V. FEJEZET

HATVANIAK ÍRTÁK – HATVANIAKRÓL ÍRTÁK

• Egy kis illemtan – nemcsak lányoknak…

• Scholz László versei

• Dr. Szelei Béla munkásságáról

• Folytassa, tizedes úr!

• Mondj egy mesét...

• Hajnik Lajos versei

• A Válóczi

• Hatvan város története

EGY KIS ILLEMTAN – NEMCSAK LÁNYOKNAK…

Hatvaniként a várossá nyilvánítás 60. évfordulóján több mint hatvan évvel

ezelőtt megjelent bölcsességet és jó tanácsot ajánlok a mai kor

embereinek Gergely Jolán: A művelt leány 1940-es években kiadott

könyvéből, melyek talán ma sem vesztették aktualitásukat…

A műveltség

Nem tudom, kedves Húgom, ki vagy, tanulsz-e még, vagy már elvégezted

tanulmányaidat, otthon dolgozol-e, vagy valami külső hivatásban. Csak

azt tudom, hogy „művelt” mindig és mindenütt lehetsz, ha igazán akarsz.

Mert a műveltség nem attól függ, hogy mennyit tanultál és mivel

foglalkozol, hanem attól, hogy milyen finom a lelked, és életedben

mennyi az erkölcsi tartalom. Az ember megműveli a földet, hogy így

táplálja a belévetett magot és termést hozó növénnyé fejlessze azt. De az

ember művelheti a lelkét is, hogy abból gazdag, értékes életet fejlesszen.

A tudás magában még nem műveltség, csak a lélekbe vetett mag. Hogy

mivé fejlődik, az a lélektől függ. A műveltség emberi méltóságunk

tudata, mely minden cselekvés előtt elsősorban arra gondol: Illik-e ez az

Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberhez, vagy sem?

A műveltség tehát voltaképpen nem más, mint illendőség.

A belső illendőség törvénye

Bizonyára csináltak már illemkódexeket az ókor kultúrnépei is. De csak

a külső illendőségről. A belső illem első és örök érvényű törvényét a

kereszténység kapta meg Krisztus parancsával: Szeresd felebarátodat,

mint önmagadat!

Ami más szóval annyit jelent, hogy tedd meg embertársaidnak mindazt,

amit szeretnél, ha neked is megtennének, s ne tégy semmi olyat, amit

nem szeretnél, ha veled tennék.

Külső illemszabályok

Az illendőségnek voltaképpen minden követelése belülről származik.

Nem más, mint figyelem az emberek iránt, akiknek a körében élünk, s

akik viszont nekünk is megadják ezt a figyelmet. A megszokás ugyan

törvényerőre emelt egyes olyan külsőségeket is, melyeknek mélyebb okát

talán nem tudjuk adni, de elég ok lehet számunkra az is, ha az érintkezést

szebbé, finomabbá teszik. Viszont bármilyen általánossá is vált bizonyos

szokás, sohase tegyük azt magunkévá, ha erkölcsi szempontból kifogás

alá esik, vagy csorbát ejt női méltóságunkon.

Viselkedés

De mikor az otthonunk és önmagunk iránti tiszteletről, vagyis

illendőségről beszélünk, viselkedésünkre is gondolnunk kell. Aki „végre

egyedül” felkiáltással ízléstelen helyzetben nyújtózik el a karosszékben,

keresztbe veti a lábát és nem vigyáz a ruhája esésére, hangosan ásít és

még csak a kezét sem teszi a szája elé, beleköhög vagy tüsszent a levegőbe

és trombitaszónak beillő zajjal fújja ki az orrát, vagy még a zsebkendőjét is

lusta elővenni, s inkább szipog, járás közben csoszog és tartásában

elhagyja magát, az ne csodálkozzék, ha nehezen bírja fegyelmezni magát

társaságban, s gyakorlat és megszokás hiányában súlyos hibákat követ el

az illendőség ellen.

Tiszta gondolatok

De az igazi belső illendőség nem áll meg a külsőségeknél. Még a testnél is

jobban vigyáz a lélekre, hogy azon folt ne essék, és mindig elbírja a

mindenütt jelenlévő Isten tekintetét.

Ez a lelki illendőség parancsolja, hogy amikor teljesen egyedül vagyunk,

akkor se nézzünk olyan képre, melyről mások előtt elfordítanók a

tekintetünket, hogy csukjuk be azonnal azt a könyvet vagy lapot,

amelyben olyasmire akadtunk, amit nem mernénk felolvasni bárkinek, és

hogy ne tegyünk, sőt még csak ne is gondoljunk titokban semmi olyat,

amiért mások előtt szégyenkeznünk kellene.

Öltözködés

Hanem azt már mégis jónak látom, kedves Húgom, kifejezetten

megmondani neked, hogy jól figyeld meg, kifogástalan-e az öltözeted?

Nem húzódik-e félre a ruhád mozgás közben úgy, hogy mások jóérzését

sértheti? Ruhád kivágása nem túlságosan mély-e és hozzád simul-e

előrehajlás közben is? Átlátszó csipkeblúzodhoz elég magas-e az

alsóruhád? S más hasonlók. Hónod alját nem árt öltözködés előtt egy kis

kölni vízzel (nem parfőmmel!) megnedvesíteni. Mert az izzadtság szaga

kellemetlenné teszi közelségedet. Mindez nem csupán az illendőség,

hanem az erkölcsi felelősség kérdése is. Hanyag vagy kacér öltözeted

helytelen érzéseket kelthet fiatalemberekben, s ezek az érzések, ez

esetben, elsősorban a te lelkiismeretedet terhelik. Vigyázz, mert az

evangélium kemény fenyegetése neked is szól: Jaj a

megbotránkoztatónak!

Mulatóhelyek

Az éjtszakai mulatók levegője és hangja sem testednek, sem lelkednek

nem válik javára. Már maga a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből

összeverődött, s fizetett táncosokkal és táncosnőkkel tarkított társaság is

rossz ajánlólevél. Talán ismered a közmondást: „Aki korpa közé

keveredik,…” De nem válik javadra maga az éjtszakázás sem. Testi

üdeséged, munkaképességed és lelki frissességed egyaránt kárát vallja. Az

éjszaka egészséges alvásra való.

Mozi

Figyeld meg magadat az előadás után, milyen gondolatok, milyen

érzelmek ébrednek benned. Ha vidám vagy és egy-egy jelenetre

visszagondolva újra elfog a kacagás, akkor nincs semmi baj. Örülhetsz

annak is, ha ismeretlen, gyönyörű vidékeket láttál, vagy a természeti erők

munkáját ismerted meg belőle. De ha észreveszed magadon, hogy

mozdulataidat, viselkedésedet a látott színésznők után igazítod, ha

ábrándok és vágyak ébrednek lelkedben a számodra elérhetetlen után, ha

a mozivászon fényében jelen sorsodat szomorúnak látod és a szíved

keserűséggel telik meg, akkor menekülj a mozinak még a közeléből is.

Nem éri meg, hogy a lelked nyugalmát és a fiatalságod tiszta örömeit

megrontasd vele.

Kiállítás

A kiállítás körülbelül az a szemnek, ami a hangverseny a fülnek. Aki

igazán szépet kereső és tanulni vágyó szemmel nézi, az értékesebbé válik

általa. De rosszabbá is válhat, ha a szépben nem a művészit látja, hanem

azt, ami az érzékeit fogja meg. Szól ez különösen a képkiállítások

mezítelen alakjaira. Ahhoz, hogy ezekben a forma tökéletességét, az

isteni elgondolás nagyszerűségét és a kivitel művészi szépségét lássuk,

fejlett művészi érzék kell, amivel te, kedves Húgom, még aligha

rendelkezel. Benned az ilyen kép a képzeletet mozgatja meg csupán és

azon keresztül a gondolataid tisztaságát zavarja meg.

Azért ne is állj meg előtte (kivéve, ha talán magad is művésznövendék

vagy és tanulmányod megköveteli), hanem szégyenkezés nélkül menj

tovább. Ha ezért némely társnőd, vagy néhány modern ifjú maradinak

tart, ne törődj vele. Annyi szépség van még a művészetben, hogy

megcsodálnivalód akad elég ezen kívül is.

Olvasóterem

Viselkedésedet a könyvtárak olvasótermében, a könyv iránt érzett

tisztelet szabja meg. Sohasem jutna eszedbe ugye, megzavarni egy kiváló

író vagy tudós előadását? A könyv pedig, ha igazán jó könyv, szintén egy-

egy kiváló tehetség megnyilatkozása, annak élvezetében tehát senkit

megzavarni nem szabad. A londoni British-múzeum négymillió könyvet

tartalmazó könyvtárának hatalmas olvasótermében, ahol állandóan

rengeteg ember olvas, tanul és ír, csak lábujjhegyen mer az ember járni,

mert olyan a csend, hogy meghallatszik, ha lapot fordítasz a könyvben.

De mutatkozzék meg tiszteleted a könyv iránt abban is, hogy vigyázol rá.

Füleket ne hajts be rajta, lapot be ne szakíts, megjegyzést ne írj bele és

tintás tollal a kezedben ne olvass, nehogy foltot ejts rajta. Magadat

becsülöd meg, ha a könyvet tiszteletben tartod.

A tánc

…Szeretném még nagyon, de nagyon lelkedre kötni, hogy társaságban és

táncmulatságon szeszes italt ne igyál. Ha koccintásra hívnak fel,

nedvesítsd meg a forma kedvéért az itallal az ajkadat, de ne igyál. Mulató

fiatalembereknek kedvenc, bár ízléstelen mókája a leitatás. Bárhogy

szereted, sőt azt hiszed, hogy bírod is az italt mindig meglátszik rajtad a

hatása. S rútabb látványt alig ismerek, mint a „spicces” leányt.

Boldog akarsz lenni?

Tudom, te is boldog akarsz lenni. De a boldogságot rossz helyen

keresed. Mindent meg akarsz szerezni, amit másoknál látsz. Mit érsz

vele? Minél többet sikerült megkapnod, annál többre vágyol. Teljes

szabadságot akarsz, hogy mindent megtehess. Közben a szokások ezer

fonállal kötöznek meg és minden szabadságodat elveszik. Minden

tetszést, minden szeretetet magadnak akarsz. De elviszik előled azok,

akik nem követelnek, hanem adnak szeretetet. Talán nincs igazam?

Gondolkozzál csak egy kicsit. Ilyen szemmel nézd, édes Húgom, a

társasélet szabályait.

Összeállította: Sisa Tamásné

SCHOLZ LÁSZLÓ* VERSEI

A kinyilatkoztatás misztériuma

Szentháromságnak hívjuk az egy Istent.

Hol, merre leljük odafönt vagy itt lent?

Hogy ne maradjon kérdezésünk rejtély:

Kisdedként jött. Ó, betlehemi szent Éj!

Hogy el ne nyeljen

„Hit által keltek át a tengeren.”

Tengerre szállás most az életem,

Csak víz, csak ár, föl sem tűnik sziget.

Most adj Uram, e tengeren hitet.

(Vö. Zsid. 11,29.)

Hosszas keresés után

Mint aki végleg letett róla,

Hogy rátaláljon valahára

Létének magyarázatára,

Várok – az örökkévalóra.

Istenkép

Bármilyennek képzeled el Őt,

Csöndben térdet hajts az Úr előtt.

Orcáját most bármint festik, vésik,

Színről színre látásunk még késik.

A lelkész legutolsó hatvani látogatása során

*A szerző két évtizedig az újhatvani evangélikus templom lelkésze volt.

2005-ben hunyt el, emléke előtt néhány „négysorosával” tisztelgünk.

DR. SZELEI BÉLA MUNKÁSSÁGÁRÓL

„Nékünk a vidékünk új Helikon lesz...”

(Csokonai Vitéz Mihály)

„Ismét reneszánszukat élik a helytörténeti kutatások. Sokadik reneszánsz

ez, hiszen az irodalmi élet múlt századbeli „kapitalizálódása” óta újra és

újra nekilendülnek a lokálpatriotizmustól elkötelezett kutatók egy-egy

kisebb, vagy nagyobb helység múltjának és jelenének a

feltérképezéséhez.” E sorokat 1993-ban írta a hatvani dr Szelei Béla.

A jeles lokálpatrióta 1944-ben született Hatvanban. Elemi iskolai

tanulmányait 1958-ban fejezte be a Kossuth téri általános iskola 8. b

fiúosztályában. 1962-ben érettségizett a hatvani Bajza József Gimnázium

IV. a. osztályában. Osztályfőnöke dr. Buday László magyar-angol szakos

tanár volt. A gimnáziumban kiváló tanulmányi előmenetelével hívta fel

magára a figyelmet, örökölve édesapjától, néhai Szelei Ferenctől a Szürke

emberek című regény szerzőjétől az epikus hajlamot. (Édesanyja Pásztor

Mária, míg Zsuzsa nevű testvére pedagógus.) A Nyíregyházi Főiskolán

1966-ban szerzett tanári diplomát. Az ELTE-n 1969-ben elvégezte a

kiegészítő szakot. Az 1960-as évek végén Selypen általános iskolában

tanított, majd kollégiumi nevelőtanár két éven át Budapesten. A

Vörösmajori Szakmunkásképző Intézetben dolgozott 1979-ig. 1979-ben

doktorált. 1979-től a hatvani Kastélykert utcában lakó író és

irodalomtörténész 2005. évi nyugdíjazásáig a hatvani Széchenyi István

Közgazdasági Szakközépiskola magyar nyelv- és irodalomszakos,

valamint orosz nyelvtanára.

Tanítványai rendszeres szereplői és nyertesei a helyi versmondó

versenyeknek. (Egykori tanítványai közé tartozik többek között Csintalan

Zsuzsanna és Vass Éva.) Ő maga számos megyei és országos irodalmi

pályázat díjazottja. A Heves megyei Napló és a Délsziget című folyóirat

munkatársa volt egy ideig. Több irodalmi és történeti írása jelent meg

Heves megyei folyóiratokban, a Hatvani Kalendáriumban, a Heves

Megyei Népújságban és a Szövetkezeti Hírlapban. Jelentősebb novelláit a

MINSZ (Magyar Írók Nemzetközi Szövetsége) Antológiák közölték.

Kiadás előtt áll a Lojzi bácsi című színmű kötete. Hatvan

irodalomtörténetével foglalkozó műve és több más írása (e sorok

szerzőjének írásaihoz hasonlóan) megtalálható a göttingeni Georg August

Tudományegyetem könyvtára Hungaricum gyűjteményében. Részese

volt Egerben 1998-ban a Petőfiről tartott tudományos tanácskozásnak.

Nagy sikert aratott a helyi Hatvany Lajos Múzeum műhelyében 2005.

október 28-án tartott előadásával, melynek témája a 125 esztendeje

született Hatvany Lajos író és irodalomtörténész élete és munkássága

volt. 2005. november 25-én pedig ő tartotta a megemlékező beszédet a

hatvani Kossuth téri Őrszem szobornál az I. világháború hatvani

áldozatainak tiszteletére rendezett gyertyagyújtásnál.

A Hatvan irodalmi életéről szóló tanulmánykötetei, regényei,

elbeszéléskötetei és színművei címéből gyűjtöttünk össze egy csokorra

valót, melyet ezúttal nyújtunk át a kedves Olvasóknak.

Önálló szépirodalmi művek, kötetek:

– Hatvan város irodalmi emlékei. Hatvan, 1988. Hatvani füzetek 12.

OSZK jelz.: XD 73.023/R.

– Múlt és jelen Hatvan város irodalmi életében. Irodalmi almanach

középiskolásoknak és másoknak. Jászberény, 1993. OSZK jelz.: MB

147.037/R.

– Zagyvaladányi emberek. Regény. Hatvan, 1996. OSZK. jelz.: MB

157.071/R.

– Ahol szükség van rád. Színmű 2 részben, 12 képben. Hatvan, 1997.

OSZK. jelz.: MB 164.446 / Színháztörténeti Tárba kihelyezett raktári

példányok. SzSzT.95.

– Tegnap és tegnapelőtt. Portrék, monológok, életképek, novellák.

Hatvan, 1998. OSZK. jelz.: MB 164.086/R.

– Levelek az alagútból. Regény. Hatvan, 1999. OSZK. jelz.: MB

169.928/R.

– Szakközépiskolás tanulók könyvtárhasználati szokásai. Bp., é.n. Az

Oktatásügyi Minisztérium és az OSZK által kiadott közös antológia 67–

72. oldalai. OSZK. jelz.: MC 83.453/R.

Cikkek, tanulmányok a Délsziget című folyóiratban, a Ratkó József

Egyesület Híradójában és a Hatvani Kalendáriumban:

– Kezdetektől a sorsfordulóig: Fejezetek Hatvan sajtótörténetéből.

(Filológiai igényű összeállítás.) Délsziget, 1987. 8.sz. 41–44. p.

– A dráma utolsó felvonása: Radnóti és Hatvan. Délsziget, 1986. 4.sz.

23–27. p.

– „Nyughatatlan kor nyughatatlan gyermeke volt.” Baróti Dezső, Sík

Sándor kötetéről. Délsziget, 1989. 15.sz. 53–54. p.

– Püspöki Mihály ébresztése. Püspöki M.: Gúnár Péter. Délsziget, 1989.

13.sz. 18–19. p.

– „Eltéphetetlen gyökerek kapcsolnak Hatvan városához.” Portrévázlat

Baróti Dezső irodalomtörténészről. A Ratkó József Hatvani Közműv.

Egyesület Híradója, 1989. 7–9. p.

– Üzenet Gerelyesnek. Hatvani Kalendárium, 2001. 217. p.

– A Duna új vallomása. Hatvani Kalendárium, 2001. 218. p.

– A báró és a kőművessegéd. Hatvany Irén emlékére. Hatvani Kalend.,

2005. 162–164. p.

– A mindenség summáslegénye volt. 100 éve született József Attila.

Hatvani kalendárium, 2005. 165–167. p.

* A Délsziget című negyedévenként megjelenő helytörténeti, művészeti

folyóirat munkatársainak névsora 1989-ben: Főszerkesztő: Moldvay

Győző. Munkatársak: Almási István, Czine Mihály, Czinke Ferenc,

Demény-Dittel Lajos, Domonkos László, Dömötör János, Kocsári Péter,

Kristó Nagy István, Pogány Ö. Gábor, Szelei Béla, Takács Imréné, Tóth

Imre, Varjú István, Végvári Lajos.

Kéziratok:

– Múlt és jelen Hatvan város irodalmi életében. Irodalomtört. pályázat.

Hatvan, 1981.

– Irodalmi barangolások Heves megyében. Hatvan, 1984.

– Szelei Béla szakdolgozata 1969-ben: „Veres Péter parasztábrázolása a

felszabadulás utáni műveiben” Hatvan-Budapest, 1969. Bíráló tanár

Kispéter András.

– Szelei Béla doktori disszertációja 1979-ben: „Övé volt az egész falu”. A

parasztábrázolás Szabó Pál regényeiben. Hatvan-Budapest, 1976.

–Szelei Béla a Sulineten: wwww.szechenyi-hatvan.sulinet/hu/marc15.html

Kútfők, irodalom:

– Abasártól Zaránkig. Hírözön Heves megyéből. Hatvani megemlékezés

a 125 éve született Hatvany Lajosról. Heves Megyei Hírlap, 2005.

október 28. 2–3. p.

– A Délsziget almanach. Németh László emlékére. Hatvani Hírm., 1986.

május 29. 1. p.

–DEMÉNY-DITTEL LAJOS –KOVÁCS GÁBOR: Szemelvények

Hatvan történetéből. Hatvan, 1993. 200. p.

–DEMÉNY-DITTEL LAJOS: Hatvan múltja elpusztult történeti forrásai

nyomában. Hatvani Exkluzív, 1.1994.3. 5. p.

–DEMÉNY-DITTEL LAJOS: Helytörténeti tanulmányok Hatvan

múltjából. Hatvan, 1995. 6. p.

–DEMÉNY-DITTEL LAJOS: Portré Szelei Ferenc kalauzról, íróról, a

hatvani Nemzeti Bizottság 1945/46. évi elnökéről. Pályaőr, 1998. február

4. p.

–DEMÉNY-DITTEL LAJOS: Adalékok a hatvani vasutasság

történetéhez. Bp., 1999. 71. p.

–BACSA TIBOR: Hatvan a XXI. század kapujában. Hatvan, 2003. 63.

és 112. p.

–KOVÁCS JÁNOS ISTVÁN –SOÓS ÁDÁM: Elfelejtett évtizedek.

Pálhidy Mihály emlékkönyv. Hatvan, 2001. 157. p.

– HEGEDŰS MÁRIA: A Délsziget repertórima 1986–1996. Bp., 2001.

43., 84., 120. és 130. p.

–/IRONOM/: Eredményhirdetés. (Versmondó verseny a Költészet Hete

alkalmából.) Hatvani Hírmondó, 2.1994. 7. április 29. 4. p.

– Megjelenik Hatvanban a Délsziget című folyóirat. Könyvvilág, 1989.

január. Kaleidoszkóp rovat

–NÉMETI GÁBOR: „A boldog békeidők”. Hatvan a dualizmus

időszakában 1867–1914.

