A pék fiafanfiction

Az Éhezők Viadala Peeta szemszögéből

Eredeti cím: The View of A Baker's Boy: The Hunger Games

írta: BRIGHTSIDEash

2011-2012.

https://www.fanfiction.net/s/7621776/

Fordítás: Emma Wolf

2013.

http://apekfia.blogspot.com/

A szerző megjegyzése: A szereplők vagy az események egyike sem az enyém, csak elképzeltem, hogy mik lehetnek Peeta gondolatai és cselekedetei az egyes helyzetekben.

Első fejezet

Ugyanakkor ébredek fel, mint bármelyik másik napon. Már fel is öltöztem, és lent vagyok a pékségben az apámmal. Az anyám és a bátyáim még alszanak; mindig hagyjuk őket egy kicsit tovább aludni az aratás napján. A szavak visszhangoznak a fejemben, mialatt egy hatalmas zsák lisztet emelek a vállamra a raktárban. Megismétlem a műveletet a másik két zsákkal is, amit kiszállítottak; most már évek óta szinte minden nap emelgetem őket, így ez már nagyon könnyű munka számomra. Eleinte fél órámba került, mire sikerült átérnem velük, mert gyakran úgy kellett húznom a súlyos csomagokat, a bátyáim pedig csak nézték a zsák felemelésére tett gyenge kísérleteimet, és nevettek rajtam. Az emlék kuncogásra késztet, apám pedig kíváncsian néz rám.

Nem kell magyarázkodnom, mert ekkor halk kopogás hallatszik a hátsó ajtó felől, és mindketten tudjuk, ki áll a másik oldalon. Gale. A gyomrom összerándult a féltékenységtől. Ilyenkor szokott kimenni az erdőbe, és ő valószínűleg már ott vár rá. Megpróbálom elterelni a figyelmem azzal, hogy a kezembe veszem a cukormáz adagolóját, és kinyomom az első színeket egy adag süteményre. Elfoglalom magam a díszítéssel, és tudomást sem veszek az apám és Gale közötti beszélgetésről, azt sem veszem észre, hogy mikor megy el. Csak miután leteszek mindent, hogy megcsodáljam a munkámat, veszem észre, hogy egy tucat Katniss-növény formát rajzoltam a muffinokra.

Összeszorított állkapoccsal szedem össze a kellékeket, amiket a díszítéshez használtam, és merev tagokkal a mosogatóhoz viszem őket, majd belevágok mindent a melegvízbe. Heves mozdulatokkal kezdem sikálni a cukormáz maradványait.

- Peeta... Peeta! - Az apám kezei az enyémekre záródnak, megszakítva a révedezésem. Pislogok és ránézek, üres arckifejezéssel.

- Bocs, micsoda? Mondtál valamit?

- Azt mondtam, higgadj le. Mindent összevizezel - néz rám zavartan, mielőtt mindentudón elmosolyodik. - Egyébként szép munka, mint mindig.

Nemsokára fel kell keltenünk a család többi tagját, és meg kell fürödnöm. Muszáj a lehető legjobban kinéznünk az aratáson, jó műsort akarunk csinálni a Kapitóliumnak. Felveszem az inget, amit a bátyáimtól örököltem meg, miután kinőtték. Talán nem a Peremen élünk, de attól még mi sem vagyunk gazdagok.

A térre sétálni olyan érzés, mint amikor a marhákat terelik a vágóhídra - sehol egy mosoly vagy egy boldog arc. Néhányan talán örülnek, hogy túl lesznek ezen a napon, de a

legtöbben aggódnak, ami nem csoda, figyelembe véve a lehetőséget, hogy a gyermekük, a testvérük, vagy a saját nevük lehet az, amit Effie Trinket tökéletesen manikűrözött ujjai kihúznak az egyik nagy üveggömbből. Ugyanez az aggodalom suhan át az én fejemen is, és próbálom elképzelni, milyen lenne, ha a bátyám, Gareth, vagy akár az én nevemet sorsolnák ki.

Mindenkinek be kell jelentkeznie, amikor elérünk a térre, hogy a Békeőrök ellenőrizhessenek mindenkit, aki nem jelent meg. Azok, akik potenciális Kiválasztottak lehetnek, kor szerint elkülönítve állnak egy kordon mögött, és várakozón bámulnak a színpadra, míg a Körzet többi lakója az elkerített területen kívül ácsorog. Köztudott, hogy egyesek gyakran játszanak, és fogadásokat kötnek, hogy kiket választanak majd Kiválasztottnak.

Az óra kettőt üt, és minden kis mormogás, halk beszélgetés hirtelen abbamarad, ami kitöltötte a várakozás feszült perceit. A polgármester elfoglalja a helyét a pódiumon. Újra meghallgatjuk ugyanazt a történetet, amit minden évben, Panem születéséről, és azokról az eseményekről, amelyek az Éhezők Viadalához vezettek. Már évek óta nem figyelek a hosszadalmas szónoklatra, most sem teszem. Inkább azon gondolkozom, mit rajzoljak a cukormázzal a süteményekre, amikkel ünnepelünk az aratás után. Csak akkor kezdek figyelni, amikor az egyetlen élő győztesünk felbotorkál a színpadra, valószínűleg cifrán káromkodva, de egyikünk sem érti, hogy valójában mit mond. Az egész eseményt közvetítik a Kapitóliumban, és a polgármester teljesen lesújtottnak látszik. Próbálok visszatartani egy mosolyt.

Effie Trinket próbálja átvenni a helyzet irányítását; fellép az emelvényre a tőle megszokott, indokolatlanul vidám stílusban. Egyáltalán nem figyelek arra, amit mond, egészen addig, amíg az első üveggömbhöz nem fordul, amiben a lányok neveit tartalmazó cetlik vannak. Nem tehetek róla, de csak egy névre gondolok, ami abban a gömbben van; egy névre, amely tulajdonosához olyan erős érzelmek fűznek... amilyen erősen Katniss Everdeen próbál gondoskodni a családjáról már évek óta. Mióta az apja meghalt, ő tartja fenn az Everdeen-családot, és mindenki jól ismeri a Tizenkettedik Körzetben az erős akaratáról, a keményfejűségéről, és arról, hogy nem tükröződnek érzelmek az arcán. Imádkozom, hogy ne az ő neve kerüljön ki abból a gömbből, mert ez az év lesz az, amikor végre összeszedem a bátorságomat, és beszélgetek vele.

- Primrose Everdeen!

Nem ő az. Nem ő az. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, de nem tart sokáig.

- Prim! Prim! - Katniss hangja visszhangzik a téren, és mi mindannyian félreállunk, hogy a húgához szaladhasson. Az egész Tizenkettedik Körzet, és feltehetőleg az egész Kapitólium Katnisst figyeli, ahogy maga mögé rántja a kishúgát, biztosítva, hogy ne mehessen fel a színpadra.

- Önkéntesnek jelentkezem! - kiáltja. - Önkéntesnek jelentkezem a Viadalra!

Senki sem teljesen biztos benne, hogyan reagáljon a kitörésére. A szívem a gyomrom megüresedett helyére zuhan, ami pedig gombócként ugrik fel a torkomba, amikor felfogom, mi történt. Nézem, ahogy mereven felsétál a színpadra, ahol Effie Trinket magán kívül vigyorog örömében, hogy történik valami izgalmas az aratáson. Katniss húga a nővéréért sír, de Gale könnyedén a vállára veszi őt, ami arra emlékeztet, hogyan emelgetem én nap, mint nap a liszteszsákokat.

Effie megkérdezi Katniss nevét, és tapsot vár a közönségtől, de senki nem tapsol; mindannyian mozdulatlanul állunk. Ami ezután következik, teljességgel váratlan, és nem hiszem, hogy bárki is tudná, hogyan kezdődött, de mindannyian előbb az ajkunkhoz, majd a színpad felé emeljük a bal kezünk három középső ujját, így tisztelegve Katnissnak. Ezután Haymitch botladozik oda Katnisshoz, és motyog valamit, a közönséghez és a kamerákhoz is intézve a szavait. Ha volt is bármilyen hatása a szavainak, elvesztette az élét a mondanivalója, amikor leesett a színpadról, és elájult. Nincs sok időm megemészteni a történteket és összeszedni a gondolataimat, mielőtt Effie kihúz egy második papírcetlit is, és felolvassa a nevet.

- Peeta Mellark.

A név a levegőben lóg, és beletelik egy másodpercbe, mire felfogom. Az én vagyok! Az én nevem. Az én nevemet húzták ki az üveggömbből. Egy kéz ér a hátamhoz, és finoman tolni kezd a színpad felé. Úgy tűnik, a végtagjaim nem akarnak mozogni, de kényszerítem a lábaimat, hogy tegyenek egy lépést, egyiket a másik után, egészen az emelvényig. Próbálom eltüntetni az arcomról az érzelmeket, de annyira meg vagyok döbbenve, hogy valamennyi nyoma biztosan maradt a képemen. Legalább ez csak sokk, és nem félelem. A színpadon vagyok Effie mellett, és ő megkérdezi, van-e önkéntes, de a tömeg csak a csenddel válaszol. Nem is számítottam másra; amit Katniss tett a testvéréért, kirívó eset volt a körzetünkben, nem általános dolog.

Amikor a polgármester befejezi a beszédét a Hűtlenségi Egyezményről, Katniss és én kezet fogunk; ahogy meleg keze a tenyeremben van, nem tudom megállni, hogy ne szorítsam meg, amit reményeim szerint megnyugtatásként fog értelmezni. Egyenesen rám néz szürke szemeivel, amelyek legtöbbször elzárkóznak, de most rengeteg érzelmet látok bennük, talán félelmet és zavarodottságot is. Abban a pillanatban egy emlék villan fel a fejemben: egy fiatal, beteg lányról, aki a disznóól mögött sír; és égett kenyerekről, amiket odadobtam neki.

A himnusz ránt vissza a jelenbe, és ráébredek, hogy túl rég óta fogom a kezét. Hirtelen elengedem, mintha égetne. Amikor a himnusz véget ér, egyszerre Békeőrök vesznek minket körbe, hogy a Törvényszék épületébe kísérjenek.

Eljött a búcsú ideje.

Második fejezet

Gareth és Lukail velem szemben állnak, és látszólag ugyanolyan kínosan érzik magukat, mint én. Mindkettejük arckifejezése zárt, és látszik, hogy lázasan kutatnak az agyukban az után, hogy mit mondjanak. Végül én szólalok meg; kimondom az egyetlen dolgot, ami eszembe jut.

- Egyikőtöknek újra el kell kezdenie korán kelni, és segíteni apának. Ő már nem tudja cipelni azokat a zsákokat.

Mindketten bólintanak, még mindig komolyan.

- Segíteni fogunk, ne aggódj - mosolyog rám gyengéden Gareth, némi szomorúsággal a szemében.

- Te csak... vigyázz magadra ott, ahová kerülsz - fejezi be Lukail. Gombóc formálódik a torkomban, de nem vagyok hajlandó sírni, még akkor sem, amikor mindkét bátyám odalép hozzám, hogy megöleljen. Bizonyára tudják, hogy nem jövök haza hozzájuk, hiszen egyikük sem említi a hazatérésemet, nem mondanak semmilyen biztató közhelyet. Csak vigyázzak magamra. Egy percnek sem tűnik, mielőtt megjelennek az ajtóban a Békeőrök, és közlik, hogy lejárt az időnk. Csendben hagyják el a szobát, én pedig leülök a fotelbe, és megpróbálom összeszedni magam, mert nem akarok gyenge fiúnak, könnyű prédának látszani.

Anyám a következő látogatóm, kemény arckifejezésével és száraz szemeivel. Elég kínos a pillanat, ahogy állunk, és a másikra meredünk. Nem tudom, hogy megöleljem-e az anyámat, vagy ne - egyszerűen nincs meg az az érzés.

- Talán a Tizenkettedik Körzetnek végre lesz egy győztese.

Meglepetten nézek fel anyámra, azon tűnődve, hogy vajon tényleg ilyen sok reménye van-e bennem. De természetesen nincs. Leesik, mit mondott: én nem fogom megnyerni a Viadalt, de van egy erős kiválasztottunk, akinek talán sikerülhet.

- Ez a lány igazi túlélő - fejezi be, mintha meg akarná erősíteni a gondolatomat. Nem mondok semmit, mert mit is mondhatnék? Összeszorítom az ajkaimat, mert ha kinyitnám őket, hogy mondjak valamit, valószínűleg sírnék, és ha van valaki, aki előtt ebben a pillanatban nem akarok sírni, az a saját anyám.

Nem is fárad azzal, hogy megvárja a Békeőröket, csak kurtán elbúcsúzik, és amikor nem felelek, elfordul és kimegy. Amikor egyedül maradok, megengedem magamnak, hogy

kiszökjön a számon a fájdalom zihálása, és könnyek formálódjanak a szemem alján, míg össze nem zárom őket, és megacélozom magam, hogy egyenesen álljak, és megállítsam a könnyeket. Minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyul, amikor az apám lép be a szobába, remegő ajkakkal és csillogó szemekkel. Ez az a pillanat, amikor felhagyok a hősködéssel, és hagyom, hogy könnyek lepjék el a szemeimet. Csak állunk, és szorosan öleljük egymást.

- Vigyázz magadra, fiam! - mondja remegő hangon, és fogalmam sincs, hogyan reagáljak.

- Mit csináljak, apa? - motyogom a vállába, mielőtt elhúzódunk egymástól, hogy komolyarccal a szemembe nézhessen.

- Tedd, amit tenned kell, rendben?

Mindenttudón nézünk egymásra, nem kétséges, hogy ugyanarra gondolunk. Védd meg, ha muszáj.

Azt hiszem, apám tudja, hogy nem leszek képes nézni, hogy Katniss odavész az arénában; hogy meg fogok tenni mindent, amit csak tudok, hogy biztonságban tudjam őt, hogy segítsek neki győzni. Hirtelen egy Békeőr terem a szobában, és elrángatja tőlem az apámat. Sír, és azt mondja, szeret engem, és én is csak sírok. A következő néhány pillanatban egyedül vagyok, amit arra használok, hogy dühösen törölgetem a szemeimet a bátyáim kinőtt ingébe. Ennél többet nem tehetek, hogy elrejtsem a sírás nyomait.

Autóval megyünk a vasútállomásra, amit elözönlöttek a tévések, akik ránk irányítják a kameráikat, ahogy a vonathoz sétálunk. Úgy döntök, nem nézek a falakon lévő nagy kivetítőkre, mert nem akarom látni az arcom. De azért vetek egy gyors pillantást Katnissra és a kifejezéstelen tekintetére; szórakoztató, hogy látszólag untatják a kamerák.

Megállunk a vonat ajtajában, hogy a kamerák felvehessék a képsorokat azoknak, akik a Kapitóliumban ücsörögnek. Ez egy örökkévalóságnak tűnik, de utána beljebb mehetünk a magányt nyújtó vonatba, ahol végre távol kerülünk a kíváncsi kameráktól.

A vonat sebessége meglep, és kicsit megingok; egy közeli asztalba kell támaszkodnom, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Haymitch megmutatja a szobámat, de nem tölt velem sok időt, mielőtt azt motyogja, hogy visszamegy a saját fülkéjébe és szundít egyet. A szoba lenyűgöz, még fürdőszoba is van, hideg és meleg vízzel. Ledobom a ruháimat, amit viseltem, és beállok a zuhany alá. Még nem tapasztaltam ilyet, csodálatos érzés, és a forró víz alatt maradok, amíg egy kopogás az ajtómon vacsorázni nem hív.

Keresgélni kezdek a szekrényben, ami tele van szép, tiszta ruhákkal. Egy sötétkék inget és egy fekete nadrágot választok, aztán kimegyek az üres ebédlőbe. Leülök az asztalhoz, és míg várom, hogy a többiek csatlakozzanak hozzám, dobolok az ujjaimmal a faasztalon. Kis idő múltán az ajtó kinyílik, és Effie tűnik fel. Haymitch távollétéről érdeklődik, és biztos vagyok benne, hogy megkönnyebbül, amikor elmondom neki, hogy aludni ment.

Aztán Katniss is megérkezik. Az arca rózsaszín, a bőre makulátlan; biztosan ő is fürdött. Még jobban néz ki így, hogy nincsenek a bőrén az erdő nyomai, és a haját abban a fonatban hagyta, amit oly sokszor látunk.

Úgy tűnik, Effie-vel még arra sincs idejük, hogy asztalhoz üljenek, mielőtt meghozzák az ételt, amiből olyan sok van, hogy nem tudok megállni némi szitkozódást.

- Legalább ti ketten tudtok viselkedni - mondja Effie, és azzal folytatja, hogy az előző évi kiválasztottaknak nem volt túl jó modora. Próbálok visszaemlékezni rájuk, de csak annyit tudok felidézni, hogy a Peremről származtak, és nem húzták sokáig az arénában. Tudom, hogy a megjegyzés irritálja Katnisst, és vissza kell tartanom a nevetést, amikor leteszi az evőeszközöket, és kézzel folytatja az evést. Amikor a vacsorának vége, rosszul vagyok - túl sok volt a csábítás a gyomromnak. Az étel sokkal gazdagabb annál, amihez hozzászoktam, és úgy tűnik, a szervezetemnek akad egy kis gondja azzal, hogy megeméssze mindazt, amit magamba tömtem.

Effie egy másik fülkébe vezet minket, és leültet, hogy megnézzük az aratások összefoglalóját. Az összeset élőben közvetítették a nap során, így azok, akik otthon ülnek a tévé előtt a Kapitóliumban, úgy érezhetik, mintha ott lennének mindenhol. De fogalmuk sem lehet róla. Nekik nem kell részt venniük egyik aratáson sem, elképzelésük sincs, milyen a légkör. Soha nem foghatják fel anélkül, hogy személyesen ott legyenek. Katniss és én csendben ülünk, amíg nézzük a Körzetek aratásait. Csak az első néhány Körzetben akadnak olyanok, akik előlépnek önkéntesnek, és én minden arcot az emlékezetembe vések. A számra szorítom a kezem, amikor a Tizenegyedik Körzethez érünk, és egy kicsi, tizenkét éves lányt hívnak ki. Itt nincs egy Katniss, hogy elfoglalja a helyét, és az egész Körzet csendbe burkolózik, amikor megkérdezik, van-e önkéntes. Aztán a Tizenkettedik Körzet következik a képernyőn, és a nagy izgalom Katniss jelentkezése miatt, a zavarodottság a tömeg hallgatása miatt, és a szórakozás Haymitch részeg akciója miatt.

Effie Haymitch magánszámára panaszkodik, amitől hirtelen nevetni támad kedvem. Annyira furcsának találom ezt a nőt, és azt, hogy az a legnagyobb gondja, hogy a Kiválasztottak milyen benyomást tesznek. Nem is aggódik amiatt a sok élet miatt, ami veszendőbe megy.

- Be volt rúgva - vonok vállat további magyarázat nélkül. - Minden évben leissza magát.

- Mindennap - teszi hozzá Katniss, még egy kis mosoly is megjelenik az ajkain.

- Igen - sziszegi Effie, és hirtelen nagyon dühösnek hangzik. - Furcsa, hogy ilyen remekül szórakoztok ezen. Hiszen a viadal ideje alatt a mentorotok lesz a biztosítókötél, amely összeköt benneteket a külvilággal. Tőle kaphattok tanácsot, ő tartja a kapcsolatot a támogatóitokkal és ő szabja meg, hogy milyen ajándékokat kaphattok. Könnyen előfordulhat, hogy Haymitch döntésein múlik az életetek. Vagy a halálotok!

Mintegy végszóra, Haymitch botladozik be a fülkébe, és a vacsoráról magyaráz valamit, összeakadó nyelvvel. Hirtelen kidobja a taccsot a szőnyegre, majd elterül a mocsokban, amit csinált.

- Most nevessetek! - visítja Effie, ahogy kimenekül a szobából, elkerülve a hányástócsát.

Harmadik fejezet

Csak állok ott és nézem, ahogy Haymitch megpróbál feltápászkodni, majd visszazuhan a saját mocskába. Effie szavai visszhangoznak a fejemben, és lassan rájövök, hogy igazat beszélt: nincs sok esélyünk a túlélésre Haymitch segítsége nélkül. Katnissra nézek, és ahogy találkozik a tekintetünk, nyilvánvalóvá válik, hogy ő is ugyanerre a következtetésre jutott. Figyelmen kívül hagyom a gyomromban kergetőző pillangókat; fontosabb dolog is akad annál, mint hogy elolvadjak egyetlen pillantásától.

Mindketten odalépünk Haymitchhez, hogy felsegítsük, és úgy tűnik, egy ember sokkal nehezebb, mint egy zsák liszt. Haymitch mond valamit, de nem töröm magam azzal, hogy odafigyeljek rá. Ezután megpróbálja megtörölni az orrát, de csak annyit ér el, hogy szétkeni a hányást az arcán. Minden akaraterőmre szükségem van, hogy lent tartsam a vacsorát, amit nemrég fogyasztottam el.

- Jöjjön, visszakísérjük a fülkéjébe - mondom összeszorított foggal. - Kicsit rendbe tesszük magát.

Nem hiszem, hogy meghallotta, teljesen elveszett a részeg kábulatban. Katniss-szel többnyire mi vonszoljuk a fülkéjébe, betuszkoljuk a kádba, és megnyitjuk a csapot. A víz zubogni kezd, de Haymitch még csak meg sem mozdul. Katnissra pillantok a szemem sarkából, aki látszólag nagyon kényelmetlenül érzi magát.

- Rendben van, innentől már átveszem.- nyugtatom meg. Az arcáról leolvasható a megkönnyebbülés.

- Jól van. Hozhatok segítséget, ha gondolod - ajánlja fel, és tudom, hogy csak arra vágyik, hogy eltűnhessen innen. Megrázom a fejem.

- Nem. Nem akarom, hogy idejöjjenek - döntöm el. Valamiért betolakodónak érezném őket. Haymitch talán egy részeg disznó, de a mi Körzetünkből való részeg disznó. Katniss bólint, és magamra hagy a rendkívül mókás feladattal, hogy vetkőztessem le és fürdessem meg Haymitchet. A ruháit a sarokba hajítom; majd kimossa valaki.

A lehető legjobban lecsutakolom, anélkül, hogy túl közel hajolnék, elvégre az én gyomrom tűrőképességének is van határa. Az alsógatyáját rajta hagyom, mivel azt nem mocskolta össze a hányadék, bár már átázott.

- Gyerünk, Haymitch! Szedje össze magát! - nyögöm, és a hóna alá nyúlok, hogy kirángassam a kádból, és kivonszoljam a kis hálószobába. Eltart egy darabig, de sikerül eljuttatni az ágyáig. Motyog valamit az orra alatt, ami horkolásba csap át, amikor

elvágódik az ágyon. Ahelyett, hogy beljebb tolnám, az ágy széléhez igazítom a fejét, hogy ne hányhassa megint össze magát.

Kimerült vagyok, amikor elhagyom a szobáját, és a saját fülkémbe megyek. Nem tudom megállni, hogy ne torpanjak meg Katniss szobájának ajtajában. Már majdnem bekopogok, de aztán megálljt parancsolok magamnak. Sóhajtok, és inkább csak a tenyeremet simítom az ajtóra, jóéjszakát suttogva a fának, mielőtt tovább indulok. Alsónadrágra evetkőzöm, és az ágyra hanyatlok, még arra sem veszem a fáradságot, hogy betakarózzak. A fejem alá teszem a kezeimet, összekulcsolom az ujjaimat, és a plafont bámulom.

Azon gondolkodom, mi lehet otthon. A családom otthon ül, bezárkózva, és a kis tévénket nézi? Aztán szöget üt a fejemben az a bosszantó gondolat, hogy anyám biztosan inkább nyitva akarja tartani a pékséget, hogy ne essen ki a bevétel, és ne menjen kárba a ma reggeli munkánk. Nem tudok túlságosan haragudni rá, elvégre az üzletnek jól kell mennie, hogy négyen megélhessenek belőle. Tudom, hogy Katnissnek nincsenek ilyen kétségei: világos, hogy az anyja és Prim szomorúan ül a házukban - és valószínűleg Gale is ott van velük.

A gondolataim arra terelődnek, hogy milyen küzdelmek várnak Katnissre és rám: bedugnak minket egy arénába, hogy huszonkét másik kiválasztott ellen harcoljunk, akik közül néhányan egész életükben erre edzettek. Azon tűnődöm, milyen lenne, ha bekövetkezne az elképzelhetetlen - ha megnyerném a Viadalt, és újra a vonaton találnám magam, útban hazafelé.

Alvás. Aludnom kell, és nem szabad hagynom, hogy elragadjon az otthon gondolata, és az, hogy a szeretteim vajon mit csinálnak vagy nem csinálnak. Megütögetem a párnám, hogy kényelmesebb legyen, és behunyom a szemeimet.

Elalhattam, mert arra eszmélek, hogy valaki kopog az ajtómon, és egy harsány hang szűrődik be a fülkémbe.

– Fel, fel, fel! Nagy, nagy, nagy nap ez a mai!

Effie nem marad, be sem jön a szobámba, csak továbbáll. Biztosan most megy felébreszteni Katnisst is. Felnyögök, és a fejemre húzom a párnám, hogy kizárjam a világot, és az előttem álló napot. Nem akarom ezt a nagy, nagy, nagy napot. Egy pékségben töltött napot akarok, segíteni az apámnak a sütikkel, és zsákokat cipelni. Megfordulok, hogy felkeljek, de álmomban nagyon sokat forgolódhattam, mert a mozdulattól a padlón találom magam. Felkelek a földről, és lustán felhúzom azt a nadrágot, amit előző nap viseltem, kikapok a szekrényből egy sima, fehér pólót, és áthúzom a fejemen, majd végigfuttatom az ujjaimat összekócolódott hajamon.

Az étkező felé indulok, ahol már ott ül Haymitch és Effie; Effie már most idegesnek látszik, Haymitch pedig másnaposnak.

- Á, jó reggelt, fiam! - szól Haymitch mogorván; küzdenie kell, hogy rám tudjon fókuszálni az étkezőn keresztül. Effie int, hogy foglaljak helyet. Azt hiszem, leginkább megkönnyebbült, hogy van még rajta kívül valaki a helyiségben - Haymitchtól eltekintve. Amint leülök, valaki felszolgálja nekem a reggelit; azonnal a zsemléért nyúlok, és az arcom elé tartom. Nem olyan friss az illata, mint annak, amit apám süt reggelente, ám még így is az otthonomra emlékeztet. Haymitch mond valamit, ami Effie-nek nem tetszik, de nem figyeltem, mit. Akármi is volt, Effie az orra alatt motyog miatta, és nem tehetek róla, megsajnálom. Katniss ekkor sétál be a szobába.

Elszakadok a zsemlétől, hogy beigyam a látványát. Némi fáradtság lengi körbe, de még így is kecsesen sétál az asztalhoz; minden mozdulatában ott van a Vadász. Velem szemben ül le, de alig vesz tudomást róla, hogy én is ott vagyok, ahogy oly sok éven át, mióta először felfigyeltem rá. Észreveszem, hogy az italokat fürkészi kíváncsian, főleg egy bögre forró csokit - valami olyasmit, ami ritka luxus volt odahaza a bátyáimnak és nekem. Aztán leesik, hogy Katniss valószínűleg soha nem kóstolt még ilyet, ahogy bárki más sem, aki a Peremen él.

- Forró csokinak hívják - szólalok meg, azon gondolkodva, mi mást mondhatnék még. -Egész jó - fejezem be végül, majd felkapom a saját bögrémet, és belekortyolok. A csészébe rejtem a mosolyom, nézve Katnisst, ahogy először kóstolja meg az édességet. A szemöldöke megemelkedik a meglepetéstől, és kortyol belőle még egyet. Megesküdnék rá, hogy az italtól kissé ellazul az arca.

Válogatni kezdek az előttem elterülő gazdag kínálatból, de vigyázok, mert nem akarok rosszul lenni, mint előző este - különösen azért, mert néhány óra múlva szembe kell néznem az egész Kapitóliummal. Katniss lecsap a kínálatra, és annyit eszik, amennyit csak bír, Haymitch elővesz egy laposüveget, hogy felturbózza a dzsúszt, Effie annyi ételt szed össze, amennyit megfelelőnek gondol, én pedig zsemledarabokat mártogatok a forró csokiba. Apám soha nem ivott forró csokit zsemle nélkül, és mi is felvettük ezt a szokást a bátyáimmal. Így is finom.

- Szóval maga fog nekünk tanácsot adni? - mondja Katniss Haymitchnek. Ráemelem a tekintetem.

- Mindjárt adok is egyet: maradj életben! - válaszolja Haymitch utálatos nevetéssel, amitől csikorgatni kezdem a fogaimat. Összenézünk Katnisszel, mielőtt újra Haymitchra fordítjuk a tekintetünket.

- Ez marha vicces - mondom színtelen hangon, megpróbálva visszatartani az iszákos elleni haragom. De kudarcot vallok. Nem úgy tűnik, hogy megértené, az ő alkoholos mámora fog kinyírni minket; miatta fog Katniss meghalni. Ez a gondolat elég ahhoz, hogy a düh kicsússzon az irányításom alól, és hirtelen kiütöm a kezéből a poharat, ami a padlón csattan, és akármit is ivott, az szétterül a földön. - De valahogy nincs kedvem röhögni - teszem hozzá, szinte sziszegve.

Rövid csend áll be, aztán egy ököl csapódik az arcomba. Igazából még soha nem húztak be nekem; a legdurvább, amiben részem volt, egy kis testvéri bunyó volt a pékség hátuljában, esetleg egy kis birkózás a suliban, ami hamar véget ért. Haymitch öklének erejétől hátrazuhanok, és elterülök a padlón. Kínos. Valami puffan az asztalon, és ahogy felállok, látom, hogy Katniss kése volt az. Megakadályozta, hogy Haymitch egy újabb pohárért nyúljon.

Úgy tűnik, mintha Haymitch először nézne meg magának minket, mióta Kiválasztottak lettünk.

- Nos, mit akartok? Csak nem sikerült idén két harcost kisorsolni? - kérdezi. Belemarkolok az egyik tálba, és az államhoz emelem a jeget. - Ne - mondja Haymitch, elhúzva a jeget az arcomtól. - Hadd lássák az ütés nyomát. A nézők azt hiszik majd, hogy már azelőtt összeverekedtél valakivel, hogy beraktak volna az arénába.

- Ez szabályellenes - ráncolom a homlokom, míg azt fontolgatom, hogy figyelmen kívül hagyom az utasítását, és lehűtöm az államat, mivel baromira fáj.

- Csak ha rajtakapnak. Az ütésnyomból tudni fogják, hogy verekedtél, ráadásul még el sem kaptak.

Tisztában vagyok vele, hogy ez jó stratégia, és talán azt is semlegesítheti, hogy a vasútállomáson az egész Kapitólium láthatta, hogy sírtam. Amíg mérlegelek, Haymitch a dobóképességeiről kérdezi Katnisst. Mindketten figyelmesen nézzük, ahogy a lány felveszi a kést, és átdobja a termen - a penge két panel közötti résben áll meg a falban. Lenyűgöző.

- Álljatok oda! - rendel minket a szoba közepére. Félszegen állunk, ő pedig körülöttünk köröz, és magában a stílustanácsadókról motyog.

- Rendben van, kössünk üzletet - sóhajt, hogy felhívja a figyelmünket. - Ti nem szóltok bele, hogy mikor iszom, én pedig elég józan maradok ahhoz, hogy segíteni tudjak nektek. De akkor pontosan azt kell tennetek, amit mondok.

Valószínűleg ez a legjobb ajánlat, amit remélhetünk Haymitchtól, de már jobban állunk, mint néhány perccel korábban, amikor még az volt a terve, hogy kómába issza magát. Ki tudja, talán össze tudja szedni magát annyira, hogy nyújthasson nekünk némi segítséget az arénában.

- Remek - egyezem bele. Katniss az arénáról kezdi kérdezgetni, és arról, hogy mit kellene csinálnunk, de félbeszakítja. Helyette inkább a stylistokról beszél, és hogy mindent meg kell tennünk, amit csak kérnek tőlünk, a legkisebb ellenállás nélkül.

- Nincs semmi „de”. Ne ellenkezzetek - nyomatékosítja, majd elhagyja a kocsit, a piásüvege társaságában.

Negyedik fejezet

Ahogy a vonat besiklik az alagútba, a világ sötétségbe borul - ez azt jelenti, hogy a Kapitóliumot körülvevő hegyek alatt haladunk. A vonaton vannak lámpák, így nem ejt minket rabul a teljes sötétség. Katniss és én csendben vagyunk. Épp amikor eldöntöm, hogy megdicsérem a találatát a késsel, érezzük, hogy a vonat lassítani kezd, és erős fény árasztja el az étkezőt.

Hunyorítanom kell a hirtelen támadt világosságban, a lábaim pedig a saját akaratukat követik. Az ablakhoz rohanok, hogy szemügyre vegyem a várost, amit korábban csak a tévében láttam; a várost, ami mindig olyan hatalmasnak és élénknek látszott. Nem okoz csalódást. Némán csodálom az elénk táruló látványt. A Kapitólium gyönyörű; mindenütt színek vannak - minden épületen, a város lakóin, az autókon, amelyek az utcákon hajtanak. Néhányan mutogatni kezdenek a vonatra - nyilván rájöttek, hogy a Kiválasztottakat szállító vonatok egyike.

Végignézek a legkülönfélébb színekben pompázó, ismeretlen arcokon; minden bizonnyal vannak közöttük néhányan, akik talán segíthetik a túlélésünket az arénában, ha le tudjuk nyűgözni őket. Katniss elhátrál, mély megvetéssel az arcán, de én az ablaknál maradok, integetek és mosolygok a Kapitóliumiaknak. Ha támogatókat szereznénk, Katniss nagyobb eséllyel sétálhatna ki az arénából élve. Csak akkor lépek el az ablakból, amikor a tömeg eltűnik, és megállunk az állomáson.

Katniss engem bámul, és nem kétséges, hogy egész idő alatt nézett.

- Ki tudja? Talán akad köztük néhány gazdagabb fazon - vonom meg a vállam. Az lesz a legjobb, ha ő nem szerez tudomást arról, hogy a Viadal során az elsődleges célom az ő védelmezése és életben tartása lesz. Katniss olyan lány, aki úgy gondolja, nincs szüksége segítségre.

A következő néhány pillanat homályos foltként suhan el, ahogy leterelnek minket a vonatról, és bekísérnek az egyik élénk színekkel tarkított épületbe. Katnisst és engem két külön szobába vezetnek, ahol először találkozunk a stílustanácsadóinkkal. Egy emberre számítok, ehelyett azonban hirtelen hárman is szorgoskodni kezdenek körülöttem, és annyi információval árasztanak el, hogy még a nevüket sem sikerül elcsípnem. Nagyon gyorsan beszélnek, furcsán magas hanghordozásban. Hirtelen levetkőztetnek, és a testemet bökdösik. Alsónadrágban ácsorgok, amíg megvitatják a tennivalókat, említést téve a hajamról és a bőrömről, és... nos, nem igazán értem a pontos részleteket.

- Jól van, vedd azt le!

Felkapom a fejem, és próbálok rájönni, mire értették. Hozzám beszélnek? Dehát nincs rajtam más, csak a... ó, anyám. Várakozóan néznek rám, és rá kell ébrednem, hogy abszolút semmi esélyem arra, hogy kibújjak a feladat alól. Így hát ledobom a fehérneműt, s a kezeim azonnal eltakarják az ágyékomat a mustráló tekintetek elől.

- Nagyszerű! Le kell feküdnöd arra az asztalara, hogy munkához láthassunk - vigyorog rám egyikük, és fejével a fém berendezési tárgy felé int, amit korábban sima asztalnak gondoltam, de most már világos, hogy valami olyasmi, amire rá kell feküdnöm. Úgy határozok, az a legjobb, ha csak csinálom, amit mondanak, és hagyom, hogy tegyék, amit tenniük kell, bármi is az.

Ez az elhatározás addig tart, amíg el nem kezdik letépkedni a szőrt az egész testemről. Megfeszítem az állkapcsomat, és próbálok nem felszisszenni a fájdalomtól, amikor felemelik a kezemet, hogy a hónaljamat is szőrtelenítsék. Megkönnyebbülten sóhajtok, amikor leengedik a karomat, azt gondolva, hogy végeztek, de aztán a mellkasomat veszik kezelésbe. Azután lejjebb mennek, és minden lelki erőmre szükségem van, hogy ne takargassam magam, amikor ott is szőrtelenítenek. Ennek az előkészítő csapatnak elképzelése sincs a privát szféráról, de eszembe jutnak Haymitch szavai a vonatról -"Nincs semmi „de”. Ne ellenkezzetek" - szóval nem ellenkezem. Amikor az utolsó szőrszálat is eltávolították, valami furcsa szagú krémet dörzsölnek a bőrömbe, ami éget egy kicsit. Ez után még egy adag krémet kennek szét rajtam, ami megnyugtatja a bőrömet.

Egy örökkévalóságnak tűnik, mire végre végeznek, és engednek felkelni, majd bejelentik, hogy most már készen állok a stylistommal való találkozásra. A köntösre nézek, amit előkészítettek, de van egy olyan érzésem, hogy nincs sok értelme felvenni, mivel a stílustanácsadó is meg akar majd nézni és bökdösni mindenhol. Nem bírom megállni, hogy azon gondolkozzak: vajon a többi kiválasztott is ugyanilyen kényelmetlenül érzi magát? Ez oda vezet, hogy azon kapom magam, Katnisszen tűnődöm. Az ő testéről vajon mennyi szőrt szedtek le? De már a teste gondolatától is elpirulok.

Az ment meg a kínos helyzettől, amibe én kevertem magam, hogy egy nő ront be a szobába, és egyenesen hozzám sétál. Vizslató tekintete követi a testem minden vonalát. Lassan lépdel, én pedig a mennyezetre bámulok, mintha ezzel elkerülhetném a megpróbáltatást, hogy ez a nő a testemet kritizálja.

- Szép. Egyszerűen szép - motyogja, amitől az az érzésem támad, hogy a kelleténél egy fokkal jobban élvezi a helyzetet.

Zavartan köhécselek, mire tekintete végre az arcomra ugrik, és egy mosoly villanyozza fel az arcát.

- Peeta Mellark! Üdvözöllek! Portia vagyok, a stylistod. Ó, felveheted a köntöst. Készen vagyunk az előkészítő résszel, most már csak a hajad van hátra, mielőtt belebújhatsz a jelmezbe.

- És... mi is ez a jelmez pontosan? - ráncolom a homlokom. A lehető legborzalmasabb és legaggasztóbb lehetőségek futnak át az agyamon. A bányászat nem igazán ad lehetőséget a lélegzetelállító ötleteknek. Egy újabb ok, hogy a korábbi Kiválasztottak miért nem tudtak szponzorokat szerezni.

- Nos, ahelyett, hogy a bányászat egészére koncentrálnánk, inkább csak a szénre fektetjük a hangsúlyt. Szóval, áruld el, Peeta: mit gondolsz a tűzről? - mosolyog rám, roppant gyanúsan.

Csak a kemencékben lobogó hatalmas tűzre tudok gondolni; az ott lobogó lángokra, amelyek a kemence falait nyaldossák, és a szinte elviselhetetlen hőségre, ami árad belőlük, amikor kinyitjuk a kemencék ajtaját.

Ez a nő az öltöztetésemért felelős, akkor meg mi a fenéért kérdez a tűzről?

Ötödik fejezet

Egy tüzes köpeny. Ez hát Cinna és Portia nagy terve. Még azelőtt meg akarnak ölniminket, hogy egyáltalán bejutnánk a kiképzésre. Portia rám adja a fekete kezeslábast, és egy pár bakancsot, ami elég kényelmetlennek látszik, és cseppet sem praktikusnak, bár egyáltalán nem olyan nehéz benne járni, mint ahogy először gondoltam. Kimer valami ragacsot egy tégelyből, és szétkeni a hajamon. Ettől sima lesz, és úgy formázza, ahogy szerinte a legjobban néz ki. Végezetül, egy kicsi, fekete fejdíszt ültet a felzselézett hajamra.

Úgy látszik, azt tervezik Cinnával, hogy akkor lobbantják fel a mesterséges tüzet, amikor a szekéren vagyunk.

Portia és az előkészítő csapat izgatottan fecseg, amikor kimegyünk, hogy találkozzunk Katnisszel és Cinnával. Katniss az enyémhez nagyon hasonló ruhát visel, kivéve, hogy az övé valamivel nőiesebb. Gyorsan végigfuttatja rajtam a tekintetét - vagy talán inkább csak a ruhámon, nem vagyok benne biztos. De ez az egyetlen pillantás is örömmel tölt el. A sötétebb bőrű Cinna sokkal nyugodtabb, mint a legtöbb kapitóliumi, aki körülöttünk nyüzsög, és azt kívánom, bárcsak vele dolgozhatnék a mellettem álló beszédes nő helyett. Portia a szekerünk felé terelget, Cinna pedig Katnisst vezeti oda. Egymás mellett állunk a járművön, és a stylistok még mindig azon ügyködnek, hogy beállítsanak minket, és a testünket körülölelő köpenyeinket igazgatják.

A köpeny sokkal közelebb van annál, mint amit kényelmesnek éreznék, akárhogy fogadkozott is Portia, hogy a tűz nem tehet kárt bennünk, és hogy valószínűleg nem is fogunk érezni semmit. Valószínűleg. A magas hangja és a furcsa beszédstílusa messze nem vigasztaló, és azon töprengek, mi lenne a legjobb módja annak, hogy a lehető leggyorsabban megszabaduljak a köpenytől.

- Mit gondolsz? A tűzről? - suttogja Katniss; a szemeim a mellettem álló lányra ugranak. Nem kenték össze az arcát mindenféle sminkkel, amiért hálás vagyok, mert még mindig úgy néz ki, mint Katniss - gyönyörű.

- Letépem rólad a köpenyt, ha te is leszeded az enyémet - válaszolom összeszorított fogakon keresztül, hogy a stílustanácsadóink ne hallhassanak meg minket.

- Áll az alku - feleli, mire egy mosoly suhan át az arcomon. - Megígértük Haymitchnek, hogy pontosan követjük az utasításokat, de kizártnak tartom, hogy felmerült benne, hogy lángoló ruhában fogunk furikázni a városban.

- Különben is, hol van Haymitch? - kérdezem, észlelve a távollétét. - Nem kellene itt lennie, hogy megvédjen bennünket ezektől az őrült ötletektől?

- Ennyi alkohollal a vérében talán jobb is, hogy nincs nyílt láng közelében - mondja, és figyelembe véve a helyzetet, a megjegyzés annyira vicces, annyira oda nem illő, hogy megállíthatatlanul kitör belőlem a nevetés. És Katniss is velem nevet, és eltekintve attól a ténytől, hogy a nevetésünket feszültség árnyalja, ez egy szép pillanat, amit el akarok raktározni az emlékezetemben. Különösen Katniss nevető arcát, mert az ajkain mosoly beragyogja az egész arcát.

A vidám pillanatot hamar félbeszakítja a nyitóünnepély zenéje, ami olyan hangosan bömböl az egész Kapitóliumban, hogy lehetetlen volna nem hallani. Húsz percet kell elviselnünk a Kapitóliumiak pillantása alatt, mielőtt megérkezünk a Kiképzőközpontba, de ez alatt a húsz perc alatt kell jó benyomást keltenünk. Feltehetőleg ez a legjobb esélyünk, hogy lenyűgözzük a város gazdag polgárait; azokat, akik szponzorálhatnak minket az arénában.

Alig tudok koncentrálni a többi Kiválasztottra, de nagy a tömegben az éljenzés, különösen az Első Körzetnél, akik kétségtelenül csillognak a különféle drágakövektől. Aztán Cinna lép fel hozzánk, és észreveszem, hogy a Tizenegyedik Körzet kocsija már elindult. Egész testemben megfeszülök, ahogy meglátom a fáklyát a szemem sarkából, aztán lángra lobbantja a köpenyeinket. Katniss halkan zihál, mire majdnem letépem a hátáról a köpenyt. Még nincs perzselő hőség, a karjaim nem égnek, és a hajam sem kapott lángra, csak bizserget egy kicsit.

Cinna megkönnyebbülten sóhajt, és megenged magának egy mosolyt.

- Működik - mondja boldogan. Nem tudom, hogy érezzek azzal kapcsolatban, hogy korábban voltak kétségei. Megfogja Katniss állát, és picit megemeli az arcát, mire akaratlanul is féltékeny remegés fut végig rajtam. - Ne feledjétek, fel a fejjel! Mosolyogjatok. Akkor imádni fognak benneteket! - Azt hiszem, az utolsó rész inkább Katnissre igaz, mint rám, és észreveszem, milyen keserűen hangzom, még saját magamnak is. Mi a fene van velem?

Cinna leugrik a szekérről, de még visszafordul, mielőtt elmenne, és kiabál nekünk valamit, amit a zene miatt nem hallunk, és közben erősen mutogat. Mit akarhat? Aztán rájövök, hogy a kezünkre mutogat, de... Úgy érti, ahogy gondolom? Aztán Katniss megkérdezi, és rám néz; a tekintete hosszabb ideig időzik az arcomon, mint általában. Ebben a pillanatban nézek rá. A műlángok beragyogják az arcát, és még szebbnek mutatják, mint amilyen korábban volt. Katniss, a lány, aki lángra lobbant.

- Szerintem azt mondja, hogy fogjuk meg egymás kezét - mondom neki, bár nem vagyok teljesen biztos benne, hogy Cinna ezt akarta - de az nem kétséges, hogy én akarom, úgyhogy megfogom a kezét, és mindketten Cinnára nézünk. Lelkesen bólint, és feltartja a hüvelykujjait, aztán elindulunk a város felé.

A közönség kezdetben aggódik, amíg rá nem jönnek, hogy a tűz a show része, aztán megvadulnak, és a körzetünk nevét kezdik skandálni.

Hirtelen tudatára ébredek, hogy az összes szem a Tizenkettedik Körzet szekerére szegeződik. Katniss szorítása erősödik a kezemen, de nem bánom, mert úgy érzem, összezúzom a kezét nagy igyekezetemben, hogy egyensúlyban tartsam magam. Mindenhol hatalmas kivetítők vannak, így szembesülhetek vele, milyennek látnak minket a Kapitóliumban: a lángok szinte kísértetiesen világítják meg az arcunkat, és szinte olyan, mintha lángcsóvát húznánk magunk után. Be kell ismernem, hogy nagyon jól nézünk ki; sokkal vonzóbbak vagyunk, mint valaha - mégis, valahogy még mindig önmagunk vagyunk. Nem tudom elszakítani a tekintetem Katniss képétől a kivetítőkön.

