TOLLAL A NAGYSIKERŰ WEBOLDAL NETES MAGAZINJA / 03

+ TOVÁBBI 9 REMEKBESZABOTT TÖRTÉNET

MACSKAHŰSÉG

2 / Tollal

HIRDETÉS KIS EMBER SZÜLETIK

ÁPRILISBAN SEM MARADSZ FILMMAGAZIN NÉLKÜL, HISZEN MÁR ELÉRHETŐ A LEGÚJABB SZÁM, MELYBEN A HÓNAP LEGJOBBAN VÁRT FILMJEIVEL FOGLALKOZUNK. ÉRTÉKELTÜK A MESTERGYILKOST ÉS AZ ÁLOMHÁBORÚT, BELES-TÜNK A LÁNY ÉS A FARKAS, VALAMINT A THOR KULISSZÁI MÖGÉ, ILLETVE RÉSZLETESEN BEMU-TATJUK LIAM NEESON ÉLETÉT ÉS FILMES KARRI-ERJÉT. JÓ SZÓRAKOZÁST KÍVÁNUNK!

ELŐZŐ SZÁMAINK

Igen tudom, természetesen. – vá-laszolom. – Nem probléma. Cefetül ideges vagyok, látom, átragad má-sokra is. Azt sem vettem észre, ami-kor Slezák doktor megérkezett. – Felkészültünk a császármetszésre, de előbb megpróbáljuk a normál szülést. – A főorvos megint. Meg-nyugodhatsz, a feleséged már jó kezekben van, Slezák doktor megér-kezett. Ha szabadna dohányozni, csikk-gúla állna mellettem. Nem tudom érzékelni az időt. Zöld köpenyes hölgy lép hozzám, kezében zöld csomag. – Megnézi a kisfiát? – Igen persze, állok föl. Nézem az arcát. Pár másodperc és inkubátorba ke-rül, a tüdeje még nem teljesen fej-lett. Elviszik. – Ne aggódjon, én is koraszülött vagyok és hogy megnőt-tem – bíztat a műtősfiú. A koraszü-lött osztályon vártam, amíg a felesé-gem felébredt az altatásból. Azt mondták jól van, nem volt semmi komplikáció. Jól van a fiam is, am-ennyire csak jól lehet. Legalábbis ezt mondják, és hiszek nekik. Egy medikusnak nem hazudnak. Nézem a fiam, beszélek hozzá, ahogy az-előtt is, amikor még pocakban volt. Csöppnyi test, de egy új, óriási cso-dás világ. Négymilliárd éves tükör-kép. Nézem és úgy érzem Isten megcsókolt.

F ogamzás. Négymilliárd éves ősök parancsa. Teremtés franchise. Misztérium, mely-

nek sejteni lehet, de tudni nem pon-tos idejét. Új élet, új világ kezdete. Kilenc hónap az anyaméhben, ki-lenc hónap óvni, védeni a törékeny csodát. Másnak. Az én fiam koráb-ban, sokkal korábban volt kénytelen összemérni magát a világgal. Az első „gyanús” jelek, önvizsgálat végül a bizonyosságot jelentő sza-vak: - gratulálok, gyermeket vár – mosolyog barátságosan az orvos. Várakozás, vizsgálatok, a fejlődés követése. Most sajnálom, hogy nem vezettem naplót. Huszonhárom év távolságából kopnak az emlékek, pedig azt hittem, úgy éreztem belém ég minden másodperc. Már nem emlékszem mikor kezdtem beszélni hozzá, mert hall, a babák már halla-nak a méhben. És még több apró részlet, amit elmosott az utolsó na-pok aggodalma. A fertőzés a kór-házban. Orvosi hanyagság. – Mi erre felkészületlenek vagyunk, át-szállítjuk a klinikára. Tudja itt nincs koraszülött osztály és a szülés bár-mikor beindulhat. – Most nem moso-lyog, nem gratulál. Talán hétszer vagy nyolcszor ismétli ezeket a sza-vakat. Egy egész kórterem érintett. A mentő veszettül ráz. Végre meg-érkezünk. Új vizsgálat, új orvosok. –

Megpróbáljuk benntartani, amíg lehet, higgye el, ilyenkor minden másodperc számít. – pirul el Slezák doktor. Szégyenlős. Nőgyógyász létére elég bizarr. Mondják mások is, zavarba jön, ha vizsgálni kezd. Amúgy kedves, nyugtató beszédű ember. Őt kérem fel a szülésre. Ez bizalmi dolog és napok óta az egyet-len orvos, akire jó lélekkel gondolok. Egy-két nap és nem szabad vissza-tartani a szülést, veszélyes len-ne. Lehet, hogy császár lesz, far-fekvéses és csenevész. Kutya hideg van, minden vastagon havas és csúszik. Slezák doktort még nem láttam. Pedig jöhetne, tíz-tizenöt perc múlva kezdődik. – A feleségével beszéltem – mondja a főorvos. – Már elindult, remélem nem történt semmi útközben, nem való közlekedésre ez az idő. Ha mégsem érne ide, nekem kell elkez-deni. vagy inkább mást kívánsz? – Igen tudom, természetesen. – vála-szolom. – Nem probléma. Cefetül ideges vagyok, látom, átragad má-sokra is. Azt sem vettem észre, ami-kor Slezák doktor megérkezett. – Felkészültünk a császármetszésre, de előbb megpróbáljuk a normál szülést. – A főorvos megint. – Meg-nyugodhatsz, a feleséged már jó kezekben van, Slezák doktor megér-kezett.

KIS EMBER SZÜLETIK

[Írta: markusdeak] Csöppnyi test, de egy új, óriási csodás világ. Négy-milliárd éves tükörkép. Nézem és úgy érzem Isten megcsókolt.

