott volt. Ő látta, min ment keresztül ez a kölyök. Egyedül ő ismerte a

nevét. Még Kamoncon emlegette egyik legénye: ez bizony Titusz, az öreg Dugovics Mihály fia.

Pozsonyban, a Pretemhaus Palota tömlöcéből maga Vitovecz hozta ki a fiút, s maga adott a kezébe fegyvert. Sebei gyorsan gyógyultak, már ami a hús sebeit illette. A lélek sebei nem hegedtek be soha többé.

– Engem szolgálsz és von Cilli uraság! – figyelmeztette Tituszt a palota udvarán Vitovecz. – Ha nem engedelmeskedel, soha nem látod menyasszonyod!

Titusz mereven bámult egy, az égen lassan köröző madarat.– Ha teszed, amit én parancsol, látod majd menyasszonyod. Érted, amit

mondok? Titusz nem felelt.– Eriggy a lovakhoz!Ahogy a lovas bandérium a határhoz közeledett, Vitovecz a szeme

sarkából ezt a Tituszt fürkészte. Látott már korábban hasonló szerzeteket. Átéltek valamit, s többé sohasem voltak már olyanok, mint annak előtte. Ez a Titusz is így járt. Valami megszakadt a lelkében, s talán az elméjében is. Nem beszél. Nem szól senkihez. Csak áll és bámul valahová, nagyon messze. Ha lovat adnak alája, megy a többiekkel. Ha falura rontanak, majd harcol a többiekkel együtt

Ha nem teszi, meghal…

17.

Hamar kiderült, hogy így van-e, vagy sem. A Duna partján Vitovecz parancsára lerohantak egy falucskát. Kellett az eleség, s hát ki kellett rúgni a hámból a legényeknek a szigorú pozsonyi napok után. Kicsi falu volt, alig tíz-egynéhány nyomorult házacska az erdő szélén. Napkelte után pillantották meg a viskókat, s Vitovecz nyomban tudta, hogy rajtacsapnak a parasztokon.

A rohamban Titusz a többiekkel vágtatott. Látta, hogy a többiek kivonják kardjaikat, kivonta hát ő is. Látta, hogy a többiek üvöltve vetik magukat a rémülten menekülni próbáló jobbágyokra, ezt tette hát ő is.

Vadul öldökölt, egymás után döfte hátba a berek felé inaló bő gúnyás fiúkat s leányokat. A maradék a templomba futott, s eltorlaszolta magát odabenn.

Vitovecz emberei tudták már, hogy övék a zsákmány, ám néhány formás leányra fájt még a foguk. Egy darabig fenyegetőztek, követelőztek, de a bezárkózottak bizony nem jöttek elő. Akkor aztán kerítettek egy nehéz gerendát az egyik lerombolt viskóból, s azzal kezdték törni a templomka kapuját. Az nem bírta sokáig, pozdorjára törve, nagy recsegéssel beszakadt.

A darabontok meg bezúdultak a vályogfalú szentélybe. Sikoltozás, rémült üvöltözés támadt. A legények nem akartak vérengzést, megelégedtek volna azzal, hogy a szemrevaló leányokat a falhoz szorítják. Azonban ekkor Titusz szinte megvadult, kardjával sorra kaszabolta miszlikbe, aki csak a szeme elé került. Vénasszony, kisgyermek, nő, férfi, mindegy volt neki. Úgy kellett lefogni, nehogy a társaiban is kárt tegyen.

Vitovecz elgondolkodva figyelte a fiút, s azon törte a fejét, vajon nem volna-e ildomos megkötöztetni éjszakára. De úgy tűnt, Titusz lenyugodott. Sötéten bámult maga elé. Ott ücsörgött a templomban, és nézte a fehérre meszelt falra fröccsent vérfoltokat.

A többiek szentségelve magára hagyták, és inkább azzal a két-három satnya jobbágyasszonnyal kezdtek szórakozni, aki élve megúszta Titusz őrjöngését. Sokan jutottak egyre, de előttük állott az egész éjszaka.

Reggel, mikor Vitovecz Tituszt kereste, a fiút ott találta a vérmocskos oltáron, a templomban. Először azt hitte, halva van, de aztán látta, hogy csak alszik.

Rosszat sejtve körbepillantott.A reggeli nap sápadt fénye a templom falain megvilágította az iszonytató

mázolmányt. Éjjel Titusz telepingálta, ujjaival telekente az egészet. Vérrel festett, lázas igyekezettel, míg friss volt a vér a templom padlóján álló tócsákban.

Jan Vitovecz megborzongott.A már barnálló, feketéllő freskó rettenetesebb látványt nyújtott, mint

bármi, amit életében valaha látott. Megismerte azon a mázolmányon a

kamonci templomot, s a kamonci utcácskát, melyen vörös ördögök táncoltak, s embereket téptek széjjel, mindenkit, akit csak találtak. Néhány aprócska alak megpróbált elbújni a pajtákban, de az ördögök a hajuknál fogva ráncigálták elő őket. Az égbolt lángolt, a templom melletti temető sírjai megnyíltak, s a holtak a mélyből mind kifelé kapaszkodtak. A kertekben táncoló sátáni figurák bujálkodva egymásba fonódtak, néhányan karókat hegyeztek, mások már a rettegve egymáshoz bújó foglyokat húzták sorban, egymás után nyársba. Más ördögök kicsiny gyermekek szemeit tolták ki, s a szemgolyóikat kosárba gyűjtötték. Az üres szemgödrű kicsinyek vakon tapogatóztak egyenest a templom mellett megnyíló sírboltok felé, hogy helyet cseréljenek a holtakkal.

Vitovecz beleszédült a látványba. Bármerre fordult, bármerre nézett, mindenhol pokolbéli ördögök vigyorogtak vissza rá a falakról. Vérrel festett ördögök.

Lángok, vér, kínok…Vitovecz odalépett a látszólag békésen szendergő fiúhoz. Titusz kezén

száradt vér barnállott.A zsoldosvezér parancsolta, hogy induljanak rögvest tovább. De előtte

még földig romboltatta azt a templomot.Mikor kilovagoltak a faluból, Titusz immár frissen, kipihenten fürkészte

az égboltot, mintha csak a károgva közelgő varjakat kereste volna.És közben mosolygott.

Hatodik fejezet

AZ INKVIZÍTOR

1.

SZILSZEG, VALKÓ VÁRMEGYE, MAGYARORSZÁG, A. D. 1439 KÉSŐ ŐSZE

Az inkvizítor álmodott.Mindig ugyanazt álmodta, újra meg újra, mintha nem lett volna képes

szabadulni azoktól a képektől, azoktól a réges-régi emlékektől.Álmában most is odahaza járt, Monteprandone városában, gyermekként,

gondtalan, nyíló értelmű ifjúként. Álmában örökkön a város körüli, szelíd hajlatú dombok közt vigyázta a juhnyájat, amit reá bíztak. Nem tudott

szabadulni ettől az emléktől: tikkasztó, nyári hőségben egy terebélyes citrus árnyékában ücsörög, s egy fűszálat rágcsálva figyeli a nyájat.

Akkor még persze nem Jakabnak hívták az inkvizítort. A keresztségben a Domonkos nevet kapta. Élénk természetű, talán túlontúl is eleven kölyök volt. De a nyájat szerette vigyázni, lelkiismerettel gondozta, őrizte. Ez volt az egyetlen tevékenység, amit rábízhattak, semmi más nem érdekelte, semmi másban nem mutatott tehetséget. Nem mintha a nyáj őrizete különösebb tehetséget igényelt volna – de végtére is szülei beletörődtek, hogy Domonkos soha nem viszi semmire, lusta pásztorként tengetheti majd egész életét.

Talán így is alakult volna, ha…Ha azon a tikkasztó, forró nyári napon el nem jő a farkas.Amikor először eljött, Domonkos épp aludt a citrus árnyékában, s mire

felriadt, már csak a juhok kétségbeesett bégetését hallotta. A farkas ravasz volt, nem tépett szét egyetlen állatot sem, csak elragadta közülük a leggyengébbet, s magával vonszolta a sűrű erdőbe. Domonkos sírva hajtotta vissza a maradék nyájat a városba, ám hiába bizonygatta, hogy farkas ragadta el a juhot, senki nem hitt neki.

Másnap újra kivitte a nyájat, de újra elnyomta az álom, s újra eljött a farkas.

Onnantól mindennap egy juhval kevesebb maradt a nyájban. Domonkos pedig eltökélte, hogy szembeszáll a farkassal. Hosszú ágat vágott magának, s botot faragott belőle. Letelepedett a fa árnyékába, s várta a farkast. Tudta, hogy nem sokkal delelő után kell, hogy felbukkanjon.

De a buzgóság újra elnyomta, s mire felriadt, egy újabb juh tűnt el a nyájból. Odahaza, Monteprandone városában azon az estén atyja nagyon megverte. Hazugnak, tolvajnak, mihaszna csirkefogónak nevezte. A juhok egyszerűen elkóboroltak, mert aludtál! Nincsen semmiféle farkas! Te magad vagy a veszedelem! Ha még egy juhnak nyoma vész, többé a szemem elé ne merj kerülni!

Domonkos eltökélte, hogy most már bizonyosan leszámol a farkassal, agyonveri botjával, s a toportyán tetemével bizonyítja, hogy mindvégig igaza volt, s hogy valóban veszedelem fenyegette a nyájat.

Azon a napon tudta, hogy nem aludhat el. Ébren kell maradnia! Minden áron!

Reggeltől ott gubbasztott hát a fa tövében, s a botot szorongatta. Várta a farkast. Tudta, hogy el fog jönni.

El kell jönnie…De aztán, bárhogyan is küzdött ellene, a forró nyári napsütésben

mégiscsak elbóbiskolt. Amikor felriadt, puha, közeledő léptek neszét hallotta a bokrokból. Valami lopakodott a nyáj felé.

Domonkos felpattant, s maga elé emelte botját, hogy lesújtson. A bokor ágai pedig hirtelen szétnyíltak, s a tisztásra egy árny lépett ki.

2.

Az inkvizítor mindig eddig álmodta az álmot. Mindig ekkor riadt fel, zihálva, verejtékezve.

Majd negyven esztendő távlatából pedig egyre kétségbeesettebben igyekezett visszaemlékezni, hogy valóban farkas közeledett-e felé azon a tikkasztó nyári napon Monteprandone lankás mezein, vagy valami egészen más…

3.

Kamonci Tituszt incselkedő napsugarak ébresztgették. Ahogy a beszakadt tetőn át-csorgó fénypászmák először cirógatták meg sebes, vörhenyes bőrét és elsötétedett szemhéját, a férfi félálomban elkomorult. Egy újabb nap…

Egy újabb hullabűzű, vérszagú nap!Feltérdelt, s lehunyt szemmel imádkozni kezdett, ahogy az inkvizítor

tanította.Mikor végzett, komótosan kilépett a tornácra, hogy a dézsában

mosakodjon. Az udvar üres volt, a pajta és az ólak korhatag romjait rég benőtte már a gaz. A tornác lépcsője előtt két kutyacsontváz fehérlett.

Zord idő volt. A ház a falu szélén állott, a Tarcal-hegy oldalán, közvetlen a szőlősorok szomszédságában. Innét, lefelé, egész a Dunáig a jól ismert látvány tárult a férfi elé: a falu szalmaszín nádtetői, egész a haragoszöld, vastag növényfalig, ami ott lent már a Duna kanyarulatát rejtette.

Ott, a szilfák erdejében, a Vénszigeten, a Duna árnyas partján teljesedett be az élete! Négy éve már! Négy éve annak…

Előző este gondosan kikészítette ruháit a tisztaszoba egyetlen épen maradt deszkájára. Komótosan magára öltötte a hófehér inget, a fekete nadrágot, a láncinget, rá a mellvértet, a fényesre pucolt csizmát. A sisakot hóna alá csapta, vállára felkanyarította a Cillei-címeres veres köpenyt.

Cifra, vitézi gúnya, rettegést és gyűlöletet kelt, amerre csak látják.Titusz visszasétált a tornácra, s a dézsa vizében ringó tükörképébe bámult.

Sötét tekintetű, megkeseredett hadfi nézett vissza rá. Vállai megizmosodtak, képe teltebb lett, vonásai megkeményedtek. Arcát nap cserzette, szél gyalulta. Tekintete sötétebben csillogott a legmélyebb kútnál, aki azokba a szemekbe belenézett, nem látott mást, csak feneketlen ürességet.

Titusz hosszan meredt tükörképére. Húsz esztendeje minden reménytelenségével, négy éve önként fogadott némaságának minden felgyülemlett keservével figyelte a gyűrűző vízfelületben saját arcát.

– Készen állasz, fiam?

A hang a düledező kapu felől jött. Titusz kimért léptekkel indult a jövevények felé. Odakünn vagy negyven tetőtől talpig vasba öltözött lovas várta félkaréjban: lándzsáik sűrűn meredeztek a szürke felhőknek.

Középütt, törékenyen egy mezítláb, feketébe öltözött férfi állt, kezében Bibliával.

Az inkvizítor.

4.

Marchiai Jakabnak hívták az inkvizítort, Itáliából hívatta a császár a mind jobban elharapózó huszita heretizmus eltiprására. Földig érő, fekete csuhát és egyszerű sarut viselt, kócos, fésűt rég látott haja az égnek meredt, s általában szelíd tekintete időnként vészjós, lázas fénnyel izzott fel, főképp, ha belemerült prédikációiba.

– Ez volt hát az a ház? – kérdezte a pap, s ferdén felnézett Titusz arcába. – Ahol laktál?

A férfi bólintott. Megszokta már, hogy az inkvizítor fokozott érdeklődést tanúsít iránta, tudomása volt róla, hogy katonatársait már rég kifaggatta, miféle ember is ő valójában. Nem csodálkozott ezen, úgy vélte, az inkvizítornak tudnia kell, megbízhat-e benne vagy sem. Társai közül akadt, aki emlékezett még rá, hogy Titusz innét, Szilszegről, no meg még régebbről Kamoncról származik, s olyan is akadt, aki felidézte azon rettenetes rajtaütés emlékét a Vénszigeten…

– Indulnunk kell – mondta fagyos mosollyal az inkvizítor. – Itt végeztünk, fiam, a többiek Kamoncon már várnak ránk…

Titusz meghajolt, s átvette egyik katonájától lova kantárját. Az a megtiszteltetés érte, hogy ő kísérheti az inkvizítort, ő vezetheti testőrségének lovasait. A király rendelkezett így, s arról is ő rendelkezett, hogy száz lovast Cillei, kétszázat meg Újlaki adjon az inkvizítor védelmére, valamint az eretnekek összefogdosására. A maga katonáit nem szánta e kényes feladatra: hadd gyűlöljék csak a szerémi parasztok a bárók fegyvereseit, s nem a királyéit!

Az inkvizítor pedig őt, Kamonci Tituszt választotta parancsnoknak.Talán az tetszett neki, hogy Titusz némaságot fogadott. Egy darabont, aki

nem beszél? No, ez derék! Elég, ha végrehajtja az utasításokat, miért is kéne, hogy még beszéljen is? Moccanással, kezének egyetlen lendítésével irányította az embereit, persze a kapott parancsok alapján. Márpedig az inkvizítor parancsai módfelett kellemetlenek voltak, mind több lándzsás tiszt tagadta meg, hogy teljesítse őket. Szerencsétlen, nincstelen jobbágyokat összefogdosni, szelíd falusi plébánosokat megkínozni, kivallatni, aztán

máglyán őket megégetni, bőrüket lenyúzni, szemüket kitolni… Ki szereti az ilyen parancsokat?

Az inkvizítor a lelke mélyén megértette őket.De neki mégis olyan emberekre volt szüksége, akik nem kérdezősködnek,

nem aggályoskodnak, egyszerűen csak végrehajtják a szent inkvizíció utasításait. A környéket meg kellett tisztítani! S a megtisztítás bizony nem csak a lelkek prédikációval való meggyőzését jelentette. Marchiai Jakab atya bizonyos volt benne, hogy a mételyt, mely az anyaszentegyház testét pusztítja, csak tűzzel és vassal lehet kimetszeni végleg.

Tűzzel és vassal…Ez a néma fiú, ez a komor tekintetű, rejtélyes figura már a megjelenésével

is félelmet ébresztett a környékbeli falvakban, városokban. A parasztok legalább annyira rettegték, mint magát az inkvizítort.

Titusz nyeregbe pattant, és intett embereinek, hogy indulhatnak. Az inkvizítor kocsija a kapu elé gördült, és Marchiai Jakab fürgén felszállt rá. Az ülésen eligazgatta csuhája ráncait, és nyájas tekintetét körbehordozta a csapaton.

Aztán áldó keresztet vetett rájuk.– Vár minket a szent kötelesség, gyermekeim! Tegyétek a dolgotokat!

5.

KAMONC, SZERÉM VÁRMEGYE, MAGYARORSZÁG, A. D. 1439 KÉSŐ ŐSZE

Kamonc kihaltnak tűnt, utcáin baljós süvítessél zörgette a lehullt, megsárgult leveleket a szél. Az inkvizítor és kísérete a cserögi úton poroszkáltak a város felé, lovaik patája alatt faágak recsegtek, ropogtak.

Az utcácskák üresek voltak, teremtett lelket sem láttak, egészen a főtérig. Ott, a templom előtt, a megrakott máglya mellett várta csak őket János bíró és a paplak őrizetére bízott tíz lándzsás katona.

Az inkvizítor elégedetten bólogatott.Tetszett neki ez a csend. Tetszett a zord némaság. Isten csendje ez, a

nyugodalom csendje, vélte. Kiszállt a fogatos kocsiból, és teleszívta tüdejét a füstszagú, hideg levegővel. A gyorsan közelgő tél illata keveredett a félelem bűzével.

– Készen álltok? – lépett oda Jakab pap a bíróhoz, kezét összekulcsolva, mintha imádkozni készülne.

Cserekle János napkelte óta álldogált a máglyarakásnál, mintha nem akarná elhinni, hogy ez a temérdek fa ma lángra lobban, s a lángok tetején

emberek állanak majd. Most a subáját gyűrögetve hajolt szinte a földig az inkvizítor előtt. A hangja remegett, mikor megszólalt:

– Az emberek könyörögve kérnek téged atyám, hogy gondold meg magad!

– Hogy gondoljam meg magam?– Én magam is könyörögve kérlek, atyám! Kegyelmezzél az

eltévelyedetteknek! Kegyelmezzél! Ha most még megmásítod rettentő akaratod, akkor…

– Akkor? – kérdezte fagyos mosollyal az ajkán az inkvizítor. – Mi lesz akkor, bíró uram?

Jakab atya jól beszélte a magyart. Veleszületett érzéke volt a nyelvekhez, erre már a perugiai egyetemen felfigyeltek mentorai. Toszkána, Umbria, Marchia városai után a rend északra küldte, hogy folytassa sikeres prédikációs körútját. Istenadta tehetsége volt a gördülő, lelkesítő, ostorozó beszélyhez. Peruggiában megtanult latinul, görögül, de ehhez hozzá kellett tanulnia a germánok és csehek nyelvét is. A rend ugyanis azt akarta, hogy tehetségét a huszitizmus könyörtelen irtásának szentelje, s Jakab atya komolyan vette a feladatát. Nem csak hogy megtanult németül és csehül, de két esztendő múlva már ékesen prédikált mindkét nyelven, bármerre járt Germániában, avagy Bohémia, Morvaország tájain. Magában sokszor mosolygott rendtársán, Capistranó atyán, aki sokkal többet küszködött a nyelvekkel, s aki prédikálni is csak úgy tudott Itálián kívül, ha fordították, amit mond.

Bezzeg ő!A rendfőnök atya öt esztendeje, hogy minden addiginál nehezebb

küldetésre küldte. Át kellett vennie a boszniai ferencesek felügyeletét. Senki nem akart Boszniába menni a rendtársak közül, legtöbben egyenesen irtóztak a vad bosnya vidékektől és a még vadabb bosnya néptől. De ő szívesen vállalta a feladatot. Az obszerváns kolostorokat alázatosan végigjárta, s ehhez megtanulta azon szlávok nyelvét is, akik azon a vidéken éltek. Ez sem esett nehezére, hisz a bosnyákok beszéde hasonlatos volt a csehekéhez. Két évvel később aztán újabb kihívás elé állították. Zsigmond császár, a kereszténység nagy reménysége az addigi boszniai rendfőnököt elhívta Magyarországba, egy Várad nevű város püspökének. Curzolai János pedig jó szívvel ajánlotta a megürült tartományfőnöki székre Jakabot.

Mint minden megbízását, Jakab ezt is határtalan lelkesedéssel és világbíró lendülettel kezdte. Harcot hirdetett a bosnya tartományban újra és újra felbukkanó bogumil eretnekség ellen, s oly véres kézzel végezte feladatát, hogy egyetlen esztendő leforgása alatt tíz-és tízezreket terelt vissza Krisztus s a római anyaszentegyház oltalma alá, s más tízezreket égetett meg máglyán. Boszniában hónapokig lángoltak az élő áldozati tüzek, s hónapokig égett emberhús bűze terjengett a vad hegyek fölött.

Az eredmény lenyűgözte az obszervánsok vezetőit. Híre eljutott a császár udvarába is, ezért Jakab nem csodálkozott különösebben, amikor Zsigmond őt is felkérette, hogy jöjjek Magyarországra. Arra a földre, ahol a bogumil heretizmusnál sokkalta gonoszabb és makacsabb eretnekség vert tanyát: a huszita eszme.

Inkvizítori kinevezését a császár kérte, de hivatalosan a bázeli zsinat küldte meg neki az okiratot. Jakab tehát vette vándorbotját, s Boszniából elindult Magyarországra. Meg kellett ehhez tanulnia magyarul is, és életében először meggyűlt a baja az új nyelvvel. Évekbe tellett, mire megértette e barbárok beszédjét, s maga is meg tudta értetni ővelük mondandóját.

Mert barbárok voltak ezek majd valamennyien, kétség sem férhet hozzá!Az inkvizítor néhány erényes és jámbor életű főpapon kívül az egész

országot a legmélyebb hitetlenség állapotában találta. A püspökök jó fele tudott csak írni, olvasni, és jelentős részük nem beszélt latinul. Majd valamennyi féktelenül kevély, harcias férfi volt, ki éjjel-nappal fegyverben járt, és oly előkelő öltözéket viselt, akár a világi nagyurak. Szeretőt, szajhákat tartottak, és gyakorta áldoztak a mértéktelen evés, ivás örömeinek. Az adóaranyakkal igen hanyag módon bántak, s a tized java részét fényes udvartartásukra fordították ahelyett, hogy az egyház üdvére és épülésére költötték volna.

Nem csoda hát, ha a hívek hite is hanyatlott, kopott ezekben az esztendőkben. Az inkvizítor nem is különösebben hibáztatta azokat az eltévelyedetteket, akik a huszita eszmékkel kezdtek kacérkodni, s akik a krisztusi életet jobban követő, igaz lelkű, szegény papokat látták szívesebben falvaikban, városaikban. Nem… Az inkvizítor szíve mélyén egyet is értett velük, ugyanakkor habozás nélkül megégettette, megnyúzatta mindet, ha kezei közé kerítette őket. Úgy vélte, s ezt prédikálta széltében, hosszában, hogy csak a teljes megtisztulás hozhatja el a jobb, szebb, tisztább világot a kereszténység számára, az Universitas Christi világát.

Látta hát az inkvizítor, hogy magyar földön évekre elegendő munkája akad. Zsigmond először Tatára rendelte, ahol épp a cseh huszitákkal tárgyalt, és szüksége volt egy, a teológia tudományában jártas, fennkölten prédikálni tudó és könyörtelen logikával érvelő férfiúra, ki segíti a huszita hitszónokokkal szemben. Két hónap után azonban Jakab atya maga kérte a királyt, hogy küldje őt vissza az egyszerű nép közé. Ott kell folytatnia a munkáját.

Tűzzel, vassal…Az esztergomi egyházmegyében kezdte, aztán János váradi püspök

hívására áttette székhelyét Erdélyországba, ahol riasztó gyorsasággal terjedt a huszita pestis. Olyannyira, hogy májusban immár maga Lépes György erdélyi püspök rimánkodott neki, hogy ne késlekedjék, hamar siessen és pusztítsa ki a huszitákat az ország belsejéből is. Ott hírét vette, hogy Erdélybe a Délvidékről terjeszkedik a ragály. Vándorpapok, többnyire Prágában,

huszita tanokban megfertőzött egyházfiak jártak-keltek a vidéken. Térítettek, prédikáltak, hirdették, hogy csak az evangéliumi Krisztus parancsa szerinti élet az üdvös, hogy a szentképek, a Mária-képek csak bálványok imádására valók, hogy áldozni két szín alatt, bor és kenyér által is szabad, mert azt Jézus urunk imigyen hagyta meg az utódoknak. És hirdették azt is, hogy a római egyház immár a sátán zsinagógájává lett, a bűnök fészkévé, papjai pedig a képmutatás apostolaivá. Meg kell szabadítani az egyházat a halálos bűnöktől, a szimóniától az eretnekségtől a vadházasságoktól, a szemérmetlenségektől, a fosztogatásoktól, a gyilkosságoktól, a bujálkodásoktól, a kegyetlenkedésektől! Fel kell számolni az örökös, mindenért való pénzszedést: keresztelésért, esketésért, gyóntatásért, áldoztatásért, temetésekért…

Csoda talán, hogy ezek az eszmék futótűzként harapóztak el? Az inkvizítor tudta, hogy mihamarabb meg kell találni a huszita prédikátorokat. Ezek hordozták a bomlasztó eszméket, ezek hirdették az örök pogány lelkű magyaroknak, ezek olvasták fel nekik berkek mélyén, erdők sűrűjében, árkok rejtekében a magyarra lefordított Bibliájukat, s ezek lázítottak a pápa, az egyház és a császár ellen.

Az inkvizítor útját füstölgő máglyák jelezték Erdélyből a Délvidékig. Ötvenezer megtérített lélek, ötezer karóba húzatott test. Jakab az eretnekség fészkét kereste, a helyet, ahonnét a lázító eszmék elharapóztak… Tudta, hogy ha a fészket megtalálja, s a benne lobogó lángot eltapossa, akkor lassan kimúlik a sok őrtűz is szerte az országban.

Így jutott el az inkvizítor délre, Valkóba, meg Szerémbe, ahol végre megtalálta, amit keresett. Kamonc, Cserög, Szilszeg, Újlak, Zalánkemén, Árpatarló… A gazdag, szőlőművelő vidék szíve… Tele elfajzott, nyakas, makacs magyarokkal, kik nem átallják a római anyaszentegyház tanításait kétségbe vonni! Kik nem átallják pogány nyelvüket a birodalom szent nyelve fölé helyezni… Kik nem átallják Krisztus tanításait galádul kiforgatni…

S fellobbant a máglyák sorra a Szerémségben is. Szávaszentdemeter főterén legelébb, s aztán sorra mindenütt másutt is. Összefogdosott vándorprédikátorok, falusi plébánosok, kevély takácsok, vargák, nyeregkészítők, fegyverkovácsok, bírók, szőlőműves, kapás parasztok, nyomorult jobbágyok kerültek az inkvizítor hálójába. Akire csak a gyanú árnyéka rávetült, azt megégettette, aki nem akart vallani, azt megkínoztatta.

Vér és fájdalom, hamvak, s megcsonkított testek ezrei jelezték az útját a gazdag, erős Délvidéken. Hogy mennyire elfajzott ebben a pogány tartományban az egyház, mi sem jellemezte jobban, mint hogy maguk a bácsi püspökség papjai kezdtek szervezkedni az inkvizítor ellen.

Az inkvizítor a lelke mélyén megértő ember volt, s megértette ezt is. Nem egy papnak égettette meg anyját, apját, nem csoda, hogy elkeseredetten reagáltak. Csakhogy időközben az egyszerű parasztok és a városi polgárok is zúgolódni kezdtek az inkvizítor ellen, fegyvert gyűjtöttek, s két esztendeje

csak a királyi csapatok gyors bevetése akadályozta meg a felkelés kirobbanását. A pécsi papok végül fegyvert is ragadtak, és a szó szoros értelmében elkergették a Szerémségből az inkvizítort.

De az inkvizítor tudta, hogy ezzel még nincs vége. Eugenius pápa személyes megbízásával tért vissza Magyarországra, s a király kénytelen volt még nagyobb fegyveres őrizetet biztosítani számára. Az inkvizítor most már egyből a Szerémségbe sietett: érezte, tudta, hogy itt a huszita heretizmus gyökere, innét kell kitépnie, hogy írmagja se maradjon.

Visszatérte olyan gyűlölethullámot keltett, aminőt Szerémség népe még meg nem élt. A meggyötört, üldözött magyarság ekkor Bácsi Simon főespereshez, pécsi kanonokhoz fordult menedékért, segélyért, aki ugyan éppúgy üldözte a veszedelmes huszita tanok hirdetőit, mint az inkvizítor, de egy percig sem habozott magyar testvérei mellé állani. Újlakon maga közösítette ki az inkvizítort, csodálatos bátorságról téve tanúbizonyságot.

Az inkvizítor ekkor sem csüggedt. Újabb királyi hadat kért, s újabb királyi hadat kapott. És újra fellobbantak a máglyák a magyar Délvidéken, s újabb ezrek kínzattak meg. A helyzet még inkább elmérgesedett volna, de a szerémségiek megkönnyebbülésére ekkor az inkvizítort a pápa visszarendelte a zsinatra, mely áttette székhelyét Bázel városából Ferrarába. Szükség volt ott az inkvizítorra, mert éppen a konstantinápolyi küldöttekkel folytatták az egyházszakadás megszüntetését célzó tárgyalásokat. Az inkvizítor ennek is a szakértője volt. Lázas prédikációkban oktatta hát ki a görög ortodoxokat, hogy csak akkor számíthatnak a nyugati kereszténység segítségére, ha mindenben szakítanak eltévelyedett, heretikus szokásaikkal, levedlik undok rítusaikat, s visszatérnek a római anyaszentegyház szertartási rendjére, s mindenben alávetik magukat Rómának.

Eltelt egy újabb év, és az inkvizítor már alig várta, hogy újra visszatérhessen Magyarországra. Nem is ment máshová: négyszáz fegyveressel egyenest a Szerémségbe sietett. Folytatni akarta, amit elkezdett. És folytatta is. Újra fellobbantak hát a máglyák a magyar Délvidéken, s újabb ezrek kínzattak meg.

De ez már több volt a soknál.Kamonc mezővárosának lakói ezen a késő őszön fellázadtak az inkvizítor

ellen. Az elfogott, máglyára szánt huszita papokat kiszabadították, s két napra elűzték a Cillei-és Újlaki-címeres katonákat a városukból.

De az inkvizítor tudta, hogy ezzel még nincs vége. Megerősített haddal tért vissza. Ezen a reggelen Kamonc főterén száz máglya állt készen arra, hogy újra fellobbanjanak a lángok…

6.

– Akkor? – kérdezte újra fagyos mosollyal az ajkán az inkvizítor. – Mi lesz akkor, bíró uram?

Cserekle János szűkölve hajlongott előtte. Nem mert az inkvizítor szemébe nézni.

– Akkor… Akkor a nép maga tér vissza nyájadba, atyám! Kegyelmezzél! Hát nem haltak már így is sokan? Hát nem volt elég a máglyákból? Kamonc férfiainak majd ötödét a temetőbe küldted, atyám! Nem marad itt magyar!

Az inkvizítor arcáról leolvadt a nyájas mosoly.– Engem nem érdekel, marad-e teremtett lélek ezen a földön, bíró uram!

Engem csak az érdekel, hogy megtisztítsam e földet a bűntől, a förtelemtől! Ha üresek maradnak e városok üresek a falvak, hát akkor úgy lesz! Ez a küldetésem! Inkább a sivár pusztaság, Isten pusztasága, mint a sátán sokadalma!

A bíró remegve hátrált.– Hívass ide mindenkit! – mormolta az inkvizítor. – Minden teremtett

lelket! A katonáim ellenőrizni fogják a házakat, s akit odabenn találnak, annak vége van! Értetted?

Cserekle János sápadtan hordta el az irháját. Az inkvizítor pedig elégedetten körbepillantott.

– Titusz!A fekete köpenyes már közeledett is.– Titusz fiam… Iderendeltem a város lakóit. Nemsokára átkutatjátok a

házakat! Akit ott találtok, kardélre hányjátok. Értetted-e?Kamonci Titusz komoran bólintott.– Prédikálni fogok – suttogta maga elé az inkvizítor, és a szürke,

esőemlős fellegekre függesztette tekintetét. – Azt akarom, hogy tudják, miért kell meghalniuk… Tudniuk kell… És… Titusz… hajolj közelebb, fiam. Van még egy parancsom!

A katona meghallgatta, miként rendelkezik az inkvizítor. Amint az a fülébe súgta a parancsolatot, arcizma sem rándult. Intett katonáinak, hogy kövessék.

7.

Egy órával később a város főterét leszegett tekintetű, kopott ruhájú emberek töltötték meg. Valaha ötezer lélek lakta a várost, de mára alig háromezer maradt. A többiek – már akik nem végezték máglyán, karón – mind elmenekültek, elbujdostak messzi földre, távok Moldvába. Aki maradt, annak szőlejét megtiporták, búzáját elégették, földjét tarlóvá tették az inkvizítor parancsára. A város elszegényedett, pincékben őrizett tízezer hordónyi jó bor a Dunába folyattatott.

Az inkvizítor azt akarta, hogy a kamonciak tisztában legyenek tetteik következményeivel és a büntetés elkerülhetetlenségével. Most, hogy megtörték a lázadás szellemét, most, hogy a szervezkedők, a hangadók nemsoká máglyára vettetnek, most még kellett valami, hiányzott valami, ami teljessé teheti az ítélkezést.

És az inkvizítor már tudta, hogy mi lészen az a büntetés…A tömeg némán várakozott. A máglyák és köztük darabontok sorfala állt

előreszegezett lándzsákkal. A foglyok egyelőre még a városházán s a környező házak pincéiben rostokoltak vasra verve. Várták a megégettetést, várták a halált.

A máglyák lábánál csak az inkvizítor csuháját cibálta még a novemberi szél.

Az inkvizítor imádkozott.Mormolását a távolabb szorongók is tisztán hallották, mert az ő

mormolásán kívül légy szárnya sem rebbent, falevél sem rezdült Kamonc fekete főterén.

Az inkvizítor befejezte az imát, és lassan felemelte a tekintetét. Egyenest szembenézett Kamonc szorongó lakóival.

Várt még.Tudta, hogy a csönd fenyegetőbb, fojtogatóbb, mint a harsogó emberi szó.

Várt még.Szinte hallani vélte a bűnösök szíve dobbanását. Bűnös szívek bűnös

dobbanása… Amikor a némaság már szinte fájdalmasan lüktetett a dobhártyáján, az inkvizítor halkan, negédes hangon megszólalt:

– Kamonc népe… Ti eltévelyedettek, ti megtévesztett lelkek… Ti, Isten elkóborolt bárányai, ti, szerencsétlen űzöttek… Ti fegyvert fogtatok énellenem, aki vagyok Krisztus katonája, a pápa inkvizítora, a szent hit védelmezője. Ti bűnt követettek el énellenem, és ezzel bűnt követtetek el Jézus Krisztus ellen is. Nem azért elsőképpen, mert fegyvert fogtatok énellenem. Hanem azért, mert megtagadtátok Krisztusnak szent egyházát, megtagadtátok keresztényi hitünket, megtagadtátok a pápa őszentségét, és mind a sátán szolgálatába állottatok!

Elhallgatott, s lángoló pillantását körbehordozta a tömegen.A kamonciak fel se mertek pillantani reá. Tekintetüket mereven a földre

szegezték, s tudták, ha bárki meg merészelne szólalni, az inkvizítor nem habozna tulajdon kezével fojtani meg a vakmerőt.

– Kamonc népe – folytatta rekedten, fájdalommal a hangjában az inkvizítor –, ti eltévelyedettek, ti megtévesztett lelkek… Ti, Isten elkóborolt bárányai! Ma meg fogjuk büntetni azokat, akik benneteket a bűnnek útjára vezettek! Meg fogjuk büntetni azokat, akik az istentagadásban élen jártak, akik a törvény és a rend ellen lázadtak! Máglyán égetjük meg őket!

Csend.A kamonciak reszkettek.

– Én, aki vagyok Krisztus katonája, a pápa inkvizítora, a szent hit védelmezője, én nagyon jól tudom, hogy nem csak ők bűnösök, kiket ma megégetünk színetek előtt. Nem… Én tudom… Tudom, hogy ti mind bűnösök vagytok. Mind! Férfiak, nők, aggok, még a csecsszopók is, kik anyjuk emlejéből már a bűn keserű nektárját szívták zsenge testükbe! Benneteket mind megfertezett az álnok, hazug ige, amit papjaitok terjesztettek! Szívem szerint elvégezném, amit el kellene végeznem, s megtisztítanám a várost Krisztus urunk szent tüzével… Csend.

Dermesztő, fagyos csend.– De az én szívem megbocsájtó – hajtotta le a fejét az inkvizítor

megtörten. – Az én szívem gyenge és féltő. Nem akarom hát mindőtöknek a halált, és hiszem, hogy enyhébb, keresztényibb lecke is elegendő lészen a ti számotokra. De úgy akarok elmenni innét, hogy bizton tudjam, Kamonc soha többé nem lesz az eretnekség fészke! Soha, soha többé! Ezért… Ezért úgy döntöttem, hogy az ítélet napján nem csak élőkön statuálok büntetést! Nem csak az élőket rostálom meg. Azt akarom, hogy lássátok, hogy tudjátok… a holtak sem érdemelnek mást!

A tömeg most először felzúdult. Nem értették, mit akar ez jelenteni…– Jöjjetek velem, ti eltévelyedettek, ti megtévesztett lelkek… Ti, Isten

elkóborolt bárányai, jöjjetek! Vezetlek benneteket az ítélet helyére, az irgalom mezejére, hogy tulajdon szemetekkel lássátok, hogy Krisztus ítélőszéke elől nincsen elbúvás, nincsen menedék, nincsen feloldozás. Krisztus ítélőszéke megtalálja a bűnös lelket éltében, holtában… Előle bujdosni nem lehet…

A kamonciak közül egyre többen emelték fel fejüket, s az inkvizítor látta szemükben az engesztelhetetlen gyűlöletet Nem mutatta, hogy meglepődött volna, nem mutatta, hogy meghökkent ezen. Pedig efféle állhatatos makacsságra, efféle megtörhetetlen indulatra nem számított: hitte, hogy az eddigi lecke már elvette a kedvüket a gyűlölködéstől. Ha nem, hát még inkább megérdemlik a sorsukat…

– Kövessetek! – kiáltotta, aztán intett Titusznak. Az lóra kapott, és embereivel mutatta az utat. A kamonciak morgolódva, feszült sutyorgással hömpölyögtek a nyomukban.

Hová? Merre?Kamonci Titusz egyenest a Tatárnyereg felé irányította lovát: a kaptatón

fel, egész a nyereghátig.Egész a temetőig.

8.

Azt hitték, a frissen ásott sírokba élve fogják eltemetni néhányukat. A városiak nyögve, szűkölve torpantak meg, mikor látták, hogy a temető közepén új gödrök sorakoznak mindenfelé.

Ismerték már az inkvizítort, s tudták, hogy az ő elméjében a legvadabb büntetési módozatok is megfogalmazódhatnak Akár ez is: élve eltemetni őket… Gyanújukat csak erősítette, hogy nyomukban kétszáz lándzsás tülekedett, elzárva a menekülés egyetlen lehetséges útját, a városba visszavezető ösvényt. A dombtetőn még kétszáz állig felfegyverzett vértes lovas várta őket.

Nem volt hová menekülni, az Újlaki-darabontok közt vagy száz számszeríjász állott a temető két oldalán felsorakozva, lezárva a szűk térséget, felajzott fegyverekkel, melyek nyílvesszeit most fenyegetőn a vonakodva közeledő tömegre célozták.

Innét csak az jut ki élve, akit az inkvizítor élve hagyni enged…A kamonciak most már hangosan zúgolódtak, innét-onnét felháborodott,

fenyegető kiáltások harsantak. Hagyják magukat lemészároltatni? Vagy inkább szálljanak szembe a fegyveresekkel?

Az inkvizítor felmászott egy sírgödör mellé hányt földkupacra, s onnét elégedetten tekintett széjjel a reszkető tömegen. Ez az! Érezte a félelmüket, érezte a szűkölő rettegést…

Elégedetten Tituszra mosolygott.– Gyermekeim! Csöndesüljetek el, hogy befogadhassátok Jézus Krisztus

kegyelmét! Jöjjetek közelebb énhozzám!De az emberek nem akartak közelebb jönni. A lándzsásoknak kellett

arrébb taszigálni őket, meg-megdöfködve a hátul állókat. Felsorakozott hát a megmaradt háromezer kamonci polgár a sírok széléri.

– Az ítélet napja jött ma el! – kiáltotta az inkvizítor, s arcán mennyei mosoly terült szét. Karjait az égnek emelte, szemgolyói kifordultak, ahogy átadta magát az elragadtatásnak. – A könyörület és a bűnbocsánat napja jött ma el! Örvendezzünk!

De a kamonciak nem örvendeztek. Az első sorokban állók már látták, hogy azok a gödrök egyáltalán nem friss sírhányások. Az inkvizítor a régi sírokat bontatta fel sorban, egymás után. Hajnal óta százat. A katonák sora mögött belcsényi jobbágyok várakoztak nagy rémülettel, kezükben ásó. Velük hantoltatták ki a sírokat…

– Jöjjetek még közelebb, testvéreim! – zengte az inkvizítor. – És örvendjetek, mert megtisztul a ti lelketek az igazság tüze által. Örvendjetek, mert az eltévelyedettek, a porladók, az életből elköltözöttek is megkapják az utolsó esélyt a megváltásra… Mert látjátok drága testvéreim, Krisztus kegyelme nem csak az élőkre sugárzik ki ma.

Néhányan dühödten kiáltoztak a tömegben, de hátul a dárdadöfések nyomán menten el is hallgattak.

– Megtisztítjuk a temetőt, testvéreim! – mosolygott biztatóan a tömegre az inkvizítor. – Én elhiszem nektek, hogy megbántátok gyalázatos vétkeiteket! Úgy van az, bizonyára! De mi lesz holnap? Holnapután? Élitek életetek, mint eddig?

A tömeg zavartan sugdosott.– Én, Krisztus katonája, a hit védelmezője, nem hagyhatom, hogy olyan

földbe temetkezzetek a bűnbánat gyakorlása után, mely földben bűnösök porladnak, megszentségtelenítve az igazak sírjait, megfertezve ezt a földet, s holtuk után is a gonoszság és szentségtelenség mérgét hintve közétek… Nem! Ezt nem engedhetem!

Odalépett a legközelebbi sírgödör széléhez.– Farkas Gergely, tímár… – kiáltotta. – Tavaly temettek el téged, s életed

végéig az eltévelyedett tanok rabja voltál. Nem részesültél az igaz hit szentségében halálod előtt. Tisztátalanul éltél és tisztátalanságban haltál. Nem nyugodhatsz ebben a földben!

Intett, mire két belcsényi jobbágy lehuppant a gödör aljába, és piszmogva, undorkodva egy rothadó koporsót emelt ki belőle. A koporsó oldala bedőlt már, a teteje beszakadt, s így a közelben állók jól láthatták Farkas Gergely oszlóban lévő, fekete koponyáját és az oldalt kikalimpáló ruhafoszlányos csontkezet. A koporsót kiborították az inkvizítor lábai elé.

A tömeg felhördült.Kiemelni a holtakat?Ezt még az inkvizítor se teheti meg! Igaz, sokan emlékeztek rá, mit

prédikált nem is oly rég Bálint pap: a konstanzi zsinat parancsára is kiásatták Angliában a már régóta porladó Wycliff hittudós-prédikátor csontjait, s azokat Konstanzba szállították, hogy ott pompás ceremónia keretében, a római anyaszentegyház legnagyobb dicsőségére máglyán megégessék. Az inkvizíció holtában sem hagyta nyugodni azokat, akik ellenszegültek Róma zsarnoki akaratának.

– Zajok Timót, vincellér… Tavasszal temettek el s életed végéig az eltévelyedett tanok rabja voltál. Nem részesültél az igaz hit szentségében halálod előtt. Tisztátalanul éltél és tisztátalanságban haltál. Nem nyugodhatsz ebben a földben!

A jobbágyok már a következő koporsót emeltek ki. Ez a koporsó még ép volt, de mikor kiborították a tartalmát, egy felpuffadt, bűzhödt tetem zuhant Farkas Gergely feketéllő maradványaira.

A tömeg hátrált volna iszonyában, de a lándzsások nem engedték.– Vízmellékszállási Rozália… Pál cserzővarga leánya. Nem sokkal azután

temettek el tégedet, hogy engem fegyverrel elűztetek ebből a városból. Életed végéig az eltévelyedett tanok rabja voltál. Nem részesültél az igaz hit szentségében halálod előtt. Tisztátalanul éltél és tisztátalanságban haltál. Nem nyugodhatsz ebben a földben!

A két jobbágy lehuppant a következő sírgödörbe, de ekkor a tömegből előtülekedett egy testes, vörös képű férfi. Pál cserzővarga, ahogy látta, mit művelnek leánya koporsójával, egyenest az inkvizítornak akart rontani. Kamonci Titusz azonban résen volt, és egyetlen ökölcsapásával a földre sújtotta az idős férfit.

– Kezet emelnél Krisztus katonájára? – mosolygott angyali türelemmel a földkupac tetejéről az inkvizítor. – Magad is a bűnösök pártját fogod? Vigyétek!

A darabontok elrángatták a vinnyogó embert, aki még így is látta, hogy leánya földi maradványait hogyan borítják a többiek összegabalyodott, rothadó tetemeire.

– Tátos Balázs! – folytatta kíméletlenül az inkvizítor. – Meghaltál egyévesen, de nem részesültél az igaz hit szentségében halálod előtt. Nem nyugodhatsz ebben a földben!

A tömeg ekkor egy emberként moccant előre, hogy megakadályozza a gyermek koporsójának kiborogatását. Oldalról azonban számszeríjvessző sortüze suhogott bele a sokaságba. Üvöltés és fájdalmas kiáltozás… Néhányan a sírhalmokra rogytak, mások vérző sebekkel zuhantak térdre, próbáltak megkapaszkodni társaikban. A lázongás elhamvadt, mielőtt újra lángra kaphatott volna.

Titusz intésére a katonák megragadták a szélen rogyadozó sebesülteket és holtakat, s úgy, ahogy voltak, a koporsók zúzalékára és az oszló tetemekre hajigálták őket.

– Ma mind megtisztultok a tűzben! – harsogta az inkvizítor. – Megtisztítom ezt a várost! Ha ellenálltok, puszta, üres házakat hagyok magam után. Ha megszelídültök, magatokba mélyedtek, és könyörögve kéritek a Mindenható bocsánatát förtelmes bűneitekért, akkor életben maradtok.

Odalépett a következő kiásott sírgödörhöz.– Bujtos Andorás, kovács! Életed végéig az eltévelyedett tanok rabja

voltál. Nem részesültél az igaz hit szentségében halálod előtt. Tisztátalanul éltél és tisztátalanságban haltál. Nem nyugodhatsz ebben a földben!

– Bácshideghi Antal, templomi szolga! Az átkos Bálint pap plébániájának kulcsárja! Életed végéig az eltévelyedett tanok rabja voltál. Nem részesültél az igaz hit szentségében halálod előtt. Tisztátalanul éltél és tisztátalanságban haltál. Nem nyugodhatsz ebben a földben!

– Toma János, éltél négy esztendőt! Nem részesültél az igaz hit szentségében…

És így tovább, sírgödörről sírgödörre.A jobbágyok meg csak hordák ki a porladó, korhadó koporsókat, s

belőlük a hullákat mind az emelkedő halom tetejére szórták. Kamonci Titusz a tömeget figyelte.

Majd minden arcot jól ismert, és azok is jól ismerték őt. Tudta, hogy kik ezek az emberek. Nézte őket, nézte az arcukra kiülő borzadást, a hitetlenkedést, hogy mindez valóban megtörténhet szeretteikkel. Azok közül is csaknem mindenkit ismert, akiket rothadó maradványaikban a halomra hánytak. És jól ismerte azt a nyögdécselő, vérben hörgő vékony öregasszonyt is, akit hasba lőtt egy számszeríj fémvessző, s akit az emelkedő hullahegyre dobáltak a többi sebesülttel együtt.

– Titusz… drága fiam… segíjjél… Meghalok…Titusz közel állt a hullahegy széléhez. Az öregasszonyra egy oszló, hájas

tetem súlya nehezedett, attól nem tudott moccanni, csak aszott karját nyújtogatta erőtlenül feléje. Mások is ott nyögdécseltek a tetemek közt, de hangjuk egyre halkabb, egyre tompább lett, ahogy újabb és újabb koporsó tartalmát fordították rájuk.

– Titusz… fiam… nem ismersz te meg?Kamonci Titusz a szeme sarkából az inkvizítorra sandított, de Jakab atya

nem törődött most a nyöszörgőkkel, fanatikus hangon sorolta a megtisztítandó holtak neveit.

– Szabó Mikhál, kalmár! Életed végéig az eltévelyedett tanok rabja voltál. Nem részesültél az igaz hit szentségében halálod előtt…

S a halom egyre emelkedett.– Titusz… ne hagyj így pusztulnom… fiam…Az öregasszony összeszedte maradék vékonyuló erejét, s rángó kezével

megragadta a férfi csizmás lábát.– Ne hagyj így vesznem… drága fiam…Titusz felemelte lábát, és visszataposta az öregasszony kezét a kupacba.Nincsen dolga ezekkel.Ezek már nem az övéi.Ez a város, ez a vidék már a múlt…Köpenyét arca elé kanyarította, mert egyre nehezebben bírta a levegőben

terjengő dögletes bűzt.– Telke Mária, István jobbágy felesége! Életed végéig az eltévelyedett

tanok rabja voltál. Nem részesültél az igaz hit szentségében halálod előtt…Nem sokkal később a halottakból széttört koporsókból, és még mindig

icergő sebesültekből álló kupacra fáklyákat vetettek a darabontok.Titusz arrébb állt, de így is megcsapta a hullákból áradó elviselhetetlen

bűz. A még élők fülhasogató sikolya elkísérte a tömeget lefelé, a Tatárnyeregről egész a város szélső házaiig.

A sokaságot a darabontok és a vértes lovasok visszataszigálták a főtérre. Már ott is lángoltak a máglyák.

9.

A farakások tetején vagy százötven embert kötöztek az oszlopokhoz. Némelyik cölöphöz kettőt is, mert kevés volt a hely a Szentkereszt-templom és a városháza közötti téren.

– Kamonc népe – folytatta rekedten, fájdalommal a hangjában az inkvizítor. – Ti, eltévelyedettek, ti, megtévesztett lelkek… Ti, Isten elkóborolt bárányai! Itt bűnhődnek közületek a veszettek, a gyalázatosak, a két szín alatt áldozók! A kelyhesek, a heretikusok a hittagadók! Itt tisztul meg a lelkük azoknak, kik fegyvert fogtak énellenem, Krisztus katonája ellen!

A tömeg már nem lázongott. Dermedten bámulták a máglyák tetején vonagló férfiakat és nőket. Városi szegények, néhány céhesmester, szőlőművesek, vincellérek… ismerték valamennyit… Korlát Balázst, Írigy Andorást, Farkas Istvánt, Mikos Kelement, Tizur Andorást, Karomi Lázárt… Igen… Valamennyien részt vettek a felkelésben, valamennyien az inkvizítor ellen lázadtak, s akadt köztük kinek kezéhez vér is tapadt…

De az igazi felbujtók nem voltak közöttük… Ezt is mindenki jól tudta… Nem volt ott a kivégzendők között Balázs pap meg Bálint pap, kik a Bibliát magyarra fordították, s kik a környéket esztendők óta huszita tanokkal maguk mellé állították… Őket kiszabadították a felkelők… Balázs pap még azon éjjelen Bácsba futott, s ott menedéket kért a péterváradi apát úrtól. Bálint pap meg ki tudja, hol van azóta? Remélhetőleg árkon-bokron túl… Magyar Balázs szabómester, aki az egész felkelést kirobbantotta azzal, hogy kardot rántott az inkvizítor katonáira, Újlak börtönében ül. Őt nem engedik megégetni, mert nemesember. A pórnép mehet a máglyára…

A tűz belekapott a fahasábokba, s mert azok nedvesek voltak a késő őszi fagyoktól, fojtó, sűrű füsttel bodorodtak az ég felé. De csakhamar veres lángocskák türemkedtek ki a füstből, s mohón falni kezdték a fát.

A tömeg szívszorongva bámulta, hogyan lepi el a tűz szeretteik ruháját, s hogyan fojtogatja a füst szerencsétleneket.

Titusz egykedvűen figyelte haláltusájukat. Tudta, hogy mire a lángok belemarnak húsukba, nagy valószínűséggel nem lesznek már életben.

A főteret a fahasábok recsegés-ropogása, a tűz habzsoló sistergése és a máglyahalálra szántak sikolyai töltötték be. A füst megköhögtette az elcsigázott tömeget, de nem mehettek mégsem sehová. Végig kellett nézniük az egészet.

Mikor jó órával később a cölöpökről lenyaldosták a lángok a fekete pernyét is, és a tűz hamvadni látszott, az inkvizítor lassan az egyetlen, még életben hagyott fogolyhoz lépett.

Őalatta nem raktak máglyát, őt kezénél, lábánál fogva két oszlop közé feszítették ki. Titusz letépte róla a szakadt inget.

Bácshideghi Dénes szabóinas mezítelenül reszketett a tömeg előtt. Nemes Magyar Balázs segédje volt, ki az elsők közt ragadott fegyvert az inkvizítor ellen, s azt rebesgették szerte Kamoncon, hogy tudja, hol rejtezik az eretnek Bálint pap.

Az inkvizítor megállt előtte, kezében Bibliájával. Magában imát mormolt, mintha az áldozat lelki üdvéért esedezne, aztán kinyitotta szemét, és végigmérte a lecsupaszított férfit.

A szabósegéd negyvenévesforma vénlegény volt, vézna, csontos arcú, nagy bajuszú ember. Tekintete szürkén villant, ahogy farkasszemet nézett az inkvizítorral.

– Eljött az időd, Bácshideghi Dénes!– Tudom, Jakab pap.– Megbántad-e bűneidet, fiam?– Nem bántam meg semmit!– Hiszed-e még a halálnak torkában is az eretnekségben tévelygő

nézeteket?– Hiszem, hogy Husz János tanítása az igazság, Jézus Krisztus szavainak

legtisztább értelmezése, Jakab pap. És te is tudod, hogy így van!Az inkvizítor vékony szája mosolyra rándult.– Részt vettél-e a fegyveres lázadásban, ami ellenem, Krisztus katonája, a

pápa inkvizítora, a hit védelmezője ellen tört ki?– Részt vettem a népnyúzók, a hazugok, az alávalók elleni felkelésben.

Igen, vállalom! Harcoltam a sátán zsinagógája ellen, kinek főpapja a római pápa!

Az inkvizítor elkomorult, előrehajolt, mintha egészen közelről akarná megvizsgálni Dénes vonásait. A hóhér már ott állt az áldozat mögött, kezében széles pengéjű nyúzó-késsel.

– Megállapítom, hogy nem ismered el förtelmes bűneidet, mi több, tovább tagadod az egy, igaz anyaszentegyházat, gyalázod papjait, rágalmazod őszentségét, a pápát, és tovább hirdeted eretnek nézeteidet. Egyetlen lehetőséged maradt, fiam, hogy ne kínhalálok kínhalálával halj! Áruld el, hol bujdokol az eretnek Bálint pap, Kamonc plébánosa, s akkor kegyelemből te is a máglyahalált választhatod!

Bácshideghi Dénes arcán megvető kifejezés suhant át.– Nem kerül soha a kezeid közé, te sátánfattya! Ölj meg, törj meg, de nem

árulom el a papunkat!A tömeg elégedetten felsóhajtott.Nem tetszett ez az inkvizítornak. Tudta, hogy nyomban el kell venni a

kedvét a kamonciaknak az efféle dacosságtól.– Utoljára kérdezem, Bácshideghi Dénes… Hol van az eretnek pap?– Én csak egyet ismerek. Az itt áll, előttem! – vigyorgott rá amaz. Az

inkvizítor intett a hóhérnak, hogy kezdheti.A tömeg elnémult.Titusz egy lépéssel közelebb húzódott az inkvizítorhoz, hogy szükség

esetén kardot ránthasson a védelmében. A tömeg reakciói kiszámíthatatlanok voltak e pillanatban.

A hóhér előbb elhelyezkedett az áldozat előtt. Végigmérte, s hosszan a szemébe nézett. Bácshideghi Dénes állta a tekintetét, fejét felszegte, s mikor a hóhér oldalt lépett, s felemelte a nyúzókést, halkan imádkozni kezdett.

A tömeg együtt mormolta vele az imát, mintha lélekben egy volna vele. Mást nem tehettek, de ennél nagyobb erőt nem is adhattak volna szerencsétlennek.

Mi Atyánk, ki vagy mennyekben,Szenteltessék meg az Te neved,Jöjjön el az Te országod,Legyen meg az Te akaratod…

Az inkvizítor fejét lehajtva mondta:

Pater noster, qui es in caelis,Sanctificetur nomen tuum,Adveniat regnum tuum,Fiat voluntas tua,

A hóhér tűnődve vizsgálgatta Dénes nyakát, ujjaival kicsit megnyomkodta a bőrt, keresve a helyet, ahol a pengével bemetszheti az első vágást.

Miképpen mennyekben, azonképpen itt ez földön is.Mi éltető kenyerünket add meg nekünk ma,És bocsásd meg az mi vétkeinket,

Az inkvizítor hangosabbra fogta, hogy elnyomja a magyar szavakat:

Sicut in caelo et in terra…Panem nostrum quotidiantim da nobis hodiae,Et dimitte nobis debita nostra,

A hóhér különös gonddal metélni kezdte a bőrt Dénes nyakán, körbe, körbe, finoman, hogy csak véknyan serkenjen vére. A férfi arca eltorzult a fájdalomtól, egy hosszú pillanatra szavát is szegte a kín, de aztán újult erővel folytatta:

Miképen mi és megbocsátunk ellenünk vétkeseiknek,

Az inkvizítor dühödten fordult szembe vele, s szinte fröcsögte az arcába:

Sicut et nos dimitlimus debitoribus nostris.

Bácshideghi Dénes hangja elcsuklott, mert a hóhér ebben a pillanatban vékony csíkban nyúzni kezdte hátáról az első bőrszalagot. Pontosan, ügyesen dolgozott, s mindenekelőtt lassan.

A férfi egész teste vonaglott a fájdalomtól, szemei kidülledtek, de összeszorította fogát, mert nem akarta megadni az örömet az inkvizítornak, hogy könyörögni lássa. Jakab pap most már enyhülten fejezte be:

Et ne nos inducas in tentationem,Sed libera nos a malo…

Csakhogy a dacos tömeg elnyomta a hangját:

És ne vígy minket kísértésbe,De szabadíts gonoszul,Mert tiéd az Ország,Az hatalom, az dicsőség,Mind örökkön örökké, Ámen!

Az inkvizítor megállt Dénes előtt, szétterpesztett lábbal, kezét háta mögött összefonva, és az arcát figyelte. A hóhér immár a második vékony bőrcsíkot cibálta le az áldozat hátáról, de a férfi meg se nyikkant. Dülledt szemeit végigvánszorgatta a tömegen, mintha egyenként akarna elbúcsúzni társaitól. Összepréselt fogai alól vér bugyogott sebes nyakára.

A tömegben az emberek megfogták egymás kezét. Aztán halkan, szomorúan énekelni kezdtek:

Boldogasszony Anyánk,Régi nagy Patrónánk!Nagy ínségben levén,Így szólít meg hazánk…

A két cölöp közé kötözött Bácshideghi Dénes, akinek a hóhér már mellkasáról kezdte letépkedni a mellbimbókat, majd az előre bemetszett bőrcsíkokat, lassan, iszonyú kínok közt elmosolyodott.

Ez a szelíd mosoly volt, amitől az inkvizítor elveszítette türelmét. Dühödten megragadta csuhája szegélyét, és elviharzott a bíró háza felé. A tömeg erősödő hangon tovább énekelt:

Magyaroszágról,Édes hazánkról,Ne felejtkezzél elSzegény magyarokról!

És Kamonc főtere fölött a sötét fellegek egy kegyeletteljes pillanatra eltisztultak, s a magasból árva napsugár fénylett keresztül a szürkeségen, s mintha csak oda tartott volna, Isten kinyújtott ujjaként, megsimogatta a szenvedő férfi arcát.

Bácshideghi Dénes megérezte az érintés melegét, s ennek tudatában, végső sóhajjal adta át lelkét teremtőjének.

11.

Az inkvizítor álmodott.Mindig ugyanazt álmodta, újra meg újra, mintha nem lett volna képes

szabadulni azoktól a képektől, azoktól a réges-régi emlékektől.Álmában most is odahaza járt, Monteprandone városában, s a szelíd

hajlatú dombok közt vigyázta a juhnyájat. Tikkasztó, nyári hőségben egy terebélyes citrus árnyékában ücsörgött, s egy fűszálat rágcsálva figyelte az állatokat.

Várta a farkast.Tudta, hogy el fog jönni.El kell jönnie…Aztán, bárhogyan is küzdött ellene, a forró, nyári napsütésben elbóbiskolt.

Amikor felriadt, puha, közeledő léptek neszét hallotta a bokrokból.Domonkos felpattant, s maga elé emelte botját, hogy lesújtson. Az

inkvizítor zihálva küzdött az ébredés ellen.Nem! Most nem ébredhet fel! Látnia kell a farkast! Meg kell

bizonyosodnia róla, hogy nem képzelgett! Kell lennie farkasnak!Kell lennie veszedelemnek, mert ha nem…Ha valójában nincsen farkas, ha csak elkóboroltak azok a juhok, mert ő

nem vigyázta őket lelkiismerettel, akkor…Akkor az egész élete hazugságon alapul… Akkor apjának volt igaza…

Erre még gondolnia sem szabad!Farkas oson a mezők alatt! Farkas fenyegeti a békés nyájat! És neki meg

kell védenie őket! Neki, egyedül neki kell szembeszállania a veszedelemmel!A bokor rezgett, az árny előrelépett, de mielőtt Domonkos kivehette

volna, mi az, minden elsötétült körülötte.

12.

A férfi öles léptekkel közeledett a mohos növényszőnyegen. Lovát odakünn hagyta, a Vénszigeten túl, ahol a zsombos szélén út vezet tovább Bánmonostora felé.

Nehezen vergődött át a mocsáron, az ösvényt már jó ideje nem használta a falu népe. Az utat benőtte a gaz, s a Duna mellékága lassan visszavette jogos tulajdonát.

De Kamonczi Titusz emlékezett még az ösvényre. Tudta, hogyan juthat át a Vénszigetre. Mikor elvergődött végre a fűzfa bazilikához, ott megtorpant. Tudta, hogy akit keres, az itt bujkál valahol.

Itt kellett lennie…A mocsári virágok, a Dunába hajló kecses fűzek eleven szövedékfala alatt

alig lelte meg a tisztást. Annak közepén állott az oltár. Fekete volt már, korom és rég megalvadt vér sötétlett rajta.

Titusz komoran körbepillantott.A fák alatt csontok sárgállottak, egy koponya szemgödreiben tekergőzött

a sárga lápi sikló.Akit keresett, ott volt. Nem próbált futni, pedig bizonyára hallotta

közeledő lépteit. Ott térdepelt a kőoltár előtt, háttal Titusznak, s zavartalanul befejezte imáját. – Már vártalak, fiam.

Titusz a pap mögé lépett, ujjai tőre markolatára fonódtak. Bizonyos volt benne, hogy itt találja Bálintot. Egyedül jött, az embereit Kamoncon hagyta, hogy vigyázzák az inkvizítor álmát.

– Azt beszélik a kamonciak, hogy megnémultál, Titusz – mondta Bálint pap anélkül, hogy hátrafordult volna. Előtte, a megfeketedett oltáron a magyar Biblia megviselt, kézzel írott példánya hevert. Titusz jól tudta, hogy annak a Bibliának az oldalait kinek a vére szennyezi.

– Jól van hát, ne beszélj, ha nem akarsz – folytatta Bálint pap. – Én megértem azt. Nem hibáztatlak, és nem fogok könyörögni az életemért sem.

Titusz még közelebb lépett, s most már ott tornyosult közvetlenül a pap mögött. Lassan elővonta tőrét: egyetlen mozdulat kell csak, és Bálint átvágott torokkal zuhan az oltár kövére.

– A hívek könyörögtek, hogy meneküljek el innét. Fussak Moldvába, ahová Tamás futott hetekkel ezelőtt! Talán azt kellett volna tennem… De előbb… Előbb látni akartalak…

Megfordult, s még térdeltében végigmérte a fekete köpenyes, mellvértes férfit. Elmosolyodott.

– Különös. Én még mindig azt a szelíd, jóravaló fiút látom magam előtt, aki oly gyönyörűen telerajzolta a templomomat…

Titusz nem felelt.– Most azon töröd a fejed fiam, hogy megölj-e engem. Tudom, hogy a

sok rettenet amit láttál, amit átéltél, kitörölte a jót a szívedből. Ahogy mondtam már, nem hibáztatlak semmiért. Isten útjai nem ismerhetőek, s ha azt kérdeznéd, mivel érdemelted ezt a sorsot, hát nem tudnék választ adni rá. Ha azt kell tenned, végezz csak velem. Nem fogok védekezni. Megnyugvás lesz számomra, hogy a te kezedtől múlok el ebből a világból, s nem az inkvizítor égettet meg vagy húzat karóba.

Titusz arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Figyelmesen meredt a papra, szinte itta a szavát.

– Mielőtt azonban megtennéd, amit meg kell tenned, fiam… Adnom kell neked valamit. Azóta a szörnyű nap óta őrzöm. Téged illet, senki mást a világon…

Csuhája redői közül egy kardot húzott elő. Titusz megpillantotta, s arcán – most először – riadt kifejezés suhant át. Bálint pap egy fényes hüvelyű, görbe kardot tartott a kezében. Míves markolatú fegyver volt, ezüstös gombján kék köves keresztberakással.

– Ugye, megismered, fiam? Titusz megismerte.Az a kard volt, amit nevelőapja, Dugovics Mihály mester hozott neki

nászajándékként. Mikor is? Mintha az előző életében történt volna…– Talán másként alakulnak a dolgok, ha nem idegenkedsz oly sokáig a

fegyvertől… De nem hibáztatlak ezért sem. Magam is iszonyodtam a fegyvertől egész életemben. Most már tudom, hogy kinek fegyvere nincsen, az mások szolgája lesz élete végéig, és szenvedésre ítéltetik. Mert hiába íratott meg, hogy kard által vész mind, ki kardot ragad… Hiába Krisztus urunk szelídsége a lélek boldogjai között, ha a gonoszok kezében mindig ott van, s ott is marad a fegyver. Az igazságot a győztesek írják. Az ő igazságuk marad az utókorra. Ha most Jakab, az inkvizítor győzedelmeskedik, akkor nekünk mind menekülnünk kell. Most már tudom, hogy nem csak lázadozni, nem csak hőbörögnöm kellett volna, hanem kardot ragadni, és le nem tenni, míg ki nem vívjuk az igazságunkat.

Titusz lassan ingatta a fejét.– Azt gondolod, úgy jártunk volna, mint a Nagy Antal parasztjai

Erdélyben… Lehet… Láttam magam is… De pap létemre azt mondom, Krisztus szelíd szavával csak a tiszta szívűeket győzhetjük meg. A gonoszokat, megátalkodottakat és ostobákat soha. Kell a kard… Kell a férfi kezébe…

Azzal Titusz felé nyújtotta a fegyvert.Az lassan felemelte, s úgy bámulta, mintha Isten kardja lett volna az.– Szeretném, hogy ez a kard legyen az oldaladon. Amikor használod,

gondolj drága atyádra… és gondolj majd reám. Légy üdvére az egy, s igaz Istennek, és légy üdvére szegény magyar hazánknak… Csak ezt kérem tetőled, Titusz.

Visszafordult a fekete oltár felé, és lehunyt szemmel imádkozni kezdett, de előtte még meglazította csuhája nyakrészét, hogy a penge minél könnyebben átvághassa nyakán az izmokat.

Megbékélt sorsával.Amikor befejezte az imát, keresztet vetett és összekulcsolt kézzel várta a

halált.De a halál nem jött.

Kicsit később zavartan megfordult.Titusz nem állt már mögötte. Hangtalanul, észrevétlenül eltűnt a mocsár

sűrű növényzetében, mintha soha ott se lett volna.Bálint pap remegő kézzel összeszedegette szakadt Bibliáját. Isten azt

akarja tehát, hogy éljen még! Élnie kell! Folytatnia kell a munkát! Talán azért adott még egy esélyt számára a Mindenható, hogy befejezhesse a fordítást…

Igen…El innét! Moldvába! Ott már egész falvakat laknak a Magyarországról

elmenekült elüldözött husziták!Még egyszer, utoljára körbepillantott a fűzfa bazilikában. Néhány

esztendő még, és a fekete követ elnyeli a terjeszkedő mocsár. Nyoma is eltűnik ennek a szigetnek, ennek a valaha édeni, s pokolivá lett tisztásnak…

Bálint pap a szívéhez szorította a Bibliát, és vándorbotjára támaszkodva sántikálni kezdett a mocsárban.

Hosszú út várt rá.

13.

Az inkvizítor ide-oda hánykolódott a kamonci bíró házában. Odakünn már megvirradt, mégsem eresztették karmaikból a lidérces képek. Mintha a piactér felől bűzlő, égett emberhús mérgezte volna meg éji nyugodalmát.

Most is, mint mindig, álmában odahaza járt, Monteprandone városában, a szelíd hajlatú dombok közt, s vigyázta a juhnyájat. Tikkasztó nyári hőségben egy terebélyes citrus árnyékában ücsörgött, egy fűszálat rágcsálva figyelte az állatokat.

Várta a farkast.Nem sok maradt a nyájból. Tudta, hogy ha most nem kapja rajta a farkast,

akkor mindennek vége. Bizonyítékot akart, bizonyosságot, hogy valóban létezik a veszedelem, s nem csak beteg elméje szüleménye az.

Domonkos elmosolyodott. Már hallotta a neszt. A farkas közeledett! A bokor ágai hirtelen szétnyíltak, s a tisztásra egy árnyalak lépett ki.

Az inkvizítor zihálva küzdött az ébredés ellen.Nem! Most nem ébredhet fel! Látnia kell a farkast! Meg kell

bizonyosodnia róla, hogy nem képzelgett…Mert kell lennie farkasnak! Kell lennie veszedelemnek!A magasból fénysugár tűzött át a komor felhők között, egyenest a

bokorból kilépő állatra vetve fényét. Nem farkas volt.Csak egy oktalan juh legelte a füvet, s kérődzött békésen. Az inkvizítor

tudta, hogy álmot lát, mégis beleborzongott a felismerésbe.Nincsen… Soha nem is volt semmiféle farkas… Nincsen veszedelem…

Nincsen… Nincsen…

De akkor…Akkor miért küzdött mindvégig?Miért kellett annyi szenvedést okoznia? Kell, hogy legyen valami értelme

a megannyi küszködésnek, az igyekezetnek! Kell, hogy Isten fénye világítsa meg eddig megtett útját, nem hullhat sötétségbe minden, amit maga mögött hagyott…

Az inkvizítor felébredt.Már nem zihált.Lassan, gyötrelmesen siklott át a valóságba.Megborzongott.Fázott.Az ablakhoz vánszorgott, s kipillantott a piactérre. A templom mellett

még ott feketéllettek a máglyák. Senki oda nem merészkedett tegnap óta.Az inkvizítor, úgy ahogy volt, mezítláb, hajadonfőtt, könnyeivel

küszködve kitámolygott a kora téli hidegbe. Odabotorkált a máglyák maradékához, és térdre rogyott a hideg hamvakban. Keze remegve kaparta a szürke port: tegnap élő emberi lények voltak még ezek…

Pernye és hamu.Az inkvizítor könnyei a maradványok porába hullottak.– Miért tetted ezt velem? – kiáltotta a szürke felhők felé. – Miért?A főtér kihalt volt, csak a szél süvített a házak között, s vádlón az

inkvizítor arcába fújta a hamvakat.Marchiai Jakab fuldokolva rohant a templom felé.Minden ízében remegett, mikor belépett. A délelőtti fények halványan

megvilágították a fehér falakra pingált, megkopott rajzokat. Jakab pap lerogyott a kőpadlóra.

– Miért? – nyöszörögte.A falon, a szószék alatt a Golgota hegye bontakozott ki a fekete vonalak

kuszaságából. Rajta a megfeszített Krisztus, kétoldalt a latrokkal. A fellegek közt kiterjesztett szárnyú, harsonát fúvó angyalok lebegtek.

Az inkvizítor csak bámulta a képet, mintha soha nem látta volna még ezt a jelenetet.

Gyönyörű rajz volt, Rómában sem látott ehhez foghatót. Barbár, mégis kifinomult, egy ösztönös zseni remekműve. Amott Bálint pap állott lerajzolva a kicsiny templom előtt, köréje gyűlve hívei, mind a kamonci polgárok, imára kulcsolt kézzel. Tiszta tekintetüket az ég felé fordították.

Az inkvizítor a fejét rázta.Nem lehet, hogy tévedett! Nem lehet, hogy annyi embert igaztalanul

küldött a máglyahalálba, hogy annyi embert hiába kínoztatott meg…Már nem rázta zokogás, csak térdepelt a rajzolat előtt, és bámulta a fekete

vonalakat, mintha abból próbálná kiolvasni a jövendőt.De miféle jövendőt?

Mikor megtörten, hitehagyottan kitámolygott a templomból, a piactéren belebotlott a Zalánkemén felől vágtató Vitoveczbe és lovasaiba. Könnyes szemmel felbámult Cillei zsoldosára. Az inkvizítor tudta, hogy fontos hírt hozott.

Úgy is volt.Miközben a Szerémségben immár mindenütt halotti máglyák lobogtak,

miközben tízezrével menekültek az életerős férfiak, nők, gyermekek messzi idegenbe, miközben sorra elnéptelenedtek a gazdag, büszke délvidéki magyar falvak, addig nem messze onnét, a határ túloldalán, a Duna déli partján, Vég-Szendrő vára felé minden addiginál hatalmasabb török hadsereg menetelt erőltetett iramban.

A halotti máglyák sűrű füstjétől nem lehetett látni, ahogy előtündökölt a sötét fellegek mögül a félhold.

14.

MÁRVÁNY-TENGER, TÖRÖK BIRODALOM 817, SÁBÁN HAVA

Félhold tündökölt annak a gályának az árbocán is, amely lustán siklott a Márványtenger vizén. Hétágra tűzött a nap, s a szultáni lobogók alatt büszkén dagadoztak a veres vitorlák – a fedélközben rostokoló keresztény rabszolgáknak alig kellett rásegíteni az evezőkkel. Minek is verejtékeztek volna? A gálya parancsnoka, egy elhízott gagauz tiszt nagyokat ásítozva figyelte az árboc tövében zajongó udvarhölgyeket és gyermekeket. A kép, ami megelevenedett előtte, díszes mozaikra kívánkozott volna: a tündöklő, kék tenger fehér habokat tajtékozva a gálya orránál, a feszülő veres vitorlák, a lobogó, csattogó selyemzászlók, a szőnyegek, a csauszok, legyezőszolgák fehér lebernyegei, az udvarhölgyek zöld és kék selymei, a kötelek és árbocok közt kergetőző szultánfiak és -leányok bíbor-és sáfrányszín ruhácskái…

A gagauz elégedetten vigyorgott magában.Allah könnyű munkát adott néki! Más dolga sincsen, mint hogy Humai

hatun a szultán ágyasának szolgálatára legyen, s ide-oda hajókázza a mennyei szigetek között!

– Jobbra! Kicsit jobbra! – intett a parancsnok a kormánylapátra támaszkodó szerecsennek, aztán felpillantott a vitorlára.

Nem fog változni a szélirány… Estére elérhetik Szamothrakhé szigetét…Csak ez a nap ne tűzne így!

1439 júniusának eleje

A fedélzetet árnyékoló vászon óvta a nap hevétől. A főhelyen, kényelmes kerevet mélyéből az elfátyolozott arcú Humai hatun szemlélte az elsuhanó partokat, szinte félálomba ringattatva a szelíd hullámoktól.

A vidék egyhangú volt és csöndes.A szultán ágyasa pedig emlékezett.Sok-sok évvel ezelőtt ugyanilyen sebesen siklott előre egy másik gálya,

elkerülhetetlen végzete felé sodorva azt a kis zsidó leányt, aki még töretlenül hitt a szerelem hatalmában.

Régen volt! Nagyon rég!Humai hatun szeme alatt egyre több finom ránc gyűlt. Korán öregedett.

Ki tudja, tán kun őseinek öröksége volt ez, kiknek leányai káprázatos szépségben bimbóztak már gyermekkorban, de akik huszonöt esztendősen menthetetlenül hervadni kezdtek. Ez a sors várt őreá is. A szultán immár második esztendeje felé sem nézett. Újabb, fiatalabb szeretői voltak, s vele már nem törődött többé.

Humai hatun keserűen felsóhajtott.A messzeségben sorra maradoztak el mellettük Imroz szigetének sárga

sziklái, hófehér falú házai, és a még távolabb zöldellő erdő vékony sávja. Az asszony elfordította tekintetét a tájékról. A gálya orrában pengetett tamburlant szavára figyelt, s félig leereszkedő, hosszú szempillái alól gyöngéd pillantást vetett a körülöttük kergetőző gyermekekre.

Életem értelme!A fiúcska, aki egyedüli reménysége maradt, ott nyargalt a többi kölyök

élén, kezében fakarddal, vállán kis, kerek pajzzsal. Nem viselt turbánt, mint a többiek, hosszú, göndör fürtjei bronzszín vállára omlottak, ragyogó, fekete szeme gyémántként ragyogott a napsütésben.

Mint egy királyfi…Mint egy mesebeli herceg!Mohamed nem csak atyja, Murád törökös, széles arccsontját, s magas

homlokát örökölte, de Eszter orrát és szemeit, valamint kun nagyanyjának vaskos ajkait és erős állkapcsát is. Káprázatosan szép gyermek volt, dacos, büszke és állhatatos. Tartása fejedelmi, tekintete pedig hol hidegen parancsoló, hol ábrándosan merengő.

S bár az edirnei háremben nem sok lehetőség nyílott a gyerekek tanítására, Humai hatun gondoskodott róla, hogy Mohamed értelme ne csak az imám szigorú szavai alapján gyarapodjék. A hosszú éjszakákon, a bársonyos tavaszok, a tikkasztó nyarak, langy őszök és fogvacogtató telek sivárságában mesélt, mesélt, s egyre csak mesélt neki. Tanítgatta a maga módján, elbeszélt mindent, amit valaha látott, mindent, amit valaha megtapasztalt. Gyönyörű meséiben kun sárkányvitézek, a pusztát járó törzsek daliái elevenedtek meg és Mózes népének szenvedései, dicső júdeai hősök cselekedetei…

Történeteiben életre kelt a város, az arany város, a világ középpontja, melyet leronthatatlan falak védenek, s amely oly gyönyörű és oly gazdag, aminőt ember el sem képzelhet. De Humai hatun szívesen beszélt a gyermeknek nagy elődjéről, Mohamedről is, kinek nevét viselte. Beszélt az oszmánok dicsőségéről, a szultánok törhetetlen hatalmáról, kiknek azt a feladatot szabta Allah, hogy a világot uralmuk alá hajtsák. És beszélt a perzsák legendáiról, a két folyó ősi városairól, elfeledett birodalmakról, szegény, de csavaros eszű tolvajokról, Sahrazád meséinek hőseiről.

A kis Mohamed pedig táguló értelemmel és gazdag képzelettel fogadta be Eszter történeteit, és fejében varázsos elegyet alkotott mindaz, amit Kelet és Nyugat valaha megálmodott. Így történhetett, hogy noha az imám ötéves korától ellentmondást nem tűrőn oktatni kezdte számára az iszlám törvényeit, lelke mélyén nyitott és érdeklődő maradt más vallások és szokások iránt is.

Humai hatun megtanította a görögök beszédére, sok-sok kun és héber szóra, és olyan dalokra, melyek jelentését már ő sem ismerte pontosan.

Hétesztendős korára Mohamed, Murád szultán negyedik fia eszesebb, erősebb gyermek lett, mint bármelyik társa az edirnei szerájban.

– Kormányt jobbra! – bődült fel a gálya tatján a hájas gagauz. – Kerüld ki azt a szirtet, te ütődött!

Mielőtt a szerecsen engedelmeskedhetett volna, Mohamed odaugrott a kormánylapáthoz, és félrehúzta. A parancsnok mosolyogva földig hajolt a szultánfi előtt, Humai hatun legnagyobb boldogságára.

Mohamed úgy vezette a többi gyermeket, ahogy egy vezérnek vezetnie kell népét. A vele egykorú fiúk szeme csak úgy csillogott, ahogy szavait itták. Bármit mondott, bármit tett, Mohamed nyomában mindig kisebb gyermekhadsereg masírozott.

Megtanult birkózni, s nem akadt még legyőzőre. Megtanult íjjal lőni, s nem akadt méltó vetélytársa. De Humai hatun még ennél is jobban örült, amikor azon kapta Mohamedet, hogy a hárem rózsakertjében maga köré gyűjti a többieket, és mesél nekik.

Itták szavait.Mohamed ünnepélyes hangja andalító muzsika volt anyja fülének.

Történeteiben visszaköszöntek anyjának gyönyörű meséi a kun sárkányvitézekről, a pusztát járó törzsek daliáiról, dicső júdeai hősök cselekedeteiről.

Amikor Mohamed beszélt, mindenki más hallgatott. Amikor Mohamed mesélt, mindenki más elvarázsoltan merült el más világok tengereiben, idegen csillagok fényében.

Az én fiam…Humai hatun nem akart a jövővel gondolni. Tudta, hogy azon a napon,

amikor Murádot magához szólítja Allah, valószínűleg őt is és a kis Mohamedet is meggyilkolják majd. Ez a szokás. Ez a törvény… A túlélés és

a béke törvénye. Nem lehet marakodó testvérek konca a hatalmas Iszlám Birodalom… A halál bármelyik nap eljöhet értük.

De amíg Allah élni engedi őket…Addig boldogok lehetnek ő és a kisfia.Addig álmodozhat arról, hogy a kis herceg egy napon világraszóló

tetteket hajt majd végre. S a hosszú éjszakákon, a bársonyos tavaszok, a tikkasztó nyarak, langy őszök és fogvacogtató telek sivárságában meséinek hőse maga a fiú lett, az ifjú herceg, ki elvezeti hadait a világ széléig, s azon is túl, a városig, az arany városig, a világ középpontjáig, melyet leronthatatlan falak védenek, s amely oly gyönyörű és oly gazdag, aminőt ember el sem képzelhet.

És Humai hatun hálát adott Allahnak ezért a fiúért.

15.

Reggel arra ébredt, hogy valami nincsen rendjén. Oldalra fordult, de a kényelmes kabinban nem látta sehol Mohamedet. Riadtan feltápászkodott.

Kiszökött volna? Lehet, hogy máris a többiekkel hancúrozik a fedélzeten, s megint valami világraszóló kópéságon töri a fejét?

De a fedélzet még csendes volt, nem törte meg gyermekzsivaj a kikötő álmos ébredezését.

– Hol van? – kérdezte Humai hatun ridegen a gagauz kapitánytól. – Hol van a herceg?

A parancsnok térdre vetette magát.– Érte jöttek nem sokkal napkelte után, fényességes hatun!– Érte jöttek? – Eszter elsápadt a fátyol alatt. Hogy érted ezt?– Mara hatun… a fiúcskáért jött. Azt mondta…A gagauz elhallgatott, és szűkölve bámult fel az úrnő arcába.– Azt mondta, a szultán haladéktalanul látni akarja a herceget…– Mara hatun? – Eszter csaknem elzuhant a fedélzeten. Meg kellett

kapaszkodnia a korlátba, hogy megőrizze egyensúlyát. – Mara hatun érte jött? S még csak fel sem ébresztett engem?

A gagauz térden csúszva hátrált a színe elől.Humai hatun a kikötő felé fordult. A minaretekben reggeli imához

szólította az igazhitűeket a müezzin. Félhold tündökölt a gálya árbocán, s a gálya lustán ringott Szamothraké szigetének kikötőjében.

– Elloptad tőlem… – suttogta maga elé Eszter. – Elvitted tőlem… Nekem csak ő volt… Egyedül ő…

Soha többé nem látta viszont egyetlen gyermekét

l6.

Néhány nappal később Mohamed, Murád szultán negyedik fia tetőtől talpig a számára készíttetett gyermekvértben, turbánban, oldalán handzsárral a fényességes padisah színe elé vezettetett.

Boltozatos, hatalmas csarnokok során vitték végig a kapudzsik egy gyertyáktól megvilágított, aranyfényben derengő, mozaikköves folyosón, ahonnét félhomályos szobák nyíltak kétoldalt. A folyosó falain szúrák cirkalmas, perzsa betűi figyelmeztettek a próféta törvényeire, a falakat az iszlám zöld hadilobogói és a győzedelmes oszmán hadsereg diadaljelvényei díszítették. A boltívek a magasba vesztek, a cifrán faragott oszlopfőkön csillagképek szikráztak, a levegőben balzsamos illat terjengett.

Mohamed szájtátva bámulta a csillagok, s holdak táncát a magasban. Mintha a mesék birodalmában járna máris…

A kapudzsik a szultáni fogadóterembe vezették: csauszok, agák, mollák, muftik, kádik, sejkek várakoztak, hogy a hatalmas úr rendelkezzék velük.