Észreveszem, hogy közömbös az arcom, ezért magamra erőltetem a legkáprázatosabb mosolyomat, és Katniss is így tesz. Felemeljük a fejünket és a tömegre mosolygunk, minden irányba integetünk, és úgy látszik, imádnak minket. Magával ragadó ez a sok mosoly és üdvözlés; színes virágok áradatában fürdetnek minket, és feltűnik, hogy már nem a körzetünket éljenzik, hanem a mi nevünket kiabálják. Ez lélegzetelállító. A kényszeredett mosoly valódi vigyorrá változik, ahogy lelkesen integetek a szabad kezemmel, míg a másikkal még mindig Katnissbe kapaszkodom.

Amikor megérkezünk a Köröndre, észreveszem, hogy Katniss lenéz, és érzem, hogy elkezdi elengedni a kezem, amitől kissé pánikba esem; úgy érzem, a keze az egyetlen, ami megtart.

- Ne engedj el! - mondom, szürke szemébe nézve. - Kérlek! Még a végén kiesem ebből az izéből.

- Jól van - ért egyet, nagy megkönnyebbülésemre.

A szekerek megállnak a Köröndön, és a zene véget ér, hogy Snow elnök a hagyományokhoz híven köszönthessen minket az Éhezők Viadalán, de rövid idő múlva a járművek újra mozgásba lendülnek.

Végre megérkezünk a Kiképzőközpontba, azonban nincs sok időnk kifújni magunkat, mert az előkészítő csapatok máris ránk vetik magukat.

Hatodik fejezet

A többi Kiválasztott nem épp barátságosan méreget minket, de egyáltalán nem érdekel, főleg, hogy Katniss még mindig fogja a kezem, annak ellenére, hogy már nem vagyunk a kamerák kereszttüzében. Még akkor sem enged el, amikor Cinna és Portia lesegít minket a kocsiról, és valami sprayjel eloltják a lángokat. Katnissnek látszólag csak ekkor jut eszébe, hogy még mindig összekulcsoljuk a kezünket, és mereven lefejti rólam az ujjait. Csak ekkor tűnik fel, milyen szorosan kapaszkodtunk egymásba, és ki kell masszíroznunk a bizsergést a kezünkből.

- Kösz, hogy nem engedtél el - sóhajtom halkan, hogy csak Katniss halhasson. - Nem éreztem magam biztonságban odafent - ismerem be, mire rám néz. Amikor a tekintete találkozik az enyémmel, újra érzem a szokásos ideges rándulást a gyomromban -ugyanazt, amit kölyökkorunk óta mindig, amikor rövid pillanatokra összenéztünk a suliban. Természetesen mindig túl szégyenlős voltam, hogy álljam a pillantását, és gyorsan másfelé néztem, úgy téve, mintha nem pirulnék el, és nem érezném ezt a furcsa bizsergést a tudattól, hogy engem néz. Ezúttal nem fordulok el.

- Nem látszott rajtad. Biztosan nem vették észre.

- Szerintem rajtad kívül senkit nem vettek észre - kuncogom. - Járhatnál gyakrabban lángoló cuccokban. Jól áll neked - mosolygok rá őszintén, némileg álcázva a zavaromat, hogy végre egy kis részét kimondtam annak, amit mindig el akartam neki mondani. Az inkább valahogy úgy hangzott volna, hogy teljességgel tökéletes vagy szinte minden lehetséges módon, és gyönyörű vagy, még akkor is, amikor az egész arcodat kosz borítja.

És akkor a lehető legváratlanabb dolog történik: Katniss lábujjhegyre áll, és megpuszilja az arcomat ott, ahol Haymitch megütött. Csak bámulok utána bambán, ahogy megfordul és elmegy. Az agyamban teljes a zűrzavar, a gyomrom pillangói pedig minden korábbinál hevesebben verdesnek.

Effie-vel és Katnisszel együtt szállok be az ólomkristályüveg falú liftbe, de egyikük sem fordít rám figyelmet, szóval az alattunk mászkáló embereket figyelem. Nézem, ahogy egyre kisebbre zsugorodnak, amíg csak sötét pontokká válnak a fehér padlón. Effie a tőle megszokott módon fecseg; remélem, Katniss figyel rá, mert nekem gőzöm sincs, miről magyaráz. Megpuszilt. Tényleg megpuszilt. Ez az egyetlen gondolat köti le a figyelmem, amíg felérünk a tizenkettedik emeletre. Egy újabb idegen megmutatja a szállásomat, és húsz percet töltök a zuhany alatt felöltözve, amíg csekkolok minden gombot a kapcsolótábláról. Az emberek tudják, hogy mi mindent csinál?

Leveszem a jelmezt, ami hirtelen szűk lett, és belépek a zuhanytálcába. Úgy döntök, kipróbálok minden egyes gombot a panelről; talán azt reméltem, hogy így elfelejthetem azt a kis csókot, aminek a helye még mindig bizsereg.

Sok időt töltök a zuhany alatt a gombokkal. Némelyiktől a víz elviselhetetlenül forró lesz, másoktól fagyos; vannak olyan gombok, amelyek a vízsugár intenzitását szabályozzák, vagy azt idézik elő, hogy a víz a falakon lévő kis lyukakból törjön elő, amelyeket észre sem vettem, amikor először beléptem a fülkébe. Amikor kiszállok, tisztább vagyok, mint valaha. Még csak meg sem kell törölköznöm; ahogy kilépek a lábtörlőre, egy hősugárzó automatikusan megszárít, és van egy doboz, ami megszárítja és kifésüli a hajam, csak rá kell tennem a kezem.

Elindulok, hogy felfedezzem a szoba többi részét is, még arra sem veszem a fáradságot, hogy felöltözzek. Odamegyek a szekrényhez, és látom, hogy beprogramozhatom, hogy milyen ruhát szeretnék viselni. A szoba másik felében van egy kis kagyló és egy menü; csak be kell mondanom, hogy mit kérek, és egy perc alatt megfőzik és felszolgálják az ételt. Mindezekből azt a következtetést vonom le, hogy a Kapitólium lusta.

Még rengeteg idő van a vacsoráig, ezért úgy döntök, járok egyet. Felhúzok egy inget és egy nadrágot, mielőtt kimegyek a szobámból. Az étkezőben találom magam. Először azt hiszem, nincs ott senki, ezért távozni készülök.

- Helló, Peeta!

Kissé ijedten fordulok a hang forrása felé. Cinna áll az erkély ajtajában, amit nem láttam korábban.

- Hogy vagy, Cinna?

Mosolyog, és bólint.

- Remekül. Nagyszerűek voltatok ma a megnyitón.

- Csak mert olyan sokat segítettél - nevetek, és nevetést kapok cserébe. Néhány pillanatig némán állunk. Nem tudjuk, mit mondjunk a másiknak.

- Láttad már a tetőt? Onnan a legjobb a kilátás a városra.

- Még nem. Megmutatod? - Legalább csinálunk valamit.

Cinna kivezet a folyosóra, át az egyik ajtón, ami a lépcsőházra nyílik. Kilépünk a tetőre, ahol a szél fülsiketítően üvölt körülöttünk. Cinnának igaza volt, amikor a kilátást emlegette; nem hiszem, hogy van a városnak olyan pontja, ami nincs kivilágítva. Az alacsony korláthoz lépek, és végignézek a nagy városon. A Tizenkettedik Körzetre gondolok. A mi körzetünk talán csak feleakkora, mint a Kapitólium, vagy még kisebb. Gyakran egyáltalán nem volt elektromosság, és gyertyákkal világítottunk. Az apámmal sok estét töltöttünk a kemence nyitott ajtaja mellett melegedve, így láthattuk egymást.

Valószínűleg soha többé nem lesz részem ilyen estékben; és valószínűleg soha többé nem látatom apám kedves arcát.

- Hogyhogy felengednek ide minket? Mi van, ha egy Kiválasztott leugrik? - kérdezem a mellettem álló Cinnát. Halványan elmosolyodik, és megrázza a fejét.

- Nem tudsz leugrani - mondja, és kinyújtja az egyik kezét a levegőbe. Kissé összerezzenek a hangra, majd a kezét visszalöki valamilyen láthatatlan erőtér.

- Ó! Már értem.

- Attól tartok, végig kell csinálnod, pék fia - mondja szórakozottan.

- Mi? Ó, nem. Nem terveztem, hogy leugranék. Csak... nos, csak csodálkoztam, tudod -kezdtem dadogni, mint egy idióta, bár fel sem merült bennem az öngyilkosság lehetősége - vagy mégis?

- Természetesen. Hiszen akkor ki vigyázna Katnissre?

Felkapom a fejem, és ránézek. A meglepetés világosan látszik az arcomon. Érzem, ahogy a vér az arcomba tódul, és megrázom a fejem. Kinyitom, de rögtön be is csukom a számat, és erősen gondolkozom, mit is mondhatnék. Cinna csak nevet.

- Ne aggódj; a lány túlságosan keményfejű, hogy észrevegye. De képzeld el, ha a közönség megtudná, mielőtt bementek az arénába. Két szerelmest egymás ellen küldenek harcolni, és csak az egyikük élheti túl - van valami furcsa csillogás a szemében, ahogy rám kacsint.

- És az nem én leszek.

Arckifejezése ellágyul és egy igazi mosoly jelenik meg ajkain, amikor rájön, mit mondtam.

- Azt tervezed, hogy megvéded? A Kapitólium imádni fogja - bólint, mintha remek ötlete támadt volna. Valamiért dühös leszek.

- Ez nem a Kapitóliumról szól - csattanok fel hirtelen, újra magamra vonva a figyelmét -hanem Katniss életéről.

- De ez az egész a Kapitóliumról szól, Peeta! Nélkülük jó eséllyel meg fog halni. Úgy tudod a legjobban megvédeni Katnisst, ha támogatókat szerzel, mert kétségtelen, hogy mindkettőtöknek szüksége lesz néhány dologra, amikor abban az arénában lesztek. Szeretniük kell titeket. - Az ajtó felé indul, és int, hogy kövessem. - Gyere, a vacsora mindjárt kész.

Az étkezőbe megyünk, ahol csak Portia várakozik, az erkély korlátjának támaszkodva. Csatlakozunk hozzá Cinnával, és a fényárban úszó várost szemléljük.

- Csodás látvány, egyetértesz? - kérdezi Portia, de folytatja, mielőtt válaszolhatnék. - Ha felmész a tetőre, onnan még jobb a kilátás.

Észre sem veszem, amikor Katniss belép az ebédlőbe, annyira lekötnek a színpompás épületek, és Cinna korábbi szavai. Csak akkor ocsúdok fel a révületből, amikor megkínálnak egy pohár borral. Az első korty után megállapítom, hogy nem ízlik, és félreteszem a poharat.

Mindannyian asztalhoz ülünk, és épp amikor azt kezdeném találgatni, hol lehet Haymitch, mentorunk beesik a szobába, és helyet foglal. Csak szélesen vigyorog, amikor ő is megkapja a pohár bort. Halk beszélgetés bontakozik ki az asztalnál; a fő téma természetesen az, hogy Cinna és Portia milyen remek munkát végzett a nyitóünnepségre. Nem igazán vagyok beszédes kedvemben, ezért inkább hallgatom őket, és csak akkor szólalok meg, amikor valaki közvetlenül hozzám beszél, ami nem fordul elő túl gyakran. Felnézek, amikor egy torta kerül az asztalra, és a díszítés ragyogó kis lánggal égni kezd. Apámmal néha kísérleteztünk ilyesmivel; néhány csepp alkohol kell a tetejére. Mindig látványos mutatvány.

- Ó! De hiszen ismerlek!

Felnézek Katnissre, aki a vörös hajú lányhoz beszél, aki kiszolgál minket. Hogyan ismerhetne bárkit is a Kapitóliumból? A lány rémültnek látszik, és nagy elánnal megrázza a fejét, mielőtt gyakorlatilag kimenekül az étkezőből. Katniss zavartan fordul vissza az asztalhoz.

- Ne légy nevetséges, Katniss. Mégis honnan ismerhetnél egy Avoxot? - csattan fel a kissé dühösnek látszó Effie. - Micsoda sületlenség - rázza meg a fejét.

- Mi az az Avox? - teszi fel a kérdést Katniss minden jelenlévőnek.

- Valaki, aki bűncselekményt követett el. Kivágták a nyelvét, hogy ne tudjon beszélni -feleli Haymitch. -Lehet, hogy ez a lány egy áruló. Nem tartom valószínűnek, hogy ismered. - Nehezen tudom megemészteni a hallottakat, hogy az Avoxok nyelvét kivágták; a hangjukat vették el tőlük.

- Ha esetleg mégis ismernéd, akkor sem szólíthatod meg, csakis abban az esetben, ha parancsot adsz neki. De egészen biztos, hogy nem ismered - teszi hozzá Effie, rosszallástól csöpögő hangon. Ez azt jelenti, hogy jobban tesszük, ha nem beszélünk árulókkal, különben megnézhetjük magunkat.

Katnisst nézem, és látom a változást az arcán, amikor eszébe jut, honnan ismeri az Avox lányt, de az emlék nem kellemes.

- Nem, azt hiszem, tényleg nem ismerem, én csak… - kezd dadogni, és ráeszmélek, hogy valószínűleg még soha életében nem ivott alkoholt, és az előtte álló, szinte üres pohár nem pozitív irányban hat rá. Kissé feszült a légkör, ezért úgy döntök, kisegítem. A régi iskolatársainkra gondolok; Delly az első lány, aki eszembe jut. Barátok voltunk a suliban.

Csettintek, hogy felhívjam magamra a figyelmet.

- Megvan. Delly Cartwright. Így hívják. Nekem is olyan ismerősnek tűnt az arca. Aztán beugrott, hogy kiköpött Delly a csaj.

Valójában a legkevésbé sem. Delly és a vörös hajú Avox különbözőbb már nem is lehetne, és valószínűleg ugyanez a gondolat futott át Katniss agyán is, legalábbis erre következtetek az arckifejezéséből. De valószínűleg csak én láttam, mert gyorsan rendezte a vonásait.

- Hát persze, milyen igazad van. Biztosan a haja miatt - mondja; megkönnyebbültnek tűnik.

- Meg a szemében is volt valami - teszem hozzá, mintegy mellékesen, de közben az asztal másik felén lévő szürke szemekre gondolok, amelyek kerülik a tekintetem.

Hetedik fejezet

Átmegyünk a nappaliba, ahol megnézzük a nyitóünnepség ismétlését, majd Haymitch aludni küld minket azzal, hogy reggelinél találkozunk, mielőtt elkezdődik a kiképzés. Érzem, hogy itt a lehetőség, hogy beszéljek Katnisszel az Avox lányról. Együtt sétálunk végig a folyosón, és megállunk a szobája előtt. Nekidőlök az ajtónak, hogy világos legyen számára, beszélni akarok vele.

- Delly Cartwright, mi? Hihetetlen, hogy pont itt futunk bele a hasonmásába - mondom, olyan lazán, ahogy csak tőlem telik. Valószínűleg teljesen idiótán hangzom.

Katniss habozik és kerüli a tekintetem. Olyan sokáig tépelődik, hogy szinte látom, ahogy a gondolatok átfutnak a fején - biztos vagyok benne, hogy azt mérlegeli, megbízhat-e bennem annyira, hogy megossza velem az információt. Szinte fáj a tudat, hogy azt gondolja, ellene fogom fordítani, vagy másoknak is továbbadom, amit megoszt velem. Ugyanakkor tudom, hogy Katniss ilyen. Úgy határozok, közbevágok, mielőtt úgy döntene, nem bízhat bennem.

- Voltál már a tetőn? - megrázza a fejét. - Cinna felvitt. Szinte az egész várost belátni. Bár a szél kicsit hangosan süvít. - Biztosra veszem, hogy Katniss elég okos ahhoz, hogy megértse, amit mondtam: senki sem hallgathat ki abban a szélben, még akkor sem, ha odafent is kamerák figyelnek.

- És fel lehet menni? - kérdezi. Meglehetősen jó kérdés - azt gondolnád, hogy a Kapitólium sok szabállyal tartja kordában a kiválasztottakat. Elvégre, nem áll érdekükben, hogy eltűnjünk vagy meghaljunk, még mielőtt bemennénk az arénába.

- Naná, gyere - mondom, és elindulok a folyosón. Nagy megkönnyebbülésemre Katniss rögtön követni kezd a lépcsőházba. Amikor kilépünk a tetőre, nagy megelégedéssel tölt el a Katniss arcán megjelenő ámulat. Tényleg csodás a kilátás. Büszke vagyok rá, hogy én mutattam meg neki. Amíg Katnisst lefoglalja, hogy az elénk táruló látványban gyönyörködjön, arra szánok egy percet, hogy csodáljam őt. Amikor kezd magához térni a révedezésből, gyorsan elkapom róla a tekintetem - nem akarom, hogy rajtakapjon, amint bámulom. A tető szélén lévő korláthoz sétálunk, hogy lenézzünk a még mindig ébren lévő városra. Ha otthon lennénk, valószínűleg már a lefekvéshez készülődnénk.

- Megkérdeztem Cinnát, miért engedik, hogy feljöjjünk ide. És nem félnek-e attól, hogy valamelyik kiválasztott úgy dönt, leveti magát a mélybe? - jegyzem meg, és észreveszem, hogy Katniss tekintete rám villan.

- És mit mondott?

- Nem tudsz leugrani - ismétlem Cinna válaszát, és pont úgy, ahogy ő, én is kinyújtom a kezem a levegőbe. Felhangzik az éles hang, és a láthatatlan erőtér automatikusan visszalöki a kezem. - Valami elektromos mező. Visszadob a tetőre - magyarázom, és közben bevillan a kérdés, hogy ez vajon mekkora fájdalommal járna? Habár biztos vagyok benne, hogy ez nem számít - így is, úgy is beküldenék a kiválasztottat az arénába.

- Mindig aggasztott, hogy biztonságban érezhetem-e magam - mondja Katniss szarkasztikusan. A megjegyzés apró mosolyra késztet. - Szerinted most is figyelnek minket?

- Talán - ismerem be, majd a kis kertre gondolok, amit akkor láttam, mikor Cinnával voltunk idefent. - Gyere, megmutatom a kertet.

Tényleg pici kert, csak néhány virágágyás és cserépben álló fa alkotja; a fák ágairól pedig százával lógnak a kis szélhárfák: olyan hangosan csilingelnek a lankadatlan szélben, hogy biztosan nem hallgathatnak ki minket. Katnissre nézek, és várom, hogy felkészüljön a vallomásra.

- Egyszer az erdőben vadásztunk. Lesben álltunk, vártuk a vadat - suttogja, és kicsit közelebb kell húzódnom, de közben úgy teszek, mintha csak a virágokat akarnám jobban megszemlélni.

- Az apukáddal? - kérdezem én is suttogóra fogva.

- Nem, a barátommal, Gale-lel. - Hát persze, mindig Gale-lel, gondolom magamban keserűen, de inkább újra arra kezdek koncentrálni, amit Katniss mesél. - Hirtelen az összes madár egyszerre elhallgatott. Egyet kivéve. Mintha figyelmeztetni akarta volna a többieket. És akkor megláttuk a lányt. Biztos vagyok benne, hogy ő volt az. Egy fiú volt vele. Rongyos volt a ruhájuk. A szemük alatt sötét karikák jelezték, hogy régóta nem aludtak. Úgy rohantak, mintha az életük múlna rajta - egy kis időre elhallgat, én pedig arra gondolok, amikor én hallottam az összes madarat elnémulni, egyet leszámítva. De akkor nem egy madár énekelt - az egy gyönyörű, csodás fiatal lány volt. Aztán megpróbálom elképzelni Katnisst és Gale-t az erdőben, a menekülő pár elől bujkálva, de nem megy. Katnissnek ezt az oldalát nem ismerem. Lövésem sincs a Katnissben szunnyadó vadászról, attól eltekintve, amennyit minden nap látok.

- Aztán egy légpárnás repülő bukkant elő a semmiből – folytatja hirtelen. – Úgy értem, az egyik pillanatban még üres volt az ég, a másik pillanatban meg már ott volt a légpárnás. Hangtalanul érkezett, de ők észrevették. Hálót dobtak a lányra, és felhúzták a gépre. Gyorsan, olyan gyorsan, mint egy lift. A fiút keresztüllőtték valami dárdával, aminek a végéhez egy kötél volt erősítve. Őt is behúzták a gépbe. Biztos vagyok benne, hogy akkor már halott volt. A lány egyszer kiáltott valamit. A fiú nevét, azt hiszem. Aztán eltűntek. A légpárnás elillant a ritka levegőben. A madarak tovább daloltak, mintha mi sem történt volna.

- Észrevettek benneteket? - kérdezem.

- Nem tudom. Egy sziklaperem alatt rejtőztünk - feleli, mereven maga elé szegezve a tekintetét. Teljesen elveszett az Avox lánnyal való találkozás emlékében. Nem lehetek biztos benne, de azt hiszem, bűntudatot látok tükröződni az arcán - valószínűleg azért, mert nem mentette meg a lányt a sorsától és a légpárnástól. Hirtelen a karjaimba akarom vonni, hogy megvigasztaljam; át akarom ölelni, és el akarom rekeszteni a rossz emlékeket, de tudom, hogy úgysem engedné. Ellökne, hogy ne érhessem el, és értetlenül nézne rám a szürke szemeivel, mert fogalma sincs, milyen hatást gyakorol rám.

- Te reszketsz - veszem észre hirtelen. Lehúzom a kabátomat és a válla köré terítem. Először úgy tűnik, vissza fogja utasítani, amibe kissé belefacsarodik a szívem, de végül elfogadja a dzsekit.

- Idevalósiak voltak? - kérdezem, visszaterelve a gondolatait a történetre, amit elkezdett mesélni, mialatt begombolom a kabátot a nyakánál. Válaszként csak bólint, és tesz egy lépést hátrafelé. Nem akarja, hogy túlságosan belenyomuljak az aurájába.

- Mit gondolsz, hová menekültek? - Erre tényleg kíváncsi vagyok. Egy fiú és egy lány meglóg a Kapitóliumból, és a Tizenkettedik Körzetet körülvevő erdőben köt ki. Valami nagyon tré dolognak kellett történnie velük, ami arra késztette őket, hogy ilyen gyorsan és ilyen messzire fussanak. De mire számítottak, hová kerülnek, ha elhagyják a Tizenkettedik Körzetet? A Tizenharmadikat elpusztították, ahogy arra a Kapitólium előszeretettel emlékeztet minket, Panemen túl pedig nincs semmi.

- Nem tudom. Ötletem sincs, miért akarna valaki lelépni innen. - Ezen eltöprengek - a kapitóliumi életen, de csak arra tudok gondolni, hogy mi a szórakoztatásukra vagyunk itt.

- Szeretnék eltűnni - mondom hirtelen, megfeledkezve a suttogásról. Idegesen körbepillantok, a kémkedő kamerákra és mikrofonokra gondolva, amik esetleg elcsíphették a kirohanásomat. Próbálok idegesen nevetgélni. - Hazamennék, ha elengednének. De azért el kell ismerni, a kaja első osztályú - és most már csak egy fiú vagyok, akinek honvágya van, és aki fél, mert kiválasztott lett. - Lehűlt a levegő. Menjünk be - mondom végül, megérezve a hideget most, hogy a kabátom Katnissnél van. - A barátod, Gale. Ő rángatta le rólad a húgodat az aratáson? - kérdezem, mintegy mellékesen, pedig természetesen tudom, kicsoda Gale.

- Igen. Ismered?

- Nem igazán. A csajok sokat pletykálnak róla. Azt hittem, az unokatesód, vagy valami. Tökre hasonlítotok egymásra - mondom, és ez igaz is. A lányok a suliban nagyon bírják a magas, sötét hajú vadászt, aki állításuk szerint roppant jóképű.

- Nem vagyunk rokonok - feleli.

Bólintok és kerülöm a tekintetét.

- Eljött hozzád, hogy elbúcsúzzon? - magam sem tudom, miért kérdeztem meg, és látom, hogy kíváncsian pillant rám.

- Igen. Mint ahogyan az apád is. Hozott nekem sütit - ez valamelyest meglep, főleg, hogy ő nem említette, hogy meglátogatja Katnisst is. Kíváncsi lennék az okára. Bár mindig az Everdeen-eken tartotta a szemét. Természetesen megpróbált vigyázni annak az asszonynak a gyermekeire, akit egykor annyira szeretett.

- Tényleg? Kedvel benneteket. Szerintem inkább lányt szeretett volna, nem egy rakás fiút - ismerem be.

Katniss kissé meglepettnek tűnik - talán attól a gondolattól, hogy apámmal róla és a húgáról szoktunk beszélgetni. Úgy érzem, magyarázkodnom kell. - Még gyerekkorából ismerte az anyukádat.

- Ó, igen. Anya a városban nőtt fel - helyesel Katniss, ami feltehetőleg annyit jelent, hogy az édesanyja nem mesélt sokat az életének arról a részéről, amikor még nem a Peremen élt, és nyilvánvalóan nem mondott semmit az apámról.

Leesik, hogy Katniss szobájának ajtajához értünk. Visszaadja a kabátomat.

- Reggel találkozunk.

- Szia - felelem, mielőtt elfordulok és elcsattogok a szobámba, azon tűnődve, hogy Gale-nek vajon járt volna-e jó éjt csók.

Nyolcadik fejezet

Visszatérek a szobámba, felhúzok egy bő pólót és egy nadrágot, mielőtt bezuhanok az ágyba, majd a fejemre húzom a takarót, hogy kizárjam a világot. Zaklatott álomba merülök, és sokszor felébredek az éjszaka folyamán, gyakran verejtékben fürödve. Végül sikerül néhány órát egyhuzamban végigaludnom, és amikor legközelebb kinyitom a szemem, már reggel van.

A zuhanyzóban kezdem a napot, hogy lemossam magamról az izzasztó álmok nyomát. Szerencsére most már mesterien kezelem a gombokat, szóval nem tart sokáig a fürdés. Amíg a zuhany alatt voltam, valaki előkészítette számomra a ruhát. Megnyugtató, hogy nagyjából úgy néz ki, mint amit otthon is viselnék. A fekete nadrág az én ízlésemnél valamivel szűkebbnek látszik, de azt hiszem, nincs sok beleszólásom; viszont a hosszú ujjú felső és a bőrcipő rendben van. Szép és egyszerű.

Meglep, hogy még senki nem jött értem, hogy reggelizni hívjon, de Haymitch a főnök, aki nem épp egy koránkelő típus, és valószínűleg csak az után fog beporoszkálni, hogy Katniss és én már ettünk. Legnagyobb meglepetésemre Haymitch-et a folyosón találom, amikor kilépek a szobámból.

- Ó, Peeta, épp időben. Jó reggelt!

- Jó reggelt, Haymitch.

Csendben megyünk át az étkezőbe. Katniss már az asztalnál ül, a reggelije fölött. Haymitccsel kórusban köszönünk neki. Észreveszem, hogy ő is olyan ruhát visel, mint én, ami azt jelenti, hogy a stílustanácsadóink még mindig kitartanak azon ötlet mellett, hogy egy csapatnak kell látszanunk. El kell fojtanom a mosolyomat, amikor meglátom, hogy úgy mártogatja a zsemlét a forró csokiba, ahogy tőlem látta a vonaton. Nem hiszem, hogy az anyja tanította neki, hiszen azt sem tudta, mi az a forró csoki, amíg el nem mondtam.

Sokáig csendben ülünk. Semmit sem mondunk, amíg Haymitch úgy nem érzi, hogy eleget evett, majd jól meghúzza a flaskáját.

- Nos, akkor térjünk a tárgyra. A kiképzés. Először is, ha akarjátok, külön-külön készítelek fel benneteket. Döntsétek el. Most - mondja, és előredől a székében, minket vizsgálva.

- Miért kellene külön készülnünk? - kérdezi rögtön Katniss, ami - valamely ismeretlen okból - felvillanyoz.

- Mondjuk, mert van valami titkos trükköd, és nem akarod, hogy a másik tudjon róla -feleli Haymitch, mire Katniss és én gyorsan összenézünk.

- Nekem nincsenek titkos trükkjeim - vonok vállat. - Azt pedig már tudom, hogy te mihez értesz nagyon, nem igaz? Úgy értem, elég sok mókust ettem, amit te ejtettél el - teszem hozzá gyorsan, mielőtt zavarba hoznám magam.

- Együtt készítsen fel bennünket - dönt Katniss, én pedig egyetértőn bólintok.

- Rendben van, akkor most meséljetek kicsit, hogy mihez értetek.

- Én semmihez - vágom rá azonnal. - A kenyérsütést leszámítva - teszem hozzá.

- Sajnálom, de azzal nem sokra mész. Katniss. Azt már tudom, hogy ügyesen bánsz a késsel - mondja Haymitch elismerően.

- Nem igazán. De tudok vadászni. Íjjal és nyíllal - ismeri be.

- És jól megy?

- Megyeget - felel végül. Égnek emelem a tekintetem, de senki nem figyel rám.

- Nagyon ügyes - teszem hozzá. - Az apám tőle szokott mókust venni. A nyílvessző sosem lyukasztja át az állat testét. Mindig pontosan a szemébe fúródik. És ugyanígy szokta a nyulakat is leteríteni, amiket a hentesnek ad el. Egy szarvast is simán leszed -tájékoztatom Haymitchet, mire Katniss meglepetten pislog rám, majd gyanakodva húzza össze a szemét.

- Mit művelsz?

Most rajtam van a sor, hogy meglepődjek. Fogalmam sincs, hogy érti ezt.

- Mit művelek? - ismétlem meg. - Ha Haymitch segít neked, tudnia kell, mire vagy képes. Ne becsüld alá a képességeidet.

- És veled mi a helyzet? - csattan fel. - Láttalak a piacon. Simán felkaptál egy ötven kilós liszteszsákot. Miért nem meséled el neki? Ez azért nem semmi. - Ez valamiért felbosszant, és az jár a fejemben, hogy ezek az észrevételek mennyire mások. Ő tud íjjal és nyíllal lőni; én fel tudok emelni egy zsák lisztet. Ugyanakkor azt mondta, látott engem a piacon. Azon kattogok, hogyan látott - kifejezetten engem figyelt, vagy csak véletlenül esett rám a pillantása?

- Na persze, tuti, hogy az aréna tele lesz liszteszsákokkal, hogy meg tudjam dobálni valamivel a többieket. Ez nem ugyanaz, mint amikor jól bánsz valamilyen fegyverrel. Te is tudod, hogy ez nem ugyanaz a kategória.

- Jól birkózik. Tavaly második lett az iskolai bajnokságon. Csak a bátyja tudta legyőzni.

- És mégis mire megyek vele? Hányszor láttad, hogy a viadalon halálra birkózzak egymást az emberek? - Megrázom a fejem. Bosszant, hogy azok a készségek, amikre rámutatott, nem segíthetnek rajtam néhány nap múlva, amikor az összes többi kiválasztottal kell majd szembeszállnom.

- Mindig van kézitusa. Ha megtanulsz egy kicsit bánni a késsel, akkor van esélyed az életben maradásra. Ha valaki rám veti magát, nekem annyi! - Katniss emelni kezdi a hangerőt, ahogy egyre idegesebb lesz, és érzem, hogy bennem is kezd felszínre törni az indulat.

- Mégis hogyan? Végig fenn tanyázol majd a fákon, nyers mókushúst falatozol, és szépen leszedegeted a többieket az íjaddal - vágok vissza; hirtelen nagyon bosszantani kezd a hozzáállása. - Tudod, mit mondott az anyám, amikor eljött, hogy elbúcsúzzon tőlem? Lelket akart önteni belém, ezért azt mondta, talán idén a Tizenkettedik Körzet kiválasztottja nyeri a viadalt. Rögtön leesett, hogy nem rám gondol, hanem rád! - tör ki belőlem, és szinte azonnal meg is bánom, hogy kimondtam.

- Ó, biztosan rád célzott - mondja Katniss, és int egyet, mintegy visszautasítva a gondolatot.

- Azt mondta, "Ez a lány igazi túlélő." Ez a lány - világosítom fel nyugodtan, mire megdermed, és csak bámul rám az asztal fölött.

- De csak azért, mert valaki segített nekem - szólal meg halkan. A szemem rátalál a kezében tartott zsemlére, és tudom, hogy mindketten ugyanarra gondolunk. Vállat vonok, mintha semmiség lett volna.

- Az arénában is biztosan segítenek majd. Agyon fogják taposni egymást, hogy téged támogathassanak.

- Pont annyira, mint téged - feleli. Megint égnek emelem a tekintetem, és Haymitchhez fordulok, aki végig követte a beszélgetést. Derültséget vélek felfedezni azarckifejezésében.

- Fogalma sincs. Nem tudja, milyen hatással van az emberekre - mondom, az asztal felé fordítva a figyelmem, ujjaimmal a fa erezetének mintáit követve. Katniss nem válaszol. Túlságosan zavarban vagyok ahhoz, hogy felnézzek rá, így nem látom a reakcióját, de kétségem sincs afelől, hogy félreértette a kijelentésem.

- Nocsak, nocsak. Katniss, nincs rá garancia, hogy az arénában találsz majd íjat és nyilakat, de a Játékmestereknek tartott bemutatón mutasd meg, mire vagy képes. Addig viszont ne foglalkozz az íjászattal. Értesz a csapdaállításhoz?

- Ismerek néhány hurkos csapdát - motyogja. Felpillantok rá, de ő a kezében tartott zsemlére szegezi a tekintetét.

- Ennek még nagy hasznát veheted az élelemszerzésben. Peeta, Katnissnak igaza van, az arénában soha nem becsülheted alá az erődet. Nagyon gyakran a testi erő dönti el a küzdelmet egyik vagy másik játékos javára. A Kiképzőközpontban lesznek súlyzók, de ne áruljátok el a többiek előtt, mekkora súlyt vagytok képesek megemelni. Mindketten ugyanazt fogjátok csinálni. Csapatedzésen fogtok részt venni. Arra használjuk az időt, hogy valami olyasmit sajátítsatok el, amit még nem tudtok. A dárdahajítást. A buzogánypörgetést. Vagy megtanulhatjátok, hogyan kell tisztességes csomót kötni. A játékmestereken kívül senki sem láthatja, hogy miben vagytok a legjobbak. Megértettétek?

Mindketten bólintunk, és azon kezdek gondolkodni, hogy vajon Haymitch tényleg olyan részeges volt-e az évek során, mint amilyennek mindvégig tartottuk? Vagy ezek olyan tanácsok, amelyekre abból az időből emlékszik, amikor ő maga volt kiválasztott?

- És még valami. Azt akarom, hogy amikor nyilvános helyre mentek, mindig maradjatok egymás mellett. - Ahogy ebben a pillanatban haragszunk egymásra Katniss-szel, erre a kijelentésre mindketten ellenkezni kezdünk. Habár jobban átgondolva, nem tűnik rossz kilátásnak, hogy több időt tölthetek vele. - Minden percben! Vita nincs! Megállapodtunk, hogy azt teszitek, amit mondok! Együtt maradtok, és úgy tesztek, mintha kedvelnétek egymást. Most pedig tűnés. Effie tízkor vár benneteket a liftnél, és irány az edzés.

Mindketten felállunk, és távozunk. Katniss elviharzik mellettem, és hallom, ahogy bevágja maga mögött a szobája ajtaját. A szemem forgatom, majd csendesen becsukom az enyémet.

Kilencedik fejezet

Egy darabig a szobám mennyezetét bámulva fekszem az ágyamon. Lényem egy része forrong a Katniss-szel folytatott különös vitám miatt, az viszont nem hagy nyugodni, hogy szemmel láthatóan sok mindent észrevett velem kapcsolatban az évek során. Mindig úgy gondoltam, hogy a lány, aki lángra lobbant még a létezésemet is elfelejtette, mióta odadobtam neki az égett kenyeret, dacára annak, hogy hányszor kapott rajta, amint őt néztem a suli folyosóin. Minden alkalommal, amikor őt figyeltem, próbáltam összegyűjteni a bátorságom, hogy meg merjem szólítani, és köszönjek neki. Nem túl nehéz elindítani egy beszélgetést, miért nem tettem meg soha?

Ráébredek, hogy amíg ezen töprengtem, az idő gyorsabban telt, mint gondoltam. Fel kell kelnem, hogy találkozzak Effie-vel és Katniss-szel - nemsokára hivatalosan is megkezdődik a kiképzésünk. Őszintén szólva ettől a gondolattól ideges leszek. Valamennyi kiválasztott ott lesz, és az edzéseket közvetíti majd a tévé. Tulajdonképpen még nem is találkoztunk a többi kiválasztottal, csak futólag láttuk, ahogy dühösen merednek ránk.

Effie már a liftnél van, és hamarosan Katniss is csatlakozik hozzánk. Rágja a körmét, de felhagy vele, mikor észreveszi magát. Egyikünk sem szólal meg, amíg a lift levisz minket a Kiképzőközpontba, bár az út egyébként sem tart egy percnél tovább. Az ajtók kinyílnak, és feltárul a hatalmas helyiség, tele akadálypályákkal és a legkülönfélébb fegyverekkel. A legtöbb kiválasztott már ott van, pedig azt gondoltam, hogy korán érkezünk.

Az első dolog, ami feltűnik, hogy Katniss és én vagyunk az egyetlenek, akik hasonlóan öltöztek, ami biztosan azt jelenti, hogy mindez Cinna ötlete volt: olyan benyomást keltünk, mintha egy csapatot alkotnánk. Noha fogalmam sincs, mi hasznunk lehet ebből, amikor az arénában leszünk, és azt várják majd tőlünk, hogy gyilkoljuk egymást. Eldöntöm, hogy nem engedem, hogy ez megtörténjen. Katniss és én nem fogjuk megölni egymást; nem, ha rajtam múlik. A második dolog, amit észreveszek, hogy mindannyiuk pólójára egy-egy szövetdarabot erősítettek, rajta a körzetük számával. Ránk is feltűzi őket valaki, amikor belépünk.

Leülünk, amíg egy nő a különböző állomásokról magyaráz nekünk, ahová mehetünk, és hogy szabadon mozoghatunk az állomások között. Mindenhol vannak segítők, akik az adott téma szakértői. Végül a nő utunkra enged, és ahogy az várható, azok a kiválasztottak, akiket Hivatásosként szokás emlegetni, rögtön megrohamozzák a helyiségben lévő leghalálosabb fegyvereket. Katniss figyeli őket, és oldalba kell böknöm, hogy kirángassam a gondolataiból. Kicsit megugrik az érintésemre.

- Mivel szeretnél kezdeni? - kérdezem halkan. Mielőtt visszafordul hozzám, körülnéz. Valószínűleg azt elemzi, hogy mit csinálnak a többiek.

- Mi lenne, ha a kötélhurkolást gyakorolnánk?

- Rendben van - bólintok, majd követem Katnisst az állomáshelyre. A kiképző elégedettnek látszik, hogy vannak tanítványai. Tuti, hogy nem sok kiválasztott szokott ellátogatni ide. Katniss és a kiképző valami hurokcsapdáról folytat eszmecserét. Figyelni kezdek és rájövök, hogy ez egy olyan csapda, amivel a vadászok szokták elejteni a zsákmányukat. Katniss tud ezt-azt a csapdákról, így a kiképző örömmel tanítja, hogyan készíthet olyan hurkot, amivel fellógathatja a prédát egy fára - vagyis, ebben az esetben, egy másik kiválasztottat. Nekem sokkal tovább tart elsajátítani a csapda csínját-bínját, de végül sikerül. Egy órába telik, mire tökéletesen begyakoroljuk, és miután végeztünk, az álcázáshoz megyünk tovább.

Olyan alapanyagokat kapunk, amiket feltehetőleg az arénában is találhatunk majd - sár, agyag, bogyók, levelek, valamint kúszónövények indái. Összekeverem az agyagot a bogyós gyümölcsökkel. Élvezettel kenem szét a bőrömön a ragacsot, különböző mintákat hozva létre, amikkel álcázhatom magam. Ez az egész a festésre emlékeztet; olyasvalamire, amit odahaza nem csinálhattam túl gyakran. Az idő legnagyobb részét a pékségben töltöttem, a festék és a vászon pedig drága volt, így a tortákra kellett korlátoznom a művészetem.

A kiképző nagyon lelkesnek látszik, ahogy a sárral dolgozom, de észreveszem, hogy Katniss fejben máshol jár. Figyelmetlenül kevergeti a sarat és a bogyókat egy tálkában.

- Én csinálom a tortákat - közlöm, magam sem tudom, milyen indíttatásból. Valószínűleg csak azért, hogy figyeljen rám.

- Tortákat? - kérdez vissza, alig fordulva felém, ahogy a Második Körzetből való fiút figyeli, aki épp egy dárdát hajít el. - Milyen tortákat?

- Otthon. A cukormázas tortákat, a pékségben.

Eltart egy másodpercig, amíg megemészti a hallottakat, és végül felém fordul. A mintát nézi, amit a karomra festettem.

- Nagyon cuki. Mintha cukormázzal meg lehetne ölni bárkit is - jegyzi meg szarkasztikusan. Megfeszítem az állkapcsomat, és megállom, hogy elkezdjem forgatni a szemem.

- Ne fölényeskedj! Nem tudhatod, mi vár rád az arénában. Mi van, ha az aréna egy hatalmas nagy torta... - kezdem, és próbálok nem belegondolni, milyen hülyén hangzik mindez.

- Mi lenne, ha továbbmennénk? - szakít félbe, meggátolva, hogy befejezzem. Visszaülök, és csendben bólintok, a kidekorált karomra meredve.

Tizedik fejezet

A következő pár nap meglehetősen eseménytelenül telt. Az utasításoknak megfelelően minden nap lementünk a kiképzésre és sorra vettük az állomásokat, azonban ha mások is ott voltak, kerültük a súlyemelést és az íjászatot. Együtt ebédeltünk a többi kiválasztottal, ami mindig ugyanúgy zajlott. A Hivatásosak egy asztalhoz ültek, és hangosan társalogtak, Katniss meg én együtt ettünk, és beszélgetni próbáltunk, a többi versenyző pedig magányosan költötte el az ebédjét.

Nehéz minden nap dumálni Katniss-szel, mivel nincs sok téma, ami nem emlékeztet minket az otthonunkra, vagy az arénára, ahová hamarosan bedugnak minket. De megteszünk minden tőlünk telhetőt, mert Haymitch folyton azt hajtogatja, hogy meg kell őriznünk a látszatot a kamerák előtt. Mindemellett meglehetősen fagyos köztünk a hangulat azóta, hogy a furcsa vitánk után rám csapta az ajtót.

Egy nap annyira kétségbeesetten próbálok beszédtémát találni, hogy kiürítem a kenyeres kosarat, és a különböző kenyérfajtákról kezdek mesélni Katniss-nek. Egész idő alatt azt gondolom magamban elképedten, a kenyérről beszélek. Kenyérről. De úgy látszik, Katniss figyel rám, és megvizsgálja a cipókat, amikről magyarázok.

- Ennyit erről - fejezem be, visszakotorva a kenyereket a kosárba.

- Nagyon vágod a témát - mondja. Talán csodálat bujkál a hangjában, de lehet, hogy csak képzelődöm.

- Csak a kenyeret ismerem ennyire - vonok vállat, aztán eszembe jut, hogy egy vidám csapatnak kell látszanunk. - Oké, most pedig nevess, mintha valami vicceset mondtam volna. - Felnevet, és én is jókedvet színlelek. - Rendben van, most én mosolygok kedvesen, és te magyarázol.

- Arról már meséltem, amikor megkergetett egy medve? - kérdezi.

- Nem, de elég izgalmasan hangzik - felelem, és így is van. Itt vagyok én, süketelek a kenyérről, Katnissnek pedig medvékről vannak történetei. Felidézi nekem az esetet. Be kell ismernem, hogy igen mulatságos történet; nem kell megjátszanom magam, amikor közbekérdezek és nevetek.

Másnap, miközben dárdákat hajigálunk, feltűnik, hogy egy fiatal lány figyel minket a csarnokon keresztül. Párszor már észrevettem őt az elmúlt napokban. Felénk pislog, és arrafelé lődörög, ahol edzünk.

- Azt hiszem, figyelnek bennünket - súgom oda Katnissnek, épp mielőtt eldobná a lándzsát.

Én is elhajítom a dárdát, s közben igyekszem visszaemlékezni a kiválasztottak neveire. Emlékszem a kislány nevére, mert ő annyira más; idén ő az egyetlen tizenkét éves kiválasztott.

- Ha jól emlékszem, Ruta a neve - mondom lágyan, hogy körülöttünk senki más ne hallja.

- Mit csináljunk? - csattan fel. Akaratlanul is halkan felsóhajtok. Miért kell mindent támadásnak vennie, amit mondok?

- Semmit. Csak gondoltam, beszélgessünk.

Többnyire csendben folytatom a gyakorlást; ritkán szólalok meg, akkor is inkább csak a kamerák kedvéért. Ruta szinte minden állomásra követ minket.

Aznap este, amikor Katniss és én vacsora után a szobáink felé sétálunk, nem tudom megállni, hogy szóvá tegyem Haymitch hirtelen támadt határozottságát.

- Jó lenne, ha valaki szerezne egy italt Haymitchnek.

Katniss nevetésre emlékeztető hangot hallat, amitől kicsit jobban érzem magam. Amíg meg nem változik az arckifejezése, és meg nem rázza a fejét.

- Ne csináld, Peeta. Nem kell megjátszanod magad, ha kettesben vagyunk - mondja. Hát persze, ez az egész csak színjáték. Katnissnek fogalma sincs róla, hogy tényleg szeretnék beszélgetni vele, és hogy többnyire élvezem a társaságát. Vetek rá egy utolsó pillantást, miközben azon tűnődöm, vajon otthon lehetett volna ez másképp valaha is? Talán lett volna rá esély, ha annyira összeszedtem volna magam, hogy megszólítsam.

