Kedvesem tudnod kell, talán ez a csodák ideje, mert nem adtam gel a szerelmünket. A csókodat nem tudom elfelejteni, ez a fájószív még nem tört meg, csak némán haldokol. Hiányzol, de te csak rohansz a sötétbe. Állj, meg csillogó szemű! Most nagyobb szükségem van rád, mint bármikor! Ó, Istenem, azt kívánom, bár láthatnálak. Nem tudok élni.

Csodák ideje

New Moon novella – másképp’

-

AliceCarror

Az élet és a halál olyan kiszámíthatatlanok. Olyan közel vannak egymáshoz. Csak pillanatról pillanatra élünk, és soha nem tudhatjuk, melyikünk fogja legközelebb

elhagyni ezt az árnyékvilágot.

  Richelle Mead

Az öngyilkosságba mindig két ember hal bele. Éppen ez a lényege.

Marilyn Monroe

2

New Moon novella – másképp

Csodák ideje

„Tiéd a csend és a nyugalom, miénk a könny és az örök fájdalom.”

eletéptem hajamba, ujjaim pedig összefagyott, gubancos tincseimbe akadtak. Felüvöltöttem, az erős, hűvös, téli szél elnyelte a hangomat, így feleslegesen ordítoztam éjszaka, az erdő közepén. B

- Tűnj el! – sikoltottam. – Menj már! – csaptam felé.

De nem mozdult. Arcomat eláztatták a könnyek, hatalmas, forró cseppekben gördültek végig szemem sarkától, egészen az államig. A kellemes meleg érzés nem tartott tovább egy pillanatnál. A szél ismét az arcomba csapott, szinte odafagyasztva a nedves, sós könnyeket.

A hó is szakadatlanul hullott, itt a tenyérnyi, tökéletesen kerek réten már nem védtek a tűlevelek, a fehér bolyhok lassan ellepték áttázott ruháimat.

- Mit akarsz még tőlem? – üvöltöttem felé, a gerincemet egy újabb hidegrázás szánkázta át. – Megígérted! Megígérted, hogy békén hagysz! – bőgtem.

Angyalarca semmi érzelmet nem árult el. Csak nézett rám élettelenül, mintha nem is hallaná, amit kérek tőle.

Üres szemeitől kirázott a hideg.

- Miért teszed ezt velem? – fogtam meg remegő, kipirosodott kezeimmel az arcomat.

Az üresség, amelyet belül éreztem vadul döngette a kapukat. Sikoltott.

- Legalább mondj valamit! – fogtam át térdeimet, és már egész testemben vacogtam.

Mindenem csurom víz volt.

- Kérlek – suttogtam. – Kérlek, legalább beszélj hozzám! – a hangom a végére elcsuklott.

De csak állt az erdőszélénél, engem bámult, de mintha, nem is látna. Csak átnézne rajtam, és ez megőrjített.

Annyira belefáradtam ebbe. Olyan fáradtan éreztem magam, ahogy ültem a fagyott fűben, remegve.

Lénye, lénye itt lebegett. De a csend. A csend megölt.

- Miért nem hagysz egyedül? – ordítottam ismét felé.

3

A könnyek finoman áztatták az arcomat, miközben a fogaim újra-újra összekoccantak.

A sebek erősen lüktettek a szívemben, minden egyes új dobogásnál egyre nagyobbra tágítva az űrt. Mintha lassan, apránként véreznék el. Olyan valódi a fájdalom.

Ekkor vettem észre, hogy a kis sziget eltűnt. A megnyugtató rétecske nem volt többé körülöttem. Hajam vadul lobogott a szélben, miközben én – nyomomban a kísértettel – egyre csak a szikla pereméhez közeledtem. Úgy éreztem magam, mint egy megszállott.

A cipőmet már nem viseltem, lábfejem vörös és libabőrös volt, minden egyes megtett lépés olyan fájdalmat okozott, mintha törött üvegeken sétálnék.

