Frithjof SchuonAZ ISZLÁM ÜZENET VÁZLATA

Fordította: Nagy Csaba(In: Frithjof Schuon: Az emberi állapot gyökerei. Arcticus Kiadó, 2001)

Az Iszlám villámgyors terjeszkedésének és rendíthetetlen stabilitásának rejtélye abban áll, hogy azt jelenítette meg vallási formában, ami minden vallás esszenciája. Ezért mondták egyes Szúfiik, hogy az Iszlám, mivel az utolsó vallás, ipso facto a korábbi vallások szintézise — szintézise, és egyben archetípusa is. A végső és a kezdeti egybefonódása.

Az Iszlám felszínén a beduin mentalitás jellegzetességeivel találkozunk, s ezen a szinten nyilvánvalóan még semmi egyetemes nincs. Azonban a fundamentális elemekben mintegy a vallással mint olyannal kerülünk szembe, ami önnön esszenciahtásában teljesen természetesen áll nyitva a metafizika és a gnózis előtt.

Tulajdonképpen az összes metafizikát magában foglalja a Hit Tanúságtétele (Shahádah), amely az Iszlám tengelye. (1) E Tanúságtétel az exotéria szintjén azt mondja ki, hogy a Lét az az egyedüli és legfőbb Princípium, amely mindent meghatároz. Az ezotéria szintjén, mintegy ezen felül — vagy inkább a priori — azt is kimondja, hogy csak a Léten-Túli az, ami eredendően Abszolút, és a Lét csak az Egzisztencia vonatkozásában Abszolút. Ez az Atmá és a Maya megkülönböztetése, ami az ezoterizmus legmélyebb szubsztanciája. «Nem Én (az egyén), nem Te (az Isteni Személy), hanem Ő (az Esszencia)»: e szúfí mondásból kiindulva az «Ő» személyes névmást gyakran úgy interpretálják, mint ami a személytelen Esszenciát jelöli. De ugyanezt jelöli az Allah név utolsó, zöngétlen mássalhangzója is. A «Vallás Pilléreinek» (Arqán ad-Din) rendjében a Hit Tanúságtétele után az ima (Salat) következik, az Istenséghez intézett emberi beszéd, aminek elsődleges jelentősége van, lévén intelligenciával (2) és beszéddel megáldott lények vagyunk. Istenhez nem szólni, emberekhez viszont igen: ez annyit tesz, mint tagadni Istent és az ő Fensőbbségét. A primordialitás fenntartásának szándéka fejeződik ki ama tényben, hogy az Iszlámban minden ember saját maga papja. A primordiális ember — vagyis az önnön legmélyebb természeléhez hű ember —per definitionem egy pap. E papi minőség nélkül nem létezik emberi méltóság. Az ima célja, hogy újra és újra tudomást szerezzünk a teljes Valóságról és e valóságban elfoglalt helyzetünkről. Vagyis, hogy megerősítsük az ember és az Isten közötti szükségszerű kapcsolatokat. Az ima szükségszerű. És nem azért szükségszerű, mert birtokunkban van vagy nincs birtokunkban egy adott szellemi minőség, hanem azért, mert emberek vagyunk.

A Tanúságtétel és az Ima feltétlen. A tized (Zakát) pusztán csak abban az értelemben feltételhez kötött, hogy egy emberi kollektívum jelenlétét előfeltételezi. Egyrészről szociálisan hasznos, sőt szükséges, másrészről a szenvtelenség és a nagylelkűség erényéhez teremt alkalmat, amelyek nélkül nem vagyunk «hiteles tárgyaló felek» Isten előtt.

Ami a Ramadán alatti böjtöt (Siyam) illeti, ez azért szükségszerű, mert az aszketizmus, mint általában az áldozat, az ember egyik fundamentális lehetséges magatartása a kozmikus mayával szemben. Ezt valamilyen mértékben minden embernek gyakorolnia kell. Lényegében minden ember tapasztal gyönyört, akár örül ennek, akár nem. Ezért a lemondást is meg kell tapasztalnia, ha a Mennyet akarja választani. Embernek lenni annyi, mint képesnek lenni önmagunk fölülmúlására. Az Iszlám azonban nagyon is tisztában van a természet jogaival: minden összhangba hozható a szellemi

élettel, ami természetes és normális, és amit mohóság és túlzások nélkül élünk át. És nemcsak összhangba hozható, de pozitív funkciót is betölthet.(3) A Nemesség itt az archetípusok tudatosítását jelenti, és mindenekfelett a szent érzékelését. Csak az élvezhet valamit nemesen, aki le tud mondani róla. A böjtnek is épp ez az egyik értelme.