- Rendben van, Katniss - sóhajtok. Egyszerre úgy érzem, belefáradtam ebbe az egészbe; belefáradtam, hogy megpróbáljam kitalálni, mit gondolhat Katniss, vagy hogy az arcán ritkán mutatkozó mosoly őszinte volt-e, esetleg csak a színjáték része. Hirtelen nagyon fáradt lettem.

A harmadik napon ebéd után csak ülünk, és várjuk, hogy a Játékmesterek behívjanak a privát bemutatóra.

A kényszerű udvariasság Katniss és köztem enyhül minden távozó versenyzővel, míg végül csak ketten maradunk. Évtizedeknek tűnő várakozás után a nevemet kiáltják, mire mereven felemelkedem.

- Ne felejtsd el, mit mondott Haymitch. Most kell megmutatnod, mekkora súlyt tudsz felemelni - szól hirtelen Katniss.

- Kösz. Megmutatom nekik. Te pedig... célozz pontosan - felelem sután, amit egy bólintással nyugtáz.

Besétálok a tornaterembe, de csupán néhány Játékmester figyel. Isznak és esznek. Már végigültek huszonkét másik bemutatót, és közben valószínűleg sok bort szolgáltak fel nekik, egyik üveget a másik után. Ez nem fog jól menni. Akármilyen nehéz tárgyakkal zsonglőrködhetek, az étel és az ital sokkal érdekesebb számukra, mint én lehetek.

Nem kezdek jól, mert idegesít, hogy a Játékmesterek nem is figyelnek. Nehéz labdákat kezdek hajigálni - ólomból vagy valami ilyesmiből lehetnek. Az első néhány csak egy méternyire landol, talán valamivel távolabb. Az egyik épp csak kiesik a kezemből, és hátra kell ugranom, hogy elkerüljek egy csúnya lábsérülést. Szerencsére a Játékmesterek nem szentelnek nekem különösebb figyelmet, habár egyik-másik pont a legrosszabb pillanatban néz fel.

A viadalra kell koncentrálnom. Azokat a súlyokat veszem fel, amikről tudom, hogy elbírom; végül is, ötven kilós liszteszsákokat is fel tudok emelni. Ez után már valamivel egyszerűbbnek tűnik, könnyedén el tudom hajítani a gömböket. Némelyik több méterre is elmegy. A szemem sarkából észreveszem, hogy néhány Játékmester engem figyel, ráadásul elismerően bólogat. A többiek viszont körbeülnek, kornyikálni kezdenek, és látszólag nem is érdekli őket semmi. Csalódottan veszem fel a legnehezebb súlyt, és miután eldobom, nagyjából öt méterrel odébb landol, olyan hangos puffanással, hogy a Játékmesterek abbahagyják az éneklést. Úgy tűnik, észrevették, hogy ott vagyok, és egyikük közli, hogy elmehetek.

Leginkább dühös vagyok, mialatt a lift felvisz a tizenkettedikre. Bosszant, hogy mennyire nem figyeltek rám, hogy mennyire nem törődnek vele, hogy fogok helytállni az arénában. Talán az a néhány, aki csekély érdeklődést mutatott, a segítségemre lehet valahogy, de nem éreztem úgy, hogy jól ment. Most már értem, miért kapnak általában az utolsó körzetek versenyzői olyan alacsony pontokat. Még csak esélyt sem kapunk.

Egy darabig a szobámban lazítok, de aztán kiabálást hallok. Mikor felkelek és kidugom a fejem az ajtón, azt látom, hogy Effie és Haymitch Katniss ajtaján dörömbölnek; kiabálnak neki, hogy jöjjön ki. Hallom, ahogy visszakiabál, de csak azért, hogy elküldje őket. Homlokráncolva eredek a nyomukba, amikor elindulnak.

- Mi folyik itt?

- Nem tudjuk - feleli Effie. Elég feszültnek tűnik. - Katniss bezárkózott a szobájába, és nem hajlandó kijönni - folytatja hitetlenkedve; látszólag elfogadhatatlannak tartja ezt a viselkedést. Engem inkább az foglalkoztat, hogy mitől akadhatott ki Katniss ennyire.

- Egyébként hogy ment ma a bemutató? - kérdezi Haymitch, mire megvonom a vállam.

- Elment. Mindegy, majd vacsoránál találkozunk. - Visszamegyek a szobámba, és elfoglalom a szokásos helyemet az ágyon, a plafont bámulva.

Mindenbizonnyal elszunyókálhattam, mialatt a gondolataimba merültem, amelyek Katniss és a Tizenkettedik Körzet körül forogtak, mert hirtelen arra eszmélek, hogy

kopognak az ajtón és Effie vacsorázni hív. Legurulok az ágyról, ezúttal óvatosan, hogy ne végezzem ismét a padlón. Ráeszmélek, hogy még mindig a tréningruha van rajtam, úgyhogy gyorsan felkapok egy egyszerű ruhát, mielőtt kimegyek az étkezőbe. Cinna, Portia és Haymitch már az asztalnál ülnek, és köszönnek, amikor belépek. Nem sokkal később Katniss és Effie is előkerül.

Ma este nyilvánosságra hozzák a pontjainkat, és ez megpecsételheti a sorsunkat az arénában. A különbséget jelentheti aközött, hogy lesznek-e támogatóink, vagy teljesen magunkra maradunk; a különbséget jelentheti aközött, hogy a Hivatásosak a végére hagynak minket, és esélyt adnak nekünk, vagy úgy döntenek, hogy kockázatot jelentünk, amiért az első adandó alkalommal ki kell iktatni minket.

Tizenegyedik fejezet

Katniss csendben ül az asztalnál. A felnőttek beszélgetni kezdenek, de olyan témákról, amiknek semmi értelme vagy jelentősége. Azt hiszem, az időjárási előrejelzést vitatják meg. Katnissra nézek az asztal túlsó felén. Meglep, hogy rám néz; nem lehetek biztos a dolgomban, de úgy látom, mintha sírt volna. Kérdőn felvonom a szemöldököm, a biztos tudatban, hogy érti, mit kérdeztem - mi történt? Nem mond semmit, válaszul csak megrázza a fejét.

Ahogy tálalják a fő fogást, Haymitch végül megszólal, és felteszi a kérdést, ami valószínűleg mindenki más fejében is motoszkál.

- Rendben van, térjünk a lényegre. Meséljétek el, milyen pocsékul teljesítettetek.

Mielőtt a figyelem Katnissre irányulhatna, és arra, hogy mennyire ki volt bukva utána, bevetem magam.

- Nem tudtam, hogy ez ennyit számít. Amikor sorra kerültem, a Játékmesterek figyelemre sem méltattak, rám sem néztek. Csak ittak és dalolásztak. Én meg mindenféle súlyos tárgyakat hajigáltam, míg végül az egyikük szólt, hogy leléphetek. - A figyelemelterelés nem tartott sokáig, mert Haymitch Katnisshez fordul.

- És te, drágaságom? - A drágaságom kifejezés hallatán Katniss homlokán megjelent egy halvány ránc.

- Rálőttem íjjal a Játékmesterekre.

A kijelentését döbbent csend fogadja. Minden kés és villa megáll a levegőben, minden tekintet Katnissre szegeződik.

- Micsoda? - Effie rémültnek hallatszik.

- Kilőttem rájuk egy nyilat. Igazából nem is rájuk lőttem. Csak feléjük. Ugyanúgy viselkedtek velem is, mint Peetával. Csak lőttem a nyilakat, ők meg tudomást sem vettek rólam, és a végén... elvesztettem a fejemet, és kilőttem az almát annak a szerencsétlen malackának a pofájából!

- És mit szóltak hozzá? - kérdezi kedvesen Cinna.

- Semmit. Pontosabban nem tudom. Fogtam magam, és kisétáltam a teremből. - Nem nézett egyikünkre sem, de elöntött a csodálat. Elképesztően dacosan viselkedett, míg én csak golyókat dobáltam.

- Anélkül, hogy engedélyt kaptál volna a távozásra? - kap levegőért Effie.

- Engedélyt adtam magamnak a távozásra - javítja ki Katniss, még mindig nagyon kihívóan.

- Nos, akkor erről ennyit - zárja le a témát Haymitch, majd felkap egy zsemlét, hogy megvajazza.

- Mit gondol, le fognak csukni? - kérdezi Katniss, és felnézve észreveszem a halvány rémületet a szemében, amit mások talán nem szúrnak ki. Ráébredek, hogy miután olyan sokat néztem, rengeteg mindent ki tudok olvasni az arckifejezéséből, amit egyébként igyekszik elrejteni.

- Kizárt. Ebben a szakaszban már nehéz lenne másik résztvevőt keríteni - fejti ki Haymitch.

- És mi lesz a családommal? Meg fogják büntetni őket? - Hát persze. Nem saját maga miatt aggódott: az anyját és a húgát féltette.

- Nem hinném. Nem lenne sok értelme. Ahhoz ugyanis fel kéne fedniük a Kiképzőközpontban történteket, hogy Panem lakossága tudja, miből kell okulnia. Az embereknek meg kellene tudniuk, hogy mit csináltál. Valószínűbb, hogy inkább az arénában fogják pokollá tenni az életed - magyarázza Haymitch, és van logika az okfejtésében.

- Hát, ezt már úgyis megígérték, a történtektől függetlenül - szúrom közbe, utalva a Viadal lényegére: hogy szenvedjünk; hogy emlékeztessen minket, hogy a Kapitólium gyakorolja felettünk a hatalmat; hogy csak azért élünk, mert ők megengedik.

- Milyen igaz - kap a szón Haymitch, én pedig megkockáztatok egy újabb Katnissre vetett pillantást. Némileg vidámabbnak látszik ahhoz képest, mint amikor asztalhoz ült. Haymitch újra enni kezd, a tőle megszokott módon, ami grimaszolásra készteti Effie-t, majd felnevet. - És milyen képet vágtak?

Hirtelen mosoly jelenik meg Katniss arcán.

- Sokkot kaptak. Összecsinálták magukat. Röhejesek voltak. Az egyikük hátralépett, és belecsücsült egy puncsos tálba.

És hirtelen mindannyian nevetni kezdünk, Effie-t leszámítva. Ő még mindig próbál komoly képet vágni.

- Nos, úgy kell nekik. Az lenne a dolguk, hogy megnézzék a Viadal résztvevőit. Az a tény, hogy ti a Tizenkettedik Körzetből érkeztetek, még nem mentség arra, hogy figyelemre se méltattak benneteket - jelenti ki Effie, meglepve mindannyiunkat, majd idegesen körbepillant a szobában. - Elnézést, de ez a véleményem - teszi hozzá.

- Biztos csúnyán lepontoznak.

- Csak az számít, ha magas pontszámot érsz el, a középmezőnnyel és a leggyengébbekkel senki sem foglalkozik. Akár arra is gyanakodhatnak, hogy direkt nem mutattad meg, mit tudsz, azért kaptál olyan kevés pontot. Sokan élnek ezzel a taktikával - magyarázza Portia.

- Remélem, az emberek is így értelmezik majd a dolgot, amikor meglátják, hogy csak négy pontot kaptam - viccelődöm, bár nem teljesen alaptalanul. - Már ha adnak annyit egyáltalán. De most komolyan, el tudtok képzelni kevésbé hatásos dolgot annál, hogy valaki felkap egy nehéz labdát, és elhajítja pár méterre. Ráadásul az egyiket majdnem sikerült a lábamra ejtenem. - Katniss rám vigyorog az asztal túloldaláról, én pedig azonnal visszamosolygok. Még akkor is virul a fejem, amikor enni kezd, és még egy pillanatig figyelem őt, mielőtt elszakítom róla a tekintetem.

Mikor végzünk a vacsorával, mind átmegyünk a társalgóba, bekapcsoljuk a tévét, és várjuk a pontokat. Az első néhány eredmény nem meglepő. A Hivatásosak magas pontokat kapnak, a többiek pedig közepeseket. A kis árnyékunk, Ruta meglepetésre hét pontot kap, elképzelésem sincs, hogy mit csinálhatott az a kislány a Játékmesterek előtt. Végre eljön a mi időnk. Meglepetésre az én nevem mellett egy nyolcas tűnik fel, szóval csak számított valamit, hogy legalább néhányan figyeltek. Katniss arca tűnik fel a képernyőn, amire mind némán meredünk egy pillanatra, ahogy előbukkan a tizenegy pont.

Mindannyian felvillanyozódunk, mindenki Katniss hátát lapogatja gratuláció gyanánt, Effie még fel is sikkant izgalmában.

- Biztosan tévedés történt. Hogyan... Hogyan fordulhatott ez elő? - kérdezi Katniss Haymitch-et.

- Biztos csípték, hogy ilyen kis heves vagy. Elvégre a műsornak minél látványosabbnak kell lennie. Szükség van néhány tüzesebb játékosra - feleli vigyorogva.

- Katniss, a lány, aki lángra lobbant - mosolyog Cinna, mielőtt megöleli Katnisst. Elönt a féltékenység hulláma. Féltékeny vagyok, mert a stylistja megölelheti őt, de én valószínűleg soha nem tehetem meg ugyanezt. - És még nem láttad a ruhádat, amit az interjúra készítettünk.

- Még több láng? - kérdezi Katniss.

- Valami olyasmi - felel huncutul.

Katniss-szel gratulálunk egymásnak. Meg akarom ölelni, elmondani neki, milyen ügyes volt, megnyugtatni, hogy minden rendben lesz; a karjaimban akarom tartani, és meg akarom csókolni. De be kell érnem azzal, hogy kezet rázok vele, és sután mosolygok rá; viszonozza a mosolyt.

Nem sokkal később elszökik a szobájába, én pedig úgy határozok, fellógok a tetőre. A korlát mellett ülök és a várost nézem, csodálom a színeket, és figyelem, ahogy az

emberek az éjszakai életüket élik. Ebben a városban minden polgár a halálunkat várja. Alig várják, hogy végignézhessék, ahogy lemészároljuk egymást. Ezen gondolkodom, és eszembe jut a tény, hogy néhány nap múlva már az arénában leszek. És Katniss is az arénában lesz. És egyikünknek meg kell halnia.

Katniss tizenegy pontjára gondolok, meg az én nyolc pontomra. Örvénylenek bennem a nagyon eltérő érzelmek. Mit akarok jobban? Katniss élje túl, vagy inkább én? Megpróbálom elképzelni, hogy milyen lenne visszatérni a Tizenkettedik Körzetbe, ha Katniss meghalna az arénában, és valahogy én kerülnék ki győztesen. Nem lennének lopott pillantások a téren, nem lennének mókusok a hátsó ajtónál, eltűnnének a szürke szemek az életemből. A gondolat elviselhetetlen, ezért az elmém legeldugottabb zugába száműzöm őket. Visszamegyek a szobámba, hogy legalább addig kizárjam ezeket a gondolatokat, amíg alszom.

Tizenkettedik fejezet

Ismerős kopogás hallatszik az ajtó felől, amit csak egy "Nagy, nagy, nagy nap!" követhet. Felmordulok és megrázom a fejem, mintegy elutasítva, hogy kikeljek az ágyból, bár semmi értelme nem volt, előbb-utóbb úgyis fel kell kelnem. Akár azt is megtehetem, hogy elmegyek zuhanyozni, mielőtt érdemben is elkezdődik a nap, vagy ágyban maradhatok, amíg ki nem rángatnak belőle, szagosan és piszkosan. Az első verzió mellett döntök, mert eszembe jut, hogy beszélni akarok Haymitchcsel és a többiekkel.

Villámgyorsan lezuhanyozok és sietve felkapom a ruháimat, mert Katniss előtt akarok az ebédlőbe érni. Svédasztal van. A tányéromra halmozom a reggelit, mert tudom, hogy ennem kell, de valójában nincs étvágyam. Inkább a hányingerrel küzdök; rosszul vagyok a gondolattól, hogy mi lesz majd Katniss reakciója.

Haymitch már falatozik, mikor leülök mellé.

- Jó reggelt, fiam!

Azt hiszem, motyogok valamit köszönés gyanánt, és beleharapok a sárgadinnyémbe. Épp mikor megkérdezném, merre jár, Effie besétál az étkezőbe.

- Jó reggelt, jó reg...

- Külön akarok felkészülni - bukik ki belőlem, félbeszakítva Effie-t a mondat közepén. Mindketten rám merednek. - Én... Én azt akarom, hogy Katniss és én mostantól külön készüljünk - motyogom a végét, üresnek érezve magam. Ki kellett mondanom; ezek a szavak már tegnap este óta emésztettek belülről.

- Biztos vagy benne? - kérdezi Haymitch. Bólintok. Elveszek még valamit a tányéromról, és rágni kezdem, de nem tudom, mi az, vagy hogy van-e valami íze egyáltalán. Effie leül a másik oldalamra, és Haymitchcsel elkezdik megvitatni a tervet, és hogy melyikünk kivel lesz először. Csendben ülök, amíg újra felém nem fordulnak.

- Van valami különösebb oka annak, hogy meggondoltad magad, Peeta? - kérdezi Effie. Megrázom a fejem, és folytatom az evést. Nem is emlékszem, miket pakoltam a tányérra.

- Később szeretném ezt megbeszélni - motyogom, amikor Katniss is megérkezik az étkezőbe; alig pillant ránk, ahogy Haymithc és Effie folytatják a megbeszélést. Nem tudva, hogy mi történik, Katniss leül és elkezdi belapátolni a raguját. Effie és Haymitch hallgatásba burkolózik. Én is inkább a reggelimmel foglalkozom, minthogy a többiekre nézzek. Katnissnak feltűnik, hogy csend borult a helyiségre.

- Nos, mi a helyzet? Lemaradtam valamiről? Ma az interjúra fogunk készülni, ha nem tévedek?

- Pontosan - erősíti meg Haymitch egy apró bólintással.

- Nem kell megvárniuk, amíg befejezem. Tudok egyszerre figyelni és enni - mondja, mire összerezzenek. Ez már nem lesz így sokáig.

- Nos, változás van az eredeti tervben. Mármint a pillanatnyi stratégiában - válaszol Haymitch, és magamban átkozom, amiért így előkészítette. Csak mondja ki. Csak mondja el neki. Én képtelen vagyok megtenni. Haymitchnek tudnia kell, hogy én nem vagyok rá képes.

- És mégis mi lenne az?

A szemem sarkából látom, hogy Haymitch megvonja a vállát. - Peeta szeretne külön készülni.

Ennyi. Kimondta. Most már nincs visszaút.

Tudom, hogy nem figyel rám, amíg emésztgeti az információt, ezért felpillantok rá. Látom átsuhanni az érzelmeket az arcán, de néhányat nem tudok értelmezni. Látom a zavart a szemében. Valószínűleg próbálja kitalálni, miért gondoltam meg magam. Ennél is valószínűbb, hogy rossz következtetésre jut.

- Jó - mondja végül, ami kicsit fáj. - Mi a terv? - ez minden, amit mond. Érzem, ahogy elönt a csalódottság. Mire is számítottam? Gondoltam, talán feldühíti az ötlet, de természetesen nem így van. Az én érzéseim egyre erősebbek lettek, mióta kisorsoltak minket az aratáson, de Katniss ugyanolyan maradt. Számára nem voltam több, mint egy fiú, aki ugyanabban a Körzetben élt, amelyikben ő. Élt, múlt időben, mert nem számítok rá, hogy valaha hazamegyek.

Amikor felocsúdok a gondolataimból, látom, hogy Effie és Katniss már elmentek, ami azt jelenti, hogy engem először Haymitch készít fel az interjúra. Átmegyünk a társalgóba, és a kanapé felé int, hogy üljek le. Rövid szünet áll be közöttünk, mielőtt végre megszólal.

- Külön akarsz készülni, mi? - csak ennyit kérdez, és hátradől, amíg a magyarázatot várja.

A pillantásom végigpásztázza a szobát, mintha arra számítanék, hogy Katniss ott hallgatózik valahol, de ez nevetséges; ő a szobájában van Effie-vel. Végül Haymitchre nézek, aki várakozóan néz vissza rám. Előrehajolok, egymás körül csavargatom az ujjaimat, az alsó ajkamba harapok, és azon gondolkodom, hogyan magyarázzam el neki.

- Az arénában... meg akarom védeni Katnisst. Azt akarom, hogy éljen - fejtegetem -, de ő nem tudhatja meg, hogy mit tervezek. Soha nem fogadná el; hiszen látta, milyen. Nem szereti, ha valaki védelmezi.

- Miért? - A kérdés váratlanul ér, és felnézek. Haymitch nyílt kíváncsisággal vizsgál. Nem világos, hogy értette: miért akarom megvédeni, vagy hogy ő miért nem szereti, ha istápolják. - Miért akarod megvédeni? - pontosítja.

- Mivel... nos, mert... én... hát... - nem találom a szavakat; nem tudom, hogyan magyarázzam el ennek az iszákos, megtört pasasnak.

- Mert szereted - mondja hirtelen, és csodálkozást vélek felfedezni a hangjában. A felismerés kiül az arcára is, és ha nem tévedek, megértést látok tükröződni a szemeiben. Mintha tudná, milyen érzés. Eltűnődöm, vajon volt-e egyszer egy lány az életében, akit meg akart védeni. Szerelmes volt valakibe, mielőtt kihúzták a nevét a gömbből? Haymitch jóval azelőtt nyerte meg az Éhezők Viadalát, hogy én megszülettem volna, ezért nem voltam tisztában a győzelme körülményeivel - csak annyit tudtam, amennyit a Kapitólium látni engedett.

Azt hiszem, talán túl keményen ítéltem meg Haymitchet.

- Igen - sóhajtok. - Mert szeretem. - Végre kimondtam. Szerelmes vagyok Katniss Everdeenbe; már nagyon hosszú ideje szerelmes vagyok belé.

- Nahát - mondja. - Nahát, nahát, nahát. - Csendben nézem, és várom, hogy végre megszólaljon. - Azt hiszem, az interjúra való felkészítésed nagyon könnyű lesz. Te egy szimpatikus fiú vagy. Van egy olyan érzésem, hogy a közönség imádni fog. - Ráncolom a homlokom, és a tenyerembe támasztom az államat, hogy megőrizzem a hidegvérem.

Most mondtam neki, hogy szerelmes vagyok Katnissba, mire gyorsan az interjúkra terelte a szót.

- És szükségünk is van rá, hogy szeressenek, mert ők lesznek azok, akik segíthetnek neked abban az arénában. - bólintok, és átgondolom, amit mondott.

- És mi lesz Katnisszal? - kérdezem - Az ő modora nem túl... megnyerő. A legtöbb ember számára - teszem hozzá, hirtelen bűnösnek érezve magam amiatt, amit mondtam. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy ez az igazság. A legtöbb ember Katnissra nézve egy mogorva, ellenséges nőt lát - én erőt látok. Észreveszem, hogy Haymitch ajkán egy halvány kis mosoly bujkál.

- Nos, fiam, világgá fogod kürtölni, hogy szerelmes vagy belé.

Tizenharmadik fejezet

Párszor kinyitom, majd összezárom a számat, mialatt próbálok egy értelmes mondatot összetákolni a fejemben.

- Mondjam el a... de hát még Katnissnak sem mertem bevallani! - hitetlenkedem. Ezt nem mondhatta komolyan.

- Akkor épp itt az ideje, hogy felfedd az érzéseidet - von vállat Haymitch, mintha nem lenne semmi jelentősége.

- De... - kezdem, de nem találom a szavakat. Nem tudom, hogy vitatkozzak ezzel. Eszembe jut, mit mondott a tetőn Cinna. Szeretniük kell titeket. - Egyáltalán hogy hozzam fel az interjún? Nem jelenthetem ki csak úgy.

- Ceasar kérdezni fog a lányokról, gyakran nekiszegezi ezt a kérdést a kiválasztottaknak. Különösen a magadfajta sármőröknek. Van egy olyan érzésem, hogy nagyon jól ki fogtok jönni egymással - mondja Haymitch. Emésztgetem az információt, de fogalmam sincs, mihez kezdjek vele.

- Mi van, ha mégsem?

Haymitch néhány pillanatig csak bámul rám, de aztán vállat von. - Akkor neked kell megpróbálnod beilleszteni valahová. Ha nem sikerül, majd kitalálunk valamit. Eddig is csapatként tüntettünk fel titeket, mint bizonyára észrevetted. - Haymitch előredől, tekintetét az enyémbe fúrja. - Úgy intéztük, hogy kitűnjetek a többi kiválasztott közül, mert a közönségnek emlékeznie kell rátok. Hogyha kitálalsz az érzelmeidről, sokkal kiemelkedőbb leszel bárkinél, akit valaha betuszkoltak egy istenverte arénába. - Harag tölti meg a hangját, amikor az arénát említi, és bepillantást kapok, hogy mennyire gyűlöli a Viadalt. A győzelme óta minden évben vonatra kell szállnia azokkal a fiatalokkal a Tizenkettedik Körzetből. És minden évben végig kell néznie, ahogy meghalnak.

Azon tűnődom, hogy a gyerekek halála mekkora teher lehet a vállán.

- Jól van, rendben. Csak el kell mondanom mindenkinek, hogy szeretem, nem nagy cucc -mondom gyengén. Eléggé taszít ez az elképzelés. Különösen amikor eszembe jut, mit fog gondolni Katniss. Vajon hogy fog reagálni?

- Ő nem fog hinni neked - szólal meg Haymitch, mintha olvasna a gondolataimban. A hangja valamivel gyengédebbnek tűnik, de rá kell ébrednem, hogy csak azért, mert tompítani próbálja a mondandója élét. - Katniss azt fogja gondolni, csak kitaláltad, hogy

szponzorokat szerezz - mondja lassan, és pontosan tudom, hogy igaza van. Az interjúk után Katniss végre érezni fog valamit irántam. Csak az a probléma, hogy ez az érzés a gyűlölet lesz, mert azt fogja gondolni, felhasználom őt, hogy előnyt kovácsoljak magamnak.

- Gondolja, hogy elhiszi valaha is? - Nem tudom, miért kérdezem meg, de tudom, hogy Haymitchtől kíméletlen őszinteségre számíthatok.

- Nem tudom. Nem tudom, lesz-e valaha lehetőség arra, hogy győzködni lehessen. - Ez a mondat sok kimondatlan gondolatot hordoz.

Továbblépünk. Haymitch játssza el a műsorvezetőt, nekem pedig válaszolgatnom kell a kérdéseire. A légkör megenyhül, később pedig megjegyzi, milyen jól csináltam. Összehozok egy halvány mosolyt, mielőtt valami máson kezdenék gondolkodni.

- Haymitch... hogyan védhetem meg őt az arénában? Amellett, hogy támogatókat szerzek, és elérem, hogy a kapitóliumiak szimpatizáljanak velünk? - Haymitch egy ideig hallgatásba burkolózik, és már arra gondolok, nem is fog válaszolni.

- A magas pontszám, amit kapott, céltáblává teszi, különösen a Hivatásos Kiválasztottak szemében - feleli végül, és felhúzza az egyik szemöldökét, hogy lássa, megértettem-e, amit mondott. Üres arckifejezésemből látja, hogy nem. - Távol kell tartanod tőle a Hivatásosokat, fiam - sóhajt.

- Azt mondja, csatlakoznom kell a csapatukhoz? - Cseppet sem tetszik a gondolat, és kíváncsi vagyok, hogyan érhetném el egyáltalán, hogy bevegyenek a kis bandájukba.

Haymitch nem válaszol, csak felkel a kanapéról.

- Azt hiszem, ebédidő van.

Csak ekkor veszem észre, hogy már órák óta üldögélünk, gyorsan elszaladt az idő. Haymitch és én kedélyesen csevegünk, amíg átmegyünk az étkezőbe, és ismét megdicsér, hogy milyen jól kezeltem az interjús kérdéseket.

- Szerintem van esélyed azon az interjún - morogja, szinte csak magának, felvillantva egy mosolyt, mielőtt az étel felé fordul.

Mielőtt befejezhetném az evést, Effie talpra ránt, és a szobám felé kezd tuszkolni. Nem vitatkozom vele, csak hagyom, hogy vezessen. Egy sötét öltöny fekszik az ágyamon, s bár szerintem nem ezt fogom viselni az interjún, a gyakorláshoz jó. Átöltözöm, Effie pedig azt kéri, járkáljak a szobában, folyton emlékeztetve, hogy mosolyogjak, mindig mosolyogjak. Kiegyenesíti a hátam, és azt mondja, túl görnyedt vagyok. Úgy teszek, mintha lenne egy zsák liszt a vállaimon, hátrahúzom őket, és teljesen mereven állok.

- Nos, ez sokkal egyszerűbb, mint Katnisst tanítani - mondja vidáman Effie, egy csipetnyi gúnnyal a hangjában. Felvont szemöldökkel pillantok rá.

- Nem ment jól a tréning? - kérdezem lazán, miközben folytatom a sétát, egyenes háttal, mosolyogva.

Effie gúnyosan elmosolyodik és égnek emeli a tekintetét, de aztán fegyelmezi magát, és felölti szokásos mosolyát, ami azt jelenti, hogy erről a témáról nem beszélünk többet. Azt gyakoroltatja velem, hogy üljek le egyenes háttal, és még szélesebben mosolyogva. Az arcizmaim már szinte fájnak, amikor végre bejelenti, hogy végeztünk.

Lecserélem az öltönyt egy kényelmes pólóra és nadrágra; megkönnyebbülök, hogy véget ért a nap. Habár ez egyben azt is jelenti, hogy nemsokára eljön az interjúk ideje, és ki kell tárulkoznunk a Kapitóliumnak az életünkkel és az érzéseinkkel kapcsolatban. Holnap az egész világ tudni fogja, mit érzek Katniss iránt. Holnap Katniss meg fog gyűlölni.

Csak Haymitch, Effie és én ülünk az asztalnál vacsora alatt, mert Katniss a szobájában maradt. Mindketten bókolnak, hogy milyen jól teljesítettem a nap során, és mikor észreveszik, hogy nincs sok kedvem társalogni, egymásnak áradoznak rólam tovább. Amíg eszem, feltűnik, hogy már nem viselkednek egymással olyan kínosan és gyűlölködően, majdnem olyan, mintha nem zavarná őket a másik társasága. Majdnem.

Mikor végzünk a vacsorával, ismét a tetőn találom magam. Úgy tűnik, ez az egyetlen hely, ahol úgy érzem, lélegzethez jutok. Belül fuldoklom az egész tervezgetés miatt, az interjú miatt, és a Viadal miatt. A tetőn nincs más, csak én és a szél, a város számára észrevétlenül.

A gondolataim ismét Katniss körül járnak, mint általában. Találgatom, mi lesz majd a reakciója, miután az egész Panem előtt szerelmet vallok neki. Holnap minden Körzet minden lakójának néznie kell az interjúkat. A Tizenkettedik Körzetben minden barátom figyelni fogja, ahogy felfedem az érzéseimet. Vajon a barátaim és a családtagjaim hogyan reagálnak? Tudom, hogy apám nem lesz meglepve, mert gyakran beszéltem neki a lányról a piros kockás ruhában, a két hajfonatával; a lányról, akivel sosem mertem beszélgetni. A lányról, aki el tudta hallgattatni az összes madarat, amikor énekelt; a lányról, aki egyre keményebbé vált az évek során.

Nem tudom, mennyi idő telt el, de a szemhéjam elnehezül, s bár az agyam pedig csordultig van gondolatokkal, nem tudok sokáig egy dologra koncentrálni. Legyőz a fáradtság. Úgy döntök, eljött az ideje, hogy visszamenjek a szobámba aludni.

Tizennegyedik fejezet

Valaki bökdös és szólongat. Csak halványan érzékelem a külvilágot, mert teljesen még nem vagyok magamnál. Végül valahogy kinyitom a szemem, és meglátom Portiát, amint hatalmas vigyorral néz le rám. Az ágyam végében ott áll az előkészítő csapatom másik három tagja is. Kidörzsölöm az álmot a szememből, de Portia nem hagy időt, hogy eszembe jusson, milyen nap van. Lerántja rólam a takarót, hogy gyorsítsa az ébredési folyamatot, és működik is a taktika, mert rögtön éberebb leszek, amint a hideg végigsöpör a testemen.

- Felkelni! Máris munkához kell látnunk, nincs vesztegetni való időnk! - jelenti ki Portia, idegesítően hangosan és vidáman.

Tőlem csak egy mordulásra futja válasz gyanánt, ahogy gyakorlatilag kizuhanok az ágyból. Portia betuszkol a fürdőszobába, és kiköti, hogy gyorsan végeznem kell a zuhanyzással, amíg ő előkészíti a ruhát az interjúra. Először hideg vizet engedek, hogy kitisztuljon a fejem és teljesen felébredjek. Ezután engedélyezek magamnak egy forró fürdőt is, és kicsit még a vízsugár alatt maradok, miután végeztem a fürdéssel. Addig szeretném késleltetni a rám váró procedúrát, ameddig csak lehetséges. Nem akarok kiállni a reflektorfénybe, és felfedni a Katniss iránti érzéseimet minden ismerős és ismeretlen előtt. Hirtelen leírhatatlanul undorodni kezdek az egész Viadaltól.

- Ne akard, hogy bemenjek érted, és kiszedjelek onnan! - kiabál be Portia a hálószobából, amin nevetni kezdek. Kilépek a zuhany alól és megszárítkozom, a kezemet a dobozra helyezem, hogy megszárítsa a hajam. Egy törülközőt csavarok a csípőm köré, és átmegyek a hálóba, ahol a csapat már vár rám.

- Á, végre - sóhajt Portia, és közelebb int. A törülköző nem marad rajtam sokáig, de legalább alsóneműt húzhatok, hiszen végül is öltönyben leszek, így a testem legnagyobb része fedett lesz.

Egyáltalán nem tart sokáig előkészíteniük az interjúra. Fekete öltönyt adnak rám, amelyet lángnyelvek díszítenek. A csapat egyik tagja megint szétkeni azt a rémes ragacsot a hajamon, és beállítja a frizurám. Végül csillámport szórnak szét az arcomon, bár csak annyit, hogy csak a megfelelő megvilágításban ragyogjon. Portia a kezembe nyom egy pár fekete cipőt. Mozdulatlanul állok, amíg a munkájukat csodálják.

- Oké, indulás. Itt az idő - közli Portia izgatottan. Úgy érzem, a gyomrom a padlóig zuhan. De elképzelem a liszteszsákomat, és kihúzom magam. Lélekben felkészülök az előttem álló estére. A lifthez megyünk, ott várjuk Katnisst és a csapatát.

A zakóm egyik ujjával babrálok, amikor hallom, hogy az emberek sugdolózni kezdenek, és néhányan még fel is sóhajtanak ámulatukban, ezért felnézek.

Elakad a lélegzetem, és ismét jelentkezik az ismerős bizsergés a gyomromban, de sokkal intenzívebben, mint általában. Katniss abszolút lélegzetelállítóan fest, az a szó, hogy gyönyörű, nem mond el semmit. Amikor megmozdul, a ruha úgy néz ki, mintha lángokban állna. A szokottnál több smink van az arcán, de még így is önmaga. Semmit nem mondok, amíg közeledik, de még akkor sem, amikor beszállunk a liftbe. Hiába mondanám el, mennyire lenyűgözően néz ki, egy szavamat sem hinné. Ennek ellenére nem tudom megállni, hogy röpke pillantásokat vessek rá, amíg leérünk a földszintre.

A többi kiválasztottat már libasorba rendezték, hogy felvonulhassanak a színpadra, ahol félkörben fogunk ülni, és végighallgatjuk az összes beszélgetést. Én kerülök majd sorra utolsóként, mert ugye hölgyeké az elsőbbség. Ez jól jön majd, mert az én interjúm maradhat meg legjobban a közönség emlékezetében.

Mielőtt elindulnánk az emelvényre, Haymitch megjelenik mögöttünk, és a fülünkbe sutyorog. - Ne felejtsétek el, hogy egy boldog páros vagytok. Viselkedjetek ennek megfelelően. - Nem veszek róla tudomást, hiszen nem lesz sok esélyünk boldog párosként viselkedni, amíg a sorunkra várva ücsörgünk.

Az út a színpadon nagyon hosszúnak tűnik mire elérünk a fotelekig, ahol örömmel ülök le. Az első dolog, ami feltűnik, az a rengeteg kamera, amit felállítottak a színpad körül, készen arra, hogy közvetítsen minden mozdulatot.

Caesar berobban a színpadra. Ezúttal is gyanúgy néz ki, mint minden évben - azt leszámítva, hogy idén kékre festette a haját. Elkezd szövegelni, elsüt néhány poént, hogy bemelegítse a közönséget, de nemsokára már szólítja is az első kiválasztottat. Minden interjú három perces, és dudaszó jelzi, ha lejár az idő.

Próbálok koncentrálni a kiválasztottakra, és a válaszaikra; végül is, ellenük kell harcolnom holnap. Mégis azon jár az eszem, hogy milyen gyorsan telik az idő, és hogy nemsokára nekem kell odasétálnom Caesar mellé. A műsorvezető nagyon barátságos fickó, és azon igyekszik, hogy jó színben tüntesse fel a játékosokat. A frappáns válaszai és a nevetése tényleg jobbnak tünteti fel a kiválasztottakat, mint amilyenek valójában. Egyenesen ülök a fotelemben, ahogy olyan sokat gyakoroltam tegnap, és még akkor is vidám kifejezést erőltetek az arcomra, amikor éppen nem mosolygok.

Minden kiválasztottnak megvan a saját figurája az interjúra, mint ahogy Haymitch is tanácsolta nekem, hogy legyek szimpatikus és kedves. Néhányan szexik, mások kegyetlenek, vagy titokzatosak. Amikor a kis Rue libben a színpad közepére, a közönségre csend borul. Caesar kedvesen bókol neki. Nem tudom visszafojtani a mosolyom, amikor azt mondja, nehéz elkapni őt, mégsem tudok megszabadulni a szomorúságtól, ha eszembe jut, el kell őt kapni ahhoz, hogy Katniss túlélje a Viadalt.

Katnisst szólítják. Felkel, és odalép a mosolygó Caesar-hoz. Arról kérdezi, mi nyűgözte le a legjobban, mióta megérkezett a városba, és egy rövid szünet után Katniss azt feleli, hogy a bárányragu. Caesar nevet, és a közönség követi a példáját. A megnyitóünnepség ruhakölteményére terelődik a szó, és a közönség ámulatára Katniss bemutatja, hogy most milyen ruhát visel. Hirtelen forogni kezd, és vigyorogva csodálom őt a nézőkkel együtt. Egész Panemmel együtt. Caesar átkarolja, hogy ne veszítse el az egyensúlyát, engem pedig gyomron vág a féltékenység, mint mindig, amikor valaki túl közel kerül hozzá. Még néhány téma szóba kerül, aztán megszólal az idő végét jelző hang, ami egyben azt is jelenti, hogy én jövök.

A közönség még mindig Katnissnak tapsol, amikor elindulok a színpadon. Kezet rázunk Caesar-ral, és kicsit hátba vereget.

- Peeta, isten hozott a Kapitóliumban! Mondd csak, az apád pék, ugye?

- Így van, Caesar - mosolygok.

- Mesélj, milyen a kenyér itt a városban a Tizenkettedik Körzethez képest?

- Ami azt illeti, nem olyan friss, mint otthon.

Ezen a vonalon folytatjuk a beszélgetést, és egy kis időre pékké avanzsálok, ahogy a kiválasztottakat a különféle zsemlékhez hasonlítgatom. Úgy tűnik, a közönség élvezi. Caesart könnyű kedvelni, és ettől sokkal egyszerűbb az interjú.

- Ezek a zuhanyzók nagyon problémásak! - nevetek, és megszagolom a zakóm ujját. -Sosem tudom, melyik gombokat nyomjam meg. Mondja, Caesar, még mindig rózsaillatom van? - Ez csak egy apró hazugság volt; a zuhanyzót csak először nehéz kezelni. Végül egymást szaglásszuk, és a tér zúg a nevetéstől, de talán csak a képzeletem játszik velem.

- Hiányzik az otthonod? - kérdezi, és eltűnődöm, vajon hallották-e a kirohanásomat, amikor a tetőn voltunk Katnisszal.

- Természetesen.

- Mi a helyzet a lányokkal? Biztosan van barátnőd, akihez visszatérhetsz. - Itt az idő, hogy véghez vigyem Haymitch tervét. Sután megrázom a fejem.

- Egy ilyen jó vágású srácnak? Biztosan vár otthon egy különleges lány. Gyerünk, áruld el a nevét!

Felsóhajtok.

- Na jó, tényleg van egy lány. Bele vagyok zúgva, mióta az eszemet tudom. De szerintem ő még a létezésemről sem tudott az aratás napjáig. - A közönség szimpatizálva zúg. Lelki szemeim előtt szinte látom a családomat és a haverjaimat a Tizenkettedikben, ahogy nézik a tévét és azon tanakodnak, kiről beszélhetek.

- Mással jár? - kérdezi Caesar, s ekkor eszembe jut Gale. A gyomrom szaltózik, mint mindig, amikor nem unokatestvérekként gondolok rájuk.

- Nem tudom. De sok srácnak bejön - ismerem be, mert emlékszem, hogy a suliban a srácok milyen gyakran suttogtak róla, és arról, hogy milyen csinos.

- Megmondom, mit kell csinálnod. Megnyered a Viadalt, és szépen hazamész. Kizárt, hogy ki fog kosarazni, nem? - próbál bátorítani, és azt kívánom, bár ilyen egyszerű lenne. Csak győztesként visszatérni, és megnyerni a lány szívét, akiről sok éven át álmodoztam.

- Nem hiszem, hogy ez menni fog. A győzelem... rajtam nem segít - mondom, és tuti, hogy a nézők feszülten figyelik minden szavam.

- És mégis miért nem? - kérdezi Caesar.

Érzem, hogy a vér elönti az arcom, és dadogni kezdek. Korábban megfordult a fejemben, hogy talán ennél a résznél meg kell játszanom magam, de erre semmi szükség, mert érzem a szürke szempárt a tarkómra szegeződni. Vajon mire gondolhat most? Próbál rájönni, ki lehet az a lány, és hogy miért nem lehetek vele?

- Mert... mert... együtt jöttünk a Viadalra - mondom ki végül, a földre szegezve a tekintetem.

Néhányan feljajdulnak a nézőtéren, amikor leesik nekik, hogy értettem. Meg akarok fordulni, hogy a szemébe nézhessek, és elmondhassam, hogy igazat beszélek, és nem csak kitaláltam.

- Ó, hát ez elég nagy balszerencse - mondja Caesar, és látom, hogy sajnálja a dolgot.

- Tényleg nem jó - bólintok. Elég gáz. Az volt a terv, hogy idén végre megpróbálom megismerni; az nem volt benne a pakliban, hogy az első beszélgetésünkre útban a Kapitólium felé kerül sor. Soha nem csókolhatom meg álmaim asszonyát; nem adatik meg, hogy együtt öregedjünk meg, vagy legalább lássam, ahogy megöregszik. Csak annyit tehetek, hogy megpróbálok segíteni neki, és remélhetem, hogy kijut élve az arénából, hogy élhesse tovább az életét.

- Nos, nem hinném, hogy bárki szemrehányást tehetne neked ezért. Nem könnyű megállni, hogy az ember ne zúgjon bele az ifjú hölgybe - mondja Caesar, kirángatva a gondolataimból. - Egyébként tudja, hogyan érzel iránta?

Megrázom a fejem. - Mostanáig nem.

Caesar visszafordul a közönséghez. - Jó lenne visszahívni Katnisst, hogy kifaggassuk, mit gondol a dologról? - A tömeg egyetértőn kiabálni kezd. - Sajnos azonban muszáj betartanunk a szabályokat. Katniss Everdeen interjúja már véget ért. Sok szerencsét, Peeta Mellark, azt hiszem, Panem minden lakosa nevében mondhatom: tiszta szívből szorítunk nektek.

A nézők válasza fülsiketítő; el kell nyomnom egy mosolyt. Most már biztos, hogy kitűntünk a tömegből. Most már teljes mellszélességgel mellettünk állnak. Amikor elcsendesednek, kinyögök egy köszönömöt, és visszamegyek a helyemre. Fel kell állnunk meghallgatni a himnuszt. Az összes képernyőn Katniss és én látszunk, néhány lépés távolságra egymástól. Semmi kétség, hogy a nézők is látják a távolságot, és az arénára gondolnak; arra, hogy az a távolság sosem fog elfogyni.

Tizenötödik fejezet

Amikor a himnusz véget ér, visszatérünk a Kiképzőközpont előcsarnokába és beszállunk a liftekbe. Katniss kerül engem, amennyire csak lehet. Halkan sóhajtva szállok be a liftbe. Más kiválasztottak is vannak még ott, de egyikünk sem szólal meg, még akkor sem, amikor kiszállnak a saját emeletükön. A lift végül felér a tizenkettedikre, és én is kiszállok. Katniss már ott van, és a kezei hirtelen a mellkasomnak csapódnak.

Felkészületlenül ér a támadása, és váratlanul nagy erő szorult kis testébe - ezek együttes hatásaként elveszítem az egyensúlyomat és hátraesek. Lelökök egy művirágokkal teli vázát, ami ezernyi apró darabra törik a padlón, én pedig a szilánkokba esek. A tenyeremmel próbálom tompítani az esést, így az sérül meg. A vágásokból azonnal szivárogni kezd a vér.

- Ezt most miért csináltad? - kérdezem döbbenten.

- Ehhez nem volt jogod! Nem volt jogod, hogy ilyeneket mondjál rólam! - kiabál, arcát eltorzítja a düh. Nem tudom nem észrevenni, hogy még így is nagyon szép. Ekkor Effie, Haymitch, Cinna és Portia lép ki a liftből.

- Mi folyik itt? - kérdezi Effie hisztérikusan. - Elestél, Peeta?

- Katniss fellökött - motyogom, mialatt Effie és Cinna segít felkelni.

- Fellökted? - kérdezi Haymitch, Katniss felé fordulva.

- A maga ötlete volt, ugye? Hogy hülyét csináljanak belőlem az egész ország előtt?

- Az én ötletem volt - szólalok meg. Elkezdem kihúzogatni a szilánkokat a tenyeremből, és összerezzenek a fájdalomtól. - Haymitch csak segített kidolgozni.

- Na persze, hogy milyen segítőkész ez a Mr. Haymitch! Legalábbis veled - csattan fel.

- Te bolond vagy - mondja Haymitch utálkozva. - Gondolod, hogy ártani akart neked? Olyasvalamit kaptál tőle, amit egyedül sosem tudtál volna elérni - világosítja fel. Kihúzok néhány nagyobb kerámiadarabot a tenyeremből, a vér pedig végigfolyik a kezemen és a szőnyegre csöpög.