Ismét előreléptem egyet, a talpamba futott a vér. A szikla peremén álltam.

Már nem született mese abból, hogy hidegen állt mellettem beteg elmémben. Már nem az örömet jelentette, hanem a múlt fájdalmát. De nem ment el, nem engedett engem se. Tudom, belegondolni is szörnyű, de az én hibám, mert nem engedtem. Kézzel, lábbal, foggal, körömmel kapaszkodtam emléke után, s az eszemmel fizettem egy néma szellemért cserébe.

- Oh – fújtam ki a levegőt. – Tudod, ha valaki egy éve azt mondja, hogy mostanra messze leszel, felállok és lecsapom. Mert hittem neked. Hittem, mikor azt mondtad, örökkön-örökké.

Késő este volt, és én nem alszom. Lehunytam a szemem – a szél, csendesen, halkan fújt az arcomba – és én láttam, ahogy eltűnik. Már a lélegzés sem megy rendesen. Nem megy a felejtés, minden csók még az ajkamon ég és fűt. Mintha a szívem még nem tört volna meg, csak némán haldokolna. És most bár igazából láthatnám, bár mellettem feküdne, és bár elég lennék önmagamban. De csak egy ember vagyok, emberi mulasztásokkal, emberi élettel.

„Te nem vagy jó nekem, Bella”

- Ez a megváltás ideje, tudom – suttogtam a bábnak. – Talán a csodák ideje, talán megnyugodhatunk. Már minden, amit csak mondani szeretnék neked – beszéltem a szellemhez -, hogy szeretlek, és nem félek… - vártam. – Hallasz engem? – kérdeztem, majd megráztam a fejem. Ugyanolyan élettelenül bámult rám, mint egy órával ezelőtt. Mintha a fát látná, ami mögöttem van, és nem engem.

Karomat szorosan összefontam a mellem alatt, és végleg, visszavonhatatlanul előreugrottam, átszelve a ködöt, végső lélegzetemet visszatartva.

Csak zuhantam előre, szorosan összezárt szemekkel. Már megnyugodtam. Mint amikor kihívnak váratlanul felelni, és te nem készültél. Még is, mikor megkapod a jegyed – legyen elégtelen vagy akár ötös -, megnyugszol. Szíved visszaáll a normális ütembe, mert tudod, minden megy tovább, a körforgás nem áll le, nélküled vagy veled. A jegyeddel vagy nélküle. Soha nem lesz vége semminek.

4

Én most már nyugodt voltam, a szívem rendes tempóban vert tovább, csak a lélegzetvétel fájt még, de már nem sokáig. Tudtam itt a vége és én nyugodt lehetek, hiszen a halál gondolata nem fáj, az élet sokkal nehezebb. Az pedig csak békés és kellemesen csendes, egyedül.

Ne ordíts… - figyelmeztettem magam kelletlenül gondolatban.

A becsapódás kínzó, a víz fagyosabb volt, mint a hőmérséklet és nem tudtam hogyan estem. Nem tudtam magam behatárolni, akár egy lavina is elsodorhatott volna. Már hiába kapálóztam ösztönösen, nem találtam a kiutat, ezért csak leengedtem a kezem és lebegtem, mikor egy hatalmas löketet éreztem, az egyik tüzes, vad hullám magával vitt és egyenesen a sziklához csapta az egész testemet. Nem lassan történt, semmi sem volt késleltetve, mint a filmekben. Oly’ gyorsan játszódott le az agyamban minden. Tudtam mit tettem. Öngyilkosság, így nevezik, pedig semmi köze a gyilkossághoz, én csak tudom. Nincs olthatatlan vérszomj, csak a halál van. A remény halála. Az öntudatlanság hirtelen jött, csak az éles, bódító fájdalmat éreztem, majd semmit, csak békét.

Fejemet a sírkőnek támasztottam, miközben az esőcseppek hangosan kopogtak fekete csuklyámon.