H árom 15 éves lány nekiül, hogy megfejtsék a jövőt. Ka-landokat, izgalmakat és per-

sze a gazdag és jóképű herceget várják. A kis csapat vezére, a „kártyajós" a szemüveges lánynak jósol. Ez a szemüveges lány vagyok én. Én kaptam a legizgalmasabb jóslatot, miszerint a jövendőbelim az életemet fogja megmenteni egy szép napon. Persze az ember nem veszi komolyan az ilyen butaságot, de azért néha mégis eszébe jut. Mindez évekkel ezelőtt történt. Ártat-lan és naiv voltam, és el sem tudtam képzelni, miféle veszélyekbe sodor-hat az élet. Aztán teltek a hónapok. Majd az évek. Az apám alkoholproblémái és dühkitörései egyre erősebben nyom-ták rá a bélyeget a sorsomra. Foly-ton trágár kifejezésekkel illetett, azt mondta senki vagyok. Így nőttem fel. Beleivódott a vérembe, hogy nem érek semmit. Hogy mindegy élek-e vagy halok. Ide-oda rugdosott, mint egy labdát, aztán a sarokba gurulva teljesen megfeledkezett rólam. Az apukám nem szeret. Olvasd ezt el még egyszer, és érezd ennek a mondatnak a mélységét. Ahogy egy gyerek mondja ezt. Nem sírva, nem hisztizve. Halkan. Mélyen a szemed-be nézve, kutatva az őszinte együtt-érzésedet. Kicsikarva belőled ön-kénytelenül is a szeretet apró szikrá-it. OLVASD: az apukám nem szeret, Én már a hangjától rettegtem. Aho-gyan rám nézett: mintha nem is a lánya, hanem egy gerinctelen féreg lennék. Ez taszított egyre mélyebb-re. Példáját követve igen hamar mu-tatkozott nálam is az alkoholproblé-

ma. A drogok fekete árnyként tán-coltak körül. A lelkemet ők élték fel, míg testemet a férfiaknak adtam kölcsön játszani. Igen, a tükör egyre torzabb képet mutatott felém. Annyi-ra felemésztett az élet, hogy már csak csont és bőr maradtam. Egy valami éltetett, ami miatt nap, mint nap felkeltem az ágyból: a drog. Hogy ne legyen valóságos a gyűlö-let, hogy ne legyen valóságos a torz tükörkép. Semmi másra nem vágy-tam, és úgy gondoltam a kábítószert is le tudtam volna tenni (ami abban az időben az egyetlen reményem és menedékem volt) ha valaki igazán szeretett volna. Engem szeretett volna. Arra vágytam, hogy igazán ismerjen valaki, jobban, mint én ma-gamat. És ennek ellenére szeres-sen. Hogy tervezzen velem, és ál-modjon. Szeretetlenségben az em-ber elpusztul. Úgy éreztem ebben a szeretetlenségben, ebben a mellő-zöttségben már elkezdtem rohadni. Minden átkozott érzést ki akartam ölni magamból. Csak egy emberi robot akartam lenni. Aminek semmi nem fáj. És nem okoz örömet. Eb-ben a kétségbeejtő, tébolyult álla-potban találkoztam Vele. Szeret engem. ENGEM. A megté-pázott, széttépett lelkemet. Fogja a kezemet. Tervez, és álmodik velem. Nekem pedig ennyi éppen elég volt. Egy hét alatt leküzdöttem a hónapok óta gyötrő démonaimat. Azóta eltelt egy év. Nem iszom, azóta semmi-lyen tudatmódosító szerhez nem nyúltam. Egy hónapja pedig a ciga-rettát is letettem. Megmentett a haláltól. Most élni tanít.

4 / Tollal

A DROGOS MACSKAHŰSÉG

[Írta: Daffy] Ha két lélek egymásra talál, nincs lehetetlen...

mészkodva ülte végig és közben még dorombolni is elfelejtett, annyi-ra lekötötte az elsuhanó táj látványa. Megérkezvén rögtön birtokba vette a macskaházat, amit nagyapó az én kedvemért épített neki és megitta a felkínált tejet. Ott voltam vele, amíg bejárta az udvart, majd a ház előtt is szétnézett. Látszólag minden tet-szett neki, egyedül a tyúkoktól szep-pent meg, de miután figyelgette őket egy ideig, bártan merészkedett kö-zéjük. Néhány óra múlva fájó szívvel hagytam ott, pedig tudtam, hogy jó dolga lesz, és nemsokára újra látha-tom. A következő pár napban fur-csán éreztem magam otthon, már annyira megszoktam, hogy velem van és hiányzott. Vártam a vasárna-pot, hogy találkozzunk, és úgy tűnik ő is így lehetett ezzel, mert mikor kiszálltam a kocsiból rögtön elém szaladt. Felkaptam az ölembe, és magamhoz szorítottam. Nagyon nagyon rossz volt nélküle. A fél dél-utánt vele töltöttem és még haza se értem, máris hiányzott, úgy, mint az összes elválásunk után. Ő is hason-lóan érezhetett, mert nagyi szerint eleinte sokszor ment előre, a kocsi-bejáróhoz. Aztán benne is - mint oly sok más állatban - beállt az az úgy nevezett időérzék, az óra, ami egy számára fontos eseményt jelez. Ám míg a többieknél ez az evés vagy a séta ideje, Hómancsnál az én érke-zésem volt az. Minden szerdán és vasárnap pár perccel négy előtt ott ült a teraszon és várt. De egyszer nem volt ott. Megijedtem, főleg, mi-kor megláttam nagyi arcát. - Nincs jól - ennyit mondott és én máris rohantam hátra. A cica az ol-dalán feküdt. Mikor kivettem gyen-gének tűnt, de még tartotta magát. Órákon át ültem kint vele, simogat-tam és beszéltem neki. Furcsa mód nem gondoltam arra, hogy meghal-hat. Teljesen természetellenesnek tűnt. Későn indultunk haza, aztán pár órával később nagyi telefonált: Hómancs eltűnt. Nem tudtuk mire vélni és én reménykedni kezdtem,