Mohamedet az Erkján-i-devlet tagjai mellé állították, mintha maga is a birodalom egyik tisztségviselője volna. Egy nagy bajuszú, szemöldök nélküli szerdár rámeredt, aztán fagyos mosollyal jelezte, hogy maradjon csendben.

Mohamed a nyakát nyújtogatta, hogy megpillanthassa a szultánt.Murád a csarnok közepén, díszes asztalka mellett állott, s épp egy vén

zsidóval beszélgetett, ki egy kiterített térképen mutogatott neki valamit. A nagy bajuszú szerdár intett a fiúcskának, hogy várja meg, míg befejezik. Úgyhogy Mohamed várt és figyelt. Mit akarhat ez a zsidó a szultántól? Hegyezni kezdte a fülét. Valami Budun nevű városról beszéltek, keresztény seregekről, azok létszámáról, hajókról, pénzről…

Mohamed nem mindent szót értett tisztán.A kihallgatás befejeződött, a szultán intett, s Mose ben Jahmun elhátrált

előle. Amikor elhaladt az állam oszlopai előtt, s a kis Mohamed mellé ért, tekintetük egy pillanatra találkozott. Az ifjú sahzade illedelmesen fejet hajtott, s természetesen nem is sejtette, hogy tulajdon nagyatyját köszönti Allah nevében.

A zsidó kihátrált a teremből, a szultán pedig türelmetlenül elhessegette az elébe járuló agákat, s figyelme inkább Mohamedre terelődött.

– Készen állsz harcolni a szent hit védelmében, fiam? – kérdezte mennydörgő hangon.

A fiú megszeppent. Még sohasem töltött egyetlen napot sem anyjától távol, most pedig reggeltől estig férfiak, katonák vették körül, akiknek egy kedves szavuk sem volt hozzá, egyre csak utasítgatták, kiabáltak vele.

Az állam oszlopai, a birodalom támaszai, vagyis az ország legfőbb tisztségviselői, az államtanács tagjai

szultánfi

Mindent egyedül kellett csinálnia, s noha hamar feltalálta magát, a lelke vigasztalhatatlanul szomorú volt. Hiányzott neki a hárem rózsaillata, a selymek puhasága és a szavak gyöngédsége.

– Azt kérdeztem, készen állasz-e szent háborúba indulni velem? – harsogta egyre türelmetlenebbül Murád.

Mohamed hátrált egy lépést. Legszívesebben elsírta volna magát. De aztán eszébe jutottak a hősök a csavaros eszű tolvajok, a széles puszták deli vitézei, s hirtelen eszébe jutott az is, hogy egy napon minden hős bizonyos válaszút elé kerül. Ez most az ő válaszútja. A sors ma számára kínálja fel a lehetőséget! Nem sírhat! Egy férfi soha nem sírhat!

Allah akarta így!– Készen állok, apám! – kihúzta magát, és szénfekete, gyönyörű szeme

ragyogott. – Hová megyünk? Kit kell legyőznünk?Murád büszkén elmosolyodott, s bégjeire, vezírjeire pillantott.– Jól feleltél, Mohamed. Mostantól velem maradsz. Itt élsz velem,

követsz, ha háborúba indulok. Mint most is. Velem leszel a hadjárat, során, s én megtanítlak harcolni. Azt kérded, hogy hová megyünk?

A szultán kirántotta kardját, és nyugat felé vágott, mintha ketté akarná hasítani az egész égboltozatot.

– Engürúsz ellen! Magyarisztán ellen!Mohamed tisztelettudóan meghajolt. Tudta, mit kell felelnie:– Akkor jaj a magyaroknak, apám!Murád szultán, Isten árnyéka, büszkén mosolygóit a bégekre, vezírekre.– Látjátok? Az én fiam!

Hetedik fejezet

BÁBOLNA

1.

ALPARÉT, BÁBOLNA HEGYE, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG A. D. 1437, SZENT JAKAB HAVA

Szilágyi Mihály bosszúsan ügetett el a nemesi tábor legszélső sátrai között. Ej, hát így vigyázzák a had nyugodalmát? Sehol egy őrszem, sehol egy felderítő lovasportya? Nincsenek lándzsások a sáncokhoz állítva, nincsen egy árva számszeríjász se az erdő felé fordítva? Bárki emberfia csak úgy

Július

belovagolhat az erdélyi nemesség összesereglett táborába anélkül, hogy rája kakukkolna valami strázsaféle, hogy ugyan mi a fészkes fenét keres errefelé?

Nagyon biztos lehet a dolgában Csáki vajda meg Lépes püspök! De meglesz ennek a böjtje még!

Már jócskán bent battyogott szerény kíséretével és a pányvázott szekérrel a tarka sátrak erdejében, mikor egy bortól erőst imbolygó ember rárikkantott:

– Hát téged meg mi szél hozott erre, Mihály komám? Azt hittem, te is a sógoroddal búslakodol kincses Prága városában!

– Bár ott lennék! – zsörtölődött Szilágyi, miközben lehuppant a lova nyergéből. – Csakhogy engem hazaparancsolt a vajda urunk, hogy a holló vájná ki a szemét!

Amaz véreres szemű, bundapálinka leheletű ember volt, zömök, mint egy hegyi medve, széles fejű, mint egy mesebéli törpekirály. Kezében boros csobolyót szorongatott: valaha szebb napokat látott kamuka mentején jókora foltokat ejtett már a tállyai szamorodni, de brezüli bársonypalástján se maradt tenyérnyi tiszta folt a rácsepegtetett sok tinózsírtól.

Szilágyi Mihály, akinek veres dolmánya patyolatként feszült domború mellkasán, s aki fegyverei és öltözéke tisztaságára mindig nagy súlyt fektetett, nem rejtette véka alá megvetését.

– No hiszen, úgy látom, részeg mán az egész tábor, Dénes, te! Így akarjátok ellátni a parasztok baját? Tántorogva, összehányt mentében?

Farnasi Veres Dénes csak legyintett reá.– Ha meglátnak minket, komám, majd futnak, amerre látnak! Nem

hinném, hogy oly nagy tudomány lesz széjjelkergetni azt a veszett csordát!– Majd meglátjuk! – dörmögte Szilágyi. – Hun vannak a vajda uramék?

Beszédem van velük!– Amott, a püspök vadászházában! – bökött a sűrű erdő felé Farnasi. – Ott

mulatnak reggel óta!Szilágyi Mihály intett embereinek, hogy keressenek maguknak valami

nyugodt helyet, míg ő felleli a seregvezéreket. Lovát kantáron vezette, végig a Deberke-patak füves partja mentén. Átvágott az alparéti nyomorú viskók közt, amiket valósággal körbefolytak a nemesurak sátrai. Akadtak azok közt díszes, szekérre emelt sátorpaloták, meg szúrágta, szakadt nemezsátrak is. Címeres zászlócskák erdejét rezegtette a szél mindenfelé, az egymásnak támasztott lándzsák tövében meg nemzetségcímeres, bivalybőr bevonatú pajzsok sorakoztak. A füvön, a fák árnyékában, amerre csak a szem ellátott, a nemesi had vitézei heverésztek a tüzek körül, s gondtalanul mulattak, mintha nem épp ütközetre készülnének éppen.

Mihály, akit Hunyadi rég hozzászoktatott a szigorú katonai regulához, nem győzött csodálkozni ezen a cigányos felforduláson. A gatyára vetkezett, kurjongató urak oly nagy hangon voltak, hogy bizony ezt a hacacárét még odafönn, a Bábolna hegyére telepedett paraszti hadnak is tisztán kellett hallania.

Hallgassák csak! Hallják, hogy nem fél őtőlük a nemesi sereg, hallják csak, hogy fogadkoznak a holnapi csatára, amikor is megütköznek a fegyverre kapott pórnéppel!

Szilágyi nem győzött csodálkozni, hogy honnét hordják azt a töméntelen bort az uraknak. Mert igaz, hogy Alparét Maróti János fia László úr birtoka volt, s neki nem kevés borospincéjét rejtették a közeli domboldalak, de mégiscsak úgy lehet, hogy a püspök úr őeminenciája nyittatta meg vadászháza pincéit a sereg javára. Ott billegtek a borhordó agyagkanták, csordultig telve jó újlaki veressel meg száraz Küküllő-melléki fehérrel. Egymásnak koccantak az ezüstserlegek, cseréppoharak, fakupák, s áldomás áldomást követett.

– A holnapi diadalra!– Pokolba a büdös parasztjaival!– Karóra a hitványakkal!– Akit a kezünkbe kapunk, megnyúzzuk, kiheréljük, szemit kinyomjuk

mindnek, hogy a keserves úristenit a mocskos fajtájuknak!Szilágyi, aki maga sem vetette meg a finom nedűt, most viszolyogva

lépdelt át a részeg szendergésbe merült férfiak között. Itt voltak már, akit csak össze tudtak nagy hamarjában trombitálni Dobokából, Belső-Szolnokból, Kolozsból, Tordából. Vagy ötezer fegyveres. Nem sok, inkább kevés. Főképp azért kevés, mert az erdélyi had java részét még februárban magával vitte a török ellen Lévai Cseh Péter, ki azóta már társvajdai címmel lett gazdagabb. Aki maradt, az meg, lám, ilyen léhűtő fajta…

A táborban mindenütt csak danolásztak, szólt egyre a cincári muzsika, fújták a flőtét, pengették a kobzokat, nyekergették a nyenyerét, amott meg zörgött az ostábla deszkája, ólompohárban csörgött a kocka, s licitálták a hatot vagy vakot.

Szilágyinak nem kellett sokáig bóklásznia a rendeden sokadalomban, ahol innen is, onnan is ismerős nemesi ifjak, deres szakállú, meglett férfiak kiáltoztak felé istenhozzádot. A tábor szélén, ahol már a dombok emelkedtek, egy meredek, erdővel dúsan borított hegyoldalon fáklyák lobogtak, egész a püspök úr tusculanumjáig. Jól rejtett, minden úttól távol eső vadászház volt ez, valóságos kis palota, tündérlak az erdő mélyén. Ide hívta rendszerint a püspök úr jó barátait vadászgatni, mulatozni, meg a közeli jobbágyfalvakból elragadott leányok bájait alaposan kiélvezni, mikor csak tehette.

Járt már itt Szilágyi korábban, s akkor is, most is elborzadva vette szemügyre a csupa márvány, csupa cifra kőtornyocskákat, meg a hivalkodó, fehérre meszelt görög tornácot. Mi haszna az ilyesminek? Hogyan lehet egy ilyen árnyas enyhhelyet megvédni, ha jő az ellenség? Márpedig az ellenség most itt tanyázik, nem is túl messze, s a Bábolna magasából fürkészi minden mozdulatukat! Ejh! Kutya püspökje! Mindig csak a dajdajozáson meg az agaras hajtáson jár az esze!

Itt már voltak ugyan őrök, de rá se hederítettek Szilágyira. Ki ne ismerte volna a messze földön hírhedett, nagy kötekedő hírében álló férfiút, akinek hamarabb jár el a keze, semmint hogy kérdezne. Nemesember vagyon, mesés birtokok örököse. És persze sógora Hunyadi Jánosnak, kinek csillagzatja a királynál most igen magasan ragyog!

Odabenn a vadászházban ugyanaz a kép fogadta Mihályt, mint künn a mezőn, a sátrak között. A különbség csak annyi volt, hogy itt válogatottabb nemesi urak dőzsöltek, és hogy itt már csinoska asszonyi állat is forgolódott a kezeik között szép számmal. Pendelyre vetkeztetett, dús keblű parasztlányok, villogó szemű cigányrimák meg fehér húsú, kikapós szász frajlák fülsiketítő rikácsolása visszhangzott a szarvasagancsokkal, medvebundákkal díszített termek, szobák során. Emitt Váraskeszi Lépes Lóránd vicevajda, a püspök úr édestestvére táncolt valami márványasztal tetején anyaszült mezítelenül, két karján két telt menyecskével, amott Losonczi Dezső, a nemesi hadak kinevezett kapitánya rivallt rá éppen a vincellérre, hogy takarodjék vissza a pincébe, s ne ebből a lőréből, hanem a püspök úr legjobbik borából buktassa meg a bucsikokat.

Szilágyi megállt, beletúrt csupa gubanc, csupa bog szakállába, és elmormolt magában egy csúnya káromlást. Ez csak nem Szamosi Gerő László uram, Dengelegi Pongrácz Györggyel, Hunyadi húgának az urával? Hej, ezek se ippen most kezdtek inni!

– Hol a vajda, zsiványok? – förmedt rájuk.– Amott, a szálában! De én a helyedbe nem zavargásznám mostan,

komám!Szilágyi ügyet sem vetett rájuk, döngő léptekkel az ajtónál termett, és

betaszította.A szála volt a vadászlak legfényűzőbb helyisége: középütt a kőpadlóra

vastagon terített vánkosok, szőrmék, selymek, a fal mentén végig öblös, puha székek. A gótívű ablakok elé is libatollal tömött párnákat hajigáltak. Szilágyi feltolta süvegjét a feje tetejére, ahogy körbepillantott a szálában. Odabenn tucatnyi mezítelen leány hempergett a vánkosokon, dévaj kacagással ölelve az urakat.

Az urak legméltóságosabbika: Váraskeszi Lépes György, Erdélyország püspöke a szála közepén állt, nyakában hatalmas aranykereszttel. Ez az aranykereszt volt az egyetlen, ami takarni igyekezett amúgy pőre testét. Anyaszült mezítelenül ágált épp a többieknek. Ahogy Szilágyi berontott, a püspök felé fordította vizenyős tekintetét.

– Hóha, hó, barátocskám! Hát te meg ki fia-borja vagy? Mit akarsz itt, he?– De hisz ez Szilágyi Mihó! – tántorgott elő a szála árnyékosabb feléből

Csáki vajda. – A keservit! Gyöttél te is parasztot csépelni?– Gyöttem én figyelmeztetni tekegyelmedet, vajda uram! – mordult fel

Szilágyi, igyekezvén nem tudomást venni a labancokról. – Szászföldről tartok hazafelé Hunyadnak, de közben be kellett térjek Kolozsvárra is,

egynémely ügyeket intézni. Csak tudjátok, urak, igen forrong a kódis népség a városfalak között. Mindenféle céhes legények meg kóbor jobbágyok susmorognak, fegyverkeznek. Beszélik, hogy csak a parasztkirály jelére várnak, hogy átvegyék a hatalmat a városban. Egy kamonci huszita pap, valami Bálint bujtogatja őket. Csak tudjátok, tekegyelmetek, innét sürgősen vezessétek a hadat Kolozsvárra, amíg nem késő!

Csáki vajda értetlenül végigmérte Mihályt.– Kolozsvárra? A kutyahétszentségit! Hát ennek sohase lesz vége?A szála kerevetjein pajzánkodó férfiak sorra Szilágyi köré gyűltek, nagy

szédelegve. Erdély majd valamennyi nagyura ott szégyentelenkedett: borvirágos orral, homályló tekintettel: Kusalyi Jakcs Mihály és Temesi Henrik, a két székely ispán, Gerő László, Kolozs vármegye ispánja, Vízaknai Miklós, Erdély másik vicevajdája, meg Kusalyi Jakcs Márkus, a legderekabb verekedő Bécstől Moldvabányáig.

– Mit láttál még, Mihó? Biztosak az utak Torda felé? Mozgolódnak tán a fogarasi oláhok is?

Szilágyi lehuppant egy kényelmes székbe, és hagyta, hogy borral színültig töltött kupát nyomjanak a kezébe.

– Lángokban áll az ország mindenütt, urak! Nem tanácsos most nemesembernek hadi kíséret nélkül bárhová utazgatnia! Mindenütt látni a rongyosokat, ahogy az erdők alján, berkek menedékén caplatnak mind erre, Bábolnának! Bábolna! Bábolna! Úgy terjed az ige köztük, mint a pestis! Bábolna! Gyerünk fel Bábolnára, küzdjünk meg az igaz hitért! Öljük az urakat, pusztítsuk a bitangokat!

A nagyurak elképedve bámultak maguk elé. Eleinte úgy tűnt, gyerekjáték lesz ennek a ribilliónak az eltiprása. Még hogy jobbágyok sáncolták el magukat a Bábolna-hegy tetején! Piha! Miszlikbe aprítjuk valamennyit! Írmagja se marad a lázongó csürhének! Kardélre hányjuk, akit ott találunk a hegynek tetején, legyen akár férfi, nő, csecsemő!

De bizony úgy tűnt, mégsem lesz olyan könnyű mulatság az a rendcsinálás! A felkelés lángja úgy harapózott el Erdélyországban, mint hosszú szárazság után a gondatlanul asztagra vetett parázs.

– Ez is temiattad van, te Isten barma! – sziszegte a vajda a mezítelen püspöknek. – Mert tenéked semmi se elég! Ha lett volna egy kis eszed, nem nyomorgatod agyon a büdös parasztot!

Lépes György tokája meghintázott, ahogy a püspök megrázta bongyor üstökét.

– Én-e? Én tehetek róla? Nem-e inkább te, vajda uram? Ha legalább néha tetted volna a kötelességed, akkor bizony még idejében megfékezed az ocsmányakat!

Szilágyi kiköpött a vaskos szőnyegre.– Öltözzetek fel, az Isten szerelmére, urak! Hát nincsen nektek szemernyi

eszetek se? A parasztok tábora jól védhető! Fönn, a hegytetőről minden

rohamot vissza tudnak verni! A Bábolna oldalát erdők meg szakadékok védik! Hogy az Isten csudájába akarjátok őket onnét kifüstölni, he? S arra gondoltatok-e mán, hogy mi lesz, ha még az éjjel reánk zúdulnak a magasból? Fel se ocsúdhattok, és már a földbe taposnak benneteket ezek a rühes parasztok!

Szavai nyomán zavarodott kiáltozás támadt: a parázna fehércselédek jobbnak látták kisomfordálni a szálából, nehogy valamely nagyúr rajtuk találja kitölteni mérgét.

Csáki egyre a püspökkel perelt, hogy mi a haragvó, nyüves mennydörgésért kellett neki három esztendő után egyszerre, egy összegben behajtani az elmaradt dézsmát a jobbágyokon? Ráadásul nehéz, új dénárban, olyanban, melyből száz darabot váltanak egy aranyforintra. Hát melyik parasztnak van annyi aranya? Immár négy év adóját bizony igen kevesen tudták kifizetni… A jobbágyok jó, ha évente húsz kepe búzát össze tudtak kapargatni sovánka földjükön, s ez önmagában is két és fél aranyforint papi tizedet jelentett. Három évre, illetve most már négyre ez majd' tíz arany! Valóságos vagyon! Nem csoda hát, ha az elkeseredett parasztok egyszerűen megtagadták a tized kifizetését. Miből adták volna? Amíg a dézsmát nem szedték, a rendkívüli hadiadót, földesúri kilencedet azért kipréseltek belőlük minden esztendőben.

– Te aztán könnyen beszélsz, Csáki! – dohogott a mezítelen püspök. – Mit szóltál volna, ha a te adódat nem adják meg?

– Hát éppen ez az, te barom! Három év tizede után szerinted miből tudnának még kilencedet fizetni? Kapzsi szörnyeteg, te! Aztán meg kellett az egyházi kiátkozás! Ez kellett csak! Olaj a tűzre, te eszement!

A püspök felháborodottan hápogott, s tűrte, hogy beiramló szolgái pironkodva cibálják rá fényes öltözetét.

Való igaz, a felkeléshez csak az elhamarkodott kiközösítés hiányzott! Lépes György parancsba adta valamennyi erdélyi egyházi személynek, hogy amíg a jobbágyok be nem fizetik a négyévi elmaradt adót, addig senkit el ne temessenek, meg ne kereszteljenek, össze ne házasítsanak, meg ne áldoztassanak az anyaszentegyház színe alatt.

Nem csoda hát, ha néhány hét múlva Daróc, Mákó, Türe jobbágyai kapára, kaszára kapva űzték el a tizedért kuncsorgó egyházukat. A falvakba rögvest a püspök darabontjai vágtattak, és hamarost elvették a parasztok kedvét a zendüléstől. Csend támadt Erdélyben, de ez csak a vihar előtti csend volt.

Tavasz végén, nyár elején egyszerre két helyen is lángot kapott az elkeseredés szunnyadó parazsa. Szatmár vidékén egy Kardos Márton nevű parasztember vezette harcba a jobbágyokat, emitt meg Belső-Szolnok, Doboka vármegyékben egy néhai királyi hadnagy, bizonyos Nagy Antal zászlaja alá sereglettek egyre a cséphadaróval, erdőirtó fejszével, kaszával felfegyverkezett pórnépek. Ez utóbbi, ez az Antal megizente mindenkinek

széles-szép Erdélyországban, hogy ide, Bábolna hegyére gyülekezzenek, melynek tágas fennsíkján huszita szekérvárat emelt. És a parasztok özönlöttek is mindenhonnét: nagy bajuszú, cserzett bőrű magyarok Kolozsból, Dobokából, Küküllőből, Belső-Szolnok vármegyéből, oláh bocskorosok Fogarasföldről, Omlás vidékéről, Besztercéből. Jöttek nincstelen városi céhlegények Kolozsvárból, Gyulafehérvárból, néhány forrófejű ifjú a szászok földjéről, de bizony jöttek hétszilvafás nemesek is, innen-onnan, olyanok, akiket a püspök úr éppúgy meg akart adóztatni, mint az alja népséget. Így lett, hogy fegyverforgatásban jártas kisnemesek, néhai zsoldos kapitányok, s a huszita harcokból menekülő, rögeszmés lázadók vették magukhoz a gyülevész had szervezését.

Ahogy ennek híre ment, persze rögvest készültek a nemesurak is: Tordán, Brassóban, a székely székeken élesítették, fényesítették a szablyákat, dörgölték kőporral a szekrény alján pókhálósodó horpadt vérteket, a tyúkokat, récéket kihessegették a pajzstekenőkből. Megyünk a parasztra! Megyünk mind, ha kell!

Most pedig…Szilágyi kihörpintette a bort kupájából, és a gótívű ablakhoz lépett.

Odakünn már mindennek ragacsos, szurokfekete árnyéka nőtt, de a szerte lobogó tábortüzeken túl ki lehetett venni a Bábolna-hegy tetejét koronázó fényáradatot.

A parasztok hada…– Csitt! Hallgassatok kicsit! – intette le a veszekvő urakat Szilágyi. –

Halljátok-é ti is, urak?A részeg nemesek elcsitultak.Most már hallották ők is. A magasból, Bábolna fennsíkjáról istenes ének

zengett a csillagok felé.

Testvérek lesztek KrisztusbanHaragvó had, Istennek serege

Szilágyi Mihály futó pillantást vetett a dülöngélő Lépes Györgyre, Erdélyország püspökére, és a vele civakodó Csáki vajdára, s arra gondolt, jó lesz, ha megélik a következő reggelt.

– Maradsz-e velünk, Mihó? – kérdezte rekedten Csáki vajda. Szilágyi bosszúsan igent intett.– Mi mást tehetnék? Ha tovább terjed a lázongás, előbb-utóbb Hunyad is

tűzbe borul.Ezen elcsodálkoztak az urak nagyon.Merthogy Hunyad vármegye, s közvetlen környéke, ahol a messzi

Prágában szolgáló Hunyadi János úr és familiárisainak földjei terülnek, az hallgatott. Ott nem lázongott a nép. Ott nem kaptak lángra a nemesi udvarházak

Még nem.Egyelőre nem, de ki tudja, meddig még…

2.

Hanem aztán kiderült, hogy a parasztok nem akarják az összesereglett nemesi hadnak vérét ontani.

Még éjfélt se kongatott a tábori harang, amikor gyalogosan öt követ érkezett a hegyről, a jobbágyi szekértáborból. Az őrség nem vette észre őket, szabadon besétálhattak a sátrak közé, egész a püspök vadászházáig. A görög tornác előtt ripakodott csak rájuk a lándzsájára részegen támaszkodó őr.

– Hát ti meg miféle nyüvesek vagytok?Az öt paraszt nem megilletődötten, nem hajlongva jött. Emelt fővel,

egyenes derékkal álltak meg az oszlopok előtt. Egy szálfatermetű, ősz bajuszú, sebes arcú férfi lépett ki közülük.

– Széki Nagy Tamás vagyok, jelentsél a vajda úrnak rögvest. Követségbe jöttünk! Az őr hunyorogva végigmérte őket.

– Követségbe? Ilyenkor?Csak lassan értette meg, hogy ezek itt fentről érkeztek, a Bábolna-

hegyről. Az ellenséges táborból.– Hujnye, szentségit!Már inalt is, hogy felébressze a nem is oly rég elszenderedett urakat. Mert

ide nem csak a vajda kell, szükség lesz a püspök úrra, meg az ispán urakra is!Amíg ezeket felbocorgatták, az öt követ némán álldogált a vadászház

előtt. Arcukon elszánás, tekintetükben lángos akarat. Büszkén támaszkodtak göcsört botjaikra.

Legelébb Szilágyi Mihály ért ki a ház elé. Nem hitt a szemének, mikor végigmérte a jövevényeket.

– Széki Tamás! Az úristenedet! Hát te is ezekkel tartasz? Te? Nemesember létedre?

– Ott a helyem, ahol az igazakért harcolnak, Szilágyi uram. Nemesember vagyok, de mert semmim sincsen a kardomon és jó lovamon kívül, vélem is csak úgy bánik a püspök úr, mint az utolsó paraszttal. Akkor hát mellettük az én helyem…

Szilágy csak hápogott, tátogott, nem találta a szavakat.Most értek ki a tornácra a felköltögetett urak. Időbe tellett, mire rájuk

aggatták dolmányaikat, övjeiket, oldalukra kötötték a szablyákat, egyenes kardokat.

Csáki László, Erdély vajdája gőgösen végigmérte az öt jövevényt Odafönn állt a tornác tetején, s esze ágában sem volt leereszkedni hozzájuk. Eddigre már a fél tábor életre kelt, futótűzként kélt a híre, hogy követeket

küldtek hozzájuk a parasztok. No, ilyen csudát se látott még senki! Aki csak élt és mozgott, s talpra tudott vergődni, az mind a püspöki vadászlak felé botorkált.

– Kik vagytok, és mi dolgotok velem? – kérdezte Csáki vajda.– Mink vagyunk az Erdélyország Részeit Lakó Magyar és Oláh

Országlakók Közösségének választott követei, vajda uram. Az Universitatis Regnicolarum Hungarorum et Volahorum fegyverre kélt népeinek üzenetjét hoztam vajda uramnak, és mindenkinek, akire tartozik!

Csáki elképedve bámult rá.– Erdélyország Részeit Lakó Magyar és Oláh Országlakók Közössége? S

még deákul is tituláljátok tenmagatokat, rühes kutyák! Tudjátok, kik vagytok ti valójában? Lázadó söpredék ország mocsadéka!

Széki Nagy Tamás arca elvörösödött, de rezzenetlen hangon egy gyűrött, violaszín téntával összevisszafirkált pergament húzott elő szűrjéből. Kitekerte, s fennhangon olvasni kezdte:

– Az Erdélyország részeit lakó magyar és oláh országlakók közössége megfontoltan tanácskozván ezen követek útján alázatosan és híven kérik nemesi urainkat, hogy tartsák meg őket a szent királyok szabadságjogaiban, és vegyék le nyakukról a tűrhetetlen szolgaság jármát.

Megköszörülte torkát, s szeme sarkából a társaira pillantott. A többi négy mély egyetértéssel bólogatott.

Széki Nagy Tamás összehajtogatta a levelet.– Vajda uram! Egyszerűbben mondom én, mert nem vagyunk mink a

tanult beszéd emberei, hallhatod magad is. Tekegyelmedben nagy a bizodalmunk. Tőled várjuk sérelmeink orvoslását, vajda uram! Tudd meg, hogy véled nekünk semmi bajunk nincsen, csak a püspök úrral, aki adóival agyonnyomorgat bennünket. Azt várjuk hogy valaki igazságot tegyen ügyünkben. Bábolna-hegyen igen sokan összesereglettünk, végső kétségünkben. Nekünk már minden mindegy. Nekünk már csak a kard és a kasza maradt. De én is hadjáró ember voltam egykor, vajda uram, ahogy tenmagad is, jól tudom hát, hogy mit jelent, mikor lángba borul az egész ország. Mi mind hű fiai vagyunk magyar hazánknak, s most, mikoron a török kóricál megent a határon, nem kívánjuk, hogy drága magyar vér omoljon hiába a belső küzdésben. Esztelenség volna az. Inkább kívánjuk a megbékélést egyszer, s mindenkorra, s hogy azontúl együtt védjük meg édes hazánkat. Ezért jöttünk mink, vajda uram. Csak azt kérjük tetőled, hogy vedd rá a püspököt, adja írásba, hogy tizedet nem kér visszamenő négy esztendőkre. Adja írásba, hogy minden jobbágy szabadon költözködhet, ahogy azt boldog emlékezetű Szent István királyunk írásba adta a póri népnek. Tudjuk mink, hogy megvan az az írás, csak meg kell azt keresni, valahun a királyi kancelláriának mélyin! Nem kérünk egyebet, mint hogy Árpád atyánktól örökül hagyott szent szabadságunkat visszakapjuk. Vajda uram?

Széki Nagy Tamás abbahagyta a beszélyt, mert látta, hogy Csáki László a fülére tapasztja két kezét. A bocskoros nemes arcát erre elfutotta a pír.

– Én békét kérni jöttem, vajda uram, s te csúfot űzöl énbelőlem?– Befejezted, kutya? – vigyorgott vissza rá Csáki. – Mert én csak

ebcsaholást és nyüszítést hallottam, emberi beszédet nem!– Vajda uram! – moccant volna előre a követ indulattal, de útját állták a

mellének szegeződő lándzsák.– Én paraszttal nem tárgyalok! – üvöltötte a tornác magasából Csáki. – Ti

ordas, rühes korcsok! Nemesi kúriák kifosztói, gyilkosok, asszonyok leányok megrontói! Karóba húzatlak benneteket! Holnapra a Bábolna tetején csak hullákat himbál a szél a fák tetején!

A követek zordan összepillantottak.– Legyen úgy, ahogy akarod, vajda uram – sóhajtotta Széki Nagy Tamás.

– Úgy hittem, drágább az embervér tenéked ennél…– Hogy drágább-e? – Csáki leugrott a követ mellé, s kezében megvillant

kivont szablyája. – Ellenkezőleg! Olcsó itt az emberélet, édes egy komám! Mostantól Erdélyországban semmit se ér a paraszt élete! A tiéd legkevésbé!

Azzal Széki Nagy Tamás gyomrába döfte pengéjét. Az egész tisztás elszörnyedt. Beletelt néhány szívdobbanásnyi időbe, míg mindenki felfogta, mi történt.

– Lekapni őket a tíz körmükről! – üvöltötte Csáki a maradék követekre mutatva vértől csurmos szablyájával.

A tornácon Lépes püspök halkan kacarászott. Az őrök nem mozdultak.– Vajda uram… – hüledezett Szilágyi. – Hadi követet öltél… Ezt nem

lehet… Ezt nem szabad…– Nem-e?Csáki megsuhintotta megint a szablyáját, s a következő jobbágy feje

pörögve a földre hullott.– Ezek a hadi követek mind visszatérnek a Bábolnára! – kiáltotta. – De

csak a fejük! Egy zsákban. Ez a mi üzenetünk, urak! Paraszttal nem tárgyalunk! Ki felrúgta ország nyugodalmát, az kegyelemre ne számítson! Alkura ne várjon!

A katonák most kaptak észbe csak. Megragadták a három megmaradt parasztot, s néhány pillantással később mind le is fejezték őket.

Szilágyi borzadva pillantott a lábai előtt heverő emberfőkre.– A Jóisten segéjjen minket, vajda uram! – mondta Szilágyi. – Mert

amikor ezek a fejek felgurulnak a Bábolnára, meghiggye nekem, nyakunkba szakad az istenítélet!

3.

Most már senki nem pilledt vissza álmába, talpon maradt mindenki a táborban. Ahogy az öt levágott emberfőt egy szolga felvitte a Bábolna-hegyre, Csáki vajda rögvest parancsba adta a csapatoknak, hogy készüljenek az ütközetre.

Most bánták csak az éjszakába nyúló dajdajozást, mert a nemesek ébresztgetése igen nehezen ment. Amíg hőbörögve, részeg kábulatban, egymással pörölve gyülekeztek, keresgélték fegyvereiket, lovaikat, öltözetüket, Szilágyi magához rendelte egyik lovasát.

– Eriggy fiú, Hunyadra, most, azonnal! Gondod legyen reá, hogy a parasztok el ne kapják a grabancodat! Levelet írni nem tudok, úgyhogy élőszóban adjad át az én szép húgámnak a következőket: Nem tudhatom, hogy megengedi-e az Úristen, hogy meglássam még valaha Hunyad tornyait, mert meglehet, ez a gyalázatos jobbágyi had minket hamar megtépáz. De ha úgy történne, hogy életben nem maradok, akkor szép húgám kerestesse meg, kéresse ki a holttestemet, és ahogy illik, temettessen drága jó Osvát öcsénk mellé, a horogszegi vár kertjébe. Megjegyezted-e, fiam?

Az apród sápadtan elismételte, amit hallott, aztán már nyergelt és iramlott is Hunyadnak.

Szilágyi meg ott maradt a felbolydult nemesi táborban, és csípőre tett kézzel várta a hajnalt, tán az utolsót rövid életében.

4.

Még nem virradt, amikor Csáki vajda – kissé tán elhamarkodottan – elrendelte a támadást a Bábolna hegye ellen. Ha valami külföldi uraság szemrevételezi a roham előtt a két haditábort, a hegytetőn az egyiket, a Deberke-patak mentén, a mezőn a másikat, hát nem bizonyosan mondja meg, hogy melyik a nemeseké és melyik az oktalan parasztoké. Mikor a támadást jelző kürtök felharsantak, az Alparét körüli nemesi táborból összekavarodva, rendetlenül özönlöttek elő a lovasok meg a gyalogosok sűrű sorokban. Némely nagyúr még a páncélját is feleslegesnek találta felölteni, csak úgy, bőrmellényben, ingujjban pattant nyeregbe.

– Ember ellen való a vért a csatába, nem a büdös paraszt irtására!Akadtak persze, akik mégis felöltötték, mert igen elgondolkoztatta őket a

hír, miszerint a hegyen és a hegyen túl legalább húszezer jól felfegyverzett jobbágy meg mesterlegény készülődik, s nem kevés köztük a huszitáknál kiókumlálódott kisnemes. Némelyek azt is tudni vélték, hogy évek óta gyűjtögetik ezek a fegyvereket barlangok rejtekén, erdők sűrűjén. Nem úgy igaz, ahogy a püspök úr hirdeti gúnyosan: minden tizedik jobbágyra jut egy kasza, kapa! Dehogy! Állig felfegyverezve, kitanítva várnak ezek minket!

Szilágyi Mihály viszont nem háborúba indult hetekkel elébb, nem hozott magával csatavértet, cifra harci gúnyát. Ahogy volt, útidolmányában, kölcsönbe kért vértdarabokat magára öltve, bivalybőr borítású kerek pajzsot karjára szíjazva zárkózott föl Csáki lovasai mellé. Őrajta aztán ne múljék semmi! Rühellte ő is a paraszti jószágot, mert állhatatlan, örökkön csak panaszkodó, virnyákoló, s mindenek felette ősidőktől sunyi páriáknak tartotta őket. Ugyanakkor, mióta Hunyadi famíliáját építgette a maga találékonyságával, mind gyakrabban fordult meg az ő fejében is a gondolat, hogy jó volna ezeket a látszólag birkaszelídségű, de szívében még mindig ősmagyar szilajságú férfiakat megbékíteni, és jó szóval a hadakba besorozni, a határok védelmébe felállítani.

– Indulás, urak! Fel, a hegynek tetejébe! – rikkantott Kusalyi Jakcs ispán, és megsarkantyúzta vérderes ménjét.

A nemesi had egyik szárnya hajrázva nekilódult az Esztevény és Szarvaskend felé vezető csapásnak. A vajda mögött felsorakozó lovasok Igrice felől vágtak neki a meredek erős hegyoldalnak.

Eljött hát az idő!A környező dombok mögül a felkelő Nap lehelte arany páráját az

égboltra, amikor az úri sereg eget rengető üvöltéssel támadásba lendült.Szilágyi igyekezett lépést tartani a vajda farkasprémes kíséretével. Ezek

az igricei parasztviskókat megkerülve kaptattak fel a sziklás, bokros hegyoldal lábáig. Ott aztán hamar kiderült, hogy lóháton bajosan verekszik fel magukat a Bábolna tetejére, mert oda út, de még ösvény se nagyon vezetett. Ott szentségeltek forgolódtak egymás farába érve a lovasok vaskos káromkodások és dühödt fenyegetőzések közepette. Szilágyinak eszébe jutott, amit Hunyadi mindig is mondogatott neki a hadi tudományokról: legfontosabb az ütközet előtti okos földerítés. Tudjad, hol van az ellenség, hogyan juthatsz te őhozzá, mielőtt ő jut el tehozzád. Ismerjed az utakat, ösvényeket, a gázlókat, mert akár te szorítod ki a harcmezőről az ellent, akár ő szorít ki téged, a győzelem, vagy akár az életed múlhat azon, hogy tenyeredként ismered-e a vidéket.

Hát ez a nemesi had nem sokat törődött a felderítéssel. Jó ideig kóvályogtak a félhomályban, a sűrűben próbálva felfelé nyomakodni a hegytetőnek. Közben hallották, hogy a gyalog támadásba indulók már elérték a hegytetőn huszita mód körbeállított szekérvárat, mert a magasból elkeseredett üvöltések s eget rengető acélcsörgés visszhangzott lefelé.

– Kutyahétszentségetek! Hol lehet itt feljutni? – Csáki vajda kezdett kijózanodni, s bár a nap még alacsonyan sápadozott, máris szakadt róla a verejték. Nagy nehezen, egyik hadnagya talált valami kecskejárást, ami hegynek vitt, egy meredek sziklafal mentén.

Azon gémberkedtek felfelé, de oly óvatosan, mintha hártyavékony jégen totyognának. Még félútig sem jutottak, de az üvöltözés már szinte elviselhetetlenné erősödött. Mintha a levegő is sűrűbbé lett volna: párás volt,

kásás és vérbűzű, mégis alig győztek utána kapkodni. Ha felpislogtak a hasadó égbolton szálfamagas lángoszlopokat láttak, s azok előterében egymásnak feszülő, sötét árnyak jártak pokoltáncot. Az elébb még oly magabiztos farkasprémes, dolmányos férfiemberek torka elszorult attól a bizonyos veszedelemtől, amiről eddig senki sem beszélt.

Mert ott fenn nem gyönge ellenség, de a biztos halál várt rájuk…Mintha az eleddig sem túl gyors felfelé nyomakvásuk is lelassult volna. A

hegy tetején a lángok előterében összeláncolt szekereket pillantottak meg, s tetejükön szőrmékbe bújt ördögfigurákat. Fejszék csattogtak a hajnali derengésben, pengék csattantak egymásnak cséphadaró süvítő csörregése keveredett a reccsenő csont förtelmes zajával.

Csáki még jobban elsápadt, de azért nem szállt inába a bátorsága. Akkoriban a férfiember még nem szaladt meg, ha meglegyintette a halál szele, de inkább még dühödtebben rohant vele szembe.

– Ott vannak a pokolfajzatok! – mutatott előre kardjával. – Mutassuk meg nekik!

A vagy ezer lovas – jó, ha fele vértekben – megsarkantyúzta ménjét, hogy a kaptató maradékát ügetve tegye meg. Hanem ebben a pillanatban őket is felfedezték a magasból.

Kiáltások harsantak, és azon nyomban suhogva, süvítve sziszegett körülöttük a sok nyílvessző.

– Kutyahétszentségeteket! – nyögte Csáki, s az orra elé lökte pajzsát. Akik késve követték példáját, hamar nyílvesszővel a nyakukban, mellkasukban, lábikrájukban penderültek le a nyeregből. A többiek bivalybőr pajzsain csak úgy csattogtak dühödten a parasztok nyilai. Most kezdték sajnálni néhányan, hogy nem öltöttek páncélt ezen a reggelen. Hogy ezek a kutya jobbágyok így tudnak íjazni? Hogy ezek nem futnak meg, ha látják közeledni a fényes, nemesi sereget?

Hát mi van itten?Nemsokára azt is megtudták, hol lakik a parasztok Istene. Nem érték el a

Bábolnahegy tetejét, arra pedig esélyük se maradt, hogy megostromolják az összeláncolt, földsánccal megerősített huszita erődöt. Ahogy nem volt esélye erre a többieknek sem, akik a hegy túloldaláról rohantak felfelé.

Mert a jobbágyok, miután megtapasztalták, hogy könnyedén visszaverhető az urak első rohama, még pimaszabb cselekedetre szánták el magukat.

A magasban, a lángtengeren túl egyszeriben megnyíltak a wagenburg falai, és a szétgörgetett szekerek mögül bősz üvöltéssel bocskoros, süveges parasztok, fehér hacukás oláh pásztorok dolmányos, zsíros bajszú magyar kisnemesek egész hada özönlött elő. A tűzfényben kiegyenesített kaszák élén villant a fény, no meg erdőn barkácsolt lándzsák, frissen kovácsolt pengék, cséphadarókba vert szögek hegyén, előreszegezett vasvillák vérre szomjazó ágain. S ezek most mind, mind megindultak lefelé, eleven förgetegként. A

még részegen dülöngélő, ostromot mímelő nemesi urak beleremegtek ebbe a látványba. A vasak mögött még a fém csillanásánál is vészesebben csillogó tekintetek közeledtek, gyűlölettől, sok évszázad elfojtott szenvedésétől eltorzult arcok. Nem csak a püspök úr adóját jöttek ők megbosszulni! Nem csak a követek levágott feje miatt akartak elégtételt venni! Valami ősi, elfojtott erő szabadult ki a palackból, a megvetett, semmibe vett pórnép minden fájdalma csapott világpusztító őrjöngésbe.

A nemesi gyalogok első sorait valósággal földbe taposta ez a lefelé hengerkező, eleven harag-görgeteg. Úgy döfködték keresztül kaszáikkal, úgy zúzták szét koponyáikat cséphadaróikkal, mintha meg sem akarnának állani egész a Kárpátokig.

Szilágyi kivont karddal húzta vissza lova szárát.Elállt a lélegzete a látványtól.Ha a szekérvárat az ő irányukba nyitják meg, akkor ők már nincsenek a

föld színén, így legalább esélyük maradt a menekvésre. Mert az következett: esztelen, fékevesztett menekvés. Legelébb a gyalogosok szedték nyakukba a lábukat. Mást nemigen tehettek, mert majd mindőjükre vagy tíz paraszt jutott. Néhol egy-egy számszeríjász megpróbált belelődözni a közeledő tömegbe, de mit számított az a néhány hátratántorodó pór a nyomában tülekvő ezrekhez képest?

– Vissza! Vissza! – üvöltötte Csáki falfehér arccal. – Fújjatok visszavonulót rögvest! Mire vártok, a keserveteket? Mindenki vissza a Deberke partjára! Ott veszünk fel védelmi állást!

A lovasokat nem kellett biztatni.Amilyen nagy hanggal kapaszkodtak felfelé, olyan csöndesen, fülüket-

farkukat behúzva takarodtak le a Bábolna hegyéről. Néhány nyílvessző belesuhant ugyan utánuk az erdő sűrűjébe, de nem sok kárt tettek bennük. A támadók elillantak onnét, akár a kámfor. Majd lenn, a mezőn! Lenn, a síkon! Ott legyen legény a sok büdös paraszt! Hohó! Erdő rejtekéből, hegy tetejéről nagy a pofájuk! De majd odalenn! Ott meglátjuk, ki a legény a gáton!

Szilágyi hagyta, hogy lovát magával sodorja a többi megrémült paripa. Magában bosszankodott, meg hálás is volt, amiért nem kellett egyenest belelovagolniuk a tűzvonalba. Ez a kis lecke jó lesz Csákinak, meg a püspök úrnak! Ha itt ma győzelmet akarnak, nem becsülhetik le az ellenséget többé!

Visszafelé vágtatva odairányította lovát a vajdáé mellé.– Mind kitörtek a hegytetőről! – zihálta. – Ezzel oda a védelmük. Úgy

hiszem, nem sok lovasuk lehet, majd valamennyi talpas, gyalogparaszt. Azt javallom, vajda uram, csaljuk magunkra őket, egész a Deberkéig. Addigra belelkesednek, azt hiszik, egyenest belemosnak minket a patakba!

– Csak aztán úgy ne legyen valóban! – köpött egyet Csáki, még mindig halotti sápadtan.

– Nem lesz úgy, ha sebesen egy-egy lovascsapatot vajda uram széjjelküld, hogy aztán két oldalról csapjon a paraszti had közepibe, amikor nagyon kell! Addig majd feltartjuk őket valahogy!

Csáki tekintete elismerőn villant.– Látszik, hogy Hunyadinál tanulod a hadi tudományt, te Mihó! De

igazságod van! Így fogjuk cselekedni!Nem sokkal később már odalenn vágtattak a síkon, a sok ezer futó,

menekvő nemesi nép közepén.Szilágyi most gondolt először arra, hogy a terv szép, a terv jó, de ki fog

ebben a fejetlenségben rendet teremteni? Ki fog itt hideg fejjel gyors parancsokat osztogatni? Még soha életében nem érezte ilyen erősen, hogy szükségük volna valakire, nagyon nagy szükségük, mert őnélküle bajosan lehetnek úrrá a haragvó tűzviharon.

Bárcsak, bárcsak itt lenne velük Hunyadi!

5.

Nem is lett rend ott már többé. A reggeli, csípős szélben förgetegként özönlött le a hegyről a paraszti had. Üvöltöttek, ahogy a torkukon kifért, s mert addig egész életükben csak hallgattak, csak nyeltek, volt mit kiordítaniuk magukból. Kapitányaik alaposan felkészítették őket, s jól kitanították valamennyit a harci feladatokra.

Kürtszó harsant odafenn, a Bábolnán, s lám, a rongyosok hadának jobbszárnya fegyelmezetten irányt váltott, s rohant amoda, hogy elvágja a nemesi gyalogság visszaútját a lapályig, a táborig.

Két kürtszó, s a magasból vagy száz lovas csörtetett lefelé a többiek nyomában. Majd valamennyien kurta nemesek, némelyiknek címeres a nyeregtakarója. Mind kardforgatással keresték ezek a kenyerüket a török ellen, a cseh ellen, megtanulták alapost, mi a harci regula.

Három kürtszó, s a középhad zöme még gyorsabb rohanásra vált. Utolérik már a menekvők végit, csépelik, kaszabolják őket. Egymás után tapossák bele őket a friss, harmatos mezőbe. A viruló pipitértengert, a pelyhedző gyermekláncfűpihéket csizmás, bocskoros lábak tiporják, s egyre több ormótlan test zuhan közébük. A harmatba vér fröccsen. Lüktető-forróság a hidegbe.

Bőséggel öntözi Alparét mezejét az élet.A hevenyészve testekre szíjazott vértek csörömpölése, a veszett kiabálás,

jajveszékelés, a lovak prüszkölése, nyerítése, és innen is, onnan is az egymásba csókoló acél csilingelése. Pokoli hangzavar.

Nem lesz itt idő ellentámadásra felfejlődni!

Szilágyi Mihály látja most, hol hibádzik leginkább a terv. Túlságosan a nyakukra jöttek már a parasztok. Ha legalább valamelyest visszavethetnék őket, hogy a seregmag kifújja magát…

Mintha csak gondolataiban olvasna, valahonnét odalentről Kusalyi Jakcs Mihály kétszáz székelye viharzik elő a semmiből. No, székely! Rajta! Rajta! Mutassátok meg nekik!

Szilágyi fellélegzik. A Jóisten áldjon meg benneteket, derék székelyek! Ti nem rettentek meg soha!

Hanem ez csak az első ellenlökés, ami alaposan visszahorpasztja a jobbágyhad lezúdulását. A székely csakugyan nem retten, nem lankad, de beleront egyenest az ellenség közepébe. Attila vérei: vad puszták fiai! Öröm azt nézni, hogy zúzzák szét a paraszti erő elejit, hogy rebbentik a szélrózsa minden irányába a csatát még meg nem élt földmíveseket, kérges tenyerű parasztokat. Nem nagy dicsőség az, győzni ezek ellen, de mikor a nemesi had léte a tét, bizony elkel az efféle segítség.

Csáki végre kifújhatja magát. Körbepillant. A mezőn teljes a fejetlenség! Egymásba gabalyodva a különféle egységek, lovasok, gyalogok, püspöki vértesek, zsoldosok, a vármegyék nemesei. Hogyan, és ki választ ki ezekből sebesen két külön lovascsapatot?

Megpillantja Lépes György püspököt. Sok rosszat elmondhat bárki emberfia erről a megveszekedett fenevadról, de azt senki, hogy gyáva volna. Most is ott ragyog bíborpalástján a püspöki kereszt, kezében a csatapallos. Bőszen előreugrat, hogy lekaszabolja az iderekedt parasztok legelejét. Két suhintás a nyereg magasából, két boglyas, csimbókos parasztfő pörög a fűbe.

– Ide, ide, püspök uram! – kiáltja a vajda rekedten. – ízibe a vérteseidet!De már jönnek is.Tartaléknak szánták őket, senki emberfia fejében meg sem fordult, hogy

egyáltalán kardot kell vonniuk ezen a napon. De bizony kell! Most kell, rögvest!

A székelyek rohama ugyanis elakad, oldalt rájuk ömlik a hegyről a gyalogáradat. Nyílzápor, lándzsaerdő fogadja az ék hegyét az erdő vonalánál, aztán csattognak már a fokosok, zuhognak az erdőirtó fejszék, koponyát csépel a cséphadaró.

Jobb kifarolni abból a darázsfészekből mielébb! A pihegő, ziháló nemesi had addigra csak felsorakozik, megveti hátát a Deberkének, és felkészül a szemtől szembe ütközéshez.

Nem lehetett sokáig készülni…Első lendületét veszítve, betört orral rohan tovább a paraszti tömeg. A

székely lovasok oldalt kanyarítanak kifelé, s vágtatnak el Igricének. Fellélegeznek a jobbágyok. De hamar összeszedik magukat, lassan tovamoccannak, aztán futnak megint, s immár rohannak diadalüvöltéssel vastag ajkukon. Zászlók röppennek a magasba: a nemesek elképedve látják az egyszerű, fehér vásznakra ügyetlenül rápingált fekete keresztet, a másik

lobogón meg a huszita kelyhet. Látják a mentés, fényes csizmás lovas hadnagyaikat, és hallják, hogy erősödik a közelgő húszezer férfi dobbanása. Remeg a föld: bocskorok puffannak a füvön, s immár elnyom az minden más zajt.

Veszett összecsapás készül. Ahol a paraszti had belerobban a felsorakozott nemesi sereg gerincébe, ott kő kövön nem marad!

Szilágyi ezt kedvelte jobban, a nyílt csatát! Ez már férfiembernek való, sokkal inkább, mint erdőben bujkálni, lesből íjazni az ellent! No, lássuk hát, komák, így mire megyünk egymással!

Ahogy a villogó kaszák erdeje eléri a lovasok sorát, ideges nyerítéssel ágaskodnak fel a harci paripák. A nemesek orrát megint megcsapja a birkafaggyú és a sok ezer mosdatlan embertest émelyítő bűze. Egymásba csattannak az acélok, sikoltva siklik a kard vasa a kiegyenesített kaszán, csusszan, belefröccsen a mentébe, átdöfi a húst, csontot reccsent. Egyszerre üvölt fel sok-sok sebesült, s bukik a lovak lába alá. A lovasok kopját emelnek a közelgők falának, s azokba a kopjákba sorra zuhannak bele a hátulról jövők nyomására az elöl rohanók. Némely dárdanyélen két, három paraszt is vonaglik. Hanem kihull akkor már a kopja a lovasok kezéből, négyen-öten vetik magukat egyre-egyre. A fürgébb pór suhancok a paripák szügye alá buknak, s hegyes késekkel hasítják fel a lovak hasát. Sárként csobog kifelé a bél, zubog a vér, fájdalmasan nyerítnek a sebzett állatok. A lovasok megtántorodnak, s ha kizuhannak a nyeregből, máris végük van: a talpasok rávetik magukat, és tapossák, döfködik őket, fejüket hasogatják, amivel csak érik. Akin páncél van, arról vaskos ujjak feszegetik le a vértdarabokat, hogy hozzáférjenek a testéhez. Amit azokkal művelnek, az nem való érzékeny léleknek. A hosszú évtizedek óta gyülemlő indulat most kifakad a parasztokból: dühödt fúriaként tépik, szaggatják az urakat. Kinyomott szemek, lemetszett férfitagok, széjjelzúzott koponyák szőnyegén taposnak tovább a diadalittas pórok. Oly vadállatias kegyetlenséggel törnek előre, hogy abba még saját hadnagyaik is beleborzadnak.

Hanem a másik oldalon se nyúlszívűek állják a sarat. Az elbizakodottság, a sok tivornya eltompította a nemesi urak elméjét, de ez a látvány még azt is kijózanítja, aki idáig tántorgott a borgőzös, vérszín hajnalban. Férfi kell ide, haragvó lélek és acélos kar!

A szentségeteket, büdös parasztok!A lovasok sorai, a vértesek tömbjei megkérgesedett szívvel állják a

rohamot. Már nem a büszkeségről, az úri fennhéjázásról vagyon itt szó, már nem a könnyed diadal itt a cél. Férfi küzd itt férfival. A túlélés az egyetlen lehetőség!

Előrelendülnek a vértes lovasok, ádáz üvöltéssel, s kopjaökleléssel, szablyasuhogással akasztják meg a paraszti rohamot. Szilágyi ott forgolódik a sűrejében. Harcolt már törökkel, harcolt oláhval, harcolt sokféle fajzattal, de oly pusztító, gyilkos tusakodást még nem élt meg, mint mikor magyar öli a

magyart. Szilaj indulat, tomboló erő csap össze mindkét oldalon. S ádáz gyűlölet…

Úgy jár a levegőben Szilágyi Mihály hírhedett pallosa, mint a malomkerék: fel, le, fel, le. Minden döféssel szíveket döf át, minden suhintással koponyákat roncsol széjjel.

Szinte egy sorban vagdalkoznak a nagy bölények: Csáki vajda, Lépes püspök, az öccse, a vicevajda, Losonczi Dezső, a had kapitánya, Kusalyi Jakcs, meg Temesi, a két székely ispán. A zord, éles metszésű arcok harci hév vörösében égnek. Köztük oroszlánsörény-üstökével, acél-és húsmonstrumként Szilágyi Mihály röhög bele diadalittasan a vérszagú szélbe. Vállt vállnak vetve, vértől részegülve vágnak utat maguknak a bocskorosok tömegében. A Kirelejzumát! Ez az úri virtus!

De mit számít a szilajság, az úri virtus, mikor szemből végeláthatatlan tömegben özönlenek azok, akiknek már semmi reménye nem maradt? Maguk sem tudták e parasztok tán, micsoda pokoli erő szunnyadott karjaikban, micsoda végső elszánás vetett lángot sivár lelkükben. Most már késő… Győzelem vagy halál! Ha itt ma legyőzik őket, karón végzi mind, ki életben marad!

Nincs hátrálás!Nincs menekvés!Csak előre!Előre!Még dühödtebben csap össze a két sereg, s ha netán valami fehér

szarvasbőr kesztyűs talján hadmester látná ezt a féktelen öldöklést, nem értené, miféle terv, stratégia alapján eresztették össze az alakulatokat a vezérek.

De hát nem is volt ott semmiféle terv, semmiféle stratégia. Az győz, akinek kevesebb a vesztenivalója.

Mert alig fertályórával azután, hogy alázúdultak a hegyről a paraszti seregek, nyomásukra az első gyalognemesek kezdtek átgázolni a Deberke túlpartjára, hogy a végső futásban keressenek menedéket.

El innét! Minél messzebbre!Minden hadvezér tudja, hogy a futás ragadós betegség. Rosszabb, mint a

pestis, mert sokkal sebesebben terjed. A dühöngő, életben senkit nem hagyó jobbágyok iszonytató nyomásának nem bír soká ellenállni a derékhad: beroppan, s kétfelé spriccelve, fegyvereit elhajigálva próbál menekülni onnét.

A vértes lovasok csak akkor veszik észre, hogy nagy a baj, mikor oldalba kapják a paraszti sereg lovasait. Könnyűfegyverzetű, tapasztalt harcfiak azok mind. Nem egy az atyjafiát, rokonát ismeri fel az ellenség soraiban.

– Vajdaházi Nagy Pál! – üvölti dühödten Szilágyi, mikor megpillantja régi fegyvertársát felé közeledni. – Az anyád szentségit, hát te a büdösökkel tartasz? Akkor ez a tiéd!

De amaz játszi könnyedséggel hárítja a csapást, s a riposzt majd kiüti a nyeregből Szilágyit. A csata forgataga elsodorja egymástól őket. De már ott a következő, régi katonatárs…

– Alparéti Bán László! Hát ezekkel cimborálsz te is, hogy csapna agyon a ménkű!

– Csapjon agyon téged, sátán cimborája! – Összecsókolódzik a két acél, összevillan a két férfitekintet. Villámlik ez is, az is. A két acél elválik egymástól, s már nem villámlik, de a két tekintet még azután is szikráz, hogy elveszítik egymást szem elől. Valahonnét nyilak záporoznak bele a tömegbe. Ezeket ki lőheti, hogy nem is céloz? Egyszerre hárman csapnak most Szilágyira: csak úgy csattognak, záporzanak a pengék: összevissza horpadoz a bivalykabátos pajzs meg a kölcsönbe vett sisak.

Szilágyi behúzza a nyakát, s érzi, hogy oldalát valami dárda döfködi. Ej, ennek a fele se tréfa! Mennyien vannak ezek, Krisztusom?

Szédelegve igazít egyet a sisakján, keze csurom vér, de legalább most már lát: látja, hogy a magasban táncot jár egy irdatlan fejsze. Csitteg, csattog, aki azt forgatja, az Góliát lehet maga is! Úgy röpködnek szét felőle a karok, fejek, mint forgács a fadöntéskor. Ezt nem fogja fel a pajzs, az bizonyos!

Hirtelen megnyílik a sor, s egy lidérces pofájú oláh dobban elébe. Állva majd oly magas, mint ő, a lova nyakára kushadva. Emelkedik a fejsze, megcsillan a fényben, s ahogy Szilágyi önkéntelenül is felnéz rá, megbabonázva, mintha nem tudna más felé tekinteni, még a fejsze éléről lassan alápergő vércseppeket is tisztán látja, akárha valami oltárképre festette volna azokat valaki.

– Na, oláh! Most emberedre akadtál!Szilágyi Mihály felegyenesedik a nyeregben. Lehet, hogy ez lesz az

utolsó csapása, de akkor is ez lesz a legerősebb, amit életében kiosztott! Suhan a pallos, sebesen suhan, megelőzi az erdőirtó fejszét, ami még mindig a magasban lebeg, alázuhanni készen. Zuhan is, de a két karral együtt, ami addig tartotta, meg a boglyas oláhfejjel együtt. Csak a Góliát tölgy-törzse marad ott szétvetett lábakkal, fej meg karok nélkül. Még akkor is ott áll a tömeg közepén, tipegve, szédelegve, mikor Szilágyi lovát ölekkel errébb sodorja a parasztok mind erősebb árja.

– Vissza! Vissza!Most mutatkozik meg, melyik hadnak vezére készült nagyobb lélekkel és

akarattal a győzelemre. A paraszti sereg teljesen pihent, színjózan, s hitében fanatikus. A nemesi urak már köhögnek, okádnak, nem bírják szusszal. Alig aludtak az utóbbi napokban. A bor, a cafkák alapost kiszárítják a férfiember erejét, immár csillámkarikák táncolnak szemeik előtt, a vértek alatt szakad róluk a víz, a félrecsúszott sisakok alól, a vérfüggönyön keresztül már ki se nagyon látnak.

S akkor átroppan, áttapos rajtuk az üvöltő paraszti sokadalom. A látvány az oroszlánszívűnek is sok! Látni, hogyan csonkítják sorra a nyeregből

kipenderülteket, hogyan tapossák ki a lelket belőlük, hogyan tépik szét puszta kézzel a nyers emberhúst ezek az ördögök…

Nincs az a tántoríthatatlan dalia, kit e kép iszonyattal ne töltene el. Ezek nem nemes ellenfelek, ezek nem urak, még csak nem is emberek! Állatok ezek! Állatok! El innét! El, minél messzebb!

Most már százak futnak vinnyogva, pajzsot, sisakot elhányva, abban a reményben, hogy úgy gyorsabban repíti innen őket el a ló. De a bosszú nyüzsgő démonseregénél gyorsabb nincsen: a parasztok dühöngve vetik utánuk magukat. Azt a néhány szerencsétlent, ki rendületlen állja a sarat, körbefolyja az ellenséges sáskahad, s gyorsan eltemeti, szinte csak üres vértdarabkáit hagyva a földön, kicsupaszítva, kimosva abból húst és vért, izmot és inat, mindent, ahogy az ősi jószágok csontjait hagyta maga után a vízözön.

És nincsen megállás…Rohan, iramlik tovább a lelkes póri had, kiegyenesített kaszáik hegyén

vörösen izzik a vér, pudvás fogaik mögül diadalittas üvöltés harsan az égre.– Öld! Öld az urat!– Öljed!Vékony erekben folyik szét a futó nemesi sereg maradéka a Senkipataka

szoros völgyecskéjén át a Csobánka-hegy ritkás lankái felé, neki Bezdédnek, Oszvalynak, Gorbónak…

És a Bábolna-hegy, mint diadalmas vulkán, öklendezi fel, lövellt szét a négy világtáj felé pokoltüzét, a haragvó bosszút, ami eltöröl mindent a föld színéről, amit csak elér… Vörös folyam ömlik szét Erdély földjére.

A hegyről ezüstvértben apró termetű, barna képű férfi vágtat alá a folyam nyomában, kezében fekete keresztes fehér zászló, jobbjában csatapallos. A paraszti had egy emberként üvölti a győző parasztkirály nevét:

– Nagy Antal! Nagy Antal! Vezess minket, vezér!És Nagy Antal kardjával Dés felé suhint. Arra! Utánuk! Öljétek őket,

gyermekeim! Miénk a győzelem! Miénk a diadal! Előre!

6.

Sűrű volt az éj, a Hold sápadt fényét kegyesen bocsájtotta le a menekvőknek, útmutatásul. Keresztül árkon, bokron, hegyen, völgyön csoportba verődve, vagy épp magányosan százak, ezrek futottak a nemesi had megtépázott maradékából. Legtöbbjük Páncélcseh felé vette az irányt, s onnan a Lóna-patakon át Kolozsvárnak iramodott, riadva minden neszre, moccanásra. Akinek kevesebb szerencse jutott, vagy mert kiölték alóla a lovát, vagy mert megsebezték az ütközetben, az csak lassabban boldogult, lemaradt a többitől, s hiába rimánkodott, hiába könyörgött, senki sem fordult

őérte vissza. Sok száz magányos nemes bolyongott azon az éjszakán a Deberke és a Lóna vize közti hegy-völgyes vidéken, s nyomukban mindenütt ott loholtak a vérre szomjazó, diadalittas paraszti hadak.

Kecskeháta, Bujdos, Szarvaskend, Esztény, Doboka és Páncélcseh környékén azon az éjjelen valamennyi nemesi kúria, udvarház lángba borult.

Az éjszaka megtelt sátáni kacagással, dévaj, megrészegedett üvöltéssel. Most már hiába intették a hadnagyok a parasztokat, senkit meg nem fékezhettek többé. Az addig jámbornak, alázatosnak mutatkozó jobbágyok, magyar és oláh pórnépek megérezték a vér ízét, az ölés és fosztogatás mámorító szabadságát. Azoknak többé földi halandó nem parancsolt. Hiába korbácsolta őket Nagy Antal, hiába ostorozták a tábori huszita papok, azok meg sem álltak, csak futottak, még több vért szomjazva, újabb és újabb udvarházakra törve. Hajnal felé már a távolabbi jobbágyfalvakra is ráütöttek, osztályos sorstársaikra, csak azért, mert azon falvakból senki, vagy csak kevesen álltak be a soraikba. Hamar megmutatkozott, hogy rablásban, nők meggyalázásában, harácsolásban a paraszt is csak oly tehetséges, mint bármely földesúr vagy püspök, ha nem tehetségesebb.

Lángok falták Erdélyt, de ez csak a kezdet volt.Horogszegi Szilágyi Mihály számára csaknem a vég.

7.

Térdig a Lóna posványában gázolt előre, s csak a halovány holdfény mutatta az utat számára. Hiába volt nyárhó vége, majd megette az isten hidege. Lovát még Alparétnél felnyársalta egy lándzsa, azóta futott, ahogy csak bírt. Jó pallosán kívül elhajigálta már mindenét, ami csak akadályozta a haladásban, de így is rásötétedett, mire Igrice meg Szarvaskend közt, erdők alján bujdokolva elfutott egész ide, a Lozsárd-és a Lóna-patakok közti dombokig. Átküszködte magát a dzsumbáson, s lassan kezdte azt hinni, megmenekedhet.

A csata óta mindvégig nyomában voltak a paraszti seregből leszakadt üldözők. Altöknél, a Lozsárdon átlábalva még látta is őket. Lóháton közeledtek a köblösi út felől vagy harmincan. Oláhok voltak, sötét képű, tenyeres-talpas hegyi emberek: fejszéik ott villogtak széles öveikbe tűzve. Menekülőkre vadásztak. Az élen haladó, kiugró állkapcsú, félszemű móc kezében egy dárdát tartott, annak a hegyében már ott billegett egy szép fiatal magyar ifjú feje.

Szilágyi Mihály világéletében rühellte a futást, és úgy hozta a hadiszerencse, hogy nem is volt sokszor szüksége rá. De most kellett a menekülés. Merthogy ott, a köblösi út magasából az oláhok észrevették a patakmedren átvergődő, meggypiros dolmányos, oroszlánüstökű magyart.

Diadalmasan felüvöltöttek, a Cioncaliga bércei meg oly gúnyosan visszhangozták ezt az üvöltést, mintha maguk is halálra szánták volna a menekülőt.

Be kellene várni őket, gondolta Szilágyi. Legalább karddal a kezemben, szemtől szembeni harcban essek el! De aztán arra gondolt, hogy Hunyadi bizonnyal kikapartatná a földből a tetemét, és még a csontjait is széjjelszóratná a Kudzsiri-havasokban, ha ilyen oktalanságot mívelne. Nem, nem, neki dolga van, fontos megbízása, amit őhelyette más el nem láthat…

Futott hát tovább. Belevetette magát a patak menti erdőbe, és hamarosan sikerült eltűnnie az üldözők szeme elől. Amikor aztán Szarvaskend közelébe ért, valamikor délután, észrevette, hogy odalenn, a patakparti úton vagy tíz nemesembert őriznek a mócok. Megkötözték mindet, s épp azzal szórakoztak, hogy egymás után vagdalták lefelé tompa, rossz késsel a nyomorultak orrát, fülét. Ott sivalkodtak szerencsétlen áldozatok, s jól tudták, hogy ez csak a kezdet. Keserves kínhalál várt rájuk, lassú, embertelen tortúra.

Szilágyi szégyenpírral az arcán futott tovább. Egyvalamiben biztos volt: ha ezt túléli, soha életében jó szívvel nem gondol egyetlen szelíd pofájú, hétrét hajlongó paraszt iránt se. No, nem mintha eddigi életében jó szívvel gondolt volna rájuk…

Ahogy elérte a Lóna-patakot, eszébe ötlött, hogy nem messze ide, Doboka fölött van kenyeres pajtásának, Kosályi Demeternek az udvarháza, Poklostelkén. S mivel átfagyott a sok patakban gázolástól meg a feltámadó széltől, úgy vélte, segítséget kér Kosályi komájától, aki kehes lévén, esztendők óta nem ülhetett nyeregbe, s így nem volt ott sem Lévai Cseh Péter délvidékre küldött hadában, sem Losonczi Dezső alparéti táborában. Lehet, hogy még azt sem hallotta, mi történt! Riasztania kell Kosályi egész famíliáját: jobb, ha nem várják be a közelgő parasztokat, szekérre ülnek, s egyenest Kolozsvárnak, vagy még inkább Gyulafehérvárnak veszik az irányt. A lázadók legkésőbb holnap reggel ideérnek mind!

Jól emlékezett a pokoltelki udvarházra, közvetlen a csobogó Lóna partján, a vén fűzek árnyékában. A környék békés volt, s Szilágyi néha, mikor már igen kapatosra itta magát, arra gondolt, legszívesebben maga is valami hasonló, Isten háta megetti helyen telepedne le, főképp, ha oly szemrevaló asszonyszemélyt találna magának, amilyet Kosályi Demeter talált.

Az udvarház körvonalai már messziről kibontakoztak a part menti domb tetején. A tornácon falra erősített szurtos karikák szolgáltak világul.

Szilágyi fellélegzett.Idehaza vannak! Gyerünk! Figyelmeztetni őket, amíg nem késő!Közvetlenül a ház előtt kászálódott ki a patakból. A falu házai feljebb,

Derzse felé húzódtak, a kanyarulatban. Jobb, ha a parasztok nem látják meg, hogy sebesen összepakolja holmiját a Kosályi família. Még a végén kaszával esnének uraiknak azok is!

Az udvarház tornácán széles faasztal állott, rajta fakupák, tálak borral teli cserép-csobolyók. Csak épp ember nem mutatkozott sehol.

Bent lehetnek…Szilágyi megtörölte homlokát, s nagyot fújtatott. Életében ennyit nem

gyalogolt, mint ma. Ki kell pihennie magát, Kusályi koma majd helyet szorít neki is azon a bizonyos szekéren…

Nagyot rikkantott, s belépett az épületbe.– Dömötör, te kehes gyászvitéz! Hol bujkálsz? Csend.Baljós csend.Szilágyi megborzongott a hidegben. Mindene csuromvíz volt, lassan

kiveti a láz, ha száraz ruhát nem vált rögvest.– Magdaléna asszony!A következő szoba ajtajában megtorpant, szíve kihagyott néhány

dobbanást. A szúrágta, vén bútorokat felforgatták tartalmukat széjjelszórták a padlón. A sarokban összetört cserép darabkái, a falra emberi székletet kent valami istentelen kéz. Szilágyi belépett a tisztaszobába. Néhány pillanatba beletellett, mire hozzászokott a félhomályhoz, aztán megpillantotta a földön heverő testeket. Magdaléna asszony a hasán feküdt, lábai széttárva, sokrét szoknyája a fejére húzva. Körülötte minden csurom vér. Mellette a nagylány, Ilona, ha jól emlékezett a nevére. Ezt a hátára fektették, lábait daróccal kikötözték kétfelé. Ahogy végeztek vele a gyalázatosak torkát elvágták szemérmébe lándzsanyelet dugtak.

Szilágyi haragtól remegve tántorgott tovább. A konyhában mindent széjjelszórva, felborítgatva talált. A földön szétszórt liszt fehérlett, benne durva bocskornyomok. A falra vér festett őrült mintázatot.

A kis Lóránd, szülei mindene a falról nézett vissza rá, vádló, üveges szemekkel. Kis kezei, lábai ernyedten csüngtek mint valami elhasznált rongybabáé. Ő legalább nem sokat szenvedett, aki felszegezte a falra a vasvillával, egyetlen döféssel szúrta oda.

Szilágyi tudta már, hol találja a komáját. A támadók a falu felől ütöttek az udvarházon, a dobokai út irányából. Ott lesz Dömötör, a ház előtt. Amíg élt, bizonyosan egy büdös paraszt sem tette be a lábát e hajlékba.

Jól gondolta: Kosályi Demeter ott hevert a lépcső lábánál, körülötte vagy tíz lekaszabolt jobbágy összehasogatva, átdöfködve. A ház ura nem adta olcsón az életét. Hanem a haragvó túlerő förtelmesen elbánt a testével: fejét az oszlopoknak reccsentették, aztán herélőkéssel estek a szerencsétlennek, s ami megmaradt belőle, azt esztelen dühükben összetaposták. A földön, egész az istállókig vér, emberi maradványok vöröslöttek.

Szilágyi lerogyott a lépeseire.– Állatok… Esztelen állatok… Hát már itt is jártatok…A lovakat, jószágot elvitték, az élést kifosztották. Aztán mentek tovább…

Akadt még nemesi udvarház a környéken elég.

Hej, parasztok, ezt keservesen megemlegetitek még!Szilágyi Mihály összeszorult szívvel lépkedett vissza a házba, s a

tornácon át le, egész a Lóna partjáig. Tovább! El innét!Tudta már, merre fut. Nyugatnak fordul, mert ezek a pokolfajzatok

bizonnyal a Kis-Szamos melletti utakon hajkurásszák még a menekülőket. Ha Derzse felé kerül, s beveszi magát a Sashegy oldalába, tán elvergődik valahogy Sólyomkőig. Onnét meg majd csak elsegíti a jóisten Kolozsvárig!

De nem segítette.Alig caplatott át a Lóna túlsó partjára, ahol Pokoltelke legtöbb

jobbágyviskója állott, a nádas szélén sötét alakok fogták körül, s Szilágyi orrát megcsapta a Kosályi Demeter pincéjéből elrabolt bor keserű kipárolgása. Vad szemek villantak rá a sötétből, valaki magyarul kiáltott.

– Elé! Elé! Úrféle ez is!– Hej, a kurvahétszentségeteket!Szilágyi kardot rántott, s mire nagy nehezen legyűrték, három szakadt

gúnyás, kormos képű jobbágy már ott hevert kiterülve körülötte, kettéhasított koponyával.

Akkor aztán valaki fejbe vágta fejszéje fokával, hogy egy utolsó vereset reccsent körülötte a világ, aztán Szilágyi Mihály erőtlenül belebucskázott a Lóna saras mederébe.

Onnan szedték össze, s hajították a már így is alaposan megrakott szekérre. A szekérre, amivel Kosályi Demeter és családja nem menekülhetett sehová.

8.

Négy napig hevert Szilágyi Mihály magatehetetlenül. Amikor az élet visszakéredzkedett a testébe, s tudata fokozatosan feltisztult, az első, amit meghallott maga körül, az éktelen zenebona volt. A feje majd széthasadt a fájdalomtól, látni meg csak valami vörösfekete kuszaságot látott. De a fülsiketítő üvöltés, az egymással feleselő furulyák pokoli sivalkodása, az ütemre dobogó bocskortalpak dübögése megremegtette agyvelejét.

– Hogy a föld nyelné el mindőtöket!Nem hallotta senki a nyögést, de ha hallja se ügyel rá. Az Alparéten

győzedelmeskedő sereg nagy része visszatért már a Bábolna-hegyre, s most ott szorongott a lapos fennsíkon a földsáncok és a szekérvár karéjában. Izzadt tömegben tülekedtek, dajdajoztak valamennyien, gályára vetkezve, még véres-mocskosan, de már jóllakva, s részegen. A fennsík közepén, a vén tölgyfa körül gyűltek a mezítlábas zenészek, és teli tüdőből fájták.

Nevezetes volt az a tölgyfa, fiatalkorában még látta Kündü vezér honfoglaló magyarjait. Azóta villám tépte, vihar cibálta százszor, ezerszer, de

a vén tölgy még állta az új idők zivatarjait. Csak épp ágait hullajtotta már el, s a törzs megmaradt kopár, kiszáradt vénségnek, egy jobb kor tanúságaként. Lehet, ez a féktelen mulatozás lesz az utolsó, amit lát ebből a világból, hisz a tivornyázó jobbágyok, céhlegények, a Nagy Antal alatt küzdő kurta nemesek tarka, szakadt sokasága sorra csapdosta fejszéit bele a vén tölgybe kurjongatós jókedvében.

A foglyok ott hevertek nem messze a fától, ahol a fennsík széle bokros, dzsumbujos szakadékba hajlott. Onnan bámulták sötét, karikás szemekkel a győztesek dorbézolását.

A Lépes püspök vadászházából, Losonczi táborából, no meg a környékbeli udvarházakból összeharácsolt élelem és bor varázslatos gyorsasággal eltűnt a portyáról visszatért szekerekről. Az egész életen át koplaló jobbágyok egy része máris degeszre zabálta magát, s most kínok közt fetrengett, okádott. De egy ilyen győzelem után ki parancsolhat megálljt a féktelen habzsolásnak? Ki valamelyest jobban lett, már zabált is tovább: a kúriákból összehordott füstölt sonkák, a széles, hófehér szalonnák, a cipók garmadája, s az a tengernyi finom bor sorra tűntek el az pudvás fogú szájakban, a zsíros, koszos bajszok alatt.

Kinek a hegy levéből leginkább a szőlőkapálás meg a szüret terhe jut, annak a kevés is sok a gyöngyöző boritalból! S most valamennyi fekete plundrás, koszlott-fehér cibulás oláh, hajlott hátú, bő gatyás magyar paraszt ott döntögette magába a bort nyakló nélkül. A nagy vigasságban aztán gyorsan körbejártak a környékből összefogdosott nemesi úrasszonyok, gyermekleányok, itt is, ott is rájuk vetették magukat a bambán vigyorgó pórnépek.

Akinek nem tetszik, az halál fia!Jól tudják ezt a had vezetői, a kisnemesi urak, de hát eszük ágában se volt

megtiltani az ünneplést. Ők ide tartoztak már, ehhez a fékevesztett csőcselékhez… A legjobb, ha maguk is sodródnak az árral…

Egyedül tán a parasztkirály Budai Nagy Antal parancsolhatott volna megálljt a részeg ünneplésnek, de hát ő meg bolond lenne kedvét szegni saját embereinek! Hisz máma kivívták első győzelmüket! Mostantól nincsen, ami megállítja őket! Mit számít az a néhány közkézre vetett asszonyi személy? A háború az háború! S a háborút nem ők akarták… De ha már így esett…

Szilágyi zúgó fővel, szédelegve bámulta az ugrándozva, imbolyogva táncoló parasztokat. Oláh, magyar együtt ropta, egymásba csimpaszkodva, értelmetlen gagyogással, hörgő üvöltéssel.

Hanem ekkor valaki oldalba billentette a térdével. Szilágyi morogva megfordult, hogy szemügyre vegye a többi foglyot. Némelyek eszméletlenül hevertek, hátrakötözött kézzel, vérző sebekkel. Legtöbbjét Mihály nem ismerte. Akadt azonban olyan, akit igen.

– Dengelegi Pongrácz György… te élsz? – nyögött fel, mikor felfedezte távoli atyjafiát valamivel odébb. Amaz, barna szakállú, széles arcú férfiú, sokáig hunyorgott, mire felderült az arca.

– Szilágyi Mihó! Hej, be jó, hogy ládák!– Mi történt a vajdával? Meg a püspök úrral?– Mind elfutottak idejében. Legalábbis nem láttam őket fogságban… Hát

te, Mihó?– Pokoltelkénél kaptak el, hogy száradna le a kezük a rühösöknek!– Kosályi komám?– Megölték szegényt… Valamennyi udvarházat kifosztották. Akit

találtak, leölték, az asszonyokat… Ejh, képzelheted!Dengelegi Pongrácz eltorzult arccal hebegte:– Jaj, nekem! Lehet, hogy az én szép Klárámat, is…? Ha csak

belegondolok…– Jobb, ha nem gondolsz abba, mert ha Hunyadi megtudja, hogy magára

hagytad a kishúgát őrjöngő parasztok kénye-kedvének, akkor te sem állasz meg előtte többé!

Dengelegi Pongrácz felsóhajtott erre.– Úgyse éljük meg a reggelt, komám!– Majd meglátjuk!– Hát nem láttad, hogy a karókat hegyezik mán nekünk, Szilágyi? –

vágott közbe egy vértől sötét képű nemesember, közvetlen Mihály mellett. – Nagy Antal parancsba adta, hogy akit csak össze tudnak fogdosni a csatából, mind idehozzák! Mink leszünk a legszebb látványosság ezen a tivornyán!

Ahogy Szilágyi a földön heverve a nyakát nyújtogatta, amott, a tábor kovácsműhelye mellett megpillantotta a görnyedező oláhokat, akik fejszéikkel utolsókat fésülték a tűhegyes karóvégeken.

Nem volt ijedős ember Szilágyi Mihály, kevély, dölyfös férfinek ismerte mindenki, olyannak, ki inkább összeszorított foggal múlik ki a világból, de kegyelemért akkor sem könyörög senki emberfiának! Hanem a hegyezett nyársak látványa egy pillanatra az ő szívét is elfacsarta.

Hát így lenne vége?Ilyen gyalázatos, alávaló módon? Lemeztelenítve, karóba húzva? Ó,

nemes Horogszegi Szilágyi Mihály?Dühödten rázta ki szeméből a gyűlendő könnycseppet.– Remélem, egy nap ezt itt mind kerékbe törik! – sziszegte valaki a

foglyok közül. – Nem tart sokáig a parasztkirály urodalma!– Rajtunk mán az se segít! – Dengelegi Pongrácz György megrecsegtette

elgémberedett csontjait. – De ha valaki túlélné közülünk ezt az éjszakát, fiúk… akkor csak semmi kegyelem… Egyet se hagyjatok életben!

Nem kellett sokáig várakozniuk, mert a részeg parasztok már jöttek is értük. Sorra talpra rángatták a foglyokat és a vén tölgyhöz lökdöstek őket. A

karók helyének az Igrice felé eső oldalon, a szakadék szélén ástak gödröket. Hát, itt lesz a kivégzés!

A móc karóhegyezők már elvégezték munkájukat, most mindenféle cigány fickók somfordáltak elő valahonnét, hozva a karóba húzáshoz szükséges szerszámokat.

Szilágyi vér ízét érezte szájában, a fűre köpött.– Csak egyszer, utoljára kaphatnám vissza a kardomat!A jobbágyi csőcselék röhögött. Eleddig csak olyan karóba húzást láttak,

ahol paraszt rángatózott a nyárs végiben. Most majd az urak is megmutathatják, hogy járják a haláltáncot, mikor a karó a valagukba siklik!

A terepet gyorsan átrendezték a tivornyázók.A parasztkirálynak hatalmas ülőszéket kerítettek (ezt ugyan honnét

rabolhatták?), s felállították középütt, mint valami uralkodói trónust. Abba ült Nagy Antal komoran, fontossága teljes tudatában. Lám, sokra vitte a diósi kurta nemes: a felkelő jobbágysereg vezére lett, s ki tudja, holnap tán ő egész Erdélyország ura. Köré a parasztkapitányok gyűltek, boldog megelégedettséggel: Vajdaházi Nagy Pál, a magyar és oláh országlakosok összességének zászlóhordozója, Virágosberki Oláh Mihály, a lázadók zászlaja alá sereglett oláhok kapitánya, Kolozsvári János céhesmester, a városi szegénylegények, céhesek, kalandorok vezére, s persze a magyar parasztokat vezérlő kurta nemesek: Diósi Gazda Benedek, Buzai Geréb Balázs, Kendi Gál meg Alparéti Bán László. De ott volt a vezérek közt Suki Mihály uram is, kinek testvére Dávid, és összes paraszti népük Szovátról, Zsukról, Újfaluról, Kötelendről meg Nagy-és Kissármásról a felkelőkkel tartott. Ellenben nagybátyja, Suki Benedek és annak fia, Suki Mihály meg éppenséggel a nemesi hadakban harcoltak. Benedek úr ott tántorgott maga is a kivégzendők közt. Suki komoran biccentett nagybátyja felé, de annak csak arcizma rándult a megvetéstől.

– Kivel kezdjük? – kiáltotta az egyik jobbágy.A parasztok versengtek, melyiket húzzák először karóba. A cigány hóhér

mindenesetre ott állt a félkaréjba gyűlt vezérek előtt, kezében a kalapáccsal és a tágítókéssel.

– Itt vagyok én! – kiáltotta Szilágyi öblös hangon. Velem kezdjétek, kutyák! Ne kelljen végignéznem kenyeres pajtásaim kínzatását!

A parasztok helyeslőn felnyerítettek.– Szilágyi! Ez Szilágyi! Mindig gané volt a jobbágyhoz! Karóba vele!A cigány hóhér szeme felcsillant. Intett, hogy hozzák közelebb az

áldozatot, s hogy kezdjék lehántani róla szakadt dolmányát.– Akarsz-e kegyelemért könyörögni, Szilágyi Mihály? – kérdezte öblös

trónusából Nagy Antal, a parasztok vezére.– Tehozzád, kutya? – köpött feléje Mihály. – Soha! Áruló lettél! Hát hová

jutottál, he? Hunyadi alatt harcoltál! Emlékszel? Sempte után hős voltál!

Megmented Albert herceg életét is! S mi vagy most? Fosztogató senkiháziak kapitánya!

Nagy Antal indulatosan felpattant a trónusról. Erre az egész paraszti had elcsendesült.

– Mit tudod te az igazat, Szilágyi? Mit tudsz te a mi életünkről? Igen, én Albert úr életét megmentem! S tudod-é, mi volt a hála ezért? Pár nyomorult arany a paraszti markomba! Rohantam véle haza, de mire Diósra értem, szegény édesanyámra már rágyújtották a házat a drágalátos püspök úr adószedői! Hát ezt lehet? Védtelen öregasszonyokat elevenen megégetni két arany tartozásért, azt lehet? Ehhez mit szólsz, te, Szilágyi Mihó? Ha a te anyádat ölik meg Lépes püspök pribékjei, te nem kívánsz-é bosszút? Nem én akartam ezt a háborút! És nem ezek a földönfutó nyomorultak! Ha Hunyadi urad itthon lenne, ő is pontosan tudná ezt!