A tájat komor, szinte áthatolhatatlan köd fedte el, a szél a halál bűzét fújta az orromba. Három hónap telt el, és én eddig képtelen voltam idejönni. Képtelen voltam szembenézni azzal, amit tettem. Alice látomása miden nap, minden percben újra és újra megjelent a szemem előtt, akár egy lidérces álom.

Kezem a kőbevésett gyönyörűnéven szánkázott, minden szó a torkomon akadt, a szél süvített a fülembe.

Fulladtam. Vámpír létemre nem kaptam levegőt, de a halál, mámorító csodája nem járt ki nekem.

Kezemet a sírkőre nyomtam. Látni akartam. Vissza akartam hozni. Soha-el-nem-menni. De nem tettem meg, makacsul hittem, reméltem, hogy továbblépett. Már a lélegzés sem megy normálisan. Életben tartott addig az a kósza gondolat, hogy jól van. Hogy él. Hiszen ezért hagytam el! Ezért, hogy létezzen egy boldog, normális világban!

- Mit tettél? – suttogtam.

Miért? – kérdeztem magam, de olyan jól tudtam a választ. Mert feladtam. Mert megbántottam, kíméletlenül. Elvettem tőle minden szépet, összetörtem gyenge önbecsülését.

A szemem porozni kezdett, a torkomba ismét szörnyű, lenyelhetetlen gombóc nőtt, ujjamat még mindig a sírfeliraton futtattam végig, megállás nélkül mintha ezzel feltámaszthatnám. Mintha ezzel változna valami az égvilágon.

Isabella Marie Swan

1987 – 2005.

5

- Sajnálom – leheltem, ujjaim karmokká formálódva akarták letépni az arcbőrömet. – Sajnálom – mondtam ismét, mintha ezzel bármit, bármit is változtatnék.

Szememet néma, porzó könnyek égették, tüdőmet a legelviselhetetlenebb tűz égette minden levegővételnél, amik amúgy is nehezen mentek le a torkomon.

Mintha meghaltam volna. A táj elmosódottan, nehézkesen rajzolódott ki körülöttem. Az a benyomásom támadt, mintha mindent egy pörgő könyv lapjait nézném. Minden késleltetve és lökésszerűen megjelenő képekben ért el az agyamig: nem vagyok egyedül.

Fejemet felemeltem a kőről, ujjam abbahagyta a rajzolást. Aprót szippantottam a levegőből, éreztem a nedves föld és a kő, porzós szagát. Megcsapta az orromat az eső, de egy illat kivált. Gúnyosan elmosolyodtam, mennyire élvezheti most a helyzetet. Lassan megfordultam, testem nehezen követte az agyam utasítását.

Ellenséges, szánalmas gondolatai a fejembe férkőztek.

- Nahát, téged is látni errefelé? – érdeklődött udvariasan.- Victoria – mondtam ki a nevét, testemet minden elhagyott szó perzselte.- Érdekes fordulat, nemde? Mekkora pazarlás, nem igaz? – vicsorogta, testét elárasztotta

a düh.

„Ezért halt meg James? Azért, hogy utána levesse magát egy szikláról a lány?!” – üvöltötte eszméje.

- Valóban nem fair… - mentem bele játékába.

Nincs világ nélküle…

Felvonta szemöldökét, vörös lobonca sötétbarna, lelapult és elázott volt. Állatias testtartása maradt, de nem akart támadni. Legalább is, még nem.

- Végignéztem – nevetett fel, kezem pedig automatikusan ökölbeszorult, szememet lehunytam. – Élvezettel néztem, ahogy leugrik. Élveztem, látni, ahogy szenved! – susogta, és közben Bella élőhalott arcát vetítette le.

Megmenthette volna… de csak nézte, ahogy Bella védtelenül leugrik.

- Én tudod mit élveztem? – suttogtam. – Látni, ahogy James-et széttépik a testvéreim. Látni, ahogy nem tehet semmit ellenünk. Látni, ahogy körbeveszik, és ahogy küzdeni próbál az életéért, de nem megy neki. Hallani az utolsó üvöltését.