A zt mondják, életében egyszer mindenki találkozik azzal az álltattal, amelyet neki rendelt

a sors. Ha ez igaz, akkor az én ese-temben a kis fehér cica, Hómancs az, akit 11 éves koromban kaptam. Gyönyörű volt, perzsa anyával és házimacska apával, mindkét fajta legelőnyösebb tulajdonságait ötvöz-ve magában; hosszú, tömött, hófe-hér bunda, egy átlagos macska test-felépítésével párosítva. Még ennyi év után is emlékszek a napra mikor elhoztuk. A macskák gazdája azt mondta, bármelyik kiscicát választ-hatom, amelyiket akarom. Hát Hómancs ezt egészen másképp gondolta, alighogy betettem a ke-zem a kosárba odajött, hozzádörgö-lőzött és dorombolni kezdett. Engem persze rögtön elvarázsolt a kis fehér angyalka, és a többiekre rá sem pillantva közöltem: Nekem ő kell! Az ölemben utazott hazáig, és még ott sem tágított mellőlem. Anya - tekin-tettel könyörgő pillantásomra és 10 perces Lécci-lécci-léccimre - meg-engedte, hogy néha bevigyem a házba, ha ők is otthon vannak. Én persze rögtön megtaláltam a mon-datában a kiskaput: ha otthon voltak tényleg csak néha vittem be, de ha nem, akkor mindig. Fél éves kora körül kezdett eltünedezni. Mikor ha-zaértem nem várt a kapuban, néha reggel sem jött elköszönni, és olykor csak este került elő, akkor viszont úgy mászott az ölembe, mintha egész nap erre várt volna és nyá-vogva igyekezett megértetni velem valamit. Így ment ez hónapokig, amíg meg nem tudtuk mi történik. Az utca végén lakó nő viszi el reg-gel, délután pedig visszahozza. Anya átment beszélni vele, két hétig nem is volt semmi gond, aztán Hó-mancs újra eltűnt. Mivel nem akar-tunk konfliktust úgy döntöttünk, a cicát elköltöztetjük nagyiékhoz Le-gyesbényére. A döntést másnap tett követte, kocsiba ült a család a macskával együtt, és elindultunk. A 13 kilométeres utat az ablakon kibá-

Tollal / 5

MACSKAHŰSÉG

[Írta: Nóri] Sok könyv, újságcikk vagy film szól csodálatos módon hazatérő kutyákról, macs-kákról, olykor lovakról. Csodáltam ezeket az ál-latokat és nem gondoltam volna, hogy egyszer értem is megteszi ezt egyikük..

autót vizsgáztatókkal együtt az árok-ból, hogy az út másik szélén találták magukat. Ott már nem volt árok, örvendeztek a vizsgáztatók, majd visszairányíttatták “megmentőjüket” az autóútra. Mentek tovább. Utasí-tották, hogy forduljon be a követke-ző utcába, persze nem az egyirá-nyúra gondoltak. Mit tett a nővér-kém? Minden további nélkül behaj-tott oda, ahova nem igen szabad. - Mit csinál? - kérdezte a vizsgáztató kétségbeesett hangon. - Hajtok oda, ahova irányítottak. - Nem ebbe az egyirányúba… - Pedig gyakorlás közben mindig ebbe az utcába kellett bejönni, csak a másik bejáratról. Honnan tudjam, mit akarnak? – zajlott le a beszélge-tés. Innen is kikeveredtek, majd a villanyrendőrnél gázra lépett az én vizsgázóm, és átgurult a sárga fény-nél. - Sárgán hajtott át. - Zöld volt, amikor felnéztem, nem sárga fényt mutatott a lámpa. - Sárga volt - mondta nem valami kedvesen a vizsgáztató. - Én zöldnek láttam. - Hajtson vissza a tűzoltó otthonba, ahonnan elindultunk! - mondta az idősebbik a nővéremnek. A többit meséld el te -, fordult felém Tibor. - Amikor megálltam az udvarban, ránéztem a vizsgáztatókra, és még mielőtt megszólalhattak volna, el-kezdem a mondókámat.

Ö csém feleségének a születés-napját ünnepeltük. Együtt volt a Tóth és Elek család, már-

mint öcsém és sógornőm legköze-lebbi rokonai, meg egy-két barát, annyian voltunk, mint a nyű, de ez így van jól. Vidám csevegésben zaj-lott az ebéd, inkább mondhatnám, a hangos szó- és kacajhullám hol erő-södött, hol kicsit csendesedett egy pillanatra, hogy annál nagyobb erő-vel csapjon fel újra. Én, aki digitális fülhallgatót kaptam pár nappal az-előtt, mindenkinek a szavát érzékel-tem, furcsa volt, meg mulatságos, azért valahol a zavaró körülmény határán. Ebben a környezetben az öcsém kissé sunyian elmesélte, hogy milyen “ügyes” voltam, amikor először kimentem a forgalomba a vezetési vizsgát letenni. Még ma is élvezi a történetem, én meg moso-lyogva hallgatom, nagyokat bólogat-va hozzá. - Az úton kellett volna megfordulni az autóval az én testvéremnek. Hát-rafelé hajtott, utána balra tekerve a kormánykereket próbált megfordulni, persze előtte elmulasztotta első se-bességbe tenni a váltót - amit fiata-lon is el lehet felejteni -, így a mö-götte levő mély árokba kezdtek lan-dolni, ami félig sikerült is. A vizsgáz-tatók kis híján szívbajt kaptak, kap-kodtak a kormány után. Az én test-vérkém meg behúztam a kéziféket, rálépett a fékre, elsőbe tette a se-bességet, és úgy kipenderítette az

hogy ha el tudott menni, akkor meg is fog gyógyulni, ám másnap reggel mégis ideges voltam. Sajnos nem kellett iskolába menni, így zavartala-nul rágódhattam cicám sorsán. Fel-alá járkáltam a házban, de nem ta-láltam a helyem, anya pedig ezt megunva rám szólt, hogy ha már nem tudok nyugton maradni tegyem hasznossá magam és vigyem ki a szemetet. Mikor kiléptem az ajtón rögtön észrevettem egy fehér szőr-csomót a kapu előtt. - Gyertek ide - kiabáltam be. Mire mindenki kirohant én már Hómancs mellett voltam. Feküdt, és kapkodva lélegzett. Mikor az ölembe vettem, felém fordult, belenézett a szemem-be, nyávogott egy utolsót, aztán a pillantása szép lassan üvegessé vált. Pecek múlva is csak szótlanul ültem és szorítottam magamhoz a kis testet. Akkor nem sírtam. Még nem voltam rá képes. Nagyiénál, a kert végében temettük el. Azt hiszem Hómanccsal túlságo-san kötődtünk egymáshoz, de a köztünk lévő kapcsolat más volt, mint a többi állatommal. Nem sze-rettem jobban, inkább máshogy. Úgy mintha egész életemben mellet-tem lett volna, nem csak 3 évig. Ta-lán ennek köszönhető, hogy soha-sem fogom elfelejteni. Tizenhat, hu-szonhat, de még százhat évesen is eszembe fog jutni, és tisztelettel fogok adózni a kitartásának, ami elég nagy volt ahhoz, hogy betegen is hazahozza. Elbúcsúzni.