- Gyengének tűntem miatta.

- Egy nagy fenét! Vonzóvá tett. És nézzünk szembe a ténnyel: ezen a téren minden segítség elkel neked. Annyi romantika volt benned, mint egy darab kőben, amíg Peeta nem kürtölte világgá, hogy bejössz neki. Most viszont mindenki téged akar. És csak

rólatok beszélnek majd. A Tizenkettedik Körzet elátkozott szerelmeseiről - mondja Haymitch. Nem tudok elfojtani egy apró mosolyt.

- De mi nem vagyunk elátkozott szerelmesek! - akad ki Katniss, amitől rögtön lehervad a vigyor a képemről.

Haymitch hirtelen megragadja Katnisst a vállainál fogva, és a falhoz löki. Már épp közbeavatkoznék, de Cinna felemeli az egyik karját, hogy megállítson.

- Kit érdekel? - szólal meg újra Haymitch. - Ez az egész csak egy nagy show. Csak az számít, hogy mit gondolnak rólad. Miután véget ért az interjúd, legfeljebb annyit tudtam volna mondani rólad, hogy elég helyes vagy, ami, tegyük hozzá, már önmagában véve is kisebbfajta csoda. Most viszont igazi szívtipró lett belőled. Ó, ó, ó, a fiúk odahaza elepedve omlanak a lábaid elé. Mit gondolsz, melyik Katniss Everdeen tud több támogatót szerezni?

Katniss ellöki magától Haymitchet, és undorodva felhúzza az orrát. Cinna mellé lép, és átkarolja, de ez alkalommal nem támad fel bennem a megszokott féltékenység, annyira felbosszantott a reakciója. Tudtam, hogy dühös lesz, de arra nem számítottam, hogy tettlegességig fajul a dolog.

- Haymitchnek igaza van, Katniss - jegyzi meg halkan Cinna.

- Szólniuk kellett volna, hogy ne tűnjek tisztára hülyének.

- Nem, Katniss, a reakciód tökéletes volt - próbálja nyugtatni Portia. - Ha előre tudod, mi fog történni, nem lett volna ilyen hiteles az egész.

- A fiúja miatt aggódik - morgom hirtelen, eldobva az utolsó cserépszilánkot is.

- Nincsen fiúm - vágja rá Katniss vörös arccal, még mindig kerülve a tekintetem.

- Na persze. De az biztos, hogy kiszúrta volna, ha blöffölsz. Ráadásul te nem mondtad, hogy szeretsz engem. - És soha nem is fogod, gondolom szomorúan. - Akkor meg mit számít? - fejezem be. Pedig számít. Legalábbis nekem számít. Le akarok lépni, ám úgy érzem, durva és mogorva lenne csak úgy kiviharzani egy vita közepéről.

- Miután Peeta szerelmet vallott, úgy tűnt, én is hasonlóan érzek iránta? - kérdezi Katniss az egybegyűlteket, mire mindenki helyesel. Próbálok a földön maradni, és nem engedem, hogy magával sodorjon a gondolat. Természetesen nem vártam, hogy most majd hirtelen belém szeret, valamiért mégis csalódott vagyok.

- Bocs, hogy meglöktelek - kér elnézést.

- Semmi baj - vonok vállat. - Habár a szabályok tiltják az ilyesmit - teszem hozzá. Viccelni próbálok, de a hangom túl komoly marad.

- Nagyon fáj a kezed? - kérdezi Katniss. Most már nem vagyok rá mérges.

- Rendbe fog jönni - nyugtatom meg, majd az étkezőbe megyünk, hogy megvacsorázzunk.

Azon vagyok, hogy figyelmen kívül hagyjam a szúró fájdalmat, amíg eszek, de rövidesen vércseppek kerülnek a levesembe. Portia felkel az asztaltól, és kivezet az ebédlőből. Előveszi a kötszert, és nem kis meglepetésemre, ő maga kezdi bekötözni a kezem.

- Biztos, hogy jól vagy? - kérdezi kedvesen, mire bólintok. Miután bekötözte a kezem, még sokáig szótlanul néz rám. Sóhajtok.

- Soha nem fogja elhinni, hogy ez több volt egy cselnél, ugye? - kérdezem csendesen, a kezeimet bámulva. Portia arca ellágyul, miközben lemossa a vért a másik kezemről, és azt is elkezdi bekötözni.

- Szerintem attól függ, hogyan alakulnak a dolgok - felel.

- De néhány napon belül egyikünk meg fog halni. Mindig azt fogja hinni, hogy csak a támogatókért csináltam - sóhajtok, és hirtelen nagyon levertnek érzem magam.

Portia az arcomra teszi az egyik kezét, és kedvesen rám mosolyog.

- Te egy csodálatos fiú vagy, Peeta Mellark.

Többet nem beszélgetünk, mialatt visszamegyünk az étkezőbe, épp, mikor a következő fogást tálalják. Senkire sem nézek, amikor belépek. Nyilvánvaló, hogy egyikük elől semtudom elrejteni a bekötözött mancsomat.

Vacsora után át kell mennünk a társalgóba, hogy megnézzük az interjúk ismétlését, amit felettébb feleslegesnek tartok, mivel mindannyian ott voltunk, egész idő alatt. Amikor a képernyő elsötétül, ráébredek, hogy most van itt a búcsú ideje. Hajnalban felébresztenek, hogy elvigyenek az arénába.

Effie szemét könnyek lepik el, ahogy megfogja a kezünket, és köszönetet mond, amiért a legjobb kiválasztottak voltunk, akikkel valaha dolgozott. Ám úgy fejezi be: - Nem lennék meglepve, ha jövőre végre valami rendes körzetbe küldenének.

Hiába, soha nem fogom megérteni a kapitóliumiak észjárását.

Effie mindkettőnk arcára puszit nyom, mielőtt kiviharzik a szobából, bár azt nem tudom eldönteni, hogy szomorúságában vagy izgalmában nem bír magával.

Haymitch keresztbe fonja a karját, és csak néz minket.

- Nem akar még valami jó tanácsot adni? - kérdezem.

- Ha megszólal a gong, gyorsan szívódjatok fel. Nem vagytok felkészülve a vérfürdőre, amit a Bőségszarunál rendeznek. Tűnjetek el, menjetek minél messzebbre a többiektől, és keressetek vizet. Világos?

- És utána? - kérdezi Katniss.

- Maradjatok életben - ismétli magát, ám ez alkalommal józan. Mindketten bólintunk.

Katniss távozik a szobájába, de én még maradok, hogy beszéljek Portiával. Meg akarom köszönni a munkáját. Azt hittem, ez az utolsó alkalom, hogy találkozhatunk, de Portia felvilágosít, hogy reggel még ott lesz, hogy felébresszen és felkészítsen. Ezek után én is a szobámba megyek, lezuhanyozom; kimosom a hajamból a zselét, és ledörzsölöm az arcomról a csillámport. Miután megszárítkoztam és felöltöztem, néhány percig szemezek az ágyammal. Aludnom kellene, de túl sok gondolat zsong a fejemben. Úgy döntök, felmegyek a tetőre.

A szokásos helyemre ülök, a korlát mellé, ahonnan jó kilátásom nyílik a városra, a valódi szépségében. Ügyetlenül tartom bekötözött kezeimet, mert nem szeretném, ha még jobban megsérülnének. Ülök, és nézem a várost, elmerülve a gondolataimban a Viadalról, az arénáról, és hogy miként fogom segíteni Katnisst. Kíváncsi vagyok, csinált-e már ilyet egy másik kiválasztott valaha; fordította-e arra valaki az arénában töltött idejét, hogy valaki mást próbáljon élve kijuttatni. Kétlem.

Néhány napon belül halott leszek, semmi több, mint egy bábu a játékukban. Csak egy statiszta.

Az alant elterülő utcákat figyelem. Égnek a lámpák, az emberek pedig ünneplik a Viadal előtti utolsó éjszakát. Ünneplik a közelgő halálunkat.

Hirtelen nagyon dühös leszek. Érzem, ahogy az izmok megfeszülnek az állkapcsomon, miközben nézem őket. Nem akarok az ő szórakoztatásukra meghalni.

- Aludnod kéne egy kicsit - összerezzenek a hangjára, de továbbra is előre szegezem a tekintetem. Nem akarok ránézni a lányra, aki soha nem fogja megtudni, hogy szeretem őt. Megrázom a fejem.

- Nem akartam lemaradni a buliról. Elvégre a mi tiszteletünkre rendezik - mondom keserűen.

Katniss közelebb jön, és a korlátnak támaszkodva pillant le az utcákon táncoló tömegre.

- Jelmezben vannak? - kérdezi.

- Ki tudja? Amilyen őrült szerkókban képesek mászkálni! Te sem tudsz aludni? -kérdezem. Még mindig nem merek ránézni. Inkább a táncoló embereket nézem. Olyanok, mint a színek egy furcsa hulláma, amik nem passzolnak össze.

- Egyfolytában pörög az agyam - erősíti meg.

- A családodra gondolsz?

- Nem - mondja, halvány bűntudattal a hangjában. - A holnapi nap jár a fejemben. Aminek persze az égvilágon semmi értelme. Nagyon sajnálom, hogy megsérült a kezed.

- Nem számít, Katniss. Sosem akartam részt venni ebben a vérengzésben - mondom, még mindig kerülve a tekintetét. Fogalma sincs, mi a valódi oka annak, hogy nem vagyok a Viadal esélyese.

- Így nem állhatsz hozzá - dorgál.

- Miért nem? Ha egyszer ez az igazság. Legjobb esetben is annyit érhetek el, hogy nem hozok szégyent magamra, és... - habozok, nem tudom, hogyan fejezzem ki magam.

- És mi? - noszogat Katniss.

- Nem tudom pontosan megfogalmazni. Szeretnék... szeretnék önmagamként meghalni. Érted, mit akarok mondani? - kérdezem, és végül ránézek. Válaszként a fejét rázza. - Nem akarom, hogy megváltoztassanak, hogy valami szörnyeteggé váljak, ami valójában nem vagyok - magyarázom, és közben arra gondolok, amit Haymitch javasolt: hogy csatlakozzak a Hivatásosakhoz. Azokhoz, akiknek az a célja, hogy szó szerint levadásszák a többi játékost. Észreveszem, hogy Katniss az alsó ajkába harap.

- Úgy érted, nem fogsz megölni senkit?

- Nem, amikor eljön az idő, biztosan én is gyilkolni fogok, mint mindenki más. Nem adom fel küzdelem nélkül. Csak azon töprengek, bárcsak lenne valami módja, hogy... megmutassam a Kapitóliumnak: nem vagyok a tulajdonuk. Hogy több vagyok, mint a Viadal egyik kelléke - ecsetelem neki. Próbálom a lehető legjobban kifejezni a gondolataimat. A Viadal egy eszköz a Kapitólium számára, hogy bizonyítsa a felettünk gyakorolt hatalmát, hogy megmutassa, azt tehet velünk, amit csak akar. De én még mindig én vagyok, van személyiségem, van életem.

- Pedig nem vagy több. Egyikünk sem az. Így működik a Viadal.

- Világos, de ettől még nem kellene megszűnnie a személyiségünknek. Érted, mire gondolok?

- Azt hiszem igen. De... ne vedd sértésnek, Peeta, de mégis ki törődik ezzel? - kérdezi. Érzem, hogy egyre bosszúsabb leszek. Most már inkább mérges.

- Én. Úgy értem, semmi mással nem engedik, hogy törődjünk, nem igaz? - csattanok fel. A pillantásom mélyen az övébe fúródik, ahogy a válaszára várok. Nem mondhatom ki, hogy én csak egyetlen dologgal törődöm, és az ő. Ő, és hogy hogyan tudnám megvédeni.

Tesz egy lépést hátrafelé. - Törődj azzal, amit Haymitch mondott. És maradj életben.

De én nem akarok életben maradni, ha téged elveszítelek. Bárcsak elég bátor lennék ahhoz, hogy kimondjam! De pár nap múlva én már halott leszek, Katniss pedig élheti az életét.

Majdnem felhorkantok, de beérem egy meglehetősen gúnyos mosollyal. - Rendben. Kösz a tippet, drágaságom - mondom végül, bár Haymitch leereszkedő becenevének használatával talán túllőttem a célon. Felvillan az arcán a harag, és úgy érzem, mintha egy részem összetörne. Soha nem fogja tudni hogy szeretem, üt szöget a fejembe a felismerés, de Katniss előtt vissza kell fognom a szomorúságom.

- Nézd, ha életed utolsó óráit azzal szeretnéd tölteni, hogy valami nemes halálról szősz terveket, lelked rajta, engem nem érdekel. Én viszont a Tizenkettedik Körzetben szeretnék távozni az élők sorából.

- Nem lennék meglepve, ha összejönne. Add át az anyámnak a jókívánságaimat, ha visszatérsz, rendben? - A gúny csak úgy csöpög a hangomból. Vajon ő is kihallotta?

- Számíthatsz rám - vágja rá.

Amikor újra odanézek, ahol állt, Katniss már eltűnt, és én újra egyedül vagyok a tetőn, magányosan, a könnyeimmel.

Tizenhatodik fejezet

Érzem, hogy valaki bökdös, hogy felébredjek, ami azt jelenti, hogy valamikor sikerült elaludnom. Lassan kinyitom a szemem, bár a ólomsúlyúnak érzem a szemhéjam, és felpislogok Portiára. Feszült mosollyal noszogat, hogy keljek fel. Beletelik néhány másodpercbe, mire eszembe jut, milyen nap van, és mi vár rám. Amikor elönt a felismerés, vissza akarok mászni az ágyba, hogy szorosan a fejemre húzzam a takarót, és soha nem jönnék elő. De ez nem lehetséges. Az előző esti incidensből származó vágások a tenyeremen még mindig lüktetnek a fájdalomtól. A szám kiszáradt. Két pohár vizet is benyakalok, mialatt Portia ruhát keres nekem. Bár nem ezt fogom viselni az arénában; azt majd az aréna alatti katakombákban fogom felvenni.

Portia felkísér a tetőre. Arra számítok, hogy ott majd találkozunk Katnisszal, de ő nincs ott. Nem tudom elfojtani a csalódottságomat. Egy légpárnás tűnik fel felettünk. Fellépek a kötélhágcsóra, hogy felmásszak a járműbe, de amikor megérintem, a testem megfagy, és felhúznak. Még akkor sem tudok megmozdulni, amikor már a hajón vagyok, és egy fehér köpenyes férfi jelenik meg. A kezében fecskendőt tart. El akarok húzódni, kiütni a kezéből a tűt, vagy valami, de még mindig bénult vagyok.

- Ez a nyomkövetőd. Nyugton kell maradnod, hogy könnyebben tudjam elhelyezni.

A hangja nagyon megnyugtató, ám a kezében tartott tű egyáltalán nem segít ellazulni. Csak egy nyomkövető, ez minden. Fecskendő, gondolom elkeseredetten. A férfi megfogja a karomat, és éles fájdalom hasít belém, amikor mélyen a bőröm alá szúrja a tűt. A fogam csikorgatom, és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne szisszenjek fel fájdalmamban.

Végre elengednek, és a távozó férfit Portia helyettesíti mellettem. Egy Avox fiú is feltűnik, és odakísér a reggelihez. Nem vagyok túlságosan éhes, de tudva, hogy mi áll előttem, nincs túl sok választásom. Nem lehet tudni, mikor jutok kajához legközelebb. Úgyhogy leülök, és annyi mindent tömök magamba, amennyit a gyomrom elbír, de mindennek olyan íze van, mint a guminak.

Nem tudom, valójában meddig tart az út, de én egy örökkévalóságnak érzem, mintha a halálos ítéletem végrehajtására várnék. Az asztallal kötöm le a figyelmem, végighúzom az ujjaimat a fa erezetének mintáin. Egyszerre Portia a kezemre helyezi a kezét. Ránézek.

- Peeta, kérlek, ideges leszek. - Horkantok, és megrázom a fejem.

- Ideges? Miért? Hogy nem áll majd tökéletesen a hajam, amikor megölnek? - Azon nyomban megbánom, amint kiszaladnak a szavak a számon. Portia szemét kezdik ellepni

a könnyek. - Ne haragudj, nem úgy értettem. Sajnálom. Csak... hát, elég ideges vagyok. De ez nem volt fair.

Sóhajtok. Portia kedvesen mosolyog, és bólint. - Semmi baj, megértem.

Még mindig rémesen érzem magam. Az út hátralévő részét csendben tesszük meg, de Portia keze még mindig az enyémen nyugszik. Ez eléggé megnyugtató.

Az ablakok elsötétülnek, ami azt jelzi, hogy közeledünk az arénához. Amikor a légpárnás megáll, Portiával a kötélhez megyünk. Egy földalatti alagútban találjuk magunkat, valószínűleg az aréna alatt. Valaki útbaigazít minket, hogy merre kell mennünk az Indítószobához, ahol elvégzik rajtam az utolsó simításokat, de nem figyelek. Csak követem Portiát, akár egy zombi. Elkalandoznak a gondolataim: a Körzetek lakói Karámnak hívják ezeket a kamrákat - ahová az állatokat viszik, mielőtt levágják őket.

Azon tűnődöm, vajon Katniss is olyan ideges-e, mint én vagyok, de ő mindig sziklaszilárd, most sem lehet ez másképp. Valószínűleg ugyanolyan kemény az arca, mint máskor, és most is figyel mindenre, ami körülötte zajlik.

Félreteszek minden gondolatot, és Portia utasításaira összpontosítok.

- Zuhanyozz le, és moss fogat - mutat a fürdőszoba felé.

Beállok a zuhany alá, és megkönnyebbüléssel tölt el, hogy ugyanolyan, mint amilyen a Kiképzőközpontban is volt. Sokkal frissebbnek érzem magam, amikor kiszállok, még arra sem veszem a fáradtságot, hogy eltakarjam magam Portia előtt. Nincs sok értelme szégyenlősködni olyasvalaki előtt, aki már ezerszer látott meztelenül. Portia kritikus szemmel méreget.

- Mi az? - kérdezem. Hirtelen ideges leszek, hogy valami nincs rendben.

- Semmi, semmi. Csak úgy döntöttem, így hagyjuk a hajad. Ma nem használunk zselét. -Ezek után még rosszabbul érzem magam amiatt, amit a légpárnáson mondtam.

- Ha így gondolod...

Valaki bejön egy csomaggal, mire azonnal eltakarom magam. Portia előtt talán nem érzem kényelmetlenül magam pucéran, de ez egy idegen. Gyorsan kimegy, egyetlen szó nélkül. Portia segít felvenni a rendkívül egyszerű ruhákat. Közelebbről is megvizsgálja a fekete, kapucnis kabátot, és bólint, mintha azt látta volna, amire számított.

- A kabát anyaga visszaveri a tested hőjét. Semmi kétség, az éjszakák hidegek lesznek az arénában. - Bólintok, és áthúzom a fejemen. A bakancs következik, ami puha bőrből készült. Nagyon kényelmes. - Jól van, sétálj benne egy kicsit, hogy hozzászokj! - utasít Portia, én pedig teszem, amit mond. Megteszek néhány széles kört, miközben emelgetem és nyújtogatom a karjaimat és a lábaimat, hogy biztosan minden tökéletesen passzoljon. Minden rendben van, és elég szoros is.

- Szóval... most várunk? - kérdezem, mire Portia komoran bólint.

Leülünk a kanapéra, és a térdemen kezdek dobolni az ujjaimmal; ezúttal Portia egy szót sem szól. Sokáig csendben vagyunk, míg millió gondolat cikázik az agyamban.

Ennyi. Eljött a nap, amikor meghalhatok. A nap, amikor Katniss meghalhat. Egyikünk halott lehet akár már egy órán belül, és csak egy ágyúdörrenés marad utánunk, hogy a többi Kiválasztott értesüljön róla. Ismét eszembe jut Katniss, és hogy mit csinálhat épp, és a gondolata valamelyest enyhíti a zsibbasztó félelmet. Izzad a tenyerem, amikor Portia a tökéletesen manikűrözött, nőies kezeibe veszi a kezeimet. Katniss keze durva, mint az enyém, és csak azóta tökéletes a körme, mióta a Kapitóliumban van. Azt akarom, hogy Katniss kezei öleljék körül az enyémeket, az megnyugtatna.

- Te reszketsz - jegyzi meg Portia.

- Félek - lehelem halkan. Kíváncsi lennék, most vannak-e körülöttünk kamerák.

- Csak gondolj arra, hogy mit mondott Haymitch. Fuss el, keress vizet, és tűnj el a szemük elől - mondja, de megrázom a fejem.

- Nem, nem. Csatlakoznom kell a Hivatásosakhoz. Haymitch azt mondta, lépjek be közéjük. Ez a legjobb megoldás. - A szavak egy szuszra törnek elő belőlem, és valahol az agyam egy eldugott is szegletében rájövök, hogy Portiának feltehetőleg fogalma sincs róla, miről beszélek.

- A Hivatásosakhoz? Peeta, figyelj rám! Amikor megszólal a gong, tűnj onnan a francba! Hallasz engem? Nem maradhatsz a Bőségszarunál. - Meg vagyok lepődve, nem emlékszem, hogy valaha is hallottam Portát káromkodni.

Egy női hang bejelenti, hogy itt az ideje elindulni. Remegve felállok, elengedem Portia kezét. Mosolyogva fordulok hozzá, de ő sír. Nincs időm megvigasztalni, rá kell állnom a kör alakú fémlapra.

- Köszönök mindent, Portia - mosolygok vissza rá, de ő még mindig csak bámul rám.

Veszek egy mély lélegzetet. Előidézem emlékezetemben a képzeletbeli liszteszsákomat, és kihúzom magam, magasan és büszkén. Minden érzelmet letörlök az arcomról, ahogy szerintem Katniss is csinálja. A henger emelkedni kezd, és egy rövid ideig sötétségben vagyok. Majd hirtelen szabad levegőn találom magam, vakító napsütésben, amitől hunyorognom kell. Amikor visszanyerem a látásom, azonnal Katnisst kezdem keresni. Egyenesen áll, szeme már a körülöttünk elterülő arénát pásztázza.

A bemondó hangja körülölel minket:

- Hölgyeim és uraim, kezdődjék hát a hetvennegyedik Éhezők Viadala!

Tizenhetedik fejezet

Hatvan másodperc. Itt kell állnom hatvan másodpercig, mielőtt megszólal a gong, és elkezdődik. Az egész testemben végigszáguld az adrenalin. Itt vagyunk. Valahogy sikerül rendezni a gondolataimat, és szemügyre veszem, hogy mi minden hever előttem. Sok mindent szétszórtak a Bőségszaru körül, többek között fegyvereket, élelmiszert, sátrakat, és gyógyszereket. Azok a cuccok vannak közelebb a Bőségszaruhoz, amelyek értékesebbek. Van néhány pokróc is. A tekintetem leragad az íjnál és a nyilaknál, Katniss fegyverén. Balra sandítok, Katniss öt kiválasztottal arrébb áll tőlem. Körbenéz, a szemében a vadászok rutinjával. Menj az erdőbe, menj be az erdőbe, kántálom magamban, de úgy tűnik, futáshoz készülődik. Eláraszt a rettegés, amikor rájövök, mire készül: elindul, hogy megszerezze magának a fegyvert. Ha nem kezd el azonnal menekülni, az első órát sem éli túl. Nem vagyok hajlandó hagyni, hogy ez megtörténjen, még akkor sem, ha ez azt jelenti, hogy nekem is maradnom kell, és szembe kell szállnom mindenkivel, aki a közelébe megy. Tovább bámulom, hátha ő is rám néz.

Hirtelen felém fordul. Találkozik a pillantásunk. Finoman megrázom a fejem, abban a reményben, hogy megérti az üzenetet. Ne csináld, tűnj el innen. Az egy perc majdnem lejárt, Portia könnyeire, Haymitch tanácsaira és Katnissra gondolok.

A gong megszólal, és az erdőre gondolok. Be kell rohannom a fák közé. A lábaim mégis a Bőségszaru felé kezdenek vinni. Van egy nagy kés a közelemben, azt elérhetném, és úgy tűnik, senki más nem startolt rá. Felkapom a fegyvert és megfordulok, a szemem ösztönösen Katnisst kezdi keresni. Bárhol felismerném az alakját. Egy fiú megpróbálja elvenni tőle a narancssárga hátizsákot, amit szorongat. Tartsd magad távol tőle, morgom magamban. Megiramodok feléjük, épp, amikor a lány a Második Körzetből beleállít egy kést a fiú hátába. Nem állok meg, ahogy a lány sem hagyja abba a késdobálást. Eszembe jut, hogy talán én is eldobhatnám felé a kést, amit a kezemben tartok, de tuti, hogy még csak meg sem sebesíteném. Rémesen célzok.

Katniss rohan, a hátizsákot használva pajzsként, ahogy egy újabb kés szeli át a levegőt az irányában. Engedélyezek magamnak egy röpke pillanatot, hogy megkönnyebbüljek, hogy sikerült elmenekülnie. Visszafordulok az íj és a tegez felé, és elhatározom, hogy megszerzem őket Katnissnak.

Valaki belém rúg. Annyira lefoglalt a bámészkodás, hogy az illető jó fogást talált a derekam körül, és mindketten a földre zuhanunk. A bokám kifordul, de nincs időm felszisszenni. Lerúgom magamról az idegen testet, a talpamra gördülök, és guggolva maradok. A Második Körzetből való lánnyal találom szembe magam, aki rosszindulatúan mosolyog rám.

- Á, a hősszerelmes - vihog, egy késsel hadonászva. - Először megszabadulok tőled, aztán megkeresem a kis barátnődet is.

Elönt a gyűlölet a gondolattól, hogy ez a a lány Katniss után ered, hogy végezzen vele. Eszembe jut, hogy még mindig szorongatom a kést, és jobb fogást keresek a markolaton. A lány támad, a kés pengéje fényesen villan a napsütésben. Megpróbálok kitérni a vágás útjából, de a lány nagyon gyors: fájdalom hasít a karomba. Sikerül oldalba rúgnom, aminek következtében elveszti az egyensúlyát, és a földre roskad. A vágásra szorítom a kezem, és grimaszolok kínomban. Amikor elveszem a kezem, síkos a vértől. A lány nem marad lent sokáig, máris talpon van, és mérgesen néz le rám. Látom, hogy vér szivárog az alkarján lévő sebből. A tekintete megakad a vérre az én karomon, és mosolyra rándul a szája, átmenetileg megfeledkezve róla, hogy nekem is sikerült megsebesítenem őt.

Meg fog próbálni megölni. Tisztán látom a szemeiben. Ahogy fogja a kést, és próbálja kiszámítani a mozdulataimat. Nem vár sokáig, újra rám ront. Ez alkalommal sikerül kikerülnöm a kést, és a saját testsúlyomat használva lököm oldalba. Úgy vélem, a könyöke csapódik az arcomba, amin meglepődök. Meglököm, a földre taszítom, a kés pedig kirepül a kezéből, és elég messzire gurul a földön ahhoz, hogy a lány ne érje el.

Hezitálok, amíg erkölcsi csatát vívok magammal. Nem üthetem meg - mégiscsak egy lány! De ha nem teszem, végezhet velem, és Katniss nyomába eredhet. És az alapján, amit láttam, nagyon jól bánik a késsel. Mielőtt újra felkelhetne, lefogom, hogy távol tartsam a fegyverétől, amíg kitalálom, hogy mihez kezdjek. Tudom, hogy nem engedhetem el; arra edzett, hogy levadássza és megölje a többi kiválasztottat. De ülhetek itt, és fojtogathatom ezt a lányt mindaddig, amíg már nem lélegzik?

Mialatt morális harcot vívok magammal, teljesen elfelejtem, hogy más játékosok is vannak körülöttünk. Kezek ragadnak meg, és húznak hátra. Először kapálózom, a lány fuldoklik a szorításomban, ahogy a másik kiválasztott próbál elvonszolni tőle. Egy újabb pár kezet is megérzek magamon, és akkor elengedem. Túlerőben vannak. Egy ököl csapódik az arcomba, de fogalmam sincs, kihez tartozik.

Letörlöm a vért a számról, és felpillantok a Hivatásos Kiválasztottakra.

- Mit csináljunk vele, Cato? - Öljetek meg, és csináljátok gyorsan.

Észreveszem, hogy az ég kék, a nap tüzesen süt le az arénára. Eltűnődöm, ez vajon az igazi nap, vagy csak a Játékmesterek műve? A Kapitóliumban is ilyen verőfényes napsütés van?

- Had öljem meg! Kérlek, Cato! - Felismerem a lány hangját, ő támadott meg. Ránézek, és látom, hogy még mindig a nyakát dörzsölgeti ott, ahol az ujjaim köré fonódtak. Világosan látszik rajta, hogy ha a pillantással ölni lehetne, már halott lennék. Néhány méterre tőlem egy lány könyörög az életéért. Pár másodperccel később a húsba csapódó penge émelyítő hangja hallatszik, majd egy fojtott, fájdalmas nyögés. Aztán csend. Egy

pillanatra becsukom a szemem, és kényszerítem magam, hogy lassan lélegezzek ki és be. Hogy ne mutassak félelmet.

- Clove - mondja szigorúan Cato. A vezető arckifejezésével gyorsan rápillant a lányra, mire az meghátrál. Eltöprengek ezen a néma kommunikáción. Egy vezető és a követője? Vagy egy olyan fiú és lány váltott pillantást, akik nem akarnak egymás ellen harcolni? Egy fiú és egy lány, akik szívesebben csókolnának, mint gyilkolnának. Váratlanul felnevetek a gondolatra, nem tudom megállni. Hihetetlenül nevetségesnek tűnik a gondolat, hogy a Hivatásosoknak vannak érzelmeik. Minden szempár rám szegeződik, és gyanakodva méregetnek.

- Mi olyan vicces, hősszerelmes? - kérdezi Clove, szinte sziszegve. Kíváncsi vagyok, vajon mindvégig így fog hívni?

- Talán máris megőrült - veti fel egy másik.

- Nem tudjátok elkapni. - Hallom magam, ahogy kimondom a szavakat, és elmosolyodok, mert tudom, hogy ez az igazság. Cato és Clove összenéznek, de ez alkalommal nem töröm magam az analizálással.

- Miről beszél? - kérdezi valaki, de nem tudom, kihez tartozik a hang.

- A kis barátnőjéről - fröcsögi Clove. Nem javítom ki. Legalább egy ember elhiszi, hogy Katniss a barátnőm lehet.

- Túl gyors. Túl erős. Túl okos. Nem fogjátok elkapni - ismétlem vigyorogva.

Cato megragadja a karomat. Először hátrálok előle, de talpra ránt.

- Igazad lehet. Valószínűleg mi nem tudjuk elkapni... de te igen. - Vállon vereget és elmosolyodik, mielőtt elfordul, és elsétál. Clove a nyomába szegődik. A mosolyom elhalványul, de aztán eszembe jut, hogy ez volt a terv. Csatlakoznom kellett a Hivatásosakhoz. Ettől függetlenül még mindig taszít az elképzelés. Ezek az emberek levadásszák a többieket; bárkit, aki gyengébb náluk. És valószínűleg még élvezik is a dolgot.

- Jól van, srácok! Össze kell gyűjtenünk innen az összes felszerelést, hogy egy helyen legyenek - mondja Cato.

Veszek egy mély lélegzetet, és összerezzenek az éles fájdalomtól, ami az oldalamba hasít, ott, ahol Clove megütött. Vagy az ütés, vagy az esés következtében megsérülhetett a bordám, de úgy tűnik, nem szenvedtem maradandó károsodást. A kezem még mindig szúr, ezért tartok egy gyors vizsgálatot. Néhány seb kinyílt, és a tenyeremet vér borítja. A jobb karomon lévő vágás is vérzik még, a pólóm szegélye ragacsos a vértől. A kificamodott bokám is fáj, ezért nem túl magabiztos a járásom. Az arcom is fáj egy kicsit, és érzem, hogy máris véraláfutások keletkeztek rajta. Van elsősegélydoboz is a

megmaradt hátizsákok között. Előveszek némi kötszert, hogy szorosan bekössem a karomat, és elállítsam a vérzést.

Engedélyezek magamnak egy lopott pillantást az erdő irányában. Tudom, hogy valahol ott bujkál Katniss. Azt latolgatom, vajon még mindig fut-e, hogy a lehető legnagyobb távolság válassza el tőlünk. Ránk kelletlenül gondolok így, csapatként. Ez nem az az oldal, ahol igazából lenni akarok. Mégis, ez a legjobb módja annak, hogy kezeskedhessek a biztonságáról.

Visszafordulok oda, ahol a többiek elkezdik felhalmozni a készleteket. A lélegzetem kissé elakad az elém táruló kép láttán. Mindenütt testek hevernek; tizenegy halott vagy haldokló gyereket számolok. A füvet vörösre festi a vér.

Engedélyezek magamnak egy hosszú, reszkető lélegzetet, hogy megerősítsem magam, és megkeményítsem az arcom. Nem gyászolhatom a halott kiválasztottakat. Emlékeztetem magam, hogy nem is ismertem ezeket a srácokat. De annak hatására, hogy látom őket szanaszét heverni a földön, és tudom, hogy a Hivatásosak máris megfeledkeztek róluk, keményen megüt a felismerés.

Ez itt a valóság. Most küzdenem kell, és nem csak a saját túlélésemért, hanem Katniss életéért is.

Tizennyolcadik fejezet

A tó közelében verünk tábort. A felszerelést egy nagy halomba rendezzük. Nem túl diszkrét, de mivel ezek a Hivatásosak, nem számítok tőlük másra. Katniss már biztosan elbújt valahol. A gondolataim körülötte forognak, azon morfondírozom, mit csinálhat. Talált szövetségest, vagy egyedül van? Talált már vizet?

Az első ágyú hangja szakít ki a gondolataimból. A Hivatásosak folytatják a társalgást, mialatt sorra dördülnek el az ágyúk, de én csendben vagyok, és fejben számolok. A tizenegy ágyúdörrenés tizenegy gyerek halálát jelenti. Az első napon máris meghaltak tizenegyen; tizenegy család már gyászol. Csendben, a földre szegezett tekintettel eszem meg az utolsó három kekszem. Nem tudom az elesett srácok nevét, de az arcuk beleégett a fejembe.

- Tizenegy már megvan, még hátravan tizenkettő - szólal meg valaki mögöttem. Rosszul vagyok tőlük.

Végre szétnézek magam körül, szemügyre veszem új szövetségeseimet. Közülük néhányan gyanakodva méregetnek. Nem bíznak bennem, ahogy én sem bennük. Azt hiszem, már legalább egy órája üldögélünk a tóparton; persze nem tudhatom biztosra, mert nincs semmi, amiből tudhatnám, mennyi az idő. Miután felhalmoztuk a készleteket, leültünk enni, és ellátni a sérüléseinket.

A nap még mindig fényesen süt le ránk, amikor Cato talpra ugrik és felkap egy hátizsákot. - Vadászni megyünk - jelenti be. Erre felkapom a fejem. Úgy érti, vacsorát? Rengeteg kajánk van a Bőségszaruból. Eltart egy pillanatig, mire eljut a tudatomig, mire gondol. Nem állatokat akar elejteni. Úgy értette, kiválasztottakra vadászunk. A gondolataim visszatérnek Katnissra.

Felkelek, és odacsámborgok az indulásra kész Cato és Clove mellé. Amikor felveszek egy hátizsákot, mindketten rám bámulnak.

- Mit csinálsz? - kérdezi Clove gyilkos hangon.

- Vadászni megyek - felelem, mintha nem lenne nyilvánvaló.

- Senki nem mondta, hogy te is jöhetsz - vág vissza rosszallóan Clove. Tudomást sem véve róla Catohoz fordulok. Elég egyértelmű, hogy ő a vezetőjük. A megtermett fiú fontolgatja a dolgot, miközben gyanakvóan fürkész.

- Velünk jön, Clove. Neked talán itt kellene maradnod, hogy szemmel tartsd a felszerelést. - Clove arcára kiül a felháborodás. Mikor Cato meglátja, hozzáteszi: - Vagy esetleg jobb lenne, ha Glimmer maradna itt.

Rápillantok a lányra, akinél ott van az íj és a tegez a nyilakkal, amit a Játékmesterek minden bizonnyal Katnissnak szántak. Nyilvánvaló, hogy nem igazán tudja, hogyan kell kezelni a fegyvert. Ahogy próbálkozik vele, zavarodottság ül ki az arcára.

- Cato, ő miért jön velünk? - csattan fel Clove.

Cato felsóhajt.

- Mert ismeri a csajt, Clove. Ismeri a titkait, így a hasznunkra lehet. - Úgy döntök, nem teszek említést arról, mennyire udvariatlan dolog a úgy beszélni valakiről a jelenlétében, mintha ott sem lenne. Clove elviharzik, hogy összeszedje a cuccát. Cato óvatosan méreget. Odafordulok, és magamra erőltetem a legbarátságosabb mosolyom. Ő továbbra is keményen néz rám. Ez kicsit Katnissra emlékeztet. Ő is le tud törölni az arcáról minden érzelmet.

- Szóval... Mi a titka? - kérdezi.

- Ez pillanatnyilag nem számít. Meg fogjátok tudni, amikor eljön az ideje - mondom mereven, remélve, hogy ezzel sakkban tarthatom. Először úgy tűnik, tovább akarja erőltetni a témát, de újra feltűnik mellettünk Clove.

- Rendben, mindenki készen áll.

Fogom a táskám, teli élelemmel, kötszerekkel, vízzel és egy fáklyával. A vadászathoz szükséges legtöbb holmit Cato és Clove már bepakolta. Egy kicsit ijesztő számomra, hogy mennyire elkötelezettek a feladat iránt.

A vadászat első néhány óráját gyaloglás teszi ki, de Catot látszólag nem zavarja, hogy még nem akadtunk egy versenyző nyomára sem. Az az érzésem, hogy az igazi vadászat majd csak akkor fog elkezdődni, ha lemegy a nap.

Miután besötétedik, felcsendülnek az éjszakában a Himnusz hangjai. Mindannyian megállunk, és az égre nézünk. A Kapitólium címere jelenik meg, majd az elesett kiválasztottak arcképe, a Körzetük számával. Nincsenek nevek, csak arcok. Tudom, hogy Katniss még életben van, mert nem hangzott el ágyúdörrenés az első összecsapás vége óta, mégis elönt a megkönnyebbülés, amikor nem jelenik meg a képe az égen. Amikor a címer elűnik, és a zene elhalkul, a Hivatásosak folytatják a beszélgetést, amit a Himnusz félbeszakított. És haladunk tovább. Nem veszik a fáradtságot, hogy halkan osonjanak a fák között, ami szerintem hülyeség a részükről. Ha van is a közelben egy kiválasztott, csak annyi a dolga, hogy csendben meghúzza magát, amíg a hangos csorda odébbáll.

Ahogy telik-múlik az idő, mindenki egyre kimerültebb lesz, ami azt jelenti, hogy egyre kevesebbet beszélgetnek, és egyre halkabban mozognak. Cato és Clove minden gyanús

hangra megtorpannak, és felkészülnek a harcra. Mindig csak a szél vagy egy állat abűnös. Időnként végeznek az állattal, és tovább indulnak anélkül, hogy begyűjtenék a zsákmányt későbbre. Még mindig elámulok, mekkora örömüket lelik a gyilkolászásban.

Már kezd átderengeni a halvány hajnali világosság a fák lombjai között, amikor Cato fényt lát előttünk.

- Ott! - mutat a haldokló parázsnak látszó vörösségre. A szívem vadul zakatol a mellkasomban, amikor eszembe jut Katniss, de igyekszem lenyugtatni magam. Ő okos. Elég okos ahhoz, hogy ne gyújtson éjszaka tüzet. Ezt ismételgetem magamban, mialatt a többiek elkezdenek a kihunyófélben lévő tűz felé rohanni. Próbálom tartani velük a lépést, de a kificamodott bokám lüktet a fájdalomtól. Egy lány van ott, de nem Katniss. Megkönnyebbülök a felfedezéstől. Bizonyára elaludt a tűz mellett.

Clove és a Marvel nevű fiú érkezik meg elsőként. Megragadják a lány karjait, felijesztve álmából. Cato is megérkezik, ahol a lány könyörög nekik, a rémülettől tágra nyílt szemekkel.

- Ne! Kérlek, ne! - Lelassítok, és hátul maradok. Próbálom erősnek mutatni magam. Cato lecsap a kardjával a lány mellkasára, aki felsikolt fájdalmában. Teszek hátrafelé néhány lépést, és elszakítom róla a tekintetem. Az ujjamra harapok, hogy visszafogjam az undoromat. A sikolya elhalkul, amíg már nem hallom őt, mialatt a Hivatásosak éljeneznek, és gratulálnak egymásnak. Kényszerítem magam, hogy visszanézzek rájuk. Inkább az ő arcukon tartom a tekintetem, minthogy a lányra nézzek.

- Kutassuk át, hátha van nála valami használható - mondja Cato, majd hozzám fordul. Kipréselek magamból egy halvány mosolyt és egy bólintást, remélve, hogy ez gratulációnak minősül. Nem szól semmit, csak kihúzza a kardot a lány mellkasából. A hang, ahogy a penge elválik a hústól, émelyítő, és biztos vagyok benne, hogy hallom a lányt fájdalmasan felnyögni. Úgy tűnik, a többiek nem vették észre.

- Nincs nála semmi - sóhajt Clove.

- Kíváncsi vagyok, ki volt - mélázik Marvel, inkább csak magában.

- Kit érdekel? - csattan fel Clove keményen.

- Tűnjünk innen gyorsan, hogy el tudják vinni a hullát, mielőtt bűzleni kezd - mondja Cato, mire mindannyian elindulunk. Clove és Cato azon vitatkoznak, hogy folytassuk a kutatást, vagy menjünk vissza a táborba. Én csak a lányra tudok gondolni, és arra, ahogy az életéért könyörgött. Sajnálom, nagyon sajnálom, ismételgetem magamban a halott lánynak.

A többiek megállnak egy tisztáson, hogy döntésre jussanak. Lassúnak érzem magam, és csak annyi vágyam van, hogy lefeküdjek valahol, távol ezektől az emberektől.

- Mostanra már el kellett volna sütniük az ágyút, nem? - hatol át Clove hangja agondolataimon. A lány még mindig életben lehet?

- Igen, szerintem is. Simán bejöhetnének érte.

- Kivéve, ha még nem halt meg.

- Meghalt. Saját kezűleg szúrtam le.

A vita folytatódik, és egyre inkább idegesítenek. Fizikailag és szellemileg is kimerült vagyok, pedig a Viadal még csak most kezdődött.

- Csak az időnket fecséreljük! - vágok közbe hirtelen. - Visszamegyek, végzek vele, aztán mehetünk tovább - csattanok fel.

- Rajta, te hősszerelmes - mondja Cato. Ó, egek, terjed a becenév. - Tiéd a pálya.

Egy nagy sóhajtással megfordulok, és elindulok vissza, ahol a lány fekszik a parázs mellett. Habozni kezdek, amikor meglátom, de továbbmegyek, és letérdelek mellé. A testét körbeveszi a vér, amit próbálok kikerülni. Még mindig lélegzik, de nagyon egyenetlenül. A szájából vér ömlik, és végigfolyik az arcán. Visszafolytok egy szipogást, és megfogom a kezét.

- Annyira sajnálom - mondom halkan. A szeme megrezzen, és rám talál. Próbál mondani valamit, de nem sikerül szavakat alkotnia. Nagyon közel jár a halálhoz, ezért csak térdelek mellette, és fogom a kezét.

- Nagyon sajnálom. Nemsokára minden rendben lesz. Többé már nem fog fájni -motyogom, és a kézfejét simogatom. Vesz egy utolsó, reszketeg lélegzetet, aztán a szemei már élettelenül merednek a világosodó égboltra. Lecsukom a szemhéjait, és óvatosan a mellkasára helyezem a kezét.

- Sajnálom - suttogom még egyszer, utoljára, mielőtt visszatérnék a Hivatásos Kiválasztottakhoz.

- Na, halott volt? - kérdezi Cato, amint meglát a fák között.

- Nem. De most már az. - Az ágyú hangja szeli át a levegőt. Cato gyanakodva néz rám, Clove csodálkozva. - Nos, akkor indulhatunk?

Most még jobban gyűlölöm őket.

Tizenkilencedik fejezet

Rohanunk, ahogy csak bírunk. A forróság körülölel minket. Csak egy út van. Ez egy csapda; a többiek is biztosan tudják, hogy ez csapda. Nincs választásunk. Körülöttünk tűzfal épül a semmiből. Azt sem tudom, hogy kezdődött. Az egyik percben még az erdőben parádéztunk kiválasztottakra vadászva, a következőben meg már az életünkért futottunk. Az ég egy pillanat alatt borult feketébe a füsttől és a lángoktól.

Lángokban álló faágak zuhannak le a magasból, hogy szikrákat szórjanak ránk. Kis erdei állatok menekülnek a lábaink alatt, és eltűnnek a bozótosban. Vakon követem a többieket. Nem foglalkozhatok a bokámba nyilalló fájdalommal, ha tartani akarom velük a lépést; kizárt, hogy megvárnának, ha lemaradnék. Az orrom és a szám elé húzom a pólóm miközben futok, hogy megszűrje a füstöt. A szövetbe ivódott izzadtság csak kicsit segít, de jobb a semminél.

Úgy érzem, már órák óta futunk, ahogy a fák és a sziklák között navigálunk. Már fájdalmas lélegezni; minden egyes levegővétel éles fájdalmat okoz a tüdőmben. A tűz ott van mindenütt, esélyünk sincs megállni. Glimmer elesik előttem. Felsikolt, ahogy zuhan, és összegömbölyödik. A többiek rohannak tovább. Csúszkálva lefékezek, és megkockáztatok egy pillantást hátrafelé, a lángnyelvekből álló falra. A lángok láttán a szívem hevesen dobol a mellkasomban, a pánik majdnem teljesen megbénít. Glimmer nyöszörgésére térek magamhoz; megragadom a karját.

- Gyerünk! - kiáltok rá, de megrázza a fejét, és megpróbálja elhúzni a kezét. Lehajolok, hogy a hóna alá nyúljak, és minden erőmet felhasználva felhúzom őt a földről.

