SVEN HASSEL: GESTAPO

A mű eredeti címe: GESTAPOCopyright © 1972 by Bantam Books, Inc.

All rights reserved!A fordítás a Bantam Books 1972. évi kiadása alapján készült

Fordította: Nitkovszki SztaniszlavBorító: © AQUILA

ISBN: 963 9073 87 3Felelős kiadó: Rácsay László ügyvezető

Felelős szerkesztő: Tótisz AndrásMűszaki vezető: Labancz László ügyvezető

Műszaki szerkesztő: Jámbor MariannA nyomás a Kinizsi Nyomdában készült.

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

2

Prológus

Mögülünk idehallatszott a harc zűrzavara. Pici és a Légiós ottmaradtakhátvédnek, mi, a többiek igyekeztünk tovább. Ők ketten a bokrok közt, a sűrűaljnövényzet rejtekében feküdtek, és vártak.

Aztán négy orosz katona bukkant fel a fák között. Mindannyian az NKVD zöldjelvényét viselték. Nagyon fiatalok voltak még, nagyon lelkesek, és a vadászatmámora megrészegítette őket.

Már ott jártak, ahol az ösvény kanyarodik, s a Légiós némán lefelé fordította ahüvelykujját. Pici diadalmasan elvigyorodott. Mindkettőjük géppisztolya ugyanabbana pillanatban robbant bele a csendbe.

Pici talpra ugrott, és csípőjéhez szorítva a géppisztoly agyát, kaszálni kezdett.Egész izmos teste remegett a fegyver rúgásaitól. A Légiós nyugodt volt, mint mindigis akció közben, s egyik véget nem érő haláldalát dudorászta.

Az oroszok arcra buktak a nedves talajon. Mire a golyózápor megszűnt, már csakketten mutatták az élet jeleit; Pici odalépett hozzájuk, hogy befejezze a munkát.Elmulaszthatatlan elővigyázatosság volt ez ezekben a háborús időkben. Ne kíméld asebesülteket se, mert még egy haldokló is el tud sütni egy fegyvert, vagy el tudhajítani egy kézigránátot!

– Sajnálom, cimbora – nézett le szenvtelenül a halott katonákra Pici. – Nemkockáztathatunk, bármennyire is szeretünk titeket.

– Ez van – morogta a Légiós. – Golyót eresztettek volna belénk, ahogy hátatfordítottunk nekik.

A szakaszunkat egy dáridó közepén lepték meg az oroszok. Porta születésnapjátünnepeltük az egyetlen módon, ahogy lehetett – vedeléssel –, és nem voltunk olyanállapotban, hogy visszaverjük az orosz őrjárat váratlan támadását. Ráadásul csakakkor kaptunk észbe, amikor az ablaküveg szilánkjai az arcunkba csapódtak, ésnégy félelmetes PM tátongó szája meredt ránk. Ösztönösen a padlóra vetettükmagunkat, és eltakartuk a fejünket. A Légiósnak és Picinek még volt annyilélekjelenléte, hogy kihajítson néhány kézigránátot a bezúzott ablakon, de ennekellenére máig érthetetlen a számomra, hogyan maradtunk életben. Még mindigremegett a térdünk a sokktól.

Az erdő másik végében gyűltünk egybe. Nyolcan hiányoztak közülünk.– Én láttam kettőjüket a padlóra zuhanni – állította Porta.Néhány pillanat erejéig azon tűnődtünk, vajon mi történhetett a többiekkel.Pici jelent meg. Egy rúgkapáló orosz hadnagyot vonszolt maga után, Papa pedig

határozottan közölte, hogy magunkkal visszük mint foglyot.Röviddel azelőtt, hogy elértük volna az aknamezőt, hallottuk, hogy a hadnagy

felkiált, Pici pedig röhögni kezd. Papa dühösen elkáromkodta magát. Pármásodperccel később Pici előjött a bokrok mögül – egyedül.

– A disznó meg akart szökni – magyarázta vidáman. – Ő akarta, nem?Nem szóltunk. Láttuk Pici zsebéből kilógni a drót végét – az acéldrótét, mely

olyan sokszor jól jött neki. Valahányszor gyorsan, csendben akart megölni valakit...– Megfojtottad a szerencsétlent? – kérdezte hitetlenkedve Papa.Pici vállat vont.– Mondtam – dörmögte. – Meg akart szökni.– Más szóval, meggyilkoltad – állapította meg Stege.

3

I. A spicliMi, akik még megmaradtunk az 5. századból, a hasunkon feküdtünk az almafák

alatt, és a közeledő tartalék sereget figyeltük közönyösen. Negyedik napja vártunkrájuk, s annyira belefásultunk ebbe, hogy már az se érdekelt volna minket, ha nemjönnek. Leszálltak a teherautókról, és kettős sorba fejlődve lassan közeledtek felénkaz úton. Az egyenruháik és a fegyvereik vadonatújak voltak, tökéletesek, csillogóak,szinte hihetetlenül szüzek.

Unottan szemléltük őket. Egyikünk se tett rájuk megjegyzést, de nem is voltszükség erre: a közeledő katonák magukért beszéltek. Nyilvánvaló volt, hogy semmiközös nincs bennünk. Mi katonák voltunk, ők pedig dilettánsok. Ezt bizonyította az agondosság, amivel a felszerelésüket cipelték, ezt bizonyították fényesre suvickolt,merev bakancsaik. Olyan tükörfényesek és olyan használhatatlanok voltak! Senkinem jutna messzire egy ilyen bakancsban. Meg kell keresztelni őket vizelettel, nemis egyszer – ez a bőr megpuhításának és egyben ápolásának a legjobb módja.Vegyük például Porta bakancsát, amely ideális példája a katona lábbelijének. Olyanpuha volt, hogy még a lábujja mozdulatait is látni lehetett benne. És még ha bűzlöttis a vizeletszagtól, ez alacsony ár volt a kényelemért.

– Olyan szaga van, mint egy vizeldének! – szólt rá Portára egy parádé alkalmávalfélszemű ezredesünk. Megjegyzése ellenére nem tiltotta meg nekünk, hogy továbbrais saját gyártmányú ápolószerrel kezeljük a bakancsainkat. Túl régóta volt katonaahhoz, hogy ne tudja, a lába teszi a katonát.

Pici oldalba bökte a Légióst.– Szerinted honnan szedték ezeket össze? Mindjárt hülyére röhögöm magam! A

ruszkik szétszedik őket, mielőtt még eltáthatnák a szájukat. – Fontoskodóan aLégiósra kacsintott. – Ha mi nem lennénk itt, az olyan

fickók, mint te meg én, cimbora, akkor már régen elvesztettük volna ezt aháborút.

Papa, aki egy csenevész fa alatt próbált menedéket keresni a zuhogó eső elől,elnevette magát.

– Legfőbb ideje, hogy megkapd a lovagkeresztet, mi? Egy ilyen hős, mint te!Pici megvetően a földre köpött.– Lovagkereszt! Tudod, hova tűzhetnék! A seggükbe! Le se szarom.A menetoszlop felől kiabálás hallatszott. Az egyik közlegénynek –alacsony,

törékeny figura volt, mintha az aggok házából sorozták volna be – leesett a sisakja.Hatalmas csörömpöléssel gurult az úton. A rémült kisöreg a lejtőn visszafelé gurulósisak után totyogott.

– Vissza a helyére! – ordította vörös arccal egy Oberfeldwebel. – Mégis, mi afenét gondol?

Az öregfiú megtorpant, a sisakról a gutaütés határán álló Oberfeldwebelre nézett,aztán ismét a sisakra, de végül engedelmesen visszaállt a helyére. AzOberfeldwebel komoran bólintott, aztán folytatta az ütemes sípolást, és időnkéntélvezettel ráordított a biztos halálba tartó szerencsétlen amatőrökre.

Ahogy őket figyeltem, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a törékeny kis vénember ateljes lelki és testi összeomlás szélén áll. A sisak elvesztése talán az utolsó cseppvolt a pohárban.

Ohlsen hadnagy, a századparancsnokunk a frissen érkezett tartalék századotvezető hadnaggyal csevegett. Egyikük se figyelt fel az incidensre, egyiküknek se tűntfel, milyen rossz állapotban van az öreg. És ha észre is vették volna, mit tehettekvolna érte? A háborúnak ebben a szakaszában az effajta eseményekmindennaposak voltak.

4

Az öregember egyszer csak térdre rogyott, majd négykézlábra ereszkedett, ésúgy próbált tovább menni. A társai aggodalmas pillantásokat lövelltek feléje.

Az Oberfeldwebel odarohant hozzá, és ráüvöltött:– Felállni! Mi az istent képzel, hol van? Nem piknikezni jöttünk!Az öreg szivar azonban nem mozdult. Lefeküdt a földre, és szívszaggatóan

zokogni kezdett. Akkor se mozdult volna, ha kivégzőosztaggal fenyegetőznek: nemvolt ereje hozzá.

– Jól van – morogta az Oberfeldwebel föléje magasodva. – Ha így akarja, hátrendben. Úgy látom, egy-két dolgot még meg kell tanulnia. Azt hiszi, kimerült, mi?Nos, majd meglátjuk, mit fog csinálni, ha egy egész ezrednyi orosz rohan maga feléelőreszegezett szuronnyal. Akkor majd járni fog keze-lába, mint a motolla! Mostpedig – ordította el magát – kapja fel azt az ásót! Mozogjon, ha nem akarja, hogy azoroszok szétlőjék a beleit!

A vén trotli engedelmesen az ásójáért nyúlt. Nekifogott ásni. Mulatságos ésszánalmas volt egyszerre. Evvel a tempóval a következő ezer évben se lett volnakész a fedezékével. A szabályzat értelmében egyetlen katona kezében se lehetettásó tizenegy és fél percnél tovább. Persze, ennél kevesebb is elég volt, ha az embera fronton szolgált, mint mi – és elégnek is kellett lennie, ha életben akartunkmaradni. Akkora gyakorlatunk volt az ásásban, hogy akár világbajnokok is lehettünkvolna. A lyukak, amiket ástunk, gyakorlatilag egybefüggő vonalat alkottak a spanyolhatártól egészen a kaukázusi Elbrusz csúcsig. Ráadásul a legváltozatosabb terepenástuk őket. Homokban, hóban, agyagban, sárban, jégben – ami csak eszedbe jut,mindenben ástunk lyukat. Pici különösen kiemelkedő volt ebben a sportágban. Hatperc és tizenöt másodperc alatt kiásta magának a fedezéket, és azzal kérkedett,hogy sokkal hamarabb is meg tudná csinálni, ha egy kicsit jobban nekifeküdne.Lehet, hogy tényleg így volt, sohase bizonyította be, azon egyszerű oknál fogva,hogy Pici csúcsát senki nem döntötte meg, és neki nem volt kedve saját magávalversenyezni.

Az Oberfeldwebel a bakancsa orrával meglökte az öreget.– Gyerünk, nagypapa, nem a homokozóban van. Ha ilyen gyorsan fogja csinálni,

halottak leszünk, mielőtt még lekaparta volna a felső termőréteget!Nagypapa erre kiadta a lelkét. Csak úgy, anélkül hogy engedély kért volna rá,

lefeküdt és meghalt. Az Oberfeldwebel őszintén döbbentnek látszott. Beletelt jónéhány másodpercbe, mire a két legközelebbi ember felé fordult, és rájuk mordult,hogy emeljék fel a holttestet.

– Katonáknak nevezik magukat – motyogta. – Az ég óvja Németországot, haezek akarják megvédeni. De várjatok csak, ti szarháziak! Majd én embert faragokbelőletek!

Huhn Oberfeldwebel, Bielefeld ostora, várakozóan összedörzsölte a két tenyerét.Nemigen akadt olyan újonc, akiből ő ne tudott volna embert faragni.

Az öregnek adott kezelés végeredményben megtette a hatását: a többiek közülsenki nem mert elájulni.

– Szívtelen gazember – jegyezte meg Porta a rend kedvéért, aztán teletömte aszáját juhkolbásszal, amit egy halott orosz tüzértől szedett el.

Mindannyian juhkolbászt zabáltunk. Penészes volt, sós, és kemény, mint a kő, deazért jólesett. Félig elrágcsált kolbászomra sandítva eszembe jutott az alkalom,amikor beszereztem. Még csak öt napja volt, de nekem úgy tűnt, mintha már öthónap telt volna el azóta.

Egy sűrű erdősávon nyomultunk át, amikor belebotlottunk az orosz tábori ütegbe.Szokás szerint a Légiós vette őket észre elsőként. Olyan gyorsan és nesztelenül

5

támadtuk meg őket, mint Fenimore Cooper indián hősei, levágva őket kandráinkkal –kétélű szibériai késeinkkel. Mire végeztünk mindőjükkel, úgy nézett ki a hely, minthabomba csapódott volna be közéjük. Derült égből lecsapó villámként leptük meg őket.Egy tisztáson feküdtek – aludtak, napoztak, lazítottak, mintha minden a legnagyobbrendben lett volna a világon. A parancsnokukat a küzdelem zaja csalta elő akunyhójából. Mielőtt felbukkant volna az ajtóban, hallottuk, hogy odakiáltja ahelyettesének, egy hadnagynak:

– Részegek az ebadtái! Már megint a vodka!Ezek voltak az utolsó szavai. Ahogy kilépett a kunyhóból, egyetlen jól irányzott

suhintás elválasztotta a fejét a nyakától. A szétszakított főerekből gejzírkéntspriccelő vér fröcskölt a levegőbe. A parancsnok mögött álló hadnagy automatikusana bokrok felé vetette magát, de Heide már rajta is volt a kandrával, és az oroszzsákként zuhant a földre.

A mészárlás végére merő vér volt a ruhánk, a tisztás pedig úgy nézett ki, mintegy vágóhíd. Néhányan össze is hánytuk magunkat, ahogy szemügyre vettükmunkánk eredményét. A kiontott vér és a kifolyt zsigerek undorító szagotárasztottak, és a legyek sűrű, fekete rajokban már el is leptek mindennégyzetcentiméternyi csemegéznivalót. Kétlem, hogy akadt köztünk olyan, akiszerette a kandrát, de bizonyos körülmények közt kiváló fegyvernek bizonyult. ALégiós és Barcelona tanították meg nekünk a használatát.

Leültünk a lőszeres ládákra, háttal a hulláknak. Annyira finnyásak azért nemvoltunk, hogy megtagadjuk magunktól az élvezetet, amit az orosz kolbász evése ésaz orosz vodka ivása jelentett. Egyedül Hugo Stegének nem volt étvágya. Stegétgyakran cukkoltuk, mert jó nevelést kapott, és okos ember hírében állt. Afféleértelmiségi volt. És azért is, mert soha nem hallottuk káromkodni. Már ez magábanabnormálisnak számított, de még furcsábban néztünk rá, amikor Pici felfedezte,hogy Stege minden étkezés előtt kezet mos.

Papa a tekintetével felmérte a kolbászhegyeket és a vodkával teli rekeszeket.– Magunkkal visszük őket – döntötte el. – Ezeknek a szerencsétleneknek már

úgyse lesz szükségük rájuk.– Könnyebb haláluk volt, mint egyeseknek – jegyezte meg a Légiós, végigsimítva

a kandrája pengéjén. – Ezekkel lehet a leggyorsabban megölni egy embert.– Én undorítónak találom – mondta elcsukló hangon Stege, majd harmadszor is

rókázni kezdett.– Ők tehetnek róla – érvelt Porta. – Napoztak, kikapcsolt aggyal, a seggükbe

dugott hüvelykujjal. Háború van, ha elfelejtetted volna! Az is előfordulhatott volna,hogy mi fekszünk itt a helyükben, lenyiszált fejjel.

– Ettől még undorító – makacskodott Stege.– Mit akarsz, mi a fenét csináljunk? – förmedt rá Porta. – Azt hiszed, nekem

szórakozást jelent kiontani más emberek belét? Azt hiszed, én szeretem ezt azéletet? Kérdezte tőled valaki, amikor berángattak a kibaszott seregbe, vettemagának a fáradságot valaki, hogy megkérdezze, szeretsz-e embereket öldösni?

Stege fáradtan megrázta a fejét.– Kímélj meg minket a filozófiádtól, kérlek.– Miért? – kérdezte a Légiós, szája egyik sarkából a másikba görgetve a

cigarettáját. – Lehet, hogy elcsépeltnek fog tűnni, amit mondok, de attól még igaz:azért vagyunk itt, hogy öljünk, akár tetszik ez nekünk, akár nem.

– Emellett – tette hozzá Porta, mérgesen az orrát kerülgető légyraj közé csapva–, nem emlékszem rá, hogy valaha is visszahúzódtál volna, amikor ritkítani kellett azoroszokat. És amikor azt – mutatott Stege kandrájára – elszedted a halott orosztól?

6

Mire kellett neked, ha nem azért, hogy ölj vele? Vagy csak a körmödet akartadpucolni vele? Azért tetted rá a kezed, hogy szükség esetén beleállíthasd valakibe.Ahogyan mi is.

Papa feltápászkodott, és türelmetlenül biccentett.– Gyerünk. Elszaladt az idő.Kelletlenül morgolódtunk, de azért felálltunk, és libasorba fejlődve követtük

Papát. Folytattuk az utunkat a fák közt; Pici és Porta, akik szokásukhoz hívenhátramaradtak egy kis zabrálás kedvéért, valamivel később csatlakoztak hozzánk.Az arckifejezésük arról árulkodott, hogy volt köztük egy kis nézeteltérés, amibőlPorta került ki győztesen: ő két aranyfogat mutogatott nekünk büszkén, míg Picinekcsak egy jutott.

Papa ezúttal is letolta őket, de egyikük se volt az a fajta, akiből a lelkifröccskönnyeket csal elő.

– Előbb-utóbb még lelőlek titeket! Rosszul vagyok tőletek! Kirángatni a halottemberek fogát!

– Nem mindegy nekik, ha egyszer úgyis halottak – felelt vissza Porta mérgesen.– Te se hagynál ott egy arany karikagyűrűt, nem? Vagy egy bankjegyet! Mi akülönbség?

Papa tehetetlenül füstölgött. Ugyanolyan jól tudta, mint bármelyikünk, hogyminden századnak megvoltak a maga „fogorvosai”, akik harapófogóikkalrendszeresen körbelátogatták a halottakat.

Most pedig, öt nappal később, itt ültünk a gyümölcsfák alatt, és a juhkolbásztmajszolva, esőköpenyeink alá húzott nyakkal a tartalékosokat bámultuk. Ezek azesőköpenyek a legváltozatosabb célokat szolgálták. A szükség függvényébenhasználtuk őket köpenyként, sátorként, álcaként, takaróként, függőágyként,szemfedélként vagy zsákként, hogy a felszereléseinket cipeljük bennük. Azesőköpeny volt az első holmi, amit a katona kezébe nyomtak, és egyben alegértékesebb is.

Porta oldalra tekerte a fejét, és felpislantott a nedves égboltra.– Átkozott eső – zsémbelődött. – Átkozott hegyek. A legrosszabb terep, és

nekünk épp itt kell lenni. – Az ellenkező irányba, a szomszédja felé csavarta a fejét.– Emlékszel Franciaországra? – Epekedőn sóhajtott egyet. – Ember, az aztán nemvolt semmi! Csak ültél a seggeden a napsütésben, bort iszogattál, a tehenek megközben békésen legelésztek... Nem volt semmi, he? Istenem, micsoda dolgunk voltnekünk ott!

Heide a kolbászával figyelmeztetően Huhn, az öreget halálra kínzófőtörzsőrmester felé intett.

– Ezzel még sok bajunk lesz – jósolta. – Érzem a csontjaimban.– Senki se cseszegethet úgy minket, hogy ne fizessen érte! – mordult el Pici.

Haragosan Heide kolbászának az irányába nézett. – Próbálja csak meg, ésmegkapja, amit érdemel. Egyvalamiben nagyon jó vagyok, éspedig a hozzá hasonlópatkányok kinyiffantásában.

– Másra nem is leszünk jók, mire a háború véget ér – kesergett Stege. – Mindentkiölnek belőlünk, csak az ölést nem.

– Ennek is hasznát veheted – gúnyolódott Pici. – Még békeidőben is szükség vanprofi gyilkosokra, nem igaz? – bökte oldalba a Légióst. A kérdezett szótlanulbólintott.

Stege megvetően hátat fordított nekik.A hadnagy, aki idevezette az erősítést, felsorakoztatta a katonákat, hogy átadja

őket új parancsnokuknak. Láthatóan nem óhajtott túl sokáig elidőzni a körünkben – a

7

környék meglehetősen ártalmas volt az egészségre. Az előtte felsorakozott emberektotális közönnyel eresztették el szavait a fülük mellett.

– Nos, emberek, most már maguk is a fronton vannak, és hamarosanmegütközhetnek a birodalom ellenségeivel. Adott a lehetőség, használják ki! Mostvisszanyerhetik a jó hírüket, tisztára moshatják a nevüket, hogy egyszer majd újraszabad emberekként élhessenek a hazájukban. Ha jó magatartást tanúsítanak,minden bejegyzés törölve lesz a priuszukból. Csak maguktól függ! – Megköszörültea torkát, szigorú tekintettel végigmérte a

katonákat. – Bajtársak, a Führer nagy ember!Tökéletes csend fogadta kijelentését. Aztán Porta gonosz kacaja robbant ki az

esőköpeny alól, és elcsíptem egy halkan elmormolt „lófaszt!” is. A hadnagy felénkperdült, arcát és agyát elöntötte a vér. Megmerevedett, keze automatikusan apisztolytáskájára csúszott. Végül mégis visszafordult a saját zsivány bandájához.

– Ne higgyék, hogy itt lapíthatnak! Minden tettük nyilvántartásba lesz véve! –Rövid szünetet tartott, hogy az emberek kellőképpen megemészthessék ezt. – Neokozzanak csalódást a Führernek! Egyedül magukon múlik, hogy jóvá teszik-ebűneiket, amiket Adolf Hitler és a birodalom ellen elkövettek. – Vett egy mélylélegzetet, s közben felénk pillantott. Mintha egy félkegyelművel meg egy ravaszdirókával nézett volna farkasszemet: Pici és Porta meredtek rá ellenségesen. Ahadnagy egy pillanatra elsápadt, de rendületlenül folytatta: – Németországlegderekabb fiai, legbátrabb katonái mellett harcolhatnak, és jaj lesz annak, akigyávának bizonyul!

A monoton monológ tovább folytatódott. Papa elismerően bólintott.– Ezt már szeretem. A legderekabb és legbátrabb német férfiak! Pici és Porta! Ez

kész röhej!Pici sértődötten felült.– Mi olyan mulatságos benne? Nem kérdés, hogy én vagyok anyám legjobb és

legbátrabb fia...– Az ég óvjon minket az ilyen családoktól! – Heide megborzongott. – Fogadni

merek, hogy te vagy az egyetlen!– Most már igen – ismerte el Pici.– Mi történt a többiekkel? – kíváncsiskodott Porta. – Megölték őket?– Elmondom neked. Az első, amilyen hülye volt, önként elment a Gestapóra.

Önként, érted!? Átkozott seggfej. Stadthausbrücke 8. szám – mesélte, mintha a címörökre belevésődött volna az emlékezetébe. – Behívták, hogy feltegyenek nekinéhány kérdést holmi falra festett jelszókkal kapcsolatban. Szerette az ilyesmit,jelszavakat mázolni a falakra. Elég az hozzá, hogy elment egy szép nap, és sohatöbbé nem láttuk. Ami pedig a másikat, Gertet illeti... – Megvetően megrázta a fejét.– Tudjátok, mit csinált a barom?

Mindannyian biztosítottuk róla, hogy nem tudjuk. Pici fintorogva folytatta:– Önként beállt a haditengerészethez. Egy tengeralattjáróban végezte.– Mi lett vele? – kérdeztem.Pici a földre sercintett. Nemigen díjazta a hősöket.– Elsüllyedt a kibaszott hajóval, még '40 elején. Dönitz tengernagytól kaptunk is

érte egy levelezőlapot. Rém aranyos volt. Az írta: A Führer köszöni Önöknek. És voltrajta egy imádnivaló fekete keret, meg minden. – Váratlanul elröhögte magát. –Fogadjunk, hogy nem is sejtitek, mi lett a sorsa!

Picit ismerve sejtettük, de nem akartuk lelőni a poént.– Az öreglány kitörölte vele a seggét. Kiment egy nap a budiba, rájött, hogy nincs

papír, mire kiáltott nekem, hogy vigyek valami puhát. Nem találtam se újságpapírt,

8

se semmi mást, úgyhogy fogtam a tengernagy levelezőlapját, és belöktem neki azajtó alatt. Miután kijött, szitkozódott, akár egy kocsis. A levelezőlap összevisszakarcolta a seggét. Kemény és durva volt, aszonta. Kemény és kibaszottul durva.

Elismerően röhögtünk a kedvéért.– Így hát te maradtál egyedül – mondtam, miután elcsitultunk.– Ez a helyzet – bólogatott büszkén Pici. – Tizenkettőből egyedül én. Néhányukat

a Gestapo kapta el. Hárman a tengerbe fulladtak. A két legkisebb kölyök összeégettegy RAF-bombázás alatt. Az ő hibájuk volt, állítom nektek. Nem voltak hajlandóaklemenni az óvóhelyre, merthogy ők nézni akarták az égen szálló kibaszott repülőket.Nos, jól megnézték őket! – Bambán megcsóválta a fejét. – Szóval, csak énmaradtam meg az öreglány. Nem semmi, ugye? – Végignézett rajtunk, egyenkéntszemügyre véve mindannyiunkat. – Fogadjunk, hogy egyikőtök se hozott akkoraáldozatot, mint mi. Tizenegyet egy csapásra, és mindet Adolfért... – Mohónbeleharapott a kolbászába, aztán húzott egyet a körbe-körbe vándorlóvodkásüvegből. – A franc essen mindőjükbe! – kiáltott fel dacosan. – Nem érdekel,csak én éljem túl ezt az egészet. Márpedig valami azt súgja nekem, hogy látni fogoma végét.

– Nem is csodálkoznék – mormogta Papa.

A Légiós egy főzőedény fölé hajolva kuporgott, elmélyülten kavargatta atartalmát. A lángokat Porta táplálta szorgalmasan fahasábokkal. A sűrű,bugyborékoló massza miniatűr tűzhányókat hozott létre a felszínén, melyek kilövellvetartalmukat apró kráterekké roskadtak össze, és közben meglehetősen erős gázokateregettek. Ez azonban aligha volt meglepő; négy napon át cipeltük magunkkal apépet, mindenki egy-egy adagot a kulacsában.

– Erjednie kell – magyarázta Barcelona, amikor néhányan lázadni próbáltak.Mostanra, úgy tűnt, kellőképpen megerjedt, és készen állt a lepárlásra. A Porta

felállította a lepárlókészüléket, a Légiós pedig rázárta a szoros fedőt az edényre.Körbeültük a tüzet, és vártuk, hogy valami történjen.

Merengésünket a sorba állított tartalékosok lagymatag kiáltása szakította félbe:– Sieg heil!A hadnagy elhúzott egy kétéltű VW-val, Ohlsen hadnagy pedig azonnal

kezelésbe vette az újonnan érkezetteket, ami azt jelentette, hogy újabb beszédzúdult a szerencsétlenek nyakába. Amikor engedélyt adott nekik az oszlásra, kishíján azt tették: ájultan vagy félájultan terültek el a földön, húzódtak össze nedves,nyomorult csoportokba a fák oltalmában. Lehajították a felszerelésüket, néhányukkinyújtózott a nedves fűben. Feltűnt, hogy távol tartották magukat tőlünk. Világosvolt, valami módon sikerült megfélemlítenünk őket.

Huhn Oberfeldwebel határozott léptekkel felénk indult, és magabiztosanáttrappolt köztünk. Ahogy elment a fazék mellett, meglökte a bakancsával,kiloccsantva jó néhány cseppet az értékes nedűből. Huhn a lepárlókészülékrepillantott, majd anélkül, hogy egyetlen szóval is elnézést kért volna, folytatta útját.Éreztük a felszerelése új szagát, hallottuk betöretlen bakancsa recsegését, ahogyelhaladt előttünk.

A Légiós összepréselte az ajkait. Tűnődve Huhn után nézett, aztán Pici feléfordult, és némán lefelé fordította a hüvelykujját. Pici bólintott. Még mindig akolbásszal a kezében, felkelt, és céltudatosan az Oberfeldwebel után lépdelt. Azesőköpenye dagadtra fúvódva libegett utána, amitől úgy nézett ki, mint egy sétálólégvédelmi ballon.

– Hé, maga! – kiáltott Huhn után. – Kiöntötte a snapszunk egy részét!

9

A „hé, maga” kiáltásra Huhn nem reagált – nyilván legrosszabb álmában se hittevolna, hogy egy nála alacsonyabb rangú katona meg mer így szólítani egyOberfeldwebelt. A snapsz említésére azonban leesett neki, hogy talán mégiscsak őlehetett az, akihez Pici a szavait intézte. Hátrafordult, lassan, még mindig kételkedvebenne, hogy amit hallott, jól hallotta. Pici láttán aztán minden kétsége eloszlott.

– Mi ütött magába? – rivallt rá kidülledt szemmel. – Magát nem tanították meg,hogyan kell beszélnie a feletteseivel?

– Dehogynem, dehogynem – felelte türelmetlenül Pici. – Jól ismerem azt a rizsát.De most nem erről akartam beszélni magával.

Huhn homlokán kidagadtak az erek.– Maga teljesen megőrült! Azt akarja, hogy letartóztassam? Mert ha nem, akkor

ajánlom, vigyázzon a koszos nyelvére! És tanulmányozza a HDV-t, vagy még póruljárhat!

– Jól ismerem a szabályzatot – vágott vissza a rendíthetetlen Pici. – Egyszer mármondtam, hogy nem erről akarok beszélni magával. Később elcseveghetünk róla, haannyira odáig van érte, de most térjünk inkább rá a snapszra, amit felrúgott.

Huhn vett egy mély lélegzetet, nagyon mélyet, tüdeje legeldugottabb bugyrát ismegtöltve a jó orosz hegyi levegővel, aztán kitágult orrlyukakkal fújtatott egyhatalmasat. Kétség nem fér hozzá, hétévi katonai szolgálata alatt egyszer setapasztalt ilyen hangnemet. Tudtuk róla, hogy a kegyetlen heubergi katonaifogolytáborból került ide. Ha ott valaki úgy merészelt volna beszélni vele, mint mostPici, habozás nélkül lelőtte volna az illetőt. Láttam rajta, hogy erősen viszket apisztolytáskán nyugvó tenyere, csakhogy itt nem a fogolytáborban volt, nempuffanthatott le egy német katonát ennyi vétségért. Szem- és fültanú pedig bővenakadt.

Pici nem tágított, a kolbászt szorongatva hatalmas mancsában fáradhatatlanulhajtogatta:

– Felrúgta a snapszunkat. Legalább bocsánatot kért volna. Ez a legkevesebb...Huhn kinyitotta a száját, idegesen megszánkóztatta néhányszor az

ádámcsutkáját, végül anélkül, hogy bármit is mondott volna, összezárta az ajkait. Azegész jelenet enyhén szólva nevetséges volt. Ha haditörvényszék elé rángatja Picit,akkor is legfeljebb annyit ér el, hogy a bíróság jól kiröhögi. Valamit azonban tennikell. Egy kretén Stabsgefreiter mégse inzultálhat büntetés nélkül egy Oberfeldwebelt.

Pici Huhn mellkasába bökött a kolbásszal.– Próbálja megérteni – javasolta. – Négy napja hurcoljuk magunkkal ezt a löttyöt.

Mindenhova magunkkal vittük, mégse löttyintettük ki egyetlen cseppjét sem. Erre jönmaga, és belerúg azzal az ormótlan bakancsával. És még csak bocsánatot sem kér!– Megrázta a fejét. – Nem értem, miért van úgy oda. Szerintem nekünk kelleneharagudni, nem magának. Itt ücsörgünk békésen, a snapszunkat kotyvasztjuk...

Huhn félreseperte a kolbászt, és megmarkolva a pisztolyát Pici felé lépett.– Jól van, most már betelt a pohár! Én türelmes ember vagyok, de ami sok, az

sok. Mi a neve? Maga kereste a bajt, és higgye el, nálam megtalálta! – Előhúzott egynoteszt meg egy tollat, és várta, hogy Pici bemondja a nevét.

Pici beintett neki.– Kapja be! A fenyegetései itt szart se érnek! Ha elfelejtette volna, a fronton van.

Mi pedig azok a fiúk vagyunk, akik életben maradtak. És tudja, miért maradtunkéletben? Mert tudjuk, hogyan vigyázzunk magunkra. Ami, ha jól sejtem, nemmondható el magáról. Ha érdekli, van egy olyan mulatságos érzésem, hogy nemfogja megérni ennek a röhejes szabályszegésnek a továbbítását.

Az isten tudja, mi történhetett volna, ha Ohlsen hadnagy közbe nem lép, és el

10

nem rontja a mókát. Már épp kezdett érdekessé válni a műsor, amikor a hadnagyodament Picihez, és a hüvelykujjával hátrabökött a válla fölött.

– Tűnés, Creutzfeldt, mégpedig szaporán, ha nem akar haditörvényszék elékerülni.

– Értettem, uram! – Pici szalutált, összecsapta a bokáját, aztán elhagyta azütközet helyszínét. Lassan visszasétált hozzánk. – Egy nap, mégpedig hamarosan,elkapom a rohadékot! – ígérte.

– Én megmondtam – szólalt meg Heide. – Én mondtam nektek, hogy sok bajunklesz vele.

– Ne aggódj. – Pici jelentőségteljesen bólintott. – Megjegyeztem a képét. Márcsak idő kérdése...

– Az isten szerelmére! – fakadt ki Papa. – Tényleg nagy bajban leszel, habelekötsz minden tiszthelyettesbe, akinek rühelled a képét.

Pici vissza akart vágni, de mielőtt még megtehette volna, a Légiós diadalmasanfelkiáltott:

– Gőzölög! Kérem a csövet! Gyorsan! Tegyetek oda egy üveget!Izgatott kapkodásba kezdtünk. A Légiós kinyújtott kezébe nyomtam a gumicső

végét, Porta a fazék mellé állított egy üveget. Az apparátust csatlakoztattuk, aztánakár a gyerekek, lélegzetvisszafojtva vártuk, hogy a desztilláció csodájamegtörténjen. A gőz lassan értékes folyadékcseppekké alakult.

– Jön! – rikoltotta Porta.Az izgalom szinte elviselhetetlen volt. Éreztem, hogy a szájamban összegyűl a

nyál; hirtelen olyan szomjúság kapott el, amit még soha nem tapasztaltam. Heidekörbenyalta az ajkait. Pici nagyokat nyeldekelt. Az üveg lassan megtelt.

Egész éjszaka hűségesen őriztük a fazekat. Egymás után vettük el a házi főzetűpálinkával teli üvegeket. Eszünkbe se jutott, hogy aludni is kellene. Ohlsen hadnagymegállt mellettünk, kétkedő tekintettel szemlélte a ténykedésünket.

– Maguk megőrültek – állapította meg végül. – Tényleg meg akarják inni ezt azijesztő kotyvalékot?

– Miért ne? – kérdezett vissza Pici ellenségesen.A hadnagy válasz helyett megcsóválta a fejét.Spät hadnagy őszinte aggodalommal figyelt minket.– Át fogják szűrni? – kérdezte.– Nem éri meg a fáradságot – felelte a Légiós.– De hát, az isten szerelmére, ha ezt ilyen állapotban isszák meg, földhöz fogja

vágni magukat, mint paraszt a taknyot.– Tekintve, hogy alkohol – értett vele egyet a Légiós. – Ez benne a lényeg.Ohlsen hadnagy ismét megcsóválta a fejét, aztán Spättel együtt visszavonult.

Világos volt, hogy mindketten elkerülhetetlennek látják az alkoholmérgezést.Reggel még mindig a pálinkát főztük az almafák alatt. A háború pillanatnyilag

megszűnt létezni számunkra. A kezdeti kapkodás után immár szervezetten folytattuka munkát, szétosztva egymást közt a munka terhét.

Egész nap és egész este babusgattuk a pálinkafőzőnket. Röviddel éjfél után egyterepjáró zötyögött le hozzánk a hegyi úton. Lefékezett a közelünkben, s egyverejtékező, nyakig sáros tiszthelyettes pattant ki belőle.

– Hol a parancsnokuk? – kiáltott felénk.Felébresztettük Ohlsen hadnagyot, aki átvette az üzenetet. A futár tisztelgett, és

már robogott is tovább, tövig benyomott gázpedállal. Rossz előérzetünk volt.– A tetűláda – motyogta szokása szerint a Légiós. – Ez betett nekünk!

Gyorsítsatok rajta – parancsolta. – Ha igyekszünk, lefőzhetünk még legalább egy

11

üveggel, mielőtt indulni kellene.– Már harmincegy üveggel van – jelentette be Porta ünnepélyesen. –

Megszámoltam őket!Picit nem hagyta nyugodni valami.– Én inkább azt szeretném tudni, mikor kóstolhatjuk meg.– Majd akkor, ha mondom. – A Légiós fenyegetően szétnézett. – Ha rájövök,

hogy valaki beledugta az ujját, mielőtt még engedélyt adtam volna rá, akkor nagy bajlesz!

Pici vállat vont, és mogorván elballagott, valamit motyogva magában. Ebben apillanatban harsant fel Ohlsen hadnagy sípja. A pokolba kívántuk az átkozottjószágot.

– Ötödik század, készüljenek az indulásra! És csipkedjék magukat!Kelletlenül nekiláttunk szétszedni a szeszfőző készülékünket. Miközben ezzel

voltunk elfoglalva, Huhn Oberfeldwebel jött oda hozzánk, és pattogni meg ordítoznikezdett:

– Frissen, üdén, lusta barmok! Mozogjanak! Mi a fene esett magukba? Süketektalán?

– Maga lesz süket, ha nem fogja be – morogta fenyegetően a Légiós.Huhn feléje perdült, ám ebben a pillanatban közbelépett Papa. Odaállt Huhn elé,

olyan közel hozzá, hogy a sisakjaik egymást érték, és higgadtan, tisztelettudóan, defenyegető éllel a következőket mondta:

– Huhn Oberfeldwebel, van valami, amit el kell mondanom magának. Valami,amit úgy érzem, tudnia kell. Ennek a szakasznak én vagyok a parancsnoka, tehátezek az én embereim, és nekem kell gondoskodnom róla, hogy végrehajtsák aparancsokat. Már nem emlékszem rá, mi az eljárás odahaza a laktanyákban, aztviszont nagyon is tudom, hogy mi a helyzet itt, a fronton. Amit, érzésem szerint,magának még meg kell tanulnia. Én csak annyit mondok, hogy vagy távol tartjamagát az embereimtől, vagy engedélyt adok nekik rá, hogy megtanítsanak magánakegy-két dolgot. Márpedig ők értik a módját, nekem elhiheti!

Porta felnyerített.– Akár egy retardált ökörnek is magyarázhatnál ezzel az erővel!Huhn feléje lépett, de Papa tekintete megtorpanásra késztette.– Nehogy azt higgye, hogy ezt megússza büntetés nélkül! – sziszegte Portának,

s azzal elrohant, hogy panaszt emeljen.Láttuk, hogy Spätet próbálja megfűzni, nem sok sikerrel. A hadnagy hallgatta egy

fél percig, aztán szó nélkül faképnél hagyta.Ohlsen hadnagy türelmetlenül ránk kiáltott az útról. Porta és Pici felkapták a

súlyos főzőedényt, és elfoglalták helyüket a menetoszlopban. A néhány méterrelmögöttük álló hadnagy úgy tett, mintha nem vette volna észre a hadviseléshez neméppen nélkülözhetetlen felszerelést.

Az újak fejvesztve, rémülten rohangáltak hozzánk. Az egyikük beleütközöttPortába; ijedten ugrott hátra, mint akit lódarázs csípett meg.

– Még egy ilyen, és a szájpadlásodba verem a fogaidat!Az ember elfehéredett, s egyetlen szót se mert szólni.– Átkozott amatőrök – röffent rá a tartalékosra Pici.Ohlsen hadnagy elordította magát, mire mindannyian vigyázzba vágtuk

magunkat.– Porta, hol az istenben van a sisakja? – förmedt rá a hadnagy a cimboránkra. –

Mi a szar az a szörnyűség a fején?Porta lekapta viharvert, sárga kalapját.

12

– Nincs, uram. Az oroszok megfújták.Ohlsen hadnagy és Spät reménytelenül egymásra néztek. Ha Portáról volt szó,

mindig feladták.– Jól van – legyintett fáradtan Ohlsen. – Tegye vissza! Nem menetelhet fedetlen

fővel.– Értettem, uram.A rémes, sárga kalap ismét Porta fejére került, a menetoszlop pedig útjára indult

az elmaradhatatlan esőben, mely ezúttal, a változatosság kedvéért, egyenesen azarcunkba csapott. Pillanatnyi izgalmat okozott egy nyúl, mely éppen Portáék előttnyargalt át az úton. A mindig tettre kész Porta utánakapott, de nem sikerült elkapniaa fülest, és az edény értékes tartalma is kis híján a földre került.

– Mi a fenét csinálsz? – kiáltott rá Pici.– Megnyúzhattuk volna, és megpárolhattuk volna a piával együtt a fazékban –

sajnálkozott Porta.Pici haragosan összevonta a szemöldökét.– Ki a fene akarja elrontani a szeszt egy tetves nyúl miatt!– Pedig így csinálják az előkelő éttermekben is – állította Heide, aki mindig

mindent tudott. – Drága csemegének számít a borban párolt nyúlhús.– Baszd meg a nyuladat – ajánlotta neki Pici. – Nekem inkább egy tyúk kellene...

– A szövegét színesen illusztráló kézmozdulatai minden szónál ékesebbenelmagyarázták, miféle madárkára gondolt. – Már el is felejtettem, hogy néz ki,átkozott legyek, ha nem. Emlékeztek arra az oroszra, aki egy libával csinálta? Lehet,hogy én is azt tenném, ha nagyon rám jönne, és nem lenne más kéznél...

– Duma – vélekedett Heide. – Ebben az időben akkor se menne, ha tálcánraknák eléd.

– Viccelsz? – húzta ki magát Pici. – Ahogy most érzem magam, akár azÉszaki-sarkon is tudnék, tök pucéron. Azt már elfelejtettétek, mi volt a török fronton?Volt legalább tízcentis a hó...

– Az más. A hóban csinálhattad, de meztelenül az Északi-sarkon, az márbiztosan nem menne – mondta komoly arccal Steiner.

Steiner sofőr volt, akit büntetésként helyeztek hozzánk, mert Milánóban eladottvalakinek egy kincstári vagont. Mindig mindent szó szerint vett.

– Senki nem tudna azon a hőmérsékleten – állhatatoskodott. – Fizikailehetetlenség.

– Beszélj a magad nevében! – gurult be Pici. – A belső hőmérséklet az, amiszámít! Attól függ, mennyire akarod, érted?

– Ez nem igaz – makacskodott Steiner. – Először is, be se tudnád tenni olyanhidegben.

– Honnan tudod? – Pici olyan hévvel fordult Steiner felé, hogy a fazékból egyjókora adag cefre az egyenruhájára löttyent. – Lehet, hogy te nem lennél képes, de afenébe, én igen! Nos, még jól emlékszem rá, hogy...

– Halkabban! – szólt rájuk Ohlsen hadnagy. – Nem kellene bejelentenünk azellenségnek, hogy közeledünk.

Lefordultunk a hegyi útról, és vastag, rugalmas, zöld szőnyegen lépdeltünktovább. Valahol a közelben egy tehén szuszogott elégedetten. Frissen fejt tej illatacirógatta meg az orrunkat.

– Innen egyes sorban megyünk tovább – érkezett a suttogva továbbadottparancs.

Huhn Oberfeldwebel rágyújtott egy cigarettára. Spät hadnagy, aki természetesenazonnal észrevette a villanást, dühösen odarohant hozzá.

13

– Mi az istent csinál? Tapossa el azt a szart, és menjen a sor végére. Maradjon isott!

Huhn szó nélkül eltűnt.A ködös félhomályból hirtelen egy épület körvonalai bontakoztak ki. Egy tanyaház

volt, ablakain át halvány fény szűrődött ki. Ohlsen hadnagy megállított minket.Rengeteg tapasztalatunk gyűlt össze a tanyaházakat illetően. Néha csak a békésgazdálkodókat és családjaikat találtuk bennük, máskor meg egy egész szakasznyiorosz katonát és egy géppuskafészket rejtettek magukban.

Ohlsen magához intett minket.– Heide, Sven, Barcelona, Porta! Menjenek, tisztítsák meg a helyet. És

vigyázzanak, ha a ruszkik vannak ott, biztosan őrt állítottak. Ne lőjenek, csak hamuszáj. Használják a kandráikat.

Előhúztuk a késeinket, és az épület felé osontunk. Ilyenkor az idegeim mindigpattanásig feszültek, a testem remegett.

Alig tettünk meg néhány métert, észrevettük, hogy Pici is csatlakozott hozzánk. Afogai közé szorította a kését, egyik kezében az acéldrótját tartotta. Azarckifejezésünk láttán kéjesen elvigyorodott, aztán Porta fülébe súgta:

– Az aranyfogak fele az enyém!Porta a fejét csóválta, de nem szólt semmit. Ő volt az első, aki elérte a házat.

Nesztelenül és rugalmasan, akár egy macska, felhúzta magát az ablakpárkányra, ésmár bent is volt a házban, mielőtt mi még egyáltalán odaértünk volna. Követtük asötét helyiségbe, ahol aztán mindannyian megtorpantunk, és a fülünkkel próbáltukfelderíteni az épület többi részét. Valahol megnyikordult egy ajtó. Heide megugrottijedtében, és ösztönösen előkapott egy kézigránátot. Barcelona megfogta acsuklóját.

– Ne hülyéskedj!Pici, még mindig fogai közt a késsel, megfeszítette az acéldrótját. Porta

hátraköpött a bal válla fölött; ez állítólag szerencsét hozott neki.Vártunk még egy pillanatig, aztán Pici belevetette magát a sötétségbe. Újabb

rövid várakozás következett, majd fuldoklás gurgulázó, elcsukló hangjaihallatszottak, aztán ismét csend lett.

Pici visszatért egy döglött macskával a dróthurokban.– Szegény kiscica! – himbálta meg Heide arca előtt. Újra levegőt mertünk venni.– Lehettek volna a vörösök is – motyogta restelkedve Heide. Eltette a

kézigránátot.Pici elröhögte magát, és egy sarokba lökte a macskát.Most, hogy megszabadultunk az ellenségtől, végre nekiláthattunk átkutatni a

házat. Kihúzgáltuk a fiókokat, belestünk a szekrényekbe. Pici talált egy bögre lekvárt.Leült vele az egyik sarokba, és üdvözült képpel belekanalazott a markával. Portafelkapott egy üveget, megvizsgálta a címkéjét a félhomályban, és miután arra akövetkeztetésre jutott, hogy konyak van benne, meghúzta.

– Fura egy konyak – rázkódott meg. Odaadta az üveget Heidénak, aki óvatosanbeleszagolt, ivott egy kortyot, megforgatta a száj üregében, aztán undorodva apadlóra köpte a löttyöt.

– Méghogy brandy! Ez inkább tetraklorid, te hülye állat!Pici felvihogott.– Ezért maradok én inkább a lekvárnál!– Kapd be! – mordult rá Porta.Megint ajtónyikorgást hallottunk. Mozdulatlanná dermedtünk. Egy órának tűnő

pillanat telt el így, aztán Pici és Barcelona a kanapé mögé vetették magukat. A

14

lekváros bödön átgurult a szobán, tartalma a szőnyegre folyt. Porta az ajtóhozrohant, és berúgta.

– Bárki is vagy – ordította –, bekerítettünk!Csend.Idegesen babrálni kezdtem az ösztönösen előkapott kézigránát biztosítószegét.

Kétségtelenül volt ott valaki – mindannyian éreztük a jelenlétét. Pattanásig feszültizmokkal, ugrásra készen kuporogtunk, akár a sarokba szorított vadállat, akinek azölés nemcsak az önfenntartás puszta kényszerűsége, hanem egyfajta önkielégítőöröm is a gyötrő feszültség levezetése.

Moccanni se mertünk.– Jeleznünk kellene a századnak – motyogta Barcelona.– Inkább gyújtsuk fel a házat – javasolta Pici. – Egyenként leszedjük őket, ahogy

kimenekülnek. Nincs jobb egy kis tűznél, ha az ember gyorsan ki akar takarítani egyházat.

– Használd a tökfejed! – pörgött be Porta. – Világítsuk be az egész környéket?Megint nyikorgást hallottunk, ajtóét vagy padlódeszkáét. Porta képtelen volt

tovább elviselni ezt a bizonytalanságot. Felkattintotta az elemlámpáját, és alegtávolabbi ajtóhoz rohant. Ügyet se vetve az esetleges következményekre,körbepásztázta a szomszéd szobát. Szerencséje volt. Puskacső helyett egy lányrémült tekintete szegeződött rá. A fiatal teremtés a falhoz lapulva igyekezettbelesimulni a sötétségbe, remegő kezében vastag botot szorongatott fegyvergyanánt.

Nem akartunk hinni a szemünknek. Heide tért magához elsőként. Vigyorogva Picifelé fordult.

– Itt a tyúkod – jegyezte meg kajánul.Pici odament a lányhoz, durván maga felé fordította az arcát, aztán

megcsiklandozta a fülét az acéldrót végével.– Beszélsz németül?A lány tágra nyílt szemmel bámult rá.– Attól tartok, megfojtottam a macskádat – mondta szívtelenül Pici. – De

szerezhetek neked másikat, ha kedves leszel hozzám...A lány ijedten megrázta a fejét.– Én... én nem partizán – hebegte. – Nyet, nyet! Én nem kommunista szemét. Én

nagyon szeretni germánszki katonák... ponyimajetye?– Persze hogy értjük – kacsintott rá Porta. – Nem vagy partizán, nem vagy

komcsi söpredék, és szereted a német katonákat. Akkor meg mi a fenének kelletttetraszarkloridot töltened abba a konyakosüvegbe?

A kis orosz madárka megrázta a fejét.– Nyet érteni.– Más se szokta, ha valami csúnyával vádolják – gúnyolódott Heide.Pici a bot felé intett a fejével.– Mire az a bunkó, édes? Nem nehéz neked egy kicsit? Gyerünk, add ide. Majd

én vigyázok rá. – Kitépte a kezéből. A lány legszívesebben eggyé vált volna a fallal.– Én nem ütni német katonák – mondta könyörögve. – Csak oroszok. Gonosz

orosz katonák. Germánszkik jó, nagyon jó emberek!– De még mennyire, szivikém! Egyenesen angyalok vagyunk!Heide felröhögött.– Egyedül vagy? – kérdezte oroszul Barcelona.A lány tűnődve méregette.

15

– Maga tiszt?– Hogyne – lódította Barcelona szemrebbenés nélkül. – Tábornok vagyok.– Nos... – A lány tétovázott egy pillanatig, aztán elszánta magát: – A többiek lent

vannak a pincében. Van egy csapóajtó a szőnyeg alatt.A szoba egyik sarkába vezetett minket, ahol visszatekerve a szőnyeget meg is

találtuk a padlóba süllyesztett csapóajtót. Olyan jól volt álcázva, hogy magunktóltalán sose találtuk volna meg.

– Orosz katonák? – kérdezte Barcelona.– Nyet, nyet! – A lány hevesen megrázta a fejét. – Csak családtagok és barátok.

Nem kommunisták. Mind fasiszták. Jó fasiszták.Heide röhögve összedörzsölte a két tenyerét.– Erre aztán kíváncsi vagyok!Mozgolódást hallottunk a másik szobából. Hátraperdültünk, előrántott kandrákkal

a kezünkben. A lány felsikoltott, és az ajtó felé lendült, de Barcelona elkapta a karját.– Maradj csak ott, ahol vagy. Jobban szeretjük, ha mellettünk vagy.

Ebben a pillanatban Ohlsen hadnagy jelent meg a szakasz többi tagjaival.– Mi folyik itt? – kérdezte. A tekintete körbeseperte a szobát, lajstromba véve az

üres lekváros bödönt, az ál-konyakosüveget és a lányt. – Maguknak elment amaradék józan eszük is? – förmedt ránk dühtől lila fejjel. – Egy egész század várja,hogy jelt adjanak, maguk meg közben csak ülnek a seggükön, és dzsemmel megpálinkával tömik a fejüket!

Porta a szája elé emelte a mutatóujját.– Ne olyan hangosan, uram. – A csapóajtóra mutatott. – Egy egész zászlóaljnyi

orosz fasiszta rejtőzködik odalent. Ami pedig a konyakot illeti – megvetően belerúgottaz üvegbe –, az csak egy tetves trükk volt. Tetraklorid van benne. Meg ismérgezhettük volna magunkat.

Ohlsen hadnagy összeráncolt homlokkal a sarokba vonult, hogy megvizsgálja acsapóajtót. Papa és a Légiós, akik a hadnaggyal érkeztek, nekiláttakMolotov-koktélokat készíteni.

– Lent vannak? A pincében? – Ohlsen magához intette Picit. – Rendben, nyissaki!

– Mi, én? – tátogta sértődötten Pici. – Nem, uram! Lehet, hogy egyszerű embervagyok, de attól még nem vagyok hülye. Dugjam oda a képem, hogy telepumpáljákólommal?

– Az isten szerelmére! – vesztette el a türelmét a Légiós. Ohlsen mellé lépett, ésmegragadta az ajtóra szerelt vaskarikát. – Jól van, szarháziak! Most megkapjátok!

Mielőtt még megránthatta volna a karikát, a lány sikítva rávetette magát, éskibillentette az egyensúlyából.

– Nyet! Nyet! Kisgyermek odalent!A Légiós érzéketlenül félretaszította. Porta felállította a lányt, és a szoba másik

végébe taszigálta.– Ugyan! – mondta a Légiósnak. – Csak nem fogsz megölni egy gyereket? Azt

hittem, ti átkozott békazabálók úriemberek vagytok, nem pedig gyerekgyilkosok!– Befejezted? – kérdezte fagyosan a Légiós.– Nem, még nem – vágta rá Porta. – Egyáltalán nem. Én...Ohlsen, ezúttal falfehéren a haragtól, felpattant guggoló helyzetéből.– Fogják be, mindketten! Nincs időnk itt lebzselni és az etikáról vitázni! Vagy ők,

vagy mi! Márpedig az én dolgom az, hogy gondoskodjam róla, nem mi leszünk azok,akik itt hagyják a fogukat!

16

Pici, aki az asztal szélére telepedve a lábát hintáztatta, elszánt buzgalommalfényesítgetni kezdte az acéldrótot a combján.

– Uram – szólalt meg reménykedve –, jelentenem kell, hogy az iméntmegfojtottam egy orosz macskát. A többieket is megfojtom, mint a pintyet, csakjöjjenek fel, és kezdjenek nekem...

– Nem érdekelnek a macskák, legyenek oroszok vagy bármilyenek! – Ohlsen afejével intett nekünk. – Fedezzék könnyű gépfegyverekkel és PM-ekkel a csapóajtót.Ha valaki bármiféle fegyverrel bukkan föl, megkapja a magáét. – Egy gyors,határozott mozdulattal felnyitotta a csapóajtót, és lekiáltott a pincébe: – Jöjjenek felegyenként! Kezeket a fej fölé! Öt percet kapnak.

Körbeálltuk a lejáratot, és vártuk, hogy előbukkanjanak. Elsőként egy vénségesvénasszony tipegett fel, csonttá aszott feje fölé emelt pálcavékony kézzel. Utána ötmásik nő következett. Egyikük kisbabát tartott a karjában. Rövid szünet, aztán jötteka férfiak is. Többnyire fiatalok voltak. Heide és Barcelona megmotozták őket. Picikészségesen felajánlotta, hogy ő addig megmotozza a nőket, de csak annyit ért elvele, hogy jól felhúzta Ohlsen hadnagyot, aki sose rajongott érte.

– Emelje csak rájuk a kezét, maga tuskó, és én lelövöm, esküszöm, hogymegteszem! Vannak még lenn?

Az oroszok komoran megrázták a fejüket. Nem tudtuk eldönteni, higgyünk-enekik vagy sem. Porta oldalba bökte Picit.

– Miért nem próbálod ki valamelyikükön a drótodat?Picit, természetesen, nem kellett kétszer kérni. Odalépett a legközelebbi

oroszhoz, s egy ügyes mozdulattal a nyaka köré kanyarította a drótot. Megfeszítette,aztán engedett a szorításon. Porta kedélyesen elmosolyodott.

– Jól van, elvtárs. Most már sejti, mi fog következni, ha füllentésen kapjuk.Maradt még lenn valaki?

A férfi nyelt egy hatalmasat, aztán megrázta a fejét.– Eressze el! – csattant fel Ohlsen hadnagy. – Hányszor mondjam még

maguknak, hogy nem tűröm az efféle viselkedést? Katonák vagyunk, az istenszerelmére, nem Gestapo-vérebek! – A foglyok felé fordult. – Nos, utoljára kérdemmaguktól: van még valaki a pincében?

Fejek sora intett nemet válaszként.– Rendben. Kalb, hajítson le két Molotov-koktélt!A Légiós a csapóajtó széléhez lépett, hogy teljesítse a parancsot.– Nyet, nyet! – kiáltott fel rémülten az egyik asszony.A Légiós felvonta fél szemöldökét.– Mi a baj, öreganyám? Miért ne robbanthatnék fel egy üres pincét?Ohlsen hadnagy a nyílás fölé hajolt.– Jól van, tudjuk, hogy odalent rejtőzködnek. Jöjjenek fel most, vagy darabokban

repülnek ki.Két fiatalember baktatott fel kelletlenül a lépcsőn. A Légiós elégedetten

megjegyezte:– Három másodperc. Még öt se kellett nekik.Heide és Barcelona átkutatták a két orosz ruházatát. Ohlsen szúrós tekintettel a

két férfira nézett.– Remélem, most már tényleg nincs lent senki.A Légiós és jómagam lettünk leküldve a pincébe. Leguggoltunk néhány hordó

mögé, aztán, mivel nem hallottunk gyanús neszt, továbbosontunk. Alaposanátkutattuk a pincét. Tágas volt, olyan széles, mint a ház, és tucatnyi rejtekhelyetkínált az ember számára, de senkit nem találtunk. Már épp vissza akartunk fordulni,

17

amikor zajt hallottunk a hátunk mögül. Hátraperdültünk, ujjainkat neurotikusan aravaszra görbítve.

Pici volt az, izgalomtól sugárzó holdvilágképével.– Csak azért jöttem, hogy segítsek nektek – magyarázta, miután a Légióssal

kifogytunk a szitkokból. – Ha netán mégis itt maradt még valaki.– Nincs szükségünk a kibaszott segítségedre – sziszegte a Légiós. – Egyébként

pedig, nincs szerencséd. Sehol senki.Fellökdösve magunk előtt a lépcsőn Picit, csatlakoztunk a többiekhez. Porta

rábukkant egy üvegekkel telezsúfolt rejtekhelyre.– Vodka? – kérdezte az oroszoktól, miközben egyenként, óvatosan megkóstolta

mindegyik üveg tartalmát. – Nix vodka?Néma, mosolytalan arcok néztek vissza rá.– Átkutatták az egész házat? – kérdezte a hadnagy. – Rendben, akkor menjünk.Ohlsen kiment a szakasz másik részével, hátrahagyva minket az oroszokkal.

Észrevettem, hogy Heide összeszűkült tekintettel méregeti a két fickót, akiket aMolotov-koktéllal kellett felcsalogatni a pincéből. Barcelona és Porta is érdeklődveméregették őket.

– Mi van? – kérdezte tőlük.– Ezek ketten... – intett feléjük a fejével Barcelona – nem ártatlan báránykák.

Profik, vagy megeszem a sapkám.Én is szemügyre vettem őket.– Dezertőrök? – találgattam.– Dezertőrök a seggem! – Barcelona megvetően a földre köpött. – Ismerem a

fajtájukat. Túl sok hozzájuk hasonló patkányt láttam már. Két helyen találni belőlükcsupán: az NKVD-nél és az SS-nél. Onnan pedig nem szokás dezertálni.

– Akkor meg mi a fenét keresnek itt?– Ezt szeretném tudni én is.Pici fürgén előkapta a drótját.– Végezzek velük? – ajánlotta készségesen.Ebben a pillanatban Ohlsen hadnagy jött vissza a szobába.– Mi a fenét csinál? – förmedt rá Picire.– Próbáld meg oroszul – fordult Porta felé Barcelona. – Te jobban zagyválod,

mint én.– Blom Feldwebel! Ki itt a parancsnok! Maga vagy én? Ha ki kell hallgatni valakit,

arra én fogok parancsot adni. Addig azonban legyen olyan jó, és hagyja békénezeket az embereket.

– Igen, uram – dünnyögte Barcelona.Porta megvetően vállat vont, aztán fogta a géppisztolyát, és velünk együtt

elhagyta a szobát. Az ajtóban azonban visszafordult, hogy egy utolsó, fenyegetőpillantást vessen a két oroszra.

– Ezúttal megúsztátok, cimborák, de legközelebb nem lesz ilyen szerencsétek. –A két orosz rezzenetlen arccal hallgatta. Porta felnevetett. – Mondok én nektekvalamit. Köszönjétek a szerencsecsillagotoknak, hogy velünk volt a hadnagy. Azthiszem, ő még mindig nem fogta fel, igazán milyen ez a háború. De mi, ti meg éntudjuk, nem igaz? Ponyimajetye, tovaris?

A házból kilépve egyes sorba fejlődtünk Ohlsen mögött.– Hol a pokolban van Pici? – kérdezte Papa, ahogy elindultunk. – És a Légiós?Senki nem tudta. Utoljára a házban láttuk őket. Papa, rossz előérzettől gyötörve,

jelentést tett Ohlsennek. A hadnagy akkorát káromkodott, hogy az még Portának isbecsületére vált volna.

18

– Az isten szerelmére, Beier! Hát képtelen kordában tartani az embereit? Fogjonnéhányat, és menjenek vissza, keressék meg őket. De aztán ne kelljen megintmagukért mennem, mert már így is épp elég időt vesztegettünk. Nem állszándékomban magukra várni, úgy hogy siessenek, érjenek utol minket.

Papa visszavezetett minket a házhoz.– Fogadni merek, hogy lent vannak a pincében, tökrészegen – mondta keserűen

Heide.– Ha pálinkát találtak, és nekem nem szóltak róla, azért fizetni fognak! –

fenyegetőzött Porta.Mielőtt még odaértünk volna a házhoz, halk, figyelmeztető füttyszó állított meg

minket. A Légiós lépett elő a sötétből.– Hol voltatok? – mérgelődött Papa. – És hol az a másik seggfej?– Vadászni – felelte vigyorogva a Légiós. – A két elvtárs azt hitte, át tud verni

minket, de mi rajtuk tartottuk a szemünket.– Vadászni? – ismételte meg Papa ingerülten. – Mire vadászik? Ha rá meri tenni

a kezét valamelyik nőre...Félrelökte a Légióst, és a ház felé akart indulni, de a másik elkapta a karját.– A helyedben én nem mennék. Bármelyik pillanatban elszabadulhat a pokol.Alig mondta ezt ki, valami felénk repült. Barcelona felkapta, amint földet ért, és

gyorsan visszahajította.Robbanás hangja hallatszott, villanás világította be az éjszakát.– Amatőrök – legyintett Barcelona. – Még egy kézigránátot se tudnak eldobni!Pici összetéveszthetetlen, trombitáló hangja ütötte meg a fülünket. Valahonnan a

közelből, a bokrok közül, ádáz küzdelem zaja hallatszott, ékes német és oroszszitkozódással fűszerezve. Acél csattant acélnak, aztán valaki öklendezni, fulladoznikezdett. Néhány pillanat, és csend lett. Vártuk, mi lesz.

– Eggyel kevesebb – jelent meg Pici diadalittas képpel, majd ismét eltűnt.Léptek dobogtak, lövések dördültek el.– Mi folyik itt? – kérdezte dühösen Heide.– Nézzük meg – javasolta Papa. – Szóródjunk szét. Legyetek óvatosak.A bokrok közt belebotlottunk egy hullába. Porta letérdelt, hogy megvizsgálja.– Megfojtották – állapította meg.Az egyik orosz volt. Mellette egy kézigránátokkal teli szütyőt találtunk. Elég lett

volna rá, hogy egy egész századot kiirtsanak vele.– Nekünk szánták, feltételezem. Még jó, hogy hátramaradtatok – enyhült meg

Papa. – Ugyanakkor ez még nem mentség a viselkedésetekre. A hadnagy őrjöng, ésén tökéletesen megértem.