MACSKAHŰSÉG / AUTÓVIZSGA

6 / Tollal

[Írta: Mara] Tipikus női viselkedés…

- Ne is mondjanak semmit! Megbuk-tam. Én is ezt tenném önökkel, ha én volnék a vizsgáztató, és önök a vizsgázók. Mosolyogva kezet nyújtottam felé-jük. Még mindig előttem lebeg ijedt ábrázatuk, kétségbeesett tekintetük, meg ahogyan kapkodnak a levegő-ben. Tényleg, nekem muris volt, és még hozzátettem: - Látom, vennem kell még órákat a vezetésből, mert szerencsémre nem kérték tőlem még azt is, hogy tolas-sak a kocsival, mert akkor lett volna csak igazán baj. Vettem pótórákat, vizsgázni men-tem, és az első, amit kértek tőlem, az volt, hogy tolassak egy keskeny hídra. „Kellett nekem jártatni a szá-mat? Most aztán ismét megbukok!” - Nézze, én nem szeretnék arra a kis hídra tolatni! - Kérem, hajtson a hídra! - Nem felelek az autóért, ha az árok-ban kötünk ki. - Induljon már! Ha hihető, ha nem, olyan szépen odaálltam, talán milliméter pontos-sággal a bejárati híd két oldalától, mint a pinty. - Na látja, hogy tud tolatni! - Ez Isten bizony véletlen volt. - Akkor ismételjük meg! „Már megint megelőzte a szám az eszemet!” Nekiveselkedtem az autó fenekével a hídra állni, és láss csodát: sikerült másodszor is. - Na látja, hogy tud tolatni! – mondta a vizsgáztató kedvesen. Tudok, a francot - gondoltam ma-gamban. Még ma sem tudok, har-minc év távlatából, de kit érdekel? Nem tolatok!

*** Vezettem én az autót, még az enge-dély megszerzése előtt is. A lányom megkért, vigyem el a barátnőjéhez, aki a falu másik szélén lakik. Na-gyon szívesen megtettem. Szerin-tem minden probléma nélkül odaér-tünk, meg azután vissza is, viszont a lányom nem épp így látta a dolgo-kat. Mikor Lóri fiam hazaért, vala-hogy így zajlott kettőjük között a beszélgetés a fülem hallatára. - Képzeld öcsém, tegnap anyu rá-hozta a szívbajt egy asszonyra. Au-tóval mentünk, és amikor kanyarba értünk, kerékpárral jött velünk szem-

megnyugtató hangon közöltem, hogy csak egy kis türelmet kérek, mindjárt megkeresem. A táskámban három tefter, ezeregy papír, tudás-felmérők. Mire mindent kiraktam a kocsi eleje tele lett. A két kis rendőr nevetve arrébb ment, az idősebb meg csak nézett. - Látja, itt nincs, de megnézem a csomagtartóban is. - Csaaak nézze! Én sajnos tudtam, hogy ott sem lesz, mert Góci lányom előző nap Magyarországon járt, és biztos a táskájában maradt, nem tette vissza a helyére. Kis turkálás után oda-mentem a rend őréhez, és bűnbánó-an mondtam: - Nincs nálam a kocsi könyve, biztos a másik táskámban maradt. - Kérem az igazolványát. Keresni kezdtem a pénztárcámat, amiben tartom, de sem a táskában, sem a haubán nem találtam. Oda-fordultam a rendőrhöz, és megkér-deztem: - Nem adtam oda a pénztárcámat önnek? - Nekem eddig semmit sem adott! Megszólalt Aliszka: - Itt a pénztárcája az ülésén. Kivettem a pénztárcát, és nyújtottam az igazolványom a rendőrnek, aki megkérdezte közben, hogy mi a kocsim rendszáma. Úgy állt, hogy eltakarta a számokat. - Álljon csak félre, majd leolvasom. Fejből nem tudom. Ezzel aztán betetőztem mindent. Felhívta a központot, és megkérdez-te, ki a tulajdonosa ennek, meg en-nek a rendszámú autónak (ma sem tudom mi volt a rendszámom). Mikor a visszajelzést megkapta rám né-zett, és megkérdezte, de most már ő is mosolyogva: - Mit csináljak magával? - Nézze, én tudom, bűnös vagyok, önnek engem meg kell büntetnie! - Most az egyszer a legkisebb bün-tetést szabom ki, mert látom, hogy tanügyes. Elmagyarázom, hogyan jut ki a városból. Készségesen elmondta mindazt, amit tudtam, és én hálásan hallgat-tam, mert ezért a vétségért nem csak megbüntethetett volna cefetül, hanem elveszíthettem volna a hajtá-si engedélyt is legalább pár hónap-ra. Kifizettem a minimum büntetést, kezet fogtam a rendőrrel, aki igazán rendes volt velem.

be valaki, aki mint a villám leugrott a kerékpárról, elhajította, maga meg mint a nyúl futott az árok felé. - Ó, Gócikám, ez semmi! Anyu a falu fantom vezetője. Ezt nem csak én mondom. A múltkor látom én, hogy érkezik anyu, gondoltam, kinyi-tom neki a garázs ajtaját, amikor se szó, se beszéd, sutty, lassítás nélkül berobogott a garázsba. Úgy elugrot-tam az ajtóból, mintha párduc len-nék. - Mit csinálsz?! Úgy hajtasz, mint Senna! – szegeztem neki a kérdést. Mért? Mi a baj? – kérdezte termé-szetes hangsúllyal.