- Hagyj békén! - kiált rám, de tovább rángatom. Egy részem ott akarja hagyni, utolérni a többieket, és olyan messzire kerülni, amennyire csak lehetséges.

- Fuss, Glimmer! Rohanj, különben mindketten meghalunk! - ordítom a fülébe a lángok és a kidőlő fák robaján keresztül.

Épp, mikor feladnám a reményt, feláll, és elfordul a lángoktól. Nem szól egy szót sem, de futásnak ered, arrafelé, amerre a többiek mentek. Gyorsan a nyomába szegődök. Sokáig együtt vágtázunk, és egy idő után Glimmer kiabálni kezd a többieknek. Rá akarok szólni, hogy hagyja abba, de a beszéddel csak annyit érnék el, hogy még több füstöt lélegzek be.

Végül beérjük a többieket; épp időben, hogy lássuk, amint egy tűzgolyó csapódik a földbe, szorosan a csapat nyomában. A tűzgolyók tovább záporoznak ránk, némelyik nagyon közel landol. Az egyik közvetlenül előttem csapódik be - majdnem hasra esek a

hirtelen megtorpanástól. Felszisszenek, amikor néhány szikra a mellkasomra pattan. Gyorsan leporolom magam, hogy ne kapjon lángra a ruhám.

Nem tudom, mióta futunk, de óráknak érzem. De végre a támadás abbamarad. Marvel Glimmernek kiabál, Cato és Clove egymást keresi a füstben. Egy tisztásra érünk, amikor meghallom a nevét.

- Ez az a lány! Katniss!

Nem tudom, ki mondta. Zihálok a friss levegőn, köhécselek és köpködök. Berohanok a bokrok közé öklendezni. Néhány pillanat múlva újra rendesen kapok levegőt, és visszatérek a többiekhez, akik egy fa körül gyülekeznek. Zavarodottan pillantok fel az ágak közé. A gyomrom összezsugorodik, a szívem pedig kihagy egy ütemet.

Katniss fent van a lombok között, onnan mosolyog le a Hivatásosakra. Én is odasántikálok, de nem nézek fel rá. Nem tudok. Nem tudnám elviselni a csalódottságot, a fájdalmat és a haragot az arcán. Mit gondolhat rólam most, tudva, hogy a Hivatásos Kiválasztottakkal vagyok? Nem is akarom tudni.

- Hogy ityeg a figyeg odalent? - kiált le vidáman.

- Egész jól - feleli Cato. - És odafent?

- Kicsit meleg van. Viszont sokkal jobb a levegő. Miért nem másztok fel ti is?

Előhúzom a kést a zsebemből, és a pólómba törlöm az egyébként is tiszta pengét. Nem használtam a fegyvert tegnap óta, amikor elejtettünk néhány nyulat, így nem szükséges tisztogatni, de jobb elfoglaltság, mint a Katniss és Cato közti párbeszédet hallgatni.

Cato és Glimmer a fa magasságát és Katniss előnyét méregetik, bár egyiküknek sincs esélye, hogy olyan magasra jusson. Talán arra felkészültek, hogyan gyilkolják le a többi játékost, és talán erősebbek a legtöbbünknél, akik az arénában vannak, de arra nyilvánvalóan nem edzettek, hogy fákra kapaszkodjanak fel. Nagy önuralomra van szükségem, hogy ne kezdjek hangosan röhögni, amikor Cato lezúg a fáról. Úgy tűnik, Glimmer elég jól halad, de aztán recsegni kezdenek alatta az ágak, ami megállítja. Okos húzás. Megpróbál Katnissra lőni az íjjal, de még rosszabbul céloz, mint eredetileg gondoltam. Kavarognak a gondolataim, azon agyalok, hogyan menthetném ki Katnisst ebből a szorult helyzetből. Valahogy el kellene távolítani őket, amíg Katniss eltűnhet. A többiek körbeállnak, és próbálják kieszelni a tervet, amivel leszedhetik Katnisst a fáról. Cato megemlíti, hogy talán ki kellene vágni a fát. A vastag törzsre pillantok, és elgondolkozom, vajon tényleg át tudná-e vágni. Sötétedik, és miután felvetnek még néhány halva született ötletet, kitör belőlem a bosszúság.

- Hagyjuk, hadd maradjon fenn a fán. Úgysem tud hová menni. Majd reggel ellátjuk a baját.

A bokám még mindig lüktet, és le akarok ülni, nem is beszélve arról, hogy mennyire szúr a torkom a rengeteg füsttől, amit belélegeztem, mialatt az erdőtűz elől menekültünk. Glimmerre pillantok, aki elkapja a tekintetem és egy félénk, szégyenlős mosollyal néz vissza rám. Így köszöni meg, hogy megmentettem az életét.

Leülök, és igyekszem kimasszírozni a görcsös fájdalmat a bokámból, amit a rengeteg futás eredményezett. Pedig annyira már nem is fájt, miután előző nap sokat pihentettem. Az éjszakai vadászat után a Hivatásosak késő délutánig lustálkodtak. A hátizsákomban van még egy kis nyúlhús, amit előző nap készítettem. A többiek el voltak ragadtatva a zsákmánytól, amikor visszatértem a nyulakkal, és gátlástalanul úgy tettem, mintha olyan nagyszerűen használnám a kést. Nem kell tudniuk, hogy rengeteget botladoztam szerencsétlen jószágok elejtése közben.

Felcsendülnek a Himnusz hangjai, és az ég felé fordítom a pillantásom. Ma senki sem halt meg, így nem tart sokáig, mire az égbolt újra üres lesz. Fel akarok nézni a fára, még egy pillantást vetni rá, mielőtt lefekszem aludni. Remélhetőleg Katniss lelép reggelre. Valakinek fent kellene maradnia őrködni, de mindenki gyorsan elalszik. Különösen egy ilyen kimerítő nap után.

- Rendben, ma Glimmer a soros. Mindenki más pihenjen - motyogja álmosan Cato.

Ahogy összegömbölyödök a földön, nem tudom megállni, hogy felpillantsak az árnyékra az ágak közé. Van némi mozgás; egy villanásnyi ideig látom Katnisst az egyik fáklya fényében.

Huszadik fejezet

Valami furcsa zajra ébredek. Olyan, mint a zümmögés. És mintha egyre közelebbről hallanám... Fájdalmas szúrást érzek a nyakamon, amitől azonnal felébredek, és kinyitom a szemem. Teljes a káosz a kis táborban. Valami megcsíp, mire azonnal talpra szökkenek. Az egyik lány sikoltozik, és a többiek is kétségbeesve kiáltoznak.

- Darazsak!

- Vadászdarazsak!

Elszabadult a pokol. Felkapok magam mellől egy lándzsát és elkezdek rohanni a tó felé. Látszólag Cato és Clove is arra a következtetésre jutott, hogy ez a legjobb terv, de ők vesztegetik az idejüket azzal, hogy hadonásznak a levegőben, próbálva elhessegetni a gyilkos teremtményeket. Szerzek még néhány csípést a felsőtestemre, de már látom a tavat. Belegázolok a sekély vízbe, majd a mélyebb részek felé vetem magam. Kezdem kicsit kábán érezni magam, de az úszásra koncentrálok, és megcélzom a túlsó partot, messze az itteni káosztól. A mozdulataim kezdenek bizonytalanná válni; aggódom, hogy elájulok a víz alatt. A felszínre emelkedem a tó másik oldalán, és kibotorkálok a part szélére. Cato és Clove már ott ülnek, de nincsenek épp csúcsformában. Nem látom a legtöbb csípést, ami rajtam van, mert túl magasan vannak, de érzem a szagukat. Óvatosan megérintem a nyakamon lévő dudort, és fintorgok, amikor zöld trutyi szivárog az ujjamra.

- Kinyírom - mondja Cato, mire ránézek. Talpra áll, de Clove vállát kell használnia támaszték gyanánt, hogy megtartsa az egyensúlyát. - Visszamegyek kinyírni a csajt, és megnézni, mi van a többiekkel.

Elindul, Clove-val az oldalán. A lándzsám segítségével én is felkelek, és egy pillanatra megállok, mert a világ forogni kezd körülöttem. Felzárkózom mögéjük, és elindulok vissza oda, ahonnan az imént oly sietve távoztunk.

- Mit csinálsz, hősszerelmes? - vicsorog Cato.

- Veletek tartok - felelek szárazon. Cato nem válaszol.

Katniss már biztosan eltűnt a fa és a darázsfészek közeléből, mert tuti, hogy nem olyan ostoba, hogy ott őgyelegjen. Ágyú dörren, mire a gyomrom szaltózik egyet. Nem, ez nem lehetett ő. Az nem lehet. Futni kezdek. Hallom, hogy a többiek is futnak utánam, de ők nem olyan gyorsak. A lándzsa a kezemben van, és készen állok bosszút állni bárkin, aki bánthatta őt. De ez nem lehet ő. Berobbanok a tisztásra és megállok, a szívem a

torkomban dobog. Katniss ott áll, és engem néz. Leengedem a lándzsát. Biztonságban van.

- Mi a fenét csinálsz még itt? - ripakodok rá, de ő csak bámul rám értetlenül. Odaszédelgek mellé, és bökdösni kezdem a lándzsa tompa végével, de nem annyira, hogy fájdalmat okozzak neki. - Meg vagy őrülve? Kelj fel! Kelj már fel! - Tovább bökdösöm, amíg talpra nem kászálódik. A többiek nem lehetnek messze, hamarosan megérkeznek. Az ellenkező irányba kezdem lökdösni Katnisst, és rákiáltok. - Fuss! - Újra erőset taszítok rajta. - Fuss!

A mögöttem felhangzó dübörgő léptek tudatják velem, hogy Cato is feltűnt a színen. Katniss végre megfogadja a tanácsomat, és rohanni kezd. Megpördülök a sarkamon, hogy farkasszemet nézzek Catoval, aki egyenesen felém tart. A bőre mintha bugyogna, a sebei narancssárgán véreznek. Mi a fene folyik itt? Aztán eszembe jut, a vadászdarázs mérge. Megingok, de feltartom a lándzsát, hogy kivédjem Cato támadását. Pontosan tudom, milyen jól bánik a karddal, de ő is a méreg hatása alatt van, és az az érzésem, nehezére esik talpon maradni. Vagy csak képzelődöm? A világ forog, és egy kígyó tekeredik a lábamra. Felkiáltok meglepetésemben és hátraugrok. Éles, égő fájdalmat érzek a combomon. Felkiáltok kínomban, és négykézlábra esek. Hol van Cato? A hátam mögé pillantok. Cato a tenyerében tartja a fejét, a kardja a földön hever. Kiabál valamit; azt hiszem, Clove nevét zokogja.

Összeszedem minden erőmet, felkelek, és futni kezdek. Messzire és gyorsan. A világ megváltozik körülöttem. Valahol valaki sikít. Katniss. Szólongatom és a hang irányába futok. A közelben kell lennie. Még több kígyó jelenik meg, mind utánam kúsznak.

- Ne! Hagyjatok békén - nyögöm, és gyorsítok a tempón. Futni nehéz, lüktet a forró fájdalom a lábamban. A nadrágom lucskos a vértől. Többször megbotlok, néhányszor el is esek, de olyankor is mászok tovább. Nem engedhetem, hogy a kígyók elkapjanak. Összeakadnak a végtagjaim, a földre zuhanok. Békén kell hagyniuk, miért nem tudnak békén hagyni? Előre hátra hintázok, a karjaimat a térdem köré fonom. Becsukom a szemem, hogy kizárjam a borzalmakat. A kígyók ott tekeregnek mindenütt, körbezárnak, szorosan a testem köré fonódnak. Végül minden elsötétül.

Peeta! Peeta, segíts! A hangja ébreszt. Magamhoz térek a boldog öntudatlanságból. Átgördülök és kinyújtom a kezem abba az irányba, ahonnan a hangját hallom. Szüksége van rám. De hol van? Ott van velem szemben, látom őt. Elkezdek kúszni felé, mire a testembe hasít a fájdalom. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy figyelmen kívül hagyjam a kínt, mert Katnissnak szüksége van rám. Aztán meglátom a vért, ami teljesen beborítja. Ne, ne, ne, ne! Ez nem történhet meg, neki biztonságban kell lennie. Biztonságban kell tartanom őt. Meghal, mielőtt elérhetném, élettelen szemei rám szegeződnek. A nevét kiáltom, nem tudom visszatartani a könnyeket.

Minden rendben van, fiam, vigasztal az apám. Mindig ezt szokta mondani, miután anyám kiborult valamiért, és rajtam töltötte ki a mérgét. Miután elvert, apám mindig azzal

nyugtatott, hogy minden rendben van. Végig kell néznem, ahogy meghal, és hallom a sikolyokat. A sajátjaimat. Addig kiáltozok, amíg az öntudatlanság újra legyűr. Az események megismétlődnek, és már nem is számolom, hányszor kell végignéznem Katniss, az apám és a bátyáim halálát. Minden alkalommal egy kicsit közelebb jutok, igyekszem elérni a sikoltozó Katnisst vagy a könyörgő Lukail-t. Minden alkalommal meghalnak, mielőtt elérhetném őket.

A hallucinációk végre véget érnek, a méreg lassan kiürül a szervezetemből, de egy darabig még fekszem, a biztonság kedvéért. Amikor biztos vagyok benne, hogy vége, megpróbálok felülni. A testem valósággal sikít a fájdalomtól. A bal combom mintha égne, és eszembe jut Cato meg a kardja. A bőre hullámzott. Megborzongok az emlék hatására. A bokám lüktet, és meg vagyok győződve róla, hogy a sok szaladgálás az elmúlt néhány napban nem segített rajta. Mikor is volt? Nem is tudom, mennyi ideig feküdtem a hallucinációk hatása alatt; akár napok is eltelhettek.

Körülnézek. Az biztos, hogy még az erdőben vagyok, de lövésem sincs, hogy azon belül hol. Hallom a vizet csörgedezni - egy patak csendes, megnyugtató hangját. Eltart egy percig, mire rájövök, hogy a folyóparton ülök; a bokáim belelógnak a vízbe, a lábaimra rászáradt a sár. Feltornázom magam és az egyik könyökömre támaszkodok, a másik kezemet a vízbe mártom. A folyadék felfrissít, bár a fájdalmon nem segít. El kell mennem, keresnem kell egy helyet, ahol elrejtőzhetek.

Sokáig eltart, de sikerül lábra állnom. Bizonytalanul előre lépek, a forrás felé, de csak néhány lépés megtételére vagyok képes. Alig tudok megállni a bal lábamon. A parton áll egy nagy szikla, arra támaszkodok, erősen zihálva. Lenézek a lábamra, ami kezd csúnyán bedagadni. A szikla véres alattam. Felitatom a kabátom ujjával, és fontolóra veszem, hogy továbbmegyek, de sehová sem tudnék eljutni a lábamban lüktető fájdalommal. Minden megtett lépésért keményen meg kell fizetnem. Ráadásul, ha most elmegyek innen, nem sok esély van rá, hogy visszatalálok a patakhoz.

A szikla mentén leereszkedek és leülök a földre. A sárban landolok, de pillanatnyilag az a legkisebb problémám, hogy szutykos lesz a nadrágom. El kell rejtőznöm. Mindenem nagyon fáj, és gyenge vagyok; így bármelyik kiválasztott számára könnyű prédát jelentek. Még annak a pici lánynak is, ha életben van még. Elkezdek mintákat rajzolni a sárba az ujjaimmal, ahogy töröm a fejem. Aztán beugrik egy ötlet.

Összekaparok némi sarat, és elkezdem beborítani vele a lábaimat.

Huszonegyedik fejezet

Egy ideig csak fekszem, beborítva a sárral, ahogy a fájdalom egyre inkább eluralkodik a testemen. A lábam a legrosszabb, ahol Cato megvágott a kardjával. Forróság perzseli a húsomat, miközben a csípések a nyakamon és a mellkasomon is egyre fájdalmasabbak lesznek, minden eltelt órával. Végül elájulok ettől a rengeteg kíntól.

Többször is elveszítem az eszméletem, majd magamhoz térek. Nézem, ahogy a fény elhalványul az égen. Az ajkaim cserepesek, az egész szám száraz. Próbálok megfordulni, hisz a patak nincs messze. Próbálom megemelni a felsőtestem, de hasztalan. Össze kell zárnom az ajkaimat, hogy abbahagyjam a nyöszörgést, akár egy sebzett állat. Aztán feladom a kísérletezést, mert semmi értelme. Minden erőm kiszállt belőlem, és a testem legnagyobb része lüktet a fájdalomtól. Talán néhány óra múlva újra megpróbálom.

Nem kísérletezek többé. Néhány óra múlva már mozdulni sem tudok, sem néhány órával az után. Fogalmam sincs, mi történik velem, csak azt tudom, hogy ez rossz jel. Nagyon rossz. A csillagokat bámulom az aréna egén, és azon mélázom, meddig tart még, mire meghalok. Meddig húzom még itt a sárban? Talán addigra már csak egy kiválasztott marad, aki majd eljön, hogy levadásszon. Magamban nevetgélek, de a kuncogásom teljes egészében kimeríti a hisztérikus nevetés fogalmát.

A szomjúságom az oka, hogy abbahagyom. Elkezd fájni.

Többet alszom, kevesebbet mozgok. A szám még mindig száraz, az ajkaim még mindig cserepesek. Kinyitom a szemem, amikor meghallom a himnuszt. Ma senki nem halt meg, de nem tudom, hány napról, és hány kiválasztott haláláról maradtam le. A himnusz valamennyire visszahoz a valóságba. Katniss vajon még él? Biztosan. Különben akár arra is használhatnám az erőm utolsó morzsáit, hogy addig ficánkoljak, amíg a fájdalom megöl, vagy rám talál egy másik kiválasztott. De nem, neki életben kell lennie. Ő erősebb és gyorsabb nálam. Ő biztosan nem fetreng valahol, lassan haldokolva, ahogyan én. Sóhajtok és behunyom a szemem, örömmel sodródva az öntudatlanságba. Ezúttal azt kívánom, bár örökké tartana.

Nem tart. Már rég elvesztettem az időérzékem, fogalmam sincs, mennyi ideig alszom, vagy meddig tudok ébren maradni. A fájdalom már tompább, de nem tudom, ez azt jelenti-e, hogy kevésbé fáj, vagy azt, hogy a testem zsibbadni kezd. Az utóbbit tartom valószínűbbnek, mert vannak elképzeléseim, milyen rosszak a sebeim. Ez nem olyasmi, amiből felépülhetsz pusztán annyival, hogy a sárban heversz egy vagy két vagy több napig.

Valami durranás hallatszik, de messziről jön a hang, és nem olyan, mint az ágyúk megszokott dörrenése. Egy újabb robaj követi, bár nem olyan hangos, mint az előző. Egészen biztosan nem ágyú volt; az ágyúk mindig ugyanúgy szólnak, ugyanolyan hangerővel. Robbanás? Ennek semmi értelme.

A gyomrom megkordul, és fáj egy kicsit. Már jó ideje nem ettem vagy ittam semmit. Talán érdemes lenne megkísérelni orvosolni ezt a problémát. Talán bele tudok gördülni a patakba, csak bele kell adnom minden maradék energiámat, és el kell viselnem a fájdalmat. Nem lehet olyan nehéz. Meg tudom csinálni; persze, simán... De még egy centit sem tudok megtenni, mert a testem egyáltalán nem válaszol az agyam parancsaira.

Ismét feladom, és visszafekszem, hogy az égre bámuljak. Úgy nézem, délután van. Újabb dörrenés zavar meg. Na, ez most tutira egy ágyú volt. Katniss? Nem, nem vagyok hajlandó elhinni, hogy meghalt. Nem vagyok hajlandó beletörődni, hogy belebuktam a feladatba, hogy megvédjem őt.

A délután és az este legnagyobb részét ébren töltöm, nem csapnak össze felettem az eszméletlenség hullámai. Azt hiszem, ez azért van, mert van annyi lelki erőm, hogy tudjam: magamnál kell lennem a himnusz során. Meg kell bizonyosodnom róla, hogynem Katniss ágyúja dördült el. Végre feltűnik az égen a címer, és az arénában felharsan a himnusz. A fiú a Harmadikból és a fiú a Tizedikből. Nem Katniss. Most már hagyom, hogy az öntudatlanság újra elragadjon.

Legközelebb másnap ébredek fel, legalábbis azt hiszem, hogy másnap van. Már nem fáj a gyomrom az éhségtől, a testem többi részén viszont annál több fájdalmat érzek. Miért nem halok meg végre? Azt akarom, hogy vége legyen a kínoknak és a tudatlanságnak. Újra elalszom, és először azóta, hogy álcáztam magam, álmodok. Katniss piros kockás ruhát visel, és a haja két fonatban van, de nem öt éves. Ez az a Katniss, akit most ismerek. Mosoly ragyogja be az arcát, ahogy kinyújtja felém a kezét.

Gyere velem, Peeta. Minden rendben. Ó, már milyen rég óta szeretnék felkelni, és megfogni a kezét. Ám leragadtam, a földön fekve. Amikor látja, hogy nem mozdulok, inkább ő szalad oda hozzám. Meglepődök, amikor lehajol és gyengéden megcsókol.

Harsonák hangja ébreszt az édes, boldog álomból. A harsona csak egyvalamit jelenthet: valamilyen bejelentést tesznek; változás van a tervben. Kinyitom a szemem, és az égre nézek, hogy megbizonyosodjak róla, nem csak a képzeletem játszik velem. Claudius Templesmith hangja tölti be az arénát, hogy mindannyian halljuk. Gratulál nekünk, hogy már csak hatan maradtunk. Hatan. Katniss is biztosan benne van a hatban. Istenem, remélem, hogy így van. Claudius tovább szövegel; valamilyen szabálymódosítást emleget. Most már minden figyelmemet rá fordítom - annyit, amennyit csak a félig háborodott elmémmel lehetséges. Az ugyanabból a Körzetből érkező mindkét kiválasztottat győztesnek kiáltják ki, ha mindketten életben maradnak. Kis szünet áll be, mielőtt Claudius megismétli a szabályváltozást. Homlokráncolva bámulom az eget, és emésztgetem az elhangzottakat.

Peeta! - Megint a képzeletem játszik velem?

A felismerés eljut a kótyagos agyamig. Ha Katniss és én leszünk a két utolsó túlélők, mindketten kisétálhatunk innen.

- Katniss! - kiáltom a nevét válaszként a képzeletemben létező hangra. Eljön majd értem? Meg tud egyáltalán találni? Természetesen igen, hisz Katnissről van szó. Katnissről, a vadászról, aki az állatok nyomára bukkan, és élelmet biztosít a fél Tizenkettedik Körzetnek. Biztos vagyok benne, hogy követni fogja a nyomaimat onnan, ahol utoljára láttuk egymást. Csak ki kell várnom.

Ám most éjszaka van. Éjjel nem fog megtalálni. De holnap igen. Katniss holnap eljön, hogy megkeressen.

Huszonkettedik fejezet

Minél tovább várok rá, annál reménytelenebbnek tartom, hogy Katniss eljön értem. Nem hagyna itt, vagy igen? Tudnia kell, hogy életben vagyok, de azzal talán nincs tisztában, hogy megsebesültem. Nem tudok aludni, csak nézem az eget. Végül elönt a kétségbeesés. Nem jön el. Talán hallotta, milyen súlyos a sérülésem, és úgy döntött, az lesz a legjobb, ha itt hagy meghalni; nem vállal kockázatot, és nem pazarolja rám a készleteit. Nem jön. Itt fogok meghalni a sárban, lassan. Csak az a kérdés, hogy a sérülések, az éhhalál, vagy a kiszáradás végez velem előbb.

Ezek léptek? Olyan, mintha valaki közeledne. Halálos mozdulatlanságban és csendben maradok, várva, hogy az ismeretlen elhaladjon mellettem. Azonban ahelyett, hogy még közelebb jönne, elmegy mögöttem a parton.

- Peeta! Peeta!

Lefagyok, túlságosan is meglepődtem, hogy válaszoljak. Ez Katniss hangja.

- Azért jöttél, hogy végezz velem, drágaságom? - kérdezem, mire szünet áll be. Kilesek a szempilláim mögül; nem nyitom ki a szemeimet, mert így nem lát meg. Körbefordul, és azt keresi, hol lehetek. Ez tényleg ő. Megkönnyebbülés és valamiféle boldogság önt el már a puszta látványára is, és a tudattól, hogy ez tényleg az ő hangja, nem csak a fantáziám szüleménye. Ismét szólít, de már halkabban, lassan haladva a part mentén. Veszélyesen közel került.

- Légy szíves, ne taposs össze - motyogom, mikor már csak néhány lépésnyire van. Kinyitom a szemem és felnézek rá, elkapva a meglepett ábrázatát. Szívből nevetek, amikor levegőért kap ijedtében. Tényleg itt van, velem. Eljött, hogy megkeressen.

- Csukd be a szemed egy pillanatra - kéri izgatottan, és én örömmel engedelmeskedem neki. Amikor újra kinyitom a szemem, Katniss már mellettem térdel. Az érzéseim egy nagy összevisszaságot alkotnak, nem is tudom pontosan meghatározni, mit érzek. Csak az biztos, hogy meg akarom csókolni most, hogy végre megérkezett. Biztos akarok lenni benne, hogy soha nem fog elhagyni, el akarom magyarázni, hogy én egész idő alatt rá akartam vigyázni. - Úgy látom, nem hiába díszítetted a pékségben a süteményeket -viccelődik.

- Na igen, a cukormáz. A haldoklók utolsó mentsvára - nevetgélek nem túl lelkesen.

- Nem fogsz meghalni - mondja határozottan. Ezt most hallom először.

- Mégis ki szerint? - teszem fel a kérdést. Most már napok óta nem beszéltem, a torkom száraz, és fáj. Valahogy nehezemre esik szavakat formálni.

- Szerintem. Egy csapatban vagyunk, ugye hallottad?

- Igen, hallottam. Kedves tőled, hogy megkerested, ami maradt belőlem. - Várjuk ki, amíg meglátja a sebeimet. Egészen biztos vagyok benne, hogy akkor fel fogja adni a reményt. Legfeljebb arról gondoskodhat, hogy kényelmesek legyenek az utolsó pillanataim. Egy palack vizet tart a kezében. Az ajkaimhoz emeli, és vizet csorgat a számba. Ó, édes nektár! Az ital nagyon jó, egy pillanatig a számban tartom, mielőtt lenyelném. A folyadék valamennyire enyhíti a fájdalmat a torkomban.

- Cato tényleg megsebesített? - Tényleg? Ó, igen, hát persze. A vadászdarazsak támadása után.

- Megvágta a bal lábamat. A combomnál - világosítom fel. Azt nem kentem be a piszkos sárral. Forró, égető fájdalom lüktet a vágásban.

- Bele kellene feküdnöd a patakba, hogy le tudjam mosni rólad a sarat, akkor megnézhetnénk, milyen mély a seb.

Rémes és fájdalmas. Tudom, hogy Katniss anyja gyógyító-féleség, de vajon Katniss is képes ellátni a sebesülteket? Katniss tevékenykedik, készen áll, hogy segítsen talpra állni.

- Előbb feküdj mellém egy percre. Mondanom kell valamit. - Fölém hajol, és az ajkaim magasságába engedi a fülét, hogy meghallgassa, amit mondani akarok. - Ne felejtsd el, hogy őrülten egymásba vagyunk zúgva, szóval bármikor nyugodtan megcsókolhatsz, ha kedved van - suttogom, és nem tudom megállítani a mosolyt, ami a szám szélét rángatja. Katniss elkapja a fejét, s egy pillanatra meglepettnek látszik, de aztán felnevet, ami örömmel tölt el. Milyen gyönyörű hang!

- Kösz, majd észben tartom.

A viccelődés oldja a feszültséget, egészen addig, amíg Katniss megpróbál besegíteni a patakba. Hamar ráébred, hogy használhatatlan vagyok és egyáltalán nem vagyok képes önállóan mozogni, ezért megpróbál egymaga odébb vonszolni. Fájdalom hasít szinte minden porcikámba. Szorosan összezárom az ajkaimat és próbálom csendben viselni a szenvedést, de minden gyötrelmesen megtett centiméterrel éles kiáltások szakadnak fel belőlem. Korábban semmi sem készíthetett fel ilyen mértékű fájdalomra. Nem csak a sebek kínoznak, hanem az is megnehezíti a helyzetet, hogy minden izmom teljesen elgémberedett, mialatt olyan sokáig hevertem ott mozdulatlanul. Katniss egy hatalmas rántással tud csak kiszabadítani a sárból és a növények közül. Nem tudom visszatartani a kicsordulni készülő könnyeimet. Összeszorítom a fogaimat, és megteszek mindent, amit csak lehet, de fáj, mindenem annyira fáj.

- Figyelj, Peeta, megpróbállak átfordítani, belegördítelek a vízbe. Itt nagyon sekély a patak, rendben?

- Pompás - szűröm összeszorított fogsoromon át.

- Háromra. Egy, kettő, három!

Átfordít, és szinte biztos vagyok benne, hogy a hang, amit kiadok, már nem is nevezhető emberinek. Már a patakban vagyunk?

- Rendben van, módosítom a tervet. Mégsem görgetlek bele teljesen a vízbe - közli.

- Nincsen több görgetés? - kérdezem reménykedve.

- Nincsen, végeztünk. - Úgy nézek Katnissra, mint ahogy egy gyermek néz az anyjára, vigasztalást és biztonságot keresve. - Inkább lemoslak. Addig, ha tudod, tartsd szemmel az erdőt, rendben?

Csak fekszem, amíg Katniss lemossa rólam a sarat és a leveleket, ami eltart egy darabig. Nagy nehezen előkerülnek a koszréteg alól a ruháim. Magamban győzködöm a szívemet, hogy ne kalapáljon olyan veszettül, amikor lehúzza a kabátom cipzárját és kigombolja az ingem. Csak a sebeimet vizsgálja, ez minden. Katniss felhúz, és ültömben a sziklapárkánynak támaszkodom. Ez sokkal jobb, mint az eget bámulni. Katniss a vadászdarazsak csípéseivel kezd babrálni. Nem annyira rossz, mint amikor átfordított, de még ettől is összerezzenek. Valamiféle leveleket nyom a csípések helyére, amitől rögtön milliószor jobban érzem magam. Megkönnyebbülten felsóhajtok - legalább ennyi fájdalommal kevesebbel kell megbirkóznom. Ráken valamit a mellkasomon lévő égési sebre is. Vajon mi lehet az? Kutatni kezd a hátizsákjában, és elővesz még valamit.

- Ezt nyeld le. - Teszem, amit mond, mert száz százalékig megbízom benne. - Biztosan éhes vagy - mondja Katniss. Fáj a gyomrom, de nem érzek késztetést, hogy egyek. Már egy ideje nem.

- Nem igazán. Fura, de napok óta nem érzek éhséget - mondom, miközben Katniss hússal kínál. Válaszul ráncolom az orrom és megrázom a fejem. Még a szagától is rosszul vagyok.

- Peeta, muszáj enned valamit - mondja szigorúan.

- Rögtön visszajönne az egész. - Ez a kevés mozgás és a vízivás is teljesen kimerített. -Kösz. Sokkal jobban vagyok, de tényleg. Most már alhatok, Katniss? - kérdezem, remélve, hogy hagyja majd, hogy kiüssem magam egy időre.

- Mindjárt. - A hangja megnyugtató, mint egy édesanyáé. - De előbb meg kell néznem a sebet a lábadon.

Hát persze, rendben van. Készen vagyunk a darázscsípésekkel és az égési sebekkel, már csak egy maradt. Lassan lehúzza a bakancsaimat, majd centiről centire a nadrágomat is.

Megint meg kell próbálnom megfékezni a szívem őrült zakatolását. Nyugi, csak a sebről van szó. Feszülten figyelem az arcát, ahogy szemügyre veszi a sérülést. Világosan látszik a borzalom az arcán, ebből tudom, mekkora gáz van; én még nem mertem közelebbről megvizsgálni a sebet.

- Csúnya, mi?

- Tűrhető - vonja meg a vállát, mire majdnem elnevetem magam a béna színjátékán. -Látnod kellene azokat a sebesülteket, akiket anyához szoktak hozni a bányából. Először alaposan ki kell tisztítani a sebet. - Elég magabiztosnak hangzik, ami megnyugtat. Csendben várok, amíg dolgozik, és lemossa a lábam. - Mi lenne, ha kicsit szellőztetnénk, aztán... - a sebre bámul, az agya sebesen dolgozik. Ez megválaszolja a kérdést, hogy mennyi tudás ragadt rá az anyjáról.

- Aztán befoltozod? - nézek rá együttérzően.

- Úgy van. Te pedig szépen megeszed ezeket. - A kezembe nyom néhány félbevágott aszalt körtét, és a folyó felé fordul. Egy pillanatig csak bámulom az ételt és hezitálok, de tisztában vagyok vele, hogy ha nem eszem meg önszántamból, Katniss nyomja le a torkomon. Nincs más választásom, rágcsálni kezdek, bár nem túl lelkesen. - Muszáj lesz kísérletezni - ismeri be végül. Kísérletezni. A halálos sérülésemen. Ígéretesen hangzik. Olyan leveleket nyom a sebre, amilyenekkel a vadászdarázs mérgét semlegesítette. Nem akarom megkérdőjelezni a módszereit, főleg, mivel maga is beismerte, hogy csak próbálkozik. Egyszerre elsápad, és látom leomlani a falat, amely elrejti az érzelmeit.

- Katniss? - Felnéz, szürke tekintete az enyémbe fúródik. - Na, mit szólnál most ahhoz a csókhoz? - Felnevet. Azt hiszem, nem egészen erre számítottam. - Valami baj van? - adom az ártatlant.

- Én... én nem vagyok jó ebben. Én nem az anyám vagyok. Fogalmam sincs, mit csinálok, és felfordul a gyomrom a gennytől. Hú! - Felnyög, amit egy újabb követ, miután kicseréli a leveleket egy másik adagra.

- Ha ezt nem bírod, hogyan szoktál vadászni? - faggatom. A gyilkolás sem épp tiszta meló.

- Hidd el, sokkal könnyebb megölni egy állatot, mint ez. Bár, ami azt illeti, lehet, hogy éppen most öllek meg téged.

- Nem tudnád kicsit gyorsabban csinálni? - kérdezem. Egyáltalán nem bánom, a halál felüdülést jelentene az elmúlt napok után, és még jobb lenne, ha Katniss közben mellettem lenne.

- Nem. Fogd be a szádat, és edd meg a körtét!

Elrágcsálom az utolsó két körtét is, és közben tovább nézem Katnisst. Ki akarom nyújtani a kezem, hogy megérintsem, csak hogy meggyőződjek róla, tényleg itt van.

Olyan sok látomásom és álmom volt az elmúlt napokban, hogy nem lehetek teljesen biztos benne, hogy ez nem egy újabb.

- Mi a következő lépés, Everdeen doktornő?

- Teszek rá egy kicsit a balzsamból, amivel az égési sebeket bekentem. A fertőzések ellen biztosan jó. Aztán bekötözöm. - Vállat vonok, és Katnissra hagyom.

Úgy jár el, ahogy eltervezte, és látszólag jobban érzi magát, miután végzett, és a sebet már eltakarja a kötés.

Összezavarodom, amikor a kezembe nyom egy táskát.

- Tessék, takard be magad ezzel, és akkor kimosom a gatyádat.

- Ó, engem nem zavar, ha meztelenül látsz. - Ez csak félig igaz. Egy kicsit azért zavar, de nem annyira, mintha egy idegen látna. Azt hiszem, annyira nem lennék fesztelen, mint Portiával, de jól kezelném a helyzetet.

- Olyan vagy, mint a családom többi tagja. Engem viszont zavar, rendben? - ezzel elfordul.

Mozgásra kényszerítem merev végtagjaimat, és lehúzom az alsógatyámat, majd a patakba dobom, hogy Katniss kimoshassa. A táskát használom, hogy eltakarjam a férfiasságomat, ahogy Katniss meghagyta. Elég furcsának találom, hogy ez a lány, akit valószínűleg a legveszélyesebb kiválasztottként tartanak számon az arénában, nem tudja elviselni, ha valakit meztelenül, vagy vérezni és gennyedzni lát.

- Tudod, gyilkos csaj létedre elég finnyás vagy - jegyzem meg, miközben kövekhez csapkodja az alsómat. - Hagynom kellett volna, hogy te fürdesd meg Haymitchet. - Elég mulatságos látványt nyújtott volna, hogy milyen kényelmetlenül érzi magát, miközben segíteni próbál.

- Küldött neked már valamit?

- Semmit - mondom, és szünetet tartok, mert leesik, hogy értette. Haymitch küldött neki egy ajándékot, talán többet is. Nem tudom, hogy érezzek ezzel kapcsolatban, hisz megegyeztünk, hogy Katnisst akarom megvédeni. Egyszerűen csak nem fogtam fel, hogy ez azt jelenti, hogy engem hagy meghalni, magányosan és lassan. - Miért, neked mit küldött?

- A balzsamot - zavartnak hangzik? Talán megbánta, hogy felhozta a témát. - És egy kis kenyeret.

- Mindig is tudtam, hogy te vagy a kedvence - próbálom lerázni magamról a zavart, de nem tagadhatom, hogy ez egy kicsit fájt. Igaz, nem annyira, mint a lábam.

- Ne már, rosszul van, ha csak a közelemben kell lennie.

- Mert túlságosan hasonlítotok egymásra - motyogom, de nem biztos, hogy meghallotta.

Katniss már nem mond mást, engem pedig lassan elnyom az álom. Nem a mostanában megszokott fájdalmas eszméletlenségbe süppedek, hanem tényleg alszom. Lenyűgöző, hogy Katniss milyen hatással bír.

Huszonharmadik fejezet

Valaki megráz, hogy felébredjek. Arra számítok, hogy Portia az, ám amikor felnézek, Katniss néz vissza rám. Ez sokkal inkább kedvemre való.

- Peeta, most már indulni kell - mondja sürgetően. A félig még alvó, lázas agyam nem érti, mire gondol.

- Indulni? Hová?

- El, minél messzebbre innen. A folyásirányban. Keresnünk kell egy helyet, ahol pihenni tudsz, és kicsit megerősödsz.

Nem vitatkozom vele, csak kényszerítem magam, hogy megmozduljak. Amikor ráállok a bal lábamra, össze kell szorítanom a fogaimat, hogy ne adjak ki semmilyen hangot. Bár az tetszik, hogy Katniss arcán aggodalmat látok felvillanni.

- Gyerünk. Meg tudod csinálni - nyugtat meg. Gyorsan bólintok, és némán bátorító beszédet tartok magamnak. Meg tudom csinálni; hát persze, hogy meg tudom csinálni. Nem engedhetem meg, hogy most gyengének tűnjek, főleg, mivel Katniss itt van. És mert az egész világ figyel. Úgyhogy teszek egy lépést, aztán még egyet, és még egyet. Katnissrakell támaszkodnom, mialatt a folyóban botladozunk. Pontosabban én botladozom, Katniss pedig megakadályozza, hogy pofára essek. Nem jutunk messzire. Minden lépéssel sötétebb lesz a világ. Próbálom tartani magam, és rávenni a lábaimat, hogy folytassák az utat. Katniss természetesen észreveszi, milyen rémes állapotban vagyok, és leültet; a fejemet a térdeim közé nyomja, hogy kicsit magamhoz térjek.

Katniss a terepet személi és tervet sző, mialatt én arra koncentrálok, hogy ne haljak meg. Amikor a világ már nem forog, Katniss újra mozgásra bír, ezúttal felfelé megyünk a parton, a sziklák felé. Ettől a rövid kis sétától is úgy kezdek zihálni, mintha egy kilométert sprinteltem volna. A hőmérséklet is nagyot zuhant, folyamatosan ráz a hideg.

Tökéletesen haszontalannak érzem magam, amíg ott állok, és nézem, ahogy Katniss kicsit kényelmesebbé varázsolja a barlangot. Amikor begyömöszöl a hálózsákjába, arra gondolok, hogy ez olyasvalami, amit egy anya csinálna a gyermekével. Egy olyan rituálé, amin én soha nem estem át az anyámmal. Visszautasítom az ételt, amit Katniss felkínál, és az arcán tartom a tekintetem, mialatt a bejáratnál munkálkodik. A gyönyörű, egyenes, határozott vonásain. Időnként bizonytalanul hátrapillant rám, de gyorsan elkapja rólam a tekintetét, amikor észreveszi, hogy még mindig bámulom. Kis idő múlva csalódottan söpri félre az indákat, amikkel álcázni próbálta a bejáratot.

- Katniss - szólítom meg, mire odajön hozzám, és kisöpri a hajam a homlokomból. Jó érzés. - Kösz, hogy megkerestél. - Csak kolonc vagyok a nyakán, és csökkentem az esélyeit, hogy megnyerhesse a Viadalt, de akkor is, hihetetlenül megkönnyebbültem, hogy itt van.

- Te is megkerestél volna, ha olyan állapotban vagy. - Gyengéden a homlokomra teszi a kezét, és aggodalmasan ráncolja a homlokát.

- Igen. Figyelj, ha nem úszom meg...

- Ezt meg sem hallom - vág a szavamba. - Nem ezért tisztítottam ki azt a rengeteg gennyet a sebedből.

- Tudom. De ha mégis...

- Nem, Peeta, erről nem nyitok vitát. - Nem engedi, hogy folytassam, még az ujjait is az ajkamra szorítja, hogy elhallgattasson.

- De én... - kezdem újra, mire megcsókol. Teljesen összezavarodok, az agyam túlpörög. Katniss. Ajkai. Csókolnak. Engem. Barlang. Álom? Még mielőtt teljesen felfoghatnám, mi is történik, Katniss elhúzódik.

- Nem fogsz meghalni. Megtiltom. Megértetted? - Megadom magam, és talán nem is csak azért, mert még mindig nagyon zavarodott vagyok.

- Megértettem - suttogom. Katniss kimászik a barlangból, és magamra hagy, hogy egy kis rendet tehessek a gondolataim között. Azonban úgy tűnik, hogy ehelyett elszundítok.

Arra ébredek, hogy Katniss megcsókol, amin megdöbbenek. Miért lett hirtelen ilyen gyengéd? Na nem mintha bánnám... Csak furcsa. Ezelőtt soha nem mutatta semmi jelét annak, hogy kedve volna megcsókolni, és most kétszer is megtette, nagyjából tíz perc alatt.

- Peeta, nézd, mit küldött neked Haymitch - mondja majdnem fülig érő szájjal, és feltart valamit, ami leginkább egy fazéknak látszik.

- Mi ez? - kérdezem álmosan.

- Húsleves. Jót fog tenni.

- Nem kell - mondom, és lejjebb csúszok a hálózsákban, mintegy nyomatékosítva a véleményem.

- Kérlek, Peeta! Enned kell. - Katniss megpróbál győzködni, s elhúzza az arcomból a hálózsákot. Különböző módszerekkel próbál rávenni, hogy megegyem a húslevest, fenyegetőzik és könyörög. De az a leghatékonyabb, amikor felajánlja, hogy megcsókol minden kanál leves után. Ez az alku eléggé ösztönöz, hogy megegyem az egészet, a lehető legtöbb korty formájában.

A hasam tele van, a délutáni mozgás elszívta minden energiámat, a hálózsákban melegvan, és tudom, hogy Katniss ott van velem - mindezek azt eredményezik, hogy gyorsan elalszom.

Huszonnegyedik fejezet

Amikor felébredek, körbenézek, az alvástól még kissé tompán. Egy barlangban vagyok, és tudok mozogni. Nem fáj a gyomrom, és a többi fájdalom is eltűnt. Nem az égre bámulok fel. Hát persze. Katniss. Az előző délután emlékére még hevesebben pislogok körbe. Nincs itt. Mély rettegés tölt el. Itt hagyott meghalni? Nem, nem tenne ilyet. Vagy mégis? A kétségeket az agyam egy eldugott zugába száműzöm, amikor ráébredek, mennyire nevetséges vagyok.

De mi van, ha nem önszántából hagyott itt? Akkor lehetséges egy másik magyarázat is. Cato és Clove valószínűleg még kint csatangolnak az arénában, vérszomjasan, és mindenre elszántan. Rátalálhattak a kis kuckónkra, és elragadhatták Katnisst az éjszaka során? Így még annak is van értelme, hogy engem miért hagytak itt. Felmérték az állapotom, látták, hogy hasznavehetetlen vagyok, és nem jelentek semmilyen fenyegetést.

Lassan megpróbálok felülni. A testem legnagyobb része még nem gyógyult meg teljesen, ezért fájdalmas a mozgás, és nem is könnyű. Félig már feltornázom magam, amikor Katniss megjelenik a barlang bejáratánál. Minden korábbi feszültségem azonnal elolvad.

- Felébredtem, és nem találtalak sehol. Aggódtam miattad. - Katniss nevet, és visszanyom a földre.

- Te aggódtál miattam? Láttad mostanában, hogy nézel ki? - kérdezi.

- Azt hittem, Cato és Clove megtaláltak. Szeretnek éjjel vadászni - világosítom fel sötéten.

- Clove? Melyikük az? - Clove, melyikük is az? Az arcok és a nevek egy pillanatra összezavarodnak az agyamban, mielőtt kapcsolatot találok köztük. Azt hiszem, nem vagyok túl jó formában. Talán a vérmérgezéstől? Vagy valami más betegségtől ilyen kuszák a gondolataim?

- A lány a Második Körzetből. Még életben van, ugye?

- Igen, rajtunk kívül már csak ők ketten vannak, meg Tresh és a rókaképű lány. Rókaképűnek neveztem el a lányt az Ötödik Körzetből. Hogy érzed magad?

- Jobban, mint tegnap - ismerem be. Bár a végtagjaim még mindig merevek, és a lábam is nagyon fáj. - Hatalmas erőlelépés ez a dagonyázáshoz képest. Tiszta ruha, orvosság, hálózsák... és te. - Furcsa érzés egyszerűen csak elmondani neki, hogy mit érzek. Itt, a mi kis barlangunkban elfeledkezem a kamerákról, amik figyelnek, itt csak Katniss és én vagyunk. Az érzéseimet már nem kell eltemetnem, ahogy hosszú évekig tettem,

miközben csak titkos pillantásokat engedtem meg magamnak, és azt kívántam, bár köszönhetnék neki.