Hatvani Füzetek. Dolgozatok Hatvan múltjából. Hatvan, 1999. 44. p.

–NÉMETI GÁBOR: A hatvani zsidóság krónikája. Hatvan, 2004. 99. p.

–NÉMETI GÁBOR: Hatvan város története. Hatvan,2005.104. és 241.

p.

–SZELEI FERENC: Veres Péter Hatvanban. (Kilencven esztendeje

született Veres Péter.) Honismeret, 15.1987.1. 9–13.p. Szelei Béla: 13. p.

– A hatvani Bajza József Gimnázium Öregdiákjainak Aranykönyve.

Hatvan, 1986. 398. p.

– A hatvani gimnázium öregdiákjainak második aranykönyve. Hatvan,

1990. 121–122. p.

– A hatvani Kossuth Lajos Általános Iskola Centenáriumi évkönyve

1874–1994. Hatvan, 1994. 472. p.

– Hatvani lexikon. Összeáll.: Fazakas Zsigmondné, Dr. Kocsári Istvánné,

Dr. Petheő Károly. Hatvan, 1996. 197. és 466. p.

– Képes irodalmi lexikon. Összeáll. Varga László. MINSZ Kvt. 66. Eger,

é.n. 66–67. p.

– Új magyar irodalmi lexikon. Főszerk.: Péter László. 1. A-FGy. Bp.,

1994. Akadémiai Kiadó. 423. p. Demény-Dittel Lajos

Megjegyzés: A korántsem teljes összeállítást lektorálta Demény Szilvia

tanár, és Demény László mérnök.

Támogató a Hatvany Lajos Múzeum Barátainak Tájak-Korok-

Múzeumok Klubja és a MÁV ZRt. Ügykezelési és Dokumentációs

Szolgáltató Szervezet Levéltári Osztálya.

FOLYTASSA, TIZEDES ÚR!*

Lassan végleg elgörbül előttem az idő, és hamarosan eljön az a nap is,

amikor az én képembe is belevigyorog a Kaszás: „Készülj, barátom, nincs

több dobásod, eleget éltél már. Te már túlléptél a nyolcadik ikszen, az

pedig nálatok, magyaroknál túl nagy luxus egy férfi életében. Hetvenen

túl nálatok minden férfi számára ajándékok a már meglévő esztendők, te,

barátom, ezt az ajándékot már tíznél több esetben is megkaptad. Most

azonban nincs több halasztás, velem kell jönnöd!” Mivel a tisztelt Kaszás

úrnak csak a mesében lehet nemet mondani, nekem is vele kell

mennem, és nem lesz több haladék, ezen még az sem segít, hogy

világéletemben agyafúrt fickónak tartott mindenki. Annak tartott az apám

és az anyám, bár ok ezt az agyafúrtságot most se megerősíteni, se cáfolni

nem tudják, lévén, hogy mindannyian kiköltöztek már az emberi élet

békebeli legvégső lakhelyére, a temetőbe. Azért békebelit mondtam,

mert ki tudja, kinek hol rágta szét a sebtében összedrótozott sírkeresztjét

a szél és az eső, a hóvihar és a fagy... Most is mi lehet abban a

szerencsétlen Boszniában... hogy mennyi ártatlan emberi életet oltott ki

ottan a harmadik balkáni háború... No de nem kalandozok el most már

másfelé, nem akarom, hogy ez a visszaemlékezés átváltozzon afféle

vénemberes fecsegéssé. Mert... én kimondom akkor is, ha a tisztelt

olvasó kinevet érte, hogy... hát ne is mondjam... szellemileg is, fizikailag is

épnek tartom még magamat, és vénember létemre is eszembe jutnak még

a menyecskék. .

Évek óta egyedül élek, csak egy gyereket adott az Isten, az is disszidált

még kezdő diplomás korában, szegény feleségem pedig már több, mint

nyolc esztendeje meghalt, magam vagyok tehát, egyszál magam.

Rokonaim ugyan vannak a faluban, de hát manapság csak a vastag

pénztárca az igazi rokon, a pénzt, a gyarapodási lehetőséget hajszolja

mindenki, a magamfajta öreggel nem törődik senki. A fiatalja azért nem,

mert nem ér rá, az öregje meg azért nem, mert maga is segítségre

szorulna, ki várhatja el akkor tőle, hogy maga járjon el a rokona

küszöbeit koptatni. Mióta megözvegyültem, egy-két esztendő elteltével

kikezdtem ugyan néhány magamnál jóval fiatalabb menyecskével, de hát

öreglegénynek nem való a május, no meg ha való lenne is, akkor is csak a

vagyon kellene, azért meg ugyebár, ne nősüljön meg az ember. Látok

elég sok olyan vén trottyos öreget itt a faluban, aki elunta az özvegységet,

és odavitt a házához valamelyik másik faluból egy magánál jóval fiatalabb

menyecskét. Meg is voltak azok két-három évig, de közben felélték a

vagyont, és mindjárt vége lett az öregkori másodvirágzásnak... Az ilyen

vén szatyrok aztán most vagy úgy élnek, mint a kutya a kútban, vagy

gyorsan kivitték őket a temetőbe: azt mondom én, hogy még ők jártak jól,

nem azok, akik a második asszony örökös károgása miatt kussolhatnak

egész nap, csontra-bőrre lefogynak, és haláluk előtt úgy kiszáradnak, mint

a karóba húzott varjú...

Hát nekem ilyen sorsot ne adjon az Isten, és voltam is olyan okos, hogy

ne a magam kárán tanuljak... No de megint messze elkalandoztam az

eredeti tervemtől, ismét csak fecsegek szaros vénemberek módjára, pedig

azzal a szándékkal ültem le ide az asztalhoz, hogy most, halálom órájának

közeledtével, visszapergessem az utóbbi, majdnem ötven esztendő, lassan

összegubancolódott szálait. Ezt most nekem kell megtennem, nem él

már Dobozy Imre, hogy életem eme nagyobbik szakaszát regény

formájába öntse, nekem kell megtennem helyette.

*A novella alapjául szolgáló A tizedes meg a többiek című remekmű a

magyar filmtörténet legmaradandóbb alkotásai közé tartozik. 1965-ben

rendezte Keleti Márton, Dobozy Imre azonos című regényéből. Szelei

Béla novelláját a filmből vett képekkel illusztráltuk.

Regényt természetesen nem írok, nincs énnekem ahhoz meg a

tehetségem, én regényt még akkor se írnék, ha jól tudom, kedvenc

újságomból, a Szabad Földből, hogy ebben az országban, már hosszú

évek óta tízezrével vannak a mániákusan írogatni szándékozók, az is ír

itten, aki tud, meg az is, aki nem. Ez még nem lenne baj, az ocsú mindig

könnyen elválik a búzától, de az már baj, hogy valóban tehetséges fiatalok

nem jutnak publikálási lehetőséghez. Itt, kérem szépen, ha a

könyvtárunkba bemenve kezembe veszem bármelyik szépirodalmi

folyóiratot, kinek a nevét olvashatom benne: Eszterházy Péterét, Tandori

Dezsőét, Zalán Tiborét, Veress Miklósét. Jó, jó tudom, hogy nagy nevek

ők, nekem, a szépirodalomhoz keveset értőnek is tetszenek az írásaik, de

tessék mondani, ha mindenhol ezeket a nagy neveket futtatják, akkor

hogyan futhat be manapság a kezdő? Talán valamiféle pályázaton? Ott

aztán nem, mert ott is vagy ők, vagy a hozzájuk hasonló nagy nevek a

nyerők. Szerencsére az én számomra ez nem életbevágóan fontos kérdés,

nekem igazán mindegy, hogy melyik pályázatot ki nyeri. Mindez csak

azért jutott most eszembe, mert éppen tegnap láttam a könyvtárunkban

egy újabb szépirodalmi pályázatot...

Nem vagyok meggyőződve, hogy énrólam írta-e Dobozy Imre annak

idején a nagy sikert arató könyvét, mert ilyet teljes bizonyossággal csak

olyasvalaki állíthat magáról, mint az ormánsági pap, akit oly nagy

élvezettel hallgatott végig az én legkedvesebb regényemnek, a Talpalatnyi

földnek az írója, Szabó Pál.

Az a pap rögtön tudta, hogy kiről mintázódott a Papok, vasárnapok

főhőse, hiszen Szabó Pál bácsi a beszélgetésük végén azzal köszönt el

tőle, hogy „Pajtás, én téged megírlak. Engedd meg, hogy megírjalak.”

Dobozy Imre nekem nem mondott efféléket, de a filmet látva tüstént az

a benyomásom támadt, hogy a főhős én vagyok. Ez persze nem biztos,

számos ilyen agyafúrt katona próbálta az életét a lehető legváltozatosabb

módszerekkel a németeket és a nyilasok által az orruknál fogva vezetett

magyar tiszteket átverve, megmenteni, de én is akkor magamra vettem az

egész mesét, és örültem is neki meg nem is. Örültem azért, mert legalább

ez a történet is bebizonyította a magyar ember életrevalóságát, és mérges

voltam azért, mert nemigen gondoltam én arra, hogy az én akkori

cselekedetem bárki számára is érdekes lehet, nem kellett volna azt

megírni. De ez még nem bosszantott nagyon, ez még csak hagyján. A film

levetítése után azonban sorra átjöttek hozzám az akkor még élő, velem

egyívású öregek, és le nem szálltak rólam hosszú időn keresztül, mindig

meséltettek, mindig ugrattak valami miatt, a legtöbbször azért, hogy

semmiféle nőügyről nem esett szó a filmben, ez pedig nem igaz, mert ok

mindig is tudták rólam, hogy nagy kanfuter vagyok. Lehetetlen, hogy

valami szoknyába ne botlottam volna bele a viszontagságos menekülésem

közben, és hogy amit az író nem mondott el rólam, azt legalább most

mondjam el én... Képzelhetik, hogy az asszony előtt milyen kínos lett

volna ez a dolog, mert így még akkor is tagadni kellett volna, ha tényleg

ágyba bújtam volna valakivel, de hát sajnos azokban a nehéz napokban

nem volt időm ilyesmire...

Nehéz napok... jó, hogy eszembe jutott ez a kifejezés, mert így most már

tényleg vissza tudom a gondolataimat terelni azokhoz a tényleg

emberpróbáló napokhoz. Ha az emlékezetem nem csal, az író ott hagyta

abba a regényét – a film megtekintése után azt is elolvastam –, hogy

rohanok a társaim után: várjatok meg, fiúk, éppen az eszeteket hagynátok

itt? Már pedig itt hagyták az eszüket, mivelhogy a derékig érő hóban nem

tudtam utolérni őket. Többé nem hallottam róluk semmit, így csak

elképzeléseim lehetnek arról, hogy mi lett azóta belőlük... Az inas

bizonyára keresett magának egy valamilyen oknál fogva még itt maradt

arisztokrata családnál egy komornyiki állást, és aztán, amikor az elvtársi

világ végleg az arisztokrácia nyaka köré hurkolta a kötelet, a gazdáival

együtt disszidált valahová. Nem tudom, hogy hová disszidálhattak, de

valami azt súgja nekem, hogy Amerikába biztosan nem...

A kommunista katonaszökevény bizonyára megtalálta a helyét a mi új,

demokratikus hadseregünkben, és bizonyára gyorsan karriert csinált.

Ebben a karrier-csinálásban teljesen biztos vagyok, abban viszont nem,

hogy ez a karrier maradhatott Rákosi személyi kultusza idején is. Ez a

fiatalember túlságosan is becsületes volt ahhoz, hogy szembeköpje azokat

az eszméket, amikben a háború alatt olyan nagy fanatizmussal hitt...

Nem, ezt nem tudom elképzelni róla, így azt gondolom a további

sorsáról, hogy vagy időben kirúgták a hadseregből és sikerült neki egy

másik foglalkozásra átnyergelni, vagy... vagy a nagy tisztogatások során ot

is kinyírták, mint a magyar nép ellenségét.

A másik két katonaszökevény ügyét tiszta sornak vélem: ok hazamentek a

falujukba és gazdálkodni kezdtek. Földet kaptak, mint sok százezer

sorstársuk, és tőlük is visszavették a földet, mint szinte minden

sorstársuktól. Ám azt nem hinném, hogy a kolhozba is beléptek, nem: ok

inkább azok létszámát gyarapították, akik az iparban kezdtek új életet.

Hogy milyen lett az az „új élet”, azt minden harmincon túli ember tudja

ebben az országban, munkásszállásokon nyomorgó vagy a fekete

vonatokon bumlizó, családokat szétzüllesztő új élet...

Grisa ügye tiszta sor: ő, ha túlélte a háborút, hazament és hivatásos

katona lett, mint több millió társa. Piros könyvet váltott, és eljutott a

tiszthelyettesi karrier végső határáig. Ő nem nyomorgott, abban az

országban mindig is nimbusza volt a katonáknak, őnekik nem kellett

nyomorogniuk, ok mindig megkapták a maguk nagy karéj kenyerét. Nem

tudom, ide vezényelték-e ötvenhatban... Nem valószínű, mert úgy

emlékszem, szibériai orosznak mondta magát, ide azokból nemigen

küldtek Hruscsovék egyetlen orosz katonát sem. De ha mégis lett volna,

akkor nemigen tudott volna lelkiismeret furdalás nélkül a pesti utcákon a

rosszul felfegyverzett, igazságtalanul nyomorított lelkű, független országot

akaró emberekre lövöldözni... A prágai bevonuláskor lehet, hogy ott volt

Grisa, oda úgy hallottam, az ország minden részéből vezényeltek

csapatokat. A prágai bevonulás ügye a Grisához hasonlókat nemigen

izgatta: ok biztosra vették, hogy ott a szocializmus ügyét kell rendbe

hozni, honnan is tudták volna, ezek a despotizmusban felnőtt emberek,

hogy éppen egy emberarcú, még alig csírájában lévő ügyet taposnak el?

Az afganisztáni bevonulást Grisa már mint nyugdíjas érhette meg.

Szerencséje volt ezzel: semmi biztosíték nincs arra, hogy olyan vakmerő

katonát, mint ő, nem a sok ezer sebtében összetákolt koporsó egyikében

hozták volna haza. . .

Nem tudom, él-e még ez a melegszívű, csupa lélek orosz ember. Ha él is,

elborzadva. Sinkovics Imre a film főszereplője nézheti, mi lett a hajdani

dicsőségből. Elborzadva és éhezve várhatja a halála óráját, mert arra

semmi reménye nem lehet, hogy az ő életében ott rendes

kerékvágásukba térjenek a dolgok...

A báró úrról a legnehezebb beszélnem. A báró úr – aki ott a

hadseregben csak zászlósi rangban szolgált – olyan kacifántos névvel

rendelkezett, hogy azt már az utolsó találkozás után egy-két hónappal

elfelejtettem / elfelejtettem a többiekét is, de azokét csak mostanában, a

vénemberkor küszöbét elhagyva/. Nos, igazán nem tudom, mi is lehetett

a báró úr sorsa ebben az új rendszerben. Lehet, hogy nem várta be a még

rövid életű koalíciós korszak megszületését sem, és sok hozzá hasonló

arisztokrata társaságában kiszökött először Németországba, majd onnan

valamelyik dél-amerikai országba. De az is lehet, hogy Ausztráliába vagy

Új-Zélandba ment, azt azonban biztosra veszem, ok se igen választották a

főnemesi előjogokat oly semmibe vevő Egyesült Államokat. Ha így

történt, akkor ez az én báróm biztosan nagy karriert csinált ott

újságszerkesztéssel, pártvezetéssel, könyvek kiadásával.

Valami ilyesfélét csinálhatott ha disszidált, mert igen nagy dumája volt, és

a dumával a magyar emigránsok között mindig jól lehetett érvényesülni.

Lehet az is, hogy él még valahol, hiszen csak egy-két évvel lehetett

idősebb nálam.

A báró úr esetében a másik lehetőség az lehet, hogy sok hasonszőrű

társával ellentétben ő itthon maradt, és jogászi végzettsége lévén vagy az

igazságügyi vagy a földművelésügyi minisztériumban kapott valami

osztályvezetői állást. Azt ugyanis száz százalékig biztosra veszem, hogy ha

ő itthon maradt, akkor gyorsan besorolt a kisgazdapárt tagjai közé, és

annak vezetői így hálálták meg neki a nagy igyekezetét. Ez az időszak

persze csak három-négy évet jelentett az én báró barátom életében,

fogalmam sincs, hogy aztán mi történhetett vele. Egy biztos: ő nem várta

meg a hortobágyi kitelepítéseket, volt ő olyan rafinált, hogy időben

megpattanjon a vagyonvesztés, a kitelepítés elől. Így hát csak azt vehetem

biztosra az én volt báró barátomról, hogy vagy előbb, vagy később, de

disszidált az országból.

De most már végleg itt az ideje, hogy azt is elmondjam, hogy mi történt

velem az elmúlt jó negyven-ötvenöt esztendőben. Következzen tehát az

egykori Molnár II. Ferenc tizedes, mostan már csak roggyant lábú öreg

szivar története. Ennek az elmondása igen nehéz feladat egy magamhoz

hasonló vénember számára, hiszen ide-oda csámpázgatnak a

gondolataim, nehéz a mondókámban logikát tartani, nem is emlékszem

már pontosan mindenre. Talán ha jó tíz esztendővel ezelőtt fogok hozzá

az életem utolsó néhány évtizedének az elmondásához, akkor nem

sikeredett volna homályosra, seszínűre a mondókám, de hát ki a fene

volt akkor kíváncsi az én véleményemre... most viszont oly sokan

emlékeznek vissza az életük megtörtént vagy meg nem történt

eseményeire, hogy ebbe az emlékirat-özönbe talán én is jó szívvel

betuszkolhatom a nem túl érdekes életem háború utáni legfontosabb

csomópontjait. Nem biztos, hogy érdekesek lesznek ezek a

csomópontok, az se biztos, hogy izgalmasak, de hogy az igazságot

mondom, abban mindenki biztos lehet.

Amikor hiába kiabáltam az egyre kisebb ponttá összezsugorodó

kivénhedt dzsip után, valami nagy-nagy szomorúság és fáradtság fogott el:

mi lesz most velem? Hogy érek haza ilyen fáradtan és ennyire támasz

nélkül? Hogyan tudom átvészelni a háborúnak a még hátralévő

haláltusáját úgy, hogy most Grisa nélkül, a báró nélkül és a kommunista

katonaszökevény nélkül végleg maga alá ne temessen? Elindultam torony

iránt a késő téli szürkületben, azt tudtam, hogy a szülőfalum, Zalahídvég,

mely irányba esik, és azt is tudtam, hogy ebben a félderékig érő hóban

igen nehéz lesz megtenni azt a bő száz kilométert, amennyire a mostani

téblábolásom színhelyétől, a tapolcai-medencétől az én szülőfalum

madártávlatban lehet. Mégis nekivágtam a hómezőnek, caplattam benne,

amíg az erőmből futotta. Aztán a szürkület feketeséggé változott a

szemem előtt, összecsuklottam, és belevágódtam a hóba. Akár végleg is

ott maradhattam volna, hiszen hamar kihűl a kifáradt test, és a fagyhalál

beállhat mínusz tíz fokban is, ha nem vezérel arra egy szánkós atyafit a

gondviselés. Az atyafi, aki fát vitt haza a szánkóján a közeli erdőből, nagy

nehezen felmarkolt engem, és bevitt a faluszéli házába, és ott el is rejtett

addig, amíg az utolsó puskalövés zaja is el nem ült Magyarországon. Ő

elrejtett, a lánya meg kiápolt a hóban támadt tüdőgyulladásomból, bele is

szerelmesedtünk egymásba, de néhány csókon kívül más nem eshetett

meg vele, mert ő a vőlegényét várta vissza a frontról, és semmiképpen

nem kívánt ahhoz hűtlen lenni.

Így amikor elváltunk, csak azt kívánhattam neki, hogy legyen nagyon

boldog, térjen vissza épségben és egészségben a vőlegénye. Többé nem

hallottam róla, de valószínűleg visszatérhetett a vőlegénye, mert írtam

neki a hazatérésem után két vagy három levelet, amelyben azt

tudakoltam, hogy megjött-e már a vőlegénye, és ha csak a halálhíre jött

meg, akkor a gyász idejének letelte után hajlik-e majd arra, hogy énvelem

csinálja meg az eljegyzését, de nem válaszolt egyikre sem, így aztán arra

gondolok, hogy rendes kerékvágásba fordult vagy fordulhatott az én egyik

megmentőm élete. Akárhogyan is volt, az isten áldja meg érte őt is, és az

apját is, és ha él még ez az asszony, akkor hosszú és szép öregkort

kívánok neki.

A szüleim már halottnak hittek, hiszen megkapták ők is annak a sok száz

levelezőlapnak az egyikét, amely a fiú, férj, vő stb…. eltűntté nyilvánítását

tartalmazza. Egy szem gyerek voltam, így hát főleg elképzelheti bárki,

hogy mekkora tragédiát okozott ennek a levelezőlapnak a kézbesítése. Az

anyám ágynak esett a szívével, és nagy szerencséje volt, hogy a falu másik

végében lakó húga mellette tudott lenni ezekben a nehéz napokban. Ez a

sok mindenhez értő, ritka nagy olvasottsággal és igen éles ésszel

rendelkező asszony úgy kikúrálta a nővérét a különböző gyógyfüvekből

főzött teákkal, hogy szakképzett ápolónő sem kúrálhatta volna ki jobban.