***

Újvidéken dolgoztam, és autóval jártam munkába, mert olcsóbb volt, min az autóbuszjegy. Nem egyedül mentem, vittem magammal Aliszkát is, egy kedves fiatal asszonykát, akivel egy időben kezdtünk dolgoz-ni, és egyszerre végeztünk. Egy alkalommal, hazafelé jövet megálltam egy villanyrendőrnél, ki-adtam a jelet, hogy balra fordulok. - Tanárnő, két autóval mögöttünk egy rendőrautóból integet valamit a rendőr. - Hát integessen! Várja ki a sorát! Nem mehetek, amíg jönnek szembe velem az autók. Mikor az utolsó autó is elment, én balra kanyarodtam, a rendőrautó meg utánam, elébem, és leálltam. Tudtam, baj van, valamit nem jól csináltam. De mit? Kiszálltam a kocsiból mire odaért a rend őre, két ifjú egyenruhással, akik szerintem még tanulók voltak. - Ismeri a jeleket asszonyom? - Azt hiszem igen. - Akkor nem látta: itt nem szabad balra fordulni. „Na most légy okos Domokos, eszed lenni homokos. Ha bevallom, hogy már két éve itt fordulok a sza-badkai útra, úgy megbüntet, hogy belefeketedek.” E helyett ártatlan arcot vágva elkezdtem mentegetőz-ni. - Olyan nagy itt a forgalom, hogy alig tudom kiismerni magam. Sza-badka felé szeretnék menni. - Kérem a kocsi könyvét – hallottam a szigorú kérését. - Adom – mondtam, és lenyitottam a fejem feletti tartót, ami üresen táto-gott. Most felkaptam a táskámat, és

MACSKAHŰSÉG / AUTÓVIZSGA AUTÓVIZSGA

Tollal / 7

megtörtént én meg végre elmehet-tem a mosdóba és ehettem is. A 15 perc szünet semminek tűnt. Egyre jobban élveztem a festést. A fárad-ságnak a legkisebb jelzését sem vettem észre magamon. Viszont elkezdtem fázni és kezdett besöté-tedni. Végre jött egy villanyszerelő, aki egy égőt helyezett a fejem fölé. A hideg miatt - ami nem csak engem érintett, hanem az ellenőröket is - hoztak egy hősugárzót. A hősugár-zóval nem csak magunkat melegí-tettük, hanem a festmények szára-dását is elősegítettük. Rettentő hi-deg lett. Már 3 pulóver volt rajtam, és kesztyűt kellett húznom a festés-hez. A kezdeti lendület megtört, hi-szen a finom ecsetmozdulatok mos-tanra már nagyon is darabosak let-tek. A sátor megvédett minket a kinti széltől. Az éjszaka nehéz volt, de a szemem és a kezem még bírta. Na-gyon jól esett az, hogy közben a barátaim meglátogattak, és elláttak mindenféle jóval. Még jófajta vörös-bort is kaptam. A hajnal első sugarai a nagy munka közepében találtak.

mentem a Szeptemberfeszt rendez-vényre. Hamarosan személyesen is találkozhattam Sebestyén Istvánnal, azaz a Zsiráffal. Kipakoltam, majd megérkezett az első két ellenőr. Egyeztettük az órá-inkat, majd engedélyt kaptam a kez-déshez. Morogtam egy keveset, mert úgy volt, hogy belső, fűthető helyiséget kapok, ezért beltéri festé-kekkel készültem. Most viszont egy huzatos sátorban helyezkedtünk el, ahol alul-felül jött be a cúg, és még világítás sem volt. I.e. 1500-tól kezd-tem el a festést méghozzá úgy, hogy ha kell, akkor egybefüggő le-gyen az egész festmény. Ezért előbb a háttereket alakítottam ki. Már otthon megbarkácsoltam, és 30x80-as méretre vágtam a vászna-kat és felerősítettem vakrámákra. Így kb. 25-30 méternyi felületem volt arra, hogy alkossak. Eleinte minden zökkenőmentes volt. Alakultak a hátterek és elkészült az első pár hajó is. Nagyon hamar lement az első nyolc óra és sehol sem tartot-tam. Már a második ellenőri váltás is

Másnap mesélem a munkahelye-men, milyen élményben volt részem, mire a mellettem ülő kolléga felhá-borodottan közölte, bezzeg tőle há-rom hónapra elvették az engedélyt, pedig csak a telt vonalon került, és nem jött vele szembe semmi. - Igen, mert nem tudtál szépen mo-solyogni - mondtam én. - Ez semmi – szólt közbe Dobrila. - Mi a férjemmel mentünk fel a Fruska Gora kanyargós útjain, amikor a férjem szabálytalankodott. Megállí-tott bennünket a rendőr. Én nekies-tem a férjemnek, és mindent mond-tam, ami csak a számon kifért. A rendőr állt. A férjem nem bírta már hallgatni a szóáradatomat, odafor-dult a rendőrhöz, és majdnem kö-nyörögve kérte: - Írja már ki azt a büntetést, hogy elmehessünk! Amikor a rendőr szóhoz jutott, ráné-zett a férjemre, és megszólalt: - Nem írok ki büntetést! Megbüntette önt az Isten a feleségével. Mennyire igaza volt a rendőrnek, de persze ezt nem közöltük Dobrilaval, csak gondoltuk mindhárman.