Katniss megérinti az arcom, mire elkapom a kezét, és az ajkaimhoz szorítom. Megnyugtató, hogy tényleg velem van, és nem a sárban fetrengve delirálom az érintését.

- Nem csókolhatsz meg, amíg nem eszel valamit - korhol Katniss, és segít, hogy felüljek. Csók? Ó, ja igen, rengeteget csókolóztunk tegnap. Halványan elpirulok az emlékre, nem is értem, hogy mehetett ki a fejemből, hogy megcsókoltam Katniss Everdeent. Ez a láz rosszabb lehet, mint gondoltam. Megetet velem valamilyen gyümölcsös kását, aztán hússal kínál, de azt elutasítom, mert nem hiszem, hogy valami nehezebbel is megbirkózna a gyomrom. Mást nem tudok enni húslevesen és gyümölcskásán kívül. Most először nézek rendesen Katniss arcára, mióta felébredtem, és észreveszem a szeme alatt húzódó sötét karikákat, és hogy elég lassan mozog. Másoknak talán nem tűnne fel, hogy nem úgy mozog, mint általában, de ők nem figyelték őt évekig a távolból.

- Nem aludtál.

- Jól vagyok. - Hazudik.

- Aludj egyet. Majd én őrködöm. Felébresztelek, ha bármi történik - biztosítom, de még mindig habozik. - Katniss, nem maradhatsz ébren örökké.

- Rendben van - adja meg magát. - De csak néhány órát alszom. Mindenképpen kelts fel.

A barlangon kívüli világot kémlelem, mialatt Katniss leheveredik mellettem, egyik kezét az íján tartva. - Gyerünk, most már aludjál - mondom csendesen, miközben kisöpröm a haját a homlokából. Tovább simogatom, míg végül elalszik, és elbűvölve nézem, ahogy a feszültség eltűnik az arcáról. Annyira békésnek látszik.

Néhány óra múltán tudom, hogy fel kellene ébresztenem őt, de minden csendes, és elragadó látványt nyújt, amikor alszik. Semmi sem történik, ezért inkább hagyom pihenni. Délutánig alszik. Amikor kinyitja a szemét és felül, látszólag rögtön tudja, hogy nem tartottam be a szavam.

- Peeta, nem úgy volt, hogy felébresztesz?

- Mégis minek? Az égvilágon semmi sem történt. És különben is szeretem nézni, ahogy alszol. Olyankor nem ráncolod a homlokodat. Sokkal helyesebb így az arcod - viccelődök. A megjegyzésemre természetesen azonnal ráncokba szalad a homloka, amin vigyorogni kezdek. Hirtelen nyugtalanná válik és az arcomra szorítja a kezét.

- Ittál? - kérdezi, s felkapja az egyik vizes palackot.

- Hát persze - hazudom, de nem hiszem, hogy sikerült meggyőznöm. Megitat velem két liter vizet, és megint bead néhány szem lázcsillapítót. Ülök és nézem, ahogy elkezdik

ellátni a sebeimet, a kisebbekkel kezdve. Az arcán tartom a tekintetem, amikor odaér a combomhoz. Mindent látok az arcán. Rossz a helyzet.

- Hát, jobban bedagadt, viszont már nem gennyes - mondja bizonytalan hangon. Nagyon édesnek találom, hogy próbál megnyugtatni. De én magam is látom a sebet. Látom azokat a vörös csíkokat, amik felfelé kúsznak a lábamon, és tudom, hogy mi az.

- Tudom, hogy vérmérgezésem van, Katniss. Még ha az anyám nem is gyógyító.

- Túl kell élni a többieket, Peeta. Ha győzünk, a Kapitóliumban majd meggyógyítanak. -Gúnyosan elmosolyodom.

- Ez jó ötlet - mondom, olyan őszintén, ahogy csak tudom. Biztos vagyok benne, hogy ő is látja a buktatókat a tervben, hiszen járni is alig tudok. Hogyan tudnék így szembeszállni a többi kiválasztottal? Csak arra számíthatok, hogy Katniss vigyáz rám, amíg a többiek mind meghalnak.

- Enned kell. Muszáj jó erőben maradnod. Csinálok neked levest.

- Ne gyújts tüzet! Nem éri meg.

- Majd meglátjuk. - Katniss figyelmen kívül hagyja a kérésem, és úgy döntök, nem vitatkozom vele, mert úgysem lenne értelme. Kimegy a barlangból a főzéshez szükséges kellékekkel. Nagyon meleg van, de a barlang még mindig hűvösebb, mint a kinti levegő. Lefekszem és kinyújtózom a hálózsákon, amíg várom, hogy Katniss visszatérjen. A fájdalom nem csökkent, de nem is rosszabb, mint korábban volt. Még mindig lázasnak érzem magam. Azt sem tudom, a hideg ráz-e, vagy izzadok.

Jobban érzem magam, amikor meglátom Katniss arcát. Visszatért, elsimítva ezzel a fájdalom egy részét az arcomról. Vizes ruhát terít a homlokomra, legalábbis azt hiszem, vizes. Olyan érzés, mintha simán csak egy darab rongy lenne a homlokomon, cseppet sem hűt le.

- Kérsz valamit? - kérdezi, a hangába aggodalom szűrődik. Ez kedves.

- Nem, köszönöm. - Szünetet tartok, és meggondolom magam. - Várj, mégis kérnék valamit. Mesélj nekem.

- Meséljek? Mégis miről? - Mit akarok hallani? Bármit, csak halljam a hangját.

- Mesélj egy vidám történetet. Meséld el életed legboldogabb napját. - Mérgesen felsóhajt, majd hosszú szünet áll be, mialatt Katniss azon filózik, melyik történetét szedje elő.

- Azt még nem meséltem, hogyan szereztem Primnek egy kecskét, ugye? - kérdezi hirtelen. Megrázom a fejem, és várakozóan nézek rá, míg kényelembe helyezkedik a történethez.

Mikor a történet végére ér, felhangzanak a harsonák. Ez azt jelenti, hogy bejelentenek valamit. Katniss azonnal reagál, a barlang szájához siet. Claudius Templesmith hangja tölti be az arénát. Lakomára hívja a még talpon maradt kiválasztottakat. Az egy vérfürdő. Hozzáteszi, hogy mindenkinek sürgősen szüksége van valamire, amit csak így szerezhet meg. Katniss hátára meredek, és tudom, mi lesz a nekünk kikészített hátizsákban. Gyógyszer, ami megmenti az életem.

Nagy nehézségek árán talpra evickélek, és Katniss mögé botladozom. Megszorítom a vállát, hogy rám nézzen.

- Ne. Ne tedd kockára az életedet miattam.

- Ki mondta, hogy kockára akarom tenni? - kérdezi közönyösen.

- Szóval akkor nem fogsz odamenni? - kérdezem, hogy tisztázzuk a helyzetet. Nem fogom megengedni, hogy odamenjen, akármi is az ára. Túl kell élnie, akár meghalok, akár kihúzom valahogy a végéig, ez nem számít. Nem megyek vissza a Tizenkettedikbe Katniss nélkül, mert úgy üres lenne az életem. Nem engedem, hogy meghaljon, miközben az én életemet próbálja megmenteni.

- Még szép, hogy nem megyek. Ne nézz teljesen hülyének, ha megkérhetlek! Szerinted majd ölre megyek Catóval, Clove-val meg Tresh-sel, hogy megkaparintsak egy hátizsákot? Ne légy már ennyire hülye - dorgál, majd megfogja a karom és visszatámogat a hálózsákhoz. - Hagyom, hadd gyilkolják egymást, holnap este megnézzük, ki maradt még életben, aztán kitaláljuk, mit csináljunk - próbál nyugtatni, de nem néz a szemembe.

- Nem tudsz hazudni, Katniss. Fogalmam sincs, hogyan tudtál életben maradni. -Utánozni kezdem a hangját: - Naná, hogy örültem, hiszen az a kecske valóságos aranybánya. Mintha kicsit lement volna a lázad. Még szép, hogy nem megyek. - Csóválom a fejem. - Ígérd meg, hogy soha nem fogsz kártyázni. Elvesztenéd minden pénzedet.

Az arca kipirul a méregtől. - Jól van, el fogok menni, te pedig nem akadályozhatod meg.

- Akkor követlek. Legalábbis egy darabig. Talán nem jutok el a Bőségszaruig, de ha elég hangosan kiabálom a nevedet, előbb-utóbb valaki meg fog találni. És akkor tuti, hogy meghalok - mondom makacsul, mert akkor a kísérlete hiábavaló lesz. Tudom, hogy úgy érzi, meg kell mentenie, a családom és a barátaim miatt, vagy valami más okból. Talán saját maga miatt is?

- Száz méterre sem tudnál elvánszorogni innen, amilyen állapotban a lábad van. - Ez jogos.

- Akkor majd vonszolom magam. Ha te mész, én is megyek.

- Most mégis mit csináljak? Üljek itt, és ölbe tett kézzel nézzem, ahogy meghalsz?

- Nem fogok meghalni. Megígérem. Ha te cserébe megígéred, hogy nem mész oda a Bőségszaruhoz. - Ez nem olyasmi, amit így megígérhetek, de bármire képes vagyok, hogy itt tartsam, távol a vérfürdőtől. Az álla megfeszül, ahogy mérlegeli a problémát.

- Akkor viszont azt kell tenned, amit mondok. Megiszod a vizet, felkeltesz, amikor kérem, és az utolsó kanálig megeszed a levest, függetlenül attól, milyen gusztustalannak találod! - csattan fel, a düh még mindig tisztán leolvasható az arcáról.

- Megegyeztünk. Elkészült már? - Nem akarom megenni a levest, a gondolattól máris kezdek rosszul lenni. De nincs sok választásom, ha Katnisst itt akarom tartani.

- Várj egy percet. - Megint kimegy a barlangból, és nem sokkal később vissza is tér egy fazék levessel, amit előttem rak le. Az egészet megeszem, még a sűrűbb részt is kikanalazom az aljáról, hogy megmutassam, milyen lelkes vagyok. Nem tudom, a gyomrom kibírja-e.

- Nagyon finom! Nagyon jól főzöl, Katniss. - Én jobban hazudok, mint ő. Válaszul ismét lázcsillapítót kapok.

Csendben ülök, amíg ő kimegy elmosogatni. Elég gyorsan visszatér, és egy újabb adag gyümölcskásával fenyeget. Milyen csodás! De nem tiltakozom, csak kinyitom a szám, és várom, hogy megetessen. A bogyónak más íze van, mint korábban volt, most sokkal édesebb. - Nagyon édes - jegyzem meg.

- Igen, mézbogyónak hívják. Anya lekvárt szokott főzni belőle. Még sosem ettél ilyet? -kérdezi, miközben egy újabb kanál pépet nyom a számba.

- Nem. De olyan ismerős az íze. Mézbogyó? - Hasonlít azokhoz a bogyókhoz, amikkel korábban etetett meg, de nem hiszem, hogy valaha hallottam volna róla.

- Hát, a piacon nem árulnak ilyesmit, csak az erdőben lehet szedni - újabb nagy kanálnyit nyelek le ezekből a furcsa, édes bogyókból.

- Olyan édes, mint a szirup - merengek hangosan. Szirup... odakint volt, ahol nem láttam. Haymitchnek elég ideje volt, hogy küldjön neki valamit. Szirup, ezért volt olyan ismerős. Amikor nem tudtam elaludni, mert hetekig rémálmok gyötörtek, az apám elment Katniss anyjához, hogy segítséget kérjen. Altatóért. Döbbenten nézek Katnissra. - Szirup. -Katniss a számra tapasztja a kezét, hogy ne köphessem ki a pépet, amit még nem nyeltem le.

Amikor elenged, kétségbeesetten nyomom le az ujjaimat a torkomon, hogy kihányjam, de máris kezdem kábán érezni magam. Az alvás úrrá lesz rajtam. Úgy érzem, elárultak. Aztán már semmit sem érzek.

Huszonötödik fejezet

Ébredezni kezdek, Katniss nevével az ajkamon. Aggódom érte, de miért is? Mi történt? Kótyagos vagyok, mégis tisztábbak a gondolataim, mint az elmúlt napokban bármikor. A láz már nem tompítja el az agyam, és a kínzó fájdalom is eltűnt, bár a végtagjaimat még kissé merevnek érzem azután, hogy az utóbbi időben nemigen mozogtam. Kétségbeesetten nézek körbe a barlangban, de Katniss ott van mellettem. Összegömbölyödve alszik; a látvány mélységes nyugalommal tölt el. Nem kell aggódnom. Aztán meglátom a vért. Ettől eszembe jut, mi történt. Bejelentették a lakomát, és Katniss bealtatózott. Elment a Bőségszaruhoz, és megsérült.

- Katniss! - zihálom, és gyorsan felülök.

Gyengéden megfordítom, hogy lássam az arcát. A homlokán vágás van, és vér, nagyon sok vér. Tócsába gyűlt a földön a feje körül, valamennyi pedig az arcára száradt. Zakatoló szívvel szorítom reszkető kezem a nyakához, hogy ellenőrizzem a pulzusát. Életben van. Megkönnyebbülten sóhajtok, majd felkapom a hátizsákját. Beletúrok az elsősegély doboz után kutatva, és előszedem a kötszert. Bár tekintve, hogy mi történt a lábammal, nem jó ötlet csak így bekötözni. Inkább letépek egy darabot, bevizezem, és óvatosan törölgetni kezdem Katniss homlokát. A piszkot és a rászáradt vért sikerül lemosnom, ám a seb tovább szivárog. Gyorsan bekötözöm a fejét, jó szorosan, hogy elálljon a vérzés.

Hatalmas mennydörgés hallatszik, majd szinte azonnal követi a szikláknak csapódó esőcseppek hangja. A Játékmesterek vihart keltettek, de vajon kinek? Valami nedvesség éri az arcom. Letörlöm és megvizsgálom a kezem, de csak víz. Az eső beszivárog a barlangunkba. Nem volt Katnissnak egy műanyag terítője? Ó, ott van a barlang túlsó felén. Lassan felkelek, és felnyögök, ahogy a lábaim zsibbadni kezdenek. Kinyújtózom, és próbálom kidörgölni belőlük a merevséget, hogy újra mozoghassak. Eltart egy darabig, mire felhúzom az anyagot a plafonhoz, és a széleit a sarkokba gyömöszölöm, de végre száraz a rejtekhelyünk.

A barlang szája zárva van. Katniss csinálhatott valamit, mielőtt elindult a lakomára. Széljegyzet magamnak: később, amikor már nem aggódom érte ennyire, mérgesnek kell lennem rá. Megfordulok tiltakozó lábaimon, és szemlét tartok. Még mindig ott a vér a földön, és egy fecskendő is hever a barlang padlóján, egy kis táska mellett, amelyen a tizenkettes szám díszeleg. Óvatosan a táskába teszem a használt fecskendőt, és félrerakom az útból.

Miután lehúzom a hálózsák cipzárját, gyengéden felemelem Katnisst és az anyagra fektetem. Lehúzom a vizes bakancsát, s ekkor észreveszem, hogy a zoknija is átázott. Azokat is kiterítem, remélve, hogy megszáradnak, majd becipzározom a hálózsákot, hogy

megvédjem őt a hidegtől. A hőmérséklet drámaian csökkent, de még így sem rossz a helyzet.

Egy darabig a barlang padlóját takarítom, hogy eltüntessem a vért, és amikor ezzel végzek, a figyelmemet a korgó gyomrom kezdi lekötni. Maradt még egy kis guvathús, elkezdek csipegetni belőle. De az a néhány kis falat nem elég, és mire észbe kapok, már három combot is eltüntettem. Úgy érzem, tele vagyok, és visszamegyek Katnisshoz. Leülök mellé, és sokáig simogatom a haját, mire összeszedem a bátorságot, hogy ellenőrizzem a combom. Sokkal jobban néz ki, mint mikor utoljára láttam. Eltűntek az ijesztő, vörös csíkok, bár egy kicsit még mindig duzzadt. Úgy döntök, nem kötözöm be, mert már nem vérzik, és genny sem szivárog belőle. Megszólal a himnusz, ezért a barlang szájához megyek, és felnézek az égre. Felvillan Clove arca, majd az ég elsötétül. Clove halott? Gyorsan Katnissra pillantok, és a kötésre a fején. Valószínűleg kés okozhatta a sebet. Katniss megölte volna Clove-ot? Óvatosan bemászok a hálózsákba, finoman megpuszilom Katniss arcát, aztán nézem őt, amíg a szemeim le nem csukódnak.

Amikor felébredek, Katniss még mindig eszméletlen. Újra ellenőrzöm a pulzusát, csak hogy megnyugtassam magam. Felmérem a készleteinket; kezdünk kifogyni a kajából. Délután elmajszolok egy marék mazsolát, és a barlangban maradok. Már sokkal kevésbé van bedagadva a seb a lábamon, ígéretesnek tűnik a helyzet. Az eső még mindig zuhog, és a villámok is hevesen csapkodnak a fejünk felett. Nem tehetek mást, mint hogy ülök Katniss mellett, és reménykedek, hogy hamarosan felébred.

Arra használom az üres órákat, hogy rendezni próbálom az emlékeimet és a gondolataimat. A láz eléggé összezavart, ezért nem tudhatom biztosan, mi volt valóság és mi nem. Csókolóztam Katnisszel. Tényleg megtörtént? Lenézek Katniss békés arcára, a gyomromban pillangók verdesnek. Szerintem az valóságos volt. Megcsókolt. Nem tudok elfojtani egy vigyort, ahogy előhívom az emléket. Habár nem emlékszem túl jól, ami eléggé kiábrándító. Azon kezdek tűnődni, vajon mióta ülök már itt. Reggel van, vagy délután? Újra Katnissra pillantok, és látom, hogy a kötés egy ponton kezd átvérezni. De csak egy kis részen, ezért azt gondolom, valószínűleg nem vészes a helyzet.

A fejsérülések komolyak is lehetnek, de egy vágás nem okozhat maradandó károsodást, ugye? A kétség beférkőzik a gondolataim közé, és gyötörni kezd az elképzelés, hogy talán nem ébred fel. Azon kapom magam, hogy pár percenként ellenőrzöm a pulzusát. Már elég régóta fekszik ott, ezért meglep, amikor hirtelen mozgatni kezdi a lábát.

Újra ránézek, és látom, hogy a szemei mozognak a szemhéja mögött. Cirógatni kezdem az arcát; biztosan rosszat álmodik. Megnyalja az ajkát. Azt hiszem, ébredezik.

- Katniss? Katniss, hallod, amit mondok? - Kinyitja a szemét, és ijedten pillant körbe, ahogy megpróbálja elhelyezni magát térben és időben. Fölé hajolok, és úgy látom, megnyugszik, amikor meglát. Vagy csak képzelem?

- Peeta - leheli, szürke szemei összekapcsolódnak az enyémekkel.

- Hé! Jó újra látni a szemedet.

- Meddig aludtam? - kérdezi.. Túl sokáig, mondom magamban.

- Nem tudom - mondom hangosan. - Én tegnap este ébredtem fel, akkor már ott feküdtél mellettem, egy elég ijesztő vértócsában. Azt hiszem, végül elállt a vérzés, de még nem nagyon ugrálnék a helyedben. - Felemeli az egyik kezét, hogy megérintse a homlokát, ahol bekötöztem. Felkapok egy üveg vizet és Katniss szájához tartom, aki majdnem az egészet ki is issza.

- Jobban vagy - motyogja.

- Sokkal jobban. Nem tudom, mit adtál nekem, de bevált. Ma reggelre szinte teljesen lelohadt a seb a lábamon.

- Ettél valamit? - kérdezi. Majdnem elnevetem magam. Itt fekszik, egy valószínűleg komoly fejsebbel, de még mindig az én egészségemért aggódik.

- Ne haragudj, de majdnem az egész guvatot befaltam, mire eszembe jutott, hogy takarékoskodnom kellett volna. De ne aggódj, most már újra szigorú fogyókúrára fogtam magam.

- Ezt nem tartom jó ötletnek. Enned kell. Nemsokára újra tudok majd vadászni. - Azzal a sebbel nem hiszem.

- Azért ne kapkodd el, jó? Most egy darabig én viselem a gondodat. - Tetszik ez az elképzelés. Előszedem a húst és némi mazsolát, hogy egyen, és vizet is diktálok még bele a falatok között. Miután végzett, dörzsölni kezdem a lábát, mert a hálózsák nem tartja elég melegen. Hogy biztosan ne fázzon, a kabátomba bugyolálom a lábfejét, mielőtt újra betakargatom.

- A bakancsod és a zoknid még nem száradt meg, és ebben az időben nem is nagyon fog. -Mintegy a mondandómat megerősítendő, újabb villám cikázik át az égen, hatalmas robaj kíséretében. - Azon gondolkodom, mi a céljuk ezzel a viharral? Ki lehet a célpont? -tűnődöm hangosan.

- Cato és Tresh - válaszol azonnal Katniss. - A rókaképű lány elrejtőzött az odújában, Clove pedig... megvágta a számat, aztán... - Katniss a levegőben hagyja a mondatot.

- Tudom, hogy meghalt. Tegnap éjjel láttam az égen. Te ölted meg?

- Nem. Tresh összezúzta a koponyáját egy kővel. - Nem mutatom ki az undort, amit érek, és elnyomok magamban minden képet, amin Clove tűnik fel, széttrancsírozva. És a gondolatot, hogy akár Katniss is lehetett volna.

- Mázlid van, hogy nem kapott el téged is.

- De elkapott. Aztán elengedett. - Összezavarodva nézek Katnissra. Észreveszi, hogy elvesztettem a fonalat, és elmeséli, mi történt vele, mióta ránk szabadította a vadászdarazsakat. Hogy szövetséget kötött a kis Rutával, és felrobbantotta a Hivatásosak készleteit. Ezen vigyorognom kell, és emlékszem is, hogy hallottam a furcsa morajlást, amikor a sárban feküdtem. Megszeppenek, amikor elmondja, hogy az egyik fülére nem hall, de ezt helyre tudják hozni a Kapitóliumban, ugye? Végül elmondja, hogyan halt meg Ruta, hogy végignézte a haláltusáját, és megbosszulta azzal, hogy végzett Marvellel. Késztetést érzek, hogy a karomba kapjam és megvigasztaljam, de valahogy nem érzem helyénvalónak. Vajon visszautasítana, mert most már nem szenvedek a láztól és a vérmérgezéstől? Úgy érzem, mintha egy mázsás szikla zuhanna a gyomromba, amikor arra gondolok, hogy csak azért csókolt meg, mert beteg voltam. Akkor mi lesz most? Talán sosem fog rendesen megcsókolni.

- Azért hagyott futni, mert nem akart az adósod maradni? - kérdezem. Bár örülök, mert ez azt jelenti, hogy Katniss visszatérhetett hozzám. De még így is furcsállom.

- Igen. Nem várom el, hogy megértsd. Neked mindig mindened megvolt. De ha a Peremen nőttél volna fel, most nem kellene megmagyaráznom semmit. - Hát persze, csak mert nem a Peremen élek, biztosan luxuskörülmények között tengetem a napjaimat, és fogalmam sincs, hogy másoknak milyen akadályokkal kell küzdeniük. Érzékenyen érint a tudat, hogy Katniss ezt gondolja rólam.

- Ne is próbálkozz. Úgysem hiszem, hogy megérteném.

- Ez is olyan, mint a kenyér. Valahogy úgy érzem, soha nem tudom meghálálni neked.

- A kenyér? Miféle kenyér? Amit neked adtam, amikor gyerekek voltunk? - Az életét kockáztatta, hogy megmentsen, de úgy érzi, tartozik nekem, mert amikor kisebbek voltunk, dobtam neki egy darab kenyeret? - Szerintem azt most már elfelejthetjük. Úgy értem, épp most mentettél meg a halál torkából.

- De akkor még nem is ismertél. Soha egyetlen szót sem beszéltünk egymással. - Nem mintha nem akartam volna, teszem hozzá magamban. - Ráadásul mindig az első ajándékot a legnehezebb visszafizetni. Már rég nem lennék a világon, ha akkor nem húzol ki a csávából.. Különben miért csináltad? - Ezt nem kérdezheti komolyan... Tudnia kell, hogy miért csináltam.

- Miért? Hiszen tudod, hogy miért - mondom, mire kicsit megrázza a fejét. Ez frusztráló, nagyon frusztráló. Bár, végtére is, Katniss azt hiszi, ez az egész csak a támogatók miatt van. - Haymitch azt mondta, nem lesz könnyű meggyőzni téged - sóhajtok.

- Haymitch? Mi köze van Haymitchnek ehhez? - érdeklődik.

- Semmi - vágom rá gyorsan. Hogy a fenébe magyarázhatnám el neki, amikor még a nyilvánvalót sem hajlandó észrevenni? Ez illik a képbe, hogy csak azért csókolt meg, mert rossz bőrben voltam. Hirtelen elnehezül a szívem. - Szóval Cato és Tresh, mi?

Gondolom, abban hiába reménykedünk, hogy kölcsönösen kinyírják egymást, nem igaz? - És akkor vége lenne, és hazamehetnénk. Minden visszatérne a normális kerékvágásba. Újra figyelhetném őt a távolból.

- Szerintem jól kijönnénk Treshsel. Talán még barátok is lehetnénk otthon, a Tizenkettedik Körzetben. - Lehetnénk. Még mi sem voltunk barátok a Viadal előtt. Most azok vagyunk?

- Akkor bízzunk benne, hogy Cato végez vele helyettünk - csak ennyit mondok.

Huszonhatodik fejezet

Észreveszem, hogy Katniss szemében könnyek gyülekeznek, és aggódni kezdek, hogy talán a sebe fájdult meg ennyire.

- Mi a baj? Nagyon fáj a sebed? - Úgy emlékszem, maradt még néhány fájdalomcsillapító pirulánk, de nem tudom, beadhatom-e neki erre a sérülésre. Bár azt hiszem, egy-két szem nem árthat.

- Haza akarok menni, Peeta - mondja, akár egy kisgyerek.

- Haza fogsz menni. Ígérem. - Lehajolok, hogy megcsókoljam a homlokát.

- Most akarok hazamenni - teszi hozzá, és ettől nekem is honvágyam támad. Mennyit kell még szenvednünk itt?

- Megmondom, mit csináljunk. Most szépen visszaalszol, és az otthonodról fogsz álmodni. És mire észbe kapsz, már tényleg otthon leszel. Jó lesz így? - Legalábbis remélem, hogy így lesz. Nem akarok tovább ebben az átkozott arénában maradni, fel akarom adni, hogy végre véget érjen az egész. De ezt nem tehetem. Meg kell győződnöm róla, hogy Katniss hazatér a családjához, és mindazokhoz, akik számítanak rá a Tizenkettedik Körzetben. Gale is eszembe jut, de figyelmen kívül hagyom a gondolatot.

- Jó - suttogja Katniss. - Ébressz fel, ha őrködni kell.

- Jól vagyok, és kipihentem magamat, hála neked és Haymitchnek. Ráadásul fogalmam sincs, meddig tart még - teszem hozzá, s közben arra gondolok, mennyi haladékot kapunk még, mielőtt újra szembe kell néznünk a valósággal: hogy még nem ért véget a Viadal, és még mindig vannak itt rajtunk kívül kiválasztottak, akiknek meg kell halniuk, hogy mi hazamehessünk. Mennyi időm van még, mielőtt Katniss újra kételkedni kezd az érzéseimben, amelyek valószínűleg nem találnak nála viszonzásra.

Mialatt Katniss alszik, az otthonomra gondolok, bár korábban gondosan kerültem ezeket az emlékeket. Azon tűnődöm, vajon hogy mehet az üzlet? Gareth vagy Lukail segít apának? Talán többen vásárolnak most a pékségben, hogy kifejezzék az együttérzésüket, és biztosítsák róla a családomat, hogy a Körzet ugyanúgy szurkol nekem is, ahogy Katnissnak. Az anyám biztosan nem engedi, hogy bezárják a boltot, az túl nagy veszteség lenne. Nem mintha számítanék rá, hogy megáll az élet, csak mert én az arénában vagyok. Az embereknek tovább kell lépniük, még akkor is, ha az ő lányukat vagy fiúkat sorsolták ki az aratáson. A Tizenkettedik Körzet lakói pedig pláne nem engedhetik meg maguknak, hogy pihenőnapot tartsanak.

Az eső egyre inkább rákezd, mostanra felhőszakadássá erősödött. A műanyag takaró nem fedi be az egész barlang tetejét, és kicsit át kell rendezgetnem, hogy Katniss ne ázzon meg. Ahogy az ég még inkább elsötétedik odakint, felébresztem Katnisst. A gyomrom korog, de nem akarok egyedül enni, mert mindkettőnknek elég kell legyen az étel. Amikor felébred, lassan felül, és már sokkal jobban néz ki. Kipakoljuk a készleteink maradékát, ami nem túl sok. Csak két adat guvathús, némi aszalt gyümölcs, és egy kis péppé zúzott gumó maradt. Ez nem fog sokáig kitartani, még akkor sem, ha spórolunk vele, de remélem, Katniss hamarosan elég jó állapotban lesz ahhoz, hogy vadászhasson. És abban is bízom, hogy a vihar hamar véget ér. Élvezem a Katnisszal kettesben töltött időt, de örökké nem élünk túl a barlangban.

- Megpróbáljuk beosztani?

- Nem, együk csak meg az egészet. A guvat úgyis hamarosan megromlana, és azt hiszem, egyikünknek sem hiányzik most egy komolyabb gyomorrontás - magyarázza, mialatt két egyforma részre osztja az élelmet. Próbálok lassan enni, de farkaséhes vagyok, ezért néhány perc alatt elpusztítom a rám eső részt, ám nem érzem úgy, hogy jóllaktam volna.

- Holnap vadászatot rendezünk - jelenti be Katniss, amit hálásan fogadok. Ám még mindig úgy gondolom, kicsit több időre lenne szüksége a felépüléshez.

- Nem sok hasznomat fogod venni - ismerem be. - Még soha életemben nem vadásztam. -Az nem nevezném vadászatnak, hogy elkaptam pár nyulat, amíg a Hivatásosak falkájával voltam. Inkább csak sántikáltam az erdőben, és néhány könnyű prédát kaptam el.

- Én elejtem a vadat, te pedig megfőzöd. Gyűjtögetni pedig bármikor tudsz.

- Bárcsak lenne valami kenyérbokor a környéken - sóhajtok. A kenyér egyszerű, azt ismerem.

- A kenyér, amit a Tizenegyedik Körzet küldött nekem, még meleg volt, amikor megkaptam - sóhajt Katniss is élvezettel az emlékre. - Tessék, rágcsáld ezt! - nyom a markomba néhány mentalevelet. Nincs is rossz íze.

Nem fordítok sok figyelmet az égre vetített címernek. Ma nem halt meg senki, ami azt jelenti, hogy Cato és Thresh még mindig odakint vannak. És valahol az Ötödik Körzetből való lány is leskelődik még. Hogy is nevezte el Katniss? A rókaképű lány.

- Merrefelé indult el Thresh a Bőségszarutól? Úgy értem, nem derült ki, hogy mi van a síkság túloldalán? - rángat ki Katniss hangja a gondolataimból. Visszapörgetek az emlékeim között oda, amikor a Hivatásosakkal voltam, és úgy emlékszem, valaki említette, hogy Thresh az ellenkező irányba szívódott fel. Arra is emlékszem, hogy végignéztem a hátborzongató, üres területen. Egy egyszerű, átlagos mezőnek tűnik, magas fű és gabonanövények borítják, ahol bármi könnyedén megbújhat. Mindig olyan érzést keltett bennem, hogy ha valaki betéved oda, egyszerűen eltűnik.

- Egy hatalmas mező - felelem Katnissnak. - Vállmagasságig ér a fű, ameddig a szem ellát, fűtenger hullámzik. Nem tudom, talán gabonanövények is vannak. Különböző színű parcellákat láttam. Viszont nincsenek ösvények.

- Biztosan terem arrafelé gabona. Mibe fogadjunk, hogy Thresh tudja, melyik ehető? Bemerészkedtél oda?

- Nem. Senkinek nem volt kedve hajtóvadászatot indítani Thresh után abban a magas fűben. Van valami vészjósló abban a mezőben. Ha ránézek, mindig azon jár az agyam, mi rejtőzhet benne. Kígyók, veszett állatok, futóhomok. Fogalmam sincs, mi minden lehet arrafelé.

- Talán akad ott valami kenyérgabona. Talán ezért tűnt olyan jól tápláltnak Thresh, jobb húsban volt, mint a Viadal elején - gondolkozik hangosan Katniss.

- Vagy sikerült szert tennie néhány igen bőkezű támogatóra. Azon gondolkodom, mit kellene tennünk, hogy Haymitch küldjön nekünk egy kis kenyeret. - Elég lenne egy kevés is, hogy a gyomrom megnyugodjon kissé, és kibírjam, amíg el tudunk menni vadászni. Katniss megfogja a kezem. Ezzel meglep, mivel a lakoma óta nem igazán voltak ilyen gyengéd megnyilvánulásaink egymás felé. Hát, legalábbis nem akkor, amikor Katniss magánál volt.

- Talán túl sokba került a cucc, amivel ki tudtalak ütni - mondja Katniss egy halvány mosoly kíséretében. Erről eszembe jut, hogy mérgesnek kell lennem.

- Na igen, az meglehet. - Összekulcsolom az ujjainkat. - Nehogy még egyszer megpróbálj átvágni, rendben? - próbálom komoly hangon fenyegetni.

- Mert akkor mi lesz? - kérdezi.

- Mert... akkor... - kinyitom a számat, de aztán be kell csuknom, és inkább megrázom a fejem. - Egy pillanat.

Katniss vigyorogni kezd.

- Valami baj van?

- Az a baj, hogy még mindig életben vagyunk mindketten. Ez pedig csak megerősít téged abban, hogy helyesen cselekedtél.

- De ha egyszer helyesen cselekedtem!

- Nem, Katniss! Nincs igazad! - Megszorítom a kezét, és harag szűrődik a hangomba. - Ne halj meg értem. Azzal nem teszel nekem szívességet. Megértetted? - A hangom most már újra higgadt. És őszinte, nagyon őszinte. Nem halhat meg, főleg nem miattam. Nem mehetek vissza a Tizenkettedikbe, ha ő meghal. Az élet elviselhetetlenül sivár lenne.

- Talán magam miatt csináltam az egészet, Peeta. Erre még nem gondoltál? Talán nem te vagy az egyetlen, aki… aki azon aggódik, hogy... mi lenne, ha… - Katniss habogni kezd, én pedig csak bámulok rá egy percig, míg a gondolataim örvénylenek.

- Mi lenne, ha...? Katniss? - kérdezem halkan. Lazítok a kezünk szorításán.

- Haymitch a lelkemre kötötte, hogy nagy ívben kerüljem el ezt a témát - feleli, kerülve a tekintetem.

Újabb hazugság? Nem tudom eldönteni, hogy Haymitch mondhatott-e ilyet, vagy sem. Ő javasolta, hogy kürtöljem világgá, mit érzek Katniss iránt. Miért mondta volna Katnissnak, hogy kerülje a témát?

- Akkor kénytelen leszek a képzeletemre hagyatkozni, ha kíváncsi vagyok a válaszra. -Közelebb húzódok hozzá, és gyengéden megcsókolom. Az ajka meleg és puha. Habozás nélkül visszacsókol, és ez nagyon jó érzés. Ennek a csóknak teljes egészében tudatában vagyok, nem úgy, mint azoknak a rövid csókoknak, amiket akkor váltottunk, amikor a lázas agyam nem feltétlenül tudott feldolgozni minden információt. Érzem a szokásos bizsergést, amit csak Katniss tud előidézni, és további csókokra éhezem. Ahogy lassan elhúzódok, látom, hogy most már kicsit jobban átázott a kötés a fején. Óvatosan megpuszilom az orra hegyét.

- Azt hiszem, megint vérzik a sebed. Gyere, feküdj le, amúgy is későre jár. - Megnézem, hogy megszáradt-e már a zoknija, és felhúzom a lábára, hogy melegen tartsa. Ragaszkodik hozzá, hogy visszavegyem a kabátom. Ennek örülök, mert őszintén szólva baromi hideg van. Biztosan Cato és Thresh miatt húzták le ennyire a hőmérsékletet a Játékmesterek.

- Én kezdem az őrködést, te alhatsz egy keveset - mondja Katniss.

- Nem, én jól vagyok. Inkább neked kellene aludnod - javaslom, de ragaszkodik hozzá, hogy ébren maradjon. Annyi kikötést azért teszek, hogy addig nem fekszem le, amíg be nem bújik mellém a hálózsákba. Túl hideg van ahhoz, hogy üldögéljen mellettem. A vérmérgezésen már túl vagyunk, nincs szükségünk egy tüdőgyulladásra is. Elhelyezkedünk a hálózsákban. Katniss az egyik karomon nyugtatja a fejét, a másikkal pedig védelmezőn átkarolom. Elég kényelmes így. Behunyom a szemem, de még egy darabig nem tudok elaludni, mert pörög az agyam. Arra a csókra gondolok, amit az első valódi csókunkként tartok számon. Végül sikerül elaludnom, mosollyal a szám sarkában.

Huszonhetedik fejezet

Katniss néhány órával később felébreszt, és megígéri, hogy másnap keres nekünk egy fát, ahol nyugodtan alhatunk. De az időjárás változatlan marad, vagy ha lehetséges, még rosszabbra fordul. Villámok cikáznak, és néha úgy érzem, még a föld is megremeg. Semmi kajánk nem maradt, ezért felajánlom, hogy kimegyek, és próbálok keresni valami ehetőt. Katniss azonban nem enged ki, és meggyőz, hogy ebben a viharban nem lenne értelme kint lófrálni. Egy sóhajtással feladom, de ahogy telik az idő, egyre jobban fáj a hasam az éhségtől. Biztosra veszem, hogy Katniss sincs jobb állapotban. A hálózsákban maradunk, összebújva, hogy melegen tartsuk egymást. Katniss egyszerre megtöri a hosszúra nyúlt csendet.

- Peeta. Azt mondtad az interjúban, hogy belém vagy zúgva, mióta az eszedet tudod. Ez pontosan mióta tart? - kérdezi. Ez igen váratlanul ért. De nem kell gondolkoznom a válaszon, azonnal tudom. Az az emlék beleégett az emlékezetembe.

- Nos, lássuk csak. Ha jól emlékszem, az első tanítási nap óta. - Előhívom az emlékképet az első napról, amikor megláttam Katniss Everdeen-t. - Ötévesek voltunk. Rajtad piros skótkockás ruha volt, a hajadat pedig… akkoriban még két copfban hordtad, nem egyben, mint most. Az apám mutatott meg, amikor sorban álltunk a beiratkozásnál.

- Az apád? Ezt nem értem - lepődik meg. Ekkor eszembe jut, hogy nem tudja, mi történt a szüleink között.

- Azt mondta: „Látod azt a kislányt? Feleségül akartam venni az anyukáját, de megszökött egy szénbányásszal” - mesélem, és felidéződik bennem apám elveszett tekintete.

- Micsoda? Ezt most találod ki - kiált fel hitetlenkedve.

- Nem, tényleg így volt. Mire én így szóltam: „Egy szénbányásszal? Miért akart volna hozzámenni egy szénbányászhoz, amikor ott voltál te?” Erre apa azt mondta: „Mert az a férfi olyan szépen énekelt, hogy a madarak is megálltak, hogy meghallgassák.”

- Ez igaz. Tényleg mindig megállnak. Már úgy értem, megálltak... - mondja Katniss, kissé meglepve.

- Aznap a zeneteremben a tanárunk megkérdezte, ki tudja elénekelni a völgydalt. Te rögtön jelentkeztél. A tanár felállított egy sámlira, te pedig elénekelted nekünk a dalt. Esküszöm, hogy az összes madár elhallgatott az ablak előtt. - Mosolyognom kell, ahogy eszembe jut a kicsi Katniss, amint áll azon a sámlin és énekel, ártatlanul, szívét-lelkét beleadva.

- Jaj, ne már - nevet.

- Pedig így volt.

- Nem, tényleg így történt. És mire befejezted a dalt, tudtam, hogy elvesztem, ahogyan az anyukád is. A következő tizenegy évben próbáltam összeszedni a bátorságomat, hogy megszólítsalak. - És borzalmasan elbuktam.

- Nem jött össze - jegyzi meg Katniss.

- Nem jött össze - bólintok. - Így aztán, amikor az aratáson kihúzták a nevemet, alig hittem, hogy ekkora mázlim lehet.

- Neked aztán… jó a… memóriád - jegyzi meg Katniss.

- Veled kapcsolatban mindenre emlékszem - ismerem be, eltűrve egy tincset a füle mögé. - Te nem figyeltél.

- Most már figyelek. - Majdnem elnevetem magam. Hát, másra nem figyelhet, ha egyszer kettesben ragadtunk ebben a barlangban.

- Hát, ami azt illeti, most nem nagyon kell tartanom a vetélytársaktól.

- Neked most már sehol nem kell tartanod a vetélytársaktól - leheli, aztán felém hajol. Újra érzem a bizsergést a gyomromban, és a szívem heves kalapálását a mellkasomban -ezek jelzik, hogy ez valóságos. Az ajkznk épp csak súrolják egymást, amikor félbeszakít egy koppanás kintről. Mindketten felugrunk, Katniss azonnal az íjáért nyúl, és bekészít egy nyílvesszőt, hogy lőhessen. De minden csendes, a vihart leszámítva. Lassan felkelek, és óvatosan kikukucskálok a sziklák között. Senki nincs ott, de látok valamit. Összeszedem magam, kilibbenek az esőre, és felkapom a kosarat. Beadom Katnissnak, aztán visszamászok.

- Úgy látszik, Haymitch megunta, hogy éhezni lát bennünket - jelentem ki vidáman.

- Úgy látszik. - A szeme azonnal a húsra vándorol. Már az illatába is belekordul a gyomrom.

- Csak óvatosan azzal a hússal. Emlékszel az első éjszakára a vonaton? A zsíros kaja teljesen kikészítette a gyomromat, pedig akkor nem éheztem.

- Igazad van. Pedig szeretném befalni az egészet! - Ismerős érzés, de a hasunkra való tekintettel, jobban tesszük, ha lassítunk. Amikor végeztünk az adagunkkal, Katniss közli, hogy kér még.

- Én is. Kitaláltam, hogy mit csináljunk. Várunk egy órát, és ha addig nem jön vissza a kaja, akkor eszünk még - javaslom.

- Rendben van. Hosszú lesz az az egy óra.

- Nem biztos. Mit kezdtél mondani, mielőtt megérkezett a kaja? Valami olyasmit mondtál, hogy… nem kell tartanom a vetélytársaktól… meg mondtál valamit a legjobb dologról, ami valaha történt veled… - kérdezem viccelődve.

- Erre a részre nem emlékszem - feleli, halvány pírral az arcán.

- Ó, igen, igazad van. Ezt csak én gondoltam - mondom. - Bújj ide, megfagyok. - Helyet csinál a hálózsákban, hogy odaférjek mellé, a hátamat a falnak támasztom. Katniss a vállamra hajtja a fejét, mire átölelem. Ez megint nagyon jó érzés. Magamban vigyorgok. Erre vágytam öt éves korom óta. Hogy a karomban tarthassam Katnisst. Hogy megcsókolhassam. És most itt vagyunk.

- Szóval ötéves korunk óta egyetlen lány sem keltette fel a figyelmedet?

- Nem, szinte kivétel nélkül mindegyik lány felkeltette a figyelmemet - végül is emberből és pasiból vagyok - de rajtad kívül egyikük sem tett rám komoly benyomást - ismerem be. Senki sem érhet fel hozzá, nincs senki a világon, akivel szívesebben lennék.

- A szüleid biztosan kiugranak majd a bőrükből örömükben, ha megtudják, hogy egy perembeli lány tetszik neked.

- Kizárt. De nem is érdekel. - Nem mintha az anyám valaha is tudta volna. Úgy tűnt, apám megérti, és soha nem mondta, hogy talán valaki mást kellene választanom, valakit, aki jobban illik hozzám. Biztos vagyok benne, hogy otthon az anyám most okoz némi fájdalmat szegény öregemnek. - Különben is, ha élve hazajutunk, nem a Peremben fogsz lakni, hanem a Győztesek Falujában.

- De akkor Haymitch lesz az egyetlen szomszédunk!

- Hú, az király lesz - kuncogok, és még szorosabban ölelem Katnisst. - Te, én és Haymitch. Nagyon meghitt. Együtt piknikezünk, együtt ünnepeljük a szülinapunkat, a hosszú téli estéken meg a Viadalról szóló, véres anekdotákkal szórakoztatjuk egymást -tréfálkozom.

- Mondtam már, hogy utál engem!

- Csak néha. Nem hallottam, hogy józanon akár csak egyetlen negatív megjegyzést tett volna rád.

- De ha sohasem józan! - ellenkezik Katniss.

- Ez igaz. Összekevertem valakivel. De kivel is? Ja, megvan. Cinna kedvel téged. De valószínűleg csak azért, mert nem rohantál el, amikor felgyújtott. Másrészt viszont Haymitch… nos, a helyedben nagy ívben elkerülném. Gyűlöl téged.

- Mintha az előbb azt mondtad volna, hogy én vagyok a kedvence.

- Engem jobban utál. Szerintem Haymitchnek úgy általában az emberi nemmel vannak problémái. - Azon kezdek töprengeni, vajon Haymitch mit gondolhat, miközben ezt nézi. Ha az italtól elhomályosult tudattal érti egyáltalán, hogy mi történik.

- Szerinted hogyan csinálta? - kérdezi hirtelen.

- Kicsoda? És mit?

- Haymitch. Hogyan győzött a Viadalon?

Csendbe burkolózva gondolkozom a kérdésén. Nyilván nem lehetett részeg, amikor részt vett az Éhezők Viadalán. Fiatal, erős pasas lehetett. Habár nem olyan mértékben, mint Cato vagy Thresh. Kétlem, hogy túl sok támogatót szerezhetett volna a Tizenkettedik Körzetből, és nem tekinthető különösebben jóképűnek sem. Csak egy lehetséges megoldást látok.

- Túljárt a többiek eszén - jelentem ki. Katniss bólint, de nem fűz hozzá semmit a témához.

Nem telik le az egy óra, mielőtt újra szednénk a bárányraguból, de nem vitatkozom Katnisszal, amikor közli, hogy enni fog. Megszólal a himnusz, mialatt kiszed két adag ragut, én pedig kikémlelek az égre a sziklák repedései között.