Ez a betegség azonban annyira megviselte a gyönyörű szép és jóságos

anyám szervezetét, hogy bizony sokat betegeskedett ő ezután is, és el is

ment szegény hamarosan, nem érve meg a hatvanötödik születésnapját

sem...

A hazatérésem után azonnal elvezényeltek robotra: szemetet, romokat

takarítottunk, de engem még a tűzszerészek is magukkal vittek néha,

mert azt találtam egyszer mondani a policáj előtt, hogy értek én

mindenhez, megtanultam én még ott kint a fronton az aknák

hatástalanítását is. Másnap már magukkal is vittek a tűzszerészek, de a

parancsnokuk, egy nagy bajuszú, mérges tekintetű kunsági gyerek, látva

az ijedséget és halálfélelmet az arcomon, nagyon megsajnált, és odavett

maga mellé, ő maga mutogatott meg nekem mindent, így sikerült

épségben megúsznom ezt a nagyon is meggondolatlan kijelentésemet.

Tanult mesterségemet, a géplakatos szakmát jó ideig nem folytathattam,

mert egyrészt a mesterem, Kákonyi úr még a háború ideérése előtt

elköltözött a környékről, másrészt ipar a mi vidékünkön végképp nem

volt. Így néhány évig gazdálkodtunk az apámmal, a munkámra otthon is

nagy szükség volt, hiszen az apámnak az akkori öt holdjához a

földosztáskor hozzácsaptak még másik hármat. Dolgoztunk is

szorgalmasan, szerencsére volt mivel, mert az anyám az itt kószáló beteg

katonalovak közül az egyik sodrott farkú, félmura heréltet magához

édesgette és szépen kiápolta.

Ötvenben aztán felénk is megkezdődött az iparosítás, téglagyár is,

tejüzem is, bútorgyár is épült errefelé, de én az olajosokat választottam,

mert azoknál lehetett keresni, másrészt szerelőkocsira beosztva lehetett

ide-oda szaladgálni, világot látni, nőket felszedni, mit mondjak, kedvemre

való volt az a kötetlen élet... Pedig az apám csak nagyon nehezen

engedett el maga mellől, mert bízott abban, hogy ebben az új

rendszerben soha nem látott jó világ lesz Jelenet A tizedes meg a többiek

című filmből az egyéni gazdálkodás számára, nekem viszont valami azt

súgta, hogy a negyvenkilencben megkezdett kolhozosítás nem játék,

visszaveszik még az elvtársak a földeket a parasztoktól, hiszen az

oroszoknál is ezt tették, már pedig ha ott úgy volt, akkor itt is így lesz.

Rákosi elvtárs nem hiába töltött el annyi értékes esztendőt a

Szovjetunióban és a Horthy-rendszer börtönében... Be is indult a

kolhozosítás mifelénk is, de ezen a dimbes-dombos vidéken egyrészt

kevés volt az igazán jó föld, másrészt a sebtében beszerzett, illetve

összeszerelt traktorokkal ezen a tájon nemigen lehetett volna

eredményesen gazdálkodni.

Így akkor, 1949-50-ben megúszták a zalahídvégiek, de jó tíz esztendővel

később az ő számukra is beköszöntött a mezőgazdaság szocialista

átszervezésének paraszti önérzetet sárba tipró esztendeje.

Mi, olajipari melósok jöttünk-mentünk a szerelőkocsival, jártuk a Dél-

Dunántúlt, szórtuk a pénzt, szeretőket tartottunk itt is, ott is. Ketten

voltunk egy kocsira beosztva egy magamhoz minden tekintetben

hasonszőrű falubeli gyerekkel, ő sokkal fiatalabb volt nálam, őt csak

leventeként akarták elhurcolni a nyilasok, de meg tudott bújni előlük a

nagyapja tanyáján. Vagány egy gyerek volt az, mindenben passzolt

hozzám, nagy dumája is volt, a nők legalább annyira odavoltak érte, mint

értem. A keresetét se neki, se nekem nem kellett hazaadni, ő is egy szem

gyerek volt, az ő szülei is eredményesen gazdálkodtak, sok jószágot

tartottak, még abban a beszolgáltatásos világban sem szorultak rá a

keresetére. Némi pénzt azért én félreraktam, és abból a falunkban

legelsőnek vettem egy Trabantot, na de sokan megcsodálták azt akkor,

ötvenkilencben!

Öreglegényként értük meg az ötvenhatot, így nem csoda, hogy a szüleink

minden siránkozása ellenére is mi, a két kalandvágyó, már hosszú évek

óta hol itt, hol ott kiküldetésben melózgató szerelő, meg szerettük volna

nézni, mi is történik nálunk magyaroknál ezekben a furcsa napokban.

Először Egerszegre mentünk, de ott síri csend és nyugalom volt.

Aztán elkocsiztunk Kanizsára, de ott is csak néhány karszalagos

nemzetőrt láttunk. Ekkor határoztuk el, hogy felmegyünk Pestre.

Október 30-án neki akartunk indulni, de az én akkor már nagybeteg

édesanyám addig siránkozott, amíg otthon maradtunk a halottak napja

idejére. Így csak harmadikára tudtunk Pestre érni, és rövid keresgélés

után jelentkeztünk is a budai nemzetőröknél szolgálattételre. A

parancsnok, egy negyven körüli, mérges tekintetű százados azonban

elzavart bennünket. „Mit képzelnek? Ez itt nem operettkatonaság!

Maguk már azt is elfelejtették, hogy mi az a géppisztoly! És különben is:

maguknak ott vidéken kellene tenniük valamit, ne mi, pestiek kaparjuk ki

maguknak is a sültgesztenyét!”

Nem akartunk vitatkozni a századossal. Egyrészt azért nem, mert féltünk

tőle, másrészt azért nem, mert beláttuk: igaza van. Nekünk csakugyan

otthon kellene csinálni valamit. Ehhez azonban semmi kedvünk nem

volt, mert ismertük a földijeinket, tudtuk róluk, hogy bármilyen

közügyről szívesen beszélnek ugyan, de azonnal bezárkóznak, ha

tettekről van szó. Ezért a Tűzoltó utcába hajtottunk, de onnan meg egy

nagydarab, ballonkabátos, micisapkás civil zavart el bennünket, aki a

nagyobb hatás kedvéért még a gitárját is ránk fogta: „Addig húzzatok

innen, amíg belétek nem eresztek egy sorozatot. Most akartok már

közénk beállni, amikor béke van és az oroszok is elmentek?” „Egy frászt

mentek el”– akartuk mondani, de hang nem jött ki a szánkon. Nem

hittük el, hogy ez a nagydarab ember ne hallgatná az angol rádiót vagy a

Szabad Európát, és ne tudná, hogy egymás után dübörögnek befelé az

orosz határon a szovjetek vörös csillagos tankjai?”

„Hallod-e barátom – mondta hazafelé a fiatal haver – ne menjünk mi

haza, hanem csússzunk át a határon. Jobb lesz ott kinn, meglásd, itt

Magyarországon már a büdös életben nem lesz jó világ.” Ö ki is ment, én

is vele mentem a határig, onnan azonban visszafordultam, mert megjelent

előttem anyám fáradt, szomorú arca, betegségektől égő, szomorú fekete

szeme...

A haver sokáig írogatott, először az ausztriai táborból küldött levelet,

majd választott új hazájából, Kanadából. Hébe-hóba én is válaszolgattam

neki, aztán valahogy abbamaradt az egész levelezgetés. A forradalom

utáni esztendőben megnősültem, feleségül vettem azt a kehidaszőlősi

lányt, akit a legalkalmasabbnak találtam az eddigi szívem hölgyei közül a

házasságra. Nagyon jól éltünk, pedig hej de sokat kellett kötény alá

rejtenie ennek a szegény asszonynak: indulatos természetem volt,

szoknyabolond voltam, egy időben nem vetettem meg az italt sem –

mégis tisztességgel megöregedtünk együtt. Egyetlen gyerekünk született,

egy fiú, aki kitanulta a mérnökséget, és aztán faképnél hagyott minket, az

asszony ebbe úgy belebetegedett, hogy talán ez vitte el szegénykémet idő

előtt... Röviddel a kolhozosítás után eltemettük az én drága jó

édesanyámat is, és mi, fiatalok jó ideig otthon laktunk az apám portáján.

Még a házasságom utáni esztendőben építeni kezdtük a saját házunkat is,

de bizony beletelt abba tíz esztendő is, mire át tudtunk oda költözni. . .

Az olajosoknál maradtam, onnét is mentem nyugdíjba. Nyugdíjba

mentem, de nem megpihenni: tovább kellett gürcölni az apám

háztájijában ahhoz, hogy valahogy megéljünk. Apám magas kort megélve

halt meg, ha jól emlékszem, 91 esztendős volt. Nem bánnám, ha nekem

is ilyen magas kort adna az isten, mert egészségem van és élni még így

öregen is jó...

Szelei Béla

MONDJ EGY MESÉT...

A Hatvani Környezetvédő Egyesület 2004–2005-ben meseíró versenyt

hirdetett pedagógusok számára.

„Szándékunk szerint egy olyan kis gyűjteményt szerettünk volna

létrehozni, ahol a pedagógusok, mint a gyermekek „szakavatott”

formálói, mondják el, írják le gondolataikat, rövidebb-hosszabb

történeteiket, meséiket gyermekeink okulására. Bízunk abban, hogy ez a

kis füzetecske nem csupán a polcok „tölteléke” lesz, hanem hasznos

segítője azon pedagógusoknak, akik felelősséget éreznek környezetünk

állapota iránt.

Reméljük, hogy a történetek, mesék megismerése során az óvodás,

kisiskolás korú gyermekek megértik, hogy a környezet, természet

romlása, pusztulása „nem természetes”. Mi emberek tehetünk róla, és mi

emberek vagyunk azok, akik meg is változtathatjuk ezeket a

folyamatokat. Hisszük, hogy a felnövő nemzedékek (és akár rajtuk

keresztül szüleik, nagyszüleik, tehát mi magunk is), megszerzett

tudásunkat, ismereteinket, elővigyázatosan, megfontoltan fogjuk

használni. Szeretnénk, ha ez a kis gyűjtemény ezt a célt szolgálná, és

gyermekeink, unokáink nem csupán anyagiakban, hanem

gondolkodásban, életmódváltozásban is felülmúlnának minket.”

Ezekkel a gondolatokkal vezeti be Füzér Zsolt az egyesület elnöke a

legjobb írásokból összeállított könyvet. A meseíró verseny és az

Összefogás címmel megjelent kiadvány a KvVM „Zöld forrás” pályázat

támogatásával jött létre. Ezúttal két alkotó írását adjuk közre a nyertes

pályamunkák közül.

Patak Apó története

A Rengetegben élő állatgyerekek gyorsan megkedvelték az Öreg Bagoly

meséit. Egy tavaszi reggelen, amikor éppen gyülekeztek Bagoly bácsi

köré, ő így szólt: Ma nem én fogok nektek mesélni, hanem egy nagyon jó

barátom, a közeli falucskában élő patak. Kirándulni megyünk,

készüljetek fel!

Nem telt bele sok idő, s a kis csapat vidáman nekivágott az erdei

gyalogösvénynek. Két domboldalt kellett megmászni mire megérkeztek.

A patak már várta őket, messziről integetett nekik. Vidáman csörgedezve

köszöntötte őket. Kristálytiszta vizében parányi élőlények, kicsi

halacskák, vízinövények éltek. A gyerekek futásnak eredtek, Bagoly bácsi

öreg szárnyaival alig tudta utolérni őket. Telepedjetek le a partomra! –

suttogta a patak. A két öreg örömmel üdvözölte egymást, s a gyerekek is

illendően köszöntek. Az én nevem Ágói patak, de mostanában csak

Patak apónak hív mindenki – kezdte mondandóját az apó.

Hajdanában réges-régen tört magának utat a nagyapám a túlsó domb

kövei között. Akkoriban itt még sűrű erdő nőtt, legalább akkora fákkal,

amilyenben most ti laktok. Sok állatnak adott búvóhelyet a vadon. Még

én is kisgyerek voltam, amikor a nagyapám mesélt nekem a szarvasokról.

Itt éltek a parton. A bokrok között laktak. Ha megéheztek, adott nekik

élelmet a vadon, ha megszomjaztak, édes vízzel kínálta meg őket a

nagyapám. Szerették is őt nagyon. Tavasszal, mikor megszülettek a

kisgidák, elsőként a nagyapámnak mutatták be az újszülötteket. A gidák

itt álltak először lábra, itt játszadoztak, ugrándoztak. Itt élték meg a

felnőttkort. A szarvasok, mikor elhullatták agancsaikat a nagyapám

medrébe kerültek. Ezért is nevezték a nagyapámat Szarv-ágy pataknak.

Így éldegélt a nagyapám, majd az apám, a szarvasokkal békében.

Amikor megszülettem, éppen csak csörgedezni kezdtem, jött az

EMBER! Először csak kevesen voltak. Sátrat vertek a partomon,

berendezkedtek a vadonba. Jól megfértek a szarvasokkal, aztán többen-

többen és még többen lettek, elfoglalták a vadont, kivágták a fákat,

kiirtották a bokrokat, házakat építettek a helyükre. A szarvasokat

kiszorították az otthonukból, menekülniük kellett. Lassacskán eltűntek a

mederből az agancsok is.

Az élet először az emberekkel is nagyon vidám volt. Az embergyerekek

sokat játszottak a partomon, fogócskáztak, bújócskáztak, a lányok

koszorút fontak. A meleg nyári napokon jókat lubickoltak bennem. Az

asszonyok itt mosták ki a ruhákat, szerettem hallgatni az éneküket,

beszélgetéseiket. A tavaszünnep mindig itt zajlott. A kiszebábút elégették,

vizembe dobták és estig táncoltak, énekeltek. A házi állatok a partomra

jártak inni. A lányok korsóban vitték házukba a vizemet.

A baj csak akkor kezdődött, amikor az ember hosszú csöveket vezetett ki

a házából egyenesen a medrembe. A csövekből rossz szagú, kellemetlen

ízű folyadék ömlött. Fuldokolni kezdtem, úgy éreztem, elájulok. Napról

napra gyengébbnek éreztem magamat. Már senki nem látogatott meg,

mindenki messzire elkerült. A halak, rákok, rovarok máshová költöztek.

A vízinövények elpusztultak. Nehezen, vánszorogva folyattam vizemet.

Víztükröm zöld, homályos lett. Aztán éreztem, hogy elsötétül minden.

Azt hiszem elájultam. Nem tudom, meddig feküdtem így, de mire

magamhoz tértem csodálatos kép fogadott. A vizem újból tiszta volt,

visszaköltöztek az élőlények, feléledtek a vízinövények. Vajon mi

történhetett? Kitaláljátok?

A gyerekek tanácstalanul néztek össze. Csak valami csoda történhetett! –

suttogta Mókus Misi. Talán a tündérhalak segítettek, vagy az öreg cet a

tengerből? – találgatta Róka Rudi. Nem, nem! – huhogta Bagoly bácsi.

Sosem fogjátok kitalálni, hogy ki mentette meg Patak apót. Maga az

EMBER! Hiányzott neki a víz csobogása, szeretett volna újból fürödni a

hűs habokban. Zavarta a bűzös fuvallat, ami a patak felől jött. Szerette

volna, ha szomját olthatja a patak friss vizéből.

Összefogtak, elzárták a házakból kijövő csöveket, lépésről lépésre

kitisztították a medremet – vette át a szót Patak apó. Azóta ismét itt

ünneplik a tavaszt, táncolnak, énekelnek a partomon, s ha

megszomjaznak, hát isznak a vizemből – fejezi be történetét.

Közben eljárt az idő, az állatgyerekek megéheztek. Tudjátok mit? –

kiáltott Nyúl Béla. Rendezzünk futóversenyt. Az győz, aki előbb hazaér a

Rengetegbe! Az állatgyerekek örültek a jó ötletnek, Bagoly bácsi se bánta,

hogy vége a látogatásnak. Megköszönték Patak apó meséjét, illendően

elköszöntek, és nekiiramodtak a hegyoldalnak.

Így volt, mese volt, aki nem hiszi, jöjjön el Ecsédre!

Juhász Edit

Gólya mese

Ott, ahol a Mátra alján sebesen futnak a patakok, Ahol a madárdal a szív

zenéje, ott van egy kicsiny falu. Ebben a faluban régi, évszázados házak

állnak. A fehérre meszelt falak között az idő és ősi bölcsesség ontja

illatát,Ha itt jársz, hallhatod a szél dalát, ahogy a kémények között dúdol.

Ezt a mesét én is a széltől hallottam, hallgassátok meg ti is!

Száll a gólya, száll sietve,

Várja fészke, kis hazája,

Magyarország falucskája.

Száll a gólya, száll sietve,

Fárad szárnya, zsibbad lába.

Földre húzza fáradtsága.

Száll a gólya, száll sietve,

Újra indul fáradt kedve,

Szárnya lendül: messze, messze…

Száll a gólya, száll sietve,

Át a tengert, átrepülve,

Mezőn-völgyön túllendülve.

Száll a gólya, száll sietve,

Nyílik tolla, fékez szárnya,

De otthonát nem találja.

Jóemberek, ha látjátok,

Üres fészkét ne bántsátok!

Mert hazájába visszatérve,

Hajtja ösztön, hajtja vére.

Ő jól tudja, hogy hova,

Mert itt van az otthona.

S akkor száll a gólya száll sietve,

Hisz’ ha megóvod, várja fészke!

Hát ne feledd!

A gólya száll hazánkba,

Száll sietve!

Ambruzs Tímea

HAJNIK LAJOS VERSEI

Tüdőbeteg őszi ködben Anyám

Megy, megáll, Csillag száll az égen

Liheg, köhög A felhőkkel szembe,

Mélyről hörög S ha Nap jár a réten,

Testét átjárják Ő tűnik szemembe.

Fojtó köddögök.

A földre köp, Anyám. Egy délután

S amit eldobott Elaludt a réten,

Dália piroslik ott És álmok támadtak

A vére. Megfáradt szívében.

Keserű élet

Szomorú bére. Aratódal szállott

Kocsi ment csörögve,

Mondóka Úgy tetszett, hogy szinte

Elaludt örökre.

Havas táj

Hideg táj Hogy örökre ő is.

Havas tájon Hogyha elment volna

Hideg tájon Emléke fölé most

Csak az én Csak a csend hajolna.

Szerelmes

Szívem fáj. De álmodott akkor.

Múl a tél, Keze kinyílt lassan

Jő a nyár Fáradt teste mellett,

A szíven S úgy tartotta hosszan.

Egyre fáj

Érted, hogy És kimondhatatlan

Érted- é, Gyötrő szépet látott.

S jössz-e már? Az alábukó Nap

Kezében felejtett

Az élet ingáján Egy álomvirágot.

Fák közt hosszú ingán lengni. Sárgaház

Az élet tudod, nem több, ennyi.

„Bolondok”, mondják,

Körötted vaskos durva törzsek. ha látják a rácson át.

Tudod, hogy végül összetörnek. Bent mégis néma csend van,

Száz sebből vérzik tested de kint üvölt a nagyvilág.

Az ingát el mégsem ereszted.

S ha sebeidből bírnád ég majd

Az inga vagy megáll, vagy elszakad.

A VÁLÓCZI

A hatvani gyógyító története

Rák. A rettegett diagnózis. Sok esetben egyenlő a halálos ítélettel. Igaz

sok esetben csak azért, mert önbeteljesítő jóslatként a hitet, a harcolni

akarást, tudást veszi el attól, aki arra a leginkább rászorulna. Balogh

Györgynek is megjósolták a halálát. Az onkológus kerek perec

menthetetlennek nyilvánította, és nem jósolt többet egy évnél. Ez három

éve volt. Történetesen ez alkalommal a hír nem letörte az érintettet,

hanem még dacosabb küzdelemre sarkallta. Keresni kezdte az összes

szóbajöhető megoldást, és egy ismerős tanácsára így került Hatvanba,

Válóczi Józsefhez. Aki az első találkozáskor megmondta, a vizsgálat után

tud nyilatkozni az esélyekről, és az első vizsgálat után mondta azt, hogy

tud segíteni. De nem akarta dicsérni magát. Csak mutatott egy

paksamétát a korábbi páciensek köszönőleveleiből. Több kötetet kitévő

tanulságos olvasmányt lehetne összeállítani a beszámolókból, illetve már

felesleges a feltételes mód. Ha nem is többkötetnyi válogatásra de egy

kisebb könyvecske megszerkesztésére éppen Balogh György vállalkozott.

Munkája során a segítségnyújtás és a reményadás szándéka vezette.