A Légiós fölényesen elmosolyodott.– A hadnagyok! Ha mindig rájuk hallgattam volna, akkor most nem állhatnék itt.– A lényeg – szólalt meg Barcelona –, hogy tényleg igazatok volt. A fiúk

NKVD-sek.– Persze, hogy igazam volt – mondta gúnyosan a Légiós. – Mert nyitva tartottam

a szemem. Láttam már egy-két dolgot az elmúlt évek során.– És ahogy mondta – bökött az ujjával a Légiós felé Porta –, ha a hadnagyra

hallgatott volna, most mindannyian halottak lennénk.Csendben maradtunk egy darabig, feszülten füleltünk abba az irányba, amerre

Pici eltűnt. Végül Papa a Légiós felé fordult, és feltette neki a kérdést, ami már régenpiszkálta a csőrét.

– Honnan tudtátok, mit forgatnak a fejükben?– Kik? Az NKVD-s fiúkák? – A Légiós vállat vont. – A lány árulta el nekünk.

19

Mielőtt kijöttünk volna.Papa szeme összeszűkült.– Ő mondta el nektek?– Igen, ezt mondtam az előbb. Elárulta nekünk.– Miért? Mi késztette erre? Miért árulta el a honfitársait?A Légiós morcos képet vágott.– Honnét tudjam? Nem kérdeztem meg tőle. Gondolom, nem tetszett neki a

fizimiskájuk. Nem voltak valami jóképűek.Porta cinikusan felnevetett.– Meg a halántékához szorított fegyvercső se tetszett neki!– Nem volt rá szükség – rázta meg a fejét szerényen a Légiós. – Önként adta az

információt.– Akkor az a nő megőrült – mondtam én. – Ha valamelyik társuk megtudja, neki

annyi.– Ez az ő baja – vont vállat a Légiós.Súlyos lépteket, zihálást hallottunk a hátunk mögül. Hátrafordultunk, lövésre kész

fegyverekkel, és vártuk, hogy az isten tudja micsoda – egy hordányi vadállat vagyegy ellenséges szakasz – a nyakunkba zúduljon. De csak Pici volt az, aki ezt aziszonyatos zajt csapta.

– A rohadék meglógott előlem! Ezek a szar fenyőfák magukba olvasztották.Legalább a fegyverét sikerült megszereznem! Biztos vagyok benne, hogy eltaláltam,de még volt annyi ereje, hogy meglépjen előlem.

Papa elvette tőle a súlyos fegyvert, és tűnődve meglifteztette a tenyerében.– Egy Nagan... Nos, ezek után senki se kételkedhet benne, hogy NKVD-sek

voltak.– Ahogy mi azt már az elején mondtuk – düllesztette ki a mellét Porta. – Ha a

fejesek egy kicsit jobban figyelnének ránk, már régen megnyertük volna ezt aháborút.

Papa visszaadta Picinek a Nagant, aztán elindultunk, hogy csatlakozzunk aszázadhoz. Barcelona képtelen volt napirendre térni a lány felett, és szerintemegyikünk se hitte el a Légiósnak, hogy erőszak nélkül szedte ki belőle az információt.Ami engem illet, hajlottam azt hinni, hogy Pici megfojtogatta a lányt az acéldrótjával.

– Miért nem hoztad magaddal? – kérdezte Barcelona. – Tudod jól, mire képesekazok a rohadékok. Láttátok, hogy bánnak az emberekkel.

– Nem a mi dolgunk – tiltakozott Papa. – Mi azért vagyunk itt, hogy harcoljunk,nem azért, hogy az árulókat védelmezzük.

– Nem értek egyet – fortyant fel Barcelona. – Ha valaki fizetett informátor, az egydolog. De ha valakinek a fejéhez nyomnak egy pisztolyt, és...

– Szállj már le róla – mordult rá a Légiós. – Utoljára mondom, senki sekényszerítette azt a kurvát, hogy beszéljen. Ő akarta. Saját szabad akaratábóldöntött így. Az az üvöltő kis poronty az övé volt, tudod? És érdekel, hogy ki a gyerekapja? Egy rohadt SS százados! Ez a kurva egy ilyen kurva, világos?

– Biztos megerőszakolta – érvelt Barcelona.– Nem érdekel, hogy mit tett vele – válaszolta hűvösen a Légiós. – Saját

bevallása szerint szorgalmasan beárulgatta a honfitársait, amikor csak alkalma nyíltrá. Ő maga mondta. Úgy tűnik, ezt tekinti életcéljának. Szerintem ez pedig árulás, azárulók pedig elmehetnek a jó büdös francba, bármelyik oldalon is legyenek.

– Lehet, hogy szerelmes abba a rohadék állatba.– Jézusom, egy másodperccel ezelőtt még arról beszéltél, hogy megerőszakolta.– Mindenképpen egy kis kurva – vonta le a végkövetkeztetést Pici –, és én is

20

teszek rá, hogy mi fog történni vele. Az anyját is beárulta, ezzel is eldicsekedett.Elküldette Szibériába, csak azért, mert ellopott egy sonkát. A helyszínenkinyiffantottam volna, ha nem lett volna annál sokkal fontosabb dolgom.

Immár nyilvánvalónak tűnt, hogy a lány csakugyan önként közölte az információt.Pici aligha hallgatta volna el az acéldrótja újabb győzelmét, a Légiósnak pedig akkorse lett volna oka tagadni tettét, ha tényleg erőszakkal kényszeríti ki belőle azigazságot. Soha nem kegyetlenkedett ok nélkül, ellenben ha a szükség úgy hozta,könyörtelen tudott lenni, és ezt nem is titkolta. Kezdtem hinni neki, és már nemigazán érdekelt, mi történt és mi fog ezek után történni a lánnyal. Barcelona folytattaa zsörtölődést, de már ő is csak a tisztesség kedvéért.

– Semmi esélye – magyarázta. – Ezek el fogják törölni a föld színéről, mielőttmég pisloghatna egyet. Láttátok már valaha, mit csinálnak az árulókkal a világnakezen a fertályán? Csak félig civilizáltak ezek az emberek. Ezek nem is...

– Kímélj meg a részletektől – szólt rá Papa. – Megtennéd?Stege felnevetett; keserűen, tűnődően.– Az ellenség értékeli az árulást, az árulókat azonban megveti. Schillernek

kétségtelenül igaza volt.– Schiller? – nézett rá Porta. – Mi köze Schillernek ehhez az egészhez? Már

meghalt, nem?– Ó, már régen. Mielőtt még te megszülettél volna...– Látnotok kellett volna, amikor a nyelve kicsúszott a szájából – mondta kérkedve

Pici.Mindannyian feléje fordultunk, mert egyikünknek se volt világos, hogy került

szóba Schiller nyelve. Persze, nem róla volt szó; Pici még mindig azon merengett,milyen gyönyörűség is volt megfojtani az NKVD-s fickót.

– A nyakam köré fonta az ujjait, de túl erős voltam neki. Meg se mukkant. Csaköklendezett meg fulladozott, és undorító zajokat produkált. Mind ezt teszik, amikorigazából megszorítod. Meg...

– Jézusom! – fakadt ki Heide. – Te csak ennek élsz: a szexnek meg afojtogatásnak!

– Azért vagyunk itt, hogy öljünk – felelte Pici. – És ha már ölnöm kell, akkor haddcsináljam úgy, ahogy a legjobban esik. Nézzünk szembe a ténnyel – tette hozzá,hogy elejét vegye minden ellenérvnek –, mindannyiunknak megvan a kedvencmódszere.

Ez igaz volt. Mindenkinek megvolt a kedvenc fegyvere. A Légiós a késelkötelezettje volt, míg Porta remekül bánt a puskával. Heide szeretett eljátszani alángszóróval, én ügyesen használtam a kézigránátot. Pici pedig fojtogatott...

A varjak élénk károgással tiltakoztak, amiért megzavartuk őket a lakmározásban.Hatalmas, fekete felhőkben telepedtek rá a tetemekre, és ahogy Porta közéjük lőtt,bosszúsan felrebbentek, tettek néhány kört a fejünk felett, aztán rátelepedtek aközeli fák ágaira, ahol fülsértő rikácsolással szidni kezdtek minket. Egyetlen varjúnem emelkedett fel csupán: belegabalyodott valakinek a beleibe, és képtelen voltkiszabadítani magát. Heide gyorsan lelőtte. Bevonszoltuk a hullákat, és egymásrahánytuk őket. Ohlsen hadnagy bejött, hogy ellenőrizze a munkát, s amikor megláttaa hullahegyet, jól lehordott minket. Ragaszkodott hozzá, hogy tisztességtudóan,szépen egymás mellé helyezve fektessük le a halottakat.

– Néhányan – jegyezte meg Heide – nagyon kényesek az efféle kérdésekben.Morogva, de azért átrendeztük a hullákat a hadnagy óhaja szerint. Ami az

átvágott nyakú, selyempizsamás tiszteket illeti, őket hagytuk ott rohadni, ahol voltak:az ágyakban, az ágyak mellett. Sötét vérfoltok terítették be a padlót, a legyek már

21

vastagon rájuk voltak gyűlve. Az egyik szobában még szólt a rádió. Egy csábos hangazt turbékolta, hogy „Liebling, sollen wir traurig oder glücklich sein?” (Drágám,szomorúak legyünk vagy inkább boldogok?)

Fellocsoltuk benzinnel a helyőrséget, majd visszavonultunk. Amikor már elégmessze voltunk, Barcelona meg én behajítottunk néhány kézigránátot az ablakokon.

A dombon túl diadalittas orosz katonák énekeltek:Eszli zavtra vojna, eszli zavtra pakhod,Eszli zavtra szila nagrijanet,Kak ogyin cselovek vec szovjecki narod,Ljubimju rodinu vsztanet.(Ha holnap kitör a háború, ha holnap menetelnünk kell,Ha ellenség rohanja le falvainkat,Egyként fog a szovjet nép fegyvert ragadni,Hogy megvédje szeretett hazáját.)Papa feléjük nézett, át a dombok fölött, a ködös távolba, aztán vissza az égő,

halottakkal teli kaszárnyára.– Nos, hát ez az – mormogta. – Ez az a háború, aminek annyira örülnek.

II. Különleges küldetésEgy fenyőerdőben értük utol a századunkat. Ohlsen hadnagy a legkevésbé sem

örült hosszas távollétünknek, és beletelt némi időbe, mire lehiggadt annyira, hogyszavai hallatán már nem kellett szűz lányokként irulnunk-pirulnunk.

Az elkövetkező napokban volt néhány ütközetünk portyázó orosz csapatokkal, denem vesztettünk el egytucatnyinál több embert. Kezdtünk a gerillaharc szakértőivéválni.

Volt hat foglyunk is, egy hadnagy és öt közlegény. A hadnagy, aki folyékonyanbeszélte a németet, a menet élén haladt, Ohlsen mellett. Pillanatnyilag feledve voltminden különbség.

Hogy valami hasznát is vegyük a foglyoknak, kettőjükre rábíztuk a súlyos,cefrével teli edény cipelését.

Kora reggel volt – a változatosság kedvéért sütött a nap –, amikor megpillantottuka kastélyt, amolyan erkéllyel körülvett hegyi házat, melynek bejáratát két németkatona őrizte. Mikor közelebb értünk, két tiszt jött elő. Egyikük, az idősebb, alezredesvolt, szemén vakítóan villogó monoklival. Leereszkedően tisztelgett Ohlsenhadnagynak, aztán megvetően végigmért minket.

– Tehát mégiscsak ideértek. Már régóta várom magukat. Nem szokásomerősítést kérni, ha nincs rá szükségem, de ha kell a segítség, akkor azonnal kell. – Amonoklijával végigpásztázott minket. – Nos, az emberei tapasztaltaknak látszanak.Reméljük, méltóak lesznek a bizalmamra. – Levette a monokliját, rálehelt,megtörölte, a helyére tekerte, aztán Ohlsen válla fölött hozzánk intézte szavait: –Felhívom rá a figyelmüket, hogy roppant kényes vagyok a fegyelemre. Nem tudom,mihez szoktak arrafelé, ahonnan jöttek, de most, hogy itt vannak, megkövetelem avasfegyelmet. – Önmagával elégedetten bólintott egyet, majd Ohlsenre nézett. –Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Von Vergil alezredes. Én vagyok itt aparancsnok. – Ohlsen tisztelgett. – Néhány nappal ezelőtt kértem az erősítést, ésarra számítottam, hamarabb ideérnek. De ha már itt vannak, hasznukat veszem. Ott,az erdő szélén, a 738-as domb. Az ellenség meglehetősen aktív ott mostanában. Azászlóaljam balszárnya mellett lesznek. Gondoskodjanak a megfelelőkommunikációs összeköttetésről.

– Uram! – Ohlsen hadnagy újfent szalutált, két ujját a sisakjához érintve.

22

Az alezredes tágra nyílt szeméből kipottyant a monokli.– Maga ezt szabályzat szerinti tisztelgésnek nevezi, hadnagy?Ohlsen vigyázzba vágta magát, és föllendítette egyik kezét.Az alezredes fanyarul bólintott.– Ez már jobb. Nem toleráljuk a léhaságot, tudja. Ez egy porosz gyalogsági

zászlóalj. Mi tudjuk, mi a fegyelem, és tartjuk is magunkat az előírásokhoz. Amíg énvagyok a parancsnoka, elvárom magától, hogy ugyanezt tegye. – A háta mögéhajtotta a karját, s enyhén előrehajolt, összeráncolta a homlokát. – Mi ez az idegensöpredék, amit magukkal hoztak?

– Orosz foglyok, uram. Egy hadnagy és öt közlegény.– Akasszák fel őket. Nem tartunk itt efféle szemetet.Pillanatnyi szünet következett. Láttam, hogy Ohlsen hadnagy nyel egyet.– Azt mondta... akasszuk fel őket, uram?– Persze hogy azt mondtam. Mi a baj magával, ember? Lassan forognak a

kerekei vagy mi?Az alezredes sarkon fordult, és peckesen visszament a házba. Ohlsen hadnagy

zord tekintettel figyelte, míg el nem tűnt az épületben. Mindannyian ismertük azalezredes fajtáját: Vaskereszt-mániákus, akinek a személyes dicsőségén éselőremenetelén kívül semmi nem számít.

Az orosz hadnagy kérdőn Ohlsenre hunyorított.– Akkor mi lesz? Lógni fogunk?– Nem, ha rajtam múlik! – vágta rá Ohlsen. – Szívesebben látnám lógni ezt a

bohócot.Az egyik földszinti ablakot szélesre tárta egy tiszthelyettes, aztán a bohóc kidugta

a fejét.– Apropó, hadnagy! Még egy szót, mielőtt elfoglalnák az állásukat: ha én kiadok

egy parancsot, akkor elvárom, hogy azonnal végrehajtsák. Remélem, eléggéérthetően fejeztem ki magam!

– Seggfej – suttogta Porta. – Már csak ez hiányzott. Egy hülye porosz...– Fogja be! – förmedt rá Ohlsen. – Ne rontsa tovább a helyzetet.Az alezredes segédje, egy fiatal, rózsás arcú hadnagy jelent meg az ajtóban

azzal a paranccsal, hogy haladéktalanul foglaljuk el a pozíciónkat, mégpedigszigorúan a szabályzat szerint – bármit is jelentett ez. Többévi frontszolgálat alattnem sokan akadtak köztünk olyanok, akik ne alakítottak volna ki maguknak sajátszabályzatot.

Elértük a 738-as dombot, és nekiláttunk beásni magunkat. A föld kemény volt, deakadt már dolgunk ennél keményebbel is, és mégiscsak jobb volt ásni, mintellenségtől hemzsegő terepen mászkálni. Pici és Porta dalolva dolgoztak. Túlzottanboldognak látszottak.

– Szerintem megkóstolták a pálinkát – közölte velünk a gyanúját Heide.Ohlsen és Spät hadnagy egy gödörben ücsörgött az orosz tiszttel, és halk,

izgatott hangon tárgyaltak valamit. Barcelona elröhögte magát.– Fogadni mernék, hogy a helyi vonatjáratok menetrendjét ismertetik Ivánnal!– És akkor? – fortyant fel Stege. – Ohlsen nem az a típus, aki csak úgy fellógatja

a foglyokat, mert egy agybeteg porosz megparancsolta neki.– Jesszusom! – hitetlenkedett Heide. – Csak nem fogja elengedni a

gazembereket?– Mi mást tehetne? – felelte Barcelona. – Ha holnap itt találja őket a vén

szarházi, saját kezűleg lógatja fel őket, a hadnaggyal együtt.– Meg is fogja érdemelni – jelentette ki fontoskodóan Heide. – Engedelmeskednie

23

kellene a felettesének. Ezért van itt. Egyébként sem értek egyet azzal, hogyfoglyokat ejtünk. Mi értelme életben hagyni az ellenséget, hacsak nem akarszkiszedni belőle valamit? Ha pedig megtudtad, amit akartál, akkor lődd le a rohadékot.A fogoly csak kolonc az ember nyakán.

– Ez egészen jól hangzik most, amikor a saját lövészárkodban ülsz, de biztosvagyok benne, hogy egészen más véleményen lennél, ha odaát lennél, és azoroszok vendégszeretetét élveznéd – mondta Barcelona.

– Ha valaha is odakerülnék – válaszolta méltósággal Heide –, emelt fővel tűrnéma sorsomat. És ha fogságban tartanának ahelyett, hogy kivégezzenek, aztgondolnám róluk, hogy meghibbantak. Csakhogy, és ez itt a lényeg, nekem nem állszándékomban az oroszok kezére kerülni.

– Duma! – gúnyolódott Barcelona.– Ide figyelj! – fordult feléje mérgesen Heide. – Tudod te, hány éve szolgálok én

a seregben? Kilenc éve! És ez alatt a kilenc év alatt egyszer se estem fogságba!Tudod miért? Mert átkozottul jó katona vagyok, sokkal jobb, mint amilyenné tiegymillió év alatt válhatnátok! – Kihívóan végigmért mindannyiunkat. – A szabályzatszerint járok el mindenben, igaz-e? A nadrágomnak éle van, ahogy a könyv előírja,nem igaz? A nyakkendőm tisztességesen meg van kötve, választék van ahajamban... – Isten bizony, még a sisakját is levette, hogy megmutassa a haját! –Semmit nem találnátok rajtam vagy az egyenruhámon, ami ne a szabályzatnakmegfelelően lenne. Gyerünk csak, nevessetek, de ha nem úgy álltok hozzá adolgokhoz, ahogy kellene, soha nem lesz belőletek jó katona. Amikor úgy döntöttem,belépek a seregbe, eldöntöttem, hogy jól fogom csinálni. És úgy is csináltam,kezdettől fogva. Az pedig, hogy miért harcolunk, fikarcnyit sem érdekel. Teszem,amit mondanak nekem: még a saját kibaszott nagyanyámat is megölném, haparancsot kapnék rá. Azért vagyok katona, mert szeretek katona lenni, és amitszeretek csinálni, azt szeretem jól csinálni!

Döbbent csend követte a szavait.– Nem igazán értem, mi köze ennek a foglyokhoz – szólalt meg egy idő után

Stege.– Jézusom, hogy lehetsz ennyire sötét? – fintorodott el megvetően Heide. – A

diák úr! – nézett körbe gúnyosan. – Hát figyelj – hajolt oda hozzá. – Én nem mentemtovább középiskolába. Semmi továbbtanulás, érted? De hidd el nekem, tudom, mitcsinálok, és azt is tudom, merre igyekszem. Egyvalamit pedig halálbiztosan tudok:soha nem szabad foglyokat ejteni. Mit gondolsz, miért vagyok még mindig életben?Miért lett belőlem tiszthelyettes alig öt hónap alatt, és miért vagy te négy év elteltévelmég mindig közlegény? Miért van az, hogy olyan kevés diákból lesz tiszt, míg éntiszt leszek, mire a háború véget ér? Miért van az...

– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Stege, aki már kezdte unni a szöveget. –Lehet, hogy igazad van.

– De még mennyire, hogy igazam van! Nem kell, hogy egy ilyen kölyök mondjameg nekem, igazam van! – Heide elégedetten hátradőlt. – Nem fogom élveelengedni azokat az orosz szarládákat, az biztos.

Stege felkapta a fejét.– Ha hozzájuk mersz nyúlni, szólok Ohlsennek!– Próbáld meg! Próbáld csak meg, és meglátod, mire mész! – Heide önelégülten

elvigyorodott. – Semmit sem tehet ellenem.Stege megvetően odébb húzódott.– Hála az égnek, amiért én nem vagyok mintakatona.– Kapd be! – Heide hátat fordított neki.

24

Épp befejeztük az ásást, amikor megérkezett az első gránát. Hallottuk azismerős, fütyülő hangot, aztán valahol a közelben a robbanást, majd egy emberfájdalmas ordítását. Az egyik újonc kiugrott a fedezékéből, és elterült a földön.

– Eltaláltak! – üvöltötte kétségbeesetten.Két bajtársa kijött utána. Felkapták a sebesültet, és elrohantak vele a vonalak

mögé, távol a veszélytől.– Ne aggódj, pajtás – mormogta cinikusan Barcelona –, el fognak vinni innen,

olyan gyorsan, ahogy csak tudnak. Ezer és ezer kilométerre innen, a legtávolabbikórházba, amit csak találnak...

– Szűz kéz szerencsét hoz – tette hozzá keserűen Heide. – Halvány fingjuk sincsarról, mit kell kezdeni egy géppuskával, de ha találnak egy sebesültet, akitelvihetnek, máris eltűznek, mint a villám. Ezt hamar megtanulták!

A gödör alján felállítottuk a főzőedényünket. A fedőt egy halom kővel rögzítettük– most már csak egy telitalálat löttyinthette ki az értékes masszát.

Közben éjszaka lett. A hold vastag felhőtakaró mögé bújt, az égbolt koromfeketelett.

– Egek, ez a csend – sóhajtott Papa. – Ha nem lennék régi motoros, biz’ istenfelsétálnék a dombtetőre, hogy körülnézzek egy kicsit.

A távolban egy kutya ugatott.– Tényleg, hol a pokolban vannak az oroszok? – tűnődött Barcelona.Papa a mereven, egyenes derékkal strázsáló fenyők felé mutatott.– Odaát, a fedezékeikben. Azon tűnődnek, vajon mi az istenért van ilyen csend,

és mire készülünk.– Bárcsak előjönnének – morgolódott Heide. – Nincs őrjítőbb a csendnél.Hátborzongató vihogás hasított bele az éjszakába, de csak Porta volt az, aki

néhány gödörrel odébb Picivel kockajátékot játszott. Valahol a másik oldalonfelköhögött egy géppuska. Valamelyik géppuskánk néhány melankolikus sorozattalválaszolt. Ahogy a beszélgetésüket hallgattuk, a fenyőkön túl lángtenger hullámaicsaptak a magasba gigantikus erejű robaj kíséretében. Mintha a hegyek isbeleremegtek volna.

– Rakétaütegek – állapította meg Papa. – Amíg nem jönnek közelebb...A géppuskák ismét beszélgetésbe elegyedtek. Északi irányban néhány

világítórakéta szaggatta szét az éj fekete bársonyát.Eme hang- és fényjáték közepette érkezett meg az alezredes küldönce.

Sprintelve jött, kivörösödött képpel, és úgy ordított, akár egy őrült:– Üzenet az 5. századnak! Üzenet az 5. századnak!Ohlsen hadnagy dühösen odalépett hozzá.– Tekerje vissza a hangerőt, maga barom! Ha így kajabál, hamarosan az egész

front lángokban fog állni.– Igen, uram. Sajnálom, uram. Sürgős üzenetet hoztam. Az alezredes úr azonnal

látni akarja. Jelentést vár öntől, és új parancsokat akar osztani.– A jószagú...!A hadnagy elfordult, motyogott valamit a bajsza alatt. A küldönc tanácstalanul

álldogált. Sima, fényesre sikált arca volt, makulátlanul tiszta egyenruhája, gyanúsanártatlan tekintete. Porta végigmérte néhányszor tetőtől talpig.

– Honnan az egyenruhája?– Breclavból – jött a büszke válasz. – Negyvenkilencedik gyalogsági ezred.Porta elengedett egy sátáni kacajt.– Te is egyike vagy a medálos fiúknak, mi? Nos, akkor rohanj, és szedd fel a

Vaskeresztedet. Megérdemled! Ott lesz valahol, egy szarkupac mélyén!

25

A küldönc riadtan sarkon fordult, és visszarohant az alezredeshez.A hegyek ismét megremegtek, mintha valami mély, belső fájdalom rázta volna

meg őket. Vörös és kék nyomjelző csíkok szelték át az eget. A táj körös-körülegybefüggő lángtengerben fürdött. Behunytuk a szemünket, és a gödrök mélyérehúzódtunk a fényár elől. Pillanatnyilag az oroszok voltak azok, akik a rövidebbethúzták, de mi magunk se voltunk biztonságban.

– Jézusom! – Heide remegő kézfejével megtörölte a homlokát. – Nem tudom, mitcsinálnak az oroszokkal azok a szar Do ütegek, de hogy én frászt kapok tőlük, azbiztos. Remélem, tudják azok a seggfejek, merre a célpont.

– Vigyázzatok! – kiáltotta Steiner. – A ruszkik is elkezdték!Még be se fejezte, az orosz nehézágyúk alatt megrengett a föld.

Összegömbölyödtünk a gödrök mélyén, mint a téli hidegre kitett kutya, és atenyerünkkel betapasztottuk a fülünket. Perzselően forró léghullám öntötte el azarcom, ahogy egy tizenkét centis orosz gránát becsapódott a gödör mögött.

Aztán hirtelen – olyan hirtelen, hogy az szinte sokként ért – csend lett. Az ágyúkelhallgattak, egyetlen hangot se lehetett hallani.

Mi, akik korábban már tapasztaltunk ilyent, a fedezékeinkben maradtunk, de azújak közül néhányan kíváncsian kidugták a fejüket. Spät felordított a gödörje aljáról:

– Húzzák le a fejüket, maguk vadbarmok!Túl késő volt néhányuk számára, mert amilyen gyorsan jött a csend, olyan

gyorsan el is múlt. Újabb lövedéksorozat záporozott le ránk, aggasztóan közel agödörhöz.

– A harmadik még szebb lesz – hallottam Barcelonát. – Egyenesen telibe.Attól tartottam, igaza van. Kétszer mellétrafáltak, de legközelebb nem lesz ilyen

szerencsénk. Legközelebb nekik lesz szerencséjük.– Egy mesterlövész rejtőzik valamelyik fenyőfán – jött rá Steiner.A második átmeneti nyugalom alatt óvatosan kidugta a fejét.– Hé, Porta! – kiáltott át. – Szedd le azt a rohadékot! Szeretnék egy kis

nyugalmat végre.– Megpróbálom – ígérte Porta. – Mindent a csend és a nyugalom érdekében!

Csak kidugná a fejét az a szemétláda.Kikúszott a fedezékéből, majd hason fekve pásztázni kezdte a fenyőerdőt a

puskájára szerelt infratávcsővel.– Majd én kezelésbe veszem. – Pici előszedte az acéldrótját, és ki akart mászni a

gödörből. – Odalopózom mögé, és a nyakára tekerem ezt...– Vissza! – sziszegte Spät.Épp idejében. Alighogy Pici visszazuttyant a lyukba, újabb sortűz dördült el. A

lövedékek ezúttal telibe találtak néhány gödröt, mert a vonal vége felől idehallatszotta súlyos sebesültek szokásos rémes sikolya és kiáltozása.

– Ez az. – Barcelona sóhajtott egyet. – Eltalált néhány szerencsétlent. Lehet,hogy most már békén hagynak minket egy ideig.

– Persze, de csak addig, amíg azok a tetves Dók is csendben maradnak! –kesergett Heide.

A Légiós kikúszott Porta mellé. Éles szemével azonnal kiszúrta a fenyők köztmozgó géppuskás alakot. Oldalba bökte Portát a könyökével.

– Ott van, lefelé tart. Látod? Attól a kibaszottul magas fától jobbra.Porta a vállához illesztette a puskát, és belekukkantott a távcsőbe.– Hol az istenben van? Mert én semmit se látok!– Látod ott azt a hatalmas fát? Jóval kimagaslik a többiek közül. Attól

háromujjnyira, jobbra.

26

– Megvan! – ujjongott Porta. – Egen, látom a rohadékot. Lefelé tart, semmit semgyanít. A mellén Sztálin-érdemrend éktelenkedik. Hallod? Annak a tetű Sztálinnak azérdemrendje...

– Az istenit, hagyd már a gügyögést, inkább csináld! – sürgette a Légiós.– Jól van, jól van, nem kell pánikba esni – csitította Porta. – Időmilliomosok

vagyunk. Még egy lépés...Ahogy beszélt, az ujja már rá is fonódott a ravaszra. Rövid, éles pukkanás

hallatszott, és a gyanútlan orvlövész fél fejét elvitte a lövedék. A Légiós elégedettenbólintott.

– Jó lövés volt. Menjünk, jegyezzük fel a noteszodba!Porta odaadta neki a kis sárga noteszt, amit a seregben minden mesterlövész

állandóan magánál hordott, hogy nyilvántarthassa benne a találatait. A Légiósfelrótta Porta legújabb eredményét, aztán végigpergette az előző oldalakat.

– Nem semmi – jegyezte meg szűkszavúan.– Legalább annyit csináltam ki én is a drótommal – irigykedett Pici. – Pedig ehhez

sokkal nagyobb kurázsi kell. Nem ülhetsz a seggeden, egy távcsövön át kukucskálvaaz ellenséget, hanem ott kell lenned a helyszínen, benne a sűrűjében... –Agresszívan megsuhogtatta a drótot, majd, mint akinek hirtelen eszébe villantvalami, Porta felé fordult. – Hé, mi van a fogával?

– Nem láttam – sajnálkozott Porta. – A seggfej egyszer se vigyorgott. Mi lenne,ha odamennénk, és megnéznénk? Fele-fele alapon.

Picit nem kellett kétszer hívni. Elkúsztak egészen a fenyőerdőig, a nyakukatkockáztatva egy darab arany fogtömésért.

Ohlsen hadnagy is kimászott az árokból.– Átvennéd? – kérdezte Spättől. – Jobb lesz, ha megyek, megnézem, mit akar az

a vén hülye ezredes. Nem leszek sokáig távol.Futva rohant a viszonylagos biztonságot jelentő erdő felé, ahol az ezredes

főhadiszállása volt. Egy géppuska nyomjelző lövedékeket köpködött ki utána, de alövész nem lehetett valami tapasztalt. A golyók ártalmatlanul a földbe fúródtak, jóvala hadnagy mögött.

Egyelőre ez volt minden, amit a hadnagyról tudtunk. A többit darabokból raktukössze, jóval azután, hogy Ohlsen visszatért.

Valahogy így történt:Amikor zihálva megérkezett a kastélyba, az ezredes eleinte nem akarta hagyni,

hogy megzavarja a nyugalmát, de végül mégis leereszkedett hozzá, és meghallgattaa jelentését, amit korábban sürgősen hallani akart. Hét segédtisztje ugyanilyenunottan hallgatta a hadnagyot.

Egy kerek, szépen megterített, ételtől és bortól roskadozó asztal körül ültek.Ohlsen, aki kénytelen volt azt hinni, hogy valamiféle csodaországba keveredett,minden apró részletet szomjasan magába ivott a tekintetével: a virágokkal teliólomkristály vázákat, a csillogó kristálycsillárt, a kék porcelántányérokat, asürgő-forgó, fehér zakós tisztiszolgákat. Egy pillanatra a hangja elcsuklott; nemakarta elhinni, hogy a mészárlás és a fényűző vacsora elfér egymás mellett,ugyanazon térben, ugyanazon időben.

Ohlsen hebegni kezdett, Von Vergil ezredes pedig megigazította a monokliját, ésalaposan szemügyre vette ezt a pimasz hadnagyot, aki nem elég, hogy elmerészelte hagyni az arcvonalat, de ráadásul a vacsorázásban is megzavarta.Először a csizmára tapadt vastag sárréteget nézte meg, aztán hagyta feljebbvándorolni a tekintetét a koszos, gyűrött és szakadt egyenruhán, melyet a frontontöltött hónapok piszka merevvé edzett. A halálfejes huszárjelvény sárgán, rozsdásan

27

vigyorgott rá, szégyentelenül hirdetve, hogy már hosszú-hosszú ideje nem volt aszabályzatban előírt tükörfényesre csiszolva. A Vaskereszt elrongyolódott szalagjanem éremben végződött, hanem néhány rojtra rátapadt sárdarabban. A Vaskeresztmár régen elveszett, még akkor, amikor a hadnagy tankja a levegőbe röpült. Atélikabát ujját néhány cérnadarab tartotta a helyén. A pisztolytáska bőrfedeleleszakadt. A tiszti öv helyett egy egyszerű, közlegényeknek való öv volt a hadnagyderekára csatolva. A kézfeje fekete volt a rászáradt vértől.

Az ezredes hagyta lepottyanni a monokliját, és fintorogva elfordította a fejét.Ahogy mindig is sejtette, ezeknek a fronton szolgáló tiszteknek semmi stílusérzékük.Persze, ha nem lennének társadalmilag ennyire értéktelenek, eleve nem kerültekvolna a frontra. Az ezredes csak tévedésből volt itt, valami kretén a Bendlerstrassénnyilván összekevert valamit.

Az ezrede, a 49. gyalogsági ezred, gazdag és előkelő volt, s egész mostanáignem látott háborút, kivéve Dánia elfoglalását és két napot Franciaországban, még afegyverszünet előtt. Az élet könnyű volt, és csupa öröm.

Aztán jött az a végzetes nap, amikor a bendlerstrassei idióta az ezredparancsnokát, Von der Graz ezredest dandártábornokká léptette elő, és egygyalogsági hadosztállyal a Balkánra küldte. Ez volt a kezdet. A 49. ezred, mely ekkorBreclavban élte gyöngyéletét, egy ideig abban a hitben élt, hogy saját elitjéből fogkikerülni az új parancsnok. Volt két alezredesük, akiket már épp ideje volt ezredesséelőléptetni. Ezek közül a tekintélyesebb, aki kiterjedt, befolyásos kapcsolatokkalrendelkezett, egészen odáig elment, hogy már jó előre bejelentette, milyenváltozásokat fog eszközölni, ha kinevezik az ezred élére.

Az álom egy felejthetetlen pénteki reggelen, pontosan kilenc óra előtt húszperccel, darabokra tört. A dátumra és az időpontra minden tiszt pontosanemlékezett, ugyanis nyolc negyvenkor érkezett meg az új ezredes, hogy átvegye azezred irányítását. Egy ezredes, akit senki se ismert, és senki se óhajtott. Aktívszolgálatból érkezett, egyenesen Demjanszkból. Magas, szikár férfi volt, kemény éshallgatag, fél szemén szemkötővel.

Azon a gyűlöletes pénteken végigdübörgött a kaszárnyán, rosszallóanösszeráncolt homlokkal, orrát a földre szegezve, mint a bajt szimatoló kutya. Azegyik ezredirodai tiszt, hogy megkedveltesse magát, levezette az új parancsnokot azezred messze földön híres borpincéjébe, melyben annyi és olyan sokfélelélekmelegítő volt felhalmozva, hogy az minden ínyenc szívét megdobogtatta volna.De úgy tűnt, az ezredes nem ínyenc. Megnézte egy-két poros üveg címkéjét, felvontszemöldökkel a tisztre nézett, aztán szó nélkül elhagyta a pincét. Ez a tekintet és eza hallgatás volt az, ami igazán felkavarta a tisztet. Egy órával később összepakolta aholmijait és távozott, megelőzve azt, amit elkerülhetetlennek érzett.

Késő délután lett, mire az ezredes befejezte az inspekciót, és elfoglalta helyételődje székében, a pazar mahagóniasztal mögött. A tisztek többsége már akaszinóban volt, de hiába igyekeztek úgy tenni, mintha mi sem történt volna, apezsgő íze mintha nem lett volna az igazi, és a játék varázsa is elillant. Viharfelhőkgyülekeztek a fejük fölött, de a szél nem eső, hanem veszély szagát sodorta feléjük.

Aztán beütött a mennykő: az ezredes visszahívatta a tisztjeit a kaszárnyába,pedig a legtöbbjük negyvennyolc órás eltávozáson volt – ami csütörtök estétől hétfőnvalamikorig tartott. Ez némi szabadosságot sejtetett, de régóta bevett szokásnakszámított a 49. ezredben.

Miután az ezredes összehívott annyi tisztet, ahányat csak lehetett, tudni akartaaz ezred pontos létszámát. Ezt a századparancsnokok jelentéseiből napontaösszesíteni kellett volna, de egy mulasztás folytán – amit a felelős tisztek a

28

Hauptfeldwebelek lazaságának tulajdonítottak – már hetek óta nem történt meg.A szárnysegéd kelletlenül felhívta a különböző századokat, és bekérte tőlük a

szükséges adatokat. Az igyekezete meglehetősen renyhe volt: a nagybátyja magasrangú tiszt volt a hadseregnek egy olyan egységénél, amelyik még német földönállomásozott, ami pedig az új ezredest illeti, nem jelentett számára nagyobbbosszúságot, mint egy szemtelenkedő darázs. Zajos, szúrós, de egyetlenmozdulattal félre lehet seperni.

Félmosollyal az ajkain jelentette az ezredesnek:– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, uram, de az ezred pontos létszámát

pillanatnyilag lehetetlen megállapítani. Az összes Hauptfeldwebelünknegyvennyolcórás eltávozáson van.

Az ezredes tűnődve végigsimított a szemkötőjén.– Hol van a hadtápos tiszt?Az ezred legfiatalabb hadnagya galoppozott oda hozzá. Vigyázzba vágta magát.– Hanns hadnagy, Von Krupp báró, hadtáptiszt, uram.Az ezredes ránézett, aztán lassan bólintott; szomorúan, megvetően.– Tehát ilyen is van itt? – Krákogott egyet. – Nos, Von Krupp báró, talán lenne

olyan szíves, és ellenőrizné, hogy van-e legalább őrség állítva. Vagy az őrök iseltávozást kaptak?

Hanns hadnagy tisztelgett, hátraarcot csinált, és az ajtó felé indult, az ezredesazonban visszahívta.

– Tudni akarom a laktanyában tartózkodók pontos számát. Negyedórát kap rá,hogy kiderítse.

A szárnysegéd fölényesen elmosolyodott. Biztos volt benne, hogy a létszám aszabályzatban előírtnak még a harminc százalékát is alig fogja elérni. Már hónapokóta nem törődött senki az efféle csekélységekkel. Breclav végül is nem Berlin; idesoha senki nem jár inspekciózni.

Magára maradva a tisztjeivel, az új ezredes megjegyezte – udvariasan ugyan, denem leplezve döbbenetét –, hogy senkin nem lát frontszolgálatért kapott kitüntetést.

– Ó, nem, uram! – mondta megbotránkozva Dose százados. – Nem küldtek kiminket a frontra.

– Valóban? – Az ezredes elmosolyodott, megfagyasztva az összegyűlt tisztekereiben a vért. – Nos, ezen könnyen változtathatunk. Önöknek is meg kell adni azesélyt, uraim, mint mindenki másnak. A háború még nem ért véget. Szeretném, hamindannyian kérnék az átirányításukat aktív frontszolgálatra. Az aláírásukkal ellátottpapírok legyenek az asztalomon, mielőtt az est leszáll. – A még mindigmagabiztosan mosolygó szárnysegéd felé fordult. – Ön pedig küldjön táviratotminden eltávozáson lévő személynek. Rendelje őket vissza haladéktalanul akaszárnyába. Az én nevemben. Remélem, tudja, hol lehet megtalálni ezeket azembereket?

A szárnysegéd alig észlelhetően meggörnyedt. Fogalma se volt róla, hol keresseőket. Legfeljebb kiküld értük, átfésülteti a város összes bárját és bordélyát – amihosszas, kényes művelet. Dose századosra sandított, és úgy döntött,továbbpasszolja a feladatot. Dose közismerten balek volt.

– Szerintem ez a te asztalod – mondta kedélyesen, s a kezébe nyomott egyhalom táviratűrlapot. – Tessék. Küldd ki őket minden eltávon lévő emberünknek.Gondolom, tudod a címüket...

Dose, túl döbbenten ahhoz, hogy szólni tudjon, kitámolygott a szobából. Az estehátralevő részét azzal töltötte, hogy nemlétező vagy rég elavult címeket keresett kiegy címjegyzékből, és közben azért imádkozott, hogy egy arra tévedő repülő

29

pottyantson bombát az ezredes szállására.Minden igyekezete dacára az eltávozáson lévő 1800 emberből csak kilencet

sikerült begyűjtenie. Hétfőn a maradék 1791 is beszivárgott a laktanyába, ki akkor,amikor kedve tartotta – egyesek korábban, hogy kipihenjék az átdorbézolt hétvégefáradalmait. Mindannyiukat kellemetlen meglepetés várta: a laktanya egyetlenéjszaka alatt fényűző szállodából fegyelmezett katonai létesítménnyé változott. Atiszteket az asztalukon üzenet várta, mely nyers szavakkal arra szólította fel őket,hogy haladéktalanul jelentkezzenek az ezredesnél.

A fiatalabbak és ezáltal tapasztalatlanabbak azonnal hagytak csapot-papot, smáris rohantak az ezredeshez. Az óvatosabbak előbb „megeresztettek” néhánytelefont, felkészültek a találkozásra, míg néhányan sürgősen ágynak estek, éselszállíttatták magukat a mentőkkel.

Előbbiek közé tartozott báró Von Vergil százados. Három órával azután, hogyvisszatért a laktanyába, megkapta a parancsot, amely az orosz frontra szólította.Igaz, hogy előléptették alezredessé, de ez apró ellentételezése volt mindazoknak aborzalmaknak, amikkel a jövőben szembe kellett néznie. Nem is annyira a veszély,hanem a kényelmetlenségek miatt aggódott. A tetvekre gondolt, meg a sárra, alábszagra és a rothadó hullákra – ez túl sok egy civilizált ember számára. Sírni tudottvolna akkor és ott.

Nyolc nappal Bahnwitz ezredes érkezése után a 49. gyalogsági ezred eltűnt,híres borospincéjével együtt. Minden tiszt vitte a maga részét. Senki nem távozottkét teherautónyinál kevesebb borral; a báró hárommal távozott.

Most pedig itt volt a keleti fronton, és a hadviselés kellemetlenségeit szenvedte.Sikerült szinte rekordidő alatt sarokba szoríttatnia a csapatait az oroszokkal.Hisztérikus segélykérő üzeneteire azt a választ kapta, hogy a segítség úton van.Most pedig megérkezett az ígért segítség, de nincs benne köszönet! Egy tankszázadtankok nélkül; útonállók, csirkefogók gyülevész hada, rongyos, orrfacsaróan bűzösegyenruhákban. Ez már-már sértés! Honnan is tudhatta volna Von Vergil ezredes,hogy ez a gyülevész banda, amit két kemény és tapasztalt tiszt vezetett, az istenekajándéka volt, és talán az egyetlen reménye, hogy élve kijusson innen. Ez az egyszázad felért egy egész ezrednyi tejszagú, vasalt egyenruhás breclavi katonával.

Von Vergil alezredes ivott egy korty bort, aztán megbámulta az Ohlsen hadnagyfehér karszalagját. A szalagon két halálfej közt szűkszavú felirat hirdette:BÜNTETŐEZRED. Az ezredes orrlyukai megremegtek; a hadnagy vértől, verejtéktőlbűzlött, és olyan koszos volt, mintha a háború kezdete óta nem látott volnaszappant. Az ezredes letette a poharát, és rágyújtott egy cigarettára, hogy elnyomjaa mosdatlan test szagát.

– Köszönöm a beszámolót, hadnagy. – Tartott egy másodpercnyi szünetet, majdeltette az arany öngyújtóját, s hátradőlt a székében. – Nyilván tisztában van velehadnagy, hogy a szabályzat értelmében minden katonának – jól megnyomta a kétszót – kötelessége megtisztítani a felszerelését és kimosni az egyenruháját ütközetután. Ezáltal az a természetes kopástól eltekintve ugyanolyan állapotban marad,mint amikor vételezte. Nos, hadnagy, azt hiszem, ön is egyetért velem abban, hogyelég egy pillantást vetni magára, és még egy vak ember is – itt elhúzta az orrát –láthatja, hogy maga rendszeresen elhanyagolta ezt a kötelességét. Nem vagyokbiztos benne, hogy nem kellene szabotázsnak nyilvánítanunk a magatartását.Ugyanakkor – elmosolyodott, kifújt egy füstfelhőt –, a maga esetében ezúttal elnézőleszek. Sejtem, hogy nem is annyira a szabotálási szándék, hanem a félelem és agyávaság vezetett ehhez a hanyagsághoz. Ha az ember idegei felmondják aszolgálatot, néha elég különösen viselkedik.

30

Ohlsen arca elvörösödött, de nem a szégyentől, hanem a haragtól. Ökölbeszorította a kezét, szemében gyilkos fény csillant – de túl tapasztalt katona voltahhoz, hogy ne rendelkezzen a megfelelő önkontrollal. Elég egyetlen szó ettől azidióta Von Vergiltől, és egykettőre fűbe haraphat. A hazáért meghalni talán jelenthetnémi értelmet, de egy ilyen bolond miatt, mint Vergil, kész őrültség lenne.

– Sajnálom, hogy ilyen az egyenruhám, uram. – A hadnagy hűvös hangon,összeszorított fogakkal beszélt. – A századunkat három és fél hónappal ezelőttkülönleges feladattal bízták meg. Azóta folyamatosan harcoltunk. Alig tizenkettenmaradtak meg az eredeti századból, tehát úgy gondolom, meg kell értenie, uram,hogy ilyen körülmények közt egyiküknek se volt rá ideje vagy módja, hogy leüljönkifényesíteni a fegyverzetét vagy megvarrni az egyenruháját.

Az alezredes ivott egy újabb kortyot a borból, aztán megpaskolgatta az ajkait ahófehér, keményített asztalkendővel.

– Az ok nem számít, hadnagy, csak a mulasztás. Továbbá, emlékeztetném rá,hogy a felettesei jelenlétében csak akkor beszél, ha kérdezik. Én pedig nemkérdeztem. Amennyiben megjegyzéssel kíván élni, engedélyt kell kérnie amegszokott módon.

– Rendben, uram. Ebben az esetben engedélyt kérek rá, hogy beszéljek.– Nem adok rá engedélyt! – csattant fel az alezredes. – Bármit is mondjon, az

nem változtat a tényeken. Menjen vissza a századához, és többé nem akarom semagát, se az embereit ebben a visszataszító állapotban látni. – A tekintete felcsillant.– Holnap reggel tízig kapnak haladékot, hogy puccba vágják magukat. Személyesenfogom ellenőrizni, hogy végrehajtották-e a parancsomat. Apropó, az oroszok.Megszabadultak már azoktól az orosz foglyoktól?

Ohlsen hadnagy felemelte a fejét, és egyenesen az alezredes szemébe nézett.– Nem, még nem, uram.

Az alezredes felvonta fél szemöldökét. Egy darabig szótlanul ült, idegesennyomkodta a cigarettáját a hamutartóban.

– Szabotázs – szólalt meg végül. – Szabotázs és engedetlenség. De hogy lássa,mennyire emberségesek vagyunk, hadnagy, ezúttal is elnézőek leszünk magához.Talán nem fejeztem ki magam elég világosan, amikor

először mondtam. Tehát holnap reggel tíz. Ez parancs. Holnap reggel tízkor azoroszok lógjanak. Várom reggel a jelentését ez ügyben.

Ohlsen hadnagy megnyalta kicserepesedett ajkait.– Bocsásson meg, uram, de... nem akaszthatom fel őket csak úgy, hidegvérrel.

Ők hadifoglyok.– Na és? – Az alezredes nem akart hinni a fülének. – Bárkik is legyenek,

hadnagy, magának a legelső kötelessége az, hogy végrehajtsa a parancsomat, nempedig az, hogy megkérdőjelezze annak érvényességét vagy indokoltságát. Remélema maga érdekében, hogy holnap reggel minden úgy lesz, ahogy lennie kell. –Meglendítette az asztalkendőjét, jelezve, hogy a hadnagy el van bocsátva, majd azasztaltársai felé fordult, a magasba emelte a poharát. – Egészségükre, uraim.

A hét elegáns tiszt szintén megemelte poharát. Ohlsen hadnagy sarkon fordult,és kirobogott a szobából. A sötétben visszafelé tartva azért imádkozott fennhangon,hogy az oroszok kilőjenek néhány bombát a megfelelő helyre.

– Csak néhányat... csak egyet-kettőt! Csak annyit, hogy ezt a nyolc tökfejet azégbe emeljék a kövér seggükről... csak ennyit kérek, drága Iván!

Az este azonban sötét maradt és csendes. Iván nem hallgatta meg az imát.Ohlsen hadnagy visszaért a századhoz. Leugrott a gödörbe, és dühtől remegve

31

leült a földre.– Mi történt? – kérdezte tőle riadtan Spät.– Az a rohadék seggfej... a rohadék seggfej!Pillanatnyilag, úgy tűnt, képtelen mást mondani. Mérgesen lerágta egy cigaretta

végét, és a földre köpte. Mi eközben együttérzően bámultuk, és vártuk, hogy végreelőrukkoljon valamivel. Aztán, nagy sokára, átszakadtak a gátak, és jött az áradat,olyan nyelven, amit mindannyian értettünk és értékeltünk. Papa atyáskodóaggodalommal hallgatta a hadnagyot.

– És most? – csóválta meg a fejét ennyi obszcenitás hallatán. – Mit akar tenni azalezredes?

Ohlsen feléje tekerte vérben forgó szemeit.– Megmondom, mit akar tenni! Holnap reggel tízkor szemlét tart nálunk! Biztos

akar lenni benne, hogy tiszták, fényesek és jól fésültek vagyunk, ahogy azt aszabályzat előírja! Előttünk áll az egész éjszaka, hogy puskát pucoljunk és gombotvarrjunk!

– Hogy mi? – szörnyedt el Porta.– Hallotta! – felelte ingerülten Ohlsen.Porta jóízűen felvihogott.– Hé, Pici! – kiáltott át a sötétségen. – Hallottad ezt? Meg kell változnunk, neked

meg nekem! Mosni, varrni, sepregetni fogunk, mint holmi vénlányok! Aztán holnapreggel nehogy egy morzsát lássak a lyukatok alján!

Bömbölő röhögés volt a válasz.– Milyen lyukról beszélsz? A segglyukunkról? Azt is meg fogja nézni a vén buzi?A nevetésünket kilométerekkel odébb is hallhatták.– Az isten szerelmére – könyörgött Ohlsen hadnagy, akinek már így is épp elég

baja volt –, ne csapjanak ekkora lármát.– Pszt! – emelte az ajkai elé szurtos mutatóujját Porta. – Még felébresztjük az

oroszokat!– Igen, és az nem lesz olyan mulatságos, mint amilyennek hangzik! – mordult rá

Ohlsen.Elcsendesedtünk. A hegyek csúcsai körül felhőkoronák libegtek, a hold mögöttük

rejtőzött valahol. Az este sötét volt, de békés. Ohlsen befészkelte magát Spät ésPapa közé, s halk, izgatott hangon magyarázni kezdett nekik.

– Nézzék, nagy szarban vagyok. Ha van valami javaslatuk, szívesenmeghallgatom. Az a tetű alezredes ragaszkodik hozzá, hogy holnap reggel tízrevégezzünk a foglyokkal. Személyesen akar meggyőződni róla, teljesítettük-e aparancsot, úgyhogy fogalmam sincs, mi a fenét csinálhatnék. Mit tehetnénk, hogy akecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon?

Hallgattak. Spät a homlokát ráncolgatta, Papa mélyeket szívott a pipájából.– Ez a Von Vergil jól feladta nekünk a leckét – szólalt meg hosszú idő múltán. –

Ez azt jelenti, hogy el kell rejtenünk a hat foglyot, és helyettük fel kell mutatnunk hathullát az alezredesnek.

– És ha egyszerűen hagynánk megszökni őket? – javasolta Spät.– Hallottad, mit mondott Borisz – tiltakozott Ohlsen. – Lelőnék őket, amint

visszaértek a saját vonalaik mögé.– Miért? Mert fogságba mertek esni? – Spät megrázta a fejét. –Szerintem túloz.

Nem tudom elhinni.– Nos, akkor kérdezzük meg őt. Hátha van valami ötlete. A fenébe, végül is az ő

fejét akarom menteni.Spät magához hívatta a foglyot. Fél perccel később a fiatal orosz hadnagy

32

lehuppant a gödörbe. Ohlsen gyorsan felvázolta neki a helyzetet.– Egyszóval, így állnak a dolgok – fejezte be a mondókáját. – És, hogy őszinte

legyek, nincs mit tennem. Hacsak neked nincs valami eget rengető ötleted...Az orosz komoran nemet intett a fejével.– Bárcsak lenne. Sajnos a mi oldalunkon se jobbak a fejesek, mint nálatok. Amint

visszatoljuk a képünket, agyonlőnek minket, mint árulókat. – Elkapta Spät szkeptikustekintetét, és szomorúan bólintott. – Igen, ez az igazság, barátom. A VörösHadsereg katonája inkább az életét kell adja a hazájáért, de nem eshet fogságba!Ezek Sztálin bácsi szavai.

– Mi a helyzet a mi területünkön harcoló partizánokkal? – kérdezte Papa. – Őknem lehetnének a segítségetekre?

– Ez egy lehetőség – ismerte el az orosz, de nem látszott túlzottan lelkesnek. – Abaj csak az, hogy minden partizáncsoport közvetlen összeköttetésben van afőparancsnokságokkal, és míg egy helyi csoport esetleg semmi gyanúsat nem talál atörténetünkben, addig a központban a fiúk tudni fogják, hogy az egységünkneksemmi keresnivalója a környéken. Ha pedig megmondjuk nekik, hogy szökött foglyokvagyunk, annak ők se örülnek. Az egyetlen lehetőségünk az, hogy elhitetjük velük,egy támadás következtében váltunk le a csapat többi részétől, és mindeddigrejtőzködtünk az ellenség elől. A gond itt az, hogy valószínűleg egyetlen szavunkatse fogják elhinni, bár az is előfordulhat, hogy nem is kíváncsiak a mesénkre. Előszörlőj, csak aztán kérdezz, ez az ő jelszavuk, és higgyétek el nekem, e szerint iscselekszenek.

Spät hadnagy rágyújtott egy cigarettára, a tenyerével árnyékolva le a lángot.– Ha más lehetőség nincs, akkor szerzünk nektek német egyenruhát, és elrejtünk

a saját embereink közt. Aztán, ha olyan alkalom adódik, megléptek...– Feltéve, hogy előtte nem végeztek ki minket mint kémeket! – tette hozzá az

orosz. – Az embereim nem beszélnek németül, ezt elfelejtetted? Tudom, hogy alegjobb indulattal javasoltad ezt, és kérlek, ne tarts hálátlannak, de nem szívesenölteném magamra az ellenség egyenruháját, és várnám benne, hogy Damoklészkardja lecsapjon.

Spät vállat vont.– Tökéletesen megértelek.Hosszú, tanácstalan csend következett, amit végül Ohlsen hadnagy tört meg.– Szóval, semmire nem jutottunk. Tényleg nincs semmilyen épkézláb ötleted? –

fordult az orosz felé.– A legapróbb se – felelte halvány mosollyal az orosz, mint aki beletörődött a

sorsába. – És ha jobban belegondolok, teljesen feleslegesen kockáztattok miattunk.Végül is, nekünk teljesen mindegy, hogy ki akaszt fel minket: ti vagy a mieink.

– Miért nem kérdezzük meg Portát? – állt elő az ötlettel Papa.Ohlsen hadnagy rámeredt, aztán felnevetett.– Három tisztnek és egy Feldwebelnek nem sikerült egyetlen használható ötlettel

előállnia, kénytelenek egy félművelt, zsivány Obergefreiterhez fordulni!Spät elmosolyodott, Papa vállat vont.– Nevetséges ötlet, ezzel maga is tisztában van, de eddig akkor is ez legjobb –

ismerte el vigyorogva Ohlsen. – Hívják ide azt a nagyszájút, hátha akad valami atarsolyában. Portát ismerve nem lepne meg, ha tudná a megoldást a bajunkra.

Porta besiklott a gödörbe, kényelembe helyezte magát, aztán végignézett azösszegyűlt társaságon.

– Mi a gond? – kérdezte vidáman. – Fogadni mernék, hogy valami piszkosmelóról van szó, különben nem hívtak volna ide! – Spät megkínálta egy cigarettával;

33

Porta a füle fölé biggyesztette az ingyenbagót. – Köszönöm. Ne haragudjon, amiértnem gyújtok rá. Cigarettát sose utasítok vissza, ez nálam alapelv.

Kíváncsian Ohlsenre pislogott, az pedig egyenesen rátért a tárgyra:– Porta, szükségünk van a segítségére. Tennünk kell valamit, ha nem akarjuk,

hogy a foglyaink lógjanak, és azt a valamit gyorsan kell megtennünk. A kérdés csakaz, hogy mit. Van valami ötlete?

– Ah, most már engem is megkérdeznek – borzolta Ohlsen idegeit Porta. – A fiúkmár azóta tárgyalják a kérdést, amióta visszatért az alezredestől!

– Honnan tudtak róla? – kapta fel a fejét Ohlsen.Porta megdörzsölgette az orrát.– Megvannak a magunk hírcsatornái.– És milyen következtetésre jutottak?– Nos, kezdjük Heidéval. Ő nem akarja, hogy elengedjük őket. Azt ígérte, és

komolyan gondolja, hogy lelövi őket, ha átlépik az arcvonalat. Talán neki van igaza.Ezzel rengeteg gondtól megkímélné magát, hadnagy úr.

Papa kivette a szájából a pipát, és türelmetlenül csettintett a nyelvével.– Gyerünk, Porta, ébresztő! Te ennél sokkal többre is képes vagy, ne akarj

lejáratni! Ha a hadnagy is ezen a véleményen lenne, akkor már régen végzett volnaa foglyokkal. Mi nem megölni, hanem megmenteni akarjuk őket, az időnk pedigfogytán!

– Jól van, jól van, nem kell izgulni. Csak türelem, majd lesz valami, ahogy a szűzlány is biztatta magát, miután kipróbálta egy túlérett banánnal.

– Ez jó! – Spät akkorát nevetett, hogy a cigarettája majdnem leszaladt a torkán.– Te poénkodsz, miközben itt emberek életéről van szó! – tolta le Portát Papa.– Hogy oda ne rohanjak! – gúnyolódott Porta.Ohlsen hadnagy odahajolt Portához, és megveregette a vállát.– Kérem, Porta... mint mondtam magának, égető szükségünk van a segítségére.

Tudom, hogy állandóan tele van ötletekkel, úgyhogy ha javasolni akar valamit, akkorne habozzon előrukkolni vele.

Porta tűnődve méregette a hadnagyot.– Ami azt illeti, kitaláltam valamit, de hogy tetszeni fog-e, azt nem tudom.– Halljuk.– Elég nehéz elmagyarázni, de arra gondoltam, hogy ha tudnánk szerezni hat

hullát... Három már van, leszedtünk néhány orvlövészt, három másikat pedig majdkentünk valahonnan, ez nem jelenthet gondot.

– Tehát?– Szóval, én, Pici meg még valaki, mondjuk a Légiós, felmegyünk, és

megdurrogtatjuk egy kicsit az ellenséget. Érti, ugye? Meggyőződünk róla, hogy márlefeküdtek, aztán gyorsan végiggéppuskázunk az árokban. – Porta eljátszotta ajelenetet, képzeletbeli golyókkal szórva meg a három tisztet. – Erre ők be fognakgyulladni, azt fogják hinni, hogy egy egész zászlóalj rontott rájuk. Amintfelébresztettük őket, szedjük a sátorfánkat, és visszajövünk ide. Valahogy így...látja?

A bajonettje hegyével Porta a gödör aljára karcolta az elvégzendő manővereket.Papa és a három tiszt bólintottak. Még nem egészen értették, mit akar Porta, de márderengett nekik valami.

– Aztán, persze, elkezdődik az igazi csetepaté – folytatta Porta. – Barcelonát ideállítjuk a lángszóróval, és amint jelt adok, alaposan megpörköli az előőrsüket. Aztánjönnek a többiek a gránátvetővel. Erre, bár halvány fingjuk se lesz róla, mi történik, arakétavetősök is rá fognak zendíteni, mert be lesznek tojva, mint az állat. Az

34

ellenség se fog erre ölbe tett kézzel ülni, hanem bevet mindent, amije csak van. Namár most, ez minden kétséget kizáróan felveri az álmából Von Vergilt és a

fiúkáit – megvetően Von Vergil seregének a balszárnya felé intett. – Amintráébrednek, mi folyik itt, mérget vehetnek rá, hogy el fogják húzni a csíkot. Úgyfognak kiugrálni a gödrökből azok a kis buzik, mintha pucér lányok tévedtek volna beközéjük.

Ohlsen hadnagy elismerően hümmögött egyet.– És mi lesz az orosz barátainkkal?– Nos, miután a balszárny elpucolt, szépen átsétálnak a saját vonalaik mögé.

Erről jut eszembe... – Az orosz tiszt felé fordult. – Attól tartok, kénytelenek leszünkegy kicsit kidekorálni magukat. – Nem úgy nézett ki, mint aki tényleg sajnálja adolgot. – Pici majd gondoskodik erről. Mindent alaposan kidolgoztam, tudja. Odaátazt fogják mondani, hogy a saját körzetükben vágták el magukat a csapat többirészétől, aztán partizánokkal akadtak össze, akik egy farmra vitték magukat, arra,ahol a pincében azokat az embereket találtuk. Majd később elmesélem. Nos, mimegtámadtuk a farmot, és megöltük az egyik partizánt. A másiknak sikerültmegszöknie. Pontosan úgy, ahogy a valóságban is történt. Magának és azembereinek sikerült kikeveredniük onnan. Fogalmuk se volt, merre vannak, valahogyide keveredtek. Rájöttek, hogy az ellenséges vonalak mögött vannak, ezértlövöldözni kezdtek, hogy zűrzavart keltsenek. Ezt kihasználva osontak át a sajátvonalaik mögé. Tud követni?

Az orosz hadnagy elvigyorodott.– Úgy érti, mondjuk azt, hogy mi robbantottuk ki a csetepatét, és késztettük a

fedezékeik elhagyására a bajtársaikat?– Nos, miért ne? Ezeket a seggfejeket egy marék kézigránáttal a világ végére

lehetne kergetni.– De mi lesz magukkal? – aggódott miattunk az orosz. – Abban a percben, hogy

visszamentünk, és elmondtuk nekik a pozíciójukat, tudni fogják, hogy a csapataikegy része visszavonult. Nem fognak tétlenek maradni. Előre fognak nyomulni, éselfoglalják a megürült árkokat.

– Mondok én magának valamit, barátom. – Porta közelebb húzódott hozzá. – Aza társaság – intett megvetően az orosz csapatok irányába – semmivel se jobb annál– mutatott ugyanilyen megvetéssel a balszárny irányába. – Gondolja, hogy Pici megén szerezni tudtunk volna három hullát csak úgy? Nem ám, ha nem lennénekolyanok, amilyenek.

– Megkérdezhetem – szólt közbe Ohlsen –, mikorra tervezték a bál kezdetét?– Három óra jó lesz? – javasolta Porta. – Szerintem igen. Úgy gondoltam, hogy

én, Pici meg a Légiós elindulunk fél háromkor, aztán pontban háromkor... piff-puff!– Miért éppen háromkor? – kíváncsiskodott Spät.– Nos, először is, hajnali háromkor senki nem számít támadásra. Ki a fenének

van kedve olyankor harcba indulni? A legtöbb seggfej ilyenkor alszik. Nálunk is,náluk is. Azt se fogják tudni, merről jött a támadás. Azért – nézett az oroszra – nemárt majd sietni, ha eljön az ideje. Azt is megmutatom mindjárt, merre kell menniük.

Az orosz komoran bólintott.– Köszönöm. Nem is tudom...– Még valami – szakította félbe Porta. – Kerüljék Picit. Ő egy hatalmas fickó egy

apró acéldróttal, amit szokása az emberek nyaka köré hurkolni, amikor azok nemfigyelnek. Pillanatnyilag túlságosan izgatott. Beleütköznek, és kész a baj. Néha előbbcselekszik, csak aztán gondolkodik, ha érti, miről beszélek. Aztán ott van Heide. Őegy hidegvérű gyilkos, csak így egyszerűen. Ha meglátja magukat, lőni fog. Ami az

35

új fiúkat illeti, őket nem ismerem, de szerintem nem kell tartani tőlük. Nos, akkorjöjjön, megmutatom, merre kell majd menniük. Tartsa alacsonyan a fejét, ha nemakarja, hogy elvigye egy jól irányzott golyó. A fene érti, de a világnak ezen afertályán minden második ember orvlövész.