- Ma este nem lesz semmi látnivaló. Semmi sem történt, különben hallottuk volna az ágyúlövést.

- Katniss - mondom csendesen, próbálva felhívni a figyelmét az égre vetített arcra, de túlságosan lefoglalja a kaja.

- Mi van? Felezzünk el még egy zsemlét?

- Katniss - mondom újra, de nem úgy tűnik, hogy szándékában áll válaszolni. Arra gondolok, talán tudja, mi következik, csak nem akar szembenézni vele.

- Mindegy, elfelezek még egyet. Viszont a sajtot elteszem holnapra. - Addig bámulok rá, míg végül felnéz. - Mi van?

- Thresh meghalt.

- Az lehetetlen.

- Biztosan elsütötték az ágyút, csak a viharban nem hallottuk.

- Biztos vagy benne? Úgy értem, még mindig szakad az eső. Az orra hegyéig alig lát az ember.

Tagadás. Félretol az útból, és ő maga pillant az égre, még épp idejében, mielőtt Thresh arcképe eltűnik. Lassan lecsúszik a földre, és látszólag teljesen elfelejtkezett a második adag raguról.

- Jól vagy? - kérdezem gyengéden. Csak vállat von, majd felhúzza és átkarolja a térdét. Szinte látom, ahogy felhúzza a falat, ami mögé az érzéseit rejti.

- Csak arról van szó, hogy… ha nem mi győzünk… azt akartam, hogy Thresh nyerjen. Mert elengedett. Meg Ruta miatt.

- Igen, tudom. Viszont ez azt is jelenti, hogy megint egy lépéssel közelebb kerültünk a Tizenkettedik Körzethez - emlékeztetem. A kezébe adom az egyik tányért. - Egyél. Még meleg. - Katniss bekap egy falatot a raguból.

- Akkor Cato most már ránk vadászik - mutat rá Katniss.

- És van élelme is.

- Nem lehet, hogy megsebesült? - veti fel Katniss.

- Mégis miből gondolod?

- Thresh biztosan nem adta olcsón a bőrét. Nagyon erős, úgy értem, erős volt. És valószínűleg Thresh felségterületén csaptak össze.

- Értem. Minél súlyosabb Cato sérülése, annál jobb. Azon gondolkodom, vajon mi lehet a rókaképű lánnyal?

- Szerintem jól megvan. Talán őt könnyebben el tudnánk kapni, mint Catót.*

- Talán majd elkapják egymást, mi meg szépen hazamehetünk - mondom reménykedve. -Mostantól még óvatosabbnak kell lennünk őrségben. Elbóbiskoltam néhányszor.

- Én is. De ma éjjel nem fogok.

Én kezdem az őrködést. Katniss bebújik a hálózsákba, és az arcába húzza a kapucniját. Ülök mellette, és tapintatosan hagyom, hogy összeszedje magát.

Huszonnyolcadik fejezet

Néhány óra elteltével ismét megéhezem. A kosárnyi étel gúnyolódik velem, szinte könyörög, hogy egyek valamit. Még visszafogom magam pár órán át, de aztán elkenek némi kecskesajtot egy fél zsemlén. Felszeletelek egy almát és a sajtra borítom a gyümölcsöt, ami megízesít minden falatot. A zsemle másik felét előkészítem Katnissnak, majd felébresztem, úgy nyújtva felé a kaját, akár a fehér zászlót.

- Ne húzd fel magad. Muszáj volt ennem valamit. Itt a te részed.

- Jól van - feleli egyszerűen, és nagyot harap a zsemlébe.

- Mi is szoktunk kecskesajtot és almatortát csinálni a pékségben - mesélem.

- Biztosan egy vagyonba kerül.

- Mi sem tudjuk megfizetni - ismerem be. - Csak akkor kapunk belőle, ha nem tudjuk eladni, és megszárad. Ami azt illeti, igazából mindig száraz kenyeret szoktunk enni -árulom el, mielőtt beburkolózom a hálózsákba. Nemsokkal később már alszom.

Valaki a vállamat rázogatja, hogy kirángasson az édes álmokból. Álmosan pislogok körbe, de kipihent vagyok. Katniss néz le rám, és én magamhoz húzom, az ajkunk azonnal utat talál egymáshoz. Hosszú, mély csókot váltunk, és őszintén szólva tökéletesen elégedett lennék, ha minden nap ez lenne az ébresztőm. Végül Katniss elhúzódik, ami miatt csalódott vagyok, de lusta mosollyal nézek fel rá.

- Elvesztegetjük az időt, amit vadászatra fordíthatnánk.

- Azért ezt nem nevezném elvesztegetett időnek - replikázok rögtön, és ásítozva felülök. -Üres gyomorral megyünk vadászni, hogy ne lanyhuljon a figyelmünk?

- Kizárt - feleli Katniss. - Jól belakmározunk, hogy bírjuk a strapát.

- Számíthatsz rám, van étvágyam - vonok vállat. Katniss két tányérra halmozza a maradékot, ami meglep. Nem kellene valamennyit félretenni ínségesebb időkre? -Mindet? - kérdezem, amikor a kezembe nyomja a telepakolt tányért.

- Nyugi, még ma pótoljuk a készletet - mondja magabiztosan. Úgy érzem, megbízhatok benne, és elkezdem belapátolni a kaját, ami még hidegen is nagyon finom. - Effie Trinket kitér a hitéből, ha meglátja, hogyan eszem.

- Hé, Effie, ezt figyeld! - kiáltom, azzal a hátam mögé hajítom a villát. Felemelem a tányért, és tisztára nyalogatom, ami meglepően jól esik. Aztán dobok egy puszit a

barlang egyik fala felé, hogy a kamerák biztosan elkapják a mozdulatot. - Hiányzol nekünk, Effie! - Erre Katniss nevetésben tör ki, a kezével takarva el a száját.

- Hagyd abba! Lehet, hogy Cato itt ólálkodik a barlang előtt - szűri a nevetésen keresztül. Elhúzom a kezét a szájáról, és magamhoz húzom.

- Tőlem ugyan ott ólálkodik, ahol akar. Hiszen itt vagy, hogy megvédj - vigyorgok.

- Ne csináld már, Peeta! - méltatlankodik. Gyorsan megcsókolom, mielőtt kiszabadíthatná magát, és felkelhetne. Sóhajtok, és én is felkászálódok, hogy segítsek Katnissnak összeszedni a cuccainkat. A hangulat azonnal megváltozik, amikor kilépünk a barlangból. A barlang volt a mi kis mennyországunk, ahol önmagam lehettem, Katnisszal az oldalamon. A valódi énem, az érzéseimmel és mindennel együtt. De a kis kuckónkból való kilépés emlékeztet, hogy az arénában vagyunk, és még mindig van itt két ember, akiknek meg kell halniuk ahhoz, hogy mi hazamehessünk. Visszasandítok a barlangra, és azt kívánom, bárcsak visszamászhatnék és összegömbölyödhetnék a hálózsákban. Csókkal ébrednék, együtt ennénk és a Tizenkettedik Körzetről beszélgetnénk. Ám még vár ránk a vadászat.

Katniss a kezembe nyom egy kést, amit az övembe csúsztatok, és odébbállunk. A valóság újra belénk mar.

- Biztosan a nyomunkba eredt. Cato nem az a fajta, aki megvárja, hogy odasétáljon elé a préda.

- De ha megsérült... - kezdi Katniss, de közbevágok.

- Az nem számít. Ha mozogni tud, akkor elindult, hogy megkeressen bennünket. - Cato elszánt, agresszív srác. Van egy olyan érzésem, hogy Katnissra különösen pipa Clove halála óta. Kíváncsi vagyok, vajon az volt-e az igazi indítéka Tresh levadászására, hogy bosszút álljon a lányért. Biztosan több kapcsolat volt közöttük annál, hogy kiválasztottakként együttműködtek az arénában. Clove biztosan bolondult Catoért, de nem tudom, a fiú viszonozta-e az érzéseit.

Megállunk a megduzzadt pataknál, hogy feltöltsük a vízkészleteinket.

- Ha enni akarunk, vissza kell mennünk a korábbi vadászterületemre - mondja Katniss, én pedig nem szállok vitába vele. Fogalmam sincs, hogyan kell nekiállni egy vadászatnak, szóval inkább csak követem az utasításait.

- Te döntesz. Csak mondd meg, hogy mit csináljak.

- Tartsd nyitva a szemedet. Maradj a köveken, amennyire csak tudsz, nem kellene nyomokat hagyni Catónak. És mindkettőnk helyett neked kell hallgatózni. - Hát persze, a füle. Nem gyógyult meg a robbanás óta. Furcsa érzés megint mozgásban lenni, és ami azt illeti, a lábam sincs még száz százalékos egészségi állapotban. Az elmúlt pár napban nem

szenteltem neki nagy figyelmet, mivel nem jelentett nagy erőnléti kihívást a barlangban való ücsörgés. De most, hogy újra sétálnom kell, érzem a szúró fájdalmat a seb körül. Figyelmen kívül hagyom, és haladok tovább, követem Katnisst az erdőben. Kis idő múltán hirtelen megfordul és rám néz.

- Mi van? - kérdezem.

- Halkabban kell mozognod. És nem csak Cato miatt. Tíz mérföldes körzetben elüldözöd az összes nyulat.

- Tényleg? - Azt hittem, halk vagyok. - Sajnálom, nem tudtam. - Ismét elindulunk, és ezúttal jobban figyelek, hogy a lépteim még csendesebbek legyenek, Katniss mégis ingerültnek tűnik.

- Mi lenne, ha levennéd a bakancsodat? - kérdezi. Körbe pillantok.

- Itt? - kérdezek vissza hitetlenkedve; végtére is, az erdő közepén vagyunk. Nem épp olyan hely, ahol szívesen császkálnál mezítláb.

- Igen. Én is le fogom venni. Így mindketten halkabban tudunk majd menni. - Úgy tűnik, mintha erőfeszítéseket kellene tennie, hogy türelmesen tudjon beszélni velem. Nyoma veszett minden gyengédségnek, amit a barlangban tanúsított. Mindketten lehúzzuk a bakancsot és a zoknit, és mezítláb folytatjuk utunkat a fák között. A föld durva, mindenfelé ágak hevernek, amikre sorra rálépek. Próbálom figyelmen kívül hagyni afájdalmat, ami a talpam közepébe nyilall, és tovább csörtetek. A környezetünkre koncentrálok, ellenőrizve, hogy nincsenek gyanús, furcsa hangok, amelyek Cato közeledtére utalhatnak. Ám minden csendes, a zaj egyetlen forrása látszólag én vagyok. Figyelem, hogyan lépked hangtalanul Katniss, és próbálom leutánozni a mozdulatait. Nem vezet eredményre, főleg nem a lábamba hasító fájdalommal.

Órákig kóborlunk az erdőben, mialatt próbáljuk megtalálni a tábort, ahol Katniss szövetséget kötött Rutával. Ez idő alatt semmi nem akadt, amit Katniss lelőhetett volna. Biztosan tudom, mi ennek az oka. Figyelmeztettem Katnisst, hogy nem veszi hasznomat a vadászat során, de akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ennyire haszontalan vagyok. Nem értem, hogy tud Katniss ilyen halkan mozogni. Végül megállunk pihenni, és iszom néhány korty vizet, miközben azon gondolkozom, hogyan tudnánk elkapni akár csak egy madarat is. A válasz nyilvánvaló. Katnissnak egyedül kell lennie, csendben, mert szemmel láthatólag én csak hátráltatom.

- Katniss, - hívom fel magamra a figyelmét - szét kell válnunk. Tudom, hogy elüldözöm az állatokat.

- Csak azért, mert még nem gyógyult meg a lábad. - Természetesen próbál kedves lenni. Az, hogy fáj a lábam, nehezíti a helyzetet, de az a nagyobb probléma, hogy képtelen vagyok olyan csendesen járni, ahogyan Katniss. Alkalmatlan vagyok a vadászatra.

- Tudom - felelem. - Akkor rajta, menj vadászni. Mutass nekem néhány növényt, amit érdemes gyűjteni, és akkor nekem is hasznomat vesszük.

- Kivéve, ha Cato errefelé téved, és végez veled - mondja, amitől az az érzésem támad, hogy nem igazán bízik a képességeimben. Elnevetem magam, ami látszólag meglepi Katnisst.

- Ne aggódj, el tudok bánni Catóval. Egyszer már harcoltam vele, nem igaz? - Egy pillanatig meredten bámul rám, és azt hiszem tudom, mi járhat a fejében. Hogy a Catóval való küzdelmem oda vezetett, hogy a sárban haldokoltam, amíg Katniss el nem jött, hogy megmentsen. Bár javára legyen mondva, nem vágja a fejemhez.

- Mi lenne, ha felmásznál egy fára, és őrködnél, amíg én vadászom? - kérdezi. Ó, őrködés. Próbálja fontos feladatként feltüntetni, de mindketten tisztában vagyunk vele, hogy ez csak azt a célt szolgálja, hogy ne legyek láb alatt.

- Mi lenne, ha mutatnál nekem néhány ehető bogyót a környéken, aztán elmennél, és szereznél nekünk húst? - utánzom a hangját. - Csak ne menj nagyon messze, hogy szükség esetén ki tudjalak húzni a csávából. - Katniss nagyot sóhajt, és végül beadja a derekát. Mutat néhány ehető gyökérfajtát, és megtanít egy egyszerű dallamra, amit fütyülve tudathatjuk egymással, hogy jól vagyunk. A fütyülésben szerencsére jobbnak bizonyulok, mint a lopakodásban, és Katniss távozik, hogy szerezzen nekünk egy kis húst.

Nekilátok a gyűjtögetésnek, hogy legyen mit ennünk a hús mellé, akármit is lő nekünk Katniss. A folyó közelében találok egy bokrot, teli gyümölccsel, és próbálok visszaemlékezni, hogy milyen bogyókat mutattak a kiképzésen. Azokra a bogyókra is emlékszem, amiket Katniss hozott, hogy péppé törje őket. Ez a bogyó... olyan a színe, mint az ehetőnek? Vagy van egy másik, ami kicsit halványabb? Rendszeres időközönként elfütyülöm a dallamot, és visszamegyek oda, ahol a hátizsákot hagytuk. A műanyagterítőt kiterítem a földre, és ráhalmozom a gyümölcsöt. A napra húzom a terítőt, hogy a bogyókat érje a fény. Felmérve a mennyiséget úgy vélem, ennyi nem lesz elég. Fogalmam sincs, Katniss milyen zsákmánnyal tér vissza, de úgy érzem, ugyanannyit kell hozzátennem.

Visszamegyek a bokorhoz és a bogyósgyümölcshöz. Újabb tenyérnyi gumót szedek, és óvatosan elindulok velük, vissza a hátizsákhoz. Egy fa lehajló ágai és több bokor között török utat, hogy visszaérjek a tisztásra. Felnézek, és majd' kiugrik a szívem, ahogy szemmel követem a nyílvesszőt, ami mellettem csapódik egy fatörzsbe. Megdöbbenve nézek Katnissra.

- Te meg mit művelsz? Itt kellene várnod, ehelyett az erdőben bóklászol!? - ripakodik rám.

- Találtam a patakparton valami bogyót - mentegetőzöm, még mindig zavartan. Nemrég váltunk el egymástól, és nem mentem messzire.

- Fütyültem. Miért nem fütyültél vissza?

- Nem hallottam. Biztosan túl hangosan zúgott a folyó. - Odasétálok Katnisshoz, és a rázkódó vállára teszem a kezem.

- Azt hittem, Cato megölt! - szinte már kiabál.

- Nem ölt meg. Jól vagyok. - Átölelem, de ő merev és hallgatag marad. - Katniss? - Ellök magától, még mindig ráncolva a szemöldökét.

- Ha két ember megállapodik, hogy füttyel jelez egymásnak, akkor az azt is jelenti, hogy hallótávolságon belül maradnak. Mert ha az egyik nem jelez vissza, akkor baj van, jól mondom?

- Igen, igazad van.

- Rendben van. Ugyanis pontosan ez történt Rutával, és végig kellett néznem a haláltusáját! - kiáltja, és elfordul, hogy felvegyen egy palack vizet. Sóhajtok, és hirtelen bűnösnek érzem magam. Csak bámulom a hátát, de meg sem próbálom megvigasztalni. -És nélkülem ettél! - kiabál ismét, ami összezavar. Nem nyúltam semmihez, épp azon voltam, hogy még többet gyűjtsek.

- Micsoda? Nem, ez nem igaz.

- Ó, akkor biztosan az almák haraptak a sajtból.

- Nem tudom, mi evett a sajtból - mondom lassan, hogy megőrizzem a hidegvérem. Semmi jóra nem vezetne, ha mindketten dühbe gurulnánk. - De az biztos, hogy nem én voltam. A patakparton gyűjtögettem a bogyókat. Kérsz? - Felkínálom neki a gyümölcsöt, mint egy békejobbot. Remélhetőleg. Katniss nem szól semmit, csak megvizsgálja a bogyókat, amiket gyűjtöttem. Felvesz egy szemet, és forgatja az ujjai között. Hirtelen ágyúszó dördül, ami rendesen rám hozza a frászt. Ki lehetett? Cato vagy a rókaképű lány? Nem is tudom, minek örülnék jobban.

Felnézünk az égre, ahol egy légpárnás a rókaképű lány testét húzza a magasba. Elég könnyű felismerni a vörös hajáról. Ez azt jelenti, hogy Cato valahol a közelben van. A légpárnás nem volt túl messze tőlünk, szóval neki is itt kell lennie valahol. Egy megvolt, még kettő maradt, ami azt jelenti, hogy azonnal elindítja utánunk a hajtóvadászatot.

- Nyomás, mássz fel! Cato mindjárt itt lesz. Odafenn jobbak az esélyeink.

Katniss nem kezd el mászni; leállít és higgadtan néz rám.

- Nem, Peeta, a rókaképű lányt nem Cato ölte meg, hanem te.

- Micsoda? - Teljesen össze vagyok zavarodva. Azt hiszi, megléptem, hogy végezzek a lánnyal, amíg ő odavolt vadászni? - A Viadal kezdete óta nem láttam. Mégis hogyan

ölhettem volna meg? - Ahelyett, hogy bármit mondana, csak kinyújtja a karját, és felmutatja a markában tartott bogyókat. Értetlenül nézek rájuk.

- Mielőtt felrobbantottam a Hivatásosak készleteit, a rókaképű lány odaszaladt, és csórt a kajájukból. Tudta, hová kell lépni, hogy elkerülje az aknákat, amiket a Harmadik Körzetből való fiú állított fel. Az volt a taktikája, hogy elrejtőzött, és figyelte a többieket, és amikor azok nem figyeltek, vagy őrizetlenül hagyták a holmijukat, odaszaladt, és csak annyit vett el belőle, hogy ne lehessen észrevenni - magyarázza Katniss. - Biztosan ránk talált, és várt, amíg itt hagytad a táskát és a bogyókat. Fel sem merült benne, hogy gond lehet vele, mivel úgy tűnt, azért hordod ide, hogy mi együk meg. Biztosan ott állt meg, hogy egyen. - Hagyom leülepedni az információt. Szóval nem Cato ölte meg a lányt, hanem én. Azt hiszem, az ehető bogyóknak mégis más színük van.

- Kíváncsi lennék, hogyan talált meg minket - gondolkodom hangosan, de nem olyan nehéz kitalálni. - Gondolom, az én hibám, ha tényleg olyan hangosan trappolok, mint mondod.

- Nagyon okos lány, Peeta. Illetve nagyon okos volt, amíg túl nem jártál az eszén. - Ez úgy hangzik, mintha szándékosan csináltam volna. Csak leszedtem néhány szem bogyót, hogy később megegyük, de úgy látszik, még a gyűjtögetésre sem vagyok képes.

- Nem direkt csináltam. Valahogy nem tűnik tisztességesnek a dolog. Úgy értem, már mindketten halottak lennénk, ha nem ő eszik elsőként a bogyóból - megállok, mert eszembe jut, hogy Katniss felismerte a termést. - Dehogy haltunk volna meg. Hiszen te felismerted a bogyót, ugye? - Bólint.

- Mifelénk éjfürtnek hívják.

Huszonkilencedik fejezet

Éjfürt.

- Már a neve is halálos - jegyzem meg. - Bocs, Katniss. Tényleg azt hittem, hogy ugyanolyan, mint amit te gyűjtöttél.

- Ne kérj bocsánatot. Hiszen így még egy lépéssel közelebb kerültünk ahhoz, hogy élve hazajussunk, nem igaz? - kérdezi. Nem felelek, mert még mindig letaglóz a tudat, hogy én vettem el annak a lánynak az életét. Láttam már gyilkosságokat, és semmit nem tettem, hogy megakadályozzam, de ezt most sokkal rosszabb, mert én tettem.

- Megszabadulok a maradéktól - mondom, és összekotrom a bogyókat a terítőn. Amikor eldobnám őket a bozótosba, Katniss megállít.

- Várj! - Utánam jön, és a bogyókat egy kis erszénybe pakolja. - Ha a rókaképű bevette, talán Cato is pórul járhat vele. Ha üldözőbe vesz bennünket, majd véletlenül elveszítjük az erszényt, hátha eszik a bogyóból…

- És aztán irány a Tizenkettedik Körzet - vágok közbe.

- Pontosan. - Az övéhez erősíti az erszényt, a többi gyümölcsszemet pedig elhajítja. Kíváncsi vagyok, hol lehet Cato. Biztosan ő is látta a légpárnást. Valószínűleg azt hiszi, szándékosan végeztünk a rókaképű lánnyal, és talán már felénk tart.

- Cato tudni fogja, merre vagyunk. Ha valahol a közelben van, látnia kellett a légpárnást, tudni fogja, mi öltük meg a rókaképű lányt, és akkor biztosan utánunk ered.

- Rakjunk tüzet. Most. - Tüzet? Megőrült? Most akar nekiállni főzni? A füst elárulja Catonak, hol vagyunk.

- Készen állsz, hogy szembenézz vele?

- Készen állok, hogy megvacsorázzak. Jobban tesszük, ha megsütjük a húst, amíg még lehet. Ha megtudja, hogy itt vagyunk, hát csak tudja meg. De akkor azt is tudnia kell, hogy összefogtunk, és levadásztuk a rókaképűt. Vagyis felépültél a sebesülésedből. A tűz és a füst pedig azt jelenti, hogy nem rejtőzünk el, hanem ide akarjuk csalogatni. Te előbújnál a helyében?

Be kell ismernem, ebben van ráció.

- Nem hiszem - mondom lassan, aztán tüzet gyújtok. Katniss elkezdi megsütni a húst, a levelekbe csavart gumókat pedig a parázsba dugja. Cato nem tűnik fel, ahogy Katniss

jósolta. Amikor elkészül a hús, Katniss összecsomagolja, csak egy nyúlcombot nyom a kezembe, és közli, hogy menet közben fogunk enni.

Katniss javasolja, hogy másszunk fel a fák lombjai közé, hogy nyugodtan alhassunk éjszaka. Hezitálok, mert a fára mászás sosem tartozott az erősségeim közé, nem is gyakoroltam sokat gyerekkoromban.

- Én nem mászom fára olyan ügyesen, mint te, Katniss, főleg fájós lábbal, és nem hiszem, hogy képes lennék egy jót szunyálni húsz méter magasan. - Bár amióta elindultunk, igyekeztem figyelmen kívül hagyni, egész nap hasogatott a seb a lábamon. Főleg, hogy órákig gyalogoltunk. Azt megtehetem, hogy nem foglalkozom a fájdalommal, de nem tudom, mennyire gyógyult a seb.

- A nyílt terepen nem vagyunk biztonságban, Peeta.

- Nem tudunk visszamenni a barlanghoz? Közel van a vízhez, és könnyű megvédeni. -Arról nem is beszélve, hogy az az egyetlen hely, ahol biztonságban éreztem magam, mióta betettük a lábunkat ebbe az átkozott arénába. Katniss sóhajt. Rövid szünet után ad egy gyors, gyengéd csókot.

- Rendben. Menjünk vissza a barlanghoz. - Megkönnyebbülök, hogy nem kell veszekednünk ezen. És ez az első csók, amit kaptam ma.

- Hát, ez elég könnyen ment.

Dobunk még némi fát a tűzbe, hogy még órákig füstölögjön, majd elindulunk vissza a barlanghoz. A patak vízszintje csökkent, mióta véget ért a vihar, így a mederben sétálunk. Lassan haladunk, mindketten fáradtak vagyunk az egész napos meneteléstől, bár Katniss még így is végig készenlétben tartja az íját. Mély megkönnyebbülés tölt el, amikor végre elérjük az emelkedőt, ami a barlanghoz vezet. Mielőtt felmennénk, feltöltjük a palackjainkat vízzel. Katniss hozzáfog a vacsora előkészítéséhez, de én elbóbiskolok. Katniss felébreszt, és betuszkol a hálózsákba. Rögtön elalszom. Nem gondoltam volna, hogy ez a pár óra mászkálás ennyi energiát kivesz belőlem.

Amikor Katniss felkelt, nagyon kipihentnek érzem magam, de meglepetten pislogok ki a barlang száján, mert a hajnal már kezdi világosra festeni az égboltot.

- Átaludtam az éjszakát - konstatálom meglepetten. - Ez nem volt szép tőled, Katniss. Megbeszéltük, hogy felkeltesz. - Katniss kinyújtózik, majd bemászik a hálózsákba.

- Most majd alszom. Ébressz fel, ha történik valami érdekes.

Katniss mellett üldögélek, a szemem a barlang bejáratán tartom, és fülelek, hogy hallok-e valamilyen szokatlan neszt. Gyakran azon kapom magam, hogy Katniss tincseivel játszom, gyengéden fésülöm az ujjaimmal a haját. Csak késő délután ébred fel, és kinéz az égre a sziklák között.

- Láttad valami nyomát a barátunknak? - kérdezi. Megrázom a fejem, de nem tudom, hogy Cato hiánya olyasvalami, aminek örülnünk kell.

- Nem. Idegesítő, hogy ennyire nem ad magáról életjelet.

- Mennyi időnk van, míg a Játékmesterek megunják a várakozást, és megpróbálnak összeterelni bennünket?

- Hát a rókaképű lány már lassan egy napja halott, a közönségnek rengeteg ideje volt újabb fogadásokat kötni, a nézők kezdik unni magukat. Szerintem bármelyik pillanatban elkezdődhet - vélekedek. Valószínűleg ez az utolsó nap. Eljött a nap, amikor véget ér. Fura érzés tudni, hogy mire leszáll az éj, vagy halottak leszünk, vagy a Kapitóliumban vacsorázunk.

- Nekem is az az érzésem, hogy ez a nap az utolsó - ért egyet Katniss. - Kíváncsi vagyok, hogyan akarják csinálni. - Erre nem válaszolok, mert túl sok a lehetőség, és a Játékmesterek nagyon kreatívak tudnak lenni. - - Nos, azért ne várjuk ölbe tett kézzel, hogy elkezdjék, semmi értelme elvesztegetni az időt, ha egyszer vadászhatunk is. De előtte együnk annyit, amennyi csak belénk fér, hátha bajba kerülünk. - Egyetértőn bólintok, és elkezdem összepakolni a felszerelésünket, amíg Katniss előkészíti a kaját. A csendben megállapítom, hogy jó csapatot alkotunk mi ketten. Befejezzük az evést, és elindulunk; úgy érzem, ez az utolsó alkalom, amikor látjuk mi a kis barlangunkat. Egy kicsit sajnálom, mert azokat az emlékeket, amelyeket ott szereztem, a sírig megőrzöm majd az emlékezetemben, attól függetlenül, hogy ez ma este jön el, vagy sok év múlva. Remélhetőleg az utóbbi.

Várom, hogy elérjük a patakot, hogy gyorsan megmosakodhassak. Érzem, hogy koszos vagyok, és ezen nem segített, hogy napokig feküdtem a sárban. Vágyakozva gondolok a kapitóliumi zuhanyzókra. Értékelném, ha most beléphetnék egy olyan fülkébe. Megállok, amikor észreveszem, hogy Katniss megtorpant. A patakra már csak egy száraz meder emlékeztet. Egyáltalán nem maradt benne víz. Hirtelen még szutykosabbnak érzem magam, nagyon vágyom egy kiadós fürdésre. Katniss lehajol, hogy megérintse a talajt.

- Teljesen kiszáradt. Biztosan azalatt csinálták, amíg aludtunk - állapítja meg.Emlékszem, hogy arról beszéltünk, a Játékmesterek össze akarnak terelni Catóval, és most elzárták a vizet. Világos, hogy mit akarnak: hogy odamenjünk az egyetlen vízforráshoz.

- A tó. Azt akarják, hogy odamenjünk.

- Talán valamelyik medencében még maradt víz - mondja Katniss reménykedve.

- Megnézhetjük - mondom, mert nem akarok csalódást okozni neki, de biztos vagyok benne, hogy ő is tudja, semmit sem fogunk találni. A Játékmesterek azt akarják, hogy a tóhoz menjünk, és úgy alakították a dolgot, hogy ne legyen más választásunk. Elsétálunk

a tavacskához, amire Katniss emlékszik, de ugyanaz a helyzet, mint a patakkal. Semmi sem maradt belőle.

- Igazad van. A tóhoz akarnak terelni bennünket - mondja Katniss, s erősen gondolkozik. Valószínűleg a körülményeket elemzi, és próbál előrukkolni egy épkézláb tervvel. Nincs semmi a tó körül, ami fedezékként szolgálhatna, így a meglepetés erejéről le kell mondanunk. - Menjünk oda egyenesen, vagy várjuk meg, amíg elfogy minden víz? -Üljünk még egy kicsit a babérjainkon, és várjuk, hogy mikor ér véget? Ha ülünk itt és várunk, csak vesztegetjük az energiánkat.

- Induljunk, most legalább még van élelmünk, és kipihentük magunkat. Menjünk, és vessünk véget ennek az egésznek. - Katniss bólint, és felkel. Bár még nem indul el, úgy tűnik, elveszett a gondolataiban. Teszek néhány lépést, és átkarolom. - Kettő az egy ellen. Gyerekjáték lesz - mondom, bár tudom, hogy nem igaz. Cato erős és dühös.

- Legközelebb már a Kapitóliumban eszünk - feleli Katniss, ami mosolyt csal az arcomra.

- Arra mérget vehetsz.

Egy ideig még nem mozdulunk, csak öleljük egymást, egyetlen szó nélkül.

Megállunk pihenni egy fa alatt, épp ott, ahol Katniss ledobta ránk a vadászdarazsak fészkét. Állva maradok, és a törzsem köré fonom a karjaim, ahogy megpróbálom elűzni Katniss halálsikolyainak emlékét. A hangja visszaránt a valóságba.

- Menjünk tovább - javasolja, én pedig örömmel egyezek bele.

Valamikor kora este érjük el a tavat, és alaposan körbejárjuk a Bőségszarut, hogy megbizonyosodjunk róla, Cato nem rejtőzött el sehol. Amikor meggyőződtünk róla, hogy tiszta a terep, visszamegyünk a tópartra, és feltöltjük a kulacsainkat. Az arcom és a kezem is megmosom gyorsan, amitől máris jobban érzem magam, bár még mindig nem olyan jó, mint a kapitóliumi zuhanyzók. Katniss felnéz az égre, ahol a nap lassan kúszik lefelé. Finoman megdörzsölöm a sebet a lábamon, mert fokozódott az égő fájdalom. Hosszú séta volt ez.

- Nem lenne szerencsés sötétedés után harcba szállni Catóval. Csak egy éjjellátó szemüvegünk van. - A jóddal megtisztítom a vizet, és közben a problémán agyalok. Elég valószínű, hogy Cato az éjszaka beálltára vár, hogy támadásba lendüljön, mert úgy kiszolgáltatottabbak vagyunk. Biztos vagyok benne, hogy nála is van éjjellátó szemüveg.

- Talán ő is erre vár. Mit akarsz csinálni? Menjünk vissza a barlanghoz?

- Vagy menjünk vissza, vagy keressünk egy fát. - Már megint azok az átkozott fák! Csak ülnék ott mereven, és imádkoznék, hogy le ne zúgjak. - De adjunk még neki fél órát, hátha előkerül. Aztán elrejtőzünk.

Maradunk, ahol vagyunk, a tóparton, jól látható helyen. Egyikünk sem szólal meg, de Katniss elkezd énekelgetni, a madarak pedig mind elhallgatnak, amikor kinyitja a száját. Nemsokára az összes madár Katniss dallamát csiripeli vissza. Ezen mosolyognom kell.

- Mint az apukád - jegyzem meg.

- Ez Ruta dala. Szerintem emlékeztek rá. - A madarak folytatják az éneklést. Katniss arcát nézem, és látom, hogy a madarak énekét hallgatva behunyta a szemét. Ki akarom nyújtani a kezem, hogy megérintsem az arcát, de valami megzavarja a madarak dalát. Már nem énekelnek, inkább rémülten csivitelnek.

Mindketten azonnal felpattanunk. Kirántom a kést az övemből, és felkészülök a támadásra, Katniss pedig felhúzza az íját. Mindketten Cato sziluettjét keressük a fák között, és meg is jelenik: átvágtat a bokrokon, és egyenesen felénk rohan. Nincs nála fegyver, és arra gondolok, talán az a terve, hogy puszta kézzel végez velünk. Ennyire elment volna az esze? Katniss kilő rá egy nyilat, ami egyenesen a mellkasa közepén találja el, de lepattan róla.

- Páncél van rajta! - kiáltja Katniss, amikor Cato odaér hozzánk. Felkészülök a harcra, de elvágtat mellettünk anélkül, hogy lelassítana. Teljesen össze vagyunk zavarodva. Cato után nézek, és látom, hogy erősen zihál és izzad, ami azt jelenti, hogy már egy ideje rohan. Nem úgy tűnik, hogy mi vagyunk a célpont, inkább olyan, mintha menekülne valami elől. De mi tudta így kikészíteni?

Katniss is rohanni kezd, ami még jobban összezavar. Megfordulok, hogy megnézzem, mi ijeszthette meg, épp idejében, hogy lássam, amint egy második szörnyeteg robban ki az erdőből. Megpördülök, és Katnissék után vetem magam, olyan gyorsan futva, ahogy csak tudok. A lábam miatt elég lomha vagyok, és több méterre lemaradok mögöttük. Nem akarok hátranézni, hogy lássam, ahogy a teremtmények egyre közelednek hozzám. Csak valami mutánsok lehetnek, és úgy néznek ki, mint a farkasok - páratlan tulajdonságokkal bíró farkasok. És a farkasok bizony gyorsak, sokkal gyorsabbak nálam.

Katniss megáll, amikor odaér a Bőségszaruhoz, és visszapillant rám. Felhúzza az íjat és kilő egy nyilat; hallom a fájdalmas rikoltást a hátam mögött, nagyon közel hozzám. A Bőségszaru felé mutogatva intek Katnissnak.

- Gyerünk, Katniss! Nyomás!

Harmincadik fejezet

Katniss elkezd felmászni a Bőségszarura, én pedig futok; minden energiámat arra használom, hogy előreküzdjem magam. Hallom, ahogy a szörnyek lihegnek mögöttem, de már közel vagyok a szaruhoz. A szívem kalapál. Mindazok után, ami történt, most már nem veszíthetek. Főleg nem egy mutáns miatt. Elérem a Bőségszaru szélét, de utolértek -felkiáltok, amikor meglátom, milyen közel vannak.

- Mássz! - Katniss hangja kirángat a sokkból, és mászni kezdek az aranyozott emelvényre. A felülete tűzforró az egész napos napsütés után, de tovább mászom a szaru bemélyedéseibe kapaszkodva.

Közel sem vagyok olyan gyors és ügyes, mint Katniss, és kis híján le is zuhanok, amikor éles fájdalom hasít a lábamba. Nem egyszerű úgy mászni, hogy még a kést is szorongatom, de nincs időm megállni, hogy jobb helyet keressek neki, főleg annak tudatában, hogy azok az izék milyen közel vannak hozzám. Felérek Katniss lábához, mire megragadja a karomat, és felsegít. Adok magamnak egy pillanatot, hogy lélegzethez jussak, és felnézek Catóra, amikor megszólal.

- Mi van? - kérdezi Katniss.

- Azt kérdezte, hogy fel tudnak-e mászni - válaszolom. Katniss lepillant a lényekre, amik a szaru lábánál gyülekeznek. Egy percig nem szól semmit, de aztán hirtelen felsikolt, mire talpra ugrok és megragadom a karját. - Katniss?

- Ez ő volt! - nyögi, mire felhúzom a szemöldököm.

- Kicsoda? - Jobbra-balra kapkodja a fejét, és egyre csak a falkát fürkészi. Megrázom a vállát, hogy rám figyeljen. - Mi van, Katniss?

- Ők azok. Mind. A többiek. Ruta és a rókaképű lány… és a többi kiválasztott - mondja végül. Döbbenten nézek le a földre, ahol a mutánsok gyülekeznek. Először nem értem, mire gondol, amíg az egyikük fel nem emeli a fejét. Mintha egyenesen rám nézne. Levegőért kapok, miközben Glimmer szemébe nézek. De... hogyan?

- Mit csináltak velük? Ugye ez nem… ez nem az igazi szemük? - kiráz a hideg a gondolatra. A mutánsok két csoportra szakadnak, és a Bőségszaru két oldalán indítanak támadást. Elrugaszkodnak erős hátsó lábukról, és megpróbálnak felmászni. Hirtelen rémes fájdalmat érzek a lábszáramban. Felkiáltok, és lenézek a hatalmas lényre, ami a húsomba vájta éles fogait. Elkezd visszazuhanni, de nem adja fel, inkább erősebben

szorítja az állkapcsát. Én is csúszni kezdek, és egy kézzel megragadom Katniss karját, míg a másikkal továbbra is a kést markolom.

- Öld meg, Peeta! Öld meg! - kiált Katniss. Lecsapok a késsel, és el is találom a szörnyet az orrán, mire az felnyüszít és elenged, majd visszazuhan a földre. Katniss ismét felhúz, és elindulunk felfelé, ahol a mutánsok már nem érnek el. Katniss lőni kezd rájuk, én pedig a lábamon lévő harapásra szorítom a kezem, hogy csillapítsam a vérzést.

Hirtelen egy kéz kulcsolódik a torkom köré, és Cato félreránt, el Katnisstól. Karmolni kezdem izmos kezét, ám ez nem sokat ér, és a vér ömlik a vádlimból. Vajon mi végez velem előbb: a fulladás vagy a vérveszteség? Cato nevetni kezd, s ekkor észreveszem, hogy Katniss célba vette őt az íjjal.

- Ha lelősz, a szépfiú is lezuhan velem - mondja Cato. Hosszú szünet áll be, Katniss és Cato csak állnak, és farkasszemet néznek. Levegőért kapkodok, és azt kívánom, Cato bár lazítana egy picit a szorításon. Szűkében vagyok a levegőnek, és pontosan tudom, hogy ha ez így folytatódik, hamarosan halott leszek. Katniss nem lőheti le Catót, mert akkor engem is magával ránt a halálba. Valahogy el kell érnie, hogy elengedjen.

Még mindig levegőért kapkodva felemelem a véres kezemet, és lassan egy béna X-et rajzolok Cato kézfejére, üzenve Katnissnak, hogy hová célozzon. A lány azonnal megérti, és még mielőtt felfoghatnám mit csinál, a nyílvessző már bele is fúródott Cato karjába. Kiszabadulok; a testem örömmel fogadja a tüdőmbe áramló oxigént. Meglököm Catót, aztán érzem, hogy én is kibillenek az egyensúlyomból. Belém hasít, hogy ugyanaz lesz a sorsom, mint a Második Körzet kiválasztottjának, de Katniss valahogy elkap, és visszahúz a Bőségszaru nyújtotta biztonságba. Hallom, ahogy Cato odalent földet ér.

Kicsit köhécselek és köpködök, a torkom fáj Cato gyilkos szorításától, de még mindig erősen kapaszkodok Katnissba. Várunk, hogy a mutánsok végezzenek Catóval, várjuk az ágyúdörgést, és hogy végre hazamenjünk. Próbálok eltekinteni a földről felszűrődő hangoktól, a morgástól, vicsorgástól, ahogy a szörnyek Catót tépik, ám nincs könnyű dolguk, mivel a fiút védi a páncél.

Úgy tűnik, folytatódik a küzdelem, hallgatjuk a rémes hangokat, ahogy a mutánsok próbálják széttépni Catót, és ahogy a fiú harcol velük. Biztosan volt nála elrejtve valahol egy kés. Sok idő telik el, mire Catót végül legyűri a túlerő, és a mutánsok elkezdik vonszolni a testét. Még akkor sem dörren el az ágyú, amikor a himnuszt játsszák, ami azt jelenti, hogy még mindig életben van. Meddig tud még életben maradni?

A vádlim még mindig csúnyán vérzik, de minden felszerelésünket a tónál hagytuk, amikor rohanni kezdtünk. Ez gondolkodásra késztet: vajon én meddig húzom még? Egyre nagyobb lesz a vérveszteség. Próbálok ülve maradni, és figyelmen kívül hagyni a hideget, ami átkúszik a ruháimon. Észre sem veszem, amikor Katniss szétcipzározza a kabátját.

- Gyere, dőlj le egy kicsit. Meg kell néznem a lábad - sóhajt, és szelíd erőszakkal hátradönt, én pedig ügyesen szót fogadok. Összeszorítom a fogam, amikor Katniss nyomókötést csinál a sebre. Becsukom a szemem, és arra gondolok, milyen jó lenne aludni egy kicsit. - Ébren kell maradnod. - Kinyitom a szemem, és ránézek. Vacog.

- Fázol? - kérdezem, és lehúzom a dzsekim cipzárját. Katniss hozzám bújik, mindkettőnknek jobb így, hogy melegítjük egymást.

- Lehet, hogy mégis Cato fog győzni - suttogja.

- Ne áltasd magad! - felelem, és a fejére húzom a kapucniját, hogy ennyivel is melegebben tartsam. Nem törődöm vele, hogy ráz a hideg, sokáig csendben maradunk, csak Cato halálhörgése hallatszik, ahogy lassan, nagyon lassan haldoklik.

- Miért nem ölik már meg? - kérdezi Katniss. A válasz nyilvánvaló: szórakoztatásból.

- Tudod jól - mondom csendesen.

Ahogy leszáll az éjszaka, a fáradtság kezd úrrá lenni rajtam, és elszundítok. De minden alkalommal, amikor elbóbiskólnék, Katniss ott van, hogy felébresszen. Minden maradék akaraterőmet arra használom, hogy ébren maradjak. Nem hagyhatom egyedül Katnisst az arénában, ezekkel a borzalmas hangokkal. Az égre szegezem a tekintetem, és Katniss figyelmét is felhívom a hold helyzetének változásaira. Megjegyzem, hogy ez azt jelenti, hogy már sok idő eltelt. Az órák lassan kúsznak. Ismét hosszú csend borul ránk, mialatt végig az égre, és Katniss testének melegére koncentrálok. Ébren kell maradnom.

Az égbolton fényindák kezdenek kúszni, és meglepetésemben pislogni kezdek Körbenézek, hogy biztos lehessek a dolgomban. Igen, a nap kezd előbújni.

- Pirkad - suttogom Katnissnak. A lábam iszonyúan fáj, ugyanúgy, mint korábban. Ám ezúttal Katniss itt van velem, nem egyedül fekszem a sárban. Katniss a Bőségszarura szorítja a fülét, és hallgatózik. Cato még mindig nyöszörög, még mindig életben van. Iszonyatosan gyötrelmes hang.

- Szerintem itt van valahol a közelben. Katniss, nem tudod lelőni? - kérdezem. Azt akarom, hogy véget érjen a szenvedése.

- Az utolsó nyílvessző a nyomókötésben van - mondja. Ez azt jelenti, hogy megint csúnyán vérezni fog a seb, de nincs más választásunk. Ha Katniss leszedi Catót, vége lesz. A Kapitóliumban majd meggyógyítanak.

- Visszaadom - döntök, és újra szétcipzárazom a kabátom, hogy Katniss felkelhessen. Ökölbe szorítom a kezem, amikor Katniss leszedi a kötést, majd megpróbálja újra összecsomózni az anyagot. A szaru széléhez kúszik, mire automatikusan kinyúlok, és szorosan megfogom a lábát, nehogy leessen. Csendben várok, amíg meghallom a nyílvessző suhogását, aztán visszahúzom az emelvény széléről. - Eltaláltad? - suttogom. Nem felel, mert az ágyú megadja helyette a választ. - Akkor győztünk, Katniss.

- Éljen - mondja örömtelenül.

Végre, gondolom magamban. Végre vége van. A mutánsok eltűnnek, ami elég nagy megkönnyebbüléssel tölt el. Nagyon nyugtalanítóak voltak. Várunk, arra számítunk, hogy feltűnik egy légpárnás, hogy elszállítsa Cato maradványait. Nem történik semmi. Mostanra már véget kellett volna érnie, mi a csudát keresünk még itt?

- Hé! - kiált Katniss - Mi folyik itt? - Nem érkezik válasz, csak az aréna és az élővilág megszokott hangjai hallatszanak.

- Talán a test miatt nem fejezik be. Talán arrébb kellene mennünk - találgatok bizonytalanul. A többi gyilkosságnál így megy a dolog, de mi a helyzet a fináléval? Nem emlékszem, és a fájdalom miatt nem tudok tisztán gondolkodni.

- Rendben van. Mit gondolsz, el tudsz menni a tóig, Peeta?

- Muszáj lesz megpróbálnom. - Mert tudom, hogy már majdnem vége. Csak ketten maradtunk Katnisszal, ami azt jelenti, hogy mindketten hazamehetünk. Már csak ezt a rövid utat kell megtennem. Lassan, centiről centire mászunk le a Bőségszaruról. Gyötrelmes feladat, és a vádlim a legkevésbé sincs elragadtatva a mozgástól. De összeszorítom a fogam, és megyek tovább; egyszer már végigcsináltam ezt, most is menni fog. Lépésről lépésre, egyik lépés a másik után. Ez addig folytatódik, amíg el nem érjük a tavat, és újra a földre roskadhatok. Katniss vizet mer a tenyerébe és megitat, amit hálásan fogadok. Egy fecsegőposzáta füttye figyelmeztet minket a légpárnásra, mire megkönnyebbülten sóhajtok. Ideje volt.