– De nincsen itthon! – A váratlan, tisztán csengő női hangra a parasztkirály összerezzent.

– Ki szólt? Ki volt az?– Csak így merészeled ezt cselekedni, Nagy Antal, királynak hadnagya!A parasztok idegesen összesutyorogtak. Valami hangzavar támadt hátul: a

kevély nyerítéstől és részeg kurjongatásoktól az elébb senki sem hallotta meg, ahogy civódva, pörölve kisebb csapat érkezett a Bábolna tetejére. Hogy mi történt ott, hátul, egyelőre senki sem láthatta.

– Ki szólt? Ki merészelt? – üvöltötte megint Nagy Antal, félrelökdösve az útjába kerülő parasztokat. A szekérvár kapuja felől egyszeriben szétvált a tömeg, mint ahogy a tenger vált ketté Mózes népe előtt. És az éjszaka sötétjéből egy földig érő, hófehér ruhát viselő asszony lépett ki. Úgy festett a sok ördögképű között az az asszony, mint valami angyal: szőke haját gyöngyökkel és boglárokkal díszített kopet emelte. Hószín bársonyszoknyája és ezüsttel prémezett tarcolán vállai szinte ragyogtak a fáklyák fényében. A veres úti köpenyének szegélyére hímezett skófiumok versenyt szikráztak a csillagokkal. Királynői jelenség volt, büszke tartású, felvetett állú asszony.

– Te vagy Nagy Antal, királynak hadnagya? – kérdezte, amint eltisztultak előle a parasztok. A tömeg felhördült kemény, parancsoló hangja hallatán.

Nagy Antal meg, ahogy végigmérte, vöröslő orcával, teljes zavarodottságában lassan fél térdre omlott előtte.

– Nagyasszonyom! Hogyan…?– Nagy Antal, királynak hadnagya! Te az én férjuram hű embere voltál.

Terólad mindig jó szívvel emlékezett. Hogyan vetemedhettél erre? Felelj nekem!

A parasztkirály képe – ha lehet –, még vörösebb lett. Megköszörülte a torkát, s gyorsan talpra szökkent: mégse illik, hogy tízezrek vezére, hadak ura egy asszonyi személy előtt így megalázkodjék!

koronaszerű női fejdísz

– Rég elmúltak már azok az idők, nagyasszonyom, amikor engem bárki számon kérhetett! Hunyadi uram, ha itt volna Erdélyországban, tán nem harapóztak volna így el a veszedelmek… De nincsen itthon…

– Tudom, hogy legyőzted a nemesi sereget – rázta meg a fejét ridegen Szilágyi Erzsébet. Nem kis erőfeszítésébe tellett, hogy rendíthetetlen-bátornak mutatkozzék, mikor a selyemszoknya alatt halálos félelemtől remegett a lába. De a hangja nem remeghetett. – Mondd, Nagy Antal, királynak hadnagya, mit akarsz tenni a foglyokkal?

Ekkor hátulról, ahonnan még mindig vita hangjai, dulakodás neszei hallatszottak, a paraszt strázsák előrelöktek néhány poros, összevérzett alakot.

Szilágyi Mihály, ki félig lecibált dolmányától moccanni se tudott, elképedve bámulta a kibontakozó jelenetet. Most csodálkozott csak el igazán.

– Filipesi deák!Albert homlokán jókora vágás húzódott: az elébb kapta, mikor

megérkeztek a Bábolna lábához, s a parasztok a társzekéren utazó nemesi asszonyra akarták vetni magukat. Hiába mutogatta a deák, hogy Chegei Grigor parasztkapitány írásos passzusával érkeztek, bizony az őrök egyike sem tudott olvasni, ellenben a hófehér angyalra rögvest megingerkedett az étvágyuk. Csorgó nyállal kerülgették a szekeret, úgyhogy a hegy lábánál parázs összecsapás kerekedett hamar. Csak Filipesi és a másik dalia helytállásának volt köszönhető, hogy nagy nehezen elvergődtek a hegy tetejéig.

Az a másik dalia még rosszabbul járt, mint Filipesi: mindkét karjából vér csorgott vastagon a földre, egyik szemét majd kiverték a részeg strázsák. De vitézül állta az ütéseket, s csak megvédte valahogyan nagyasszonyát.

Hát ez meg ki lehet?Szilágyi Mihály bárhogy nézte, nem ismerte föl: zömök, de vállas legény

volt, rövidre nyírt hajú, villogó, vad tekintetű. Nyakában kereszt lógott, oldalán üres kardhüvely.

– Thuz! Csak nem te vagy a kis zsidó? – gyúlt fény Szilágyi agyában, mikor ismerősnek kezdett tetszeni az a villogó tekintet. – Thuz János! Az anyád szentségit! Hát te meg…

No de ott senki se törődött a két megvagdalt, szédelgő ifjúval. Minden szempár a fejedelmi asszonyra szegeződött. Különösmód elcsendesültek az addig oly vérmes kiáltások is.

– Miért jöttél ide, nagyasszonyom? – kérdezte bosszúsan Nagy Antal, mert érezte, hogy oda immár az ünneplés felhőtlensége. – Csak veszedelembe vitted tenmagad is! Ez nem asszonyoknak való hely!

– A foglyokért jöttem! – felelte Szilágyi Erzsébet– Azt nem lehet. A foglyok meghalnak!– Gondolkozz, Nagy Antal, királynak hadnagya! Ha megölöd őket, tudod-

é, mi fog következni?

– Jöjjön, aminek jönnie kell, nagyasszonyrom!– Legyen az bármi?– Mi már elszántuk magunkat a végsőkig! Mindennel leszámoltunk,

asszonyom!– Akkor azt is tudod, hogy Csáki vajda és a püspök már gyűjti ellenetek

az új sereget!– Miféle sereget?– Ne légy elbizakodott, Nagy Antal! Legyőztetek egy néhány ezer fős

sereget, de semmi az azon erőkhöz képest, amik most ellenetek fenekednek! Hédervári nádor már elrendelte, hogy a Délvidékről induljon haza Erdélybe rögvest a másik vajda serege! Lehet, maholnap maga a király is megindul Prágából! Tudod pedig, akkor mi lesz? Titeket a világból kikergetnek!

– Vállaltuk a sorsot, mikor fegyvert ragadtunk!– Hogyha halni akartok, akkor jól van úgy! Legyen! De úgy hiszem, mint

minden emberfia, ti is élni szeretnétek inkább. Tisztességben, méltóságban…– Nem hagynak, nagyasszonyom…– S a gyilkolás a válasz?– Más nyelvet meg nem értenek…– Talán mégis, Nagy Antal… Miért, nem egyezkedtek a püspökkel? Most

még volna rá esély…– Egyezkedni?– Most még eleven a győzelmetek emléke mindenkiben.– Nem tárgyalnak azok velünk… – legyintett a parasztkirály.– De igen. Meglásd, két napon belül megjő a püspök követe. Tárgyalni

hívnak titeket, Nagy Antal. Ha most szabadon elereszted mind a foglyokat, az a jó szándékodnak ékes bizonyítéka lesz. Ha karóba húzod őket, az a rosszakaratod csalhatatlan jele. Döntsd el, mit akarsz: meghalni hiába, vagy drága magyar véren vett bármi csekély eredményt elérni ügyetekben…

Nagy Antal homlokán kövér verejtékcseppek gyöngyöztek. Ilyen messzire még soha nem gondolt előre. A csata, az ütközet, a bosszú… Tulajdon életük védelme a nemesi hadaktól… Ez idáig csak erre gondolt…

– Azt mondod, nagyasszonyom, hogy leülnek tárgyalni mivelünk, koszos parasztokkal?

– Azt mondom. Egyebet nem tehetnek. Elég volt a vérontásból. Maholnap beözönlik a határon a török, s ti egymás vérit ontjátok… Az urak az urakét, az urak a parasztokét, a parasztok az urakét…

Nagy Antal elmélyülten bólogatott.– S mi lesz, ha a foglyokat odaadom, de az urak mégse akarnának

egyezkedni vélünk?– Te a férjem hadnagya voltál, Nagy Antal! Hát semmit sem tanultál

őtőle? Nézz csak szét a táborodban! Látsz itt hunyadi jobbágyot?Szavait csend fogadta. A parasztok izgatottan susmorogtak egymás közt.

– Nem látsz egyet sem! És tudod, miért nem? Mert egyetlen hunyadi jobbágy sem védtelen. Egyetlen hunyadi jobbágy sem ragad fegyvert törvényes ura ellen. Mert akit Hunyadi János karja óv, azt nem bánthatja, nem adóztathatja igazságtalanul senki emberfia, még Lépes püspök sem! Vigyázz ezért, Nagy Antal, királynak hadnagya! Vigyázz, hogy mit teszel! Karóba húznád az én édes testvérbátyámat? Karóba húznád Hunyadi János feleségének férjurát? S mind az ő nemesi társait? Vigyázz! Ha megteszed, nem bújhatsz sehová a föld színén, amikor Hunyadi János hazatér, s eljő a számonkérés napja!

– Fenyegetsz, nagyasszonyom?– Csak tudtodra adom, mik között dönthetsz! Legyen eszed, Nagy Antal!

Ereszd szabadon a foglyokat!A parasztkirály lassan körbepillantott.A részeg jobbágyok bágyadtan, révült tekintettel meredtek vissza rá. Nem

értenek ezek semmit…– Ígérd meg, nagyasszonyom, hogy közbenjársz érdekemben Hunyadi

uramnál… Ha visszajő…– Ereszd szabadon a foglyokat! – Szilágyi Erzsébet hangja egyszeriben

meglágyult. – S én is kegyes leszek tehozzád. Lásd, ide jöttem, kényedre, kedvedre szolgáltatva ki magam. Meg is ölethetsz, ha akarsz. A férjem tudni fogja, hogy a kezedben voltam, és tudni fogja, hogyan cselekedtél: kegyesen és nagylelkűen, avagy vadállatként. Vezér vagy. Döntened kell.

Nagy Antal keserűen elmosolyodott.Ilyen könnyű volna? De hisz ez gyülevész sereg, ennek nem oly könnyű

parancsolni, mint amilyen könnyen parancsol Hunyadi a saját embereinek… ha valaki, hát Nagy Antal jól tudta, mi a különbség. Egy pillanatra belésajdult a régi, szép emlék, s egyben a félelem is az egyszer visszatérő nagyúrtól.

– Jól van hát – mondta. – A foglyok szabadok. De nem garantálom a biztonságukat… Nézz körül, nagyasszonyom! Ezeknek olykor magam sem parancsolok…

Szilágyi Erzsébet hálásan bólintott.Tudta, mikor a futár első szavára befogatott Hunyadon, jól tudta, hogy

mit vállal. Csakhogy atyjuk őket arra tanította, hogy egymásért utolsó leheletükig ki kell állniuk. Ha Osvát élne, ő is így cselekedne…

A parasztkirály intett Szilágyi Mihálynak, hogy szedje össze a többieket, és mehetnek Isten hírével.

Nem csak a cigány hóhér, de a jobbágyok sokasága is csalódottan hördült fel erre. A paraszti had kapitányai minden eshetőségre készen felsorakoztatták a megbízhatóbb embereket a vezér köré. Középütt lökdösődés támadt, néhányan magyarul meg oláhul kezdtek vitatkozni.

– Ha ezt Jankó megtudja… – Mihály odalépett a húgához, és megölelte. – De tudja csak, hogy nékem van a legbátrabb húgom a földkerekségen! S néki van a legbátrabb hitvese!

Erzsébet feszülten figyelte a vicsorgó arcokat.– Vágjátok el a többiek köteleit, aztán el innen!Szilágyi Mihály körbepillantott. A parasztok közt itt-ott már kitört a

verekedés, néhol mintha pengéken is csillant volna a fáklyafény. A nemesurak hitetlenkedve, birkanyájként húzódtak mind közelebb a tündöklő, fehér ruhás angyalhoz.

– Hosszú lesz még ez az éjszaka, húgám, mire levergődünk a Bábolnáról! Amíg élünk, nem fogjuk feledni, attól tartok!

Ebben az egyben Szilágyi Erzsébet is biztos volt.Ahogy megindult a szekér felé, az acsarkodó, fenekedő paraszthad úgy

tágult az útjából, mintha a belőle sugárzó fény sebet ejthetne rücskös bőrükön.

9.

Néhány héttel később az erdélyi hadak messze Alparéttől, messze Bábolna hegyétől véres csatákban, portyák során szorították ki a Vég-Szendrő elfoglalására érkező török hadakat Rácország északi szegletéből. Lévai-Cseh Péter és az erdélyi nemes sereg vért, áldozatot nem kímélve küzdött, hogy Magyarország déli határai ne csorbuljanak, s hogy Brankovics rác despota utolsó mentsvára, Szendrő keresztény kézen maradhasson.

Nem sokkal győzelmük után kapták a hírt, hogy odahaza, Erdélyországban elszabadult a pokol…

10.

BÁTMONOSTOR, MAGYARORSZÁG, A. D. 1526, MINDSZENT HAVA

– Itt vannak valahol! Itt kell lenniük!A szép öregember igyekezett még jobban összehúzni magát, de rettegett,

hogy a török katonák meghallják Dénes fogainak vacogását.A fülke, ahol elrejtőztek, az apát úr titkos kamrája volt, közvetlenül a

boltíves ablak oldalába vágva. Egy ember sem nagyon fért el benne, hát még kettő! Mégsem akadt más választásuk, mert az apátságba berontottak Ibrahim pasa janicsárjai, hogy átkutassák az összes épületet.

A szép öregember úgy számolta, vagy tíz percig bírják idebenn, utána elfogy a maradék levegőjük. Elég lesz vajon? Hisz a janicsárok még mindig itt motoznak, épp ebben a szobában! Hallani saruik csoszogását, lándzsáik

koppanását a kőpadlón s a vastag perzsaszőnyegeken, hallani izgatott suttogásukat, ahogy egymást biztatják: itt lesznek valahol! A gyauroknak itt kell rejteznie!

Azt persze sem a szép öregember, sem a hozzábújó, s félig aléltan vacogó Dénes nem láthatták a rejtekfülkében, hogy Khayr al-Arif, az utóvédet biztosító szpáhi bülük parancsnoka szakállát simogatva rosszalló pillantásával kíséri a kutatást vezető csausbasit.

– Mondtam már, szidi, nincsen itt semmiféle gyaur! Ártatlanul vádol engem a te urad!

– Majd meglátjuk! Szerencsére akadtak tisztességes alattvalói a birodalomnak, akik idejében jelentették uramnak, a nagyvezírnek, hogy kiket rejtegetsz! Azt mondod talán, hazudtak a jelentéstevők?

– Csupán azt mondom, tévedtek!– Ezek szerint nem Al-Borak lett volna, kit vendégül láttál ezen az

Allahtól elhagyott, istentelen helyen?Khayr aga felnevetett.– Al-Borak? Bizonyára megrebbentette elméd mécsesét a háború szele,

kedves barátom! Al-Borak már rég halott!A tiszt dühödten fújt egyet, s újra körbepillantott az aga adájában. A

szőnyegek, a kerevet, a kincsesláda… minden, de minden rendben lévőnek tűnt. Mégis… A jelentés egyértelműen arról szólt, hogy ezen a szentségtelen helyen a szpáhi bülük parancsnoka, ez a nyomorult egyiptomi renegát két hitetlent rejteget, s vélük igazhitűek fülének nem kedves dolgokról tárgyal, éjt nappallá téve.

– Mind a ketten tudjuk, kedves barátom – tárta szét a karját angyali türelemmel Khayr –, hogy Ibrahim pasa nem kedvel engem. S azt is tudjuk, hogy legyőzhetetlen seregünk soraiban túlontúl sok a besúgó, ki nem átallja Allah becsületes szolgáinak jó hírét bemocskolni. De az olyan oroszlánlelkű harcosoknak, mint amilyen te vagy, nem szabadna az üres szóbeszéddel törődnie.

– Az én feladatom az, hogy megtaláljam a két gyaurt, és végezzek velük!– Akkor keress csak tovább nyugodtan! – sóhajtotta Khayr. – Ha

mindenképpen nevetségessé akarod tenni magad az embereim előtt!A csausbasi felpillantott: az ajtóban a renegát szpáhijai pislogtak befelé, s

való igaz, képükön máris ördögi vigyor bujkált. Nekik látniuk kellett!– Hé, ti, fickók! Gyertek csak közelebb!A szpáhik megrettentek, de már nem oldhattak kereket.– Gyertek ide hozzám! Mondjátok: láttatok itt, ebben a hitetlen

templomban két hitvány gyaurt?A szpáhik sápadtan Khayr-ra pislogtak.– Igen, láttunk, szidi!A csausbasi diadalmasan az egyiptomira pillantott.– Egy öregember volt, s valami suhanc ifjú, igaz?

– S parancsnokotok a gondját viselte mindkettőnek, igaz?A szpáhik kelletlenül bólogattak, s már az járt a fejükben, milyen

büntetésre számíthatnak ezek után Khayr agától.– Hol van most az a két gyaur?A szpáhik vállat vontak. Valóban fogalmuk sem volt róla, mi lett velük.– Láthatod uram, igazat szólok – mosolygott Khayr Al-Arif. – Előtted

nem titkolom, valóban beszéltem azzal a két emberrel. Érdekelt, milyen híreket hallottak, s maguk mit láttak, tapasztaltak az Engürúsz ország Duna menti részeiben. Ne feledd, szidi, nékem feladatom a dicső sereg hátát védelmezni a ránk csapó gyaurok fegyvereitől. Minden hír fontos lehet…

– Tehát kihallgattad őket – nézett rá a csausbasi. – S azután mi történt?– Azután szabadon engedem őket.– Miért?– Mert hasznukat nem vehettem. Az egyik öreg volt és rozzant, a halál

közel lopakodott már kertjének kerítéséhez, a másik meg ifjú ugyan, de kehes és nagybeteg. Ugye nem gondolod, hogy magunkkal cipelünk két ilyen hasznavehetetlen foglyot?

– Meg kellett volna ölnöd őket!– Ha minden magyart megölünk, uram, vajon ki fogja szolgálni a fényes

padisahot, amikor dicső seregünk jövő tavasszal visszatér? Beláthatod, hogy nem volt szükség a kivégzésükre.

A csausbasi bosszúsan intett katonáinak, hogy távozhatnak. Amikor mind kisorjáztak Khayr becsukta utánuk az ajtót.

– Mielőtt magad is távoznál, nemes barátom, kérlek, vess még egy pillantást a ládámba, hogy bizonyos légy benne, nem rejtettem el oda semmit, ami sértené Ibrahim vezír érdekeit.

A csausbasi szeme felcsillant.– A kincses ládádba?– Csak szeretnélek meggyőzni, nincsen titkom előtted! Kérlek, szidi!A tiszt szórakozottan a ládához lépett, és felnyitotta fedelét. A gyöngyös

nyakékek, gyémántkő berakásos szablyák, aranypénzek kusza halmán egy szarvasbőr erszény trónolt sokatmondón.

– Úgy vélem – folytatta kenetteljes hangon Khayr –, hogy a csausbasik sorsa igen sanyarú. Nem vehettek részt a zsákmányolásban, mert a regula a haditábor őrizetére, s annak rendjének szigorú fenntartására kötelmez benneteket. Így a dicsőséges hadjárat minden gyümölcsét azok szakítják le, akik szétáradnak az ellenség falvaiban és városaiban, s szekérszám zsákmányolnak foglyokat s ékszereket, fegyvert, kelmét. Holott, s ezt mind a ketten pontosan tudjuk, a győzhetetlen hadsereg munkájának java részét a hozzád hasonló hősök végzik el.

A csausbasi szaporán bólogatott.– Ezen súlyos igazságtalanság jelentéktelen kiigazításaként fogadd eme

erszényt, barátom – emelte fel a szarvasbőr zacskót Khayr. – S odakünn, a

foglyok közt egy hamvas hurit is válassz magadnak, kivel sajátodként bánhatsz ezután. Egy szót se, hidd el, megérdemled! A kötelességed végzed, mikoron zaklatsz olyan igazszívű harcosokat, mint én vagyok, de lásd, én ezt nem veszem zokon tőled. A kötelesség nehéz béklyó! Örülök, hogy megbizonyosodtál róla, nincs itt semmiféle gyaur…

A csausbasi egy hosszú percig viaskodott magában, hisz az ékes szavak mögött tisztán kirajzolódott a silány baksis valódi szerepe. Menj innét, menj, minél előbb barátom! Járjunk jól mind a ketten!

Végül győzedelmeskedett benne a kapzsiság, s felemelte a kincseshalom tetejéről az erszényt. Megrázta, a súlyát latolgatta. Úgy tűnt, elegendő arany lapul benne.

– Köszönöm, aga, megértésed, s boldog vagyok, hogy a vádak hamisnak bizonyultak. Jelenteni fogom Ibrahim vezírnek, hogy csupán kötelességedet teljesítetted, midőn kihallgattál két haszontalan gyaurt. Minden egyéb csupán rosszindulatú rágalom volt!

Khayr mosolygott.– Allah legyen kegyes veled! Menj, ics-oglánom segít megkeresned a

legszemrevalóbb rózsaszálat a fogoly hurik között!– Legyen inkább kettő rózsaszál! Khayr elvicsorodott.– Ahogy kívánod. Allah vezessen utadon!A csausbasi kihátrált a szobából, s ajkán mindaddig gúnyos mosoly

bujkált, míg Khayr be nem csukta az ajtót. Az aga egyedül maradt.A kerevethez ment, s leült. Várt. Egészen addig várt, míg az udvaron fel

nem dübörögtek a csausbasi kíséretének lovai, s egymás után kiviharzottak az apátság kapuján.

Csak akkor lépett oda az ablak boltívéhez, s hajolt le a rejtekajtóhoz, aminek fedőlapja kívülről puszta terméskőnek tűnt.

– Előjöhettek!Reszketve, levegő után kapkodva a szép öregember zuhant ki az üregből,

s húzta maga után Dénes alélt testét.– Csakhogy! Már azt hittem, megfulladunk! Elmentek?– El, el. – Khayr a kerevethez támogatta őket, s együttes erővel

ráfektették a fiatal papot. – Honnét tudtad, hogy rejtek van az ablak alatt?Deér-Sólyom István keserűen mosolygott.– Emlékeztem egy régi históriára, Khayr. Tudod, az én fejemben

történetek ezrei keringenek… Felrémlett bennem, hogy atyámtól hallottam, miként sarcolta a környéket ama nevezetes Daud Cselebi jó emlékezetű Albert király korában.

– Daud Cselebi? – Khayr az emlékei között keresgélt.– Az ő atyja volt Saudzsi, Murád szultán száműzött testvére.

Magyarországra menekült, s fia, Daud Cselebi már Zsigmond udvarában nőtt fel. Abban az esztendőben, mikor Marchiai Jakab, az inkvizítor a Szerémség

falvaiban ásatta ki, s vettette máglyára az eretnek holtakat, Albert király nagy hadjáratra készült ellenetek. A hadjáratból nem lett semmi, és a seregoszlás után Albert utasította kincstartóját, Bátmonostori Töttös Lászlót, hogy utaljon ki ezer aranyforintot a száműzött herceg számára. Csakhogy miután Töttös vonakodott a pénzt kifizetni, Daud Cselebi a kíséretével ide lovagolt Bátmonostorra, s valóságos ostrom alá vette az apátságot, ahol Töttös meghúzta magát. No hát, ez hatott, s a kincstartó végül fizetett, s a pénzt innét, az apát úr ablak alatti rejtekhelyéből vette elő. Lásd, mily szerencse, hogy az emlékezet megőrzi ezeket a történeteket… a rejtek most életünket mentette meg.

Khayr a fejét csóválta.– Kevés időnk maradt a történetekre, barátom. A szultán nemsokára

elhagyja Magyarországot, s akkor mi is követjük őt. Vajon meddig hallgathatom még a te históriádat?

– Amíg Isten hallgatni engedi, Khayr. De lásd, Dénes ismét lázas… Mit gondolsz, hívhatod orvosod?

– Benne bízhatunk. Máris üzenek néki. Addig is, míg megjő, hallgasd meg ezt, kérlek, a nagy ijedelem után!

Azzal máris kisebb pergamenhalmot emelt fel a többi tetejéről.– Szívesebben innék inkább valamit a nagy ijedelemre – dörmögte Deér-

Sólyom István, de tudta, hogy úgyis hiába. Khayr nem iszik bort, viszont szerelmes a saját hangjába.

Mi mást tehetett volna, nagy levegőt vett, s hallgatta, amint Khayr al-Arif fennhangon olvasni kezdi feljegyzéseit.

11.

– Az iszlám győzedelmes hadai sorra foglalták el a hitetlenek várait s erődjeit: a bástyáikra az igazhitűek lobogói tűzettek, a templomaik mecsetekké, dzsámikká alakíttattak át.

Akkor Khoszrev boszniai bég és Mikhál-oglu Mohammed bég Petrovaradin mellett átküldettek a Dunán portyázásra. Petrovaradin megvívásának jutalmául a fényességes padisah a ruméliai bégeknek egyenként 30 ezer akcsét és egy-egy kaftánt adott ajándékba, a kisebb jövedelmű bégeknek pedig 20-20 ezer akcsét és egy-egy kaftánt.

Jahja pasa oglu serege megindult a következő akadály, Ilok erődje ellen, melynek alapja a Hal csillagzaton nyugszik, falai az égbe nyúlnak, talpazata pedig a föld középpontjáig hatol. Mivel ezen égig érő vár hitetlenekkel, képmutatókkal, tévelygőkkel és lázadókkal volt zsúfolásig tömve, a nagyvezír a szultán parancsa szerint vízen és szárazon ostrom alá fogta haladéktalanul.

Az ostrom kezdetekor Isten árnyéka, a fényességes padisah parancsot küldetett az egymással régóta marakodó Kara-Bogdán és Iflak tartományok fejedelmeinek a következő üzenettel: „Mind a ketten alattvalóim vagytok, hagyjatok hát fel a versengéssel, és maradjatok békében, mert különben elvesztitek hatalmatok, és földönfutók lesztek, mert minden hatalmatok éntőlem, a szultántól származik, s a jóindulatom nélkül megint semmik lesztek.”

A szép öregember felnevetett.– Látod! – mondta göcögve. – Hát ez a különbség! A magyar király

nemesei egymással versengve, gyűlölködve készültek a harcra. A sok vetekedés odáig jutott, hogy Szapolyai el sem ért Mohács mezejére, s e cselekedete büntetlen maradt. A szultánotok ellenben… vérbe fojtott minden versengést, békétlenséget. Érted hát, Khayr? Ez már önmagában eldöntött szinte mindent!

– Ez valóban számottevő különbség. De ne feledd, hogy ekkor még megakadályozhattátok volna a seregünk felvonulását, hisz épphogy Ilok falai alá értünk! – nézett pergamenjei fölött jelentőségteljesen az öregemberre az aga. – Hallgasd csak!

– Ágyúink úgy okádták a tüzet, mint a sárkányok. A harci zaj és a lárma megremegtette az égnek boltozatját. A tévelygés tanyájául szolgáló falak között reszkető bálványimádók a félelem mocsarában fuldokolván, s a nyugtalanság perzselő tüzében égvén, végre nem találtak más utat menekülésükre, mint a kegyelemkérést.

Sevvál hó 28. napján a várból tehát három előkelő kijött, s tőlünk két jaja-basi és a janicsárok csausa bement, hogy egyezkedjék a hitetlenek megadásának feltételeiről. Mikor tehát az Aszaf-bölcsességű nagyvezír közbenjárására kegyelemért, pártfogásért és irgalomért könyörögtek a szultán győzedelmes sátorának porában, Isten árnyéka Ilok várának védelmezőit megajándékozta a legmagasabb kegyelemmel. A pasa az ellenségkötöző vitézekkel bevonult abba az égig érő várba, a kegyelmet kérő feslett életűek a legnagyobb hódolattal és alázattal nyitották meg a vár kapuját, a müszülmánok fülébe pedig ezen igék hangoztak: „Lépjetek be egész bátorsággal”. S ezennel a felséges Allah segélyével és kegyelméből a tornyokra kitűzettek a diadalmas császár zászlói. A gonosz gyaurok harangjainak kongását a müezzin éneke váltotta fel.

A nevezett várakon kívül a szerencsétlen magyarság nevezetesebb erődjei a következők voltak: Eruk, Gurguricsa, Dservik, Berkasz, Szotin, Vekin, Erdőd, Temirokcsa, Nogaj, Valkowar, Bevarids, Öszek és Rácsa. Ezek lakói

A két oláh tartományról, Moldváról és Havaselvéről van szó, mindkettő török hűbérben harcolt Magyarország ellen

Augusztus 7-én Aszaf a bibliai Salamon király bölcs tanácsadója volt

közül némelyek a világhódító hadseregtől való félelmükben a hegyekben és völgyekben úgy szétszóródtak, mint a Göncöl szekérebeli csillagok az égen, némelyek viszont a fenséges szultán udvarának porához dörzsölve arcukat kegyelemért rimánkodtak. A nevezett várak a hozzájok tartozó határokkal, s az egész Szerémi tartománnyal együtt az Oszmán Birodalomhoz csatoltattak.

A Dráva partján lévő Erdőd és Öszek várának lakói megfutottak, s ezek kulcsait Jahja pasa oglu emberei a szultán lábához helyezték. Az említett várból való tizenkét előkelő gyaur, kik magukat kegyelemre megadták díszruhákat kapott ajándékul.

Ezután a világhódító hadsereg szárazon és hajókon folytatta útját a hitetlenek országának belseje felé. Miután a Dráva néven ismeretes folyón, mely vizének bőségével a Nílust, a Dzsihunt és az Eufráteszt is felülmúlja, két-három nap alatt elkészült egy széles és igen szilárd hajóhíd, a győzhetetlen hadsereg megkezdte átkelését. Zil-kade hó 12. napján az összes, győzelemhez szokott csapatokkal a szultán átröptette buzgalma magas röptű sólymát a szemtelen és becstelen magyarság területére, s onnantól fogva a termékeny ország földjét a hit harcosainak lovai tiporták. Elsőnek Jahja pasa oglu, Beli bég vojvodái közül Kurd belgirádi vojvoda százötven deli harcossal keltek át a hídon, amelynek hossza 284, szélessége pedig 2 rőf volt. A túlparton e hősök megtámadták a gyaurok előőrsét, hét gyaurt elfogtak, s a szultán elé vezették őket. A nevezettek ezért 9 ezer akcse jövedelmű timárt kaptak.

Ekkor a nyomorult ellenség a közelgő igazhitű hadsereg valódi méretét hírül véve megrettent. A szerencsétlen Engürúsz kánja, Laos király nevű átkozott, mikor értesült a hatalmas padisah seregének megszámlálhatatlan voltáról, összegyűjtötte a kormányzása alatt lévő feslett erkölcsűek csapatait, s mivel a győzelemhez szokott iszlám sereg támadásától való félelem erőt vett gyáva szívén, Káfirisztánnak többi fejedelmeitől kért segítséget és támogatást. Így összesen 150 ezer fő országából, s más országokból való átkozottakat összegyűjtött, s páncélos, ördöggel cimborázó dögökkel székhelyéről, Budun-ról a hét-vagy nyolc állomásnyira fekvő Mohács nevű mezőre jött. Itt bolond eszének tanácsára hallgatva szembe akart szállni az iszlám seregével. Evégből ágyúütegeket állíttatott fel, puskásokat, gyalogosokat és lovasokat, s készen állt az igazhívő csapatokat fogadni, s kevélyen azt hirdette: „Jöjjenek csak a törökök, keljenek át a Dráván, mert csapdába sétálnak, a halálukba, s eme alkalmas helyen szétzúzzuk őket, egyszer, s mindenkorra!”

De addigra a fényességes padisah serege a Dráva felső partján menetelt, a gyalázatosok tábora felé. Már mindenki tudta, hogy mi a hadjárat célja, hisz

Kisebb várak a Dráva-Száva közén. Öszek: Eszék a hitetlen országok összefoglaló neve

még Sevvál hó 29. napján a táborban kihirdettetett, hogy a fényességes padisah útjának végső állomása Budun városa.

12.

– Ekkor értük el azokat az átkozott mocsarakat! A hely, ahol letáboroztunk, Papasz-irmagi néven volt ismeretes – sötétedett el Khayr arca, miközben félretette a pergamenlapokat. – Úgy hiszem, a szultán hatalmas hibát követett el. Elbizakodottá tette Varadin meg Ilok, s a többi vár könnyű elfoglalása. Úgy hitte, semmi sem állítja meg. A dívánban többen azt javasolták, legyen óvatos, hisz a Dráván átkelve veszedelmes, nehezen járható terep állt előttünk. Éjjel-nappal zuhogott az eső, a talaj felázott, s a hadsereg sorai felbomlottak, a málhák folyamatosan elmaradoztak, eltűntek. Zűrzavar lett úrrá a seregen…

A szép öregember elgondolkodva simogatta szakállát. Odakint ismét szürkült, valahol az apátság udvarán müezzin szólította imára az igazhitűeket. Amíg Khayr imádkozott, a szép öregember megvizsgálta Dénest. A fiú már nem reszketett, szemét kinyitotta, s bágyadtan bámulta a plafont a feje felett.

– Már csak néhány nap – suttogta Deér-Sólyom István. – Bírd ki, fiam! Életben kell maradnod!

Dénes rárebbentette tekintetét.– Én inkább Hunyadi urunk históriáját akarom hallani…– Türelem, fiam. Khayr históriája is éppen eléggé tanulságos, nem

gondolod?– Lehet, hogy az, csak éppen egy szót sem értek belőle, uram! Törökül

karattyolnak mindketten!A szép öregember felhúzta szemöldökét.– Maradj türelemmel, Dénes. Este folytatom a mesét, de addig… Meg

kell tudnom valamit… Biztosan kell tudnom, mielőtt…Khayr visszatért, s aggodalmas pillantást vetett a kereveten heverő fiúra.– Az orvos nemsokára jön. Nem tetszik nekem ennek a gyermeknek a

színe! Deér-Sólyom István megszorította Dénes kezét.– Nem lesz semmi baj.

13.

Khayr nagyot szippantott a vízipipából, s mélázva figyelte az ablakon túl, a messzeségben sodródó ónszín fellegeket.

– Ahogy mondtam neked, Al-Borak, az a néhány nap maga volt a pokol számunkra. Zil-kade hó közepe táján történt, mikor az utóvéd felgyújtotta a

hidat mögöttünk a Dráván, s napokon át tavak, bűzhödt mocsarak partján táborozott le a sereg. Emlékszem, az agák, basák rekedtre ordították magukat, mert minden összekeveredett. Az út szűknek bizonyult, és a had nagyon lassan, felbomolva, rendezetlenül haladt a bokáig érő sárban. Folyamatosan esett az eső. Nem emlékszem ilyen nyárra, Al-Borak! Ennyi esőt soha nem láttam! A patakok megduzzadtak, a mocsarak fortyogó, bűzös gázokat pöffedő dagovánnyá változtak. Mi meg csak botorkáltunk előre, teljes fegyverzetben, bőrig ázva, fáradtan. Aztán köd ereszkedett ránk. Nem lehetett látni az utat, az elővédek folyton eltévedtek, az utóvéd leszakadt. A sereg málhái eltűntek. A tüzéreink nem találták az ágyúgolyókat szállító szekereket, a lőporos hordók átáztak, a janicsárok sorai közt láz ütötte fel a fejét.

S tudod, barátom… azokban a napokban meg voltam győződve róla, hogy a seregetek ott les ránk a ködben, készen arra, hogy bármely pillanatban a mocsárba fojtson minket. Ha akkor ránk támadtok, az ágyúinkat nem használhattuk volna, a janicsárok puskái is javarészt eláztak… A fejemet tettem volna rá, hogy ott vagytok a közelünkben… Allahhoz fohászkodtam minden órában, hogy könyörüljön rajtunk.

A szép öregember szeme elpárásodott.– Pontosan ezt mondta Tomori is. Ő a Dráván túl várt benneteket, azt

akarta, hogy át se keljetek. De a király nagyokos tanácsadóira hallgatott, és azt parancsolta a vezérnek, vonuljon vissza a könnyen védhető vonalakról, s hátráljon egész Mohácsig…

– Miért? Hogyan lehetséges ez? Hunyadi idején soha nem tudtuk kiszámítani, miféle fortéllyal éltek megint!

Deér-Sólyom István csak legyintett.– Éppen erről van szó, Khayr. Ahol mindenki mindenhez ért, ahol a

féltékenység és a gyűlölet diktálja a döntéseket, s nem bölcs előrelátás vagy gazdag haditapasztalat, ott elkerülhetetlenül ez a történet vége. Tomorit kényszerítették, hogy vonuljon vissza a mocsárvidék széléről. Pedig ő odavontatta volna a teljes magyar tüzérséget, és apró húscafattá lőhetett volna benneteket a mocsár közepén.

Khayr hitetlenkedve ingatta a fejét.– A szultán nem erre gyanakodott. Meg volt róla győződve, hogy Laos

király elfogadni akarja a felajánlott szövetséget. Meghányta-vetette a dolgot a vezírekkel s a bégekkel, s arra jutott, követet meneszt a királyotokhoz. Úgy tudom, felajánlotta, hogy eltekint a megalázó behódolásról, s szövetségesi rangot kínált a magyarok urának, s azt, hogy együtt induljunk tovább Bécs, Róma felé…

A szép öregember csak nevetett.– No, persze!– No, persze, no persze! – Khayr dühödten fújta ki a füstöt. –

Gúnyolódhatsz, barátom! Mégis így kellett volna lennie! De addigra

megérkeztünk oda, Mohács közelébe. A felderítők jelentették, hogy ott áll már a teljes engürúsz sereg, talpig vasban, a dombokon túl, a síkon. A szultán türelemre intette a seregek vezéreit, s elrendelte, hogy mindenki maradjon veszteg, amíg a követ visszatér. Ráadásul a málhák java része még mindig nem került meg. Egyedül a topcsik szekereit lelték fel a lőporral és az ágyúgolyókkal. Ezt hallgasd csak!

– „Másnap, midőn a világ fölött uralkodó nap, ez a hős lovag, csillogó kardjával elfoglalta az ég harcterét, és a csillagok hadát elűzte a forró égről, a hatalmas uralkodó, felülvén harci ménjére, megparancsolta, hogy hadrendező emírek a győzelmes sereggel külön hadosztályokban menjenek saját állomásaikra, és készítsék el fegyvereiket a csatára.

Később aztán a kikiáltók kihirdették, hogy egész nap pihenés vár mégis a győzedelmes hadseregre, mert a követ visszaérkezését várjuk, s másnap is csak akkor lesz ütközet, ha az engürúsz király elutasítja Isten árnyékának nagylelkű ajánlatát.

A sereg törzse nem sokkal ikindi után érkezett meg a mezőre. A pasa a ruméliai hadtest előtt foglalt állást, az uralkodó pedig mögötte állott az anatóliai sereggel, a kapu-khalkival és a janicsárokkal.” Igaz is, te akkor hol voltál, barátom?

A szép öregember vállat vont.– Csaknem lekéstem a csatát…– Jobban jártál volna, El-Borak, ha lekésed! Nem kellett volna látnod

diadalunkat! Mert, mondanom sem kell, a titkos követünk, ki magyar ruhába öltözve kereste meg a királyotokat, elutasító választ kapott. A szultán persze nem hitte ezt. Meg volt róla győződve, hogy Laos csupán színlel, a haditanácsba befurakodott aleman kémek miatt. Este azzal búcsúzott a pasától, hogy bizonyos benne: reggelre a magyar sereg felbontja hadrendjét, s Laos követeket küld a szövetségi feltételek megtárgyalásáról.

– Ugyan miféle szövetségben reménykedett?– Mindig elfeleded, barátom, hogy ti is Kelet népe vagytok. Titeket soha

nem úgy tekintettünk, mint a rácokat vagy az oláhokat, a bolgárokról nem is beszélve. Ti a testvéreink vagytok. Ha velünk tartotok, testvéri szövetségben igázhatjuk le a Nyugatot. Azt a Nyugatot, mely nektek semmi jót nem adott soha!

– Khayr, ne kezdd a régi nótát!– Legalább ismerd el, Al-Borak, hogy igazam volt!– Hát persze hogy igazad volt! Én is tudom, hogy ezt kellett volna

tennünk!– Hát akkor?A szép öregember lehajtotta fejét.– Ez nem a vallásról szól, Khayr! Én azt hiszem, ha Szent István koronája

magyar ember fején ül, akkor nem került volna sor a mohácsi csatára… De ne feledd, hogy Lajos nem magyar születésű… érzelmeiben egészen német.

A német pedig mindent megtett, hogy Magyarország semmiképp ne fogadhassa el a felajánlott török szövetséget!

Khayr vállat vont.– Most már mindegy, barátom! Másnap reggel a szultán, Isten árnyéka

kijött sátorából, és sápadtan látta, hogy a mohácsi mezőn makacsul, harcra készen felsorakozott a teljes magyar hadsereg…

14.

– Miután a dombok lábánál sietősen elhelyezkedett első sorok fél napon keresztül néztek farkasszemet a gyaurok vasba öltözött tömegével, a csata mégsem kezdődött el Mindössze az elfajzott, gyalázatos engürúsz topcsik lőttek néhányat hitvány ágyúikkal, ezzel kisebb károkat okozva a győzhetetlen sereg jobbszárnyán. De aztán nem történt semmi, és a fényességes padisah részéről már éppen elhatároztatott, hogy mégsem kezdődik aznap ütközet, majd csak a következő nap reggelén. Ámde a délutáni ima idején az alávaló hitetlenek egyszerre megmozdultak, felemelték förtelmes zászlaikat, megüttették fülsértő dobjaikat, harci kürtjeikét megfúvatták, s megindultak soraink felé.

A lovaik lábától felvert porfelleg eltakarta a nap ábrázatát, s a föld szinte megrepedezett a dobogástól. Három részre oszlott a gyaurok gyalázatos serege. Egyik részük, tetőtől talpig vasba öltözve, kezükben vasnyársat tartva, a mieink által rájuk lődözött puska-és zarbuzángolyókkal mit sem törődve, a legkisebb félelem nélkül vágtatott Ibrahim pasa, ruméliai beglerbég felé. Mivel pedig a ruméliai hadtest még nem volt teljesen felkészülve a rettenetes üvöltésű gyaurok támadására, nem bírt ellenállni, s egy része az uralkodó hadteste felé futott vissza.

A hitetlenek másik tömbje Jahja pasa oglu és a boszniai bég ellen intézett támadást, és roppant acélnyomással kettészakította az igaz hit harcosainak széttéphetetlennek hitt hadrendjét. A gonosz mívű király pedig többi nyomorult katonáival az anatóliai hadtestre rontott. A janicsárok hadosztálya összesen háromszor-négyszer támadta meg irtózatos puskatűzzel, és igyekezett visszaszorítani az alávaló gyaurokat. Aztán az igazhívők elindultak feltartóztatni őket, hogy a lélekrabló lándzsákkal és tüzet szikrázó kardjaikkal megsebezzék mindőjüket. Szíveikből ontották a vért, úgyhogy az Dzsihun és Szihun módjára ömlött a csatatéren.

Végre a felséges Allah segélyével erőt vévén az iszlám népe, visszafordította a gonoszokat, s mikor már nem maradt erejük további támadásra, úgy aprította őket, mint a kutyákat. Olyan heves harc és öldöklés kezdődött, hogy azt nem lehet leírni. A csata igazhitű oroszlánjai űzőbe

Az Amu-darja és a Szir-darja (Oxus és Iaxartes) folyam.

vették hát a megfutamodott, alávaló gyaurokat, mint a sólyom kergeti a vadat. Ahol utolérték őket, semmit sem kegyelmezve nekik, szinte mind agyonvagdalták őket.

Csodálatos csatározás volt ez, melyre még az ég is elálmélkodott. A harcosok rohamának szele megrázkódtatta a levegőt, a dobok veszettül pörögtek, a kardok villámokat szórtak. A gyávák arca elsápadt, még mielőtt kardcsapást éreztek volna, a hősök arca pedig virult, mint a piros rózsa. A fenyőmagasságú makacsok orrát súlyos buzogányok zúzták össze, nyakukat hurok fogta meg. Az ércbuzogánynak – mely erős csapásával az Elbrusz-hegyet is megrengetné – nehéz lett a feje, annyi koponyát ürített ki boros serleg gyanánt. A kard pedig – mint a halál felhőjéből cikázó villám –, miután a süvöltve repülő nyilak kellemes zenéjének hallatára felhevült, és a vér-bortól megrészegedett, minden szemérmet félretéve levetkőzött, és őrültként, meztelenül futkosott. A csíni pajzsokat a vitézek kezében összevagdalták a kardok csapásai, a derbendi vérteket a hősök mellén átfurdalta a lélekrabló lándzsák hegye. A kardoktól csapdosott páncélok olyan hálóhoz hasonlítottak, melyet elszaggattak a halak.

A két sereg egészen összekeveredett egymással, s a harcvásárban összevissza tolongók csereberéltek sebeket. A csatatér utcáin a halál angyala járt-kélt, s portékaként vette és árulta a harcosok életét. A haszontalan gyauroknak – kik e vásárban vásároltak, nem lévén más pénzük, mint az életük, tehát ezzel voltak kénytelenek fizetni.

Eközben a hadrendező pasa rettenetes kardját kezébe véve oroszlánbátorsággal rohant a csatába, a harc legveszélyesebb helyét keresve. „A felséges Allah monda néktek, hősök, fiaim, hogy időnek előtte nem hal meg senki, nem kell hát a halált félnetek!” E szavakkal a pasa kitépte a haláltól való félelem nyilát a hősök szívéből, és bátorságot öntött beléjük.

Akkor a gyaurok seregének gonosz vezére, Laos király azt gondolta magában: „Nyertes az, aki a fejét megmenti”, s mert két helyen sebet kapván szűk lett neki a világ, szorult helyzetében megfutott, és elmenekült a harctérről. A müszülmán harcosok űzőbe vévén a gonosz sereget, legtöbbjét kardélre hányták, más részét pedig a Tunának űzték és belefullasztották, mint a fáraó népét. Bánjaiknak és vezéreiknek fejét levágták, akiket pedig megkíméltek a kardtól, azokat fogollyá tették. Néhány nap múlva a szerencsétlen vízbefúltak felpuffadt hulláit Belgirád és Szemendre mellett vitte már a víz.

A hatalmas szultán parancsára a puskás janicsár vitézek a tigristermészetű dühös ellenség felé fordultak, s egy perc alatt nem százat, hanem több ezret küldtek közülük a pokolba. A puskagolyók zápora – mely, mint jégeső hullott az ellenségre, s mely ellen nem szolgálhatott védelemül sem páncél, sem pajzs – a gonoszok haszontalan életének fájáról letördelte a levelet és gyümölcsöt: félelmetes mennyiségű tömegüket, mint szalmarakást szétszórta, s mulandó életük gabonáját a megsemmisülés szelének eresztette.

A hitetlenek seregéből ekkor egy ősz szakállú agg férfiú, Ahrimán-termetű páncélos, kezében fénylő pallossal áttörte az elébe álló sorokat, s mint a cikázó villám hasította a fellegek falát. Azonban a szultán körül forgolódó oroszlánfogú vitézek az életunt vakmerő lovának lábát megsebesítvén az agg harcost a földre taszították, s ott összevagdalták kardjaikkal…

– Nocsak, nocsak! – kapta fel a fejét a szép öregember, ki már régóta gondolataiba mélyedt, s nem is igazán figyelt Khayr szavaira. – Csak nem akarod azt mondani, barátom, hogy beleszőttetek a szultáni krónikába?

Az aga a pergamenre meredt, aztán nevetni kezdett.– Hát persze! Besin Allah Elrehim! Hisz ez te volnál, Stepanos Sahin! Én,

ostoba! Amikor összeállítottam a szöveget, fel sem tűnt… De hisz nem sejthettem, hogy élsz még! Lásd, vénemberként is megörökítik a tetteid!

– Nem nagy dicsőség! Egyedül nekirontani az ellenség sorainak! Én inkább ostobaságnak nevezném.

– Ne szerénykedj, barátom! Vitézül verekedtél, nem rajtad múlott, hogy a vereség szégyenpírja ott maradt néped orcáján.

Deér-Sólyom István vállat vont.– Amire kíváncsi voltam, megtudtam, Khayr. Nem volt könnyű

kihámozni a dagályos beszélyedből, de azért sikerült.– S mi légyen az?– Hunyadinak igaza volt: ágyúk nélkül nem lehet győzelmet aratni. Ő

alaposan megtanulta a leckét, a fia, az én Mátyás királyom is alaposan megtanulta a leckét, de lám, a méltatlan utódok elfeledték. Ezt a csatát nem a hősiesség döntötte el, bármit is irkáljatok össze fellengzős, fecsegő krónikáitokban, Khayr! Az ágyúk! A zarbuzánok! A topcsik tudása! A jól megválasztott ütegállások! Lásd, a magyar ágyúk java része ott maradt a kikötőben a gályákon, mert igavonó barmokról senki se gondoskodott. Pedig még Mátyás királyom nevezetes Behemót ágyúja is ott volt, egyenest Budáról hozták, az arsenálból! A hányavetiség, a seregvezérek széthúzása, a tapasztalatlanság… S megismételhetem a leglényegesebbet: a rátermett vezér hiánya… Hunyadi vagy Mátyás király bármely hű vezére legyőzött volna benneteket Mohács mezején, hiába voltunk feleannyian, mint ti!

Khayr al-Arif kedvtelenül letette a pergamenlapokat.– A te nevezetes Hunyadijaid három nemzedéken át álltak az utunkban.

Ideje volt, hogy eltűnjenek a történelem színpadáról!A szép öregember megint csak vállat vont.– Khayr, míg ők védték Európát, ti sok időt elvesztegettetek. Oly sokat,

hogy immár soha, érted, soha nem fogjátok elérni a célotokat. Tudod, hogy Európa nem lesz már a tiétek? Eljár lassan felettetek az idő. Még egy-két

A Zoroaszter-hit szerint a rossz, a gonosz megtestesülése, akár a kereszténység ördöge

évszázadig itt lesztek, elháborúzgatunk majd, de megkockáztatom, még Magyarországot sem tudjátok egészen a hatalmatokba keríteni!

– De hisz máris a miénk!– Ugyan, Khayr! Ne légy fellengzős! Elég, ha az írásod az! Az egyiptomi vonásai megkeményedtek.– Ne élj vissza a türelmemmel, Al-Borak!– Én? Hát nem nekem kellett végighallgatnom ostoba, öntömjénező

beszámolódat nemzetem tragédiájáról? Én élek vissza a te türelmeddel?Khayr aga kifelé bámult a környékre boruló sötétségbe. Csak hosszú idő

után szólalt meg, addig Dénes rémülten tekingetett egyikükről a másikra.– Igazad van, barátom – mondta aztán a renegát. – A katona lelkének két

dolog árthat csupán: a vereség és a győzelem.Az öreg feltápászkodott és odabicegett hozzá.– Ezt bölcsen mondtad, Khayr.Az egyiptomi gondolataiba mélyedt, mintha valami nagyon távoli emléket

próbálna magában felidézni.– Gondolod, hogy Ibrahim fogdmegjei visszatérhetnek értünk? – kérdezte

a szép öregember.– Nem. Holnap a két fő seregtest maradéka is eléri Belgirádot. Most már

senki sem gondol Engürúsz országával, legfeljebb a tömérdek zsákmánnyal. Ibrahim pasa gondolatai is inkább Kosztantinije körül forognak. Nékem ezer más módon is tud ártani, ne aggódj.

– Sokba kerültünk néked? Khayr legyintett.– Láttad, mennyi a zsákmányom! Meg se kottyan az a pár arany! Deér-

Sólyom István bólogatott, aztán a kereveten pihegő Dénesre pillantott.– Köszönettel tartozom, Khayr al-Arif.– Már megköszönted – az egyiptomi hangja ingerlékenynek tűnt. – Ma

este tovább fogod mesélni a te végtelen történetedet, Al-Borak. De vigyázz! Szigorú ítész leszek, ahogy te sem fukarkodtál a bírálattal!

A szép öregember mosolyogva lehuppant Dénes mellé.– Szegény fiú, már alig várja, hogy megtudja, hogyan alakult Hunyadi

élete.– Megvallom, magam is kíváncsi vagyok. Mindazonáltal, ha mi, törökök,

korábban is ismerjük Engürúsz valódi állapotját, ha tudjuk, hogyan történtek e jeles események, már rég eltöröltük volna a föld színéről országodat. Magam mindig azt hittem…

– Mit? Hogy erősebbek vagyunk? Khayr a fejét rázta.– Azt, hogy egységesebbek vagytok.A szép öregember hosszan, keserűen nevetett.– Magam sem értem néha, hogyan maradhattunk életben eddig. Kizmet.

Tán Allah akarta így, vagy Isten, vagy nevezhetjük akárhogyan… Azért a ma esti történetemből kiderül majd egy s más…

S beszélni kezdett.

Nyolcadik fejezet

A FORRONGÓ HRADZSIN

1.

PRÁGA, CSEH KIRÁLYSÁG, A. D. 1437, KARÁCSONY HAVA

– Nézd! Lovasok jönnek!Veronika felemelte szomorú tekintetét a hímzésből, s kipillantott a palota

ablakán. Vastag ablakai voltak a prágai Hradzsinnak, kicsi karikákkal a közepén, amin át valamelyest tisztábban lehetett látni, mi folyik odakünn az udvaron.

A kislány magyarul kiáltott: Veronika hamar megtanította az anyanyelvére, s azóta Annácska nem szívesen szólalt meg németül. Igaza volt: az udvaron visszhangos patacsattogással vagy tucatnyi lovas kocogott be a kapun. Az elöl érkezők lándzsáin zászlócskák lobogtak, pajzsaikon címer díszlett.

– A holló! – lelkesült fel Anna hercegnő. – A holló és gyűrű! Éppen olyan, mint Johannes kapitányé!

Veronika szíve hevesebben kezdett dobogni. Gyorsan kitárta az ablakot, s derékig kihajolt, hogy jól lássa.

Az volt bizony: gyűrűs holló! Hunyadi kapitány címere!– Kik lehetnek? Ismered őket. Veronika? A lány tűnődve figyelte az érkezők arcát. – Nem…– Az a fiú ki lehet ott? – Annácska megpróbált kikandikálni a komorna

mellett. – Eressz oda már!Immár ketten bámulták a jövevényeket, amint sorra lekászálódnak

nyergükből. Lovaik csapzottak voltak: régóta úton lehettek.– Magyarországról jöttek – suttogta Veronika. Annácska tapsikolt.– Hoztak valamit nekem?– Nem hiszem, kicsim…Alaposan szemügyre vette az érkezőket, Egy dús szakállú férfi tűnt a

csapat vezetőjének: vidáman kurjongatott két ifjúnak, akik alázatosan hallgatták fennhéjázó szavait.

Az egyik ifjú deákfélének tűnt, mozdulatai kimértek, szinte arisztokratikusak voltak. A másikról Veronika nem tudta eldönteni, papféle

vagy katona lehet inkább. Zömök legény volt, széles vállú, megnyerő tekintetű. Apródosan rövidre nyírt haja és egyszerű úti öltözéke alapján akár a kíséret tagja is lehetett volna, de a nyakában függő aranykereszt és az oldalát díszítő ékes szablya nem erről tanúskodtak.

– Mach' das Fenster sofort zu!

Veronika összerezzent, a kis hercegnő rémülten huppant le a párkányról. Kottannernétől a palotában mindenki úgy félt, mint a tűztől. Fehérített, maszkmerevségű arcával úgy állott az ajtóban, mintha halálos vétken kapta volna a komornát. Orra fölött két mély ránc jelezte, hogy szörnyen dühös, és azonnali magyarázatot vár a tűrhetetlen viselkedésre.

– Csak megnéztük, kik érkeztek – mondta Veronika lesütött szemmel. – Elnézést, Frauline! Nem fordul elő többet!

– Egy királyi hercegnő nem bámészkodhat, mint valami oktalan szolga! – sziszegte Kottannerné.

A főkomorna az első pillanattól fogva gyűlölte őt. A napot, amikor Veronika az udvari kíséret tagja lett, Kottannerné egy semmirekellő betolakodó szánalmas győzelmének tartotta a születési jog s a jó modor felett. A sok német és cseh frajla közé bekerült egy magyar is: megbocsáthatatlan bűn! Csakhogy volt valami, amire Veronikán kívül senki sem volt képes: az ideggyenge, elkényeztetett Anna hercegnő egyedül reá hallgatott. Ha Veronika nem tartózkodott a közelben, a kislány megállíthatatlanul sivalkodott, ezért Erzsébet királyleány és Albert herceg jobban ragaszkodott hozzá, mint bárki máshoz a kényes udvari frajlák közül. Az eljövendő királyi párt hidegen hagyta Kottannerné örökös zsörtölődése és elégedetlensége a senkiházi jöttment miatt.

– Nimm die kleine Fürstin und gib ihr das Vesperbrot! – mordult fel a főkomorna, miután hosszan farkasszemet nézett Veronikával. A lány állta jégcsap-hideg tekintetét, a parancsot hallva pukedlizett és kézen fogta a kislányt.

– Máris, frauline.– És ha még egyszer meghallom, hogy magyarul beszélsz a kis

hercegnővel, megnézheted magad!Mielőtt Veronika bármit mondhatott volna, maga a kis hercegnő kiáltott

vissza dacosan.– Nem fordul elő többet! De ezt is magyarul kiáltotta.

2.

Azonnal csukd be az ablakot! Menj, és vidd a kis hercegnőt uzsonnázni!

A Hradzsin fegyverterme árkádos, napfényes csarnok volt, hosszú és tágas, ahol néha lovagi viadalt is rendeztek, falain a cseh királyok gyűjteményének legpompásabb darabjai díszlettek: alabárdok, harci fejszék, hosszú lovagkardok, kétkezes óriáspallosok, cizellált pajzsok, itáliai és nürnbergi mesterek vértjei.

Ahogy a jövevények beléptek a vasrácsozatú ajtón, szakértő szemmel vizslatták a fegyverkülönlegességeket, ügyet sem vetve a terem túlsó végében csilingelő kardokra.

A palotaőröktől úgyis tudták: Hunyadi János, a Csehországot megszálló magyar hadak kapitánya – mint mindig –, most is embereit gyötri a napestig való gyakorlatozásokkal.

– Ott van… – dörmögte Szilágyi Mihály, mikor végre sikerült a két ifjút elrángatnia a pompás, vésett díszítésű alabárdoktól és a perzsa kán ajándékaként érkezett dombormívű pajzsoktól. – Lepjük csak meg!

Halkan, hogy a gyakorlatozók meg ne hallják, odalopóztak a hátuk mögé.Hunyadi középen állott, félmeztelenül. Kezében hatalmas pallost

suhogtatott, előrelendülve, oldalra csapva, elegánsan visszaszökellve, s közben átszellemülten magyarázott embereinek. Katonái tágra nyílt szemmel bámulták, mert nem láttak még eleven embert, ki ily játszi könnyedséggel emelgette azt a fene nehéz vasat. Hunyadi mellkasán, vállain kötélcsomókként dagadtak az izmok, ahogy újra és újra előrelendült, s két kezében elegáns köröket írt le a pallos a levegőben.

– Súlyos fegyver ez, fiúk! Nem csapdosunk, nem kaszabolunk véle összevissza! Lendülete van, ha rosszul választjuk meg a sujtás irányát, azon aztán már nem változtathatunk.

Egy csuklómozdulat, s a pallos pálcikaként suhogott körbe.– Amikor támadást indítunk, bármi történjék is, a sújtást befejezzük! Ha

ellenfelünk megsebez, hát meg ne rettenjünk, csak fejezzük be szépen a saját csapásunkat! Minden azon múlik! Aki szívvel küzd, az nem védekezik, hanem támad! Védekezzék az ellenség! Hárítson csak ő! A pallos különben sem alkalmas könnyed riposztokra… Arra ott vannak a könnyű szablyák meg az olasz kardok. Ezzel a termetes jószággal férfiak küzdenek férfiak ellen…

Szilágyi ott terpeszkedett már mögötte. Most, hogy a palotás katonák észrevették, a két ifjúra kacsintott, s pödörintett egyet a bajszán.

– Osztán kitől tanultad, öcsém, ezt a fene nagy tudományodat? Hunyadi nem fordult meg, felegyenesedett, s lassan elvigyorodott.– Ki másról, mint az én böhönye fejű Szilágyi sógoromtól!Hirtelen pördült meg, s követhetetlenül gyors mozdulattal suhintott a

pallossal. Szilágyi megdermedt, mert megcsapta a tenyérnyi széles penge zuhogása, egész a füle mellett.

– Csak egy kis fazonírozás, komám!

A legények felnevettek, s még a két ifjú is belepirult a tréfába. Szilágyi kifelé kunkorodó bajsza jobb oldalt meg lett kissé nyesve. A nagy csatapallos pengéje dermesztő pontossággal suhogott el hajszállal az arca mellett.

– A keservedet, Jankó! – sápadt bele Szilágyi. – Ez cseppet se tréfadolog! S ha megvágsz?

Hunyadi széttárta karját, s úgy megölelte a tömör hús-és izomembert, hogy annak belerecsegtek-ropogtak a csontjai.

– Be jó, hogy látlak, sógor! Ha tudom, hogy jössz! De már el is komorult.– Mi történt? Csak nincs valami baj? Lackó fiam? Erzsébetem?Szilágyi megrázta magát. A palotás legények egymást ugratva tágultak,

látták, hogy a gyakorlatozás mára bevégeztetett. Hagyták, hadd örvendezzenek egymásnak a régen látott rokonok.

– Baj van bizony, sógor! – mormolta Szilágyi, mikor a többiek már eltávolodtak tőlük. – De ne féljél, Erzsébeted és kisfiad jó egészségnek örvendnek. Nem úgy drága Erdélyország!

Hunyadi még mindig Szilágyi két vaskos karját szorongatta, s arcára kemény, elszánt kifejezés ült.

– Jöjj a szobámba, Mihály! Mindent el kell, hogy beszélj nekem! Hát ezek? Most vette csak észre a két ifjút, kik eddig illedelmesen várakoztak.

– Albert! Filipesi Albert!Megölelte deákját, milánói éveinek hű szolgálóját.– Na és ő? – bökött a vállas, apródfrizurás fiú felé, ki illedelmesen

meghajtotta magát előtte.– Nem ismered-é meg?– Kellene?Szilágyi elégedetten nevetett.– No, akkor nem csak Vitéz zsolozsmázása hagyott nyomot őkelmén!

Való igaz, mióta a szárnyaim alá vettem, egészen emberforma lett!Hunyadi végigmérte a fiút.Ez a vad, pimasz tekintet! Ezek az izzó, szénfekete, szemek!– Feuer Júda?– Ördögöt! – torkolta le Szilágyi. – Van ennek mán tisztességes magyar

neve is! János a keresztségben, mert a te eszelős Vitéz barátod csak ezt a nevet ösmeri, másra nem keresztelhette vóna még tévesztésből sem! Sógoruram, bemutatom szabad Hunyad nevelését, a te bölcs és boszorkányos sáfárodat! Thuz Jánost!

Hunyadi még mindig hitetlenkedve bámulta a fiút. Ez volna a vézna kis zsidó a pozsonyi Nagykalapos utcából? Ez a dagadó mellkasú, izmos vállú, egyenes tekintetű ifjú, aranykereszttel a nyakában, szablyával az oldalán?

Thuz rajongó tekintettel nézett vissza rá, s képtelennek tűnt megszólalni.– Annyit mondhatok – veregette meg a vállát Szilágyi –, hogy ez a Thuz a

te birtokaidból Dárius kertjét varázsolt! Rendbe tette hamar a sókamarát,

elrendezte a cenzusok dolgát, szigorú számmal veszi a kilencedet, mind, ahogy te megparancsoltad. Ezt is vártuk tőle. De tud ez mást is! Gondoltad volna, hogy úgy vagdalkozik a szablyával, mint valami tüzes székely? Hogy úgy íjaz, mint egy született kun? S hogy úgy lovagol, ahogy tán Árpád apánk se lovagolt az Etelközben? Helyén van a szíve, mondhatom! Lesz miről mesélnünk, sógor uram!

Hunyadi tekintete ide-oda siklott, egyikről a másikra. Hű írnoka, gyerekkori pajtása, és sáfárja, ki lám, igazi daliává lőn! Nézte őket, s szeme sarkában egy szégyentelen könnycsepp gyűlt árulkodón.

– Ej, bolond öreg! – korholta magát elvörösödve. – Ellágyulok itten, ebben a mézeskalács-városban! No, gyertek! Elmondjátok hamar, mi hír odahaza!

Szilágyi vállát átölelve vezette őket a szobájába. Amerre elhaladtak, a palotás őrök, párduckacagányos magyarok, fémkabátos németek, huszita sisakos csehek mind úgy vágták vigyázzba magukat, mintha maga a császár őfensége közeledett volna a folyosón.

3.

Harmadik esztendeje, hogy Hunyadi János megint otthonától távol teljesítette szolgálatát. Zsigmond parancsára először Székesfehérváron szervezte meg a cseh urakkal folytatott tárgyalásokat abban a reményben, hogy amint a kelyhesek megérkeznek, s minden figyelem a megbeszélésekre, hitvitákra terelődik, ő majd szépen kereket old, s hazatér Erzsébethez és Lackóhoz.

Csakhogy mire minden küldött, prelátus, egyházi potentát megérkezett, beköszöntött az 1435-ös esztendő vége, s az országra csillogó hótakaró borult. S míg a huszitákkal való megbékélés pontjait, a compactákat szorgosan körmölték a királyi kancellária papjai Vitéz János irányításával, addig a gondtalan nagyurak végiglátogatták a környékbeli nemesi palotákat, vadászgattak, lakomákat adtak egymás tiszteletére. A magyarok igyekeztek elbűvölni cseh vendégeiket, s éreztetni velük, hogy a lehető legkevésbé sem aggasztják őket holmi teológiai vitapontok, amíg jól fut az agár, akad elegendő vad az erdőben, s lötyög még bor a hordók alján.

A vadászatok, utazgatások szervezőjeként a király megint Hunyadit ugrasztotta. Jankó maradt hát Alba Regiában, tette a dolgát, részt vett az unalmas tractamentumokon, ezredszerre is végighallgatta a részeg bohémiai urak szájhősködéseit, hogyan rabolták végig fél Európát, hogyan borították lángba a német tartományokat. Egyedül Giskrával diskurált szívesen, mert ő volt az egyetlen, aki magának való higgadtsággal és életderűvel volt képes szemlélni az országokat eltörlő vallási tébolyt, a töméntelen szenvedést és az

emberi gyarlóságok összességét. Ezekben a napokban újabb száz meg száz jó cseh lovag szegődött magyar urak zsoldjába, s hozták magukkal ezerszer próbált, kiváló fegyvereseiket is. Hovatovább minden magára valamit adó magyar nagyúr csehekkel vétette körül magát. Divat volt ez, kinek nem akadt mutatóba huszita zsoldosa, nem is számított embernek.

S míg a mulatságok, alkudozások, kisebb-nagyobb torzsalkodások lassan múlatták az új esztendő első hónapjait, Zsigmond türelmetlenül, mind kevesebb elszánással vitatkozott a hittétek pontok elfogadásáról. Jól tudta, mi a tét: vagy másfél évtizede viselte már a cseh királyi címet, de eleddig szinte csak a határ menti, németek által lakott területekre merészkedhetett be. Eljött végre az idő, hogy megtörje a csehek ellenállását, és a valóságban is megkoronázott királyukként vonuljon be arany Prága városába.

Ehhez persze szüksége volt a magyar uraktól és egyháznagyoktól kizsarolt vagyonra. Miután azok zúgolódva kereken hatvanezer aranyforintot szurkoltak le a király pénzes ládájába, Zsigmond valamennyit bőkezűen szétosztotta a cseh rendek delegátusai, klerikusai között. Úgymond, meggyorsítani kissé a folyamatokat… Csak szülessenek meg végre azok a compacták! Gyerünk, gyerünk! Sürget az idő! Teológiai ostobaságok! Itt van ni, ezer frissen vert körmöci arany! Az huszitára, katolikusra ugyanazon hatással van az! Itt van még kétezer! Több kell? Van még!

Így aztán a magyar paraszttól, vármegyei kisnemestől, városi polgártól, kereskedőtől kisajtolt aranyak egyenest a jómódú cseh urak zsebébe vándoroltak, csak hogy őfensége vénségére Prágában is élvezhesse az életet!

Igyekeznie kellett az öreg királynak: egészsége fokozatosan romlott, köszvénye majd mindennap kínozta, lába kisebesedett, a seb csúnyán elfertőződött, és senki nem tudhatta, megéri-e egyáltalán, míg megszületik az állított megállapodás a nyakas huszitákkal. Végtére is majd hetvenesztendős volt, valóságos matuzsálem.

Hunyadi ekkor folyamodott újabb audienciáért királyához, s kérte, hadd térhessen haza Erdélybe. Zsigmond meghallgatta, de nem engedte. Előreküldte inkább Jankót Csehországba, hogy készítse elő a fenséges úr érkezését. Elsőként Brünn városát és környékét kellett megtisztítania csapatával, ahová a király néhány nappal később fényes kísérete élén bevonult. Akkorra már kezében tartotta a székesfehérvári tárgyalások eredményét, a compactákat, melyekre reményei szerint a pápa és a zsinat is rábólint majd. A pápa más egyebet nemigen tehetett, hisz Róma népe fellázadt ellene, s behajította a Tiberisbe. Szegény Eugenius nagy gonddal megmentette ugyan a bőrét, de Rómába már nem térhetett vissza, Firenzében telepedett hát le. Különösebben nem érdekelte, mely pontokon civódnak még a huszitákkal Zsigmond kancelláristái. A zsinat annál inkább aggodalmaskodott. Főképp az nem tetszett az egyháznagyoknak, hogy a tervezet szerint Ján Rokyczana kapta volna meg a prágai érseki széket. Egy eretnek? Egy huszita?

A király ügyében eljáró diplomaták kenetteljesen mosolyogtak. Miért ne, ha ez is őfensége, Zsigmond érdeke? Mint minden másban, ebben is úgy lett, ahogy a király akarta. Az iglaui bevonuláskor már Albert herceget és Erzsébet királyleányt is kísérnie kellett Hunyadinak. Azt hitte, nehéz dolga lesz, s folytonosan harcolnia kell majd a bosszúért lihegő huszita hordákkal, elhárítania merényeiket, de kellemesen csalódott.

Iglauban csak meghunyászkodó, bocsánatért esedező, földön csúszó-mászó cseh és morva urakat látott, kik úgy jöttek meghódolni a császári fenség előtt, mintha világéletükben őt szolgálták volna.

Hunyadi ismét azt hitte, eljött az idő, s kérheti távozását a királyi fenségtől. Zsigmond azonban újfent mosolyogva utasította el a kérést, mondván, hátra van még a prágai bevonulás és az összes ezzel járó ceremónia.

Jankó összeszorított foggal megszervezte hát a prágai bevonulást. Csapataival megtisztította a környéket a fosztogató táboriták maradékaitól, biztosította a város rendjét, összegyűjtette az utcákon, a sikátorokban, a városfal környékén tébláboló, elárvult gyermekeket, kivégeztette az útonállókat, megszervezte Prága élelmiszer-ellátását, megbékítette a falvak parasztjait, s ösztökélte őket, hogy térjenek vissza földjeikre, vessenek, szántsanak, s éljék az életet, amit a huszita vihar előtt éltek.

Lassan visszatért minden a megszokott kerékvágásba. Az emberek végre nyugalomra, békességre vágytak, s ezt a nyugalmat és békességet Hunyadi János hadserege, magyar lovasai és kun íjászai biztosították számukra. A cseh rendek s a prágai polgárok a szívükbe fogadták ezért. Mikor Zsigmond végre bevonulhatott gyermekkora állított arany városába, maguk a csehek kérték, hogy Johannes kapitány őrizze továbbra is a rendet.

Zsigmond mosolyogva engedett kérésüknek.

4.

A császári fenség bevonulása pompázatosan sikerült. A csehek, akik nemrég még nemzetük legveszedelmesebb ellenségének, az Antikrisztus fattyának, a legundorítóbb szodomita pogánynak nevezték őt, egy emberként özönlöttek elébe, hogy áhítattól pirosló arccal köszöntsék. De még Zsigmondnál is jobban rajongtak Barbara királynőért! Hírlett, hogy a fenséges asszony titkon maga is huszita hitre tért, s emiatt a csehek a szívükbe zárták a reginát, úgy tekintettek rá, mint titkos szövetségesükre, jóakarójukra. Pedig ha tudták volna… Cillei Barbara életében nem hitt semmiben, az pedig végképp hidegen hagyta, hogy egy, vagy két szín alatt áldoznak az emberek a templomban.

Hunyadit mindenesetre bosszantotta a csehek színeváltozása. A Hradzsin várótermeiben kérelmezők, javaslattevők, feljelentők ezrei tolongtak. A nemrég még testvéri összefonódásban, vállt vállnak vetve hadakozó cseh urak most abban versengtek, hogy egymást mihamarabb feljelentgessék a huszitákkal való cimboraság vádjával.

Caspar Schlick kancekár – ki ezúttal is Zsigmond segítségére sietett – asztalát elborították a szemérmetlen denunciációk. Prága látszólag a császári fenség hűségére állott. De alighogy Zsigmond megérkezett hatalmas kíséretével, máris megindult ellene a szervezkedés a végsőkig kitartó táboriták között. Míg a vasba öltözött magyar bandériumok végigcsörtettek Prága utcáin, nyomukban a német tartományok háromezer fős hadával, a svájci zsoldosok és lombard tüzérek kisebb csapatával, ágyúkkal, hadiszerszámokkal, az elégedetlenkedők padlásokon, pincékben máris megkezdték a fegyverek gyűjtését a megszállók ellen.

Hunyadi idegei pattanásig feszültek a bevonulás napjaiban. De a nyomasztó katonai túlerő megtette hatását: nem robbant ki nyílt felkelés az érkező császár-király ellen.

Másnap reggel audienciát kért Zsigmondtól, s könyörgött, hogy engedje őt haza Erdélybe. A király nem engedte. Azt mondta, seregekkel kell támogatni a birtokaikra visszatérő cseh urakat és papokat.

Hunyadi csak ekkor jött rá, hogy Zsigmond őt tekinti a megszálló hadsereg főparancsnokának A megbízás jószerivel teljesíthetetlen volt. A majd két évtized után hazamerészkedő urakat áldatlan állapotok fogadták birtokaikon. A parasztok elvadultak a szakadatlan háborúskodásokban, a földeket felverte a gaz. A birtokok jelentős részére új tulajdonosok tették rá a kezüket: Hunyadi katonáinak meggyűlt a baja a számtalan összecsapás miatt.

A helyzetet csak súlyosbították a hatalmukat lassanként mégis megszilárdító urak kegyetlenkedései. Az ország néhány hónap alatt újra a nyílt lázadás szélére sodródott.

Hunyadi tette a dolgát. Hol egy-egy felfuvalkodott cseh vagy német nagyúr irháját kellett megmenteni a fegyverre kapó parasztok dühétől, hol az egyházi javaikat visszavenni akaró szerzetesek és az őket újra elkergetni szándékozó parasztok közé kellett odaállani, s az egymást ütlegelőket szétválasztani. De hamar visszazökkentek a régi kerékvágásba az urak is, és egymás birtokainak fosztogatása mellett immár a királyi javak dézsmálása is újra a kedvelt szórakozásukká vált.

Hunyadi tette a dolgát. Tette, de félszívvel, mert néhány hónap prágai tusakodás után elege lett mindenből. Mind gorombább, kibírhatatlanabb lett. Kedves öccse, Iván sem csitíthatta kedélyét, mert azt meg Albert rendelte maga mellé állandó kíséretül.

Jankó egyedül maradt hát Prágában, rosszkedvűen, megcsömörlötten. A rosszkedv pedig ragadós: derék vitézei is mind többet civakodtak egymás közt, nem találták helyüket itt, messzi idegenben. Egy darabig még azok a

levelek tartották a lelket Hunyadiban, melyeket otthonról kapott Erzsébettől, de aztán, hogy a táborita lázadók újra erőre kaptak, s már Morvaföldön elfogták a futárokat, levél sem jött többé Magyarországról.

Jankó a hideg, magányos estéket mind gyakrabban töltötte katonáival. Együtt ittak, együtt búslakodtak. A legények legalább néha meghajkurászták a fehér húsú prágai leányokat, asszonyokat, de Jankó ehhez sem érzett kedvet.

Aztán a tél utolsó napján, amikor odakünn sűrű pelyhekben hullott még a hó, s amikor Hunyadi egy átmulatott este után részegen dülöngélt a Hradzsin folyosóján, váratlanul egy angyali tünemény rohant vele szemben a folyosón. Kancsót tartott a kezében, amiből tej lötyögött a padlóra minden szökellésénél. Hálóruháját valaki megtépte, immár semmi sem takarta telt kebleit. Jankó megtorpant. Legnagyobb csodálkozására a menekülő zihálva, magyarul szólította meg.

– Uram, könyörgöm, segíts!A folyosó kanyarulatában két német zsoldos bukkant fel.

5.

PRÁGA, CSEHORSZÁG, A. D. 1436 KORA TAVASZA

Hunyadi azonnal megismerte. A megközelíthetetlen – csak így nevezték azt a lányt. Amúgy Annácska hercegnő dadája volt, valami délvidéki magyar teremtés, akit senki sem látott még férfiemberrel. Kevés szabadidejének majd minden percét toronyszobájában töltötte. Amikor mégis nyilvánosan mutatkozott, magányába burkolózva sétált a királyi vár szélfútta folyosóin vagy a feldúlt kertben, amely még magán viselte az elmúlt esztendők háborúinak nyomait. Nem látták nevetni, nem látták fecsegni, szép, zöld szemei elől csak akkor vonult el a búbánat fellege, ha a kis Annácskával játszadozhatott. A szolgálat számára nem kötelesség volt, inkább vigasz.

Azon az estén, a tavasz első napján, amikor odakünn sűrű pelyhekben hullott még a hó, a lány bajba került. A folyosón két részeg német vetett szemet rá. A nyomába eredtek, fogdosni kezdték, ruháját szaggatták.

A lány menekülőre fogta a dolgot, rohanó léptei visszhangoztak a falak között. Későre járt, a palota elcsendesült, sehol senki…

Azaz mégis…Szemből mintha egy tántorgó árnyalak közeledett volna felé.– Uram, könyörgöm, segíts!De a zsoldosok máris utolérték, s röhögve a padlóra teperték. A lány

rúgott, harapott, de hiába. Végső kétségbeesésében újra felsikoltott.

– Uram, könyörgöm, segíts!De ugyan mit zavarta a sikoly a két részeg zsiványt?A két német csak akkor hagyta abba Veronika fogdosását, ruhája

tépkedését, amikor a súlyos árny rájuk vetült.Ez meg mi?Annyi idejük maradt, hogy meglepetten hátraforduljanak, mert a

következő pillanatban az árnyalak közelebb lépett, és koponyájukat úgy reccsentette össze, hogy mindkét bozontos főből vér freccsent a folyosó falára.

A lány zihálva húzódott el az összeroskadó testek útjából. Minden ízében remegett.

– Nincsen semmi baj, szép húgom! – dadogta az árnyalak. Ahogy a két darabonton átlépve közelebb hajolt, a folyosó fáklyáinak fénye rávetült arcára.

Hollófekete haja csapzottan a szemébe hullott, tekintete zavartan fürkészte a lány arcát.

– Hogy hívnak?– Veronikának… – hebegte a lány.Megmentőjéből borszag áradt, s ahogy megpróbálta felsegíteni, maga is

megszédült.– No hát, Veronika, jobban teszed… ha egyedül nem kóricálsz ebben a

palotában, mert…Veronika kitépte magát a férfi kezéből, és elviharzott a sötét folyosón.

Csak annak végiben torpant meg megint, összehúzva maga előtt megszaggatott ruháját. A férfi hunyorogva, görnyedten bámult utána. Veronika megsajnálta, s lassan visszamerészkedett hozzá.

– Elfelejtettem megköszönni, jó uram… – mondta bűnbánó hangon. – Anna hercegnő rosszat álmodott, felriadt. Tejet kért, azért indultam a konyhára. De útközben ezek… Azt hiszem, uram, megmentetted az életemet.

– Azt nem, de a becsületedet igen – vont vállat a férfi. – Vigyázz magadra, szép húgom… Teérted nagy kár lenne…

Veronika most először mérte végig érdeklődéssel megmentőjét. Ki ez az ember? Részeg… Részeg, mint majd mindenki ebben az átkozott palotában… A férfi elfordította a tekintetét.

– Hát akkor… jó éjt, szép húgom…– Várj, jó uram! – kapott utána Veronika. – Még a neved sem tudom!– Menj aludni, gyermekem!Azzal csoszogva eltűnt a folyosó sötétjén. Veronika hosszan bámult

utána.Összehúzta megtépett köpenyét, aztán rohant, vissza Annácska szobájába.

6.

Napokkal később, Erzsébet királyleány érkezésekor felvonult a teljes palotaőrség. Ritka vendég volt a Hradzsinban Zsigmond leánya, hisz jobb szeretett a bécsi Hofburgban lakozni. Csak akkor jött, amikor a császár megparancsolta, hogy jöjjön.

Veronika a kis Annácskát kézen vezetve állt az első sorban. A nyakát nyújtogatta, mikor ér már a nagyterembe a díszes kompánia. Szeretett volna mihamarabb túlesni a ceremónián, mert megígérte Annának, hogy ebéd után a kertben fogócskáznak majd.

Akkor pillantotta meg újra megmentőjét. Józanon, délceg testtartással állott a felvonult palotások előtt, tetőtől talpig ragyogó páncélban, melynél szebbet Veronika még sohasem látott. A nagy bajuszú, hollófekete hajú férfi most egyáltalán nem tűnt megtörtnek. Sőt! Arcán keményen feszültek az izmok, s minden mozdulata tapasztalatról, magabiztosságról tanúskodott. Kardját arca elé emelve tisztelgett, amikor Albert herceg belépett a terembe.

– Ki az a férfi ott? – kérdezte suttogva egy morva komornától.– A hollós címeres? – A morva lány úgy nézett rá, mintha kételkedne

épelméjűségében. – Hát te ezt sem tudod? Johannes Hunyadi kapitány, ki más? Veronika, te egyáltalán senkit nem ismersz itt?

Veronika nem felelt. Gondolatai sebesen száguldoztak.Ez lenne Hunyadi János, akiről már annyiszor hallott? Erzsébet úrasszony

meg Barbara anyakirálynő rendszerint utálkozva ejtették ki a nevét. Kottannerin, a főkomorna úgy emlegette, mint valami vad barbárt, veszedelmes karrieristát, aki még komoly veszélyt jelenthet rájuk nézve.

Ő lenne az?Egyedül Albert herceg szerette, ő mindig kedves, hű hadnagyaként

nevezte Hunyadit.Hunyadi…Különös ember, annyi bizonyos… Valami delejes vonzása van, ahogy

dús, fekete szemöldöke alól rávillantja tekintetét, mint éppen most is… Nevet a szeme… Vastag szája mosolyra húzódik… Milyen éles, csontos az arca! Homlokán a ráncok… a mély vágás a sasorr nyerge felett… Szép férfi…

Veronika önkéntelenül is visszamosolygott Jankóra. Hálás, bocsánatkérő mosoly volt ez. Hunyadi válaszként biccentett felé.

Veronika szívét pedig hosszú esztendők óta először melengette meg valami legbelül…

7.

Azután napokig nem látta. A következő alkalom annál emlékezetesebb maradt mindkettejük számára. Zsigmond hálaadó misét mutattatott be a Jakab-templomban, mely hajdan a minorita rend zárdája volt. Ezt az egyházat

is beszennyezték a husziták a sötét esztendők alatt, mint majd' valamennyi cseh templomot. Kincstárat tartottak a szentélyben, de ezzel együtt is alkalmasnak mutatkozott arra, hogy az uralkodói család újra használatba vegye. Zsigmond parancsára ezt az épületet tisztították meg legelőször a száműzetésből visszatérő kolduló barátok.

A hálaadó mise a király újszülött unokájáért szólt, Annácska kishúgáért, aki alig néhány hete látta meg a napvilágot Bécsben. Az újszülött Lisabeth kishercegnő most ott ásítozott Kottannerné kezében. Egészséges, de szörnyen aluszékony babának tűnt. Túlélte élete első két hetét, s az orvosok szerint jó eséllyel életben is maradhat. A családban még mindenki jól emlékezett a kis Györgyre, Albert és a királyleány második gyermekére, Zsigmond egyetlen fiú unokájára, aki két esztendővel ezelőtt, néhány naposan halt meg. Az udvar attól tartott, a harmadik babára is ugyanez a sors vár, de a jelek szerint Erzsébet leányai életképesebbek voltak, mint a fiai.

A templom lassan megtelt a királyi kíséret tagjaival. A szájtáti prágaiakat ezúttal Jan Giskra testőrsége tartotta a kapukon kívül. Erzsébet, még mindig szülés utáni fásultságában, elformátlanodott testtel pihegett a legelső sorban. Jobbról Albert herceg, balról a nagybátyja, Cillei Ulrik pátyolgatta. Zsigmond király Albert mellett, átszellemült arccal imádkozott – Barbara anyakirályné a távollétével tüntetett. Mióta Prágában laktak, jószerivel semmiféle rendezvényen nem jelent meg, visszavonultan, sértetten élte mindennapjait a Hradzsin egyik számára fenntartott lakosztályában.

Veronika a többi frajlával a királyleány mögött foglalt helyet, ölében a kis Annácskával, akit igen nehezen lehetett féken tartani az ilyen unalmas egyházi szertartások alatt. Hiába magyarázta neki Veronika, hogy most a kistestvéréért mondanak imát, Anna nem tűnt különösebben meghatottnak. Eddig sem sok figyelmet szenteltek rá a szülei, s tudta, ezután is kizárólag Veronika törődik majd vele. Számára az élet – Pozsonyban, Bécsben, vagy akár itt, Prágában – csak és kizárólag Veronikáról szólt.