Ugyanis mindig azt hallotta ő is Válóczi Józseftől, hogy a tapasztalat a

legmeggyőzőbb segítség a gyógyuláshoz vezető úton. Az sem mellékes,

hogy sok csodatévőtől eltérően senkit nem akar lebeszélni a klinikai

orvoslás kínálta lehetőségekről. Balogh György ugyan azt írja mennyire

fontos a hit, a bizalom a gyógyításban. De ő is elfogadta a kiskaput,

kapott kemoterápiás kezelést, vállalkozott a műtétre is. De, miként azt

Válóczi József előre prognosztizálta neki, nem keletkezett áttét, és amit

senki nem tudhatott előre, a kemoterápiát irányító onkológus egy idő

után azt mondta, már nincs szükség a drasztikus kezelés folytatására.

Egyébként Válóczi József történetének érdekes momentuma, hogy ő is

rendre kételkedik. Gyógyító tevékenysége kezdeti időszakában egyre azt

mondogatta, a betegek csak hisznek abban, hogy meggyógyulhatnak, és

ezzel a hittel magukat gyógyítják, miközben a betegek őt győzködték,

hogy higgyen saját képességeiben és gyógyító tudományában. Holott ezt

az adományt mások régen felismerték benne. Azok, akikkel együtt

tanulta a természetgyógyászatot, illetve a holisztikus gyógyítás elismert

hazai és nemzetközi művelői.

Balogh György kötetéhez Török Szilveszter professzor írta az ajánló

sorokat. Amiből feltétlenül érdemes néhány gondolatot kiemelni. Ha a

betegek aktívabban részt vennének a gyógyítóval a betegségük

legyőzésében, ha a gyógyultak a kontrollvizsgálatra visszatérnének, és ha

áttérnének a természetes életmódra, (pl. dr. Oláh Andor rendszerére),

akkor teljesedne ki Válóczi József áldozatos, gyógyító tevékenysége teljes

mértékben. Talán a hatvani gyógyítóról szóló kötet olvasói között

akadnak olyanok, akik nem csupán a csodára kíváncsiak, hanem azt is

megértik, mennyit kell magunknak is tenni egészségünkért.

Szabó Z. Levente

Szabó Z. Levente a Természetgyógyász Magazin munkatársa. A magazin

2005. 6. számában jelent meg ez a cikke, amit a szerző beleegyezésével

közlünk. **** A könyv postai utánvéttel megrendelhető a szerzőnél:

Balogh György 6100 Kiskunfélegyháza Damjanich u. 39. Tel.: 06-30-978–4972

HATVAN VÁROS TÖRTÉNETE

Ezzel a címmel jelent meg 2005-ben egy helytörténeti monográfia

Németi Gábor ny. gimnáziumi tanár tollából, mely hiánypótló

kiadványként településünk történetét mutatja be a kezdetektől a

rendszerváltásig.

A 376 oldalas, gazdagon illusztrált összeállítás a mellékletekkel együtt tíz

fejezetből áll. A mű részletesen foglalkozik Hatvan feudalizmus kori

történetével, a tőkés rendszer kifejlődésének időszakával, a két

világháború, és a közöttük történt hatvani eseményekkel. Szemléletesen

bemutatja a II. világháború utáni éveket (1944-1948), a pártállami

korszak első szakaszát (1949-1963), és a rendszerváltás előzményeinek

korszakát (1963-1989). Ezen rövid ismertetésben nincs terünk

részletesen bemutatni a kötet fejezeteinek témáit, csupán a figyelmet

szeretném felhívni a műre, melynek elolvasása során nem mindennapi

időutazásban részesül az Olvasó. (A kiadvány néhány részletével

korábban már találkozhattunk a Hatvani Füzetek hasábjain is.)

A mellékletek az I. és II. világháborúk során elesett hatvani katonák,

illetve a II. világháború hatvani áldozatainak névsorát valamint adattárát,

és a holocaust hatvani zsidó áldozatainak listáját tartalmazzák. A szerző

érzékletesen szól az I. és II. világháborús hatvani katonák harctéri

élményeiről, hadifogságukról, mely részek önálló füzetként is megállnák

a helyüket, de e kiadvány színvonalát is jelentősen emelik. Az itt közölt

sorstragédiák túlmutatnak a helyi eseményeken, megismertetve az

Olvasóval a nagy világégések történetét.

A kötet fejezeteiben helyet kapnak a településünkön talált régészeti

leletek, a helyi néprajzi kincsek, de megismertet a város ipari,

kereskedelmi, közlekedési, egészségügyi, sport és kulturális központtá

válásának folyamatával. Különösen nagy értékűek a fejezetek végén

található jegyzetek, melyek a szerző könyvtári, levéltári, anyakönyvi

kutatásokra és visszaemlékezésekre támaszkodó hatalmas munkásságára

utalnak. A szerző természetesen felhasználta a korábban megjelent

hatvani helytörténeti jellegű kiadványokat is. A könyvet Hatvan Város

Napja (június 24-én) alkalmából rendezett ünnepségsorozat keretében

mutatták be a könyvtárban.

A monográfiát az érdeklődők megtalálhatják a város könyvtáraiban és

közintézményeiben. A könyv szerzője Németi Gábor, szerkesztője Bacsa

Tibor, lektora Dr. Nagy József kandidátus, ny. főiskolai tanár, fotósa

Csintalan Andrea és a nyomdászok (Grafika Press Rt. dolgozói) mind

remek munkát végeztek. Köszönet jár a kiadó tisztét betöltő

önkormányzatnak, Érsek Zsolt Polgármester Úrnak, hogy jóvoltukból a

Bacsa Tibor által jegyzett Hatvan a XXI. század kapujában című értékes

városismertető album után ismét egy kiváló kiállítású és egyedülálló

helytörténeti művet forgathatunk a kezünkben. A kötet szerzőjének

tisztelettel és köszönettel tartozunk, hogy az általa összegyűjtött kincseket

megosztotta Olvasóival. További kutatásaihoz ezúttal is jó munkát, és

hozzá jó egészséget kívánok.

Demény-Dittel Lajos

Literátus Könyvesház

(Hatvan, Kossuth tér 23.)

2005. márciusában nyitotta meg kapuját Hatvan és környéke

könyvszerető lakossága előtt a Literátus Könyvesház Hatvan főterén, a

megszépült korzó mentén. A nagy alapterületű, rendkívül széles

választékot egyedi elrendezésben felvonultató könyv- és zeneműboltot

hamar megkedvelték a vásárlók. Néhány hónapos fennállása alatt már

két illusztris vendég fordult meg a falai között: a 76. Ünnepi Könyvhéten

Karinthy Márton dedikálta családregényét, szeptemberben pedig Leslie

L. Lawrence, azaz Lőrincz L. László találkozott lelkes olvasótáborával.

VI. FEJEZET

HATVANI ALKOTÓK

• Versek és tanulmányok: – Szelei Béla versei

– Kepes Károly versei

– Ladys Lex versei

– Farmosi László versei

– Vincze Anna versei

– Heltai Bálint tanulmánya

• Képzőművészek: – Czibolya Erzsébet

– Kedei V. Zoltán

– Komjáti Géza

– Maldrik Gábor

– Nádasdi József

– Pádár Sándor

– Szpisják Pál

• A Grassalkovich Alapítványi Szakiskola

és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény

művészeti tevékenysége

SZELEI BÉLA VERSEI

Széchenyi gróf, a Lánchíd meg én

Széchenyi István grófot a legnagyobb magyarnak nevezte el pályatársa és

politikai nézeteinek nagy bírálója, Kossuth Lajos. Hozzá, a kivételesen

nagytehetségű grófhoz, hazafihoz fordulok én most, a névtelen, rossz

korban született utód.

Gróf úr, ön, aki fényes katonai karriert

félbe hagyva, önmagával meghasonulva,

érzelmi zűrzavarból, lelki válságból

kiutat keresve jutott el népe

sanyarú sorsa okainak a

felismeréséhez, a magyar

haza csúnya szeplőinek

a gyors eltüntetését tekintve ezek után

élete legfontosabb céljának, azonnal

hozzálátott e nagyszerű eszmék, célok

megvalósításához. Mindenféle

akadályok tornyosultak ezután az ön

és néhány nagyszerű társa

által megteremtett úton,

ám ön és az újítások létrehozásában

önnel együttműködő szakemberek és jó

barátok gyorsan lerombolták ezeket a gonosz,

reakciós erők durva kezei

által megépített sorompókat.

Hogy még mostanra sem jött létre

a béke, a boldogság és a

jólét Magyarországa, azt leginkább mostohán

alakuló történelmünknek köszönhetjük.

Ám az sem vált javára a mindenkori

közállapotoknak, hogy önsajnáló,

önpusztító, széthúzásra mindig

hajlamos népként emlegettek

bennünket a szomszédaink.

Ez a név: gróf Széchenyi István mindaddig ismert

marad, míg egyetlen magyar ember is él e

Földnek nevezett kicsinyke – parányi égitesten,

az ön örökbecsű tetteinek még

a felsorolása is több oldalt

tenne ki egy képzeletbeli,

de valamikor tán mégis

elkészítendő (elkészíthető?) almanachban.

Sok mindent önnek köszönhetünk, de engedje

meg, hogy én az ön örökbecsű tettei

közül most csak szépséges Lánchidunkat,

a múlt századi magyar hazafiság

egyik hőstettét emeljem ki.

Clark úr oroszlánjainak

ugyan nincs nyelvük, ok mégis komor tekintetű

palota – testőrként, az állatok nagybecsű

királyaként néznek alá az ott sorjázó

autócsodákra. Hatalmas sebet

ütött ez a híd a feudális

rendszert az idők végeztéig

fenntartani szándékozó,

a változásoknak még a gondolatától is

irtózó nemesuraink kiváltságaiban.

Gróf úr, ön egy rendkívüli tehetség volt

s igaz hazafi, én csak egy névtelen,

jól – rosszul verselgető, írásra

időt szakítani nehezen,

szabadidő – csonkítással

tudó „szellemi dolgozó” vagyok az anyagi

javak elosztásakor többször is háttérbe

szorítottak mindig túlságosan népes

táborából, kiknek csak múltjuk van,

jelenük nincs, nem lesz tán jövőjük sem,

ok mégis kitartóan fogják

ápolni az ön emlékét.

Tanár barátomnak

„Megtébolyodtak a harangok is”

Negyven éves lettél te Nagy László emlékére

Ki most egy nagyváros közelébe’

Éled küzdelmes életed. Versben bújdosó haramia voltál

Csodálója szépséges magyar nyelvnek

Negyven éved elszelelt Kései kínzottja sok méla vágynak

De tisztességes béred sose lett Fordítója délszláv népköltészetnek

Jól van ez így, szép hazánk? Szülőatyja számos szép magyar szónak

Kiátkozója hamis prófétáknak

Lehettél volna jogász Méltó társa költő – feleségednek

Állatorvos, mérnök, mezőgazdász Dicső előde mai költőinknek.

Jól kereső közgazdász.

Nagyon rég elmentél már közülünk

Te mégis tanár lettél Három évtizede nem vagy itt velünk

És úgy gondolod: rossz lóra tettél Halálod nagy űrt támasztott, de azt

Nagyon nagyot hibáztál. Nem is gondoltuk volna, hogy már téged is

Ily gyorsan el lehet feledni. Műveid

Ne keseregj, ne töprengj A legteljesebb közönnyel kezelik azok is,

Azon, hogy nehéz kenyérkereset Kik egykoron az egekig magasztaltak és

Nevelni s ta – ní – ta – ni! Azzal dicsekedtek: jó barátjuk vagy.

A tanítás: hivatás

És ha mást mond erről valaki más

Ő csak ellenség – féleség.

Üresfejű emberek

Gyakran megkeserítik életed

Rossz dumájuk felejtsd el!

A pályádat ne hagyd el

Te csak így élhetsz teljes életet

Jó tanár vagy, hidd már el!

Negyven éves jó barátom

Tudhatod jól: ezen a tájon

Bőven terem rosszindulat.

Könyörtelen ez az idő

Elmúlt az ifjúságod, de jövőd

Még boldogságot hozhat.

KEPES KÁROLY VERSEI*

(Ha mégis..)

Ha mégis rászánnád magad,

és meglátogatsz

légváramban keress, barátom,

Felhő út 7. szám alatt.

Versvég

.....................................

mit is mondhatnék még

, én voltam a lepke

. ki föl akart szállni

a Mount Everestre

Az emberré válás hiteles története

– Hosszas elméleti és gyakorlati vizsgálódás

után közkinccsé teszi Kepes Károly –

Vala pedig, hogy egy igen terebélyes és gazdagon termő gyümölcsfán

népes majomcsapat élte vidám, gondtalan életét elégedetten. Így volt ez

az idők kezdetétől, és az idők végezetéig így is látszott lenni. Eme

paradicsomi állapotú közösségben lőn pedig egy, aki restségével tűnt ki a

boldog többiek közül. Szinte vakarózni is rühellt, mozdulni is lusta volt

megátalkodott renyheségében, hiába dobálták és cibálták meg gyakran a

társai.

Történt pedig egy rossz emlékű napon, hogy kiváló majmunk

lepottyant a Fáról. (Szeles idő volt-e, vagy sem, az a tudomány mai állása

miatt kideríthetetlen.) Tunyán heverészve szundikált sokáig, mígnem

mardosó éhség lett úrrá rajta. Ennek okáért evett a Fa alá bőven hullott,

megcefrésedett gyümölcsből, és igen-igen megvidámodott tőle.

Látván pedig a többiek az ő állapotját, sürgősen lemásztak hozzá, és

belakmározták ama gyümölcsöket az utolsóig. Ezért újabb és újabb fákat

kellett keresniük, megszerzésükért két lábra állva fortélyos eszközöket,

módszereket kellett kitalálniuk a bunkósbottól kezdve a pálinkafőzőig.

Így történt. Azóta is hol két lábon, hol négykézláb jár az ember, és ha

már kenyere javát megitta, megtérvén őseihez, a Nagy Égi Eszpresszóban

mulathatja idejét velük.

*A költő Imatöredékek a XX. századból című kötetét december 28-án

mutatták be a könyvtárban.

LADYS LEX VERSEI

Álomkút

Ha a kutyám költő volna

babérsildes holdat hordna

vizslatinul vaugatna

csillagokat ropogtatna

ködrongyokat húzna-vonna

hátrafelé gyalogolna

s csak a Tejúton loholna

éjszaka ha elaludna

üstökösként hullna-hullna

le a gyerekek álmába

kutyaköltő-világába

Art

Útra kelt az Artúr

elfelejtett retúrjegyet

venni haza

azóta lett laza

Úgy csúfolják: Art úr

Bor

Kis slukkú a Bori

annál inkább borivásában

nagy Tódor

szegről-végről sógor

Különben: Tábori

Sas

Aszongya a Gréti:

nem parlagi – réti

sas csórja a barmot

kattintva rá karmot

S csak pamlagon tépi

Col/tán-nak

Szíved leláncol:

jó srácnak láccoll

bár szájad száz coll

míg elméd tán/col

Főtér/d

Nincs

irg

alom

csak

forg

alom

csak

forg

alom

Etűd

Lobban a hajnal

s szárnysuhogással

sóhaj oson

Ladys Lex itt és most közölt versei részben az „Istenke állatkái”, részben

a „Bök-bök-bök” sorozatából valók. „Álomkút” című versének képverssé

formálása – számítógépes program híján – egyelőre megoldandó feladat marad. Ámde: szabad a gazda.

FARMOSI LÁSZLÓ VERSEI

In memoriam Szabó Magda

Amit tollforgató elérhet, elérted. Talán csak az igaztalanul visszavont

Baumgarten-díj …, de már az se … Földi síkon túl csodád járnám körül.

Miről írtál? Mivel és mire?

Alkotásaidban az örökkévalóság elmozdulása.

Állócsillagok magasrendű geometriája. Áta-bota Nap ábrák fel Északnak

arany-kaligrammák.

Velük minden megírható a Mindenható a fény gyökere galaxis-napláb az

ember szívbe.

Láthatatlan születés, ős-átlényegülés álommá, csönddé.

Lám libbent gyertyalángnál lóduló sziluett óriás, Gaiát elhagyó mesebeli

Szabó! Koronákra mutató, áldott fényutazó …angyal. Lehet kilencven

évesen is gyermek az ember. Tiszta szeretet.

Áldó, teremtő, foganó gyönyörű asszonyi tudás – testet, szellemet

egybeölelő anyaság!

Most mikor Enyészet hava Álom havára vált a Karácsony kapujában

állunk mind egyaránt.

Légzésünk angyalok vonulása. Noé bárkája ezüst csillanású Óperenciás.

Uszonyok, szárnyak, léptek gyalázhatatlan szavak ember fölötti lények

jósága. Fehérnél – fehérebb vakító Himalája halk mennybéli hó!

Mondják aki sokáig él tündér korba ér.

Hogy fér el egy angyal egy kislány testében? Láthatatlan erről írsz: sors –

sugallat szövődik a sorokban, mint kenyérbe a szentség.

Ó Te kilencven évet élő, jóságos megbékélő szeretetből vagy velünk –

hitünk, igenünk, ahogy Illyés látomása tudatta – a három szín alatt

áldozás fölmutatta!

Áldás ilyen kis népnek ennyi óriás. Ennyi legenda Ókút forrás.

Délibábban kettőződött tizenegyezer éves timpanon – jelenés.

Amihez hozzáértél csillagba mártódott, mint Szent István jobbja: nem fog

rajta a halál, kimondja áldó igazát. Ravatalok Ré-hajó „aki benne hisz él

örökké” bátorságú voltál-e szűk három dimenzióban. Kezed nyoma

asszony – Aranyé. Gyolcs gyógyítású az Úr galambja.

Szíriusz – sziporka a szikből!

Magda rácsodálkoztál-e a fekete táltosra? Nekem réz-szérűt adtál a

Régimódi történettel. József Attila a hun mítosszal én veled emelkedtem.

Füzesgyarmat szüleim szülői rejtett szereplőid.

Szelíd intésed oda vonz. Hej álom – varázskör tudója leomolhatott Trója,

ami gyűlölettel nem fogható fel a csönd Isten küszöbére emel, s leszel

árvák szószólója, szent.

Gertrudistól visszaveheted, mit elrabolt.

„Adsz nyugalmat, békességet az életen való gyönyörködést, testi – lelki

megelégedést.

Kalász-szagú napfonatot ágyainkba – tündérek haját menny – magast,

álom tisztát.”

Soraid szívmelengető ereje növekszik, mint a vetés, ha rá süt a Nap.

Lángnyelvű ágacskák szelíd-vén szarvasagancsa a parázs különös lihegése,

a zsarát bíbor elevensége űzi a magányt. A korsós lány ókor legendás

látomás s Árkád erődtemploma dönthetetlen sánc, zsoltár szárnyalás.

„S a nép meglátja a hegyeken

A béke áldását

A halmokon meglátja minden igazság hasznait

Erőszaktól megoltalmazza a szegény közösséget

És nagy hatalmával megrontja

A kegyetleneket…”

Dobbanó belső szív körök besenyő, tatár, kun, török ellen oltalmas

gyermeki derű, latin zsoltár idejűsége az Atya a Fiú jelenléte. Lélek, titok!

„Tündérnek emberen nincs hatalma

Csakhogy az emberek is tündérek” Írod, mondod.

A fényt nem lehet megvilágítani… Fejet hajtunk előtted:

„Kezed alatt elkészül az étel

Tiszta lesz a járda

Célhoz ér a küldemény

Gyógyszerhez jut a beteg

Méltó végtisztességhez a halott

Köszöntéshez az újszülött.”

Békülünk jövőnkkel.

Kimondjuk a szavakat. Tudjuk, mikor kell hallgatni.

Mikor kötelező adni és mikor nem szabad elfogadni Mert erről írtál!

Koporsó – ajtó résznyire immár…

Kikukucskál a Világmindenség utánad.

Hatvan, 2007. november 27.

Álom hava

Fagyöngy gyapjas égi fenyves

Köd kolompos jászol csendes

Sóhaj sudár lomb hullámú

Áldott lélek vonulású

Fűbe hevert mohos óriás

Hóka homlok harang kongás

Néma nyelvű mégse fájó

Halálon túl elcsodáló

Halpénzeken avarkincsen

Elsuhanó fényív Isten

Csillagtisztás tejút fátyol

Pitypang-pólya hóba bájol

Kálvária keresztága

A Föld földöntúlisága

VINCZE ANNA VERSEI

Egy márciusi éjszakán…

Gyümölcsfák között a tél, De hiába minden, Szaladtam rokonhoz,

Ágyában az anyám-, Az idejük lejárt. Szaladtam baráthoz,

Elmenni készült halkan, Télre jött a tavasz, Míg megleltem az utat

Észrevétlen, némán. Anyámra a halál! Isten Fiához!

Hangja volt a csendnek, Vádoltam az Istent, Türelemmel intett,

Fénye a sötétnek, Patakzott a könnyem, Vigasztalt, gyógyított!

Minden visszhangozta: Jézus keresztjéig Lelkem legmélyébe

Vége a reménynek! Nem ment semmi könnyen! Reménységet oltott!

Csatákat nyert a tél; Hosszú évek teltek, Hitem szerint élek.

Jéggel, hóval, faggyal. Kerestem a választ, S gondolok anyámra,

Az anyám pedig sok Hit nélkül forgattam Az örök életre,

Don Quijote-harccal! Könyveket – de hányat?! A nagy találkozásra!

1986. március 10–11.