P ersze nem olyan magamuto-gatós, hanem tevékeny, dol-gos. Míg mások a testüket

használják ki, én a türelmemet és a kitartásomat. Felállítok egy magyar maratoni rekordot. Gyorsan nekiugrottam az internet-nek és rákerestem a festészeti re-kordokra. Ahogy beindultak a móku-sok az agyamban, éreztem, ahogy elönt az adrenalin. Rátaláltam egy magyar honlapra, ahol a rekordokkal foglalkoznak. Elküldtem egy jelent-kezési lapot a címre. Bevásároltam mindenféle festő kel-lékeket. Közben volt szerencsém beszélni a rekord honlap képviselő-jével, akinél mindent lebeszéltem és regisztráltam. Nehéz volt a rekord feltétele. Fo-lyamatos festésről volt szó 8 órán keresztül, aztán 15 perc szünet és így tovább. Ellenőrök is voltak, akik hitelesítettek. Ilyen feltételek mellett 48 órás festést választottam, és a témaként a vitorlás hajók történetét jelöltem meg. Aznap reggel elvittem a fiamat az iskolába, majd délre ki-

AUTÓVIZSGA / REKORD

8 / Tollal

[Írta: thomasflower] Egy hirtelen jött magán brainstorming után őrült öt-letem támadt: celeb leszek!

AUTÓVIZSGA / REKORD REKORD / TÉVEDÉS Igyekeztem behozni a hátrányt, ami a festékek melegítésével, a hajók és a hátterek újraszínezése miatt volt. Nagy örömömre másnap nagyon sok látogató is volt, nem csak a ren-dezvényen, hanem a sátramban is. Többen megnézték, hogy eddig mit festettem és rengeteg kérdést tettek fel. Igyekeztem mindig odafigyelni, amit mondok, hiszen az ecsetet nem tehettem le. Jól esett, hogy idege-nek is hoztak finomságokat és szur-koltak nekem. Közben több névjegy-kártyát is kiosztottam és megrende-léseket vettem fel. A negyedórás szüneteket most már tornával is fű-szereztem, mert érezni kezdtem, hogy lassan, de biztosan elkezdek zsibbadni. És eljött, amitől a legjob-ban féltem. Az éjszaka. Eljutottam oda, arra a szintre, hogy már a vitor-lás hajók sem hasonlítottak hajóra, hanem valami artikulátlan gumóra. Pedig ezeket a hajókat még álmom-ban is elég jól lefestettem bármikor. Az éjfél körüli szünetben valahogy elvesztettem az időérzékemet. Az ecset kiesett a kezemből és nem tudtam fogni, csak feküdtem a pa-don. Nem számított már, hogy a mosdóba akartam menni, hogy enni kellene valamit. Egyszerűen nem volt erő bennem. Mondanom sem kell, hogy este megint pulóverekből és kesztyűkből álló arzenált kellett magamra vennem, hogy meg ne fagyjak. A hősugárzó nem volt most már arra elég, hogy három embert és a festményeket is felmelegítse, illetve szárítsa. Szerencsére az el-lenőrök nagyon rendesek voltak ve-lem. Több viccet is meséltek, ami jókedvre derített. Elkezdtem én is hangosan röhögni. Mire lejárt a ne-gyedórám kissé jobban éreztem magamat. Felálltam és biztattam magam, hogy már csak 16 órát kell kibírnom. Vasárnapra virradtunk. A festés már egyáltalán nem ment olyan hévvel, mint a kezdeteknél. A motívumok is elég gyatrák lettek. Aztán jöttek az érdeklődök, akik le-foglalták az elmémet. A kezem járta a maga útját, de az agyam már nem volt ott. Örültem, hogy a kérdésekre tudok válaszolni. Vasárnap dél körül kijött a családom is. A nap egyik fénypontja. Elrendezték a festmé-nyeket. Szereztek padokat, amire ki lehetett támasztani egymás mellé, hogy a mindenki lássa, hogy egybe-függő az egész alkotás. Nekem is jó

ték a jegyzőkönyvet, és felhívtak a Nagy Színpadra. Zsiráf pár kérdést tett fel, és utána távozhattam. Egyedül maradtam. Bepakoltam a kocsiba, és 60 óra ébrenlét után, este hazaértem. Most már nem voltam fáradt. Min-den végtagom és érzékszervem működött. Jól eső érzés töltött el. Volt egy ötle-tem, egy tervem, amit számtalan nehézség árán véghezvittem és ha-talmas nagy önbizalmat szereztem saját magam teljesítményétől.

értem, gondoltam végigbeszélget-hetjük az utat. Beszálláskor láttam, hogy nagyon-nagyon dühös. Érdek-lődésemre elmondta, hogy a férje előző nap kapott egy sms-t attól az igen kedves asszonykától...aki ré-gebben a felesége volt, hogy más-nap találkozzanak… történetesen az ex-nejt is úgy hívják mint engem. Ő dühöngött, én néztem rá, és kitört belőlem a nevetés. Nem értette jó-kedvem okát, majd elmagyaráztam neki, hogy azt a bizonyos sms-t én küldtem, s ez a tévedés oka. Hazáig jókat nevetgéltünk a történteken.

volt odanéznem, hogy a kitartásom mit eredményezett! Sajnos kis csa-ládom hazament ebédelni, míg ne-kem ott voltak még az utolsó órák, az utolsó percek. Zsiráf is jött, és fényképezett. Megbeszéltük, hogy a Nagy Színpadon is bemutat majd a nagyérdeműnek. És eljött, amire már legalább két hideg éjszakán vártam. Letelt a 48 órám és készen is voltam a festménnyel. Megmértük az ellen-őrökkel. 26,6 méter hosszú lett, és 56 vitorlás hajót ábrázolt. Hitelesítet-

H azafelé készültem a kórházi kezelésről. Verőfényes, azt hiszem talán éppen áprilisi

nap volt. Párom munkája nem en-gedte, hogy ő vigyen haza saját au-tónkkal, így egy ismerős taxis há-zaspárt kértem meg előzőleg, hogy valamelyikük jöjjön értem. Hazain-dulás előtti nap, a férjnek küldtem egy sms-t amiben közöltem vele, hogy másnapra kellene megjelennie a kórháznál. Semmi probléma nem volt, átvettem a zárójelentést, és csomagokkal megrakodva indultam kifelé. Örömmel láttam, a feleség jött

Tollal / 9

[Írta: Emmike] Az élet a legnagyobb rendező. Ez a történet rólam szól, de megrendezni sem lehetett volna tökéletesebben!

dig akkor, amikor nagyon boldogok vagyunk, mint most is - és meleg kezével megsimogatta hideg arcocs-kámat, amitől én teljesen megnyu-godtam. Ó ha tudtam volna, hogy az angyalnak nem mindig van szárnya, és hogy láttam is hiszen mindennap ott volt közöttünk.