Kimásztak a gödörből, és a szögesdróthoz kúsztak, melyen túl a senki földjehúzódott. Hamarosan elnyelte őket a sötétség.

Ötven perccel később tértek vissza. A csendből ítélve senki nem vette észreőket.

– Nos – dörzsölte össze a tenyerét Porta –, ezzel akkor megvagyunk.– Úgy tűnik – bólogatott búsan Ohlsen.

Egyeztették a karóráikat. Az időpont 22.05 volt. Porta visszakúszott a sajátfedezékébe, amit Picivel osztott meg. Sutyorgást hallottunk, aztán Pici hangosanfelröhögött. A Légiós megátkozta őket, egy kóbor lövedék elszállt fölöttünk, aztánmegint csend lett.

Röviddel éjfél után a két hadnagy elindult ellenőrizni a század többi részét.– Sokszor eltűnődöm azon, vajon miért is idegesíti annyira az embert a csend –

motyogta Spät, feltekintve a sötét, felhős égboltra.Elindultak felfelé a dombon, óvatosan lépegetve, egyik bokortól, fától a másikig.

Alig mentek néhány métert, máris megtorpanásra késztette őket egy mély, egyszerredisznóröfögésre és kutyamorgásra emlékeztető hang.

– Mi a fene lehet ez? – suttogta Ohlsen.Lélegzetvisszafojtva hallgatóztak, aztán egyszer csak széles vigyor terült el Spät

arcán.– Valami vadbarom horkol!Nesztelenül a hang irányába lopakodtak a nedves fűben, és kis híján

belepottyantak egy mély gödörbe, aminek az alján egy összegömbölyödötttiszthelyettes feküdt. Hanyagul maga mellé hajította a géppisztolyát, és úgyhortyogott, hogy még a föld is remegett körülötte.

Spät hadnagy lehajolt, felemelte a géppisztolyt, a férfi mellkasára irányította,aztán a tiszthelyettes arcára csapott.

– Mi folyik itt? – A férfi önkéntelenül fel akart ülni, de a saját fegyvere csövevisszanyomta.

– Éppen ezt szeretnénk tudni mi is – felelte morcosan Ohlsen. – Hogy mi azördög folyik itt? Jól nézne most ki, ha oroszok lennénk, nem igaz?

– Őröket állítottam...– Ezt elhiszem! Fogadni mernék, hogy ők is édesen szundikálnak. Szép kis

példát mutatott nekik! Megérdemelné, hogy a helyszínen agyonlőjem.A leforrázott férfi hagyta visszahanyatlani a fejét a földre. Ohlsen megvetően

végigmérte, aztán intett Spätnek, és folytatták az útjukat. Valamivel távolabb Portadiadalmas nevetése ütötte meg a fülüket. A sötétségen át halványan látni lehetettPorta groteszk, sárga kalapját; a gödör felől kockák zörgése hallatszott.

– Te jó ég! – mondta irigy álmélkodással Spät. – Hát ezek sose adják fel?Egyáltalán, látják a pöttyöket ebben a sötétben?

Ohlsen vállat vont.– Valószínűleg nem. Talán éppen ezt tetszik nekik benne: így sokkal könnyebben

átverhetik egymást!A két tiszt röviddel azelőtt fejezte be ellenőrző körútját, hogy a gödörben

megszólalt volna a tábori telefon.– Emil 27 – szólt bele Heide. Egy pillanattal később átadta a fejhallgatót

36

Ohlsennek. – Az alezredes úr keresi önt, uram.Ohlsen elfintorodott.– Itt Ohlsen hadnagy, uram... Igen... Igen, értem... Természetesen, uram. Ahogy

óhajtja, uram. – Visszaadta a fejhallgatót Heidénak, majd Papa felé fordult. – Minthallhatták, Von Vergil volt. Azt akarja, hogy az első szakasz pontban holnap reggeltízkor legyen nála, kikenve-kifenve. A második szakasznak tizenegykor, aharmadiknak tizenkettőkor kell jelentkeznie, és így tovább.

– Csodálatos... – mormogta Spät.– Én másképpen fogalmaznék – mondta száraz hangon Ohlsen. – Az első

szakasznak a hat hullát is magával kell vinnie.Egymásra néztek, vállat vontak, aztán mindketten visszavonultak a takarójuk alá,

hogy pihenjenek néhány órát.Ami minket illet, olyan éberen aludtunk, mint a nyúl. Fél háromkor mindannyian

végignéztük, mint kúszik ki a fedezékéből és tűnik el a szögesdróton túl Porta, Picimeg a Légiós. Papa és Barcelona utasítására készenlétbe helyeztük a háromaknavetőt.

Barcelona magához szorította a lángszórót. Tíz perc alatt legalább hússzorellenőrizte a szelepkioldó szerkezetet.

– Hogy mikor tudom már kicserélni ezt a szétrohadt szelepet...? – motyogta. –Legutóbb rágógumival foltoztam meg, és azóta se jutottam hozzá új alkatrészhez.

– Már késő emiatt aggódni – legyintett Ohlsen. – Már csak négy percünk van.Heide a nehézgéppuskája mögül fenyegetően az újoncok felé fordult.– Csak lássam meg, hogy nem csináltok mindent akkor és úgy, mint én, és golyót

eresztek a seggetekbe! Értettétek?A legfiatalabb új fiú, egy legfeljebb tizenhét éves gyerek, hangosan sírva fakadt.

Heide odalépett hozzá, és kíméletlenül felképelte.– Hagyd abba! Semmi olyan nem fog történni veled, ami velünk is ne történhetne

meg. Akármelyikünknek szétlőhetik a fejét, nemcsak neked.A fiú hisztérikusan sikoltozni kezdett; hosszan, fülsértően, ellenőrizhetetlenül. A

többi újonc ideges pislogással figyelte. Heide megragadta a vállánál, megrázta,aztán megint lekevert neki vagy három pofont.

– Abbahagynád végre a vonítást? Azt akarod, hogy kicsináljalak, mielőtt még azellenség hozzád nyúlhatna?

Ohlsen hadnagy és az orosz tiszt egymás mellett állva, komor hallgatásbaburkolózva nézték a jelenetet. Heide fellépése brutális volt, de szükségszerű. Azújoncok így is épp elég rémültek voltak – ha a fiút nem veszi kezelésbe valaki, akkora pánik könnyen átragadhat a többiekre is. Így azonban mindenki a helyén fogmaradni, a Heidétól való félelem talán még az oroszoktól való rettegést istúlszárnyalja.

– Érti a dolgát a fickó – jegyezte meg az orosz.– Igen – értett egyet Ohlsen. – Amíg háború van, azt hiszem, hozzá hasonló

emberekre van szükségünk.Másodpercekkel azután, hogy elhallgatott, robbanás rázta meg a lábunk alatt a

földet. A mennydörgéshez hasonló robajt egy fájdalmas üvöltés követte. Aztán,kirajzolódva a lángok által megvilágított égbolt ellenében, Pici ismerős alakja tűnt felaz ellenséges fedezékek közelében. A géppuskáját a csípőjéhez szorította, ésvörösen izzó lövedékfolyamot zúdított végig az első fedezékvonal mentén. A pánikbaesett oroszok kiugráltak az árkokból, és ki-ki szaladt, amerre látott.

Az orosz hadnagy elismerően füttyentett.– Micsoda embereid vannak!

37

Ohlsen ráordított Barcelonára, aki előrerohant a készenlétben tartottlángszóróval. A rágógumi tette a dolgát, és tette Barcelona is. Fekete füstoszlopokemelkedtek a magasba, és égő emberi fáklyák rohantak fel-alá, őrjöngve afájdalomtól, sikoltozva a félelemtől.

Ohlsen felemelte a kezét, aztán hagyta lezuhanni. Ez a mi jelünk volt. Heidedémonként üvöltve küldte át egyik sorozatot a másik után a szögesdrót másikoldalára. Az emberei követték a példáját – valószínűleg azt se tudták, mit csinálnak,de túlságosan féltek ahhoz, hogy abbahagyják a lövöldözést.

– Aknavetők... tűz!Spät parancsára működésbe léptek az aknavetők. A gránátok egyik a másik után

íveltek át az ellenség térfelére, tovább növelve a zűrzavart.Összehajtottam a géppuskám állványát, és előrerohantam, befészkeltem magam

egy bombatölcsérbe a senki földje közepén. A lőszeresem követett. A velemszemben lévő gödörből kimásztak jó páran, és vak dühvel felém rohantak. Hasravágtam magam, a vállamhoz illesztettem a géppuskatust, és gondosan becéloztamőket – mintha nem a háború sűrűjében, hanem az otthoni gyakorlótéren lettemvolna.

Ahogy lőni kezdtem, a fegyver hangját magába olvasztotta egy újabbrobbanássorozat. Az oroszok összeszedték magukat, és ellentámadást indítottak arakétavetőikkel. A sivító rakéták nappali fénybe vonták az égboltot.

Visszakúsztam Ohlsen mellé a fedezékbe, s készenlétben tartva a géppuskátvártam, hogy alábbhagyjon a vihar. A foglyok, kihasználva az ő kedvükértkirobbantott zűrzavart, a vonalaik felé osontak.

Az alezredes zászlóalja pontosan úgy reagált, ahogy azt Porta megjósolta.Eleinte nem értettük, miért nem lendül ellentámadásba az orosz gyalogság, de aztánfény derült ennek okára: ők is úgy döntöttek, inkább távol maradnak a csata idejére!

Hét óra volt, mire a körzetben normalizálódtak az állapotok. Még így isfolyamatos volt a lövöldözés, de már csak a látszat kedvéért húzogatták a ravasztmindkét oldalon.

Dél felé sikerült helyreállítani a kapcsolatot a parancsnoksággal. Az alezredeslefújta az ellenőrzést, fontosabb teendőkre hivatkozva távol maradt a veszélyzónától.

Nagy volt a sürgés-forgás, javítani kellett a szétszakadt telefonvezetékeket,küldöncök jöttek és mentek – a főhadiszállás tudni akarta, mi történt. Ohlsenhadnagy jelentette, hogy egy orosz különítmény el akarta foglalni a fedezékeinket,ez robbantotta ki a lövöldözést. Szerencsére a szomszédos század is valamihasonlót jelentett, így senki nem firtatta tovább a történteket.

Amint a fegyverek elnémultak, kimentünk egy portyára, és hamarosan hat oroszholttesttel gazdagabban tértünk vissza. Felakasztottuk őket a legközelebbi fára,aztán Ohlsen írott jelentést küldött Von Vergilnek.

Másnap az alezredes elküldte a segédtisztjét, hogy ellenőrizze, igaz-e, amit ahadnagy jelentett. Ennyi fáradozás után kíváncsiak voltunk, milyen hatást fogkiváltani munkánk eredménye, de a segédtisztnek gyenge lehetett a gyomra, mertnem óhajtotta látni a fán lógó tetemeket.

– Bízom az adott szavában, hadnagy. Csak formalitás az egész, tudja.Sehogyan se tudtuk jobb belátásra bírni. Miután a segédtiszt, orra előtt

zsebkendővel, eltávozott, Ohlsen szomorúan megcsóválta a fejét.– Ennyi öldöklés semmiért...Aznap este parancsot kaptunk, hogy küldjünk át egy felderítő osztagot az orosz

vonalak mögé. A fejesek arra voltak kíváncsiak, mekkora az ellenség tűzereje, éshogy vannak-e odaát tankok.

38

Persze, a mi szakaszunkat küldték át. Nem is lehetett volna másként. Az újoncokaz első tíz méter után halottak lettek volna.

Egyenként kikúsztunk a gödrökből, és átsomfordáltunk az orosz vonalak felé.Kivéve Picit. Ő előkapta az acéldrótját, és fürgén átrohant.

– Fele-fele! – vetette oda Portának, ahogy elhúzott mellette. Egyikünknek sekellett külön megmagyarázni, mire értette.

– Ne engem hibáztass – morogta Papa –, ne engem hibáztass, ha kivégzőosztagelé állítanak. Jézusom, hányszor figyelmeztettelek! Itt nem csupán az erkölcsről vanszó. A szabályzatot is megszeged! Kétszeresen is!

– Jé! – gúnyolódott Porta. – Csakugyan? Na ne mondd!– Halottakat kifosztani... ez mindenhol bűncselekménynek számít, az egész

világon. Másodszor pedig, minden szerzemény – arany fogtömés, gyűrű, karóra –,és ezt ti is jól tudjátok, az állam tulajdona. Át kellene adnotok a legközelebbiSS-irodának. Németországban, ha máshol nem is, ez a törvény. Gondolom, nemárulok el titkot, ha azt mondom, hogy ezért halálbüntetés jár.

– Papa, te aztán átkozottul pesszimista vagy! – jelentette ki Porta.– Én nem adok át semmit – közölte Pici, aki lelassított, hogy végighallgassa a

beszélgetést. – Magamnál tartom a háború végéig. Aztán tudjátok, mit fogok csinálnivele? Veszek belőle egy hentesüzletet és egy bordélyt.

– Más emberek aranyfogával! – motyogta Papa.– Miért ne? – pörgött be Pici. – Hallottam, hogy a koncentrációs táborokban az

élők szájából rángatják ki a fogakat. Mi legalább vagyunk annyira tisztességesek,hogy várunk, míg meghalnak.

– Tisztességesek! – szólalt meg Stege. – Ne röhögtess!Porta feléje perdült.– Te csak maradj ki ebből, nebáncsvirág! Menj vissza a könyveidhez, és törődj a

saját dolgoddal!Stege közönyösen vállat vont. Már teljesen immúnissá vált Porta állandó

sértegetéseivel szemben.Már jó mélyen bent voltunk az orosz vonalak mögött, amikor Papa hirtelen

megtorpant, és lefelé mutatott egy szakadékba az út szélén.– Valami van ott lent – suttogta.Pici és a Légiós hasra feküdtek, és lekukucskáltak a mélybe. Aztán a Légiós

intett, hogy odamehetünk.– Semmi gond. A barátaink azok. Gyertek, nézzétek meg őket!Mindannyian odamentünk, és lenéztünk a szakadék aljára.– Barátok? – ráncolta össze a homlokát Papa az öt holttest láttán.– Egen, és nem úgy néznek ki, mintha a sötétség miatt pottyantak volna be oda –

mondta Porta. – Tarkón lőtték a nyomorultakat.– Mi van rájuk tűzve? – meresztette a szemét Pici. – Valami papírt látok a

mellkasukon.Porta lemászott az egyik cetliért, amelyen cirill betűkkel, oroszul ez állt:

„HAZAÁRULÓ”.– Ennyi meló feleslegesen – sajnálkozott Barcelona. – Az ember ilyenkor

óhatatlanul elgondolkodik, vajon érdemes-e törnie magát.– A hadnagy nincs köztük – állapította meg Papa. – Lehet, hogy sikerült

megszöknie.– Valószínűbb, hogy mint tisztet különleges bánásmódban részesítik.– Szerencsétlen flótás...– Jézusom! – fakadt ki Heide. – Mi a fenének vesztegetitek a könnyeiteket ezekre

39

a tetűládákra? Ha tudtam volna, miben mesterkedtek, saját kezűleg lőttem volna leőket. Már az elején megmondtam!

Barcelona tekintete összeszűkült.– A hozzád hasonló gazemberek – mondta megvetően –, a végén mindig

otthagyják a fogukat. Mindig! Nem te vagy az első, akit ismertem. Spanyolországbanvolt belőlük jó néhány. Nagyszájú barmok, akik sose tudták, mikor kell leállni. –Megrázta a fejét. – Most mind a föld alatt vannak. Ott, ahová valók. Ők kérték,megkapták. Ahogyan te is meg fogod kapni, ha eljön az ideje.

– Csakhogy te nem leszel ott, hogy lásd! – vágott vissza Heide.Már derengett, mire visszatértünk a saját vonalaink mögé. Mivel csend volt,

pihenni próbáltunk, amíg lehet, de a fél szemünket azért nyitva tartottuk, mert jólismertük az oroszokat. Imádtak rajtaütni az emberen.

– Ha mindenki kényelmesen elfészkelte magát – mondta Ohlsen nyájas,volt-egyszer-hol-nem-volt hangon –, akkor elmondok maguknak egy mesét. – Többse kellett a gyanúnknak, máris talpon volt. – Egészen mostanáig tartogattam amaguk számára. Bizonyára örömmel fogják hallani, hogy az alezredes túltette magáta rémületén, és újabb meghívással állt elő, ami ma reggelre szól. – Leesett azállunk. Végignéztünk fekete kezeinken, piszkos egyenruháinkon. Ohlsen hadnagysugárzó, atyai mosollyal tekintett ránk. – Tudtam. Tudtam, hogy ujjongani fognak azörömtől. Mondtam is Spät hadnagynak, alig várom, hogy elmondjam maguknak. Aligvárom, hogy lássam felragyogni a kis arcukat, megcsillanni szemük sarkában a hálakönnyeit...

– Egy lószart! – Porta kiköpött egy maroknyi napraforgómaghéjat. – Csak azttudnám, honnan az istenből szerzik ezeket a kreténeket!

Ohlsen hadnagy megrázta a fejét. Hirtelen olyan fáradtnak tűnt. Lebiggyesztetteaz ajkait, szeme és szája körül apró ráncok jelentek meg. Kötekedő hangja ellenéreéreztük, hogy az ezredes és ostoba fennhéjázása a végsőkig próbára tették azönuralmát.

Porta eközben folytatta az őrjöngést. Nagy dumagép volt, és ha egyszerbelemelegedett, akkor olyan vehemenciával szórta a jelzőket, hogy az öröm volthallgatni. Miután energikus hangon közölte velünk, mit gondol az alezredesről, azalezredes szüleiről és az alezredes nagyszüleiről, és látványos módonelmagyarázta, mit javasol az alezredes számára (javaslatai a szelídentisztességtelentől a durván obszcénig terjedtek), minden átmenet nélkül felvidult, ésPicit kezdte ostorozni, aki gyakran volt szellemi sziporkáinak a szenvedő alanya.

– Nézz csak végig magadon! – bömbölte. – Katonának nevezed magad? Nemvagy egyéb egy rakás undorító szerencsétlenségnél! Nézz az egyenruhádra! Milyenszép és tiszta volt, amikor megkaptad! Nézd, hogy tönkretetted! A gombok feleeltűnt, tetőtől talpig szaros vagy, mindened szétszakadt, cafatokban lóg! Mégis, hogytehetted így tönkre? Szégyellned kellene magad, amiért ennyire nem vigyáztál rá. Ésa sisakod, he? Az hol van? Meg az a szép gázmaszk, amit a kezedbe nyomtak? Aztis elhagytad valahol, mi? – Megvetően elhúzta az orrát. – Mi értelme az egésznek,kérdem én. Mi értelme a hozzád hasonló embereknek egyenruhát adni, amikor úgyistönkreteszik? Hát csodálkozol rajta, hogy a szegény alezredes eszét veszti aszomorúságtól, amikor megpillantja azt a koszos, büdös képed?

Közelebb hajolt a megszeppent Picihez.– Mikor mostad meg utoljára a segged, ezt szeretném én tudni. Fogadni merek,

hogy ha letolnád a gatyádat, tele lenne barna, varas foltokkal. És egy ilyen mellettkell élnünk! Nekünk, akiknek sikerült tisztának, ápoltnak maradnunk, és nembűzlünk, mint százezer segglyuk!

40

Végignézett rajtunk; koszosak voltunk, tetvesek, sárosak.– Mi jól nevelt fickók vagyunk – folytatta kenetteljes hangon Porta –, és ezt az

alezredes is tudja. Éppen ezért akar megbizonyosodni róla, hogy kellőképpenhigiénikus körülmények közt élünk. Látnia kell, hogy nincs-e benőtt körmünk vagygombánk, meg ilyesmi. – Szigorúan Picire nézett. – Ezek fontos dolgok, tudjátok. Azthinnétek, hogy sokkal fontosabb itt ücsörögni az árokban, és a ruszkikon tartani aszemünket. Csakhogy tévedtek, tudjátok-e? Mer' hacsak egy katona nem fésüli meghébe-hóba a szeméremszőrzetét, és nem fényesíti ki a gombjait ütközet előtt, nemméltó rá, hogy megküzdjön az istenverte oroszokkal! Mit képzeltek, hogy fogja éreznimagát egy orosz, ha egy hozzátok hasonló madárijesztő ront rá a bajonettjével?Nem is vesz komolyan titeket. Ti talán elvárnátok tőle? Legyünk reálisak! Egypiszkos, tetves állat, mint Pici, aki úgy bűzlik, hogy egy kilométerről érezni ajelenlétét – halálra röhögi magát az orosz!

– Nem, nem igaz – tiltakozott Pici, aki mint mindig, ezúttal is komolyan vette, amitPorta mondott.

– Miért nem? De még mennyire hogy igen! Bárki ezt tenné!– Nem tenné, ebben nagyon is tévedsz! – Pici győzedelmesen mellbe bökte

Portát a mutatóujjával. - Mer' beléje döfném a bajonettemet, mielőtt még elröhintenémagát, érted?

Porta tehetetlenül ránk nézett, mire mi Pici elszántságtól vörös képérebámultunk, aztán röhögni kezdtünk. Még Spät is elvigyorodott, csak Ohlsen ülttovábbra is szobormerev arccal. Feltehetőleg nem is hallotta, mit beszéltünk. Azújoncokat figyelte, akik kétségbeesetten az arcukat és a fejüket sikálták jéghidegvízzel. Nem volt törülköző, se szappan, se borotva. Az egyenruhákat, amiken máregy alapos nagymosás se segített volna, nedves rongydarabokkal próbálták azalezredes szemléjére méltóvá tenni. A fegyverzetet piszkos vászondarabokkaldörzsölgették.

Ahogy a nevetésünk elhalt, követtük Ohlsen tekintetét, és lassan ráébredtünk,hogy mi magunknak is neki kell látnunk a köpködéshez és a súroláshoz. Ahadnagyra pillantottam; egy izom megrándult az arcán.

– Nagyszájú, seggfej buzi – motyogta összepréselt fogai közt. – Rohadt,kibaszott, húgyagyú majom!

Döbbent csend telepedett közénk. A hadnagyot bámultuk dermedten. Nem isannyira az lepett meg minket, amit mondott – Portához viszonyítva a kifejezéseienyhék voltak –, hanem az, ahogy mondta. Jól ismertük a hadnagyot, tudtuk, hogymilyen szokott lenni dühödt, kétségbeesett pillanataiban, ismertük a türelmetlenénjét, ismertük a szarkasztikusát, de ez most a végsőkig kétségbeesett emberhangja volt. Még Porta is szótlan maradt.

Ohlsen lassan felénk fordította a tekintetét. Vállat vont, kézfejével megtörölte ahomlokát.

– Sajnálom – szólalt meg. – Az ember néha kiborul.– Úgy kezelnek itt minket, mintha gépek volnánk – mondta Spät. – Csakhogy

nem gépek vagyunk, hanem emberek. És ha valami eszünkbe juttatja ezt, átkozottulelegünk lesz az egészből...

Másnap reggel megtörtént a szemle. Felsorakoztunk, mint egy csapatnyi felújítottmadárijesztő. Ha egy olyan tiszt látott volna minket, aki elég időt eltöltött a fronton,meglepődött volna a megjelenésünkön. Csodákat műveltünk magunkkal. Kockáratéve a tüdőnk egészségét, jeges pocsolyákban fürödtünk. A kosz egy része mégmindig bele volt ivódva a bőrünkbe, de legalább a felső réteg eltűnt. Az egyenruháinkmég mindig vizesek és gyűröttek voltak, a néhány megmaradt gomb azonban

41

villogott a halvány reggeli napsütésben. Mindent egybevéve, remek munkátvégeztünk, ezért úgy éreztük, rászolgáltunk a dicséretre.

Pechünkre, Von Vergil, aki akkor szállhatott ki a fürdőkádból, messze magasabbkívánalmat szabott meg, mint egy normális harctéri tiszt. Dühöngött a szétszakadtegyenruháink miatt, füstölgött a hiányzó gombok miatt, és majdnem gutaütést kapotta bakancsaink láttán. Az övé fénylett, mint a tükör, de amikor Ohlsen megkérdeztetőle, hogy talán cipőkrémes dobozokat kellene magunkkal cipelnünk a lövészárokbamuníció helyett, gyorsan lezárta a témát.

Másnap újabb szemlét tartott, és mivel ez se elégítette ki, a következő nap isodarángatott minket, meg azután is, meg megint azután. Fárasztó, unalmas komédiavolt, ami mindenkit feleslegesen kimerített, sőt egy embernek az életét is követelte.A nyomorult nem bírta ki a nyolc kilométernyi kúszást, amit gázmaszkban, teljesfelszereléssel kellett megtennie a társaival együtt. Ohlsen hadnagy magánkívül volt aharagtól, de semmit nem tehetett az agybeteg alezredes ellen. Többször ismegkísérelt kapcsolatba lépni az ezredünkkel, sikertelenül.

Amikor a mindennapi szemle elvesztette vonzóerejét, az ezredes kitalálta, hogyőrjáratozni küld minket – mindig a legképtelenebb helyre és a legképtelenebbidőpontban. És nem telt el nap úgy, hogy Ohlsen hadnagynak ne kellett volnamegtennie a veszélyes utat a lövészárkok és az ezredes palotája közt, csupáncsakazért, hogy feleljen egy sor értelmetlen kérdésre.

Szerencsénk volt, hogy az oroszok ebben az időszakban apatikusak voltak,jobbára békén hagytak minket. Voltak ugyan szórványos lövöldözések, de inkábbcsak a rend kedvéért. Távolabb, tőlünk északra súlyos harcok folytak – errőltanúskodott az állandó ágyúzengés, az éjjel is vöröslő láthatár.

– Hamarosan ideér – jósolta pesszimistán Heide. – Túl sokáig volt jó dolgunk.– Jó dolgunk? – Porta gúnyos kacajt hallatott. – Te annak nevezed azt, hogy egy

ilyen seggfej alezredes naponta a képedbe liheg? Szívesebben küzdenék meg azoroszokkal és harapnék fűbe, mint hogy még sokáig el kelljen szenvednem!

– Ne aggódj – mondta magabiztosan Pici. – A háború úgyis hamarosan véget ér.Te meg én otthon leszünk néhány hónapon belül.

A látszólag törékeny Légiós kinyitotta fél szemét, és gúnyosan felvonta aszemöldökét.

– Ne viccelj! Ez a háború jóval tovább fog tartani, mint képzeled.Vad kiáltást hallottunk; Barcelona rohant felénk.– Áttörtek a balszárnyon!Papa sóhajtott egy mélyet. Komótosan kikocogtatta a pipájából a hamut, majd

felállt.– Nos, erre már számítottam. Ennek a nagy nyugalomnak előbb-utóbb vége

kellett szakadnia.Ohlsen hadnagy parancsokat osztogatott. A helyszín azzá a zűrzavaros

nyüzsgéssé változott, ami végül szigorú renddé ülepedik, melyben mindenki tudja ahelyét és a tennivalóját. Felkaptuk a fegyvereinket, ellenőriztük őket, aztán akciórakészen belepréseltük a fejünket a sisakjainkba. Azokat a szakaszokat, melyek mégaludtak, durván felvertük. Ásítozva botorkáltak utánunk, még mindig nem egészenértették, mi is történt voltaképpen. A balszárny felől eközben lövöldözés, robbanásokzaja hallatszott.

– Te maradj itt az első szakasszal – mondta Ohlsen Spätnek. – Biztosítsátokszámunkra a visszautat. A század többi része jöjjön velem.

Egyes sorba fejlődtünk mögötte. Nem mentünk sokat, belebotlottunk azalezredes két emberébe, akik néhány szikladarab mögött rejtőzködtek, félholtan a

42

félelemtől.– Jöjjenek, tűnjünk innen! – Ohlsen talpra rángatta őket, aztán látva, hogy még

mindig nem tértek magukhoz a rémületből, türelmetlenül meglökdöste őket a PM-jecsövével. – Mi történt? Hol a szakaszuk többi része?

– Nincsenek – felelte bamba képpel az egyikük.– Mi az, hogy nincsenek? Meghaltak vagy olajra léptek?– Az oroszok ránk törtek... hirtelen... a semmiből...Elhallgatott. Ohlsennek nem kevés fenyegetőzés és hízelgés árán sikerült csak

kiszednie belőlük a többit.A dolog valahol ott kezdődött, hogy Von Vergil, néhány veterán többszöri tanácsa

ellenére, nem tartotta szükségesnek kettőnél több őr kiállítását. A tapasztaltkatonákat mindannyiszor megvetéssel kezelte, gyáva vénasszonyoknak nevezteőket, akik a szoknyájukat féltik. Az alezredesnek ugyanis az volt a meggyőződése,hogy az oroszok már csomagolnak, mert a legutóbbi sikertelen támadás után hazakészülnek. Előző nap valaki hallotta, hogy a segédtisztjének azt mondta, odahaza,Németországban sokkal veszélyesebb az élet a RAF bombázásai miatt, mint itt, afrontnak ezen a szakaszán. Ennek eredményeképpen amikor az oroszok elindítottáka támadást, amire Papa állítása szerint számított (az alezredes viszont nem),gyakorlatilag nem ütköztek ellenállásba. A két őrt is meglephették, mert azok nemadták le a vészjelzést, és a két hebegő túlélő szerint – akik nem tagadták, hogycsakis gyors lábuknak köszönhetik, hogy még életben vannak – az egész támadáshihetetlenül hamar és hihetetlen csendben zajlott le. Nem használtak se puskát, sekézigránátot, csak bajonetteket és kandrákat.

– Más szóval mészárlás volt – mondta komoran Ohlsen.– Igen, igen! – bólogattak egy emberként, abban reménykedve, hogy minket is

elborzasztottak a hallottak. Az egyikük még, a becsület kedvéért, hozzátette, hogyKalb hadnagynak sikerült egy kézigránátot bevágnia a támadók közé, mielőtt egybajonett átszúrta volna.

– Értem. – Ohlsen hadnagy az alezredes kastélya felé vezető ösvényre sandított.– És az alezredes?

A két fickó nem tudta; nem látták az alezredest.– Reméljük, neki is jutott egy bajonett a seggébe – mormogta Porta.– Talán – javasolta Pici – távol kellene maradnunk mindaddig, míg az oroszok

rendesen be nem fejezték a munkát.– Creutzfeld, fogja be a száját! – szólt rá a hadnagy. Intett nekünk. – Gyerünk,

emberek, felmegyünk oda.Már jóval azelőtt hallottuk az oroszokat, hogy odaértünk volna. A zajok ismerősek

voltak számunkra. Vidám dáridó hangjai...– Részegek, mint az állat – mosolygott boldogan Barcelona. – Biztosan

megtalálták Von Vergil borát.– Akkor menjünk gyorsan – ijedt be Pici –, mielőtt még az összeset meginnák.Ahogy megpillantottuk a kastélyt, már nemcsak hallottuk, hanem láttuk is az

oroszok jelenlétének a jeleit. A kitárt ablakokon át papírok, dobozok, étkészletek ésnémet egyenruhák repültek kifelé.

– Nézzétek csak őket – irigykedett Porta. – Ti ezt háborúnak nevezitek?Szerintem ez inkább dorbézolás.

Heide végigsimított a puskáján.– Mire ezek észbe kapnak, már végzünk is velük.– Megmutatjuk nekik, hogy mi nem azok a papírmasé katonák vagyunk, mint az

előző csapat... – tette hozzá a Légiós.

43

Ohlsen hadnagy parancsot adott rá, hogy szereljük fel a bajonetteket, aztántámadtunk. Azon kaptam magam, hogy Papa és a Légiós mellett a kastély felérohanok. A hadnagy valamivel előttünk loholt, Porta és Pici, vadállatokként üvöltve,mögöttünk. Az épület bejáratánál lebzselő oroszok a borzalomtól tátott szájjalbámultak, ahogy rájuk rontottunk. Semmi esélyük nem volt, pillanatok alatt átvágtukmagunkat rajtuk, aztán rémálomba illő közelharcba keveredtünk a többiekkel.

Felnéztem, és egy óriás hadnaggyal találtam magam szembe. Bunkókénthasználta a géppisztolyát, ami elől az utolsó pillanatban sikerült félrehajolnom.Puszta reflexből felemeltem a bajonettemet, és vakon beleszúrtam a férfiba. Apenge egy pillanatra megtorpant, aztán lágyan belesiklott a férfi ágyékába. Az oroszvisítva hátraesett, magával rántva a puskámat. Rémülten attól, hogy fegyver nélkülmaradtam, előreugrottam, egyenesen rá mindkét talpammal egy sebesült arcára.Hogy a mieink közé tartozott-e vagy ellenség volt, azt nem álltam le megállapítani.Felkaptam a puskám, és rávetettem magam a következő ellenfelemre, aszéttaposott fej üvöltésének kíséretében.

Néha-néha, ebben a sátáni zűrzavarban, megpillantottam valamelyikbajtársamat. Porta egy darabig mellettem volt, de aztán ő is eltűnt a szemem elől akavargó, üvöltő, sikoltó testek kavalkádjában. Kiverekedtem magam az udvarra, aholmegláttam Picit. Elvesztette a fegyverét, és két orosz egyenesen feléje tartott.Odaordítottam neki, Pici azonban már észrevette őket, feléjük fordult. Két hatalmasmarkával elkapta őket, mindkettőt a torkánál, és összecsapta a fejüket. Miutánösszeestek, felkapta az egyikük fegyverét, és lövöldözni kezdett minden irányba.Abban az állapotban voltunk, amikor mindenkinek már csak önmaga számított, és havéletlenül a sajátodat is eltaláltad, az az ő balszerencséje volt.

Az egyik oszlop mögött észrevettem egy kuporgó oroszt; épp lövésre emelte apisztolyát. Mielőtt még elsüthette volna, ellőttem a fél fejét, és közönyösen néztem,ahogy véres kupacba rogy össze.

Porta közben megrohamozott egy menekülő oroszt, a bajonettjét mélyen az illetőhátsójába döfte. Heide vadul rátaposott egy haldokló arcára – az orosz még utolsópillanataiban is a mellkasához szorította a fegyverét.

Hány ember halt meg és meddig tartott a mészárlás, fogalmam se volt. Percekvagy órák teltek el, mire győzedelmesen összegyűltünk a kastély mögötti udvaron?Egyikünk se tudta, és egyikünket se érdekelte: csak az számított, hogy életbenmaradtunk.

Kimerülten levetettük magunkat a földre, és ellöktük a fegyvereinket, asisakjainkat. A fiatalabb újoncok közül néhányan sírva fakadtak, vértől és sártólmaszatos arcukon a könnycseppek mély barázdákat martak. Ami minket illet, miutánmagunkhoz tértünk a révületből, és teljes elménkkel felfogtuk, hogy még élünk, abarátainkat kezdtük keresni. Velünk vannak még? Vagy ott fekszenek a házban,kiontott béllel, szétlőtt fejjel?

Néhány méterre tőlem Barcelona hevert, kinyúlva, cafatokra szakadtegyenruhában. Papa a hátát egy fatörzsnek vetve üldögélt és pipázott. Pici és Heideis megvoltak, Heide csukott szemmel feküdt, Pici pedig leírhatatlanul nézett ki –mintha a fejét egy vérrel teli vödörbe mártotta volna. A tekintetem tovasiklott; Stege.A hátán feküdt, üres tekintettel a felhőket bámulta. Valamivel odébb a Légiós ült alépcső alján. Cigarettázott, és már a fegyverét tisztította, a következő akciórakészült. A Légiós profi volt. Tizenöt éve harcolt már, az első gondolata mindig afegyvere volt. Távolabb Porta és Steiner egy üveg likőrön osztoztak, amitvalahonnan a házból szerezhettek. Steiner félrészegnek látszott.

Mindenki megvolt. Az összes öreg róka, mindazok, akik korábban is életben

44

maradtak, most is egy darabban voltak. Az újoncok egyharmada azonbanodaveszett. Ott feküdtek, ahol elestek, szomorú szigetekként a túlélők között. Valakióvatosan felvetette, hogy el kellene temetnünk őket, de mi meg se hallottuk. Miértpazaroljuk maradék erőnket ásásra? Mi éltünk és kimerültek voltunk, ők pedigmeghaltak, nekik már mindegy volt.

Ohlsen hadnagy támolygott ki az épületből. Elvesztette a sisakját, arcán mély,szemtől szájig húzódó seb tátongott. Lehuppant a földre; minden szemrászegeződött.

– Halottak voltak mind, már azelőtt, hogy ideértünk – közölte.Porta megkínálta egy cigarettával.– Az alezredes, uram?– Ő is. Elvágták a nyakát, fültől fülig.Csend lett, aztán Porta ajkára gonosz mosoly ült ki.– Talán mégis van isten – mormogta.A hadnagy összevonta a szemöldökét, aztán Heide felé fordult.– Fogjon két-három embert, és gyűjtsék össze az összes dögcédulát.– Az oroszokét is?– Természetesen. Tudnia kellene anélkül is, hogy mondanám.Miután Heide teljesítette a rábízott feladatot, felgyújtottuk a kastélyt, aztán

visszaindultunk az ösvényen. Útközben újabb embereket vesztettünk el, hála azoroszoknak, akik közben felébredtek, és gránátokkal szórták meg a környéket.

– Mindig mi – morgolódott Porta –, miközben fedezékbe rohantunk. –Ha valaholvalami nem megy jól, nekünk feltétlenül ott kell lennünk.

Pici és a Légiós felállították a nehézgéppuskát. Ohlsen hadnagy türelmetlenülintett az újoncoknak, akik lemaradoztak, mert nem tudták eldönteni, hogykövessenek-e minket felfelé az úton, vagy inkább vessék be magukat a legközelebbibombatölcsérbe.

– Hagyják abba a reszketést, az isten szerelmére, és mozogjanak! Majd ráérneka tájban gyönyörködni, ha az oroszok abbahagyták a bombázást!

Előreindultak, akár egy rémült juhnyáj. Az egyikük hirtelen éles üvöltést hallatott,majd körbe kezdett szaladgálni, kezét a hasára szorítva. Az orvosunk, Berg, azonnalvisszafordult érte. Az út szélére rángatta a fiút, és feltépte az ingét, de elkésett. A fiúmár halott volt.

Izgatottan figyeltük Berget, amint vöröskeresztes táskáját a vállára vetve rohannikezd, hogy utolérjen minket. Gránátok csapódtak be előtte és mögötte. A sisakjátlevitte a légnyomás, és ő megtántorodott, de végül mégis sikerült neki. Hangoséljenzésben törtünk ki. Berg méltán volt népszerű. Nemegyszer láttuk, hogy életétkockáztatva próbált kimenteni egy sebesültet az aknamezőről vagy a szögesdrótfogságából. Szevasztopolban például visszament egy égő épületbe, és a vállánkihozta az öntudatlan Hinka hadnagyot a lángok közül. Ezért a tettéértfelterjesztették a Vaskeresztre, de ő udvariasan elutasította, mondván, hogy nemakar fémhulladékot gyűjteni. Két évvel később az egyenruhája még mindig mentesvolt mindenféle jelvénytől, kivéve a vöröskeresztes kitűzőjét.

A század végül viszonylagos biztonságba helyezte magát egy sűrű erdőben,mely messzire kinyúlt a hegyek mögé. Ismét magunkra maradtunk, a breclavizászlóalj el lett törölve a föld színéről.

Miután elhagytuk a frontot, napokon át utaztunk ugyanazon a vonaton, és közbensok állomáson megálltunk. Gyakran állítottak félre minket mellékvágányokra, éstartottak ott bennünket órákon át, hogy helyet adjanak a sokkal fontosabbszállítmányt – fegyvert vagy lőszert – cipelő vonatoknak. Végül is mi csupán

45

hazautazó katonák voltunk, akik a fontossági lista legalján szerepeltek.Az utazásunk hetedik napján újabb megállóhoz értünk. A vonat hirtelen

lefékezett, de mi már rá se hederítettünk, csak ültünk letargikusan a marhavagonaljára szórt szalmán. Egy idő után Porta megunta a semmittevést, és résnyirekinyitotta a vagon ajtaját.

– Hamburg! – Felénk perdült. – Hamburgban vagyunk!– Hamburgban?Ettől hangyányival jobb kedvünk lett. A Légiós jólesően kinyújtózott, Papa pedig

elővette a pipáját, és a szájába biggyesztette a szárát.– Pünkösd van – bökte ki váratlanul.Mindannyian rámeredtünk.– És akkor? – kérdezte Heide. – Mi van akkor, ha pünkösd van?Papa vállat vont.– Nem tudom... csak eszembe jutott.– Tavaly ilyenkor – tűnődött el Porta – Demjamszk mellett voltunk.– Azelőtt pedig – tette hozzá Pici – Breszt-Litovszkban. Emlékeztek

Breszt-Litovszkra? Emlékeztek...– Elhallgatnál? – morgolódott a Légiós. – Nem tudom, miért kell folyton

visszatekintened a múltba. Morbid és felesleges dolog. Miért nem nézhetsz előre aváltozatosság kedvéért?

– Jól van, ha ezt akarod... – Porta lehunyta a szemét egy pillanatra. Arcán kéjesvigyor terült szét. – Az első dolgom, amint kiengedtek minket innen, az lesz, hogykeresek magamnak egy kuplerájt. Mit szóltok ehhez? Ez már jobban hangzik?

De még mennyire hogy jól hangzott!

III. HamburgA kantinban üldögéltünk, és Barcelonát vártuk. Már elég hosszú ideje itt

vesztegeltünk; néhányunk, különösen Porta és Pici, kezdtek felönteni a garatra.A hely poshadt sör és sült zsír szagától bűzlött, a cigarettafüstöt vágni lehetett

volna. A felszolgálónők, akik térdig koptatták a lábukat a sok rohangálásban, rosszhangulatban voltak, és szándékosan akkora zajt csaptak, amekkorát csak tudtak.Mázsaszám hajították a mosogatóba a piszkos evőeszközt, és ide-oda tologatták atányérokat a szárítólapon. Közben meg szakadatlanul morgolódtak.

Porta, isten tudja, miféle részegség okozta indíttatásból, egyszer csak áthajolt azasztal fölött, és vádlón egy holland SS-katonára szegezte az ujját. A fickó, amiótacsak ott voltunk, békés kómában üldögélt, a légynek se ártott.

– Nézzétek azt a ronda disznót – mondta piától öblös hangon. Intett nekünk,hogy mi is vegyük szemügyre a szerencsétlen pasast. – Nézzétek azokat a hatalmasfüleket! Ha valamit ki nem állhatok, akkor az az elszállni készülő fül.

Érdeklődve megnéztem a férfi fülét. Való igaz volt, hogy szinte derékszöggelviszonyultak a gazdájuk fejéhez, de talán még nem rúgtam be eléggé ahhoz, hogycsupán ezért belekössek.

Egy lány jött az asztalunkhoz, söröskorsókkal telepakolt tálcával. Lecsapta elénk,mire a habzó folyadék kiloccsant, bűzös szigetet hozva létre az asztal tetején. Portabelemászott mindkét könyökével, és másik áldozat után nézett. Ezúttal egy fiatalkatonát szúrt ki, aki az SD, a biztonsági szolgálat ezüstjelvényét viselte a gallérján. Aholland SS-fickót teljesen hidegen hagyta fülének az említése – talán még Portánális részegebb volt –, a fiatal katona azonban idegesen izgett-mozgott a székében.

– Figyelj, te seggfej... – Porta a hüvelyk- és a mutatóujja közé fújta az orrát, majda zubbonya ujjába törölte a kezét – van egy késem. Mindegyikünknek van kése.

46

Nekem, meg a barátaimnak, mindenkinek. Tudod-e, miért? Tudod, mire szoktukhasználni?

Az SD-s fickó elfordította a tekintetét, és bölcsen csukva tartotta a száját, Portaazonban, aki mindenképpen bajt akart, maga felé fordította az arcát.

– Akarod, hogy megmutassam? – kérdezte rosszindulatúan kacsintva. – Arraszoktuk használni, hogy levágjunk vele ezt-azt. Megmutassam, mit szoktunk levágnivele? – Obszcén gesztikulálással a férfi tudtára adta, hogy mit. Pici röhögni kezdett.

– Nézd, nem érdekel a vacak késed – mondta a fickó, aztán ásítva hátat fordítottPortának.

Ezzel végleg bepörgette Portát. A cimboránk akkorát csapott az asztallapra, hogyaz összes korsó megugrott, és a kiömlött sör szökőárként indult az asztal széle felé.

– Miért nem húzod el a beled és hagysz minket magunkra? – kiáltotta Porta. –Mit képzelsz magadról, hogy ide mersz ülni az asztalunkhoz, te koszos disznó? Tűnjinnen, mielőtt én hajítlak el!

Megmarkoltam félig üres korsóm fülét, és alkoholtól bizonytalan, következésképpérdektelen tekintettel az SD-sre bámultam. A Légiós hátradőlve félig feküdt aszékében, már nem kellett hozzá sok, hogy az asztal alá csússzon. Papa komorképpel a söröskancsója aljára meredt. Pici volt az egyetlen, aki élvezte a műsort.

Az SD-s fickó a körülményekhez mérten szelíden tiltakozott:– Én voltam itt először, tudod... és nem hiszem, hogy parancsolgatnod kellene

nekem.Porta horkantott, majd köpött egyet.– Az se érdekelne, ha már a háború kitörése óta itt ülnél. Tűnj innen, amíg

szépen mondom!– Én pedig azt mondom, eszemben sincs! – vágott vissza a másik, érthetően

ingerülten.Porta esdekelve Picire nézett.– Ez engedetlenség! Hallottad, ugye? Megtagadja az engedelmességet egy

Stabsgefreiternek! – Feltápászkodott, és a férfi orra alá nyomta a karját. – Látod ezt?– mutatott a csíkjaira. – Tudod, mit jelent ez?

Az SD-s két ujja közé csípte Porta karját, és óvatosan eltolta magától, miközbenelfacsarta az orrát, mint aki kellemetlen szagot érez – ami valószínűleg úgy is volt.

– Ez már mindennek a teteje! – kiáltotta Porta. – Láttad ezt? – Ismét Piciresandított, aki mohón bólintott, aztán hátratolta a székét. – Jegyezd fel! Kérd el anevét és a számát! Erőszakot alkalmazott egy Stabsgefreiter ellen! Gyerünk, írd fel!

– Baszd meg! – sértődött meg Pici. – Tudod, hogy nem tudok írni!– Akkor vidd ki, és verd ki belőle a szart!– Na, ide figyelj, te faragatlan tökfilkó...Az SD-s felállt, és vele együtt felállt Pici is. Farkasszemet néztek egymással az

asztal felett. Pici megvakargatta mérhetetlen mellkasát, helyére rángatta a nadrágját,aztán átnyúlt, és fél kézzel elkapta a másik gallérját.

– Gyere, kisfiú, váltsunk néhány szót odakint...Az SD-s segítségért akart kiáltani, de Pici olyan erősen szorongatta a nyakát,

hogy csak egy nyikkanásra telt tőle. Pici kirángatta az ajtón, Porta pedig visszaült ahelyére, még mindig paprikavörösen a méregtől.

A holland pofával az asztalra telepített sörtócsába zuhant, és úgy is maradt.– Nézzétek csak – mondta a Légiós. – Ez kinyúlt.Jóízűen hahotázni kezdtem, mintha ez lett volna a legmulatságosabb, amit

valaha is láttam. A Légiós, aki ritkán vesztette el az önuralmát, szánakozóanmosolygott rám.

47

Pár pillanattal később Pici visszatért – egyedül.– Hol van? – kérdeztem.– A csatornában fekszik – felelte büszkén Pici. Öklével a tenyerébe csapott, és

rám kacsintott. – Kifeküdt az első ütésre. Hé... – A Légiós felé fordult. – Emlékszelmég arra, amikor először találkoztunk?

– Emlékszem.– Mi történt akkor? – Kellőképpen részeg voltam ahhoz, hogy kíváncsi legyek Pici

sztorijára.Válasz helyett Pici kezet fogott velem, de ahelyett, hogy elengedte volna a

kezem, kíméletlenül szorongatni kezdte, és nem is hagyta abba egészen addig, mígfel nem kiáltottam a fájdalomtól.

– Ezt történt – közölte velősen Pici.– Roppant mulatságos – jegyeztem meg, a kezemet rázogatva. – Mi a lényeg az

egészben?A Légiós elnézően rámosolygott, aztán közelebb hajolt hozzám, és megrázta a

fejét.– Hagyd, hadd élvezze a dicsőség múló pillanatait.– Hát az, hogy ez történt! – világosított fel Pici.– Persze, persze – értett egyet a Légiós. – De soha többé, barátom! Nem

hagyom kétszer belecsalni magam ugyanabba a kelepcébe!– Én se – morogtam, a hónom alá rejtve sajgó kezemet.Porta megint döngetni kezdte az asztalt, és obszcenitásokat kiabálva sört

követelt. A lányok, persze, meg azért se törődtek vele, Bögyös Helga, afőnökasszony azonban otthagyta a pultot, és az asztalunkhoz csörtetett. MegálltPorta előtt, szétvetett lábbal, karba tett kézzel, haragtól remegő zsírpárnákkal, ésráförmedt a cimborára:

– Hogy merészelsz így beszélni a lányaimról? Mit képzelsz, mi ez? Bordély?– Bordély a seggemet! – gúnyolódott Porta. – Ilyen személyzettel? Nehéz időket

élünk, szivikém, de ennyire azért nem vagyunk kiéhezve!– Ezt jelenteni fogom – ígérte Bögyös Helga, ahogy azt nap mint nap elismételte

nem egy katonának. – Mi itt jó munkát végzünk! Kíváncsi vagyok, hol lennéteknélkülünk!

– Kíváncsi vagy rá? – hergelte Porta.Bögyös Helga hátrált egy lépést.– Ezek itt mind rendes lányok, és Gertrudénak, ha tudni akarod, van egy SD-s

barátja. Ha megint sértegetni meritek őket, szólni fogok neki, hogy jelentse az esetet.– Jól van, elég a szócséplésből! – unta meg a témát Pici. – Tudjuk, hogy imádsz

minket.– Csak egy kis sör kellene még – vetettem közbe. – Ez meg itt úgy felhúzta

magát, hogy bárki azt hihetné, hat kurvát kértünk.Bögyös Helga fitymálóan lebiggyesztette az alsó ajkát, aztán hátat fordított

nekünk, és visszament a pultja mögé. Magához intette Gerdát, a meglehetősenlehangoló látványt nyújtó személyzet legkevésbé vonzó tagját, és odaküldtehozzánk, hogy felvegye a rendelést. Gerda nem volt rossz lány, de nemhiábanevezték „Paszulykaró”-nak. Olyan volt, mint egy életre kelt telefonoszlop.

– Ha egy kicsivel több segged lenne, édes, éreznék némi kísértést, hogy azágyamba cipeljelek. – Pici sajnálkozva megsimogatta Gerda nem létező hátsóját.

Gerda válaszképpen rásózott Pici fejére a tálcával, aztán peckesen ellépdelt.Éppen most került elő Barcelona, azzal a kellemetlen hírrel, hogy estére

őrszolgálatra vagyunk beosztva.

48

Barcelona egy irdatlan kötést viselt a nyaka körül, ami arra kényszerítette, hogyegyenesen, mozdulatlanul tartsa a fejét. A hegyek közt eltöltött utolsó napokban egyeltévedt kézigránát megsebezte, így most időlegesen fel volt mentve az aktívszolgálat alól. Kórházban kellett volna lennie, de Ohlsen hadnagy közbenjárásánakköszönhetően felvették segédnek a laktanya orvosi szobájába, ahol alig lehetettlátni; ideje java részét a kantinban és a fegyvertárban töltötte.

Voltak, akik bolondnak tartották, amiért nem feküdt be pihenni a kórházba, deBarcelona már elég régóta szolgált a seregben ahhoz, hogy tudja, ha egyszer távolkerültél a bajtársaidtól, akkor igen kicsi az esélye annak, hogy ugyanoda küldjenekvissza. Márpedig ezekben az időkben jövevénynek lenni egy jól összeszokottcsapatban egyenlő volt a biztos halállal. Az új embernek osztják ki alegveszélyesebb és a legmocskosabb feladatokat, aminek következtében szintesemmi esélye, hogy utóbb régi ember legyen belőle.

– Jézusom! – nézett végig a söröskorsókkal telepakolt asztalon Barcelona. – Tiaztán vedeltetek!

– Nem kérettük magunkat – bólogatott Porta. – De inkább azt mondjad, holfogunk őrködni. Mert ha véletlenül a helyi bordélyban, annak nagyon örülnék.

– Nincs ekkora szerencsénk. – Barcelona szomorúan megrázta a fejét, aztánfelkapta valakinek a korsóját. – A kibaszott Gestapónál.

– Ki volt az a hülye, aki ezt kitalálta? – fortyant fel a Légiós.Barcelona az asztalra hajított egy papírlapot. Papa gyorsan kimentette az

irományt a sörtengerből, és elolvasta:– Tizenkilenc nulla-nulla, Karl Muck tér, Hamburg. – Komoran a zsebébe

csúsztatta.Steiner váratlanul magához tért, és úgy nézett Barcelonára, mintha ő tehetne

mindenről.– Rohadt Gestapo!– Ne nézz így rám. Nem én vagyok az a bohóc, aki ezt kieszelte. Egyébként

pedig, rosszabbul is járhattunk volna. A negyedik szakaszt Fulsbüttelbe osztottákbe... kivégzőosztagnak.

– Én nem bánnám, ha mi is olyan feladatot kaptunk volna – maradt hűönmagához Pici. – Ha ügyes vagy, egy kis extrához is hozzájuthatsz, és már úgyiscsináltunk ilyet...

– Hogyan? – kérdezte gyanakvóan Stege. – Hogyan csináltad?– Könnyen. Megígéred a fickónak, hogy életben hagyod, és ő cserébe bármit

hajlandó megadni neked.– Úgy érted, elvennéd egy halálraítélt pénzét? – Stege alig akart hinni a fülének.– Mi a fenéért ne? – gurult be Pici. – Te is hajlandó lennél fizetni, ha az életedről

lenne szó, nem?– Nehogy azt hidd, hogy azt a pénzt semmiért kapja az ember – világosította fel

Stegét Porta. – Ha kiderül, hogy egyezkedsz az elítélttel, könnyen te is a puskákcsöve előtt találhatod magad.

Stege kinyitotta a száját, hogy hangot adjon az ellenvetésének, de mielőtt mégmegszólalhatott volna, a mély álmából felébredő Heide mérgesen félreseperte atömör falat alkotó korsókat.

– Túl sokat ittunk! – Böfögött egy hatalmasat, majd a legközelebbi korsóért nyúlt.– Hogy sikerült eltüntetnünk ezt a tengernyi húgylevet?

– Lényegtelen – felelte Pici. – Megtettük és kész. Inkább az zavarjon, hogy nekedkell fizetned érte. Te vagy az egyetlen, akinek pénze van.

– Nekem? Le vagyok égve! – tiltakozott Heide.

49

– Francot! Egy egész bankjegyköteg van a bakancsod szárába dugva.Heide rádüllesztette a szemét.– Honnan tudod?Pici vállat vont.– Megnéztem. Szükségem volt egy kis gubára a minap, úgyhogy átkutattam a

szekrényedet. A tied az egyetlen, amelyiken nem jó a zár. Meg kellene javítanod!Nem passzol elég jól, tudod...

– Szóval te voltál az, aki ellopta azt a száz márkát?– Hé, vigyázz! Én nem mondtam, hogy el is vettem valamit!– De nyilvánvaló, hogy megtetted!Pici csúfondárosan elmosolyodott.– Próbáld meg bebizonyítani!– Nem kell. Az előbb beismerted. De nehogy azt hidd, hogy ezt is megúszod –

Heide szinte remegett a dühtől. – Ezért tönkreteszlek, te szemét! Ezért még lógnifogsz! Ezért...

– Az isten szerelmére, hát nem mindegy? – szólalt meg bágyadtan a Légiós.– Nekem nem! – vicsorgott Heide.– Figyeljetek csak – mondta Porta olyan hangon, hogy már azt hittük, valami

megoldást talált a problémára –, miért ne vinnénk magunkkal néhány üveg piát aszolgálatra? A vén Paszulykaró örülni fog, ha pult alól elviszünk egypár üveggel.

– Igen? És mit fogunk csinálni velük, ha a Karl Muck-ra értünk?– Elrejtjük valahova. Semmi gond. Ismerek egy fickót, aki nemrégiben állt ott őrt,

és azt mondja, egészen tűrhető hely. Lenn, a pincében leszünk. Senki se fog lejönni,hogy megnézze, mit csinálunk.

– És a cellák? – kérdezte Steiner.– Mi van velük? Egyetlen foglyot se tartanak ott egy éjszakánál tovább. A

legtöbbjüktől már a következő reggel megszabadulnak. Azokat, akiket meg akarnaknyaggatni, felviszik magukkal az emeletre. Így sokkal könnyebb nekik. Nem kell le-felmászkálniuk a lépcsőkön, valahányszor ki akarnak rántani egy körmöt. A cellák miattnem kell aggódnod. A foglyok aligha fognak zavarni minket.

– Mit szóltok a császár lovas szobrához? – állt elő az ötlettel Heide,megfeledkezve a száz márkáról. – A ló lábai üregesek. Fogadjunk, hogy senki nemkeresné ott az üvegeket.

– Erre már én is gondoltam – állította Pici. – Épp most akartam javasolni. Jóltudom én, hova lehet elrejteni valamit... ezért néztem meg a bakancsodat is –vallotta be Heidének, aki erre egyből elsavanyodott.

– Fél tucat nagy üveggel viszünk – döntötte el Porta. – Kevertet. – IntettGerdának, aki ellökte magát a pulttól, és gyanakvóan odajött hozzánk. – Hat üveggel– mondta neki Porta. – Dortmünderrel egészen idáig – mutatta a hüvelyk- és amutatóujjával –, a többi pedig legyen sligovica. Rendben?

Gerda vállat vont.– Ahogy akarjátok. Én meg se szagolnám, de hát nem vagyunk egyformák,

ugyebár.Gerda fintorogva otthagyott minket, Porta pedig elégedetten összedörzsölte a

kezét, és kérdőn a Légiósra nézett.– Úgy jó lesz, ugye? Először a sört, aztán a sligovicát.A Légiós bólintott egy aprót, arcán halvány mosollyal, mintha egy csapat

gyereket nézett volna.Gerda visszajött az első üveggel, jöttében szorgalmasan rázogatva azt, hogy

összeelegyítse a két folyadékot. Porta rémülten kikapta a kezéből.

50

– Mi a jóistent csinálsz? Fel akarsz robbantani minket?– Egy kis szerencsével... – felelte gúnyosan Gerda.Odahozta a többi üveget is, durván az asztalra csapta őket, majd Porta elé

tartotta a tenyerét a pénzért. Megszámolta, alaposan ellenőrizve minden egyesbankjegyet, mint aki attól fél, hogy hamisítványok is közéjük keveredtek. KözbenSteiner kijött a férfimosdóból. Megállt az asztal mellett, böfögött egy jóízűt, aztán mitsem törődve azzal, hogy Gerda is ott van, nekiállt begombolni a sliccét.

– Nincs kielégítőbb annál, mint amikor az ember kiereszti a fáradt gőzt –tájékoztatott minket elégedett képpel. – Főleg, ha magadban szorongattad egyideig...

Felkapta a korsóját, és néhány gyors korttyal kiürítette. Az ádámcsutkája úgypattogott közben, mint egy gumilabda. Ezután megint böfögött egyet, végül azubbonya ujjával megtörölte a száját. Gerda hosszan, megvetően végigmérte, aztána köténye alá rejtett tárcába tette a pénzt, és méltóságteljesen elvonult.

– Mi olyan kielégítő benne? – kérdezte Porta, aki még mindig nem unta meg akötekedést.

Steiner elképedve bámult rá.– Mi az, nem pisáltál még eleget? Tudnod kellene, mi olyan kielégítő benne.– Nos, nem tudom – felelte Porta. – Talán valami bajod van? Perverz vagy? Te...– Le vagy szarva! – mordult rá Steiner. Le akart ülni az asztalhoz, de Porta úgy

eltehénkedett a padon, hogy alig maradt másnak hely.Porta az asztalra csapta a korsóját, majd támolyogva felállt.– Senki nem mondhatja nekem következmények nélkül, hogy le vagyok szarva! –

üvöltötte.Vadul Steiner felé lendítette a karját. Steiner elhajolt az ütés elől, és azonnal

válaszolt rá, a halántéka mögött találva el Portát. Porta megtántorodott, átesett apadon. Steiner utána vetette magát. A karjai úgy jártak, mint a cséphadaró. Egydarabig némán püfölték egymást, alkalmanként egy-egy káromkodással bátorítvamagukat, aztán Steiner, megunva az ütések egyhangúságát, váratlanul felkapott egykorsót, és Porta feje felé hajította. Porta elkapta a fejét a lövedék elől, amely elzúgottmellette, és szétrobbant a falon.

Gerda rögtön ott termett, kezében egy rendőrbottal.– Ki dobta oda azt a korsót?Lelkesen Steinerre mutattunk. Gerda habozás nélkül lesújtott rá a bunkóval,

majd, mivel a vállán találta el Steinert, megismételte az ütést. Másodjára már sikerülta feje búbjára sóznia.

Steiner egyből elfelejtette Portát. A fájdalomtól és a sértődöttségtől üvöltve Gerdafelé fordult. Gerda erre elhajította a bunkóját, és rémülten a pult felé rohant, aztremélve, hogy ott biztonságban lesz. Steiner viszont utána vetette magát, asztalokatés székeket borítva fel maga előtt dúlta magát végig őrjöngve a termen. ElkaptaGerdát, mielőtt még az elérte volna a pultot. Durván a falhoz lökte, és falteniszeznikezdett a lány fejével. Gerda úgy küzdött, akár egy anyatigris, harapott, karmolt ésrúgott, használta fogát, körmét, térdeit, mindent, ami csak kéznél volt, s közbentorkaszakadtából sikoltozott.

A pult mögötti ajtó kinyílt, és elkerülhetetlenül előkerült Bögyös Helga. Egyetlenpillantással felmérte a helyzetet, majd halálos nyugalommal – és kezében egy üvegpezsgővel – ő is csatába indult.

Steiner túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy észrevegye a jobbszárny felőlközeledő tankot. Helga gondosan célzott, s a pezsgőspalack pontosan Steinernyakszirtjén csattant. Steiner, engedelmeskedve a fizika törvényeinek, azonnal

51

összeomlott. A pezsgő és a vér színes, habos tócsába gyűlt alatta.– Gyilkos! – sikította Helga, és közbe könyörtelenül rugdosta a földön heverő

testet.– Szatír! – csikorogta Gerda, s megmarkolva a törött üveg nyakát, megpróbálta

felnyitni Steiner arcát.Bögyös Helga, termetének ellentmondó gyorsasággal, kikapta a kezéből az éles

üvegcsonkot – nem mintha sajnálta volna Steiner képét, inkább egy kellemetlenbírósági hercehurcától akarta megkímélni magát és „lányait”. Gerdának így megkellett elégednie azzal, hogy összerúgja a tehetetlen, véres testet, és közben olyanmocskosan szitkozódik, átkozódik és káromkodik, hogy még Porta is tátott szájjalhallgatta.

A Gertrude nevű lány, akinek az SD-s barátja volt, megjelent a pincelépcsőtetején egy rekesz sörrel izmos kezében. Hosszú, egyenes szálú, fakó haja volt, orramellett borsószemnyi bibircsók éktelenkedett.

Gerda azonnal lecsapott rá, izgatottan Steinerre mutogatott, és bosszút követelt.Gertrude lelökte a rekeszt, aztán közönyösen lenézett Steinerre.

– Mit kellene tennem?– Mondd meg a fiúdnak! – könyörgött neki Gerda, és hogy nyomatékot adjon

szavainak, rúgott még egyet Steiner veséjébe.– Á la bonne heure – felelte franciául Gertrude.Fogalma se volt, mit jelent a kifejezés, de jól hangzott, ezért gyakran használta.