Milyen szép az Isten Napja Kicsiny utca, apró házak,

Reggel mikor feljő! Mégis milyen szép,

De ki tudja merre szállt Mikor lelked objektívén

Kék égről a felhő? Elkészül a kép!

Harangvirág kinn a mezőn. Fürtös gyermek kacagása,

De holnapra hol van…? Idős ember ránca,

Pataknak a kristályvize Tovatűnő pillanatnak

Most csak Neked csobban! Sajátos varázsa!

Kis szerkezet a kezedben,

Lencserendszer benne-,

De a legérzékenyebb része,

Lelkedbe van rejtve!

2006. augusztus 8.

Hajnal

Foszlik a sötét ég Meghasadt ruháját Kék selyem ruhája

Bársonyának alja, Most lassan leveszi, Rózsaszínben játszik,

Ibolyaszín selyem Estélyi ruháját Hajnali napsugár

Meg-meglebben rajta! Hajnalivá teszi! A felhőkkel játszik.

2007. március

HELTAI BÁLINT TANULMÁNYA

Messziről jön és messzire megy ez élet

Ady Endre Hatvany Lajosnak ajánlott műveiről

Ez az eszmefuttatás azért íródott, hogy Ady Endre költészetéről

gondolkodjunk. Apropója Hatvany Lajos és Ady Endre barátsága. Az

irodalmi helytörténetnek bőven van még adóssága ennek kutatásában, s

egyszer ezt is fel kell majd vállalnia. A két irodalmi nagyság bensőséges

kapcsolata azonban közismert, s ez helytől és időtől független ható

tényező. Megvan a lenyomata az életműben akkor is, ha az adatok

nagyrésze feldolgozatlan. Vagy már csak keveset lehet utolérni belőlük. A

Minden-Titkok verseinek kötetajánlása jellemző:

„HATVANY LAJOSNAK, aki hideg szeretetével is több volt hozzám

bárkinél, hívóbb és jobb, adom s ajánlom ezt a talán utolsó verses

könyvemet. Érmindszent, 1910. november 30.

Ady Endre”

Adynak nem volt-e éppen András napi vendége Hatvany Lajos 1910.

november 30-án? Az ünnepélyes ajánlás a jeles napon erre utal.

Korrektúrát is javítottak? Utána lehet nézni.

Bajvívás volt itt: az ifju Minden

Keresztüldöfte Titok-dárdával

Az én szívemben a Halál szívét,

Ám él a szívem és él az Isten.

Ez A Minden-Titkok verseinek kötet bevezetője

Ady gyakran megír valamit, és ugyanazon versen belül az ellenkezőjét

(Ruth és Delila) Vagy két egymást követő versben teszi ezt: Elbocsátó

szép üzenet, s rögtön utána: Valaki útra vált belőlünk. Ez a négysoros az

előző kötet (Szeretném, ha szeretnének) záróversének antonímája,

ellenpontja. A Most pedig elnémulunk (a Szeretném, ha szeretnének

utolsó költeménye) iskolapéldája az önmegszólító verstípusnak, melyről

tudjuk, hogy többnyire válságvers.

Most pedig elnémulunk

Csókolj szájon, szép húgom: Este. Bús vétók és víg vallomások,

Némíts el és hordd szét a hírt, Nótás nyögések, mély sebek,

Hogy bátyád, a hangos szavú, Miattatok zengő kutat

Dalait daccal befejezte. Lelkembe már többé nem ások.

S most mondja el utólszor másnak, Minden vér-forrás betemetve

Milyen kevés öröme volt S a szent mindent-elhallgatás

Ennek a bolond dalolásnak. Sírján ülnek, némán, keresztbe

Csókolj szájon, szép húgom: Este. Bús vétók és víg vallomások.

Most már minden, mindenki éljen, Elnémulunk, szép húgom Este:

Éljenek az ékes szavak, Egy nagy csókkal elnémulunk

De Ady Endre nem beszél, S nézzük a süket Éjszakát

De Ady Endre ne beszéljen. Halottaként, húrt megeresztve.

Bujdosson el, ha tudja merre, Fogunk talán még csöndbe törni,

Felejtse el, hogy mit akart, De szavunk nem lesz szent titok:

Piros szíve kék-holtra verve: Magunkat és mást meggyötörni.

Most már minden, mindenki éljen. Elnémulunk, szép húgom: Este.

Lezárult a „vívódás”. Az elnémulásra és elhallgatásra készülő költő újból

hitelesen megszólal. Hogy miképp zajlott le ez a lelki folyamat az

elkeseredéstől, a kiábrándultságtól sőt kétségbeeséstől indulva a sötét

árnyak bukásáig, lelke újabb hirtelen megéledéséig – az Titok. De

valóság. Nem is olyan mérsékelt csoda. A Köszönöm, köszönöm,

köszönöm néhány sora jut eszembe: „Zavart lelkem tegnap mindent

bevallott, / Te voltál mindig, mindenben minden…” Nem nagybetűs

mindenek. De jelzi, hogy a lélek elmozdulását, keserves bénulásból való

szabadulását – valahol az indítja el, hogy mihelyt nem magát tartja

kisbetűs vagy nagybetűs mindennek, (mert ez gyakran megesik vele)

rögtön „napsugarak zúgását hallja”, s „él a szíve”. De a Titok, az Titok

marad.

A kötetcím, a röviden kommentált bevezető-vers felvillant valamit az

Ady–Hatvany kontaktus lényegéből, amelyből a burkolt vagy nyílt vita

sem hiányzott: Titok vagyok magam számára is, a költészetem is az. Ti

pedig mindent jobban tudtok, már értitek, már minősítitek, magabiztosan

félre értitek – legyetek óvatosabbak. Az Istennek, a szerelemnek, a

szomorúságnak, a magyarságnak, a dicsőségnek, az Élet-Halál relációnak

vannak és maradnak titkai bőven.

Kötetajánlás: Adytól Hatvany Lajoson kívül csak ketten kaptak: Móricz

Zsigmond (A magunk szerelme, 1913.) és Ignotus Pál (Ki látott engem?,

1914.) Az első kötetajánlás azonban Hatvany Lajosé (A Minden-Titkok

versei, 1910.). A kötetajánlásokról (Hatvany, Móricz, Ignotus) el lehet

mondani mind a háromról, hogy jelentős személyeknek szólnak.

Ciklusajánlás: Húsz található az életműben. (Köztük Léda-asszony, a

Nyugat, Édesanyja, Horváth János, Szilágyi Sándor, Kincs Gyula, Ady

Lajos, Lesznai Anna, Jászi Oszkár, Hatvany Lajos.) A ciklus-ajánlások is

jelentőséggel bírnak – a húsz közül legalább tizenhatról el lehet mondani,

hogy most már országszerte ismert személyek, „intézmények”. Kettő

ciklust kap Léda-asszony, a Nyugat, a költő Édesanyja, Ady Lajos, Jászi

Oszkár és Hatvany Lajos.

Hatvany Lajos „ciklusai”: Imádság a csalásért (A magunk szerelme,

1913.) és a Kényszerűség fája (A Ki látott engem című kötetben – 1914.).

Ebben az utóbbiban található a nevezetes Hunn, új legenda is, melyről

később bővebben is szó esik. A ciklus címadó versének (A kényszerűség

fája) ajánlása Schöpflin Aladáré. Ez különben jellemző Ady ajánlásaira. –

A ciklus kap egy ajánlást önmagában. A ciklus címadó verse is esetleg, s

ez nem egyezik meg a ciklusajánlás címzettjével.

Imádság a csalásért: „Hatvany Lajosnak, régibb jó barátomnak ajánlom e

tétova, de nagy és igaz sírásokat.” – szól az ajánlás. Tizenhárom, kizárólag

szerelemről szóló verset tartalmaz – köztük olyan jelentős költeményeket,

mint az Elbocsátó szép üzenet, a Valaki útra vált belőlünk, és a

Beszélgetés egy boszorkánnyal. A tizenhármas szám itt nem véletlen. A

három szóból álló verscímek titkát Dénes Zsófia visszaemlékezéseiből

tudjuk. Ady tehát egy kis szolíd számmisztikát is belevisz a költészetébe,

vagy inkább jelképeinek megfejtési kísérleteiben a számok bizonyos

jelentőséggel bírnak. A tizenhárom – babonás szám – szerencsétlenséget

jelez. A ciklus két legismertebb verse az Elbocsátó szép üzenet és a

Valaki útra vált belőlünk, a Léda-szerelem lezárásának és

búcsúztatásának (kudarcának?) két nagy verse. A többi költemény új

tájékozódásokról, igazi perspektívát nem jelentő új élményekről,

helyzetekről szól. „Hívő csalások, csalt hitek” (Imádság a csalásért)

költeményei. És szerelmi érzéseinek, az azt kísérő érzékiségnek és lelki

folyamatoknak olyan mélységű őszinte kibeszélése, amely ifjúkori

barátságokban szokás, lehetséges. Mind az életében történt nagy változást

(a Léda-kapcsolat felszámolása), mind az azt követő lelkében, érzékeiben

végbemenő kavargást az ajánlás által jelképesen Hatvany Lajossal osztja

meg. Hatvany eszerint is nagyon közeli jóbarát.

Ady nem tartotta szerencsésnek a Lédával való szakítást, noha meglépte.

Tizenhárom vers szól erről, és akkor 1913-at írunk.

A kényszerűség fája: „Hatvany Lajosnak, akit bármikor, bárhogyan is a

régi barátságommal szeretek s fogok szeretni.” Pedig keserves és igaztalan

kritikát kellett feldolgoznia, mely barátaitól eredt, s Hatvany Lajos is

beleegyesült, sőt neki kellett összefoglalnia, s Adyhoz eljuttatnia. A költő

így ismételten önmeghatározási kényszerbe került. A cikluscím azt

sugallja: nem jókedvéből teszi – kényszerűségből. Ő már ezen túl van,

csak az övéi nem ismerték fel. De ez az élethelyzet egy ciklusnyi ars-

poétika-szerű verset termett – köztük talán a legkiemelkedőbb a Hunn, új

legenda. De többet kéne beszélni A bölcsesség áldozása című

költeményéről, s magáról a címadó versről, A kényszerűség fájáról, (az

ajánlás Schöpflin Aladáré), amely verscímként egészen mást jelent, mint

cikluscímként. Teljesebb lenne a költői önarckép. A kényszerűség fája

mélyen magába néző, szertelenségének és eleve-elrendeltségének a

kettősségét kifejező vers. Szükségesek számunkra ezek a sorok:

„Gyöngülnek ágaim,/ Húzza a sok gyümölcs” – Dialektikus és talányos

válasz arra a kritikára, hogy gyöngülne költői kifejezőereje. Lázadásból

indulva megmutatkozik igazi helye „A nagy Életkertben”. „Szőlő-termő

tövis, Fügélő bojtorján: Teremni lázadón / Nem lehet, nem lehet… Füge

a fügefán, / Szőlőtőkén szőlő,” Méltán írta mottóul önmeghatározó

költeménye elé, hogy: „…Vajjon szednék-é a tövisről szőlőt, vagy a

bojtorjánról figét?”(Máté evangéliuma VII. 16.)

A versajánlások: Ezek a leggyakoriabbak az életműben. Összesen

nyolcvanöt van belőlük. Az első három kötetére egyáltalán nem

jellemzőek. A Szeretném, ha szeretnének-től (l909.) jelennek meg, és

válnak gyakorivá. Innentől kezdve megfigyelhető, hogy vannak

„ajánlásos” kötetek, melyekben a költő két kézzel szórja az ajánlásokat,

(„Ma királyi kedvem van, / Ma az élet meghatott,/ Ma szeretek, ma

szánok, / Ma sajnálok, ma adok.”), és vannak olyanok, amelyekbe

egyáltalán nem ír ilyet.

Kötetenkénti megoszlásuk: Szeretném, ha szeretnének: 5; A Minden-

Titkok versei: 9; A menekülő élet, 1912.: 0; A magunk szerelme, 1913.:

22; Ki látott engem, 1914.: 45; A halottak élén, 1918.: 4; Az utolsó hajók,

1923: 0.

Versajánlást sokan kapnak. Baráti köre: Medvéék, Zuboly, Fenyő

Gyurka – és többségük neve ismeretlen a nagyközönség előtt, többen

pedig nagyon is ismertek: Révész Béla, Reinitz Béla és még sokan

mások. Valóban, nagyon szubjektíven megbecsülve, hozzávetőlegesen, a

közolvasó előtt ismeretlen – 31 fő, ismert lehet 54 fő. Még egyszer

hangsúlyozom: ez korántsem egzakt adat. Bőven jut belőle személyes

jóbarátainak, olyanoknak, akik felé gesztust akart tenni, és azoknak,

akikkel a közéletben együtt vesz részt, kollégái, családtagjai. Vannak

köztük olyanok is, akik általa lettek nevezetes emberré, de olyanok is,

akik saját jogon jegyzett személyek. Az átfedés nagy, mert ezek között is

sok az őszinte jóbarát. Fel kell figyelnünk rá, hogy Hatvany Lajos mind

kötetet, mind ciklust, mind versajánlást is kap. Más ilyen személy nincs.

Ez viszont egzakt adat. Az első Hatvany Lajosnak ajánlott verse:

Sappho szerelmes éneke

(Hatvany Lajosnak,

igaz, ösztönzo, jó barátomnak)

Boldog legény, istenek párja,

Szemben ki ülhet szép szemeddel,

Édes, kacajos közeleddel,

Kacajoddal, mely szíven-vágva

Fogja a mellem.

Hacsak már látlak, elalélok,

Torkomon a szavak elfulnak,

Bőrömre zápor-szikrák hullnak

Szememben sötét vad árnyékok,

S lárma fülemben.

Hideg verejték veri testem,

Remegően, félve, halóan,

Az őszi fűszálnál fakóbban

Állok és már érzem a vesztem,

Meghalok érted.

A vers a Szeretném, ha szeretnének (1909) című kötetben található,

amikor még ritkák az ajánlások. Miért pont akkor? Csak találgatni lehet.

Arról van szó, amit a kötetcím és a bevezető vers is sugall, hogy szeretne

jobban tartozni valakihez vagy valakikhez, és ez ebben is megnyilvánul?

Vagy arra gondol, hogy halála közeli lehetőség, és elindul benne az a

folyamat, hogy barátainak, jó embereinek ezáltal is személyes emléket

hagyjon? Felteszem a kérdést, mert hátha tartalmaz legalább

részigazságokat: Miért épp a Sappho szerelmes éneke Hatvany Lajosé?

Később – Imádság a csalásért (A magunk szerelme) versciklusában

jelképesen Hatvany Lajossal osztja meg a Léda-szerelem

megszakadásának, és az utána jövő időknek szerelmi gondjait. Az

ajánlások tükrében is talán ő a legbizalmasabb barátja. Ő az egyes számú

címzett. Fel kell figyelnünk arra, hogy ez is szerelmi tárgyú vers.

Közismert, költemény, de nem biztos, hogy Ady Endre okán. A

középiskolás tananyagban évtizedek óta az ókor irodalmában szerepel

Sappho verseként, Ady Endre fordításában. Parafrázis jellege miatt (Ady

„műfordításai” ilyenek – Három Baudelaire szonett, Jean Rictus

strófáiból) szerves része az életműnek. Az Ady-kötetek

tartalomjegyzékeinek nincs olyan külön része, hogy: Műfordítások –

Érdemes Ady-versként olvasnunk a Sappho szerelmes énekét.

A költő egyik nagy lírai témája kétségkívül a szerelem. A „szüzetlen és

bűnös kálvinista” Ady ír a pócsi Máriáról, a legendák szűzéről, fehér

Margitról, és szent Cecíliáról, aki a lelkére hajol álmatagon. Ezek iránt az

eszményi nőalakok iránti vágyakozásai a legmagasabb rendűek ebben a

sorozatban. Közelít ehhez, amikor leírja ezt a sort: „Lyánykóm, tested

úrasztali kenyér.” Más tónusúak a visszanyert önbecsülést tükröző

Csinszka-versek, melyeknek a magyar hitvesi költészet legszebb darabjai

között a helye. Nem kell jellemezni az ambivalens-szerelmet tükröző

Léda-verseket sem, mely férfi és nő kapcsolatának megint más

vonatkozásait fejezi ki, illetve a Léda-szerelmet követő űrt és kavargást,

melyet éppen a már emlegetett Imádság a csalásért című ciklusban ír

meg. A kis női csukák ismét olyan dolog, melyek egyéb árnyalatot

jelentenek, mint az eddigiek. Végig tekintve ilyen tárgyú költeményein –

valahogy a szerelem teljességét igyekszik megragadni. Ennek a teljességre

való törekvésnek a része, hogy körüljárja a deviáns szerelmet is. Ebbe

illeszkedik a Sappho szerelmes éneke. Mellé tehetjük A Léda

aranyszobrát, A tízéves Évát, A Hágár oltárát. Ez utóbbi cikluscím is,

melynek utolsó darabja a Sappho szerelmes éneke. A cikluscím jelentős

többletet tesz hozzá a vers értelmezési lehetőségeihez. A Hágár történet a

Bibliában a ki nem várt ígéretről szól. Ebből az következik, hogy Ady

költői világában a deviancia a ki nem várt, siettetett ígéret. „Amely

örökséget kezdetben siettetnek, annak vége meg nem áldatik.” – írja a

Példabeszédek. Pál apostol is a Galátziabeliekhez írt levelében (Galata

4.21–31.) a Hágár útját test szerinti útnak, a Sára útját ígéret szerinti,

Lélek szerinti útnak tekinti.

Hunn, új legenda

Minek a tanács, jóslat, aggodalmak?:

Gesztusaim élnek, míg meg nem halnak

S életemnek csak nézői a maiak.

Messziről jön és messzire megy ez élet

S csak: élet ez, summája ezrekének,

Örök, magyar határ-pör, meg ne szakadott.

S életük ez a mérsékelt csodáknak,

Mikben mégis ős állandóság vágtat,

Hunn, új legenda, mely zsarnokin életik.

Másolja ám el életét a gyönge,

Fúrja magát elélten a göröngybe,

Voltom, se végem nem lehet enyhe szabály.

Ha ki király, Sorsának a királya,

Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja,

Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül.

Nekem beszédes költő-példák némák,

Sem a betelt s kikerekített poémák,

Sem a mutatványos fátum nem kenyerem.

Hatvany Lajosnak küldöm szeretettel és

hálával azért, mert szeret, bánt és félt.

Bennem a szándék, sok százados szándék,

Magyar bevárás, Úrverte ajándék,

S lelkem példázat, dac-fajok úri daca.

Zsinatokat doboltam, hogyha tetszett

S parancsoltam élükre seregeknek

Hangos Dózsát s szapora Jacques Bonhomme-ot.

Százféle bajnok mássá sohse váltan,

Ütő legény, aki az ütést álltam:

Így állva, várva vagyok egészen magyar.

Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó,

Protestáló hit s küldetéses vétó:

Eb ura fakó, Ugocsa non coronat.

Ki voltam öreg grammás-diák korban,

Égnek lendülten s százszor megbotoltan,

Külön jussom: vénen is diák lehetek.

Kalapom, szűröm, szívem förgetegben,

Nézik a vihart, hogy ki bírja szebben

S visszapattog róluk jég, vád és szidalom.

Külön alkuja lehet a Halállal, A tolakodó Gráciát ellöktem, Akit, amikor

milliókat vállal, Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem, Nem bámított

az Élet sok, új kapuja. A Minden kellett s megillet a Semmisem.

Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga,

Hulltommal hullni: ez a szolga dolga,

Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.

(Ki látott engem? 1914. c. kötetből)

A ciklus címe, amelybe ezt a költő helyezte: A kényszerűség fája. Baráti

körének Hatvany Lajos által közvetített kritikája kényszerítette ki a

választ. Ő már túl volt az ars-poétikákon, s most egy ciklus erejéig ismét

azzal foglalkozik, hogy ki ő, mi az ő költészetének a természete, feladata,

s helye a nap alatt. Gazdagabbak lettünk ezáltal, s többek között

megszületett életének legnagyobb, legjelentősebb ars-poétikája, a Hunn új

legenda, melyet Hatvany Lajosnak ajánlott. Azonosítja életét, költészetét

a magyar élettel. Magasabb rendűnek, de sokkal inkább szuverénnek

tartja ezt a hármas egységet. „Minek a tanács, a jóslat, aggodalmak?”

Éltek, boldogan, míg meg nem haltak – így végződik sok (magyar)

népmese, s itt az a fontos, hogy ez térben és időben egy más dimenzió.

Velem az életműben való gondolkodás magyaráztatja ezt meg. Egy

második világháborús anekdota szerint, amikor még nem értek

bennünket nagyobb vereségek, a honvédek foglyul ejtettek egy kirgiz

katonát, aki valamiért szimpatikussá vált a számukra. Az ügyeletes

őrmester elé vitték, és menteni akarták: ez egy rokon! – Árpád apánk!