*******

Miként a Hit Tanúságtétele, az Ima, a Böjt és bizonyos mértékig a Tized is feltétlen, úgy a Zarándoklat és a Szent Háború nem feltétlen: a Zarándoklat annak a függvénye, hogy képesek vagyunk-e rá. A Szent Háború pedig csak bizonyos körülmények között kötelező. Itt most figyelmen kívül hagyhatjuk azt a tényt, hogy egyetlen vallási kötelezettség sem feltétlen — kivéve a Hitről adott Tanúságtétel — abban az értelemben, hogy mindig lehetnek elkerülhetetlen akadályok. A Törvény soha semmi lehetetlent vagy indokolatlant nem követel tőlünk.

A Zarándoklat (Hajj) voltaképpen visszatérés az eredethez. Ennek értelmében a primordialitásnak egy megélt megerősítését foglalja magában, az ősi Áldás, az Iszlám esetében az Ábrahámi Áldás visszanyerését. A Szúfik úgy tartják, létezik egy másik Zarándoklat is, amely a szívbe vezet: az immanens szentélybe, a halhatatlan lélek isteni magjába.

Ugyanígy a külső Szent Háború (Jihád) mellett is létezik egy «Nagy Szent Háború» (al-jihád al-akbar), amit az ember saját bukott és érzéki lelke ellen visel. E «Háború» fundamentális fegyvere az «Istenemlékezet» (Dhikru 'Lláh), mindazonáltal morális törekvésünket is megköveteli. A «nincstelenség» (faqr) mindenre kiterjedő erénye az Isteni Természet követelményeihez való alkalmazkodás: felülemelkedés, türelem, hála és nemeslelkűség. És mindenekelőtt belenyugvás Isten Akaratába, és bizalom az Ő Kegyelmében. A benső Szent Háború célja természetesen a tökéletes önismeret, amely túlmutat a szenvedély fátylain. Mert «aki ismeri saját lelkét, saját Urát is ismeri az».

Térjünk most vissza a Hit Tanúságtételére. Az Istenhit, azt is magában foglalja, hogy mindabban hiszünk, amit Isten tett és tenni fog: hinni a Teremtésben, a Prófétákban, a Kinyilatkoztatásban, a Túlvilágban, az Angyalokban és az Utolsó ítéletben. Hinni pedig annyi, mint őszintén elfogadni ezeket, majd levonni a megfelelő konzekvenciákat. Azt is mondhatnánk, «a hit kötelez». Innen ered, hogy az Iszlám gondolkodásában és érzékenységében az őszinteség (sidq) erénye döntő jelentőséggel bír. Az őszinteség pedig a «jótettel» (ihsán) vág egybe, függetlenül attól, hogy ez a vallási buzgalomban vagy az ezoterikus elmélyülésben nyilvánul meg.(4) Teológiailag megkülönböztetjük egymástól a hitet (imán), a gyakorlást (islám) és ezek tökélyét (ihsán), a «helyes tettet». Egy muszlim mondás szerint ez utóbbi abból áll, hogy «úgy imádjátok Istent, mintha látnátok Őt, és ha nem látjátok Őt, Ő azért lát titeket».

***********

1) «Nincs Istenség az (egyedüli) Istenségen (Allah) kívül». Ezt a Vedánta «.Brahman a valóság, a világ egy tünemény» mondatához hasonlíthatnánk.

2) Azt is mondhatnánk, hogy «ésszel megáldott», azonban nem az ész mint olyan számít, hanem az integrális intelligencia. Az ész ennek csak diszkurzív modalitása.

3) Ezt fejezik ki és elvileg ezt realizálják minden vallásban az olyan szentesítő formulák, mint a benedicte vagy a basmalah.

4) Szent Jakab levelében azt mondja, hogy «aki tudna jót cselekedni, és nem cselekszik, bűne az annak». Vagyis Isten azoktól követel bölcsességet, akik ezt potenciálisan birtokolják. Ezért tekintik az ezoterikus spiritualitást (tasawwuf) az ihsán részének.