Egy francia tengerésztől tanulta, akinek a babája volt nyolc napon keresztül, mígannak a hajója a hamburgi kikötőben horgonyzott. Gertrude sok tengerésznek voltazóta a babája, de soha nem felejtette el az á la bonne heure-t. Ha valamilyenszívességre szeretted volna kérni Gertrudét, nem kellett egyebet tenned, mintcsodálkozva azt mondani neki, hogy „Ó, hát te beszélsz franciául?”, és ő rögtönbekapta a horgot. Ez, sajnos, azzal járt, hogy végig kellett hallgatnod atündérmeséjét – arról, hogy ő egy gazdag francia család gyermeke, de már koránárván maradt, és egy előkelő kollégiumban tanult, melynek pontos helyét sosetudtuk meg, mert ahány embernek elmesélte, annyiféleképpen mondta. De hatürelmesen végighallgattad, akkor a lány hajlandó volt mindenféle apró szívességetmegtenni neked.

Porta és Pici egyszer egy egész estén át sikeresen etették a sajátmézesmadzagjával, ő pedig cserébe megetette velük a kantin fél élelemkészletét, ésfélhülyére itatta őket. Gerda állta a számlát, de Pici mégse úszta meg fizetés nélkül.A laktanya felé menet demonstrálni akarta Portának, hogyan is zajlott a gyalogságikiképzés úgy általában – és főleg abban az ezredben, amelynél katonai „karrierjét”kezdte. Ahogy hasra vágta magát a sötétben, belevágta a homlokát egy éles kőbe. Agalambtojás nagyságú lékből dőlt a vér, de Pici erre ügyet sem vetett. Portávalátkarolták egymást, és folytatták az útjukat a laktanyába, vidám kurjongatásokközepette azt énekelve, hogy „Soldaten sind keine Akrobaten!" (A katonák nemakrobaták.)

Remekül érezték magukat, olyannyira, hogy még az orvosi szoba elé érve iscigánykereket próbáltak hányni, persze nem sok sikerrel – különösen Pici nem, akitöbbszöri próbálkozás után ájultan nyúlt el a földön.

Most viszont annál éberebb volt. Áthajolt a sör áztatta asztalon, és odakiáltottGerdának:

– Hé, Paszulykaró! Akarod, hogy valaki odamenjen, és szétrúgja helyetted aképét? Támogass meg néhány korsó sörrel, és úgy széttaposom, mint a pinty!

– Ne engedd – morogta az asztal végéről Papa.

52

A Légiós ráfonta acélos ujjait Pici csuklójára. Rosszallóan megcsóválta a fejét.– A tréfa az tréfa, de nincs szükségünk egy hullára, nem igaz?– Nincs? – Pici fontolóra vette a kérdést. – Miért nincs?– Mert átkozottul nehéz megszabadulni tőlük – próbálkoztam én is.– Mér'? Kiviszem a kikötőbe, és a vízbe lököm.Barcelona recsegő hangon felnevetett.– Sétáltál már a kikötőben a hónod alatt egy hullával? Félúton se lennél, több

rendőr lógna rajtad, mint bolha.Miközben Pici ezen a kellemetlen lehetőségen rágódott, Heide hirtelen kiemelte

az orrát a söröskorsójából, és közölte velünk, hogy nem áll szándékában őrt állniezen az éjszakán, hanem annál inkább lenne kedve meglátogatni az utca másikvégében lévő bordély híres-hírhedt, zöld ruhás „alkalmazottját”. Mindannyianismertük a szóban forgó hölgyet, bár ami engem illet, én csak hallomásból.

– Megjegyzem, drága a bébi – közölte komoran Barcelona.– De megéri az árát – így Heide.– Ismeritek az öreg Piás Bernie-t? – Porta tekintete felcsillant. – Azt mesélte

nekem, hogy kétezerért egy egész éjszakát és egy délelőttöt töltött el vele. Aztállította, hogy egyvégtében dolgozott rajta, és pontosan hatvanhétszer sikerült neki.

– Fenét!– Pedig igaz – erősködött Heide. – Láttam őt másnap, alig volt annyi ereje, hogy

felkeljen az ágyból.– Nevetséges módja a pénzköltésnek – jegyezte meg a Légiós.– Hát, nem is tudom...Obszcén mosollyal az arcán elővarázsolt valahonnan egy sirálytojást, és

beletörte a sörébe. A bajonettje hegyével kavargatni kezdte a koktélt, álmodozóan,körbe-körbe...

Lenyűgözve figyeltem.– Jó?– Rettenetes! – felelte Porta, és tisztára nyalta a bajonettjét.– Meséld el nekünk azt a történetet a lányról, akit feleségül akartál venni –

javasolta Papa, miközben megtömte a pipáját. – Még van időnk bőven. – Feltette alábát az asztalra, hátradőlt a székében, és kényelmesen elfészkelte magát,elszántan felkészülve rá, hogy végighallgassa Porta összefüggéstelen, részben igaz,részben kitalált meséjét. Portát ismerve nem csodálkoztunk azon, ha kiderült, hogy alegvalószínűtlenebb epizódjai azok, melyek valóban megtörténtek, és a többi, akevésbé izgalmas momentum volt a körítés.

Mindannyian követtük Papa példáját, úgyhogy az asztalon immár a korsók hadaés a sertó mellett egy koszos bakancserdő is éktelenkedett. Steiner a padlón feküdt,néha-néha nyögött egyet. Hagytuk ott, ahol volt. Őt most úgyse érdekelte volnaPorta meséje.

– Nos, még a háború legelején történt – kezdett bele a sztoriba Porta.Mutatóujjával letörölte a korsó falára tapadt tojássárgáját, és mohón benyalta. –Mielőtt még a harcok elkezdődtek volna. A 11. ezrednél voltam Paderbornban. Nemtudom, jártatok-e valaha Paderbornban. Egy borzalom. Szikrányi élet sincs abban ahelyben. Egyebet se tehettél egész nap, csak álltál, és bámultad az ötpercenkénttemplomba rohangáló tésztaképű parasztokat. De nemcsak erről van szó. Hogyőszinte legyek, nem lelkesedtem ezért a háborúért se, a fenének volt kedve bombákközt ugrálni meg éhezni, és főleg szomjazni... – Sóhajtott egyet, és szomorúanmegcsóválta a fejét. – Nem neked való ez, mondtam magamnak. Nem neked, Portafiú, úgyhogy találj ki gyorsan valamit ellene. Nos, ismertek engem, nem szoktam

53

ölbe tett kézzel szarakodni, nem az a fajta vagyok. Abban a percben, ahogyvégiggondoltam ezt, már meg is kaptam ezt a komoly betegséget, ami majdnembeverte a koporsómba a szöget.

Papa felnevetett.– Soha nem fogom elfelejteni... csak a jó ég tudja, mit meg nem tett azért, hogy

beteg legyen. Az a rengeteg holmi, amit megevett! Jesszusom, még egy elefántot isletaglózott volna! De ezt a marhát nem. Ó, nem! Minél keservesebben próbálkozott,annál egészségesebb lett.

– Egen, el kell ismernem, annyira szívóssá váltam, hogy bekergethettek volnaegy aknamezőre, onnan is egy darabban jöttem volna ki. – Leszopogatta az ujjáról atojássárgáját, aztán visszatért a történetéhez. Tudálékosan ránk vigyorgott. – Végülmégiscsak sikerült. Akkoriban még eléggé zöldfülű voltam, de a lényeg az, hogybejutottam a kórházba.

– Emlékszem a kórházra! – kiáltott fel izgatottan Pici. – A katedrális mögött! Odasuvasztottak be engem is, amikor feldagadt a nagylábujjam. Óriási volt. Majdnem lekellett amputálják! – Porta felé fordult. – Hé, emlékszel arra a kuruzslóra? Arra,amelyiknek falába volt? Mi is volt a neve?...

– Brettschneider – felelte Porta.– Igen, Brettschneider, ő volt az a rohadék! Emlékszem rá, hogy...– Mi lesz az én történetemmel? – kérdezte fagyosan Porta.Pici rábambult, pislogott egyet, aztán megadta magát.– Jól van, folytasd csak.– Köszönöm. Nos, mint mondtam, bekerültem a kórházba, ahol egyből kiszúrtam

ezt a dokit, akit Pici is említett. Tényleg egy rohadék volt. Aznap, amikor bevittek,odajött hozzám, háta mögött a fél kórházzal. Lefékeztek az ágyamnál, és ő odaálltmellém, az arcomba köhögött, s megkérdezte, hogy szerintem milyen betegségetszimulálok. Erre én elmagyaráztam neki, hogy gyakorlatilag az egész testem le vanbénulva, és hogy semmit se érzek, meg hogy mennyire sajnálom ezt, mert kitört aháború, s nekem ott lenne a helyem a fronton meg minden. Ő meg csak köhögöttvég nélkül a képembe, miközben én egész testemben bénult voltam –méltatlankodott Porta. – Annyira bénult voltam, hogy még a fejem se tudtamelfordítani. Pedig akár tébécés vagy kankós is lehetett. Szóval, végül nyögtem egyetígy – Porta egy undorító horkantást hallatott –, mire ő egyetértett velem abban, hogymennyire szerencsétlen vagyok. Aztán egyik pillanatról a másikra fogta magát, éslerántotta rólam a takarót ott mindenki előtt, majd bökdösni, szurkálni kezdett. Úgybámultak, mintha valami csodabogár volnék lombikban, én meg persze, úgy tettem,mint aki az égvilágon semmit se érez. Nem fogsz elkapni engem, te rohadék, te tetű,te büdös vajákos. Végül megunta a dolgot, és felegyenesedett. „Milyen szomorú –mondta a többiek felé fordulva –, hogy itt van egy szerencsétlen katona, aki mindjárta háború elején lebénult. De ne aggódjon – meresztette rám a tekintetét –, szerintemhelyre tudjuk pofozni magát. Mit is mondott, hogy kezdődött? Csak úgy hirtelen?Pontosan akkor, amikor hadat üzentünk? Egyfajta sokként érte ez?” – Portavégignézett rajtunk, majd behunyta fél szemét. – Fel akart bátorítani, értitek? Hogyazt higgyem, könnyen meggyőzhetem. Ezért úgy gondoltam, teszek rá még egylapáttal, beadok neki néhány részletet. „Igaza van – mondom neki. – Úgy jött, mintegy sokk. Hatalmába kerítette a testem valami hirtelen gyengeség. Ott álltam atöbbiek mellett a sorban... tudja, a felszerelést osztották ki nekünk épp... és egyszercsak éreztem, hogy nagyon rosszul vagyok. Borzasztóan rosszul. Verejtékeznikezdtem, csillagokat láttam, meg csengett a fülem, zúgott a fejem. Támolyogtamnéhány méternyit, aztán minden elsötétült körülöttem.” Bevallom, egy kicsit

54

eltúloztam a dolgot – vallotta be Porta. – Mint említettem, akkoriban még eléggézöldfülű voltam, még néhány könnycseppet is kisajtoltam a szememből, meg továbbnyomtam nekik a rizsát, hogy mennyire el vagyok kenődve, amiért nem harcolhatoka hazámért, és nem szerezhetek medálokat, meg hogy mennyire büszke lenne amamám és a papám, ha a fiukból hős lenne. „Ugye – ordítottam rá – csak vanvalami módja annak, hogy még így, bénán is szolgáljam a hazámat, a népünket és aFührert?!” Tudjátok, mit mondott erre az a gazfickó?

Udvariasan megráztuk a fejünket mindannyian, noha néhányunk már hallotta atörténetét, ha más változatban is.

– „Ó, igen – förmedt rám –, felkelhet és járhat, mint bárki más!” – Azzal egyakkorát vágott a térdemre, amikor nem számítottam rá, hogy kirúgtam, és levertem aszemüvegét. Jézusom, nem is tudom, ki volt a dühösebb: ő vagy én! Miutánösszeszedte magát, és a markukba vihogó kísérői közül valaki felszedte neki aszemüvegét, levett valami átkozottul hosszú műszert egy tálcáról, s belenyomta afülembe. Olyan nagy igyekezettel nyomkodta és vájkált vele, hogy már azt hittem, afejem túloldalán fog kijönni az a vacak. Amikor ezt megunta, felhúzta aszemhéjamat, fel egészen a homlokom tetejéig, és a szemgolyómat kezdtetanulmányozni. Egy idő után, amikor már én kezdtem unni a dolgot, közöltem vele,hogy kék. „Mi kék? – kérdi ő, erre én: – A szemem, és marhára örülök neki, hogyépp egy színvak doktort fogtam ki.” Erre ő hangos szitkozódásba fog, és lenyúl atorkomon, a mandulámat keresi. A rohadék! Belenyúlt a fülembe, lenyúlt a torkomba,felnyúlt a seggembe, mindenhova bedugott valamit, ahova csak lehetett...

– És a végén mi történt? – kérdezte Stege, akinek új volt a sztori.– Várd ki a végét, jó, mindjárt rátérek! – morogta ingerülten Porta. Nem bírta

elviselni, ha félbeszakították mesélés közben. – A következő húzása az volt, hogyellépett az ágyamtól, és közölte, mennyire sajnál engem. „Megszakad az emberszíve, ha látja, hogy egy ilyen hazaszerető fiatalember a súlyos betegsége miatt nemszolgálhatja népét és Führerét. Annyira beteg, hogy talán az lenne a legjobb, haelkülönítenénk. Mondjuk... egy katonai börtönben. De előtte még várunk egy kicsit.Lehet, hogy hamarosan jobban lesz. Ezeknél a betegségek már csak ilyenek. Hamarjönnek, hamar mennek, főként ilyenkor, háború idején. Meg lenne lepve, ha tudná,hány magához hasonló derék fiatalembert döntött le lábáról a betegség az elmúlthéten. Mégis – vigyorog sárga lapátfogaival –, legtöbbjük már meggyógyult, ésvisszament az egységéhez. Ahogy maga is.” Micsoda egy szemét! A következő,amire emlékszem, hogy aszondja nekem: „Kelj fel és járj!”, mintha valami bibliaicsodatevő lenne. Csakhogy nem az! Négyen rángattak ki az ágyból és állítottaktalpra, de én, persze, összerogytam abban a pillanatban, ahogy eleresztettek.Vissza kellett tenniük az ágyba. Ez nem tetszett neki, de még mennyire hogy nem.Fogadni mernék, hogy legszívesebben elkotort volna onnan, de hát nem tehette,meg kellett gyógyítania, ha már szimulánsnak nyilvánított. Összeráncolta hát aszemöldökét, és sorolni kezdte a nővérnek, milyen kezelést kell kapnom. „Óvatosankezdjük – mondja –, semmi drasztikus. Folyékony diétán lesz az elején. Semmiszilárd. Nem kaphat húst. Rendben? És, természetesen, alkoholt se. Adjanak nekihánytatót mindennap. Hashajtót is kapjon, mindennap tisztítsák ki a bélrendszerét.Ha ez nem használ, kipróbáljuk a kinint. Meglátjuk, segít-e a szelíd gyógymód. –Rám vigyorog, a szarházi, fölém hajol, és aszongya: – Ki fogjuk juttatni innenrekordidő alatt, ne féljen. Fog még maga a fronton harcolni és medálokat szerezni,emiatt nem kell aggódnia. Lehet még magából hős!” Mondanom sem kell –komorodott el Porta –, ezt nem vigasznak szánta, hanem fenyegetésnek. Könnyesszemmel köszönetet rebegtem az igyekezetéért, azután közöltem vele, hogy sajnos

55

hiába fárasztja magát, mert nálam úgyse fog javulást elérni.– És sikerült neki? – kíváncsiskodott Stege.– Persze – felelte gúnyosan Porta. – De tizenegy napra volt szüksége hozzá!

Tizenegy nap pokol! Azt akarta, hogy önként hagyjam el a helyet, értitek? A lelket iskikezelték belőled, már alig vártad, hogy vége szakadjon a kínzásnak. Emlékszem,négyen feküdtek még rajtam kívül abban a kórteremben. Az egyik reumás volt, amásiknak a veséje fájt, a harmadik elvesztette az emlékezetét, a negyedik pedigegyszerűen bolond volt. Legalábbis én tényleg úgy láttam. Brettschneider szerintpont olyan egészséges volt, mint a többiek. Ha igen, jól alakította a szerepét. Nemtudom. Mindőnket egyszerre gyógyították ki, és együtt küldtek vissza minket azezredhez. Alig telik el két nap, s a bolond fegyvert dug a szájába, és meghúzza aravaszt. A fél agya a plafonon marad. Nem tudom, hogy ezt szokás-eegészségesnek nevezni...

– Világos, hogy nem, de akkor sem az orvos tehet róla – szólalt meg Stege. – Őcsak a munkáját végezte. Honnan sejthette volna, hogy a szimuláns, akitvisszaküldött az egységéhez, összeroppan a feszültség alatt.

– Hülyeség! – kiáltotta Porta.– Emlékszem az esetre – vetette közbe Barcelona. – Nem egy tetű őrmester volt

az? Hogyishívják... Gerner, igen. Nem ő kergette a halálba a szerencsétlen flótást?– De, ahogyan sok másikat is – bólogatott Porta. – Ott voltál abban az időben,

amikor elkezdte szívatni Schnitiust? Emlékszel Schnitiusra? Arra a fickóra, akinek avégén amputálni kellett a lábát? Nos, ő annyira rettegett Gernertől, hogy valósággalremegett, amikor meglátta. Ott voltál, amikor Gerner lecsapott rá?

– Ismerős a neve – felelte Barcelona. – Nincs köze valami hamutartóhoz?– Dehogynincs. Egyre gondolunk. Gerner szokásos ellenőrzései egyikét tartja…

tudod, mennyire kényes volt a tisztaságra... Nos, megjelenik egy nap, mi pedigvigyázzba vágjuk magunkat. Sehol egy szem por, minden ragyog, Schnitiusnakazonban eszébe jut, hogy elfelejtette kiüríteni a hamutartóját. Beijed erre, mert tudja,hogy Gerner nem dohányzik, ezért utálja a hamuval meg csikkekkel teli edényeket,úgyhogy Schnitius fogja magát, és gyorsan besuvasztja a párnája alá a hamutartót.Minden a legnagyobb rendben megy, Gerner már épp el készül hagyni a szobát,amikor észreveszi, hogy az egyik párna füstöl, mintha meggyúlt volna. Persze hogyodarohan, felkapja a párnát, és meglátja, mi van alatta. Schnitius párnája az,Schnitius ágya, Schnitius áll az ágy mellett, úgyhogy semmit se tagadhat. Tudjátok,mit tesz erre Gerner? Megeteti vele a hamutartó tartalmát, az összes hamut, abüdös csikkeket, még ki is nyalatja vele az edényt...

– Ja, igen! – kiáltott fel Barcelona. – Röviddel azután a szegény ördög ki is adtaaz egészet a latrina kövére...

– Egen, és Gerner épp arra jár, meglátja. Mit tesz erre megint? Leküldi Schnitiustnégykézlábra, és ismét felnyalatja vele az egészet.

Steiner, aki időközben lassan, fájdalmasan magához tért, és újra elfoglalta helyétköztünk, a vérző fejéhez nyomott zsebkendőt hirtelen a szájához kapta, és súlyosanzihálva elfordította a fejét.

Kíváncsian odahajoltam Portához.– És ő megtette? – kérdeztem. – Megtette végül is?– Persze. Úgy félt attól a szeméttől, mint ördög a szenteltvíztől.Visszaültem a helyemre.– Én nem tettem volna meg – jelentettem ki.Porta végigmért.– Schnitius nem volt tele szesszel, mint te most. És ő még új volt a seregben.

56

Nem ismerte a lehetőségeket. Mindegy, a lényeg az, hogy még mindig négykézlábvolt, és újra meg újra kidobta a taccsot, valahányszor benyalt egy adagot, amikorarra jött a parancsnok. Henning hadnagy –fordult Barcelona felé. – Egészennormális ember volt, már amennyire egy tiszt az lehet, de ki nem állhatta, ha nekikellett elrendezni az emberei nézeteltéréseit. Berángatja hát Schnitiust az irodájába,s megkérdezi tőle, mégis mi a fenét csinál. Schnitius pedig, amilyen hülye állat, tépnikezdi a száját, és mindent elmond Gernerről, arról, hogy bánik az vele. Henning erremég jobban begurul. Behívatja a szobájába Edel Hauptfeldwebelt, ésmegparancsolja neki, hogy tépje le Gerner csíkjait. Az egésznek az lett a vége, hogyGerner tíznapi elzárást kapott, a többi tiszthelyettes pedig viszonzásképpenelkalapálta Schnitiust. Ha lett volna annyi esze a bolondnak, azt feleli a hadnagynak,hogy kedvtelésből nyalta a hányadékát, vagy mókából csinálta, vagy valami ilyesmi.Csak hát, mint mondtam, akkoriban még mindannyian zöldfülűek voltunk...

– Várj csak egy percet – szólalt meg Papa. – Azt hittem, arról a lányról fogszmesélni nekünk, akit el akartál venni.

– Ah, igen. Nos, azután történt, hogy kikerültem a kórházból. Míg benn feküdtem,többször is láttam a csajt, és eléggé megkedveltem. Brettschneider körül lebzselt,valahányszor az bejött a kórtermekbe a kíséretével. Egészen bezsongtam tőle.Miután visszamentem az ezredhez, levelezőlapokat kezdtem küldeni neki. Az első,erre mindig emlékezni fogok, az a régi fajta volt, amin egy ódivatú egyenruhábaöltözött Feldwebel egy lengyel dragonyosból próbálja kiszorítani a lelket. A tetején,jókora betűkkel, ez állt: „Bosszú”. Emlékszem, azon tűnődtem, vajon megértette-e azüzenetet a csaj.

– Miféle üzenetet? – kérdezte Stege.– Hát azt, hogy be szeretnék akasztani neki egyet, érted?– És megértette? – kérdezte zavartan Stege.Még meg kellett tanulnia, hogy Porta történeteit hallgatva nem volt szabad a

belső logikával törődnöd, egyszerűbb volt mindent úgy elfogadnod, ahogy mondta.– Nem, azt hiszem, eleinte nem értette meg. Mindenesetre, nem hallottam felőle.

Úgyhogy elküldtem ezt az újabb levelezőlapot, aminek a hátára most már együzenetet is róttam. Ezen egy pilóta volt, tudjátok, aki egy spinével üldögélt a padon.A pilóta a spinkó combjai közt tartotta a kezét, a csaj pedig fátyolos tekintettel tűrteezt. A hátára, mármint a levelezőlapéra, írtam egy kis szerelmes üzenetet...

– Mit írtál? – kíváncsiskodott Pici.– Ennyi idő távlatából már nem emlékszem. Csak annyit tudok, hogy sokat

vacakoltam vele. Nem írtam semmi elcsépelt szöveget. Azzal kezdtem, hogyremélem, nem haragszik, amiért egy olyan finom hölgynek, mint ő, levelet merek írniegy ilyen lepratelep laktanyából. Aztán úgy véltem, a lepratelep szó nem megfelelő,ezért áthúztam, és poroszt írtam helyette. Nem sajnáltam a fáradságot, értitek? Nemírtam le az első baromságot, ami az eszembe jutott.

– Remélem, értékelte – mondta Stege.– Képzelheted! Olyan dagályos levelet írt, hogy csak néztem. Szerintem még

senki se udvarolt így neki. Jut eszembe, eleinte szégyellős volt. Várnom kellettnéhány napot, mire beleegyezett, hogy találkozzunk. Aztán küldött nekem valamikölyökkel egy üzenetet, hogy ha akarom, meglátogathatom otthon. A szüleivel lakott,természetesen, egy régi házban a Bismarckstrassén. Tudtam, hogy jó benyomástkell keltenem, ezért megborotválkoztam, helyrepofoztam az egyenruhámat, mégmeg is mosakodtam egy kicsit... és jól tettem, mert amikor odaértem, kiderült, hogyafféle előkelő hely, szobalány nyitott ajtót. A kicsike a hely szelleméhez illőenmegkérdezte tőlem, lennék-e szíves átadni a névjegykártyámat. Felvilágosítottam,

57

hogy nekem ilyenre nincs szükségem, mert kérdezzen csak meg bárkitPaderbornban, engem errefelé jól ismernek. Erre ő elment bejelenteni engem. Úgylépdelt, mint aki cöveket nyelt. Én ott maradok egyedül a hallban. Ha már ott vagyok,gyorsan körülnézek, s észre is veszek egy szép bársonypárnát a kanapén. Kapok azalkalmon, és szépen megtörlöm vele a bakancsom. A bársonynál nincs is jobbcipőfényező, és most már csillog a lábbelim, és kezdem úgy érezni magam, mint egyúriember.

– No, megálljunk – tiltakozott Pici. – Mintha azt mondtad volna, hogy a hallbanvagy.

– Pontosan. Ott hagyott a szobalány.– Akkor honnan kerül oda a kanapé meg a párna?– Onnan, hogy ott volt az a böhöm nagy kanapé a hallban! Jézusom, látszik

rajtad, hogy te még sohase jártál ilyen előkelő helyen! Gondolom, te úgy képzeled,hogy a hall szűk kis folyosó a bejárati ajtó mögött, mi? Nos, nem az, hanem egy bazinagy terem bútorokkal, festményekkel, meg minden, és pont olyan, mint egy szoba.És ahol ezek ülnek és locsognak, az nem ugyanaz, mint ahol ülnek és kajálnak. Aholülnek és locsognak, az nem a földszinten van, ahogy ahhoz te meg énhozzászoktunk, hanem az emeleten. És ahol...

– És a családfőnek nercbundával van kárpitozva a kurva széke! – szólt közbegúnyosan Pici. – Ugord át az unalmas részleteket, inkább a piszkosakra szakíts többidőt. Mi történt ezután? Lejött a spiné a hallba, te meg leteperted a kanapéra, ésbecserkészted neki?

– Pardon – emelte fel a kezét Porta –, de nem tűröm, hogy siettessenek. Vagyvégighallgatod az egész történetet, cselekménybeli és művészeti elemeket egyaránt,vagy abbahagyom, és akkor elkezdheted mesélni a saját átkozott meséidet. Akártetszik, akár nem, de én is éppolyan büszke vagyok a történeteimre, mint az aSchiller meg a többiek. Ha élvezni akarod a szaftos részeket, akkor előbb végig kellülnöd a többit. Ez épp olyan, mintha süteményt akarnál enni, mielőtt elmajszoltadvolna a vajas kenyeret.

Pici morogva megadta magát, s megkért minket, hogy ébresszük fel, ha Portaahhoz a részhez ér, amikor megkeféli a csajt. Ha egyáltalán megtette. Steiner felénkfordult vér- és okádékfoltos zsebkendőjével, és bágyadtan megkérdezte:

– Mi történt?– Semmi! – Pici felegyenesedett, arcán győzedelmes vigyor terült szét. – Épp ez

az, amiért panaszkodtam. Még semmi nem történt! Ha én lettem volna Portahelyében, tízszer megerőszakoltam volna, mielőtt odaérek a házhoz, aztán akanapén is, a bársonypárnák közt...

– De mi történt? – kérdeztem Portától. – Mi történt végül?Porta savanyúan vállat vont. Világos volt, hogy Pici felkavarta érzékeny

„művészlelkét”, és most már soha nem fogjuk hallani a mese végét.– Mondd el nekik azt, hogyan kérted meg a lány kezét az apjától – ösztökélte

Papa.– Miért? – nézett rá Porta. – Semmi mulatságos nincs benne.– Ez nézőpont kérdése – vélte Papa, aki már sokszor hallotta a történetet.

– Magasságos ég! – füstölgött Porta. – Csak annyit kérdeztem az apjától, hogyfeleségül vehetném-e a lányát, mert így tisztességesen, törvényesen csinálhatnánk!Mi olyan vicces ebben, mi? Megszúrhattam volna egy padon a parkban, nem igaz?Bármikor berakhattam volna neki, amikor csak akartam...

– Kár, hogy nem tetted – sajnálkozott Pici. – Akkor legalább nem lett volna

58

ennyire unalmas ez a sztori.– Feltételezem, nem vetted feleségül – mondtam Portának.Porta megvetően rám bámult, aztán elfordította a fejét.– Persze, hogy nem! – vágta rá Pici. – Nem vette feleségül, nem dugta meg, nem

csinált vele semmit ez a barom!Ebben a pillanatban a hangszórók berecsegték a parancsot, hogy az 5. század

minden szakaszvezetője jelentkezzen a fegyverszobában fegyverkiosztásra. Papakikocogtatta a pipájából a hamut, és felállt.

– Ideje indulnunk – közölte. – Ki hozza Steinert?Az ajtó felé vánszorogtunk, mint akik még önmaguk vonszolására is alig

képesek, nemhogy még másokat is cipeljenek. Heide úgy jött, mint egy alvajáró.Steinert Barcelonának és a Légiósnak kellett támogatnia. Mikor elhaladtunk a pultmellett, Gerda feje előpattant a semmiből. Szeme összeszűkült a gyűlölettől, ajkavicsorra húzódott lapátfogai felett.

– Remélem, mindannyian a pokolra fogtok jutni! – sziszegte.Így ért véget egy hangulatos este.– Nézzétek, azt csinálnak, amit akarnak – jelentette ki kérkedően a kölyök. – Le

se szarom őket. Felőlem elmehetnek a jó büdös francba.Az edényszárítón ült, lábával a kagylóban, és savanyú uborkát evett egy

befőttesüvegből, a társai közben helyeslően bólogattak. A ház tele volt fiatalokkal,fiúkkal és lányokkal. Mind nagyon hangos volt, és nagyon magabiztos, és mindkészen állt inkább farkasszemet nézni a halállal, mint hogy egy olyan ügyértharcoljon, amiben nem hisz. A székekről és az asztalok tetejéről, a padlóról, asarkokból, a konyhából, a nappaliból, a hálószobából és a fürdőszobából harsogtaegyetértését a fiataloknak ez a rebellis csoportja.

– Ez nem a mi háborúnk! – rikoltotta valamelyik asztal alól egy gazdátlan hang. –Nem mi robbantottuk ki, nem mi akartuk, nem mi fogjuk végigharcolni!

– Emberek halnak meg naponta ezrével, és a szerencsétlen bolondok még azt setudják, miért kell az életüket adniuk.

– Halálra kínozzák őket a Gestapónál. Az emberek már nem merik kinyitni aszájukat, hogy elmondják az igazságot – jelentette ki egy fiatal lány, aki nem is voltolyan fiatal, mint amilyennek látszott, és mindenét bevetette annak érdekében, hogyelcsábítson egy még szűz, és meglehetősen ideges fiatalembert.

– Nos, én nem félek! – üvöltötte a hideg tűzhely tetejéről egy törékeny termetűfiú. – Ha megkapom a behívót, alaposan beolvasok nekik! Elmondom nekik, mi avéleményem róluk!

– Halljuk! Halljuk! – tüzelték a társai, miközben az ideges fiú levette aszemüvegét, és makulátlanra sikálta a lencséket, riadtan attól, hogy egy ilyentársaságba keveredett.

– Mi lesz, ha idejön a Gestapo? – kérdezte egy nyúlszívű egyén az előszobából.– Csak jöjjenek! – A konyhaasztal tetején egy magát szónoknak képzelő

fiatalember széttárta a karját, és kihívóan szembenézett a többiekkel. – Haddjöjjenek! Mit érdekelnek minket? A világ a mi bölcsőnk... és ez a föld a mi hazánk,mely számára mi jelentjük a jövőt! Nem kényszeríthetnek rá minket, hogy harcoljunkés elpusztítsuk önmagunkat!

Egy vasárnap este, öt hónappal később, tétlen szócséplésüknek három férfiérkezése vetett véget. A három férfi bőrkabátot és alatta pisztolytáskát viselt.

Voltak néhányan, akik megpróbáltak ellenállni, de a büszke német ifjaktöbbségével gond nélkül elbántak.

Az ideges fiút, aki megjelenésüket éles, hisztérikus sikollyal fogadta, egyetlen

59

pofonnal elhallgattatták.A fiatal lányt, aki nem is volt olyan fiatal, mint amilyennek látszott, és aki soha

nem tudta elcsábítani őt, miután sikerült néhány obszcenitást rájuk fröcskölnie,gyomorba rúgták és félrelökték.

A fiú, aki olyan remekül érezte magát a mosogatóban, most a fürdőszobapadlóján szeretkezett a barátnőjével. Néhány jól irányzott rúgással szétválasztottákőket, és leküldték a többiekhez.

A szónok bevizelt abban a pillanatban, ahogy a behatolók megérkeztek. Nemtanúsított ellenállást.

Lehajtott fejjel, libasorban, ötvenkét fiú és lány hagyta el a lakást és szállt fel alent várakozó két zöld buszba. A világ a bölcsőjük volt, de nem védte meg őket afélelemtől – az igazi félelemtől, amit csak most ismertek meg.

Három napig tartották őket a Stadthausbrücke 8. szám alatt. Nem bántak velüktúl keményen, de épp elég volt nekik az is, hogy ott kellett lenniük. Elég voltmegízlelniük a félelmet ahhoz, hogy megértsék, az ő életükben nincs helye abátorságnak. A bátorság azoké, akiké a hatalom.

Három nappal később egyenruhát adtak rájuk, és kiképzésre küldték őket.Néhányan már a kiképzés ideje alatt meghaltak – néhányan balesetet szenvedtek,mások önszántukból vetettek véget életüknek. Ami a többieket illeti, ők küzdöttek,megpróbáltak megbarátkozni az új helyzettel és új önmagukkal, a ténnyel, hogyamikor arra kerül sor, ők se különbek az idiótáknál, akiket annyira megvetettek.

Ők nem akartak harcolni. Ez nem az ő háborújuk volt. Nem ők kezdték el, és nemhittek benne. De ettől még ugyanúgy harcoltak.

IV. Őrségben a GestapónálLáttuk őket feljönni a lépcsőn – egy öregasszonyt toszigáltak maguk előtt. A két

Unterscharführer, Schultz és Paulus. Paul Bielert Kriminalrat fáradhatatlanfejvadászai.

– Szerinted mit csinálhatott a vén tyúk? – súgta oda nekem Porta.Némán vállat vontam. Mit is mondhattam volna? Honnan is tudhattam volna, mit

vétett a szerencsétlen kis öregasszony molyrágta kabátkájában a Gestapo ellen?Örök titok marad számomra, voltaképpen hogyan is kellett volna viselkednie abefolyás nélküli átlagpolgárnak ahhoz, hogy ne legyen mindenképpen szálka aGestapo szemében.

Ahogy elhaladtak mellettünk, az öregasszony ránk mosolygott. Mondani szeretettvolna valamit, de Paulus belökdöste az ajtón. Vajon mit akarhatott mondani nekünk,a két fiatal, bőrig ázott katonának?

Egészen a liftig követtük a tekintetünkkel. Az öregasszony alig bírt lépést tartani akét férfival. Schultz segítőkészen lökött egyet rajta.

– Gyerünk, mama. Nem érünk rá egész nap. Nem te vagy az egyetlen, akihivatalos a mulatságra.

Valamelyikük megnyomta a hívógombot, és várták, hogy a lift megérkezzen.Paulus észrevette, hogy Porta meg én őket bámuljuk az ajtóból.

– Tűnés onnan! – intett türelmetlenül. – Őrségben vagytok, nem? Különben is, eznem panoptikum. Gyerünk, húzzátok odébb a beleteket!

– Vigyázz! – morogta fenyegetően Porta. – Te nekem nem parancsolsz, buzikám!– Ezt te csak hiszed! – Paulus felénk indult; pupillái gombostűnyire szűkültek a

gyűlölettől. – Úgy látom, elfelejtettétek, hogy én Unterscharführer vagyok...– Nagy darab szar, az vagy.– Hogy merészelsz így beszélni velem? – tátogott döbbenten Paulus.

60

– Úgy! – felelte gonosz vigyorával Porta. – Nem tehetsz semmit ellenem, vagy hamégis megpróbálod, mindent elmondok arról a rajtaütésről a Herbertstrasse 8. számalatt. Még nem felejtetted el, ugye? Mert biztosíthatlak, hogy én nem. Olyannyiranem, hogy arra gondoltam, talán szívesen belépnél az ezredünkbe. A magadfajtafickók számára mindig van nálunk hely. Mit szólsz hozzá? Szeretnéd otthagyni azSD-t? Azzal, amit ott műveltél, biztosítottad magadnak a helyet a büntetőezredben.Már csak el kellene foglalnod...

A férfi szeme kitágult, majd ismét összeszűkült.– Mit tudsz a Herbertstrasséról?– Például azt, hogy tolvaj vagy...Paulus kihúzta magát, és felvonta fél szemöldökét.– Tolvajnak merészeled nevezni az SD egy Unterscharführerét?– Eltaláltad! És ha kell, megint megteszem! Akkor és ott, ahol csak akarom. Miért

is ne? Van valami ellenvetésed?A lift leért a földszintre. Paulus vékony vonallá préselte ajkait, és szó nélkül

elviharzott. Vissza se nézett ránk. Porta önelégült vigyorral figyelte.– Sikerült néhány álmatlan éjszakát szereznem a rohadéknak!– Miért? – kérdeztem. – Mit csinált a Herbertstrassén?Visszatértünk az esőbe.– Az igazat megvallva, csak annyit tudok az egészről, hogy ez az a hely,

ahonnan behozták azt a két kurvát, akik dezertőröket rejtegettek – felelte Porta. –Rajtaütöttek a helyen, és bármit is műveltek ott, épp elég volt ahhoz, hogy Pauluskétszer is meggondolja, ujjat merjen-e húzni velem. Láttad, hogy elsápadt?

– De az istenért, remélem, ennél többet tudsz a dologról!Porta vállat vont.– Csak hallomásból. Az egyik kurva, aki szintén a 7. szám alatt lakik, persze nem

abban a lakásban, ahol a másik kettő, csak hát tele van velük a ház, szóval ez akurva azt mondta nekem, hogy Paulus meg egy másik gennyláda meglovasították alányok ételjegyeit, és bezsebelték a félretett pénzüket is. Nem voltam benne biztos,hogy tényleg így történt... egészen mostanáig.

– Azt akarod mondani, hogy voltaképpen blöfföltél? – kérdeztem elhűlve.– Miért ne? Aki mer, az nyer, ahogy egyszer egy öreg szivar mondta.– És most? Be akarod árulni?– Majd akkor, ha már nem lehet hasznomra – felelte könyörtelenül Porta. – Akkor

majd elküldöm szépen Fuhlsbüttelbe. És ha majd egy nap az egyikbüntetőszázadban találja magát, akkora murit fogok rendezni, amekkorát még nemlátott a világ!

– Feltéve, hogy még életben leszel – tettem hozzá. – Egyszer még megütöd abokád. Kerülni fog valaki, aki nem gyullad be a fenyegetéseidtől, és akkor nekedannyi.

– Francokat! – legyintett Porta. – Azt hiszed, nem tudom, mit csinálok? – Mindegyformák ezek, Himmlertől kezdve a szamárlétra legalacsonyabb fokáig. Abban apillanatban, ahogy megfogod őket valamivel, behúzzák fülüket-farkukat, ésbekakilnak ijedtükben. Mindegyiknek van valami rejtegetnivalója, érted? Csak ki kellderítened, mi az.

Csendben maradtunk néhány pillanatig, az üres utcát szemléltük. Az esőbelecsapott az arcunkba, belefolyt a szemünkbe, végigcsorgott a nyakunkon.

– Azon töprengek, vajon mit követett el az öreglány – mondtam Portának.– Nem t'om. Gondolom, túlságosan kinyitotta a száját.– Szerinted komplett kezelést fog kapni?

61

– Miért ne? Mindig azért hozzák be őket... hogy hallják, mekkora ordítást bírnakelőcsalogatni belőlük.

Végigtrappoltunk az épület fala mentén; súlyos bakancsaink hangosan csattogtaka nedves aszfalton. Az utcai lámpák halvány fénye riadtan pattant vissza nedvesacélsisakjainkról, puskáinkról.

– Jólesne most egy kis szóda sligovicával – álmodozott Porta.– Legyen inkább sligovica szódával – javasoltam –, és akkor én is csatlakozom

hozzád. Háromnegyed rész sligovica, a többi pedig szóda. Úristen – fakadtam ki –,hogy nekem mennyire elegem van ebből az esőből! Mennyire elegem van ebből aháborúból, és mindenből, aminek köze van hozzá! Mindannyiunknak elegünk vanbelőle! Nekik is, nekünk is... akkor meg mi a fenének nem vetünk véget neki?Mindenki szépen hazamehetne.

– Ábrándok – gúnyolódott Porta. – A gond csak az, hogy csupán azoknak vanelegük a háborúból, akik végigküzdik, márpedig nem ők azok, akik végetvethetnének neki. Azoknak, akik elkezdik és befejezik, fogalmuk sincs róla, mi isvalójában a háború. Ők tojnak rá, mit érzel, és nem is lesz elegük belőle mindaddig,amíg pénzt hoz nekik a konyhára. Addig folytatják, amíg mindannyian fel nem dobtuka talpunkat. Érdekli is őket! Azok pedig – mutatott körbe az ujjával, mint aki „azok”alatt egész Nyugat-Európát érti –, semmivel se jobbak ezeknél. Bosszú, ez kellnekik. Bosszú és pénz, mindegyik ezt akarja.

– Ahogy a Légiós is mondta a minap – bólogattam egyetértően. – Másodikvilágháborúnak nevezik, de voltaképpen ez még mindig az első világháború, meg atöbbi, amit előtte vívtak. Az egész egyetlen nagy, végtelen háború. Azt hisszük,véget ért az egyik, és kezdődik a másik, de nem, ugyanarról az egyről van szó, csakmás helyszínen vívják, más időpontban, más fegyverekkel...

Tisztán emlékeztem rá, mit mondott a Légiós:– ...Soha nem fog véget érni, mert ők nem akarják, hogy vége legyen. Miért is

akarnák? Amíg háború van, addig a kapitalizmus virágzik. Érthető, nem? Perszehogy szítani fogják. Lehet, hogy időről időre kialszik a láng, de átkozottul ügyelnekrá, nehogy kihunyjon a parázs. Mindig kerül valaki, aki feléleszti a tüzet.

– Ez árulás – üvöltötte Heide. – Ezért feljelenthetnélek! Ez kommunista beszéd!– Nem – jelentette ki határozottan a Légiós. – Kommunista, kapitalista, náci,

egyformán gyűlölöm az egész bagázst. Én csak egy katona vagyok, aki azt teszi,amit mondanak neki.

Papa egy pillanatig szótlanul nézte, aztán megkérdezte:– Szeretsz katona lenni?– Ez lényegtelen – vont vállat a Légiós. – Ez is egy munka, éppúgy, mint

bármelyik másik. Soha senkit nem érdekelt, mit szeretnék csinálni. Soha nem voltválasztási lehetőségem.

– Ezért csinálod?– Nos, gondold csak végig. – A Légiós közel tolta az arcát a Papáéhoz. – Te

szeretsz katona lenni? Volt beleszólásod a kérdésbe? Van bármelyikünknek? Miértfizetnek az emberek adót? Vagy miért nem vezetnek engedély nélkül? Mert eztetszik nekik? Vagy inkább azért, mert nincs más választásuk? Azért, mert nincsmás lehetőségük, igen. Vagy betartod a játékszabályokat, vagy mehetsz a dutyiba.Vagy, ahogy az én esetemben történt, beállsz katonának vagy éhen halsz. A miesetünkben pedig... a tiedben, az enyémben, a Svenében, a Portáéban, a Piciében...vagy katona vagy, és csinálod, amit mondanak neked, vagy fal elé állítanak, ésszétlövik az agyadat. – Hátradőlt, megcsóválta a fejét. – Lehet, hogy ti ezt választásilehetőségnek nevezitek, de én nem.

62

Sóhajtottam, és a sisakomról leguruló esőcseppekre bandzsítottam.– Kibaszott őrszolgálat – morogtam. – Úgy érzi az ember, sose akar eljönni a

váltás ideje.– Imádkozzunk egy macskáért – próbált felvidítani Porta. – Egy szép, kövér

macskáért, amire rálőhetünk. Vagy bármiért, ami véget vethet ennek azegyhangúságnak.

Visszafelé tartottunk, már majdnem az épület bejárata előtt voltunk.– Húzódjunk be a lépcső mellé, és szívjunk el egy cigit – javasolta Porta. – Itt

senki se fog zavarni minket, s az esőtől is védve leszünk.Elhelyezkedtünk egy száraz sarokban, és levettük a sisakjainkat. Már csak egy

negyedóra volt hátra a váltásig, Heidénak és Picinek hamarosan fel kellett tűnnie.Biztosak voltunk benne, hogy hoznak magukkal valami erős, testet és lelketmelengető italt.

– Ki tudja? – álmodozott Porta. – Talán azzal, hogy behúzódtunk ide, alkalmatadunk valakinek arra, hogy levegőbe repítse ezt az átkozott kócerájt. Hogy őszintelegyek, ha valaki arra kérne, fordítsam el a fejem, míg besurran az épületbe egybombával, szíves-örömest megtenném. Még csak meg se kellene vesztegetnie...

– A pénzről szólva – kérdeztem a sarkamon ülve –, mi a helyzet a sisakokkal,amiket a Légiós elemelt a raktárból? Mi lesz velük?

– Pillanatnyilag egy svéd házfelügyelőnél vannak, a Bernhard Nachtstrassén. Aztmondja, biztonságban vannak nála, de örökre mégse maradhatnak ott. Van egylakatos a Thalstrassén, aki megvenné őket, de ehhez el kellene vinnünk az egészetegy raktárba az Ernst Strasséra. A kérdés az, hogy visszük el őket oda. A sajátteherautóinkat nem használhatjuk, azokkal nem jutnánk messzire.

– Mennyit fizetnek? – kérdeztem. Aztán hozzátettem: – Jut eszembe, tudom,lehetne szerezni egy rakomány gránátvető lövedéket. A gond itt is a szállítással van.Korán reggel kellene indulnunk, és egy SS-teherautóra lenne szükség. Megkülönleges engedélyre az SS pecsétjével, különben nem engedik meg, hogyfelszedjük az árut. Mióta egy faszi kisétált tőlük néhány motorral, ami nem az övévolt, meglehetősen paranoiásak. Ha viszont megfelelő szállítóeszközt tudnánkszerezni, lenne némi esélyünk. A tipp egy ismerősömtől származik, aki az SS-nélszolgál. Egyszer részt vett egy buliban, de elkapták, és alaposan a körmérekoppintottak. Azóta ki nem állhatja őket.

– Ez a lakatos – folytatta Porta – kilónként hatvanhét pfenniget fizetne nekünk. Agránátokért esetleg kipréselhetnénk belőle kilónként hatvankilencet is, még így is jóljárna. Pici valószínűleg tud szerezni egy új rendszámtáblát, és ha elvisszük az egyikKruppot, minden simán fog menni. Ez az SS-teherautó ikertestvére, szintesemmiben se különböznek.

– És az engedély?– Nem tudná elintézni nekünk a cimborád az SS-nél?– Esetleg. Szerinted mennyit fog kérni érte?– Egy seggberúgást – vágta rá mérgesen Porta. – Megszorongatjuk egy kicsit.

Ha nem segít nekünk, gondoskodni fogunk róla, hogy megint a körmérekoppintsanak.

– Igen, de... – hirtelen elhallgattam, megragadtam Porta csuklóját. – Vigyázz!Valaki jön.

Porta felkapta a puskáját.– Ha egy rohadt gestapós, lelövöm – határozta el. – Ha valakinek hiányozna,

majd azt mondjuk, szabotőrnek néztük. Manapság úgyis mindent a szabotőrökrefognak.

63

– Megőrültél? – szóltam rá. – Azt nem úsznánk meg.Porta leeresztette a puskáját. Csalódottnak látszott.– Csak Pici meg Heide azok.Átlestem a kőkorlát bábjai közt; csakugyan ők közeledtek. Élénken beszélgettek

és gesztikuláltak, s Pici egy üveget lóbált egyik széles mancsában.– Köszönet, istenem, a császárért, és főként a lováért – mormogta Porta.Hallottuk Pici hangos nevetését, aztán Heide mély, dörmögő hangú

szitkozódását.– Egy szar, egy nyamvadt kis pöcs, és meg fogja kapni, ami jár neki. Hülye buzi...

Na várj csak, ezúttal megkapja! – Az aszfaltra köpött, és a miniatűr tavat dühöseneltaposta a bakancsa sarkával. – Kerüljön csak a kezem közé!

– Én se csípem – jegyezte meg Pici.– A legnagyobb szemét, akivel valaha is találkoztam – mondta bosszúszomjasan

Heide.Porta röhögve az oldalamba döfött a könyökével.– Ez Brandt Feldwebel lesz, fogadjunk?– Inkább ne! – hárítottam el az ajánlatát. – Merthogy szerintem is róla van szó.– Épp itt az ideje, hogy móresre tanítsuk. Úgy tűnik, Julius forgat a fejében

valamit.– Én benne vagyok – jelentettem ki buzgón. – Ki nem állhatom a gazembert.– Mi lenne, ha addig ugrálnék a hasán, míg ki nem finganá az összes belét? –

hallottuk Pici segítőkész javaslatát.– Jézusom! – Heide szemében gyilkos fény csillant. – Már attól is rosszul vagyok,

ha rá kell gondolnom. Még mindig nem értem, hogy történhetett... – Megállt,könyörögve Pici felé nyújtotta a kezét. – Mondd, Pici, hát nem én vagyok alegtisztább, a legelegánsabb, a legjobban fésült katona az egész ezredben? Azegész hadosztályban? Az egész átkozott hadseregben?

Pici végigmérte, aztán hevesen bólogatni kezdett.– De igen, igen. Azt hiszem, így van.– Persze hogy így van! Nézd csak meg a sisakom szíját! Neked adom ötévi

zsoldomat, ha akár egy tűhegynyi foltot is találsz rajta. Úgysem találsz. Ígéremneked, úgyhogy ne akard letépni a fejem, jó!? – Heide elcibálta magát Picitől, akikomolyan vette a szavait, és nekiesett a sisak szíjának, hogy megkeresse agazdagságot jelentő foltokat. – Tudod, mit? – folytatta Heide. – Amikor mégkiképzésen voltunk, és ez úgy igaz, ahogy most itt vagyok, elkezdték ellenőrizni aseggünket, mert más már nem volt, amibe beleköthettek volna. És tudod, mi történt?Kiderült, hogy nekem van a legtisztább seggem az egész században. És ez mégmost is igaz! Belenézhetsz a seggembe a hét bármelyik napján, bármelyik órában,és olyan tisztának fogod találni, mint a frissen kifőzött cumisüveget. Esküszömneked – kiáltotta egyre ingerültebben Heide –, hogy naponta háromszor is kimosombelőle a szart!

– Elhiszem neked! – kiabálta vissza Pici. – Elhiszem, nem kell megmutatnod.– Nézd meg a fésűmet! – húzta elő Heide a zsebéből, és tolta az orra alá. –

Tisztább, mint aznap, amikor vettem. És mondd meg nekem, mi az első, amit tenniszoktam, miután beástam magam valahol? Mi az első tennivalóm?

– Kipucolod a körmödet – vágta rá Pici. – Láttam, amikor csináltad.– Pontosan. Kitisztítom a körmömet. És mivel teszem ezt? Egy körömreszelővel.

Nem a bajonettem hegyével, mint te meg a többiek!– Ez igaz – bólogatott Pici. – Való igaz.– És ez? – kérdezte magánkívül Heide. Lerángatta a fejéről a sisakját. – Nézd ezt

64

a hajat! Minden hajszálam a maga jól kijelölt helyén. Levágva a szabályzat szerint...megfésülve a szabályzat szerint... még a bolhák is szabályos sorokban menetelnekrajta! De Leopold Brandtnak, hogy a sátán rohassza le a tökét, elő kellett rángatniaengem, azzal az ürüggyel, hogy nem elég egyenes a választékom. Nekem! –csikorogta Heide, bíborvörösen a haragtól. – Épp nekem!

– Ez felháborító – bömbölte Pici.– Annál több! Ez gyalázat!– Az – értett egyet Pici. – Ez gyalázat!– Az a fickó nem normális! – kiáltotta Heide. – Még ki is állított az udvar egyik

végébe, hogy a tetőre felmászva a magasból is megállapíthassa, nem eléggéegyenes az a nyamvadt választék!

– Ez őrület – jelentette ki Pici.Észrevettek minket, és ők is behúzódtak mellénk.– Mi ez az egész? – kérdezte Porta. – Berágtál Brandt-ra, mi?– Mondok én neked valamit – bizalmaskodott Heide –, csak aztán ne kürtöld szét

mindenkinek. – Ha el tudjuk intézni, hogy a legközelebbi éleslövészeten Leopoldottegyék markőrnek a hármasra... – hatásszünetet tartott –... az a véget fogja jelentenia gennyláda számára.

– Mégis, hogyan akarjátok megcsinálni?Pici odahajolt Heide füléhez.– Elmondjuk nekik?– Ha megígérik, hogy tartani fogják a pofájukat...Porta és én azonnal megesküdtünk, hogy hallgatni fogunk, mint a sír. Pici

ünnepélyesen meghúzta az üveget, majd továbbadta Portának.– Én voltam az, akinek eszébe jutott az ötlet – dicsekedett –, és én tettem meg

az előkészületeket is. Akkor jutott eszembe, amikor a múlt héten kint voltunk alőtéren. Az, hogy hogyan szabadulhatnánk meg attól a tetűtől. Csak alkalom kérdéseaz egész. – Visszavette az üveget, és megint húzott egyet belőle. – Nos, két nappalezelőtt kínálkozott az alkalom. Valakivel elküldtek, hogy cseréljük ki a kettes tábláját.Miközben ezt csináltuk, a fickónak pisilnie kellett, ezért kiment a latrinára, nehogyvéletlenül Hinka beleköthessen. Tudjátok, mennyire utálja a húgyszagot. Elég azhozzá, hogy amíg ő távol volt, én fogtam magam, és leszereltem a hármas tábláját,lejjebb csúsztattam, aztán visszacsavaroztam, értitek? – A kezét az álla alá tette. –Az eredmény az, hogy bárki álljon a céltábla mögé, a feje nem lesz védve, és havalaki szétlövi, senki se lesz felelős érte.

– Nagyon okos – ismertem el –, de hogyan fogjuk elérni, hogy Leopold kerüljön ahármashoz?

Pici a fejére csapott.– Nem vagyok olyan ostoba, amilyennek hiszel. Mindent kidolgoztam. Először is,

a Légiós állítja össze a névsort. Másodszor, mindannyian tudjuk, hogy Leopoldszeret szerepelni, ha odakint van. Harmadszor, mindig távcsöves lőgyakorlattalfejezzük be a kiképzést, és ezt mindig a hármasnál csináljuk. Egyszerű, nem?

– Gyerekjáték lesz! – Heide várakozóan összedörgölte a két tenyerét. – Sikerülnifog!

– Egy kérdés van még csak hátra – szólaltam meg. – Mi lesz, ha Papa tudomástszerez a tervről? Nagy zűr lehet belőle! Tisztában vagytok vele, hogy ez előremegfontolt gyilkosság?

– Mi, megölni egy ilyen szarládát? – fortyant fel Porta. – Ez nem gyilkosság,hanem a közérdek szolgálata!

– Igen? Próbáld csak meg elmagyarázni ezt Papának.

65

– Nézd – tolta fenyegetően az orrom elé az öklét Heide –, senki nem kényszerítrá, hogy velünk tarts, de ha ki mered nyitni a szádat, akkor megnézheted magad!

– Sír a lelkem Leopoldért – mondtam gúnyosan, és félretoltam a kezét. –Egyszerűen csak nincs kedvem lógni miatta.

– Senki nem fog lógni – nyugtatott meg Porta. Lekuporodott, elővett két kockát azsebéből, megfújta őket, megcsörgette a tenyerében, aztán ismét rájuk fújt.

– Akar valaki játszani?Pici leguggolt melléje. Érdeklődve figyelt, ahogy Porta megismételte a műsort a

kockákkal.– Minek ez a felhajtás? Úgyis mindenki tudja, hogy meg vannak cinkelve.Porta sértődötten felnézett.– Ebben tévedsz. Almomban se mernék cinkelt kockát használni, ha te vagy az

ellenfelem.– Ha-ha – fejezte ki tömören a véleményét Heide.Porta lassan feléje fordította a tekintetét, s közben ugyanilyen lassan rázogatni

kezdte a kockákat.– Erről jut eszembe – mondta magabiztosan –, hogy tartozol nekem két liter

sligovicával és tizenkét pipa ópiummal. Tegnap lett volna esedékes. Ha tartottadvolna a szádat, talán eszembe se jut, így azonban a kamat felmegy nyolcvanszázalékra. Tudod, Julius, ideje lenne összeszedned magad egy kicsit. Nemegészséges, ha az embernek sok adóssága van. – Elrakta a kockáit, s helyettükelővett egy apró, fekete noteszt. Komótosan megnyalta az ujja hegyét, éskönyörtelenül lapozni kezdett. – Lássuk csak, hogy is állunk. Igen, itt van. JuliusMarius Heide, Unteroffizier, 27. ezred, 5. század, 2. szakasz, 3. raj. Ezt írtam ide. –Szigorúan Heidéra nézett. –Gondolom, nem tagadod, hogy ez te vagy?

– Tudod jól, hogy én vagyok az! – csattan fel Heide. – Nagyokos!Porta figyelmeztetően felvonta fél szemöldökét. Közelebb emelte szeméhez a

noteszt, s megkérte Picit, világítson rá az elemlámpával.– Április 4.: kilenc üveg vodka. Április 7.: három üveg sligovica. Ezt

leszámítottam, mivel a születésnapod volt, de még így is többel tartozol, mint bárkimás. Pontosan 712 márkával, 13 pfenniggel, 21 üveg sligovicával, 9 ópiumrúddal,egy fél doboz Dortmünderrel, egyhavi ingyenbelépővel a bordélyba...

Porta állhatatosan sorolta Heide tartozásainak hosszú lajstromát.– Aztán elértünk huszadikához, Adolf szülinapjához. Lássuk csak, mit is herdáltál

el azon a napon, hiszen nem akármilyen nap volt számodra, mi? – Portamindentudóan rákacsintott. – Végül is, a Párt tagja voltál, ha nem tévedek.

– Voltam – értett egyet Heide. – Nagyon jól tudod, hogy már nem vagyok az.– Csak azért nem, mert kidobtak – emlékeztette kegyetlenül Porta. – Látni se

bírták a képedet. Mindegy, a lényeg az, hogy Adolf születésnapján elvesztettélháromezer-négyszáztizenkét márkát és tizenkét pfenniget. És mindehhezhozzáadhatod még az egésznek a nyolcvan százalékát. Ha továbbra is így haladsz,sose mászol ki az adósságból.

– Hé, bárcsak én is tudnék írni! – kiáltott fel Pici. Kikapta Porta kezéből a noteszt,s a bejegyzéseket kezdte tanulmányozni. – Fogadjunk, mostanra milliomos lennék,ha írni tudnék. Megfújnám egy pénzes palimadár csekkfüzetét, és akkor nem lenneegyéb dolgom, mint aláírni a csekket, meg felvenni a dohányt.

Győzedelmesen ránk vigyorgott. Egyikünknek se volt szíve kiábrándítani őt.Porta folytatta Heide kínzását.

– Nézd, mi ketten már régóta barátok vagyunk – mondta kedélyesen. – Nemakarom, hogy közénk álljon ez a tartozás. Mit szólnál, ha törölném az egészet?

66

– Komolyan mondod? – Heide nem akarta elhinni, hogy ekkora szerencséjelehet.

– Valahogy úgy – felelte alattomos vigyorral Porta.Heide egyből felénk fordult.– Pici, Sven! Hallottátok ezt! Ti vagytok rá a tanúim!– Csak ne olyan hevesen – állította le Porta. – Nem kell annyira fellelkesülni.

Előbb hallgasd végig a feltételeimet.– Milyen feltételeket? – Heide egyből gyanakodni kezdett, amire meg is volt

minden oka.– Nos, először is, kell nekem az a három bála ruha, amit Paszulykarónál rejtettél

el. Aztán, akarom azt a két hordó holland heringet is, amit annál a fogorvosnálhagytál, a Hein Hoyer Strassén.

Heide tátott szájjal bámulta.– Erről meg honnan az istenből tudsz?Porta apró disznószemében gonosz fény villant.– Többet tudok, mint hinnéd! Mindent tudok, amit rólad tudni lehet. Ha valaki

ennyivel tartozik nekem, mint te, kénytelen vagyok tájékozódni a személyét illetően.– A... a szőnyegek a Paulinen Platzon? – kérdezte Heide, túl döbbenten ahhoz,

hogy körültekintő legyen.– Persze. – Porta habozott egy kicsit, végül Heide felé döfött a mutatóujjával. –

Ideadod nekem a szőnyegeket is, és én elfelejtem a többit. Ezzel le lesz zárva azügy.

A döfése célba talált: nyilvánvaló volt, hogy Heidénak más rejtegetnivalója is vana ruhákon, a heringen meg a szőnyegeken kívül.

– Honnan tudjam, hogy nem fogsz zsarolni?– Szavamat adom. – Porta ünnepélyesen felemelte a kezét.– A szavadat! – Heide gúnyosan elhúzta a száját. – Sokra megyek vele.

Megkaphatod a heringet és a ruhákat, meg a szőnyegek felét.– Ki diktálja itt a feltételeket, én vagy te? – akarta tudni Porta. Megdöngette a

mellkasát. – Te vagy az, aki tartozik nekem, úgyhogy én mondom meg, mit kérekcserébe. Az összes szőnyeget akarom!

– Nem sok az egy kicsit? – tiltakozott Heide. – Nyolcszáz szőnyeg! Ez sokkaltöbb, mint amivel tartozom neked...

– Ha nem, hát nem – vont vállat Porta. – De ha nem tartod be a játékszabályokat,akkor én se fogom betartani őket.

– Azt akarod mondani, hogy feldobsz? – kérdezte sértődötten Heide.– Számíthatsz rá. És nem is egyszer, hanem annyiszor, ahányszor csak

eszembe jut valamelyik piszkos ügyed! Még nem felejtettem el, mit tettél azzal aparaszttal annak idején. Azóta is tartogatom. Nem felejtek én olyan könnyen!

Heide lehorgasztotta a fejét.– Jól van, ha a múltammal jössz elő... De mondok én neked valamit. Mind a

heringek, mind a szőnyegek forróak, akár a pokol lángjai, úgyhogy ne engemhibáztass, ha elkapnak miattuk. Ne feledd, nekem mostantól fogva semmi közömhozzájuk.

– Ne viccelj. Ha én bukom, te is velem buksz.– Na, ide figyelj – mondta fenyegetően Heide. – Ha akarnálak, itt és most

kicsinálhatnálak. Tudod miért? Mert történetesen ismerek egy fickót, aki az egyikSS-raktárban dolgozik. És történetesen tudom, hogy keresnek valakit, aki megfújtegy egész rakomány acélsisakot. Már elő is készítették számára a cellátFuhlsbüttelben.

67

– Mi közöm hozzá?– Az, hogy te loptad el azokat a szarokat! – üvöltötte Heide.– Az isten szerelmére, a fél Gestapót ránk hozod, ha így ordibálsz – szóltam rá.Heide gyilkos méregtől csepegő suttogássá halkította a hangját.– Dugd csak bele az orrod az ügyeimbe, és arra fogsz ébredni, hogy követ törsz

egy kényszermunkatáborban.Pici volt az – merőben felesleges megjegyzéseinek egy újabb példányával –, aki

elejét vette a már-már elkerülhetetlennek tűnő vérontásnak.– Azon a napon, amikor megszabadulunk Leopoldtól – jegyezte meg váratlanul –,

csapunk egy jó kis kolbászos-sligovicás murit. – Megnyalta az ajkait, ésmegdörzsölgette a hasát. – Ünnepelni fogok, ki fogok rúgni a hámból.

– Szerintem – koptattam a számat – Leopold és a cimborái büszkék lehetnekránk. Mindig azt szajkózzák, hogy keményeknek kell lennünk, mint Krupp és az őértékes acélja. Nos, hamarosan meg fogják tudni, mennyire kemények vagyunk. Úgytűnik, jó munkát végeztek velünk.

– Krupp és az ő acélja! – legyintett megvetően Pici. – Ide nézzetek!Belevágta az öklét a falba; a keze egyben maradt, a fal viszont megrázkódott,

aztán egy repedés futott végig rajta. Borzadállyal vegyes csodálattal bámultunk, mintmindig, ha Pici megmutatta nem mindennapi erejét. Óriás volt hozzánk viszonyítva,nemegyszer láttuk, hogy puszta kézzel kettétört egy téglát. Egyszer egyetlen telitenyérrel mért ütéssel eltörte egy tehén nyakát. A téglatörés Portának is ment, demindahányszor több próbálkozásra volt szüksége. Egyszer kísérletet tett Steiner is,de a tégla helyett a csontjai törtek. Mi, többiek, megelégedtünk azzal, hogy figyeltükőket. Pici újabban vasrudakkal gyakorolt – a téglák már nem jelentettek számárakihívást.