Várom, hogy bejelentsék a Viadal végét, de semmi.

- Mi a fenére várnak? - kérdezem, és én is hallom, milyen gyenge a hangom. Nedvesnek és melegnek érzem a vádlimat a vértől.

- Nem tudom - feleli Katniss. Felkel és távolodik tőlem néhány lépést, én pedig egy pillanatra sem veszem le róla a szemem. Claudius Templesmitch hangja berobban az arénába.

- Üdvözlet a Hetvennegyedik Viadal utolsó két versenyzőjének. Felülvizsgáltuk és visszavontuk a korábbi szabálymódosítást. A szabálykönyv alaposabb áttanulmányozása után arra a következtetésre jutottunk, hogy a Viadalnak csak egy győztese lehet. Sok szerencsét, és sose hagyjon el benneteket a remény!

Harmincegyedik fejezet

Eltart néhány pillanatig, mire felfogom, mit mondott. Amikor eljut a tudatomig az üzenet, Katnissra emelem a pillantásom, aki hitetlenkedve néz vissza rám. Csak egyikünk élhet tovább. Pusztán a Viadal része volt, hogy elhitették velünk, mindketten megúszhatjuk. Ismét eszembe jut a gyötrő lehetőség, hogy Katniss nélkül térjek vissza a Tizenkettedik Körzetbe. Erre nem vagyok képes. Ezt nem teszem meg. Elviselhetetlen még a gondolata is, hogy tovább éljek, miközben Katniss nincs többé.

- Ha jobban belegondolsz, nem is olyan meglepő - mutatok rá óvatosan. Lassan talpra állok. Sokáig tart, mert a fájdalom a bal lábamban elviselhetetlen. Tétován teszek néhány lassú lépést Katniss felé a késsel a kezemben. Amikor a tóba hajítom a kést, Katniss felemeli az íját és a mellkasom közepére céloz. Felvonom a szemöldököm. A kés egy csobbanással elmerül a vízben. Katniss eldobja az íjat és vérvörös arccal tesz egy lépést hátrafelé.

- Ne. Tedd meg. - Odamegyek hozzá, felveszem a földről a fegyvert és a kezébe nyomom.

- Nem tudom megtenni. Nem fogom megtenni - feleli, mire összeszorul a szívem. Talán most kezdi elhinni, hogy őszinték az érzéseim, amikor mindennek vége van. Vagy csak arról van szó, hogy nem akar tartozni nekem?

- De meg kell tenned. Mielőtt újra ránk szabadítják a mutánsokat, vagy kitalálnak valami mást. Nem akarom úgy végezni, ahogyan Cato - mondom, és eszembe jut az órákon át tartó kínlódása.

- Akkor ölj meg te! - ripakodik rám dühösen, a kezembe nyomva az íjat és a nyilat. De biztosan tudja, hogy ez lehetetlen, ez soha nem történhet meg. - Lőj le, aztán menj haza, és élj együtt a tudattal, hogy a gyilkosom vagy!

- Tudod, hogy képtelen vagyok rá - mondom, azzal eldobom a fegyvert, mivel úgy tűnik, egyikünk sem fogja lelőni a másikat. - Rendben van, akkor is én hagyom el az arénát elsőnek - jelentem ki dacosan, azzal leszedem a kötést a vádlimról, így már semmi nem gátolja meg, hogy elvérezzek.

- Nem, ezt nem teheted, nem ölheted meg magadat! - Térdre borul és megpróbálja visszatenni a kötést a sebre, hogy elállítsa a vérzést. A látvány majdnem könnyeket csal a szemembe.

- Katniss. Én ezt akarom - próbálom megértetni vele, hogy részemről rendben lesz így.

- Nem hagyhatsz itt egyedül. - Megfogom a kezét, és felsegítem. Még egyszer át akarom ölelni, és aztán azt akarom, hogy vége legyen. Elhittük, hittünk benne, hogy mindketten hazamehetünk, boldogan. De ezt most elvették tőlünk.

- Figyelj. Mindketten tudjuk, hogy addig nem lesz vége a Viadalnak, amíg nincsen meg a győztes. És itt most csak az egyikünk lehet győztes. Kérlek, fogadd el. A kedvemért. Én nem vagyok képes rá, Katniss. Nem tudok visszamenni nélküled a Tizenkettedik Körzetbe. Én... nagyon szeretlek. Nem tudnék élni nélküled. Hogy is zökkenhetnék vissza a régi kerékvágásba azzal a tudattal, hogy... hogy te nem létezel többé? - még kimondani is nehéz. Még a gondolat is túl megrázó, hogy elviselhessem. Katniss hirtelen a kis bőrerszény után nyúl, és kinyitja. A bogyók, amik végeztek a Rókaképű lánnyal. A csuklója köré kulcsolom a kezem. - Nem, ezt nem fogom hagyni.

- Bízz bennem - suttogja. Megdermedek, és hosszan a szemébe nézek. Bízom benne. Elengedem a csuklóját, mire először az én tenyerembe szór néhány szem bogyót, majd a sajátjába. - Háromra, rendben? - Értem, mire megy ki a játék. Azt hiszem. Addig nem lesz vége a Viadalnak, amíg nincsen meg a győztes. Lehajolok és gyengéden megcsókolom, csak hogy érezhessem őt, még egyszer, utoljára, arra az esetre, ha rosszul sülnének el a dolgok.

- Háromra - bólintok rá. Egymásnak támasztjuk a hátunkat, a szabad kezemmel erősen szorítom az ő üres kezét.

- Mutasd meg nekik. Azt akarom, hogy mindenki lássa - mondja. Biztos akar lenni benne, hogy a Játékmesterek tudják, mire készülünk. Szétnyitom az ujjaimat és feltartom a gyilkos gyümölcsszemeket a fénybe, hogy jól ráközelíthessenek a kamerák. Katniss megszorítja a kezem, mielőtt számolni kezdünk.

- Egy. - Most már bármelyik pillanatban leállíthatnak. - Kettő. - Miért nem csinálnak semmit? Tényleg hagyni fogják, hogy idén győztes nélkül érjen véget a Viadal? De most már nem hátrálhatunk meg. - Három. - Felemelem a kezem, és abban a pillanatban, amikor az első bogyó a nyelvemhez ér, felharsannak a harsonák.

- Állj! Állj! - hallatszik újra Claudius Templesmith hangja, ezúttal elég kétségbeesetten. -Hölgyeim és uraim, örömmel mutatom be Önöknek a Hetvennegyedik Viadal győzteseit: Katniss Everdeent és Peeta Mellarkot! Íme a Tizenkettedik Körzet kiválasztottjai!

Épp idejében, gondolom, miközben eldobom az éjfürtöt, és kiköpöm azt az egyet is, ami a számban volt. Megtörlöm a nyelvem, majd kézen fogom Katnisst, és a tóhoz megyünk, hogy kiöblítsük a szánkat, aztán egymás karjaiba omlunk.

- Ugye nem nyelted le? - kérdezi. Megrázom a fejem. Habár közel volt...

- És te?

- Már rég halott lennék, ha lenyeltem volna - mondja.

- Igen, én is azt hiszem. - A hangom elveszik a tömeg üvöltésében, amit bejátszanak nekünk a hangszórókon.

Megjelenik felettünk egy légpárnás, és leeresztenek nekünk két kötélhágcsót. Nagyon is tudatában vagyok Katniss körém fonódó karjának, ahogy segít felkelni, és belekapaszkodok, amikor fellépünk a létrára. Az áram odatapaszt minket, aminek örülök, mert az állapotom egyre rosszabb. Bár minden tagom mozdulatlan, a lábamból még mindig szivárog a vér. Elsötétül előttem minden. Néhány másodperc múlva magamhoz térek, épp csak annyi időre, hogy lássam, amint Katniss egy üvegajtón dörömböl, s a szája a nevemet formálja. Az orvosok minden bizonnyal benyugtatóztak, mert a sötétség ismét úrrá lesz a tudatomon.

Harminckettedik fejezet

Nem akarom kinyitni a szemem. Mert akkor kiderül, hogy mindez csak álom volt, és még mindig az arénában vagyok. Felsejlik bennem Claudius Templesmith zengő hangja, ahogy közli velünk, csak egyvalaki maradhat életben. Ez megtörtént, nem igaz? Vagy mi van? Még mindig csukott szemmel ráncolom a homlokom, az emlékek kuszák. Katniss arcára gondolok, majd eszembe jut a kis bőrerszény. Megölte magát? Nem... az éjfürt... mindketten vettünk belőle. Hirtelen megrohannak az emlékek, kipattannak a szemeim és megpróbálok felülni, azonban valami meggátol. Egy szíj húzódik keresztül a mellkasomon, és az ágyhoz szegez. Újra és újra nekifeszülök, de mindhiába. Kissé szédülni kezdek, ahogy dobálom magam, ezért leállok, és hagyom, hogy úrrá legyen rajtam a kábulat.

Halvány, sárga fényt látok a mennyezeten. Egy egyszerű szobában találom magam, ahol nincs más az ágyamon kívül. A karomból csövek lógnak ki, amik eltűnnek mögöttem a falban, és nem látok ajtót vagy ablakot. A fertőtlenítő szagából arra következtetek, hogy valamiféle kórházi szobában lehetek. A következő pillanatban arra is rájövök, hogy meztelen vagyok. Felemelem a kezeimet. Tiszták, kifogástalanul tiszták. Bizonyára a sebeket is eltüntették mindenhonnan. Kiabálni akarok, hogy valaki észrevegye, hogy ébren vagyok, hogy itt vagyok. Kinyílik egy panel, és egy Avox fiú sétál be, egy tálcát egyensúlyozva. Úgy tűnik, mintha a lábamra akarná tenni, de aztán habozik, és óvatosan pillant rám. Mi baja van?

- Katniss rendben van? - suttogom, s a fiú egy pillanattal később bólint. Megnyom egy gombot, mire az ágy emelkedni kezd, és ülő helyzetbe kerülök. Megpróbálom kinyújtóztatni a lábaimat, és már épp szólnék a srácnak, hogy leteheti a kaját, amikor észreveszem. Nem érzem a bal lábam. Lenézek, és nem látom a körvonalát a takaró alatt. Mi folyik itt? Félrehúzom az ágyneműt, és elakad a lélegzetem. Térdtől lefelé nincs lábam. Sebészi úton távolították el. Emlékszem, ahogy a mutáns a vádlimba harapott. Tényleg ennyire rossz volt a helyzet?

- A... a lábam - nyögöm ki szinte zokogva. Eltűnt. Egyszerűen csak... eltűnt. - Miért nincs meg? Mi történt? - nézek az Avox fiúra, aki figyelmeztető pillantást vet rám. Ekkor esik le, hogy ő nem tud beszélni. - Mi történt? - kezdek egyre hisztérikusabbá válni. Alig érzem a hideg folyadékot, amit a vénámba fecskendeznek, majd újra elveszek az öntudatlanságban.

Újra felébredek, és gőzöm sincs, mennyi idő telt el. Ugyanazokat a falakat látom, ugyanazt a sárga fényt, ugyanabban az ágyban fekszem, és a végtagjaim számában sem történt változás. Még mindig az ágyhoz vagyok szíjazva, és így nem érem el a lábam, hogy komolyabban szemügyre vehessem. Megpróbálom felemelni, és sikerül is, de a fele így is hiányzik. Újra megnyílik a fal, szinte hangtalanul. Odafordulok, hogy elnézést kérjek az Avox fiútól, de helyette Portia mosolyog le rám együttérzőn.

- Portia - lehelem, legyőzve a meglepettséget és valami mást - talán örömöt? Nagyon jó újra látni őt.

- Ó, Peeta! - zokogja, és átszáguld a szobán, hogy sután megöleljen. A szemében könnyek csillognak.

- Portia, mondd, jól vagy? - kérdezem aggodalmaskodva.

- Én? Velem minden rendben. De te, ó, te szegény fiú! Beküldtek, mert úgy gondolták, kicsit meg tudlak nyugtatni. Arra kértek, hogy... magyarázzam meg. - A tekintete lejjebb siklik a testemen, és a lábam helyén állapodik meg. - Amputálni kellett, Peeta. Választaniuk kellett: vagy a lábad, vagy az életed. - Az élet szónál zokogásba fullad a magyarázata, a kezével eltakarja a száját. Megfogom a szabadon maradt kezét, és megszorítom.

- Figyelj, ne sírj. Minden rendben van, legalább még élek. És Katniss is, igaz? - Portia bólint, és megtörli a szemét egy zsebkendővel.

- Igen, igen, Katniss életben van. Már őt is helyre pofozták.

- Láthatom? - kérdezem reménykedve, habár azt hiszem, magamtól is tudom a választ.

- Most még nem. Közvetíteni akarják a tévében az újraegyesüléseteket. És pár nap múlva az új lábad is behozzák. - Meglepetten kapom fel a fejem.

- Új láb?

- Természetesen. Kapsz egy műlábat, amivel újra tudsz majd járni. - Hátradőlök az ágyon, és a plafont bámulva azon a művégtagon gondolkozom. Tudok majd valaha is normálisan járni vele? Biztosan nehéz lesz egyensúlyozni. - Most mennem kell, de nemsokára találkozunk - mondja Portia, azzal úgy, ahogy jött, el is tűnik a falban. Nem sokkal később az Avox fiú tér vissza egy újabb tálca kajával. Kerüli a pillantásomat, a tálcát oda teszi, ahol a lábamnak kellene lennie, majd felemeli az ágyat, és habozva odanyújt egy kanalat.

- Sajnálom azt a kirohanást - motyogom csendesen, mire egy halvány mosoly suhan át az ajkán. A kezembe nyomja a kanalat és elhagyja a szobát. Lenézek az ételre, és ekkor rájövök, hogy éhes vagyok. Egy tányér leves és egy alma, nem valami sok, de mint kiderül, ezt a csekély mennyiséget sem egyszerű lent tartani. Ebből arra következtetek, hogy pár napja már itt lehetek, hiszen a Viadal utolsó napjaiban elég sokat ettem.

Amikor végzek az evéssel, a csövekből érkező hideg ismét szétárad az ereimben, és a sötétség újra körbezár. Ez ismétlődik még néhányszor; felébredek, eszem valamit, aztán aludni küldenek. Ám egy napon csövek és szíjak nélkül ébredek, és két ismeretlen férfi egy gurulós asztalt tol be. Az asztalon valami fémből és drótokból álló szerkezet fekszik. Az új lábam.

- Üdv, Peeta! - köszönt egyikük vidáman. - Azért vagyunk itt, hogy beillesszük az új lábad, aztán elmehetsz, és találkozhatsz az előkészítő csapatoddal - világosít fel, miközben mellém lép és kinyújtja felém a kezét. - Szeretném, ha felülnél, és az ágy szélére helyezkednél. - A felkínált kezet segítségül használva felülök. Úgy tűnik, az arénában sokat romlott a fizikai erőnlétem. Az ágy szélére evickélek, a jobb talpam a földre teszem, míg a másik csonk csak ott lóg. Nézem a testem, és próbálom megszokni a látványt. Ekkor veszem észre, hogy a bőröm teljesen makulátlan. Ahogy sejtettem. Még csak egy karcolás sincs ott, ahol Cato kardja kis híján végzetes sebet ejtett rajtam. Még az égési seb is eltűnt a csuklómról, amit kisgyerekként szereztem, amikor egyszer túl közel merészkedtem a kemencéhez.

Az orvos munkához lát, és a művégtag tökéletesen illeszkedik, nem kell semmit állítgatnia rajta, pontosan a helyén van. Odaadja a nadrágomat, ami ugyanolyan, mint amit az arénában viseltünk. A látvány rossz érzést kelt bennem, de meztelenül mégsem próbálhatom ki az új lábam. Aztán a doki egy fém sétabotot is átnyújt. Egy pillanatig csak meredek rá, a gondolataim még mindig örvénylenek. Tényleg elveszítettem a lábam, ez nem csak egy álom.

- Ez a bot segít megtartani az egyensúlyod. Először nagyon furcsa érzés lesz, és beletelik egy kis időbe, mire rendesen tudod majd használni a lábad, ezért most segítek tenni néhány lépést. - Határozottan a földre teszem a botot, majd a tetejére támaszkodva lassan felállok, teljes testsúlyommal a jobb lábamra nehezedve. Próbára teszem a bal lábam, kinyújtom majd visszahúzom. Amikor megszoktam a mozgását, óvatosan két lábra helyezem a súlyomat, és meglepődöm, hogy elbír. A másik orvos már eltűnt, kitolta az üres asztalt, és a fal összezárult mögötte.

A doki még velem marad és órákat töltünk azzal, hogy a járást gyakoroljuk a szegényes berendezésű szobában. Néhány alkalommal a láb még nem követi kifogástalanul az utasításaimat, de egy idő után kezdek ráérezni. Az orvos elmondja, hogy nemsokára kiengednek innen, majd magamra hagy és eltűnik a panel mögött. Felveszem a pólót, és tovább sétálgatok. Még mindig bizonytalan a mozgásom, de legalább megtart. Furcsa érzés, elmondhatatlanul különös. Majdnem mint az erőszak. Azon tűnődöm, mit csinálhat Katniss - vajon őt is egy ilyen szobában tartják?

Szinte nem is hallom, hogy újra szétnyílik a panel, annyira lefoglal, hogy óvatosan lépkedjek az ellenkező irányba. Egy halk kattanásra kapom fel a fejem, és gyorsan megfordulok; túl gyorsan ahhoz, hogy az új láb tartani tudja a tempót. Az ágyba kell kapaszkodnom, hogy ne essek el. Amikor sikerül visszanyernem az egyensúlyomat, esetlenül kisántikálok a szobából, és egy nagy csarnokba kerülök, ahol ugyancsak nem

látok ajtókat. Vagy itt is titkos panelek vannak, amiket nem lehet észrevenni? Katniss itt van, az egyik mögött? Bizonytalanul elindulok, majd meglátom, hogy Portia vár rám egy tágas teremben. Gyorsítok a tempómon, bár még így is lassú vagyok. Amikor végre elérek a teremhez, szorosan megölelem a stílustanácsadóm. Sarkak kopogását hallom a padlón, és amikor megfordulok, a szélesen mosolygó Effie-t látom besétálni.

- Peeta! Ó, és sétálsz! Elmondták, hogy muszáj volt amputálniuk a lábad? - Bólintok, és felhúzom a nadrág szárát. Portia és Effie levegőért kapnak, és elkerekedett szemmel nézik az implantátumot.

- Eltart egy ideig, mire hozzászokok, de legalább tudok járni.

- Ó, bátor vagy, nagyon bátor! - sírja Effie, és a karjába zár. Sután megölelem és megsimogatom a hátát.

- Hol van Katniss? - kérdezem és körbenézek azt remélve, hogy ő is megjelenik.

- Az első találkozást élőben akarják közvetíteni, emlékszel? - vereget vállon Portia. Bólintok; valóban említette korábban.

- Ó, hát persze. Mikor is lesz az? - Portia nevetni kezd.

- Hamarosan, hamarosan. Most mennünk kell, hogy felkészítsünk, aztán seperc alatt a színpadon lehetsz vele. - Lelkesen bólintok, mert minden porcikám vágyik rá, hogy végre lássam őt. Hogy megbizonyodhassak róla, hogy jól van. Persze már mindenki megnyugtatott ezzel kapcsolatban, de a saját szememmel kell látnom, hogy elhiggyem. Hogy felfoghassam, hogy mindketten megcsináltuk.

- Most jövök Katnisstól, Cinna most készíti fel. Gondoltam, megnézlek téged is, mielőtt közönség elé álltok - mondja vidáman Effie.

- Köszönöm, Effie, ez nagyon kedves tőled - mondom, de Portia már a kijárat felé terelget, hogy felöltöztessen.

Felmegyünk a Kiképzőközpont tizenkettedik emeletére, ahol az előkészítő csapat tagjai várnak, szélesen mosolyogva, és megállás nélkül csacsogva. Nem tudom követni, miről fecsegnek, valami olyasmiről, hogy milyen a képernyőn viszontlátni engem. Ez így megy még akkor is, amikor az ebédlőben ülünk, és végre rendes kaját kapok, sült húst, zöldséget és zsemlét. Portia elárulja, hogy azért kapok kisebb adagot, mert nem akarták, hogy kidobjam a taccsot a színpadon. Érthető. Magam sem vagyok biztos benne, hogy túl sokat tudok enni a kapitóliumi finomságokból az aréna után. Arra gondolok, hol lehet Katniss, és hogy ő evett-e már. Amikor bemennénk a szobámba, Cinna tűnik fel az étkezőben, és egyenesen felém tart.

- Cinna - üdvözlöm, ő pedig viszonozza a mosolyt.

- Hogy vagy, Peeta? - kérdezi udvariasan, diszkréten a kezemben tartott botra pillantva, de én is tele vagyok kérdésekkel. Találkozott már Katnisszel? Minden rendben van vele? Érdeklődött felőlem? Cinna látszólag tudja, mi jár a fejemben, mert az arca ellágyul és vállon vereget. - Ő jól van, Peeta. Tényleg. Nemsokára magad is meglátod. - Mosolygok és bólintok, mert ha Cinna ezt mondja, akkor biztosan így is van. Cinna imádja Katnisst, elmondaná, ha valami nem stimmelne.

Visszatérünk a szobámba, és a csapat azon van, hogy színpadképessé varázsoljon. Meggyőzöm őket, hogy egyedül is képes vagyok lezuhanyozni, de valószínűleg a Viadal előtti interjú jár a fejükben. Mikor is volt az? Mintha egy másik életben történt volna. Le kell csatolnunk az új lábam, és a segítségükkel ügyetlenül beugrálok a zuhany alá. Amikor a forró vízsugár alatt állok, megengedek magamnak néhány mély lélegzetet. Vége van. Még néhány interjú, aztán hazamehetünk. Haza, gondolom nevetve. Egy olyan helyre, amiről nem gondoltam volna, hogy valaha látom még.

Amikor végzek a fürdéssel, az előkészítő csapat segít kiszállni a zuhanyzóból, és visszacsatolják a művégtagot. Aztán munkához látnak, hogy alkalmas legyen a színpadon való megjelenésre. Csak akkor beszélek, amikor kérdeznek valamit, egyébként csak udvariasan úgy csinálok, mintha figyelnék rájuk. Portia behozza a ruhám, és felöltöztet. Sárga inget, fekete nadrágot és fekete csizmát kapok. Amikor kész vagyok, Portia hátralép és végignéz rajtam, mielőtt elmosolyodik, majd megfogja a kezem és gyengéden megszorítja.

- Nagyon büszke vagyok rád, Peeta - suttogja, mire elönt az aggodalom, hogy megint sírni fog. Nem tudom, mit mondjak erre.

- Köszönöm, Portia - felelem bizonytalanul.

A lifthez megyünk, és lemegyünk arra a szintre, ahol a kiképzés folyt a Viadal előtt. A színpad alatti részen várakozom. Mindent meg kellett változtatni, mivel idén két győztes van. Építettek egy falat, és beszereltek egy második fémlapot is, ami felvisz minket a közönség elé. Katniss már itt áll a fal túloldalán? Legszívesebben dörömbölni kezdenék és a nevét kiáltanám, de megacélozom magam, és a fémlapon maradok. A csapatom tagjai már eltűntek, hogy ők is felkészüljenek. Egyedül maradtam.

Harmincharmadik fejezet

Hallom a tömeget ujjongani és üvölteni. Az ujjaimmal a sétabotom tetején kezdek dobolni, amíg várom, hogy a fémlap felemelkedjen, és felvigyen a színpadra. Megszólal a himnusz, majd Caesar Flickerman köszönti a nézőket. Tapsvihar kerekedik, amikor bemutatja az előkészítő csapat tagjait, majd Effie érkezik a színpadra. Szinte látom magam előtt, milyen szélesen vigyorog, most, hogy végre megkapta a tizenöt perc hírnevet. Ez az a nap, amire Effie mindig is várt. Portia és Cinna hatalmas ovációban részesül, ami nem meglepő, figyelembe véve az elképesztő ruhakölteményeket, amikkel előrukkoltak. Aztán Haymitch következik, akit még jobban éljeneznek; azt hiszem, a nézők még a lábaikkal is dübörögnek. Aztán a fémlap emelkedni kezd alattam.

Ahogy emelkedem, a nézők üdvrivalgása fülsiketítővé válik, és hunyorognom kell a lámpák vakító fényében. És végre valahára ott van ő, csak néhány méterre tőlem. Most már látom, hogy nem hazudtak nekem, tényleg jól van. A feszültség azonnal elpárolog belőlem, már Katniss puszta látványa is mosolyt csal az arcomra. Néhány lépéssel eltünteti a köztünk lévő távolságot és a karjaimba veti magát. Megtántorodom, és a botra kell támaszkodnom, hogy ne essünk hanyatt mind a ketten. Visszanyerem az egyensúlyomat és ugyanolyan kétségbeesett vággyal ölelem át, ahogyan ő is engem. Keményen megcsókolom, majd apró puszikkal halmozom el az ajkát, mielőtt újra megcsókolnám, olyan hosszan, hogy végül valaki megütögeti a vállam. Azt hiszem, Caesar lehet az, de különösebben nem érdekel, mert itt van Katniss, és jól van, és vége van. Rá sem nézek a műsorvezetőre, csak félretolom az útból. Most csak Katnisst látom. Végigsimítok az arcán, ahogy már korábban is tettem, csak hogy még egyszer megbizonyosodjak róla, tényleg itt van velem.

Végül Haymitch lép oda, hogy a győztes foteljéhez tereljen minket, ami most tulajdonképpen egy kisebb kanapé. Leülünk, a lábam a földön tartom. Érzem, hogy Katniss szorosan mellettem ül, de aztán meggondolja magát; inkább maga alá húzza a lábait, és hozzám bújik. Gondolkodás nélkül átölelem, és még közelebb húzom. A másik kezemet Katniss fogja a tenyerébe.

Caesar elkezdi a műsort, elsüt pár poént a közönségnek, majd elkezdik levetíteni a Viadal legizgalmasabb eseményeit. Azt hiszem, ez a legelső alkalom, hogy úgy mutatják be az eseményeket, mint egy szerelmi történetet. Nézem a képernyőt, ahogy elvárják tőlem, és újra végignézem, ahogy a kiválasztottak meghalnak. Akaratlanul is sajnálom mindegyiküket, és kicsit sajnálom, hogy ők nem tudták megcsinálni. De ha túlélik, most nem lehetnék itt, Katnisszel a karjaimban. Először akkor fektetnek rám komolyabb hangsúlyt, amikor az arénában szövetkeztem a Hivatásosakkal. Aztán megmutatják,

ahogy a sárban fekve Katniss nevét suttogom álmomban, amire nem is emlékszem. Aztán bemutatják Ruta halálát, és ahogy Katniss énekel neki. Az ajkamba kell harapnom, amíg hallgatjuk a dalt, olyan fájdalom van a hangjában. Egy kicsit erősebben kezdem szorítani a vállát. Miután bejelentik, hogy két győztes lehet ugyanabból a körzetből, Katniss tűnik fel egy fán. A nevemet kiáltja, majd a szájára tapasztja a kezét. Meglepetten húzom fel a szemöldököm, de azért jó érzéssel tölt el. Ezek szerint gondolt rám.

A végén megmutatják, ahogy Katniss a nevem kiáltja, és az üvegen dörömböl, mialatt én egy kórházi ágyon fekszem, orvosokkal körülvéve. Újra felcsendül a himnusz, majd elindul felénk Snow elnök. Katnisszel felállunk, amikor odaér hozzánk. Csak egy korona van nála. Azt tervezi, hogy csak egyikünket koronázza meg? Nem, ehelyett mindenki meglepetésére kettétöri a koronát, az egyik felét Katniss fejére helyezi, a másikat pedig az enyémre.

Sok hajlongás, integetés és éljenzés után Caesar jó éjszakát kíván a közönségnek, mi pedig tovább indulunk. A következő megálló az elnöki rezidencia, ahol bankettet tartanak a tiszteletünkre. Evésre sincs időnk, annyi fényképhez kell pózolnunk. Mégis örülök, mert Katniss egy pillanatra sem engedi el a kezem. Az éjszaka villanások és mosolyok folyamává mosódik, az az egyetlen dolog, aminek tudatában vagyok, hogy Katniss ujjai az enyémek köré fonódnak.

Kimerült vagyok, amikor végre visszatérünk a Kiképzőközpont tizenkettedik emeletére. Alig várom, hogy végre rendesen beszélhessünk Katnisszel, de Haymitch odainti Portiát.

- Peeta, most menj Portiával. Meg kell beszélnetek, mit fogsz viselni az interjún - mondja a mentorom.

- De még most akartam... - próbálok ellenszegülni, de szúrósan néz rám.

- Menj Portiával - mondja higgadtan, habár meggyőződésem, hogy komoly erőfeszítésébe kerül magára erőltetnie a nyugalmat. Sóhajtok és feladom; esélytelen, hogy beszélhessek Katnisszel ma este, hacsak nem tudok olyan sokáig fent maradni, hogy kisurranhassak a szobámból, miután mindenki lefeküdt.

Portia a szobámba kísér. Az ágyra több ing is ki van terítve. Ráncolom a homlokom, mert Portia már készített egy inget, ami tökéletesen passzol rám. Egyikünk sem beszél sokat, mialatt a stílustanácsadóm igazgatja rajtam az anyagot, csak akkor szólal meg, amikor arra kér, emeljem fel a karomat, meg ilyesmi.

- Nos, azt hiszem, végeztünk. Most aludj egyet, aztán már úton is leszel hazafelé, mielőtt észbe kapnál - mondja Porita kedvesen, együttérző mosollyal. Miután elment, leveszem a ruhákat és leülök az ágyra. Óvatosan lekapcsolom a műlábat, és az ágy mellé teszem, ahol a botot is hagytam. Egy ideig meredten nézem őket, és próbálom rendezni valamelyest az érzéseimet. Egy részem gyűlöli ezt az új lábat. Egy testrész, amit minden reggel fel kell kapcsolni. Tudom, hogy elvesztettem a lábam, de mégsem tudok úrrá lenni ezen az érzésen. Érzem, hogy gombóc van a torkomban. Tizenhat éves vagyok, és

elveszítettem az egyik lábam. Ahogy vagyok, meztelenül az ágyra dőlök, és azonnal el is alszom.

Effie hangjára ébredek, ahogy a tőle megszokott stílusban trillázza az ajtó túloldaláról, hogy "egy újabb nagy, nagy, nagy nap vár ránk". Hirtelen úgy érzem, mintha megint a Viadalra készülnénk.

Miután rögzítem a lábam, átbicegek a szobán a bot segítségével. A falba motyogom, hogy levest és zsemlét kérek, az étel pedig egy szempillantás alatt megjelenik előttem. Enni kezdek, de csak a feléig jutok, mielőtt a felkészítő csapat megérkezik, és eltolják előlem a tányért azzal, hogy készülődnöm kell. Ezúttal is folyamatosan csacsognak, ahogy az a Kapitóliumban megszokott. Hagyom, hogy tegyék a dolgukat, és inkább a saját gondolataimba temetkezem, amíg végül Portia is befut. Elküldi a csapatot, és előveszi az interjúra kiválasztott szerelést. Segít felvenni a fehér nadrágot, de a piros inggel egyedül is boldogulok. A csizma hasonlít ahhoz, amit előző este viseltem.

- Rendben van. Készen állsz? - kérdezi Portia. A kezeit a vállamon nyugtatja, és mélyen a szemembe néz. Veszek egy mély lélegzetet és bólintok. Már csak ezt az egy interjút kell végigcsinálnunk, aztán a vonaton leszünk, útban a Tizenkettedik Körzetbe.

Ezúttal nem kell kiállnunk a közönség elé a színpadra, az interjút a nappaliban vesszük fel. Kilépek a szobából, és végigmegyek a folyosón. A társalgóban már ott vár Katniss és Caesar. Amint meglátom, félrevonom Katnisst.

- Alig láttalak, mióta visszajöttünk. Haymitch mindent megtesz, hogy még véletlenül se fussunk össze - mondom.

- Igen, az utóbbi időben nagyon felelősségteljesen viselkedik - feleli.

- Mindegy. Ha ezen túl vagyunk, mehetünk haza - emlékeztetem. - Akkor végre leszáll majd rólunk.

Nincs több időnk beszélgetni, mert minden készen áll az interjúhoz, így szólítanak minket. Katniss és én egymás mellé ülünk a kanapén, amit behoztak tegnapról, de Caesar közbeszól.

- Hé, nyugodtan ülj az ölébe, ha akarsz. Tegnap nagyon helyesek voltatok.

Így hát Katniss megint felhúzza a lábát, én pedig átölelem. Megnyugtató érezni a teste melegét az oldalamon. A kamerák forogni kezdenek, és mint mindig, Caesar most is viccelődve indítja a műsort. Ahogy korábban, most is könnyen kijövök vele, leginkább csak mi beszélgetünk. Néhányszor Katnisst is sikerül szóra bírnia, de ő gyorsan visszatereli rám a szót. Caesar hamarosan olyan vizekre tereli a beszélgetést, amiről tudja, hogy a legjobban érdekli a közönséget.

- Peeta, a barlangban elmesélted, hogy részedről ez szerelem volt első látásra. Ha jól emlékszem, azt mondtad, ötévesen szerettél bele Katnissba, ugye?

- Igen, abban a pillanatban beleszerettem, hogy megláttam - felelem.

- Katniss, neked viszont óriási kaland volt ez az egész. A közönség számára az jelentette a valódi izgalmat, hogy te mikor szeretsz bele végre Peetába. Elárulod nekem, mikor döbbentél rá, hogy szereted őt? - kérdezi Caesar. Katnissra fordítom a figyelmem, mert ez nem olyan kérdés, amit könnyen átdobhatna nekem. Ráadásul hallani akarom a választ.

- Ó, hát erre nem könnyű válaszolni… - nevet fel bizonytalanul, és a kezeire bámul.

- Elárulom, nekem mikor esett le, hogy te is odavagy érte. Azon az éjjelen, amikor a fán ülve Peeta nevét kiáltottad - szól közbe Caesar, és eszembe jut, hogy a tévében láttam a jelenetet, ahogy Katniss a nevem kiáltja, majd eltakarja a száját a kezével, és döbbentnek látszik. Mintha akaratlanul tette volna.

- Igen, azt hiszem, ez volt az a pillanat. Úgy értem, egészen addig a pillanatig próbáltam elfojtani az érzéseimet, nem akartam belegondolni, hogy igazából mit érzek Peetával kapcsolatban, ezt őszintén mondom, hiszen már eleve annyira zűrös volt minden, és csak tovább bonyolította volna a helyzetet, ha elkezdek Peetával foglalkozni. De akkor, ott a fán hirtelen minden megváltozott - mondja, és tökéletesen értem, miről beszél. Azzal a bejelentéssel hirtelen kilátásba került, hogy talán, ha szerencsénk van, együtt megúszhatjuk. Hogy nem kell elveszítenem őt.

- Mit gondolsz, mi lehetett ennek az oka? - unszolja Caesar szelíden, tudván, hogy a nézők valószínűleg rátapadtak a képernyőkre.

- Talán mert… akkor éreztem először… hogy nem fogom elveszíteni őt. - Ez után Caesarnak elő kell vennie egy zsebkendőt, hogy megtörölgesse a szemeit. Lehajolok, Katniss halántékához támasztom a homlokom, és szorosan ölelem.

- Most, hogy elkaptál, mit csinálsz majd velem? - kérdezem, pedig több kérdés is átfut az agyamon. Mi lesz most, miután visszatértünk a Tizenkettedikbe? Végre együtt leszünk? Katniss felém fordul, és egy pillanatra elveszek a szürke szemekben.

- Elteszlek valahová, ahol nem eshet bántódásod. - Ezt a választ nem tudom megállni csók nélkül.

Caesar az arénában szerzett sérülésekre tereli a szót, és eljut az új lábamig is. Megkérdezi, hogy működik.

- Az új lábad? - kérdezi döbbenten Katniss. Nekem még nem volt lehetőségem beszélni vele erről, és szemmel láthatólag más sem vette a fáradságot, hogy felvilágosítsa. Katniss felhúzza a nadrágom szárát, felfedve a fém művégtagot. - Ó, ne - suttogja.

- Hát neked nem szóltak róla? - kérdezi Caesar, mire Katniss megrázza a fejét.

- Még nem volt alkalmunk beszélni - vonok vállat.

- Az én hibám. Nem kellett volna rátennem a nyomókötést - mondja Katniss, mire az égnek emelem a tekintetem. Mindig magát hibáztatja.

- Igen, a te hibád, hogy még mindig életben vagyok.

- Peetának igaza van - szól közben Caesar. - Ha nem kötöd be a lábát, elvérzett volna.

Katniss hirtelen az ingembe temeti az arcát, én pedig a vállát kezdem simogatni. Caesar és én próbálunk beszélni hozzá, de nem néz fel, így Caesar inkább engem faggat tovább, hogy ne zaklassa fel még jobban Katnisst, ám újra be kell vonnia a beszélgetésbe, amikor szóba kerül az éjfürt.

- Katniss, tudom, hogy nagyon megviselt a dolog, de muszáj megkérdeznem valamit. Mi járt a fejedben, amikor a tenyeredre szórtad a bogyókat?

Katniss hosszú szünetet tart, és aggódni kezdek, hogy nem is fog válaszolni, ám végül sikerül összeszednie a gondolatait.

- Nem tudom, én csak… képtelen voltam elviselni a gondolatot, hogy… Peeta nélkül kell élnem.

- Peeta, van valami hozzáfűznivalód?

- Nem. Amit Katniss mondott, mindkettőnkre igaz.

Végre véget ér az interjú, a társalgóban mindenki tapsolni és ölelkezni kezd. Megkönnyebbülten sóhajtok, és felkelek a fotelból.

Ideje hazamenni.

Harmincnegyedik fejezet

Csak egy gyors búcsúra van időnk, hogy elköszönjünk Cinnától és Portiától, és máris a vonaton vagyunk, úton a Tizenkettedik Körzet felé. Effie és Haymitch velünk vannak a vonaton. Vacsorázunk, aztán leülünk a tévé elé, hogy megnézzük az interjú ismétlését. Katniss elnézést kér, és elmegy átöltözni.

Ahogy a vonat egyre távolabb kerül a Kapitóliumtól, elengedem magam, és az otthonomra gondolok. Az apámra, az anyámra, és a két bátyámra a pékségben. Valószínűleg az egész Körzet a hazatérésünk ünneplésére készülődik. Eltűnődöm, mit csinálhat a családom. Örülnek? Nem tudom elképzelni anyámat boldogan - még csak mosolyogva sem. Amikor Katniss visszatér, automatikusan átkarolom a vállát, de ő merevnek és tartózkodónak tűnik. Elhessegetem a gondolatot.

Amikor a vonat megáll, hogy üzemanyagot vegyen fel, kiengednek minket a levegőre sétálni egy kicsit. Katniss és én kéz a kézben sétálunk a sínek mentén, ám egyikünk sem szólal meg. De nem is bánom, nekem az is elég, hogy vele vagyok. Megállok, hogy leszedjek pár szál vadvirágot, és csokorba kötöm Katnissnak. Az arca kicsit felragyog, és elveszi a csokrot. Bár nem tart sokáig a jó kedve, az arca elsötétül és halványan ráncolja a homlokát.

- Mi a baj? - kérdezem.

- Semmi - válaszolja rögtön, de nem néz a szemembe. Tovább sétálunk, magunk mögött hagyjuk a vonatot. Hirtelen Haymitch jelenik meg mögöttünk, és Katniss vállára teszi a kezét.

- Ügyesek voltatok. Csak így tovább, a körzetben se hagyjátok abba, meg kell várni, amíg elviszik ezeket a rohadt kamerákat. És akkor minden rendben lesz - mondja Haymitch. Erre már én is ráncolni kezdem a homlokom. Mit ne hagyjunk abba? Katniss nézi, ahogy elmegy, én pedig az arcára meredek.

- Ezt meg hogy értette? - teszem fel a kérdést, mert ő egyáltalán nem tűnik olyan zavarodottnak, mint amilyennek én érzem magam.

- A Kapitóliumra célzott. Nem tetszett nekik az öngyilkossági kísérlet - mondja, amivel csak azt éri el, hogy még jobban összezavarodom.

- Mi van? Miről beszélsz?

- Lázadásnak ítélték. Az utolsó néhány napban Haymitch irányított, megmondta, mit csináljak. Hogy ne rontsam tovább a helyzetet.

- Ő irányított? Engem viszont nem.

- Haymitch tisztában volt vele, hogy elég okos vagy ahhoz, hogy magadtól is tudd, mit kell tenni - mondja Katniss.

- Fogalmam sem volt róla, hogy valamit tenni kell - motyogom. Katniss viselkedésére gondolok, hogy mennyire tartotta tőlem a távolságot, amióta elindultunk a Kapitóliumból. És ahogy most néz rám. - Ezek szerint az utolsó néhány napban... és gondolom korábban az arénában is... csak valami taktikát követtél, amit Haymitch-csel dolgoztatok ki. - Megcsókolt, és aztán hirtelen megérkezett egy kosár kaja.

"Úgy látszik, Haymitch megunta, hogy éhezni lát bennünket."

- Nem. Úgy értem, az arénában még csak beszélni sem tudtam vele, nem igaz?

- De azt tudtad, hogy mit vár el tőled, nem? - Az ajkába harap, és nem válaszol. - Katniss?

Elengedem a kezét, ő pedig hátrál tőlem egy lépést. Mennyire naiv voltam, hogy azt hittem, tényleg érez irántam valamit! Minden álmom arról, hogy ha otthon leszünk, végre együtt lehetünk, egy pillanat alatt omlott össze körülöttem. A közös jövőnk csak az én képzeletemben létezett. A remény szilánkokra hullt. A gyomrom összeszorul, és úgy érzem, mintha elhúztak volna egy függönyt, tisztán látok. A valóság utolért és belém mart.

- Csak a Viadal miatt játszottad el, hogy szeretsz. Remek alakítás volt.

A hangom remegni kezd. Az a rengeteg csók... Annyira biztos voltam benne, hogy valósak voltak! Lényem egy része szeretett volna visszatérni a barlangba, ahol még úgy tűnt, minden rendben van. Ahol azt gondoltam, talán ő is szeret engem.

- Nem az egész volt színjáték - mondja, még mindig a hülye virágokat szorongatva.

- És mégis hol ért véget a szerep, és hol kezdődött az igazi Katniss? - kérdezem, de aztán meggondolom magam. - Nem, erre inkább ne válaszolj. Van egy fontosabb kérdés: mi marad ebből az egészből, ha újra otthon leszünk?

- Nem tudom. Minél közelebb érünk a Tizenkettedik Körzethez, annál zavarosabb az egész. - Várom, hogy bővebben is kifejtse a magyarázatát, de csendben marad.

- Azért majd szólj, ha kitaláltad - nyögöm ki, visszatartva a könnyeket. Nem engedem kibuggyanni őket, amíg vissza nem érek a szobámba a vonaton, és jól be nem zártam magam mögött az ajtót. A párnámba temetem az arcom, és végül hagyom, hogy az érzések elhatalmasodjanak felettem. Szóval nem szeretett belém. A trükközés azokkal a bogyókkal az arénában nem azért volt, mert saját maga miatt akart életben tartani,

inkább csak a Körzet miatt. Fent kellett tartani a látszatot. Ma este utat engedek a könnyeknek.

Az út hátralévő részében a szobámban maradok. Nem akarom látni sem Katnisst, sem a többieket. Túlságosan szégyellem magam. Haymitch nyilvánvalóan tisztában van vele, hogy Katniss csak megjátszotta magát, hiszen ő készítette fel. Eltöprengek, hogyan lehet valakit szerelemre trenírozni, vagy egyáltalán arra, hogy tettesse. Aztán arra gondolok, milyen lesz visszatérni a családomhoz, műlábbal és összetört szívvel. Persze többé nem kell a pékségben dolgoznom. A Győztesek Falujában fogok élni Haymitch-csel és Katnisszel. De azt hiszem, továbbra is segíteni fogok apámnak. Habár, ha nem foglal le a munka, lesz időm más dolgokra. Például a festésre. Korábban a süteményeket díszítgettem, hogy valami művészit alkossak, de ezentúl tudok majd venni festéket és vásznat.

Bevackolom magam a szobámba, és a mennyezetet bámulom, ahogy újra végigfutok az emlékeken. Elhittem, hogy valóság volt; Katniss engem is ugyanúgy átvert, ahogy a Kapitóliumot. Már kezdtem azt gondolni, szerencsés vagyok, amiért az én nevemet húzták ki az aratáson, mert így közel kerültünk egymáshoz. Most már tudom, hogy számára mindez semmit sem jelentett. Amikor én megrészegültem az első csókunktól, ő csak mozgásba lendítette a tervét. Amikor hozzám bújt a barlangban, valószínűleg csak örült, hogy melegen tartom. Én pedig boldog voltam, mert ott volt velem.

A dolgok sokkal egyszerűbbek voltak a Viadal előtt, amikor csak távolról csodáltam őt. Mostantól nehezebb lesz, mert már tudom, milyen átölelni és megcsókolni. Durván megdörzsölöm a szemem, amikor a könnyek újra gyülekezni kezdenek. Nincs több sírás. Nincs több harag. Nincs semmi. Csak így fogom tudni végigcsinálni.

Végül előbújok a szobámból, amikor elérjük a Tizenkettedik Körzetet, miután egy forró zuhannyal felkészülök az utolsó, tévében közvetített eseményre. Aztán hónapokig nem látunk kamerákat, amíg el nem kezdődik a Győzelmi Körút. Eltüntetem az arcomról az érzelmeket, amikor kilépek a fülkéből, és kurtán biccentek Katnissznak. Csendben állunk, mialatt begördülünk az állomásra.

Nem tudom, mi késztet erre - azt leszámítva, hogy még nem akarom, hogy vége legyen, még nem most. Kinyújtom a kezem Katniss felé, aki bizonytalanul néz rám.

- Még egyszer utoljára? A közönség kedvéért? - kérdezem érzelemmentes hangon. Katniss megfogja a kezem, és szorosan összekulcsolódnak az ujjaink. Együtt szállunk le a vonatról, a peronon pedig már várnak ránk a kamerák és a Tizenkettedik Körzet lakói.

VÉGE