A botrány nem rögtön, a szertartás kezdetekor tört ki. Ján Rokyczana érsek – papjai élén – még rendben bevonult, s hozzálátott a hálaadó mise celebrálásához. Hunyadi és palotásai az oltár oldalánál sorakoztak fel, minden eshetőségre felkészülve, hisz nem lehetett tudni, hogy a mindenre elszánt, fanatikus táboriták mikor kísérelnek meg merényletet a császár őfensége és családja ellen. Tény, hogy ez a nap, s ez az esemény kiváló lehetőséget nyújtott bármiféle orvtámadásra. Jankó ujjai pallosa markolatára fonódtak, tekintete komoran pásztázta a padokban ülő nemes vendégek arcát.

Ekkor pillantotta meg Veronikát. Tekintetük találkozott, s Jankó önkéntelenül is elmosolyodott.

A lány ezúttal is visszamosolygott rá.Jólesett látnia Hunyadit, mintha régi jó ismerőse lett volna. Hirtelen

ráébredt, hogy ő az egyetlen ember Prágában (persze Annácskán kívül), akire szívesen gondol. Belepirult ebbe a felismerésbe.

Annácska is észrevette ezt, és a kislányok ösztönös tapintatlanságával megkérdezte:

– Ő a szerelmed, Veronika? A lány lepisszegte.A botrány a szertartás után tört ki. A császár kíséretében éppen Prágában

tartózkodott egy olasz pap, aki természetesen végighallgatta a prédikációt, bár egy szót sem értett belőle. A bázeli zsinat küldötte volt, bizonyos Giovanni Palomaro, s a szertartás alatt egyáltalán nem rejtette véka alá gyűlölködését a huszita prédikátorból lett érsek iránt. Amikor Rokyczana felszólította a jelenlévőket, hogy járuljanak az oltár elé szent áldozatért (noha ezt Zsigmond kimondottan megtiltotta neki), az egyik ifjú cseh főnemes, az alig tizenhét esztendős Jiři Poděbrad tüntetőleg kivonult az oltárhoz, s számára az érsek – szintén tüntetőleg – kehelyből szolgálta ki az oltáriszentséget.

Palomaro ezt látva felpattant helyéről, s üvöltve rohant az oltár felé, hogy kiüsse az érsek kezéből a kelyhet, az átkos heretizmus eme sátánivá lett jelképét. A templomban mindenki megdermedt, még Rokyczana is ijedten húzta össze magát. Hunyadi azonban nem veszítette el lélekjelenlétét: fülsértő páncélcsörömpöléssel vetette magát a zsinati küldöttre. Az olasz nekinyekkent a legközelebbi oszlopnak.

– Vissza! Mindenki vissza!Rokyczana szeme tágra nyílt, rémülten hátrált egy lépést, mert bizonnyal

azt hitte, merénylő támadott reájuk. Az ifjú Poděbrad viszont nem hátrált, forrófejűen kardot rántott.

– Azt mondtam, mindenki vissza! – Egyedül Hunyadi lélekjelenléte akadályozta meg, hogy ne fajuljanak el a dolgok, hisz a palotás őrök meg Giskra lovag is kivont fegyverrel rohantak az oltár felé. Még egy pillanat, és Poděbrad, s tán maga az érsek is összekaszabolva hevernek a padlón. Ehelyett Hunyadi a közeledők és Rokyczana közé ugrott, s keményen ráütött Poděbrad kezére, mivel az ifjú döfni készült a közeledők felé. Az ifjú csuklója megreccsent, de oly hangosan, hogy még a leghátsó padsorokban is tisztán hallották. Kardja csilingelve a padlóra hullott.

– Elég volt! – zihálta Hunyadi, és feltartott kézzel állította meg Giskrát. – Nincsen semmi baj!

Mindenki talpra ugrált, látni akarta, hogy mi történik ott elöl. Hunyadi talpra segítette Palomarót és visszakísérte a helyére, Giskra meg, miután megbizonyosodott róla, hogy szó sincs merényletről, intett az érseknek, hogy folytassa, ha tudja. Rokyczana nagy lélekjelenlétről tanúbizonyságot téve befejezte a szertartást, és felszólította a híveket, hogy távozzanak Isten hírével. Palomaro füstölögve kirohant a templomból. A törött kezét szorongató Poděbrad gyűlölködve bámult Hunyadira.

– Köszönöm, Johannes – ezt már Zsigmond súgta Jankó fülébe. – Ha tudnád, mennyire elegem van ezekből az ostoba hitvitákból!

Hunyadi bólintott. Neki egész Csehországból volt már nagyon elege.– Ugye szép az unokám, Johannes?– Szép, fenség. Elmehetek?Zsigmond biccentett. Hunyadi megigazította vértjét, s kifelé menet

elhaladt az egyik oszlopnak támaszkodó, még mindig törött csuklóját markoló Poděbrad mekett.

– Egy szóra! – állította meg az ifjú. Hunyadi végigmérte.– Sajnálom a kezed, fiú…– Kérj bocsánatot, Johannes kapitány! Mindenki előtt megaláztál!– Nem aláztalak meg. Kardot rántottál őfensége jelenlétében. A

kötelességemet teljesítettem…– Úgy! – Poděbrad közel hajolt, szeme csak úgy szórta a gyűlölet-

villámokat. – Megkeserülöd ezt még egy napon, magyar!Hunyadi vállat vont.Egy ellenséggel több vagy kevesebb: nem mindegy?

8.

Amikor Hunyadi kilépett a templomból, Veronika ott várt rá a kapuban, karján a kis Annával.

– Egész végig téged néztünk, Johannes kapitány! – fecsegett fesztelenül a kis hercegnő, amikor megpillantotta. – Ugye, te szerelmes vagy Veronikába?

Jankó elvörösödött. Erre a napra igazán elég volt a kínos meglepetésekből!

– Elnézést – suttogta a lány. – Nem tudom, mi ütött belé!– Semmi baj, szép húgom… Jól vagy? Veronika a szemébe nézett.– Csak meg akartam kérdezni, nem szenved-e hiányt valamiben, Johannes

kapitány. Hálás vagyok, amiért… Amiért a múltkor…Hunyadi megsimította az arcát.– Ne hálálkodjál, mert csak eszembe idézed, milyen gyalázatos állapotban

találtál engem ott, azon az estén… A két nyamvadtért meg alaposan megmosták a fejem… Hanem, ha még egyszer Johannes kapitánynak szólítasz, ellátom a bajod!

Veronika szeme nevetett, a szája nem.– Hívj Jánosnak – toldotta meg Hunyadi. – Nem vagy te német, én meg

nem vagyok Johannes!– János! – jelentette ki beleegyezően Annácska. – Akkor legyél János…

Veronika bólintott.

Hunyadi zavartan elnézett a feje felett: az udvari előkelők mind odagyűltek a királyi családhoz, hogy megcsodálják az újszülött kezét.

– Arra gondoltam, szép húgom – kezdte Jankó, s maga is meglepődött azon, hogyan folytatta –, hogy holnap kilovagolnék a városba. Egyéb dolgom nincsen, szétnézek kicsit… Ha volna kedved… időd…

Elhallgatott, beleveresedett megint. Belül magát korholta. Ezt meg minek kellett? Ostobaságokat fecsegsz, mint valami tejfelesszájú ifjú… Minek hívtad? Eszed ágában sem volt kilovagolni… Minek? Minek kellett ez?

– Örömmel – sietett a válasszal Veronika. – Még nem láttam a várost.– Nem-e? Hát az meg hogy lehet?– Nem volt, ki megmutassa.– De hát akkor… mit teszel, amikor nincs egyéb dolgod, szép húgom?– Olyan ritkán van. Kottannerin gondoskodik róla, hogy mindig legyen

tennivalóm. Annácska is sokat…– Én is megyek veletek – vágott közbe a neve hallatára a kislány.– Azt nem lehet, kicsim…– De én akkor is jövök. Meg akarom nézni a várost Jánossal.– Johannes kapitány – javította ki Veronika. – János. Maga mondta, hívjuk így. Hunyadi nevetett.– Reggel, a Szent Vitus székesegyház mögötti kapunál. Elvárlak, szép

húgom, ott legyél!Veronika meghajtotta magát.– Ott leszek, János.

9.

Reggel azt mondta Kottannernének, hogy rosszul érzi magát. A főudvarhölgy egy vállrándítással tudomást vett a dologról: Veronika még soha nem színlelt gyengélkedést csak hogy kimentse magát a munkából. A megbeszélt időben így kipirult arccal, zakatoló szívvel ott állt a Szent Vitus székesegyház mögötti kapunál.

Hunyadi már várta két felnyergelt lóval.– Nem voltam biztos benne, hogy eljössz – mondta, miközben felsegítette

a lányt.– Nem volt könnyű. Annácska bizonyára azóta üvölt, hogy kitettem a

lábam a szobából….– Csodálom türelmedet. Az a gyerek egy átok!– Mindenki annak tartja, pedig nem az. Angyal inkább. Csak érteni kell a

nyelvén, másra nincsen szükség. Csak egy kis szeretetre.Hunyadi figyelmesen nézte a lány arcát.

– Az csodákat mivel, való igaz.Kilovagoltak s leereszkedtek a Malá Strana zegzugos, ódon utcácskáiba.

A Püspöki Palota előtti térről egyszeriben elébük tárult Prága, az arany város, középütt a vakítóan csillogó Moldva-kanyarulattal. A háború sebei még ott sötétlettek mindenütt, a csúcsíves házak falán, az elhagyatott, kiégett épületek oromzatán, az összetört kutakon, a megcsonkított szobrokon, de a visszatérő élet csalhatatlan jelei is felbukkantak már egyre több helyen. Az ablakokban megjelentek a virágok, itt-ott, a kicsiny piactereken már illatos cipók várták halomban a vevőket, s némely polgárasszony ismét hivalkodó, mélyen kivágott ruhákban páváskodott a Kőhíd felé korzózva. Tavaszodott Prágában, s Hunyadi úgy érezte, mintha a szívét uraló hosszú tél után lelkében is zsongana a kikelet.

Nem mert gondolni semmire, különösen nem Erzsébetre meg a kisfiára. Csak élvezte a lány társaságát, élvezte, hogy van kire figyelnie. Veronika elvarázsolta. Csöndes, illedelmes lány volt, okos, zöld szeme szinte falta a város ezernyi csodáit, s Hunyadi boldogan mutatta meg néki valamennyit.

Üdvözült mosollyal az ajkukon nézelődtek egymás mellett haladva, mint valami előkelő házaspár. Pedig a mosolyuk árnyékából mintha valami megfoghatatlan, mély szomorúság áradt volna. A nap az arcukat melengette, s a városhoz közeli, már zöldülő mezők felől friss szellő fújdogált. Így poroszkáltak az utcákon, sokáig szót sem szólva egymáshoz, a hallgatásban lelve meg inkább közös nyugodalmat.

A Moldva partján aztán Hunyadi lesegítette a nyeregből a lányt.– Hol születtél? – kérdezte, mert hirtelen ráébredt, hogy szinte semmit

sem tud erről az elbűvölő teremtésről.– Cserögön. Tudod, hol van az, János?– Hogyne tudnám. Újlak mellett, a vén Dunánál.– Ott bizony.Letelepedtek a fűre. A túlparton a zsidónegyed sötét házai sorakoztak

egymásra zsúfolódva: üresnek tűntek az utcák, a zsinagóga falai megfeketedtek a tűztől. A folyó fölött madarak suhantak. Hunyadi a szavakat kereste. Veronika is.

Aztán, úgy hozta a sors, hogy egyszerre találták meg őket.– Van valaki…Elhallgattak, kitört belőlük a nevetés. Mintha ez a két szó megtörte volna

a jégréteget, ami saját szívük köré kérgesedett. Van valaki… Hát persze… Mindig van valaki…

Jankó abbahagyta a nevetést, s a Moldva csillámait bámulta. Beszélni kéne tán Erzsébetről, a kis Lackóról. Elmondani, hogy mennyire szereti őket, s mennyire hiányoznak neki.

De nem… Felesleges lenne, mentegetőzés. Önigazolás. Meg aztán, ha Erzsébetről beszélne, magának is szembe kellene néznie azzal, mennyire hangoznak őszintén saját szavai. Erzsébet… Mostanában egyre kevesebbet

gondolt a feleségére. Az idő, a mind elviselhetetlenebbnek tűnő távollét kezdte kilúgozni emlékeiből, s még inkább szívéből a szeretett asszonyt. Amikor már annyit epekedtél, vágyakoztál valakire, egyszer csak észreveszed, hogy ikonná merevedett képet imádsz, s mind kevésbé látod a hús-vér embert, akit valaha megszerettél. Egy álomképet imádsz, egy tökéletessé magasztosult eszményt. Hunyadinak egyre gyakrabban kellett emlékeztetnie magát, miket is mondott annak idején Erzsébet erről, vagy arról, min nevettek együtt még odahaza Hunyadon, miként tervezgették a jövőt.

Most, hogy ott ücsörgött a Moldva partján, a friss, tavaszi füvön, s beszívta a folyó és a kikelet illatát, Erzsébet távolibbnak tűnt számára, mint valaha.

A mindenséget most egyedül ez a lány jelentette, ki mellette kuporgott, s akiről csak annyit tudott, hogy megközelíthetetlennek tartják, pedig valójában kedves és félénk, s hogy Cserögön született, a Szerémségben, s hogy az egyetlen emberi lény, aki szeretni tudja a hisztérikus Annácskát. De valójában teljesen lényegtelen volt, mit tud róla. Nem ez számított. Az sem lett volna baj, ha egyáltalán semmit sem tud róla. Elég volt az, hogy itt tudta maga mellett, érezte a lányból áradó melengető bizsergést, ami nélkül már rosszul érezte magát. Be kellett vallania önmagának hogy az utóbbi napokban csak az hozott melegséget szívébe, ha arra gondolt, mikor látja megint a lányt.

Van valaki…Hát persze hogy van…Mindig van.De azért ennyivel tartoztak. Nem egymásnak, maguknak. Kötelességük

volt elmondani, vagy legalábbis megpróbálni… Van valaki…Veronika emlékeiben is mind jobban távolodott Titusz arca. Néha erősen

kellett összpontosítania, hogy felidézze azokat a napokat, amikor az esküvőjüket tervezgették Szilszegen meg Cserögön. Mintha ezer, s ezer esztendővel ezelőtt történt volna… Egy másik világban…

De itt volt ez a férfi. Erős, csöndes, magának való. Mégis oly delejes kisugárzás vonzotta hozzá, amit még soha nem tapasztalt. Nem lehet… Nem szabad…

Arcukat, a tavaszi napsütésbe tartották, és Hunyadi sután átölelte a lányt. Igyekezett úgy átölelni, ahogy báty öleli kishúgát, legalábbis magában csak ezeket a szavakat találta. De tudta, hogy a szavak hazudnak.

Szégyenkezve hallgatták saját szívdobogásukat, és nem akartak gondolni semmire. A tegnap és a holnap elveszítette jelentőségét.

Csak ültek a füvön, bámulták a Moldván csillámló fényeket, és átölelve tartották egymást.

Sokáig ültek ott.

Néhányan megbámulták őket a Kőhídról, mely ebben az órában zsúfolásig megtelt a Lóvásártérre és a Carolinium egyeteme felé igyekvő kupecekkel meg diákokkal.

Akadtak köztük katonák is. Az a magányos férfi, ki csaknem mindvégig a hídon állt, s mereven nézte az egymást átölelő párt, legalábbis katona volt. Fekete ruhát viselt, köpenyén a Cilleiek három aranycsillaga díszlett. Aznap reggel érkezett Jan Vitovecz csapatával, egyenest Cilliből.

Ifjú volt még, arcát mégis hegek sokasága borította. Társai Néma Titusznak hívták.

Amikor a parton ücsörgő leány, s nála csaknem kétszer idősebb férfi feltápászkodtak, Kamonci Titusz ökölnyi darabot morzsolt le a majd százesztendős kőhíd korlátjából.

10.

PRÁGA, CSEHORSZÁG,A. D. 1437, KARÁCSONY HAVA

Veronika sírva rohant Hunyadihoz. Mióta volt kinek panaszkodnia, mintha gát szakadt volna át szomorú szívében. Mindig Hunyadit kereste, hogy elbeszélje, mi történt vele. Mióta Titusztól elszakították önállóan kellett megoldania a legnehezebb helyzeteket is. Az utóbbi három esztendőben, mióta a királyasszony udvarához tartozott, magára maradt gondolataival, aggodalmaival, kétségeivel. Hunyadi előtt viszont semmiféle titka nem volt, boldogan öntötte ki szívét előtte, amikor csak tehette.

– Mind gyűlölnek – panaszolta. – Gúnyolnak és megvetnek. Főképp Kottannerin… Mind rátarti famíliák gyermekei. Fronacherin, Huentlin, Frau Dachpekchin, Frau Rorerine, meg a többi… Gyűlölnek mert senki vagyok…

Hunyadi megcirógatta a lány karját.– Senki? Hisz te Újlaki bán leánya vagy, ősi, nemesi vér. Ősibb és

nemesb, mint bármelyik germán frajla ebben az istenverte palotában!Veronika szelíd mosollyal hálálta meg a vigaszt.– Lehet, János. De engem csak Annácska marasztal. Ha ő nem lenne, már

régen megszöktem volna innét!– A kötelesség bizony béklyó, szép húgom. Veronika hirtelen szembefordult Hunyadival.– Tegnap akaratomon kívül kihallgattam valamit, János, s azóta nem hagy

nyugodnom. Aludni sem bírtam tőle…– Miről van szó?

– Annácskával bújócskáztunk a palota asszonyházában. Én kerestem, Annácska bújt. Azt hittem, Erzsébet hercegasszony szobájában lesz, de ott sem volt. Akkor nyitottam be a kis kamarába a hálószoba mellett.

Hunyadi értetlenül ráncolta a homlokát.– Folytasd, kincsem!– A szomszédos szobából beszéd foszlányai szűrődtek ki. Hallgatózni

kezdtem… – Veronika hangja megremegett. – Barbara királynéasszony hangját hallottam és idegen férfihangokat. Ki akartam osonni, de valami arra késztetett, hogy figyelmezzek, miről beszélnek mégis. János… rettenetes dolgokról beszéltek…

Hunyadi megragadta a lány kezét.– Kik voltak azok az emberek? Megismerted őket, Veronika?– Igen… Az egyik az ifjú Poděbrad lovag volt… Annak nagyon magas

hangja van, mint valami leánynak. Aztán megismertem még Henrik Ptacek úr hangját, is… Meg Sternberg Elek úrét… A többit nem… Vagy tízen voltak…

– S miről beszéltek, ami így megrémített? Veronika zöld szemei hatalmasra tágultak.

– A királyné asszony azt mondta az uraknak hogy a király őfensége nemsoká átadja lelkét a teremtőnek… S akkor új kor köszönt Csehországra…

– Úgy?– Az ő koruk… Merthogy a királyné asszony azt mondta a cseh uraknak,

nem szabad elfogadniuk Albert herceget akkor új királyuknak és Erzsébet hercegasszonyt királynőjüknek…

– A saját lánya ellen lázít? – suttogta Hunyadi döbbenten. – Átkozott kígyaja!

– Azt is mondta, János, hogy a Cillei Ulrik úr hadai és vagyona mind őmögötte állanak. S azt is, hogy ha Zsigmond őfensége meghal, akkor őt kell Csehország trónjára ültetni, s hogy az ország erős legyen, ő kész hozzámenni az ifjú lengyel királyhoz…

Hunyadi nem hitt a fülének.– Ulászlóhoz? De hisz az alig tizennégy esztendős! Barbara meg majd

ötven! Ulászlót az unokájának Annácskának szemelték ki férjül, nem neki!– Mégis ezt mondta, János… – Veronika lehajtotta a fejét, mintha neki

kellene szégyenkeznie a királyné szavai miatt.– Azt is mondta a királyné asszony, hogy jól teszik a cseh urak, ha

hadaikkal felkészülnek, hogy őfensége halála után fegyverrel verjék ki a magyart Csehországból…

– Szuka!– Azt is mondta, hogy ha a király őfensége nem találna elpatkolni az

üszkös lábával, majd segíteni fognak neki valamelyest. Már iderendelték Prágába Újlaki Miklóst, aki majd orvul…

Hunyadi hitetlenkedve csóválta a fejét.

– A bátyád valóban a napokban érkezett a városba… De hogy ezért kellett jönnie… Édes Istenem!

– János… Segíts Miklósnak, kérlek! Tudom, hogy ti nem kedvelitek egymást…

– Jól van… Ki tudja, milyen szerencsétlenséget előztél meg azzal, hogy elmondtad, amit hallottál! A királyné árulásra készül, a király élete veszedelemben forog! Cselekednem kell!

Hunyadi elérzékenyülten nézte Veronika könnyes arcát.– Ne ríj! Semmi sem történik véletlenül, szép húgom. Annak is oka van,

hogy mi találkoztunk, s hogy bearanyoztad sötét napjaimat. Annak is oka kell, legyen, hogy kihallgattad az ármányos királynét… így akarta az Úr!

– S most mi lesz, János?– Ne aggódj! A többi már az én dolgom!Hunyadi megölelte a lányt. Egészen felszabadult a rossz hír hallatán, mert

végre kötelessége támadt, végre mással is gondolhatott, mint lelke gyötrelmeivel.

– Eriggy vissza Annácskához! Lehet, Kottannerné már gyanakszik reád. Tartsd nyitva a szemed, mert ezzel nem csak hazádat, de úrnőd, Erzsébetet és a kis Annácska örökségét is híven szolgálod.

Veronika megtörölte arcát.Hunyadi pedig kardot öltött, s azonnal hívatta Jurek Hradskit, meg a fiát,

Vladeket, hogy állítsák fegyverbe a cseh zsoldosokat tüstént…

11.

Erzsébet királyleány rémes álmot látott, azon az éjjelen. Ismét gyermek volt, nyurga, kiálló csontú csitri, akit atyja, Zsigmond a szajha anyjával, Barbarával együtt a váradi klastromba záratott. A másfél esztendőnyi büntetés a gyermeket jobban sújtotta, mint a házasságtörésen kapott anyát. Pokol volt minden egyes nap Barbarával. Anyja soha nem tudta, hogyan szeresse lányát: Erzsébet csupán egy bosszantó, idegesítő teremtés volt számára, nem egyéb. Amikor Erzsébet serdülni kezdett, Barbara féltékeny irigységgel kezdte szemlélni bimbózó szépségét. Az érdektelenség onnantól versengéssé, rivalizálássá fajult közöttük.

Álmában Erzsébet ismét ott volt a hideg, nedves zárkában, melyet egyetlen gyertya világított meg. Fázott, éhes volt, fejbőrén tetvek nyüzsögtek mert a rendfőnök asszony csak heti egyetlen fürdést engedélyezett.

Azon az éjszakán zord tekintetű, kun képű magyar tört be hozzájuk. Kezében tőrt szorongatott. Barbara felsikoltott, mert tudta, hogy mit akar az a magyar… Hátraugrott az ablakhoz, maga elé lökve Erzsébetet, hogy véle végezzen elébb a gyilkos tőr…

A magyar arcán sötét felhő suhant át, ahogy a kislány a karjaiba penderült…

Erzsébet elevenen látta maga előtt a merénylő kardsebzett arcát, ferde vágású szemeit, s a felgyúló szánalmat azokban a szemekben.

Barbara gyorsan eszmélt: odaugrott Erzsébethez, és anyai aggodalmat mímelve szorította magához a kislányt

A merénylő leengedte tőrét, s lerogyott a székre. Csak bámult maga elé, mintha viaskodna még a végrehajthatatlan paranccsal. Ők meg vártak, reszketve, mint a nyárfalevél…

Néhány perccel később még két férfi érkezett: egy idősebb és egy nagyon fiatal. Torokhangon vitatkoztak valamiről.

Erzsébet várta a halált. Egy szót sem értett a beszédükből.Az ifjú addig magyarázott a tőrt szorongató férfinek, míg annak arca

hirtelen felderült, s megkönnyebbülten fordult Barbara felé.– Fenség! Istennek hála, nincs más dolgunk, mint bocsánatát kérni, amiért

ok nélkül háborgattuk. Áldja az Istent, amiért nem történt semmi helyrehozhatatlan. Engedelmével…

Elindultak kifelé, de az ifjú magyar, egy hollófekete hajú, gyémántszemű fiúnak mintha földbe gyökerezett volna a lába. Erzsébet, maga sem tudta miért, kihúzta kezét anyja kezéből, odalépett a fiúhoz, és megcsókolta az arcát.

Erre az elvörösödött és kirohant az ajtón. Erzsébet zihálva ébredt.A király leánya felkelt az ágyról, és az ablakhoz lépett. A város felett

rózsaszín ujját húzta végig a Nap. Prága lassan ébredezett.Erzsébet arra gondolt, hogy az idő könyörtelenül elszaladt őfölötte is.

Hány éves is lehetett ott, akkor, Váradon? Tíz-egynéhány?Mikor atyja Barbarának kegyesen megbocsájtott, ő is visszakerült az

udvarba, de ott továbbra is apácák nevelték. Csoda talán, hogy olyan asszonnyá cseperedett, amilyenné lett? Erzsébet összehúzta maga előtt köntösét.

Igen, fiatalkora bűnösen telt. Le sem tagadhatta volna, hogy benne öltött testet atyjának és anyjának kicsapongó életmódja, hisz megörökölte mindkettejüktől a szerelmi éhséget. Ám amikor Újlaki fattyát megszülte, megfogadta, hogy új életet kezd. S mire ment vele…

Most itt áll, majd harmincesztendősen, asszonyi bájai lassan a múlté lesznek. Három gyermeket hozott a világra, de trónörököst még nem… Mi lesz vele?

Erzsébet összerezzent, ahogy kopogtak az ajtón. – Ki az?– Csak én… Kottannerné!Megkönnyebbülten felsóhajtott. – Jöjj!A főkomorna már felöltözve lépett a szobába.– Nem tudsz aludni, kincsem?– Rossz álmom volt, Ilona…

– A valóság rosszabb mindennél! Veszedelmes hírrel jövök… Erzsébet elsápadt.– Mi történt? Apámuram talán?– Nem… – Kottannerné lehuppant az ágy szélére, s a királyleányt kezénél

fogva maga mellé húzta.– Figyelj jól, szentem! Anyád forral valamit ellened! Többen látták, amint

a cseh nagyurakkal trécsel. Tanácsot tartottak nagy titokban…– A cseh urakkal? – kerekedett el Erzsébet szeme. – Mi dolga anyámnak

velük? Kottannerné ruhája mellrészéhez nyúlt, és egy apróra hajtogatott pergament húzott elő onnét.

– Az egyik emberem találta ezt az impurumot Barbara ágya alá hajítva. Egy missilishez körmölte saját kezével, nem bízta írnokra.

– Mutasd!– A levelet anyád írta, egyenest a lengyel udvarba! Azt írja, atyád

napokon belül meghal. Felajánlkozik, hogy a temetés után az ifjú Ulászló herceg vegye asszonyul!

Erzsébet kezében megremegett a gyűrt pergamen.– Micsoda?– Anyád felajánlkozott az ifjú lengyel hercegnek, s hozományba a te

örökséged vinné, kicsim!– De hisz Ulászló még gyermek! Anyám meg…Kottannerné bólintott. Erzsébet megremegett a lassan ébredő dühtől.– Azt is írja anyád a levélben, hogy Ulrik úr őmellette áll, és szükség

esetén teljes haderejével az ügyet szolgálja.– Ezt nem teheti… Ez… Ez…– Nyugodj meg, kincsem! – csitította a főkomorna. – Hisz atyád még él…– Meg fogja ölni! – A királyleány szemei könnyel teltek meg. –

Anyámnak semmi sem drága, hát nem érted? Meg fogja ölni apámat! Ezt nem hagyhatjuk, Ilona… A trón örökösei mi vagyunk: én és Albert! Nem anyám!

Kottannerné csitítólag megcirógatta az asszony fejét.– Hallgass rám! Beszélj azonnal nagybátyáddal! Ulrik úr tán segíthet!– Ulrik? – nézett keresztül könnyei függönyén Erzsébet. – De hisz itt áll a

levélben, hogy Ulrik anyámmal fúj egy követ!– De erről egyelőre csak mi tudunk. Zsigmond még vakon bízik Ulrikban.

A szerencse most a kezedbe adta a sorsát. Ha anyád lelepleződik, mindenki a vérpadra jut, ki véle szövetkezett. Neked viszont szövetségesekre lesz szükséged, úgy hát beszélj Ulrikkal! Erős vagy és határozott! El fogod érni, amit akarsz!

Erzsébet szipogva megtörölte a szemét.

piszkozat

Össze kell szednie magát! Albertre nem számíthat. Meg kell nyernie magának a nagybátyját!

– Eriggy, Ilona! Költsd fel Ulrik urat! Rögvest szobámba kéretem!– Máris, úrnőm!– És Ilona… – megragadta a komorna kezét. – Ugye, mellettem leszel

végig? Csak rád számíthatok.Kottannerné megölelte.– Az életem tiéd, asszonyom! De most öltözz, mosakodj meg hamar!

Nem szabad, hogy Ulrik úr könnyes arccal lásson! Légy eszes és ravasz! Támadd le, ne hagyd mentegetőzni, ne hagyd szóhoz se jutni!

Azzal kisurrant az ajtón.Erzsébet gyorsan felöltözött, letörölgette arcát, fehér port hintett rá, s

elhelyezkedett a kis asztalkánál, a tükör előtt.Jó néhány percbe beletellett, mire Cillei megérkezett. Bosszúsan harákolt,

mikor Kottannerné bevezette a szobába.– Drága húgom – hajolt meg a király lánya előtt –, mi az ördög lehet, mi

nem tűr halasztást? Az Isten szerelmére, jószerével még fel sem kelt a nap!Erzsébet rideg mosollyal nyújtotta felé a kezét. Sejtette, hogy Ulrik

minden apró részletre ügyel, s azt is, hogy anyja legszorosabb szövetségeseként mindenről tudomása van, ami Budán, Bécsben vagy Prágában történik. Úgy döntött hát, hogy mindent egy lapra tesz fel, és azonnal támadott:

– Kedves rokon! Kezünkbe került egy levél, amit anyám küldött Krakkóba!

Ulrik úr elsápadt: erre aztán nem számított eme hajnali órán.– Miféle levél?– Ne színlelj! – csattant fel Erzsébet. Az ajtónak támaszkodó Kottannerné

magában elismeréssel állapította meg, hogy a királyleány hangjában nyoma sincsen kétségbeesésnek. – Ebben a levélben te is említve vagy! Ez a levél felségárulás! Atyám egy órán belül tudomást szerez tartalmáról. Lelepleződtetek!

Ulrik nagyot nyelt. Ez bizony nem tréfadolog…– De kedves húgom… – Kenetteljes hang, behízelgő arckifejezés. A

koravén arcra mézes-mázas maszk feszült. – A rokonod vagyok… Jóakaród, s támaszod. Hát nem emlékezel, hogyan segítettem elsimítani azt a kínos botrányt Bécsben Újlaki lányával? Emlékezz, Erzsébet, a szíved tudja, hogy én mindig őszinte híved voltam. Miért fenyegetsz hát engem ily igaztalanul? Hát mit vétettem én tenéked?

Erzsébet mosolya fagyos vicsorrá torzult. Hogy mit?Tudta jól, hogy Cillei a helyét keresi a királyi udvarban. Hiába nevezte ki

Zsigmond Csehország kormányzójának, semmiféle hatalmat nem adott a kezébe, viszont mindvégig szem előtt tartotta. A király nem feledte, hogy

Ulrik a felesége nagybátyja, ugyanazon Cillei famíliának a tagja, amely mindenre képes a hatalomért.

– Az örökségem akarjátok annak a lengyel kölyöknek a kezébe átjátszani! – sziszegte Erzsébet, és közelebb lépett Ulrikhoz. – Mit képzeltek ti? Semmibe vesztek engem! Semmibe veszitek a férjemet! Semmibe veszitek apámat, a császárt! Mondám: ez felségárulás, és halált érdemel!

Ahogy ezt mennydörögte, Ulrik még jobban elsápadt, és hátrált egy lépést, de beleütközött Kottannernéba, aki az ajtó előtt állt.

– Én… én…– Te, te összejátszottál anyámmal! – jelentette ki újra Erzsébet,

ellentmondást nem tűrő hangon. – Itt áll ebben a levélben! Az életed a kezemben van, Ulrik!

Hatásszünetet tartott, s lehuppant a kecskelábú, vánkosos székre.– Erzsébet! – nyögte Cillei. – Én… Kérlek, húgom… a rokonom vagy…

Feleségem nagybeteg… Mit kívánsz éntőlem?Erzsébet elmosolyodott. Mindketten tudták, hogy mi a másik szerepe

ebben a színjátékban, s egyikőjük sem szívesen esett ki a szerepéből.– Ulrik! Egyedül én menthetlek meg téged! Keserűen csalódtam benned,

de hiszem, hogy anyám a felelős mindazért, ami történt, vagyis ami történhetett volna…

Ulrik nagyot nyelt, s majd kiguvadt a szeme, úgy bámulta unokahúgát.– Azért hívattalak ide, hogy utolsó esélyt adjak neked! – folytatta

Erzsébet. – Ha élni akarsz, s vagyonod megtartani, velem jössz apámhoz, és felfeded az összeesküvést őelőtte! Elmondod töviről hegyire, mit tudsz. Nem hallgatsz el semmit. Értetted-e?

Ulrik meghajolt, de nem felelt azonnal. A gondolatok sebesen kavarogtak fejében. Tudta, hogy ha most rossz lóra tesz, egész karrierjének vége. Mióta nagyatyja, Herman úr meghalt, különösen nehéz idők jártak a Cillei családra. Nem hibázhat… Most már egyetlenegyszer sem hibázhat!

– Én… én mindenben segítlek, drága húgom… Évekkel ezelőtt már figyelmeztettem a királyt anyád mesterkedéseire… Ne hidd, hogy én ővele vagyok. S meghiggyed, most nem tudtam semmiről… Soha nem egyeztem volna bele, hogy téged örökségedből bárki kiforgasson!

– Azt kell csak tudnom, kivel vagy, Ulrik! – förmedt rá Erzsébet. – Énvelem, vagy anyámmal! Erre felelj most nekem! Ha velem vagy, megvédelek mindentől! Ha anyámmal, eltaposlak, mint egy férget!

Ulrik kiegyenesedett, és lassan elmosolyodott. Valahol a lelke mélyén tetszett neki Erzsébet talpraesettsége. Kezdte kapiskálni, mire megy ki a játék. Lám, lám, mégis kiüt a Cillei-vér a kis szajhából! Milyen erélyes! Milyen bátor! Jól van ez így. Bizonyítéka van őellene, s hogy a nyakának ugrott! De nem akarja a bukását! Ha azt akarná, nem hívatta volna most ide. Nem, néki szövetségesre van szüksége! Támaszra, aki képviseli érdekeit… És Cillei Ulrik ebben a pillanatban döntötte el végleg, melyik oldalra áll.

– Veled vagyok, húgom. De kérlek, ne feledkezzél meg ígéretedről!– Nem fogok – Erzsébet intett, hogy Ulrik úr leülhet. Tekintete egészen

megenyhült.– Menj most, Ilona! Beszédem van Ulrik úrral!Kottannerin is elégedett volt. Erzsébet a szeme láttára lett úrrá a

kétségbeejtő helyzeten. Az események irányítása nyilvánvalóan az ő kezébe került, s ehhez a legegyszerűbb eszközökkel nyerte meg magának a szóba jöhető leghatalmasabb szövetségest.

Nem kell őt félteni!Luxemburgi Erzsébet tudja, hogy mit csinál!Kottannerné csöndesen becsukta maga mögött az ajtót, de még hallotta,

ahogy a király leánya sorolni kezdte, mi lesz a feladata Ulrik grófnak ezután. Odakinn a nap lassan felkúszott az égre. Prága még nem sejtette, mi vár rá…

12.

PRÁGA, CSEH KIRÁLYSÁG, A. D. 1437, KARÁCSONY HAVA

– Jöjjetek!Hunyadi bevezette a vendégeket szállására. A boltíves szoba – kisebb

terem inkább –, a palota keleti szárnyában kapott helyet, s az ablakból a Moldva kanyarulatára lehetett látni éppen.

Középütt durván faragott asztal, körülötte székek. A szobában azon kívül egy egyszerű ágy állt, semmi más. Katonaember szállása: a sarokba támasztott, irdatlan pallos – Borotini Blaskó hóhérpallosa – külön nyomatékot adott e ténynek.

– Üljetek le, hamar! Hozatok bort!Szilágyi Mihály letelepedett az asztalfővel szemben. Thuz János nem

győzött álmélkodni, hogy élhet valaki ilyen spártai ridegségben, mire Filipesi megjegyezte, hogy Milánóban is ő tette lakályossá a Canobio-palotát, mert ha Hunyadin múlott volna, bizonnyal évekig a romok közt húzza meg magát.

Hamarosan visszatért Jankó, nyomában négy férfiúval. Vitéz sápadt volt a sok, megerőltető munkától. Mióta a császári kancellária protonotáriusa lett, éjjel-nappal diplomákat, okiratokat, adományleveleket körmölt, hivatalos leveleket fogalmazott, jött, ment, tárgyalt, intézkedett.

Szilágyi kitörő örömmel fogadta, s mielőtt még Vitéz megakadályozhatta volna benne, alaposan megropogtatta a csontjait.

– Zrednai, a hétszentségedet! Te aztán tényleg pap lettél, te mulya! Mutasd magad! Eszel te egyáltalán? Van fehércseléd, aki rendben tartja a szerszámodat, he? No, hát akkor bort ide!

Vitéz fáradtan tolta el magától a telecsurrantott kupát.– Mihály, ne bosszants már! Úgy hallottam, komoly dolgokról kell

értekeznünk! Észrevette Filipesit meg Thuzt, arcán egyszeriben gyengéd mosoly ömlött szét. – János… Egészen ember lett tebelőled!

Thuz kézcsókra járult keresztatyjához s mentorához.– Nem múlik nap, nagyuram, hogy ne jutna eszembe irántam való szívbéli

jósága. Köszönöm a küldött könyveket! Elolvastam már valamennyit!– Bene! Bene! – Vitéz áldón a fiú fejére tette kezét. – Őket ismeritek?

Hunyadi mellett jobbról Kamonyai, balról két cseh állt: apa és fia. Thuz arca felderült.

– Vladek! Vladek Hradski!Megölelték egymást: évek óta nem találkoztak, de mindketten pontosan

tudták, hogy ugyanazon a napon kerültek Hunyadi szolgálatába, s arra is jól emlékeztek, milyen zord körülmények között. Egyik szinte a hegyezett karóról, a másik a pozsonyi pogromból. Vladek kész felnőtt volt már – a háborúban mindig hamarabb érnek a fiatalok. Atyja, Jurek Hradski, a néhai huszita ott tornyosult Hunyadi mellett, mint valami elmaradhatatlan árnyék.

– Igyatok, barátaim! – mormolta Hunyadi, és lehuppant az asztalfőre. Szétszórtnak érezte magát és nyugtalannak. Tegnap óta nem látta Veronikát, pedig Erzsébet királyleány frajlái reggel mind kisereglettek a palotakertbe, még a kis Annácskát is magukkal vitték. Hol lehet az a lány? Miért nem volt a többiekkel?

Nyugtalanította az is, amit este Veronika mondott néki Barbara királyné titkos tanácskozásáról a cseh urakkal. Még ma beszélnie kell a királlyal, és beszámolni arról, amit hallott. De hogyan mondja? S vajon Zsigmond hisz-e majd neki?

– Jankó – csapta le az üres kupát az asztalra Szilágyi. – Azért jöttünk, hogy hazavigyünk!

– Azért-e? – húzta fel Hunyadi a szemöldökét. – S ugyan minek?– Hogyhogy minek? Szükség van rád otthon, Jankó! Erdély lángokban

áll! A parasztok…– Hallottam már róla – legyintett bosszúsan Hunyadi. – Ha csak ezért

jöttél, már indulhatsz is vissza, Mihály! A parasztokkal semmi dolgom, arra ott van a Losonczi serege meg a Csáki hada!

– Csáki hadát már kétszer szétverték a jobbágyok! – mormolta Szilágyi. – Losonczinak alig maradt hadra fogható katonája. Aki csak volt, mind Vég-Szendrőnél hadakozott a törökkel…

Hunyadi értetlenül meredt sógorára.– Ej, mit hergelsz ezzel, Mihály? Hallottam én azt is, hogy Lépes püspök

már megegyezett a parasztokkal! A konvent színe előtt pecsételték le a passzusokat… Nem kellek én oda…

– Passzusok! – fintorgott Szüágyi. – Papír! Pecsétek! Mit érnek azok? Nem tartották be azokat a passzusokat a parasztok, nem tartottuk be mi se!

De a harcok attól még folytatódtak, Jankó! A püspök tovább készült a leszámolásra: uniót köttetett a magyarok, szászok, s székelyek közt a parasztok ellen. Eltörölte a kisnemesek tizedét, hogy a kardforgatásban jártasak elhagyják Nagy Antal seregét… De a parasztok csak nem akartak engedni. Egyre elkeseredettebbek lettek… Elhagyták a bábolna-hegyi tábort, s az Alparét völgyén át Dés felé vonultak, aztán onnét a Szamos mentén feldúlták valamennyi nemesi udvarházat, erősséget. A pórok áradatként sereglettek a zászlaik alá. A falvakba, városokba, mindenhová követeket küldtek véres karddal, hogy a jobbágyok, inaslegények mind álljanak melléjük, különben házaikat felégetik, lakóit leölik…

– S hogy nem állította meg őket senki? – mordult fel dühödten Jankó. – Az a megveszekedett püspök tán tétlenül nézte, mit cselekszenek?

– Tengerként áradtak, Jankó… Ha láttad volna őket… Az ősz elejére a Kis-Szamos mellett ütöttek tábort, Szamosújvárnál.

– No hát! – csapott az asztalra Hunyadi. – Sík terepen táboroztak! Rajtuk ütöttetek ott?

– Rajtuk – sóhajtotta Szilágyi, s ez a sóhaj igazán rosszat sejtetett. – Rajtuk bizony. Nagyobb és véresebb ütközet volt az, mint Alparétnél!

– S mi történt? Bökd már ki, az istenért!– Hiába voltunk jóvalta többen, mint Bábolnánál, s hiába hagyták ott a

parasztokat a kisnemesek, most sem bírtunk velük – Szilágyi lesütötte a szemét. – Azok a büdösök úgy harcolnak, Jankó, mint az ördögök! Legyűrtek minket megint…

Hunyadi orcáján megfeszültek az izmok.– S ezért jöttetek most ide? Hogy még több rossz hírrel mérgezzetek?– Jankó! – Szilágyi megköszörülte a torkát. – A parasztok azóta is egyre

nyomultak tovább, minden irányban. Mikor útnak indultunk, már Kolozsvár alatt jártak… Jöjj haza, sógor! Csak te tehetsz rendet! Losonci és Lépes lapítanak, és szűkölve igyekeznek újabb hadat gyűjteni… Jankó! A parasztok tán hallgatnak rád! Ha valakire, akkor csak terád! Te értesz a nyelvükön! Jöjj haza!

– S otthon? – kérdezte fojtott hangon Hunyadi.– Otthon még békesség van – vette át a szót Filipesi deák. – De feszült

csöndesség, uram. A parasztok zúgolódnak, s egyre nehezebb őket visszatartani. A hevesebb vérűek indulnának Nagy Antal seregébe. Az öregebbje csitítja őket, de félek, már nem sokáig tudják otthon tartani azokat!

Hunyadi képe elkomorult. Maga elé meredt.– A sóbányákból már elszökdöstek a parasztok – jegyezte meg Thuz

János. – S az utak sem biztonságosak, uram. Mindenfelé fosztogatók, rablók: nemesek és parasztok egyaránt. Teljes a káosz. Megszűnt a kereskedés Erdélyországban!

Hunyadi bólintott. Nagyot sóhajtott, de olyan volt e sóhaj, mintha a világ minden terhe a vállát nyomta volna.

– Ezért jöttetek hát! – mondta halkan.– Ezért! – bólogatott szaporán Szilágyi. – A legények a Zalatna és

Szentmihálykő közti erdőben fosztogató paraszti csapatot láttak. Rájuk küldtem a lovasokat, s megfuttatták őket… de…

– De?– De csak idő kérdése, Jankó, hogy behatoljanak Hunyadra. A

rokonságból már sokan menekültek a várba, mihozzánk. Apám, s anyám Horogszegről… Erdély-szerte retteg a nemesség!

Hunyadi felkelt és az ablakhoz lépett. A Moldva ezüst szalagját bámulta, de közben sebesen cikáztak gondolatai

Erdély lángokban… Nemsoká Hunyad alá érnek a paraszti hadak… Veszély! Veszély! Veszély mindenütt… Hol lehet Veronika? Mért nem mutatkozott ma reggel? Lehet, hogy7 Barbara megsejtett valamit? Veszély! Veszély! Veszély mindenütt!

A többiek lélegzet-visszafojtva figyelték széles hátát, és vártak.– Nem mehetek – mondta Hunyadi hosszas hallgatás után. – Most nem!– Hogyan? – Szilágyi kirúgta maga alól a széket, s talpra szökkent. –

Nemsokára lángba borul Hunyad, te eszement!Jankó megfordult, és mélyen sógora szemébe nézett.– Mihály! Én most nem mehetek sehová! A király élete veszélyben van…

Valami készül itt, s nekem Prágában a helyem…– Ördögöt! – csattant fel Szilágyi. – A feleséged és gyermeked mellett a

helyed! Jobbágyaid mellett a helyed! A néped mellett a helyed!– Mihály, Mihály! – szökkent talpra Vitéz, s nyugtatólag megölelte

Szilágyit. – Hátrébb az agarakkal, Mihály! Meghiggyed, itt is veszedelmes a helyzet, nemcsak odahaza…

– Képzelem! – dohogott Mihály, miközben Vitéz visszanyomta a székbe. – Veszedelmesek a prágai fehércselédek!

– Mit mondtál? – kiáltotta Hunyadi, s önkéntelenül is kardjához kapott.– No hát, úgy látom, minden a megszokott rendben vagyon – jegyezte

meg erre Vitéz. – Két magyar beszélgetni kezd, s pár perc alatt ölre mennek! Elég legyen ebből! Nagy a baj, ne tetézzétek ti is!

Hunyadi bosszúsan visszafordult az ablak felé, s karját összefonta roppant mellkasa előtt.

– Gondoljuk végig, mit lehet tenni!Hosszú percekre csend borult rájuk. Thuz János fel se nagyon mert

pillantani, a két cseh is zavartan köhécselt: feszélyezte őket a magyarok indulatos vitája.

– János! – Szilágyi végre elszánta magát, s odalépett Hunyadi mellé az ablakhoz. Jóval engedékenyebb volt már a hangja, de nem volt ebben semmi meglepetés: kevés indulatosb embert hordott a hátán a föld, mint Szilágyi Mihályt, de amilyen hirtelen indulatja volt, oly hirtelen szállotta meg a

békesség is a lelkét. – János sógor… Erzsébet húgom nem írta meg neked, mi történt Bábolnánál, igaz-e?

Hunyadi összehúzta a szemöldökét.– Nem írta. Mert ugyan, mi történt?Szilágyi sokatmondó pillantást vetett Vitézre, aztán sorra elbeszélte annak

a rettenetes csatának az eseményeit, meg a fogsága történetét. Amikor odaért, hogy Erzsébet felbukkant a parasztok szekértáborában, Hunyadit majd megütötte a guta.

– Egyedül? Oda? A jobbágyok közé?– Én is ott voltam! – jegyezte meg halkan Filipesi, de senki sem figyelt rá.– S mi történt? Beszélj! – Hunyadi megragadta Mihály grabancát, de az

csak legyintett.– Nem merték bántani az én bátor húgomat! Néki köszönhetem az

életemet, meg Dengelegi sógor is, és a többi fogoly urak is, mind!Hunyadi eleresztette Szilágyit.– Erzsébetem… Én drága Erzsébetem…– Ha nem jössz, Jankó – mondta halkan Mihály –, minden összeomlik,

amit az utóbbi években felépítettünk Erdélyben! Akiknek azt mondtuk, hogy te vagy a liga vezére, most mind azt kérdik, hol vagy. Mind téged várnak, hogy védd meg őket, sógor! Minden, amit el lehet végezni, tisztességgel elvégeztem, de többet nem tudok…

Hunyadi megfordult és megölelte Szilágyit.– Tudom, Mihály, nagyon jól tudom… Igazságod van… Talán valóban

haza kellene térnem… Ha Zsigmond nem enged, hát szöknöm kell…– Meg tudod Zsigmondot győzni – vágott közbe Vitéz. – Erdély

csakugyan nagy veszélyben forog. A király nem akarhatja, hogy elvesszen az egész tartomány.

– A kémek szerint a határon túl Murád is készülődik megint – folytatta Szilágyi, mert érezte, hogy Jankót már könnyű lesz innét meggyőzni. – Havaselve török felvonulási terület…

– Hogyan?– Havaselvének új fejedelme van – hajtotta le a fejét Szilágyi. – Sejtheted,

kicsoda…– Vlad…– Igen, Vlad Draculea. Végre elérte, amire évek óta vágyott,

mindenekfölött… Övé a trón, elűzte Alexandrut… De Murád nem sok időt hagyott neki: nyáron végigpusztította az országot, és meghódolásra késztette. Draculea jövő tavasszal már török hűbérben tör majd Erdélyre…

Hunyadi komoran bólintott. Katona volt, megszokta, hogy a rossz hírek csőstül jőnek. Aki megroppan azoktól, annak esélye sem marad a győzelemre.

– Aggasztóbb a helyzet, mint gondoltam – állapította meg. – Igen, mindenben igazatok van… Mihamarabb indulnunk kell. Viszem a kunokat és

a székelyeket… Ha megüzenem haza, hogy készüljenek a famíliák mennyi fegyveres vár otthon?

– Hunyadban vagy ezer bizonyosan. A kenézek seregével együtt talán másfélezer.

– Jurek, a zsoldba fogadott csehek mikor állanak készen?– Ha kell, két napon belül, nagyuram.– Az még ötven válogatott vértes ágyúkkal, harci szekerekkel…– Ha híre megy, hogy hazatérsz, Csáki meg Losonczi kósza hadinépéből

is zászlód alá gyűlhet pár száz.– Annyi egyelőre elég lesz – Hunyadi már pontosan tudta, mit kell tennie.

– Thuz fiam! Legutóbb írád, hogy a ládafiában négyezer aranyforint vagyon.– Azóta négyezer és kétszázra fialt, nagyuram!– Kell még ötezer, sürgősen! Tudsz-e szerezni? Thuz János elképedt.– Ötezret, uram?– Több is lehet, kevesebb nem. Üzenj haza a budai zsidóknak, hogy

szedjenek össze ennyi pénzt. Írd meg a passzust a kontraktához, zálogba a vaskapui révet vedd és a vízaknai sókamara harmadát, meg a papi uradalom felét.

– Az kevés lesz ötezer aranyhoz, nagyuram! Hunyadi nevetett.– Ezért vagy a sáfárom, hogy ne legyen kevés! Gyorsan kell a pénz,

János! Menj, írd a levelet!Thuz bólintott, s már szedte is a lábát.– Jurek! Indulj, sürgesd meg a cseh atyafiakat. Hosszú útra indulunk, csak

az jöjjön, aki évekig bírja távol a hazájától. Csak az jöjjön, aki szabad akaratából jőni akar! Jurek Hradski szelíden elmosolyodott.

– Mind jőni fog, nagyúr!– Magyarországba is akár?– Ahová te mész, oda megyünk mi is. Ahol parancsolod, ott harcolunk, az

ellen, aki ellen parancsolod. Ha persze nem kell csehek ellen…Hunyadi a huszita vállára ejtette kezét.– Most elválik, mit tanultunk egymástól, Jurek! Három év gyakorlatozása,

fegyverkezése, három esztendő készülődése… Most majd elválik, mennyit ér!

Hradski elloholt, de a fiát Hunyadi visszatartotta.– Vladek, jó apródom, te máris indulsz őfenségéhez, és azonnali

kihallgatást kérsz Schlick kancellártól. Megmondod, hogy élet és halál ügyében van beszédem a királlyal.

– Igen, nagyúr! Vladek is elviharzott.– Mihály! Te meg eriggy, beszélj a prágai magyar vitézekkel Csupor

uram seregétől meg Giskra palotásaitól. Akit csak lehet, vegyél rá, hogy

jöjjenek vélem haza. Engedélyt én kérek a királytól. Legalább száz emberre szükségem van az itteniek közül.

Szilágyi elvigyorodott.– Lesz az háromszáz, Jankó!– Bárcsak lenne!Vitéz sugárzó arccal figyelte a gyors döntések sorjázását. Amint Szilágyi

kiballagott, Hunyadi a deákját penderítette maga elé.– Albert! Te rögvest levelet írsz haza, a hunyadi kenéz uraknak!

Parancsolom valamennyinek, hogy Nagy Antal seregébe senki nem ereszthet egyetlen parasztot sem! Álljanak készen, mert amint hazatérek, hadba vonulunk! Reggelre készen álljanak a missilisek!

– Máris írom őket, uram! Kamonyai egykedvűen várt a sorára.– Simon! – állt elébe Hunyadi. – Te nyakadba veszed lábad, s megkeresed

Újlakit! A napokban érkezett, láttam a Hradzsinban. Valahol az Óvárosban lehet szállása. Megmondod neki, hogy jobban teszi, ha velem tart. Eszébe ne jusson Cilleinek engedelmeskedni, mert akkor végleg a rossz oldalra áll. Legyen kész az indulásra, s én bocsánatot eszközlök ki neki Zsigmondnál.

– Az ördögöt! Miért törődsz te Újlakival, Jankó? – méltatlankodott Kamonyai. – Csak rosszat tett ő néked!

– Apám sokat köszönhet az atyjának – vont vállat Hunyadi. – Amúgy se a te dolgod, Simon bátyám, úgyhogy csak eriggy!

Kamonyai vállat vont, s már ment is. Ketten maradtak: Vitéz és Hunyadi.– S én? – kérdezte a kancellárius. – Nekem mi a dolgom, uram? Jankó megfordult, s arcáról lerítt, hogy nincsen kedve tréfálkozni.– Te megkeresel valakit Erzsébet hercegasszony frajlái közt…– Tudom, Veronikát – bólintott Vitéz. Jankó elsápadt.– Honnét tudod, hogy őt? Vitéz jót nevetett ezen.– Igaz, Schlick befogott alaposan a kancelláriai munkába, de annyi időm

mindig maradt, hogy rajtad tartsam a szemem, barátom. Tudom, mi történik körülötted…

– Hát akkor jó neked, mert én bizony nem tudom. – A sápadás után most csupa piros lett Jankó képe.

– Tőlem dörgedelemre ne számíts – tárta szét a karját Vitéz. – Nem vagyok én se apád, se anyád, hogy dorgáljalak. Azt teszel, amit akarsz, én nem hibáztatlak semmiért.

– Nincs is miért! – emelte fel a hangját Hunyadi.– Hát persze hogy nincs. Szóval… mit mondjak Veronikának?– János – Hunyadi mélyen a kancellárius szemébe mélyesztette tekintetét.

– Az a lány véletlenül fültanúja volt, amint Barbara királyasszony a cseh

urakkal szövetkezik. Éppen ez a bökkenő. Néhány órán belül kitör a vihar a palotában…

Vitéz meglepetten bólintott.– Isten az égben… Jankó, de hisz akkor…– Zsigmond úrrá lesz rajta, ne félj. Én csak az engedélyét akarom, hogy

térhessek haza.– Várj egy kicsit, Jankó! Zsigmondnak nagyobb szüksége lesz rád, mint

valaha! Nem fog ereszteni mégsem!– Ezért kell, hogy te is segíts. Ahogy beszéltél Veronikával, siess vissza a

kancelláriába! Addig szóval tartom Zsigmondot!Vitéz gyorsan végiggondolta a lehetőségeket.– Hogyan lehetséges az, hogy ennyi gond mellett azon a lányon jár az

eszed? Hunyadi nem jött zavarba.– Veronika kedves a szívemnek, de nem kell engem féltened! Inkább

húgomnak tekintem, mint…– Az a lány Újlaki húga.– Tudom.– Jól van hát. Mit mondjak néki?– Mondd meg, ha megtalálod, hogy váratlanul haza kellett térnem

Magyarországba. Nem lesz időm tőle búcsúzkodni, de gondoljon rám jó szívvel, vagy felejtsen el, ha úgy kívánja…

– Megmondom.Vitéz várt még egy kicsit, aztán halkan kisomfordált a szobából. Hunyadi

egy hosszú percig még a Moldva ezüst vizét bámulta az ablakból, aztán megrázta magát, oldalára kötötte kardját, s elindult, hogy megkeresse a császárt.

13.

A császáron eret vágatott Marcelló, a drága aranyakon megfogadott mantuai orvosprofesszor. Zsigmond napok óta rosszul érezte magát, lába sajgott, régi, kezeletlen lábsebe egyre jobban üszkösödött. A levegőt is mind nehezebben vette már, s Marcelló a jól bevált módszerhez folyamodott.

Az érvágás azonban nem sokat segített. Sokáig amúgy is túl kegyes volt a Mors Imperator Zsigmonddal, éveken át nem hagyta rajta keze nyomát az öregedő férfiún, de most, hogy engedte számára átlépni a hetvenet, mintha észbe kapott volna, s egyszerre próbálná bepótolni a sok korábbi mulasztást.

Zsigmond háta meghajlott, lábai remegtek, rövidebb sétákra sem szívesen vállalkozott. Kedélye sokat romlott, s amit még Marcelló doktornak sem mert bevallani: egyre kevésbé értette, mit beszélnek körülötte udvaroncai.

Rettegett, mert sejtette, ez semmi jót nem jelent. Először a latin szavak hullottak ki emlékezete tárházából. A misék szövegéből már jószerivel semmit sem értett, noha Konstanzban sok-sok évvel ezelőtt még folyékonyan szónokolt a rómaiak nyelvén. Aztán észrevette, hogy a csehek szavai is sorra kirostálódnak fejéből, s a mantuai herceg, Gonzaga által szolgálatába ajánlott orvos-doktor olasz mondatait is mind nehezebben értette meg.

Az események körülötte egyre gyorsabban zajlottak, s ő éppen most kezdett mind kevesebbet felfogni a hozzá intézett szózatokból. Morcos, rosszkedvű vénemberként viselkedett, esztendeje múlott, hogy nem tartott igényt asszonyszemélyek éjszakai szolgálataira sem. Nem lelte örömét a lakomák tobzódásában, s már a legédesebb szerémi bort is ecetnek érezte nyelvén.

Magába zárkózva, makacsul, egyre csak nagyra törekvő terveit forgatta elméjében. Prága megvan végre, fején Szent Vencel koronája… A husziták letették a fegyvert… Mi a következő lépés? A nagy egyházi unió megteremtése Bizánccal… Igen… Annak kell jönnie most… Hány évbe telhet az még? Kettő? Három? Kis szerencsével tán három… Ha az meglesz… felteheti életművére a koronát. Éppen fél évszázada, hogy királyként uralkodni kezdett: ötven esztendő intrika, diplomácia, ötven esztendő szüntelen vágyakozás valami magasztos, nagy tett végbevitelére…

S talán élete végén…Ha egy kis szerencséje lesz… Konstantinápoly… De szép is volna…

Véget vetni a római és a keleti ortodox egyház schizmájának, megteremteni az új, egységes keresztény birodalmat… Talán… Johannes Palaiologosz imperátor halála után… amennyiben persze hamarabb térne meg a teremtőhöz… akkor talán a görögök az ő fejére helyezik hálából Bizánc gyémántkoronáját… Igen…

Akkor pedig…A császár felnyitotta szemét. A fürdővíz már erősen hűlt, s ahogy

szédelegve körbetekintett maga körül látta, hogy a vízbe vére vegyült.Ügyetlen ez a Marcelló, mégha Salernóban szerezte is orvos-doktori

diplomáját! Zsigmond reszketve megpróbált feltápászkodni. Hol vannak a szolgák? Miért hagyják egymagára épp ilyenkor?

Nagy nehezen felállt a szobája közepén álló dézsában. Szédült. Ahogy végignézett magán, csak egy rozzant, szánalmas testet látott, hímtagja, amire oly büszke volt egész életében, s amellyel Európa majd hatezer asszonyába hatolt, most csökevényes bőrcafatként csüngött pipaszár, üszkös lábai közt.

Ehhh!Nincs már elég idő semmihez… Nem élet ez már… csak szenvedés…

Bizáncra nem marad idő… És Jeruzsálemre sem… Semmire sem marad idő…

Zajt hallott: Marcelló suhant be az ajtón, és szabadkozva széttárta karját.– Scosi, scosi, fenség! Itt vagyok! Itt vagyok! Hogyan érzi magát?

– Pocsékul… – dörmögte Zsigmond. – Szólj az inasoknak, hogy segítsenek kijönnöm innét!

A talján tapsolt, s berohantak a szolgák.Amikor nagy nehezen ágyba fektették, Zsigmond észrevette, hogy Schlick

ott áll az ágya fejénél.– Fenség – köszörülte torkát a birodalmi kancellár. – Remélem, nem

zavarom ilyen korán…– Ismerem ezt a hangodat, Caspar – mosolyodott el a császár. – Semmi jót

nem ígér… Ne kímélj! A testem tán cserbenhagyott már, de az elmém még éles!

Schlick illedelmesen együtt mosolygott Zsigmonddal.– Fenség, Cillei kormányzó és Hunyadi kapitány is beszélni kívánnak

fenségeddel. Mindkettő szerint élet s halál dolgáról van szó.– Nocsak… – Zsigmond felvonta megritkult szemöldökét. – Cillei és

Hunyadi? Egyszerre?

14.

Odakint, az ajtó előtt Hunyadi zavartan méregette Ulrik úr maszkszerű, szürke rókaképét. Cillei rá se nézett, tüntetőleg a folyosó végén álló őröket bámulta, s közben szórakozottan játszott a nyakában függő birodalmi grófi lánccal. Ezt viselte újabban minden nyilvános rendezvényen – nagyon büszke volt rá. Kár, hogy nagyatyja, Herman úr nem érte meg, míg a család megkapta végre a címet: de végtére is jobb későn, mint soha…

– Hallom, Ulrik, asszonyod nagybeteg – törte meg a csöndet Hunyadi. – Remélem, hamarost jobban lesz!

Cillei úgy bámult vissza rá, mint valami elmeháborodottra. A felesége? Katalin? Kit érdekel, mi van vele? Soha nem törődött Brankovics idősebbik lányával. Maga a frigy sem volt egyéb puszta dinasztikus érdekházasságnál.

– Majd megmondom neki, hogy aggódsz érte – felelte végül Ulrik, lenyelve a nyelve hegyére tóduló sértést. Most nem akaszkodhat össze Hunyadival. Most mindenkire szüksége lehet, hogy kimásszon ebből a kutya csávából.

– Johannes… elárulod nekem, hogy mi ügyben kívánsz beszélni a királlyal?

Hunyadi ráhunyorgott. Cillei Barbara bizalmi embere volt, ráadásul részese az összeesküvésnek.

– Tájékoztatom őfenségét a királyasszony titkos tárgyalásairól – ennyit mondott csak.

Ulrik kurtán biccentett.

– Sejtettem. Az igazat megvallva jómagam is éppen ezért vagyok itt. Csak most értesültem a királyné újabb gyalázatos árulásáról. Rettenetes, nem igaz?

Hunyadi ridegen bólintott.– Johannes… – Ulrik közelebb húzódott Jankóhoz, bizalmasan, mintha

nem épp legádázabb ellenfelek lennének a királyi udvarban. – Johannes, mi talán nem mindenben értünk egyet… De most össze kell fognunk! Barbara elvetette a sulykot, és ezért bűnhődnie kell.

– Erzsébet pártjára álltál talán? – kérdezte távolságtartón Hunyadi.– Soha nem is álltam másutt.Ebben a pillanatban Schlick kitárta az ajtót.– Őfensége elébb Hunyadi kapitányt kívánja meghallgatni! Cillei igyekezett palástolni sértettségét.– Semmi baj! Úgyis ugyanazon okból vagyunk itt! Menj csak, Johannes,

és tárd fel őfensége előtt eme gyalázatos tett hátterét.Hunyadi öles léptekkel megindult befelé.

15.

Zsigmond úgy feküdt ott, mintha halott lenne máris. Jankó nem volt bizonyos benne, hogy hallotta egyáltalán, amit mondott.

– Az árulás mindezek után nyilvánvaló, fenség!A király lassan ingatta ősz fejét. Mennyit öregedett, szörnyülködött láttán

Hunyadi. A szeme beesett, mint egy holté, sasorra kiemelkedett… orcája besüppedt, szeme fénye megtört, megfakult…

– Tudom, hogy igazat szólsz, Johannes… Hangja csupa fájdalom.Hát meg sem lepte a hír? Számított reá?Zsigmond most hosszan, átszellemülten nézegette Hunyadit az ablakon

beáramló napfényben. Vonásai lassan kisimultak.– Éppen ilyen tetterős férfi voltam a te korodban… – mondta reszelős

hangon. – Lázadó, indulatos… Jó, hogy itt vagy mellettem, Johannes…– Fenség… Javaslom…– Nem, nem kell, hogy javasolj bármit is. Tudom, mit kell tennem! –

sóhajtotta keserűen a király. – Lehet, hogy haldoklom, de az elmém tiszta még…

– Fenség… – Hunyadi szeme sarkából Schlickre pillantott, aztán látva a beleegyező bólintást, odaült a király mellé, az ágy szélére.

– Röstellem, hogy egyébbel is zaklatnom kell téged, uram… De nem tűr halasztást. Nem a királyné asszony és Cillei árulása miatt járultam kizárólag színed elé…

– Ó! Hát van még más is, Johannes? Rossz hírek? Ne kímélj!

– Rossz hírek, fenség… Erdély…– Igen, tudom… – legyintett a király. – Az átkozott parasztok… Vitéz

ezzel rágja a fülemet hetek óta… Gondolod, hogy… veszélyes lehet a helyzet?

– Veszélyes, fenség. A lángok tavaszra könnyen átharapózhatnak a Tiszán inneni országrészre. S akkor a husziták is újra fegyvert ragadhatnak Cseh-meg Morvaföldön… Odaveszhet minden, amit éveken át bölcsességgel és türelemmel felépítettél… Elvész Bohémia, s elvész a tömérdek fáradságos siker!

Zsigmond kancellárjára meredt.– Attól tartok, Hunyadinak igaza van, fenség – bólintott Schlick. – Be kell

látnunk, Erdélyben kicsúsztak az események a kezünkből! Csáki vajda képtelen megbirkózni a parasztok lázadásával…

Zsigmond leverten visszafordult Jankó felé.– Azért jöttél, hogy eresszelek haza, igaz? Hunyadi nagyot nyelt.– Valóban ezzel a szándékkal jöttem eléd. De most mégis mást kérek,

fenség… A király köhögve megpróbált felemelkedni vánkosán.– Nem akarok úgy meghalni, fiam, hogy minden, amit felépítettem…

összeomlik, mint valami ócska kártyavár… Amit én építek, az az új, ezeréves birodalom! Állnia kell, míg világ a világ!

– S én nem hagyom, hogy összeomoljék, uram! Éppen ezért… bár tudom… látom, állapotod gyenge még… Mégis, arra kérlek, indulj velem haza, Magyarországra… Még ma! Most!

– Tessék? – csattant fel hátul Schlick. Ez számára is új volt.– Túlságosan sokat vártunk már így is, fenség! Nincs vesztegetnivaló

időnk! Te erős vagy! A magyarok becsülnek! A nép szeret! Fél század nyugodalma, mit néked köszönhetünk! Haza kell jönnöd! Én veled leszek, oldaladon, mindvégig, uram! Haza, Magyarországra! Ha néped látja, hogy te magad jössz, ha megtapasztalják bölcsességed és könyörületességed, könnyedén úrrá leszünk együtt a vészen! Békével lefegyverezzük a parasztok hadát, s belőlük, ígérem, esküszöm néked, lebírhatatlan nagy hadat állítok, uram! Engedd, hogy ezt tegyem! Jöjj velem! Jó embereim már várják jöttömet, Erdély készen áll! Murád a határon ólálkodik, de mi meglepjük! Támadni fogunk! Eleget vesződtünk a huszita urakkal, a zsinati vitákkal, a hasztalan egyházi ügyekkel! Ez sehová nem vezet! Veszélyben a haza! Ott a helyed, s ott az én helyem! Odahaza munka vár ránk, uram!

Elhallgatott, de szavai ott visszhangoztak a szobában.Zsigmond elragadtatással nézett fel rá vánkosaiból. A szeme ragyogott,

oly tiszta fénnyel, ahogy régen nem látta ragyogni senki. Remegő kezét kinyújtotta, s megragadta Jankó kezét.

– Fiam! Te erőt öntesz gyönge lelkembe!

Hunyadi szíve majd kiugrott a helyéből. Sikerült tehát? Zsigmond beleegyezik?

– Én megharcolom a harcunkat uram, de kérlek, légy velem! Számolatlan, mennyi tétlen év, míg messzi földeken kóboroltunk. Épp ideje, hogy munkához lássunk, jó uram. Itt csak ármány, asszonyi cselvetés vesz körül! Mindent elölről kezdeni, ahhoz férfiúi elszánás kell! Jöjj, mentsük meg Magyarországot!

A király felszabadultan nevetett.– Hát ily egyszerű, igaz? Te nem rágódsz, te nem tépelődsz! Te

cselekszel! Micsoda erő van benned, fiam!– De uram, szabadjon figyelmeztetnem… – próbált közbevágni Schlick,

ám Zsigmond leintette.– Caspar! Hát nem érzed te is? Hisz beléremeg a levegő! Kegyelemmel

teli e perc… Soha nem lett volna szabad kételkednem ebben a fiúban… Soha… Hű Johannesem… Vér a véremből…

A király tekintete elhomályosult, s a kancellár jobbnak látta elfordítani a fejét.

– Fenség, nem hagyhatod el most Prágát! A huszita urak még nem hódoltak be egészen… Ha elhagyod a várost, másnap kitör a felkelés…

– De ha maradsz, elvész Erdély! – tette hozzá Jankó. – S akkor egész Magyarhonnak vége van!

– Magyarország… – ízlelgette a szót Zsigmond, mintha most hallaná először. – Miért volt hályog a szememen ily sokáig, Caspar? Mi vakított el így? Miért nem hallottam az igazak segélykiáltását? Ki öntött ólmot fülembe? Miért nem tudtam mindvégig, hogy hol a helyem? Elvész az országom… Mielőtt német király… cseh király… római császár lettem volna, Caspar… tudod, mi voltam? Hát persze hogy tudod… Magyar király… Egész életemben… harcoltam… koronák után nyújtottam kezem… s most mind az enyém. Elértem mindent, amit akartam… csaknem… De mégsem vagyok boldogabb, s több. Mi végre akkor az egész? Évek óta mostohagyermekként bántam véle, elfordítottam arcomat… az én országomtól… Ennek a hű fiúnak kellett, ím, felnyitnia hályogos, vén szemem…

Schlick kétségbeesetten pillantott Hunyadira.– De fenség, ez esztelenség…– Készítsétek a kocsikat! Nyergeltessetek! Még ma indulunk! Haza,

Magyarországra! Intézkedj, Caspar, hogy Barbara is jöjjék! Ez a parancsom! Itt nem ejthetem foglyul. Prága veszedelmes! Majd a városon túl! Vasra veretve viszem a szajhát Budára! Többé nincsen kegyelem! Intézkedj! Barbara még ne sejtsen semmit! A cseheknek azt mondod, a betegségem kezelni indulok Morvaföldre. Beteg a lábam: ez nem hazugság… Szólj a lányomnak, hogy csomagoljon ő is! Albert?

– A morva határon fenség, Iglaunál!

– Ott minket bevárjon! Amikor együtt leszünk, leszámolunk a szukával, és mind a segítőivel! S indulunk haza! Hunyadi vezeti a seregem! Először Erdélybe! Hallottad, mit mondott? Sereget szervez a parasztokból! Ő képes rá, én tudom! S megindulunk! Jeruzsálem… Tudod, mióta vágyom erre? Érzem magamban az erőt! Máris jobban vagyok, Caspar! Mit ide a kutyaütő talján doktor!

– Fenség, biztos benne, hogy…– Soha, semmiben nem voltam még biztosabb! Azt hiszed, elment az

eszem, Caspar? – nevetett Zsigmond. – Pedig most jött csak meg! Nem veszíthetem el Erdélyt! Nem veszhet Magyarország! Nélküle semmi vagyok!

Schlick dermedten bámult Hunyadira, mintha csak azt mondta volna: ezt jól megcsináltad!

– Várj még, Caspar! Jegyezd! Majd menet közben, ha már úton vagyunk, megírod a pergameneket, s akkor ellátom kézjegyemmel valamennyit! Elég volt az egy helyben totyogásból! Mától újra kézbe veszem a dolgok irányítását! Jegyezd! Csáki nem Erdély vajdája többé! Ki a sereg parancsnoka?

– Lévai Cseh Péter uram – felelte Jankó.– Mostantól egyedül ő a vajda! Csáki mehet! Az ispánokról majd odahaza

intézkedünk! Értesítsétek a nádort, a bánokat, a püspök urakat, gyűljenek mind Budára! Sereget akarok! S a sereget Hunyadi vezeti! Olyan hadat akarok látni, amekkorát magyar király még nem látott soha! A nemesi urak, a vármegyék a püspök urak a zászlós urak mind, a parasztok vad hada együtt… Jól mondja Hunyadi… a muszlimok ellen csak így… lehet…

Szavai görcsös köhögésbe fúltak.– Menjetek! Mire vártok még? Hallottátok parancsaim! Schlick fásultan bólintott és kisietett.Jankó is penderült volna, de Zsigmond megragadta a kezét. – Johannes!

Csókold meg arcomat!Hunyadi engedelmeskedett, s ahogy közelebb hajolt, megcsapta a

betegség keserű bűze.– Köszönöm, fiam! – mondta a király. – Büszke vagyok rád! S Jankó úgy érezte, az ő lelkét is büszkeség feszíti. Rohant, hogy

elújságolja Vitéznek a csodálatos híreket. Indulás…Haza, Magyarországra!

16.

Kamonyai Simon csak nagy nehezen talált rá Újlaki Miklósra. Raholc és Újlak ura a Tyn-negyedben, az Óvárosháza közelében húzta meg magát feleségével egy nyomorúságos házban. Nem messze ama nevezetes

Betlehem-kápolnától, ahol a rossz emlékezetű Husz János lázította a prágai polgárokat sok évvel ezelőtt. A házat arcátlanul drágán adta ki tulajdonosa, egy német, de mert az egész városban alig maradt ép lakóhely, Újlaki belement az alkuba.

Fontos volt, hogy itt legyen, mert Cillei így rendelkezett. Napokon belül eldől, gráciát kap-e Zsigmondtól, vagy sem. Ha nem, vége van, s várhatóan elkobozzák hatalmas birtokainak java részét. Ha igen, ismét helye lesz az udvarban, s talán újra hivatalt kaphat, megbízást, tán visszakapaszkodhat a zászlósurak közé is, ha kicsit ügyesen forgolódik Cillei és Zsigmond környezetében.

Napok óta kihallgatásra várt Ulrik úrnál, de választ sem kapott. Az órák kínos lassúsággal teltek a koszlott, kicsiny házban, összezárva Borbálával s vagy tucatnyi szolgával.

Amikor Kamonyai végre meglelte a címet, hosszú percekig dörömbölt a ház ajtaján, mire bebocsájtották. Az egyetlen szobában, mely csak valamivel volt nagyobb egy otthoni kamránál, Újlaki részegen fogadta.

– Te mi az ördögöt akarsz tőlem? Csak nem a drágalátos gazdád küldött ide?

– De bizony ő küldött. Mégpedig azzal az üzenettel, hogy jobban teszi nagyuram, ha csomagol, s indulni készen áll, mert Hunyadi uram nemsoká útra kél Magyarországra.

– Mi közöm ahhoz nekem?– Csak annyi, hogy nemsoká feje tetejére borul a világ itten, Prágában!

Eldöntheted, kinek az oldalára állsz: a Cilleiekére vagy a Hunyadiakéra. Az én gazdám jót akar kegyelmednek, meghiggye azt. Izeni: gráciát kér kegyelmednek, s cserébe nem vár semmit el.

Újlaki értetlenül bámult az agg vitézre.– Semmit? Olyan nincsen!– Hunyadi uram csak kegyelmed atyjának emlékére cselekszi, amit

cselekszik. Magunk között legyen szólva, jobb, ha elfogadod a feléd nyújtott békejobbot, uram. A Cilleieknek hamarost betelik a becsülete errefelé!

Újlaki lerogyott egy székbe.– S urad nem vár tőlem semmit el? Valamit csak akar! Ki vele, fickó! Mi

légyen az?– Elmondtam, amit a gazdám izent – vont vállat Kamonyai. – Azt teszel,

amit jónak látsz, uram.Újlaki sápadtan megtörölte verejtékező homlokát.– Majd… Majd gondolkodom a dolgon…– Nem, uram. Választ most akarok…– Miért oly sürgős, fickó?– Mert most kell döntened. Megköszönheted az Istennek, uram, hogy

Hunyadi ily nagylelkű veled. Szerintem nem érdemelnél mást, mint halált!

Újlaki nem hitt a fülének: tántorogva talpra vergődött, s az oldalához kapott, de kardja nem csüngött övén. Tétován szétnézett a félhomályos szobában, de hiába, a fegyvert nem látta sehol.

– Csak nem ezt keresed, uram?Azzal Kamonyai elővont köpenye redői közül egy díszes kardot.– Tán emlékezel, mikoron az én gazdámat egy merénylő Milánóban

megölni próbálta. Ott voltál te is… Ez a merénylő kardja… Ezzel próbálta a gaz Hunyadinak vérét ontani. Látod ezt, uram? Szép penge, salamancai acél! S mily díszes e hüvely! Látod-é ezen ékkövek ragyogását?

Újlaki képe szederjes színből hamuszürkébe ment át.– Mit akarsz ezzel, ember? Vidd el tőlem ezt a kardot!– No, csak azt mondom néked, nagyúr, sokat kutattuk e kardnak gazdáját.

Az én nagyasszonyom, Morzsinai Erzse asszony maga menesztett küldöncöt a Garákhoz…

– A Garákhoz?– Lásd, uram, a hüvelyen a tekergő kígyó, országalmával szájában. A

Garáknak címere ez. Ösmered te is, meghiszem…Újlaki szeme felcsillant.– Úgy van, fickó! Jól mondod! Garai Lackó oldalán láttam e kardot

Itáliában!– Így van, ott volt, valóban! – bólogatott Kamonyai. – E választ kapta

nagyasszonyom is Garaitól. – S még egyebet is…– Mi egyebet, ugyan?– Hogy kockán e kard fordult, s elnyeré egy ember.Újlaki sápadtan hátrált egy lépést.– Összevissza fecsegsz. Elég volt ebből! Távozz!– Ó, nem, nagyuram! – Kamonyai tett egy lépést előre, s kivonta a díszes

hüvelyből a kardot. – Nem addig, míg nem látod tisztán, hol van helyed! Én tudom, ki nyeré e kardot el. S te is jól tudod, látom holtra vált arcodon! Ne reszkess, nagyúr! Én csak egy katona vagyok, kisember… Árnyéka egy fénylő csillagnak… De te azért az én kezemben vagy, nagyúr!

– Ő is tudja? – hebegte Újlaki.– Csak nagyasszonyom, s én tudom. S én azt mondom néked, uram, tenni

azt fogod, mit Hunyadi parancsba ád. Nemes lélek ő. Néked jót akar. Nem tudom, miért, de így akarja most. S te engedelmeskedel! Azt akarja, készülj, holmidat összeszedd! Útra készen állj, mert indul a menet haza, Magyarföldre! Értetted, nagyúr?

Újlaki remegve bólintott.– Rajtad tartom szemem. Ezt ne feledd! Azzal Miklós kezébe nyomta a kardot.– Vedd vissza, mi tiéd!Kamonyai kihúzta magát, s elindult kifelé, meghajolva, hogy a szarufába

fejét be ne üsse.

– Megállj! – szólt halkan Újlaki. – ígérd meg, hogy te nem beszélsz!– Beszélek, ha kell! Rajtad múlik csak, nagyúr!– Mennyi kell? Mondj egy összeget! Te jól tudod, ki vagyok, Simon!

Ismersz: földem, mint tenger. Mi kell hát? Birtok? Pénz? Arany?Kamonyai undorral végigmérte, aztán szó nélkül kilépett a szobából.

Újlaki egymaga maradt: meredten bámulta a pengét, s rajta a Garák címerét.– Kárhozat!Valaki moccant a szoba végében, a magas ágyra vetett ruhák, köntösök

halmán. Eddig maga is formátlan kupacnak tűnt, pedig ember volt Egy kócos, valaha szebb napokat látott asszony. Saját anyjának nézhette volna, ki ismerte korábban.

– Úgy játszanak veled, mint egy ronggyal! – károgta gúnyosan. – S ezt érdemled, mert rongy vagy valóban!

– Elhallgass! – üvöltötte Újlaki. – Elhallgass, mert esküszöm mindenre, mi szent, nem tűröm e hangot!

– Nem-e? – nevetett Csáki Borbála. Ahogy lekászálódott a ruhakupacról, s az ablakon beszűrődő halovány fénykörbe ért, egy végsőkig elhanyagolt nőalak tűnt Újlaki elé. – Eltűrsz te mindent, mert pondró vagy! Eddig Cillei ugráltatott! Most majd Hunyadi fog! S ez a kis senki is!

– Hallgass!Borbála előredülöngélt. Tudta, hogy Miklósnak szüksége van rá: csak

akkor reménykedhetett királyi gráciában, ha feleségével együtt folyamodnak kegyelemért Zsigmondhoz. Ehhez először vissza kellett hát fogadnia Újlakra a szégyenszemre hazasomfordáló Borbálát, akit Cillei néhány nap után egyszerűen kirúgott az ágyából.

Miklós visszafogadta, mi egyebet tehetett volna.– Miért nem vagy az életben egyszer férfi? – sziszegte egészen közelről a

fülébe Borbála. Miklós orrát pállott bűz csapta meg. – Csak egyszer! Csak egyszer mondj nemet!

Újlaki lassan felesége felé fordult. Az élete pokol, s ezen már tán semmi sem változtathat.

– Ha nem hallgatsz el…– Akkor mi lesz? Megölsz ezzel a karddal? Az lesz csak a szép! – nevetett

Borbála. – Majd magyarázkodhatsz Zsigmondnak meg Hunyadinak…Újlaki a sarokba hajította a fegyvert.– Elhallgass már végre!De Borbála egyre csak kacagott, szinte körbetáncolva a bárót.– Véged van, te pondró! Véged van! Kopogtak az ajtón.Borbála elhallgatott, Újlaki mozdulatlanná merevedve lesett az ajtó felé.– Ki az? Kamonyai tán visszajött?Borbála visszahúzódott az árnyékba, az ágyhoz, a ruhakupachoz. Nyílt az

ajtó.

De a küszöbön nem Kamonyai állt, hanem egy karcsú női alak, úti köpenybe burkolózva.

Veronika volt az.

17.

Délben már lázas igyekezettel csomagolt az egész királyi palota. Apródok, szolgák futkostak a folyosón, a termek megteltek izgatott cselédekkel, idegesen kiáltozó urakkal. Senki nem tudott semmit, hogy mi végre ez a fene nagy kapkodás, csak azt hallották bizonyosan, hogy a király elrendelte az azonnali indulást.

A cseh urak maradhattak, a magyar urak java része parancsba kapta, hogy készüljön.

Jó, jó, de hová?Mi ütött a vénemberbe?Prágában kora délutánra híre ment, hogy Zsigmond császár az éjjel

meghalt, s a magyar urak nem merik ezt a cseheknek megmondani. Attól félnek tán, hogy mind rájuk támadnak a prágaiak, s elemésztik őket.

A város forrongani kezdett.Nem sokkal három óra után megnyíltak a Hradzsin kapui, s népes királyi

menet ereszkedett alá a Malá Strana szűk utcácskáiba. Mire a Kőhídig zörögtek, már valóságos tömeg gyűlt össze, hogy a saját szemével győződjön meg róla, igaz-e bármi is a híresztelésekből.

Giskra lovag, a palotások parancsnoka alaposan megizzadt a vértje alatt. Csak most az egyszer jussanak ki élve a városból! Csak most ne történjék semmi baj! Az idegesség átragadt mindenkire, s a királyi menet előtt az utat megtisztító fegyveresek kardélre hánytak néhány szájtátit.

A tömeg fenyegetően közelebb húzódott a lovasok, szekerek oszlopához.– Hol a király? – üvöltözték. – Mutassátok meg a királyt!Giskra, akit senki sem avatott be a történtekbe, sápadtan ugratott a királyi

utazó-szekérhez. Oldalt Hunyadi léptetett Sárkány nyergében.– A király odabent van? – kérdezte Giskra.– Hol másutt lenne?– Meg kell mutatkozzon a tömeg előtt! – suttogta a zsoldosvezér. – Most,

azonnal! Jankó bólintott.– Intézkedem, Giskra uram!Néhány perccel később a menet a Kőhíd előtt, a Máltai lovagok terénél

megtorpant. A királyi kocsi ajtaja kinyílt, s megjelent benne őfensége, Luxemburgi Zsigmond, a Szent Német-római Birodalom császára, Magyarország, Csehország, Horvátország királya, életerősen, pirospozsgás

arccal. Leeresztett, őszülő hajában Róma imperátorához illő babérkoszorú zöldellt. Vállán hermelinszegélyes, arannyal dúsan hímzett királyi köpenye. Elmaradhatatlan szőrmekucsmáját baljában gyűrögette, mert pontosan tudta, hogy sapkában öregebbnek és elesettebbnek látszik. Igaz, azt meg csak Hunyadi látta, ki az utazókocsi mellett léptetett, hogy a király kezében hogy reszketett a kucsma a fájdalomtól.