Lépteket hallottunk. Mintha egy pár katonabakancs közeledett volna.– Ki lehet az? – suttogta Porta. – Pici, menj, nézd meg.Pici előcsörtetett a lépcső tövéből.– Állj vagy lövök!A bakancsok megtorpantak, majd egy jól ismert hang ezt mondta:– Nyugalom, csak én vagyok az.– Ki az az én? – dörrent rá Pici.– Az istenit neki! – fakadt ki Barcelona. – Ha nem ismered fel a hangomat ennyi

év után, akkor meg kellene vizsgáltatnod a füledet!– Nem tehetek róla – makacskodott Pici. – Hallanom kell a jelszót, mielőtt bárkit

is átengedhetnék.– Húzd el a beled!Barcelona bakancsai újra közeledni kezdtek, aztán Pici vad kiáltására megint

megtorpantak.– Mondd meg a jelszót, vagy lövök!– Hé, te mamlasz! Én vagyok az, Barcelona! Engedd le szépen azt a puskát, és

térj észhez.Heide odaosont Pici mellé, és idegesen a fülébe súgta:– Mi a franc ütött beléd? Ereszd át, mielőtt még valami csúnya baleset történne.– Hallanom kell a jelszót – hajtogatta Pici. – Én jó katona vagyok, de az ám.

Tudom, mit várnak el tőlem, nem engedhetek át boldog-boldogtalant.Úgy tűnt, holtpontra jutottak. Barcelona bizonytalanul álldogált néhány méterre

Picitől. Lélegzetvisszafojtva figyeltem őket, s közben azon tűnődtem, mi üthetettPicibe. Tapasztalatból tudtuk, hogy amikor ilyen megszállott állapotba kerül, nemajánlatos az útjába kerülni.

68

– A krisztusát! – vesztette el a türelmét Barcelona. Lendületet vett, elrohant Picimellett, és közénk vetette magát.

Pici leeresztette a puskáját, és visszajött mellénk.– Megijedt a fiú – közölte önelégülten. – Majdnem összefosta magát.Barcelona feléje penderült.– Mit képzelsz, ki vagy te, te agyatlan majom? Mi az isten volt ez a jelszósdi?Pici pufogtatott egyet.– Honnan tudjam? Te vagy itt a Feldwebel, nem én. Ha te nem tudod, akkor

honnan tudhatnám én?– Kifogyott a maradék józan ész is abból az apró madáragyadból? – Barcelona

tekintetéből gyilkos villámok szikráztak Pici irányába. Észrevette a sligovicás üveget.– Igyunk egy kortyot. Papa azért küldött, hogy szóljak nektek, remélhetőleg könnyűéjszakánk lesz. A Gestapo a saját sorainak a kigyomlásával van elfoglalva. Bielertszereti rendben tartani a maga kis virágoskertjét.

– Voltaképpen mi ez, miről van szó? – kérdeztem.– Az időszakos nagytakarítás – magyarázta Barcelona. – Elvégeznek néha egy

öntisztogatást, hogy kondícióban tartsák magukat.– Mire mennek rá?– Mindenre és bármire. Mindenre, a gyilkosságtól kezdve egy maréknyi

gemkapocs eltulajdonításáig. Orgyilkosság, szodómia, nemi erőszak, vérfertőzés:nevezz meg bármit, ezek elkövették. A fél Gestapo arra vár, hogy levigyék acellákba. Én mondom nektek, ha így folytatja egész éjszaka, reggelre egyedülmarad.

– Legalább jó munk... – kezdtem el, de Porta egy vad kiáltással félbeszakított.– Várjatok csak! Ebből még hasznot is húzhatunk, ha besegítünk neki.– Kinek? – kérdezte riadtan Pici. – Bielertnek?– Persze hogy Bielertnek! Ki másnak, az isten szerelmére?– De mi-miért? – hebegte Pici.Barcelona elővillantotta a fogait, akár egy lakmározni készülő ordas.– Qui vivra, verra – mormogta. – Aki megéri, látni fogja.Tizenöt perccel később megtörtént a váltás, és visszatérhettünk az őrszobára.

Barcelona már korábban eljött, hogy tolmácsolja Porta javaslatát Papának, akiviszont felajánlotta szolgálatainkat a meglepett Bielertnek. Mire odaértünk, a helyszínelő volt készítve. Betódultunk, és Porta rögtön átvette az irányítást.

– Én fogom átkutatni a zsebeiket – jelentette ki.– Helyes. – A Légiós egyetértően bólintott. – Neked van érzéked az ilyesmihez.– Vigyázz, mit csinálsz – figyelmeztette komoran Papa. – Amire most készülsz,

az sikkasztás.– Hagyd a vinnyogást! – legyintett megvetően Porta.Kopogtak az őrszoba ajtaján. Papa komótosan odasétált; egy titkár három SD-st

lökdösött be a szobába.– Cellatöltelék-jelöltek – közölte tömören. – Viseljék gondjukat. – Papa asztalára

vetett három sárga formanyomtatványt, és távozott.Barcelona kinyitotta a nagykönyvet, és belevezette a részleteket, úgymint név,

rang és a bűnök, amik miatt letartóztatták a delikvenseket. A sárga űrlap bal felsősarkában az állt, hogy az illetőket negyvennyolc órán belül SS-bíróság elé kellállítani, és addig egy büntetőszázad őrzi őket. Más szóval, mi.

Porta elhelyezkedett a szoba közepén, majd rákacsintott a három fogolyra.– Az elkövetkező néhány órát egymás társaságában fogjuk tölteni – mondta

színlelt jóindulattal –, és azt hiszem, jóval könnyebb lenne mindannyiunk dolga, ha

69

megpróbálnánk együttműködni egymással. Mi készek vagyunk az együttműködésre,ha maguk is azok. Ami engem illet, velem elég könnyű kijönni, de olyan vagyok, minta macska, ugye, értik? Ha rossz helyen vakarnak meg, annak beláthatatlankövetkezményei lehetnek. A nevem Joseph Porta, és Obergefreiter vagyok a 27.ezredben. Mi, Obergefreiterek vagyunk a német hadsereg támaszai, ezt ne feledjék!Jól van, most pedig ürítsék ki a zsebeiket.

A három férfi kelletlenül az asztalra pakolta személyes holmijait. BlankUnterscharführer érthetően ideges lett, amikor öt marihuánás cigaretta is az asztalrakerült a zsebe mélyéről. Porta felmarkolta őket, beszippantotta az illatukat.

– Szégyellhetné magát – pirított rá Blankra. – Hogy valaki ilyen szemetet tartsonmagánál! Tudja jól, hogy ez szabályellenes.

– Az egyik fogoly adta át nekem – próbálta menteni magát Blank.– Igen, ez elég jó mentség. – Porta vállat vont. – Magának egy fogoly adta, és

most nekem is egy fogoly adta. – Gondosan az egyik zsebébe helyezte acigarettákat, majd Leutz Scharführerre irányította a tekintetét. – Mi a helyzetmagával? Nem kapott ajándékot senkitől? – Anélkül, hogy megvárta volna Leutzválaszát, felkapta az asztalon heverő öt apró papírtasak egyikét, és belenézett. – Ezegyre rosszabb és rosszabb – állapította meg jámbor felháborodással. – Már csakpipákra van szükség, és igazi ópiumbarlang lesz ebből az őrszobából, nem igaz?Hogy merészeli ezt a szemetet használni? – süvöltött rá Leutzra. – Épp maga, akiállítólag a haza védelmezője?

Leutz lehajtotta a fejét, de vélhetően nem azért, hogy szégyenét leplezze, hanemmondjuk azért, hogy Porta ne lássa villámló tekintetét. Nem volt irigylésre méltóhelyzetben: egy Obergefreiter prédikált neki, és ő semmit nem tehetett ellene.Felemelte a fejét, dacosan Portára nézett. Előrelépett, megfeszültek az izmai – aztánészrevette Picit, és megtorpant. Pici egy ásóval játszadozott; egy jókora, masszívásóval, aminek a nyele vaspántokkal volt megerősítve. Miközben Leutz figyelte, Picihanyagul kettétörte az ásó nyelét, és félrelökte a darabjait. Portára pillantott.

– Kezdek kijönni a gyakorlatból – panaszolta. – Mi lenne, ha kölcsönadnádvalamelyiküket?

– Később – felelte Porta. – Ha nem viselkednek.Eltette az ópiumot a marihuánás cigaretták mellé, aztán lehajolt, hogy

alaposabban is szemügyre vegyen egy arany karórát. A füléhez emelte, elismerőbólogatással hallgatta a tiktakolását.

– Nem rossz – jegyezte meg, szórakozottan zsebre vágva a holmit.Leutz vett egy mély lélegzetet, de nem szólt semmit. Porta mohó tekintettel

végigmérte Krug Oberscharführert, és – természetesen – egyből észrevette a férfiegyik ujján díszelgő aranygyűrűt. Két aranykígyó tekeredett egymás köré, fejüketgyémánt jelképezte. Porta Krug elé tartotta a kezét.

– Inkább levetetem magával, nehogy álmatlan éjszakái legyenek miatta. – Krugkeservesen tiltakozott, mire Porta türelmetlenül csettintett az ujjával. – Fogja be aszáját, ha egy Obergefreiterrel beszél – mondta önérzetesen. – És mozogjon azzal agyűrűvel. Szeretném tudni, kitől lopta.

Krug taktikát változtatott. A csípőjére tette a kezét, kidomborította a mellkasát.Papa szorgalmasan körmölt, egyszer se nézett fel a könyvből.

– Nem látja, hogy én Oberscharführer vagyok? – üvöltötte.– Nem vagyok vak – felelte arrogánsan Porta. – De amíg a foglyom, az se

érdekel, ha tábornok. Számomra ugyanaz a szar marad, aki a rangja mögé rejtőzik.Krug feje lila lett, mint egy hatalmas hagyma.– Ezt jelenteni fogom! Követelem, hogy tisztelettel bánjanak velem, a

70

szabályzatnak megfelelően.– Tisztelettel – ismételte meg gunyorosan Porta. – Arra se méltó, hogy kinyalja a

seggem. És minél előbb felfogja, hogy már nincs a régi helyzetében, annál jobbanjár. – Ismét kinyújtotta a kezét. – Megmondom magának, kinek kell az a gyűrű. Az énkis Forró Bugyikámnak odaát, a Hurrikánban. Remek munkát végzett rajtam az alány. Megérdemel ennyit, nem? És ha jó fiú lesz – tájékoztatta Krugot –,megmondom neki, hogy magától kaptam, és valahányszor együtt leszek vele, egygondolat erejéig felidézzük magunkban a Dirlewanger dandárban szolgáló pórul jártOberscharführer emlékét.

Láttam, hogy Krug homlokán egy izom idegesen rángatózni kezd a Dirlewangerdandár említésére. Elméletileg szigorúan titkos volt, de tudtuk jól, és Krug meg atársai is tudták jól, hogy ez egy SS-büntetődandár, melynek egyetlen és szent céljaaz, hogy levadássza a Minszk körüli erdőkben rejtőző partizánokat – bármilyeneszközzel, bármilyen módszerrel. A dandárt Dirlewanger SS Brigadenführer vezette,akit a cellából emeltek ki erre a célra. A pasas erőszakos bűncselekmények miatt ült,és annyira szadista volt, hogy még Himmler és Heydrich is a kivégzésétszorgalmazták. Hosszú lista szólt ellene, kezdve a legkevésbé brutálissal, néhánylengyel fogoly megerőszakolásával, a gyilkost azonban Berger SSObergruppenführer pártfogolta, akinek egyórányi győzködés után sikerült elhitetnieHeydrichhel és Himmlerrel, hogy a haza és a túlélés érdekében szükségszerűtolerálni Dirlewangert és vad hadviselési módszereit. Heydrichet, ami azt illeti,egészen lenyűgözte az érveivel, mivelhogy nagyszerűen egybevágott sajátelképzeléseivel, miszerint a terrort még kegyetlenebb terrorral, az erőszakot mégkegyetlenebb erőszakkal kell viszonozni.

Dirlewangert végül mégis utolérte a jól kiérdemelt vég, de sajnos csak 1945.január 21-én. Ő maga volt az, aki bevezette a nyílt tűz fölött való lassú pörkölésbarbár kínzási módszerét, s egy napon saját bőrén is kipróbálhatta, milyen érzés amódszer szenvedő alanyának lenni. Lengyelországban történt. Német katonáktaláltak rá, egy fára volt felkötözve a lábánál fogva, arcával méternyire egy tábortűzmaradványaitól. Ropogósra volt sülve, akár egy nyárson megpörkölt disznó. Néhánylengyel partizán szerint a saját emberei tették ezt vele, akik miután fellógatták,örömtáncot jártak a tűz körül.

Négy és fél órán át üvöltött. A varsói háborús múzeumban még ma ismegtekinthető az eseményt megelevenítő festmény, melyen a lángok között jólkivehető a gyűlölt Dirlewanger arca.

Krug gondterhelten összeráncolt szemöldök alól meredt Portára. Nem voltakillúziói a sorsát illetően, túlságosan is kiszámítható volt. Nem egy régi cimborájátsorozták már be a Dirlewanger dandárba, és eddig közülük még egy se tért vissza.Azt rebesgették, nem csupán az emberek maguk tűntek el örökre, hanem létükminden nyoma is velük együtt: a papírjaik, a javaik, még a nyilvántartásból is ki lettektörölve.

Krugnak egyetlen, nagyon vékonyka esélye volt, éspedig az, hogy jól viselkedikTorgauban. A börtönparancsnok ugyan ki nem állhatta a gestapósokat, demindenhol voltak kémei, és Krug reménykedhet benne, hogy ha eleget szidja azSS-t, és mintafogoly, talán a félkarú gazember fülébe jut a híre. Talán, egy kisszerencsével, megmenekülhet a Dirlewanger dandártól...

– Nos? – kérdezte Porta.Krug kirázta fejéből a rossz előérzetet, és dacosan Portára nézett. Pici két gyors,

ruganyos lépéssel mellette termett, és fenyegetően föléje tornyosult. Belátva, hogyostobaság lenne tovább ellenkeznie, Krug levette a gyűrűt, és átadta Portának.

71

– Így már jobb – közölte Pici, és kilökdöste a folyosóra, amerre a cellák voltak. –Jöjjön, játsszunk csiki-csukit. Alukálhat holnap reggelig, míg magáért nem jönnek abarátai.

– Az ég óvja – mondta vidáman Porta. – Semmi esélye a szerencsétlenördögnek. Ami az esélyeit illeti, mintha már halott lenne.

Pici kinyitotta az egyik ajtót, és Portával belökték Krugot a csupasz cellába. Piciegy kulcsköteget lóbált, Porta pedig a frissen zsákmányolt gyűrűt csodálta.

– Milyen érzés – kíváncsiskodott Pici – élő hullának lenni?Krug verejtékezni kezdett. Megtörölte a homlokát egy zsebkendővel, melynek

sarkába jól láthatóan nem az ő monogramját hímezték.– P.L. – olvasta fennhangon Porta. Ez egy másik monogram volt: az, amit a

gyűrű belsejébe véstek. – Ki ez a P.L., Krug?Újabb súlyos verítékcseppek ültek ki Krug homlokára.– Paula Landau... a Neuengammén halt meg.– És neked adta a gyűrűt, amiért olyan kedves voltál hozzá – gúnyolódott Porta.Krug kétségbeesetten törölgette magát a zsebkendővel; az arca egyetlen fényes

verejtéktócsa volt. Paula Landau. A lelepleződés félelme azóta kínozta, hogy levettea lány ujjáról – a majdnem halott lány ujjáról – a gyűrűt. Nem az ő hibája volt, hogy alány meghalt: már akkor félholt volt, amikor behozták a Neuengamméra. Egyébkéntis, semmit nem tehetett érte, nem volt abban a helyzetben. Nem is a lány halálamiatt voltak nyugtalanok az éjszakái – a gyűrű okozta őket. Azt a gyűrűt lopta, ésmár ez magában árulásnak számított, amiért halál járt. Persze, ha nem ő cseni el,akkor megteszi valamelyik felettese, de ezt aligha fogadná el mentségként egybíróság.

Krug lopva Portára pillantott, aztán lehajolt, és lecsavarta a csizmája sarkát. Aművelettől kivörösödött arccal felegyenesedett, és két pribékje kezébe nyomottegy-egy ötvendolláros bankjegyet.

– Ez minden, amim van. Élvezzék, nekem már nem igen lesz rá szükségem.Porta remekül értette a virágnyelvet, és ejtette Paula Landau témáját. Nem

mintha szánalmat érzett volna a férfi iránt: egyszerűen nem látta hasznosnak továbbboncolgatni a kérdést.

– Végül is miért hoztak be? – kérdezte Pici. – Remélem, nem ismerted be, bármiis volt az.

Krug lehajtotta a fejét.Pici megrökönyödve bámulta.– Jézusom! Ezeket aztán eltompítják a Gestapónál!Krug vállat vont.– Csak rontottam volna a helyzetemen, ha tagadom. Csapdát állítottak nekem,

minden bizonyíték a kezükben volt. Nem volt mit felhoznom a mentségemre.– Mindig tagadj le mindent – mondta fel a jól megtanult leckét Pici. – Szóval,

miért csíptek fülön? Elcsakliztál ezt-azt?– Nem. Én csak izé... zsarolni próbáltam valakit. Túl messzire mentem. Túllőttem

a célon.– Hiába, nincs mindenkinek érzéke ehhez. A lényeg az, hogy az ember tudja,

mikor kell abbahagyni – elmélkedett Pici. – Nézzünk csak például engem. Ha,mondjuk, rá tudnám tenni a kezem tíz ópiumrúdra, akkor én csak nyolcat emelnék elbelőle. Hosszú távon kifizetődik.

– Ez mind nagyon szép – fakadt ki Krug. – De akkor miért vettetek el tőlem mostmindent?

– Ó, ez egész más eset – felelte kedélyesen Pici. – A halottak nem tudnak

72

beszélni, ugyebár. Te pedig halott vagy, cimbora. Tudom, mert belekukkantottam apapírodba. Igaz, hogy nem tudok olvasni, de színvak ettől még nem vagyok, éstudom, mint bárki más, hogy mit jelent a piros jel. Azt jelenti, hogy Dirlewanger,Dirlewanger pedig a halált jelenti. – Közel hajolt Krughoz, és bizalmasan odasúgtaneki: – Láttad már valaha, mi történt azokkal a fickókkal, akik Sztálin bácsipartizánjainak a kezébe kerültek? – Krug, a rá váró szörnyűségektől előre rémülten,megrázta a fejét. Pici diadalittasan Porta felé fordult. – Gyerünk, mondd el neki, mitláttunk! Mesélj neki arról a fickóról, akit élve megettek a hangyák.

– Az semmi – legyintett Porta. – Arról a trükkről már mindenki hallott aGestapónál. De mit szólsz ahhoz, hogy kikötnek két fa közé, és hagyják, hogy amadarak kivájják a szemedet? – Porta olyan lelkesen mesélt Krugnak, mintha nem isa cellában lettek volna, hanem a kocsmában, egy-egy korsó sör mellett. – Hallottálerről? Kifeszítenek a lábadnál fogva, két fa közé, és hagyják, hogy ott rohadj meg...

– Csúnya látvány – jegyezte meg Pici –, nagyon csúnya. Egyetlen személyreemlékszem csupán, aki túlélte. Az a csaj volt, Natasa Mogilev, Emlékszel rá?

– Emlékszem arra a romhalmazra, akit leszedtek a kötelekről – felelte Porta. –Két böhöm nagy horogkereszt volt vésve a seggére, ugyanis pucéron kötözték kioda, és a madarak megcsipkedték az arcát.

– Az igazsághoz hozzátartozik – tette hozzá Pici –, hogy megszolgált érte.Információt árult a mi oldalunknak, a sajátjainak meg ott tett alá, ahol tudott.

– Végül a vonat elé vetette magát – merengett el Porta. – És az a fickó, akitmegpörköltek? Mi is volt a neve? Ginge?

– Az! Karóba húzták, és megsütötték, mint egy ökröt! – kiáltotta lelkesen Pici.– Pedig ő nem is volt tagja a Dirlewanger bandának. Csak egy egyszerű Waffen

SS-tiszt volt. – Porta jóindulatúan Krugra nézett. – Akarsz egy jó tanácsot? –kérdezte tőle. Krug igent intett a fejével. Az arca fényes sárga volt a verítéktől. –Ragadd meg az első alkalmat, amint odaértél Fuhlsbüttelbe, és kösd fel magad. Hiddel, ez a legjobb, amit tehetsz. És ne álmodozz arról, hogy egy büntetőezredhezküldenek. Az SS-től csak azok kerülnek oda, akik valami nagyon apró disznóságotkövettek el, mondjuk elcsenték az itatóspapírt az irodából, vagy lepisilték aparancsnok kedvenc cserepes virágát. De te aztán jól megcsináltad magadnak, demeg ám. Jobban teszed, ha végzel magaddal, amíg még van rá lehetőséged...

Porta és Pici elhagyták a cellát, és bevágták maguk mögött a súlyos ajtót.Kulcscsörgés hallatszott, aztán a lépteik végigcsattogtak a folyosón. Krug egydarabig még a rázárt ajtót bámulta, aztán lassan a földre rogyott, és ott maradt fekvea hideg betonon. Egész életében azt szajkózták neki, hogy csúnyán fogja végezni,és most úgy látszott, igazuk volt. Szívesen megfogadta volna Porta tanácsát, mert őis ezt látta az egyetlen értelmes megoldásnak, ugyanakkor tisztában volt vele, hogyképtelen lenne megtenni. Még most se akarta elhinni, hogy ami történt, az őveletörtént. A cella azonban nagyon is valóságos volt, és ahogy múltak a percek, egyrevalódibbnak tűnt a betonpadló is. Dermesztően hideg volt a szűk helyiségben,ágynak, takaróknak azonban nyomát se lehetett látni. És ez még csak a hadseregvolt! Mennyivel rosszabb lehet ennél a Dirlewanger dandárban lenni!

Krug végül gyötrelmes félálomba merült, melyből húszpercenként felriasztotta afolyosón végigdübögő csizmák zaja, a cellaajtók csapódása. A cellák egytől egyigtömve voltak, és az egész éjszakán át tartó sürgés-forgásból ítélve Bielert alapostisztogatást végzett. Nem mintha ez bármi vigaszt is nyújtott volna a sivár cellajéghideg padlóján didergő Krugnak. Az, hogy SD-s bajtársaival együtt hagyhatja ott afogát valahol, semmivel se volt ragyogóbb kilátás, mint szép csendben hurkot kötni anyak köré.

73

Amint az őrszobában elfogyott a tennivaló, Porta és Heide leültek kártyázni. Abékés csendet hamarosan káromkodás és vádaskodás zaja törte meg. Ezúttal Portavolt a bűnös; mint Heide nem alaptalanul állította, a kabátujjában rejtegetett egy pikkászt, és amikor az asztal közepén felgyűlt pénzalap kellőképpen csábító volt,megpróbálta elővarázsolni rejtekhelyéről – meglehetősen ügyetlenül.

Heide bőszen az asztallapba vágta a kését, alig néhány centire Porta karjától.– Már megint csalsz!– És akkor? – kérdezte szemtelenül Porta. A csalás végül is a kártyázás szerves

részét képezte.– Nálad volt a pikk ász! – üvöltötte Heide. – Láttam!– Nos, valahol lennie kellett – vágott vissza Porta. – Vagy ki akarod sajátítani

magadnak, he? Szerinted csak nálad lehet pikk ász?Heide elsápadt a haragtól. Ahogy Porta hanyagul kinyújtotta a kezét, hogy a

többieknek is megmutassa a szóban forgó lapot, Heide kirántotta a kését azasztalból, és Porta válla felé csapott vele. Porta kecsesen félrehajolt, majdvillámgyorsan Heide torka felé küldte az öklét, de Heide is elkerülte az ütést. Amikorharcra került a sor, remek párost alkottak.

Porta felkapott egy üveget, a falnak csapta, és a csonkot Heide arca feléhajította. Heide észrevette a közelgő szilánktömeget, és még idejében lebukott.Eleresztett egy diadalmas, sátáni kacajt, aztán ismét támadásba lendült a késével.Fölemelte, hogy szúrjon, de Porta abban a pillanatban az ágyékába térdelt. Heidefelhördült, és a kés a padlóra esett. Porta a nyakánál fogva a falhoz vágta Heidét,aztán lelkesen a falhoz csapkodta a fejét. Heide lassan a földre csúszott, de Portamég mindig nem engedte el.

– Most már elég! – rivallt rá Papa. – Állítsd le magad, az isten szerelmére.– Jó, csak előbb szétrúgom azt a randa képét – zihálta Porta.Mindannyian Heide arcára néztünk, amely távol állt attól, hogy ronda legyen, sőt,

az egyetlen szalonképes, ép arc volt a szobában. Heide volt az egyetlen, aki nemdicsekedhetett többé vagy kevésbé maradandó fejsérülésekkel. Pici elvesztette azegyik fülét, nekem be volt törve az orrom, Barcelonának az egyik szeme üvegbőlvolt, a Légiós arcán egy mély, ráncos heg éktelenkedett, és így tovább, csak Heidearca volt ép és üde. Hirtelen megértettem, miért érzett Porta olyan ellenállhatatlaningert ennek az arcnak a szétrúgására. Végtére is miért ne lenne valami nyomaHeidén is a háborúnak?

– Taposd agyon! - biztatta Pici.– Tartsd a szád! – szólt rá Papa. – Hányszor mondjam, hogy itt én parancsolok?Fogta a géppisztolyát, és letelepedett vele az asztal szélére. A lábát lóbálta, s

közben minket figyelt árgus szemekkel. Mi bizonytalanul pislogtunk vissza rá.Biztosak voltunk benne, hogy nem fogja használni a fegyvert, Papa egyszerűen nemvolt az a fajta; mindazonáltal valahányszor letolt minket, igyekeztünk komolyanvenni.

Heide magához tért. Két tenyere közé fogta zúgó fejét, és felnézett Portára. Aszeméből még mindig sütött a gyűlölet.

– Szemét csaló – sziszegte ép, hófehér fogai közt. Aztán a padlóra köpött egycsészényi vért, majd óvatosan megtapogatta kékre-zöldre szorongatott torkát.

– Köszönd a szerencsecsillagodnak, hogy még a nyakadon van a fejed –vicsorgott rá Porta. – De nem baj, úgyse marad ilyen szűziesen érintetlen a pofád,míg a világ világ. Ha elvesztetted a fél füled és szemed, meg azokból aporcelánfogaidból legalább egy maréknyit, akkor legalább nem leszel olyan nagyvéleménnyel magadról.

74

Heide körmeivel a fal láthatatlan repedéseibe kapaszkodva pók módjáratápászkodott fel.

– Csak azért, mert te ronda vagy, mint a bűn, még nem kellene irigynek lenned –felelte gőgösen. – Inkább mosakodj és borotválkozz meg néhanapján. Hidd el, egykis víz meg egy darab szappan csodákra képes.

Volt valami abban, amit mondott, de még mennyire, hogy volt. De mielőtt mégPorta válaszképpen rázúdíthatta szókincse legobszcénabb példányait, két SD-sjelent meg az öregasszonnyal, akit délután láttunk. Szegényke jó néhány évetöregedett az első találkozásunk óta eltelt néhány óra alatt. A méltóságteljes, ápoltidős hölgyből, akit behoztak, hajlott hátú, ráncos anyóka lett. Szemei körül feketekarikák sötétlettek, ajkai vékony, cserepes vonallá aszottak. Az SD-sek egy sarokbaállították, aztán egyikük átadta a szokásos papírokat Papának.

– Tessék. Töltsék ki, ahogy a többivel is tették.– Várjanak egy percet, csak ne olyan sietősen. – Papa a fogolyra nézett, majd

ismét a papírokra, és végül a két SD-sre szegezte tekintetét. – Rossz helyre jöttek.Mi nem foglalkozunk civilekkel. A hadsereghez tartozunk, nem a Gestapóhoz.

Az egyik férfi odahajolt Papához, és súgott neki valamit. Papa összevonta aszemöldökét, megint az öregasszonyra nézett.

– Nos, ebben az esetben...– Tegye, ahogy jónak látja – vont vállat a férfi. – Én csak gondoltam, jobb lesz

neki maguknál. Nem mintha annyira érdekelne... Ami engem illet, végzem a munkámés kész. Egyébként – kimerülten megtörölte a homlokát, mint akinek egy egész világterhe nyomja a vállát –, nem könnyű munka ez a miénk. Vannak pillanatok, amikorazt kívánom, bárcsak valami könnyebb, vidámabb munkát végezhetnék, de...

Újfent vállat vont, leszegte a fejét.Porta felvihogott, Pici pedig eleresztett egy zajos gázfelhőt.– Mindjárt elsírom magam! – gúnyolódott a Légiós. – Senki nem kötelezett rá,

hogy bőrkabátos légy, vagy igen? A hadsereg tárt karokkal várja a férfiakat, ha úgygondolod...

– Mi, őt? Őt a hadseregbe? – hüledezett Porta. – Ne nevettess!Mielőtt még gúnyuk célpontja visszavághatott volna, egy elfelejtett sarokból

megszólalt egy kedves hang.– Gyerekek, gyerekek, ne civakodjatok! A kimondott szavakat nem lehet

visszaszívni, nehogy később megbánjátok, amit mondtatok egymásnak.Döbbenten fordultunk a magára hagyott öreg hölgy felé. Gyengéden, elnézően

ránk mosolygott, ahogy a huncutkodó kisgyermekre mosolyog az ember.– Épp elég boldogtalanság, széthúzás van így is a világban – folytatta öregesen

remegő hangján. – Könyörgök nektek, ne növeljétek ti is. A szívetek mélyénmindannyian jó fiúk vagytok, a háború azonban próbára teszi az idegeinket, és olyanviselkedésre kényszeríti az embert, amire békeidőben gondolni se mert volna. –Szünetet tartott, de mi túlságosan el voltunk képedve ahhoz, hogy szólni tudjunk. – Afőnökötök példáját kellene követnetek. Herr Bielert olyan kedves, finom úriember.Felajánlotta, hogy hazavitet az autójával. – Ráncos ajkai elbűvölő mosolyrahúzódtak. – Annyira elszörnyedt, amikor meghallotta, hogy gyalog akarokhazamenni!

Pici kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, Barcelona azonban keményen alábikrájába rúgott, mire Pici gyorsan becsukta a száját.

A két SD-s tétován téblábolt az ajtóban. Egyikük kezével az asztalon heverőpapírok felé intett.

– Most már értik, miért hoztuk magukhoz?

75

– Jól van – mondta kurtán Papa. – Hagyják itt, és tűnjenek el.Az öregasszony udvariasan kezet fogott két őrével, mint aki szívélyes

vendéglátóitól búcsúzik.– Köszönöm, hogy olyan figyelmesek voltak. És ne feledjenek meglátogatni, ha

bármikor Friedrichsberg közelében járnak. Tudják a címemet. Mindig van otthon egykis édesség, és képeslapokat is tartok. A fiatalok szeretik nézegetni aképeslapjaimat.

Az SD-sek kínosan motyogtak valamit, aztán kisompolyogtak. A lépcső aljábanegyikük megállt, visszafordult.

– Viszontlátásra, Frau Dreyer.Fülig elvörösödött, ahogy ezt kimondta. Frau Dreyer kegyesen intett neki. A

Légiós becsukta mögöttük az ajtót, és megfordította a kulcsot a zárban, elszigetelveegymástól a két világot; ők a Gestapo voltak, mi a hadsereg, és amíg rajtunk múlt,ennek így is kellett maradnia.

A kis öregasszony kinyitotta a retiküljét, s kivett belőle egy csomag cukorkát,amiből körbekínált minket. Mohón kikaptunk egy-egy szemet, Pici pedig repetát iskért.

– Ne aggódjon – mondta az öregasszonynak –, most a hadsereggel van. –Bólintott, kacsintott, mi pedig növekvő aggodalommal figyeltük. Soha nem tudhattad,mi lesz Pici következő szava; nem éppen a legmegfelelőbb társaság volt egy időshölgy számára. – Mi tudjuk, hogy kell kezelni ezeket a seggfej gestapósokat –folytatta kérkedően. – Emlékszem, egyszer...

Egy fájdalmas üvöltés kíséretében elhallgatott – Barcelona másodszor ismegdolgozta a lábikráját.

– Kétlem, hogy Frau Dreyert érdeklik az efféle dolgok...– Miféle dolgok? Miért ne érdekelnék? – vált hirtelen agresszívvé Pici. – Arról a

pinszki esetről akartam mesélni neki, amikor segítettünk a három kurvának meglépnia Gestapo elől.

– Ne tedd! – szólt rá Barcelona.Frau Dreyer közbelépett.– Hagyják beszélni szegény fiút. Hiszen csak egy túlméretezett gyermek. Biztos

vagyok benne, hogy még a légynek se lenne képes ártani, és szeretném hallani atörténetét.

Pici tátott szájjal bámulta. Porta elnevette magát.– Ő csak egy nagy hazugláda. Úgy hazudik, ahogy maga vagy én eszünk és

alszunk. A vérében van. Nem tehet róla, ha érti, mire gondolok. Például, ha mamondjuk 19-e van és hétfő, akkor ő izomból azt mondja, 20-a van és kedd. Nincs rákülönösebb oka, hogy ezt tegye,

mégis megteszi. A szokás hatalma. Soha nem szabad elhinni, amit mond.Pici a nála legtermészetesebb módon akart tiltakozni: felkapta az egyik széket, és

Porta fejéhez akarta vágni, de a Légiós elkapta a csuklóját, s a fülébe súgott néhányszót. A Légiós mindig tudott hatni Picire, aki most is letette a széket, és morogvavisszavonult az egyik sarokba.

Mi, többiek, halványan az öregasszonyra mosolyogtunk, aztán leültünkkockajátékkal elütni az időt. Frau Dreyer egy darabig figyelt minket, aztán nagymegkönnyebbülésünkre helyet foglalt egy széken, és hamarosan elszenderült.

Fél órán át aludt, míg Porta harsogó nevetése fel nem ébresztette.Megpróbáltunk úgy tenni, mintha nem vettük volna észre.

– Ne haragudjanak – szólalt meg –, de most már szeretnék hazamenni.Gondolják, hogy már előállt az autóm?

76

Porta győzedelmesen felkiáltott, mert sikerült hatost dobnia.– Herr Bielert megígérte nekem azt az autót, tudják.Összeszorítottuk a fogainkat, és gondolatban dugót tömködtünk a

hallójáratainkba. Talán született idióta volt az öregasszony, vagy az is lehet, hogyagyérelmeszesedésben szenvedett. Kétségtelen, észre sem vette, hogy a világlegkíméletlenebb igazságszolgáltatási rendszerének a kezére került.

Heide felszedte a kockákat, erőteljesen megrázta őket, majd egy elegánsmozdulattal az asztal másik vége felé küldte a doboz tartalmát. Hatos. Ahogy előttePorta, ő is lelkesen felordított. Aztán ismét csend lett. Heide begyűjtötte a kockákat,és újabb dobásra készült.

– Herr Feldwebel – folytatta a vékonyka hang –, nagy szívességet kérnékmagától, ha arra kérném, nézze meg, hogy megérkezett-e már az autóm? Kezdekelálmosodni ettől a sok üldögéléstől. Szeretnék végre otthon lenni.

A kockák végigpattogtak az asztalon. Újabb hatos. Senki nem szólt. A feszültségnőtt. Porta megnyalta az ajkait, felkapta a kockákat, és gyanakvóan megvizsgáltaőket. Heide elvigyorodott.

– Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom neked, de nem cinkeltek. Ideje lennevégre megtanulnod, hogy ehhez a játékhoz intelligencia is kell. Intelligencia, amiegyeseknek van, másoknak nincs. És hogy demonstráljam ezt neked, dobok mégegy hatost. Dupla vagy semmi.

– Ne legyél bolond – mondta Barcelona. – Nem sikerülhet harmadjára is.– Akarsz fogadni? – Heide elvigyorodott, felrázta a kockákat, magasan a feje fölé

emelte két kezét, akár egy bokszbajnok, aztán az asztalra csapta a bőrrel bevontkockadobozt. Legalább egy percig nyomta vele az asztalt, halálosan nyugodtan, sközben még egy cigarettára is rágyújtott. A cigarettát Portától szedte el, de Portaolyan révetegen meredt a kockadobozra, hogy észre se vette ezt.

– Ó, édes istenem, mennyire fáj szegény lábam – sóhajtozott Frau Dreyer. – Alegjobb cipőmet vettem fel, amikor ide indultam, de úgy beledagadt. És itt vagyokmár este óta, tudják...

Heide kifújt egy tüdőnyi füstfelleget, és dobolni kezdett ujjaival a doboz tetején.– Gyerünk, gyerünk – sürgette izgatottan Steiner. – Lássuk, mi van alatta.– Felesleges ez a nagy izgalom – játszott az idegeinkkel Heide. – Meg tudom

mondani, mi van alatta: hat egyes.– Fenét!Heide negédesen rámosolygott.– Talán nem hiszel nekem? Na jó, ajánlok valamit. A tét nem dupla vagy semmi,

hanem tíz vagy semmi.Porta idegesen rágcsálni kezdte a körmeit. Végigtúrt vörös hajában, aztán olyan

képet vágott, mint aki az ideg-összeroppanás határán áll.– Ez baromság – jelentette ki a Légiós. – Nem tudhatod biztosan, hogy hatost

dobtál.A sarokból felénk úszott Frau Dreyer álmosító hangja.– Hajnali két óra van, Herr Feldwebel. A villamosok csak három óra múlva

indulnak. Mihez kezdjek, ha nem jön az autó?Heide lassan fokozta szorítását a bőrdobozon. A hangja magabiztos volt, de

láttam, hogy egy izzadság-csepp ül ki a homlokára. Mindannyian közelebb hajoltunka kockadobozhoz. Pici szájából elfelejtve lógott egy cigaretta, Porta már majdnemtövig rágta a körmét. Most már bármelyik pillanatban megtudhattuk az igazságot.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Papa. Nem merte levenni a szemét a dobozról,hogy Heidéra nézzen.

77

– Biztos vagyok benne – erősítette meg Heide. A verejtékcsepp végiggördült azarcán, egy pillanatra megállt a felső ajka tetején, aztán az asztalra koppant.

Valakinek a puskája a padlóra vágódott, de mi olyan intenzívenösszpontosítottunk az eltakart kockákra, hogy a hang alig hatolt el a tudatunkig.

– Egy autót hallok. Határozottan hallom a motorzúgást. Végre értem jöttek.Frau Dreyer felkelt a székből, s nekilátott begombolni kopott kabátját.Lassan, végtelenül lassan, Heide felemelte a dobozt.Hatost dobott.A feszültség kiengedett gőzként áramlott ki belőlünk. Pici a falnak vágta a székét,

és mindkét öklével az asztalra csapott. Steiner hangosan felkiáltott. Papa, a Légiósmeg én hátradőltünk, és egy-egy hatalmasat sóhajtottunk. Porta erőszakkalelrángatta lenyűgözött tekintetét a kockákról, és könyörgően Heidéra nézett.

– Hogy csináltad, Julius? Mondd el nekünk, hogy csináltad! Egymás után háromhatos! Ilyent még soha nem láttam!

– Mint mondtam már, intelligencia kérdése. – Heide megtörölte a homlokát, ésismét magára öltötte megszokott, arrogáns arckifejezését. – Ha kiszámolod,mennyivel jössz nekem, azt hiszem, eltörölheted minden adósságomat.

Porta összevonta a szemöldökét.– Ha dobsz még egy hatost.Heide homloka egy szempillantás alatt merő víz lett. Belenézett Porta apró, mohó

szemébe, s látszott rajta, szinte ellenállhatatlan kísértést érez egy újabb dobásra.Végül mégis felállt az asztal mellől.

– Dobtam háromszor, épp elég volt ennyi. Ha túl sokszor csinálod, könnyenmegunod.

– Fenét! – kiáltotta Porta. – Te is tudod, hogy nem tudnál még egy hatost dobni,akkor se, ha egész éjszaka próbálnád!

Heide vállat vont. Megengedhette magának. Frau Dreyer felé fordult.– Miért hozta be magát a Gestapo? – kérdezte hűvösen. Nem mintha

különösebben érdekelte volna a válasz, de így legalább elnémíthatta Portát.– Ó, drágám, a szomszédom miatt – felelte szomorúan Frau Dreyer. – Megírta

nekik, hogy megsértettem a Führert.Erre mindannyian feléje perdültünk. Megsértette a Führert! Ez izgalmasan

hangzott. Stege odahajolt hozzám, és komoran a fülembe súgta:– Ezért le is lőhetik az öreglányt.Úgy néztünk Frau Dreyerre, mint egy csodára. Nem azért, mert vélhetően halál

várt rá – ehhez sajnos már túlságosan is hozzászoktunk –, hanem azért, mert olyanártatlanul és nyugodtan tudott itt ülni, fel se fogta tette súlyosságát és annaklehetséges következményeit.

– Hogyan sértette meg a Führert? – akarta tudni Heide.Frau Dreyer mélyen magába szívta zsebkendője levendulaillatát.– Nos, nem volt semmi komoly, tudja. Legalábbis nem mondtam rosszabbat, mint

mások. Tavaly történt, annak a nagy légitámadásnak az idején. Emlékeznek rá?Landungsbrückét és a Bismarck-szobor mögötti tengerészeti iskolát bombázták.Frau Becker és én... Frau Becker a szomszédom... elmentünk, hogy megnézzük,mekkora a kár. Ekkor tettem azt a megjegyzést, ami annyira felkavarta szegény HerrBielertet, de hát honnan tudhattam volna, hogy ilyen érzékenyen fog reagálni rá,amikor mindenki ezt mondogatta azokban a napokban? Jobb volt a drágacsászárunk idején, ezt mondtam. Akkor legalábbis nem dobáltak bombákat azember fejére. És egyébként, tettem hozzá – szigorúan ránk nézett –, mit tud egyAdolf Hitler-féle ember arról, hogyan kell irányítani egy országot? Elhiszem, hogy

78

megtesz mindent, ami kitelik tőle, de hát szegénységben született, és semmit nemtud a világ dolgairól.

Döbbent csendben bámultunk rá. Barcelona kétszer is nyelt, mielőtt megkérdeztevolna tőle:

– Megismételte... megismételte mindezt Herr Bielert-nek is?– Természetesen – emelte fel büszkén a fejét Frau Dreyer. –Megkérdezte a

véleményemet, én pedig elmondtam neki. Annyira szenilis még nem vagyok, hogyne legyen saját véleményem. Legalábbis remélem.

– Nem, de nem kellett volna... tényleg nem kellett volna... – Barcelona nem találtszavakat. Kétségbeesetten felénk pislogott.

Porta hanyagul vállat vont.– Nézzük, mit mond a kocka. – Végighúzta a kezét a torka előtt, ránk kacsintott. –

Igen vagy nem?Leültünk az asztalhoz, s mindőnk az asztallap széléhez nyomta a bal

hüvelykujját. Heide megrázta a kockákat.– Mi legyen?– Egyes – mondta Steiner.– Egyes vagy hatos – morogta Porta.– Egyes vagy hatos – kántáltuk kórusban.A kockák végiggurultak az asztalon.Nyolc katona kockajátékot játszott a Gestapo pincéjében, éppen úgy, ahogyan

annak idején a római katonák a Jeruzsálem melletti hegy lábánál.– Ez undorító – állapította meg Papa. – Rakjátok el, az isten szerelmére.Frau Dreyer felé fordult székestül, és energikusan beszélni kezdett neki a jó ég

tudja, miről; bármiről, amivel elvonhatja az öregasszony figyelmét a hátborzongatójátékról.

A kockák közömbösen hevertek az asztalon: négy egyes, két hatos...– Nincs remény – motyogta Barcelona. – A kockák mindig igazat mondanak.– Mindenki egyetértett benne? – kérdezte Heide. – Egyes vagy hatos?Porta bólintott.– Hatos az élet, egyes a halál.Frau Dreyerre néztünk. Teljesen belemerült néhai férje történetébe:– Verdunnél esett el – magyarázta Papának. – A 3. dragonyosezredben szolgált,

Stentalban. Szép volt Stentalban, annyira szerettem ott lenni, olyan jól éreztükmagunkat. A férjem a dragonyosoknál volt 1908-tól egészen a haláláig. 1917.december 23-án esett el. Kiment, hogy egy fenyőt keressen karácsonyfának, és avisszaúton eltalálta egy eltévedt lövedék. Jó katona volt, bátor férfi. HauptHauptmann és Oberleutnant Jenditsch mellett volt, amikor bevették Douaumounterődjét...

– Douaumount! – kiáltott fel Pici boldogságtól fülig szaladt szájjal. – Mindenttudok Douaumount-ról! A poroszok alig öt percig voltak ott, mielőtt a franciák kirúgtákvolna őket onnan, át egyenesen a Rajna másik oldalára. – Heidéra szegezte atekintetét. – Mi van, baszd meg? Mit rugdosol? Tartsd távol azt a büdös lábad azenyémtől!

– Frau Dreyer férjét Verdunnél ölték meg – emlékeztette meg Heide. – Nemválogathatnád meg jobban a szavaidat?

– Én csak az igazat mondom. – Pici dacosan előrebiggyesztette az alsó ajkát. –Kérdezd meg bárkitől.

– Igaza van – állt mellé Porta. – A békazabálók úgy kirúgták őket onnan, hogy azöreg császár egy hétig kukoricán térdepeltette a trónörököst.

79

Barcelona kétkedően összevonta a szemöldökét, majd ismét Frau Dreyer feléfordult.

– Egészen pontosan mit is mondott magának Herr Bielert?Az öregasszony sóhajtott egyet, és elfordította a tekintetét egy

Himmler-fényképről, amely láthatóan hipnotikus hatást gyakorolt rá. A fényképen,aranybetűkkel a következő állt:

HEINRICH HIMMLER SS ReichsführerRendőrfőnökBelügyminiszter– Herr Bielert olyan kedves volt hozzám. Figyelmesen meghallgatott, és

mondhatom, nagyon felkavarták a hallottak. Attól tartottam, talán megsértettemvalamivel, de aztán azt mondta nekem, hogy ami történt, megtörtént, ne főjön miattaa fejem.

Azzal Himmlerre nézett, és elmosolyodott.– Nem közölte önnel, mi lesz a továbbiakban? – kérdezte Papa. – Leírta mindazt,

amit Hitlerről mondott?– Ó, igen, és eléggé szőrszálhasogató volt. Szóról szóra lediktált mindent egy

másik úriembernek, aki ott ült velünk a szobában. Attól tartok, közben nagyonelálmosodtam, és azt hiszem, elszundikálhattam, mert mire kinyitottam a szemem,már egy kisebb könyvet írtak. Aztán Herr Bielert azt mondta nekem, hogy Berlinbefogok menni.

– Hogy lássa a Führert?– Ó, dehogy! Biztos elfoglalt szegény, nem jutna ideje egy ilyen jelentéktelen

személyre, mint én. – Megint a fényképre nézett, és a homloka ráncokba szaladt. –Nem emlékszem pontosan, valami kezdőbetűkről volt szó...

– RSHA? – találgatta Barcelona a szobára szakadt csendben.– Ah, igen! RSHA! Ez volt az! – Frau Dreyer összecsapta két tenyerét, és

Barcelonára nézett. – Nem tudja véletlenül, mit jelent, Herr Feldwebel?Barcelona segélykérően ránk pillantott, de mi elfordítottuk a tekintetünket.– Nos, ez... izé, nos... egy nagy berlini ügyosztály neve.– Mivel foglalkoznak ott?– Ők... hát... – Barcelona kétségbeesetten megvakargatta a feje búbját. – Nos, ez

egyfajta kereszteződése egy iktató és egy munkaközvetítő hivatalnak.– Ez tetszik! – Porta hevesen bólogatni kezdett. – Ez tetszik, tetszik, de a

legérdekesebbet kihagytad belőle.– Mi az? – kérdezte ártatlanul Frau Dreyer.– Nos, megmondom én. Az RS...– Az istenért! – rivallt rá Papa. – Tartsd a szád!Bólogattunk, ünnepélyesen és félénken, s közben azt kívántuk, bárcsak

felszívódna az öregasszony, vagy beleütne a mennykő, vagy dermedne kővé, bármi,csak vége szakadna már ennek a kínos helyzetnek. Frau Dreyer hátradőlt aszékében, és beszélni kezdett, magyarázni az öregek módján – jobbára magának.

– Nem voltam otthon, amikor értem jöttek. Herr Berghez indultam, aGánsemarktra. Havonta egyszer meglátogatom. Korán indultam el, persze, mintmindig. Szeretek az állomáson üldögélni, és nézni az embereket. Aztán az évnekebben a szakában annyi csodálatos viráguk van. Ismerem Herr Gelbenschneidot, azállomásfőnököt. Remek kertész, az ő rózsái a legszebbek a világon. Bárcsak én isolyan szép rózsákat nevelhetnék... De hát tudják, hogy van ez: ha nincs meg bennedaz a plusz, amit a virágok igényelnek, hiába minden igyekezet.

Megrázta a fejét, sajnálkozóan, és Pici együttérzésből ugyanezt csinálta.

80

– Nos, amint befordultam az utcánkba, már tudtam, hogy valami történt. Láttamaz autót, értik. Egy nagy, szürke autót, és tudtam, hogy az SS-é, mert korábban márláttam ilyent. Először azt hittem, Frau Beckerhez, a szomszédomhoz jöttek. Neki vanegy fia az SS-nél. Untersturmführer a „Reich” hadosztályban. Nagyon büszke a fiára,természetesen. Mielőtt tisztté avatták volna a fiút, egy másik ezredben szolgált... miis volt a neve? SS Westland, azt hiszem. Az én legkisebbik fiam is az SS-benszolgált. Nem akartam, hogy oda menjen, de ő a maga útját járta. Vonzotta azegyenruha, amit nem csodálok. A fiatalokat olyan könnyen el lehet ferdíteni ilyendolgokkal. Most már halott szegénykém. Elküldték nekem a Vaskeresztjét.Emlékszem, nagyon dühös volt rám, amikor azt mondtam neki, hogy az apja nemlenne büszke rá, ha megtudná, hogy az SS-

hez lépett be. „Várnod kellene – mondtam neki –, ahogyan a testvéreid ismegvárták, míg behívják őket.” Három fivére volt. Kettőjüket a gyalogsághozosztották be, a legidősebb az utászokhoz került. Ő is meghalt azóta. A másik kettőteltűntnek nyilvánították. Lehet, hogy még élnek, nem tudom... igyekszem nemgondolni az egészre. A legkisebbik fiam azonban mindig a maga feje után ment.Amikor arra kértem, várja meg a behívót, ne dobja el önként az életét, azt feleltenekem, hogy „Anyám, fel kellene jelentenem téged demoralizálásért, de ez egyszerúgy teszek, mintha nem hallottam volna, amit mondtál. De ez az utolsó eset.Legközelebb feljelentelek, hiába vagy az anyám.” Ó, istenem, annyira mérges voltrám. Még meg se csókolt, amikor elment... Most pedig halott, akárcsak a többi, éscsak egy Vaskereszt maradt utána. A fiókban őrizgetem, a gyermekkori ruháikkalegyütt. A kis trikóik és az apró, kötött cipőcskéik mellett...

Hirtelen felkapta a fejét, és ránk mosolygott. Az ellágyult Pici visszamosolygott rá.– Aztán ahogy közelebb értem, észrevettem, hogy valójában az én házam előtt

áll az autó, és egy pillanatra azt hittem, hogy Paul jött vissza a sírból. Paul alegkisebbik fiam, akiről az imént meséltem. A fiatalember, aki kiszállt az autóból,éppen úgy nézett ki, mint ő. Majdnem két méter magas volt, széles vállú, keskenycsípejű, szőke hajú, kék szemű. Mindig is Paul volt a legcsinosabb a négy közül. Ésez a fiatalember éppolyan volt, mint ő, ami nagyon szíven ütött. Amikor megszólított,olyan kedves, olyan udvarias volt, nyilvánvalóan jó családból származott. Csak aznem tetszett rajta, hogy tetőtől talpig fekete bőrruhában volt. Olyan hidegnek,személytelennek érzem, de hát lehet, hogy ez náluk afféle egyenruha.

Hol Picire, hol Himmlerre mosolyogva, elénk varázsolta az egész jelenetet. Szintemagam előtt láttam: a fiatal, szőke isten az SS-től, arrogáns kék szemével és fényes,fekete csizmájával, meg az idős öregasszony, aki túlságosan szenilis és jóindulatúahhoz, hogy észrevegye a sármos maszk mögött megbúvó fenyegetést.

– Frau Dreyer? – szólította meg udvariasan az autóból kiszálló férfi.Az öregasszony pedig, meggondolatlanul kezet nyújtott neki, és bemutatkozott. A

fiatalember hatalmas, fekete kesztyűs kezébe szorította törékeny kezét, aztánellenőrizte, hogy tényleg ő-e Emilie Dreyer, aki a Hindenburgstrasse 9. alatt lakik. Sközben végig nyájasan mosolygott, és a zsebében egy Walther 7.65-ös lapult, és azidős Frau Dreyer semmit sem gyanított. A fickó kinyitotta a hátsó ajtót, hogybetessékelje a kocsiba az öregasszonyt. Látni akarják a központban, magyaráztaneki, meg szeretnének beszélni vele néhány dolgot.

– Ó, annyira sajnálom, de ma nem lehet! Be vagyok jelentve dr. Jöhrhöz. Tudja,meg kell vizsgálni a lábamat. Mostanában sokat kínlódom vele.

Az SS-fickó pedig hangosan röhögött ezen. El kell mennie az ortopédushoz!Ennél gyatrább kifogást még sohase hallott.

Frau Dreyer nem értette, mi olyan nevetséges ebben. Magyarázni kezdte a

81

fiatalembernek, aki a jelek szerint nem fogta fel a probléma komolyságát, hogy dr.Jöhr elfoglalt ember, nagy praxisa van, és ha valaki nem mondja le legalábbhuszonnégy órával korábban a megbeszélt vizsgálatot, akkor fizetnie kell, még hanem is ment el a rendelésre.

A fickó még hangosabban röhögött. Legalább volt humorérzéke.– Ne aggódjon a lába miatt, hölgyem. Majd beszélünk dr. Jörhrrel, és rávesszük,

hogy ne kérjen pénzt az elmaradt vizsgálatért.– De tudja – tiltakozott Frau Dreyer –, beletelhet néhány hét, mire megint sorra

kerülök. Olyan elfoglalt ember...Megunva a bolond vénasszony süketelését, az SS-fickó megragadta Frau Dreyer

vállát, és a kocsi felé lökte. Ekkor tűnt fel Frau Dreyernak, hogy a fiatalembernekhiányzik a bal karja. Ez teljesen kiverte a fejéből dr. Jöhrt. Ilyen borzalmas veszteségilyen fiatalon! Micsoda tragédia, micsoda katasztrófa, micsoda...

– Nem bánja, ha ezt most nem beszéljük meg? – zárta le a témát a fiatalember.Frau Dreyer megmutatta neki a gyűrűt, ami a Paulé volt. Mesélt neki a

legkisebbik fiáról, a Vaskeresztről, és arról, hogy a hazájáért halt meg, de afiatalemberre, különös módon, nem tett mély benyomást a történet. Betuszkolta őt ahátsó ülésre, rávágta az ajtót, aztán csikorgó kerekekkel a Gestapóra indultak. Ezeka szürke autók mindig csikorgó kerekekkel közlekedtek.

A sofőr szöges ellentéte volt a másik fiatalembernek. Durva, nyers modorú alak.Látszott rajta, nem kapott jó nevelést. Az egyik szeme üvegből volt, de olyan rosszulsikerült, hogy úgy nézett ki, mintha vérben forgott volna. Széles, brutális arca volt, ésFrau Dreyer már kezdettől fogva nem találta szimpatikusnak.

– Viselkedj jól, nagymama! – Ezek voltak az első szavai, amikor Frau Dreyertbetuszkolták az autóba. Aztán a társához szólt: – Remélem, a vén szatyor nem fogbalhét rendezni a hátsó ülésen.

– Te csak koncentrálj a vezetésre, a többit pedig bízd rám – válaszolta afiatalember.

Frau Dreyer úgy érezte, helyénvaló volt a dorgálás.– Milyen dolog az, hogy egy idegen fiatalember egy idős hölgyet nagymamának

szólít! – mondta nekünk méltatlankodva. – Ráadásul vén szatyornak is nevezett! Egyilyen ember még a saját szüleit se képes tisztelni.

– Igen, értem, mire gondol – állította Pici. – De a maga helyében nem vennémtúlságosan a szívemre. Még mindig jobb, mintha a vén szatyor helyett azt mondtákvolna, hogy vén...

Porta az utolsó pillanatban Pici szájára tapasztotta a tenyerét.– A jövőben – könyörgött neki – korlátozd a megjegyzéseidet igenre és nemre.

Mindannyiunk életét nagyban megkönnyítenéd.– Szállj le rólam! – lökte el sértődötten Porta kezét Pici. – Azt mondok, amit

akarok, és neked ahhoz az égvilágon semmi közöd. Ami pedig az igent illeti, semmipénzért nem fogom kimondani. Egyszer mondtam igent, és két hónapomba került asitten. Akkor megesküdtem, hogy soha többé nem fogom kiejteni a számon.

– Azért is hálásak leszünk, ha csak a nemet fogod használni – vágott visszaPorta. – Ennél többet nem is várhatunk el tőled. – A pad felé fordult, és nekilátottelrendezni jelölt kártyalapjait. Mindig gondosan visszatette őket az eredeticsomagolásukba, és általában olyan szorgalommal és alapossággal kezelte őket,hogy az a hivatalos dolgokhoz való hozzáállását ismerve hihetetlen volt.

Barcelona és Heide jobb híján megint nekiláttak kockázni. Frau Dreyer folytatta amesélést, mintha nem is szakították volna félbe.

– Nem tehetek róla, nagyon ellenszenvesnek tartottam. Olyan gyorsan vezetett,

82

tudják, olyan veszélyesen, és sokszor igazi csoda volt, hogy a járókelők ép bőrrelmegúszták. Ő azonban csak nevetett, mintha az egész csak egy jópofa játék lettvolna. Aztán Harversterhudéban megálltunk, hogy felvegyünk egy fiatal lányt. Nemtudom, miért kellett nekik, ugyanis egy másik épületnél kitették, mielőtt mégideértünk volna. Nem tudom pontosan hol lehetett az a hely, az viszont kétségtelen,hogy még az a fiatalember is, aki hozzám annyira kedves volt, nagyon lovagiatlanulbánt vele. Talán valami rosszat követett el a kislány, nem tudom, de akkor se kellettvolna olyan gonoszul ütlegelniük szegényt. Egy úriembernek soha nem szabadmegütnie egy nőt, soha! Ha pedig megteszi, azzal elismeri, hogy nem igazi úriember,ahogyan azt meg is mondtam a fiatalembernek. Egyetért velem, Herr Feldwebel?

– Tökéletesen – felelte komoran Papa.– Én nem ütöttem volna meg azt a lányt – jegyezte meg Pici. – Mi értelme? Annál

jobbat is lehet csinálni egy lánnyal. Mi értelme megütni, amikor inkább jól meg…Ezúttal a Légiós hallgattatta el. Frau Dreyer rendületlenül folytatta:– Amikor ideértünk, bevezettek egy várószobába a harmadik emeleten. Sokan

voltak még ott rajtam kívül, mind elbeszélgetésre jöttek. Ott hagytak velük.Megjegyzem, elég sokáig kellett várnom, ami nem szép dolog tőlük, hiszen végül isnem én akartam találkozni Herr Bielerttel. Ő küldött értem! Egy kicsitmegerőltethették volna magukat, de hát gondolom, nagyon sok a dolguk, ésráadásul háború is van. Azt hiszem, megelégedtem volna egy bocsánatkéréssel is.Aztán kivittek a várószobából anélkül, hogy láttam volna Herr Bielertet. Ehelyettátkutatták a zsebeimet és a retikülömet, és elvettek tőlem néhány személyes jellegűlevelet. Tudom, hogy csak a munkájukat végezték, és tudom, hogy háború van,amikor tartani kell az ellenséges ügynököktől, mégis úgy érzem, kissé túl buzgónvégezték a munkájukat, és végképp nem értem, milyen jogon olvasták el aleveleimet. Nos, miután megmotoztak, átvittek egy másik várószobába. Ez a hely alegkevésbé sem tetszett. Egy idősebb férfi ült egy széken, kezében fegyverrel, ésnem engedte, hogy egymáshoz szóljunk. Unalmas volt ott üldögélni, s ami mégrosszabb, időközben meg is éheztem.

Ott hagyták néhány órára, aztán a szőke, félkarú Oberscharführer átcipelte azépület másik végébe, egy apró szobába, ahol két civil férfi megkérdezte FrauDreyertól, mondott-e valaha olyant, hogy a Führer őrült.

– Azonnal nemet mondtam, persze – tájékoztatott minket. – Felvilágosítottamőket, hogy valaki nyilván szemenszedett hazugságokat terjeszt rólam. Aztánmegkértek, hogy segítsek nekik, mert ugye az ő munkájuk az, hogy gondoskodjanakróla, soha senki ne mondhasson rosszat a Führerről, és a végén már egészenkedvesek voltak hozzám, s azt mondták nekem, hogy jó lenne visszaemlékeznem,pontosan mit is mondtam.

– Nem mondott olyant a szomszédjának, Frau Beckernek, hogy őrültséget csinálta Führer, amikor elkezdte ezt a háborút? – kérdezte tőle Bielert.

– Ó, igen – válaszolta Frau Dreyer. – Ezt mondtam neki, és újra ezt mondanám.Úgy vélem, nagy őrültség ez az egész háborúsdi.

Erre, Frau Dreyer döbbenetére, mindannyian nevetni kezdtek, majd egyikükfeljegyezte egy papírlapra a szavait.

– Látja, Frau Dreyer, épp az történt, amit mondtunk: őrültnek nevezte a Führert.Frau Dreyer erre biztosította őket, hogy amikor a háborút őrültségnek nevezte,

nem állt szándékában azt sugallni, hogy a Führer őrült. Ő nem ezt akarta mondani...ő nem ezt mondta... ő ezt nem mondhatta...

– Pedig – ragaszkodott az álláspontjához Bielert –, aki őrültséget követ el, azőrült.

83

Frau Dreyernak el kellett ismernie, hogy van ebben némi logika.– De, mint mondtam neki, nem én vagyok az egyetlen személy, aki efféle

dolgokat mond. Mindenki ezt mondja. Én csak megismételtem, amit másoktólhallottam.

Persze erre Bielert rögtön megkérdezte, hogy ki, mikor és hol.– Nos, ott van például Herr Gelbenschneid, az állomásfőnök. Többször is

hallottam, hogy azt mondta, a háború a legrosszabb dolog, ami valaha is megtörténtNémetországgal. Aztán Frau Dietrich, az ortopédus asszisztensnője... Ő egyszer aztmondta nekem, hogy bárcsak ki se tört volna a háború, és jó lenne, ha minélhamarabb kikapnánk, mert az lenne a legjobb befejezés. És...

Tudatlanságában Frau Dreyer egy egész listát diktált Bielert mohón jegyzetelőtársának, aki rögtön át is adta azt az Oberscharführernek – ne vesztegessék az időt.

– Azután, tudni akarták, voltam-e már elmegyógyintézetben – folytattacsodálkozva Frau Dreyer.