N agyon szép tél volt és köze-ledett a Karácsony. Alig hat éves lehettem, és én is, mint

más gyerek alig vártam az angyaljá-rás napját. Egyedül vártam a nagy napot, hiszen a testvéreim már mind felnőttek voltak, de így is nagyon tudtam örülni minden ajándéknak még akkor is, hogyha azok éppen nem is a legdrágábbak voltak. Az-nap este kiálltam a ház elé és bá-multam az égből hulló hatalmas hó-pelyheket melyek olyan csodálato-san csillogtak az ablakból rájuk sütő fényben, mintha színezüstből lettek volna. Már el is képzeltem az an-gyalt gyönyörű ruhában, ahogy repül az ezüst hópelyhek között. Egyszer csak hallom, hogy kiáltják a házból nagy örömmel - Megjött az angyal! - Én pedig rohantam be nagy izga-lommal ahol már várt a karácsonyfa és alatta az ajándék. A fa tarkabar-kán csillogott mindenféle színben, nem az eleganciát meg a módot próbálta sugallni magáról, mint ma-napság, hanem az igazi-valódi kará-csonyt a maga egyszerűségével, szerénységével és a lelket melenge-tő szeretetével. Meglepődve bámul-tam a számomra legszebb kará-csonyfát, pedig dísz csak alig volt rajta, többnyire cukorka, már ami-lyent akkor lehetett kapni, alma, dió és keksz, mégis csodálatos érzéssel töltötte be gyermeki szívemet, de sajnos ez a tiszta-őszinte érzés, ez az igazi öröm azt hiszem örökre el-szállt a gyermekkorom emlékeivel együtt. Emlékszem, akkor, ezen az estén valami csalódást éreztem, hiszen nem láttam az angyalt, akire még az ajándéknál is kíváncsibb voltam. Miután beteltem a kará-csonyfa örömével ismét kimentem a ház elé, hátha megláthatnám a még biztosan kószáló angyalt valahol a házak felett, de bizony nem láttam semmit, csak a hó hullt a szemembe amint az eget fürkésztem izgatottan. Egyszer csak valaki megölelt, édes-anyám volt az. Lehajolt hozzám és mondta csendben - gyere be szé-pen, mert nagyon hideg van, - én pedig elsírtam magam miközben egyre hajtogattam: Az angyalt sze-rettem volna látni, de édesanyám így szólt: Az angyalt nem látjuk, csak érezzük, hogy itt van, még pe-

GYERMEKKOROM EGYIK KARÁCSONYA

10 / Tollal

[Írta: benczeedit] Gyermekkorom egyik Karácsonya.

GYERMEKKOROM EGYIK KARÁCSONYA AJÁNDÉK / JEGYESOKTATÁS

F iacskám még hisz a Télapó-ban, bár az utóbbi időben kezd neki néhány dolog felet-

tébb gyanús lenni. Tavaly még meg-köszönte az óvodában, az általam ablakba csempészett társasjátékot, mire a Télapó merő szolidaritásból azt felelte neki:-Szívesen fiacskám. De aznap találkozott egy másik Tél-apóval is, és mivel az arcmemóriája tökéletes, gyanút fogott. Ál-Télapó. Azon az éjszakán látott egy sanda Télapót bemászni a szemközti tíz-emeletes ablakán, az áruházi, sza-loncukor osztogató Télapóról nem is beszélve. Valami itt nem stimmel. Összevonta szemöldökét és gondol-kodóba esett. Itt az idő, gondoltam, szerte kellene oszlatnom a mítoszt, és töredelmesen bevallani, a Télapó nem létezik. De mit is mondhatnék egy hatévesnek? Azt, hogy hazudoztam eddig, mert ez így szokás, fantáziatúltengésem van, nézze el nekem. Mosolygós anyukája eddig átverte egy mesé-vel? És a Télapó igenis nem létezik? Nem vagyok képes rá. Annyi Tél-apóvárós év telt el, amikor fiacskám álomba ragadó tekintettel figyelte az ablakban, a kis csizmát, amely fé-nyesen csillogott. Annyi boldog, ajándékbontogatós reggel után, ami-kor éjszakába nyúlóan vártuk Tél-apó érkezését, hallani vélve a szán-csengők csilingelését, és együtt bosszankodva, hogy már megint elaludtunk. Nem sikerült meglesni a jóságos, néha virgácsot is osztogató Mikulást. Mondjam, hogy ez egy szép legenda, amelyet újra átél majd szülőként? Vagy várjam meg, amíg fény derül a turpisságra, és valamelyik kis szemfüles iskolatár-sától tudja meg a kiábrándító való-ságot? Az is lehet, hogy már tudja. Csak a felnőtteket teszteli, meddig kábítják még a Télapóval. - Tudod azon gondolkodtam- teszi fel a ravasz kérdést- honnan van a Télapónak a legmenőbb mobiltele-fonja? - Nem is tudtam, hogy az Északi Sarkon is jó a lefedettség. Na, most megszólaltak a szívemben a sziré-nák. Fogalmam sincs róla, van-e ott térerő, és érzem, bele fogok bonyo-lódni a magyarázkodásba.

b., egy termetes menyasszony mondta a tisztelendő szemébe néz-ve, hogy „feleségül megyek hozzá", mire a tisztelendő azt gondolta ma-gában, hogy „nekem nincs annyi pénzem, hogy eltartsalak".

Ügyelni kell a kellékekre is: példá-ul ne legyen túl hosszú a menyasz-szony fátyla. Megtörtént, hogy az esküvő után, a templom kijárata felé haladva, az egyik rokon túl gyorsan lépett ki a padsorból, és véletlenül rálépett a menyasszony fátylára, aki rögtön hanyattesett, ami még a tisz-telendő arcára is mosolyt csalt. Vigyázni kell a templombejáratnál a lábrácsnál is, nehogy belelépjünk, mert előfordult, hogy valaki belera-gadt, és csak segítséggel lehetett kiszabadítani onnan, vagy pedig beletört a cipősarok, és a menyasz-szonynak végig kellett sántikálni az egész templomon. Végül a tisztelendő azt is elmesél-te, hogy egy érdeklődő egyszer megkérdezte tőle, hogy miért van minden esküvő alkalmával letakarva a templomban egy tábla. A tisztelen-dő azt válaszolta: - Azért, mert az van a táblára írva: „Bocsáss meg nekik Uram, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek!"