Hunyadi János! Kossuth Lajos! – kurjantotta el magát háromszor az

őrmester, várva, hogy majd valamit reagál rá a fogoly. Bizony az némán

állt, semmit sem értve az egészből. Vigyétek el, hát rokon ez? Az az

érdekes ebben az anekdotában, hogy ez az altiszt ösztönösen a magyar

történelem három fontos csomópontját ragadja meg: honfoglalás,

Hunyadi, aki a töröktől védte meg „a megszerzett hont,” és Kossuth

Lajos, aki először tudta elképzelni a németek nélkül az életünket. Ady

Endre is megragadja azokat az időbeli mozzanatokat, amelyek fontosak

számára a magyar élet szempontjából. (Azokat emelem ki, amelyeket a

történelem is jegyez, hiszen ez az „idő tudománya”. Kossuth Lajos –

mondja o is – hiszen egyik korai verse, melyet kezdünk ismét felfedezni,

Kossuth halálának évfordulóján címet viseli. (Versek, 1899.) A Hunn új

legendában éppen említődik Petőfi, de más összefüggésben (Mit bánom

én… Petőfi hogy istenül.) Viszont tudjuk azt, hogy Petőfi nem alkuszik.

Ez a cikk nem költészetére, hanem politikai felfogására vonatkozik.

Rákóczi!

– mondja ő is, és sorolhatnánk kuruc-tárgyú verseit. („Rákóczi akárki /

Jöjjön valahára / Kígyóinknak Esze komám lépjünk a nyakára..., Dózsa

György! – akinek „unokája”. A Dózsamotívum kiemelten fontos

költészetében. (Dózsa György lakomáján, Egyszer volt itt lakodalom stb).

Megemlékezik Mátyás bolond deákjáról is, noha érintőlegesen, s olyan

összefüggésben, amikor a magyar vers, a magyarságunk idegen formák

közt vergődött, de mégiscsak nagy idők voltak. Ő Ond vezér unokája,

Gyáva Barla deák is, aki elmaradt Tuhutum seregétől egy kopottas

őszön. Árpáddal jött, magyarul élt nyílt megfogalmazásban is az ő őse. A

hunnmagyar mondakört érzelmi igazságként íróink-költőink sokáig

elfogadták. Ady Endre is. „Vörös jelek a Hadak Útján / Hunniában

valami készül.” Vagy éppen a Hunn új legenda is példázhatja ezt. „Góg és

Magóg fia vagyok én” – vallja öntudatosan. És a legvégső stáció: az Ádám

hol vagy? Végső soron EMBER (az embertelenségben is). A

honfoglalástól kezdve olyan korszakokat emel ki (Dózsa-Rákóczi-

Kossuth), amelyet a régi terminológia progresszívnek nevezett, s mi most

talán úgy mondanánk, olyan személyeket nevez meg, akikben valamilyen

magasabb rendű igazságunk öltött testet. A honfoglalás előtti korszakok,

pedig már kiesnek a történettudomány hatóköréből, s a hagyomány, a

legendák és a mitológia világában mozognak. Minden esetre itt is

minden, valami konkrétumon alapul, olyan eseményen, amely monda

vagy apokrif formájában nyomot hagyott a világ életében. Ádámra ezt

nem vonatkoztatom, hiszen ez már megint egy másik vonatkozás: hit vagy

elutasítás dolga. „Csúfoltam az igent / S igeneket rólam / Téphet minden

silány”(A kényszerűség fája) Az Ádám hol vagy? különben éppen a

bűnbe esett ember újbóli Istenre találásának a verse.

Nemcsak időben hanem térben is messziről jövünk: „Mi mindig

Mindenről elkésünk, / Mi biztos messziről jövünk. Fáradt, szomorú a

nézésünk, / Mi mindig mindenről elkésünk.”(Akik mindig elkésnek).

Hol van az a messzi? Biztos hogy Keleten. „Szent Kelet vesztett

boldogsága, / Ez a gyalázatos jelen / A kicifrált köd-jövendő / Táncol egy

boros asztalon. / Ős Kaján birkózik velem.” Kérdés hogy a Távol-

Keletről vagy a – Közép-Keletről van-e szó? „Jöttem a Gangesz partjairól”

(A Tisza parton) India a mesék, a költészet őshazája, de Kőrösi Csoma

Sándor is arrafelé keresett bennünket. „Ó-Babylon ideje óta, / Az ős

Kaján harcol velem / Ott járhatott egy céda ősöm, / S nekem azóta

cimborám, / Apám, császárom, Istenem.” Ez a Közép-Kelet, akárcsak az

„Irán-szagú szittya sereg, ahonnan Ádám is a sejtések szerint származik.

No, és Északi ember is, aki útját zord gonddal rója. „…Ha én szólok,

Észak beszél / Fagy és fátum fogja a számat: / Ember beszél, kinek a sors,

/ Az élet, évek és napok, / Szívének gyökeréig fájnak.” Eszembe jut a

Régi magyar ráolvasások című kötetből egy „varázslatosan” szép darab:

„Adjon Isten jó éveket, / Jó években jó hónapokat, jó hónapokban jó

heteket, / Jó hetekben jó napokat, / Jó napokban jó szempillanatokat!”

Tér-problémákkal kapcsolatban került látókörbe az Északi ember, hogy

Ady Endre számolt a finnugor rokonsággal, amely a századfordulón és a

huszadik század elején még mindenféleképpen új axiómának számított,

és hogy ez a vers bevonható a honnan jöttünk, hova tartunk

gondolatkörbe. Viszont időszemlélete is archaikus: ezért a mellé tett

idézet. Perc-emberkékről olvasunk egyik versében – Élet helyett: órák –

olvassuk a másikban. Sorsban, életben gondolkodik, ha „időről” van szó,

abból válnak le az emberalkotta kisebb egységek (Sors – élet – évek és

napok; – írja), Évek>hónapok>hetek>szempillanatok olvashatjuk a régi

magyar, pogány ráolvasásban. „Visszafele” mondja az időt Ady, azaz

tagadja? És egy lényegében oszthatatlan, nagy egészben gondolkodik

ebben a dologban? Vagy titkos erőket rejt a versbe? Mindenképpen a

transzcendencia felé mutat a vers időszemlélete. Az Ádám hol vagy?-ban

találkoznak ilyen szépen a tér-idő problémák („Hallom, ahogy lelkemben

lépked,…”). Színhely és idő így is kikerül a mérhető kategóriák világából,

csak egy keresztyén ős-szemlélet alapján. S ha messziről jött ez az élet,

bizonyára messzire is megy, hiszen annyira tiszteli a magyar és egyetemes

emberi múltat, hogy ez a záloga a költői örökkévalóságnak.

Meddig is tart a magyar élet illetékessége? Ha jól tudom éppen jelenleg

hat lappangó, le nem zárult határ-pörünk van. Magyar etnográfiai

tulajdonság különben, hogy szeretünk pereskedni: ezt Jókai Mór nagyon

szépen leírja Az új földesúr első lapjain, amikor a passzív rezisztenciát

jellemzi. A magyar ember részéről nagy sor, ha kimondja: nem iszom,

nem kártyázom, nem pipázok, nem utazom, a szomszédaimat nem

látogatom (mert mindhez idegen hatóság közbe jötte kell) de ha

kimondja, hogy nem pereskedem (osztrák illetékbélyeg kell hozzá),

akkor tényleg összedőlt a világ. Szuverenitása, aktív és passzív ereje

tartoznak a vers által fölvetett problémák közé. A megidézett Dózsával és

Jacques Bonhomme-mal kifejezett viharos és hősi aktivitásánál nagyobb

erő az ütést, vihart álló passzivitása, a magyar bevárás.

Örökké fiatal lelke és örök ellenzékisége is hozzátartozik a költői és

nemzeti önarcképhez. Küldetése több mint költői feladat – súlyosabb –

és ehhez nem illik költői virtuozitás. „Én voltam az Úr, a Vers csak cifra

szolga, / Hulltommal hullni: ez a szolga dolga / Ha a Nagyúr sírja

szolgákat követel.” Az utolsó versszak középső sora ugyancsak cifra

szolga: alliteráció, figura-etimologika, belső rím – amely tiszta rím. A

szolga-dolga ezen kívül kissé „Féjjás” hangzású is: „turgu-dorgod-mirgit-

forgo-gargad-tárgál” (Arany: A Jóka ördöge.) Archaikus, kifinomult és

rejtett költői eszközök egy soron belül. De fogadjuk el a költő

gondolatmenetét. Látjuk, ezek a „cifra szolgák”, „hős, régi szavai: vitézei”

egyenlőre még nem hullottak el. Akkor Ő sem. Ádám, hol vagy?

Rövid összegzés

Több mint föltűnő, hogy Ady életművében sok az ajánlás. Ez a korai

gyűjteményes köteteiben még megtalálható. Átnézve ezeket, három fő

típus bontakozik ki: 1.) A kötet-ajánlás. – 3 db. 2.) A ciklusajánlás. – 20

db. 3.) A versajánlás. – 85 db. Ez összesen 108. Ez a tekintélyes

mennyiség önmagában is indokolja ennek a dolognak az újragondolását,

ugyanis az újabb kiadásokban csak három maradt meg: a Rengj csak Föld

1913. (Tisza Istvánnak küldöm) A mezőhegyesi háború 1913.

(Vezérkarunk főnökének küldöm) és Hunn új legenda 1914. (Hatvany

Lajosnak). Érdekes az utókor ítélete, mert a három közül kettő

ellenfélnek szól, hogy azok félre ne értsék, hogy róluk van szó, és kell az

aktualitás ismerete a vers megértéséhez. Egy jóbarátnak, Hatvany

Lajosnak, aki lehet, hogy a közvetített és felvállalt bírálata miatt az adott

pillanatban éppen ellenfél. No, de százöt Ady-szöveget kidobni az

ablakon! A kritikai kiadás hamar megszakadt, nem ér el a Szeretném, ha

szeretnének-ig, amikor az ajánlások elkezdődnek. Bizonyára nem mind a

százöt alkalmi, ad hoc ajánlás.

Kötetajánlást csak a „legnagyobbak” kapnak: Hatvany Lajos, Móricz

Zsigmond és Ignotus. Ciklusajánlást többnyire ismert vagy ismertté vált

személyeknek címez Ady. Versajánlás „magán személyeknek”

jóbarátoknak, kisebb részben pedig saját jogon ismert személyeknek jut.

Hatvany Lajosnak mind kötetajánlása, mind ciklusajánlása, mind

versajánlása van. Ezzel kiemelkedik Ady baráti és ismeretségi köréből.

A Hatvany Lajosnak ajánlott művek: A Minden-Titkok verse (1910.)

kötet; Imádság a csalásért (1913.) ciklus; A kényszerűség fája (1914.)

ciklus; Sappho szerelmes éneke (1909.) vers; Hunn, új legenda (1914.)

vers. Azok is kevesen vannak, akik két ciklust kapnak. Csak a szűkebb,

belső kör. Hatvany Lajos köztük van. Műfaji meghatározásuk szinte

állandó eleme a hangnem. Az óda patetikus, az elégia melankolikus, az

epigramma csipkelődő. A Sappho szerelmes énekét (vers) és az Imádság

a csalásért, szerelmi tárgyú (ciklus) költeményeit összeköti a hangnem.

Én baráti hangnemnek nevezném ezt. Csak a barátjával tudja így

megosztani valaki az intimitásait. És közben észrevétlenül az olvasót is

magához emeli, barátjául fogadja.

A Hunn, új legenda elemzése lényegében csak egy sorra koncentrál:

„Messziről jön és messzire megy ez élet”. Először végiggondolva időben

(Kossuth Lajos, Petőfi, Rákóczi, Dózsa György, Mátyás, Ond vezér–

Tuhutum–Árpád, Csaba új népe–Hunn, új legenda, Góg és Magóg, no

és Ádám). Azután térben: Messziről jövünk, A Gangesz partjairól? Ó-

Babylonból? Iránból? Északról? Szükséges a gondolatmenet ismételt

felidézése, nehogy eltévedjünk benne. Mindezt a gondolatmenetet és a

többiét is az életműben való gondolkodás teszi lehetővé, sőt a világlíra

tágabb kontextusai.

A hatvaniak és akik szeretik Hatvan városát méltán lehetnek büszkék

arra, hogy több közük, nagyobb jussuk van ADY ENDRÉHEZ mint

másnak. És ez a szellemi örökség nem partiális jellegű, hanem átfogó

jelentőségű.

VI. FEJEZET

HATVANI ALKOTÓK

• Litya László elbeszélése

• Monori Szabolcs elbeszélése

• Jónás Péter verse

• Juhász Flórián verse

• Vincze Anna verse

• Kepes Károly versei

• Ladys Lex verstornya

• Hatvani fejek – kritika

a Hatvani arcképcsarnok című könyvről

• Hatvan katolikus egyháztörténetéről – kritika

A hatvani prépostság története című könyvről

• Kritika Az állomásfőnök megkísértése című könyvről

LITYA LÁSZLÓ ELBESZÉLÉSE

Főtéri szívzörejek – fényárnyékban

Fiam, édes fiam, hogy tehetted meg: nem szóltál, még csak nem is

üzentél?! Lám: így kinyúltatok!

És én nem is tudtam róla…

(Első szívzörej)

Édesapám, szóltam volna én, hogyne szóltam volna. Csak hát, hogyan

szóljak? Hová üzenjek utánad? Lásd be: nem minden bonyodalom

nélkül való kapcsolatba lépni teveled. Mostanában legalábbis nem.

Ugyan már fiam, ne magyarázkodj! Előttem ne! Nagyon jól tudod, hogy

engem mindig elérhetsz. Még most is. Te különben is ismered a

módját… Tudjuk mindketten.

(Második szívzörej)

Igazad van, édesapám, nem vitatkozom veled. De egy mentséggel

mégiscsak előhozakodnék: bár a főtér ki lett stafírozva, a mi lakásunk

még most is gyászos képet mutat. Hogy nézett volna ki: elámulsz odalent

– megrémülsz idefent?! Lásd be, kérlek, nem tehettelek ki ilyen

megrázkódtatásnak.

Most már elég volt, fiam! Mielőtt engem is elkábítanál, vágj a közepébe!

Milyen lett a főtér? Mesélj, hadd képzeljem magam elé!

(Harmadik szívzörej)

Hát hol kezdjem, édesapám? Talán ott kezdem, hogy este szebb, mint

nappal. A díszkivilágítás teszi. Tudhatod: a bíróság eddig is ki volt

világítva. Mostantól a templom is körbe van reflektorozva. Legfényesebb

a főhomlokzat, de oldalt és hátul a földlámpák is megteszik a magukét.

Szerintem mégsem a fények a leglenyűgözőbbek, hanem az árnyak. Ezt

együtt állapítottuk meg a főépítésszel. Egyúttal azt is, hogy az ábrázoló

geometria műegyetemi professzorának – Czigány doktornak – igaza volt:

az ő tantárgyát csak a Jóisten tudhatja ötösre. Mi mást állapíthattunk

volna meg, amikor szemügyre vettük az oltárt ölelő fal külső felületére

rávetülő árnyékot. A hátsó kerengő íves ereszvonala két fényforrásból vet

árnyat a felette lévő íves falra – vakablakokkal nehezítve a szerkesztési

feladatot. Az ember beleizzadna a megoldásba, a Jóistennek azonban

semmiség az egész. Csak egy mozdulat: egy kapcsolás, és kész az árnyék.

Erről jut eszembe, fiam: mikor léped már át a saját árnyékodat? Látod, te

is lehettél volna főépítész… És mi lett belőled?!

(Negyedik szívzörej)

Esti fényben a Szent Sebestyén szobor – fekvő kutyástul (Háttérben a

függőfolyosó, a szoba meg a konyha – sötétségben – Fotó: Tari Ottó)

Főépítészből talán egy is elég volt a családban. Nemde, édesapám? Most

ki írna-beszélne hozzád ilyen rébuszokkal nehezített szívzörejekkel? Ki

tudósítana róla, hogy az OTP feletti lakásunk ablakából hajnalhasadáskor

különös árnyékot látni. A templomoltár feletti cserepeken három

kémény vonul északnak, aztán eltűnik. Kiszámítható, hogy a három

kémény a mi házunkat szellőzteti, még ha odalentről egyik sem látható.

Ugyancsak virradatig játszadoznak az isteni szerkesztésű árnyak a szobánk

meg a konyhánk plafonján. A lenti kandeláberlámpák pedig két irányból

mutatják meg titkos szövésű függönyeink mintázatát – és ráadásul:

reggelig diszkrét világítással szolgálnak.

Fiam, édes fiam, ha kérhetnélek, beszélnél nekem arról, amit nappal

látsz? Tudhatod, hogy magam is árnyakkal vagyok most körülvéve.

Valahogy jobban izgat, amire a napfény világít rá.

(Ötödik szívzörej)

Idefentről – a mi függőfolyosónkról – kopárabb a tájkép, mint

odalentről. Talán, mert kevesebb lett a fa, több a beton. Eső után

ugyanakkor valamicskét szelídül a látkép: a templom mögé leterített

gyepszőnyeg zöldje kifényesedik, a bokrok közé szórt faforgács pedig

szinte kivörösödik. Odalentről nézve viszont a szegélykövek valósággal

csillogó tükörfüzéreknek látszanak. Csak hát a fák! Talán te nem is

láthattad azt a fát – hárs lehetett –, amelyikre esténként zöld fényhálót

terített az OTP neonja. Napnyugta után te már nemigen jártál

mihozzánk, édesapám. Nos, ha nem láttad, immár nem is láthatod

többé: neon sincs már, hársfa sincs már.

Fiam, csak nem azt akarod mondani, hogy egyetlen fa sem maradt a

főtéren, amelyiket még én is ismerhettem?! Ugye, nem!

(Hatodik szívzörej)

Hát… egy maradt: a buszmegálló utasellátós falába fúródva, egyenesen

bele az attika lőrésébe. Talán emlékszel rá: kegyelmet kértem ennek az

aprólevelű hársnak az építési naplóban. Jelentem neked, édesapám: a

hársfa ma is áll és még él. Ferdén és kérgesen, de még él. Ha alatta visz el

az utam, körbesimogatom.

És a többi öreg fával mi lett, fiam?

(Hetedik szívzörej)

Majdnem mind kivágták. Egyet-kettőt hagytak csak meg, mutatóba,

édesapám. Fiatalocska fákat ugyan ültettek a helyükbe, de nem eleget.

Előneveltek, mégis sok-sok évgyűrűnek kell majd egymásra ölelkeznie,

hogy a jelenlétük észrevehető legyen. S hogy egy-egy kiadósabb havazás

után újra úgy érezhessem magam, mint régen: patyolatfehér

álomerdőben vagyok.

Fiam, neked semmi sem jó?

(Nyolcadik szívzörej)

Ami nem jó, az nem jó, édesapám. A bíróság három zászlótartó oszlopát

nem helyezték át – útban vannak. A főtérre keletről irányuló

gyalogosforgalom valósággal beléjük ütközik. A templom főbejárata előtti

térburkolat három mintázatából a középsőt kirakhatták volna kereszt

formájúra. Egyetértesz velem? Gondolom, azzal sem vitatkoznál, hogy a

templom és az áruház közötti zebra lejtésén lenne mit korrigálni. Neked

ugyan már nem kell a lábad alá nézned, de képzeld csak el: épp

édesanyám akarna átmenni az ecsédi buszhoz, és juj!: teljesen átázna a

lábbelije. Igaz, ami igaz, már ő sem jár hozzánk. Talán tudod, hogy

nehezére esik kimozdulnia otthonról – még bottal is.

Fiam, ne is mondd! Öregségemre már én is bottal jártam-keltem. Mégis

mennem kellett, ha élni akartam. Tudod, hányszor bandukoltam át a

hatvani főtéren, hogy Takács doktor rendelésére odaérjek?

(Kilencedik szívzörej)

Csak sejtem, édesapám. Mint ahogy azt is, hogy Bércesékhez is be-

benéztél: van-e jóféle házikolbászuk. Nekik pedig mindig volt. Hergács

nagyapámnak viszont nem volt savanyú káposztája, amikor nagyon kellett

volna, hogy legyen. A kastély egyik emeleti kórtermében feküdt,

tüdőgyulladással. Megkívánta a káposztát, és én is ezeken a köveken át

siettem-vittem, hogy lennék mielőbb a betegágyánál.

Látod, fiam, milyen vaskos a családi legendárium?! Írhatsz te

akármennyit, tele sose írhatod, mert egyszerűen nem telik be. Tudod,

nincs és nem is lesz utolsó lapja…

(Tizedik szívzörej)

Tudom, édesapám, tudom. Hát még úgy, ha nem is csak a családról írok.

Ha mondjuk, azokról is lépten-nyomon megemlékezem, akik ezen a

felszentelt barokk főtéren csak megfordultak. Akik nekem fontosak és

pótolhatatlanok, de már szintén nincsenek köztünk a földi valójukban:

Petőfitől József Attiláig, Ratkótól Nagy Gáspárig. No, és persze,

pótolhatatlanok a mi négylábújaink is: Döbrögi és a társai. Nem is

hinnéd, milyen kutyabarát lett belőlem. Naponta pendlizek két tér – a

Kossuth meg a Petőfi – között, csakhogy őket megérintsem-

körbematassam, szintúgy a földi valójukban.

Fiam, te tudod, hogy minekünk sohasem volt kutyánk-macskánk. Én és

az édesanyád arra neveltünk téged, hogy emberbarát legyél. Remélem,

ezt nem tévesztetted szem elől?!