– Az érdekesség kedvéért – fordult feléje Porta –, volt?– Nem, nem voltam, és éppen ezért annyira különösnek találtam ezt a kérdést,

hogy megijedtem, és sírni kezdtem. Hogy az igazat megvalljam – vallotta bebizalmasan Frau Dreyer –, attól tartottam, büntetést fognak kiróni rám. Azért, hogyolyan dolgokat mondtam, amiket nem lett volna szabad... bár nem tudtam, hogyrosszat teszek. Megkérdeztem tőlük, nem kérhetnék-e inkább bocsánatot ahelyett,hogy pénzbírságot fizessek, mert nekem, tudják, csak az özvegyi nyugdíjam van, azpedig nem valami sok. Ők nagyon kedvesen fogadták az ajánlatomat. Azt mondták,nem kell büntetést fizetnem, és elfogadják a bocsánatkérésem a Führer nevében.Aztán, emlékszem, nagyon barátságosak lettek, s a fiaimról kezdtek kérdezni. Olyanérdeklődéssel hallgattak, hogy minden egyébről megfeledkeztem! Beszéltünk errőlés arról, és kiderült, hogy Herr Bielert jó barátja volt Bentnek, aki az én Kurtombajtársa volt még a régi időkben. SS Obersturmführer lett belőle, és elég gyakranmeglátogatott minket, amikor Kurt eltávozáson volt. Derék fiú volt nagyon, egész sormedál díszelgett a mellkasán, és mégis, milyen érdekes, ő sem hitt a háborúban.Emlékszem, hogy egyszer, éppen Kurt születésnapja előtt, mielőtt a zászlóaljatkiküldték volna a frontra, emlékszem rá, hogy Bent azt mondta nekem, a Führer iscsak ember, nem isten, és mint minden ember, időnként ő is követ el hibát. Amipedig Himmlert illeti, hát borzasztóan mérgesek lettek, valahányszor megemlítettevalaki előttük a nevét. Azt hihette a kívülálló, hogy szegény ember személyesenmegbántotta őket valamivel! Nos, emlékszem rá...

– Várjon csak egy pillanatig – ráncolta össze a homlokát Papa. – Nem mondta elmindezt Bielertnek, ugye?

– Ó, de igen – felelte jókedvűen Frau Dreyer. – Olyan érdeklődéssel hallgattak,tudja, és Herr Bielert azt mondta nekem, hogy Bent mindig is intelligens fiú volt, éskár a fronton elpocsékolni őt, ezért vissza fogják hívni Hamburgba, hogyelőléptessék. Olyan kedves volt, még arra is megkért, hogy ne írjak levelet Bentnek,mert azt akarják, hogy meglepetés legyen.

– Persze – bólogatott pléhpofával Papa. – És mi egyebet mesélt még nekik?– Hát... – Frau Dreyer megpróbált visszaemlékezni az eseménydús délután újabb

részleteire. – Beszéltünk még az unokaöcsémről, Dietrichről. Ő teológushallgató,tudják. Valami oknál fogva Herr Bielert úgy vélte, hogy Dietrich csúnya dolgokatmondott a Führerről. Megkért engem, mondjam el neki, hogy miket mondott Dietrich,de én akárhogy törtem a fejem, nem tudtam visszaemlékezni semmire. Aztán HerrBielert hirtelen mérges lett, és kiabálni kezdett velem; el sem tudtam képzelni, mivelizgathattam fel ennyire, az a másik meg csak a fejét csóválta. Teljesen

84

megzavarodtam, nem is tudom, mi lett volna, ha nem szólal meg éppen akkor HerrBielert telefonja. Akkor viszont mindannyian kirohantak a revolverjeikkel, és otthagytak engem egyedül egy darabig, míg értem nem jött egy másik férfi, és el nemhozott.

– Ide, hozzánk? – kérdezte a Légiós.– Ó, nem. Bezártak egy apró szobába, aztán egy idő után ismét értem jöttek, és

visszavittek Herr Bielerthez. Ekkor írták le mindazt, amit mondtam, és nekem alákellett írnom a papírokat. – Frau Dreyer elmosolyodott. – Miután ezt megtettem,megint olyan kedvesek lettek. Megkínáltak kávéval, és azt mondták, hogygondoskodni fognak rólam.

Csendben szemléltük. Hihetetlen volt, hogy valaki ennyire naiv lehet.– Azon tűnődöm, vajon mikor fog megérkezni az autóm. – Könyörgően Papára

nézett, aki morgott valamit biztatásképpen, aztán felénk pillantott, mire mi zavartancsoszogva a padlóra szegeztük a tekintetünket.

– Ha egyszer ráérnek, látogassanak meg mindannyian – mondta kegyesen FrauDreyer. – Szóljanak előre, és akkor megpróbálom elkészíteni kedvencgyümölcstortámat. Minden fiú szereti a gyümölcstortámat.

Köszönetet motyogtunk neki, ő pedig elmosolyodott és billegtetni kezdte a fejéttörékeny nyakán, aztán, kimondhatatlan megkönnyebbülésünkre, behunyta aszemét, s kimerült álomba szenderült.

Miközben Frau Dreyer kedélyesen hortyogott, Porta befejezte a kártyáirendezgetését. Megkérdezte tőlünk, van-e kedvünk játszani, mire mi igent feleltünk,azzal a feltétellel, hogy Barcelona paklijával játszunk.

Két órával később még mindig kártyáztunk, és annyira belemelegedtünk ajátékba, hogy még a mosdótálig is csak akkor mentünk el nagy vonakodva, ha márnagyon kellett pisilni. Frau Dreyer még mindig aludt.

Türelmetlen dörömbölés zavarta meg a nyugalmunkat. Barcelona kinyitotta azajtót, és két géppisztolyos SD-sel találta magát szembe.

– Heil Hitler! – üdvözölte ridegen egyikük. – Van maguknál egy bizonyos EmilieDreyer?

A neve hallatán az idős hölgy felriadt. Az álmosságtól ingatag léptekkelátbotorkált a szobán.

– Az autóm az?– Az, hölgyem. Az autója. Szedje össze a holmijait, és jöjjön velünk.

Fuhlsbüttelbe visszük.– Fuhlsbüttelbe? – Frau Dreyer elbizonytalanodott. – De hát én nem

Fuhlsbüttelbe akarok menni, hanem haza.Az SD-s felnevetett.– Hát nem azt tennénk mindannyian legszívesebben?– Herr Bielert azt mondta...– Herr Bielert azt mondta, hogy szerez magának egy autót, és meg is tette. Most

pedig elmegyünk egy szép kis kirándulásra Fuhlsbüttelbe. Legyen jó, és siessen.Nem akarok durva lenni egy olyan valakihez, aki elég öreg ahhoz, hogy anagyanyám lehessen.

Ez volt az a pillanat, amikor Frau Dreyernek derengeni kezdett az igazság.Remegve Papa felé fordult, feléje nyújtotta mindkét kezét.

– Herr Feldwebel...– Isten óvja, Frau Dreyer - mondta Papa csendesen, szinte szégyenkezve. –

Menjen velük. Ez a legjobb, amit tehet. Ez a legjobb, amit tehetünk.– Igen... azt hiszem – bólogatott szomorúan az öregasszony.

85

Ott állt az ajtóban tanácstalanul, remegő állal. Átvette tőlünk a retiküljét és akabátját, aztán szótlanul a két SD-s után indult. Az egyik cipőfűzője kioldódott, ésmindkét vastag gyapjúharisnyája redőkbe gyűlt a bokájánál. A súlyos ajtó bezárultmögötte. Hallottuk a többi ajtót is csapódni: a rabokat elővezették a celláikból. Nagy,zöld teherautók várták az udvaron, hogy elszállíthassák őket Fuhlsbüttelbe.

Egyikükben ott ült az apró öregasszony, aki még most sem értette igazán,voltaképpen mi is az ő bűne.

Az őrszobában senki se beszélt, és kerültük egymás tekintetét. Szégyelltükmagunkat, és szégyelltük az egyenruhát, amit viseltünk.

Egy idő után Pici elhagyta a szobát. Szó nélkül. Kelletlenül visszaültünk akártyáink elé, de mielőtt még sor került volna egy újabb osztásra, Pici visszatért.

– Krug halott! – zihálta izgatottan. – Felakasztotta magát a nadrágtartójával!A feszültség kisült. Kitódultunk a szobából, át a folyosón, hogy megnézzük mi is.

Krug úgy lógott alá a mennyezetről, akár egy idomtalan rongybaba. Az arca kék voltés puffadt, kidülledt szemei üvegesen bámultak ránk. A nyaka valószínűtlenülhosszúnak tűnt.

– Így járt a legjobban – jegyezte meg Barcelona.Szenvtelenül néztük a himbálózó testet.– Nem sajnálom a patkányt – jelentette ki Pici.Szerintem egyikünk se sajnálta. Még Stege se állt ki a védelmében.– Ezt bele kell vennünk a jelentésbe, különben bajunk lehet belőle – közölte

Papa.Visszatrappoltunk az őrszobába. Miközben Papa leült az íróasztalhoz, hogy

jelentést készítsen, mi – immár sokkal boldogabban – folytattuk a játszmát.– Kár, hogy nem várta meg, míg Fuhlsbüttelbe szállítják – mondta Porta, és

bűvészi ügyességgel keverni kezdte a kártyákat. Úgy figyeltük a kezét, mintha azéletünk múlt volna rajta. – Hiába, egyeseknek nincs humorérzékük.

Mindketten seftelők voltak. Arra születtek, hogy állandóan bajba keverjékmagukat, és újra meg újra kikeveredjenek belőle, mindeközben elismerték egymásapró trükkjeit és ravaszságát, s rendszeresen megpróbálták átverni a másikat.Elloptak mindent, amire csak rá tudták tenni a kezüket, eladtak mindent, ami azútjukba került, üres töltényeket és nőket egyaránt.

Az SS-sofőr megemelgette a tenyerében a cigarettát, aztán az orrához emelte,és gyanakvóan megszagolta.

– Szerintem egy mocskos hazugláda vagy – állapította meg végül. – Szedd szét,és mutasd meg.

– Kételkedsz a szavaimban? – kérdezte sértődötten Porta. – Ha egyszer aztmondom neked, hogy ópium van minden cigarettában, akkor ópium van mindencigarettában.

Megvetően a szürke Mercedesen lobogó SS-zászló felé köpött. A sofőr ezt azzalviszonozta, hogy az I. világháborúban elesett katonák emlékműve felé sercintett.

Miután a formalitásokkal végeztek, visszatértek az üzlethez.– Van egy csinos kis gumiabroncs-szállítmányom – állt elő az ajánlattal az

SS-katona. – A gond csak az vele, hogy egy kicsit forró az áru.– Te leszel forró, ha téged is elcsípnek – mondta neki Porta. – Nem lennék

meglepve, ha valamelyik nap behoznának hozzánk.A sofőr hanyagul vállat vont.– A kockázat vele jár – tájékoztatta Portát. – Ha érdekel, akkor bónuszként

megkapod egy jó kis sztriptízshow címét.– Sok ilyen helyet ismerek.

86

– De nem ilyent. Nem itt. Nem tök pucér csajokkal.Porta megnyalta az ajkait. Piros foltok ültek ki az arcára.– Teljesen pucérok?– Hát, ha a cipőt, a harisnyát és a harisnyatartót nem nevezed ruhának, akkor

igen. Nos, mit szólsz hozzá?Porta megköszörülte néhányszor a torkát.– Ki tudnád bérelni őket... mondjuk egy estére?– Miért ne?Összedugták a kobakjukat, hogy megbeszéljék a feltételeket.

V. Porta és az SSEgyik nap, váratlanul és látszólag minden előzmény nélkül, letartóztatták Ohlsen

hadnagyot. Azzal vádolták, hogy összejátszott egy gyanússá vált tisztcsoporttal, éshogy rágalmazó szavakat mondott a Führerre. Később kiderült, a felesége volt az,aki feljelentette.

Egyik reggel jöttek érte, két katonai rendőr és egy hadnagy. Csendben osontakbe, kerülve a feltűnést, amivel azonnal felhívták magukra a figyelmet. Kétségkívül azvolt a céljuk, hogy minél kisebb hűhóval kapják el és vigyék el Ohlsent, mielőtt mégkérdezősködni kezdene valaki, de szerencsére egyből kiszúrtuk őket, így értesítenitudtuk Hinka ezredest. Nem mintha bármit is tehettünk volna a letartóztatás ellen, deígy legalább megmutathattuk Ohlsennek, hogy mennyire becsüljük. Akadt jó pártiszt, akit szívesen láttunk volna letartóztatva, de Ohlsen nem tartozott ezek közé.Két éve volt a századnál, és '38 óta szolgált az ezrednél, úgyhogy eszünk ágában sevolt tétlenül nézni, hogy elviszik.

A hír hallatán Hinka ezredes azonnal elküldte a segédtisztjét, hogy feltartóztassaa kopókat. Riasztotta az őrséget is, minden kijárat le lett zárva. Senki se hagyhatta ela főépületet.

A segédtiszt nyájasan a hadnagyra mosolygott.– Hinka ezredes szeretne néhány szót váltani magával, hadnagy. Ha lenne

szíves követni, elvezetném az irodájába.A hadnagy és a két rendőr követték, makacsul magukkal rángatva Ohlsent is. Ő

volt a zsákmány, akiért ideküldték őket, nem állt szándékukban elveszteni, haegyszer már a kezükben volt.

Hinka irodájában kitört a vihar. Hinka, dühödten attól, hogy holmi jöttmentrendőrök le merik tartóztatni egy tisztjét az ő előzetes értesítése nélkül, megesküdöttrá, addig senki nem fogja elhagyni az épületet, amíg a helyzet nincs tisztázva.Felkapta a telefonkagylót, és a hamburgi Kommandaturt kérte. Azok gyorsanmegtagadtak tőle minden segítséget. Megpróbálta Hannovert is, nem több sikerrel.Ezután az Abwehrrel, a kémelhárítással próbálkozott, ahol nem tudtak mit kezdeniaz esettel. Végül kétségbeesésében felhívta a hadsereg személyzeti irodájátBerlinben, és Rudolf Schmudt tábornokot kérte.

Szükségtelen mondani, hogy aktivitása egy olyan reggelen, amelynek semmibennem kellett volna különböznie a többitől, felkeltette a mindig éber Gestapo figyelmét.

Nem telt bele sok idő, egy ismerős szürke Mercedes jelent meg két SSUnterscharführerrel meg egy alacsony, jól öltözött civillel. Mindhárman tetőtől talpigfeketében voltak. A civil egyszerre volt szánalmas és baljós. Fekete kalapjával,bokáig érő felöltőjével, a karjára akasztott esernyővel, beesett vállával és csoszogólépteivel olyan volt, akár egy nagyanyja temetésére induló banktisztviselő;egymáshoz közel ülő, nedvesen csillogó és szüntelenül mozgó szemei pedig egynyulat üldöző menyétre emlékeztették az embert.

87

Brockmann százados alig akart hinni a szemének, amikor elhaladt eme különöslény mellett a lépcsőn. Megtorpant egy pillanatra, a pasas után bámult, aztánberohant az ügyeletes őrmesterhez.

– Ki az ördög volt ez a bohóc?– Nem tudom, uram. El akartam kérni az engedélyét, de ő tovasuhant, mint aki

meg se hallott. Mint egy kísértet...– Mint egy kísértet! – A százados felnyerített. – Inkább egy szökött holdkóros. Ha

valaki csak egy kicsit is normális, nem megy ki az utcára ilyen nevetségesöltözékben. – A telefonhoz lépett, tárcsázott egy számot. – Klaus, egy talpigfeketébe öltözött fickó kóvályog az épületben. Keressétek meg, és kísérjétek azirodámba.

Helyére tette a kagylót, és elégedetten összedörzsölte a kezét. Akárki is ez afekete tökmag, jót fognak szórakozni rajta. Brockmann százados nagy mókamesterhírében állt, bár megítélésünk szerint néha túl messzire ment. Alig egy hónappalkorábban öngyilkosságba kergette Köhler hadnagyot. E miatt a kriptatöltelék miattazonban, gondolta Brockmann, aki hajlott hátával és karjára akasztott esernyővelkódorog az épületben, senki se fog aggódni.

Brockmann felcsörgött néhány cimborájához, és őket is meghívta a partira.A behatolót a folyosón állította meg egy Feldwebel, és lekísérte Brockmann

irodájába. A férfi szó nélkül követte; ajkán halvány mosoly játszadozott, nedvesszemeiben várakozásteljes fény csillogott.

Brockmann már várta, szétterpesztett lábbal, csípőre tett kézzel. A társaikényelmesen üldögéltek és cigarettáztak, s várták, hogy kezdetét vegye a műsor.

– Nos? – vakkantotta Brockmann. A lábujjhegyére emelkedve előrelendült, amitőla csizmái fenyegetően megnyikordultak. – Mi a fenét képzel, hogy csak úgy sétafikálegy kaszárnyában, mintha az vidámpark lenne? Civileknek tilos engedély nélkülbelépniük, és még ha van is nekik, akkor is meg kell mutatniuk azt az ügyeletesőrmesternek, nem sétálhatnak be csak úgy, egyetlen szó nélkül. –Visszaereszkedett a sarkára, az

tán megint előrelendült, majd megint megismételte a mutatványt, amitől úgynézett ki, mint egy viharos tengeren bukdácsoló hajó. – Maga süketnéma, vagy mi afene? Miért nem válaszolt az őrmesternek, amikor az engedélyét kérte?

A civil lehajtott fővel állt, s érdeklődve a padló mintázatát tanulmányozta.Brockmann elvette a lovaglópálcáját az asztalról, és mérgesen a csizmája száráracsapott vele. Aztán a háta mögé rakta a kezét, és megint himbálózni kezdett, apálcát pedig ide-oda lóbálta, hogy az a sarkantyúinak ütődve csilingelő hangotkeltsen. Mindeközben, hogy bebizonyítsa, mennyi mindent képes tenni egy időben,szorgalmasan egyik lyukas fogát szívogatta, és a szemét forgatta a cimborái felé.Azok bátorítóan rávigyorogtak cigarettáik füstje mögül.

– Felfogta, hogy akár be is zárathatnám, és hagyhatnám, hogy ott rohadjon meg,a cellában? Egy ilyen öreg csóka, mint maga... veszélyes lehet. Honnan tudjam,hogy nem rejteget időzített bombákat a felöltője alatt, és nem azért jött, hogyfelrobbantsa az egész laktanyát!

A civil felemelte a tekintetét. Szelíden Brockmann szemébe nézett, távoli ésmerengő arckifejezéssel, mint akinek semmi köze a körülötte zajló eseményekhez,hanem sokkal fontosabb dolgokon töri a fejét.

Brockmann a fekete esernyő felé bökött a pálcájával.– Van rá engedélye?– Persze hogy nincs, hiszen ez az ember szabotőr! – jelentette ki Berni hadnagy.

Elnyomta a cigarettáját, és felkelt, hogy közelebbről is szemügyre vegye a pácienst.

88

– Ordít róla. Szabványos szabotőröltözet, ez kétségtelen.Mindannyian felnevettek, majd körözni kezdtek a férfi körül. Megvizsgálták

minden szögből, megjegyzéseket tettek a kalap zöldes fényére, a felöltő kerekítettvállára, nevetséges hosszára és a hatalmas kesztyűkre.

– Jót tenne neki egy kis szolgálat a seregben – állapította meg Reichelt hadnagy.– Egy kis akciót látna, levezethetné magából a feszültséget.

Nem mintha Reichelt látott volna már akciót. A háború előtt bor- ésszeszkereskedő volt, most pedig a konyakjával és a pezsgőjével vásárolta meg abiztonságát. Reicheltnak jól telt a háború. Nagy nőfaló hírében állt –mindig legalábbhárom szeretőt tartott egyszerre, és hetenként újakra cserélte őket.

– Brockmann, szerintem meg kellene vizsgálnod a papírjait – javasolta Schmidt,a vezető hadbiztos, akinek ugyanolyan jól ment a sora, mint Reicheltnak.

Schmidt nem a nőkért, hanem az ételért bolondult. Ez volt az élete. Nemcsakenni imádta, hanem lopni is, és ha már ellopta, el is adta egy lübeckstrasseimészárosnak, aki szinte kizárólag laktanyákból lopott élelmet árult. Nem Schmidt voltaz egyetlen szállítója.

– Nem lepne meg – folytatta Schmidt –, ha kiderülne, hogy kibújt a katonaiszolgálat alól. Így, ránézésre, a megszállt területek valamelyikén lenne a helye.Tetszene magának – mondta az egykedvűen álldogáló civilnek. – Vége szakadna agyöngyéletnek.

A férfi nem reagált. Schmidt tanácstalanul összevonta a szemöldökét.– Szerintetek minden rendben neki odafent? – Erőteljesen kopogtak az ajtón, és

mielőtt bárki is válaszolhatott volna, egy SS Unterscharführer nyitott be, és robogotta szobába. Magas, nagydarab fickó volt, legalább két méter magas. A karján „SD”felirat díszelgett, hanyagul hátratolt sapkáján ezüstös halálfej csillogott. Ügyet semvetve Brockmannra, a civil elé állt, vigyázzba vágta magát, és tisztelgett.

– Heil Hitler, Standartenführer! Most kaptuk az üzenetet az RSHA-tól rádiónkeresztül. Azt mondták, azonnal továbbítsam önnek az üzenetet: a 7. kommandósikeresen befejezte a műveletet.

A Standartenführer elégedetten bólintott.– Nagyszerű, Müller. Mondja meg nekik, hogy különítsék el a foglyokat. Senki ne

beszéljen velük, mielőtt oda nem érek. Egy pillanat, és ott leszek.Müller tisztelgett, s elhagyta a szobát. A civil az egybegyűlt tisztek felé fordult.– Köszönetem, uraim, a műsorért. Nagyon élvezetes volt. Most mennem kell, de

ne aggódjanak, úgy érzem, hamarosan találkozni fogunk. Heil Hitler! – Müller utánsietett.

A tisztek aggodalmasan egymásra pislogtak; már egyikük se volt olyanmagabiztos.

– Mi az ördög volt ez az egész? – füstölgött Brockmann. Odament az ajtóhoz,kinyitotta, és kiordított a folyosóra: – Őrmester!

– Igen, uram.– Derítse ki, ki volt ez az ember, és öt percen belül jelentse nekem, ha nem akar

bajba kerülni.– Értettem, uram.Brockmann becsukta az ajtót, odament az asztalához, és enyhén remegő kézzel

letette a lovaglópálcát.Schmidt megnedvesítette hirtelen kicserepesedett ajkait.– Gestapo? – mondta idegesen.A többiek hallgatásából tudta, hogy nem tévedett. Schmidt megtörölte húsos,

rózsaszín kezével a homlokát, s közben úgy érezte, mintha valaki belemarkolt volna

89

a mellkasába. Volt némi kolbász, néhány láda sonka, olasz zöldbab és mégmiegymás, ami készen állt arra, hogy elszállíttassa a lübeckstrassei hentesnek... Demost, hogy a Gestapo a laktanyában járt, az ember nem érezhette magátbiztonságban.

Schmidt motyogott valamit mentségként, s remegő kövér lábaival a saját osztályafelé vette az irányt. Perceken belül az egész raktár a feje tetején állt, Schmidt összesembere otthagyta a dolgát, és rohant teljesíteni az új parancsokat. Húsz perccelkésőbb két, sonkával és babbal rogyásig pakolt teherautó hagyta el a laktanyát. Aszállítmányt egy tüzérségi ezrednél, Schmidt egyik cinkosánál helyeztékbiztonságba. A művelet a hadbiztosnak néhány kilónyi súlyveszteségbe éstizenkilenc láda pezsgőbe került. A pezsgő elvitte a nyereséget, ami a sonkánkeletkezett volna.

A laktanyában nem mindenki tudta, hogy ott járt a Gestapo, s azok közül is, akikhallottak róla, nem esett mindenki pánikba. Egy bizonyos Obergefreiter, akinekebben az időpontban őrségben kellett volna lennie, kedélyesen cseverészett egyMercedes sofőrjével. Mi másról is lett volna szó, mint üzletről.

– Gyerünk! – sürgette a sofőr. – Ki vele! Mennyit akarsz a... – Gyanakvóankörülnézett, lehalkította a hangját. – Értük? – A sofőr a jobb karján egy fehérkarszalagot viselt, amin az RSHA felirat állt.

– Értékes áruról van szó – felelte Porta. – Az a kérdés, mennyit vagy hajlandófelajánlani értük.

A férfi habozott. Szemében ravasz fény csillant.– Mondjuk, ezret. – Mélyen a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy köteg bankjegyet.

Porta az arcába nevetett.– Hülyének nézel? Mit képzelsz, mi vagyok én? Jótékonysági intézmény? Egy

ezres! Te viccelsz! - Hátratolta a homlokán a sisakot, az autónak támasztotta apuskáját, majd mindkét kezét zsebre vágta. – Senki se kényszerít rá, hogy megveddaz árut. Úgy értem, nem kell megvenned, ha nem akarod. Én csak azért ajánlottamfel neked, mert azt hittem, elég okos vagy hozzá, hogy kezdeni tudjál velük valamit.Egy amatőr nem tudna mit kezdeni vele, s ami még rosszabb, még a nyakamrahozná a kopókat. De gondoltam, olyan fickó vagy, aki jól kiismeri magát...

– Nézd, ha olyan nagyon akarnám, ingyen is megszerezhetném magamnak! – Asofőr megvetően az emlékmű felé köpött.

– Tényleg? – mosolygott csúfondárosan Porta. – Nem ma születtem, ne hidd,hogy átverhetsz a palánkon. – Azzal, válaszképpen a másik férfi gesztusára, kivetteegyik kezét a zsebéből, a Mercedes fölé hajolt, és a motorháztetőn lengedezőSS-zászlóra csapta az orrnedveit. A sofőr úgy tett, mintha nem vette volna észre.Komótosan elfordult, és harmadszor is meggyalázta a 76. ezred dicső halottainakemlékét.

– Szerintem, te nem tudod, ki vagyok én és kinek dolgozom – mondta végül, skidüllesztette a mellkasát. – Az én főnököm az, aki most nálatok van. Azért ment,hogy a parancsnokotokkal beszéljen.

– Na és? – vont vállat Porta.– Mindjárt másképp fogsz beszélni velem, ha elmondom neked, ki ő. Fogadjunk,

annyira betojsz, hogy ingyen adod nekem az értékes cigarettáidat. – A sofőrgonoszul elvigyorodott, és Porta felé fordította RSHA feliratos karszalagját. – Én iseladó vagyok... mondjuk, tizenkét ópiumrúdért.

– Eladó vagy? – Porta az SS-zászlóra harákolt. – Mi az istenért kellenemegvennem egy ilyen csúszómászót, mint te?

– A hallgatásomat, pajtás. Nem engem, hanem a hallgatásomat.

90

– Ez kész röhej! – Porta újabb nyálbombát zúdított a horogkeresztes zászlóra,amely ennyi trauma hatására abbahagyta a lobogást, és eszméletét vesztette azundortól. – Megtarthatod magadnak a kibaszott hallgatásodat! Azt hiszed, megijedekegy ilyen nyamvadt pöcstől, mint te?

Az SS-katona felső ajka önelégült vigyorra húzódott. A férfi kihajolt a Mercedesoldalán, és Porta képébe süvöltötte:

– Jobb lesz, ha vigyázol, különben nagy szarba kerülsz. A főnököm ugyanis nemmás, mint maga Paul Bielert!

Olyan áhítattal ejtette ki a nevet, mint a részeg hajléktalanoknak prédikáló papSzűz Máriáét.

Porta rátámaszkodott a motorháztetőre, és rácsorgatta a nyálát a zászlóra.– Szarok a te Paul Bielertedre! – közölte. – Paul Bielert elmehet, és seggbe

kúrathatja magát!Az SS-katona tekintete résnyire szűkült.– Így mersz beszélni a Standartenführerről? – Hitetlenül megrázta a fejét. – Te

őrült vagy, önveszélyes bolond... nem mondhatsz következmények nélkül olyantPaul Bielertre, hogy kúrassa meg magát! Bielert Németország legnagyobbgazembereinek az egyike! Nadrágtartót csináltat a beleidből, ha ez a tudomására jut.– A hangja félénken tiszteletteljessé vált. - Még Heinrich SS is bepöttyöz agatyeszba, ha meghallja Bielert nevét. Egyetlen emberről hallottam, aki a szemébemert nézni, és ez Heydrich Gruppenführer... és mindannyian tudjuk, hogy ő milyen.

Porta nekitámaszkodott az autó oldalának, és lenézett az elszörnyedt sofőrre.– Veled mi a helyzet? – kérdezte ártatlan képpel. – Ha olyan rossz, mint mondod,

akkor te is retteghetsz tőle.– Mindenki retteg tőle – felelte a sofőr. – Te is azt tennéd, ha lenne egy csepp

agy a fejedben. És emlékezz rá, cimbora: nagyon szép és dicső dolog, hogy mostvered a melled és téped a szád, de nem leszel ilyen fölényes, ha eljön az ideje!

– Az ideje? – adta a retardáltat Porta. – Minek az ideje?– A számadás ideje, cimbora. A nap, amikor oda kell állnod a Standartenführer

elé, és a szemébe kell nézned.– Miből gondolod, hogy valaha is ilyet fogok tenni?– Nem gondolom, tudom! Onnan, hogy amikor majd a kedvem tartja, mindent

elmondok a te piszkos kábítószer-üzelmeidről. És ha majd Bielert elé állsz, azt fogodkívánni magadnak, bárcsak ne merészkedtél volna ilyen messzire. Éppen tegnaphallottam, hogy kivégeztetett kilenc embert, csak a hecc kedvéért. Amikor aztmondom, kivégeztette őket, úgy értem, hogy leüttette a fejüket a húsvágó tőkén.Kilencet egy csapásra! Kilenc fej gurult a kosárba. Én mondom neked... ha a kezébekerülsz, semmi esélyed. Nem azért mészároltatta le ezeket az embereket, mertbűncselekményt követtek el, hanem azért, mert szórakoztatta őt!

– Ugyan – legyintett megvetően Porta –, ez semmi. Volt egyszer egyparancsnokom, aki szó szerint pszichopata sorozatgyilkos volt. Lindenaunak hívták.Lindenau papa, így neveztük őt, hogy kifejezzük a szeretetünket. –Porta elmélázottegy pillanatra, majd elvigyorodott. – Hamuvá égett Kijevnél. A saját szememmelláttam. – Néhány percig boldogan heherészett, aztán visszatért Bielertre: – Hidd elnekem, Bielert egy csecsemő Lindenau papa mellett.

– Honnan tudod? – kérdezte féltékenyen a sofőr. – Még soha nem volt dolgod aStandartenführerrel!

– Azt te csak hiszed. Meg lennél lepve, ha tudnád, hány embert ismertem megeddigi pályafutásom alatt. Olyan embereket, akikkel személyes kapcsolatbakerültem.

91

– Személyes kapcsolatba? – A sofőr értetlen képet vágott. – Ezt meg hogyérted?

– Az én pozíciómban – mondta büszkén Porta – az ember gyakran kerülkapcsolatba mind a krémjével, mind az aljával. És ha üzleti kapcsolatba kerülszvalakivel, akkor személyesen is meg kell ismerned, érted... Különben hogyanköthetnél üzletet vele? Úgy értem, túl sokat tud egyik üzletfél a másikról. Tehát, haén mondjuk felajánlok neked valamit, és te megveszed, akkor máris személyeskapcsolatba kerültünk egymással. Ha érted, amit mondok.

A sofőr nem szólt. Nem akarta elhinni, amit Porta mondott, ugyanakkor abbansem lehetett biztos, hogy az egész csak mese. Porta behunyta fél szemét, gondosancélzott, és egy újabb buborékhalmazt helyezett a zászlóra. A sofőr kihajolt az autóablakán, a motorháztetőre nézett, aztán Portára ordított:

– Tartsd meg magadnak a büdös nyálad! Nézd a zászlómat! Teljesentönkretetted!

– Egen – értett egyet mosolyogva Porta. – Úgy néz ki, mintha felhőszakadásbakeveredtél volna vele.

A sofőr paprikavörös fejjel kiszállt a kocsiból, és a kabátja ujjával megpróbáltaszárazra törölni a zászlót, persze nem sok sikerrel.

– Ha még egy egyszer ilyent csinálsz, nagyon megbánod – ült vissza a vezetőiülésbe.

– Gondolod, hogy most megijedtem? – kérdezte gúnyosan Porta.Az SS-katona bevágta az ajtót, aztán kidugta a fejét az ablakon, és gyanakvóan

Portára nézett.– Tényleg üzleteltél a Standartenführerrel?– Ne legyél kíváncsi rá.– Kérdeztem valamit!– Gondolod, hogy elmondom neked? Miért nem szaladsz hozzá, és kérdezed

meg tőle? Egykettőre kiderülne, hogy üzleteltem-e vele vagy nem. Defigyelmeztetlek – hajolt le és tolta a másik arcába az orrát Porta –, csak akkor tedd,ha szeretnél egy szép nagyot pihenni Torgauban.

– Ki beszélt itt Torgauról? – A sofőr visszahúzta a fejét az autóba, és sértettméltósággal Portára emelte a tekintetét. – Beszélt itt egyáltalán valaki arról, hogy aStandartenführerhez szaladok?

– Te. Az imént. Emlékszel?– Felejtsd el. – A sofőr alacsonyabb lett néhány centiméterrel. – Csak mondtam,

hogy mondjak valamit. Nem gondoltam komolyan, becsszó. – Kierőltetett magábólegy rekedt nevetést. – Azt hittem, a parancsnokodról fogsz mesélni. Lindenaupapáról, aki megégette magát Kijevnél.

– Mi lesz a cigarettákkal?– Kellenek, ne aggódj. Megveszem őket – mondta boldogan a sofőr. – Csak

mondj egy árat, és... Tudod, mit? Kapsz tőlem egy jó kis címet is.– Miféle címet?– Egy remek helyről van szó. Átlag fölötti. – A sofőr kacsintott. – Hidd el, tetszeni

fog.– Nos, majd fontolóra veszem – mondta kegyesen Porta. – De többé ne halljak

olyant, hogy Bielerthez rohansz, rendben? A hozzád hasonló kisembernek nemajánlatos efféle dolgokba keverednie. Nem tudhatod, mibe nyúlsz bele. Vegyükpéldául az én esetemet... – Kidüllesztette a mellkasát. – Nem kerülsz egybüntetőezredbe csak úgy, semmiért. Nektek, az SS-nél, túl könnyű dolgotok van.Ezért vagytok olyan puhányok. Nem is tudom, lehet, hogy nem kellett volna

92

felajánlanom neked ezt az árut. Honnan tudhatom, hogy nem fogsz valamihülyeséget csinálni? És ha igen, és beszélsz rólam meg arról, amit mondtam, Bielertbarátod nagyon nem fog örülni. Ő profi, ezt elismerem. Te viszont – Portaelfintorodott –, te csak egy átkozott amatőr vagy. Begyulladsz az utolsó pillanatban,és akkor mindketten nyakig leszünk a szarban.

– Még soha nem tettem ilyent!– Lehet, de ez igencsak forró áru. Ilyent még soha nem adtam el neked.A sofőr megnedvesítette az ajkait.– Nézd, kapsz tőlem háromezret az ezer helyet, és a tetejébe adok még neked

egy doboz tejport is. Mit szólsz ehhez?– Honnan származik ez a tejpor1?– Dániából – felelte büszkén a férfi. – Ott emeltem el, a Todt Szervezettől.– Nem rizikós?– Á, egyáltalán nem. És megkapod tőlem a címet, ahogy ígértem. Ennél jobb

ajánlatot senkitől se kapnál, nem igaz?Porta úgy tett, mint aki fontolgatja a dolgot. Megvakargatta a hónalját, a feje

búbjáról a homlokára tolta a sisak elejét. Tűnődve szívogatta kevés megmaradt fogaiegyikét.

Az SS-katona, akinek most már mindennél jobban kellett az az ópium, végsőelkeseredésében hozzátette:

– Eszembe jutott még valami. Van egy köteg fényképem, amit megkaphatsz, haakarod.

– Fényképek? – húzta el a száját Porta. – Mit kezdhetnék néhány koszosfényképpel?

A sofőr félénken rákacsintott.– Érdemes megszerezni őket, hidd el nekem. – Néhány félreérthetetlen, obszcén

mozdulatot tett a kezével. – Nem a szokásos cucc, én mondom! Igazi művészetialkotások. Minden, amiről valaha is álmodtál. Minden ízlést kielégít. Még egymiskárolt majom is kézbe venné magát tőle.

– Nem ismerek egyetlen miskárolt majmot se – tiltakozott Porta, de azért látszottrajta, hogy felkeltették az érdeklődését a fényképek. – Hol vannak azok afényképek?

– Nálam. – A sofőr ravaszul elvigyorodott. – Az ilyesmit nem ajánlatos őrizetnélkül hagyni.

– Vessünk rájuk egy pillantást.Porta a másik felé nyújtotta koszos kezét.– Mit képzelsz? – mérte végig sértődötten a sofőr. – Én se vagyok mai csirke.– Jól van. Tudod, mit csinálhatsz a fényképeiddel! – Porta visszahúzta a kezét,

vállára vetette a puskát, és indulni készült.A sofőr azonnal kinyújtotta a kezét az ablakon, és megragadta a karját.– Ne siess annyira. Megegyezhetünk.Gyanakvóan méregették egymást.– Lássam a képeket.– Feltartom őket, és te messziről vethetsz rájuk egy pillantást – engedett a sofőr.– Tudod, mit? – mondta megvetően Porta. – Háromszor ennyiért is eladhatnám

az árut bármikor. Csak azért ajánlottam fel neked, mert van egy olyan halványérzésem, hogy hamarosan te is közénk fogsz tartozni.

– Közétek? – ismételte meg riadtan a sofőr. – Ezt meg hogy érted?– A mi századunkba. Nézd, túl sok vaj van a fejeden ahhoz, hogy a

végtelenségig megúszd. Nem vagy te annyira okos. Előbb-utóbb elcsípnek, és

93

ahogy elnézlek téged, inkább előbb, mint utóbb. És ha ez megtörténik, pajtás,gyanítom, hogy mellettünk fogod találni magad: a menetoszlopban és alövészárokban. Persze, csak azután, hogy Torgauban már megunták a képedet.

– Igen? Úgy gondolod? Szerintem pedig tévedsz. Ha egyszer eljön a nap, amikorkirúgnak az SS-től, akkor nem a ti rongyos ezredetekbe fogok kerülni, hanem alovassághoz. Nekünk külön büntetőezredünk van, és én oda fogok kerülni.

– Ah, netán a 37. ulánus ezredről beszélsz? – kérdezte ironikusan Porta. – Mertha igen, van egy aprócska gond. Már nem léteznek. A 49. kalmük ezred fasírtotcsinált belőlük. Csak tízen maradtak életben, és nekik valahogy nem sikerültújraalakítani az ezredet. Úgyhogy nincs szerencséd, pajtás.

A sofőr döbbenten meredt Portára.– Ez igaz?– Hazudnék én neked?Hosszú ideig egyikük sem szólt. Porta az autó mellett üldögélt, és ráérősen a

körmét pucolta.– Izé... ha mégis hozzád kerülnék – szólalt meg a sofőr –, akkor gondolod, hogy

boldogulnék?Porta vállat vont.– Nehéz előre megmondani. Van, akinek sikerül, van, akinek nem.– Van kürtös a századotokban?– Bírnál kürtös lenni, mi? – Porta a sofőrre vigyorgott. – Ez már változás a

javából, pajtás. Néhány perccel korábban még le se tojtál volna minket. Már nemvagyunk annyira fölényesek, SS-katona úr?

– Sohasem voltam fölényes – tiltakozott élénken a sofőr. – Nem vagyok annyiraostoba. Ebben az átkozott világban az embernek nem ajánlatos túlzottanmagabiztosnak lennie. Mindenki tudja, hogy a Standartenführer mellett még senkinem öregedett meg. Lehet, hogy nálatok több esélyem lenne. Tegyük fel, hogyodakerülnék hozzátok. Tudnál valamiben segíteni nekem?

– Segíteni neked? – Porta egyből gyanakvóvá vált.– Abban, hogy kürtös legyek. Várj csak egy percet, megmutatom neked. – A

kesztyűtartó mélyéről előszedett egy makulátlanul fényes trombitát, melyről alovasság aranyzászlaja fityegett.

– Látod ezeket? – mutatott a négy rozettára, amit a hangszerre ragasztott. –Versenyeken nyertem őket. Mindenhol játszottam már ezzel trombitával. Adolf egyiknagy muriján is játszottam, ahol minden nagy fejes ott volt. Fújtam az öreg Károlykirálynak, és fújtam Chamberlainnek, amikor '38-ban átjött, hogy lyukat beszéljenAdolf hasába. Még egy kép is volt rólam az angol újságokban. A nevemet is leírták,meg minden. Jobban érdekeltem őket, mint Adolf vagy Chamberlain.

– Nem meglepő – mondta szárazan Porta. – Ki kíváncsi két bohóc badarságaira?– Nézd, ha nem hiszel nekem...– Hiszek neked, az isten szerelmére! – Porta mérgesen ellökte a trombitát, amit a

másik a szájához emelt, hogy megfújja. – Meg ne fújd ezt az átkozott szerszámot!Azt akarod, hogy az egész laktanya kitóduljon?

– Csak meg akartam mutatni neked...– Kímélj meg tőle. Várd meg, amíg megtörténik, és akkor majd meglátom, miben

segíthetek.– Mondanál néhány szót az érdekemben a parancsnokodnak?– Te még mindig nem érted – húzta ki magát Porta. – Nem kell beszélnem se a

parancsnokkal, se senki mással. Gyakorlatilag én vagyok az, aki ezt a századotirányítja. Ha azt mondom neked, hogy kürtös leszel, akkor kürtös leszel, és kész. –

94

Látva, hogy a sofőr kételkedik a szavaiban, barátságosan a vállára csapott. – Ugorjbe valamikor Piás Bernardhoz a trombitáddal, és megnézzük, mit tudsz.

– Mi lesz a cigarettákkal?– Mi lenne? Kell vagy nem?– Kell hát, csak az árban nem egyeztünk még meg. Ha a három lepedő meg a

fényképek ellenében ideadnád őket, az remek lenne mindkettőnknek. Nem semmi eza pakk, még egy ilyen gyűjteményt nem találsz. Egymagukban megérnek tizenkétópiumrudat. Nézd csak meg őket!

Kivett a zsebéből egy köteg fényképet, és kiválasztott belőle egyet. Porta hűvös,látszólag közömbös tekintettel bámulta a remekművet, de a szeme csillogásábóllátszott, alig várja, hogy rátehesse a kezét. A sofőr, akinek ez nem kerülte el afigyelmét, szégyellősen helyére tette a fényképet, s előhúzott helyette egy másikat,amely egy annyira pornográf jelenetet ábrázolt, hogy az még Portát is meglepte.Képtelen lévén tovább türtőztetni magát, Porta a fényképért nyúlt. A sofőrelvigyorodott, és elrántotta előle a képet.

– Nem rossz, mi? És ez még a gyengébbek közül való. Várj csak, míg meglátoda többieket! – Megnyalta az ajkait, kacsintott. – Egy hónapig nedves álmaid lesznek!

Porta összegyűjtötte maradék méltóságát. Hátrált egy lépést, elhúzta az orrát.– Az igazit is meg tudom fizetni – mondta a sofőrnek. – Minek nekem a fénykép?– Nem lesz ilyen nagy a szád, ha visszaküldenek a lövészárokba. Lefogadom,

hogy ott nem olyan könnyű...– Ott is megtalálom majd a módját – komorodott el Porta.– Igen? Nos, ha így gondolod... - A sofőr végigpergette a paklit, elidőzve egy

pillanatra némelyik képnél, megdolgozva Porta idegeit egy-egy izgatott kuncogással,egy-egy hosszan elnyújtott, kéjes sóhajjal. – Pedig jó üzletet csináltál volna velük.Okosabbnak hittelek: végül is ha meguntad őket nézegetni, bármikor továbbadhattadvolna őket másnak, jó áron. De ha nem izgatják a fantáziádat, akkor nincs mit tenni.

– Várj csak egy percet – fogta meg a kezét Porta. – Hadd vessek rájuk egy gyorspillantást, hogy lássam, valódiak-e, és tényleg olyan jók, mint mondod. Egyszer mármegjártam, nem szeretném, ha még egyszer megtörténne.

– Hogy esett meg a dolog?– Egy gennyláda eladott nekem harmincöt fényképet. Megmutatta az első

négyet, és én elég lüke voltam ahhoz, hogy elhiggyem neki, a többi is igazi. Csakotthon jöttem rá, amikor meg akartam nézni őket, hogy átvertek. Az összes többifényképen tájak, épületek meg effélék voltak. Nyolc teljes napig nyomoztam a tetűután. De még nem adtam föl, mert két üveg vodkát ígértem Picinek arra az esetre,ha elkapná helyettem. És el fogom kapni egy nap, ebben biztos vagyok. Soha nemfelejtek el egy arcot. És ha ráteszem a kezem arra a rohadékra – lehajolt azablakhoz, és észrevétlenül előhúzott kését elhúzta a sofőr torka előtt –, akkor sohatöbbé nem fog szennyes fényképeket árulni, ezt nekem elhiheted.

– Elhiszem. – A sofőr arcán rángani kezdett egy ideg. – Feleslegesdemonstrálnod.

– Gondoltam, jobb, ha tudod.– Azt hiszed, eljátszanám ugyanazt a trükköt? Annyira hülye azért nem vagyok.

Ráadásul a barátom vagy. Veled sose tennék ilyent.– Miért nem? – kérdezte cinikusan Porta. – Én habozás nélkül megtenném veled,

ha elég naivnak hinnélek. Megtenném bárkivel, aki hagyná, hogy megtegyem. Temeg én, cimbora, mi ketten vértestvérek vagyunk. Amit én megtennék, aztmegtennéd te is, ez mindkettőnk számára világos. Úgyhogy mutasd azokat afényképeket, mielőtt üzletet kötnénk.

95

– Nos, nem t'om... – A sofőr töprengőn megvakargatta a fülcimpáját a slusszkulcshegyével. – Egyezséget ajánlok: én megengedem neked, hogy végigpörgesd afényképeket, te pedig adsz nekem egy cigarettát. Csak azért, hogy fogjam.Zálogképpen.

– Rendben.A csere megtörtént. Porta alig várta, hogy rátehesse a kezét a fényképekre.

Egyenként végignézte őket, kidülledt, nedves szemmel, a sofőr pedig, markában azópiumos cigarettával, elégedetten figyelte.

– Tetszik? – kérdezte közönyösen.Porta nyelt néhányat, megköszörülte a torkát, aztán kinyögte:– Nem rosszak. Néhány egészen dögös. Azt hiszem – tért vissza belé az

üzletember –, bármikor bérbe adhatom őket, ha már mindegyiket meguntam. Picielég bolond ahhoz, hogy egész évi zsoldját felajánlja néhány napnyi élvezetért. Jólvan, áll az üzlet.

Átadásra került a maradék tizenegy ópiumrúd. Porta a zsebébe tette afényképeket, a sofőr pedig elővett három köteg bankjegyet. Porta megszámolta apénzt.

A sofőr egyenként megszagolgatta frissen szerzett ópiumos cigarettáit. Jóminőségűek voltak, jól telepakolva anyaggal – már régen látott ilyent. Azontöprengett, nem érné-e meg a pénzt és a fáradságot egyszer jól leitatni Portát, hogykiszedje belőle, honnan szerezte őket.

– Várjunk csak! – kiáltott fel Porta. – Itt száz márkával kevesebb van.– Nem lehet. Ezer van mindegyik kötegben, én magam számoltam meg.– Akkor számold meg még egyszer.A sofőr megtette, háromszor is. Száz márkával kevesebb. Értetlenül megrázta a

fejét, de végül átadta a százmárkást. Nem akarta, hogy vacak száz márka miattugorjon az üzlet.

– Így már jobb. – Porta összegumizta a pénzt, és elgombolta őket egyik zsebébe.– Most pedig halljam a címet, amit ígértél.

– Máris mondom. Az Alster mellett van. Egy fehér ház fekete tetővel, nemtévesztheted el. – Rákörmölt valamit egy papírdarabra. – Tessék. Mondd, hogyRudolf küldött. Rudolf Kleber. Ismernek engem. Egyébként kínaiaké volt a hely.

– Nem felejtettek itt egy-két csajt? El tudnék viselni egy kis keleti élvezetet.Állítólag – mondta halálkomolyan Porta – fejen állva is tudják csinálni.

– Erről semmit nem tudok, de minden márkádért meg fognak dolgozni, az biz... –Hirtelen megmerevedett. – Vigyázz, jön!

Rudolf szemvillantás alatt tökéletes sofőrré változott. Némán, rezzenetlen arccal,egyenes háttal ült a kormány előtt, az ópiumcigarettákat egyetlen ügyeskézmozdulattal egy rejtett zsebbe varázsolta.

Porta ellépett az autótól, és szabályos vigyázzállásba vágta magát. Úgy nézett ki,mintha már legalább száz éve nem mozdult volna az őrhelyéről. Csak a szeme járt,az épületből kilépő három férfit figyelte. A feje búbjáig feketébe öltözött PaulBielertet, az SD Unterscharführert, aki a pisztolytáskáján tartotta egyik kezét, és akettőjük közt ballagó Ohlsen hadnagyot. Beszálltak az autóba, s a hosszú, szürkeMercedes méltóságteljesen kigördült a laktanya udvaráról.

Porta egy pillanatra elmélázott azon, vajon hova vihették a hadnagyot és miért,aztán amint az autó eltűnt a láthatárról, villámgyorsan elhagyta az őrhelyét, ésbehúzódott az egyik garázsba, néhány olajoshordó mögé, hogy szemügyre vegye azsákmányát. Végignézte a fényképeket, mohón magába ivott minden egyes bujarészletet, majd amikor az izgalma kezdett elviselhetetlenné válni, elrakta a fotókat,

96

elővette a bankjegyköteget, és újra megszámolta a pénzt. Ezután egy másikzsebéből kivette a százmárkást, és a többihez gumizta.

Végül mégis méltóztatott visszatérni az őrhelyére, ahol Heide már várta.– Hol az ördögben voltál? – rivallt rá Heide. – Pici már kétszer járt erre, és

egyszer sem látott.– Húzz el innen – felelte Porta a tőle megszokott kedvességgel. – Rosszul

vagyok, ha a képedet kell néznem. Vannak fontosabb dolgaim is, mint katonásditjátszani.

– Pofa be! – kiáltott rá Heide. – Őrségben kellene lenned, és a fenébe,gondoskodni fogok róla, hogy ott is légy! Tőlem kapod a parancsokat, nem te találodki őket magadnak!

– Ki mondta? – gúnyolódott Porta.– Én! – ordította Heide. – Talán nem tudod, de itt járt a Gestapo. Nem

csodálkoznék rajta, ha téged kerestek volna. Mondtam neked, hogy kötéllel anyakadban fogod végezni.

– De nem most, pajtás. Jöttek, voltak, mentek, és nem én voltam az, akitmagukkal vittek.

– Jól van – morogta Heide –, de akkor is elegem van abból, hogy állandóannekem kell a hátamat tartanom érted. Legközelebb te viseled a következményeket,még az se érdekel, ha lógni fogsz.

– Rendicsek. Nekem megfelel. Tudok vigyázni magamra.Porta dudorászva a zsebébe nyúlt, és elővette a fényképeket. Végignézte őket,

elég gyorsan ahhoz, hogy felkeltse Heide kíváncsiságát, és elég lassan ahhoz, hogya másik láthassa, mi van a képeken. Heide egyből elfelejtette minden búját-baját.

– Honnan szerezted őket? – kérdezte kíváncsian.– Nem mindegy? – Porta eltakarta a képeket Heide elől. – Semmi közöd hozzá.Heide nyelt egyet.– Hadd nézzem meg őket.– Rendben. Megkaphatod őket egy órára, ha akarod.Heide eléje tartotta a tenyerét; az arcán két vörös folt izzott. Porta még egyszer

végigpergette a fényképeket.– Lélegzetelállítóak, nem? Nézd ezeket a dudákat...– Ugyan, gyerünk már, add ide őket!– Szerintem – csigázta tovább Porta –, akkor kellene inkább elvinned őket,

amikor rá is érsz megnézni őket. Különben pazarlás lenne, nem igaz? A helyedben abudira vinném őket, és bezárkóznék velük egy-két órára,

így legalább senki...Heide arcán kiütött a veríték.– Mennyit akarsz értük?– Semmit. Nem eladóak.– Akkor... akkor mit akarsz értük? – Heide hangja annyira remegett az izgalomtól,

hogy alig lehetett érteni a szavait.– Kibérelheted őket, ha akarod. Száz márka az egész csomag egy órára, vagy ha

nem kell az összes, akkor darabonként öt márka.– Megőrültél? – Heide hangja rögtön visszatért. – Száz márka egy rakás

kivénhedt kurváért? Viccelsz?Porta vállat vont, és eltette a fényképeket üres gázmaszktáskájába.– Senki nem kényszerít.Elballagott, magára hagyva a vágy és sértett méltóság vegyülékétől sistergő

97

Heidét. Nem telt bele két másodperc, Heide ott kutyagolt mellette.– Add ide őket. Tessék, itt a száz márkád. Remélem, tisztában vagy vele, hogy

rablás, amit csinálsz!– Nos – tárta szét a karját Porta –, én nem tehetek róla, hogy szexuálisan túlfűtött

vagy, és mindenáron szennyes fotókat akarsz bámulni.Heide az izgalomtól és szégyentől fülig vörösen, kikapta a kezéből a fényképeket,

a zsebe mélyére süllyesztette őket, és szó nélkül elporzott. Az őrszolgálat végéneltűnt a latrinában, s bő egy órán át senki sem látta.

– Magukkal vitték Ohlsen hadnagyot – újságolta az őrszobára visszatérőPortának Barcelona.

– Igen? És akkor? – Portát nem hatotta meg a dolog. – Tud vigyázni magára.Egyébként, miért kapták el?

– Azt senki nem tudja, az viszont biztos, hogy a fejeseket nagyon begurította azeset.

– Nem sokra megy azzal Ohlsen.– Hinka őrjöngött, a segédje pedig állítólag epilepsziás rohamot kapott. Grün

Feldwebel szerint többé nem fogjuk látni Ohlsent. Úgy néz ki, hamarosan újszázadparancsnokunk lesz.

– Nyilván valami komoly – szólalt meg a Légiós, aki az imént lépett a szobába, éselkapta a mondat végét. – Láttam, amikor elvitték. Egy SS Mercedessel, aminek ahátsó ülésén Bielert sunyított. Tudjátok, mit jelent ez: IV/2-es ügyosztály. Ők pedignem foglalkoznak akármivel.

– Mit csinálhatott? – tűnődtem hangosan.– Mindig ez a baj a tisztekkel. – Porta unott képet vágott. – Soha nem tudják

befogni a szájukat. Mint valami vénasszonyok, kotyognak itt, kotyognak ott,mindenhol és mindenkinek, aki meghallgatja őket. Annyira szeretik hallani a sajáthangjukat, hogy az se érdekli őket, ha bajba juthatnak miatta. Kifejezetten szeretik,ha mások kihallgatják a beszélgetésüket, ezért olyan hangosan beszélnek, hogymég akkor is hallod, amit mondanak, ha nem akarod. Közben meg azt hiszik, hogy amellüket borító bádogok megvédik őket, és senki se nyúlhat hozzájuk, merthogy őkkibaszott tisztek; nem képesek felfogni, hogy amikor Bielert elé kerülsz, már csakegy rakás hús vagy számára.

– Disznószart zabáljak, ha még egyszer látjuk Ohlsent – csillogtatta meg gazdagszókincsét Steiner.

– Szerintem se fogjuk viszontlátni – bólintott komoran a Légiós.Hirtelen Pici csörtetett be, a szokásosnál jóval zajosabban – szemlátomást

balhéra vágyott. Az egyik sarokba lökte a puskáját, Barcelona lábának csapta asisakját, aztán beleköpött valakinek a csészéjébe.

– Mi bajod? – morogta Barcelona.– Megmondom neked, mi bajom! – Pici felüvöltött, akár egy haldokló elefánt. – Az

egész őrszolgálatot a villanykerítés mellett töltöttem, egy bigének tettem a szépet...– Mit kerestél te az elektromos kerítés mellett? – kérdezte gyanakvóan Papa.– Fűztem a csajt, már mondtam!– Semmi keresnivalód ott! – tolta le Papa.– Akkor is ott voltam, úgyhogy le van szarva, és kész! – kapta fel a vizet Pici.– És mi történt? – térítettem vissza a tárgyhoz. – Nem akart belemenni a

játékba?– De, dehogynem – felelte keserűen Pici. – A gond csak az volt, hogy mielőtt

nekiláttam volna, rám jött ez a pisilhetnék.– És?

98

– És rápisiltem... – Esedezőn széttárta a karját. – Pisilt már valamelyikőtökvillanyvezetékre?

Válaszképpen hangosan röhögni kezdtünk. Pici haragosan összevonta aszemöldökét.

– Gondoljátok, hogy olyan mulatságos? Majdnem szénné égtem... ő meg csakállt ott és vihogott, a bugyijával a kezében, én pedig próbáltam elzárni a slagot, desehogy se sikerült. Jézusom! – Az asztalra csapott. – Ott állt bugyi nélkül, teljesenbezsongva a tyúk, én meg csak hugyálok, mint az állat, és sült virslit csinálok afarkamból!

– Roppant kellemetlen – jegyezte meg Porta. – Fogadd részvétem. Tudom,milyen, egyszer velem is megtörtént. Nem azért, mert elektromos kerítésre pisiltem,annyira hülyék azért nem vagyunk, de a helyzet nagyon hasonló volt ehhez...

– Most pedig olyan kanos vagyok, mint egy bika! – ordította világgá Pici.– Azt hiszem, segíthetek rajtad – mondta készségesen Porta. – Egy új

fényképsorozat, olyan, amilyent még soha nem láttál. Ennél szaftosabbat még sohanem láttam. Száz márkáért a tied lehet egy órára. Amint Heide végzett velük,megkapod őket. Mit szólsz?

Pici azonnal elfelejtette a kerítésnél történt incidenst.– Megkaphatom őket hitelbe?– Hitelbe? – bámult rá elkerekedett szemmel Porta. – Hitelbe? – ismételte meg

még egyszer, egy elborzadt fél oktávval magasabban. – Mit képzelsz, mi vagyok én?Jótékonysági intézmény?

– Jól van, nem kell annyira begurulni – csitította Pici. – Száz márkát mondtál?– Annyit – erősítette meg Porta.– Megszerzem! – Pici az ajtó felé indult. – Megszerzem, esküszöm. Csak nehogy

odaadd másnak, mielőtt visszaérnék!– Másolatokat kellene készíteni róluk – morfondírozott Porta. – Úgy az egész

laktanyának kikölcsönözhetném őket.– Tizenkilenc éves voltam – mesélte a Légiós –, amikor az első kivégzést láttam.

Casablancában voltunk, emlékszem. Az egyik katona, aki már tizenkét éve szolgált aseregben, egyszer csak begolyózott. Fogta magát, és csak úgy kigaloppozott ajóisten tudja, hova. Azt hitte a bolond, hogy épp ő lesz az, akinek sikerülni fog adezertálás. Azóta persze több száz kivégzést láttam, de az elsőt valahogy nem felejtiaz ember.

– Én csak tizennyolc voltam – mondta Barcelona. – Madridban történt, amikor aThälmann zászlóaljban* szolgáltam. Le kellett lőnünk egy velem egykorú kölyköt avágóhíd mögött. Semmit nem csinált a szerencsétlen fickó. Gazdag apja volt, ez voltminden bűne. Tehát lelőttük. Istenem, micsoda mészárlást végeztünk. Senki nemmondta, hogy kell csinálni, és egyikünknek se volt gyakorlata benne. Ellőttük a félfejét!

– Ami engem illet, én nem szoktam tépelődni, ha kivégzésen kell részt vennem. –Heide fölényesen vállat vont. – Szerintem teljesen mindegy, hogy valaki a fal előtt állvagy a lövészárokban kuporog. Úgyis egyre megy. A háború miatt van ez is, az is.

– Emlékeztek még arra, amikor le kellett lőnünk azt a telefonoskisasszonyt? –kérdezte tőlünk Pici, akit mindig vonzottak az efféle történetek. – Az aztán készkabaré volt! Sven hibájából. Ő meg Stege voltak a hibásak. Úriemberként akartakviselkedni, meg akarták kímélni a tyúkot a felesleges szenvedéstől. És miközben őkketten szerencsétlenkedtek, a céltábla kereket oldott.

– Emlékszem! – Porta rekedt hangon felröhögött. – Fogócskáznunk kellett veleabban a marha nagy épületben...

99

– Gustav meg végig ott loholt mögöttünk, és azzal fenyegetőzött, hogy hamenekülés közben lőjük le a tyúkot, akkor...

– Persze, mert annak rendje és módja szerint a szabályzat értelmében eljárvakellett kivégezni, különben Gustavnak több papírral kellett volna bíbelődnie.

– Hogy sikoltozott, amikor kicipeltük onnan...– Az a nő gyilkos volt – mondta hűvösen Heide. – Láttam az aktáját Dorn

Hauptfeldwebel irodájában. Megölte a legjobb barátnőjét.– Igen, de csak azért, mert a barátnője elcsábította a vőlegényét – tiltakoztam.– A vőlegényét a seggem! Csak lefeküdt vele, meg elszedett tőle mindent. A

pasas gazdag volt, emlékeztek?– A jövő héten Fuhlsbüttelben leszünk szolgálatban – szakította meg az emlékek

áradatát Steiner. – Úgy intéztem, hogy a betegszobában legyek végig. Már jártam aFeldwebelnél. Két karton cigarettámba került, de megéri. Biztos forrásból tudom,hogy legalább öt kivégzés lesz a jövő héten.

– Engem aztán nem izgat – jelentette ki Pici. – Amíg többet fizetnek érte, a fenétérdekli, hogy hány embert kell kivégezni. Én úgy vagyok vele, hogy úgyismegcsinálná más helyettem, miért ne markoljam hát fel én az extra zsoldot?

– Pontosan – értett vele egyet Heide. – Különben is katonák vagyunk. Azttesszük, amit mondanak nekünk.

VI. Előzetes letartóztatásA Gestapo egyik irodájában, a Stadthausbrücke 8. alatt Ohlsen egy széles

íróasztal előtt ült, Paul Bielerttel átellenben.Ohlsen egy okiratot tartott a kezében. Bielert vastag szivarja füstjét bámulta

elmélázva, és elégedetten mosolygott közben. Ohlsen a 123. letartóztatottja voltezen a héten. Müller Gruppenführer Berlinben kénytelen lesz kifejezni elismeréséteme teljesítmény hallatán. Igaz, Müller egy hülye barom. Össze se lehet hasonlítaniHeydrich Obergruppenführerrel.

Bielert változtatott az ülepe helyzetén. Heydrich. Megölték azok a bolondok.Pedig ő volt a legjobb – olyan főnök volt, akinek Bielert szívesen dolgozott.Intelligens, magabiztos, lelkiismeretlen. Igazi halál angyala. Még Heinrich SS iskétszer megforgatta a nyelvét a szájában, mielőtt szót mert volna váltani vele. És kitudja, töprengett Bielert, ahogyan azt megtette már többször is, ki tudja, nem volt-ebenne Himmlernek és magának a Führernek a keze is a gyilkosságban? Talánönmagukra nézve is veszélyesnek tartották Heydrichet. Kétségtelen, hogy cseppetsem volt kielégítő, ahogyan az ügyet kezelték. Túl sok volt a megválaszolatlankérdés.

Miért, példának okáért, miért nem hagyták életben egyik elkövetőt sem, hogyelmondhassa tettének az okát? Nebe SD Gruppenführer, a tisztogatási műveletvezetője a parancsában világosan kifejtette, hogy nem elfogást, hanem kivégzéstakar: „Ne ejtsenek foglyokat. Mindegyiket meg kell ölni, bármi áron. Még ha ehhezmeg is kell gyalázni egy templom szentségét. Ha bemenekülnek egy templomba,inkább égessék porig az épületet, de ne hagyják elmenekülni őket.”

Az utolsó merénylőt Prágában fogták el. Ellenállás nélkül megadta magát.Különös módon nem lőtték agyon a helyszínen, hanem visszahoztákNémetországba. Az illető készségesen mesélt volna, de nem adták meg neki alehetőséget: lelőtték Nebe irodájában. Az újságok szerint öngyilkos lett, amit alegtöbb ember el is hitt. Még a britek is bevették a mesét, a BBC híradásaibóllegalábbis ez derült ki.

100

Bielert kihúzta az íróasztala egyik fiókját, és a benne tartott pisztolyra nézett. Afegyverre, amivel az utolsó merénylőt kivégezte Nebe irodájában. Akkor boldog volt,hogy elégtételt vehet, de most már sajnálta, hogy nem hallgathatta ki a férfit.

Röviddel az eset után Nebét eltávolították a posztjáról. Heydrich halálát követőenkezdett egészségtelenül magabiztos és túlbuzgó lenni, amit fentről nem néztek jószemmel. Bielert először nem értette a dolgot, de aztán összerakta amozaikkockákat, és a kialakult képet látva, hogy megelőzze a bajt, gyorsan kérte azáthelyezését. Így került Hamburgba.