Zsigmond lendületesen integetett népe felé, a prágaiak pedig egy pillanatra meglepetten felzúdultak, de aztán már teli torokkal viszonozták az intést.

– Éljen! Éljen Sigismundus! Éljen a csehek királya!A király arca egy pillanatra eltorzult a fájdalomtól. Eddig bírta: nyögve

visszaroskadott az ülésre.Vele szemben a máris fogoly királyasszony: Barbara. Sápadtabb, mint

valaha, hiába az arcára vastagon felkent pirosító, hiába a ráncait eltüntetni próbáló kenetek.

Zsigmond már nem mosolygott.– Integess te is! Lássák a csehek, hogy minden rendben!– Eszemben sincs! – Barbara undorral fordította el fejét a vénembertől. –

Ez a te színjátékod, nem enyém!Zsigmond nehezen vette a levegőt, de annyi erő még volt benne, hogy

megragadja a királyasszony karját, s úgy megszorítsa, hogy az felszisszenjen fájdalmában.

– Eltöröm a kezed, te rühes kurva! Azt mondtam, hogy integetsz a cseheknek! Barbara érezte, ennek a fele sem tréfa. Évekkel ezelőtt ő maga intézte úgy, hogy Zsigmond megtudja: összeesküvést sző ellene. Biztos volt benne, hogy bántani nem meri majd a király. A csehek jobban ragaszkodtak hozzá, mint Zsigmondhoz. Ez volt az ő legfőbb aduja: az ő személye volt a prágai hatalom kulcsa. Ulrik pedig végezte, amit rábízott: fokozatosan az ő pártjára állította a cseh urakat. Barbara már csaknem elérte, amit akart. De most Zsigmond nyilvánvalóan értesült a titkos tárgyalásokról… s úgy tűnik, már az sem érdekli, hogy mi lesz a királyné fogságba vetésének következménye…

Barbara lassan felemelkedett, s kihajolt a hintó ablakán. Rég megtanult úgy mosolyogni, mintha a földkerekség legboldogabb embere volna. Ahogy integetett a hídfőhöz sereglő prágaiaknak, a nép megnyugodva éljenezte királynőjét.

– Barbara! Vivát Barbara! Éljen a csehek királynője!Egy ifjú lovas ugratott a kocsi mellé, nagyúri öltözékben, tollas

kalpagban. A vértesek bizonytalanul Hunyadira sandítottak: mit tegyenek vele? Felkoncolják? Hagyják a hintó mellé sorolni?

Jankó látta, hogy Poděbrad az, a siheder nagyúr. Mindenki tudta róla, hogy fanatikus híve a királynénak, intett hát, hogy hagyják békén, engedjék közelebb a hintóhoz.

Poděbrad ügyet sem vetett Hunyadira, s áthágva az udvari protokoll minden írott, s íratlan szabályát, a nyeregből egészen közel hajolt az elképedt királyasszony arcához. Jankó ismerte ezt a lelkes, meggondolatlan gesztust: a szerelmes ifjú mindenre elszánt igyekezete szíve hölgye felé.

– Fenséges asszony! – zihálta Jiři Poděbrad, s epekedő pillantásával szinte felfalta Barbarát. – Nem esett bántódásod? Amint meghallottam, hogy távozol, azonnal ide siettem! Mi történt? Foglyul ejtettek? Kiszabadítsalak? Akarod? Csak szólj egy szót!

Hunyadi elmosolyodott bajsza alatt a fiú naivitásán, ugyanakkor némi elismerésfélét is érzett Poděbrad iránt. Ehhez kell csak bátorság! Az ifjú nemestől alig karnyújtásnyira a birodalom császára bámulta tátott szájjal, ahogy a szerelmes fiú felajánlja a császárnőnek, hogy kiszabadítja sok száz vértes palotás és testőrző katona gyűrűjéből.

– Minden rendben, Jiři! – felelte könnyes szemmel a királyné, mert ötvenhez közeledve már nem hitt a lovagregények vad fordulataiban. – Menj vissza nyugodt szívvel, kedves… Nincsen semmi baj…

Poděbrad hitte is meg nem is a királyasszony szavát. Ahogy Hunyadi udvariasan a karját emelte elé, kettéválasztotta őket: az ifjú és a meglett asszony összefonódott kezét így is alig tudta elválasztani egymástól. A cseh csuklóján még mindig kötés sötétlett, ama törött csont kellemeden emlékeként.

Amikor Poděbrad elmaradt a kocsi mellől, Barbara zokogva visszahuppant az ülésre, s férjére szegezte tekintetét.

– És most? Mit akarsz tenni velem? Zárdába csukatsz, mint annak idején? Zsigmond csak akkor felelt, amikor az utazószekér végre csattogva

végigzötykölődött a Kőhídon, s az Óvárosban ráfordult a Városház tér felé vezető utcára.

– Most nem szajhálkodás a vád, Barbara – nyögte aztán fájdalmas arccal a császárkirály. – Hanem felségárulás. Annak pedig csak egy büntetése ismeretes Isten és ember törvénye szerint…

Cillei Barbara hitetlenkedve megrázta a fejét.– Azt nem mered megtenni, te vén nyomorult! Ahhoz nincsen elég

bátorságod! Zsigmond elvigyorodott: ráncai fájdalmas maszkba gyűrődtek.– Sok mindenhez lesz bátorságom, Barbara, amihez eddig nem volt… Új

erő áradt el a lelkemben… Rendet csinálni térek haza Magyarországba… S a rend véled elképzelhetetlen…

A királyné könnyes szemmel bámulta a férfit, aki élete hajnala óta a férje s parancsolója volt. Ó, hogy gyűlölte ezt az embert…

De nem szólt. Nem átkozódott, nem káromolta az Istent, akiben amúgy sem hitt. Tudta, hogy felesleges volna: a játszma elveszett. Könnyelmű volt és túlontúl magabiztos. De hát ki hitte volna, hogy Zsigmondban még van

erő? Mindenki azt gondolta, napok kérdése, hogy elviszi az ördög oda, ahová való…

Cillei Barbara sápadtan bámult ki az ablakon. A menet elhaladt a Szent Gál-templom mellett, s a Lóvásártéren keresztülcsattogva nekilódult a Brünni-kapu felé vezető útnak.

Amint elhagyták a kaput, s Prága városfalai elmaradoztak megettük, Hunyadi megálljt parancsolt.

A szekérsor, s a sok száz lovas megtorpant.– Fenség? – Jankó lehuppant a nyeregből, és kitárta a császári utazókocsi

ajtaját.– Vigyétek a szemem elől! – morogta Zsigmond, és elfordította a fejét. –

Láncra verve, erős őrizet alatt jő tovább velünk! Egyszerű szalmásszekér megteszi! Érted, Johannes?

Hunyadi bólintott: úgy lesz.Barbara feje reszketett a megaláztatástól.– Ezt még megkeserülöd! – sziszegte, miközben Hunyadi lesegítette a

kocsiról. A földre huppanva ellökte magától Jankó kezét. – Te is, te rühes oláh kutya! Azt hiszed, ezzel vége van? Ulrik eltapos, mint egy…

– Ulrik grófot Giskra fegyverezze le! – rendelkezett Zsigmond. – Ő is fogoly e perctől! Budán majd ítélkezem felettük!

– Értettem, fenség!Barbara egész testében remegett. Ulrik is fogoly? Hát róla is mindent

tudnak? Hisz akkor nem marad senki, aki sorsán fordíthatna…Hunyadi várt egy végtelennek tűnő pillanatig, aztán a kocsisor vége felé

mutatott.– Induljunk, asszonyom! A hátsó szekereken már vár a béklyó! Cillei Barbara most már bizonyosan tudta, hogy mindennek vége…

18.

A Hradzsin lábánál fehér kesztyűs, szattyáncsizmás cseh nagyurak gyűltek egybe felháborodottan.

– Mi történt? – kérdezte Ulrich von Rosenberg értetlenül. – Hová ment a király ily hirtelen? Igaz, hogy menekül?

– Azt mondják, lábát kezeltetni indult Morvába – rázta a fejét Alesch von Sternberg, a kelyhes herceg. – De ez nyilvánvaló hazugság!

– Attól tartok, leleplezték az összeesküvésünk, urak! – Jiři z Kunštátu a Poděbrad, a tizenhét éves nagyúr arcáról a többiek leolvashatták, hogy nem csak az ország jövendő királynőjét gyászolja, hanem annál sokkal többet… – Mi lesz most velünk?

– Ulrik úr? – néztek egymásra hirtelen ötlettel. – Róla tudtok valamit?

Nem tudott senki.– Ki őrzi a várat? Giskra palotásai?– Azok mind a királlyal mentek.– Hunyadi magyarjai?– Azok is.– Akkor menjünk föl a Hradzsinba… Ott tán okosabbak leszünk, urak!

Poděbrad arca lángra gyúlt a hirtelen lelkesüléstől.– Fel a Hradzsinba! Aztán utánuk sereggel! Kiszabadítjuk királynőnket, s

akkor…– Nyugalom, fiacskám! – vetette karját a fiú vállára Rosenberg nagyúr. –

Barbara fogoly. Hogyan akarod kiszabadítani? Rá akarsz rontani Giskra vérteseire, meg Hunyadi magyarjaira? Ezt nem tanácsolnám!

– Giskra… Hunyadi… – sziszegte Poděbrad. – Mind a kettővel leszámolunk, ha eljő az idő!

A cseh urak egyetértőn bólogattak.Egyikük sem feledte e két nevet, s esztendők múltán ebből a bosszúálló

fogadkozásból még igen sok baj származott…

19.

Órákkal korábban az Óváros egy roskatag házának szobájában magányos leány állt megilletődötten Újlaki Miklós előtt. Nehezen találta meg a házat, de végül csak idevezette a szerencse a Tyn-negyed sikátorain keresztül.

– Ezt néked hoztam, Miklós.Újlaki nem tudta, mit is tegyen hirtelen örömében. Szíve szerint

megölelte volna Veronikát, de a szégyen is mardosta belül, mert nem volt lehetséges meg nem történtté tenni azt a percet, amikor Cillei egyszerűen elvette tőle a lányt…

Lesütötte a szemét.– Hogyan találtál meg, húgom?– Tessék, vedd el, Miklós!– Mi ez? – nézett a felé nyújtott levélkére Újlaki.– Grácia számodra. Az úrnőm, Erzsébet tette rá pecsétjét. Bocsánatot ád

néked azért, amit ellene elkövettél. – Újlaki nem értette.– Gráciát? Erzsébet?– Háromévi munkámért csak ezt kértem tőle, s ő nem tagadta meg. Az

atyja haldoklik, s az anyja elárulta őt. Ma reggel kértem, s megadta.Miklós remegő kézzel elvette a levelet.Való igaz: azon Luxemburgi Erzsébet pecsétje sárgállott!Veronika lehajtotta fejét.– Te jó voltál hozzám, bátyám, s most meghálálhatom, amit értem tettél.

Újlaki lehajtotta a fejét.– Bárcsak megvédhettelek volna… Bárcsak… De lásd, számkivetett pária

voltam én… S most… Visszaadtad az életemet, Veronika! Tudod te, mit jelent e levél? Tudod te, mit tettél velem?

– Mennem kell! – felelte zavartan a lány. – Már biztosan keresnek a palotában… Te pedig, Miklós, igyekezz! Úgy hallom, Hunyadi…

– Te is Hunyadit emlegeted? – fintorodott el Miklós.– Bízz benne! Hallgass rám, én ismerem. Hozzá csatlakozz, s nem ér

csalódás! Azzal Veronika már ki is surrant az ajtón.Újlaki egyedül maradt az ágyon kuncogó árnyékkal.A szívéhez szorította a levelet.Szabad!Irtóztató sziklatömb zúdult le szívéről.

20.

A királyi menet még mindig a Brünni-kapu előtt vesztegelt. Giskra épp lefegyverezte Cillei Ulrikot, eközben Jurek Hradski már meg is bilincselte a királynét. A vaslánc végét kétoldalt a szalmásszekér oldalához erősítették.

Amikor a fegyverkovács végzett, Hunyadi még egyszer ellenőrizte, hogy el lehet-e tépni a bilincset. Még ő sem lett volna képes rá, nemhogy Barbara…

Visszasietett a király utazószekeréhez. Zsigmond magánkívül volt a fájdalomtól, Marcelló doktor idegesen matatott valamit lecsupaszított lábánál.

– Indulhatunk, fenség? – kérdezte aggodalmasan Jankó. – Mi készen állunk!

– Bírni fogom, Johannes! – nyögte a király. – A lányom itt van? Azonnal hívd ide! Látni akarom!

Hunyadi bólintott. Erzsébet utazószekere hátrébb várakozott valahol, ment hát, hogy megkeresse. Csak amikor lehuppant nyergéből a kocsi mellett, akkor ötlött eszébe, hogy hiszen Veronika is bizonnyal az utazószekéren lehet a többi frajlával együtt!

A szíve nagyot dobbant.Órák óta nem is gondolt a lánnyal!Hogyan feledkezhetett meg róla?– A királyi fenség a lányát kívánja látni! – mondta Hunyadi, mikor

kiáltására Kottannerné dugta ki fejét a kocsi ablakán.– Máris!

Erzsébet kisírt szemmel, de mosolyogva engedte, hogy Hunyadi lesegítse a kocsiról. Jankó a nyakát nyújtogatta, hátha megpillantja valahol belül Veronikát. De Kottannernén kívül nem látott mást.

Zsigmond kínok közt várta lányát.– Erzsébet! Erzsébet! Hallottad, mi történt?A királyleány megölelte apját. Mióta az eszét tudta, arra vágyott, hogy

ettől az embertől cseppnyi szeretetet kapjon. Életében először most érzett valami olyasfélét

– Bocsáss meg… – suttogta Zsigmond. – Többet kellett volna… Tudom…

– Nincsen semmi baj! – simította meg a vénember fejét Erzsébet. – Albert vár ránk Iglauban! Minden rendben lesz!

Hunyadi tapintatosan magukra hagyta őket.Hol lehet Veronika?Tán a Hradzsinban maradt?Amikor újra nyeregbe pattant, s jelt adott a menetnek hogy elindulhatnak

végre, Kamonyai megkocogtatta a vállát.Egy növekvő porfelhőre mutatott, mely a városkapu felől burjánzott

utánuk– Vitéz!A kancellárius lihegve rántotta vissza lovát, amint beérte őket.– A kis hercegkisasszonyok a Hradzsinban maradtak a frajlákkal –

kiáltotta, mikor végre levegőhöz jutott. – Nem tudtam beszélni vele, Jankó! Nem találták sehol!

Hunyadi komoran bólintott. Talán jobb is ez így!A tétlenség elvette az eszét! Szerelmes apródot játszik itt vénségére, kinek

asszonya, gyermeke hazavárja…Ostoba! Ostoba!Jobban teszed, ha elfelejted a lányt! S többé meg ne kérdezd magadtól,

hogy ki ő, s mit jelentett néked!A menet lassan gyorsult. Estére Kuttenbergbe kell érniük! Igyekezni!

Igyekezni, haza!Haza, Magyarországra!

21.

Jan Vitovecz, Cillei Ulrik úr hadnagya sötét képpel, dúlva-fúlva vágtatott vissza emberei élén Prágába, s meg sem állott a Hradzsin kapujáig. Ott egyenest belebotlott Alesch von Sternbergbe meg Poděbrad nagyúrba.

– Hol van Cillei? – förmedt rá Sternberg. – Ki a parancsnok a várban, Vitovecz?

– Az urunkat lefogták Zsigmond katonái! – lihegte amaz. – Fogoly ő is és királynénk is!

Poděbrad fájdalmasan felkiáltott.– Tudtam! Éreztem!– A király parancsa úgy szól, hogy itt maradjunk, s őrizzük a rendet

Prágában! – felelte Vitovecz. – Ezt fogjuk tenni!– Velünk vagy-e, Vitovecz? – ragadta meg a karját az ifjú nagyúr. –

Szolgálod-e a szent cseh haza ügyét?A néhai huszita gúnyosan elmosolyodott.– Én az uramat, Cillei Ulrik grófot szolgálom. Annak meg van egy

királya, aki, nem árt, ha tudjátok, urak, a ti királyotok is!– Már nem sokáig! – csattant fel Poděbrad indulatosan. – Bizony, már

nem sokáig! Nem is sejtették, hogy az ifjú nagyúr szavai milyen hamar valósággá lesznek…

22.

Vitovecz nem vesztegette az idejét: legényeivel, vérteseivel bevette magát a Hradzsin királyi szárnyába, s a falakat, bástyákat megrakta erős őrséggel. A cseh urak morgolódtak ezen, sehogy se tetszett nekik, hogy megint valami idegen bírja a város s az ország szívét, de egyelőre nem látták értelmét az összetűzésnek. Különben is, Cillei az összeesküvés napjaiban az ő pártjukat fogta, s tudtak a cseh urak arról is, hogy Barbara királyné titkos puhatolózása a lengyel udvar felé Cillei Ulrik áldásával és beleegyezésével történt. Minek rántottak volna hát kardot Cillei embereire? Ki tudja, a végén tán közösek lesznek céljaik…

Hagyták hát, hogy Jan Vitovecz kézen tartsa a Hradzsin termeit, s nem akadályozták a Cillei-címeres vértes lovasok őrjáratait sem a Malá Strana és az Óváros zegzugos utcácskáin. Várni kellett egyelőre, kitapasztalni, hogyan alakulnak a dolgok az elkövetkező napokban.

Még azon az estén, mikor Vitovecz visszaérkezett, erős őrjáratot küldött a Tyn-negyedbe, hogy elfogja, s vasra verje Újlaki Miklóst. Ezt is Ulrik úr parancsára tette, ki magában már azt számolgatta, ki kinek az oldalán lesz, amikor a vén Zsigmond kileheli végre a lelkét.

Kisebb dulakodás után Néma Titusz tette ártalmatlanná Újlakit, s vitte megkötözve fel, a várba. A parancs szerint Csáki Borbálát nem volt szabad lefogni, sőt elegendő arannyal útnak kellett indítani haza, Újlak felé. Borbála nem kérdezett sokat, úgy hitte, az életben bizonnyal utoljára látja Miklóst. Annyi baj legyen! Magának kereste a bajt! Nem engedelmeskedni Cilleinek? Ilyent csak az tesz, ki bolondító beléndeket vacsorált…

Borbála utazóbatárja végigcsattogott az estelledtével sötétlő Prága utcáin, Újlaki Miklóst pedig aléltan, vasra verve hajította Néma Titusz a Hradzsin tömlöcébe.

23.

IGLAU, MORVAORSZÁG,A. D. 1437, KARÁCSONY HAVA

Az Iglava folyócskán átkelve már várta őket Albert herceg és kétezer fős serege, mely eladdig Morvaország határán masírozott fel s alá, igyekezvén a kósza huszita bandák maradékát végleg felkoncolni.

Hunyadi több okból is örült a találkozónak: egyrészt immár majd hatezer főre duzzadt a had létszáma, másodrészt most már a trónörökös herceg is körükben tartózkodott, s ez tovább növelte a hazatérő erők jelentőségét. Harmadrészt, végre ismét magához ölelhette öccsét, Ivánt, kit Zsigmond két évvel ezelőtt Albert katonai kíséretébe osztott be. Iván immár valóságos kun hercegként köszöntötte bátyát. Arcán kenézi metszések mutatták, hogy a kunok végleg elismerték maguk közül valónak. Még jobban megemberesedett, mióta nem találkoztak, s Hunyadi nem kis csodálkozására az első ráncokat is felfedezte öccse homlokán.

– Ne lapogass bátya, mert csupa seb a testem – nevetett Iván, amikor Jankó megölelte. – Nincsen rajtam tenyérnyi hely se épen! A kutya huszita nem adja olcsón a bőrét!

Hunyadi büszkén végigmérte.– Atyánk büszke lenne rád, Iván, ha látna! Ahogy elnézlek, derekabb

harcos cseperedett belőled, mint én valaha leszek!Iván elpirult, pedig Hunyadi egyáltalán nem túlzott. Elég volt csak egy

pillantást vetni rájuk, a vak is láthatta, hogy immár a fiatalabb Hunyadi tűnik erősebbnek. Bár majd ugyanolyan izmosak voltak, Iván magasabbra nőtt Jánosnál, ezért robusztusabb benyomást keltett.

– Matkó! – fordult a vén kunhoz Hunyadi, mikor megpillantotta őt is. – Lefogadom, hogy már régen elkommendáltad az öcsémet valami kun hercegnőnek, igaz-e?

Matkó ráhunyorgott a két Hunyadira, de nem szólt semmit, János pedig elég jól ismerte ahhoz, hogy sejtse, lappang itt valami, amiről hamarost ki kell faggatnia az öccsét.

A menet nem pihent meg Iglauban, Zsigmond mihamarabb el akarta érni a magyar határt, úgyhogy egyből délnek fordultak, neki a poros znaimi országútnak.

Estére havazni kezdett, s a menet lelassult, az utazószekerek kerekei mind magasabb hódarában nyekeregtek tovább.

Hunyadi hangulatát azonban semmi sem tudta elrontani. Együtt lovagolt azokkal az emberekkel, akik immár udvartartásként vették körül, akik tőle várták az utasításokat, s akik egytől egyig bizonyosak voltak benne, hogy Hunyadi János mostantól nem csak az ő kis csapatuk vezére lesz, hanem valami sokkal magasztosabbnak a felszentelt irányítója.

24.

Jankó mellett Vitéz üget, s végeérhetetlenül áradozik Itália csodáiról, melyekről ugyan keveset látott, de többet olvasott mindenki másnál. Hunyadi balján Iván öccse, tündöklő dalia, aztán Kamonyai, s a vén Matkó. Utóbbiak ketten még Vajk lovag idejében esküdtek örök hűséget a Hunyadi-háznak, s nem is vitás, szolgálni is fogják azt, utolsó leheletükig. Emitt a kevés szavú cseh, Jurek Hradski, a fegyverkovács, kit csak egy átlagosnál majd másfélszer nagyobb mechlenburgi pej bír meg a hátán. A fia, az apród: Vladek, ezüstpánttal leszorított, vállig érő szőke haja miatt a prágai Hradzsin udvarhölgyeinek máris kis kedvence. Aztán amott Thuz János, az ifjú sáfár, ki inkább tűnik kóbor lovagnak vagy trubadúrnak, mint zsidó számtartónak. Filipesi Albert deák, ki egyedüliként itta Vitéz szavait az olasz poétákról, a megpezsdülő művészetekről, a régi Róma dicsőségéről, s úgy általában, az élet szépségeiről.

Mögöttük a hű familiárisok, kik eleddig elkísérték mindenhová Hunyadit: Itáliába, Prágába, s el is fogják kísérni, akár a poklok fenekére is, ha Hunyadi úgy rendelkezik. Kállai Lőkös János, e zord képű, csorba fogú vitéz, ki hat nap, s hat éjjel képes talpon maradni, vagy akár nyeregben is, ha kell. Ő Hunyadi legfáradhatatlanabb harcosa. Aztán Cserei Lukács, régi, kipróbált vitéze Jankónak: atyja együtt harcolt Vajk úrral meg Csorba úrral még Nikápolynál… Aztán a többi: Pogány Miklós, a hű Kendeffyek, a Csolnokosiak famíliájának vagy öt vitéz férfitagja: ezek Hunyadi rokonai lettek, mióta Erzse asszony hozzáment a vén Csolnokosi Jariszló bojárhoz. Aztán ott van Sipők Miksa, ki egymaga bírja el azt a böhönye nagy acélbuzogányt, s nem csak hogy elbírja, de játszi könnyedséggel forgatja is meg a feje fölött. No meg a csavaros eszű Szakács Ádám, meg Kothvicz Majkó, akiket szintén Vajktól örökölt meg János. S a familiárisok közt a legkevélyebb: villogó, fekete szemével, roppant izmaival, s vastépő fogaival máris magának nagy tekintélyt szerző Székely János, kiről mindenki úgy tartja, világbíró vitéz lesz, ha egyszer benő végre a feje lágya. Ez is Hunyadi rokona, Erzsébet nővérének a fia.

Hát így üget önfeledten, merész terveket szövögetve ez a vértes csapat, a jövőt fürkészve, s azt máris magukénak tudva.

Hunyadi szíve repdes az örömtől. Éveket fiatalodott, s a prágai, bús esztendők mintha elillantak volna, mint múló, rossz álom.

Rossz álom?Egyedül Veronika mosolya, szemének távolba vesző ragyogása maradt

Hunyadi mögött, amit sajnált, ami több volt feledhető, messzi emléknél. De nem gondol most Veronikával.

Majd levelet írat Vitézzel, otthonról. Elbeszéli benne szegény lánynak, mi dicső tetteket cselekedtek hazatérve Magyarországra. Lesz miről beszámolni, remélhetőleg!

S ha Isten is úgy akarja, Veronika megőrzi jó emlékei közt a bús vitézt, kivel oly sokat ücsörögtek némán, a Moldva partján…

De most…Erőtől duzzadva, dicső tetteket áhítva lovagolnak egymás mellett a

férfiak, vértpáncéljukon a téli nap ragyog, a friss szél hajukat kócolja, s ők tudják jól, hogy immár mind valami különleges kalandnak a részesei…

Kilencedik fejezet

A KIRÁLY ÜLVE BÚCSÚZKODIK

1.

ZNAIM, MORVAORSZÁG,A. D. 1437, KARÁCSONY HAVA

Másnap estére értek Znaimba. A hó teljesen belepte már az utat, s néhány szekér el is akadt nem messze a várostól, a Thaya saras partján – úgy kellett ökrökkel bevontatni őket.

Karácsony havában jártak habár Hunyadinak sejtelme sem volt róla, hányadik napját írják. A hófehérbe öltözött tündérvárosban a német polgárok fáklyákkal világították meg a csupa csipke, csupa boltív főteret.

Víg fogadásra készültek, de baljós vendégség lett belőle.A nagyurak, a kíséret tagjai fáradtan az előkészített szállásaikra indultak,

de Hunyadi és Giskra – szokásukhoz híven – kilovagoltak a falakon túlra, hogy személyesen felügyeljék a had letáborozását.

Minden rendben lévőnek tűnt. Jankó még megbizonyosodott róla, hogy Barbara királynőt megláncolva elhelyezik egy rosszul fűtött, nyirkos

polgárház első emeletén. Őrséget állított az ajtó elé, s csak akkor indult saját szállásához. Kimerült volt, de agya lázasan járt.

Mint már napok óta, most is azt gondolta végig, hogyan veszi sorra a tennivalókat odahaza. Először Erdély: lefegyverezni a felkelőket, meggyőzni Nagy Antalt, hogy rettenetes jobbágyseregével szegődjön az ő szolgálatába. Aztán hadra hívni a nemesi bandériumokat: így, együtt, legyőzhetetlen lesz az új magyar hadsereg! Ágyúkat már hónapok óta neki öntenek a szász mesterek Brassóban meg Nagyszebenben! Most a menettel ötven vértes cseh lovag, s vélük tíz huszita harci szekér is hazazörög Hunyadra. Otthon készíttet még háromszázat! Az ő serege ötvözni fog mindent, amit eddigi életében hasznosnak talált: a kunok székelyek száguldó rohamát, a magyar nemes vérmes vadságát, a paraszti hadak fanatikus erejét, a condottiere vezérek megfontolt taktikáját, a csehek ezer csatában edzett harcmodorát, a jó lengyel lovagok vitézségét, a német ritterek tántoríthatatlanságát…

Micsoda hadsereg lesz az!A ház, ahol Ivánnal, s legszűkebb csapatával elszállásolták, a főtéren állt.

E házzal szemben a gót ívű, kőcsipkés városháza, abban lakott Zsigmond. Hunyadi vacogva felpillantott az ablakokra. Mindenütt fény világlott. Ilyenkor?

Zsigmond nem tud aludni tán? S miért imbolyog annyi árnyék a gyertyák előtt?

Jankó rosszat sejtve lépdelt a frissen ropogó hóban a kapuhoz. Giskra vértesei tisztelegtek neki.

– Mi folyik odafönn? – kérdezte Hunyadi.– Az olasz orvos, uram… – felelte az egyik strázsa. – A király őfensége

nem érzi jól magát! Baj van, úgy hiszem…Jankó megdörzsölte a kezét, s ahogy újra felpillantott, sóhaja fehér

páraként szállt bele a sötétségbe.Csak nehogy valami baj történjen Zsigmonddal! Ne most!Tétovázott néhány pillanatig, aztán csak rászánta magát, s belépett az

ódon épületbe. Már a kapubejárónál aggodalmas képű városi szenátorok fogadták, egymáshoz hajolva, németül pusmogva.

Jankó hármasával szedte a lépcsőket.A királyi szobák előtt tömeg fogadta. Ott voltak sokan a cseh nagyurak

közül, de ott ült a sarokban fáradtan, nyúzott képpel Albert herceg is. Hunyadi habozás nélkül hozzálépett.

– Mi történt, fenség?Albert felnézett rá, szemében kövér könnycsepp csillogott. Jankó látta

rajta, hogy nem Zsigmond iránti szánalma ríkatta meg, sokkal inkább a hamarost nyakába szakadó felelősségtől rettent igazán.

– Mindannyian Isten kezében vagyunk… – suttogta a herceg. – Jézus nevére, Johannes, mi lesz, ha… Ugye, te mellettem maradsz? Kevesekben bízhatom, Johannes. Te és az öcséd…

– Veled leszünk, uram! – Hunyadi tovább lépett, s egész a hálószoba ajtajáig nyomakodott. Giskra alabárdos őrei szó nélkül beengedték.

Odabenn mellbevágó bűz terjengett, pedig az ablakot éppen sarkig tárták. A hideg szél szállingózó hópelyheket sodort be a sötétből: a hópelyhek a gyertyák fénykörébe táncoltak, s elolvadtak.

– Uramisten!Zsigmond a szoba közepén, egy megmagasított ágyon feküdt. Kibontott,

ősz haja szétterült csontos arca körül a vánkoson. Halottsápadt volt, szeme fennakadva, ajka hangtalan imát mormolt a nyomasztó csöndben.

Marcelló, a kirurgus fordult Hunyadi felé, s a vonásaira kiülő kétségbeesés még jobban megdöbbentette Jankót.

– Szentséges ég!– A fenséges úr rosszul van! – jelentette ki az orvos. – Amikor felhoztuk

őt, rövid időre elveszítette az eszméletét. Attól tartok, azonnali beavatkozásra van szükség!

Az ágy körül fekete, rémisztő alakok gubbasztanak: beesett arcú, vizenyős tekintetű vénemberek. Állítólag orvosok valamennyien, Znaim legkiválóbb tudósai. Ott sápítoztak a lesoványodva még magasabbnak tűnő ősz király teste körül.

– Most mi lesz? – kérdezte halkan Hunyadi. – Meg tudjátok őt gyógyítani, uram?

Marcelló mester a kezében tartott üvegcsét emelte tűnődve a gyertyák fényaranyába.

– Már készen áll a mákonyital. Kell, hogy kevesebb fájdalmat érezzen a fenséges úr!

Kevesebb fájdalmat?Hunyadi leküzdötte a gyomorkavaró bűz feletti undorát, s egész az ágy

széléhez lépett. A vén kóró orvosok úgy rebbentek szét előle, ahogy a varjúfalka rebben fel a téli vetésből.

– De hiszen…A király jobb lába kibontva teljesen. Az egész egyetlen bűzhödt, rothadó

massza.– Sajnos teljesen elüszkösödött – tárta szét a karját Marcelló mester. –

Próbáltuk kenőcsökkel és köpüléssel… Mindent megpróbáltunk…Hunyadi elsápadt.Ő, a csatamezők hőse, ezrek mészárosa beleszédült az asztalkára

kikészített fémszerszámok látásába. Kicsi szikék, kések, reszelők s egy recés élű fűrész…

Ismerte ezeket a szerszámokat Jankó jól. Mindenki ismerte, kit csata után kézbe vett már kirurgus…

– Signore l’Unnadi – kérte az olasz. – Álljon, kérem, a fenséges úr mellé, és fogja meg a kezét. Magánál van, hallja, amit mondunk…

Hunyadi engedelmeskedett, de közben remegett a lába. Zsigmond befejezte az imát, és bágyadtan felnézett rá.

– Johannes… Jó, hogy itt vagy. Nagyon félek…– Nem kell félned, fenség! – hazudta Jankó. – Gyerekjáték lesz az egész!– Hát persze… – Zsigmond görcsösen megmarkolta a kezét. – De én

akkor is félek… Mindig féltem az orvosoktól…– Ha nem vágjuk le, fenség, az üszkösödés néhány nap alatt elérheti a

szívet – magyarázta Marcelló. – Ezért van láza, uram, s ezért rázza a hideg… Nem tehetünk mást… kikerülhetetlen az amputáció!

A király odaintette magához a sarokban imádkozó znaimi papot.– Imádkozz értem, atyám! Abba ne hagyd!– Kezdhetjük, fenség? Zsigmond orrcimpái megremegtek.– Előbb az italt! Hol az a mákonyos lőre, amit ígértél? Marcelló odaadta a fiolát Hunyadinak.– Itasd meg, uram!Jankó nem tehetett mást, gyengéden felemelte az öregember fejét, és az

ajkai közé erőltette a fiolát. Érezte a mákony bódító illatát. Zsigmond nagy kortyokban ivott, aztán lehunyta a szemét.

– Hol vagyunk, Johannes? Zellendorfban? Vagy ez már Pozsony?– Znaimban vagyunk, fenség, Morvaországban még…– Znaim – nyögött a király. – Akkor már nincs messze a határ… Znaim… Hunyadi az orvosra pillantott.– Várnunk kell néhány percet – vont vállat Marcelló, s tisztogatni kezdte

a fűrész fogrecéit.– Znaim… – mormolta Zsigmond. – Tudom, melyik város az… Ide

szökött a bátyám, Vencel, Bécsből, mikor elfogtuk… Ő volt… a cseh király… az osztrák herceg, s én… akkor ostrom alá vettük Znaimot… Régen volt… Akkor te még… ha négyéves lehettél, Johannes…

– Ne beszéljen, fenség! – intette az orvos. – Nemsokára nagyon álmosnak érzi majd magát. Ne ellenkezzen: aludjék! Aludjék csak!

– Különös… – suttogta Zsigmond, közel húzva magához Hunyadi kezét. – Bizonyos dolgok hosszú évekre kihullanak az ember emlékezetéből… Znaim… kemény ostrom volt… Vencel bátyám erőst védte a várost… Znaim… De nem… összevissza beszélek, dehogyis! Nem Vencel volt… Keverem már… Régen történtek ezek a dolgok… Sokol lovag védte a várost… Sokol… Akkor használtunk először ágyút… Emlékszem… Majd megsüketültünk, ahogy felbömbölt, bammmm…

– S győzött fenséged? – kérdezte Hunyadi, az orvosra pillantva. Zsigmond igyekezett visszaemlékezni.– Ó, nem! Én ritkán győztem életemben, Johannes… vagy tán soha…

Tudom már, mi történt… Sokol… Az átkozott lovag… Hordókba szart töltetett, s azt gurította le ránk…

Döcögve nevetett.– Úsztunk a szarban, Johannes… térdig tocsogtunk a szarban… Igen…

emlékszem már. Itt volt, Znaim falai alatt… Most is érzem azt. a rettenetes bűzt… Persze nem csoda, hogy az egész táborban kitört a vérhas. Mindenki belebetegedett. Az osztrák herceg… és én is… és igen… emlékszem már… Marcelló kúrált minket… Azt mondta, fejjel lefelé a sátorban… Egy álló napig lábunknál fogva lógattak fel a sátorban… hogy a rossz levegő kiszálljon a szánkon…

Megint nevetett, de inkább tűnt ez egy haldokló köhögésének.– Az a sarlatán nem én voltam, fenség! Már keveri az orvosokat is! Zsigmond ügyet sem vetett a kirurgusra.– A herceg belehalt a kúrába, de én… meggyógyultam… Úgy futottunk

innét, ahogy csak a lábunk bírta… Most is érzem azt a szarszagot, Johannes, pedig… pedig harminc éve már… vagy negyven?

A király hirtelen elhallgatott. Marcelló kivárt, egy percig, aztán bólintott.– Fogjátok le! Erősen!Segédei meg a fekete köpenyes znaimi orvosok leszíjazták Zsigmond

kezeit, s egyikük ráült a bal lábára. Hunyadi nem volt biztos benne, hogy végig bírja nézni.

– Kimegyek… – suttogta, de Marcelló visszatartotta.– A fenség kívánsága volt, hogy te végig itt maradj, uram! Kérlek! Megkondultak a harangok a Szent Miklós-templom tornyában, a znaimi

egyházfik könyörgő istentiszteletbe fogtak. Odakünn, a szoba előterében is mindenki imádkozott, a sarokban a páter homíliákat olvasott fel fennhangon.

– Hát akkor, isten nevében… Kezdjük, uraim!Marcelló egy kis késsel körbevágta a rothadó lábfej felett a még

egészséges bőrt. Zsigmond felmordult, de nem ébredt fel.– Kérem a fűrészt!Amikor az orvos lassan, verejtékező homlokkal fűrészelni kezdte a

lábcsontot, a csikorduló hang belemart Hunyadi idegeibe.De aztán összeszedte magát, s a király kezét szorítva állta végig a műtétet.

Zsigmond az amputáció kellős közepén felébredt, s iszonytató sikolya megremegtette a falakat.

Néhány perc múlva Marcelló vérmocskos kezéből a padlón, egy ezüsttálkában koppant a bokából leműtött lábfej. Már csak el kellett égetni a rángó, csonka lábvéget a tüzes vasakkal.

2.

Hunyadi kora hajnalban kelt, egy álmatlanul végighánykolódott éjszaka után. Bélelt, medveszőrmés csizmát húzott, hátára vaskos köpönyeget

kanyarított, úgy lépett ki a házból. Znaim a hótakaró alatt halott városnak tűnt, a házak kapujában fagyoskodó strázsákon kívül senki nem mozdult az utcákon.

Hunyadi kilovagolt a táborba. A katonák hatalmas tüzek mellett próbáltak átmelegedni, de máris több fagyásról adtak hírt a hadnagyok. A sereg vége csak most kászálódott át a Thaya hídján, reszketve, kiéhezve.

Igyekezni kellene tovább, gondolta Hunyadi, de aztán rögtön eszébe jutott, hogy kár sietni. Nagyon úgy tűnik, hogy itt maradnak Znaimban, lehet, még hosszú napokig…

Gondolataiba mélyedve visszalovagolt a főtérre, s egyből a király szállására sietett. Marcelló doktor azzal fogadta, hogy őfensége ébren virraszt, sem enni, sem inni nem hajlandó. S noha az operáció minden jel szerint sikerrel járt, a fenséges úr ereje vészesen megcsappant, s úgy tűnik, elveszítette életkedvét is.

Hunyadi kérte, hogy bemehessen hozzá.Zsigmond bágyadtan nézett rá, mikor belépett, s arca az éjszakához képest

is beesettebbnek tűnt.– Azt hiszem, Johannes, hogy vége… – mondta alig hallhatóan.– Dehogyis, fenség! Rendbe fogsz jönni! Te már annyi mindent megéltél,

ezen is túlteszed magad. Ne feledd: sok munka vár ránk odahaza, Magyarországon!

A király mosolya mintha azt sugallta volna, hogy nagyra becsüli Jankó bizakodását, de különben mind a ketten jól tudják, hogy semmi sem lesz azokból a szép tervekből…

– Johannes… – nyögte rövid hallgatás után Zsigmond. – Én gyakorta hallgattam rossz tanácsadókra… Hittem gonosz nyelveknek… Sajnálom… Mindig hű voltál hozzám… Rád kellett volna… támaszkodnom elejitől fogva…

– Semmihez sincs késő, uram.– Attól félek késő. Arra kérlek maradj Albert mellett! Ő gyenge… Nem

bírja a nyaka a korona súlyát. Nincs benne kellő kegyetlenség és erő, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy jó király legyen… Mellette a lányom… Erzsébet… Az ő szíve igazi Cillei-szív… Hideg és számító… Nincs más. Csak ők ketten… Az ő vállukra nehezedik majd minden…

– Mellettük leszek uram.– Tebenned megvan-e a kegyetlenség és az erő, Johannes? Hunyadi meghökkent a kérdésen.– Tudom, tudom… Erős vagy, mindenekfelett… De a te szíved is jó…

Keményítsd meg a szíved, Johannes… Ne engedj magadhoz közel senkit… S akkor… sokra viszed… Mi mindig egyedül vagyunk… Minél magasabbra… annál magányosabban…

Hunyadi nem felelt.

– Azért csak vigyázz Erzsébettel… Védd meg Albertet a lányomtól… Barbarának meg kell halnia… Míg él örök ármány lesz részetek… Egy Cilleit se engedd a tűz közelébe… Rossz vér…

Zsigmond fájdalmasan felköhögött.– Johannes… – Hunyadinak közelebb kellett hajolnia, hogy hallja a király

elhaló szavait. – Nehéz idők jönnek… Azt hittem… erős és egységes birodalmat hagyok Albertre… de… már tudom… szét fog hullani… A magyarok… talán hűek lesznek hozzá… De a csehek… alig várják, hogy… elszakadjanak… A császári trón… Üres ábránd. Semmit nem jelent… De a török ellen menni… Ahhoz kell a császári hatalom… Anélkül… nem lehet…

Hunyadi a király láztól égő homlokára tette kezét.– Csillapodj, fenség. Ne fáraszd magad, pihenned kell!– Nemsokára pihenek eleget a sírban! – mosolygott Zsigmond. – De most

csak fázom… Félek a haláltól, Johannes… Borzongok tőle…A király lehunyta a szemét. Hunyadi azt hitte, elaludt, de amikor

lábujjhegyen elindult kifelé, Zsigmond utána szólt.– Hívd be őket, Johannes. El kell búcsúznom mindenkitől.– Kit hívjak, uram?– A lányomat és Albertet előbb. Utána az urakat… mindenkit, aki itt

van… Siess… Nincs már sok időm…

3.

A tanácsterem megtelt a királyi udvar, a kíséret nemeseivel. Aki élt és mozgott, ott szorongott a szobában, s bámulta a megmagasított ágyon haldokló öregembert. Zsigmond szavait csak a legközelebb állók hallották:

– Azt akarom… itt… előttem esküdjetek hűséget Albertre… Ő, s lányom, Erzsébet öröklik koronáimat, címeimet… Amint hazaértek… először magyar királlyá és királynévá… ősi szokásaitok szerint… Mind mellette álljatok… Barbara… Barbara meg kell, haljon… Nincs kegyelem… Értitek?

Erzsébet atyja kezére borult, s elárasztotta csókjaival, de Hunyadi figyelmét nem kerülte el, hogy a király lányának szeme száraz, míg Albert alig látott kicsorduló könnyeitől.

– Azt akarom – folytatta a király –, hogy innen most, azonnal átvigyetek a templomba, s ott trónusomra, császári díszbe ültessetek. Így akarok átköltözni a másik világba, s így akarom, hogy emlékezzetek rám…

Az urak lehorgasztott fővel néztek maguk elé.– Amikor lehunyom a szemem, Schlick, te összetöröd királyi

pecsétjeimet… Testemet illendően hazavigyétek… Nagyváradon akarok nyugodni, Szent László sírja mellett… Ott vár már rám első feleségem, Mária. Ő légyen örök társam haló poraimban…

Erzsébet felemelte fejét, s szeme sarkából Albertre sandított, de a herceg nem vette észre a zokogástól.

– Most… esküdjetek!A jelenlévő nagyurak, országnagyok, magyarok, csehek sorban, egymás

után felesküdtek Habsburg Albertre és Luxemburgi Erzsébetre. Amikor elhalt az utolsó esküszó is, a király rémült arccal rájuk nézett.

– Nem érzek fájdalmat… Ez nem jó jel… Ugye, Marcelló? Most… most menjetek, barátaim… Isten veletek… A templomban… találkozunk…

Azzal kiküldött mindenkit.Hunyadi kábán indult volna szállására, de Albert megállította.– Mit kell tennem? – kérdezte elcsukló hangon a sötét folyosón. – Segíts

nekem, Johannes…– Fenség… én csak egy katona vagyok. De máris idehívom Vitéz

kancelláristát és Schlick főkancellárt. Őbennük lehet bizodalmad, uram. Ha akarod, én is ott leszek.

– Jó… jó lesz így, hívasd őket…Hunyadi kisvártatva visszatért Vitézzel. A városháza egyik szűkös

szobájában, egyszerű széken szorongva már várta őket a könnyes szemű herceg. Erzsébet bosszús képpel a szék mögött állt, kezét férje vállán nyugtatva. Kisvártatva Schlick kancellár is megérkezett.

– Fenség – tárta szét karját Vitéz. – Ezen nehéz órán meg kell erősítenünk szívünket, s úgy kell cselekednünk, ahogy a fenséges császár parancsolta. Nem tudjuk, mikor jő el az elkerülhetetlen óra, de bizonnyal nincsen már messze. Javaslom, hogy álljon készen két küldöttség, hogy ha kell, váltott lovakon indulhasson Prágába és Budára. Fontos, hogy késedelem nélkül értesítsük a cseh s magyar rendeket az utódlásról, arról, hogy fenséged készen áll elfoglalni Csehország és Magyarország trónját.

Albert bólogatott.– Igen… azt hiszem, talán…– Egyetértek a kancellár úrral – vélte Schlick. – Ha fenséged óhajtja, én

vállalom, hogy Prágába magam megyek.– Budára mi leszünk a küldöttség! – tette hozzá Hunyadi.– Nagyszerű… nagyszerű…Albert elhallgatott, s könnyes szemmel meredt maga elé. Schlick néhány

perc után megköszörülte torkát.– Van még esetleg valami, fenség?Albert rájuk nézett, de nem tudta, mit kellene felelnie. Tanácstalanul

felpillantott Erzsébetre.– Van még valami?A király lánya elmosolyodott, s ez a mosoly valahogy nagyon nem illett a

helyzet tragikusságához.– Hunyadi lovag, megkérdezhetem, ki a királyi hadak, s a kíséret

parancsnoka?

– Giskra úr a palotások vezénylője, a hadak Rozgonyi ispán vezérlete alatt állnak asszonyom. A csehországi haderő és a királyi menet parancsnoka én volnék…

– Úgy… A foglyok őrizete kire bízatott?– Énrám, úrnőm.– Akkor tőled kérem a kulcsokat.– Fenség?– Anyám, s Cillei nagyúr béklyóinak kulcsait. Kérem! Hunyadi

megütközve nézett Erzsébetre, majd Albertre.– A kulcsok nálam vannak fenség.– Ezért kérem, hogy azonnal add át nekem őket! Hallottad parancsom!– Fenség? – Hunyadi most egyenest Albertnek szegezte a kérdést. – Ez a

te parancsod is?A herceg elfordította tekintetét.– Én… én… a kulcsok…Hunyadi megelégelte ezt, s udvariasan meghajolt Erzsébet előtt.– Fenség, a királytól én azt az utasítást kaptam, hogy a foglyok őrizetéért

fejemmel felelek! A kulcsok nálam maradnak tehát!– A királytól? A férjem immár a király!– Nem. Amíg jó atyád él, nagyasszonyom, addig ő az én királyom! –

figyelmeztette a nyilvánvaló tényre Jankó. – S addig az ő parancsa szentírás nékem.

Albert idegesen felnevetett.– Kérlek, Johannes, gondoskodj róla, hogy a feleségem édesanyja és

nagybátyja ne szenvedjenek hiányt semmiben. Egyelőre ennyi bőven elég lesz… Azt hiszem…

– Meglátom, mit tehetek, fenség.Vitéz sokatmondó pillantást vetett Schlickre, aztán mélyen meghajoltak

mindketten.– Királyi fenségek! Engedelmetekkel! Kihátráltak, s Hunyadi habozás nélkül követte őket.A folyosón a főkancellár aggodalmas képpel fordult Vitéz felé.– Legyetek óvatosak, urak! Nem tetszik ez nekem!– Ahogy nekem sem, Caspar!– Hunyadi kapitány! Hol vannak őfensége királyi koronái és

klenódiumai?– A birodalmi koronaékszerek itt vannak őfensége szállásán. Szent István

koronája odahaza, erős fegyveres őrizet alatt.– S a cseh korona?– Prágában.– Jól van hát. Azt megpróbálom megszerezni, mielőtt a cseh urak

elorozzák Albert orra elől. Vitéz uram, te maradj Albert mellett! Próbáld távol tartani Erzsébetet, és semmiféleképpen ne engedd szabadon Barbarát és

Cillei Ulrikot! Ha ezek ketten megszöknek, néhány hét alatt belső háborúba fúl a birodalom!

Hunyadi fejet hajtott.– Kancellár uram!Amikor kettesben maradtak Vitézzel, Jankó keserűen felsóhajtott.– Hát, ennyit a nagy tervekről… Vége van az álmodozásoknak, Zrednai!– Kishitű! Folytatjuk, amit elhatároztunk!– Ugyan hogyan, eszement? A király nélkül? Hogy képzeled?– Hédervári nádort meg Rozgonyit kell meggyőznöd, Jankó! Lévai Cseh

Péter még azt sem tudja, hogy immár ő Erdély vajdája, mire észbe kap, már odaérkezünk Kolozs alá a seregeddel… A Thallócziak melletted lesznek!

– Garai ellenem!– S Újlaki? – kérdezte óvatosan Vitéz. – Mintha láttam volna Prágában…

Hunyadi bólintott. Való igaz, most, hogy Cillei bilincsben van, Miklós megkönnyebbülhet, nem fenyegeti többé a császári bosszú veszedelme! Ha Zsigmond meghal, Alberttől kell gráciát kérnie…

– Fáradt vagyok! Jöjj, Vitéz!A letaposott hóban gázoltak a templomig, melyet már előkészítettek

őfensége fogadására. A znaimi polgárok kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, s igyekeztek kitalálni, mi történhetett.

4.

Nem sokkal később hordágyon átvitték a félig alélt Zsigmondot a templomba. Hunyadi addigra mindent előkészíttetett: a királyt az oltár elé, trónusára ültették, s kötelekkel a támlához kötözték, hogy le ne essen róla. Homlokát is hátraszíjazták, így a haldokló másfelé nem, csak mereven előre tudott nézni. Szolgái felöltöztették, dúsan hímzett császári köpenyét adták rá, fejére a császári koronát illesztették. Két kezét térdére helyezték, s jobb lábfeje helyére egy üres csizmát tettek.

– Johannes… itt vagy? – nyögte Zsigmond. Pokoli fájdalmai lehettek, hiába öntött a szájába újabb, minden eddiginél erősebb mákonyitalt Marcelló doktor.

– Itt vagyok, fenség!– Mellettem állj… A császári pallossal… Lássák, hogy a fiam vagy… Ne

aggódj… nem tart már soká…Amikor az apródok minden redőt, minden ráncot illőn elrendeztek a

trónhoz kötözött öregemberen, Schlick intett a templomszolgáknak, hogy kitárhatják a kaput.

S beözönlött csodálkozva, ámulva a nép, hogy utoljára még lássák felkent királyukat.

Az első padsorokban az országnagyok ültek. Mögöttük a morva nemesek, egyháznagyok. S aztán Znaim, meg a környék népe, a táborból bekószáló katonák.

A tömeg lassan elcsendesült, néma csend ereszkedett a templomra. Néhányan imát mormolnak magukban, kérve a Mindenhatót, vegye kegyelmébe a távozni készülőt. Zsigmond szálfaegyenesen ül – egyebet nem is tehetett, nagy szakállas állát felvetette, s még mindig tisztán ragyogó szemét valahová a távolba szegezte.

Készült a nagy utazásra.Szája alig észrevehetően rebbent.– Hol van… a lányom?– Szemben veled, fenség – suttogta Hunyadi. – Imádkozik. – Sír?– Sír – hazudta Jankó.A király hallgatott, csak keze reszketett a térdén.

5.

Így telnek az órák. Odakünn megint havazik. A tömeg zsibongani kezd, találgatják, meddig bírja a király. Délre járhat.

Hunyadi háta hasogat a díszes udvari öltözékben, verejték csorog végig a gerince vájatában. Fázik: kutya hideg van itt benn, a templomban. De nincs mit tenni… Várni kell.

Megint órák múlnak, s Jankó már szédül az éhségtől. Meddig kell így állania? Amíg Zsigmond ki nem leheli a lelkét? Az emberek lassan elszállingóznak, beleunnak az üres nézelődésbe. Fönn, az oltár előtt ül az öreg király, és valahová a messzeségbe mered.

Utoljára a znaimi polgárok ősei vagy százötven évvel ezelőtt láthattak hasonlót, mikor a morvamezei csata után ide hozták II. Ottokár király holttestét. Itt balzsamozták be az orvosok, és hónapokig egy fadeszkára szegezve tartották ugyanitt, az oltár előtt. Bárki megnézhette, s jöttek bizony messze földről is megbámulni a halott királyt. A tetem harminc hét után kezdett végleg bomlani, s a templomot kibírhatatlan bűz árasztotta el. Akkor vitték le Ottokárt a minoriták kriptájába.

Lehet, hogy Zsigmond is addig ül itt, a trónushoz kötözve, míg el nem rohad?

Esteledik.Az urak már alig ülnek a fenekükön, Erzsébet rosszul lett az esti

zsolozsma előtt, úgy kellett kivinni innét. Többé vissza se jön, nem akarja látni atyja lassú haláltusáját.

Hunyadi már túl van a fáradtságon, sziklaszilárdan áll terpeszben a haldokló trónusa mellett, a birodalmi pallosra támaszkodva.

Meddig? Meddig? Meddig?Zsigmond még él. Néha mordul, néha motyog valamit, de hogy mit, azt

már nem érti emberfia…Egyre kellemetlenebb a bűz, amit áraszt. Meg kellene tisztítani a halódó

testet a salaktól, a mocsoktól, gondolja Jankó, de tudja, hogy senki nem fogja ezt megtenni. A király úgy rendelkezett, hogy addig akar itt ülni a trónuson, míg ki nem leheli a lelkét. Ennek így kell történnie.

Éjszaka van.Újra jönnek sokan, letérdelnek, s tisztes távolból bámulják Zsigmond

haláltusáját. Híre megy a gyülekezetben, hogy meg sem rebben a király szeme, egyfolytában néz valamit a távolban. Bizonyára már a mennyeket látja, mondják néhányan, mire mások hozzáteszik, hogy ha lát valamit, az inkább a pokol kapuja lehet.

Lassan csordogálnak az órák.Éjfél körül lehet?Már senki sincs itt, aki elkezdte a virrasztást. Reggel megint jőnek azok

is, kipihenten, frissen. A tömeg lassan cserélődik, az emberek váltják egymást. Nagy sokára Vitéz lép oda a haldoklóhoz, közelről az arcába néz, aztán int Hunyadinak, hogy jöjjön le a trónus mellől.

– Menj, aludni! Majd később őrködsz tovább! Azzal Iván veszi át bátyjától a birodalmi pallost.

Jankó áttántorog a szállására, és fél napon át mozzanatlanul alszik. Mikor felriad, éjszaka van megint. Hány óra lehet?

Visszamegy a templomba: Zsigmond még él, szája alig észrevehetően rebeg. A templom most tele van, egy kórus gyönyörűen énekel a karzatról.

– Exurge Christe, adjuva, nos… – zengik. Gyönyörűen énekelnek.Hunyadi leváltja Ivánt. Innentől állva, a pallosra támaszkodva alszik

tovább. Arra riad bágyadt ájultságából, hogy Zsigmond őt szólítja.– Johannes… – mintha máris a túlvilágról kélne a hang. – Hol van…

Mária… nem látom… Mért nem… jött el?Hunyadi megérti, hogy a király a csaknem negyvenöt esztendeje halott,

első királynéját keresi.– Ott ül, fenség… – suttogja a fülébe. – Fenn, a karzaton. Én látom őt.Zsigmond testéből már elviselhetetlen bűz árad. Az oltár előtt rothadó,

szennyes lé csorog. Senki sem meri feltakarítani, amíg a király él.– Mária itt van… – Luxemburgi Zsigmond arcán utoljára terül szét valami

mosolyféle. – Hát eljött… nagyon… hiányzott nekem…Órákkal később, mikor odakint már újra virradt, Zsigmond összerezzen.– Küldd el őket! Johannes! Miért engedték be ezeket?– Kiket, fenség? – kérdi szédelegve Hunyadi.

– Hát nem látod? – A király véreres szeme tágra nyílik a rémülettől. – Ott jönnek! Kont! S mind, a harminc lefejezett! Hónuk alatt… hozzák fejük… Engem szólítanak… Krisztusra! Az én nevem kántálják, hát nem hallod? Ne engedd őket közelebb! Állítsd meg őket, Johannes!

Zsigmond felsikolt, úgy kell a trónushoz ugró Vitéznek leszorítani, hogy utolsó erejével el ne tépje a köteleket.

– Miért engeditek ide hozzám őket? Állítsátok meg mind, parancsolom! Ott jő Husz is… Istenem… Ez ő… megégve… imbolyog… felém… S vádlón rám mutat!

– Fenség… – könyörög Vitéz. – Nincs itt egyik sem… Ők már rég halottak!

Zsigmond mintha megnyugodna ezen, s tekintete végleg elhomályosul.Nem sokkal dél előtt vizet kér, de senki nem hoz neki. Hunyadi nem

hallja az utolsó szavait, csak arra figyel fel, hogy valaki a király fejét próbálja felemelni mellkasáról. A homlokát szorító kötél akkor szakadhatott el, amikor a közeledő Husz holttestét megpillantani vélte a templom kapujában. A császári korona lebillen, s belegurul a bűzlő lébe.

– Meghalt? – kérdi valaki az első sorból.– Meghalt? – fut végig az izgatott moraj a templomban imádkozó

sokaságon. Még várnak egy órát a biztonság kedvéért.Zsigmond már nem mozdul, arca kifejezetten békés, ahogy

visszatámasztják a trónus támlájára. A koronát a fejébe nyomják, mint bolondnak a csörgősipkát. A király üveges szeme már a messziséget fürkészi mindörökké.

Aztán Schlick birodalmi főkancellár lép az oltár elé, és érces hangon kiáltja az izgatott gyülekezetnek:

– Őfensége immáron nincs már közöttünk! Gyászoljatok, gyászoljatok!– Kyrie eleison, Christe eleison, orate pro ea… – zengi újult erővel,

megkönnyebbülten a kórus.Luxemburgi Zsigmond életének hetvenedik, magyarországi

uralkodásának ötvenegyedik, római királyságának huszonhetedik, cseh királyságának tizenhetedik, római császárságának ötödik esztendejében, az úr ezernégyszázharminchetedik évében, karácsony havában, az isteni szűz fogantatásának napján átadta lelkét a teremtőnek.

A templomban felzokognak néhányan, Hunyadi kimerülten fél térdre ereszkedik, s a birodalmi pallosra támaszkodva hallgatja a kórust.

Ő maga nem képes egy könnycseppet sem kipréselni magából, pedig szívesen siratná a halott múltat és jövendőt.

Odakünn rendületlenül szakad a hó.

6.

Reggel ájult gyászba burkolózott minden. Hunyadi ahhoz se sok kedvet érzett, hogy kilovagoljon embereihez, de Iván és Vitéz kirángatták ágyából.

Mindent hó borított immár. Fehéren kristályló mesevilág-dunyha terült a világra, csak a gót-csipke házormok, boltozatos kapuívek, s a fekete kémények sötétlenek a nagy fehérségben.

Az égen fojtó füst bodorodik, mert Erzsébet, ki e naptól királyné immár, nagyon fázik, reszket.

Míg a szolgák nyögve hordják a frissen hasogatott hasábfákat a tűzre, a három lovas kilovagolt körbeszemlélni a városfalakon túl tanyázó magyar tábort.

– Mihamarabb indulnunk kell tovább! – vélte Vitéz a fehér süvegű sátrak sorát, s a tüzeknél vacogó katonákat figyelve. Lázas igyekezettel vette számba a legsürgetőbb tennivalókat. – Barbara asszonyt és Cillei Ulrikot a pozsonyi várba kell zárni, nem vitás! Rozgonyi boldogan ad porkolábot, meg nem vesztegethetőt! Aztán egyből tovább, a koronázást mihamarabb meg kell ejteni Székesfehérváron! Néhány nap elég lesz a ceremóniákra: csak az esztergomi érsek kell, Szent István koronája, és néhány főúr. Aztán azonnal indulni kell tovább, Erdélybe!

Hunyadi bágyadtan ráemelte tekintetét.– Ugyan minek?– Hogyhogy minek, te eszement? Hát nem te terveléd ki a sok cselekvést?

Budai Nagy Antal parasztjait lefegyverezni, a vérontásnak véget vetni, a határt megerősítni az új hadsereggel… Annyi a tennivaló, hogy a végét se látni! S te azt kérded, ugyan, miért?

Hunyadi bosszúsan legyintett, mintha legyet hessegetne el Sárkány nyakáról.

– Zsigmond nélkül mire megyek egyedül, Vitéz? A király nélkül hogyan szerzek békét az egymást gyilkolók közt? Gondolod te, hogy szép szóra megadja magát a sok esztelen paraszt, s leteszi fegyverét a bosszúra gyűlő úri sereg? Ugyan!

Vitéz Ivánra pillantott, mintha csak tőle várna segítséget. A kun varkocsú harcos reggel óta némaságba burkolódzott, s látszott az arcán, most sem hallja őket, gondolatai távol járnak innét.

– Legnagyobb ellenséged az önsajnálat, magyar! Az veri ki kezedből a kardodat, s bénítja ős tetterőd! Hagyd abba ezt a bús nyafogást, Jankó! Nem vagy te gyászvitéz! A király halott! Na és? Minden derék keresztény férfiú hetvenesztendősen már sírgödrébe való! Zsigmond megélte életét, kiélvezte minden percét, ámen, vége van! S most halott a derék király! Mi meg élünk, és sok a tennivalónk! Ej, te pipogya fráter, mi ütött beléd? Eddig sóhajtoztál, most meg gyászosan rázod bús üstököd! Elég ebből! Katona vagy! Szedd össze magad, mert ülepen billentelek!

Hunyadi rámordult.

– Mintha azt mondtad volna, te csuhás, hogy nem vagy te apám, meg anyám, hogy pesztrálj engemet!

– Úgy látszik, mégis az vagyok. Kéred az ülepen billentést, vagy józanodsz magadtól anélkül is?

Jankó hosszan bámulta a szép, havas vidéket, mintha az önsajnálat utolsó örvényét akarná nyugodalmasan kiélvezni. Itt lenne jó maradni, itt, ezen örök álomba merült, szelíd tájékon… Kis házban… Veronikával oldalán, pattogó tűz mellett…

Hirtelen megrázta magát. Teljesen elment az esze?– Hogy az ég szakadna le nyámnyila fejemre! Ne ülepen billents, de

ébressz pofonnal, mert alvajáró lunatikus lettem!Vitézt nem kellett kétszer kérni, előrehajolt nyergében, és csilingelős,

suhintós férfipofont kent Hunyadi arcára. Az éles csattanásra Iván is összerezzent, s úgy bámult rájuk, mintha most ébredne maga is valami mély, nyugtalan álomból.

– Ti meg mit műveltek?– Köszönöm, ez igen jólesett! – rázta meg a fejét Hunyadi, aztán

lehuppant a nyeregből, és térdre rogyva a friss hóban mosta meg lángoló arcát. – De most, fráter, igen vágjad véknyába lovadnak sarkantyúdat, mert ha utolérlek, viszonzom az ébresztést ám!

– Én már ébren vagyok! – mondta volna Vitéz, de Hunyadi röhögve lódult a nyeregbe.

Ennek fele se tréfa!Vitéz úgy vágtatott vissza Znaim kapuja felé, mintha az élete múlana

rajta, eléri-e időben. Tudta, hogy ha Hunyadi a kezei közé keríti, a pofon visszacsattan máris, s akkor moshatják fel a kapuban csudálkozó vértes strázsák! Igaz, azt se bánta volna. Az ébresztő kellett, s az alvó felébredett! Csak induljanak mihamarabb haza, haza…

Iván bámult utánuk, értetlenül. A király halott, ezek meg kergetőznek, mint két gyermeteg? Azzal csak vállat vont, s maga is baktatni kezdett vissza. Jöjjön, aminek jőnie kell!

7.

DÉVÉNY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1437, KARÁCSONY HAVA

Néhány nappal később, mikor a fekete leples koporsóval a gyászmenet a Morva folyón átkelve először lépett magyar földre, Hunyadi János fellovagolt a dévényi várpalotába, hogy széttekintsen az apácatoronyból. Az

utazószekerek, köztük a holttestet szállító batár addig megálltak a Duna partján, egy mezőn.

Az ég alja baljós fényben vereslett: mintha ide látszanának az Erdélyt beborító tűzoszlopok.

Hunyadi beletartotta arcát a Duna felett nyargaló szélbe. A Morva világoskék szalagja a várhegy lábánál folyt a Duna zöldes folyamába. A távolban Hainburg tornyai homálylottak. Emerre, kelet felé fordulva pedig a végtelen, védtelen ország nyílt meg előtte.

Éppen így állott itt, Milánóból hazatérve… Hány esztendeje is? Három? Négy? Hogy lángolt a lelke a tettvágytól! S most… Előtte ugyanaz az ország…

A Duna mentén falvak, egész a horizont aljáig, ahol tán Pozsony bástyáit sejtette a messzeség. Mezők, szántók, északnak zord hegyek… Folyók, patakok, falvak, városok… Parasztok, katonák, kereskedők, papok és szajhák…

Az ország…Az ország, amiért hazajött. Amiért harcolni fog tovább, ha kell, utolsó

leheletéig.Valakinek rendet kell itt tenni! Valakinek akolba kell terelnie a kerteket

dúló vaddisznókat. Valakinek a csürhét is meg kell zaboláznia, mert különben minden elveszett! Valakinek vasakarattal és vaskézzel kell irányítani ezt a sokat szenvedett hazát…

Hunyadi először gondolt arra, hogy talán az Úristen arra teremtette, hogy ezt a munkát ő végezze el egészen. Mert más nem fogja, az bizonyos…

A gondolat megrettentette.Soha nem tört magasabbra a kelleténél.Azokban a hosszú percekben, míg a nap alábukott a nyugati hegyek

mögött, s míg a szél békésen cibálta Hunyadi János fehér köpenyét, rajta a veres kereszttel, odalenn, a lábai előtt elterülő országban milliók fohászkodtak egy hősért, ki megváltja őket szenvedéseiktől. A legtöbben rég lemondtak a reményről. Annyi idő óta csak tolvajok, gyalázatos senkik, élősködő szerencselovagok marakodnak a koncon… Annyi idő óta halott a becsület az országban…

A legtöbben már nem bíznak semmiben.Úgy hiszik, a sors beteljesül, e nép elpusztul a föld színéről…Mert nincsenek csodák…

8.

Pedig vannak.Mindig jő egy újabb hős.

Jőnie kell.

9.

POZSONY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1437, KARÁCSONY HAVA

A pozsonyi Preternhaus Palota ablaktábláit éppen oly hevesen verte az eső most, hogy a király tetemét közszemlére kiterítették a nagyteremben, mint évekkel ezelőtt, mikor Zsigmond még nagyon is elevenen üvöltött az országnagyokkal.

A magyar uraknak jobban tetszett ez a Zsigmond, viaszfehér tetemként, mellkasán imára madzagolt kézzel, mint ama magából kivetkezett vadállat, ki akkor úgy rájuk pirított. Ott álltak mind, ájtatos képpel a halott király lábánál, és legtöbben arra gondoltak: ez se vesz ki többé aranyat a zsebünkből!

Mert míg élt, a király igen nagy gonddal ürítgette az urak zsebeit…Kevesek arcán tükröződött valódi szánalom, gyász. Talán csak Rozgonyi

ispán, s amazon asszonya, Szentgyörgyi Cicelle könnyei voltak őszinték a sok álszent maszk között. Cicelle asszony mellett egy gyönyörű hajadon, Rozgonyi Mária állott: eladósorba került tündére a háznak. A gyászt mímelő magyar urak java része inkább az ő formás idomain legeltette szemét, semmint a viaszkos képű hullán.

Hunyadi ott állt Cicelle asszony mellett.Terhére volt a sok gyász. Ahogy magyar földre léptek, a menetet minden

falunál, városnál jajveszékelő tömegek fogadták, Jankó pedig ment volna már tovább. Haza, Erdélybe! Ott van reájuk most igen nagy szükség!

De az illendőség úgy kívánta, hogy maradjon a halott királlyal, a menettel, s személyesen kísérje a holtat Nagyváradra.

– Hol a király? – kérdezte dörmögve az agg Rozgonyi hirtelen. Hunyadi nem értette. Aztán észbe kapott, fél évszázad óta először más a

királya immár szép Magyarországnak…– Erzsébet királyasszonnyal van… Mert az meg gyengélkedik…– Gyengélkedik…Rozgonyi sokat sejtető rosszallással mormogott még

valamit, aztán az illendőség kedvéért, no meg Cicelle asszony haragos pillantására jobbnak látta hallgatni.

10.

Pedig a fenséges királyasszony egyáltalán nem gyengélkedett. Jött, ment, intézkedett, reggeltől estig ide-oda küldözgette a fáradhatatlan Kottannernét, s mikor kezdtek a dolgok nagyjából elrendeződni, beviharzott Albert szobájába.

– Te meg mit csinálsz itt, te szerencsétlen?Habsburg Albert, Magyarország napokon belül megkoronázandó új

királya az ágyán ült, kezeit ölébe ejtette, s az ablakon kifelé bámulva sírt keservesen. Orcáját már eláztatta a tömérdek könny, még boérmentejének selymes mellelőzéke is csicsóssá itatódott tőle.

– Én… én…A királyné dühödten becsapta maga mögött az ajtót.– Nem szégyelled magad? S ha meglát valami nyomorult cseléd?– Nekem… csak… úgy hiányoznak a kislányaink, Erzsébet… Miért

kellett őket Prágában hagynunk? Magukra hagyni az üres palotában… Kicsi Annácskám, kicsi Lisabethem… Biztosan… rínak utánunk…

Erzsébet királyasszony nagy levegőt vett.Az egyetlen jó dolog, ami történt velük az utóbbi napokban, az volt, hogy

a két nyomorult kis porontyot végre maguk mögött hagyhatták… Éppen elég baj ez a rakás szerencsétlenség, itt! Miért vert az Isten ilyen mulya majommal?

– Figyelj rám, Albert! Fontos dologról kell beszélnünk!– Ülj mellém, kedves! – emelte tekintetét könnyei függönyén keresztül a

király. – Mióta eljöttünk… Prágából… egy jó szavad sem volt hozzám…– Erre most nincsen idő! – húzta el a kezét Erzsébet. – Szedd össze

magad! Albert elkomorult.– Elborzasztasz, kedves! Téged nem tört meg jó atyád halála? Nem

szenvedsz kislányaink hiányától? Miből van néked a szíved?– Magyarország királynéjának kőből kell, legyen a szíve! – jelentette ki

ellentmondást nem tűrő hangon Erzsébet. – Királyának pedig nem is szabad szívének lennie!

Albert egy hosszú pillanatig felesége arcát fürkészte.– Velem kell jönnöd! – jelentette ki Erzsébet. – Valaki beszélni akar

veled!Albert összeszedte magát, selyem zsebkendőjével megtörölte arcát. A

szakálla, ez a dús férfidísz, amit kizárólag a magyarok kedvéért növesztett, csillogott a könnyektől.

– Kicsoda?Erzsébet kézen fogta urát, és kihúzta maga után a folyosóra. Ott

Kottannerné várt már rájuk, illedelmesen meghajolt a király előtt.– Ilona elvezet oda. Te vagy a király, neked kell bizonyos döntéseket

meghoznod. Albert bizonytalanul hol Erzsébetre, hol Kottannerinre pislogott.– Hívatom Vitézt… vagy Hunyadit… az ő tanácsuk nélkül…

– Figyelj rám! – ragadta meg a könnytől nedves, szakállas arcot kétoldalt a királyné. – Neked kell döntened egy sor kérdésben. Nem várhatsz mindig arra, hogy Vitéz vagy Hunyadi ott sürgölődjön temelletted. Különöst, hogy nem tudhatod, segíteni akarnak-e valóban, vagy ártani? No, indulj! Ilona majd vezet!

Kottannerné húzni kezdte a sötét folyosón Albertet.Néhány fordulóval arrébb egy vaskos tölgyfa ajtó előtt álltak meg, amit

Giskra lovag őrzött egyes-egyedül.– Fenség! – hajtotta meg magát a cseh.– Mi akar ez lenni, Jan? Giskra szó nélkül kitárta az ajtót. Albert belépett, aztán ijedten

hátrahőkölt.A szűk, levegőtlen szobácskában Barbara, az özvegy királyné, és Cillei

Ulrik vártak rá.

11.

– Nem helyes ez, asszonyom! – kiáltotta felháborodottan a király, mikor belépett. – Néked bilincsbe verve, erős őrizet alatt kellene lenned! S néked is, Cillei!

– Ülj le! – parancsolta Barbara, ügyet sem vetve az érkező szavaira. Albert megszeppenten leült.

– Néhány percünk van, úgyhogy jól figyelj! – vette át a szót Cillei unottan, hátat fordítva Albertnek, a zuhogó esőbe bámulva ki. – Alkut kell kötnünk.

Albert felelni akart valamit, de valahogy nem találta a szavakat, csak a szája rebegett hangtalanul.

– A királyné nem kerülhet bíróság elé – folytatta Ulrik úr. – Feleséged anyja ő, gyermekeid nagyanyja. Nem szennyezheted vérrel kezed, nem kezdheted így uralkodásodat.

Barbara metszőn a király szemébe mélyesztette tekintetét: Albert nem állta e tekintetet, inkább elfordította fejét.

– Avagy hóhérkézre akarsz adni? – kérdezte az asszony. – Ennyire gyűlölsz engem, Albert?

Albert csak habogott. Nem gyűlölt ő senkit széles e világon.– Ahogy már említettem, alkut ajánlok neked – vette vissza Ulrik a szót. –

Szabadon engeded Barbara királynőt, s természetesen engem is. Mit számítunk mi neked? Semmit! Csak púp a fogva tartásunk a hátadon. Különben is, hivatalosan semmiféle vád nem ért minket, mindössze egy beteg, zavart elméjű vénember képzelgéseiben létező összeesküvésről hallani kósza szóbeszédet…

– Én nem tudom, uram… Hunyadi szerint…– Hunyadi – sziszegte továbbra is háttal Cillei. – Rá gondunk lesz majd.

Tudom, fiam, hogy a helyzeted roppant kényes. A magyarok néném halálát kívánják… tudom. De neked nemet kell mondanod. Giskra lovag segít a dolgok elrendezésében. Természetesen nem kérem ingyen. Cserébe megtarthatod a királyné valamennyi magyarországi birtokát, várait. Néném lemond róluk a javadra.

Albert elképedt.– Valamennyiről?– Csehországban kíván megtartani magának annyit, amennyi élete végéig

nyugalmat biztosít számára. Valamint megesküszik, hogy soha nem ártja magát a te és Erzsébet lánya országos ügyeibe. Visszavonultan él majd… Évi húszezer körmöci arany életjáradék, úgy hiszem, megéri ezt a nyugodalmat, Albert.

A király elsápadt.– Húszezer arany? Évente? Az rengeteg!– Ugyan, fiam, ne légy kicsinyes. Így legalább egy gonddal kevesebb, és

nem tapad vér a kezedhez. Lesz elég bajod anélkül is: a magyar korona, a cseh korona… nem is beszélve a császári koronáról… A huszita cseh urakról… A lázongó magyarokról… Vigyázz velük, Albert! Különösképp a magyarokkal vigyázz, mert ádáz, állhatatlan, s gálád népség az! Ne bízz bennük! Leginkább Hunyadiban ne bízzál!

– Én nem hiszem, hogy…– Azt hiszel, amit akarsz, Albert! Az alku számodra roppant előnyös,

néném számára viszont lemondás mindenről. Légy könyörületes, drága fiam!Albert elvörösödött. Szíve szerint nyomban igent mondott volna, ám

annyira nem volt ostoba, hogy ne tudja, Barbara szabadon engedésének súlyos következményei lehetnek: a magyar urak kitekernék a nyakát.

– Egyedül én ebben nem dönthetek – állt föl bizonytalanul Albert. – Megígértem Hunyadinak, hogy nélküle…

– Ki hát a magyarok királya? – fordult szembe először Cillei Alberttel. – Te, avagy az az oláh kutya?

– Egyedül nem dönthetek… – ismételte a kezét tördelve a király, s hátrálni kezdett az ajtó felé.

– Kár – csattant fel erre Cillei hangja –, mert akkor elveszíted jóindulatomat, fiacskám! S arra még szükséged lehet!

Albert nem felelt.– Szükséged lehet, hamarabb, mint gondolnád! Hogy vannak a kislányaid,

Albert? A király megtorpant.– Hogy mondád? A kislányaim? Cillei elvigyorodott.– Úgy hallom, igen sírnak ott, egyedül, szélfútta Prága városában!

Albert mozdulatlanná dermedt, s bárhogy próbálta visszatartani, ismét szivárogni kezdtek könnyei.

– A kislányaim… Mit akarsz te ezzel, Cillei Ulrik?– No, én csak a jóindulatomat ajánlom néked, fiam. Nagyúr vagyok, s a

nagyúr láncra verve is nagyúr. Jó emberem, Vitovecz a Hradzsin ura e bús napokban. Ő jelenté nékem levél útján, hogy igen kiszolgáltatottak a te kisleányaid… A királyi palotában gyanús alakok mászkálnak, kelyhesek, ki tudja, tán táborita bérgyilkosok is beosonnak éjnek évadján oda… S a te ártatlan, gyönyörű kisleányaid oly védtelenek… Néhány komorna van csak velük… Én… nem csodálkoznék, fiam, ha ezekben a zavaros időkben valami… bajuk esnék…

Albert arca eltorzult a dühtől, s megfeledkezve magáról, nekilendült, hogy Cilleire ugorjon.

– Ott az asztalon az az üres papíros – nevetett Ulrik úr, játszi könnyedséggel hárítva a támadást. Albert karját háta mögé csavarta, és a férfit az asztal felé penderítette.

– Egy szavadba kerül, s máris írok Vitovecznek, hogy állítson erős őrséget a kisleánykák szobája elé!

– Van ott őrség… – sziszegte Albert.– Attól tartok, csak volt… – nevetett Cillei. – Valami buta baleset érhette

őket, mert Vitovecz azt írja, nem őrzi senki a kis ártatlankákat… No hát, fenséges úr, rajtad múlik csak… Ugye, értjük egymást?

Albert kirántotta magát Ulrik kezéből, s szégyentől lángoló arccal igazította meg ruháját.

– Ez hát a te alkud, Cillei? Azok a gyermekek a te rokonaid is! Asszonyom! Eltűrnéd, hogy unokáid vére folyjon?

– Ugyan! Ne csinálj itt jelenetet! – legyintett ridegen Barbara. – Nekem különben sincs sok választásom. Az a vén görény mindenemből kiforgatott! Úgyhogy válassz! Szabadon engedsz, vagy…

Nem fejezte be a mondatot. Nem volt rá szükség.Albert remegett az indulattól, de még inkább a félelemtől. Egyetlen

pillanatig sem lehetett kétséges, hogyan dönt.– Holnap aláírom a szükséges iratokat – suttogta megtörten. –

Asszonyom, szabad vagy! A szabadságlevélnek fejében lemondasz valamennyi magyarországi birtokodról. A magyar kincstár évi húszezer arany életjáradékot biztosít néked, míg csak élsz… Ulrik úr pedig… most… azonnal levelet ír Prágába Vitovecz lovagnak… Hogy életével felel a gyermekeim biztonságáért. S azonnal… erős fegyveres őrizet mellett… utánam indítja a kisleányaimat Pozsonyba.

Ulrik úr kihúzta magát.– Fenség. A szavamat adom, hogy gyermekeidnek a haja szála sem

görbül! Egy Cillei befolyásos barát még egy király számára is. Ma bölcsen döntöttél, s én nem leszek hálátlan. Fegyvereim, vagyonom a szolgálatodba

állanak. De ha még egyszer… – közelebb lépett Alberthez, és mélyen a szemébe nézett. – Ha még egyszer lefogatsz, vagy csak fenyegetsz, uram… Cilli minden vagyona és fegyvere ellened fordul…

Albert sápadtan kihátrált a szobából.Kettesben maradtak. Barbara nem tűnt elégedettnek. Az életét talán nem

fenyegeti veszély többé, de minden egyébnek vége van…– Holnap indulok vissza cseh földre – jelentette ki az özvegy királyné. –

Ebben a nyomorult országban egyetlen tennivalónk maradt immár, Ulrik…Cillei bólintott.Az eső vigasztalanul verte az ablaktáblát.– Hunyadi… – suttogta Barbara gyűlölettel. – Szerezz valakit, aki

végrehajtja az ítéletet…Ulrik úr a kesztyűjét igazgatta hosszú ujjaira.– Örömmel, néném. Attól tartok, annyi év távollét után… Hunyad hű

népe nem látja élve viszont jó urát…

12.

Erzsébet királyné komoran figyelte az előtte álló, s visszafojtott hangon kérdéseire válaszolgató nagyurakat. Garai László, aki szintúgy nagybátya volt, mint Ulrik, valamint néhányan az ő befolyásos ligájából: Rozgonyi Simon veszprémi püspök, Pálóczi György esztergomi érsek, Rozgonyi István, a pozsonyi meg temesi ispán, Szécsi Dénes, e messze földön híresen szép ifjú férfiú, kiről mindenki tudja, hogy magas egyházi hivatalt kíván magának, s e reményében járult most Erzsébet színe elé.

Garai lábánál ott lihegett hű ebe, Cseribasi, és nagy, barna szemeit a királynéra függesztette.

Erzsébet mosolygott. Édes kutya! S édes kutyák az urak is, mind! Máris úgy tekintett rájuk, mint alattvalóira, s ők úgy tekintenek rá, mint királynőjükre.

– Az akaratom, hogy már itt, Pozsonyban királlyá válasszátok a férjemet – kezdte kertelés nélkül. – Atyám holttestét csak azután visszük tovább…

– Fenséges asszonyom, úgy illő, hogy előbb a király teste kriptába kerüljön, s csak azután…

Erzsébet csak legyintett Rozgonyi ispán ellenvetésére.– Arra most nincsen idő. Akaratom, hogy mindenki számára világos

legyen, ki az úr a háznál!– Vagy az úrnő… – dörmögte a bajsza alatt Pálóczi érsek.Garai szórakozottan figyelte egy ideig a szóváltást, aztán Cseribasi fülét

vakargatva megszólalt:

– Kedves néném… Nem azért jöttünk mi ide, hogy egymásnak udvarolgassunk. Beszéljünk egyenesen! Mi garantáljuk néked, hogy az országban senki nem fogja ellenezni Albert koronázását. Úgy lesz, ahogy akarod: előbb a királyválasztás, azután a temetés. Nem szokás ez mifelénk, de ha akarod, így lesz. Hanem tudjad, kedves néném, sok minden változni fog mostantól!

Erzsébet meglepetést színlelve felvonta a szemöldökét.– Halljuk, öcsémuram. Ne kímélj engemet.Garai végigpillantott a főurak, főpapok foghíjas karéján: úgy állanak itt, e

dohos kamarában, mint az összeesküvők.– Feltételeink a következők, királyi asszonyom: minden adót, amit atyád,

Zsigmond római útja után sanyargatásunkra kivetett, rögvest eltörli a királyi fenség. Szerződésben vállalja, hogy egyházi javadalmakat nem juttat világi személyeknek!

A püspök urak meg az érsek hevesen bólogattak.– Azt is vállalja a királyi fenség, hogy leányait a főúri rend megkérdezése

és beleegyezése nélkül férjhez senkihez nem adja. Továbbá a főúri rend megkérdezése és beleegyezése nélkül háborút senki ellen nem indít. Azt is vállalnia kell a királyi fenségnek hogy a főúri rend megkérdezése s beleegyezése nélkül a magyar és cseh királyság ügyeiben semmiben nem dönt. A főúri rend megkérdezése és beleegyezése nélkül a magyar Szent Koronát az országból ki nem viszi!

Erzsébet gúnyosan elmosolyodott.– Mindössze ennyi, öcsémuram?– Van még sok más is, de azok bizonnyal ráérnek néném! Mink, régi

családok leszármazottai, követeljük majd, hogy a felkapaszkodott senkiháziak a kormányzásban részt ne vehessenek! A Hunyadi-félék, meg a Vitéz-féle korcsoknak helye a királyi udvarban nincsen!

Erzsébet bólintott.– Ezzel maradéktalanul egyetértek, urak. Minden más dologban

egyeztetni fogok Cillei úrral, akit férjem ma kívánságomra szabadon engedtet. De biztosíthatlak felőle benneteket, Albert nem óhajt zsarnokként uralkodni felettetek, ahogy atyám tette. Ti pedig biztosítjátok, hogy senki fegyverrel, fortéllyal őt ne fenyegesse Magyarországon.

Garai vigyorogva vakargatta Cseribasi füle tövét.– Megállapodtunk, fenséges asszony.– Akkor készítsétek elő a ceremóniát, öcsémuram. Még itt… Még most…

A koronázás természetesen Székesfehérváron lesz.Garai mélyen meghajolt, majd intett a többieknek, hogy távozhatnak, vele

együtt. Amikor Erzsébet egymaga maradt, a bíborfüggöny a háta mögött megrebbent.