- Hagyd. Abba! – fröcskölte, tartása merevedett.- Védtelen volt. Utolsó leheletével, mielőtt szénné égett volna, a te nevedet motyogta.- Meg öllek! Meg foglak ölni! – csikorgatta meg fogát.

Csak tessék.

- Azt mondta szeret.

6

Lehunytam a szemem, a levegő marta a tüdőmet, testem még mindig nehéz volt, de érzékeim még mindig élesek voltak. Hallottam, ahogy lelapul állatias, vad morgás kíséretében.

„Bella, nem akarom, hogy velem gyere” – jeges szemeimet arcára függesztettem, és szó nélkül néztem, ahogy összeomlik.

„Te… nem akarsz... engem?” – suttogta. Mindig olyan jó volt abban, hogy tévesen vonja le a következtetéseket. Most ez a hasznomra vált. Egy perc alatt sikerült összerombolnom a belém fektetett bizalmát. Egy szó után elhitte, hogy nem szeretem. Ez jobban fájt, mint amennyire gondoltam.

De az mind semmi volt a mostanihoz képest. Most, amikor lábam alatt fekszik sírja.

Botor módra hittem az emberi felejtésben. Hittem, hogy tovább lép. Tudtam, hogy eleinte nehéz lesz… de ezt nem gondoltam.

De a remény fűtött. Talán… talán fent találkozhatok Vele. Elmondhatom Neki, hogy hazudtam. Elmondhatom… és együtt lehetünk.

Ez a csodák ideje lehetne… csodák ideje, ha a mennyország, ahol az angyalom van, kinyitja nekem a kapuját.

Bella Swan szemszöge

Jó helyen jártam. Minden tökéletes, boldog és fájdalommentes. Mindenki, bármerre néztem, mosolygott. A nap, fényesen sütött, hogy a sugárzó arcok még ragyogóbbak legyenek. Nem volt sem éjjel, sem nappal, tökéletes nyugalomban telt minden perc. Szavak nélkül kommunikáltak, egy pillanat alatt a lelkébe láttak a másiknak, miközben a békés mosoly az arcukon és a szemükben ült. Tökéletes, idilli hangulattal jellemezném az állapotom? Megnyugvással? Békével?

Nem.

Égtem, szenvedtem, a Paradicsom számomra maga a pokol volt. A nyugalom, ami a lelkemet támadta meg, frusztrált, a sok mosolytól sírnom kellett a nem létező könnyeimmel.

Kínlódtam, a lényem perzselt, mert láttam mi folyik lent.

Mert láttam mit tesz, és én sikítani akart, hogy „ne!”

Mert hallottam, ahogy elmondja, hazudott.

Mert rájöttem, itt, hogy a Charlie-nak és Renee-nek okozott fájdalmam önző és felesleges tett volt.

És mert a Szerelmem, most készült egy végzetes hibát elkövetni, miattam.

7

És legfőképpen, a megnyugvás azért nem talált rám, mert minden zsigeremben éreztem, amit Ő. Mert nem engedett el. Mert fáj Neki.

Tekintetem elfordítottam a Föld felől, a hajamba téptem volna, ha megtehetném itt. Ordítottam volna, ha ajkaimat szólásra nyithatnám. Sírnék, a fájdalom miatt, ha szemem nem lenne kiszáradva, néma, porzó könnyekkel megáldva.

Nem teheti – fuldokoltam a látottak miatt.

Harcolj! Küzdj! Ne hagyd magad! – könyörögtem bután, mintha ez számítana.

A gondolatok buzgón zsizsegtek a fejemben, én pedig szorosan összezárt szemekkel küzdöttem a kaotikus állapot ellen.

Láz. Ezzel a szóval tudtam volna kifejezni, mit érzek, ha valaki kérdezte volna.

A helyzet egyre rosszabb lett. Rosszabb, mint három hónapja, mikor megtudta mit tettem. Rosszabb, mikor rászánta magát, hogy szembenézzen a helyzettel. Rosszabb, mikor meglátta nyughelyem. Most sokkal rosszabb volt, mert féltem.