Heydrich halálának a megtorlásaképpen leégették azt a Prága melletti falut, ahola gyilkosság történt. A katonai rendőrség hajtotta végre az akciót. A szóbeszédszerint az SS műve volt, de valójában a drezdai és a lipcsei rendőrök végezték el amunkát.

Bielert halkan elnevette magát. Eredetileg a Waffen SS-re akarták bízni afeladatot, de Berger SS Obergruppenführer hevesen tiltakozott az ötlet miatt,mondván, hogy ezzel tönkretennék a cseh és szlovákiai toborzási kampányt. Igazavolt.

Az ötlet, hogy felgyújtsanak egy egész falut, Himmlertől származott, és remekszellemi sziporkának tűnt. Egy ilyen borzalmas, és ilyen nagyszabású lépés egymástorkának kellett volna ugrassza az embereket. Egyértelmű volt, hogy megtorlásrólvan szó, bosszúról, aminek a címzettje a csehszlovák ellenállási mozgalom –Heydrich halála ugyanis az újságok szerint az ő lelkükön száradt. Logikusnak tűnt,hogy egy ilyen gyújtogatás, kivégzés- és akasztássorozat után az emberekszembefordulnak az ellenállási mozgalommal, amely az egészről tehet.

A baj csak az volt, hogy a britek szinte azonnal gyanút fogtak. Nem vesztegettékaz idejüket, világgá kürtölték véleményüket, aminek az lett az eredménye, hogy sokszáz cseh és szlovák önkéntes dezertált, és átállt az ellenállási mozgalomhoz. Atoborzóhelyiségek kongtak az ürességtől. Heydrichet kivégezték, ez sikerült nekik,de a terv többi része kudarcba fulladt. Azt is lehetne mondani, meditált Bielert,miközben visszatolta a fiókot, hogy visszafelé sült el az egész. Úgy kellett nekik!

A figyelmét Ohlsen hadnagyra terelte, aki ezernyi ráncba redőzött homlokkalolvasta a letartóztatási parancsot. Bielert hátradőlt a székében, és önelégültenelmosolyodott a szivar füstfelhője mögött. Jó ötlet volt – ő maga találta ki – megadnia lehetőséget az ilyen entellektüelfélék számára, hogy „megbarátkozzanak” néhányténnyel, mielőtt a kihallgatás kezdetét venné. Nyugtalanná tette őket, elveszítették alábuk alól a talajt, és sokkal készségesebben kinyitották a szájukat, csakmenthessék a bőrüket. Márpedig Bielert tapasztalata szerint minél többet beszéltvalaki, annál nagyobb bajba keverte magát.

Türelmesen várt. Ohlsen immár harmadjára olvasta át a dokumentumot,kétségbeesett gondossággal rágta magát végig a sorokon, nehogy bármi iselkerülhesse a figyelmét. Mind ezt tette. Először idegesen végigfutották, csak a feleértette meg, miről van szó. A második nekifutásra már kellőképpen lelassultakahhoz, hogy felfogják a lényeget, de ekkor még mindig képtelenek voltak elfogadni atényt, hogy letartóztatták őket. Harmadjára azonban beléjük hasított a tudat, és ettőlelvesztették az önkontrolljukat. Bielert tehát türelmesen várta, hogy elérkezzen apillanat, amikor átveheti az irányítást – addig azonban gondosan ápolt körmeibengyönyörködött, és élvezte a kitűnő szivar aromáját.

Ohlsen hadnagy pontosan úgy viselkedett, mint az átlag. Kínos lassúsággalolvasta a dokumentumot, még mindig nem akart hinni a szemének, de a zsigereimélyéből előtörő rémület, a tenyerén kiütő hideg verejtékcseppek nem hagyták, hogyillúziókba ringassa magát.

101

A népbíróság elnökének Hamburg, 1943. április 3.Népbíróság. 7. ]. Stadthausbrücke 8636/43 (52/43-693) Hamburg, Hamburg 2.Letartóztatási értesítésAz Állami Titkosrendőrség kihallgatás céljából Bernt Viktor Ohlsen (született

1917. április 4-én Berlin-Dahlemben, jelenleg hadnagy a 27. páncélos ezrednél)elfogatását kéri. A 27. páncélos ezred jelenleg Hamburgban állomásozik, az Altonalaktanyában.

Hivatalos kihallgatásra fog sor kerülni nevezett Bernt Viktor Ohlsenmegnyilvánulásait illetően. Azzal vádoljuk őt, hogy pánikhangulatot keltett, ésszabotázsakciókra, engedetlenségre buzdított másokat, ami által a nyilvános rendetés köznyugalmat veszélyeztette. A tények a következőek:

1943. január 22-én, amikor az ezred a keleti fronton harcolt, a vádlott akövetkező kijelentést tette egy tiszttársa jelenlétében: „Ha engem kérdezel, aHarmadik Birodalom még az évszázad végét se fogja megérni, nemhogy ezer évigélne. Mindenki tudja, hogy ezt a háborút elveszítettük. Az amerikaiak és az angolokát fogják verekedni magukat a Balkánon és Olaszországon, s magát Németországotis lerohanják, mégpedig hamarosan. Akkor aztán Adolf meg a cimboráibeleugorhatnak a saját kemencéikbe, és hamuvá égethetik magukat. Ha engemkérdezel, minél előbb teszik meg, annál jobb.”

Nagyjából ezzel egyidőben a vádlott dezertálásra felszólító oroszpropagandaanyagot adott egy fiatalabb tiszt kezébe.

A felsorolt vétkek sértik a Btk. I. cikkelyének 5. és 9. bekezdéseit. A vádlottletartóztatását és az előzetes vizsgálatot az Állami Titkosrendőrség (Hamburg,Stadthausbrücke 2.) fogja végrehajtani. A letartóztatás és a fogva tartás ellen vádlotta Népbíróság elnökénél fellebbezhet.

Dr. Mickerts. k.a Fellebbviteli Bíróság elnökeOhlsen az okirat végére ért, immár harmadjára. Visszatette a papírlapot az

asztalra, és lemondóan Paul Bielertre nézett.– Most mit kellene mondanom?Bielert ráérősen útjára engedett egy füstfelhőt.– Ez, természetesen, csakis magától függ – felelte nyájasan Bielert. –Egy

tanácsot azonban adhatok. – Bielert előrehajolt, és a hadnagy felé döfött aszivarjával. – Soha ne felejtse, hogy mi, a Gestaponál, nem vagyunk szellemilegvisszamaradottak. Tudjuk, mit csinálunk. Soha nem tartóztatunk le senkit alapos oknélkül, és soha nem hibázunk. Többszörösen ellenőrizzük a tényeket, mielőttelmennénk odáig, hogy behozunk valakit. Egy olyan esetben tehát, mint a magáé, agyanúsított csak ronthat a helyzetén, ha tagad. Főként, ha figyelembe vesszük, hogya végén úgyis azt fogja mondani, amit mi hallani akarunk.

Elmosolyodott, megint hátradőlt a székben. A szemében, vastagszemüveglencséi mögött, rosszindulatú fény csillogott.

– A maga helyében nem sokat törődnék a részletekkel. Ha eljön az ideje,megoldhatja az egészet azzal, hogy választ két lehetőség közül: két lábon hagyja ela szobát, vagy az embereim vonszolják ki, mint egy zsák krumplit. De bárhogy isdöntsön, nekem teljesen mellékes. Bármelyik megoldást is választja, addig nemmegy ki innen, amíg mindent be nem vallott.

Végighúzta az orra alatt a szivart, élvezettel magába itta a pompás illatot.– Persze, alaposan megkönnyíthetné a helyzetet, ha okosan viselkedne. Hogyha

102

hajlandó minden kertelés nélkül kielégítő vallomást tenni, nem kell végigrágnunkmagunkat ezen a szemeten – megvetően az asztallapon heverő iratkötegre csapott–, és vélhetően nem fogják két-három hétnél tovább Torgauban tartani. Torgau után,természetesen, vagy egy büntetőezredbe kerül mint közlegény, vagy néhányhónapot egy táborban tölt. Javaslom, jól fontolja meg.

Ohlsen hadnagy, látva Bielert elégedett pillantását, összeszedte maradékönuralmát.

– Dicséretes ez az őszinte szókimondás – mondta elismerően. – Ami pedig azajánlatot illeti, figyelembe véve a körülményeket, nagyon csábító. Gondolom,azoknak a szerencsétleneknek a többsége, akiknek ezen a széken kellett ülniük,elég tapasztalatlan volt ahhoz, hogy elhiggye, amit mondott nekik. A helyzet azonbanaz, hogy én már harmadik éve egy büntetőezrednél szolgálok, de még egyetlen,ismétlem, egyetlen olyan személlyel sem találkoztam, aki két hónapnál továbbéletben maradt volna egy FGA-ban.

– Maga túloz – válaszolta közömbösen Bielert. – Személyesen is ismerek többszemélyt, akik végigszenvedték azt a sok megpróbáltatást, mégis életben vannak.Igaz, ők azok közé tartoznak, akik elég értelmesek voltak ahhoz, hogy aközreműködés mellett döntsenek. Nálunk mindenki, aki hajlandó ésszerűenviselkedni, tisztességes bánásmódban részesül. Őszintén, hadnagy, nem sokválasztása van. Egyébként nem értem, ha mások előtt olyan szabadszájúan beszélt,nekem miért nem hajlandó elmondani, ami ott elhangzott. Elegendő bizonyítékomvan ahhoz, hogy amennyiben nem hajlandó együttműködni velünk, kivégeztessem.Efelől biztosíthatom. – Kézbe vette a tollát, és hegyével a hadnagy felé döfött. –Amikor kivégzésről beszélek, azt úgy értem, hogy lefejezés. Látott már valakitlefejezni, hadnagy? Nem valami egészséges élmény, még a nézők számára sem.Maga még nem is sejti, milyen könnyen elvesztheti a fejét... De bárhogy is döntsön,ne próbálja meg alábecsülni a Gestapót. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy hálahírszerző szolgálatunk hatékonyságának, még azt is tudjuk, álmukban mit beszélnekaz emberek. Az embereim mindenhol ott vannak. És őszintén megmondom, alegtöbbjük meglehetősen gátlástalan. Engem nem érdekel, honnan jöttek, hogytábornokok-e vagy prostituáltak, hogy egy partin ismertem meg őket vagy egykoszos bisztró vizeldéjében; nem, mindaddig, amíg végzik a munkájukat. Haszükségét érezném, hadnagy, röpke két hét alatt összeállíthatnám egész eddigiéletének a történetét, kezdve a születése pillanatától. Még olyan részletekkel isszolgálhatnék, amiket magának nem áll módjában ismerni. Sőt, merem mondani,akár azt is ki tudnám deríteni, milyen színe volt az első cuclinak, amit a szájábanyomtak.

Ohlsen hadnagy mondani akart valamit, de Bielert nem hagyta szóhoz jutni.– Még valamit, mielőtt átadnám a szót. Hamarosan úgyis annyit beszélhet,

amennyit csak akar. Hadd mondjam el a legfontosabb tényeket, ha már úgyis abirtokomban vannak. Tudjuk például, hogy az embereinek gyakran beszélt árulásról,szabotázsról és dezertálásról. A Führer nevét megbecstelenítette, és tiltott irodalmatolvasott, tárgyalt, gondolok itt különösen a Nyugaton a helyzet változatlanra, melybőlgyakran idézett hosszú passzusokat. Mindez csúnyán sérti a 91. paragrafust.Mindezeken túl, a felesége hajlandó további áruló megnyilvánulásairól istanúvallomást tenni. Túlságosan is sok szól maga ellen, hadnagy, semmi értelmedacolni velünk. Miért nem fogja a tollat, és ír vallomást? Így néhány óra alatt túllehetnénk az egészen. Egy-két hétig a pincében hűsölne, aztán eltöltene vagyhat-nyolc hetet Torgauban. Utána pedig jönne a büntetőezred. Meg lenne fosztva arangjától, ez természetes, de legalább életben maradna. – Elmosolyodott. – És a

103

jövőben remélhetőleg nem jártatná feleslegesen a száját.– Mindez olyan jutányosnak hangzik – mormogta Ohlsen. – Egyvalami aggaszt

csak: milyen garanciát kapok arra, hogy minden úgy fog történni, ahogy ígértenekem? Nem egy olyan esetről hallottam, amikor ennél kevesebbért is agyonlőttekvalakit.

– Az ember sok mindent hall – legyintett Bielert. – Ahogy manapság nemajánlatos túl sokat beszélni, úgy túl sokat hallgatni sem szabad. Ami pedig agaranciát illeti, attól tartok, olyannal nem szolgálhatok, tekintve, hogy nem én leszekaz, aki az ítéletet hozza. De ha ez megnyugtatja, nagy tapasztalatom van amagáéhoz hasonló ügyekben, így tudom, miről beszélek. Különben is az ítéleteketnekem kell jóváhagyni, úgyhogy lehetőségem van módosítani rajta, amennyibenjónak látom. Ha úgy találom, hogy egy bíró túlságosan elnéző volt, akkor az énfeladatom koncentrációs táborba küldeni mind őt, mind az elítéltet. Ugyanígy, haakarom, széttéphetem az ítéletet, és szabadon engedhetem a letartóztatottszemélyt. A kulcskérdés itt is az, mennyire volt hajlandó együttműködni az illető.Folyamatosan szükségünk van új emberekre, ezért mindig különleges bánásmódbanrészesítjük azokat, akik hajlandóak együttműködni velünk. Pillanatnyilaglegszívesebben a parancsnokáról, Hinka ezredesről hallanék részleteket. De vanegy Brockmann nevű lovassági kapitány is, akit, hogy őszinte legyek magához,boldogan megkurtíttatnék egy fejjel. Talán – ült fel egyenesen a székében – mégisinkább a maga ügyével kellene kezdenünk. Valljon be mindent, töltse le az idejétTorgauban, és ígérem, hogy három hét múlva megint a századánál lesz, jelenlegirangjában. Úgy intézzük, hogy társai semmiképp ne foghassanak gyanút. Ott aztánhamar bebizonyíthatja nekem, hogy megbánta múltbéli hibáit. Nem mintha bárkit iskényszeríteni akarnék, hogy szándéka ellenére együttműködjön velünk. A magadöntése.

Ohlsen cinikusan elmosolyodott.– Mindez nagyon szép – szólalt meg –, de van egy kis gond: egyetlen

vádpontban se szándékozom bűnösnek vallani magam.Bielert sóhajtott.– Ah, hadnagy, azt hittem, sokkal intelligensebb ennél. Maga fejjel rohan a

falnak! Hogy tagadja-e a bűnösségét vagy elismeri, az teljesen lényegtelen. Itt aszemélyén van a hangsúly. Semmi bajom magával, mondhatni a véletlenen múlt,hogy éppen magát hoztuk be. Lehetett volna bárki más is a családjából, vagy akáraz egész családját is begyűjthettük volna, ha szükségesnek látjuk. Nekem azonbannincs szükségem mindannyiukra, nekem épp elég egy személy. Egy személyNémetország minden családjából. Ez a cél.

Ohlsen megmerevedett.– Attól félek, nem tudom követni. Mi köze állítólagos lázadó magatartásomnak a

családomhoz?Bielert kipöccintette a szivarcsonkot az ablakon, aztán kotorászni kezdett a

papírok közt.– Semmi – felelte. – Igazán semmi. Én csak arról beszéltem, hogy ülhetne akár

az apja, a bátyja vagy a nővére is ebben a pillanatban a maga helyén. A pusztavéletlenen múlt, hogy pont magát választottuk ki, de letartóztathattuk volna az apjátis. – Szívélyesen Ohlsenre mosolygott.

– Milyen alapon? – kérdezte fagyosan Ohlsen.Bielert a papírjaiba mélyedt.– 1941. április 26-án – olvasta fennhangon –, néhány perccel tizenegy óra előtt

104

politikáról beszélgetett két barátjával. A beszélgetés során a következőkijelentéseket tette: többé már nem hisz a náci győzelem lehetőségében, továbbá,hogy az állam egy agyaglábon dülöngélő bálvány. A maga szemében ez talán nemis olyan nagy bűn, hadnagy de meg lenne lepve, ha tudná, mi mindent ki tudunkhozni ennyiből is, ha nagyon akarjuk! Aztán, persze – egy másik papírt húzott elő –,itt van a maga bátyja, Hugó. Jelenleg a 31. páncélosezrednél szolgál Bambergben.Róla is vannak adataink, tudjuk, hogy több alkalommal is érdekes megjegyzésekettett a Harmadik Birodalmat irányító személyekre. Őt is minden további nélkülmeghívhatnánk egy csevegésre. De a nővéréről se feledkezzünk meg! – Kiválasztottegy harmadik papírlapot, végigpásztázta az ujjával. – Megvan. Nővér a Légierőegyik olaszországi kórházában. 1941 szeptemberében egy kórházhajón dolgozottNápolyban. Ugyanennek a hónapnak a tizennegyedik napján a kedves nővére aztmondta, hogy Herr Hitlert tartja felelősnek... lássuk csak... „ezért a sok szégyenletesés értelmetlen vérontásért...”

Bielert összegyűjtötte a papírokat, majd a hadnagyra szegezte tekintetét.– Látja, hát így van ez. Hasonló jellegű adatokkal rendelkezünk gyakorlatilag

minden állampolgárról, akinek van nyelve, hogy beszélhessen vele. Itt van például –egy vaskos aktára mutatott – a Propagandaminisztérium egyik magas rangúhivatalnokának az ügye. Valaki ilyen felelősségteljes pozícióban van, és képtelentartani a száját a szeretője előtt! Szerencséjére elég értelmes volt ahhoz, hogyrögtön felajánlja szolgálatait, amint megvádoltam. Nagyon hasznos lehet aszámomra. Már régóta rajta tartom a szemem dr. Goebbelsen éspapírkosár-minisztériumán! Tudja, hadnagy, én magasra célzok...

Elnevette magát, aztán leseperte a kabátjára hullt hamut, és megigazította acsomót a nyakkendőjén.

– Különös humora van – jegyezte meg száraz hangon Ohlsen.Bielert szeme résnyire szűkült.– Nem érek rá jól humorizálni, hadnagy. A munkám túl komoly ahhoz, hogy efféle

frivolitásokat megengedhessek magamnak. Teszem, amit tennem kell, és ez a naphuszonnégy órájára igénybe vesz. Az egész ország biztonsága az én és a kollégáimvállán nyugszik. Fontos küldetésünk van: a társadalom jóléte érdekében ki kellirtanunk a soraiból mindazokat, akik képtelenek beilleszkedni. Remélem, egyetértabban, hogy nem nevetség tárgya a tevékenységünk.

– Nem, nem mondhatnám – dörmögte Ohlsen.– Hm. – Bielert gyors egymásutánban megropogtatta az ujjperceit, aztán

türelmetlenül dobolni kezdett az asztalon. – Nos, nem vesztegethetek több időtmagára, hadnagy. Írja alá a nyilatkozatot, és nem fogom háborgatni lehetetlencsaládja többi részét. Megérdemelnék, hogy rács mögé kerüljenek, de mintmondtam, nem zárathatom be Németország minden lakosát. Egyvalaki mindencsaládból, ez az, ami kell nekem. Reinhard Heydrich ötlete volt, és mint a legtöbbötlete, ez is zseniális. Várja csak meg, míg véget ér a háború, hadnagy. Eljön a nap,amikor Európa minden lakója tisztelgésre fogja emelni a kezét, ha egy SS-tisztelmegy mellette az utcán. Ahogy Japánban teszik, tudja. Japánban voltam néhányhónapig, és mondhatom, felüdítő látogatás volt. Holland és angol tisztek borultaktérdre japán uraik előtt. – Kényelmesen hátradőlt bőr karosszékében, apró, finomkezét a szék karjára tette.

Ohlsen megborzongott. Már csak két fényes tollú, kövér varjú hiányzott a támlaszéleiről, hogy a szék ördögi trónná változzon, Bielert pedig a Grimm-mesékmélyéről előrántott szörnyeteggé.

Elfordította a fejét, kinézett az ablakon. Egy gőzhajó kürtölt az Elbán gyászosan

105

rekedt hangon. Az ablakpárkányon két galamb billegett ide-oda, a háttérben ernyedthorogkeresztes zászló lógott egy rúd végén. Lent, az utcán egy egész sirályseregmarakodott egy darab kenyérhéjon. Ohlsen elkapta a tekintetét. Nem bírta elviselni asirályok látványát azóta, hogy a Földközi-tengeren megtorpedózták a hajójukat.Sebesülten feküdt a fedélzeten, és tehetetlenül végig kellett néznie, ahogy egycsapat kiéhezett sirály kivájta a haldokló kapitány mindkét szemét. Attól a pillanattólfogva gyűlölte a sirályokat. A ragadozó madarak – a varjú, a sas, de még a patkányés a hiéna is – legalább megvárták, hogy az áldozatuk meghaljon, mielőtt széttépik.Nem a sirályok. A sirályok kivájták az élő áldozat szemét. Ohlsen úgy gondolt rájuk,mint a madárvilág Gestapójára.

Ismét Bielertre nézett, erre a hajlott hátú, jelentéktelennek tűnő, ám mégis olyanfélelmetes és leírhatatlanul gonosz férfira, és Bielert hirtelen sirállyá változott aszemében; egy még meleg testen kuporgott, és véres szemgolyókat tömködöttcsámcsogó szájába...

Ohlsen a töltőtollért nyúlt. Úgy írta alá a nyilatkozatot, hogy még csak rá senézett. Már semmi nem érdekelte. És, mellesleg, a vád igaz volt. Sokkal keményebbdolgokat is mondott a Führerről, mint amit Bielert felsorolt neki. Lehet, hogy végül isegy jó ügyért fog meghalni. Csak legalább tudhatná, ki volt az, aki beárulta. Hatudná, és valahogy üzenhetne Portának meg a Légiósnak, hogy álljanak bosszúthelyette, akkor sokkal könnyebben nézne a dolgok elé.

Paul Bielert egy halk morgással előrehajolt, és átvette a papírt. Megnézte azaláírást, bólintott, aztán Ohlsen elé tartott egy doboz cigarettát.

– Úgy! Túl van rajta, és nem is volt olyan bonyolult. Nem igaz?Ohlsen nem szólt. Nem volt mit mondania. Húzhatta volna az időt, letagadhatott

volna mindent, de mit ért volna vele? A Gestapóval szemben az egyén semmit nemtehetett.

Tíz perccel később két SD Unterscharführer jött be a szobába. Egyikük Ohlsenvállára tette súlyos tenyerét.

– Egy kis kirándulásra visszük, hadnagy. Élvezni fogja.Harsogva felnevettek. Bock Unterscharführer nagy viccmester hírében állt.Ohlsen ellenkezés nélkül követte őket. Az autóban Bock előreült, a sofőr mellé,

ahonnan folyamatosan kommentálta a látnivalókat, akár egy idegenvezető.Végighajtottak a Mönckebergstrassén, át az Adolf Hitler téren, egy bombatölcsérmiatt az Alster felé kerültek, aztán elhaladtak a Négy Évszak Szálloda előtt, átvágtaka Gänsemarkton, végigmentek a Zeughaushallén, aztán ki a Reeperbahnra. AReeperbahn zsúfolt volt, tele emberekkel, akiknek nem volt jobb dolguk, mint egyikbártól a másikig sodródni, és közben egyre részegebbé válni.

– Kár, hogy ennyire sietünk – mondta Brock. – Beugorhattunk volna valahovameginni egy pofa sört.

A Kleine Maria Strassén hosszú sor kígyózott.– Arra várnak, hogy kipróbálhassák az új kurvákat – fordult hátra, Ohlsen felé

Bock. A hadnagy úgy tett, mintha meg se hallotta volna. – Most telepítettünk idebelőlük vagy húszat. Állunk szolgálatára! Nekem ne mondja senki, hogy a HarmadikBirodalom nem elég jól szervezett. Árulja el nekem, hadnagy, gondolkodott magavalaha is azon, hogy mi a nemzetiszocializmus? – Ohlsen elfordult tőle,kifejezéstelenül az utcát bámulta az ablakon át. – Nos, akkor megmondom magánakén – folytatta Bock. – A nemzetiszocializmus a kommunizmus első és egyetlenműködő formája.

Ohlsen lassan a férfira irányította a tekintetét.– Ezt meg hogy találta ki? – kérdezte fáradtan.

106

Bock felnevetett. Végre sikerült felkeltenie Ohlsen figyelmét!– Nos, én azt szoktam mondogatni, hogy ami nálunk van, az

nemzetikommunizmus. Németet akarunk csinálni mindenkiből. Akinek nem elégszép az orra, nem megfelelő típusú a haja vagy az arcbőre, attól megszabadulunk.Én ennek így is kell lennie, nem? Hiszen nem germánok! Az oroszok már nemennyire válogatósak. Őket nem érdekli, hogy nézel ki, ők megelégednek azzal, hogya válladra csapnak, és kijelentik, mától fogva bolsevik vagy. Nekik elég ennyi is.Semmi nemzeti öntudat. Azért el kell ismernem, bizonyos dolgokat sokkal jobbancsinálnak, mint mi. Vegyük például a papokat. Nálunk szabadon kószálhatnak, méghorogkeresztet se kell varrniuk a ruhájukra. Odaát fellógatják őket, mintha bűnözőklennének. Azt mondom, nekünk is ugyanezt kellene tenni velük, mert másképp csakbajt csinálunk maguknak, ha érti, mire gondolok. Ezek a papok erősebbek, minthinné. Az emberek vevők az ilyesmire, a sok szemfényvesztésre meg ceremóniára.Ami engem illet, én csak hivatalos ügyben szoktam templom közelébe menni.

Felnevetett, és a sofőr vele együtt nevetett.– Miért? – kérdezte jóindulatúan Ohlsen. – Olyan sok minden szárad a

lelkiismeretén?Bock a Königin Allee romokban heverő temploma felé nézett.– Semmi baj a lelkiismeretemmel, uram. Én soha nem tettem mást, csak

parancsot teljesítettem. Tettem, amit mondtak. Nem áll módomban felülbírálni aparancsokat, és nem vonhatom kérdőre azt, aki kiadta. Úgyhogy engem semmiértnem hibáztathat.

Az autó befordult a főparancsnokság bejárata elé. Az egyik őr odajött, és lehajolta sofőrhöz.

– Honnan és hova?– Gestapo IV/2A, Stadthausbrücke 8. A helyőrségi fogházba megyünk.– Kérem az engedélyüket.Az őr Ohlsenre sandított. Ez se fog többet hátsó ülésen utazni, a szerencsétlen –

olvasta ki a tekintetéből a hadnagy. Az őr az autó mögé került, hogy ellenőrizze arendszámtáblát. Dacosan tisztelgett Ohlsennek.

A méretes Mercedes behajtott a laktanya udvarára. Ohlsen a tekintetével elkapottegy csoport fehér zubbonyos tisztet, akik a kaszinó széles lépcsőjén igyekeztekfelfelé. Ő is járt ebben a kaszinóban, rég elmúlt, boldogabb napokban, melyekre márszinte nem is emlékezett.

Átgurultak a téren, és megálltak a fogház előtt. Bock ismét felnevetett.– Megérkeztünk, hadnagy! Ötcsillagos szálló, minden a maga kényelmét

szolgálja: külön fürdőszoba, puha ágy, mi többet kívánhat magának az ember? Neaggassza, hogy az ajtók zárva vannak. Nem azért tartják őket úgy, hogy a lakók netudjanak kimenni, hanem azért, hogy mások ne tudjanak bemenni...

Megnyomta az ajtófélfára szerelt gombot, mire valahol az épület belsejébenfelberregett egy csengő. Pillanatokkal később súlyos léptek csattogása hallatszott,aztán egy kulcs fordult meg a zárban. Egy Obergefreiter nyitott ajtót. Bock úgyjelentette be Ohlsen megérkezését, mintha a hadnagy maga Sába királynője lettvolna, az Obergefreiter pedig olyan flegmatikus hallgatással írta alá a papírokat,mintha egy láda konzervet vett volna át.

– Hentesáru? – kérdezte tömören, mikor visszaadta a hivatalos nyomtatványokat.– Ki tudja? – nevetett Bock.Tisztelgett, és azzal sarkon fordult, ott hagyva Ohlsent a vasajtó kellemetlenebbik

oldalán. A hadnagyot egy irodába vezették, ahol egy tüzérségi Stabsfeldwebelterpeszkedett széles, kopár íróasztala mögött. Köpcös, kopasz férfi volt, hordónyi

107

mellkassal, előreugró homlokkal, apró gombszemekkel. Ráérősen olvasta végigOhlsen papírjait, vagy azért, mert gondot jelentett számára az olvasás, vagy mertélvezte saját fontosságát egy megbecstelenített tiszttel szemben.

– Államellenes bűncselekmények – döcögtette végig vaskos ujját a soron. –Államellenes bűncselekmény! – Megvetően végigmérte Ohlsent. – Nem szeretemazokat, akik bűncselekményeket követnek el az állam ellen. Szívesebbenfoglalkozom igazi csibészekkel, mint a magához hasonló söpredékkel. Az embermegbízhat egy zöldben, de egy vörösben sose. Még a sárgákat is jobban viselem,mint a vöröseket. Lehet, hogy az őrületbe kergetnek a bibliáikkal, de legalább nemkevernek bajt. Maguk azonban... maguk idióták, akik sose tanulnak. Szélmalomharc– mondta becsmérlően. – Ez az, amit maguk csinálnak. Szélmalomharcot vívnak.Most pedig – váltott hivatalos hangnemre – ürítse ki a zsebeit, rakjon mindent azasztalra. Amikor azt mondom, hogy mindent, azt úgy is értem. Azt is, amitfeltömködött a seggébe. Nem ma születtem, tudja, láttam már magához hasonlótnem egyet. Úgy... – morogta – tegye szépen az asztalra őket. Szépen! Balról jobbra,egyenes sorban. Igazítsa őket az asztal széléhez. Hagyjon köztük kétujjnyitávolságot. Öngyújtót és cigarettát a jobb szélére, pénzt a balra... és gyerünk,mozgás, nem érek rá egész nap. Háború van, ha nem tudná!

Ohlsen hadnagy hátrált egy lépést, s szomorúan végigmérte az asztal szélénfelsorakoztatott holmikat: öngyújtó, töltőtoll, karóra, pipa, notesz, meg másapróságok, amelyek minden férfi zsebében megtalálhatóak. A sor bal végénharminckét márka és hatvanhét pfennig.

Stahlschmidt Stabsfeldwebel lajstromba vett minden egyes cikket, aztánegyenként felcímkézte őket. Ohlsen hadnagy noteszára egy vörös csillag volt tűzve,egy orosz komisszár kokárdája, emlék Harkovból. Stahlschmidt szitkozódva letépte,a padlóra hajította, és erőteljesen megtaposta.

– Nem tűrünk meg itt efféle szemetet. Ez már önmagában államellenesbűncselekmény!

Kárörvendően Ohlsenre nézett. Elérkeztek ahhoz a ponthoz, amikor a hadnagyotmeg kellett fosztani a kitüntetéseitől és az egyenruhájától. Stahlschmidt mindig ezt arészt élvezte a legjobban.

Megnyalta húsos ajkait, izzadt tenyerét beletörölte a nadrágjába, és közben féliglehunyt szemmel Ohlsent méregette. Ez, állapította meg, nem lesz nehéz eset –igaz, a tapasztalat azt mutatta, hogy nem szabad hinni az első benyomásnak, azőrizetesek gyakran a legváratlanabb módon reagálnak. Reagálni azonban mindenkireagált valahogy, és a Stabsfeldwebel akkor örült a legjobban, ha sikerültkellőképpen kétségbe ejtenie vagy feldühítenie egy foglyot ahhoz, hogy azrátámadjon. Ekkor, és csakis ekkor élvezhette a pozíciója örömeit; ekkor, és csakisekkor indíthatott ellentámadást. Stever Obergrefreiterrel, ezzel az emberi MountEveresttel az ajtóban – lelkes közönség és jó úttorlasz volt –, az önvédelem ürügyénStahlschmidt minden gondját-idegbaját levezethette a boldogtalan őrizeteseken.

Még mindig Ohlsent vizslatva kezébe vette hosszú, vékony lovaglópálcáját, éselgondolkodva a lábát kezdte csapkodni vele. Alig néhány napja történt az az eset123. gyalogsági ezred parancsnokával, akit szabotázzsal vádoltak. A férfi katonásfegyelemmel tűrte a sértegetések és durva bánásmód áradatát, egészen addig apillanatig, amíg meg nem parancsolta neki, hogy vesse le az egyenruháját. Azezredes erre elvesztette a fejét, és teljesen hisztérikussá vált. Ez váratlan bónuszvolt Stahlschmidt számára.

A Stabsfeldwebel vastag, nyáltól csillogó nyelve végigszaladt az ajkain. Micsodaszánalmas figura volt az ezredes!

108

– Lehet, hogy tiszt és egy egész ezred parancsnoka – mondta neki gúnyosan –,és tetőtől talpig bádoggal van kirakva, meg kék vér csörgedezik az ereiben, de magaaz én szememben akkor se több egy tetves gazembernél, aki megszegte a törvényt,és ezért büntetést érdemel! És ha megéli, kiviszik az udvarra, és agyonlövik, éssenkit sem fog érdekelni, hogy a büdös vére olyan kék, mint a...

Az ezredes erre kirobbant. Stever Obergefreiter, aki szokása szerint az ajtóbólfigyelt, előrehajolt, és szakszerűen az ezredes veséjébe csapott a puskatussal. Azőrizetes, elvesztve az egyensúlyát, nekiesett az erre váró Stahlschmidtnak. Néhánypillanatig oda-vissza lökdösték, egyikük a gyomrát öklözte, a másik a puskávalpüfölte a hátát, mígnem az ezredes, megragadva az alkalmat, ki nem ugrott az ajtón,és pipaszár lábain, egy szál ingben végig nem rohant a folyosón. Sokáighajkurászták, de végül Greinert, ismertebb nevén a Keselyű segítségével elkapták.Miután Greinert és Stever közrefogták a rúgkapáló ezredest, Stahlschmidt elővette apisztolyát, az őrizetes kezébe nyomta, és arra kényszerítette, hogy szétlője a sajátfejét.

Az ezredes csúnyán halt meg. Hisztérikusan könyörgött és zokogott, bármithajlandó lett volna odaadni nekik az életéért, a végén még a feleségét és a lányait isfelajánlotta nekik szabad prédának. Stahlschmidt nevetett, amikor az ezredes ujjávalmeghúzta a ravaszt.

Természetesen, nem lehetett elvárni minden őrizetestől, hogy ilyen remek műsortadjon, ahogyan öngyilkos se lehetett mindegyik, de ahogy elnézte Ohlsenhadnagyot, Stahlschmidt úgy érezte, ennek a fiatalembernek az esetében vanremény egy kis mókára.

Megköszörülte a torkát, izgatottan nyelt egyet.– Az őrizetes most leveszi a ruháját, és elhelyezi őket a két széken. Alsóneműt a

bal oldalira, a többit a másikra. A csizmát a két szék közé.Megint megköszörülte a torkát, várt egy másodpercet, aztán felemelte a

tekintetét, hogy megnézze, miként reagált az őrizetes. Mélységes bánatára ahadnagy nekilátott eleget tenni az utasításnak. A szája körül talán valamivelmélyebbek lettek a ráncok, és a tekintete mintha még halványabbá vált volna, denyilvánvaló volt, hogy ez az ember nem fog könnyen megtörni. A Stabsfeldwebel jólismerte ezeket a jeleket; olyan őrizeteseken látta őket, akiknek már se kedvük, seenergiájuk nem volt küzdeni a rendszer ellen. Ezek voltak a legunalmasabb rabok.Mindent megtettek, amit mondtál nekik, szó nélkül tűrték a sértegetést és a verést,csak ültek a cellájuk mélyén, és várták, hogy kihallgassák és perbe fogják őket, éselvegyék az életüket. És közben a szempillájuk se rezdült. Ez ingerelte a legjobban aStabsfeldwebelt. Mert ha valakit semmi nem tud kihozni a sodrából, az sérthetetlen,és aki sérthetetlen, azzal nem tudsz szórakozni. Gúnyolhatod, kötekedhetsz vele,megalázhatod, amennyire csak akarod, de csak az idődet vesztegeted, és sajátmagadat húzod fel – olyan, mintha egy téglafalat sértegetnél, és azt várnád el tőle,hogy mérgében összeomoljon.

Ohlsen hadnagy lassan, fáradtan kigombolta a zubbonyát, és a szék támlájáraterítette.

– Gyorsabban, a mindenit! – rivallt rá Stahlschmidt. – Nem az esküvőjére készül!A hadnagy engedelmesen levette az ingét és az alsóját, közömbösen a székre

hajította őket. Stahlschmidt sárga fogaival harapdálni kezdte vastag alsó ajkát. Majdmeglátjuk, ha a parancsnok elé kerül! Az majd felrázza a letargiájából. Ott majdmegtanítják kesztyűbe dudálni. Ott aztán...

Ohlsen hadnagy levetette a csizmáit, és ott állt meztelenül a két szék között.Stahlschmidt hátrébb lépett, hogy szemügyre vegye. Gúnyosan lebiggyesztette az

109

ajkát.– Milyen szánalmas látvány! Ugye, Stever? – Milyen undorító látvány. Van valami

visszataszító a meztelen testben. Nem is nézett ki olyan rosszul az egyenruhában,azzal a sok édes kis medállal, de higgye el nekem, ha most láthatná magát,szégyenében elbujdosna és meghalna. Nézzen csak végig magán! Nézze azokat acsontos térdeket! Nézze azokat a szőrös lábakat! A karomban végződő lábujjakat!Jézusom, magát kitömve kellene mutogatni egy múzeumban!

Steverre kacsintott, majd körözni kezdett a hadnagy körül, és időnként apálcájával a férfi testébe döfött. Ohlsen türelmesen tűrte, mintha a Stabsfeldwebelegy gyerek lett volna, akinek a csintalanságain legfeljebb mosolyog az ember.

– Jól van! – Stahlschmidt lefékezett. – Gyerünk, lefeküdni a földre, és tízfekvőtámasz! Nehogy csalni merjen! Stever, gyere ide, és kukkants bele a seggébe,nem rejteget-e ott valamit.

Stever Obergefreiter készségesen elhagyta az ajtó melletti posztját, és ahadnagy mögé sétált. Kivárta a pillanatot, amikor Ohlsen, befejezve az előírt tízfekvőtámaszt, fel akart tápászkodni, és a lábával jó erősen meglökte a férfi tomporát.Stahlschmidt mindent megtett annak érdekében, hogy a szoba másik vége felérepülő hadnagy nekiessen – elég lett volna egy érintés, hogy kijelenthesse, azőrizetes rátámadt –, de bosszúságára Ohlsennek sikerült elkerülnie őt.

Ohlsen felegyenesedett, és türelmesen megállt az egyik szék mellett, újabbabszurd parancsot várva. Üres tekintettel meredt a Stabsfeldwebelre, szinte átnézettrajta.

Stahlschmidt vett egy mély lélegzetet, hogy megnyugtassa magát. Ha ez azarcátlan őrizetes továbbra is így viselkedik, még megkeserüli. GyakorlatilagStahlschmidt volt az, aki a börtönt irányította: a parancsnok hébe-hóba tett ugyanegy ellenőrző körutat, de Stahlschmidt volt az, aki a döntéseket hozta, és azőrizetesek ellátásáról „gondoskodott”. Bármit is tett, Rotenhausen őrnagy szemethunyt felette, és mindaddig, amíg Stahlschmidt kellőképpen körültekintő maradt,rábízta a dolgokat. Egyiküknek se hiányzott egy központi vizsgálat.

– Rendben! – Stahlschmidt a két szék felé lépett. – Az öv és a nadrágtartó ittmarad. Nem akarjuk, hogy kísértésbe vigyék, ha magára marad a cellában. – Ohlsenarcához nyomta a fejét, és kacsintott. – Ebben a létesítményben nem szoktaköngyilkosok lenni a rabok... hacsak én nem intézem úgy, hogy azok legyenek. Ezt nefelejtse. Látom magán, leghőbb vágya véget vetni nyomorúságos életének, mielőttmég a bíróság előtt felelnie kellene tetteiért. Tudom, hogy szeretné megfosztani atársadalmat még a bosszúállás örömétől is. Tudom, mert ismerem a fajtáját. Azthiszi, megúszhatja a dolgait fizetés nélkül? Nos, nem fogja. Azért vagyok itt, hogygondoskodjak erről.

Összedörzsölte két idomtalan kezét, majd tett egy kört Ohlsen körül.– Vagy Torgau lesz, vagy Glatz. Valamelyik a kettő közül. Remélem, Glatzba

kerül. Te is, Stever? Glatzban Remlinger ezredes neveli a rabokat. Ő aztán tudja,hogyan kell bánni a magához hasonlókkal! Tudja, hogyan kell megtörni magát,alázatra tanítani. Olyan rendet tart azon a helyen, hogy még az öreg Fritz* isbelesárgulna az irigységbe. Láttam a maguk halált-vagy-dicsőséget fiúkáit,egyenesen a lövészárokból, teli kitüntetésekkel, és hallottam őket kutyakölyökkéntnyüszíteni másnap. Fel-alá fogják járatni magát a lépcsőkön, négykézláb. Felfogja,mit jelent ez? Úgy bánnak majd magával, ahogy megérdemli, úgy, mint egy kutyával.

Mivel a hadnagyot még mindig nem sikerült kizökkentenie egykedvűhallgatásából, taktikát változtatott.

– Ugyanakkor lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy nem Glatz lesz és nem Torgau.

110

Ki tudhatja? Lehet, hogy a vágódeszka lesz... Egyszer láttam, amikor csinálták egyfickónak. Csak egyszer, és épp elég volt. Csupa vér volt minden, pfuj! Nem mindigsikerül az első ütésre eltalálni a nyakat...

Halvány, önkéntelen mosoly suhant át Ohlsen arcán. Stahlschmidtnek úgy tűnt,rajta nevetett; elnézően, mint aki egy gyerek túlzásait hallgatja.

Stahlschmidt megmerevedett.– Jól van, elég a beszédből! Vegye vissza a ruháit, szaporán, mielőtt még

elvesztem a türelmem. Elfoglalt ember vagyok, rengeteg tennivalóm van még.Magának könnyű, maga egy senki, nincs felelőssége, nekem viszont teljesítenemkell a rám bízott feladatokat, nem lóghatok itt egész nap, hogy tündérmeséketmondjak a magafajtának.

Ohlsen hadnagy magára kapkodta a ruháit. Most, hogy elvették tőle anadrágtartóját és az övét, fél kézzel fognia kellett a nadrágját. A nyakkendőjét isvissza akarta venni, Stahlschmidt azonban hevesen elrántotta tőle.

– Tilos a nyakkendő! Mit képzel, hova jött? Divatbemutatóra? És gombolja berendesen a zubbonyát, nem tűröm a hanyagságot a börtönömben!

A hadnagy csendesen összehúzta magán a zubbonyt, és begombolkozott.Stahlschmidt kegyesen bólintott.

– Így már jobb. Látom, gyorsan tanul. Még a végén sikerül embert faragnunkmagából! Meg lenne lepve, ha tudná, hány érkezett ide úgy, mint maga, és távozottigazi katonaként. Úgy! Egy kis tornagyakorlat, mielőtt elfoglalná a celláját. Karokat amagasba, helyben ugrálás. Rajta!

Ohlsen felemelte a karját, és ugrálni kezdett. A nadrág, persze, az első néhánymozdulat után a bokájáig csúszott. Stahlschmidt és Stever hátravetették a fejüket, éshahotázni kezdtek. Ohlsen folytatta az ugrálást, mint aki észre sem vette, mi történt,s így nincs tudatában annak, mennyire nevetséges látványt nyújt.

Stahlschmidt abbahagyta a nevetést, oldalba döfte Stevert, és haragosanrávillantotta a tekintetét. Ohlsen tönkretette a mókájukat, már nem is voltmulatságos.

A Stabsfeldwebel tanácstalanul figyelte a még mindig ugráló hadnagyot. Teljesenmegőrült volna ez az őrizetes? Voltak előtte mások is, akik annyira megtörtek, hogymár semmi nem érdekelte őket, de ez az ember akkor is túl sokáig bírta.Elképzelhető volt, hogy valakit hidegen hagyhat a börtön vagy esetlegeskivégzésének az említése, Stahlschmidtnek azonban előbb vagy utóbb mindigsikerült valami reakciót kiváltania az őrizetesekből. Ehhez értett a legjobban.Tökéletesen érzéketlen lenne ez a hadnagy? – tűnődött. Nincs benne semmibüszkeség, se szégyenérzet?

Stahlschmidt rátért a következő játékra.– Elég! Le a padlóra, hasra. Öt forgás balra, öt jobbra, és közben fel ne emelje a

hasát, vagy baj lesz!Ohlsen szófogadóan hasra feküdt, és körözni kezdett a padlón. Stahlschmidt

odament hozzá, és szándékosan rálépett az ujjaira. Ohlsen feljajdult, de nem szóltsemmit. Stahlschmidt sétálni kezdett Ohlsen két kézfején, hol egyikre, hol másikralépett rá. A hadnagy szeme elé vörös ködfüggöny ereszkedett, de egy halknyögésnél több nem hagyta el véresre harapdált ajkait.

Ezután egy puskát nyomtak a kezébe, egy súlyos, antik, belga példányt, éskivezették a folyosóra, ahol Greinert, a Keselyű segítségével próbára tették azőrizetes képességeit.

– Térdre! – üvöltötte Stever. – Tüzelésre felkészülni!Greinert körbejárta a hadnagyot, készen rá, hogy belekössön a legapróbb

111

hibába, de Ohlsen értette a dolgát, ha puskáról volt szó, Greinertnek pedig nem voltelég fantáziája ahhoz, kitaláljon valamit.

– Talpra, tüzelésre felkészülni! – ordította Stever.Ohlsen felpattant, s annak rendje és módja szerint vállához emelte a puskát.

Stever máris sorolta az újabb parancsokat:– Hasra! Térdre! Fegyverrel tisztelegj! Pihenj! Bajonettet fel! Le a földre! Vigyázz!

Tüzelésre felkészülni! Jobbra át! Balra nézz! Helyben futás!Ohlsen egyetlen szó nélkül végigcsinálta az egészet, aztán a többit is. Egészen

addig pattogtatták, amíg már alig kapott levegőt.– Vigyázz! – bömbölte rekedten Stever.A hadnagy abbahagyta a futást, és vigyázzállásba merevedett. Egy másodpercig

a falak mintha táncoltak volna körülötte, és Ohlsen attól tartott, hogy orra bukik, deaztán az érzés elmúlt, sikerült visszanyernie az egyensúlyát. De ez az egymásodperc is elég volt ahhoz, hogy Greinert észrevegyen egy apró ingást.

– Megmozdult! – kiáltotta izgatottan. – Vigyázzállásban kellene lennie, és őmozog!

Stever és Stahlschmidt, akik semmit nem vettek észre, átadták a stafétabototGreinertnek.

– Ezt nézzétek! – sikította Greinert. – Remeg, akár egy átfázott kutya! És még aztképzeli magáról, hogy tiszt! Ennek kellene felkészítenie az újoncokat, de még azt setudja, hogy kell vigyázzállásban állni! Még azt se tudja, hogyan kell eleget tenni egyparancsnak! – Közelebb lépett a hadnagyhoz. – Azt mondtam, álljon vigyázzba, nemazt, hogy dzsigget járjon! Amikor azt mondom, hogy vigyázz, akkor magavigyázzban áll. Ez azt jelenti, hogy odafagy a lába a padlóhoz, hogy szoborrá válik,hogy vadlovak se tudnák odébb vonszolni, és még egy földrengés se ingathatnámeg...

Ohlsen tovább tetézte a bűneit azzal, hogy eme költői kirohanás közben ismételőre mert lendülni. A Keselyű hátrébb lépett, levette a zubbonyát, hátrébb tolta asisakját. Sértődötten fújtatott egyet.

– Szomorú idők várnak Németországra – kesergett –, ha az egyszerűőrmesternek kell megtanítania egy tisztet ilyen alapvető dolgokra.

Hirtelen, minden előzmény nélkül, a hadnagy arcába ütött a jobb öklével. Ohlsenaz ütés erejétől kis híján hátraesett; hátrált néhány lépést, aztán ismét vigyázzbamerevedett, és egyenesen előrebámult, nem törődve azzal, hogy orrából a vér azubbonyára csepeg.

A Keselyű erre dührohamot kapott. Őrjöngött és üvöltözött, becsmérelt ésfenyegetőzött – mindezt maró obszcenitások sűrű áradata közepette –, aztán ő isutasítások sorozatát kezdte fröcsögni, olyan gyorsan, hogy Ohlsen még legjobbformájában se lett volna képes szinkronban maradni velük.

Miután ezt is megunta, és Ohlsen újfent vigyázzban állt – vértől maszatos arccal,dagadt orral, ziháló tüdővel és harangként zúgó fejjel –, Greiner újabb ötlettel állt elő.Néhány lépésnyi távolságból alaposan szemügyre vette a hadnagyot, időnkéntvihogva egyet a látványon, majd közelebb lépett, és belenézett áldozata szemébe,várta, hogy a másik lesüsse a tekintetét, vagy legalább pislogjon egyet. AmikorOhlsen erre se reagált, Greinert kerülgetni kezdte, némán galoppozva körülötte,körbe és körbe, szünet nélkül...

Ez jól ismert és hatásos trükk volt. A legtöbben az első öt perc után kidőltek.Néhányan, a keményebbek és tapasztaltabbak, esetleg kibírták tíz percig. Nagyritkán valaki negyedóráig is állta.

Ohlsen hadnagy tizenhárom percig bírta. A feje zsongott, a karja ólomnehézzé

112

vált, a térde remegett, és görcs állt az ujjaiba. Greinert, látva, hogy elérkezett az idő,a háta mögé állt. Várt még egy kicsit, aztán óvatosan kinyújtotta a kezét, majdhirtelen meglökte a hadnagy puskáját. A fegyver kicsúszott az elgémberedett ujjakközül, és a csendben iszonyatosnak ható zajjal a folyosó kövére esett.

– Tessék! – visította Greinert. – Hát ide jutottunk. Egy tiszt, aki még egy puskátse tud rendesen kézben tartani! A földre ejti, akár egy megunt játékot. – Előrement, ahadnagy elé állt. – Le a földre!

Ohlsen hálásan a hideg kőre rogyott. Greinert belerúgott.– Kapja fel azt a puskát, és kússzon! Fürgén, nem akarjuk itt tölteni az egész

napot. És nyalja közben a puskát. Azt mondtam, nyalja a puskát, maga barom!Kússzon és nyalja, kússzon és nyalja, egy-kettő, egy-kettő, csinálja, nem pihenünk.

A hadnagy pedig kúszott a folyosón fel-alá, és nyalta a puskát. Valahányszorelhaladt Stahlschmidt és Stever előtt, azok rátapostak az ujjaira és sértegették, svalahányszor elvonaglott Greinert előtt, kapott egy-egy rúgást az arcába, a fejébe,az ágyékába. Most már a szája is vérzett, a keze pedig úgy nézett ki, mint egyszétfőtt virsli. A feje körül fekete légyfelhő zümmögött.

Valaki talpra rántotta, és labdázni kezdett vele. Ide-oda lökdösték egymás közt, sközben addig ütötték, amíg öntudatlanul a földre nem zuhant. Greinert rúgott mégegy utolsót az ágyékába, de a hadnagy szerencsére már nem volt tudatánál, hogyfájdalmat érezzen. A hátán feküdt, oldalra fordult fejjel, szája széléből vér szivárgott.

– Hm – morogta elégedett Stahlschmidt. Képtelen volt megtörni a hadnagyszellemét, de legalább megtörhette a testét. – Rendben – intett a többieknek. –Dobjátok a 9-es cellába, és felejtsétek el.

Boldogan tért vissza az irodájába. Mindent egybevetve, ez a nap egészen jólalakult. A hadnagy a negyedik őrizetes volt, aki átesett a fogollyá avatásiceremónián. Stahlschmidt összedörgölte a két tenyerét, és az ablakhoz libbent.Bárcsak egy nap egy bizonyos Hans Graf von Breckendorf hadnagy is átesne ezena szertartáson! Bárcsak a lába előtt kúszna és reszketne meztelenül, és a két székközött ugrálna lecsúszott nadrággal, és tehetetlen húskupacként, vérző szájjalheverne a folyosón – akkor teljes lenne az öröme.

Stahlschmidt sóhajtott egy nagyot. Minden este azért imádkozott egy istenhez,akiben nem hitt, hogy Von Breckendorf egyszer a keze közé kerüljön. Olyanmélységesen gyűlölte Von Breckendorfot, hogy még a kényére-kedvére bízott tisztekfolyamatos megalázásávaL és kínzásával is csak részlegesen tudta csillapítani eztaz érzést. Soha, amíg élni fog, soha nem fogja elfelejteni azt, ahogyan VonBreckendorf bánt vele.

Egy verőfényes, forró szombat délelőttön történt, július közepén. Épp befejezte aszolgálatot, és az étkezdébe tartott, hogy megigyon egy sört. Kigombolta azubbonyát, fején hátratolta a sapkát... még most is emlékezett arra, ahogyanösszegyűlt szájában a nyál, amikor a sörre gondolt. Az étkezde lépcsőjének azaljában, elzárva az útját, Graf von Breckendorf hadnagy ült egy pompás tarka lónyergében. Tizenkilencedik születésnapja estéjén avatták hadnaggyá, és azt hitte,ettől bármit megtehet. Ahogy ő közelebb ért, a hadnagy kinyújtotta hosszú, csontoskarját, és a torkához nyomta a lovaglópálcája hegyét.

– Mi ez, Stabsfeldwebel? Gombolja be azonnal a zubbonyát! Nem tűröm, ha egykatona félig felöltözve jár. – Mikor a Stabsfeldwebel a helyére bújtatta a legfelsőgombot is, Von Breckendorf leeresztette a pálca végét, és a hasába döfött vele. –Mennyire elhízott! Nem tesz jót magának, hogy egész nap ott ül az asztala mögöttabban a börtönben. Nem mozog eleget. Nem egészséges dolog egy férfiembernekegész nap egy irodában görnyedni. Jöjjön velem, és meglátjuk, mit kezdhetek

113

magával.Nem volt választása. A hadnagy vágtára fogta a lovát, neki pedig loholnia kellett

utána, kapkodó lélegzetvételekkel magába kellett szívnia a kimelegedett ló, azagyonült nyereg és a hadnagy verítékének a szagát.

Von Breckendorf végigküldte minden akadályon a gyakorlópályán. Cafatokraszakadt egyenruhában, véresre karcolt arccal vánszorgott elő a szögesdrót alól, VonBreckendorf azonban ügyet sem vetett rá. Percnyi pihenést sem hagyva számára,az istállóhoz vezette, és az ostorával, lóhátról, néhányszor végigkergette azugratópályán. Von Breckendorf még ezután sem unta el a szórakozást. Adott neki tízpercet arra, hogy öltözzön át, és teljes harci felszerelésben menjen vissza a pályára– még a gázmaszkját is magával kellett vinnie –, aztán harminchatszor körbefuttattaa pályán, ezúttal kötőféken vezetve őt. Valahányszor megtorpant, hogy levegőtvegyen, Von Breckendorf a lovaglópálcával a vállára csapott. Az ájulás szélén volt,amikor a hadnagy végre elengedte.

– Remélem, sikerült ledolgoztatnom magáról néhány kilót – vigyorodott elkajánul. – További jó napot, Stabsfeldwebel. Biztos vagyok benne, hogy mégtalálkozunk.

Stahlschmidt is remélte, tiszta szívéből. Minden reggel ezzel a reménnyel ébredt,minden reggel lázas tekintettel futotta végig az asztalára tett névjegyzéket. Senkinem merte közölni vele, hogy Von Breckendorf egy évvel korábban elesettSzevasztopolnál... Ha megtudta volna, minden bizonnyal gutaütést kap.

Az elkövetkező napokban a börtön személyzetének a szokásosnál is többtennivalója akadt, néhány boldog új lakót úgy zártak be a cellájába, hogy nem kellettátesnie a felavatási ceremónián. Odakint átfogó offenzívát indítottak azon tisztekellen, akik baráti kapcsolatba kerültek az elfoglalt országok lakosságával, minekeredményeképpen a letartóztatások száma ugrásszerűen megnőtt. Mindenkigyanúba került, aki csak egyetlen jó szót is váltott valamelyik ellenséges nemzetfiával. Példának okáért, egy óvatlan oldenbourgi tüzértiszt, miután kijelentette, hogyWinston Churchillt sokkal megnyerőbbnek tartja, mint egyes német személyiségeket,a kopók karmai közt találta magát, mielőtt még becsukhatta volna a száját.

Egy lovassági tisztet, aki úgy tisztelgett, hogy közben a győzelmet jelképező „V”-tformált az ujjaiból, pillanatok alatt Herr Bielerthez röpítettek: megsértette a hírhedt91. paragrafust. Többé soha nem látták.

A vádlottak többsége egy órán belül nemhogy bevallott mindent, de mégismerősök és barátok neveit is megadta, akár bűnösök voltak azok, akár nem. PaulBielert sikeres háborút vívott.

Ami Ohlsen hadnagyot illeti, a 9-es cellából gyakran szállították át Bielertirodájába, amely gyéren volt ugyan bútorozva, de mindig akadt benne egy vázányifriss szegfű. Ohlsen idővel annyira hozzászokott ezekhez a látogatásokhoz, hogymár a szegfűk látványa sem tudta szórakoztatni.

Az ideje többi részét a cellájában töltötte, ahol fejét a hideg falnak nyomta, hogynémileg enyhítse a fájdalmat. Visszagondolva a fronton eltöltött időre, keserűen arraa következtetésre kellett jutnia, hogy sokkal jobb volt ott, mint itthon, ebben anémetországi fogházban. Gyakran tűnődött azon, miért nem látogatja meg senki aszázadától. Nem tartotta valószínűtlennek, hogy már halottnak hiszik. A Gestapobevett szokásai közé tartozott, hogy már napokkal vagy hetekkel korábbanmegtörténtnek állítottak be egy kivégzést.

Szigorúan őrizték, és elszigetelték a többi őrizetestől a séták ideje alatt, így nemtudott szót váltani senkivel. Greinert és Stahlschmidt egész sétaidő alatt résenvoltak, fel-alá sétáltak az udvaron, Stever és az őrök pedig felmásztak a falak

114

tetejére, kakasülőről figyelték a műsort. A sétaidő távol állt attól, aminek lennie kellettvolna – a cella egyhangúságát felváltó mozgás helyett kész rémálom volt. Azőrizeteseknek fél órán át futniuk kellett körbe az udvaron, felemelt kézzel, kinyújtottlábbal. Hallatlanul szórakoztató látványt nyújtottak, és hallatlanul kimerítő volt agyakorlat. Összerázta az egész testet, és görcsöt állított a végtagokba. Stahlschmidttalálmánya volt, és a Stabsfeldwebel rendkívül büszke volt erre.

Amikor az SD-sek első alkalommal jöttek a hadnagyért, hogy elvigyék Bielerthez,Ohlsen szétrugdosott orra és arca láttán olyan röhögés jött rájuk, hogy még a könnyis kicsordult a szemükből.

– Mi történt magával, mi? Leesett a lépcsőn?Stahlschmidt készségesen elmagyarázta, hogy a hadnagynak rossz álmai voltak,

és hánykolódás közben leesett az ágyról. A jókedv erre a tetőfokára hágott.– Különös – jegyezte meg az egyik Unterscharführer a szemét törölgetve –,

milyen sok őrizetesed esik ki az ágyból. Azon tűnődöm, nem kellene-e odakötözniőket éjszakára. Az ő épségük érdekében, természetesen...

Ohlsen cellájának a falára egy apa néhány szánalmas sort vésett a fiának.Istenhozzádot mondott neki, és gondjaira bízta a világot. Erich Bernert, ezredes,4.15.40. Vajon elég idős volt a fia ahhoz, hogy meséljen neki valaki az apjáról? Ésvajon megtette ezt valaki? Erről Ohlsennek is a fia jutott eszébe, Gerd, akit afelesége és annak családja egy Oranienburg melletti nemzetiszocialistanevelőtáborba küldtek. Ohlsen tisztában volt vele, hogy ha egyszer meghal, akkoregyetlen percig se fognak habozni az apja emléke ellen nevelni őt. Talán már neki isláttak. Az apád áruló, az apád eladta a hazáját, az apád a nép ellensége! Aztán ottvolt a felesége családja, a büszke, merev nyakú Länderek, akik soha ki nemállhatták őt. Minden megerőltetés nélkül maga elé tudta képzelni Frau Ländert, amintsugárzó arccal veszi tudomásul a halálhírét. Egy áruló, becsmérelte a Führert – aszemében nem lesz több egy közönséges gyilkosnál. Diszkrét hangon, egy csészedélutáni tea fölött vallja be gőgös ismerőseinek, mennyire szégyelli, hogy egy ilyenember került a családba, és mennyire örül annak, hogy végre megszabadultak tőle.

Ohlsen hadnagy egyre inkább úgy érezte, hogy mindenki megfeledkezett róla.Mintha már nem is élne. Nem, a halál nem töltötte el félelemmel, sőt örült volna neki,mert legalább feloldozást jelentett volna a fájdalom alól, de nehéz volt feldolgozniazt, hogy egyedül kuporog egy cella mélyén, miközben odakint az emberek nevetnekés sírnak, harcolnak és játszanak, és közben halvány fogalmuk sincs az őlétezéséről. Milyen könnyű megszűnni! Milyen hamar felejtenek az emberek,mennyire nem törődnek...

Egy nap mégis látogatói érkeztek. Papa és a Légiós keresték fel, és a függönyegyből fellibbent, s ő már nem érezte magát kísértetnek, hanem újra a világ részevolt. Nem vihették magukkal, de legalább emlékeztek rá. És noha se Papa, se aLégiós nem másíthatták meg a végzetét, most legalább tudta, hogy a bánásmód,amiben részesült, nem marad viszonzatlanul. Jókora adag elégtételt jelentett tudni,hogy azok, akik gúnyolták, megalázták és félholtra verték, ugyanúgy elítéltek, mint ő,és még csak nem is sejtik.

A kis Légiós jól megjegyezte mindhármukat, Stahlschmidtet, Stevert és Greinert,márpedig a Légiós mindig emlékezett arra, akit megjegyzett magának. Stever velükvolt a látogatás egész ideje alatt, és a Légiós jelenléte láthatóan feszélyezetté tette.Eleinte megpróbált részt venni a beszélgetésben, de a Légiós világosan értéséreadta, hogy nem igénylik a társaságát. Stever lenyelte ezt a sértést, és körbekínáltaőket cigarettával, noha a dohányzás tilos volt. Elfordították a tekintetüket, ésegyetlen szót se szóltak hozzá.

115

A látogatás végén a Légiós fürkésző tekintettel felnézett Steverre.– Maga Stever, ugye? Az a kövér pacák pedig, az irodában, az Stahlschmidt? A

cimborája pedig, akivel láttam, mielőtt bejöttünk volna... az a karvalyorrú... őtGreinertnek hívják?

– Igen – felelte Stever, bár fogalma se volt, mire jó ez az egész.– Rendben. – A Légiós bólintott, majd kellemetlenül az Obergefreiterre

mosolygott. – Rendben. Erre emlékezni fogok. A neveket és az arcokat soha nemfelejtem el. Soha. Jó napot.

Azzal kiballagott a folyosóra, egy dalt dúdolva, elég hangosan ahhoz, hogyStever is hallja: „Gyere, gyere, gyere, ó halál...”

Stever visszabaktatott Ohlsen cellájába. A Légiós teljesen felzaklatta. Volt valaminyugtalanító abban az emberben. Stever leült az ágy szélére, és Ohlsenre nézett.

– Szép kis gazember a barátja – állapította meg. – Olyan ember benyomásátkelti, aki még a saját nagyanyját is hátba késelné egy fél szál cigarettáért. Alaposanbelém rakta a frászt. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy elmebajos. Nemtudom, hogy hagyhat egy tiszt ilyen embereket lógni maga körül.

Ohlsen vállat vont.– Nem lóg körülöttem. A Légiós nem lóg senki körül. Ő afféle magányos farkas.

Egyetlen barátja van csak: a halál.– Mit ért azon, hogy a halál? – borzongott meg Stever. – Nem értem. Gyilkos

vagy valami ilyesmi?– Néha gyilkol is. Amikor kedve van. Azokat szokta eltenni láb alól, akik vétenek

az ő úgynevezett morális kódexe ellen, ami egy kicsit más, mint az enyém vagy amagáé. Először is nem olyan toleráns. A Légiós nem fogad el mentségeket. Őegyben bírának és végrehajtónak is tekinti magát. Ez is az erkölcsi kódexének arésze: az ember addig ne hozzon ítéletet, míg nem képes végrehajtani azt. A Légiósazonban mindig kész rá.