– Ügyes vagy, Erzsébet. Garaiban megbízhatsz, meg persze Pálócziban is. A helyedben viszont mihamarabb beszélnék Giskrával. Ő nagy nyereség lenne, ha végleg magunk mellé állíthatnánk…

Erzsébet bólintott.– Úgy lesz…– Van még valami… – a függöny mögül egy szürke, karcsú kéz nyúlt ki, s

érintette meg a királyné derekát. Az ujjai kutatóan átsiklottak a kapcsos szaténszövet fölött, s az asszony ölénél állapodtak meg.

– Még mindig nem szültél fiút Albertnek! Amíg nincs trónörökös, a hatalmunk ingatag!

Erzsébet megfogta Ulrik úr kezét, s lassan feljebb húzta, egész dús kebléig.

– Vonzó nőnek tartasz engem, Ulrik? Halk nevetés a függöny mögül.– Te is tudod, hogy igen. De könyörgöm… A fiú apja Albert kell, hogy

legyen…– Ugyan…– Láttam, hogy méregetted Szécsi Dénest! Anyád vére vagy, Erzsébet…

Vigyázz! A magyarok nem tűrnek meg a trónon még egy cafka királynőt!Erzsébet azonban még mindig nem eresztette Ulrik kezét.– Elvégezted, amit parancsoltam?– Anyád többé nem zavarja köreinket, Erzsébet. Megígértem, hogy

eltávolítom a közeledből: még ma este indul vissza, Csehországba, egy vidéki vár lesz otthona ezután. Ha pedig mégis szükségünk lesz rá, bármikor visszahozatjuk.

Erzsébet felsóhajtott.– Egész nap esik… Fáradt vagyok…Ellökte magától Ulrik úr kezét, és a szobácska egyetlen ablakához lépett.

Odalenn most is a palotás őrség gyakorlatozott.– Számítok rád, Ulrik. Ezt ne feledd!Cillei mélyen meghajolt, de mikor kiegyenesedett, tekintetében a jól

ismert, cinikus fény csillant.– Hűségem örök, fenség.– No, persze. Örök…Immár két cinikus, cinkos szempár nevetett össze.

13.

Arany Prága városa lázban égett: nemrégen érkezett a hír, hogy a vén Zsigmond király Znaim falai közt kilehelte lelkét, s hogy azóta a magyarok már Albert megkoronázásán mesterkednek.

Nem nagyon tetszett ez a cseh uraknak: már abba is nehezen nyugodtak bele, hogy Zsigmond a nyakukra telepszik. S most, hogy az agg császár kimúlt, rögtön egy osztrák legyen a királyuk?

Zúgolódott a város, gyülekeztek a falakon túl a nem is oly rég örök békességet fogadott kelyhes nagyurak, seregestül. Prága jószerivel kiürült, a megszálló magyar seregből alig maradt néhány tucat, a többi vértes lovas meg mind Cillei Ulrik bandériumaihoz tartozott. Azoktól nem tartott senki, merthogy úgy hírlett, Ulrik urat vasra verve vitte magával Albert király Znaimból Pozsonyba.

Odabenn, a Hradzsinban feltűnés nélkül átvették a hatalmat a cseh urak: Ulrich von Rosenberg, Alesch von Sternberg meg a heves vérű ifjú, Jiři z Kunštátu a Poděbrad. Már fogalmazták a levelet az ifjú lengyel hercegnek. Nem akadt a széles cseh-morva hazában senki, aki ne látta volna szívesebben a trónon az életerős lengyelt, mint a pipogya német Albertet.

Jan Vitovecz, Cillei hadnagya nem kevés kárörvendéssel figyelte az események alakulását. Ő gondtalanul múlatta napjait a király termeiben. Úgy élt, mintha maga volna a csehek felkent uralkodója. Annyi fegyvere maradt, amennyivel játszi könnyedséggel tarthatta a palotaszárnyat, de persze a városfalakon túl gyülekező huszita harci szekerek őt is aggasztották. Már éppen azon törte a fejét, hogy egyik éjszaka kivonul embereivel Prágából, amikor kézhez kapta urának, Cillei Ulriknak a levelét. A futár elmondta, hogy Ulrik úr nem fogoly többé: szabad emberként izent néki Pozsony városából.

Jan Vitovecz kétszer is átolvasta a levelet, mert elsőre nem akart hinni a szemének. Aztán összegyűrte, s legalább egy órán át fel s alá rótta a termet, ahol bevackolta magát. Korábban Hunyadi lakószobája volt itt, de a cseh túl spártainak találta, ezért telehordatta a királyi szárnyból szőnyegekkel és selymekkel.

Mikor meghányta-vetette magában a teendőket, hívatta magához apródját.– A néma Titusznak rögvest szóljatok! Igyekezzék! Az apród térült,

fordult, s máris az ifjúval tért vissza.Vitovecz végigmérte, amint belépett. Titusz arcán állandó komor, szinte

vészjós kifejezés ült. Feketét hordott, s mindig hangtalanul járt térden felül érő csizmájában, amitől kísértetre s hóhérra egyformán emlékeztetett.

Vitovecz elégedetten bólintott: az ő nevelése!– Azért hívattalak, fiam, mert Cillei urunk parancsát te fogod ma

végrehajtani. Titusz egykedvűen bólintott. Ismerte már az efféle parancsokat: eltenni valakit láb alól, elragadni a vonakodó parasztoktól a terményt, kifosztani a közelben felbukkant talján kalmárokat, rálobbantani a házat valamely hitelügyben makacskodó zsidóra… Titusz csöndben és hatékonyan dolgozott, bármiről lett légyen is szó.

– A parancsról senki más nem tudhat – mondta rosszkedvűen Vitovecz, mintegy jelezve, hogy azzal még ő maga sem ért egyet.

Titusz nem mutatta, de növekvő érdeklődéssel hallgatta gazdáját: vajon mi lehet, ami még a hétpróbás cseh gazember gyomrát is megfeküdte?

– Nem vihetsz senkit! Egyedül kell menned. Ma éjjel.,. Itt, a Hradzsinban… Tudod-é, melyik részen lakoznak Erzsébet királyné frajlái?

Titusz bólintott.– No hát… éjjel odalopakodol, fiam. Egy tőr legyen tenálad, másra nem

lesz semmi szükség… Alig maradt egy-két frajla, a többit magával vitte királyné asszonyunk…

Titusz bólintott.– A két kis hercegnő azonban… – Vitovecz nagyot nyelt. Ej, az

ördögbe… Miért parancsol ilyeneket az a pokolravaló Cillei? – Szóval, fiam… belopakodsz, és a kis hercegnőket a frajlákkal egyetemben…

Titusz szeme egy pillanatra rémülten felvillant.– Ne kérdezzél semmit! Magam sem értem ezt… De mégis ez a parancs!

Egyik sem maradhat életben… A huszita orgyilkosokra fogjuk majd a merényt… Nyomot hát ne hagyj…

Titusz arca elsötétült.– Meg tudod tenni, fiam, amit kell? – kérdezte Vitovecz aggodalmasan.

Titusz bólintott, hogy meg tudja tenni.– Ahogy végeztél… elhagyod a várost, egyedül… nem láthat senki se.

Útnak eredsz Cillibe, s urunk várában bevárod a jövendőt… Tessék, itt van egy erszény arany… Erre szükséged lehet…

Titusz elvette a pénzt.Várt még, de Vitovecz nem szólt semmit, csak gondterhelten bámult

maga elé. A fiú sarkon fordult hát, és kisietett a szobából.A cseh egyedül maradt. Vállat vont. Annyi kegyetlenséget, annyi kiontott

vért látott már életében, hogy azt hitte, semmin meglepődni nem tud már. De hogy Cillei úr a saját véreit, az ártatlan királyi sarjakat halálra szánta?

Vitovecz még egyszer vállat vont.Átkozott urak, pokolra valamennyivel!Jan Vitovecz dohogva indult, hogy intézkedjék: hajnalra a Cillei-sereg

elhagyja Prágát.

14.

Veronika megvárta, míg a kis hercegnők elalusznak végre. Nem ment egykönnyen, mert mióta Annácska rákapott a mesehallgatásra, azóta minden áldott este kikövetelte magának a betevő széphistóriát. A kis Lisabetha egyelőre csak nagy szemekkel hallgatott, s bár egy szót sem értett a meséből, Veronika hangja őt is megbabonázta.

Azon a sötét, hideg, decemberi estén Veronika a Duna tündéreiről mesélt, mint majd minden este. Annácska róluk hallgatott a legszívesebben, meg persze a hegyekben bujdosó óriásokról meg a gonosz törpékről, akik a sűrű erdőket lakják, s a gáncs nélküli, bátor vitézekről, akik egyes-egyedül szállnak szembe a legnagyobb veszedelemmel, csak hogy kiszabadítsák a gonosz sárkány fogságából az elveszett királykisasszonyokat.

Annácska meg volt róla győződve, hogy az udvarban megforduló lovagok, kiknek köpenyén a Sárkány-rend tekergő fenevada díszelgett, valójában a gonosz szolgái, s amaz lovagok akik hátukon a veres keresztet hordják, ezeknek legádázabb ellenfelei. Ennélfogva a kis hercegnő szemében Hunyadi kapitány jó embernek számított, míg Cillei úr velejéig gonosznak.

Veronika pedig nem sietett eloszlatni e vélekedést, mert más okból ugyan, de maga is éppen így gondolta.

Ahogy a kis hercegnők azon az estén álomba szenderültek, Veronika áttámolygott a szomszédos szobába. Ketten maradtak mindössze a két hercegnő őrizetére, ő, és a magának való, se hús, se hal Frau Rorerine. Hosszúak és igen magányosak voltak ezek a prágai éjszakák ezernégyszázharminchét karácsony havában.

A palotában vad tekintetű, idegen lovagok tünedeztek fel nap mint nap, s Veronika jól tudta, hogy a gyermekekkel nincsenek már itt biztonságban. A királyi vértesek régen útnak indultak s akik maradtak azok ügyet sem vetettek a frajlákra meg a kis hercegnőkre.

Mit tehet két fiatal leány, ha valaki netán rosszban sántikálna?Hunyadi kapitány már nem volt a városban, mint ahogy majd a teljes

királyi udvar is Magyarországra költözött. A magány és az aggodalom pedig mikor máskor tört volna rá elemi erővel, mint így, éjjeltájt…

– Alusznak a gyermekek? – kérdezte álmosan Frau Rorerine, mikor Veronika lehuppant az ágyára.

– Mind a kettő aluszik.– Akkor jó éjszakát, néked is, Veron. – Jó éjt, Frau Rorerine.De Veronika még nem oltotta el a gyertyát. Ilyenkor, sötét éjszakán,

elalvás előtt maradt ideje álmodozni kicsit. A hétköznapok egyhangúságában gondolatai szabadon csapongtak: ennyi maradt a kezdeti, fékezhetetlen szabadságvágyból. Eleinte csak azon járt az esze, hogyan szökhetne meg. De erről már rég letett. Hová is mehetett volna? Sehol nem volt senkije, egyedül ez a két kisgyermek, akik közel álltak a szívéhez.

S persze Hunyadi kapitány…Azóta nem érezte magát biztonságban, amióta Hunyadi oly sietősen

távozott Prágából. Mégis, sokkal jobban hiányzott neki az a másik akiről soha nem tudott, és soha nem is akart lemondani…

Titusz…Most, hogy elrendezte ágytakarója ráncait, s kibámult a sötét ablakon,

gondolatai megint Tituszhoz kanyarodtak vissza. Ez is afféle szertartássá vált

életében. Titusszal kelt, Titusszal tért nyugovóra. A fiú valóságos álomlovagként élt már benne, s Veronika egyre inkább attól tartott, hovatovább egy álomképet dédelget emlékezetében, s a valóságban talán már meg sem ismerné Tituszt, ha találkozna vele.

Hol lehetsz most, szerelmem?Merre vezetnek lépteid?Prága felett szűk hold sápadozott az éjszakában, halovány hidat festve a

Kőhíd mellé, a Moldva zord vizére. Vajon ugyanez a hold mutatja az utat az én Tituszomnak? Megpróbált elaludni.

A palota nem volt épp csendes, valahol alant, a szolgaszállásokról féktelen, duhaj mulatozás hangjai szűrődtek fel a toronyba. Idegenek…

Nehéz így elszenderülni… Veronika mégis, azért ragaszkodott ilyenkor Titusz álomképéhez, nehogy a lidérces képek ragadják magával. A vár cselédeinek történetei ugyanis nem voltak oly negédesek, mint az ő Duna-tündér meséi. Ott volt példának okáért a kis herceg története… Úgy tartotta a mendemonda, hogy az előidőkben a várat (ha nem is a Hradzsint, hanem a Moldva túlpartján, a Vysehrad ormait) még Libuse fejedelemasszony lakta. Libuse esténként, amikor nem tudott elaludni, mezítláb lesétált a vysehradi szirt lábához, ahol a Moldva egy kicsi, mély öblöt alakított ki magának. Mondják, a fejedelemasszony révületben mindig meglátta a jövőt a folyó sötét vizében, a holdfényben ringó hullámokon. Egy éjszakán, amikor derékig a Moldvába merült, arca eltorzult attól, amit látott. Szolgálóleányai meg sem mertek moccanni a parton, s mikor úrnőjük kántálni kezdett, összebújtak félelmükben:

– Tüzek fényét látom a Moldvában, égbe csapó lángoszlopokat… Harci szekerek zörgését látom, fejszék csattogását hallom… Sebekből vér dől a folyóba, testvér testvért öl… A lángokban városok falvak hamvadnak el, s idegenek lesznek urai szép cseh hazánknak…

Dermesztő volt Libuse jövendölése, s hogy megnyugtassák a fejedelemasszonyt, az udvarhölgyek már szaladtak is elsőszülött fiacskájáért, s hozták azt aranybölcsőjében a Moldva partjára. Libuse akkor két kezével görcsösen megragadta a bölcsőt, lehajolt, megcsókolta a csecsemőt, aztán – mielőtt bárki megakadályozhatta volna – bölcsőstül a Moldva vizébe hajította. A bölcső a mélybe süllyedt, onnét csillogott a felszínre a holdfényben aranyfala. Mondják a kisgyermeket is jól lehetett egy ideig még látni, amint anyja felé nyújtogatja kezét a mélyből…

– Egy éjszaka sem tart örökkön-örökké, te sem maradsz, drága kincsem mindörökre a sötét mélyben. Amikor újra felvirrad népünk napja, s cseh nem öli cseh testvérét, a folyó visszaad majd nekem téged… Akkor felemelkedsz, harmatom, aranybölcsődben, s beragyogod Prága városát!

Libuse fejedelemasszony: A Przemyšl-dinasztia mitikus ősanyja, a legenda szerint a VIII. században Prága alapítója.

Így kért engesztelést a pogány istenektől Libuse fejedelemasszony, abban a reményben, hogy megmentheti népét a jövendő sorscsapásaitól.

A cselédek ezért bámulták mindig oly reménykedve a Moldva hullámait, mert abban bíztak, hogy egy napon megpillantják a kis herceg aranybölcsőjének fényét, felemelkedőben a mélyből…

Veronika borzongott az ilyen históriáktól. Nemegyszer álmodta azt, hogy a halott herceg éjnek évadján bebámul az ablakon, hófehér arcocskáját az ablak üvegjére tapasztja, s holtában is lázasan csillogó szemével mered be, s őt szólongatta:

– Veronika, jöjj velem! Oly bús a mély, oly fagyos, hideg… Játssz velem! Játssz velem, Veronika! Jöjj, a vízbefúltak már várnak rád!

Prágában hasonló történetek tucatjai keringtek. A cselédek tudni vélték, hogy Libuse fejedelemasszony magával vitte a sírba annak a Vysehrad-hegy alatti barlang titkát, melyben a Dalej-erdő patakjaiból kimosott tömérdek aranyat rejtették el. A kincset az alvó lovagok őrizték, kiket Libuse fejedelemasszony maga válogatott ki az ősdaliák közül. A lovagok száma minden esztendőben gyarapodott azokkal, akiket a vysehradi szirt alatt elnyelt a Moldva. Már ott sokan fúlnak vízbe, mivelhogy a szikla alatt lakozott egy csúf vízi manó. Ez a manó megragadta az úszók lábát, s lerántotta őket a mélybe.

Hát ilyen históriák nehezítették az elalvást Veronika számára. Nem csoda, ha az éjféli kongatáskor még ébren hánykolódott az ágyában.

Jól hallotta, amint halk nyikorgással kitárul az ajtó.Gyomra görcsbe rándult.Ki jár ott?Az ajtó a folyosóról nyílt, néhány hátrahagyott vértesnek kellett azt

vigyáznia.Veronika felült, keze remegve kutatta ki a párna alá rejtett tőrt. Akit az

élet ennyit gyötört, az nem adja magát olcsón senki emberfiának!Az idegen ott állt az ajtóban, sötét sziluettjét kiemelte a folyosón lobogó

fáklyák fénye. Megtermett férfi volt. Úgy lopakodott befelé, mint valami éjszakai vad az erdő fövenyén.

Frau Rorerine egyenletesen szuszogott az ágyában; Veronika a kis hercegnők szobája felé pillantott. Odabentről nem hallatszott nesz: a kicsik bizonnyal az igazak álmát aludták.

Az idegen közelebb lépett. Az ő ágyát vette célba: az ablakon haloványan becsorgó holdfényben csak körvonalai sejlettek fel.

Veronika remegése hirtelen elmúlt. Felkészült a pillanatra, amikor felpattanhat, s belémárthatja a pengét a jövevény mellkasába.

Még néhány lépés…Igyekezett egyenletesen lélegezni, de nem volt benne biztos, hogy nem

hallik-e ki szaggatott szuszogásából, hogy nagyon is ébren van. Még néhány lépés… Még egy…

A következő pillanatban az idegen előrelendült, s villámgyors mozdulattal megragadta tőrt szorongató karját. Veronika arcába idegen szag csapott, s benne valami, ami…oly ismerősnek tűnt.

Felnyögött. Képtelen volt felemelni a kezét. Az idegen fölébe görnyedt, baljára térdelt, s lábait maga alá gyűrte testével. Vergődve várta a halált.

A rémület izzó vasként égetett ki elméjéből mindent. Aztán eltelt néhány végtelennek tűnő pillanat. Veronika csak a férfi lassú légzését hallotta. Frau Rorerine?

A másik ágy felől pisszenés sem hallatszott. A frajla meg sem mert moccanni, nemhogy segítségért rohanni ki a folyosóra.

Az idegen lassan, nagyon lassan közelebb hajolt hozzá, s Veronika megint megérezte azt az ismerős illatot.

A holdfényben most már jól látszottak a férfi arcvonásai: hegek és forradások. És a ragyogó szeme.

Gyémántragyogású szempár.Millió közül is megismerte volna. Veronika teste elernyedt a

megkönnyebbüléstől és a mélyből feltörő boldogságtól.– Titusz… – suttogta. – Édes Istenem… Te vagy?A férfi bólintott, s ujját szája elé emelve mutatta, hogy csak halkan.– Ébren van… – felelte Veronika. – Meg sem mer moccanni…Titusz hangtalanul odalépett Frau Rorerine ágyához. Látta, hogy a frajla

rémülten húzza a nyakába pokrócát. Kímélet nélkül lesújtott: a német leány eszméletlenül ernyedt el párnáján.

Veronika felült. A szíve még mindig hevesen kalapált. Titusz… Titusz… De hát hogyan? Miért?

A férfi visszalépett az ágya mellé, s Veronika kinyúlt a fiú felé.– Te vagy, valóban?Ujjai borostán és sebek kusza hegein szántottak.– Hogyan találtál meg?Titusz nem felelt, lassan elővonta övéből tőrét, és a kis hercegnők szobája

felé intett vele.– Mért nem szólsz? Miért nem beszélsz hozzám?Titusz megrázta a fejét, aztán lassan, bizonytalanul közelebb húzta

magához Veronikát, és megcsókolta. A csók borzongatóan édes volt… Mint egy álom…

A lány remegett, de most már nem a félelemtől.– Azért küldtek, hogy megöld őket? Titusz bólintott.– Engem is? Újabb bólintás.Veronika gondolatai újra sebesen keringtek.– Cillei? – kérdezte suttogva. Titusz bólintott.

Veronika magához húzta a fiút, mintha soha többé nem akarná elengedni.– Titusz… Titusz… Éppen téged küldtek, hogy életem kioltsd? Éppen

téged? A fiú kibontakozott Veronika öleléséből, és az ablakhoz húzta őt.Odalenn, a palota belső udvarán, a szemközti falhoz simulva egy ember

toporgott az összetaposott hóban, két ló zabláját szorongatva.– Menekülnünk kell hát? – kérdezte sápadtan Veronika. Bólintás.– S te velünk jössz, ugye, szerelmem? Erre Titusz nemet intett.Veronika tudta, hogy nem sok idejük maradt. Össze kell szednie a két

kisgyermeket, felöltöztetni őket, s nekivágni az éjszakának, kutya kemény télvíz idején…

– Hová menjünk? – kérdezte.Titusz kettős keresztet rajzolt a levegőbe tőrével.– Haza, Magyarországra? Bólintás.– Kihez?A fiú most odakünn, a fák ágain gubbasztó, alvó hollók felé intett.– Hunyadi kapitány menedékébe? Szomorú bólintás.– S te, szerelmem?Válasz helyett Titusz elfordította a fejét.– Mi baj? Bánt valami?A nők csalhatatlan ösztönével Veronika megérezte, hogy valami nincsen

rendjén.– Hunyadi? – kérdezte. Titusz bólintott.– Láttál minket? Újabb bólintás.– Ó, te bolond! Én egyedül csak téged szeretlek! Csókolj meg, Titusz! A

hitvesed vagyok! S te a férjem! Nékem csak te vagy! Egyedül te!A férfi habozott, de Veronika ellentmondást nem tűrően megragadta a

fejét, és megcsókolta.Aztán megint.Ez utóbbi csók már áthevítette mindkettejük testét.– Nem akarlak többé elveszíteni!Titusz a szomszédos szoba felé indult, s néhány pillanattal később a

sírdogáló, szemüket dörzsölő hercegnőkkel a karján tért vissza.Veronika nevetett, pedig nem sok oka volt a nevetésre. – Jól állnak a

kezedben, szerelmem!Titusz most először elmosolyodott. Először azóta, hogy évekkel ezelőtt,

ott messze, a Vénszigeten a sziklaoltár előtt elveszett Veronika hatalmas, zöld szemeiben.

Talán egy napon a saját gyermeküket is karjában tarthatja majd… Talán… egyszer…

Néhány perc múlva Veronika mécsessel a kezében lopakodott lefelé a kihalt folyosóról nyíló lépcsőn. A kanyarulatban a szél majd' kioltotta a mécses fényét. Titusz ott lépdelt mögötte, karján a két gyermekkel. Annácska némán pislogott, a kis Lisabetha is mind nyűgösebben nyöszörgött.

– Mi lesz veled? Mi lesz, ha megtudják, hogy nem teljesítetted a parancsot? – suttogta Veronika, amikor a lovakhoz értek. Odakünn szél süvített, s topánja alatt úgy ropogott a hó, mintha ágyúkat sütögettek volna a szűk falak között.

Amikor aztán megpillantotta, ki tartja a lovak kantárját, egyszeriben megvilágosodott minden.

Újlaki Miklós bevert képpel, felsebzett kézzel toporgott a fene nagy hidegben. Alig fertályórája, hogy ez a fekete ember itt, ki tömlöcbe lökte napokkal ezelőtt, váratlanul kicibálta onnét, és se szó, se beszéd, ide vezette, erre a félreeső, halotti csendbe burkolózó udvarba. De mivel egyértelműen arra készült, hogy visszaadja szabadságát, Újlaki türelmesen várakozott. Fogai össze-összekoccantak a hidegben. Mikor megpillantotta a közeledő Cillei-vitézt, karján a két gyermekkel, s mellette Veronikát, már nem csak a hidegtől vacogott.

– Miklós! – A lány megtorpant előtte. – Miklós! Esetlenül megölelte bátyját, s az hitetlenkedve bámult rá.

– Te itt? Húgom…Titusz rájuk morrant, és intett, hogy késlekedés nélkül szálljanak

nyeregbe.– Útközben mindent megmagyarázok – zihálta Veronika. – De most

azonnal indulnunk kell… Cillei… Nincs idő…Újlaki engedelmeskedett, s felpattant az egyik ló hátára, Veronika a

másikra. Titusz a férfi karjaiba nyújtotta a kis Annácskát, Lisabethát meg a lányra bízta.

– Hová megyünk? – kérdezte Miklós.– Magyarországra.Titusz lekanyarította hátáról meleg, fekete köpönyegét, rajta a Cillei-

címerrel, s felnyújtotta azt is Veronikának, meg ne fagyjanak a száguldásban. Aztán a lovak farára csapott.

A lánynak nem maradt ideje az utolsó csókra. Kivágtattak a szűk várfalak közt a püspöki palota felé vezető csapóhídon, amit unott Cillei-strázsák vigyáztak. Ahogy megpillantották uruk csillagos címerét Veronika köpenyén lobogni, csak intettek nekik. Jó utat! Isten vigyázzon reátok!

Néhány perc múlva már a Kőhíd kövein csattogtak lovaik patái, a Moldva felett.

Veronika igyekezett nem gondolni az aranykoporsóba fúlt gyermek hercegre, s a vízbe zuhanókat a mélybe rántó torzszülöttre. Ahogy mégis a

híd korlátján át a folyóra pillantott, mintha halovány, arany derengést látott volna a mélyben…

15.

Egész éjjel vágtattak. Frissen hullott hó lepte az országutat, s mikor végre betértek egy fogadóba melegedni, enni, Újlaki még mindig értetlenül fürkészte Veronika arcát.

A kis Annácska az ölében kókadozott, elnyomta az álom a hosszú órák óta tartó vágtában. Talán már csak Újlaki testmelege tartotta életben, s mikor lekászálódtak a nyeregből, úgy ölelte át a szakállas nagyúr nyakát, mintha…

Újlaki megilletődötten ringatta Annácskát, immár odabenn, a fogadó lobogó kandallója mellett.

– Milyen szép gyermek – mondta rekedten.S magában hozzátette: én lányom. Az én vérem…Veronika pontosan tudta, mire gondol a bátyja, hisz a szóbeszéd már

hozzá is rég eljutott: Annácska valójában a magyar báró vér szerinti gyermeke. Ahogy Miklóst és a kis hercegnőt figyelte közvetlen közelről, valóban elképesztőnek találta közöttük a hasonlatosságot. Apa és leánya…

– Az első perctől fogva szeretem ezt a kis szörnyeteget! – mondta mosolyogva, aztán Miklós füléhez hajolt, hogy suttogva fejezze be:

– De azóta, hogy tudom: ő az unokahúgom, még jobban szeretem. Fattyú, akárcsak én… S hiába a király leányaként nő majd fel, s én hiába csak egy molnár leányaként nőttem, a sorsunk azonos, érzem…

Újlaki a térdén táncoltatta Annácskát, aki durcásan eltolta fülétől Veronika arcát.

– Ne susmorogjatok! Én is hallani akarom, mit beszéltek! Miklós megsimította a haját.– Bárcsak nekem is olyan kislányom lenne, mint te vagy, kicsim!

Annácska erre megcibálta a férfi dús szakállát.– Nekem van a legjobb apukám! Ismered? Újlaki bólogatott.– Ismerem, kincsem…A kis Lisabetha, ki addig Veronika ölében szunnyadt, most ébredezni

kezdett. Hamarosan meg kell etetni.– Albert és Erzsébet hálás lesz neked, Miklós – mondta a lány.– Remélem is, Veron… Remélem is… Mostan már rám ragyoghatna

végre szerencsecsillagom…S míg Veronika sorra elbeszélte, amiről tudott, ami az utóbbi éjszakán

történt, Újlaki egyre csak a gyémántdíszes kardhüvelyt simogatta.

Titusz visszaadta neki azt az átkozott kígyócímeres fegyvert, nyilván, hogy megvédhessék magukat az út alatt. Nem sokkal később Habsburg Anna hercegnő fejecskéjét a nagyúr domború mellkasára hajtotta, s édesen aludt.

16.

SZÉKESFEHÉRVÁR, MAGYARORSZÁG A. D. 1438, ÚJÉV NAPJA

Mintha a Jóisten is a koronázást jött volna ünnepelni, kristály-csillogású hódunyhát terített a városra és környékére. Magyarföldön eleddig nem havazott még a télen, csak esett, vigasztalanul, de ezen a délelőttön, mikor a fejérvári székesegyházban Albert osztrák herceget Pálóczi György esztergomi érsek a megjelent zászlósurak színe előtt Magyarország, Horvátország és Szlavónia királyává koronázta, havazni kezdett itt is.

Mikor Szent István koronája már ott ragyogott Albert homlokán, Rozgonyi Simon veszprémi püspök Luxemburgi Erzsébet királynői koronázásának szertartását is bevégezte kapkodó, fakó hangon.

Sietni kellett. Odakinn, a fekete lepellel borított szekéren ott hevert vasalt koporsóban Zsigmond király teteme. Nem balzsamozták be, abban bíztak, hogy a hidegben csak kibírja, míg megérkeznek Nagyváradra, hol már készítették őfenségének a végső szállást Szent László kriptájában, közvetlenül Mária királyné csontjai mellett.

Nem volt hát különösebb ünneplés, a fehérvári nép inkább gyászolt, semmint dáridóra vágyott volna. Senki nem várt jót ettől a gyengekezű férfiútól, de mindenki tartott a veszett hírű, fehérmájú királynétól.

Ki tudja, mi vár még a szegény magyar hazára?A koronázás után a püspöki palotában Rozgonyi Simon lakomára

vendégelte az udvart. Nem volt azon muzsika, s nem volt vigalom: az urak néma csendben rágcsálták a hamar kihűlt sülteket, s a gyöngyöző kamonci borból is mértékkel öntözték gigáikat. Valahogy senkinek sem fűlött a foga a dínomdánomhoz. Túl sok volt ahhoz az aggasztó szóbeszéd: sebesen járt körbe a hír, hogy a fogoly Barbara Csehföldre szökött, s hogy Cillei Ulrik sem rab többé Pozsony várában.

Mindenki sejtette, hogy ez nem történhetett Albert tudta nélkül s ez csak fokozta a magyar urak gyanakvását és rosszkedvét. Ahogy a halotti tornak beillő lakoma véget ért, az új király és kísérete kilovagolt a falakhoz, ahol Giskra lovag és Hunyadi felsorakoztatták a rendelkezésre álló magyar-cseh hadsereget.

Kilencezer katona: javarészt vértes lovasok székely és kun vitézek meg a Rozgonyiak Pálócziak bandériumai. Reggel befutottak még Garai László

hadai is, így szaporodott a létszám majd tízezerre. Lám: a magyar bárók sorra, egymás után jelentkeztek be gráciára, üdvözlésre. Úgy tűnik, Zsigmondnak igaza lesz, idehaza nem ellenzi senki Albert hatalmát…

Albert lovagi vértben, rőt tollforgós ezüstsisakkal a hóna alatt lépdelt el a felvonult dandárok előtt. Jobbján Giskra lovag, balján Hunyadi. Mindhárman hajadonfőtten, tűrve, hogy az újévi rút szelek cibálják üstöküket, szakállukat.

Hanem a had pompázatos látványt nyújtott: hamar rendbe kapták őket a hosszú menetelés után. Fegyelmezetten állottak, rezzenéstelenül. Minden vért ragyog az irigy téli napsütésben, minden ló fényesre csutakolva, minden fegyver megélezve.

Lélekemelő látvány.– Mindig erre vágytál, Johannes… – törte meg a csendet a király, s a

mellette baktató Hunyadira pislogott. – Egy erős hadseregre…– Bárcsak Erdélyben lennénk már, fenség! – sóhajtotta erre Jankó. – Ott

van ránk szükség, nem királyi parádén!Albert Giskrára mosolygott.– Talán már nincs is ránk ott akkora szükség, hisz jól alakulnak az

események, Johannes! Te is hallhattad a hírt: Losonczi és Lévai Cseh Péter hadai Apátinál tönkreverték a parasztokat! Olyan vérengzést csináltak hogy aligha kapnak erőre megint…

– Fenség… Budai Nagy Antal maradék seregével bevette magát Kolozsvárra. Ne becsüld le őket! Hírlik, hogy a parasztkirály véres kardot küldött körbe Erdély falvaiba azzal az üzenettel, hogy elérkezett az utolsó ütközet ideje… Aki él és mozog, mind csatlakozzon veres zászlai alá Kolozsvárra! Már az én jobbágyaim is mozgolódnak fenség… S nem csak Erdély… a nyugati Magyarország is egyre nyugtalanabb… Kell a sereg, uram. Most kell. Kolozsvárnál kell!

Albert végigpillantott az előtte felsorakozott lándzsás kunok vad ábrázatán. Istenem! Ha ezeket egyszer a parasztokra eresztik!

– Giskra! – intette közelebb a cseh kapitányt.– Fenség?– Eriggy, értesítsd a királynét, hogy készüljön. Indulunk tovább Budára…

Le kell csillapítani a hőzöngőket!Hunyadi ajka megrándult.A hőzöngőket… A város is a lázadás szélén egyensúlyoz… Budán a

német polgároknak megjött a bátorságuk, most, hogy az új király, ez a német király úton van feléjük! Most aztán nagy pofával lázítanak a magyarok ellen… Baj lesz ott is hamarost, ha nem tesz valaki rendet… Vér folyik majd Buda kövein…

Hej, ezer sebből vérzel, szegény hazám!Amikor Giskra elporzott a palota felé, Albert karon fogta Hunyadit, és

visszafelé indult vele, mintha még egyszer végig akarná szemlélni a moccanatlan ármádiát.

– Beszéljünk egyenesen, Johannes. Tudom, hogy sokan téged méltóbbnak tartanának a trónra, mint engemet.

Jankó elsápadt ennek hallatán. Hát ez meg miféle okoskodás akar lenni már megint?

– Ne aggódj, tudom, hogy a te szíved tiszta, soha nem állanál a lázadók élére… De Budán a magyar városlakók meg a kisnemesi urak egyre azt hangoztatják, hogy te vagy Zsigmond vér szerinti örököse. A fia vagy…

Hunyadi most elvörösödött.Hányszor kell még ezt a gyalázatot hallania?– De… nem is az a kérdés, hogy az vagy-e valóban – folytatta Albert

fojtott hangon, hogy kettejükön kívül más ne hallja. – Nem vagyok ostoba, Johannes, még ha annak is látszom. Tudom én, mit tartanak felőlem… S lehet, igazuk van. Nem vagyok elég erős… Az én elmém nem oly eleven, mint Zsigmondé volt… De talán te ismersz annyira, hogy tudd: jót akarok magyar hazádnak.

Hunyadi bólintott.– Zsigmond azt hagyta rám, hogy te légy a trón legerősebb támasza.

Szeretett téged, Johannes, s ezért én tiszta szívvel úgy tekintelek téged, s Iván öcsédet, mint édestestvéreimet.

– Fenség. Én pedig esküszöm mindenre, mi szent, hogy kardom téged szolgál, jóban, rosszban!

Albert megtorpant, s a sereg szeme láttára átölelte Hunyadit.– Tudom – folytatta aztán –, hogy a feleségem ármányos asszony.

Semmivel se jobb, mint Barbara. De akkor is ő a feleségem, ő gyermekeim anyja, kiket mindeneknél jobban imádok. Egyedül a te segítségeddel erősödhet meg uralmam. Nem lesz könnyű. Erzsébet máris szövi a hálóját, és Cillei…

– Te eresztetted őket szabadon, fenség! – jegyezte meg korholón Hunyadi.

– Okom volt rá, Johannes. De ami történt, megtörtént. Egyezkedjünk a jövendőről. Én tudom, mi a szíved vágya. Hallottalak már sokszor kigyúlt orcával és lángoló szívvel szónokolni… Megtisztítani, lecsillapítani Erdélyt… megerősíteni a déli határokat… Nagy hadjáratot indítani a pogányok ellen… így van-e?

– Így van, fenség. Elegem volt az idegen országokból, idegen zászlókból… Én híven tettem kötelességem. Ahová Zsigmond rendelt, oda mentem. De most már itthon a helyem…

– Egyetértek – felelte Albert, s még erősebben karolt Hunyadiba. – Ezért ajánlok egyezséget neked, Johannes.

– Miféle egyezséget?– Igaz alkut. Magyar koronám biztosítva van. Zsigmond megjósolta ezt. S

azt is, hogy a csehekkel meggyűlik bajom. A császári korona…– Fenség, én most ezekkel nem tudok gondolni…

– Pedig kell, Johannes. Csehország, s a birodalom aranya, katonája nélkül semmire nem megyünk. Iván öcséd sokat beszélt arról, mit tervezel. Én pedig számoltam. Magyarország egyedül ellenállani a töröknek nem tud. Az oszmán oly hatalmas, embere tenger… Kell, érted, kell a cseh korona és a császári cím! Kell! Anélkül csak öngyilkos könnyelműség minden harci tett! Emlékezz, mikor Zsigmond Európa fél lovagi seregét Nikápolynál vágóhídra vitte! A török kemény ellenfél, hőbörgés és magyar urak hetvenkedése legyőzni nem tudja már. Ágyúk, tömérdek ágyú, harci szekerek, vértes zsoldosok falanxai… S átgondolt stratégia kell ellene…

Hunyadi nehezen tudta palástolni meglepetését. Lehet, hogy Albert valóban csak játszotta eddig az ostobát? Lehet, hogy nagyon is helyén van az esze?

– Én is éppen így gondolom, uram!– Akkor hát számolj is, Johannes, ne csak álmodozz! A cseh korona és a

császári cím nélkül…Hunyadi elkomorult.– Tudom, mit akarsz, uram.– S megértesz, Johannes?– De mi az egyezség? Megint hadakozzam idegen csillagok alatt?

Bohémia, Morvaföld mezein, német zsoldosok ellen, hogy te szaporíthasd koronáid számát?

Albert egy pillanatra megdermedt.– Kemény szavak, Johannes, de megértelek. Sokat vártál türelemmel…– S elfogyott a türelmem, uram.– Ezért az egyezség: vidd most kétezer lovagom Erdély földjére. Tudom,

vissza nem tart onnét sem Isten, se ember. De magam sem akarom, hogy Erdélyt lángok emésszék végleg el. Tégy rendet… Végezd be, mit Losonczi, s a vajda megkezdték. Aztán térj haza… Tölts el néhány hetet otthon, Hunyadon. Megérdemled… De aztán, hogy kipihented fáradalmaid, jöjj vissza udvaromba, mert tavasszal indulunk Prágába… S onnét tovább, ha kell.

– Ez egyezség, uram? Mi ebben az egyezség?– Az, hogy egy évet kérek csupán. Addig kardod engem szolgál. S én

ígérem, egy esztendő múltával én megszerzem, mit megszereznem kell, s onnantól minden erőmmel, minden hadammal délnek fordulok. Esküszöm ezt! Onnantól Felső-Ausztria, Cseh-és Morvaföld, a német birodalmi városok minden ereje azt szolgálja, ami álmod rég. Nagy hadjárat, Johannes… a török ellen.

Hunyadi elfordította fejét.Egy esztendő.Még egy hosszú év!S ki tudja, aztán hogy lesz…

Egy év… Az alatt annyi baj történhetik… Vlad is lesben áll… Murád is csak arra les, hogy lecsaphasson Erdélyre… Mi lesz, ha egyesítik erőiket? Keserű a döntés.

Főképp, mert választás az valójában nincsen.Egyedül mire menne? Familiárisaival, még ha fél Erdély a hollós lobogók

alá gyűlne is? Még ha a paraszti had szánalmas, megvert maradéka is mind odagyűlne őhozzá? Semmire…

Az oszmán ellen semmire…– Nincs választásom, igaz? Albert a vállára tette a kezét.– Nem vagyok oly gyenge, mint amilyennek mutatom magam – mondta. –

S tudom, mit akarok, Johannes. Azt akarom, amit te. Folytatni Zsigmond nagy terveit! S tenni éppen ezt fogom!

– Még egy év…– Holnap leváltom a zászlósurak javát. Tervem már készen áll. Engem

nem a ceremóniák vonzanak, mint Zsigmondot, nem a pompa, s nem a hivalkodás. Én a nagy tetteket okkal tervezem. S te vagy terveim egyik főszereplője, Johannes. Higgy nekem!

Hunyadi lehajtotta fejét.– Mást nem tehetek, uram.– Nem fogsz csalódni bennem.– Úgy legyen!– Most menj! Válaszd ki a dandárokat, s máris eriggy Erdélybe! Hunyadi végigpillantott a felsorakozott hadseregen.Volt valami Albert hangjában, ami minden kételkedése, minden

csalódottsága ellenére is reménnyel töltötte el. Új embereket nevez ki a főbb tisztekre? Lehet, hogy akkor…

– Indulok, uram! – tisztelgett, s már fordult is saját lovasai felé. Bárhogy legyen is, most végre kiadhatja a rég várt parancsot:

– Indulj! Erdély hazavár! Remélte, még időben érkeznek.

17.

Alighogy Hunyadi útnak indult a kétezer katonával, futár vágtatott be Győr felől, s lihegve hozta a hírt, hogy Újlaki báró úton van már Székesfehérvár felé, a fenséges pár gyermekeivel.

Albertről rögvest lefoszlott a királyi büszkeség, nyeregbe pattant, és a közeledők elé vágtatott. Csókakő és Mór között találkozott a szemből jövő, dísztelen úti batárral, melyet valóban Újlaki Miklós kísért, néhány lándzsással. A határban Veronika, s a két kis hercegleány utazott. Albert felugrott a kocsira, és magához ölelte kislányait. Annácska sikongatott a

boldogságtól, úgy csüngött a király nyakában, mintha soha többé nem akarna onnét elszakadni.

– Apa! Apácska! Mért hagytál minket magunkra? – kérdezte magyarul. Veronika röstelkedve rászólt, hogy váltson íziben németre, de Albert intett, hogy nem kell.

– Kincseim! Gyöngyös gyémántjaim! Be jó, hogy itt vagytok!– Igaz, hogy király lettél? – kérdezte csudálkozó szemekkel Annácska.– Ti pedig királyleánykák!Albert nagy örömében csak órákkal később ocsúdott, immár

Székesfehérvár biztos falai között. Két térdén két leánya lovagolt, s ő csak értetlenül méregette az előtte várakozó Veronikát.

– Beszéld el, mi történt, leányom. Miért Újlakival hoztad el a hercegnőket? Úgy hittem, Vitovecz van megbízva ezzel!

Veronika nem számolt be minden egyes részletről. Volt annyi esze, hogy nem utalt Cilleire, hisz tudta, Erzsébet királyné azonnal végeztetne vele. Azt azonban nem titkolta el, hogy éjjel rájuk törtek a palotában, azzal az egyértelmű szándékkal, hogy végezzenek a kislányokkal. Ki tudja, kik lehettek? Husziták talán? Frau Rorerinét leütötték, lehet, életben sem maradt azóta… Ő maga is csupán Újlaki báró segítségével tudott elmenekülni a Hradzsinból.

Albert rögvest hívatta Újlakit.Tudott a szóbeszédről, hogy állítólag a báró lenne Annácska nemzőatyja,

de nem törődött vele. S ha szívében maradt is korábbról gyanakvás, most, hogy Miklós megmentette mindkét hercegleány életét, kizárólag a hálának hagyott ott helyet. S a könnyektől csillogó királyi tekintet többet ért e percben, mint a Miklós ruhájában lapuló menlevél, Erzsébet aláírásával.

Alighogy Albert hálálkodva elbocsájtotta, Újlaki sietett, hogy vágtatva beérje Hunyadit. Hallotta, hogy egy kétezer fős sereg alig fertályórával korábban indult tovább, s most, hogy a király előtt tisztára mosta nevét, idejét érezte, hogy tekintélyét is tisztára mossa a magyar nemesség színe előtt.

Hunyadit a várfalakon túl, az országúton érte be.Jankó az ott táborozó huszita szekerek indulását ellenőrizte épp, mikor a

báró elébe táncoltatta lovát.– Miklós! Hát téged mi szél hozott ide?– Hosszú lesz azt elbeszélni, Jankó! De jut arra idő, ha véled tarthatok

Erdélybe. Hunyadi vállat vont.– Gyere, ha akarsz. Elkel minden fegyverforgató kéz!Ebben a pillanatban különös dolog történt. Az éppen előttük elvonuló

harci szekér középső lőrésfedele hirtelen felhúzódott, s azon egy rövid csövű puska öblös torka meredt ki egy szemvillanás alatt.

Hunyadi nem látta, mert épp Újlaki felé fordult. Mellette ott állt Kamonyai, s az ő örökké éber ösztönei jelezték is a veszélyt, de már semmit

sem tehetett, mert a puskacső végéből gyomorrengető dörrenéssel fehér füstfelhőcske buggyant ki, lángos köpedelmét Hunyadi felé okádva.

Újlaki pontosan szemben állt a szekérrel, s mielőtt a lövés még eldördülhetett volna, ösztönösen rávetette magát Hunyadira. A földre zuhantak mindketten.

– Mi a szentséges…Újlaki máris talpra szökkent, és bősz üvöltéssel rontott a huszita szekérre,

melynek deszkázatán évek óta a hollós címer díszelgett a kehely helyett. Felkapaszkodott a deszkapalánkozatra. Ketten követték habozás nélkül: Hunyadi Iván és Kamonyai Simon.

Egyetlen görnyedt kis alak volt odabenn. A merénylő sápadtan hátrált előlük, kezéből a szekér padlójára ejtette a füstölgő puskát. Aztán már csak egy szökellés, és Újlaki bőszen megsuhintotta a hüvelyéből előhúzott kardot. A cseh koponyája pörögve hullott a lábuk elé.

Iván és Kamonyai nagyot néztek.Aztán, mielőtt Hunyadi magához térhetett volna a meglepetéstől,

Kamonyai kikapta a kígyós-címeres kardot Újlaki kezéből, és lapjánál kettétörte a véres pengét a térdén.

– Mostan bizony törlesztettél, jó uram! – hajolt meg Miklós előtt. – Köszönöm, néked!

Iván semmit sem értett az egészből.– Mi a nyüvedelem volt ez? – tépte le Hunyadi a leeresztett lőrést a szekér

oldaláról. – Miért lőtt rám ez a nyomorult?Újlaki odalépett a lefejezett hullához, és a zsebéből néhány aranyat kotort

elő. Minden érmén a Cillei-címer csillogott.

Tizedik fejezet

KOLOZSVÁR TÜZEI

1.

KOLOZSVÁR, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG A. D. 1438, ÚJÉV HAVÁNAK 9. NAPJA

Hanem a szép terveket, hogy békét hoz Erdély földjére, sereget épít a felkelők maradékából, egy nap alatt szertefújta a téli szél.

Mert mire Szászfenes alá értek, már híre jött, hogy kár úgy sietni. Kolozsvárt teljesen körbekerítették a nemesi hadak, melyek a tél folyamán

lassan, de biztosan fölénybe kerültek Nagy Antal egyre fáradó, egyre morzsolódó paraszthadával szemben.

Hol volt már a pórnépek egész országot lángba borító hevülete? A jobbágysereget legelébb a bocskoros nemesek hagyták ott, egyenkint elsomfordáltak mikor Lépes György püspök minden faluban kidoboltatta, hogy nemesember – ha bocskoros is –, többé dézsmát nem kell, hogy fizessen. Aztán az a pár száz székely hagyta faképnél a paraszti tábort, aki korábban berukkolt közéjük. A székely nemzet ugyanis egységesen csatlakozott a nagy erdélyi unióhoz, mely voltaképpen a paraszti ribillió ellenében jött létre. Saját véreink ellen nem harcolunk! – mondták a székelyek, és szépen elballagtak ők is haza. Hanem az a néhány szász ágyúsmester is eloldalgott hamar, aki addig kitartott Nagy Antalék mellett. Elfogyott a lelkesedés, fizetség meg nem jutott egyáltalán. Később már maguk a parasztok is el-elszökdöstek Kolozsvárból, ahová a vezér a tél elején a nagy hidegek elől nagy bölcsen befészkelte magát. Szöktek, mert saját falujuk is mind gyakrabban vált prédává, no, nem az urak prédájává, hanem saját felkelő testvéreiké. Egymásnak estek a haditanácsban a jobbágykapitányok, s egymást okolták a mind gyakoribb vereségekért, a félresikerült portyákért, a nyilvánvaló árulásokért. Ráfizettek arra is, hogy újra és újra hitelt adtak Lépes püspök szavának, ki bármilyen pergament is írt alá az elmúlt fél esztendőben, azok passzusaiból egyet se tartott be soha. Hiszékeny fajzat a paraszt, de a sok megcsalatás, ármány elvette a kedvét a hiábavaló hadakozástól.

A magyar jobbágy az oláhot hibáztatta mindenért, az oláh meg a magyart. Az oláhok ugyanis rákaptak, hogy immár nem csak az úri udvarházakat fosztogatják, de bizony rátörtek a magyar jobbágyok nyomorú falvaira is, s míg a férjek, fiak Nagy Antal táborában katonáskodtak, az oláhok felgyújtották otthonaikat, erőszakot tettek asszonyaikon, s erdőirtó fejszével csapdosták le gyermekeik fejét. Némely alvezérek önállóan zsákmányoló, harácsoló egységei olyannyira elvadultak, hogy semmiféle parancsolatnak nem engedelmeskedtek többé, belemartak mindenkibe, akit csak értek. Elkegyetlenedtek a paraszti hadak, egymás farkasai lettek, s Nagy Antal csak vas fegyelemmel, kivégzések sorával tudott ideig-óráig úrrá lenni az acsarkodásokon.

A Dellő-Apáti nagy diadal után – mely, mint kiderült, az utolsó volt a sorban – a parasztok óvatosan visszahúzódtak Kolozsvárra. Abban a reményben tették ezt, hogy ott majd kitelelnek, s tavasszal újult erővel kezdik Erdély pusztítását. Kincses Kolozsvár hiába tiltakozott a megszállás ellen. Nagy Antal tehát, hogy példát statuáljon, lefejeztette a városban lakó nemeseket meg a patríciusokat, asszonyaikat, lányaikat pedig a paraszti had közprédájává tette. A Szent Mihály-főszékesegyházba lovaikat kötötték az eleinte még oly istenfélő felkelők, s az oltárt, az egyházi szobrokat, a gyönyörű festményeket mind megszentségtelenítették. Ha ezt látta volna

Jakab pap, a kamonci prédikátor, ki oly nagy szívvel fordítgatta nékik a Bibliát magyarra! De nem láthatta, mert hívei hazahívták még az ősz végén…

Néhány napos vérengzés után Kolozsvár beletörődött, hogy immár Erdély szutykainak fészkévé lett. Hiába tiltakozott az addig oly lelkes és hűséges Kolozsvári János mester, még az ő kedvéért sem kegyelmeztek senkinek a paraszthad többi vezérei. Így történt, hogy Kolozsvári mester saját fiát is lenyakazták a cigány hóhérok. Ily módon esztelen gyilkolásba fúlt immár a nagy, nemes eszmékért indított felkelés, hisz mindenki látta, itt győzni nem lehet. Ha meg nem lehet, gondolták a parasztok, hát tegyünk arról, hogy megemlegessék még az urak az 1437-es meg az 1438-as esztendőt, mikor fél Erdélyországban a pórnépek voltak a királyok!

S a gyilkolás, gyújtogatás, kegyetlenkedés újult erővel folyt tovább. Karácsony havában, néhány nappal azután, hogy messze, Morvaföldön Zsigmond király jobblétre szenderült, a paraszti sereg Nagy Antal vezetésével kitört Kolozsvárról, és megtámadta a szomszédos Kolozsmonostor apátságát. Antal apát elhordta az irháját, s így legalább nem kellett látnia, hogy fosztják ki hombárjait s borospincéjét a talpasok. Nagy Antal jól ismerte a helyet, hisz budai lakos volt maga is, s Buda együtt huszonkét másik kalotaszegi jobbágyfaluval ide szolgáltatta be minden esztendőben a tizedet az apát úrnak.

Látogatásukat Kolozsmonostoron a közeli fákra aggatott, de előtte alaposan megkínzott, s félig megnyúzott kispapok jelezték még akkor is, amikor Csáki vajda (aki még nem értesült róla, hogy már nem vajda), s Losonczi Dezső meg a többi nemesurak seregei megérkeztek erőltetett menetben.

Az apátságon már nem segíthettek, de a paraszti had utóvédjét izzó dühvel széjjelverték, s az összes kezükre került parasztot hosszasan kínzatták, aztán még élve megégették őket. Ezek üvöltését hallgatták napokig a Kolozsvár falai mögé húzódó jobbágyok, s lassan elgondolkozhattak rajta, vajon milyen sors várhat rájuk.

Újév napjára aztán teljessé vált a gyűrű Kolozsvár körül. Ekkor jött az újabb parancs: Losonczit hirdették ki vajdának, s a nemesi hadak most értesültek arról is, hogy a király őfensége Morvaföldön meghalt. Azonban őket ekkor már egy dolog érdekelte csak széles e világon: a bosszú. Mindenáron betörni Kolozsvárba! Kiirtani e ganéj hordát, hogy írmagja se maradjon!

Az óriásira duzzadt nemesi had ezt könnyedén megtehette. A nyáron még a messzi, Vég-Szendrőnél hadakozó sereg utolsó egységei is visszaérkeztek, ráadásul megjöttek a magyarországi nemesi hadak is, olyan nagy számban, amire senki sem számított.

ma Bodonkút, Erdély, Románia

A nemrég megkötött Unió Trirum Nationum értelmében a szász városok is kénytelenek voltak elküldeni zsoldosaikat, annál is inkább, mert Losonczi Dezső arra menesztett hozzájuk egy nagyobb dandárt azzal a könnyen érthető üzenettel, hogy vagy a szászok csatlakozott seregével mennek vissza Kolozsvár alá, vagy a szászok levágott fejeit szállító szekerekkel.

A szászok nem ostoba emberek, belátták, hogy vége a türelemnek, küldték hát a drága aranyakon felszerelt hadakat a jó ágyúöntőmesterekkel meg a frissen öntött, nagyöblű ágyúkkal.

Kolozsvárból már karácsonykor sem szökhetett ki eleven lélek az új év első napjaira, mikor Székesfehérváron Habsburg Albert fejére helyezték Szent István koronáját, pedig már éheztek az odabenn rekedtek. A parasztok a lesoványodott, csupa csont és bőr hátasok húsára fanyalodtak.

A székely lófők ezalatt soha nem látott hadat szedtek össze, mert úgy látták, a közös magyar hazát végveszélybe döntik a nyakas parasztok. Így aztán mire Hunyadi János kétezer vértese felbukkant a kolozsmonostori apátság kiégett falai mellett, onnantól végestelen-végig a nemesi seregek táborát láthatta maga előtt, amint második Szamosként körbeölelik a behavazott, fagyoskodó Kolozsvárt.

2.

Egymás mellett közeledtek a had élén, középütt Hunyadi, mellette jobbról Szilágyi Mihály, Újlaki Miklós, balról meg Kamonyai Simon, Hunyadi Iván, a két Hradski. Nyomukban a többiek, mind a jó familiárisok.

Igen megörvendeztek jöttükre a nemesi urak. Losonczi, az új vajda lóra pattant, s a jövevények elé sietett, hogy üdvözölje őket. De jöttek a többiek is: Lépes Lóránd alvajda, Kusalyi Jakcs Mihály székely ispán, az ifjabb Losonczi, az István, meg Bálványosi bán fia György, Telegdi Miklós, Harinai Farkas, s persze Dengelegi Pongrácz György Jankó rokonságából.

– Isten hozott, Hunyadi öcsém! – dörögte Losonczi veres képpel, s ölelésre tárta karját. – Éppen időben jöttél, mert holnap támadunk! Ha kedved kerekedett parasztot irtani, akkor itt a helyed közöttünk!

Jankó nem viszonozta a vidám köszöntést.– Mennyien vannak a falak közt a felkelők?– Vagy ötezren ha maradhattak! De éppen ez az ötezer a

legmegveszekedettebb! Rühes állatok egytől egyig!

A három nemzet uniója, más néven kápolnai unió. A magyar, székely és szász nemzet szövetsége az Erdélyt fenyegető veszedelmek ellen. Egyformán szólt a felkelő parasztok, s a határokat közvetlenül a székelyek és szászok földjén át fenyegető törökök ellen.

Hunyadi körbepillantott. Ameddig a szem ellátott, a Kétvízköz-berekben, a Kőmáli, az Akasztó-hegy meg Házsongárd felé mindenütt tarka sátrak ezrei. Legalább tizenöt ezres nemesi sereg!

Hanem Szilágyi Mihály is elámult, ahogy nézelődött. Ez már bizony nem az a fegyelmezetlen, részeges horda volt, mint ami Bábolna alatt azt hitte, magától az ölébe hullik a győzelem! Bármerre is nézett, csupa fegyelmezett, józan katonát látott tetőtől talpig fegyverben, éberen. Mindenütt őrszemek, amott a városfal alatt szinte egymást érték az őrjáratok.

– Úgy látom, alaposan megtanultátok a leckét, urak! – jegyezte meg epésen Szilágyi. – Mégse gyerekjáték, ha a paraszt kezében kiegyenesedik a kasza!

– Ne is emlegessed, öcsém! – legyintett a vajda. – Ha itt lettél volna Dellő-Apátinál… az volt csak a nagy futás! Ezek a piszkosok úgy harcoltak akár az eleven ördögök! Éppen ideje volt, hogy ide beszorítsuk őket… S holnap… Holnap véget ér a parasztvilág Erdélyben!

Hunyadi komoran méregette az égen sodródó felhőket.– Nem azért jöttem, vajda uram, hogy parasztot irtsak.– Hanem? – nézett nagyot Losonczi Dezső. – Ne tréfálj már énvelem,

édes fiam! Hát minek küldött volna a király úr?– Vannak elegen kegyelmetek. Ennek a háborúnak holnap vége lesz –

felelte Jankó.– Ej, ott messzi Prágában tán habos az élet, de neked elképzelésed

sincsen, mi folyt itt, Erdélyben! Ha segítni nem akarsz, kotródj innét a vérteseiddel együtt!

Hunyadi válasz nélkül elléptetett a vajda mellett. No, erre lett nagy értetlenség.

Minek jött Hunyadi? Minek hozta a sok nyalka daliát?Amikor a dúló-fúló, maga körül csapkodó Losonczinak fertályórával

később jelentették, hogy Hunyadi János ötödmagával s egy ponyvás szekérrel megindult a Monostor-kapu felé, a vajda majd gutaütést kapott.

– Hát mi a szakramentam-istenit akar ez a kölyök? Ej, hogy magason hordja az orrát! Majd ellátják a baját a büdösök, de megérdemli!

Alig telt bele néhány perc, s a fullajtárok hozták a hírt, hogy a parasztok megnyitották a Monostor-kaput a hollós zászló alatt közeledőknek és az utánuk zötykölődő társzekérnek.

3.

A kapu nyikorogva kinyílt, s Hunyadi János elé szívszorító látvány tárult. Megfeketedett, összemocskolt falak, az utca sarába, az olvadt hóba ablakból kiszórt holmi garmadája, szemét és szenny mindenütt. A házak tövénél

temetetlen holtak hevertek ki tudja, hány hete már. Az orrfacsaró bűz mellbe vágta az érkezőket.

Kolozsvár, Kolozsvár, kincses Kolozsvár… Mivé lettél, drága jó városunk!

A kapuszárnyak felől kétoldalt koszos képű, bizalmatlan parasztok meredeztették rájuk lándzsáikat.

– Megálljatok!– Hátrább a lándzsákkal, mert menten kiütöm a kezetekből! – förmedt

rájuk Hunyadi.– Le a fegyvereket!A hang szemközt, a Monostor utcából harsant rájuk. Ott állt Nagy Antal

személyesen, kapitányai karéjában: rögvest ugrasztották, ahogy a hollós-zászlós közeledőket észlelte az őrtorony strázsája.

– Nagy Antal… – sóhajtotta Hunyadi. – Királynak hadnagya… mivé lettél!

– Hunyadi uram – a parasztvezér tett előre néhány lépést, hogy köszöntse néhai urát, de aztán elbizonytalanodott. Hogyan is lenne illendő a parola? Fejet hajtani, kezet csókolni? De hát tesz ilyet vezér a másik vezér előtt? Aztán csak győzött a beleivódott tisztelet, s meghajtotta magát Hunyadi elé érve. – Jó uram… Ugye a király őfensége küldte kegyelmedet? Hej, de jó, hogy kegyelmedet küldte!

– A király? – csodálkozott Hunyadi. – Miért küldött volna a király?– Hogyhogy miért, uram? Ne bolondozz már énvelem! Hisz hetek óta azt

várjuk, hogy megküldje őfensége a Szent István urunk bullájának másolatát!Hunyadi a fejét rázta értetlenül.– Nincsen nálam semmiféle bulla. Azt sem tudom, miről beszélsz, Antal!A parasztvezér arcáról egyszeriben lehervadt a reménykedő vigyor. De

hisz csupán ezt az egyet kérték a nemesi uraktól, hogy azt az okmányt hozassák ide! Bizton kell lennie belőle másolatnak a budai kancellárián! Az iratnak, amiben boldog emlékezetű Szent István király a jobbágyok ősi szabadságát adja passzusba! Amit dugdosnak, rejtegetnek előlük a papok! Ami egyértelműen bizonyítja, hogy minden jobbágy szabad, s szabadon dönthet sorsa felől.

– Ez az utolsó reménységünk – fogta halkabbra Nagy Antal –, hogy Zsigmond őfensége megküldi nékünk azt a bullát. Ahogy ígértük, akkor letesszük a fegyvert…

– Zsigmond őfensége majd egy hónapja halott – felelte Hunyadi. – S én nem hoztam, de elviszek innét.

– Elviszel, uram?– Elviszem, ami az enyém. Nagy Antal fáradtan nevetett.– Ami a tiéd? Hát nem tudod, hogy itten minden mindenkié?

Hunyadi körbepillantott. Kolozsvár néhány hónap alatt mintha újabb tatárjárást szenvedett volna meg. Szurtos képű férfiak és asszonyok pislogtak vissza Jankóra a romok közül. A bűzös trágyahalmok közt kezdetleges kőhalmok emelkedtek, mintha a parasztok hosszas utcai harcra készültek volna, de aztán maguk is belátták, hogy felesleges erőfeszítés az egész… Ép ház nem látszott a Monostor utcában, halmokban állt a hókásás sárban minden, mit a parasztok a város felprédálásakor kihajigáltak a házakból.

Akár Nagyszombat, gondolta Jankó elkeseredetten. Ezt művelitek, ti új világ építői! Ez a ti igazi arcotok! A régi, rossz világ helyett valami még romlottabbat, még mocskosabbat hoztok magatokkal! Ez a ti megtisztulástok!

– Itt semmi se a tiétek, parasztok! – felelte komoran Hunyadi. – Ha szánalmat valaha éreztem szenvedéseitek iránt, hát ezt a várost látva többé nem érzek semmit!

– Mert kegyelmed is csak úr – legyintett Nagy Antal. – Kegyelmed is csak a saját fajtájával fú egy követ! S én még azt hittem, kegyelmed lesz szabadítónk!

Hunyadi nagy levegőt vett.– Te ismersz engem, Nagy Antal! Te az én zászlóm alatt harcoltál,

mégpedig vitézül! Te megmentetted a király életét!– A király életét? Hát Albertet már meg is koronázták?– Ha bármit kérsz éntőlem, én megadtam volna néked – folytatta Jankó. –

De te megszöktél, otthagytad a sereget, amely számított reád! S ti, tán jogos panaszaitokért kiállva fegyvert ragadtatok uraitok s az egyház ellen!

Nagy Antal elkeseredett arckifejezéssel lépett még közelebb.– Hunyadi uram! Te magad is tudod, milyen világ gazembere a Lépes

püspök! Mennyit beszéltél róla magad is! Te se tartod semmire!– Az igaz. De hazám ellen fegyvert akkor sem fogok, Nagy Antal! Mert te

éppen ezt tevéd!– Mert mást nem tehettem, uram! Mert rajtunk senki sem segített! Te nem

éheztél még soha! Gyermeked nem rítt, mert az utolsó szem búzát is besöpörte a püspök adószedője, s enni nem tudtál semmit adni úgy!

Hunyadi a fejét rázta, mintha nem is hallotta volna Nagy Antalt.– Antal! Te még mindig nem érted, mit tevél? Lángba borítottad Erdélyt!

Erre nincs bocsánat, erre nincs grácia! De ítélkezni én nem fogok! Nékem eléggé fáj így is, hogy magyar irtja a magyart! Megundorodtam tőletek, Budai Nagy Antal, s megundorodtam a vajda úr vérszomjas csürhéjétől éppen úgy! Mint mondám, csak azért jöttem, hogy jogos tulajdonom magammal vigyem! Ha egy ujjal bárki hozzám ér, halál fia! Ezért te felelsz, Nagy Antal!

A parasztvezér intett a közelben mind nagyobb tömegben gyűlő jobbágyoknak, hogy maradjanak veszteg.

– Te vagy az egyetlen nemesember, jó uram, kit szívből tisztelek. Rád kezet emelni senki nem fog, míg én élek! Mit akarsz? Mi hát a tiéd itt, uram?

Hunyadi intett Thuz Jánosnak, hogy mutassa az utat. A zsidó fiú az utóbbi esztendők bevételéből többek közt egy tisztes házat vett a Hunyadiaknak, közel Kolozsvár főteréhez. Jankó még nem látta. S most látni akarta.

A Nagypiac sarkára érve a társzekérrel bekanyarodtak a domonkos kolostor felé vivő szűk utcácskába. Ott álltak hamarost az Óváros egyik masszív, sarki épülete előtt.

– Ez az? – kérdezte Hunyadi.Thuz János bólintott. Ő ugyan egy takaros, szépen festett polgárházat

vásárolt, de most egy beszakadt tetejű, koszos épület magasodott előttük.– Ez lenne, nagyuram.A kapu belökve, a bútorok az utcára hajigálva.– Innét aztán nem sok minden maradt elszekerezni, sógor – jegyezte meg

Szilágyi. – Ebből a romhalmazból…Nagy Antal széttárta a karját.– Ha tudom, hogy a te házad, egy ujjal se bántjuk, meghiheted azt.Hunyadi intett Thuz Jánosnak, hogy kövesse. Csak ketten mentek be, s

kisvártatva elő is jöttek megint. Addigra az utcán vagy ezer paraszt gyűlt össze, s elképedve bámulták a ház előtt a ponyvás szekeret, s a körülötte várakozó férfiakat. Jöttek az alvezérek is, Nagy Antal mellett ott állott már a többi jobbágykapitány is: Virágosberki Oláh Mihály, Kolozsvári János, Chegei Grigor, Diósi Gazda Benedek. Mindenki azt találgatta, most ugyan mi lesz.

Hunyadi megállt a ház romos kapujában, és csípőre tett kézzel körbenézett a gyászos gyülekezeten. Tekintete megakadt egy paraszton az első sorban.

– Kolcvári Mihail, te vagy az, valóban? Mi a hétszentséget keresel te ezek között?

A jobbágy lekapta süvegét a fejéről. Bal arcán mély seb vereslett.– Ide jössz azonnal, a kutya keservedet!Az oláh meggörnyedve engedelmeskedett, hiába hurrogták a társai, hogy

ne tegye.– Ki van még? – tekintett körbe bőszen Hunyadi. – Az anyád úristenit,

Ioan Hodosan! Meg te! Ösmerlek téged is, te is Kendeffy jobbágya vagy! Mi a neved, kutya?

– Kárándi István, nagyuram… – S te?– Vigh Mihály, nagyuram– Ide jöttök mind, rögvest!A parasztvezérek fölhördültek, mert látták, hogy a szólítottak egymás

után, lesütött szemmel odasomfordálnak uruk mellé. Lassan vagy tucatnyi paraszt állt lehorgasztott fővel a társzekér mellett. Amikor egyikük el akarta hajítani a kezében szorongatott fejszét, Jankó rárivallt.

– A fegyvered marad! Mától katonáim vagytok! Aki velem jön, azt nem érheti bántódás!

– Mit képzelsz, nagyuram? – tört ki már erre Nagy Antal. – Elvinnéd maradék harcosaim?

– Megmentem, akit csak tudok! – riposztozott Hunyadi. – Aki itt marad, az halál fia! Én utolsó esélyt adok, nyomorult akasztófavirágok, hogy mentsétek bőrötök! Aki vélem tart, az életben marad, de halála napjáig szolgálni fogja a hazát, hogy levezekelje számolatlan bűneit! Gyerünk! Ki áll be Hunyadi seregébe?

A tömeg susmorogni kezdett. Aztán nagy nehezen egyikük, egy besztercei paraszt kilépett közülük, és öles léptekkel Hunyadihoz sietett. Őt egy sötét képű oláh követte, aztán vagy tucatnyi zalatnai és kisbányai magyar jobbágy. Majd sorban, a többiek.

– Elég ebből! – kiáltotta elfúló hangon Virágosberki Oláh Mihály. – Miért nem vágjuk le ezt a bitangot? Nem arra esküdtünk, testvérek, hogy mind az úri fattyat kardélre hányjuk?

– Elhallgass, Mihail! – förmedt rá Nagy Antal. – Hogy mersz te beszélni Hunyadi János urunkról? Nem hallottad tán hírét? Az egyetlen igaz ember ebben a hazában, én mondom néked! Ha megmoccansz, magam aprítalak keresztbe!

Az oláh kapitány elképedt ennek hallatán.– Magyar kutyák! Ti mind miellenünk vagytok! Mind egy követ fújtok,

alávalók! Oláh testvéreim! Ide, mind! Ne tűrjük ezt!Mozdultak is az oláh fejszések, de nem azért, hogy engedelmeskedjenek,

hanem hogy befogják Mihail száját. Nagy Antal csak bólintott, látva a nagy egyetértést, aztán lehorgasztott fővel kiállt a tömeg elé.

– Testvérek! Harcunkat megharcoltuk… Innét már nem győzhetünk! Meg soha nem futottatok, álltátok a legbőszebb rohamot is, derekasan, férfiszívvel! Én mondom néktek, Budai Nagy Antal, a felkelt paraszti hadak vezére, hogy e zord falak közt csak az maradjon, ki leszámolt az életével. Holnap a nemesi sereg megindítja a támadását miellenünk. Itt kő kövön semmi nem marad. Ellenfeleink háromszor, négyszer annyian vannak, mint mink vagyunk. Nekik ágyújuk van, nekünk semmink sincsen. Nekik élelmük van rogyásig, nekünk már csak a rühes kutyahús maradt. Ez az ember itt, aki nem ösmerné, Hunyadi János úr, az én nemes kapitányom. Ösmerem jól. A hazát védeni kívánja igaz hittel, s ehhez sereget gyűjt. Aki élni kíván, aki harcolni akar Hunyadi János seregében, az nyugodtan álljon ki a sorból, és menjen ővele. A dicstelen halálnál a dicső harc még mindig jobb lehet. Zsigmond király halott, s Szent István urunk bulláját elhozni nem fogja emberfia. Tán nincs is ilyen… Ki tudja azt?

Én maradok. És holnap karddal a kezemben várom az urak hadát. Aki itt akar lenni énvelem, elmúlni az igaz hit védelmében, egyenes derékkal, nem hajlongva élete végéig, az csak maradjon! Én mondom néktek Budai Nagy

Antal, Erdélyország magyar, s oláh lakóinak főkapitánya, hogy utódaink emlékezni fognak tetteinkre! Úgy hát mindenki döntsön most! Megy-e, vagy marad!

Néhány perc múlva a Hunyadi-ház előtt vagy két-háromszáz paraszt tolongott. A többi majd négy és fél ezer úgy döntött, marad meghalni.

Hunyadi sötét képpel bólintott. Csalódott volt, mert sokkal többre számított, de mégis valami hátborzongató tiszteletfélét érzett magában azok iránt, aki inkább vállalják a biztos halált.

– Ezt a szekeret itt – vetette oda a hozzá csatlakozóknak – fegyverrel fogjátok védelmezni mindenkitől, amíg elhagyjuk a várost. Aki vélem tart, az egykettőre felsorakozzon!

Szilágyi elhúzta a száját, amikor meglátta a jobbágyok megnyúlt ábrázatát.

– No hiszen… Hogyan akarod ezeket átvinni a nemesi sereg vonalain? A vajda emberei széjjeltépik őket!

– Azt szeretném én látni!– Na meg arra is kíváncsi vagyok, hogyan lesz ebből hadsereg, sógor!– Úgy, hogy te kiképezed őket!Szilágyiban bennrekedt a nevetés. Hunyadi már oda is intette a

parasztokat maga köré.– Tízen ásót ragadnak, és velem jönnek!A jobbágyok értetlenül pusmogtak egymás közt.– Le a pincébe! Gyerünk! Thuz, mutasd az utat!Iván, Kamonyai, Szilágyi odakinn maradtak s bizalmatlanul méregették a

parasztokat. A tömeg lassan oszladozott, mert Nagy Antal mindenkit visszaparancsolt a falakra s az őrhelyekre.

– Mi az istent ásnak odalenn? – pisszent oda Szilágyi Ivánnak míg őrködni kellett. A fiú vállat vont.

– Valami elásott ládákról beszélt Thuz!– Elásott ládák? – Szilágyi úgy érezte, boglyas hajának minden szála az

égnek mered. – A szakramentumát!Nem sokkal később a parasztok nyögve cipeltek fel öt csupa föld, pántos

ládát. A pince padlója alól kerültek ki, s elég volt egy pillantást vetni a vörös képű Thuzra, hogy Szilágyi tudja, honnét fúj a szél.

– Te zsidó! Ugye nem akarod azt mondani, hogy ide rejtetted Jankó aranyait? – suttogta elképedve Szilágyi.

Thuz képe még vörösebb lett.– Amikor oda rejtettem, jó ötletnek tűnt, Szilágyi uram!– Te eszement izraelita, te! Ide, a paraszti fészek kellős közepébe?– Csönd legyen! – förmedt rájuk Hunyadi. – Én parancsoltam neki, hogy

biztos városfalak mögött legyen a rejtekhely. Ezért vettük a házat is. Ki az istennyila sejthette, hogy épp Kolozsvár lesz a parasztok fészke, he? Na, hozzátok már azt a nyüves szekeret!

Aztán Hunyadi nem a jobbágyoknak, hanem Szilágyiéknak intett.– Tegyétek fel rá a ládákat, és borítsátok arra a köpönyegetek! Aztán

lassan indulás előre, vissza a Monostor-kapu felé!Bizalmatlanul végigpillantott a rongyos kíséreten.– Ti még utoljára meggondolhatjátok magatokat mind vélem jöttök-e?A parasztok hevesen bólogattak. Szinte mind tejfelesszájú ifjú volt, akik

élni akartak.Hanem eddigre a maradni szándékozó pórok is felfigyeltek a ládák

rakosgatására, és menesztettek megint Nagy Antalért. Jött is a kapitány sápadtan.

– Erről nem volt szó, kapitány uram! Miféle ládák azok?– Megmondom én neked, Antal. Az én vagyonom az. Négy és fél ezer

aranypénz. A parasztkirály szája tátva maradt a csodálkozástól.– Négy és fél ezer arany? S itt volt mindvégig, a házban?– Itt bizony, a pince padlózata alatt. A sáfárom ásta oda, mikor eladta egy

éve a gabonát a moldvai meg kijevi kalmároknak. S most mind elviszem. Az enyém.

– S ha nem engedem?– Engedni fogod, Nagy Antal. Mi egyebet tehetnél? Minek a pénz már

tinéktek? Hogy holnap Losonczi katonái a hulláitoktól szedjék össze?Nagy Antal odalépett a ládákhoz, s résnyire felemelte az egyik fedelét.

Ott ragyogtak benne valóban a körmöci aranyak.– Vidd innét, nagyuram, de gyorsan – suttogta Hunyadinak –, mert ha

idesereglik mind a sok szegény, nem garantálhatom, hogy élve kijutsz innét.– Magam is így gondoltam, Antal.A parasztvezér hátrébb lépett, s tétován tisztelgett kardjával.Hunyadi nem viszonozta a tisztelgést, mert ő a parasztok királyával

mégsem parolázhat. Hanem inkább megölelte néhai tisztjét, mert az viszont kijárt a régi bajtársnak, kivel együtt ontották vérüket.

– Jobban jársz, Antal, ha a harcban végzed. Ha élve a kezükre kerülsz…Nagy Antal némán bólintott. Ezerszer végiggondolta már ezt magában.Miután Szilágyi, Iván és Thuz nagyokat nyögve felrakták a szekérre a

ládákat, Hunyadi intett a parasztoknak.– A szekér mellett és mögött jöttök! Gyerünk! Igyekezzetek! Azzal a bakon ülő katona nagyot cserdítetett az ostorral.Megindultak kifelé a városból. S bár a Monostor-kapu közel volt,

nyilvánvalónak tűnt, hogy a parasztok nem fogják engedni őket. Minden irányból fenyegetőn közeledtek, kaszákat, fejszéket lóbálva. A Tordai-kapu felől meg a Kismester utcából szőrmés-bocskoros oláhok jöttek rohanva, a Széna utca felől bihari parasztok lándzsákkal, cséphadarókkal.

– Kaput kinyitni! – kiáltotta Nagy Antal, de hiába. A tömeg nem hallgatott rájuk. A ládákat akarták maguknak, bármi legyen is azokban!

Hunyadi sejtette, hogy így lesz. Ezért amikor a tömeg már túlságosan közel merészkedett hozzájuk, egyetlen kiáltására belülről bevonták a szekér ponyváját. Ebben a pillanatban láthatóvá lett, hogy a ládákon kívül mitől roskadozik úgy a jármű. Jurek Hradski, meg a fia, Vladek ott görnyedeztek három ágyú mögött, kezükben szikrázó kanóccal. Egy ágyú hátrafelé meredt, egy jobbra, egy meg baka.

– Hasra! – kiáltotta Jankó a hozzá elszegődő parasztoknak akik mind a szekérbe kapaszkodva loholtak mellettük. Aztán felbődült: – Tűz!

A cseh ágyúk felbömböltek, a társzekérből fojtogató lőporfüst pöffeszkedett szerteszét. A lövedékek iszonytató ösvényeket vágtak a közeledők tömegébe. Közvetlen közelről köpték az ágyúk az embermasszába a vasgolyókat, s a kicsapó lángnyelvek elhamvadása után fetrengő, üvöltöző húsmassza maradt az utcán.

– Hajts! – rikoltotta Hunyadi, mire a szekér újra meglódult. Előttük épp kitárultak a kapu szárnyai, s máris nyílzápor suhogott befelé.

– A falakra! Mindenki a falakra! – bömbölte valahol a tömeg háta mögött Nagy Antal.

A következő pillanatban felbömböltek a nemesi seregek ágyúi is, melyek minden irányból körülvették a falakat. Ágyúgolyók süvítettek el a fejek felett, s a robbanások végigdübörögtek a házak között. Falszilánkok, kőzúzalék deszkarepeszek záporoztak szerteszét. A társzekeret húzó lovak sebesülten nyerítettek. A süvítő tűzzáporban a Hunyadi mellé pártolt parasztoknak kellett kifogni a döglődő hátasokat, hogy aztán maguk tolják taszítsák ki a hídon a szekeret. Hunyadi és Szilágyi kivont pallossal védték kísérték őket, abban reménykedve, hogy a Nagy Antalhoz hű jobbágyok hamarosan bereteszelik mögöttük a kaput.

– Emeljétek a zászlómat! – üvöltötte túl Hunyadi az ágyúbömbölést, mert attól tartott, hogy őket is menten pozdorjává lövik Losonczi pattantyúsai.

Csapkodtak is körülöttük a golyóbisok mint az esőcseppek legdühödtebb viharnak idején. Thuz felkapaszkodott a ládák tetejére, s ott lengette meg a hollós lobogót. Vajh észreveszik-e a lőporfüstön keresztül?

Ha nem, hamar vége lesz a nagy szekértolásnak…Még néhány süvítő bomba belecsapódott a városfalba, nem messze tőlük,

de aztán egyszeriben csend lett.– Tovább! Toljátok! Tovább!Arra meg igen nagy szükség volt, mert a kaput mögöttük még mindig

nem sikerült bereteszelni, inkább kijjebb sikerült nyitni, lévén hogy a feldühödött parasztok közül vagy háromszázan a szekér után vetették magukat.

Hunyadi felmérte a lehetőségeket: a városfal irányából közeledő bősz tömeg pillanatokon belül eléri őket, elöl, a nemesi had felől is üvöltés hallatszott: ez csak a megindított ellentámadás lehet!

Középütt meg ők rekednek, szekerestül!

– Harchoz! – bömbölte hát Jankó, s hátát a szekérnek vetette. Csakhogy a mellettük loholó parasztoknak szemlátomást nemigen fűlött a foga a tulajdon bajtársaik elleni hadakozáshoz, szinte mind előre, a nemesi had ellenébe tódultak.

– Ez így nem lesz jó – vélte Szilágyi, mikor a feléjük rohanók már csupán tíz ölre voltak.

– Csak egyenként, Mihály!Hanem, valahonnan az országút felől újabb nyílvessző-felhő suhogott, és

sűrű rajokban záporozott bele a paraszti sokaságba. Koponyát, lábikrát, torkot, mellkast döfködtek a haragos vesszők, s a roham egyszeriben elakadt: aki túlélte, az kushadva keresett magának menedéket, ahol csak tudott.

– Már azt hittem elaludtatok! – bömbölte Hunyadi, mikor látta, hogy oldalról a királyi lovasdandár dübörög elő a kunok íjászsorfala s a Cigány-patak mögül. – Miklós! Ide! Ide!

A csapat élén Újlaki vágtatott csillogó páncélban, hajadonfőtt. Néhány szempillantás alatt elérték a kínos lassúsággal vánszorgó szekeret, s körbefolyták a királyi lovasok. Az üldöző parasztokból hírmondó se maradt, lovaik nyergéből játszi könnyedséggel kaszabolták le őket Újlaki, meg a vitézek.

Hanem most, hogy végre csakugyan becsapódott a Monostor-kapu, a lovasoknak a szekeret immár a nemesi hadak előrerohanó gyalogosaitól kellett megvédelmezniük. Újlaki parancsára gyűrűbe vonták hát megint, s úgy haladtak keresztül a lendületét vesztő első csoportokon. A fegyvert emelő kezek lehanyatlottak, az íjat feszítők remegve visszaeresztették a húrt, a lándzsát lendítők a földbe döfték a vashegyet. A király lovasaira csak nem emelhetnek kezet!

– Megvesztél, Hunyadi? – ripakodott Jankóra Losonczi, amikor előkerült a gyalogok mögül. – Öt emberrel bemerészkedsz a parasztok közé?

– Hisz kétszázzal jöttem vissza!A vajda nyála fröcsögött, ahogy rájuk üvöltött– Anyaszomorító, rihes parasztok! A foglyaim vagytok mind! Már

meghegyeztettem a karót, amivel átdöfetem pokolravaló testeteket!Hunyadi előresietett és megragadta Losonczi zabláját.– Lassan a testtel, vajda uram! Ezek itt az én katonáim! Hajuk szála se

görbülhet!– Ezek? Katonák? Rablógyilkosok ezek, nem katonák! Addig tágulj innét

Hunyadi, amíg jól van dolgod! Nem tudom, miért, lepaktáltál ezekkel a büdösökkel, de ha már segélni nem akarod nemesi ügyünket, legalább ne akadályozzad!

Jankó azonban nem engedett, s keményen a vajda szemébe mélyesztette tekintetét.

– Állj el az utamból, Losonczi Dezső! Én téged tisztellek, szeretlek, de ha utamat állod, megnézheted magad! Amit mondtam, megmondtam: ezek a parasztok mostantól nem Nagy Antal, hanem Hunyadi János katonái!

Losonczi arca felfúvódott, s szinte hamuszürkére vált, miközben lehuppant a nyeregből.

– Te megveszekedett barom, te! Még véded őket? Hol vagy, Lukányi Simon? Meséljed csak el Hunyadinak, hogyan vágták le az anyád mellét a parasztok az udvarháznál! Dávidfi Gerzson! Mutassad csak meg Hunyadinak a kisgyermekeid sírját, kiket összekötözve hajítottak a kútba a fosztogató oláhok? S te hol vagy, Guthi Dióss Gergel, kinek asszonyán csúfságot tettek a rühesek? Ti vágjátok ennek az eszementnek a pofájába, hogy kiket védjen ezentúl!

A nemesi hadból lassan, fenyegetőn valóban megindultak néhányan feléjük. Nem tehettek kárt a parasztokban, mert Újlaki továbbra is szilárdan a szekér és a kétszáz jobbágy körül tartotta a királyi lovasokat. Hunyadi azonban nem is amiatt aggódott, hogy bárkinek bántódása esik közülük.

Felpattant a szekérre, az aranyas ládák tetejére, és körbekiáltott.– Urak! Ti engem mind jól ismertek! Tudjátok felőlem, hogy szavatartó

ember vagyok. S én most azt kérem titőletek, felhagyjatok a féktelen bosszúval! Nem azért, mert nem találom jogosnak a ti büszke haragotok! Hanem inkább azért, mert a parasztok dühének is oka van. Ez a tűzvihar nem ok nélkül szabadult rá Erdélyre. S az ok részben ti magatok vagytok.

A tömeg felháborodottan hörgött.– Meg aztán, ha most tovább gyilkoljátok a parasztot, akkor tavasszal

nem lesz, ki vessen, s nyár derekán nem lesz, ki arasson! Ha most tovább ontjátok vérüket, s ők a tiétek, hát nem lesz, ki a határon a töröknek elébe áll majd! Ezért kérlek benneteket Isten szent nevére, hogy megbocsátással legyetek! A bűnösök vezéreit meg kell büntetni, tudom! Nem kérem, hogy ne tegyétek! Igazságnak kell lenni! Elrettentéssel kell élni! De a többit élve kell hagynotok!