(Tizenegyedik szívzörej)

Hát persze, hogy emberbarát lettem. Az vagyok, az is maradok,

édesapám. Nem gyűlölködöm, nincsenek is haragosaim. Nyugodt szívvel

mondhatom: szeretem az embereket. Szeretem például, ahogy kiülnek a

főtér padjaira, ahogy belakják ezt az újdonatúj hatvani szegletet. Szeretem

és tisztelem még a kővé merevedett embereket is – az itteni szobrokat: a

kiglancolt Szent Imre herceget és a restaurált Szent Sebestyén

eszményített alakjait. Majd nézd meg, ha elmégy mellettük: az egyik

szoboralak lábánál is egy hűséges kutya fekszik.

Jól van, fiam, megnézem. Mindent megnézek, csak időben szólj vagy

üzenj. Tudod, hogy mindenre kíváncsi vagyok. Csak hát az

árnyékvilágból nem akkor szabadulok ki, amikor én akarok. De majd

jövök, édes fiam, meglátod, hogy jövök…

(Tizenkettedik szívzörej)

Nappali fényben a Szent Sebestyén szobor – fekvő kutyástul (Háttérben a

függőfolyosó, a szoba meg a konyha – jól látszik – Fotó: Csintalan

Andrea)

MONORI SZABOLCS ELBESZÉLÉSE

Búcsú egy sportklubtól

Szomorúan nézett végig a pályán, mielőtt leoltotta a villanyokat. Büszke

volt birodalmára, harmincöt éve élt benne. Most azonban letelt az ideje.

Nyugdíjazták. Költözés várt rá. Remélte ugyan, hogy szerződéssel még

maradhat egy-két évig, de úgy tűnt, az új vezetőségnek meg sem fordult

ilyesmi a fejében Egy fiatal házaspár érkezik majd a helyükre, a három

szobás gondnoki házba. Kicsit irigyelte őket. No, nem a körülmények

miatt, mert azok a harmincöt év alatt csak romlottak! Sokkal inkább

fiatalságukért, azért, mert előttük állt az élet, nekik még nem kellett

megvívniuk mindennapi csatáikat a legyőzhetetlen, felsőbb hatalmakkal.

Persze, ugyanez lehet a hátrányuk is vele és odaadó, mellette mindig,

mindenben kitartó feleségével, Zsófikával szemben. Tapasztalatlanok,

nem járatosak a helyi ügyekben, nem ismerik a viszonyokat itt, a J-i

Futball Clubnál.

„Nekünk még könnyebb volt” – ismerte el magában az öreg, miközben a

gyepet simogatta tekintetével. És valóban: 1970-ben, amikor a klubhoz

került – akkor még a J-i Dózsa Sport Egyesület nevet használták, és a

labdarúgón kívül volt kézi-, kosár-, röplabda-, tenisz és asztalitenisz

szakosztályuk is –, minden a legnagyobb rendben ment. A helyi tanács

támogatásával évente végeztek el kisebb-nagyobb fejlesztéseket, ’72-ben

például háromezer fő befogadó képességűvé építették át az ezerötszáz fos

stadiont, egy évre rá, amikor osztályozót nyerve feljutottak a

másodvonalba, játékos kifutót „húztak fel”, ’74-ben pedig az öltözőket

bővítették. A párt intézett mindent, működött is rendesen az egyesület.

Nemhogy tartozásai lettek volna, de az országban egyedülálló

prémiumokat juttattak a játékosoknak és a szakvezetőknek egy-egy

győzelem után. Amikor a Magyar Kupában – két élvonalbeli csapatot is

kiütve – a negyeddöntőig verekedték magukat, hetedhét országra szóló

fiesztát rendezett a vezetőség. Igaz, ennek megvolt a böjtje. Egyrészt, mert

a két nappal későbbi bajnokit 4:0-ra elvesztették hazai pályán a

kiesőjelölttel szemben, bundagyanúba keverve ezzel magukat, másrészt,

mert az ünnepségen egyes játékosok olyannyira szabadjára engedték

rosszabbik, a külvilág számára addig ismeretlen énjüket, hogy még egy

hónappal utóbb is arról cikkeztek a lapok, mit műveltek a részeg

„aranylábúak”. És bizony, kivételesen nem túloztak. Ő is ott volt, amikor

a Kovács-testvérek pisilő-versenyt rendeztek a templomtoronyból, és saját

– szintén vérben forgó – szemével látta, ahogy a csatár-sztár, Birinyi Jóska

üres kőbányais üvegekkel megdobálta a téesz-elnök házát, azt kiabálva:

„Elvetted a földeket, adjál helyette mezeket!”. Birinyi bizonyult az

egyetlennek, aki képtelen volt megemészteni nagyszülei földjének – a

téesz-elnök vezetésével végzett – államosítását. Mivel Szabó elvtárs

időközben ruhagyári igazgató lett, a futballista öntudatlan alkohol-

mámorában tőle próbálta kikövetelni a régóta ígérgetett, egy garnitúrányi

új mezt. Erőszakos módszere nem bizonyult célravezetőnek, az elvtárs

megmakacsolta magát, s később mindenféle kifogással bújt ki a

kívánalmak alól. Birinyit pedig még azon az őszön eligazoltatták a

községből.

A gondnok – utólag – jót mosolygott a történeten. Kedvet is kapott

hozzá, hogy elővegye régi naplóit. Ugyan már minden bedobozolva várta

a költöztető furgont, a füzetekhez könnyen hozzáfért. Zsófika tévét

nézett, neki meg nem akadt jobb dolga, nosztalgiázott hát egy kicsit. A

’75-ös és a ’76-os év volt a kedvence. Előbbi két okból is: ekkor született

kisebbik fia, András, míg a tíz éves nagyobbikat leigazolta az egyesület

serdülő futballcsapata, mellyel a következő évben NB II-es bajnokságot

nyertek úgy, hogy az o Antija lett a korosztályos gólkirály. Ekkor már

tudta, ha sérülés nem jön közbe, a gyerek komoly karriert futhat be, ami

azt jelenti, néhány éven belül elhagyja a családi fészket, hogy egy híresebb

csapatnál folytassa pályafutását.

Így is történt. A fiú 1980-ban egy fővárosi elit-klubhoz igazolt.

Ugyanebben az évben tizenhárom éves lányát, Andreát a J-i kézi-csapat

igazolta le. Persze feleségét – a történtek tükrében talán érthető okból –

ez sem tette igazán boldoggá. Félt, ugyanaz a sors vár rá, mint idősebb

fiára, aki két évvel később olyan súlyos sérülést szenvedett egy

kupameccsen, hogy kis híján eltört a gerince. Ezzel pályafutása véget ért,

bánatát alkoholba fojtotta, húsz éves korára függővé vált, és kétszer

lecsukták, mint közveszélyes munkakerülőt. Nőkből, barátokból élt, csak

karácsonykor járt haza, a futballstadionoknak a környékét is elkerülte. Az

igazat megvallva, a család szeme fényéből a család szégyene lett... Aztán

1997-ben halálra gázolta egy autó. „Véletlenül összehozott”, akkor két

éves kisfiát ex-neje – futballista kifejezéssel élve – „lepasszolta” a

nagyszülőknek, mondván, ő nem áll úgy anyagilag, hogy képes legyen

felnevelni. Igaz, ok addig mindössze egyszer látták Tamáskát, mégis

örömmel vállalták, hogy gondoskodnak róla. Így eshetett meg, hogy 2005

őszén újabb családtag neve került be a klub futball-történelmének

könyvébe.

Természetesen nem csupán szerettei okoztak neki örömöt az elmúlt

harmincöt év során. 1976 az egyesületnek is jelentős éve volt. A serdülők

mellett az ifisták is megnyerték saját bajnokságukat, s a felnőttek is

felkapaszkodtak a dobogóra, hogy a rá következő tavaszon már

osztályozós helyig jussanak. A gondnok minden év kezdő tizenegyét

kívülről tudta, de ezt az ezüstcsapatot különösen az emlékezetébe véste.

Országh–Jobbik K., Horváth, Jobbik I.– Drabos, Lakatos, Fényes,

Oszcsik–Kántor, Tóth, Pál. Élvezet volt őket nézni, egytől egyig briliáns

labdarúgók, mesterségük igazi virtuózai voltak. A balszélső Pál Tamást el

is nevezte az akkoriban egyre gyarapodó számú közönség „a foci

Paganinijének”, de még nála is tehetségesebbnek bizonyult a tizennyolc

éves center, Tóth Dani, akinél nagyszerűbb játékost sem addig, sem azóta

nem látott. Pedig o aztán sok futballistát figyelhetett meg élete során! A

betonvédő Jobbiktestvérek, az „áthatolhatatlan” és lefuthatatlan

söprögető, Horváth Gyuszi, a vastüdejű Drabos Dezső, a fürge Oszcsik

Sanyika, a harminc méteres bombáiról elhíresült Lakatos Ferkó, Kelet-

Magyarország legjobb irányítója, a sasszemű, a pálya minden szegletét

egyszerre belátó, és minden társára egyformán odafigyelő csapatkapitány,

Fényes Oszi, a labdarúgást társas-tánccá, a gyepet fenséges táncparketté

varázsoló, lábait Fred Astairként kapkodó Kántor Kálmán, mind-mind

hozzájárultak a nagy sikerhez. Nem is beszélve a saját nevelésű Országh

Janiról, aki tizenöt éven keresztül védte a csapat hálóját, olykor négy-öt

meccsen át bevehetetlenül! A szurkolóknak az volt vele az egyetlen

problémájuk, nem tudták eldönteni, hogyan repked a gólvonal előtt –

félelmetes ragadozóként, mint egy párduc, vagy inkább olyan könnyeden,

akár egy pillangó. Végül megtalálták a köztes megoldást, s elkeresztelték

„Párducpillangónak”.

A gondnok továbbra sem tudott aludni, hiába bújt be mellé imádott

felesége. Őt ölelve azon tűnődött, mikor kezdett hanyatlani az egyesület,

és mikor kerültek végleg abba a leszálló ágba, amiből azóta sem voltak

képesek visszakanyarodni a csúcs felé. „Az első rossz lépés minden

bizonnyal a csapat szélnek eresztése volt – vélekedett. – Nem lett volna

szabad a vezetőknek az osztályozó elvesztése után olyan gyorsan

eladogatni a játékosokat! Persze féltek, hogy néhány év múlva nem

kereshetnek rajtuk annyit.” Azt még csak-csak értette, az olyan fiatalokat,

mint Oszcsik és Tóth miért engedték elmenni első osztályú klubokhoz,

ám hogy az idősebbekről is lemondtak, ráadásul rivális csapatok javára,

azt képtelen volt felfogni. „No, de még ez is hagyján! – gondolta. – A fő

baj az volt, hogy a bevételt a vezetők ahelyett, hogy csapatépítésre

fordították volna, szépen, csendben lenyúlták. Villákat, nyaralókat

építtettek és hatalmas Volgákat, Moszkvicsokat vásároltak belőle.” Ezt

már végképp nem tudta megbocsátani az akkori főnökségnek, noha

tisztában volt vele, ezután a párt még jó ideig biztosította a sportegyesület

zavartalan működést. Mindenesetre az addig szépen suhanó hajó léket

kapott a futballvilág végtelen óceánján, s az elkövetkező öt év alatt olyan

gyorsan süllyedt el, mint még soha egyetlen csapat sem. 1982 tavaszán

„egyenes ágon” kiestek az NB II-ből, egy évre rá pedig osztályozóval az

NB III-ból.

A gondnok ezt tartotta élete legpocsékabb időszakának. A futballisták

tömlöcbe vetett ragadozókként vergődtek az egyesületnél, a tenisz és az

asztalitenisz szakosztály megszűnt, idősebb fia lesérült és inni kezdett,

Zsófival egyre többet veszekedtek Andi és Andriska jövője miatt, mígnem

felesége megcsalta egy fiatal, heves vérmérsékletű játékossal, akit fél évre

– kényszerből – náluk szállásolt el az egyesület. A gondnok ekkor olyat

tett, ami nagyon nem volt rá jellemző: kirúgatta a labdarúgót a klubtól,

mondván, a férfi mérhetetlenül szemtelen és tiszteletlen, nem csupán

vele, de nejével is, aki pedig mos, főz és takarít rá. Ultimátumot adott a

békítő szándékkal fellépő elnöknek, hogy vagy a focista távozik a

városból, vagy ő. Szerencséjére az ifjú szélsővel mások sem voltak

kibékülve, így aztán ok maradtak, az ment, miután a gondnok –

szigorúan négyszemközt – életveszélyesen megfenyegette, hogy eltöri

pénzkereső lábait, ha nem hallgat a történtekről. Zsófikára persze, már

rég nem haragudott. Ezt az egy ballépését leszámítva ugyanis valóban

odaadó, kedves párja volt, segítette mindig mindenben, türelmesen tűrte,

ha olykor – nem is kevésszer – a klubot, a csapatot részesítette előnyben

vele szemben. S persze, ezt az egy baklövést is őszintén megbánta, hisz

szerette gyermekei apját, büszke volt kivívott tekintélyére, s a tiszteletre,

ami körülvette mindkettejüket. Maga a gondnok is szívesen tetszelgett a

klub „elmaradhatatlan embere” szerepében, úgy érezte, nélküle ez az

egyesület nem létezhet. Épp ezért esett neki rosszul, hogy nem kínáltak

szerződést nyugdíjba vonulása hallatán, s ezért nem tudott aludni már

napok óta…

Már majdnem éjfél volt, amikor zoknit és kabátot véve kiment a teraszra,

hogy friss levegőt szívjon. A kora-tavaszi este hűvös volt, s enyhe szellő

sustorgott a holdvilágos éjszakában. Emlékek sokasága repült felé a

távolból, ahogy ott állt magányosan szeretett házuk előtt, ám ezúttal nem

tudta őket végiggondolni, mert hirtelen furcsa látvány tárult a szeme elé.

Az általa „öreg szomszédoknak” nevezett gesztenyefák irányába tekintve

egy sötét alakot látott surranni a pályán túlra. Úgy látszott egyik kezében

egy nagy ládát, másikban egy rövidke kötelet visz. Az öregnek sejtelme

sem volt róla, mit akarhat velük az idegen, mígnem az megállt az egyik fa

alatt, felállította a ládát, s áthajította a kötelet a legalacsonyabb ágon. „No,

ennek fele sem tréfa”, gondolta a gondnok. Érezte, percig sem

késlekedhet, azonnal cselekednie kell! Volt annyi lélekjelenléte, hogy

beszaladjon a konyhába egy késért, amivel majd kiszabadítja a fuldoklót.

Aztán már rohant is, hevesen dobogó szívvel, torkában hatalmas

gombóccal. Vagy háromszáz métert kellett megtennie a tetthelyig. Végig

az járt a fejében, odaér-e időben. Bízott magában, mert bár nem volt

fiatal, jó kondival büszkélkedhetett. Ráadásul a vészhelyzet

megkétszerezte az erejét.

Persze, így is örökkévalóságnak tűnt, míg közelebb ért a férfihez, akiben

felismerte a J-i Futball Club csapatkapitányát, a közönség legnagyobb

kedvencét, a huszonöt éve, tíz éves korától az egyesületnél futballozó, s

ezzel minden addigi rekordot megdöntő Gárdos Gézát. Jó barátok

voltak, a fiatalember egy időben lányának, Andikának udvarolt, úgyhogy

nagyon nem szerette volna halva látni. Ötven méternyire volt tőle, amikor

rákiáltott: „Géza, az anyád úristenit, mit csinálsz ott?!”. A futballista nem

tudta eldönteni, örüljön-e az öregnek, vagy bánja, hogy rajtakapta

végzetesnek szánt tettén. Mindenesetre a láda már nem volt a lábai alatt,

ezért a gondnoknak az első dolga volt, amint odaért hozzá, hogy

visszacsúsztassa azt a helyére. Aztán fürgén felpattant rá, s elnyiszálta a

kötelet a hörgő-vonagló férfi feje fölött. A 190 centis, 90 kilós test úgy

csuklott össze, mint egy rongybaba, s egy percig meg sem mozdult. „Na,

jó életmentő vagyok én is! Levágom a kötélről, aztán hagyom, hogy a

nyakát törje!” – villant át a vén szertáros agyán. Hamarosan azonban

megnyugodhatott, a hasára fordított áldozat kiköhögte magából a bent

rekedt levegőt, s nem sokkal később bánatát is.

Mint elmondta, azért keseredett neki annyira, mert az új vezetőség –

szerződése lejártával – lapátra tette. Igaz, harmincöt éves volt, öreg

játékosnak számított, de úgy érezte, van még a lábaiban és a szívében egy-

két jó év, s „ezen a szinten”, ahogy fogalmazott, nyugodtan játszhatott

volna még. Ám nem tartottak igényt szolgálataira. S ez még hagyján! De

amikor felajánlotta, hogy szívesen átveszi a megüresedett serdülő-edzői

posztot, a „messzi idegenből” érkezett elnökségi tagok azt mondták,

inkább felkérnek egy szintén „messzi idegenből” érkező edzőt a munka

„rendes” elvégzésére. „Mintha én nem tudnék rendesen – ezt a szót igen

erősen és gúnyos hangon megnyomta – felkészíteni egy csapatot!

Huszonöt éve futballozok, ne mondja nekem senki, hogy nincs elég

tapasztalatom, hogy nem értek hozzá annyira, mint bármelyik edző-

uraság!” Hőbörgését a szertáros megértette, cselekedetét annál kevésbé.

Mert bár o sem volt örök-optimista, ilyesmi soha nem jutott volna az

eszébe. Gárdos hosszú időn át ecsetelte lelki problémáit, s az öreg

türelmesen hallgatta. Mikor azonban már mindketten úgy fáztak, hogy

kezük-lábuk szabálytalan ütemű táncot járt, becsületszavát vette, hogy

többé nem kísérel meg „efféle őrültséget”, majd jó éjszakát kívánt, s

visszatért a házba. A fáradtság úgy nyomta el, mint az egész nap virágport

gyujtő méhet a bódító illat, s az éjszaka sötéten szakadt lecsukódó

szemeire.

Az óra kíméletlen vészcsengőként verte fel kora reggel. Zsófikája rég

talpon volt, épp a fürdőszobát rakta rendbe. „A pályán voltál az éjjel?” –

kérdezte tőle szelíd megértéssel, amikor meglátta gyermekien álmatag

ábrázatát. „Ott” – ásította a szertáros, mire felesége gyengéden, a

beavatottak mosolyával végigsimította redőzött arcát. Többet nem

kérdezett, az öregnek pedig egyelőre nem volt kedve mesélni a

történtekről. Még a reggelijét ette, amikor megérkeztek a költöztetők a

furgonnal.

Tomikát előző délelőtt átvitték Andreához, aki vállalta, saját két gyereke

mellett őrá is vigyáz, hogy ne legyen nagyszüleinek láb alatt. A

szertárosnak most eszébe jutott a fiúcska.

„Jó neki, ő ezentúl is kijöhet minden nap” – dörmögte nem létező bajsza

alatt. Neje jobbnak látta, ha nem reagál. Inkább kivitt egy

emléktárgyakkal telepakolt dobozt a kocsira. A férfi figyelte tipegését,

karcsú termetét, s elszégyellte magát. „Mit nyavalygok én itt, hát nem ott

van-e az otthona az embernek, ahol a családja van? Mit számít a

megszokott helyszín, mit a szülőföld, a haza, ha magányos valaki?! De, ha

van kihez odabújjon és vacsorázzon…” Megfogott hát ő is egy súlyos

dobozt, s az asszony után vitte. Az már jött vissza a következőért. Az

ajtóban összetalálkoztak. Megálltak, egymásra néztek és

összemosolyogtak.

Mire megérkeztek az új lakásba, a szertáros már tudta, ugyanolyan jó

helyük lesz, mint a sportpályán volt, hisz emlékeit hűen őrizheti bárhová

vetődik a világon, s ezekkel az emlékekkel boldogabb lehet, mintha

meghosszabbított munkaszerződéssel lenézett öregemberként dolgozik

tovább. Abban ugyan biztos volt, egy darabig nem néz a pálya felé,

viszont azt is tudta, kisunokája révén a múlt összekapcsolódik a jövővel, s

amíg él, nem szakad el szeretett egyesületétől.

Monori Szabolcs

JÓNÁS PÉTER VERSE

Mindennapi Attilánk

Szeretném hinni, hogy

Attilája itt mindenkinek van.

Bor alá nőtt kopott kabát,

retinába égett guruló kalap.

A munkába vivo buszon meleg lesz

a bal tenyerünk. Valaki a bal oldalunkon

könnyeken át bámul ki a maszatos ablakon.

Hangos kocsmaasztalunkba állított penge

lesz a csönd, és befejezetlen gondolat

rezeg a levegőben. Félig ivott pohár:

tehetetlenségünk. Iszunk: üresség.

Nem iszunk: szomj. Szerettünk: rosszul.

Nem szerettek: fáj. Az üresség Attila,

a szomj Attila, a félig ivott pohár Attila.

Soha nem mosott buszablak,

eltörött cigaretta,

elveszett kabátgomb.

Sosem voltunk jók, amikor

jók lehettünk volna.

Legyen szép nekünk bárki meztelen teste.