A félelem, mint egy lázas betegnél, szánkázott a hátamon, és fázni kezdtem, majd melegem volt. Féltem, mi lesz ha - és most valóban előjött a „ha” -… nem engedik be, mert vámpír.

KÜZDJ MÁR! Küzdj, Edward! TEDD MEG… értem… – gyenge, hófehér karjaim a fejemre tapadtak, és szét akarták robbantani… mintha ez lehetséges lenne.

És a tűz, mely égetett, egyszer csak megszűnt. Teljes béke szállt a testemre, a láz, amilyen gyorsan jött, ugyanolyan hirtelen tűnt is el. Kellemes nyugalom váltotta fel a fájdalmat, én pedig meglepetten néztem körbe.

A mosolygós, harmonikus arcok üdvözöltek… már vártak rám.

Pillantásom – mások szemében látva – meglepett volt, lélegzetemet nyugodtnak éreztem, de emellett tudni akartam mi történt Vele. Még sem voltam szomorú, kíváncsi sem, csak a gondolataim cikáztak, de ez lényemet nem zavarta. Teljes harmóniában voltam.

Kivált a tömegből és én tudtam, hogy egy angyallal találkoztam. Már zavaros eszmém is csatlakozott a testem kiegyensúlyozottságához.

Kinyújtottam apró kezem, és ő megfogta.

A halál mit sem változtatott szépségén, sőt. Most volt igazán gyönyörű, mert a szeme is mosolygott. Mert láttam és éreztem a nyugalmát és a boldogságát.

Mintha Isten direkt nekem küldte volna, az Angyalom, hogy kimentsen engem a pokolból. Hiszen nekem Ő az Őrzőm, akit örökké, halál után is szeretek.

Elmosolyodott, lehunyta a szemét, és ajkát hajamhoz szorította, én pedig megfogtam kezét, melyet már nem éreztem hidegnek. Egyensúlyban volt velem.

8

Kerestem a szavakat, mit „mondhatnék”, de a beszéd a torkomon akadtak - a halál ebből a szempontból elég béna dolog.

Megráztam a fejem, mire perzselő, zöld szemei kinyíltak.

Soha nem gondoltam volna, hogy lehet szebb, mint két aranyszín írisz. Ha tudtam volna, mekkorát tévedtem – mosolyogtam rá.

Figyelmen kívül hagyta, amit üzentem.

Sajnálom – lehelte.

Leszek számodra az angyal, akire szükséged van. Az élet, amit magad után hagytál, csak most kezdőik, velem. A mennyország rám nézett, s így szólt: Csak egy dolog teheti a lelket szebbé, az pedig a szerelem – válaszoltam, minden felmerülő aggályára.

Alice Cullen szemszöge

Bella szobájában kóboroltam nesztelenül, minden különösebb cél nélkül. Féltem visszamenni. Hogy állhatnék Esme szeme elé? Hogy tudassam vele, hogy nemcsak a lányát, de a fiát is elvesztette?

Elkéstem. – fogtam meg a fejem.

Hallgattam Charlie egyenletes lélegzetét a másik szobából, és azt kívántam ezen a holdfényes éjszakán, bár én is édes álmok megnyugtató csöndjébe és békéjébe menekülhetnék.

Felsóhajtottam, kezemet végighúztam a tölgyfaasztalkán, majd leültem a mellette lévő székre.

Szemem fent akadt egy aprócska cetlin, ami eddig biztosan nem volt ott.

Kezembe vettem, majd széthajtottam.

„Mindenalkalommal, mikor egy fénysugár utat tör magának a fák sötétlombjai közt, tudd, jól vagyunk, és mi sem felejtünk.”

„Félszárnyú angyalok vagyunk mindannyian; ezért csak akkor tudunk repülni, ha a másikat

átöleljük.”

Luciano De Crescenzo

Isabella Marie Swan

9

1987 – 2005.

10