Egy ősz hajú, nagy bajuszú ember lépett szelíden a dandársor elébe.– Megösmersz engem, Hunyadi János? Lukányi Simon vagyok, Vajk

atyád régi jó barátja. Én ösmerlek téged kölökkorod óta. Tudom, hogy jó a szíved, s jót akarsz! De kérdezek én tetőled! Ha a parasztok a te édesanyádat fektetik meg negyvenen, és az ő mellyeit vágják le baltával, s vetik eledelül a kutyáknak… akkor is megbocsátásról papolsz-e most? Ha kicsiny fiad hajítják a szemed láttára a kútba, s nézetik veled végig szívtépő fuldoklását, akkor is megbocsátásról papolsz-e most? Tudnál-e ezen latrok közül akár csak egyet is elevenen látni, hogyha a te szép asszonyodon, Szilágyi Erzsébeten tesznek csúfságot? Erre felelj nekem, Hunyadi János!

Körülöttük mélységes csend támadt.

Minden szempár Hunyadira szegeződött: a fenyegetőn körbeálló nemeseké, a szekérhez lapuló, fülüket, farkukat behúzó parasztoké s a királyi lovasoké is.

Hunyadi lehuppant a szekérről, s a lovasok sorain áttörve odalépett az ősz emberhez.

– Az én atyám, Vajk úr azt tanította nékem – kezdte Jankó –, hogy a legnagyobb igazságtalansága a világnak, hogy kicsit mindenkinek igaza van. Azért a sok nyomorúság, háborúság, békétlenség, mert az emberek semmi mást nem látnak, csak a saját kis igazukat, s csak azt ösmerik el. A másikét látni se bírják, ha mégoly hatalmas is, tudni se akarnak felőle. Én nem fogom be a fülem a te igazságod és fájdalmad hallatán, Lukányi Simon. De nem csukom be a jobbágy igazsága és fájdalma hallatán sem. Mondhatnám, most már késő. Igazságod és fájdalmad van, és jogos bosszút kívánsz. A többi nemesi úrnak is igaza van mindnek, kik saját sérelmüket látják, mert mind jogos az! Most már késő… Lángokba borult Erdély. S hogy kinek volt igaza? Melyik igazság volt az erősebb? A fájóbb? A krónikákat úgyis a püspök úr íratja majd… Kioktatni én senkit nem fogok, nem az én dolgom az. Én csak azt mondom, ha most bevégzitek a mészárosmunkát, urak… akkor Erdélyre végleg ráborul a szemfödél.

Néhányan felháborodottan zúgolódni kezdtek, de Hunyadi figyelmeztetőn felemelte a kezét.

– Énnekem minden kiontott magyar vére fáj. S azt látom, hogy megint tízezrével irtja a magyar a magyart. Ti romboltok, esztelen dühvel, tűzzel és vassal. De én jövőt építek, urak, türelemmel, akarattal és hittel. Látom, hiába kérem én, hogy tartsatok velem. De eljő az idő majd, mikor emlékezni fogtok e percre, s akkor azt mondjátok, igen, lehetett volna másként is talán…

A nemesi táborban megnyúltak a szürke árnyak.– Közel lopakodik a sötét, lássátok, urak, a hegyek már felfalták a Napot!

Hajnalban támadni fogtok, jól tudom, és megbosszultok minden sérelmet, mi benneteket ért. S a bosszú csak bosszút fial, a gyűlölet vetéséből csak gyűlölet sarjad, semmi más. Az egyik igazság a másik igazság fölébe kerekedik, ennyi csak, mi holnap történni fog. Én ebben részt venni nem fogok. A holnapra gondolok, mert valakinek azt is kell: hadat építek, mely egyformán védi az urat, s parasztot is. Mely védi a nemzetet.

– A nemzet csak mink vagyunk! – kiáltották néhányan dühvel Hunyadi felé. – Mink, urak!

Jankó keserűen elmosolyodott.– Tévedtek, ha így hiszitek. A nemzet mi mind vagyunk. S míg ezt nem

látjátok, semmit se láttok, urak. De elég a szó: amit most értenetek kell, csak az, hogy e parasztok az én katonáim! S ahogy mondám, hajuk szála most már nem görbülhet! Engem áteresszetek! A király katonáira senki kezet ne merjen emelni, mert halál fia! S ki vélem tart, az jöjjön most velem! Dengelegi, s ti

mind, Garázda fiak! Itt nem maradtok tovább! Aki az én famíliám, az jön velem! Úgy látom, marad hóhér nélkületek is épp elég…

Dengelegi Pongrácz György duzzogva kiállt a sorból, és már ballagott is a lováért. Szintúgy a vajda seregében hadakozó Garázda fiúk, s a többi rokon család férfija.

Amikor elindultak a Szamos mentén vissza, nyugatnak, a nemesi tábor gyűlölettel bámult utánuk.

4.

Másnap hajnalban egy magaslatról figyelte Hunyadi az ütközet kezdetét. Úgy rendelte, hogy mindenki teljes vasban, fegyverben álljon készen: arra az esetre, ha netán a parasztok valami csoda folytán felülkerekednének a nemesek jól felfegyverzett sokaságán, a kétezer királyi vértes kell, hogy lerobogjon, s eltapossa végleg a felkelést. De csak ha minden kötél szakad…

Ott álltak Hunyadi mellett a többiek is némán, rosszkedvűen figyelve, mi történik a falaknál.

Még nem pirkadt, amikor az úri állásokból feldübörögtek a nehéz szász ágyúk. Nem lőttek velük sokat, mert senki nem romhalmazba akart visszaköltözni Kolozsvárba, épp csak annyit durrogtattak, hogy a parasztok megrettenjenek a nagy égzengéstől.

Amikor a füst eloszlott Kolozsvár falai fölül, hirtelen kicsapódott a Monostorkapu, s fülsiketítő üvöltéssel kirontottak a rongyosok.

Hunyadi elismerőn biccentett maga elé.Mindig jobb támadni, mint védekezni! Derekabb rohamban meghalni,

mint háttal az ellenségnek, gyáván, futás közben.A parasztok néhány megmaradt huszita szekere zötykölődött elöl, de

azokat jól irányzott ágyúlövések rögvest meg is állították. A szerteröppenő szilánkok süvítő záporából aztán kibontakozott a kiegyenesített kaszákkal, cséphadarókkal özönlő sokezres tömeg.

Hunyadi háta borsódzott a mindenre elszánt lelkesedés láttán. A nemesi had nem várta be a rohamot, Losonczi és Kusalyi Jakcs ispán diadalittasan vezénylette ellentámadásra a vértes lovasokat meg a székelyeket. Feldübörgött a föld, s miközben Kolozsvár fölött sötét füst bodorodott – csak meggyújthatta valamelyik templomot egy eltévedt ágyúgolyó –, a falakon kívül, a Cigány-patak partján egymásnak roppant a két sereg.

Engesztelhetetlen gyűlölettel, pusztító dühvel csaptak össze: a magaslatról úgy tűnt, mintha senki meg sem próbált volna védekezni. Nem emelkedtek a pajzsok, azokat inkább csak arra használták, hogy csapásokat osszanak velük, nem hajoltak el a harcosok a feléjük sújtó vágások elől, állták az ütéseket, s mind csak robogtak előre, lóháton, gyalog, s zúztak, döftek maguk körül,

ökleltek, gyilkoltak rettentő erővel. Zuhogtak a csapások, szablyák, pallosok, buzogányok vasa osztotta a halált, acsarkodó, szakállas arcok üvöltöttek egymásra közvetlen közelről. A hajnali levegő megtelt meleg vérpárával: a díszes mentékre, a vértek vasára, a koszos paraszti gyolcsgúnyákra egyformán fröccsent a frissen kiontott embervér.

A gyilkos öklelésben nem volt kímélet sem embernek, sem állatnak: a jobbágyok lándzsákkal sorra hasították fel az ágaskodó úri paripák szügyeit, hasát, s aki a földre zuhant, nyergébül kipenderült, arról puszta kézzel szaggatták le a páncéldarabokat, s puszta kézzel tépték szét a sivalkodó, vergődő férfiakat.

Hunyadi látta a magasból, ahogyan egy bomlott elméjű, megtermett móc egy kiszakított emberkézzel csapkodja a véle szembeforduló vajdai lovas lábát, amott egy nagy bajuszú, hegynyi magyar tört előre a püspöki gyaloglándzsások sorai közt, mindkét kezében egy-egy levágott emberfővel. A hajuknál fogva markolta őket, s azokkal osztogatta csapásait. Még a magaslatra is felvisszhangoztak azok a förtelmes, tompa puffanások. Jó mélyen beverekedte magát a lándzsások közé, mire sikerült végre valakinek hátba döfni. Akkor aztán a többiek is mind rávetették magukat, s a parasztból kisvártatva vagy kéttucatnyi lándzsa meredezett: földre szegezték, mint valami sivalkodó malacot.

– Elvégeztetett – sóhajtotta Kamonyai, s Jankó felé fordult, hogy megkérdezze, érdemes-é még várakozni. Nem szívesen nézte volna tovább ezt az esztelen öldöklést. Az urak már amúgy is elkezdték visszafelé tolni maguk előtt a megroggyant, beszakadozott paraszti sorokat. A Monostor-kapu tárva-nyitva állott, s a Cigány-patak túloldaláról elődübörgő székely lovasok pillanatokon belül betörnek Kolozsvár utcáira… Egy órán belül véget ér a csata, s onnantól már csak a sikátorokban, házak pincéiben megbúvók legyilkolása marad.

Mikor Hunyadi felé fordult a hű Kamonyai, azt látta, hogy ura arca elsötétül a tehetetlen dühtől.

– Induljuk, Jankó. Itten semmi dolgunk többé. Hunyadi bólintott.– Irány Hunyad!Elfordították lovaikat Kolozsvár füstölgő falaitól, s lassan ügetni kezdtek

a Gyulafehérvárnak vezető út felé. Az aranyas szekér, mögötte a kétszáz paraszt, s aztán az ötven hunyadi lovas meg a kétezer királyi vértes késlekedés nélkül követték őket.

5.

BÁTMONOSTOR, MAGYARORSZÁG,

A. D. 1526, MINDSZENT HAVA

A szép öregember kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, s a hideg kövön az ablakhoz támolygott. Kora reggel volt még, odakünn sűrű köd borította a környéket. Az apátság udvarán épp újabb török lovas egység szedelőzködött a vigasztalan esőben, a pocsolyákból egymás után húzgálták ki a tarka török sátrak rögzítőkaróit.

– Alig maradnak szpáhik az apátságban! – jegyezte meg az öreg.Dénes odabicegett hozzá, s letörölte a maradék páravirágokat az üveg

sarkaiból.– S ővelük mi lehet, uram?Deér-Sólyom István tudta, kikre gondol a fiú. Hát persze… A két leányra,

akik bizonnyal éppen úgy a törökök foglyai lettek az apátság megszállásakor, mint a többiek, a cseh lovag, a hájas magyar úr, s a szomorú tekintetű komorna.

– Valószínűleg ma elviszik őket is.– Törökországba?– Rabszolgának – bólogatott a szép öregember, s Dénes vállára tette a

kezét –, a leányok azóta már valamely aga vagy aszab tiszt sátrába kerültek, legalábbis, ha szerencséjük volt. Mert ha mezei katonák kaparintották meg őket…

Dénes lehajtotta a fejét.– Micsoda szégyen… Úgy fosztják ki az országunkat, mintha nem

teremne benne férfiember, ki megvédje javainkat. Templomaink, váraink felprédálva, s mindenünk a töröké. Asszonyok, leányok, gyermekek rabláncon…

– Ez a háború – vont vállat a szép öregember. – S tán még ennél is rosszabb vár szegény Magyarországra.

– Ennél rosszabb?– Jöhet rosszabb, sokkal rosszabb, fiam. Ha a király úr valóban halott,

hamarosan véres vetekedés indulhat a magyar trónért.– De hisz Szapolyai uram… Az öreg csak legyintett.– Azt hiszed, a Habsburgok lemondanak erről az országról? Soha! S ha

újra nyújtogatni kezdi a kétfejű sas a karmait mifelénk, abból polgárháború kerekedik.

– Lehetetlen, uram! – Dénes arca úgy kipirult, mintha megint a láz rózsái gyújtogatnák belülről. – Azt már ki nem bírná szerencsétlen hazánk!

– Ó, pedig törvényszerű következménye volna a gyászos előzményeknek. Emlékszel, a történetemben hol tartottunk? Albert őfenségét megkoronázták. Ő volt az első Habsburg a magyar trónon, s attól tartok, nem az utolsó. Amikor a fejére került Szent István koronája, mind azt hitték a magyar urak, hogy újabb fél évszázad viszonylagos nyugodalom vár az országra, amint azt

Zsigmond alatt megszokták. De nem így történt… Szegény Albertnek sokkal rövidebb időt szabott a Mindenható. S a belháború mindig akkor kezd pusztítani az országban, mikor már azt hinnéd, nem jöhet rosszabb…

Dénes lehuppant a kerevetre. Hála Khayr al-Arif orvosának, a fiú napról napra erősödött. Úgy érezte, néhány napon belül akár el is hagyhatná Bátmonostort.

– Mi lesz velünk, uram?– Miután a törökök kivonulnak? Dénes fásultan bólintott.– Mi lenne? Eltakarítjuk a romokat, megtisztítjuk az apátságot, hogy majd

mikor az apát úr visszamerészkedik a jól táplált szerzetes atyákkal, mégse a mocsokba érkezzék.

– S aztán?A szép öregember az ablaküvegnek támasztotta lüktető homlokát.– Aztán? Miket nem kérdel, drága fiam? Épp tőlem… Nékem már a

sírban volna a helyem. Az is csoda, hogy élek…– Be kell fejeznie a történetet! – figyelmeztette Dénes. – Valami kezd

kirajzolódni a szemem előtt, s azt akarom, hogy fejezze be, mi hátra maradt! Már látom a körvonalait a nagy műnek!

– Akkor is ezt kívánod, Dénes fiam, ha annak a képnek lesz sok részlete, ami nem fog tetszeni?

– Ezt már megbeszéltük, uram. Minél többet tudok meg, annál kíváncsibb leszek, s korholom magam, hogyan élhettem oly nyomorú tudatlanságban azelőtt.

A szép öregember odalépett a fiúhoz, és megsimította csillogó tonzúráját.Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Khayr al-Arif lépett be rajta. Az

egyiptomi vacogott a hidegtől; a hátára borított vastag takaró már nem sokat ért a süvítő októberi szelek ellen.

– Még egy nap, Al-Borak! – kiáltotta boldogan, mikor lerázta magáról a hideg esőcseppeket, mint valami bolhás kutya. – Holnap reggel útnak indulunk mi is. A szultán már Belgirádban táborozik, s ma vélhetően átkel a túlsó partra.

– Nagyszerű – mondta a szép öregember. – Repes a szívem az örömtől, hogy az utolsó török is eltisztul végre innét.

Khayr a kezét dörzsölgette.– Engem már nem bosszantasz fel semmivel, barátom! A ma este

különben is még a miénk! Meghallgatom történeted folytatását, bár megvallom, nem könnyű hallgatni. De mégis, tanulságos ez a történet. Minden töröknek hallania kellene egyszer! Éhesek vagytok?

Az öreg bólogatott, s az egyiptomi gyorsan intézkedett. Mikor visszajött, az arcára volt írva, hogy kérni szeretne valamit.

– Kosztantinijébe visszaérve át kell nyújtanunk a szultánnak az elkészült beszámolókat a dicsőséges hadjáratról. Már említettem neked, hogy

Kemálpasadze és Musztafa bin Dzselál kért tőlem jegyzeteket, de a teljes munkát még nem fejeztem be.

Elhallgatott, s a szép öregember közönyös arckifejezését fürkészte.– Megtennéd, drága barátom, hogy meghallgatod, mit írtam a csata utáni

eseményekről?– Minek?– Igyekeztem kevesebb jelzőt használni, de tudod, milyenek ezek a portai

historikusok…– Tudom: perzsák.– Meghallgatsz hát?– Van más választásom?– A szakácsom mujjabanát készít a kedvedért, fahéjjal hintett, mandulás

mézbe mártott túrós pogácsát. Úgy emlékszem, az is a kedvenceid közé tartozik…

A szép öregember legyintett.– Ebben a korban az étel már nem mozgatja meg az ember képzeletét,

Khayr. Hanem amikor a malacképű szír szakács hajlongva megérkezett az illatos

süteménnyel, az öreg mégis különös érdeklődéssel nyújtogatta a nyakát az ezüsttálca felé.

S Khayr al-Arif máris mosolyogva nyúlt a pergamenlapokért.

6.

– A dühöngő csata estig húzódott, s miként Allah az éjszaka szemérmes leplét bocsájtotta a véres harcmezőre, ott a fegyverek csörgése elcsendesült, s csak a sebesültek szívtépő jajongása, a holtak szellemeinek fájdalmas zokogása hallatszott a sötétben. De a fenséges Allah végzése szerint az iszlám győzedelmes zászlói a kardok és lélekrabló lándzsák lehanyatlásával a csillagos égig felmagasztaltattak.

A világbíró, hitvédelmező szultán pedig egész éjfélig nyeregben maradt, és megparancsolta a seregnek, hogy mindenki maradjon a helyén, a topcsik tartsák megtöltve a győzedelmes zarbuzánokat és zenbürekeket mind, mert nem hitte, hogy a gyaurok sorsa ily megmásíthatatlanul bevégeztetett máris.

Éjfélkor aztán a győzedelmes padisah a zuhogó eső elől sátrába vonult, s hagyta a küzdelemben megfáradt oroszlánokat eloszlani, kik leszállhattak végre lovaikról, de a parancsolat szerint hajnalig kezükben kellett tartaniuk a kantárszárat, s lángoló fáklyák fényénél kellett vigyázniuk a halálnak mezejét. Senkinek, sem a főembereknek, sem a közembereknek nem volt szabad a málhákhoz menniük.

Azon az éjszakán nem eresztette a nyugodalom balzsamos csendjét a hősök táborára Allah, mert a sebesültek és haldoklók üvöltése, jajgatása, sivítása, hörgése pokoli zajt keltett. Engürúsz és igazhitű harcosok könyörögtek vízért, sebük bekötözéséért, vagy a megváltó halálért, de senki nem merészkedett a halottak és élők határvidékének közelébe.

Másnap, Zil-kade havának 21. napjának reggelén Isten árnyéka lóháton szemlére indult, a vezírek közül vele lovagolt Musztafa pasa is. A harcmezőn a holttestek hegyekben hevertek mindenütt, mint kévék a szántóföldön. Annyi fej gördült a lovak lábai alá, hogy a patkók nem földet, csak emberi szemet és szemöldököt tapodtak, s nem a porhanyós rögök porladtak alattuk, de embercsontok és hús.

A tábor minden részén kihirdettetett, hogy az élve elfogott gyaurok másnap vezettessenek a díván elé. Ezen a napon az igazhitűek fáradsággal összeszedték saját sebesültjeiket, de a hitetlenek jajgató haldoklóit ott hagyták a zuhogó esőben, hogy mihamarabb kileheljék bűnös és engedetlen lelküket.

Másnap, Zil-kade havának 22. napján, pénteken a fényességes padisah számára aranytrónus állíttatott fel a közelben, egy paradicsomhoz hasonlatos mezőn, égig érő szajbánok között. E trónuson a kalifa pompás császári díszben, valóságos Salamonként ült, s tekintett szét a gyalázatos képet mutató harcmezőn. A vezírek, az állam dicső oszlopai, az emírek, a ruméliai és anatóliai bégek mind megjelentek a dívánban, és sorrendjük szerint a trón zsámolyához járultak, a padisah lábához dörzsölve arcukat, s kezét áhítattal megcsókolva szerencsét kívántak a győzelemhez, amiért is rangjuk különbségének megfelelően császári ajándékokkal örvendeztettek meg. A tanácskozáson, melyen az összes csapatok bégjei és a tüfenkcsik vezérei is részt vehettek, a fényességes padisah bejelentette, hogy folytatódik a Budun felé menetelés.

A gyalázatos ellenség elfogott harci zászlait a díván előtt mind fejjel lefelé döfték a földbe. Az élve elfogott, acéltestű, dévekhez hasonlatos gyaurokat csapatonkint, bégjeikkel, elöljáróikkal, papjaikkal, bánjaikkal, porkolábjaikkal együtt rabláncra verve elővezették. Ezután a császári zenekar fülnek édes zenéje mellett mindőjüket a fényes díván szeme láttára, sorra lefejezték. Ez egész nap eltartott, mert tízezer rimánkodó, sivalkodó férfit kellett a hóhéroknak lenyakazni. Hulláikból oly magas halmok emelkedtek, mint az egyiptusok földjén a piramisok, koponyáik halma pedig eltakarta a napot. A derekabb, oroszlánlelkű hitetlenek bátran, felvetett fővel mentek a halálba, s elnyerték ezzel a fényességes padisah elismerő, biztató intését. Az alávaló, eltévelyedett, Tomori nevezetű pap és a gyaur sereg számos vezérének levágott, harcmezőn, a holtak tengerében meglelt feje is a díván elé hozatott, s a tízezer fejjel együtt lándzsák hegyére tűzetett a tábor feletti dombok karéján.

A szerencsétlen magyarok házi szerei és fényűzési tárgyai szekereken voltak, ezek pedig a poggyásszal és málnával együtt mind a hit harcosainak kezére kerültek. Ők mindenféle zsákmánnyal megrakodtak, és kimondhatatlan vagyonok uraivá lettek. Mindenkinek jutott valami préda: arany-és ezüstedények, palackok, kupák, különös és csodálatra méltó poharak és tálcák, zacskó aranyak, menyét-és cobolyprémes köntösök, aranyos és drágakövekkel kivert kardok, magyar és aleman szablyák, fegyverek, különféle értékes ruhák és egyéb csinos tárgyak.

Eme fényes győzelem után a müszlimán harcosok, a hit védelmezői mindenfelé portyázni indultak, és Engürúsz földjét eltipratták lovaikkal, minden irányban öt-tíz napi járóföldre száguldozván a nagy városokat és falvakat felégették, a zárdákat és a hamis hitnek otthont adó templomokat elpusztították. Müszlimánok lettek a keresztények gyermekei. Ciprustermetű, tulipánarcú, jácintfürtű, enyelgő szépek s puszpángnövésű, rózsaarcú, jázminillatú, huri származású leányok kerülvén kézre, a szultáni tábor irigység tárgyául szolgált a paradicsomnak.

Ilyen nagy diadal az előbbi szultánok s a régi kánok közül egynek sem jutott osztályrészül, a világ kezdete óta a mai napig ismeretlen, hogy két fejedelem ekkora, tengerhez hasonlatos hadsereggel állott volna szemben egymással. Ez az esemény a világ csodái és ritkaságai közé tartozik, s hála légyen Allahnak, hogy a vallásvédő padisahnak jutott osztályrészül ez a diadal.

– Nem túlzás ez egy kicsit? – vágott közbe a szép öregember. – Az még hagyján, hogy ezek a ragadós perzsa hasonlatok émelyítőbbek, mint eme mujjabana! De azért, hogy a világ nem látott még ekkora seregeket? Khayr! Kell ez? A magyar sereg fele meg sem érkezett Mohácsra!

– Jól van, jól van! Lehet, hogy kicsit még csinosítanom kell majd a szöveget. Másrészt viszont te is jól tudod, kedves barátom, hogy milyenek ezek a törökök! Imádják a szóvirágokat!

– Éppen olyanok, mint ti, egyiptomiak vagytok – dörmögte az orra alá a szép öregember, de aztán csak intett. – Folytasd hát, essünk túl rajta mihamarabb!

Khayr kelletlenül olvasta:– Ezen a napon és az elmúlt éjjelen szünet nélkül szakadt az eső megint,

úgyhogy az állatok két éjjel le nem fekhettek. Másnap, Zil-kade havának 23. napján, szombaton a ruméliai defterdár parancsba kapta a fényes tekintetű padisahtól, hogy a Mohács mezején elesett gyaurok hulláit szedesse össze, és egy helyen temettesse el őket. De ezt a parancsot a defterdár csak kisebb részben teljesítette, s a fényes tekintetű padisah nem büntette őt meg ezért. Mikhál-oglunak, Khayr al-Arifnak és a többi akindzsi bégeknek pedig megengedtetett, hogy portyára induljanak megint.

Másnap, Zil-kade havának 24. napján, vasárnap az állam dicső oszlopai fényes kelmékkel, díszruhákkal ajándékoztattak meg a győzelemért, amiért

hálaként kezet csókoltak a legyőzhetetlen szultánnak. A pasa, a kethuda és a defterdár elment összeszedni még néhány újonnan meglelt igazhitű hős tetemét, mert az esőben hamar oszlani kezdtek.

Másnap, Zil-kade havának 25. napján, hétfőn Mohács városát, melyben volt egy palota is, felgyújtották, s megindult végre a diadalmas iszlám hadsereg észak felé, s ikindi idején ért a következő állomásra. Amint egy tavon keltek át, melynek vize a lovak szügyéig ért, a sereg letáborozott, mert a padisah attól tartott, hogy a hitetlenek újabb seregei állnak lesben, hogy lecsapjanak Allah győzhetetlen népére. De érthetetlen módon az engürúszok megmaradt, számolhatatlanul hatalmas serege még csak a közelbe sem merészkedett. Másnap tovább menetelve a hitetlenek fővárosa felé kihirdettetett, hogy a gyorsabb haladás érdekében a seregben fogolyként magunkkal cipelt összes hitvány férfit hányják kardélre, így aztán aznap is tömérdek koponyát hajigáltak halomba a hit igazhitű harcosai. Kicsinek és nagynak hulláját a farkasok és ragadozó madarak étkéül hagyták, meghíván őket e borzalmas lakomára.

A padisah parancsba adta, hogy csauszok vigyék a győzelem örömhírét Ruméliába, Anatóliába, Egyiptomba, Szíriába, Diarbekirbe, Kurdisztánba, Kara-Bogdan és Iflak tartományba. Kosztantinijébe maga Huszejn csausz, Brusszába Dzsendi csausz, Damaszkuszba Koer Korkun csausz, Egyiptomba Mohammed bég müteferrika, Ajasz pasa öccse, Diarbekirbe Deli Iszkander csausz, a forrongó Karamánba Güsel Szinán csausz, Aleppóba Koer Dzsáfer csausz indult lóhalálában.

Khayr felpillantott, s mert látta, hogy a szép öregember gondolatai elkalandoznak, néhány pergamenlapot a földre ejtett.

– Akkor lássuk ezt! Bevonulás Budun városába, Zil-hidzse havának 3. napján, kedden. A győzhetetlen iszlám sereg csaknem üresen találta a gyaurok országának eme büszkeségét, mert közeledtük hírére a város gyáva lakói úgy szétszóródtak, mint a Göncöl szekérbeli csillagok, s csak az együgyűek, a sánták, elmeháborodottak és a zsidók maradtak ott. A házak üresek voltak, de sokat már kifosztottak mások, érkezésünk előtt.

Mikor a napként ragyogó iszlám zászlók e város környékére vetették fényüket, az említett buduni zsidók halotti leplet akasztva nyakukba elébe jöttek a győzelmes hadseregnek, s a föld porához dörzsölve arcukat kegyelemért esedeztek a szultán előtt, s maguk elé emelték Budun városának kulcsait, mondván, azt átadják a világbíró padisahnak, csak az életüket kímélje meg kegyelemmel. Alázatos kérelmük a meghallgattatás helyére jutván, személyük és vagyonuk számára kegyelmet nyertek.

A padisah őfensége később nyeregbe szállván Ibrahim vezérrel végigjárta és megtekintette Magyarisztán, avagy Engürúsz hitetlen királyainak városát.

a szultán mellett különleges, bizalmas szolgálatokat teljesítő személy, különmegbízott.

Egész nap zuhogott. A várost teljesen megszállták a győzhetetlen iszlám hadai. Másnap a padisah lóra ült, és a város környékét szemlélte meg. Kora reggel hídépítéshez kezdtek Budunnak agacs-bazirijánál, mikhez Iszkander Cselebi, s néhányan a müszellem és a gyalogság szandzsákbégjei közül felügyelőkké neveztettek ki. Allah kegyelméből már három napja, hogy a városban az esti ima után éjjelenként a mi katonai zenekarunk játszott.

Zil-hidzse havának 6. napján, pénteken az innenső oldalon lévő várost felgyújtották. Ezekben a napokban a legyőzhetetlen iszlám sereg szélsebes portyázói száguldottak e nyomorult országon keresztül, s annak tartományait a bosszú és pusztítás tüze által égették, perzselték hamuvá. Egész Alemaniáig feketébe borult a föld, az ég még nappal is éjszakába fordult a füsttől s a lovasok által felvert porfellegtől. Elpusztítottak a hit harcosai mindent, ami útjukba került, falvakat és városokat, várakat és erődöket, megrohantak és szétromboltak minden helyet, ahol a tisztátalan gyaurok meghúzni igyekeztek magukat. A gonosz természetű hitványakat leölték a kisebb-nagyobb leány-és fiúgyermekeket foglyokká téve elhajtották, az élő és élettelen jószágot elrabolták, s azután épen és gazdagon, tömérdek zsákmánnyal tértek vissza.

Este Budun városában egy templomot is felgyújtottak, melynek kétszáztizenöt láb magas tornya volt, és minden fából lévő része leégett olyan haragos tűzzel, ami az egész környéken nappali világosságot keltett. Az igazhitű harcosoknak nem volt szándékában felgyújtani ezt a templomot, még ha a hitetlenek akolja volt is, csak véletlenül harapóztak el benne a lángok. A pasa oda is sietett, hogy hamarjában eloltassa a tüzet, de a lángokat megfékezni akkor már nem lehetett. Az itt táborozó öt-hatszáz janicsár és tízezer lovas szpáhi a közeli királyi palotában töltötte az éjszakát.

Ez a palota az égig ért, termei, csarnokai bálványokkal voltak megtömve, falai pedig az alávaló gyaurok szultánjainak képeivel díszítve, csodálatos elrendezéssel. Továbbá mindenütt megszámlálhatatlan elefántcsont, ezüst-, arany-és ébenfa eszköz, kupa, serleg, tányér, fegyver. A fényes termekben, ami a hitetlen királyoké volt, napokon keresztül az iszlám hadsereg lovai szállásoltattak el, s a janicsárok őrtüzei lobogtak. A hollós király nevezetes kódexeiből gyújtóst csináltak a tudatlan katonák mindaddig, míg a fenséges padisah ezt meg nem tiltatta nékik. Másnap a palotából a fegyvertár valamennyi eszközét, ágyúkat, régi pallosokat, a hitetlen engürúszok által legyőzött ellenségek évszázadokon át zsákmányolt hadizászlóit mind gályákra rakodták, s útnak indították Kosztantinijébe. Ugyanez lett a sorsa a palota előtt álló nevezetes ágyúknak továbbá azon oszlopokon álló hatalmas rézszobroknak, melyek a hitetlen királyok közül Sigismundust, az átkozott Hunyadit, s a fiait, Laslót és Mathiast ábrázolták A fenséges padisah úgy rendelkezett, hogy a gyűlöletes gyaur királyok piszkos kódexeiből is a

vásártér, nagy piactér adózás alól felmentett irreguláris lovasság.

legszebbeket vigyék mind gályákra, s haza, Kosztantinijébe. Eközben a város egész nap lángolt, dacára a zuhogó esőnek.

Zil-hidzse havának 8. napján, vasárnap az uralkodó a királyi palotában nagy társaságot gyűjtvén össze fényes lakomát adott az igazhitű harcosoknak. A mulattatással foglalkozó emberek közül a páratlan művészek és zenészek megjelenvén fuvolán, majd csenken, majd kánunon, majd tamburon, cimbalmon, rebálon és kobzon játszottak szívvidító, gondűző, örömre gerjesztő, jókedvre hangoló gyönyörű dalokat. A fülemile-szavú, szép hangú énekesek előbb víg, majd panaszos és kesergő gazeleket énekeltek: az éji lepke vagy a mevlevi dervisek módjára keringő táncosok táncoltak kézi dobjaikat verve.

Mivel Budun közelében a szerencsétlen és nyomorult királynak egy nagy vadaskertje volt, mely néhány hegyet és halmot, síkot és mezőt foglalt magába, a győzedelmes padisah másnap ide lovagolt fényes kíséretével, a zagarsdijeivel, csakirdsi-basijaival és szegbánjaival. A vadászok és szélgyorsaságú avdzsik bekerítették a vadas erdőt, s a szultán fejedelmi szokása szerint madárröptű, szellőgyorsaságú vadászebekkel, darufogó, levegőben lakó, kézről elszálló nemes sólymokkal, fácánfogó kerecsenekkel, csakirokkal, sahinokkal, bázokkal, balabánokkal egész napon vadászott.

Zil-hidzse havának 12. napján, csütörtökön hajnalban Kodzsa bég, szemendrei szandzsákbég és testvére, Mahmud viddini bég átkeltek az elkészült hadihídon, s a túlparton, Peste városában szálltak meg. Azután átkelt a pasa is, és a sereg nagy része. Másnap, pénteken a győzedelmes hadsereg szünet nélkül vonult át a hídon. A fenséges szultán parancsára az engürúsz királyok palotáját nem tartván illendőnek felgyújtani, janicsárokat rendelt azt őrizni, hogy mások azt fel ne gyújtsák.

Zil-hidzse havának 14. napján, szombaton reggeltől estig, szünet nélkül tartott a hadsereg átvonulása a hadihídon. A portyázok a környékről igen sok újabb foglyot hoztak. A Budunon lakó zsidók ekkor a fenséges padisah lábához borultak, s könyörögtek, hogy őket ne hagyja magukra, mert a visszatérő engürúszok bizonnyal a vérüket veszik, amiért Budun kulcsait az ellenség lábai elé helyezték. A padisah pedig kegyelemmel úgy döntött, hogy valamennyi zsidó, mindösszesen kétezer család haladéktalanul hajókra vitessen, s minden tulajdonukkal egyetemben Kosztantinijébe szállíttassék a birodalom szívébe. A fenséges padisah a királyi palota őrzésére hitvány gyaur őrséget állíttatott.

Másnap, a reggeli ima idején aztán váratlan esemény történt: a hadihíd három részre szakadt az átvonulók súlyától, mikor éppen lovakat hajtottak át.

Zagardsi: a szultáni vadászok azon csoportja, akik az agarakat gondozták; csakirdsi-basi: a szultáni udvar vadászebekkel, vadászmadarakkal foglalatoskodó szolgái; szegbán: a szultáni vadászebek gondozói, akiket később beolvasztottak a janicsárok egyik hadtestébe

A pompás paripák mind a Tuna habjaiba vesztek. Sok igazhitű harcos is a vízbe fúlt. A buduni oldalon rekedt seregtestek, Khoszrev boszniai bég, továbbá Mikhál-oglu Mohammed bég és Omár bég oglu Hasszán bég, szilisztrai bég a hatalmas szultán hadigályáin keltek át a túlsó partra. A környékről a portyázók ismét tömérdek foglyot, ifjú leányt, s gyermeket tereltek a hadsereghez. A táborban kihirdettetett, hogy másnap a sereg elindul vissza, az igazhitűek birodalmába.

7.

Azon az estén a szép öregember már nem folytathatta a történetet Hunyadiról, hisz mindvégig Khayr felolvasását hallgatták, majd az öreg néhány megjegyzést tett az egyiptomi stílusára, aminek az lett a vége, hogy Khayr egészen megdühödött, és feldúltan kiviharzott a szobából.

Igaz, másnap reggel úgy köszöntötte őket, mintha mi sem történt volna. Bőséges reggelit hozatott nekik, s miközben a szolgák görnyedve összeszedték az aga holmiját, ő kedélyesen búcsúzkodni kezdett.

– Allah vigyázzon rád, Al-Borak! Hálát adok néki, amiért engedte, hogy még egyszer, valószínűleg utoljára találkozzunk az életben. Sajnálom, hogy érdekes történetedet nem hallgathatom tovább, de talán örülök is valamelyest. Attól tartok, sok mindennel kellene szembenéznem a továbbiakban, ha így teszek

A szép öregember megölelte az egyiptomit.– Khayr, testvérem! Az én Istenem vigyázzon rád. Jó ember vagy, s az

Isten nem engedi el a jó emberek kezét.– Bár igazad lenne, de attól tartok, elengedi.Az aga most Dénes felé fordult, s megbiccentette a fejét.– Vigyázz erre a fiúra, barátom, mert farkasok ideje közeleg. Vigyázz rá,

amíg teheted, nehogy az igaztalanok eszköze legyen!Azzal sarkon fordult, és kisietett a szobából.Ott maradtak ketten, és sokáig bámulták az üres ajtót. Aztán az ablakhoz

léptek, s onnan figyelték, ahogy az utolsó szpáhi, s az utolsó, zsákmánnyal megrakott szekér is áthalad az apátság kapuján.

Hirtelen nyomasztó csend borult rájuk.Megszokták már az állandó zsivajt, a török, szaracén, egyiptomi, szír

karattyolást, a lovak nyerítését, a fegyverkovácsok kalapácscsattogását, a foglyok folytonos jajveszékelését.

S most ez a csend…Az egész országra borult ez a csend.– Egyedül maradtunk – sóhajtotta a szép öregember. – Többé soha nem

látom őt viszont…

Dénes kérdőn rámeredt.– De hisz csak egy török!Az öreg halványan elmosolyodott.– Számomra több, Dénes… Khayr al-Arif ugyanis Magyarországon

született, itt, Kölkeden, mielőtt Egyiptomba vitték volna rabszolgának.– Magyarországon?A szép öregember keserű mosollyal a papra pillantott.– Azt hittem, már rég kitaláltad, Dénes… Ő a testvérem. Egy anya szült

minket…– Kicsoda? – hüledezett az ifjú pap.– Nemsokára megtudod azt is…Míg Dénes dermedten nézte a szép öregember arcát, ő a távolodó török

csapat után bámult.Odakünn gubbadt, sötét fellegeket sodort az őszi szél. Az eső

vigasztalanul verte a világot, elmosta a vért, s a könnyeket. Szél süvített az apátság felett. Az zokogott, jajongott oly keservesen.

8.

HUNYAD VÁRA, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,A. D. 1438, VÍZKERESZT IDEJÉN

Újlaki Miklós idegenül érezte magát Hunyad falai közt. Minden cseléd alázatosan viselte magát, de az ifjú báró mégis gyanakodva figyelte őket, mintha csak azt várta volna, mikor csillan meg valamelyik szemében a lenézés, a lekicsinylés gúnysugara.

Bánta már, hogy engedett Hunyadi unszolásának. De hát mit volt mit tenni, Jankó igen hálás volt a cseh merénylő megöléséért, s úgy vélte, talán itt az ideje a régi, s új sérelmek eltemetésének. A meghívás oka igen prózai volt: családi ünnepek egész sora állt előttük. A vár ezekben a napokban megtelt a Hunyadiak familiárisaival, közel s távolból hívott, víg kedélyű kisnemesekkel, oláh kenézekkel, székely lófőkkel meg szász patríciusokkal.

Miklós kezdett rádöbbenni, hogy Hunyadinak több barátja van, mint néki összesen cselédje. E felismerés valósággal letaglózta. Hisz végtére is, mi a különbség közöttük? Miért sikerül minden Hunyadinak s miért semmi őnéki?

Ott állt a szobája ablakában, s kifelé bámult, a behavazott Szent Péter-hegyre. A kilátást kissé takarta ugyan a mély árok túlpartjára nemrég emelt Nebojsza-torony, de azért így is kivehette az elkerített temetőt, mely ott húzódott békésen, a fennsíkig kígyózó védmű falához simulva. A temetőben most maroknyian álltak, a hófehér, ringó ágú tölgyek alatt.

Újlaki tűnődve figyelte őket.

Egy friss sírhantot álltak körbe.

9.

Ott voltak csaknem valamennyien, kik a szűkebben vett Hunyadi családhoz tartoztak. Középütt Hunyadi János nyestprémes, ezüstszövésű kaftánban, amit kun díszekkel vert öv fogott össze. Mellette Iván tetőtől talpig kun kenézi öltözékben, török saruban, fényes szablyával az oldalán.

Jankóba két oldalról két húga kapaszkodott, kiket oly ritkán látott, hogy hazatérve alig ismerte meg őket. Erzsébet, ki anyjuk széles arccsontját s termetét örökölte, bizony sokat öregedett. Búzavirágkék szemei körül a ráncok akár a fáradt, őszi napsugarak. Emitt Klára, a legkisebb termetű a családban, újszülött magzatját, a kis Dengelegi Pongráczot ringatta. Volt még egy harmadik nővére is Hunyadinak Mária, de az Manzilla kenézhez ment nőül Havaselvére, s onnét azóta egyszer sem látogatott haza. Azt se tudták él-e, hal-e.

Ott álltak a hant körül négyen Vajk vitéz megmaradt magzatjai, s nézték a sírkeresztet, aminek fájába egyelőre csak annyit véstek: ANYÁNK.

Jankó átölelte két húgát, s arra gondolt, a teremtő nem engedte, hogy méltó búcsút vegyen édesanyjától. Hosszú percekig kellett erőltetnie emlékezetét, míg egyáltalán az eszébe jutott, mikor találkoztak utoljára. De arra már nem emlékezett, akkor mit beszéltek. Hanem arra nagyon is, hogy mit mondott anyja, mikor utána szekerezett Rómába, hogy hazahívja…

Hunyadi elmosolyodott az emlékre. Anyja és felesége nem jöttek ki különösebben egymással, de mégse volt egy rossz szavuk a másik felé. Most már nem is lesz soha…

– Hol halt meg? – kérdezte fakó hangon Jankó– Csolnokoson, Jariszló házában – felelte Klára. – Még karácsony hó

végén.– Ő akarta, hogy itt temessétek el?– Asszonyod akarta így. Azt mondta, te is így rendelkeznél. – Jól mondta.A friss hant mellett egy régi, megdőlt kereszt jelezte, hogy Morzsinai

Erzse nem egyedül alussza álmát a sírkertben. Itt nyugodott a kis Vajk is, Hunyadi legkisebb öccse, akit még gyerekkorban ragadott el a halál. De nem volt itt bátyja, kit különös módon szintén Jánosnak kereszteltek, s még Jankó születése előtt meghalt, s nem porladtak itt atyjuk, Vajk csontjai sem, kinek testét elnyelte a szakadék Újlak mellett…

– Szenvedtél-e sokat, drága anyám? – kérdezte könnyes szemmel Iván, megtörve megint a hosszas, gyászos hallgatást.

– Jariszló szerint álmában érte a halál – mondta Klára. – Este még vígan voltak Csolnokoson, táncoltak is az atyafiakkal a hazatérted hírére… Alig várta, hogy újra lásson… Hogy még egyszer, utoljára lásson, Jankó. Mintha érezte volna… Nékem mindig azt mondogatta: csak annyit engedjen meg a magasságos Úristen, hogy utoljára megölelhessen téged. De nem engedte. Mikor az ünneplés után felkelt a nap, Jariszló látta, hogy már nem él. Azt mondja, csak feküdt az ágyban, kezét imára kulcsolta, s mosolygott, mintha csak álmodott volna tovább.

– Akkor utoljára rád gondolhatott, Jankó – bólogatott Erzsébet, és megrázta bátyja karját. – Te voltál a kedvence mindig.

Hunyadi erre nem felelt.Egyre anyja járt a fejében, Erdély valaha legszebb asszonya, kiről

legendákat szőttek országszerte, s ki sokak meglepetésére kikosarazta minden vagyonos kérőjét, s egy nincstelen, havaselvi kun kenéznek nyújtotta kezét. S a titokra is gondolt persze Jankó, a titokra, ami felől bizonyosat a halott császáron kívül egyedül Morzsinai Erzse tudhatott. A titokra, amit most már örökre sírjába vitt magával.

– Nyugodj békében, édesanyám – suttogta Jankó, s letérdelt a hant mellé. Egy marék havat vett le a sírról, s azzal mosta meg arcát.

– Menjünk testvéreim. Már várnak ránk…

10.

Álmában ott álltak a csodapalotában, édesanyja és ő. Morzsinai Erzse kopottas, fodraitól és díszítéseitől rég megfosztott, mélyzöld ruhát viselt, olyasfélét, amit a vidéki kisnemesi kúriák asszonyai hordanak Erdély-szerte.

Tekintetek százai szegeződtek rá, kíváncsi, mohó és leplezetlenül szemérmetlen pillantások. A teremben amúgy meglepően sötét volt: odakinn, a festett táblájú ablakok megett mélylila fellegek takarták a napot, s az idebenn meggyújtott, vaskos gyertyák fénye nem bizonyult elegendőnek, hogy megvilágítsa a súlyos drapériákkal, vastag, veres selymekkel bőségesen díszített boltíves csarnokot. Ha elég fényt nem is, de valami édeskés, szinte bódító illatot árasztottak magukból ezek a faggyúgyertyák; Erzse először idegennek találta, de aztán valósággal elbűvölte az illat.

– Igen, ez az én gyűrűm! – mennydörögte a király a trónuson. – Kelj fel, leányom! Anyja engedelmeskedett, s Jankó önkéntelenül követte mozdulatát.

Zsigmond mosolygott. Nem volt itt szükség semmiféle gyűrűre. Ezer közül is megismerte volna ezt az asszonyt. A gyertyák sápadtarany derengése mézszínűre festette a zöld ruhából viruló bőrét. Arca kipirult, s ahogy félénken Zsigmondra nézett, hosszú szempillái megrebbentek az ékkőként csillogó, babonázó szemek felett.

– Ő a fiad? – kérdezte Zsigmond. Ahogy azt kiejtette száján, hogy „fiad”, megremegett a hangja.

– János a neve, fenség.

11.

Hunyadi zihálva ébredt ágyában, maga elé bámult egy hosszú pillanatig, s csak az elsöprő vágyat érezte, hogy azonnal kiugorjon az ágyból, s rohanjon le a Hídvég-bástya lépcsőin, le az asszonyházba, hogy odabújhasson anyjához, mint tette annyiszor kicsiny gyermekként. A világon mindennél jobban vágyott erre, anyja két karjára, nevetésére, ami nevetéstől minden gond fellege feloszlott, mitől minden félelem eltűnt, mitől minden bizonytalanság édes bizonyossággá vált. Most azonban csak egy bizonyosság volt, s pedig az, hogy mostantól soha többé nem ölelheti meg őt, nem szólhat hozzá, s anyja sem felel szavára. Ez a bizonyosság csak ebben a pillanatban tudatosult benne. A fájdalom pedig oly megrendítő erejű volt, mintha szíve szakadt volna ki mellkasából, hogy egy feneketlen, sötét kútba zuhanjon.

Torka elszorult és kiáltani akart, de nem tudott. Ránehezedett az emberiség minden létező fájdalma.

Csak ült az ágyban zihálva, s megérezte, amit egyszer minden embernek meg kell érezni: ráébredt, örökké magányos lesz mostantól, mert nincs többé anyja.

Pedig a zihálót máris puha asszonyi karok ölelik, s puha gyermekkezek cirógatják a korai ráncoktól barázdált férfiarcot, letörlik könnyeit

De ő mégis tudja azt: az az ölelés nincs többé.

12.

Nagy vigasságra gyűlt Hunyad népe. Napok óta érkeztek a csengettyűs szánok mindenhonnét a vármegyéből, a szomszédos Temesből, Krassóból, meg Erdély részeiből, sőt egész Nándorfehérvárból, s még a Dunántúlról is.

Jöttek a kettős keresztelőre, Dengelegi Pongrácz György uram és Hunyadi Klára asszony elsőszülöttjének, meg Vingárti Geréb János úr s horogszegi Szilágyi Zsófia elsőszülöttjének keresztelőjére. S ha már így esett, hogy két fiút is a szentelt víz alá meríthettek, íziben tartottak egy lakodalmat is, Jankó hű familiárisának, az ifjabb Kendeffy Istvánnak meg Ohábai Mirucának a menyegzőjét.

Úgyhogy Vitéz Jánosnak alaposan fel kellett kötnie a gatyaszárat, hogy bírja szusszal a papi teendőket, lévén, hogy Hunyadi ragaszkodott hozzá: csak barátja eskethet, csak ő keresztelhet.

Az igazi ok amiért a majd négyszáz vendég bezsúfolódott a vár szűkös lovagtermébe, persze inkább Jankó hazatértének megünneplése volt. Nehéz időket élt meg Erdély ezekben az esztendőkben, különösen a parasztháború hozott tenger szenvedést – ráfért hát mindenkire egy kis vigalom.

Mióta a vajdai seregek leverték a pórok lázadását, s Kolozsvárt Marchiai Jakab atya máglyatűzzel megtisztította, az országra a bosszú fellegei ereszkedtek. A főbb utak mentén karóba húzott parasztok rohadtak s Lépes püspök parancsára, minden jobbágynak kire csak rávetült a gyanú árnyéka, hogy részese volt Budai Nagy Antal ribilliójának kezét, orrát, fülét vágták le könyörtelenül. A megcsonkított, üszkös sebű senkiháziak évekig rótták Erdély útjait, s alamizsnáért koldultak. De ők még jól jártak. Az élve kézre kerített parasztkapitányokat viszont Kolozsvár főterén elevenen nyúzatták meg Lépes püspök pribékjei. Nagy Antalnak szerencséje volt holttestét a városfalak alatt találták meg, ott esett el a harcban, pallossal a kezében.

De a sok gyász után Hunyadra végre felragyog a nap a sötét fellegek közül. Hisz hazatért a várúr, hazatért a megye leggazdagabb nemese, a király védelmezője, hadak vezérlője!

Van hát mit ünnepelni!Az ünnepi lakomaasztalnál ott hangoskodott az egész atyafiság: az

asztalfőn a várúr, s asszonya. Hunyadi le sem vette a szemét Erzsébetről. Végig az ő kezét szorongatta, s még akkor sem szívesen engedte el, mikor szerencsétlen enni szeretett volna.

Hol volt már Veronika sápadt emlékképe? Tűnő látomássá zsugorodott.Hát gondol ilyesmivel bárki, akinek ilyen csuda gyermeke van? János

mellett hétesztendős kisfia, Lackó ücsörgött a vaskos párnákkal magasított széken. Gyanakodva szemlélte még a nagy bajuszú, hosszú hajú férfiút, kiről igen homályos emlékképei voltak csupán, de akit úgy kellett hívnia: apám.

Mellettük az öreg Szilágyi szülék ücsörögtek: Szilágyi László ispán uram, s asszonya, meg a teljes Szilágyi-Garázda rokonság, amibe Vitéz is beletartozott. Aztán ott voltak a Vingárti-Gerébek, szászok parancsolói, meg persze nemzetes Székely János uram, Hunyadi Erzsébet férje, s mind a népes Székely atyafiak meg persze a Györgyi Bodók meg a Dengelegi Pongráczok is valamennyien. A Kendeffy atyafiság, a lógó orrú Csolnokosi kenézek, az Ohábai rokonok. S persze, akik nem rokonok: Újlaki, kit Jankó díszvendégnek tekintett, Thuz János, Kamonyai Simon, Monoszlai Csupor Ákos hadnagy, Cserei Lukács, Sipők Miksa meg a két Hradski, atya és fia. Elvárták Thallóczi Máté bánt is a nagy vigalomra, de ő mégse jöhetett, mert Nándorfehérvárnál megint török portyázok kémlelődtek, dacára a havas téli időnek. Ő maradt hát odahaza, de tán be se fért volna amúgy sem Hunyad várába.

Az egyházi szertartáson, a várkápolnában Vitéz összeeskette a fiatal párt, megkeresztelte a két gyermeket. A szertartáson Thuz Osvát segítette, ki egészen jól haladt az egyházi tanulmányaiban. Egyedül Szilágyi Mihály

dörmögte nem tetszőn, hogy ebben a házban úgy látszik, már zsidók is ministrálhatnak, de Erzsébet asszony egyetlen pillantással elhallgattatta.

A fényes ünnepség alkalmából tömérdek ajándék talált gazdára. Kendeffyt mint hűbérura, Hunyadi megajándékozta egy ezüstkengyeles paripával, s hozzá ötven aranyakkal. Az újszülöttek, kiknek keresztapja természetesen Hunyadi János volt, száz-száz aranyat kaptak.

A legédesebb meglepetés azonban mégis Filipesi Albert deákot érte. Szilágyi Erzsébet pajkos mosolyán látszott, hogy igen sokat készült erre az estére. Mivel ismerte történetét annak, hogy a deák hű gondozója és szolgálója volt férjurának a megboldogult Giuliettával egyetemben, pénzt és fáradságot nem kímélve intézte ezt a meglepetést.

– Hunyd le szemed, Albert!Azzal az úrasszony tapsolt kettőt, s kitárult a lovagterem ajtaja.– Most már nézhetsz!Filipesi kinyitotta a szemét, és elsápadt, ahogy' az ajtóra meredt.– Krisztusom! Giulietta!De még Hunyadiban is megállt az ütő, s azt hitte, kísértetet lát Ez valóban

Giulietta! Isten! Hát feltámasztod a holtakat a végítélet előtt?– Jöjj, leányom! – Erzsébet mosolyogva odavezette Alberthez a lányt.– Ő Catherina, Milánó városából. A kis Lackónak fogadtam meg

nevelőül. Filipesi meg sem tudott szólalni, csak szája rebegett, ahogy közelebb jött.– Catherina édestestvére, kishúga a te Giuliettádnak! – magyarázta

Erzsébet boldogságtól áradó szívvel, mert látta, hogy Albert deák fél lábbal máris a paradicsomban jár. Hunyadi nem állta meg, hogy meg ne szorítsa Erzsébet kezét. Ilyet is csak asszony tud kitalálni! Csak rá kell nézni arra a bolond deákra! Mióta hazatértek Milánóból, egyre csak az orrát lógatta, sóhajtozott halott jegyese után. Bezzeg most!

Catherina nem tűnt megilletődöttnek. Vidáman körbepillantott, szemmel láthatóan tetszett neki a násznép emelkedett hangulata. Amikor aztán Albert elélépett, s a kezét nyújtotta a lánynak, hogy maga mellé ültesse az asztalhoz, Catherina elmosolyodott.

– Isten hozott, kedves! – mondta olaszul a deák. – Isten hozott Hunyadon! Akadt aztán olyan ajándék is, ami igen megbosszantotta Erzsébet

asszonyt.Az pedig éppen a férje ajándéka volt. Nem amit néki hozott, mert néki

elfeledett ajándékot gondolni Hunyadi, hanem amit nagy büszkén a kis Lackónak nyújtott át. A fiúcska el sem bírta. Kezéből csörögve esett ki a prágai hóhérpallos. A vendégsereg nevetett, de Szilágyi Erzsébet szeme villámokat lövellt.

– Pallost adsz a fiunknak, te eszement! Hát miféle ember vagy te?– Megállj, Erzse! Ezzel nyakaztam le Borotini Blaskót! Nem akármilyen

pallos ez!

– Felőlem akár a török szultánt is lenyakazhattad volna vele, ilyent akkor sem adunk gyereknek kezébe! Tudom én, milyen fegyver ez! Hóhérpallos! Szép kis ajándék, mondhatom! Vidd innét ki ebből a teremből, vagy én hajítom ki az ablakon!

A vendégsereg igen jól mulatott ezen, főképp, mikor Hunyadi elvörösödve, szégyenkező pillantását a földre sunyva kiballagott a pallossal.

Erzsébet asszony pedig odaugrott rögvest Lackóhoz, hogy megvigasztalja, mert ő meg elpityeredett, amiért elvették az ajándékát.

– Ej, rossz jel, hóhérszerszámot gyereknek adni! Nem jelent az semmi jót! – bosszankodott a tömegben halkan Belléni Katinka, Szilágyi Erzsébet édesanyja.

– Elhallgass már, vészmadár! – förmedt rá az öreg ispán, pedig maga is úgy gondolta, otromba ajándék volt a pallos. A rossz előérzet egész nap a lelkükön ült.

Amikor a lakoma megkezdődött, a ház ura szólásra emelkedett:– Barátaim! Szeretteim! Együtt vagyunk, s együtt erősek vagyunk! Ami

romokban áll, azt fel kell építeni! Ami hamis, azt igazzá kell tenni! A gyászt örömmé kell változtatni! S a drága magyar hazát meg kell védelmezni!

Azzal felemelte kupáját, s nagyot húzott a jó verseci veresből.De mivel a vendégsereg nem ily nyúlfarknyi tósztokhoz szokott,

felbiztatták Vitézt, mondjon egyet ő is. Tanult ember, papi ember, tán csak tud valami szépet kicsiholni magából!

– Kérem a Jóisten áldását e házra! Kérem a Jóisten áldását a ház urára, az én drága Hunyadi barátomra! – kezdte Vitéz szépen zengő hangon, s ahogy körbepillantott a kipirult arcokon, tekintete megakadt Szilágyi Erzsébeten. – S kérem Isten áldását a ház úrnőjére, drága rokonomra, Erzsébet asszonyra, aki esztendők óta viseli vállán e ház terheit, s ki nem szűnik táplálni a családi tűzhely lángját. Ki mellett ily asszony áll, az nagy tettek végbevitelére hivatott! Szűz Mária, népünk patrónája, áldd meg e házat!

Erzsébet elmosolyodott, s lesütötte szemét.– És kérem a teremtő Jóisten áldását is e ház minden rokonára, barátjára

és szolgájára, kérem, Uram, engedd, hogy a Hunyadiak csillaga magasan ragyogjon az égen, s hogy Hunyadi János az lehessen, akinek lenni rendelte szent akaratod!

A vendégsereg az asztal lapján dobolt a kupákkal.– Még! Tósztot még!Nagy bátorságot gyűjtve felállott ekkor Filipesi Albert, ki még mindig

Catherina szemeinek mély tengerében horgonyzott, s piros orcával azt mondta:

– Dio benedica questa famiglia che serviamo con cuore fedele! Dio benedica la mia cara donna! Dio benedica il mio signore!

Nevetett a sokaság, mert ebből meg egy szót se értettek, de mégis, szavak nélkül is tudták a lényeget, hisz oda volt az írva a deák boldogságtól repeső arcára.

Hanem ekkor felpattant a székről Jurek Hradski, kinek hetekig senki nem hallotta a szavát sem, s átszellemült arccal emelte a magasba kupáját:

– At’ žije kapitán Hunyadi! Opora padlých, ochránce věrných srdcí! My, kteří za život mu vděčíme, prosíme tě, Pane, abys mu dopřál dlouhých let!

Már a sokadik kupa ürült ki boszorkányos gyorsasággal, amikor váratlanul Thuz János emelkedett szólásra. No, a sáfár meg mit akarna mondani? Elcsendesült mindenki, s Thuz átszellemült arccal szólalt meg, kamaszos hangja el-elcsuklott, ahogy beszélt:

– Sóma Jiszráél Ádonáj Elohém, Ádonáj Ehád. Tóváréch et háám sel hábájt háze. Tóváréch et erec Hungária sellánu. Távsit et hájád hámöungán selhá, ál háánásem tovim. Ten lánu koách. Kósejávó sáát hámivachánim senágiá lónicáchon bizmán ánu milchámim im bóojvénu. Móhitátéf et háráhámim selchá, házóhorim ál hábájt háze vóál jeládem háneemárium.

Ten seneálá et háárcénu löor hemávrik selchá im koách möuchád. Ómén.

Vitéz, aki egyedül értette a fiú szavait, átölelte Thuz vállát, s gyorsan lefordította ezt a fohászt is.

– Hanem most már elég a beszédből! – harsogta erre Szilágyi. – Táncolni akarunk!

S a mulatság folyt tovább, egész nap, egész este, egész álló éjszaka. A kandallóban lobogott a tűz, az újonnan keresztelt gyermekek visnyogtak a zsivajban, az ifjú pár hamisan somolygott egész este, várva, hogy a számukra fenntartott, díszes hálószobába vonulhassanak végre már. Zengett a muzsika, pengett a lant, a dudások, furulyások bolondul cifrázták.

Már éjjelre járt, mikor Hunyadi felpattant az asztal tetejére, és lerugdalta a csontokkal teli tálakat meg a késeket, villákat, s a boroskancsókat mind, s oly hévvel kezdte ropni a legényest, hogy a vaskos tölgyfa asztal majd belehasadt a dübbenésekbe.

Áldja Isten ezt a családot, kiket hű szívvel szolgálunk! Áldja isten drága asszonyomat! Áldja Isten az én uramat!

Vivát, Hunyadi kapitány! Elesettek támasza, igaz szívűek gyámolítója! Mind, kik életünket neki köszönhetjük, kérünk téged, Isten, tartsd meg soká e ház urát!

Halljad, Izrael az Örökkévaló, a mi Istenünk, az egyetlenegy. Áldd meg e ház népét, áldd meg közös magyar hazánkat! Terjeszd ki oltalmazó karod a jóakaratú emberek fölé, adj erőt nekünk. S midőn eljő a megpróbáltatások órája, segíts győzelemre minket, amikor szembeszállunk ellenségeinkkel. Borítsa be sugárzó kegyelmed e házat, s minden hű gyermekét! Add, hogy egyesült erővel tündöklő fényedbe emeljük a hazát! Ámen.

Erzsébet nézte, ragyogó szemmel bámulta ezt az erőtől duzzadó, tomboló, boldog embert, ki a férje volt, s kit évek óta alig látott.

Hunyadi János harmincnyolcadik évét taposta, mégis úgy tombolta ki fájdalmát, s eszelős örömét egyszerre azon az éjszakán, hogy az még egy tetterős sihedernek is becsületére vált volna.

A férfiak doboltak csizmás lábaikkal, az asszonyok tapsoltak, s Hunyadi lehunyt szemmel táncolt.

Hej, édesanyám, be kár, hogy nem látsz minket most! Vagy persze, látsz te a mennyekbűl, fénylő csillagokbúl, s mosolyogsz most is te bolond fiadon, tudom! Nevess anyám! S örvendj! Hazatértem! Megvárhattál volna, mert azzal az utolsó anyai öleléssel adósom maradtál! De csak nevess! Élünk, s remélünk! Ezt figyeld, jó anyám!

S a díszes vendégsereg nem értette, miért dobbant akkorát Hunyadi arra a szerencsétlen asztalra, mintha minden bolond-dühét azon akarná kitombolni. Egyedül a Hunyadi sarjak, Iván, Klára, s Erzsébet értették azt.

Amikor aztán Iván is kevélyen felpattant az asztalra, s Jankóval összeölelkezve nekikezdte ő is a búsuló-vigadó táncot, az asszonyok azt hitték, a vaskos gerendákról hullik a vízcsepp a nagy melegben szét. Pedig igaz férfikönnyek voltak azok.

S mert van Isten, s mert van mennyország, ahonnan az anyák látják árva fiaikat, Morzsinai Erzse is látta őket a magas mennyből, a csillagokból. S igen mosolygott örömében.

13.

Másnap folytatódott a dínomdánom, mert akkoriban a magyar, ha vigadott, legalább három napig vigadott, alább nem adta. Reggel, mikor a vendégsereg java része még kába álmát aludta, Hunyadi felköltette Újlakit azzal, hogy lovagoljon ki véle a faluba.

Miklós bosszúsan öltözködött: nem elég, hogy végig kellett szenvednie előző este a háznép féktelen mulatozását, most még aludni se hagyják nyugodtan!

Nem is értette, minek hívja Jankó, egészen addig, míg a sültekkel, hordó borokkal megrakott szekér el nem indult lefelé a házak viskók kányába.

– Beszélnünk kell – jelentette ki Hunyadi. – Tudni szeretném, miként véled a jövendőt!

– A jövendőt? – kérdezte zúgó fővel Újlaki. – Nehezeket kérdesz, komám, kora reggel.

– Csakhogy nem ok nélkül kérdem. Vendégem vagy, akarom, hogy lásd, itt épül valami. Jövőt építek Miklós, s ehhez segítségre van szükségem.

Újlaki kelletlenül fordította el a fejét. Jó tíz esztendeje majd ugyanezekkel a szavakkal ő kérte Hunyadi segítségét. De régen volt, édes Istenem! Akkor még csak ő volt nagyúr, s Jankó senkiházi.

– Én a fejembe vettem, hogy olyan sereget állítok fel, amilyet nem látott még a világ. Mindenkitől a legjobbat tanultam el: Milánótól, a huszitáktól, a kunoktól, oláhoktól, a magyar bandériumoktól… Olyan sereg lesz ez, mely huszita szekereken száguld, szász ágyúval zúzza szét az ellenség erőit, székely-kun módra rohanja le őket, oláh fondorlattal csalja lépre, s a parasztok elszántságával állja a sarat ütközetben, ha kell. Hogy szükséges ilyen sereg, azt te is jól tudod: a mi birtokaink váraink mind a határon húzódnak. Ha betör a török a miénk pusztul legelébb.

– S ezért tőlem vársz segítséget?– Tőled, Miklós. Te nálamnál tízszer, százszor nagyobb úr vagy…– Kevésen múlt, hogy földönfutó nem lettem!– De nem lettél. Veronika megszerzé a gráciát néked…– Veronika? – villant gyanakvón Miklós tekintete. – Jól ismered őt?– Hogyne ismerném jól. Őmiatta kérlek téged. Nagyra becsülöm. Miklós fintorogva ingatta fejét.– No persze. Már azt hittem, engem becsülsz.– Téged nehéz még becsülni. Cilleinek bábja lettél, kivetett pária. Amit én

ajánlok, az a visszakapaszkodás. A király hallgat rám…– A király roppant hálás, hogy megmentettem gyermekei életét! Nincs

szükségem a közbenjárásodra, Oláh Jankó…– Ne feledd a királynő szeszélyét, ő bármikor megint számkivetetté tehet,

ha akar. Akárhogy is, Miklós, nékünk össze kell tartanunk. Próbáljad félretenni oktalan megvetésed, s gondolj a jövendőre. Birtokaid elenyésznek, ha a török betör a határon.

Szendrőt jövő tavasszal újra ostromolni fogja, s néhány esztendőn belül Nándorfehérvár lesz a következő állomás. Ha bármelyik elesik, ha az oszmán bárhol rést talál a dunai védelemvonalon, elébe tárul a gazdag Szerém! S onnét csak félnapi vágta Újlak!

Miklós bólintott. Mindezekkel maga is tisztában volt.– Én szövetséget kínálok – folytatta Jankó. – Ha velem tartasz, együtt

lebírhatatlanok leszünk, s akkor Cillei nem packázhat többé veled! Gondold meg, s tudasd, miképp döntöttél!

Hunyadi komoly pillantása kétségtelenné tette, hogy az ajánlat nem tréfadolog.

Megérkeztek a faluba, s Jankó intett, hogy kezdjék szétosztani az élelmet és a bort. Néhány percen belül a fél falu odasereglett, s Hunyadi csizmáját, nyeregtakaróját simogatták, kezét csókolták nagy boldogságukban.

– Be jó, hogy hazatértél, nagyurunk!– Isten vezéreljen utadon, Janku!

A falu szélén vagy hatvan huszita táborozott a körbeállított harci szekereiken. Mellettük nyomorú sátrakban a Kolozsvárnál csatlakozott parasztok húzták meg magukat, s igen felderült az arcuk, mikor meglátták, hogy reájuk is gondolt új uruk.

– Házakat építtetek nékik – mutatta Jankó az irtást, amit már előkészíttetett a falu új lakóinak. – Tudod, mi lesz, ha ennek híre megy? Tavasszal Erdély minden szegletéből ideözönlenek a fegyverforgató szabadok, a szökött jobbágyok…

– Magadnak keresed a bajt! A vajda meg a püspök a véredet kívánja majd!

– Nekem viszont lesz seregem.– S tőlem mire számítasz? – kérdezte még mindig gyanakodva Újlaki. –

Ha pénzre, akkor azt adni nem tudok.– Pénzem van elég. Nekem csak szövetséged kell, Miklós. Együtt

erősebbek vagyunk.– S én cserébe mit kapok? Hunyadi elmosolyodott.– Emlékszem, tíz esztendeje azt mondád nekem, Miklós, egy napon

korona díszíti fejed. Én koronát néked nem adhatok. De abban segíthetek, hogy míg koronád megleled, nyakadon maradjon fejed.

Újlaki elvigyorodott.– Ne ígérj könnyelműen, Jankó!– Valamit valamiért. Gondolkodj ajánlatomon! A magasból, a vár felől felcsendült a muzsika.– Úgy hallom, felébredtek a vendégek – vont vállat Jankó. – Ideje, hogy

folytassuk a mulatságot!S elvágtatott a felvonóhíd irányába.

14.

Mg a lovagteremben vígan volt a vendégsereg, egy kis, dísztelen szobában Hunyadi sorra maga elé rendelte, kikkel mindenképp beszélni akart. Legelébb is Thuz Jánost hívatta.

A fiú hozta az elszámolásokat, s egyenként Jankó elé terítette őket. Vitéz karját mellén összefonva várakozott Hunyadi széke mögött, s türelmesen hallgatta ifjú tanítványát.

– Minden itt van, jó uram! A papi uradalom, Hold, Vásárhely, Szentetornya, Szentandrás, Csabacsüd, s a Komjáti birtokok jövedelme, a kilenced, a beszolgáltatás… Külön íven a terményeladások summája meg az állatvásárra hajtott jószágok begyűlt ára, meg a marosi rév fele, ami kegyelmed nevére tábláztatott.

Hunyadi elégedetten bólintott.– Szép summa. Hanem mostantól, János, kicsit több munkád lesz, mert a

Szilágyi birtokokat is mi jegyezzük. Megállapodtam Mihály sógorral, neki úgyse fűlik a foga a gazdálkodáshoz. A feleségem szülei beköltöztek Hunyadra a lázadások miatt, s mostantól a két család birtokrészeit egyként kezeljük de külön tartjuk számon. Kis-és Nagy-Posaras, Böszörmény, Tószeg, Mosót, Begenye, Telek, s természetesen a horogszegi uradalom adminisztrációja mostantól a te feladatod.

Thuz elismerően füttyentett.– Jövőre így megháromszorozódik a bevételed, uram. – Jövőre négyszer annyi kell, mint idén. Mi ez a számsor?– Ide jegyeztem fel a beszolgáltatás alól halasztást kérőket, név szerint…– Ily sokan kértek?– Kétszer ennyien, uram.– S megadtad nékik?– Csak annak ki rászorult. Meghagytad, hogy senkit ne sanyargassak ok

nélkül, s én így teszem. De aki nem fizet, pedig tudna, azt Szilágyi uram látogatja meg. Akkor aztán fizetnek rendre.

– Jól teszik. S a többi?– Ezek a sókamarás bevételek. Nem sok. A parasztlázadás miatt szinte

megszűnt a kereskedés, az utak sehol nem biztonságosak. Ezért csekély a marosi rév bevétele is, uram, amint azt láthatod.

Hunyadi végigfutott a számok során. A betűkkel nehezen birkózott, de a számokkal igyekezett mind mélyebb barátságot kötni, mert úgy vélte, szebben tudnak azok szólni, mint Vitéz talján poétái.

– Nem rossz ez a summa, ne panaszkodj! Még több is a sókamarák bevétele, mint korábban volt. Ez meg hogy lehet?

– Úgy, uram, hogy korábban a haszon javát lefölözte sókamarásod. Hunyadi elkomorult.

– Sejtettem, hogy úgy van az.– Most minden minket illető dénár a te ládádba került, uram. S én minden

aranyon rajta tartottam szemem.– Ügyes fiú vagy, János. Összesen az négyezer és kétszáz arany…– Nyolcszázzal még ehhez szaporodott vagyonod, az is itt van mind, a

pincében, lenn.– Helyes. A pénz fele csaknem megvan tehát. Nézzük a másik felet. A

budai zsidókkal beszéltél-e?Thuz elsápadt.– Próbáltam, uram. De…– Nem adják, mit kértem?– Meg kell értened őket, uram… Buda forrong… Bármelyik nap

fegyverre kelhet egymás ellen a magyar és a német. S ilyenkor előbb-utóbb mindkettő a zsidóban találja meg a hibák okát, s azt üti!

– Értem én – bólogatott Hunyadi. – De értsd meg te is, kell az a pénz. Holnap indulsz vissza Budára, s megmondod nékik, hogy ötezer aranyat nékem hamar összeszedjenek. Cserébe palotásaim megvédik őket, ha mégis kitörne a zűrzavar.

– Megvédik őket? – kerekedett el Thuz János szeme.– Ötezer arany nem sok pénz, tudom, hogy tízszer, százszor annyit is

össze tudnak szedni, ha akarnak.– De megbocsáss… – kezdte Thuz, ám elakadt. Aztán összeszedte minden

bátorságát, és csak folytatta nagy merészen. – Megbocsáss, de miért higgyenek neked, uram?

– Mert te meggyőzöd őket.– S miért hinnének nekem?– Mert beszámolsz nekik az új seregről.Thuz továbbra is boldogtalannak tűnt a feladattól.– Őket nem érdekli az új sereged, uram.– Dehogynem! – mondta Hunyadi az ablakon kihunyorogva a tompa, téli

napsütésbe.– Félek, nem tudlak követni, uram.– Ide figyelj! Mindenki úgy tartja, a sereg csak emészti a pénzt, igaz?– Így van az. Vérteseid zsoldja, a sok drága páncél, a szász ágyúöntő

mestereknek a tömérdek előleg…– Pontosan erről van szó. Értesd meg a zsidókkal, hogy mindez nem

ablakon kiszórt pénz, hanem a legjövedelmezőbb befektetés!Thuz álla másodszor esett le csodálkozásában.– Hogyan? Befektetés? Ők ilyen üzlettel nem foglalkoznak, uram.– Ők nem, de én igen. Mesterségem a kardforgatás, máshoz nem értek. S

amint kész az új sereg, azonnal használni is fogom. Nem arra akarom én a hadat, hogy fel s alá masírozva védekezzek a Duna vonalán, azt lesve, mikor kóborol arra valami török rablócsapat! Amint készen állunk, támadunk! Arra ugyanis senki nem számít! Végigpusztítjuk Török-Rácország városait. Novo Brdo… Hallottál róla tán… gazdag ezüstbányák… S a két, három török sereg, mit szétverhetünk… Gondolj csak bele: kelmék, ékes fegyverek, ékszerek, lovak, foglyok ezrei, tízezrei. Tudod te, mi vagyon az? S mind az enyém, mert én szerzem meg.

Thuz elvigyorodott.– Meglehetős buta zsidó vagyok, uram, hogy erre eddig nem

gondoltam…– Nekem viszont számolnom kell, János. Zsoldot fizetni, abrakot venni,

utánpótlást szervezni, muníciót az ágyúkhoz, lovakat, vontató ökröket, élést a katonáknak… Ez tengernyi vagyon! Ha sikerrel vitézkedünk, azzal nem csak drága magyar hazánk határitól visszük távolabb az örökös fegyverzörgést, de megkaparintjuk a folytatáshoz való vagyont is! S itt az én alkum! Mondd meg a budai zsidóknak, hogy a zsákmány ötödét ők vehetik meg tőlem,

jutányosan. Amit kapnak, továbbadják majd haszonnal Bécsben, Boroszlóban, ahol akarják, s az az ötezer arany hamar visszafial pénzes ládájukba, zsíros haszonnal.

– De néked most kell tőlük az ötezer arany!– Most bizony!Thuz János elvigyorodott.– Így már mindjárt más. Nem ötezer lesz az, de tízezer is, ha erről nékik

beszámolok. Úgy veheted, meglesz az tízezer!– A töröktől vett zsákmányt is te fogod jegyezni, János. Negyedét minden

csata után rögvest szétosztod katonáim között. A tisztek, s a közlegények, a lovasok, s a gyalogok, a szekeres csehek, a szász pattantyúsok mind más és más részt kapnak belőle: hogy mennyit, én mondom meg majd.

– A negyede? Nem sok az, uram?– Tán inkább kevés. A zsákmány másik negyede a királyt illeti. Avval azt

csinál, amit akar. Mi megmarad, még mindig a kincs fele. Az a Hunyadi-kincstárba kerül, s abból tovább hizlaljuk az új sereget.

Thuznak igen tetszett az ötlet.– Most menj, mulass! – nevetett rá Hunyadi. – Holnap reggel indulsz

Budának megint.– Boldogan, uram!De az ajtóból csak visszasomfordált, s alázatosan, kezét tördelve megállt

ura előtt.– Mit akarsz, János? Feledtem tán valami fontosat? Thuz felnézett Vitézre, mert tőle várta a közbenjárást.– Azt kéri a fiú, hogy a vízaknai Izsák zsidónak megkegyelmezz, uram –

mondta készségesen Vitéz.– Én? Mi közöm nekem a vízaknai zsidóhoz?– Ellopta a moldvai fejedelemnek eladott gabonád árát, uram.– Ellopta?– Thuz állapodott meg vele, hogy részért túlad a száztíz köböl búzán,

negyven kepe kölesen. A búzát, kölest eladta, de az árát megtartotta magának.

– S hol van most?– Brassóban bujkált, de Szilágyi Mihály utánament, s megtalálta az

aranyakkal. Most lenn fagyoskodik vártömlöcödben.– Úgy. Akkor hát nem ért kár, igaz? A pénz megkerült! Thuz arca felderült.– Köszönöm, uram! Tudtam, hogy könyörületes a szíved! De Hunyadi nem úgy gondolta.– A vízaknai Izsák mindazonáltal lopott tőlem. Mért kérsz hát kegyelmet

számára? Thuz arcáról leolvadt a mosoly.– Én csak… uram…

Hunyadi felállt, s a fiú vállára tette a kezét.– Izsák kezét levágatom, mert lopott. Mindenkinek meg kell értenie, hogy

előttem csak kétféle ember létezik: tisztességes és becstelen. Sajnálom, János.Thuz lehajtotta a fejét.– Indulok, uram.Mikor ketten maradtak, Vitéz Hunyadi elé sétált, s mélyen a szemébe

nézett.– Bízol ebben a fiúban?– Mint tebenned.– Nem csalja meg kincseid?– Hiszem, hogy nem. Vitéz vállat vont.– Te dolgod. De azért rajta tartsd szemed.– Miért, Vitéz? Hisz nálam őt te jobban ismered. Kitanulta a katekizmust,

azt mondád, eszes, gyorsan okul. Öccse egy nap tán pap lesz, s mindent nekem köszönhet. Fegyverforgatást Szilágyitól, minden egyebet tőled tanult. Ha jól nevelted, nem árul el soha.

Vitéz megadta magát.– Hanem azt álmomban sem sejtettem, te Jankó, hogy ily hideg fővel

kiszámoltál te mindent.– Mert nékem elegem volt abból, Vitéz, hogy pénzért kuncsorogjak a

nagyurak portáján, a király várószobájában, vagy akárhol… Te is látod, mintha mind süketek és vakok volnának! Pedig a haza védelméhez tengersok pénz kell! Hát, ha nékem nem adnak, akkor máshogy kell azt a pénzt megszerezni! S okosan kell számolni! Járjon jól a katona, aki a vérét hullajtja, járjon jól a király, mert különben előbb-utóbb megorrol, járjon jól a kalmár, aki túlad a portékán.

Vitéz nevetett.– Sokan megkeserülik még majd, meglásd, Jankó, hogy alábecsülnek

téged!– Csak nem te is?Vitéz sugárzó arccal nézett fel Hunyadira.– Én csak sokat várok tetőled, Jankó! De jó úton jársz, azt hiszem. Kit

szólítsak?– Hidd Szilágyit, s Filipesit, már ha el tudod szakítni szép Catherinájától

egy kis időre! Aztán szólj Ohábai Menyhértnek, azonnal látni akarom!– A sókamarásnak?– Bíztam benne, Vitéz… Atyám régi embere volt… S látod, galádul

meglopott! Kisvártatva ott álltak Jankó mellett zord tekintettel Szilágyi, s Filipesi deák. A kinti muzsikaszóval Ohábai Menyhért szédelgett be kipirult orcával, átizzadt mentében.

– Hát ti mit pusmogtok itt, legények, ebben a félhomályban? – kurjantott egy nagyot, s a kezében tartott kupából Jankó csizmájára löttyintett néhány csepp bort.

– Azért hívattalak, Menyhért bátyám – kezdte visszafojtott hangon Hunyadi –, mert tudomásomra jutott, hogy meglopsz te engem.

Ohábai, az odakint folyó menyegző arájának, Mirucának örömapja egyszeriben elkomorult. Tántorogva állt Jankó előtt, s villámló tekintetével majd átdöfte a ház urát.

– De már ezt nem tűrhetem el senkitől! Mit képzelsz te, kölyök? Becsületben megőszült, vén fejem gyalázod?

– Itt van minden bizonyíték! – vágott közbe Jankó, és Thuz pergameníveire mutatott. – Évek óta lefölözöd sókamarám jussát! A tagadással csak magadnak ártasz, Menyhért!

Az öreg Ohábai most hirtelen elsápadt. A kupát kiejtette kezéből, s ujjait imára kulcsolta.

– Az isten szerelmére, Iancu, poshadt nadragulyát ettél tán? Csak nem hiszel annak a nyomorult kis zsidónak?

– Thuz János sáfárom, s hű emberem. Idén feleannyi sót tudtunk eladni a régi áron, s mégis kétszeres a summa a ládafiában! Ezt mivel indokolod?

Ohábai csak tátogott, kérlelőn hol Vitézre, hol Szilágyira pillantott. – János! Mihály! Szóljatok már egy szót! Térítsétek már észhez ezt az esztelen ifjút! Hitelt ád egy tetves zsidó szavának ellenemben, ki rokonja vagyok? Hát miféle világ ez?

Hunyadi nem moccant a széken, de tekintetét se vette le Menyhérttől.– Mennyit loptál tőlem? – Én… Én…– Azt kérdtem, mennyit?– Ártatlan vagyok, uram! – Az öregember mintha megértette volna, hogy

itten biz' nem babra megy a játék, Jankó szigorú arckifejezésén nyoma sem volt jó szándéknak.

– Soha meg nem loptalak, uram!– Mennyit? – üvöltötte Hunyadi, felpattanva helyéről. Megragadta Ohábai

mentéjének mellyrészét, és térdeltéből talpra penderítette az öreget. – Mennyit loptál Hunyadtól?

Menyhért vinnyogva felelte:– Lehet tán, uram, volt, hogy le-lecsíptem a jussodból, de kellett a pénz!

Miruca hozománya… A bányák költségei!– Mindig, minden pénzt megadtam, amit kértél, Menyhért! – köpte a

szavakat megvetően Hunyadi. – Mindig jól megfizettelek, mert nem csak kamarásom, de rokonom voltál, vér a véremből! Becsültelek, szerettelek, Ohábai Menyhért! S te mégis megloptál!

– Bocsáss meg, bocsáss meg, Iancu! – vetette magát Hunyadi lábai elé az öreg. – Igen, bevallom, mindent bevallok… Loptam… Sokat loptam tőled… Ami megvan még… a java megvan, azt mind visszaadom, uram!

– Mennyit loptál?– Összesen lehet vagy négyszáz arany, esetleg ötszáz a sok évek alatt,

uram! De ne kárhoztass! Hisz ebben az országban mindenki lop! Bolondfia, ki becsületes igyekszik maradni!

– Az ország királya nem én vagyok – felelte Jankó. – De Hunyad ura igen, s tán bolondfia is, ahogy te mondod. Mert míg én Hunyad ura vagyok, a tolvaj itt úr nem lesz, s tolvajlás büntetlen nem marad! Értettél engem?

– Kegyelmezz! Kegyelmezz, Iancu! – csókolgatta Hunyadi csizmáját az öreg, de ő lehajolt hozzá, s felemelte a földről, aztán forrón megölelte.

– Ne alázkodj meg, Menyhért bátyám! Semmi áron, ne alázkodj meg, soha!

Lassan eltolta magától.– Ami pénzt tőlem loptál, megörökli özvegyed, s a lányod. Nékik azt

mondjuk majd, hirtelen távoznod kellett, Zsilvásárba küldtelek, s a Kárpátokban, hóviharban szakadék nyelt el lovastul. Nem akarom, hogy családod nevén folt essék.

Ohábai hosszan bámult maga elé, már könnyeit se törölgette.– Igen… Értem… Köszönöm, Iancu… – mondta alig hallhatóan.– Levághatnám kezed, de az megalázás volna csak. Nem hagytál más

választást, Menyhért!Az öreg bólintott.– Elbúcsúzhatok legalább a feleségemtől? Drága leányomtól?– Nem teheted. Szilágyi emberei elvezetnek a Vérköves erdőbe! Még ma

halnod kell!Ohábai nem mert felnézni Hunyadira. Mintha még mondani akart volna

valamit, de a szavak cserbenhagyták. Rogyadozó léptekkel vezették ki a szobából.

– A következő?Vitéz kivárt egy hosszú pillanatig.– Familiárisod, Gecsei Kecze Miklós panaszolja, hogy Lépes püspök

betört a minap marospataki birtokodba fegyverrel.– Mért tett volna ilyet a püspök?– Hogy jobbágyaid közül elragadjon két tucatot, mondván, tízszer

annyian szöktek a saját parasztjaiból tehozzád.– S himpellérjeivel rátört az én falumra?– Három embered levágta, Jankó, s vagy húszat rabszíjon vitt a Lépes-

birtokra, a Réka-patak túlpartjára.– Küldd be hát Kecze Miklóst!A kasznár szégyenkezve oldalgott be, de látva, hogy Hunyadi nyugodtan

fogadja, megeredt a nyelve.

– Már azóta fenyegetőzik a püspök úr, hogy Kolozsvárban négyfelé tépették a lovakkal Nagy Antal tetemét, de most mán fegyverrel zargatnak, uram.