Húzzuk szemünkbe kalapunkat, ha gyűlik

májunkban az idegen anyag,

ne együnk három napig és

nőjön szemünkben virág,

mint a kutyatej az elhagyott

gyárudvarokon, ha idegenné

öregszik bennünk édesanyánk.

Nekem is van Attilám.

Nem barátkozik, nem szól semmit: teszi

a dolgát. De mindenki az ő véleményére

kíváncsi, mindenki az ő barátja akar lenni.

Ha nincs itt, róla beszélünk,

ha itt van, hallgatjuk,

mit hallgat rólunk.

Az én Attilám ok nélkül könnyezik.

Nem sír, nem zokog, nem ad ki hangot,

csak folynak a könnyei. Faágon ül, diófán,

egy iskolaudvaron. Várja a gyerekeket

kicsöngetés után, és néz. Évmilliókon

keresztül. Folynak a könnyei.

A kalapját soha nem veszi le, nem szólal

már meg soha többé, néz őzeket, olajos

hullámon úszó konzervdobozt, szeretőjükhöz

bűntudattal siető kedves nőket, akik könnyű

bokával lépnek át a verebeken. Néz. Fényes

nappal is csillagokat kocsmák ajtajából, háttal,

kezében késsel. Árnyéka rezgő csönd a félig

ivott poharak között. Hazafelé visszarúg

egy utcára tévedt labdát a srácoknak,

kalapjába kap a szél, Attila megáll, a

kalap visszagurul a lábához a lejtőről,

lassan felteszi, majd ballagva indul

egy kis hegyi utcácskán felfelé.

Csak a hátát látjuk. De én tudom:

folynak a könnyei.

Az állomásfőnök Szárszón letépte a

Nagymagyarország-térképet a falról,

azzal takarta be a véres csonkokat.

Attila is betakarja Nagymagyarországot.

Ott az árnyék minden félig ivott poháron.

Mert Attilája ezen a vidéken mindenkinek

van. Hulláma a Dunának, öngyilkosa a

vonatsíneknek, bűne

az ártatlanoknak,

anyanyelve a

csecsemőknek.

Kalap, könny, árnyék.

Szomjenyhítő szándék.

Bal tenyérben csonka kis hazánkat,

mindennapi néma Attilánkat

add meg Uram nékünk,

és bocsásd meg a

tehetetlenségünk –

(Irgalom, Istenem, Attila, nézd, jaj kész ez a vers is...)

JUHÁSZ FLÓRIÁN VERSE

Népdal

Elmegyek, mert úgy kívánom

Törvényem lett kívánságom

Tudva tudván elfelejtem

Szép hazámat anyaföldem.

Az erdőkbe majd kijárok

Mohás fákkal parolázok

Kikericset csókolgatok

Harmatcseppet szólongatok.

Fényes Nap lesz élő apám

Sejtelmes Hold édesanyám

Éteri Ur hu szeretőm;

Japáni föld zord temetőm.

Chopin etűd íveléssel

Könnyűzenés mímeléssel

Úti poggyász fészkelődik

Búcsúbélbe ékelődik.

Elmegyek, mert úgy kívánom

Törvényem lett kívánságom

Tudva tudván elfelejtem

Szép hazámat anyaföldem.

VINCZE ANNA VERSE

Patak

A Víz és a Meder

Mondd csak mivé lenne?

Bizony egymagában

Egyik sem élhetne!

Lehetne a Meder

Moha lepte lanka-,

De a lelke mindig

Vízért sóvárogna!

Meder nélkül a Víz

Szerte széjjel folyna,

Az erdő fái között

Sohasem dalolna!

Gyönyörű Mederben

Kristály Vize csobog!

Patakká egyesülve

Lettek csak boldogok!

Mindig egymás felé

Keresték az utat;

S egymásra találva

Dicsérik az Urat!

Pataknak örömdalát

Mindenki hallja-,

Mert Medrében a Víz

Folyton ezt dalolja!

Hatvan, 2006. december 9.

KEPES KÁROLY VERSEI

Fogyatkozások

konok emberiség-hívő

béke-fogyatkozáskor

darazsat szelídítek

egy kisgyerek kezén

kifosztom magam

rigó-fogyatkozáskor

hószín sírba fekszem

ünneplő feketén

Tükör és Hold

boldog vándor utadban e

tócsa tenyérnyi sekély de

tudd zivatar maradéka ezért

ne zavard a nyugalmát

sőt engedd hogy a végtelen

ég így mérje meg éjjel

mérlege fénylő tálkájában

az árdeli Holdat

Ajánlott levél Reykjavíkba

űzzük ki szótárainkból

az ártás és hiány szavait

mert napfényes éjszaka

kell majd lélegeznünk

a bomlott idő

kártékony vegyületeiből

feledkezzünk meg hatalmunkról

mert halott fákkal

nem lehet megtanítani

a lombozás geometriáját

ne feledkezzünk meg hatalmunkról

mert a jövő lakását

boldog ítélkezők lakják

Virágok lázadása

törékenyen ágál

lilán két virágszál

nem tudom tánc-e harc-e

messze szálló madarak-e

vagy két híven hajló

ívelő levél

konok hittel tagadván

a közös tövet

Szerelmünk

legjobban az éjszakát szerettem

mikor közel kellett hajolni a dolgokhoz

mint arcodhoz kedves találkozáskor

lángarcú szerelmünk gyermekünk

békénk nyugtalan madár

tapintván a kövek érverését

bölcsek gyöngye perdül homlokunkról

egyetlen széles mozdulattal

a mozdulatlanság mozdulatával

tüzek kegyelmét könyörögjük

szerelmünk nyugtalan madár

szárnya alól bölcsek gyöngye perdül

küzdve áradó időnk szelével

Légy medre

légy medre kedvesem

zajló életemnek

folyóm biztos ágya

tisztítsd vezesd vizét

a háborgó hatalmas

emberóceánba

*** LADYS LEX VERSTORNYA

abc

arc

ars

art

írt

ért

éra

ára

óra

óda

óta

éta

éva

dva

dia

dió

kió

kio

kié

ksé

zsé

zoé

noé

noa

nos

mos

kos

kis

kín

kun

kán

ken

kex

lex

*** Ladys Lex itt és most megjelenített harminchárom plusz három

szintes verstornyába titokban kettévágott rébuszok lettek belerejtve. Megfejtéseket az égi kiadóba küldhet minden egyes furmányos olvasó – légi drótpostán, jégi drótródlin, cégi drótmasinán vagy régi drótszamáron.

HATVANI FEJEK

avagy ki kicsoda városunkban?

Ismét jelentős könyvvel – Hatvani arcképcsarnok – gyarapodott a

lakóhelyünkről szóló kiadványok sorozata, amely régóta érzett hiányt

pótol. A kötet 1900-tól 2006-ig tárgyalja településünk életét. Tartalmas ez

a könyv! Tartalma hordozza értékét, mely két nagyobb, és ezeken belül

több, kisebb részre osztható. Az első részben részletesen tárgyalja a

hatvani képviselőket, a közigazgatást, a közfeladatokat ellátó testületeket,

a településen működő történelmi egyházakat, az oktatási és művelődési

életet, Hatvan tradicionális iparát és az egészségügyet. A második részben

pedig a település jelentősebb személyiségeiről olvashatunk, mintegy Ki

kicsoda Hatvanban? – fejezetrészt.

Az ügyes, képzett szerkesztő és munkatársai „nagyot merítettek”, és

feladatukat alapjában jól oldották meg. A szerkesztő – Bacsa Tibor – jól

látta a megoldandó feladat nagyságát, a velejáró nehézségeket, és ezt már

az előszavában is jelezte: „Közös munka … a könyv, ezért nem csak a

dicséret felemelő érzését, de a bírálat felelősségét is közösen viseljük, bár

értelemszerűen a szerkesztő nagyobb részt vállal mindebből. Mert, hogy

lesznek jogos, vagy éppen megkérdőjelezhető kritikák, az szinte biztos.

Biztos lesznek jónéhányan, akik majd felteszik a kérdést: ez és ez a

személy miért szerepel a könyvben, míg ő és mások kimaradtak belőle?

Miközben az is a történethez tartozik, hogy a megjelenteken kívül mások

is kaptak felkérést és adatlapot. Sokan azonban nem kívánták megosztani

velünk személyes adataikat, és ezt mi tiszteletben is tartottuk, így nevük

sem lett sehol megemlítve. Más a helyzet a választott közszereplők, a

közhivatalt viselők, a közfunkciókat ellátókkal, akik mint a köz szolgálói,

nem vonhatták ki magukat a tájékoztatás spektrumából. Hiszen ok éppen

emiatt lehetnek érdekesek az Olvasó számára. Amennyiben tőlük

többszöri kérés ellenére sem sikerült információt kapnunk, akkor egyéb

forrásokat – újságcikkek, internetes adatbázis, választási

plakátok,szórólapok, stb. – felhasználva igyekeztünk róluk hiteles

adatokkal szolgálni a teljességre törekvés reményében. Ha szándékaink

ellenére eközben mégis becsúszott valami tévedés, ezúton követem meg

őket, és kérek bocsánatot mindannyiunk nevében! Egyszóval így alakult

ki ez a több mint 300 oldalt számláló könyv, ami minden sutasága,

esetleges tévedése és hibája ellenére is jó szándékkal íródott. Reméljük,

aki forgatja, használja, kiérzi majd mindezt a szövegből. Aki szeretné az

itt-ott tévedésnek hitt információkat kiegészíteni, avagy hozzáfűznivalója

van egy-egy részhez, netán az érintettség okán úgy véli, hogy meg kell

szólalnia, tegye meg bátran. Mindehhez segítséget jelenthet a könyvtárban

található helytörténeti gyűjtemény, és annak vezetője, Sisa Tamásné,

akinél leadhatja írásos formában a kiegészítendőket….” Az így összegyűlt

észrevételek, pótlások a jövőben bizonyára felhasználhatók lesznek egy

kiegészítő pótkötetben, vagy a könyv második kiadásában.

A terjedelem nem megy a tartalom rovására. A szerkesztő és munkatársai

igyekeztek a tárgyalt területeken, szektorokban – lehetőségeikhez képest

– pontos munkát végezni. Reméljük, hogy ez jórészt sikerült. Le nem írt

célkitűzésük a lokálpatriotizmus további erősítése, azt hiszem a

legmesszebbmenőkig megvalósult.

Természetes, hogy ilyen széles spektrumú munkánál „minden” nem

kerülhetett tárgyalásra, de törekvésük hiányt pótló. Az esetleges

hiányosságokat menti célkitűzésük és igyekezetük: a „teljességet”, a

„tökéletességet” mindnyájan csak megközelíteni tudjuk. A munka, amit

elvégeztek, így is figyelemre és elismerésre méltó.

Színes ez a könyv! Már tetszetős, stílusos, elegáns borítója is felkelti az

olvasó érdeklődését, „étvágyát”! Fényképek, arcképek, szöveg közötti

ábrák, szemléltető rajzok nemcsak a múlt felidézését, az események

megörökítését jelentik, hanem a „csendes nosztalgiázást” is megengedik,

sőt a könyv albumszerű jellegét is erősítik. Természetes, hogy minden

tárgyalt személy mellé – különböző okokból – nem kerülhetett fénykép,

azonban így is számtalan hatvani és a településhez kötődő személy

fotójával találkozhatunk a könyv lapozgatása során.

Emellett részletes tartalomjegyzék és névmutató könnyíti meg a könyv

használatát. Tanító ez a könyv! Segít felidézni a múltat, amelyet a

lakosság egyik része személyesen átélt, másik részének pedig mindez már

történelem. Információkat, ismereteket frissít fel, pontosít, kiegészít.

Megtanít még jobban megbecsülni a múltat, és felelősen munkálni a

jelent! Minden hatvani – a maga módján – „írja” a város történelmét a

jelenben is!

Röviden meg kell említenünk a könyv alkotóit is. Csapatmunkával

készült, Bacsa Tibor vezetésével. A közös munkát nagymértékben

segítették Németi Gábor kitűnő helytörténészünk előmunkálatai, eddigi

kutatásainak részletei. Mellettük Barcza Béla dr., Hatvani Márk, Kovács

János és Nagy Nándor alkották a munkacsoportot, mindegyikük sajátos

szakterületével. A fotókat Csintalan Andrea és Vörösné Endrei Erzsébet

készítette. Több fénykép a könyvtár helytörténeti gyűjteményéből

származik. A lektorálás nehéz és felelősségteljes munkáját Demény-Dittel

Lajos és Heutschy Csaba végezte, akiknek ezért kiemelt dicséret jár. A

korrektúra egyszemélyi felelőse Lakatos Zoltán volt. A tördelés,

képfeldolgozás, tipográfia és a borítóterv Kozma Adrienne, Vajda Imre

és Bacsa Tibor munkája.

A helybeli Visual Print Nyomda dolgozói, Hernádi Zsolt vezetésével

dicséretes, szép munkát végeztek, tudásuk legjavát nyújtották. Az

említettek összefogásának és figyelmének köszönhetően, a könyv szinte

sajtóhibák nélkül jelent meg.

Dicséret illeti a szerkesztőt, munkatársait, az önkormányzatot Érsek Zsolt

polgármesterünkkel az élen, a Polgármesteri Hivatal dolgozóit a

megjelenés előkészítéséért, az önkormányzatot a szükséges kiadások

fedezetének biztosításáért, és a nyomda dolgozóit a szép album

kivitelezéséért.

Kívánjuk, hogy sokan, örömmel, tanulságokkal, haszonnal olvasgassák!

Barcza Béla

HATVAN KATOLIKUS EGYHÁZTÖRTÉNETÉRŐL

A település nyolcszáz éves katolikus egyháztörténete van belesűrítve A

hatvani prépostság története című könyvbe. A szerző, Kovács János a

programadó apologetikai (hitvédelmi) művével, több évtizedes

fáradozásával, egy új egyháztörténeti szakágat hozott létre, s ez az

egyházközség-történet. Célkitűzése kettős irányú.

1. Az elmúlt időszakok világi- és szerzetes papjai élettörténeteinek

bemutatása a jelen és utánunk következő nemzedékeknek, ezzel

nemcsak az egyházközség tagjai számára példát adni. 2. Amennyiben, – a

honismerethez társulva – egyházközségük történetét megismerik, ezáltal

jobban megbecsülik és megszeretik szűkebb hazájuknak ezt a darabját, és

cselekvő módon tesznek is érte valamit. Ez az önzetlen egymás felé

fordulás nagyban növeli és erősíti a bennlakók tettekben megnyilvánuló

összetartozás (kötődés) érzését, élményét. Így, az egyházra alkalmazva

valósítják meg a manapság hangoztatott elvet és szemléletet: „Gondolkodj

globálisan (=világegyházban), cselekedj lokálisan (szülőfölded helyi

egyházközségében).” A könyvből megláthatjuk, hogy a közöttünk élő

lelkipásztorok, legfőbb példaképük a juhaiért életét adó Jó Pásztor, Jézus

(János 10:11) életpéldáját követve, a lelkekért önfeláldozó életükkel,

huszonnégy órás készenléti emberszolgálatukkal, erkölcsileg nemesítenek

bennünket. Valamint megtudhatjuk azt is, hogy a helyi közösségünkkel

együtt élték meg és szenvedték át a legnehezebb esztendeinket, de

napjainkban sem állnak be az Istentől, Anyaszentegyházból, Anyaföldből,

Családból „csúfot űzök” (Zsoltár 1:1) soraiba. A keresztény világképet –

és értékeket képviselő áldozópapoknak, a Krisztus hit hősiesen helytálló

– és küzdő hőseinek életművét megörökítve követendő emlékművet állít

elénk Kovács János égi pártfogóinak támogatásával. Reméljük, hogy az

egyházközségi élet e kézikönyve nem marad egyedüli teljesítmény,

hanem példáján fellelkesedve országszerte lesznek olyan hívo és

elkötelezett személyek, akik kedvet kapnak és belekezdenek, avagy

tovább folytatják szűkebb pátriájuk egyházközségi múltjának feltárását.

Ezáltal a példaadó múltunkat összekötik jelenkori életünkkel.

Révász György

AZ ÁLLOMÁSFŐNÖK MEGKÍSÉRTÉSE

Tompa Z. Mihály Hatvanban élő újságíró nemcsak a pillanat

művészetének elkötelezettje, hanem az örökkévalóságnak is dolgozó

alkotó, aki már több regényt is írt. Egy bűnügyi történetet feldolgozó

könyvét – Futva is szeress – folytatásokban közölte a 6van7 magazin, sőt

A játék című művét a nagyváradi színházban is előadták. 2007-ben a

Magyar Írószövetség és a Honvédelmi Minisztérium közös pályázatán a

Batthyány Lajosról írt színművét Miniszteri Díjjal jutalmazták. A

Barankovics Alapítvány és KDNP által meghirdetett kisregény-pályázaton

134 mű közül az előkelő 2. helyet érdemelte ki Az állomás című

munkája. 2008-ban az Írott Szó Alapítvány és a Magyar Napló országos

pályázatán különdíjat kapott Az állomásfőnök megkísértése című mai

tárgyú regényével, melyet 2008. december 8-án mutattak be a hatvani

könyvtárban. A kötet méltatására Kocsis István ny. könyvtárigazgató

vállalkozott, míg közreműködött Aba Szőcs László grafikus, aki a kötet

borítóját tervezte, Hargitai Géza fagottművész, míg Monori Zoltán, Déry

Károly és Rudas Helga részleteket adtak elő a műből. Ennek nyomán az

asztalról fogytak, míg a szerző előtt szaporodtak a dedikálandó kötetek,

aki bőszen állta rajongói rohamát.

Sőt az első méltatások is napvilágot láttak a műről, nézzük mit írt

Horváth Kornélia irodalomtörténész, egyetemi oktató a díjnyertes műről:

Az állomásfőnök megkísértése című regény egy vidéki vasútállomás

bezárása körüli eseményeket, az ennek előzményeiként és

következményeként változó emberi viszonylatokat és cselekvéseket tárja

elénk, ugyancsak eredeti narratív megoldásokkal élve. Vincze István

állomásfőnök munkájának, házasságának, későbbi képviselőségének és új

szerelmének történetével, s ezen keresztül az állomás bezárásához, majd

a vonatok újraindításához vezető eseményekkel egy többnyire semleges

hangvételű, néhol azonban szentimentalizmusra is hajló harmadik

személyű narrátor elbeszélése nyomán ismerkedhet meg az olvasó. Ebbe

a nem kronologikus rendű elbeszélésbe illeszkednek azok a fejezetek,

amelyek a regényben egy jegyzőkönyv leírt szövegeként azonosítódnak, s

ily módon a dráma szituációs szövegműködésével helyettesítik a prózai

elbeszélésformát.

E fejezetek kivétel nélkül a „Jegyzőkönyv. Készült ekkor és ekkor. A

rögzítés módja: kamerák.” kijelentésekkel kezdődnek, ezt követi a

helyszín megjelölése, néha rövid leírása szerzői utasítások formájában,

majd a szereplők drámában szokásos dialógusai. Figyelemreméltó, hogy

a drámai szövegrészek is két jellemző formában váltakoznak: Algyergyói

Eszter színésznő története a színésznő monológjain keresztül bontakozik

ki, míg a megfigyelőkkel és a megfigyeléssel kapcsolatos eseményekről

mindig dialógusos formában „tudósít” a regény. Algyergyói monológjai

mindig a színházi próbateremben hangzanak el, míg a párbeszédek a

megfigyelőtisztek irodájában vagy a kiskocsmában, ahol a beszervezett

ügynökök találkoznak egymással és a tartótisztjükkel, később a

pártirodában, illetve két alkalommal egy hálószobában. A helyszínek

skálája önmagában is jelzi, hogy a megfigyelés az élet és a privát szféra

minden területére kiterjed. Az a tény pedig, hogy az első jegyzőkönyv

2007. március 16-án kelt, míg az utolsó dátuma 2008. október 16., azt

sugallja az olvasónak, hogy a megfigyelési háló a mai napig is működik, s

az o nyilvános és intim cselekvései potenciálisan éppúgy megfigyelés és

adatgyűjtés tárgyát képezhetik, mint a regény szereplőinek életeseményei.

A regény különlegessége tehát, hogy a megfigyelés beépül az irodalmi

reprezentációba és az iseri értelemben vett színrevitel része lesz. Másik

érdekessége a központi vasút-téma metaforizálása, néhol kissé didaktikus

allegorizálása: a szövegben sűrűn feltűnnek a vasút és az emberi test

analógiáját, az emberi sorsok és a sínek metaforikus párhuzamát kibontó

szereplői vagy narrátori fejtegetések.

A regényszöveg kiegyensúlyozottságát a dialógusok, a monologikus és

elbeszélő részek kiegyenlített aránya biztosítja, míg az eleven

párbeszédek, a változó szituációk és szereplők, a regényi elbeszélés és a

színpadi szöveg dinamikus együtthatása, s végül a néhol keserű, néhol

szentimentális, összességében sokszor groteszkbe hajló humor izgalmas,

érdekfeszítő olvasmánnyá teszik.

Horváth Kornélia

A szerző dedikálja kötetét a könyvtár aulájában megrendezett író-olvasó

találkozón.