- Mit kérsz a Télapótól?- próbálom elterelni a figyelmét. - Megírtam már neki. Postára ad-nád? - De mi áll benne?- reménykedem, hogy nyerek még egy évet. - Ne érdekeljen-mondja a kis ra-vasz.- Majd elolvassa a Télapó.-Ő tudni fogja, mit kértem tőle. Akkor Télapókor már nem vártuk a száncsengők hangját, és amikor elaludt, a feldíszített ablakba tettem egy csillámporos hógömböt, bizony-ságául a Télapó igenis létezik. A reggel izgatott ajándékkicsomago-lással telt, mint mindig. - Egy naplót kértem a levélben.-megfordította a hógömböt. Hullott benne éppúgy a hó, mint odakint. Elmosolyodott. - De ez is nagyon szép. Nem kapta meg a levelemet biztosan. Rosszul címeztem. Régen az északi Sarkon lakott a Télapó. De most már elköl-tözött. Anyu meg apu szívébe.

R enáta húgom és a vőlegé-nye az esküvőjük előtti hóna-pokban jegyes-oktatáson

vett részt, amit egy tisztelendő tar-tott, aki különböző megtörtént, vi-dám esküvői esetek elmesélésével színesítette az oktatást. Az egyik alkalommal elmesélte, hogy egyszer, az esküvői szertartás közben a vőlegénynek sürgősen vécére kellett mennie. Szólt a tiszte-lendőnek, és elrohant. A távolabb ülő rokonok azonban nem hallották, hogy mit mond, csak annyit láttak, hogy a vőlegény kereket old a bol-dogító igen kimondása előtt. A menyasszony anyukája rögtön el-ájult . . . A tisztelendő felhívta arra is a há-zasulandók figyelmét, hogy az esküt egymás szemébe nézve mondják, mert előfordult, hogy: a., a vőlegény a tisztelendőre nézve mondta, hogy „feleségül veszlek, holtomiglan, holtodiglan kitartok mel-letted".

Tollal / 11

[Írta: ariadne] ...az utóbbi időben kezd néhány dolog felettébb gyanús lenni...

[Írta: Dávid Attila] Egy jegyes oktatáson el-hangzott vidám, megtörtént esküvői történe-tek.

KÓRHÁZI GONDOLATOK

12 / Tollal

KÓRHÁZI GONDOLATOK KÓRHÁZI GONDOLATOK

egyik ágy nyikorogva. Összeszedtem minden erőmet, az idegeim a plafonon táncoltak, és utolsó erőmmel torkom szakad-tából üvöltöttem: f…t, és az ágy magába ölelt. - Nyissa ki a szemét! Lát engem? – szólt egy hang. Az EKG már dolgo-zott. - Az orvosom később azt mondta: ezt is kivizsgáljuk. Másnap a szomszéd szobából egy férfi megállt az ajtóban, rám nézett, és csak annyit mondott:”Azt hittük” – ezután kezét mellmagasságba emelve, ujjait kiegyenesítve vízszin-tes vonalat mutatott. - Én nem – feleltem és elmosolyod-tam. Magamban azért abban remény-kedtem, csak megtalálják, mi a fity-fene bújt belém.

N égy óra tizenhét perc, már kinyitottam a sze-mem. A folyosóról beszű-

rődő fény bevilágítja a három ágyas szobát, már azért is, mert az ajtó tárva nyitva áll. A fénnyel együtt tolong be a hideg levegő. A folyosó-ra leselkedő ajtó tátongva nyeli a februári széllel a hideget. Három ágy, hófehérbe öltöztetve. Mindegyikből a fémtartó mered két-ágú gereblyeként a plafon felé, amiről plasztik- vagy üvegedény-ből egy kis csövön keresztül ereink-be csöpög a folyadék. Kinek több, kinek kevesebb jut, és örül: nem vele robogott csörömpölve, sípolva az ágy négy kereke, mert azon az ágyon a takaró már szótalan, nem lélegzik, csak előtte zsivaj, léptek rohanása, orvost, nővér, orvost ide visszhangzott a légben. Ilyenkor megdermed mindegyik szoba, és szörnyedve keresi tekintet a tekinte-tet. Az arcizmok megfeszülnek. Ami-kor az éjszakában nem egyszer sza-ladt csörömpölve, szirénázva, csat-togva a négy kerék a mozdulatlan-sággal a fürdőszobába, aminek ajtaját ideiglenesen lezárták egy szalaggal. Mindenki tudta: belépni tilos. Azóta a kézmosóból mosakodok tetőtől talpig. Segít a nedves, illatos zsebkendő. Lábam beleemelem a kézmosóba, hátam a szekrénynek vetem, biztos, ami biztos, így keve-sebb eséllyel esek el. Vizitre igyek-szem eltüntetni magamról az izzadt-ság szagát. Kezelőorvosom nyugodt, mély hangú, lénye biztató, bár amit mond, olyan kevés, hogy semmivel sem vagyok okosabb, mint két hét-tel ezelőtt. Reggel öt és hat óra között, ismét jött a fájdalom, szédülés, rosszullét. A két ágy ébren volt, de hallgatott. Előzőleg pár szót váltottunk. Szeret-tem volna felkelni, de nem engedel-meskedett akaratomnak a testem. Halkan, közöltem, kértem a segítsé-get: rosszul vagyok. - Mi történt? Mi van? – szólalt az egyik ágy. - Rosszul vagyok – mondtam mind-inkább a lét és az ájulás között. - Mi történt, mit szeretne ? – szólt az

Tollal / 13

[Írta: Mara] Azon a helyen, ahol nem lehet mindenkin segíteni, lehangoló minden nap, óra és perc.