– Kiket vittek?– Négy jobbágycsaládot, csupa erős férfiembert, meg ifjú leányokat.– Hová vitték őket?– A csórai uradalomba.– Mihály, holnap reggel nyergelsz húsz vitézzel! – adta Szilágyinak az új

feladatot Hunyadi. – Meg sem állotok a püspök úr csórai uradalmáig, azt felégetitek, elragadott jobbágyaimat mind visszahozzátok.

– Szíves örömest – vigyorgott Szilágyi. – Csórán ül az a rókaképű hadnagya Lépes Györgynek, kit ki nem állhatok.

– Miskárold ki nyugodtan a bestét! Emlegesse meg a püspök úr, hogy ki Hunyadi területére fegyverrel téved, az fegyver által vész el. Akit a himpellérjei közül élve kézre kerítetek, annak fülét, orrát levágjátok, megértetted?

– Úgy lesz, Jankó!– Vár még valaki odakünn?– Csopea Mihail, kenézed Boldogasszonyfalváról.– Küldd be hamar.A kenéz ráncoktól barázdált, napcserzette arca mutatta, hogy rég

elvesztette már a családi vagyonkáját, amit még Nagy Lajos király idejében szerzett a hadakozásokban. Ahogy alázatosan hajlongott Hunyadi előtt, Jankóban felrémlett, milyen kevésen múlik, hogy most nem ő is épp így hajlong valaki más előtt.

– Mit akarsz, Mihail?– Engedelmedet kérem, Iancula uram! A lányomat, Marunicát adnám

hozzá feleségül a Rusori Ioanhoz.– Az meg kicsoda?– Hát a Medveölő Ioan – vágta rá a kenéz. Hunyadi nevetett.– Házasságra adja a fejét a vén lókötő? Felőlem adja csak! Engedélyezem

a nászt, Csopea Mihail! Legyenek boldogok, de lehet, hogy már tavasszal hadba vonulok, s akkor viszem a csatába Medveölő Ioant is, meg a fiaidat is!

– De hiszen akkor magam se maradok otthon! – csillant fel a kenéz szeme. – Köszönjük néked, Iancula uram! Köszönjük!

– A hozományhoz számolj tíz aranypénzt, Mihail. Medveölő Ioannak meg mondd meg, hogy házat kap itt, a faluban, ott élhet aztán a lányoddal!

A kenéz szeme elhomályosult, meg akarta csókolni Hunyadi kezét, de ő elhúzta előle, s megölelte az öreget.

– S mondd meg a füzesdi, sibisek, osztrói meg a kernyesi oláhoknak hogy álljanak készen! Akiket kijelöltem, hóolvadásra itt legyenek mind Hunyadon szekerekkel, fejszékkel, ötnapi éléssel!

– Itt leszünk, uram!A kenéz kihátrált, s a szobában csak a szűk család maradt. Hunyadi

végigpillantott emberein.– Menjetek, ünnepeljetek! Néhány nap pihenés vár ránk, de utána…

Utána tudjátok, mi következik?Vitéz, Szilágyi meg Filipesi egymásra biccentettek.– Készen állunk!Hunyadi szelíden rájuk mosolygott.– No, akkor táncoltassuk meg az arát!S indult, hogy megtáncoltassa a kis Ohábai Milicát, akit alig néhány perce

telt árvává.

15.

Azt az estét, azt a fényes ünneplést sokáig emlegették Hunyad megyében. Folyt a bor, ropták a táncot a várban, ropták a várhegy alján, a faluban, a mezőn, ropta a nemes, és ropta a paraszt. A vár körül fáklyák százai vöröslöttek a sötétben, s a vár maga is ragyogott a fénytengerben.

Hunyadi János áthevült testtel minden asszonyt és leányt alaposan megforgatott, csak utána rogyott felesége mellé a székre.

– Bírod-e még szusszal, János? – tette a kezére gyengéden kezét Erzsébet.– Szép is volna, ha nem bírnám! Még vinnem kell a menyasszonyt! Erzsébet nagyot nézett.– Ugyan hova?– Hova? Hova? Az első éjszaka jogáról megfeledkeztél tán?

Kötelességem az. Nem szívesen, de mennem kell…Hanem a ház asszonya úgy meglegyintette erre a ház urát, hogy alig bírt

az elhajolni előle.– Majd adok én neked első éjszaka jogát! Jöjjél csak te, Hunyadi János az

ágyasházamba! Mindjárt meglátjuk, legény-e éjjel, aki nappal is legény!Azzal kézen fogta hites urát, s a vendégsereg nagy örömére maga után

rángatta az ajtó felé. Jankó alig bírt elmarni még egy utolsó boros kupát, s a nagyját magára is löttyintette a nagy igyekezetben. A násznép biztatása és epés megjegyzései kíséretében – mintha ők lettek volna a vőlegény, s menyasszony, nem Kendeffy István és Ohábai Miruca –, végül Erzsébet kivonszolta maga után Hunyadit a lovagteremből.

Amikor kettesben maradtak végre szobájukban, Jankó abbahagyta a pajkos színlelést, s oly szenvedéllyel szorította magához, hogy egy pillanatra a levegőjét szegte szegénynek.

– Hiányoztál! – suttogta.

– Meghiszem azt – korholódott Erzsébet, de közben alig győzte magát kibogozni a díszes öltözék fűzőiből. Jankó nem sokat vesződött azokkal, vaskos ujjai alatt sorra szakadtak a szalagok. – Képzelem, hogy hiányozhattam a sok szép, prágai fehércseléd közt…

Hunyadi morgott valamit, aztán egy pillanatra felrémlett előtte, hogy holnap bizonnyal beszélni fog Erzsébetnek Veronikáról, mert megfogadta, hogy asszonya mindent tudni fog, mi ővele történt

De csak holnap…Tíz esztendeje házasok már, de a sok-sok esztendei távollétek miatt mégis

oly hévvel estek egymásnak mintha ifjú jegyesek volnának első forró, nászi éjszakájukon.

16.

Másnap éjjel Hunyadi nem tudott aludni. Nagy ritkán előfordul, hogy a boldogságtól s az elégedettségtől keringenek az ember gondolatai bolondul, összevissza. Jankó betakargatta Erzsébet mezítelen vállát, s kilépett a hideg, széljárta folyosóra.

A szomszédos szobában Lackó aludt.Gondolta, benéz hozzá.Csakhogy Lackó nem aludt, a kitárt ablakban ült, s a csillagokat bámulta.

Kezében a vén Matkótól kapott kun szablya csillogott.– Megfagysz te, szentem! – mondta Hunyadi, mikor belépett.Lackó összerezzent, mert még mindig nem szokta meg, hogy apja van, s

ráadásul az ilyen dús bajuszú, bivalynyakú ember.– A csillagokat bámulod?– Azon gondolkodtam, édesapám – mondta rekedtes hangon a fiú –,

milyen messzi lehetnek mitőlünk azok a csillagok? S ki gyújtotta meg fényüket? Meddig ragyognak? S miért?

Hunyadi elmosolyodott, eszébe ötlött egy tíz évvel ezelőtti, újlaki éjszaka, mikor ő is hasonló kérdéseken törte magát.

Odalépett Lackóhoz, és magához ölelte. Aztán gondolt egyet, s maga is odatelepedett az ablakkeretbe, ölébe emelve a fiút.

– Az ott a Hadak útja, látod-e? Az a megszámolhatatlan sok csillag ott, a magas éjszakában. A székely atyafiak szerint azon a csillaghídon tér majd vissza egykor Csaba királyfi, hogy megsegítse népét a nagy veszedelemben!

– Nagy veszedelemben? Mikor lesz az?– Itt van már, közel – mondta Hunyadi. – S lehet, szükség is lesz Csaba

királyfira és derék hun szellemvitézeke, hogy eljöjjenek a Hadak útján.– Hadak útja… szép neve van – álmélkodott Lackó.

– A magyarok Csillagösvénynek is híjják. Úgy tartják, minden hős vitéz, ki a hazáért adja életét, annak hídján tér meg a magyarok istenéhez.

Lackó fészkelődni kezdett, borzongott az odakünn, az éjszakában süvítő téli széltől.

– Egyszer te is meghalsz, apám? Jankó nevetett.– Egészen biztosan.– S akkor te is végigmész a Csillagösvény hídján?– Remélem, fiam. S egy napon, remélem, majd csak nagyon soká, te

magad is végigmész azon. Mindünket vár az ismeretlen, túl a Csillagösvény hídján. De oda belépni csak az léphet be, ki kiérdemelte azt.

– S hogyan lehet?– Méltón élni, s a hazáért halni.Lackó bámulta a csillagokat, aztán odafúrta a fejét Hunyadi vállgödrébe.– Nem akarom, hogy meghalj, édesapám. Hunyadi mosolygott.Igen. Az a nap még talán messze van, mikor bevégzi földi pályafutását.Mégis jó a bizonyosság. A hit, ami erőt ad. A fiak követik atyjukat az

ösvényen, a hadaknak útján. Ez az élet rendje. Ahogy ő is követte Vajkot, s ahogy réges-rég Vajk követte Csorbát… Egy napon majd, nem is oly soká, Lackó is kardot ölt, s véle lovagol ismeretlen harcmezők felé. Milyen büszke lesz rá akkor!

Hunyadi teleszívta tüdejét a tiszta téli éj levegőjével.Tágra nyílt szemében a Csillagösvény hídja ragyogott.

FÜGGELÉK

DRAMATIS PERSONAEA regényben szereplő karakterek döntő többsége valóban létező személy

volt. Az itt következő felsorolás azonban a regény szereplőit sorolja fel, természetes hát, ha köztük fiktív, vagy létező, de a valóságostól eltérő, más tulajdonságokkal bíró karaktereket is találunk (lásd a „Történelmi személyiségek vagy fiktív karakterek?” című jegyzetet).

I. A HUNYADIAK, ROKONSÁGUK, FAMILIÁRISAIK

Hunyadi János

Hunyad ura, Hunyadi Vajk és Morzsinai Erzse fia, királyi palotáshadnagy. Később erdélyi vajda (1441-1446), egyúttal nándorfehérvári kapitány, majd Magyarország kormányzója (1446).

Horogszegi Szilágyi Erzsébet

Hunyadi János felesége, Szilágyi László bácsi ispán és Belléni Katalin leánya.

Hunyadi László (Lackó)

Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet fia. Gyermekkorát Hunyadon töltötte, javarészt atyja távollétében.

Hunyadi Iván

Hunyadi János öccse, Hunyadi Vajk és Morzsinai Erzsébet fia. Bátyja oldalán harcolt az 1430-as évek második felében és az 1440-es évek első felében.

Horogszegi Szilágyi Mihály

Szilágyi Erzsébet bátyja, Szilágyi László bácsi ispán és Belléni Katalin fia, Hunyadi harcostársa egész életén át.

Morzsinai Erzse

Hunyadi János édesanyja, Hunyadi Vajk özvegye, később Csolnokosi Jariszló felesége.

Csolnokosi Jariszló

Hunyad megyei oláh kenéz, Hunyadi Vajk özvegyének későbbi férje.

Zrednai Vitéz János

A királyi kancellária írnoka, Zrednamelléki Gelét fia Dénes és Garázda Borbála fia, Hunyadi János barátja.

Hunyadi Klára

Hunyadi János húga, Dengelegi Pongrácz György felesége.

Hunyadi Erzsébet

Hunyadi János húga, Szentgyörgyi Székely János felesége.

Hunyadi Mária

Hunyadi János húga, Manzilla, havasalföldi bojár felesége.

Dengelegi Pongrácz György

Káta nembéli nemes család leszármazottja, felesége Hunyadi János húga, Klára volt.

Szentgyörgyi Székely Tamás

Székely János és Hunyadi Erzsébet fia, Hunyadi bandériumának zászlótartója, később magyar főúr, johannita lovag, vránai perjel.

Vingárti Geréb János

Kacsics-nembéli nemesi család leszármazottja. Az Anjou királyok idején lettek szász gerébek, innen a család neve is. Geréb János felesége horogszegi Szilágya Zsófia, Szilágyi Erzsébet húga volt.

Thuz János

Pozsonyi születésű zsidó, Feuer Júda néven látta meg a napvilágot. A huszita háborúk idején került Hunyadi környezetébe, kikeresztelkedett, birtokainak sáfárja lett. Később Laki Thuz János néven magyar főúr, horvát bán.

Thuz Osvát

Thuz János testvéröccse, Vitéz János neveltje, később zágrábi püspök.

Filipesi Albert

Itáliai születésű deák, anyja magyar asszony volt. Hunyadi János íródeákja.

Kamonyai Simon

Hunyadi János vazallusa, fegyvertársa.

Matkó

Öreg kun vitéz Hunyadi János seregében.

Jurek Hradski

Cseh huszita fegyverkovács, 1434-ben szegődött Hunyadi szolgálatába.

Vladek Hradski

Cseh huszita fiú, apjával együtt 1434-ben állt Hunyadi szolgálatába.

Monoszlai Csupor Ákos

Királyi palotáshadnagy, Hunyadi János parancsnoka és jótevője.

Kendeffy István

A Hunyadiak familiárisai, Hátszeg környékén birtokos család, melynek több tagja Hunyadi hű tisztje volt.

Ohábai Menyhért

Hunyadi rokona, sóbányáinak kamarása 1438-ig.

Gecsei Kecze Miklós

Hunyadi marospataki birtokainak kasznárja.

Csopea Mihail

Hunyadi boldogasszonyfalvi oláh kenéze.

Rusori Ioan (Medveölő Ioan)

Hunyadi hű katonája, a későbbi hadjáratok egyik hőse.

Hunyadi régi, hű familiáris vitézei

Kállai Lőkös János Cserei Lukács Pogány Miklós Sipők Miksa Zyndi Imre Szakács Ádám Kothvicz Majkó

Catherina

Hunyadi Lackó milánói születésű nevelője, Hunyadi néhai szolgálólányának, Giuliettának húga.

II. AZ URALKODÓCSALÁD ÉS ROKONSÁGA

Luxemburgi Zsigmond

Magyarország, Csehország királya, német-római császár.

Cillei Barbara (Borbála)

Magyar királyné, Cillei Herman, cillei és zagorjei gróf leánya, Luxemburgi Zsigmond második felesége.

Luxemburgi Erzsébet

Luxemburgi Zsigmond magyar király és Cillei Barbara leánya, Habsburg Albert felesége.

Habsburg Albert

Luxemburgi Erzsébet férje, 1438. január 1-től magyar király.

Habsburg Anna (Annácska)

Habsburg Albert és Luxemburgi Erzsébet leánya (regényünk szerint a vér szerinti apja Újlaki Miklós).

Habsburg Erzsébet (Lisabetha)

Habsburg Albert és Luxemburgi Erzsébet leánya.

III. MAGYAR FŐURAK ÉS ROKONAIK:

Újlaki Miklós

Magyarország bárója, Újlaki László és Stiborici Jachna fia. Később erdélyi vajda, nándorfehérvári kapitány, majd Bosznia királya.

Csáki Borbála

Az erdélyi Csáki család oldalági leszármazottja, Újlaki Miklós első felesége.

Cillei Ulrik

Magyarország bárója, stájer főúr, Cillei Frigyes és Modrusi Frangepán Erzsébet grófnő fia, Cillei Barbara királynő unokaöccse.

Cillei Herman

Magyarország bárója, stájer főúr, Cillei Herman és Katalin, boszniai királyleány fia, Cillei Frigyes, Cillei Anna (Garai Miklósné), Cillei Barbara (magyar királyné) atyja.

Garai László

Magyar főúr, Garai Miklós nádor fia, macsói bán, anyja, Cillei Anna révén a Cillei-liga oszlopos tagja, a királyné, Barbara unokaöccse.

Rozgonyi István

Magyar főúr, pozsonyi és temesi főispán.

Rozgonyiné Szentgyörgyi Cicelle

Rozgonyi István felesége, a galambóci ostrom asszonyhőse, a király megmentője. Keresztanyja Újlaki Miklósnak.

Pálóczi György

Esztergomi érsek, Garai Miklós halála után rövid ideig a nádori teendőket is ellátta.

Lévai Cseh Péter

Magyar főúr, lovászmester, macsói bán, később Erdély társvajdája a Budai Nagy Antal felkelés idején.

Hédervári Lőrinc

Magyar főúr, lovászmester, később nádor.

Thallóczi Máté

Itáliai származású magyar főúr, horvát és szlavón bán, Nándorfehérvár kapitánya. Testvére, Frank, szörényi bán.

Váraskeszi Lépes György

Erdélyi katolikus püspök 1427-1442 között. Jórészt az ő 1437-es tizedbehajtási rendelete nyomán tört ki Erdélyben a nagy parasztfelkelés.

Váraskeszi Lépes Lóránd

Erdélyi alvajda több vajda idején, az 1437-es parasztfelkelés egyik leverője. György püspök testvére.

Csáki László

Erdély vajdája. Az erdélyi parasztfelkelés ellen sokáig hiába harcolt, Zsigmond a vajdai tisztet ezért Lévai Cseh Péter kezébe adta.

Kusalyi Jakcs Mihály

Székely ispán, az erdélvi parasztfelkelés egyik leverője.

Tcmesi Henrik

Székely ispán, az erdélvi parasztfelkelés egyik leverője.

Losonczi Dezső

Erdélyi főúr, az erdélyi parasztfelkelés egyik leverője, később Erdély vajdája.

Schlick Gáspár (Caspar Schlick)

Német birodalmi főkancellár, magyar főúr, Zsigmond király és német-római császár hű udvari embere, személyes jó barátja.

IV. AZ ERDÉLYI PARASZTFELKELÉS VEZETŐI

Budai Nagy Antal

A király hadnagya Hunyadi zászlai alatt, majd 1437-38-ban az erdélyi parasztfelkelés vezetője.

Széki Nagy Tamás

A lázadó magyar és oláh országlakosok kapitánya, a Csáki vajdához menesztett, s ott kivégzett követek egyike.

Virágosberki Oláh Mihály

A lázadókhoz csatlakozott oláh parasztok kapitánya.

A felkelők kapitányai:

Kolozsvári János Vajdaházi Nagy Pál Chegei Grigor Diósi Gazda Benedek Buzai Geréb Balázs Kendi Gál Alparéti Bán László Suki Mihály Suki Dávid

V. HUSZITÁK, HUSZITÁKBÓL LETT ZSOLDOSKAPITÁNYOK

Jan Giskra

Cseh-morva, s részben magyar származású hadvezér. Ifjúkorában Velence zsoldjában katonáskodott, később a husziták kapitányaként harcolt Zsigmond seregei ellen. Lipany után átpártolt Zsigmondhoz.

Jan Vitovecz

Huszita kapitány, Lipany után szegődött a Cilleiek szolgálatába. A Délvidéken, Szlavóniában hamar hírnévre tett szert gátlástalan módszerei miatt.

Vilém Kupsa

Huszita kapitány, a Nagyszombatot megszállva tartó cseh sereg alvezére.

Borotini Blaskó

Valaha prágai hóhér volt, később huszita kapitány, a Nagyszombatot megszállva tartó cseh sereg vezére.

Jan Rokyczana

Huszita hittudós, később Prága püspöke.

Lipniki Kerek Tamás

Magyar kisnemes, a husziták régi híve, többször vett részt Észak-Magyarország feldúlásában.

Huszita főurak, Zsigmond-ellenes összeesküvők:

Ulrich von Rosenberg Alesch von Sternberg Jiři z Kunstátu a Poděbrad Henryk Ptacek

VI. KAMONCI, SZILSZEGI, CSERÖGI, SZERÉMSÉGI SZEREPLŐK

Kamonci Titusz

Újlaki jobbágyaként született, de hamar árvaságra jutott. Dugovics Mihály nevelte fel Kamoncon. Az Újlaki-adószedők az esküvője napján rabolták el menyasszonyával együtt. Onnantól a Cilleiek katonája. Ismert Néma Titusz néven is.

Váradi Veronika

A cserögi molnárné leánya. Valódi apja az idős Újlaki báró volt. A Kamonczi Titusszal kötött esküvője napján rabolták el. Később Erzsébet királyleány udvarhölgye, Anna hercegnő nevelője.

Dugovics Mihály

Kamonci nyeregkészítő-mester, Kamonci Titusz felnevelője.

Bálint pap

Eredeti neve Újlaki Bálint. A prágai egyetemen teológiát tanult, s hazatérve Kamoncra a huszita eszmék terjesztője lett. Ő és Tamás pap fordították le először a Bibliát magyar nyelvre (Kamonci, vagy másnéven Moldvai Biblia). Az inkvizíció elől híveivel Moldvába menekült.

Özvegy Váradiné

Cserögi molnárasszony. Leánya esküvőjén gyilkolták meg Vitovecz és Újlaki pribékjei a Vénszigeten.

Cserekle János

Kamonc bírája Marchiai Jakab inkvizíciós küldetése idején.

Bácshideghi Dénes

Kamonci szabóinas, a Marchiai Jakab inkvizítor elleni felkelés egyik résztvevője. Kamonc főterén elevenen nyúzták meg.

Csikasz Demeter

Újlaki Miklós tarkóvári ispánja, adószedő tisztje.

Csutorásné

Újlaki Miklós kulcsárja.

VII. A RÁC DESPOTA ÉS FAMÍLIÁJA

Brankovics György

Rácország (Szerbia) despotája, Brankovics Mara (Murád szultán felesége) és Brankovics Katalin (Cillei Ulrik felesége) atyja.

Brankovics Mara (Mara hatun)

Brankovics György, Szerbia despotájának lánya, Murád szultán felesége.

Brankovics Katalin

Brankovics György, Szerbia despotájának lánya, Cillei Ulrik, Magyarország bárójának felesége.

VIII. A SZULTÁN ÉS ROKONSÁGA

Murád

A török birodalom szultánja, II. Mohamed atyja.

Eszter (Humai hatun)

Mose ben Jahmun konstantinápolyi zsidó kereskedő és egy rabszolganő leánya, Murád szultán felesége.

II. Mohamed

Murád szultán és Humai hatun (Eszter) fia, később a Török Birodalom szultánja.

IX. ITÁLIAI, EGYHÁZI SZEMÉLYEK

IV. Eugenius (IV. Jenő)Pápa, Zsigmond király római császárrá koronázója.

Giuliano Cesarini

Bíboros, pápai legátus, a husziták elleni háború egyik szervezője, a bázeli zsinat kimagasló egyházi személyisége.

Marchiai Jakab

Itáliai ferences szerzetes, inkvizítor, vándorprédikátor.

Giovanni Capistrano (Kapisztrán Szent János)

Itáliai ferences szerzetes, inkvizítor, vándorprédikátor.

XI. HAVASALFÖLDI FEJEDELMI CSALÁDOK

Vlad Tepes (Karós Vlad)

Öreg Mircse (Mircea cel Mare), Havaselve fejedelmének fia, a Basarab-dinasztia leszármazottja, 1436-tól Havaselve fejedelme.

Vlad Draculea

Vlad Tepes (Karós Vlad) és egy erdélyi nemesasszony fia, később Havaselve fejedelme.

XII. EGYÉB SZEREPLŐK

Mose ben Jahmun

Konstantinápolyi zsidó kalmár, a bizánci császár titkos követe. Kiváló kapcsolatokat ápolt a szultáni udvarral is, gyakran adott el a Balkánról, Magyarországról származó értékes katonai információkat a portának. Az ő rabszolgasorba kényszerült lányától született Murád Mohamed nevű fia, a későbbi szultán.

Kottanner Jánosné (Wolfram Ilona)

Luxemburgi Erzsébet magyar királyné nevelőnője, főkomorna a királyi udvarban.

Marcelló

Zsigmond császár és király udvari orvosa.

TÉRKÉPEK

CSALÁDFÁK

JEGYZETEKTörténelmi személyiségek vagy fiktív karakterek?

A Hunyadi-sorozat olvasói gyakran felteszik a kérdést, hogy ez vagy az a részlet valós-e, bizonyos szereplők valóban léteztek-e, vagy csupán a képzelet szülöttei? Szerzőként a legnagyobb örömet akkor érzem, amikor az olvasók beszámolnak róla, hogy a könyvsorozat késztetésére utánanéztek az őket leginkább érdeklő részleteknek. Ilyenkor már sorolják is lelkesen, hogy a valóságban – a könyvvel ellentétben, vagy éppen azzal összhangban – hogyan is zajlottak azok a bizonyos események.

A „Hunyadi” elsősorban regénysorozat, melynek írása közben igyekeztem minél több valóságos eseményt megörökíteni. Természetesen számos dramaturgiai elem, cselekményszál a képzelet szülötte, s ma már a létező események közötti hézagokat is kizárólag a képzelet töltheti ki. Biztosan tudjuk, hogy Hunyadi János létezett. Azt is tudjuk, hogy volt egy öccse, akit szintén Jánosnak hívtak. Tudjuk, hogy ötven esztendeig uralkodott Magyarországon Luxemburgi Zsigmond. De olyan volt-e Hunyadi, mint amilyennek őt ábrázolom? Úgy gondolkodott-e, ahogy ezeken a lapokon olvashatjuk? Az öccsét valóban Ivánnak hívta-e a családja? Zsigmond király

hasonlított-e egyáltalán ahhoz a figurához, akit én próbáltam megörökíteni? E kérdésekre utólag szinte lehetetlen választ találni.

Mindazonáltal számos részlet, mely kitalációnak tűnhet, valóságos alapokon nyugszik. Történelmi tény a Hunyadiak és a Draculák rokonsága, illetve bizonyosnak tekinthető rokonságuk a Basaraba-dinasztia másik, Danesti-ágával is. Történelmi tény, hogy Vlad herceg Erdélyben élt száműzetésben, ott született fia, ifjabb Vlad, aki kegyetlenségben túltett kortársain, s akiről évszázadokkal később Bram Stoker Dracula figuráját mintázta. Történelmi tény, hogy Vlad herceg a Sárkányos rend tagja volt, s az is, hogy, török hűbérben többször tört Erdély földjére, az országra, ahol korábban menedéket nyújtottak neki. Történelmi ténynek számít, hogy Hunyadi éveket töltött Milánóban Visconti herceg zsoldosaként, s azt is pontosan tudjuk, hogy ebből az időszakból datálódik barátsága Francesco Sforzával. Történelmi tény, hogy császárrá koronázása után Zsigmond kölcsönt kért Hunyaditól, s ennek a kölcsönnek fejében jutott első, jelentősebb birtokadományaihoz a későbbi kormányzó.

Történelmi tény, hogy hosszas, külföldi útjáról hazatérve Zsigmond hatvanezer aranyat zsarolt ki a magyar báróktól, s az is, hogy ezt a hatalmas összeget egyszerűen szétosztogatta a hozzá pártoló cseh nemesek között, hogy prágai bevonulását megkönnyítse. Szintén történelmi tény, hogy Nagyszombat csak többesztendei huszita megszállás után szabadult fel, s természetesen Giskra lovag, valamint Jan Vitovecz magyar zsoldba szegődése is valós esemény. Hunyadi évekig volt kénytelen Prágában szolgálni Zsigmond hatalmi érdekeit, s éppen ezért nem vehetett részt közvetlenül a Budai Nagy Antal-féle erdélyi parasztfelkelés leverésében.

Szintén bizonyosan tudjuk, hogy 1437 végén Barbara és Cillei Ulrik lelepleződött, s a király tudomására jutott, hogy a királynő az ifjú lengyel hercegnek kívánja nyújtani kezét hatalma megőrzése érdekében. Barbara elfogása is megtörtént, noha a valóságban nem Prága falainál, hanem Znaimban. Azt is feljegyezték a krónikák, hogy a halott, teljes császári díszbe öltöztetett Zsigmond előtt három napig vonultak el a bámészkodó hívek a templomban, mint ahogy az is valós, hogy Nagyváradon, Szent László és első felesége, Mária mellett kívánt nyugodni.

Bármilyen hihetetlen sokak számára, az inkvizíció rémtettei sem a képzelet szülöttei. Marchiai Jakab véres kézzel pusztította végig a Délvidéket, s Kamonc környékén még a holtakat is kiforgattatta a földből, hogy megégettethesse maradványaikat. Az ellene kitört kamonci fegyveres lázadás részletei is javarészt hitelesek. A majd két évvel korábban, Erdélyben pusztító parasztfelkelés főbb eseményei valóban úgy történtek, ahogy a könyvben igyekeztem megörökíteni. Nagy Antal a Bábolna-hegyre gyűjtötte a jobbágyokból, városi céhes legényekből és kisnemesekből álló seregét, s onnan mért csapást az Alparétnél gyülekező nemesi hadra. A felkelés

leverése pedig valóban a jobbágyok által megszállt Kolozsvár elfoglalásával és a parasztok kegyetlen megbüntetésével ment végbe.

Mindezeknél is nehezebb kérdésekbe botlik a szerző, amikor az úgynevezett történelmi mellékszereplők vonásait próbálja megfesteni. Azokra gondolok, akikről tudni véljük, hogy éltek, de a történészek komoly vitákat folytatnak arról, hogy azok voltak-e valóban, akiknek hisszük őket. Thuz János például rejtélyes személyiség. Regényemben Hunyadi Pozsonyban botlik bele a zsidó fiúba, és a feldühödött városi polgárok karmaiból menekíti ki őt, így lesz Hunyadi sáfárja. Történelmi források állítják, hogy Thuz János valóban Hunyadi János barátja volt, sőt Mátyás király keresztapja. Később Mátyás tárnokmestere lett, horvát bán, hatalmas vagyonok, birtokok ura. Ő állította össze, egységesítette a tárnoki törvényeket, melynek bizonyos cikkelyei egészen 1848-ig érvényben maradtak a Corpus Iuris részeként. Johannes Listhius püspök és humanista a XVI. század második felében megírta Thuz Jánosról, hogy kikeresztelkedett zsidó volt. A történelmi hagyomány ezt el is fogadta, az 1929-ben Újvári Péter szerkesztésében megjelent Magyar Zsidó Lexikon is e vélekedést rögzítette. Sőt a Horthy-korszak parlamenti vitáiban 1929-ben e nézetet a faji törvényekkel kapcsolatban fel is emlegették, mint a hagyományos, magyar tolerancia ékes példáját. Csakhogy egy másik hagyomány szerint a Laki Thuz család tősgyökeres magyar nemesi família volt. Nagy Iván közismert „Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal” című műve azt állítja, hogy a Thuzok a Bő nemzetség geniusából eredtek, s ennek bizonyítására egy családfát is megjelöl. Valószínűleg ugyanezen forrásra utalva, dr. Kubinyi András is határozottan kijelenti „Zsidók a királyi kincstárban a középkori Magyarországon” című munkájában, hogy Thuz Jánost tévesen tartják zsidónak, valószínűleg azért, mert Johannes Listhius püspök egyszerűen összekeverte a bizonyíthatóan zsidó származású Ernuszt Jánossal.

Kinek van tehát igaza? Valóban tévedett a derék püspök? Összekeverte a két neves történelmi személyt? Vagy valaki (talán éppen Thuz valamely leszármazottja) utólag hamisította meg a családfát, nem létező ősöket illesztve oda? Ki tudja? Egy bizonyos: a szerzőnek döntést kell hoznia, melyik nézetet építi be a történetébe.

Másik példám egy nemzeti mítosszal kapcsolatos. Aligha akad olyan magyar ember a földön, ki ne hallotta volna Dugovics Titusz nevét. Ha máshonnan nem, hát Wagner Sándor nevezetes festményéről ismerős a hősies alak, aki Nándorfehérvár ostromlott faláról magával rántja a mélybe a török harcost, ki már éppen kitűzte volna a félholdas hadijelvényt. (S ha már hitelesség: azon a festményen hatalmas piros-fehér-zöld zászló lobog, amilyen zászló 1456-ban még nem létezhetett). Ettől függetlenül kétségtelen, hogy az önfeláldozás, a hazaszeretet egyik legszebb jelképéről beszélünk. A már említett Nagy Iván családtörténeti műve is megemlíti a Dugovics család

dicső ősét, kijelentve, hogy Dugovics Titusz fia, Bertalan, atyja érdemeiért Mátyás királytól 1459-ben megkapta a Pozsony megyei Tejfalut adományként. Korunkban azonban, amikor előszeretettel bizonyítják be mítoszainkról, hogy szemenszedett hazugságok, úgy látszik, el kellett jönnie a napnak, amikor valaki kiáll a publikum elé, és kijelenti: Ez a sztori is hamis! Semmiféle Dugovics Titusz nem létezett! Ez a valaki E. Kovács Péter volt, a Hétköznapi élet Mátyás király korában című olvasmányos, izgalmas munka szerzője. Ezután nem sokkal Szőcs Tibor jelentkezett tanulmányával a Hadtörténeti Közlemények 2009. márciusi számában (Egy „legendás” hős: Dugovics Titus története). Ebben meggyőző eszmefuttatással fejti ki a legenda születésének történetét, bebizonyítva, hogy valóban nem létezett Dugovics Titusz.

Egy „apróságot” szerencsére senki sem mert kétségbe vonni. Hogy valaki valóban végbevitte a nevezetes hőstettet. Bonfini krónikája beszámol egy névtelen magyar vitézről, aki magával rántotta a mélybe Nándorfehérvár ostromlott faláról a török harcost, ki már éppen kitűzte volna a félholdas hadijelvényt. (Bár Szőcs tanulmányában inkább azt valószínűsíti, hogy az eset nem Nándorfehérvárnál, hanem jóval később, Jajca ostromakor történt.)

Itt jön ismét a regényíró dilemmája. Bármi is a véleményem az ilyesfajta mítoszrombolásról, mégsem vagyok történész, eszem ágában sincs vitatni a történészek állításait, elméleteit. Regényeket írok, így azonban szabadon dönthetek arról, hogy kinek, melyik elméletnek adok hitelt. Eszem ágában sincs úgy megírni Nándorfehérvár ostromát, hogy ne legyen ott Dugovics Titusz (még ha nem is pontosan így hívják), és ne rántsa magával a törököt a mélybe. Ha a múlt bizonytalan is, a jövő legalább ebből a szempontból bizonyos.

A HUSZITÁK

Nekünk, magyaroknak, sajnos alaposan meg kellett ismernünk a husziták harcmodorát. Egyrészt Zsigmond seregével a huszita háborúk első szakaszában gyakran harcoltak magyar egységek is cseh területen, s később, amikor a husziták fosztogató expedíciói be-becsaptak hazánk területére, immár védekező hadműveletek egész sorára volt szükség ellenük. Szembetűnő, hogy a hagyományos, banderiális hadviselés mennyire tehetetlen és eredménytelen maradt a harci szekerekkel, korszerű tűzfegyverekkel felszerelt cseh hadakhoz képest. A Felvidékre behatoló, ott esztendőkre megtelepedő, s a környéket tűzzel-vassal pusztító csehek ellen igen csekély sikerrel vették fel a harcot a magyar seregek, s csak akkor bírtak döntő fölénybe kerülni velük szemben, amikor királyi akaratra jelentősebb csapatösszevonásokra került sor. 1434-ben végre felszabadították Nagyszombatot, elűzve a Lipany után betelepedő husziták maradékát. Sajnos

ezzel a Felvidék nem lélegezhetett fel végérvényesen, hiszen a későbbiekben Giskra vezetésével újra megszállták a csehek Felső-Magyarország egyes részeit, s eredményesen harcoltak a kiűzésükre érkező hadakkal, még Hunyadi János seregét is sikerült legyőzniük. Mint tudjuk, Mátyás királynak is igen sok fejtörést okoztak, hosszas háborúskodás és diplomáciai alkudozás után sikerült Giskrát meghátrálásra késztetni.

De mitől volt ilyen elképesztően eredményes a huszita harcmodor? Először is kiváló, elkötelezett hadvezérek vezették diadalra a felkelőket. Jan Żižka (1378-1424) részt vett a grünwaldi csatában a német lovagrend seregében a lengyel-litván hadak ellen, Zsigmond zászlaja alatt harcolt a magyar határvidéken a törökök ellen, harcolt az angol-francia háborúban a britek oldalán. Ott volt Azincourt-nál is. Husz János máglyára küldése után állt a husziták élére. A harci szekerek alkalmazása, a magaslatok wagenburgok általi védelme, s a huszita hadviselés alapvető fortélyainak megteremtése mind az ő nevéhez fűződnek. Első diadalát Vitkov hegyénél aratta, 1420-ban. Gyermekkora óta vak volt fél szemére, s Raby várának ostromakor egy nyíllövés következtében elveszítette másik szemét is. Onnantól kis kocsin vitette magát csapatai után, és vakon irányította az ütközeteket. Az általa kialakított vezetési módszer iskolát teremtett. Ütközet előtt alaposan elmagyaráztatta magának a kialakult helyzetet, mindenről tudni akart, az időjárás, a terepviszonyok legapróbb részletei is érdekelték. Ezek után alakította ki stratégiáját, s alvezéreinek részletes instrukciókat adott, pontosan elmagyarázva nekik, kinek mi lesz a feladata a csata során. E módszer révén képezte ki alvezéreit, akik jóval halála után is a husziták sikeres katonai irányítói maradhattak. Parancsára hatoltak először a husziták Morvaországba, Alsó-Ausztriába, s az ő nevéhez fűződik a huszita terror bevezetése a megszállt területeken. Prbyslav ostroma alatt, 1424-ben halt meg pestisben (akárcsak Hunyadi). Nevéhez tizenhárom jelentősebb, és száz kisebb diadal fűződik. Ezzel szemben csak egyetlenegyszer, Kremsier mellett verték meg. A legenda szerint halála után Żižka bőrét huszita harci dobokra húzták, hogy a túlvilágról is harcra szólíthassa fiait. Tetemét Czaslavnál temették el, hatalmas láncos buzogányát tűzték sírja fölé fejfának. II. Ferdinánd császár parancsára azonban a sírt feldúlták, csontjait kihányták, és elégették. A történelmi emlékezetben a csehek hősként, a németek kegyetlen gyilkosként őrizték meg nevét.

Tény, hogy Żižka zseniálisan használta ki a terepviszonyok adta lehetőségeket (erdők, tavak, magaslatok) az ellenséges nehézlovasság rohamainak visszaveréséhez. Ezen taktikája a későbbi korok hadművészetére is jelentős hatással volt. Jelen kötetünk eseményei a lipanyi csata után játszódnak, amikor a husziták már két táborra szakadtak. A táboriták és a kelyhesek fokozódó ellenségeskedése okozta végül, hogy Zsigmond sorra a maga pártjára állította a harcokba belefáradt nemeseket és polgárokat, így a megmaradt cseh erőket már könnyűszerrel legyőzhette.

A táboriták serege alapvetően két részre oszlott: harcolókra és otthon maradókra. E két csapat váltotta egymást, így az újabb és újabb hadjáratokra pihent seregeket voltak képesek kiállítani. Az utóbbi évtizedekben a marxista történetírás egyfajta forradalmi erőként, mintegy proletár öntudattal megáldott katonai szervezetként aposztrofálta a huszitákat. A marxista történészek lelkesedését csak fűtötte, hogy a huszitákat egységes, szláv hadseregként a mindenkori germán expanzió tántoríthatatlan ellenségeiként festhették le. Sajnos e történészek nagyvonalúan megfeledkeztek arról, hogy a husziták ugyanolyan elszántsággal irtották, pusztították az általuk megszállt területek parasztjait, mint a cseh, német és magyar városok jómódú polgárait. Engels készséggel elismeri, hogy a táboriták „tisztán katonai érdekből létrehozott vagyonközösséget alkottak”. A rabolt, fosztogatott értékek bekerültek a közösbe. „Táborban – az ott érvényben lévő szabály alapján – nincs se enyém, se tied, hanem minden egyformán közös; mindennek mindenki számára mindig közösnek kell lennie és senkinek sincs joga ahhoz, hogy valamit egyedül birtokoljon.” A korabeli katolikus egyházi vezetők persze nem átallották mindezt istentelen, parázna közösségként beállítani, ahol minden asszony és leány a köztulajdon részét képezte.

A vagyonközösség azonban idővel óhatatlanul is fellazult. A kisnemesek, lovagok különben sem szívesen közösködtek a parasztokkal, és egy idő után a zsákmányból is nagyobb részt próbálták kivenni. Az ellentétek végül feloldhatatlanná váltak.

Ami hihetetlenül hatékonnyá és eredményessé tette a huszita sereget, az a magas szintű szervezettség és fegyelem volt. Noha a huszitizmus kétségtelenül vallási mozgalomként indult, valójában leplezetlenül nemzeti mozgalomnak is számított: cseh papok, kézművesek, parasztok, kisnemesek, lovagok szövetsége az elnyomó, gazdagabb német népelem ellen.

A korabeli krónikák számára azonban a későbbi nacionalista szemlélet még idegen volt, ők elsősorban a vallási jelenséget boncolgatták. Részletesen leírták, hogy Táborban úgynevezett „testvéri gyűléseket” tartottak. 1419-ben több mint negyvenezer férfi, nő és gyermek jelent meg ott. Az egész közösségre a magas erkölcsiség, az összetartás, és az igazságukba vetett mélységes hit volt a jellemző. Gyújtogatás, fosztogatás, erőszakoskodás, lopás – szinte idegen fogalmak voltak a kezdeti időkben.

Amikor az ellentétek felütötték fejüket, s a harcosok belefásultak a szüntelen öldöklésbe, ez a bibliai fegyelem is a múlté lett. Egymással szemben is gyanakvóvá váló husziták kegyetlen terrorral szerezték meg maguknak a szükséges élelmet és az utánpótlást. A megszállt területeken: német, osztrák, morva és magyar földön lelkiismeret nélkül pusztítottak mindent, ami a kezük ügyébe került. Ennek is volt köszönhető, hogy a huszita eszmék Magyarországnak csak a csehektől távoli, erdélyi és délvidéki részein gyökeresedtek meg, ahol a lakosok nem tapasztalták meg a

huszitizmus hétköznapi valóságát, és saját, nemzeti karakterük képére szabadon formálhatták a vallási tanokat.

A HUSZITA HARCMODOR

A husziták fő fegyvere a cséphadaró volt, mellyel percenként húsz-harminc csapást tudtak mérni. Ezenfelül a szekerek közelébe merészkedő lovagok nyeregből való lerántását segítő, horoggal ellátott lándzsa, kard, kasza, íj, számszeríj számítottak kedvelt kézifegyvereik közé. Tűzfegyvereik: arquebuse-ük és bombardájuk kölcsönöztek a huszita harci szekereknek oly félelmetes hírnevet. A szekereken általában tíz katona helyezkedett el: egy hajtó, négy cséphadarós, valamint lándzsások és lövészek. Néhány szekér alkotott egy századot, néhány század pedig egy osztagot. Egy osztag létszáma öt-hatezer fő körül mozgott. A huszita hadseregnek összesen öt osztaga volt (ebből kettő állandó, három népfelkelő osztag), ezek önállóan, többnyire más-más hadszintereken tevékenykedtek.

A wagenburg, vagyis a szekérerőd szintén a husziták nevéhez köthető katonai újítás, noha korábban is alkalmazták már a lengyel-litván és orosz hadszíntereken. Olyannyira sikeres volt e taktika, hogy a vadnyugat meghódítása során a fehér telepesek ugyanezt alkalmazták az indián rajtaütések visszaverésekor. Szekérvárakat leginkább magaslatokon, hegytetőn hoztak létre. Amennyiben arra elég idő maradt, a szekerek kerekeit még be is ásták a földbe, elébük pedig földsáncokat emeltek, bizonyos szakaszokra ágyúkkal megerősített földbástyákat is emeltek. Egy ilyen, jól kiépített erőd a legvadabb nehézlovas rohamot is sikeresen verhette vissza. Először a bombardák, arquebuse-ok nyitottak tüzet a többnyire zárt tömbben rohamozó lovasságra, majd az íjászok, parittyások tizedelték meg soraikat. A szekerek közelébe merészkedőket cséphadaróval, horgos lándzsával terítették le. A kézi lőfegyverekből tovább ritkították a szekerek körül tehetetlenül keringő ellenséget, s a megfelelő pillanatban aztán a szekérvárból kitörő gyalogság fejezte be a véres munkát.

JAN GISKRA

A kötetünkben, és a további regényekben is szereplő Jan Giskra (másutt Iskra, vagy Jiskra) jeles hadvezér volt, elszegényedett cseh-morva nemes család fia. Fiatal korában Velencében szolgált zsoldosként. Kiváló toborzótisztnek, szervezőnek, karizmatikus vezérnek ismerjük. Hadjáratokban, ostromokban és védekezésben is jeleskedett. Nyílt mezei ütközetben a huszita harcmodort tökélyre fejlesztette. Aenas Silvius Piccolomini (a későbbi II. Pius pápa), aki Frigyes császár titkáraként és

tanácsadójaként többször tárgyalt Giskrával, így írt róla: „Szerette a fényűzést, a pénzt nem sokra becsülte, s így annak többnyire híján volt. Katonáit annyira kedvelte, hogy az utolsó falatját is megosztotta velük, s gyakran pénze nem lévén, ruháit és egyéb javait osztogatta szét közöttük.” Kitűnő alvezérei voltak: Komorovszki, Axamit, Knezics Pán Mátyás, Bartos, Uderski, Valgatha, Kostka, és Urik. Lipany után átpártolt Zsigmond királyhoz, és őt szolgálta, annak 1437-es haláláig. Ekkor Erzsébet királyné és utószülött László király híve lett, s így végleg szembekerült Hunyadi politikájával. Magát Hunyadit két véres csatában kényszerítette futásra, Mátyás csapatait pedig egyes források szerint tizenkét alkalommal győzte le(!)

Hunyadi Mátyás végül elszigetelte, szövetségeseit sorra maga mellé állította. Giskra visszaszorult Sáros és Szepes vármegyék területére. Mátyás 1461-ben sikeres tárgyalásokat folytatott a cseh királlyal Giskra ellenében, aki így végleg egyedül maradt, és 1462. május 14-én Vácott behódolt Mátyásnak. A huszita fegyverek magyarországi pusztítása, mely irtózatos károkat okozott, és folyamatosan gyengítette a török elleni harci készültséget, ezzel az aktussal ért véget. A Hunyadiak végleg győzedelmeskedtek felettük.

A MAGYAR HADSZERVEZET

Hunyadi János felemelkedése a köznemesi sorból egybeesik a hagyományos, lovagi, banderiális hadviselés alkonyával. Korábban a csatákat többnyire az egy tömbben, tagolatlanul rohamozó nehézlovasság mindent elsöprő rohama döntötte el. Ennek a kornak azonban lassan vége szakadt. A XIV. század végén szenvedtek vereséget az egyesült európai lovagi seregek Nikápolynál a fegyelmezett török hadtól. Crecynél a francia nemesség színe-java pusztult el az angol íjászok gyilkos nyílvesszőitől. A német birodalmi lovagsereg sorra futott meg a cseh husziták harci szekereitől, cséphadarós parasztjaitól, s persze ne feledjük a burgundi és osztrák lovagok még csúfosabb vereségét a svájci parasztoktól.

Ekkorra már mindenki számára nyilvánvalóvá kellett váljon: az időközben felbukkant új fegyvernemek, a lőfegyverek, az ágyúk, különösképpen a tábori tüzérség megváltoztatták a korábbi erőviszonyokat. A jól képzett gyalogság, a szárnyakon manőverező könnyűlovasság átgondolt alkalmazása, a fegyvernemek összehangoltsága, a felvonuló sereg tagozott csatába küldése a frontális támadás helyett gyökeresen új helyzetet teremtett a csatatereken.

Magyarországon azonban még mindig a nemesi hadsereg mindent elsöprő rohamában hittek leginkább, dacára annak, hogy sorra igazolódott a török és a huszita seregek technikai, taktikai fölénye a harctereken. Amikor Luxemburgi Zsigmond uralkodni kezdett, a hagyományos, magyar

hadszervezet virágkorát élte. A nemesi felkelés jelentette a hadszervezet gerincét: a nemesség hadviselési kötelezettsége kiváltságaik fő indoka és alapja volt. A középnemesség, a kisnemesség java része familiáris uraik zászlaja alatt vonult hadba, míg a famíliákhoz nem kötődő nemesek a megyésispánok vezetése alatt szolgáltak. A hadfelszerelések azonban egyre drágábbak lettek, immár egy-egy vért ára elérhetetlen magasságokba emelkedett a magyar nemesség döntő többsége számára. Már nem volt elegendő kivont karddal, üvöltve előrevágtatni az ellenség felé, mert az egyre ritkábban rettent meg a rosszul felszerelt, fegyelmezetlen, egy tömbben rohamozó lovasegységektől. A fegyelemmel és a hadakozás iránti lelkesedéssel is mind több gond adódott. Egyre többen kívánták kivonni magukat a katonai kötelezettség alól: a nemesség fő célja nem az volt, hogy dicsőséget szerezzen nevének és hazájának a csatatereken, hanem hogy saját birtokát, vagyonát békében gyarapítása.

Elekes Lajos behatóan foglalkozott a kor magyar banderiális hadszervezetének felépítésével. Eszerint a legmagasabb harcértéket a királyi, királynéi bandériumok képviselték: ide tartoztak az udvari lovagok, az ún. aulicusok. Ezek száma és jelentősége azonban folyamatosan csökkent a bárói bandériumokhoz képest. A bárói ligák hadereje viszont el volt foglalva a belharcokkal, egymás birtokainak fosztogatásaival, a jobbágyok fékentartásával, az adók beszedésének biztosításával. A kis-és középnemesi réteg egyelőre gyenge volt, náluk a rendi fejlődésnek még legfeljebb kezdetleges formáit figyelhetjük csak meg.

Milyen hadseregek álltak szemben ezzel az elavult, magyar hadszervezettel?

A huszitákról már hallhattunk. A nagyobb fenyegetést a török hadsereg jelentette: óriási tömegű és fegyelmezett haderő a magyar határokon. Vallási fanatizmusa miatt mindenre elszánt, katonailag kiválóan képzett és magas szinten iránvított regurális haderő, jelentős zsoldos elemekkel kiegészítve. Ráadásul az Oszmán Birodalom egésze a hódítás gazdasági kényszerére épült. A szultán személyétől való személyes, mindenre kiterjedő függés pedig azt eredményezte, hogy a belharcnak, a feudális anarchiának nyomai sem mutatkoztak, legfeljebb a trónörökösök ritkán felparázsló küzdelmeiben.

A török hadsereg közepén a janicsárgyalogság alkotta a rendíthetetlen magot: kitartóknak is nevezték őket, mert a legvadabb támadások megállításában is komoly érdemeket szereztek maguknak. Ebből adódik, hogy a gyalogos janicsárok alapvetően nem támadó haderőként, sokkal inkább feltartóztató erőként sorakoztak fel. A szárnyakon a török kategóriák szerinti „nehéz” lovasság, a szpáhik várták bevetésüket. Elöl az akindzsik, aszabok fegyelmezetlen tömege sorakozott. Ők gyakorlatilag ágyútölteléknek számítottak, katonai értékük megkérdőjelezhető volt, igazi szerepük az ellenséges terület felderítésében, a lakosság megfélemlítésében, kifosztásában mutatkozott meg. Ezért is hívták őket száguldóknak, égetőknek.

Sajnálatos módon ezzel a jól irányított iszlám hadszervezettel szemben az európai keresztény országok hosszú ideig azzal áltatták magukat, hogy a török könnyen leküzdhető, fegyelmezetlen ellenfél. Ez azonban a szó szoros értelemben önámítás volt. Kevesen értették meg, hogy professzionális zsoldos hadseregre lenne szükség, tagolt hadrend alkalmazására, nagy tömegek csatasorba állítására, összehangolt hadmozdulatokon alapuló taktikára, és a haditechnikai vívmányok minél szélesebb körű alkalmazása. Utólag persze könnyű okosnak lenni. Ma már tudjuk, hogy stratégiai hiba volt Magyarország részéről az örökös védekezésre való beállás. Zsigmond idején is alapvetésnek számított a Duna vonalának minden áron való megvédése, a végvárrendszer kiépítése Szerbia határán, és az ütközőállamok (Moldva, Havasalföld, Szerbia, Bosznia) diplomáciai megtartása a határok védelmében. Csakhogy sem az ütközőállamok, sem a Duna, sem a végvárrendszer nem állíthatta meg az irreguláris, fosztogató seregtesteket. A megoldást csak és kizárólag a támadó hadműveletek jelenthették volna.

S éppen ez a szemlélet volt, ami Hunyadit csillagként kiemelte kora szürkeségéből. Jellemének is jobban megfelelt a nyílt, elszánt támadás, mint a fogcsikorgató védekezés. Fő célja az volt, hogy a török elleni csatározások hadszíntere ne Magyarország legyen, hanem a Balkán ütközőzónája. Abban bízott, hogy míg a törököt örökös védekezésre kényszerülnek, addig a balkáni népek erőre kaphatnak, bátorságot merítsenek a katonai sikerekből, és csatlakozhatnak a magyar erőkhöz.

Támadni! Támadni! Támadni!A magabiztos, zsákmányra éhező ellenséges hadakat szétzilálni, szívükbe

félelmet plántálni! Ez volt Hunyadi hitvallása.

A HADVISELÉS KÖLTSÉGEI

Természetesen Zsigmond és a királyi udvar is tisztában volt vele, hogy a banderiális hadviselés már nem lehet eredményes a törökök vagy a husziták ellen sem. A király folyamatosan dolgoztatta ki a hadszervezet reformjait érintő intézkedéseket, s ezek pénzügyi hátteréül szolgáló intézkedéseket. A legfőbb problémával azonban semmit sem tudott kezdeni: a magyar nemesség ragaszkodott hozzá, hogy a határokon túl nem háborúzik. Ezzel nem maradt más, mint a keserves, védekező taktika.

A telekkatonaság bevezetése és az ezzel kapcsolatos viták, a döntések szabotálása bizonyította, hogy történtek kísérletek a helyzet megváltoztatására. Zsigmond arra kívánta felhasználni a telekkatonaság intézményét (száz jobbágy után egy könnyűlovas íjász kiállításának kötelezettsége), hogy a szpáhi könnyűlovas erővel szemben alkalmas katonai erőt vonultathasson fel. Eredményt csak valamivel később Hunyadi könnyűlovas egységei, a hajdúk értek el ezen a téren.

Zsigmond és a rendelkezések megszövegezői is egyetértettek abban, hogy a hadviselés növekvő költségeit jelentős részben a jobbágyoknak kell viselniük. Ez újabb és újabb adókat jelentett, a jobbágyok felfegyverzése természetesen szóba sem jöhetett 1437 után. A király állami pénzeket, megbízásokat adott az új bandériumok kiállítására legmegbízhatóbbnak tartott báróinak, de ezzel csak azt érte el, hogy az új alakulatok is egytől egyig bárói vezetés alá kerültek, és nem a királyi, központi hatalmat erősítették.

Egy nehézpáncélos havi zsoldja Albert király korában 8-10 arany volt. Az államkincstár alig pár ezer zsoldos lovas eltartására, megfizetésére volt elegendő, háború esetén legfeljebb tízezer lovas zsoldjára. A logikus megoldás a zsákmányolás lett volna, ám ehhez megint csak támadó hadműveletekre lett volna szükség, ahogy ezt Hunyadi be is látta. Ő azt hangoztatta, hogy elég háromhavi zsold a nagy hadjárat megindításához, mert a többit bőségesen fedezi majd a zsákmány.

A királyi jövedelmek jelentős részét hitel-és zálogügyletek révén a bárók kisajátították. A király ún. dispositiókat, megbízásokat adott az általa kiválasztott főuraknak zsoldosok toborzására és felfegyverzésére. A költségek fejében rendszerint kiterjedt birtokokat, váruradalmakat, vám-és bányajogot adott a báróknak. A felbérelt zsoldosok bérét az adott birtokok jövedelméből fedezték a nagyurak, sőt ezekre lekötötték még a környező megyék licrumjövedelmeit is. 1429 márciusában Zsigmond például elrendelte a kamarahaszna kezelőinek, hogy fizessenek 12 400 forintot Töttös László nándor-belsővári várnagynak a szerémi birtokok jövedelmeiből „hadinépei kifizetésére, kikkel Nándorfehérvárat megtartani köteles”. Töttös májusban már a baranyai licrumból vesz fel újabb 2600 aranyat, augusztusban a valkóiból 800 forintot. Ugyanakkor övé volt a szondi-davodi sókamarák jövedelme is, melyek korábban Ozorai Pipó jövedelmeit gyarapították, egészen haláláig.

Csakhogy a dispositiók végrehajtását senki sem ellenőrizte. Cillei Ulrik például úgy fizette ki a toborzott zsoldosokat, hogy hamis pénzt veretett. Máskor a pénzt felvette, de a seregbe csak igen kevés katonát sorozott.

HUNYADI HADSEREGE

„Ha Hunyadi meg nem állítja Murád hódító útját, vége lett volna Magyarországnak, a környező országoknak, sőt a mi Itáliánknak is… Örök hála illeti őt a magyarok és szomszéd népek részéről, hogy megóvta Magyarországot a török támadásoktól.” E sorokat Ransanus krónikája jegyezte fel, tegyük hozzá, teljes joggal.

Hunyadi János új szemlélete gyökeresen megváltoztatta Magyarország katonai erejét, és megálljt parancsolt az addig győzhetetlennek tűnő iszlám

hadaknak. De milyen újításokat vezetett be Hunyadi? Miben tért el az ő hadserege a korábbi magyar seregektől?

A szakértők egyetértenek abban, hogy Hunyadi fegyveres erejének lényegi részét a központi hadvezetéstől függő, egységes zsoldos seregtest alkotta. Ezen felül széles rétegekre támaszkodott: népfelkelőkre, városi polgárokra, városi zsoldosokra. Tapasztalatai páratlan módon egyesítették különböző népek haditudományait. A kunok és székelyek könnyűlovas harcmodorát, a magyar királyi haderő nehézlovas, lovagi harcmodorát, a balkáni népek (szerbek, oláhok, bolgárok) partizánharcmodorát. Az itáliai hadművészetet: a zsoldosok szerepét, a tagolt hadrend, a stratégia alkalmazását, a huszita harcmodort: a mozgó szekérsort, a tábori tüzérség alkalmazását. Mindezek mellett természetesen ismerte a török harcmodort is.

A sereg magját Hunyadi saját hadinépe alkotta. Hunyad megyei, erdélyi kisnemesek, vitézek, familiárisok, jobbágyok, székelyek, szász mesterek, oláh és kun kenézek lovasai, fejszései. A huszita harcok során zsoldjába fogadott cseh zsoldosok mindvégig a Hunyadi hadak legértékesebb részét képezték. Az 1443-as hosszú hadjárat seregének javát cseh és lengyel zsoldosok alkották. Természetesen német zsoldosok, magyar nemesek is szép számmal harcoltak Hunyadi zászlai alatt, igaz, utóbbiak később elmaradtak. 1456-ban Nándorfehérvárra a nemesek és a megyék katonái nem mentek el, helyettük Capistrano keresztes jobbágyai vették fel a harcot a török ellen.

Saját hadinépe tíz-tizenkétezer főt számlált. Ez, az általa kiképeztetett fegyveres erő a királyi sereg előtt járva felderítette a terepet, megfélemlítette az ellenség elővédjeit, s bizony a csaták java részét is egyedül vívta meg. Nemegyszer előfordult, hogy mire a sereg főereje megérkezett a hadszíntérre, az előhad már győzedelmeskedett. A gyorsaság volt a legfőbb erényük. Ha kellett, éjjeli menetből támadtak, fáradhatatlanul.

Nehézlovassága cseh, lengyel és német zsoldosokból állt, könnyűlovasságát rác hajdúk, székely és kun lovasok alkották. Seregének részét képezte a nehézgyalogság, a lándzsás és íjász könnyűgyalogság, és természetesen a cseh harci szekerek is. Szekérvárait hadigépekkel, mozsarakkal, zarobotan ágyúkkal, cerbottanákkal szereltette fel. Az ő parancsnoklata alatt jelentek meg nagyobb számban a vízihajdúk, mely kis túlzással tekinthető akár a tengerészgyalogság ősének is. Ezek harcosai magyarokból és rácokból verbuválódtak. Ütközetben a nehézgyalogosok pajzsfala védte az íjászokat, puskásokat, akik alkalmas időpontban kitörve támadásba lendültek át – a huszita iskola része volt ez is, csak éppen a szekereket helyettesítették hatalmas pajzsokkal. Így vált a védekező fegyvernemből gyors, támadó fegyvernem.

Hunyadi volt az egyetlen, aki fegyvert mert adni a parasztok kezébe. A toborzás és a népfelkelés főképp az ország déli részén volt sikeres. Felmerül a kérdés, vajon miért szerették Hunyadit a jobbágyai, noha szigorú volt, és könyörtelenül behajtotta az adókat ő maga is? Elsősorban azért, mert jobban

bánt a jobbágyaival, mint a környező birtokok urai. Szigorú volt, de igazságos mindenekfelett, s e tulajdonságát örökítette fiára, Mátyásra is. Nem engedte a bárókat a népet nyúzni. Megvédte a városokat a bárók önkényeskedéseitől, s ha kellett, védte az oláht, zsidót is. Mindenki egyenlő volt a szemében, egyetlen szempont alapján tett különbséget ember és ember között: ki van hasznára a hazának, s ki nem?

Persze a hadakozáshoz tenger sok pénzre volt szükség. Hunyadi a későbbiekben rájött, hogy csupán a zsákmányból nem tudja seregét fenntartani. Erős kézzel meg kellett tehát szerezni az állami jövedelmeket, s azokat zsoldosok felfogadására fordítani. A bárók így nagyon komoly jövedelemtől estek el, és úgy tekintettek Hunyadira, mint betolakodóra, aki a királyi jövedelmekre tette rá a kezét. Ez tulajdonképpen igaz is volt. „Vádjaik közt nem utolsó helyen állt, hogy a haderő teljes egészében tőle függ.” Hunyadi valóban kivonta a bárók hatalma alól a haderő új részeit, a zsoldosegységek javát.

A nyugati pénzügyi segítség ezekben az időkben (is) elenyésző volt. Pénz ritkán, ígérgetés viszont annál gyakrabban érkezett. A pápai seregtoborzás Várna után szinte teljesen megszűnt. Jelentős bevételt hoztak Hunyadi földesúri jövedelmei, valamint a szegedi sókamara pénze, a közeli megyék lucrumja, egyéb királyi bevételek, s a városok cenzusa és „ajándékai”. Övé volt a pénzverés és pénzbeváltás haszna a nemesfémek kötelező beváltása miatt 1443-tól. A Hunyad vidéki aranymosók, nagybányai aranytelepek haszna, valamint a kamarahasznából származó jövedelmek is rendelkezésére álltak (utóbbi kormányzóvá választása után). Hatalmának csúcsán Hunyadi az ország bevételeinek jelentős részével szabadon rendelkezett. Természetesen saját magánvagyonából is folyamatosan pótolnia kellett a költségeket: 1443-ban a hadjáratra 32 000 aranyat adott, egy évvel később 63 000 aranyat. Rendkívüli hadiadókat rendszeresen szedett, de ezt a forrást is kivonta a bárók ellenőrzése alól, hogy valóban hadicélokra költhesse őket. „A király távollétében vasvesszővel kormányozta az országot, s ebből még a király ottlétekor sem igen engedett…” írta róla Aenas Silvius.

Hunyadi sajnos rákényszerült a birtokzálogos kölcsönökre. 1450-ben, Giskra ellen készülve 1000 aranyon elzálogosította Csongrádot. 1454-ben Dancs Péter szörényi bánnak a Szörényi vár védelmére költött 1500 forint ellenében Temes megyei birtokot adott. 1456-ban 700 forint zsoldtartozás fejében adományozott besztercei várnagyainak egy ottani birtokrészt házakkal, szőlőkkel, malomhelyekkel.

Néha bizony még így is elmaradt a zsoldfizetés, mert Hunyadi pénzesládája kiürült. Emberei mégis mindig kitartottak mellette. Igazságossága abban is megnyilvánult, hogy mindig kiosztotta katonái között a hadizsákmány rájuk eső részét. Bonfini feljegyezte, hogy Szehábeddin táborának zsákmányából minden embere és azok utódai is meggazdagodtak.

Nándorfehérvárnál is régi emberei gyűltek össze fizetség, zsákmány reménye nélkül, és halálukig kitartottak mellette.

Stratégiájának lényegi eleme volt a páncélos seregmag frontális támadása a török seregközép ellen. A tagolt hadrend, az átgondolt hadvezetés, a fegyvernemek kitűnő együttműködése és változatos alkalmazása emelték ki Hunyadit a korszak hadvezérei közül.

„Üdv a gyorsaság: merni kell és cselekedni: az rettenti meg az ilyen ellenséget” – vallotta Hunyadi Julius Caesar tanítását. Bizonyos volt benne, hogy az ellenfelet bátorsággal, vakmerőséggel mindig meg lehet rémíteni. „Inkább mi támadjunk rá, semmint hogy bevárjuk támadását.”

A történelem furcsa fintora, hogy a mindig a támadást előnyben részesítő hadvezérre Nándorfehérvár védőjeként emlékezik leginkább a világ.

KUN ÉS HÉBER NYELVŰ SZÖVEGEK

A regényben felbukkan a miatyánk kun nyelvű változata, illetve Thuz János héber nyelvű imája a Hunyadiak lakomáján. Kun nyelvemlékünk nem sok maradt fenn. A velencei Marciana Könyvtárban becses emléket őriznek: a Codex Cumanicus néven ismert hártyakódexet, mely a népvándorlás utolsó nagy hullámaként Belső-Ázsiából Európába érkezett kun nép legnagyobb, legjelentősebb nyelvi és művelődéstörténeti emléke. A kézirat gót írással készült a XIV. században. Mai alakjában a Kun kódex 164 oldalból áll. Gróf Kuun Géza orientalista 1880-ban közzétette latinul teljes szövegét, melyet terjedelmes bevezetéssel, bőséges lapalji jegyzetekkel, több indexszel látott el. A kun miatyánk több változatban is fellelhető.

A Codex Cumanicus a következő változatot közli(Gróf Kuun Géza)Bezén attamaz kenze kikte szen lészen adondösön szenküklön niczigen gérde ali kékte bézen ok-mozne berbezge pitbütör küngonil bezen méne mezne neszem beznejermezberge utrogergenge iltme bezneolgya magna kutkor bezne álgya mannaszen borsong boka csalli igyetengere. Ámen.

Túrkevén fennmaradt XX. századi változat(Györffy Lajos lejegyzése)Bezon atamaz kemze kekteSzenlészen szen adonDóson szen küklön

Nic jégengerge ali kekteBézen akomozneOknemezne bergezdePitbütör küngönIl bézen ménemezneNeszembezde jemrezbezgeUtrogergendeIltne bezne oldzsamangaKutkor bezne oldzsamannaSzenbarson bo kacsaliBo csonyogiTengeri amen

Kun miatyánk(Bognár András fordítása)Bezén Attmaz! (Atyánk, ki a mennyekben vagy,)Kenze kikte. (tied az erő, tied a név!) Szen lészen szenadon. (Valósuljon meg országod)Dösön szen küklön. (mind a földön, mind az égben!)Nicigen gerde ali kektebezén, (Különösen-jó kenyerünket)akomuzne okne menze, (ajándékozd nekünk máma!)Okne mezge hergezge, (Bocsásd meg a vétkeinket,)Pitpütor il bézen méne mezne (miként mi is megbocsátunk)neszem bezde jermezbezge. (a csapdába cselezőknek!)Utrogergenge illme bezne olgyamanga, (Szabadíts az ellenségtől!)kutkor bezne algyamanna. (Te vagy, aki szerteszórod)Szen borson hoka csalli. (Gonosz-csalárd ellenünket – )Bocson igyi tengere, Ámen. (Megbocsátó, jóságos úr! [Ámen])

Thuz János imájának héber változata eredeti írásmóddal:

BIBLIOGRÁFIAI. Történelmi munkák

1.1. Általános kortörténeti munkák

Gróf Teleki József: Hunyadiak kora Magyarországon – I. kötet Emich és Eisenfels könyvnyomdája, Pest, 1852

Elekes Lajos: Hunyadi Akadémiai Kiadó, Bp.,1952

Teke Zsuzsa: Hunyadi János és koraGondolat Kiadó, Bp., 1980

Czuczor Gergely: Hunyadi JánosUnikornis Kiadó, A magyar széppróza klasszikusai 93. Bp., É. n.

Dümmerth Dezső: A két Hunyadi Panoráma, Bp. 1985

Pór Antal: Hunyadi JánosÉlet-és korrajzSzent István-Társulat, Bp., 1873

Camil Muresanu: John HunyadiDefender of ChristendomThe Center for Romanian Studies Iasi – Oxford – Portland, 2001

Joseph Held: Hunyadi: Legend and RealityEast European Monographs, Boulder – Distributed by Columbia University Press, New York, 1985

Nemeskürty István: A HunyadiakIn: Mi magyarok – A magyar történelem az igaz krónika rendje szerint Dovin Művészeti Kft. Bp., 1989

Elekes Lajos: A Hunyadi-kérdésIn: Mátyás király-emlékkönyv 1. kötet Franklin-Társulat. Bp., 1940

E. Kovács Péter: A Hunyadi-családIn: Hunyadi Mátyás-emlékkönyv Mátyás király halálának 500.

évfordulójára

Zrínyi Kiadó, Bp., 1990

Oszvald Arisztid: Hunyadi ifjúsága Történelmi Értekezések, 10. sz., Bp., 1916

Szűcs Jenő: Hunyadi JánosA Hazafias Népfront Országos Tanácsa, Bp., 1956

Fügedi Erik: Uram, királyomA XV. századi Magyarország hatalmasaiFekete Sas, 2004

Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon 1387-1437Gondolat Kiadó, 1984

Fügedi Erik: Ispánok, bárók, kiskirályok Magvető, Bp., 1986

Horváth Henrik: Zsigmond király és koraZsigmond király halálának 500 éves évfordulóján Budapest székesfőváros, 1937

Daniela Dvoráková: A lovag és királya Kalligram Kiadó, Pozsony, 2009.

Engel Pál: Honor, vár, ispánságVálogatott tanulmányok Osiris, Bp., 2003

Nemeskürty István: Ez történt Mohács utánIn: Önfia vágta sebét Magvető Kiadó, Bp., 1975

Erdélyi László: A magyar lovagkorSzent István-Társulat, Bp., 1932Új kiadása: Attraktor, Máriabesnyő – Gödöllő, 2005

A Magyar Nemzet Története3. kötet: Az Anjou-ház és örökösei (1301-1439)Szerk.: Szilágyi SándorAthenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt, Bp., 1895

Hóman Bálint-Szekfű Gyula: Magyar történet II. kötet

Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Bp., 1936

Magyar Kódex 2. kötet: Lovagkor és reneszánszMagyarország Művelődéstörténete Kossuth Kiadó, Bp., 1999

Magyarország történeti kronológiájaI. A kezdetektől 1526-ig Akadémiai Kiadó, Bp., 1983

MohácsSzerk.: B. Szabó János Osiris Kiadó, Bp., 2006

Mohács emlékezeteMagyar Helikon, Bp., 1976

Perjés Géza: Mohács Magvető Kiadó, Bp., 1979

E. Kovács Péter: Hétköznapi élet Mátyás király korában Corvina, Bp., 2008

Váralljai Csocsány Jenő: A magyar monarchia és az európai reneszánsz

Kráter, Pomáz, 2005

Engel Pál-Kristó Gyula: Magyarország története 1301-1457Tankönyvkiadó, Bp., 1989

Gyárfás István: A jász-kunok története I.– IV.Szilády Károly, Kecskemét, 1870

Rácz Árpád (szerk.)Nagy képes millenniumi arcképcsarnokRubicon – Aquila könyvek, Bp., 1999

1.2. Történelmi földrajz

Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában V. kötet

Magyar Tudományos Akadémia, Bp., 1913

Erdély és a részek térképe és helységnévtára

Reprint kiadás: JATE, Szeged, 1987

Kiss Gábor: Erdélyi várak, várkastélyok Panoráma, Bp., 1987.

Möller István: A Vajda-Hunyadi vár építési koraiA Franklin-társulat kiadása, Bp., 1913

A Duna helyszínrajza Dévénytől – Orsováig (térképmellékletekkel)A Magyar Királyi Országos Vízépítési Igazgatóság vízrajzi osztályának

felvételei alapján Budapest, 1918

Dr. Bedécs Gyula: Magyar emlékek és látnivalók Szerbia a Vajdasággal – Bosznia és HercegovinaB. K. L. Kiadó, Szombathely, 2006

Szombathy Viktor: Csehszlovákia Panoráma Kiadó, Bp., 1981

Történelmi atlaszMagyar Földrajzi Intézet Rt., Bp., 1931

1.3. Hadtörténet

Földi Pál: Hunyadi János a hadvezérAnno Kiadó, 2000

Elekes Lajos: Hunyadi hadserege Magyar Történelmi Társulat, Bp., 1931

Miskolczi Gyula: Hunyadi János török-hadjárataiKülönlenyomat a „Hadtörténeti Közlemények” XIV. évfolyamának 3-4.

füzetéből Budapest, 1914

Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396-1526Zrínyi Kiadó, Bp., 2005.

David Nicolle, Angus McBride:Hungary and the fall of Eastern Europe 1000-1568Osprey Publishing, Oxford, 1988.

Timothy Newark: Medieval Warfare Jupiter Books, London, 1979

Rex invictissimusHadsereg és hadszervezet a Mátyás kori Magyarországon Zrínyi Kiadó, Bp., 2008

Veszprémy László (szerk.): Lovagvilág MagyarországonLovagok, keresztesek, hadmérnökök a középkori Magyarországon Argumenmm, Bp., 2008

Julier Ferenc: Magyar hadvezérek Stádium Sajtóvállalat Rt., Bp., 1930

Razin: A hadművészet történeteZrínyi Katonai Kiadó, Bp., 1961

Stephen Turnbull, Angus McBride: The Hussite WarsOsprey Publishing, Oxford, 2004

Földi Pál: Janicsárok szép napjaiAnno Kiadó, Bp., 2008

Kőnig Frigyes: Várak és erődítmények a Kárpát-medencében Helikon Kiadó, Bp., 2001

Jeremy Black (szerk.) Hadvezérek – A harcmezők uraiTotem Kiadó, Bp., 2009

1.4. Vallások

Török József: A tizenötödik század magyar egyháztörténeteMikes Kiadó, Bp., 2006

Fraknói Vilmos: Egyháznagyok a magyar középkorbólRévai Kiadó, Bp., 1932

Bottyán János: A magyar Biblia évszázadaA Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Bp., 1982

A Müncheni kódex négy evangéliuma, 1466Európa Könyvkiadó, Bp., 1985

Dienes Dénes: A keresztyénség Magyarországon 1526 előtt

Sárospatak, 2001

Frantisek Palacky: A huszitizmus történeteFejezetek a cseh nemzet történetéből Európa Könyvkiadó, Bp., 1984

Venetianer Lajos: A magyar zsidóság történeteKönyvértékesítő Vállalat, Bp., 1986

Zolnay László: Buda középkori zsidóságaTIT Budapesti Szervezete, 1968

A magyar zsidók története a vegyes házból származó királyok alatt (1301-1526)

In: A zsidók egyetemes története Szerk.: Szabolcsi Miksa Phönix Irodalmi Rt., Bp., 1908

1.5. Török Birodalom és lakói

Török hadak Magyarországon, 1526-1566Kortárs török történetírók naplórészletei Panoráma, Bp., é. n.

Bernard Lewis: Isztambul és az oszmán civilizáció Gondolat, Bp., 1981

Generál Tibor: Kelet pompadourjaiNőuralom az Oszmán Birodalomban Tinta Könyvkiadó, Bp., 2000

John Greeley: A szultánok magánéleteGeneral Press Kiadó, Bp., é. n.

Aly Mazahéri: A muszlimok mindennapi élete a középkorban a 10-től a 13. századig

Európa Kiadó, Bp., 1989

Nicholas de Lage: A zsidó világ atlaszaHelikon – Magyar Könyvklub, Bp., 1996

1.6. Vitéz János életéről

Fraknói Vilmos: Vitéz János élete

Szent István-társulat, Bp., 1879

Csillag a holló árnyékábanVitéz János és a humanizmus kezdetei Magyarországon Országos Széchényi Könyvtár, Bp., 2008

A magyar történelem vitatott személyiségei2. kötet: Kubinyi András: Vitéz János: a jó humanista és rossz politikus

Kossuth Kiadó, Bp., 2003

1.7. Buda és a magyar városok története

Zolnay László: Ünnep és hétköznap BudánGondolat Kiadó, Bp., 1975

Zolnay László: Az elátkozott Buda/ Buda aranykoraMagvető Kiadó, Bp., 1982

Zolnay László: A budai vár Gondolat zsebkönyvek, Bp., 1981

Zolnay László: Mozaikok a magyar újkorbólKozmosz könyvek, Bp., 1986

Zolnay László: Kincses Magyarország Középkori művelődésünk történetéből Magvető Kiadó, Bp., 1977

Kubinyi András: Buda története 1541-igTIT Budapesti Szervezetének Történelmi Szakosztálya, Bp., 1969

Zolnay László: Fény és árnyék a középkori MagyarországonKozmosz könyvek, Bp., 1983

Medium RegniKözépkori magyar királyi székhelyek Nap Kiadó, Bp., 1996

Granasztói György: A középkori magyar város Gondolat Kiadó, Bp., 1980

A középkori Buda királyi várpalotája és gótikus szobraiBudapesti Történeti Múzeum, Bp., 1984.

Jankovich Júlia: Budavári kapuk, falakMagvető Kiadó, Bp. 1973

Gerő László: Mátyás király budai palotájade csejte Kiadó, Kiskőrös, 1994

Budapest történeteII. kötetAkadémiai Kiadó, Bp., 1975

Hajdanvolt MagyarországJelen és múltGesta Könyvkiadó, Bp., 2000

1.8. Öltözködés, szokások

Kulcsár Zsuzsanna: Így éltek a lovagkorban Nyugat-Európa a XI-XV. századbanGondolat Kiadó, Bp., 1967

Régi magyar öltözködésViseletek dokumentumok és források tükrében Magvető, Bp., 1988

Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. századbanHelikon Kiadó, Bp., 1986.

Hogyan éltek elődeink?Fejezetek a magyar művelődés történetéből Gondolat Kiadó, Bp., 1980

Nemes-Nagy-Tompos: A magyar viseletek történeteMagyar Mercurius, Bp., 2002

1.9. A korszak családi viszonyairól

Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal

Friebeisz István, Pest, 1857

Csorna József: A magyar heraldika korszakai

Magyar Tudományos Akadémia, Bp., 1913Reprint: Attraktor Kiadó, Máriabesnyő – Gödöllő, 2008

1.10. Egyéb források

Antonio Bonfmi: A magyar történelem tizedeiRerum Hungaricarum Decades Balassa Kiadó, Bp., 1995

Heltai Gáspár: Krónika az magyaroknak dolgairólMagyar Helikon, 1981

Szerémi György: Magyarország romlásáról Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1979

Tárih-i Üngürüsz – Madzsar TárihiA magyarok történeteTörök krónikák alapján szerk.: Prof. Dr. Blaskovics JózsefII. Nagy Szittya Történelmi Világkongresszus, Cleveland, Ohio, 1988

Demény Lajos: Parasztfelkelés Erdélyben 1437-1438-banGondolat Kiadó, Bp., 1987

Kemény Zsigmond: A mohácsi veszedelem okairólMagvető Kiadó, Bp., 1983

Brodarics István: Igaz leírás a magyaroknak a törökökkel Mohácsnál vívott csatájáról

Magvető Kiadó, Bp., 1983

Tar Lőrinc pokoljárásaSzépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1985

Szendrei László: Erdélyi vajdák és fejedelmekPro Book Könyvkiadó, Bp., 2009

Délvidéki S. Attila: Lángoló temetőkFejezetek a rácjárások történetébőlA szerző magánkiadása, Tataháza, 2009

Horváth János: Az irodalmi műveltség megoszlása Magyar humanizmus

Magyar Szemle Társaság, Bp., 1935 Reprint: Akadémiai Kiadó, 1988

Václav Cibuka: Prágai regékMadách Kiadó, Pozsony, 1979

Louis Steier: There is no Czech Culture in Upper HungaryWodianer and Sons, Bp., 1920

Szőcs Tibor: Egy „legendás” hős: Dugovics Titusz történeteIn: Hadtörténeti Közlemények, 2009. március A Hadtörténeti Intézet és Múzeum folyóirata

Hunyadi-énekekKatonai Kiadó, Bp., 1956

Tarczai György: Magyar legendák Élet Irodalmi és Nyomda Rt., Bp., 1941 Reprint: Laude kiadó, Bp. 2000

Fülöp Árpád: Hunyadi Hősköltemény 48 énekbenArany János Irodalmi és Nyomdai Műintézet Rt., Bp., 1943

Gajdács Pál: A Hunyadiak Költői elbeszélésKultúra Könyvkiadó és Nyomda Rt, Bp., 1919

Száz rejtély a magyar történelembőlGesta Könyvkiadó Bt., Bp., 1994

II. Regények

Passuth László: Tört királytükörSzépirodalmi, Bp., 1974

Hegedűs Géza: Megkondulnak a harangokSzépirodalmi, Bp., 1962

Hunyady József: Hollós vitéz Zrínyi Kiadó, Bp.,1957

Hunyady József: A fekete lovag

Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp., 1976

Darvas József: A törökverő Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1973

Gaál Mózes: Hunyadiak Történelmi elbeszélések a régi időkből Stampfel-féle Könyvkiadó, Bp., é. n.

Florian Stone Wells: The Sword and the Shield of the RealmSapientus, USA, 2008

Szentmihályi Szabó Péter: Kapisztrán és HunyadiSzépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 2007

Báró Jósika Miklós: A tudós leánya Heckenast Gusztáv, Pest, 1855

Kilényi Mária: Könnyek és koronaMagyar Téka, Bp., é. n.

Vajay Szabolcs: „Győztünk Mohácsnál”Háttér Lap-és Könyvkiadó, Bp., 2003

Burány Nándor: Kamanci Balázs Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1977

Burány Nándor: Megtorlás Forum Kiadó, Újvidék, 1984

Kós Károly: Budai Nagy Antal históriájaÚj Magyar Könyvkiadó, Bukarest, 1955

Hunyady József: Oroszlán és gödölyeKossuth Kiadó, Bp., 1970

Hegedűs Géza: Az erdőntúli veszedelemMóra Ferenc Könyvkiadó, Bp., 1978

Kovai Lőrinc: Tűzkehely Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1965

Köszönetnyilvánítás

Ezúttal is kiemelt köszönet illeti feleségemet, Rákász Juditot, aki a könyv első olvasója és kritikusa volt. Az ő javaslatai nélkül a regény még ennél is sokkal hosszabb és sokkal zavarosabb lenne. (Ha valaki nem hiszi, szívesen megmutatom neki az általa javított kézirat bármely oldalát.)

Ezúttal is köszönetet mondok barátaimnak, s mindazoknak, akik segítették munkámat: dr. Rákász Évának, dr. Csengery Attilának, Kerekes Magdinak, dr. Domján Zsoltnak, dr. Anisits Ferencnek, Dobos Lászlónak, Szakács Árpádnak, valamint a Juhász, a Gaál és a Csengery család minden tagjának.

A különböző (német, olasz, cseh, szerb és héber) fordításokért köszönet Kazy Csillának, Horváth Erikának, Kiszely Ágnesnek, Jiři Zemannak, Muity Mijónak, dr. Róna Tamásnak. Az egyházi kérdésekben nyújtott segítségért hála illeti dr. Ladányi Sándort, a Budapesti Teológiai Egyetem Egyháztörténeti Tanszékének előadóját, Szathmáry István presbitert és dr. Róna Tamást, a közép-magyarországi régió vezető rabbiját.

Szeretnék köszönetet mondani az Afganisztánban szolgálatot teljesítő valamennyi magyar katonának és a kecskeméti Szentgyörgyi Dezső repülőbázis katonáinak. Ezt a könyvet ugyanis nem a megszokott körülmények között kezdtem el írni. Az első fejezet csaknem teljes egésze az afganisztáni magyar katonai táborban készült, május végén, amikor egy hetet tudósítóként töltöttem Baghlan tartományban, Pol-i Humriban. A Magyar Tartományi Újjáépítési Csoport (PRT) „Camp Pannónia” bázisából nappal különböző járőrutakra, a PRT által szervezett programokra indultunk. A Baghlan-i Jadid sziklás dombvidékén tett, a tervezettnél bizonyos okok miatt jóval hosszabbra nyúlt járőrutunkat követően a bázison lázasan körmöltük kollégáimmal a napi tudósítást, amit késő este küldtünk Budapestre. A munka végeztével, elalvás előtt, gondoltam, írok néhány oldalt a Hunyadiból. Mire észbe kaptam a müezzin hajnali imára hívó énekére, már csaknem kész volt az első fejezet. Külön elismerés illeti azokat a magyar katonákat, akik a hazától távol tűzharcban bizonyították rátermettségüket.

A könyv ezúttal is a Gold Book kiadó munkatársai figyelmes munkájának köszönhetően vált alkalmassá arra, hogy Önök kézbe vehessék. Köszönöm a Dalriada és a Kárpátia együtteseknek az inspirációt, különösen a „Szent László”, a „Szondi két apródja” és a „Ballada” című dalokért. S mindenekfölött köszönöm a Hunyadi-sorozat olvasóinak személyesen átadott, e-mailen eljuttatott véleményét, gratulációját, biztatását. E levelek nap, mint nap megerősítenek abbéli hitemben, hogy igenis szükség van a magyar történelem feledhetetlen korszakait felidéző művekre. Egyre nagyobb szükség.

Bán MórKecskemét, 2009. október 23.

„Ha valahol penig vétők volna benne, azt ne én vétkömnek, hanem az kiktől érteköztem, tulajdonítsátok, és kérlek titöket, énnéköm megbocsássatok. Ha penig azt értöm, hogy az én munkám jónak és kellemetösnek tetszik tinéktök, ezután is ajánlom énmagamat, míg az Úristen éltet világba”

Tinódi Lantos Sebestyén krónikája