Stever a zubbonya ujjába törölte a homlokát.– Nem kellene annyira szabadjára engedni az efféle fickókat. Frászt hoz az

emberre. Ismertem néhány verőlegényt az RSHA-tól, de a cimborájukhoz képestkisfiú mind. Az embernek elég ránéznie, és máris lúdbőrözik a háta.

– Nem túl kedves, ezt elismerem – mondta mosolyogva Ohlsen. – De mégis vanbenne valami báj, nem gondolja?

– Báj? Fenét! – Stever hangja hirtelen bizonytalanná vált. – Gondolja, hogy vanvalami baja velem?

– Miért engem kérdez? – vont vállat Ohlsen. – Honnan tudhatnám? Nem szokottbeavatni a titkaiba. A Légiósnál egyébként se tudhatod. Csak akkor jössz rá, amikormár késő. De valami mást is megfigyelhetett rajta, Stever: úgy mozog, akár egymacska. Hangtalanul. Gumitalpú bakancsot visel, persze, de nemcsak erről van szó.Az évek során szerzett tapasztalat tette ilyenné. A háta mögé tudna osonni egykaviccsal, faágakkal és üvegtörmelékkel felszórt ösvényen úgy, hogy maga csakakkor venné észre, amikor a kését már a bordái közé mártotta.

– Szerencsére – szedte össze magát Stever –, semmivel nem ártottam neki.Korábban soha nem láttam, és a jövőben sem kívánom látni. – Levette a sisakját, ésmegtörölte a homlokát. – Én csak egy Obergefreiter vagyok – panaszkodott. – Nemén adom itt ki a parancsokat. Csak egy nyomorult pöcs vagyok, aki végrehajtja őket.

– Persze – értett egyet Ohlsen. – Nem kell mentegetőznie. Nem élvezi, ha tökönkell rúgnia az embereket, mindazonáltal kénytelen megtenni a dolgot...

– Pontosan – bólogatott Stever. – Mondok magának valamit, hadnagy.Stahlschmidt az, ő az, aki a kezében tartja a szálakat errefelé. Ő a Stabsfeldwebel, ő

116

itt a nagyfőnök. Úgyhogy, ha a haverja mindenképpen ki akar belezni valakit, háláslennék neki, ha Stahlschmidtet venné célba. Marius Alois Joseph Stahlschmidt, ez ateljes neve annak a rohadéknak. Igaza van, hadnagy. Ki nem állhatom, amikor végigkell néznem, hogy valakit péppé ver. Különösen, ha tiszt az illető. De hát mittehetnék? Én csak egy Obergefreiter vagyok. Ami azt illeti, mostanában azongondolkozom, nem kellene-e áthelyeztetnem magam. Komolyan mondom, elegemvan ebből a helyből. Emellett bajba se szeretnék kerülni. Úgy értem, azok közül, akikidejönnek, némelyiket kiengedik. Nem túl gyakran, de azért megesik. Meg azokközül is, akiket büntetőezredekbe küldenek,

egy-kettő túlélheti a háborút, nem igaz? Ezek egy nap mind vissza fognak jönniide, hogy bosszút álljanak Stahlschmidten, én pedig nem szeretnék a közelben lenni,amikor ez megtörténik. Úgy értem, ők nem tudhatják, hogy én csak a munkámatvégzem, és parancsra cselekszem. Maga se gondolta, amíg el nem mondtam, nemigaz?

Ohlsen hadnagy komoran igent intett a fejével. Stever felállt.– Mutatok magának valamit. Engem egy párizsi lovassági ezredtől helyeztek át

ide. – A hadnagy ölébe hajította a katonakönyvét. – Látja? 12. lovassági ezred. Azoka tetvek ebbe a pöcegödörbe hajítottak. Nem én akartam jönni, nehogy azt higgye!Csakhogy nem volt beleszólásom a dologba. Többször is kértem az áthelyezésemetinnen, elhiheti, de mit tehetnék, ha Stahlschmidt nem akarja, hogy elmenjek?Megszokott

engem, és szüksége van rám: amikor túl messzire megy és úgy leüt valakit, hogyaz ottmarad. Ilyenkor itt vagyok én, hogy alibit szolgáltassak neki. Tanúnak kellekneki. Hogy elmagyarázzam, önvédelem volt, meg a többi.

– Értem. – Ohlsen visszaadta a katonakönyvet. – Árulja el nekem, Stever, hiszmaga Istenben?

Stever riadtnak látszott, mint aki valamiféle csapdát sejt.– Nem, nem igazán. Nem mondhatom.– Szokott imádkozni?– Nos... – Stever szégyellősen lóbálni kezdte fél lábát – néha, nagy ritkán. Amikor

nyakig vagyok a szarban, és nem látok más kiutat. De nem állíthatom, hogyhasználni szokott. – Stever begombolta a zsebét, majd hirtelen fellángoltlelkesedéssel Ohlsen felé fordult. – Figyeljen rám, hadnagy! Mostantól gondjátviselem magának. Most, hogy így elbeszélgettünk, remélem, jól meg fogjuk érteniegymást. Szeretne esetleg valami olvasnivalót? A legtöbb tisztet szórakoztatja azolvasás. Nos, elemelek majd valahonnan néhány könyvet, és elhozom őketmagának. Csak vigyázzon, nehogy Stahlschmidt észrevegye őket magánál. AmiGreinert illeti, miatta nem kell aggódnia. Ő más cellákért felel, ezek itt lent azenyéim. És mielőtt elmennék, kap tőlem valamit ajándékba, hadnagy. Valamit, amitdirekt magának hoztam. Elszívtam belőle vagy kettőt, de azért kitart magánaknéhány óráig. – A matrac alá csúsztatott egy pakk cigarettát, és cinkosan kacsintott.– Maga és én cimborák vagyunk, he? Csak arra kérem, a szellőzőnyílás mellettszívja el őket, hogy ne érezzen a füst a cellában.

Az ajtó felé indult, de pár lépés után visszafordult.– Ma este fogjuk megkapni a csokoládé-fejadagunkat. Szereti a csokoládét,

hadnagy? Magának adom a fejadagomat. A vécétartály mögé fogom rejteni. Hapisilni megy, szedje ki onnan, rendben? És... ugye, beszél a cimborájával? Elmondjaneki, hogy Stahlschmidt az, aki neki kell. Mondanom se kell magának, hadnagy,hogy a nyakamat teszem kockára, amikor cigarettát, csokoládét meg könyvet adokmagának. Már pusztán azért bajba kerülhetek, hogy így szóba álltam magával, de

117

valahogy rokonszenvesnek találtam az első pillanattól. Emlékszik, hogy magárakacsintottam Stahlschmidt háta mögül? Emlékszik rá?

– Nem mondhatom – vallotta be Ohlsen.– Nos, én igen – állította Stever. – És még valami: ne féljen attól, hogy beijedek

Stahlschmidttől, és bajba keverem magát. Én senkitől se félek. Ezt bárkitőlmegkérdezheti, aki ismer engem. Lengyelországban szereztem a kétVaskeresztemet, pedig elég kemény odaát a katonaélet. Nagyon kemény. Az oroszfront semmi Lengyelországhoz képest, ezt én mondom magának. Én voltam azegyedüli a században, aki Vaskeresztet kapott. Ezt is mondja meg a barátjának!Meg azt is, hogy nem gubbasztottam mindig ezen a szemétdombon. A fronton isharcoltam. Westa Platánál, például. Egy egész szakaszt töröltem el a föld színérőlfél kézzel. Ez olyan igaz, mint az, hogy most itt állok. Ezért kaptam az EKII-t*.Varsóban pedig négy, partizánokkal teli légvédelmi óvóhelyet pusztítottam el.Egyetlen lángszóróval! Senki nem jutott ki élve. Ekkor kaptam az EKI-et. Látja, énismerem a dörgést, s azzal se vádolhat senki, hogy nem vettem ki a részem aháborúból. Majd’ megőrültem azért, hogy Sztálingrádhoz mehessek, de a rohadékoknem engedtek el.

Kinyitotta az ajtót, kiment, de aztán visszafordult, és bedugta a fejét.– Mondja – kérdezte Ohlsentől –, a barátja az a fajta, aki kést használ?– Igen – felelte halálkomolyan Ohlsen. – Elég jól bánik vele.Stever bezárta az ajtót, és remegő térdekkel áttotyogott a mosdóba, és hideg

vizet engedett a fejére néhány percen át.Ohlsen, magára maradva a cellájában, megvetően lesepergette a takarónak azt

a részét, ahol Stever ült, aztán kinyújtózott az ágyon, és két kezét összekulcsolva atarkója alatt, a mennyezetet bámulta mosolyogva. A bosszúállás ideje elérkezett, éső maga is aktívan részt vehetett benne.

Stever csepegő hajjal kitámolygott a folyosóra, és Stahlschmidt irodájába sietett.Kopogás nélkül robbant be az ajtón.

– Látta a 9-es látogatóit, Stabsfeldwebel? Látta azt a kis sebhelyes fickót? Látta atekintetét? Látta...

– Nyugalom, Stever, nyugalom. – Stahlschmidt résnyire szűkült szemmelfürkészte az alárendeltjét. – Láttam őket, és akkor? Jelentéktelen kis figurák. Amipedig a sebhelyest illeti, szerintem részeg volt. Részeg, akár egy disznó. Figyeltem,amikor végigment a folyosón. Valami szentimentális badarságot énekelt a halálról.

– A halálról? – suttogta Stever.– Nos, vagy részeg volt – állította Stahlschmidt –, vagy a légnyomás csinált

belőle hülyét. Nem csodálkoznék rajta, ha ez utóbbiról lenne szó. Szinte kétrétgörnyedt a sok kitüntetés alatt. Ezek a harctéri hősök kiszámíthatatlanok.

Stever megtörölte a homlokát, és lehuppant egy székre.– Nem tudom, hogy kiszámíthatatlan-e, de hogy őrült és veszélyes, az biztos.

Jobb lesz vigyázni vele, én mondom. Jézusom, hogy is hagyhatják szabadonmászkálni egy ilyen arccal? Látta a heget, ami kettévágta a fél arcát? Változtatta aszínét, esküszöm! És a keze, még sose láttam hozzá hasonlót!

– Túl élénk a fantáziád, Stever. Szerintem éppen olyan keze van, mint másnak.– Olyan kéz, amely fojtogatásra termett – mondta rekedten Stever.Stahlschmidt türelmetlenül krákogott egyet, majd felkapta a látogatási engedélyt.– Willie Beier és Alfred Kalb – mormogta.– Ő az! – kiáltotta fel Stever. – Alfred Kalb! Ez a neve!– Jól van, azért még nem kell kiabálni. – Stahlschmidt a nagyítóján át

megvizsgálta az engedélyt. Győzedelmesen elvigyorodott. – Vessél csak egy

118

pillantást erre az aláírásra, Stever.– Mi a baj vele? – bandzsított a papírra Stever.Stahlschmidt bosszúsan felkapta a fejét.– Stever Obergefreiter, én téged mindig is intelligens férfinak hittelek. Nem

tartottalak ugyan zseninek, de komplett hülyének sem. Van valami a fejedben, amilegalább hasonlít az agyra. Ha nem így lenne, már régen egy büntetőszázadbadugtalak volna. De most nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy nem szeretekretardáltakkal dolgozni. Eltompítják az embert, és lassítják a munkában. Ezértfigyelmeztetlek, ha csak motyogni és segget vakarni tudsz, valahányszor felteszekneked egy egyszerű kérdést, akkor jobb lesz, ha felszívódsz innen, mielőtt még énrúglak ki.

– Hadd nézzem meg jobban – könyörgött Stever. – Ma valahogy nem vagyokönmagam. – Felkapta a nagyítót, és megvizsgálta a papírt. Megnézte innen,megnézte onnan, odavitte az ablakhoz, becsukta egyik szemét, aztán a másikat,mindent megtett, csak éppen fejre nem állt, de akkor se látott semmi különöset azaláíráson.

– Nos? – kérdezte Stahlschmidt.– Igen! – Stever az asztalra tette a nagyítót és az engedélyt, és hátrált egy

lépést. – Igen, most, hogy említette, tényleg van benne valami furcsa. Attól tartok, azén szemem nem olyan éles, mint a magáé. Nem is vettem volna észre, ha nem hívjafel rá a figyelmem.

– Hm! De sokáig tartott! Neked vagy szemüvegre van szükséged, Stever, vagyaz agyad kezd lágyulni. Korábban kellene lefeküdnöd esténként. Aludjál mindennapnyolc órát, és ne igyál annyit. És vigyázz rá, hogy a bélműködésed rendben legyen.

Stahlschmidt kinyitotta az íróasztal alsó fiókját, elővett egy whiskys üveget, ésteletöltött két poharat.

– Azért örülök, hogy a végén mégis észrevetted. Az aláírás minden bizonnyalhamisítva van. Még jó, hogy te is így látod.

Stever szeme elkerekedett. Keze, mely automatikusan a whisky felé nyúlt,megállt a levegőben, tétovázott egy pillanatig, aztán irányt változtatott, és lecsapottaz engedélyre. Stever harmadjára is megnézte papírt, de még mindig nem látott rajtasemmi különöset.

– Láttál már valaha olyan engedélyt az én irodámban – kérdezte tőleStahlschmidt –, amit maga Paul Bielert írt volna alá, saját kezűleg? Nem pecsételvevan, nem nyomtatva, hanem tollal és tintával! – Megrázta a fejét. – Persze hogy nemláttál ilyet! A Standartenführer soha nem alacsonyítaná le magát odáig, hogyszemélyesen írjon alá minden vacak kis papírt, ami átmegy a kezén. Még én seteszem, nemhogy ő. Még én is bélyegzőt használok. – Gonoszul elvigyorodott. –Akárcsak te, alkalmanként, nem igaz, Stever? Bélyegzőt az én aláírásommal...

– Én? – tátogott Stever. – Még soha nem tettem ilyet!– Nem? – vonta fel a szemöldökét Stahlschmidt. – Nos, talán nem voltál

tudatában annak, amit tettél. Netán amnéziában szenvedsz? Vagy néha kikapcsol azagyad? Látod, nem vádollak, ha ugyanis megtenném, akkor nagy bajba kerülhetnél.Mert az okirat-hamisítás nagy bűn ám!

– Persze hogy az! – kiáltotta sértődötten Stever. – Éppen ezért nem tudnék soha,soha... – Elhallgatott egy pillanatra. – Úgy értem, miért kellene ilyet tennem?

– Ó, kedves Steverem, tucatnyi okot is felsorolhatnék. – Stahlschmidtkényelmesen elterpeszkedett. Élvezte, hogy megszorongathatja Stevert. – Mondjuk,kártyaadósság? Vagy be akartál szerezni valamit, amit a feketepiacon jó áron ellehet adni? Ne etess azzal, hogy nem tudod, mi mindenre lehet használni egy

119

bélyegzőt! Mint már említettem, te okos ember vagy, márpedig az okos ember nagycsirkefogó.

– De Stabsfeldwebel, maga is okos ember! – jelentette ki önelégült mosollyalStever.

Stahlschmidt szemöldöke a feje búbjáig szaladt.– Vigyázzon, mit mond, Stever. Ne feledkezzen meg róla, milyen pozícióban van.

Maga csak egy Obergefreiter, úgyhogy ne akarjon túl sokat megengedni magának. –Maga elé húzta az engedélyt. – Nézzük meg még figyelmesebben. Egy kisszerencsével Willie Beier és Alfred Kalb hamarosan a hadnagy mellett fognakcsücsülni, de ezúttal nem látogatóként.

Stever várakozóan összedörzsölte a tenyerét, aztán mohón a whiskyért nyúlt.– Istenem, ha ez megtörténne, ígérem, hogy megjavulnék! Új ember lenne

belőlem! Úgy érezném, mintha Ő fentről azt mondta volna, hogy: nos, én létezem,fiam, íme a bizonyíték. Érti, mire gondolok? Még misére is eljárnék, egyszer egy...egyszer egy hónapban. Igen, megtenném. Minden hónapban. A reggeli misére –tette hozzá jelentőségteljesen.

– Nem gondolod, hogy ez azért túlzás? – mormogta Stahlschmidt.– Ennél többet is megtennék! – bizonygatta Stever. – Letérdepelnék és

imádkoznék. Istenem, ha a kezem közé kerül itt bent az a sebhelyes, én... énkivájom mindkét szemét.

– Mint Greinert annak az őrmesternek, akinek a pofáját annyira nem bírta?– Pontosan! A hüvelykujjammal tenném, akárcsak ő! A szájába tömnék egy

rongyot, hogy senki ne hallja, és kivájnám a szemgolyóit.– Ez egészen jól hangzik – mondta Stahlschmidt –, csak azon tűnődöm,

meglenne-e hozzá a merszed, ha itt lenne az ideje.– Azzal a patkánnyal igen! – Stever vidáman az asztalra csapta a poharát. –

Most már újra a réginek érzem magam! Szinte látom azt a kettőt, ahogyberugdossuk őket a celláikba.

Stahlschmidt elismerően bólintott. Ebből még remek kis móka kerekedhet, és hamégse lenne hamis az aláírás, mindent Steverre kenhet. Felemelte a telefonkagylót,és tárcsázott egy számot.

– A hadbiztosságot kérem. Feldwebel Rinkennel akarok beszélni. Itt StahlschmidtFeldwebel, a helyőrségi fogházból... Te vagy az, Rinken? Miért nem mutatkozol be,az isten szerelmére. Honnan tudjam, kivel beszélek! Figyelj csak, van egy munkámszámodra. Azt akarom, hogy... Mi? Mit mondasz? – Figyelt egy pillanatig, aztánbeleordított a kagylóba. – Jobban jársz, ha teszed, amit mondok, és nemkérdezősködsz! Elhiszem, hogy nem érsz rá, mi se érünk rá, hülyére dolgozzukmagunkat a sok szar alak miatt, akiket nektek kellene elintéznetek, úgyhogy te csakfogd be a szád! Egyébként is, sima ügy. Csak annyit várok el tőled, hogy behozassnekem két fickót, mégpedig minél hamarabb. Van egy tollad? Jó. Mondom anevüket. Willie Beier és Alfred Kalb. Lejegyezted? Rendben. Meglátogatták az egyikőrizetesemet, és nem tetszik nekem a képük. Különösen azé a Kalbé nem. Vagyelvitte a fél eszét a légnyomás, vagy hülyére itta magát. Mindegy, a lényeg az, hogyhamis engedéllyel jöttek be, ezért szeretném, ha behozatnád őket kihallgatásra,amilyen hamar csak lehet, és... – Elhallgatott, gyanakvó arcot vágott. – Mi az, minnevetsz?

– Rajtad! – Rinken hahotázását még az asztal ellenkező oldalán is hallanilehetett. Stever kérdőn Stahlschmidtra nézett. – Komolyan, Stahlschmidt, teelvesztetted a maradék józan eszedet is? Mi közöm nekem ahhoz a kétholdkóroshoz? A te balekjaid, intézd el te őket. A Heeresarmeevorschrift*1940.

120

április 26./979, 12. bekezdés, 8. cikkely értelmében neked kötelességed jelenteni, hailyen történik a te felügyeleted alá eső területen. Mindaddig, míg nem tettél jelentést,a kezünk meg van kötve. Én csak azt remélem, a te érdekedben, hogy tévedésrőlvan szó. Nem hangzik valami jól, fel tudod fogni? Két ember csak úgy besétálhozzád egy hamis engedéllyel, amit senki se ellenőriz? Engedély nélkülmeglátogatnak egy rabot az orrod előtt? – Elítélően csettintett a nyelvével. – Nemszeretnék a helyedben lenni! Ezért még megütheted a bokádat! Rögtön el kellettvolna kapnod őket.

Stever, aki közelebb osont Stahlschmidthez és hallgatózott, Rinken hallatánriadtan az ajtó mellé ugrott, mintha a telefontól való távolság védelmet jelentett volnaa burkolt fenyegetés ellen.

Stahlschmidtnek jó néhány higanymilliméterrel lejjebb ment a vérnyomása.– Ide hallgass, Rinken, ne csináld ezt velem. Nem kell komolyan venni, amit

mondtam. Azért is hívtalak téged, nem hivatalosan, mert nem vagyok biztos benne,hogy az engedély hamis. Csak gondolom, hogy az, ezért szeretném ellenőriztetni, ésarra kérlek...

– Fenét! Egy perccel ezelőtt még azt akartad, hogy vitessem be őket, mert hamisengedélyt használtak.

– Nem, nem, én csak azt mondtam, hogy azt hiszem...– Hiszed a seggem! – vágott durván a szavába Rinken. – Semmi értelme kibúvót

keresni, Stahlschmidt, van egy fültanúm, aki mindent hallott. A mellékvonalonhallgatózik.

– Kapja be a tanúd! – morogta Stahlschmidt. – Gondolod, hogy érdekel egytetves tanú? Gondolod?

– Akár érdekel, akár nem – felelte szárazon Rinken –, már mondtam neked, hogysemmi közünk az ügyedhez. Jelentést kell írnod. Nem is olyan régen éppen temagad közölted velünk, hogy az, ami a te börtönödben történik, senkire nemtartozik. Ha lett volna egy csepp eszed, már lakat alatt volna a két fickó. De mivelnincs, és mivel az esetet a tudomásomra hoztad, attól tartok, értesítenem kell Segenalezredest. Be fogjuk hozatni a két jómadarat kihallgatásra, és egykettőre mindenttisztázunk. A te jelentésedre azonban ettől még szükségem van.

Stahlschmidt mérgében a szoba másik végébe rúgta a papírkosarat, aztán jóképet vágott, és higgadt hangot erőltetett magára. Talán egy kicsit óvatosabbankellett volna előadnia a dolgot.

– Nézd, átgondoltam a kérdést, Rinken, és tényleg igazad van. Az énfelelősségem, rám tartozik, nem is kellett volna zavarjak vele téged. Sajnálom, éncsak azt hittem, hogy te is...

– Jól van, jól van – vált hirtelen megértővé Rinken. – Mindannyian követünk elhibát. Nem szólok Segennek. A te jelentésedet azonban várom.

– Igazán, nem kellene fáradoznod...– Van valami, ami érdekelne – szakította félbe Rinken. – Kinek az aláírását

hamisították az engedélyre?– A Bielertét.– A Bielertét? Értem. Ebben az esetben az ügy tényleg komoly. Késedelem

nélkül intézkedni fogok, nem is várok az írott jelentésre.– Figyelj…– Jut eszembe, Stahlschmidt, hallottál róla, hogy egy új gyalogsági büntetőezred

áll szervezés alatt? Azt mondják, szükségük van tapasztalt tiszthelyettesekre. Miértnem jelentkezel önként?

– Rinken, kérlek! – könyörgött Stahlschmidt. – Ne fáraszd vele Segen alezredest.

121

Ejtsd az ügyet. Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, hamis-e az aláírás vagy sem,én csak túlbuzgó voltam. Az a két alak egyébként sincs már a körzetben.

– Nincsenek? – Rinken hangjából boldogság áradt. – Komolyan, Stahlschmidt, mia fenét csinálsz te ott? Bárki mehet-jöhet nálad? Mit vezetsz te, művészeti galériát?Egyáltalán, ki engedte be azokat az embereket? És ki engedte őket ki? Ki ellenőriztea papírjaikat?

– Én – válaszolta ingerülten Stahlschmidt. – Tudod jól, hogy én. Tudod, hogynincs, akire rábízhatnám ezt a munkát. Isten bizony, senki nincs itt, akibenmegbízhatnék.

Rinken gúnyosan felnevetett.– A bizalomról szólva, Stahlschmidt, remélem, hogy nem felejtetted el azt a száz

márkát, amivel tartozol nekem. Száz márka, plusz huszonnégy százalék kamat.– Nem feledkeztem meg róla. Soha nem feledkezem meg a tartozásaimról,

különösen, ha egy barátról van szó. A helyzet azonban az, Rinken, hogypillanatnyilag nem vet fel a pénz. Volt... volt egy kis extra kiadásom. Két rendegyenruha, meg egy pár csizma. Tudod, hogy van ez, ha az ember Stabsfeldwebel,nem járhat rongyokban. És micsoda árak vannak mostanság! Négyszer annyitfizettem a csizmáért, mint amennyit ér. Ami pedig a kamatot illeti, a kölcsöntbarátként adtad, kamatról nem volt szó.

– Nem hiszek a fülemnek, Stahlschmidt – mondta hűvösen Rinken. – Először is,felhívsz engem, hogy hamisított engedélyekről regélj, meg őrült bűnözőkről, akikki-be járkálnak a börtönödből anélkül, hogy bárki is megkérdezné legalább anevüket, most pedig egyenruhákról és csizmákról mesélsz, aztán mindennektetejébe letagadod, hogy pénzt kértél kölcsön tőlem!

– Nem, nem, én csak a kamatot mondtam – tiltakozott Stahlschmidt.– Száz márkával tartozol, plusz huszonnégy százalék kamattal – mondta konokul

Rinken. – Letagadod a kamatot, letagadod a tartozást. Ez már több a soknál.Beszélek rólad Segen ezredesnek. Ezt nem fogod csak úgy megúszni.

Egy kattanás, és a vonal megszakadt. Rinken letette a kagylót. Stahlschmidtmozdulatlanul bámulta a készüléket, és közben egyre csak az járt a fejében, hogyanfordulhatott ennyire visszájára a dolog.

– Mit mondott? – Stever tétován az asztal irányába lépett.– Semmi közöd hozzá! – vicsorított rá Stahlschmidt.Mérgesen fel-alá koslatott a szobában, belerúgott mindenbe, ami az útjába került,

kékre-zöldre verte az öklét az irattartó szekrényen, többször is ráköpött Himmlerfényképére, aztán egyszer csak fogta magát, és visszaült a telefon elé.

– Paul? Te vagy az, Paul? Itt Alois. – A hangja lágyan, kedvesen, hízelgőenhömpölygött át a vonal másik végére. – Nézd, Paul, igazán sajnálom, hogy eddigkéslekedtem a tartozás kiegyenlítésével. A kamattal is minden rendben lesz, teljesenigazad van, de hát tudod, az ember próbálkozik, nem fizet feleslegesen, ha nemmuszáj. Így csinálod ezt te is, nem igaz, Paul? Az ember már csak így van vele, nehidd, hogy nem akarok fizetni...

– Helyes – mondta ridegen Rinken. – Engem csak az érdekel, hogy mielőbbmegkapjam a pénzt. Holnap délig adok haladékot, de egy percig se várok tovább.Száz márka és a kamat.

– Nézd, esküszöm neked – ígérte Stahlschmidt –, esküszöm, Paul, hogy időbenmeg fogod kapni a pénzt. Beleteszem egy borítékba, és odaküldöm vele Stevert.

A szoba egy távoli sarkában Stever hevesen rázta a fejét, de Stahlschmidt ügyetsem vetett rá.

– Csak arra kérlek, Paul, a barátságunk kedvéért, hogy mondd el nekem, miként

122

kerülhetnék ki ebből a csávából. Az egész egy szörnyű tévedés, biztos van valamikiút.

– Ahogy én látom a helyzetet, két lehetőséged van – felelte kurtán és még mindigugyanolyan szenvtelenül Rinken. – Az egyik az, hogy odaállsz a parancsnokod elé,és mindent őszintén elmondasz neki. Ha elég ostoba, lenyeli a dolgot, bár én eztnem tartom valószínűnek, szerintem szaglászni fog, és akkor aztán nyakig benneleszel a szarban. A másik lehetőséged természetesen az, hogy bemész az oroszlánbarlangjába, vagyis felhívod a Gestapót. Velük azonban nagyon óvatosnak kelllenned, nem mindegy, mit mondasz nekik. Nem ártana előtte elpróbálnod abeszélgetést, a helyedben én megtenném. Persze, még így is komoly gond lehet, hakiderül, hogy az engedély hiteles. Bielert zuhanórepülésben fog lecsapni rád. Haviszont mégis hamisítvány, akkor még nagyobb bajban leszel, mert rögtönmegszorongatják azt a két fickót. El tudod képzelni, mennyire fognak örülni, amikorkiderül, hogy nemcsak beengedted őket, de hagytad el is menni mindkettőjüket.

Pillanatnyi csend következett. Stahlschmidt egy ceruzát rágcsált idegességében.– Paul... – szólalt meg végül – ott vagy, Paul? Támadt egy ötletem. Nem lenne

egyszerűbb elfelejteni az egészet? Azt, hogy felhívtalak, meg minden? Gyere inkábbát hozzám ma este vacsorára. Meghívom egy-két közös cimboránkat. GehlFeldwebel biztos kerít valahonnan néhány forróvérű lányt. Gyere el nyolc körül, ésmajd...

– Várj csak – állította le Rinken. – Azt mondtad, felejtsem el az egészet? Az énpozíciómban?

– Nos, megtehetnéd – kapaszkodott az utolsó szalmaszálba Stahlschmidt. – Nemigaz?

– Nem is tudom – húzta az időt Rinken. – Gondolkoznom kell rajta. Nemszeretnék egy büntetőszázadban kikötni miattad.

– De senki nem tudná meg – unszolta Stahlschmidt.– Lehet... talán lehet, hogy igazad van. De ettől még kérem azt a jelentést,

világos? Ami pedig a vacsorameghívást illeti: nyolc órát mondtál?– Nyolc órát – erősítette meg Stahlschmidt. – Az ételről-italról meg a

szórakoztatásodról majd én gondoskodom. Remek fickó vagy, Paul, mindig istudtam. Azt hiszem, szét fogom tépni azt az engedélyt, és még azt is elfelejtem,hogy egyáltalán létezett.

– Én nem tenném – figyelmeztette Rinken. – Kétlem, hogy bölcs dolog lenne.Hogyha mégiscsak igazi, akkor garmadával vannak róla másolatok mindenfelé. Hamégsem... nos, őszintén, véleményem szerint nem ártana egy kicsit óvatosanutánanézned. Másképp még baj lehet belőle, ha fény derül a baklövésedre.

– Igazad van – mondta verejtékezve Stahlschmidt. – Igazad van. Fel fogom hívnia parancsnokomat. Kevesebb intelligencia szorult belé, mint egy rakás lószarba,úgyhogy aligha fog kérdezősködni.

– Szerintem egyszer s mindenkorra rendezned kellene ezt az ügyet – tanácsoltaRinken. – Én hallgatni fogok, mint a sír, mindaddig, amíg hírt nem hallok felőled.

– Ez rendes tőled. – Stahlschmidt percről percre egyre jobban gyűlölte Rinkent.– Jut eszembe – kuncogott Rinken –, nem szívesen állnék a te cipődben ebben a

pillanatban. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a ma esti murid búcsúparti volt.Még a végén a saját celláid valamelyikében fogsz felébredni!

– Te jó ég – morogta Stahlschmidt –, ha neked ez vicces, akkor nem vagyokvalami nagy véleménnyel a humorérzékedről. Egy olyan barát mellett, mint te, nincsis szükségem ellenségre.

Rinken hangos hahotával válaszolt erre.

123

– Egyébként is – folytatta ingerülten Stahlschmidt –, soha nem tennének ilyent.– Miért ne tennének? – kérdezte Rinken. – Milyen szép dolog is régi barátok közé

kerülni. Elbeszélgethettek a régi szép napokról, amikor még te voltál a fogházparancsnokhelyettese, ők pedig nem jelentettek számodra többet, mint a por, aminvégigtaposol.

Rinken kuncogva letette a kagylót. Stahlschmidt a telefont bámulta mereven, sközben azon tűnődött, nem kapott-e el valami betegséget az őrizetesektől. A szobaforgott körülötte, zúgott a füle, hideg verejték ütött ki a bőrén. Sose lehet tudni, annyirégen elfelejtett betegség bukkant fel a háborúval. Kitapintotta a pulzusát, aztánStever felé fordult.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha átmegyek az orvoshoz. Borzasztóan rosszul érzemmagam. Átveheted néhány órára a helyemet. Vagy néhány napra, ha ágynyugalmatrendel.

Stevert remegés fogta el.– Nem tartom jó ötletnek, Herr Stabsfeldwebel. Greinert képzettebb, mint én. Ő

már sokkal régebben itt van.– Greinert egy seggfej.Egymást nézték tanácstalanul egy ideig, majd Stahlschmidt hirtelen felkapta a

kagylót, és Von Rotenhausen őrnagyot, a fogház parancsnokát kérte.–Uram? Rotenhausen őrnagy? Itt Stahlschmidt Stabsfeldwebel, uram.– Igen, Stahlschmidt, mi van?– Jelentenem kell, uram, hogy két katona a 27. páncélosezredből, egy bizonyos

Willie Beier és egy Alfred Kalb nevezetű egyén, a mai nap folyamán meglátogattákegyik őrizetesünket egy olyan engedéllyel, amelyen véleményem szerint hamisítvavan az aláírás.

Hosszú szünet következett, Rotenhausen megpróbálta felfogni a hallottakat.– Kit látogattak meg? – kérdezte végül.– Bernt Ohlsen hadnagyot, uram.– Ő ki? Ki küldte ide?Stahlschmidt behunyta a szemét, lesüllyedt a székben.– A Gestapo IV/2A, uram – suttogta rekedten.– És ki írta alá az engedélyt?– Paul Bielert Standartenführer...Rotenhausen helyére rakta a kagylót. Nem jelezte, mit szándékozik tenni, illetve

hogy egyáltalán szándékában áll-e tenni valamit. Stahlschmidt helyére vágta akézibeszélőt.

– Nos, most mindketten nyakig benne vagyunk a szarban – mondta Stevernekerőltetett vidámsággal. – Mi az ördögöt csináljunk? – Stever némán, tehetetlenülnézett vissza rá, akár egy rakás szerencsétlenség. – Az a szemét Rinken! –sziszegte Stahlschmidt. – Mit képzel, ki ő? Csak azért, mert mindennap fel- meglesegíti a kabátot a bunkó parancsnokáról... – Stahlschmidt megvetően a felrúgottpapírkosárra köpött. – Tudod, ki volt az a barom a háború előtt? Egy egyszerűtejesember! És lefogadom, hogy a háború után se lesz belőle több! Gyerünk, Stever,használd az agyad, ember! Ne állj ott úgy, mint egy megkövült szar, gondolkozz,hogyan húzzuk ki magunkat ebből!

Stever megköszörülte a torkát, aztán kinyögte:– Herr Stabsfeldwebel, biztos vagyok benne, hogy maga meg fogja találni a

megoldást. – És egyenesen Stahlschmidt szemébe nézett. Világos volt, hogy nemtekinti magát vétkesnek az ügyben.

Stahlschmidt állta a tekintetét. Megvárta, míg Stever lesüti a szemét, aztán

124

gonoszul elmosolyodott.– Ha én bukom, te is velem buksz – suttogta olyan csendesen, hogy Stever nem

hallhatta. – Ne ringasd magad illúziókban.Tíz percen át szótlanul fel-alá sétált a szobában. Stever rejtett pillantásaitól

kísérve. Az Obergefreiter legszívesebben felszívódott volna az irodából, democcanni se mert.

A feszült csendnek végül a légvédelmi szirénák vijjogása vetett véget. A két férfiegymásra nézett.

– Már megint itt vannak – állapította meg Stever.– A kanadaiak lesznek – vélte Stahlschmidt.Egy pillanatig dermedten álltak, aztán Stahlschmidt az ajtó felé intett a fejével, s

felkapta a whiskys üveget.– Gyerünk. Le a pincébe, és imádkozzunk, hogy a Gestapo tetejére is jusson a

bombáikból.– És Rotenhausen őrnagy? – sugallta Stever.– Az ő fejére is – bólintott lelkesen Stahlschmidt. – Meg Rinkennek is, annak a

rohadéknak! Ha megtennék, hálám jeléül köszönőlevelet írnék a Kanadai Légierőfőparancsnokának.

Lesiettek a pincébe, és a mintegy húsz percig tartó bombázás alatt kiürítették awhiskys üveget. Amikor feljöttek, csalódottan vették tudomásul, hogy a támadás akikötő déli részére koncentrálódott, a bombák meg se közelítették a Gestapót. ÉsRotenhausen őrnagyot meg Rinkent se.

– Még egy közvetett találat se érte őket – szomorkodott Stahlschmidt, ahogy azirodája felé tartottak. Steverre nézett, az pedig visszabambult rá. Reménytelen eset.Stevertől nem várhatott épkézláb ötleteket.

– Nos, csak egyvalamit tehetek: felhívom a gazembereket, és megpróbálomelmagyarázni nekik. Hosszú távon csak ronthat a helyzetünkön, ha maguktól jönnekrá.

Remegő kézzel tárcsázta a Gestapo rettegett számát, a 10 001-et.– Állami Titkosrendőrség. Stadthausbrücke részleg.Stahlschmidt nyelt egy hatalmasat, aztán hebegve-habogva, levegőért kapkodva

elmondta a jelentenivalóját.– Egy pillanat, Stabsfeldwebel. Azonnal átkapcsolom.Stahlschmidt felnyögött, és mutatóujjával meglazította nyaka körül az inggallért.

Egy új hang jelentkezett a telefonban; nyers volt, pattogó, parancsoló.– Halló, igen, miben segíthetek? Itt a Végrehajtó Szolgálat, IV/2A.Stahlschmidt ismét végigbukdácsolt a történetén, amely immár beavatott fülének

se hangzott hihetőnek vagy legalább valóságosnak.– És ki írta alá az engedélyt? – akarta tudni a hang.– Paul Bielert Standartenführer úr – brekegte Stahlschmidt, és alázatosan fejet

hajtott a kézibeszélőnek.– Az urat elhagyhatja! – rivallt rá a hang. – Már régen felhagytunk ezzel a

plutokrata hízelgéssel.Stahlschmidt hosszas bocsánatkérésbe és mentegetőzésbe kezdett, éppen csak

térdre nem vetette magát az íróasztala tetején.– Ha befejezte – mondta a hang –, átkapcsolom magához a

Standartenführerhez.Stahlschmidt rémülten vakkantott egyet. A vonalban csend lett. Stahlschmidt

gyűlölettel eltelve fixírozta a készüléket. Ha kitépné a vezetéket a falból, éskihajítaná az ablakon ezt az átkozott szerkezetet, az talán mindent megoldana...

125

Vagy ha súlyos betegség gyűrné maga alá nagy hirtelenséggel. Betegnek éreztemagát. Nagyon betegnek...

– Halló?Stahlschmidt ijedten a torkához kapott.– H-hal-halló?– Paul Bielert vagyok. Mit tehetek önért?A hang csendes volt és megértő, s valahogy olyan hívogató. Egy meggondolatlan

pillanatig Stahlschmidt kísértést érzett rá, hogy sírva fakadjon, és könnyek áradataközepette mindent bevalljon, de amint kinyitotta a száját, csupa értelmetlenzagyvaság jött ki rajta. Zavarosan, szétszabdalva, ellentmondásosan adta elő atörténetet. Az egyik pillanatban még megesküdött rá, hogy az aláírás hamisított, egyfél perccel később viszont kijelentette, hogy bizonytalan ebben, és csak ellenőrizniszeretné. Feljelentette Rinkent, feljelentette Rotenhausent, feljelentette a fogházteljes személyzetét. Mindannyian lusta, használhatatlan, kétszínű gazemberek, ésha ő, Alois Stahlschmidt nem lenne, akkor a fogház már légen nem működne.Egymagának kell mindenről...

– Egy pillanat, Stabsfeldwebel – szakította félbe szinte bocsánatkérően a hang. –Nem akarom megtörni a lendületét, amivel előadja mindezt, de még senki nemmondta magának, hogy talán nem is annyira okos, mint amilyennek képzeli magát?– Stahlschmidt fülig elvörösödött. – Ha azt az engedélyt tényleg hamisították –folytatta Bielert még mindig lágy, megértő hangon –, akkor valószínű, hogy alátogatók álnevet használtak, nemde? Ellenőrizte már ezt? Felvette a kapcsolatot aszázadukkal? Beszélt a fogollyal azután, hogy a látogatói elmentek? Átkutatta acelláját?

– Ó, igen! Ez Stever Obergefreiter feladata volt, Standartenführer.– És megtette Stever Obergefreiter?– Ó, igen, hogyne. Magam gondoskodtam róla, hogy így legyen!– És mit találtak?– Ah... semmit, uram. – Stahlschmidt vádlón Steverre meredt, aki kidülledt

szemmel, halálra váltan figyelte őt.– Ebben az esetben nagyon felületes lehetett a keresés.– A baj az, uram, hogy mint magyaráztam, nincs ezen a helyen senki, aki egy

feladatot rendesen végre tudna hajtani. Ha nem saját magam végzek el valamit,akkor...

Bielert ismét félbeszakította, de ezúttal már nem volt olyan barátságos.– Ide hallgasson, Stábsfeldwebel! Magát, és csakis magát tartom felelősnek ezért

az egész szánalmas afférért, és ha az őrizetest holtan találják a cellájában emiatt,személyesen fogom kérvényezni a maga kivégzését.

Az asztal alatt Stahlschmidt lábai vad táncba kezdtek. Először életében, aztkívánta, bárcsak a fronton lenne.

– Ami az engedélyt illeti – folytatta Bielert –, hozza be az irodámba. Magátvárom. Feltételezem, mostanra már fél Németország tud a történtekről.

Stahlschmidt engedelmesen felsorolta mindazokat, akik tudtak a történtekről.– Hálás lehetek – jegyezte meg gúnyosan Bielert –, hogy még nem értesítette az

újságokat. Vagy talán azért hívott fel engem, hogy a beleegyezésemet kérje ehhez?A Stabsfeldwebel torkát elfojtott, páni félelemmel teli nyögés hagyta el. Stever

csodálkozva nézett a főnökére: még soha nem látta ilyen nyomorúságos állapotban.Hálát adott az égnek, hogy ő csak egy egyszerű Obergefreiter.

Stahlschmidt hagyta a helyére zuhanni a kagylót, és rémülten Steverre nézett. Kitudja, lehet, hogy az a rohadék Ohlsen épp most öli meg magát a cellájába

126

csempészett méreggel. Vadul rákiáltott Steverre:– Obergefreiter! Mit állsz ott, mint egy tuskó? Mozogj, az isten szerelmére! Azt

akarom, hogy kutassátok át az őrizetes celláját padlótól a mennyezetig. És azőrizetest is, tetőtől talpig! Ugorj, ember, ne tátsd a szád!

Stever boldogan átvetette magát az ajtón, és kis híján felöklelte Greinert, aki azellenkező irányból érkezett, jóval ráérősebb tempóval.

– Mi a fene ütött beléd? – kérdezte. – Hova olyan sietősen?– Hamarosan megtudod! – lihegte Stever. – Eredj, keríts még két embert, és

gyertek a kilencesbe. Át kell kutatnunk a cellát és az őrizetest.Greinert vállat vont, és elcsoszogott eleget tenni a parancsnak. Néhány perc

múltán a cellában volt két másik társukkal, és kezdetét vette a kutatás. LetéptékOhlsen ruháit, felszakították a matracot, rácsimpaszkodtak az ablak vasrudaira,eltörtek mindent, ami törhető volt – még az éjjeliedényt is –, megkopogtatták afalakat, a padlót, a mennyezetet. A hadnagy mindeközben az ágy szélén ültmeztelenül, és csendesen mosolyogva figyelte őket.

Stever egy gyakorlott mozdulattal eltüntette a cigarettacsomagot, amit korábbanő maga rejtett a matrac alá. Greinert ordítozva fel-alá rohangált a cellában. A másikkét férfi átkutatta a hadnagyot. Belenéztek a szájába, a fülébe, szétlökték a két lábát,szemügyre vették az alacsonyabban elhelyezkedő testnyílást is, de semmit setaláltak. Ohlsen mindezt szelíden tűrte. Legalább egy tucatszor kitátotta nekik aszáját, de nem vették észre az álfogat, amibe a fiola el volt rejtve. Elegendő méregvolt benne ahhoz, hogy akár tíz embert is megöljenek vele. A Légiós hozta magávalIndokínából.

Mialatt a keresés folyt, Stahlschmidt ösvényt koptatott a szőnyegen az ajtó, azablak és a könyvespolc között. A polc tömve volt vastag törvénykönyvekkel, amiketStahlschmidt könyvtárakból „kölcsönzött”, üzletekből csempészett ki vagy másokirodájából csent el. Titokban ügyvédnek képzelte magát, és a szeretőinek azthazudta, hogy felügyelő. A kedvenc bisztrójában, a Le Chiffon Rouge-ban is HerrInspectorként ismerték. Bevágott egy csomó paragrafust, és valahányszor alkalmanyílt rá, nagyképűen elszajkózta őket. A bisztróban gyakran ki is kérték a tanácsátjogi kérdésekben – de ugyanaz a személy kétszer soha. Túl sokan csalódtak atanácsaiban ahhoz, hogy másodszorra is hozzá forduljanak. Az igazság az volt,hogy Stahlschmidt nem bírta elviselni, ha ő maga is tanácstalan volt egy kérdésben;valahányszor ilyen helyzetbe került, elmesélt egy képzeletbeli precedenst, aztán errealapozva vágott bele az okfejtésbe és a tanácsadásba.

Ahogy Stahlschmidt immár hatodjára is elhaladt az ablak előtt, a telefonmegcsörrent. A Stabsfeldwebel megtorpant, és a gyűlöletes készülékre, mindennyomorúsága forrására meredt. Miután a telefon másodjára is jelezte, hogy hívó vana vonalban, Stahlschmidt kelletlenül odavánszorgott az asztalhoz, és felvette akagylót. Halk, meggyötört hangon válaszolt.

– Helyőrségi fogház...Normális esetben ez úgy történt, hogy felkapta a kagylót, és beleüvöltötte: –

Stahlschmidt Stabsfeldwebel beszél! Mit akar? – De nem ezúttal. Többé már nem.Soha. Az az átkozott engedély mindent tönkretett.

– Milyen lehangolt vagy – jegyezte meg vidáman Rinken. – Mi történt? Beszéltéla Stapóval? Hogy sikerült?

– Fogd be! – mordult rá Stahlschmidt. – Elegem van ebből a helyből! Aztfontolgatom, hogy áthelyeztetem magam. Keményen dolgozik az ember, mindentmegtesz, lelkiismeretesebb mindenkinél, beleértve a parancsnokát is, és erre mitörténik? Kérdem én, mi történik? Jól seggbe rúgják, ez történik!

127

– Hát, így van ez. Amíg élünk, tanulunk – mondta kajánul Rinken. – De ne add fela reményt. Ha tényleg áthelyezést akarsz, el tudom intézni neked. Az abüntetőszázad, amelyikről beszéltem, még mindig keres tiszthelyetteseket. Tártkarokkal fognak várni. Odacsörögjek nekik?

– Ne szórakozz velem! Magával Bielerttel beszéltem telefonon néhány perccelezelőtt. Azt akarja, hogy személyesen vigyem el neki azt az engedélyt.

– És? Csak nem félsz tőle? Nincs miért, hacsak nem terheli valami alelkiismeretedet...

– Ne játszd nekem az ártatlant, Rinken! Nagyon is jól tudod, hogy nincsNémetországban olyan ember, akinek teljesen tiszta lenne a lelkiismerete. Még afuhlsbütteli és neuengammei SD-őrök is kék téglákat szarnak a rémülettől, ha aStadthausbrücke közelébe kell menniük.

– Akkor kösd fel a barna gatyát! – heccelte Rinken.Stahlschmidt csúnyán elkáromkodta magát, és lecsapta a kagylót.Természetesen, nem sejthette, hogy az engedély körüli bonyodalom sokkal

szerteágazóbb ügy, mint amennyit ő lát belőle. Nem tudhatta például, hogy néhánynappal korábban a Légiós, a sebhelyes arcú, kemény tekintetű, csontos kezűemberke meglátogatta Dora tántit az Ouraganban. (Ez éppen egy nappal azelőtttörtént, hogy Dora tánti eltűnt volna. Hivatalosan azt mondták, hogy Vesztfáliábautazott egy beteg barátnőjét, egy Gauleiter özvegyét meglátogatni. Nemhivatalosan... hát ki tudja?)

A Légiós tehát meglátogatta a létesítményében, ahol leültek az egyiksarokasztalhoz, és körbefüggönyözték magukat. Előttük, az asztalon, egy üvegpernod és egy tál sült gesztenye várta, hogy elfogyasszák. Héjastul kapták be agesztenyéket, és az ehetetlen részeket a padlóra köpték. Dora tánti a pohara föléhajolt, és felszürcsölt egy adag pernod-t.

– Paul tehát bevitette a kis hadnagyodat? Túl nagyra nyitotta a száját, mi? Nos,én csak azt mondhatom erre, hogy valami baj lehet a fejével, ha így jártatja a szájátmindenki előtt. Nem is várhatott mást! Ezzel az erővel akár fel is mászhatott volnaegy háztetőre, hogy megafonnal ordítsa szét a mondandóját.

– Van valami abban, amit mondasz. – A Légiós belekacsintott a poharába. –Egyesek már csak ilyenek. Élhetetlenek. Mi ketten, te meg én, tudjuk, hogyan kellvigyázni magunkra, de Ohlsen... – Megcsóválta a fejét. – Olyan, mint egy karon ülőgyermek. Mégis, már túl régóta ismerem ahhoz, hogy csak úgy hagyjammegrohadni. Valamit tennem kell érte.

– Ha így akarod. – Dora tánti kiköpött egy pofazacskónyi gesztenyét, ésfintorogva a földön heverő kupacra nézett. Barna volt és keserű. – Az istenit annak anőnek! Még gesztenyét se tud sütni! Nem hinnéd, milyen nehéz volt szakácsotszereznem. És most, hogy megvan, szart se érek vele! – Felhajtotta a pernodmaradékát, azután megint töltött magának. – Mindennel így van ez manapság. Méga lányok se az igaziak. A legtöbbjük közönséges kurva. Az utcáról jöttek, semmistílusuk nincs. Vegyük például azt a szutykos Lisát, akinek a recepciós pultnálkellene lennie. Ebben a hónapban már négyszer jelentett beteget. Beteg a valagam!– Dora felcsippentett egy újabb gesztenyét, és a szájába lökte. – Tisztában vagyokén vele, mire játszik, nem tud hülyét csinálni belőlem! A jó öreg Dora tánti nem maszületett!

– Ebben biztos vagyok – értett vele egyet a Légiós. – De miért nem hozatszkülföldi lányokat? Azt hittem, ezekben az ínséges időkben túlkínálat van belőlük.

– Ez igaz, de soha nem engedném őket az intézményem közelébe – feleltekeserűen Dora. – Azoknak a lányoknak a fele spicli. Gondolod, hogy hiányzik ez

128

nekem? Hogy egy egész hadsereg lihegjen a nyakamba? Szempillantás alatt aStadthausbrückén találnám magam.

A Légiós elmosolyodott.– Ugyan, Dora, biztos vagyok benne, hogy neked tiszta a lelkiismereted, mint a

frissen hullott hó!Dora felvihogott, és barátságosan mellbe öklözte a férfit.– Beszéljünk inkább a hadnagyodról. – Töltött magának egy újabb adag pernod-t.

– Miért vitték be? Valamelyik híres paragrafusuk?– A kilencvenegy B – felelte a Légiós. Kiemelt a tálból egy gesztenyét,

szemügyre vette, aztán belemélyesztette a fogait, és leszakította a héja külső részét.– Attól tartok, vége a fiúnak – közölte tömören.

– Csak azért, mert jártatta a száját?– „Csak”, Dora? Éppolyan jól tudod, mint én, hogy a fecsegés napjaink

legnagyobb bűne. Egyébként is, példát akarnak statuálni vele: így jár az, akifeleslegesen jártatja a száját. Mindent gondosan kiterveltek. Láttam a papírjait. Portabemutatott egy mocskos alaknak, aki a hadbiztosságon dolgozik. Doktornak nevezik,de kétlem, hogy igazi doktor lenne. Mindegy, a lényeg az, hogy sikerült megtalálnoma gyenge pontját – a Légiós Dorára kacsintott –, és rávennem arra, hogymegmutassa Ohlsen papírjait. Egyesek mindenre képesek azért, hogy megkapják,amit akarnak.

– És mit terveznek a te hadnagyoddal?A Légiós összeráncolta a homlokát.– Kivégzik. Felolvassák a bűneit a kivégzőosztag előtt: azt hiszik, ezzel

megpuhíthatják őket. Nem valami mókás dolog végignézni egy ember kivégzését.Ráadásul nem lődözésről van szó, hanem... – tenyere élével a tarkójára csapott. –Egy ilyen élmény után nem kis bátorság kell hozzá, hogy ugyanúgy elkövesd amagad kis bűneit, mint azelőtt.

– Bátorság! – mondta gúnyosan Dora. – Mindenki a bátorságról beszél! Mi az,hogy bátorság? Valami, amivel akkor bírsz, ha a fejed szilárdan a nyakadon ül, ahasad tele, és pohár van a kezedben! Ne beszélj nekem bátorságról! Kerülj csak tízpercre azoknak a szemeteknek a kezei közé, és meglátjuk, mennyi bátorság szorultbeléd! A Gestapóval csak egy módon lehet elbánni, mégpedig úgy, ha valami olyanttudsz róluk, amit ők szeretnének titokban tartani. Ha a kezedben tartod őket, akkorminden rendben. Ha nem, akkor vége.

– Nem győzök egyetérteni veled. – A Légiós áthajolt az asztal felett, ésbizalmasan odasúgta: – Mi a helyzet Bielerttel, Dora? Tudsz róla egy-két dolgot,nem? Eleget ahhoz, hogy Ohlsen feje a nyakán maradjon!

Dora megrázta a fejét.– Kétlem, édesem. Szerezhetek egy engedélyt, hogy meglátogasd a

hadnagyodat, de ennél többet nem tehetek. A saját nyakamat kockáztatnám. TudokPaulról egyet s mást, ez igaz, de még egy öleb is harap, ha elég erősen belerúgsz.Amíg simogatod, egészen kezelhető, és megteszi, amit akarsz, de ha túl messziremész, elveszti az önuralmát, és olyankor mindenkibe belemar, aki csak a közelébenvan. Emellett nem fogom a hurokba dugni a nyakam valakiért, akit nem is ismerek.Egy hím szamárért, aki nem tudta befogni a száját! Ha az ember beleártja magátPaul ügyeibe, az életveszélyes lehet.

– Igen, tudom. – A Légiós lebiggyesztette az alsó ajkát, és szemügyre vette apohara alját. – Az a fickó úgy gyűjti a rabokat, mint más a lepkéket.

– Veszélyes alak, az egyszer szent. – Dora kivett egy gesztenyét, és mélázva azedény aljára gyűlt olvadt vajba mártotta. – Én is azt forgatom a fejemben, hogy egy

129

időre visszavonulok. Eltűnök valahová. Átadom a kulcsokat Brittának, ésnyugalomba vonulok, amíg az amerikaiak be nem jönnek.

A Légiós felnevetett.– Ne mondd, hogy rajtad vannak! Pont rajtad!– Nem tudom. – Dora egy koszos villával megvakargatta borzas fejét. – Egy

belső hang azonban azt súgja, hogy „húzd fel a bugyid, Dora, és tűzz el innét”.Feltűnt, hogy mostanában túl gyakran látogat minket egy bizonyos fajta népség.Tudod, kikre gondolok, ugye?

– Azt hiszem, igen – mormolta a Légiós. – Azokra a fickókra, akik bejönnek egypernod-ra, és kis híján belefulladnak a pohárba?

– Pontosan – bólogatott Dora. – A sörös típus. Egy kilométerről kiszúrom őket.Mélyen a szemre húzott kalap, mint az olcsó kémfilmekben.

– Ezért imádom a pernod-t – emelte meg mosolyogva a poharát a Légiós. – Segítmegkülönböztetni a pelyvát a búzától. Hé, Dora, emlékszel még arra a kopóra,akinek átvágtuk a nyakát?

A nő megborzongott, és eszelősen vakargatni kezdte lógó mellei közét.– Az isten szerelmére, feltétlenül eszembe kell juttatnod? Még most is libabőrös

leszek... tisztán emlékszem rá, milyen mészárszéket csináltál a garázsomból. Csupavér volt a föld...

Ebben a pillanatban a légvédelmi szirénák kísértetiesen felvonítottak.– A francba! – mérgelődött Dora tánti. – Ez azt jelenti, hogy irány a pince.– Néhány üveg társaságában? – javasolta a Légiós. – Sose lehet tudni, mennyit

kell lent maradni.Odébb tolták az asztalt, amely a csapóajtót takarta. A vendégek és a személyzet

egymást lökdösve lesiettek a keskeny lépcsőkön, leadogatták az italokat is, aztán acsapóajtó lezárult, és a társaság elfészkelte magát. Ha így kell tovább folytatniuk amulatozást, hát így fogják! Csak Gilbert, a portás maradt fenn, hogy megvédje aházat a fosztogatóktól.

A légitámadás kerek egy óráig tartott. Dora feltámolygott a lépcsőn, ésvisszabotorkált a sarokban álló asztalhoz. A pernod-s üveg még mindig ott volt, aholhagyta. Felkapta, és üveges tekintettel szemügyre vette.

– Tudod, mit? – fordult a melléje toppanó Légiós felé. – Felhívom Pault, ésmegnézem, mit tehetek érted. Gyere ide holnap reggel, ha el tudsz szabadulni alaktanyából. Olyan tizenegy körül. Megpróbálok kicsikarni egy látogatási engedélytattól a tetűtől. Ha nem sikerül – vállat vont –, az azt jelenti, hogy már nem tartom amarkomban. Akkor pedig könnyen én is ott találhatom magam a hadnagyod mellett avérpadon.

A Légiós elnevette magát.– Azt megnézném, Dora! Tizenegyre itt leszek, és te a kezembe nyomod az

engedélyt, fogadjunk?Kiment az utcára, ahol azonnal rátapadt egy kuncsaftot kereső lány.– Van egy cigid, szépfiú?A Légiós félreseperte az útjából. A lány utána sietett, malacságokat suttogva a

fülébe. A Légiós hirtelen megtorpant, és eltorzult arccal, izzó szemmel a lány feléfordult.

– Tűnj el innen, hagyj magamra! Nem érdekelsz.A lány felé lépett, de annak több se kellett ennél; elrohant, és az elkövetkező két

napban ki se merte tenni a lábát az utcára.Két órával később Dora a Neuer Pferdemarkt és a Neuerkamp Feldstrasse

sarkán, a vágóhíd mellett találkozott Standartenführer Bielerttel. A férfi imádta a

130

vágóhidakat. Gyakran egy egész délutánt eltöltött a mészárlásokat figyelve.Ő és Dora átvágtak a Pferdemarkton, és beültek a Hotel Jöhnke éttermébe. Egy

szélső asztalnál foglaltak helyet, távol a többi vendégtől. Dora nem köntörfalazott.– Azért akartam találkozni veled, Paul, mert szükségem van egy látogatási

engedélyre, vagy minek hívjátok, mégpedig gyorsan. –Végigfésülte az ujjaival ahaját, és szórakozottan a férfira nézett. – Újabban mindig loholnom kell, és ezszörnyű. Fogalmad sincs, mennyi gondom van a személyzettel. Ide rohanok, odarohanok, ezt csinálom, azt csinálom. Már pénzért se dolgoznak az emberek, nekemkell főznöm meg takarítanom, ha nem akarom lejáratni a házat.

Bielert elmosolyodott.– Hányszor mondjam még neked, Dora, hogy csak szólnod kell, és annyi embert

kapsz tőlem, ahány kell.– Idegeneket! – húzta el megvetően a száját a nő. – Köszönöm, nem. Inkább

letérdelek, és saját kezűleg súrolom fel a padlót, de akkor se hagyom, hogyGestapo-ügynökök árasszák el a házamat. Arra az engedélyre viszont szükségemvan!

– Kit akarsz meglátogatni, és hol?– Valakit egy börtönben. Egy hadnagyot.– Értem. – Bielert elővette a cigarettatárcáját, és tűnődve ezüstszipkájába tűzött

egy cigarettát. – Tudod, kedvesem, meglehetősen követelőző lettél az utóbbi időben.Egy látogatási engedély nagy kincs manapság. Nagy a kereslet iránta.

– Ne gyere nekem ezzel a szöveggel! – mondta gúnyosan Dora. – Ha akarod,elég csettintened egyet, és máris megvan az az engedély.

– Ebben az esetben, feltételezem, azon múlik az egész, hogy akarom-e vagysem.

– Inkább akard – vágta rá Dora. – És rendelj nekem egy rumot. Jó forrót.Csendben üldögéltek, amíg az italok megérkeztek. Bielert kérdőn Dorára nézett.– Elárulnád végre, valójában kinek kell az engedély? És kit akar meglátogatni?– Tessék. Mindent leírtam.Átadott neki egy cetlit. Bielert végigfutotta a papírt, majd felvonta szinte nem is

létező szemöldökét.– Bernt Ohlsen hadnagy – mondta vontatottan. – Államellenes bűncselekményért

van bebörtönözve, és te azt akarod, hogy látogatókat engedjek be hozzá?– Miért ne? – vont vállat Dora.– Miért ne? Az kérded, miért ne? Megmondom neked! – Bielert galacsinná gyűrte

a papírt, és mérgesen a földre hajította. – Azért, mert az az ember bűnöző, egyáruló, és veszélyt jelent a hazájára nézve! Nem tudok másként gondolni az ilyenre,csak megvetéssel és gyűlölettel! Ha rajtam múlna, gyökerestül kiirtanám a fajtáját.Őket is, a családjukat is. A feleségeiket és a gyerekeiket, az anyjukat és az apjukat!Mindenkit!

Az arca fehér, remegő maszkká torzult. Dora szenvtelenül figyelte. Nem mosthallotta először ezt a kirohanást. A terem másik végében néhány vendég csendesenfelállt, kifizette a számlát, és eltűnt. Bielert nem zavartatta magát, ugyanúgy folytatta,mintha mi sem történt volna.

– Hosszú listám van – dicsekedett –, olyan hosszú, hogy az még MüllerGruppenführert is meglepné. Itt nemcsak a háborúról van szó, hanem ennél sokkaltöbbről. Forradalom zajlik, és én vagyok az egyik fővezére. Gyűlöletes munkátvégzek, tudom, piszkos, degradáló munkát, de tudom, hogy szükség van rá, és énhiszek benne. Az eredmény engem igazol majd, meglátod. Olyan emberek nélkül,mint én, ez a forradalom belefulladna a saját hányadékába.

131

– Igen... persze... igazad van – bólogatott gépiesen Dora; aztán a tekintetefelcsillant. – Müllerről szólva, épp tegnap beszéltem vele! Bejött hozzánk egészenváratlanul. Úgy leitattuk egymást, hogy már csak a szék tartott minket távol apadlótól. Szép kis találkozás volt annyi év után!

– Müller – Bielert arca idegesen megrándult. – Melyik Müllerről beszélsz?– Hát a Gruppenführerről, természetesen, arról, akit az imént te is említettél.

Istenem, akkor láttam utoljára, amikor előléptették Untersturmführerré! Annyitnevettünk!

– Nem is tudtam róla, hogy ismered Heinrich Müllert – mondta gondterheltenBielert. – Hol ismerted meg? Merthogy Berlinben még soha nem jártál, az biztos.

Dora hátrahajtotta a fejét, végigmérte a férfit, aztán hangosan elnevette magát.– Te Paul, ne akard azt mondani, hogy figyeltetsz engem! A jó öreg Dorát!– Én nem mondtam ilyent – tiltakozott ingerülten Bielert. – Vigyázok rád, ez

minden. Manapság nem tudhatja az ember, mit hoz a holnap.– Olyan kedves vagy hozzám! – Dora elmosolyodott, és a férfira emelte a

poharát. – De nem a saját biztonságod miatt aggódsz inkább? Végül is, ha velemtörténne valami, ha a holnap úgy hozná, te is reflektorfénybe kerülnél miattam, nemigaz?

– Nehéz időket élünk – ismerte el Bielert. Kortyintott egyet a brandyből, leverte ahamut a cigarettája végéről. – Mondd csak, Dora, miről beszélgettetek Müllerrel?

– Ó, hát erről is, arról is, meg a régi időkről – felelte könnyedén a nő. – És, milyenkülönös, olyan emberekről is, akik államellenes bűncselekményeket követtek el, mintez az Ohlsen hadnagy is. Müller kommunisták felől érdeklődött, akiket valahaismertem. Különösen azokról akart hallani, akik otthagyták a pártot, és beléptek aGestapóhoz.

Bielert tekintete megrebbent.– Értem. És a segítségére voltál?– Nos, igen is, meg nem is – felelte őszintén Dora. – Elejtettem neki egy-két

morzsát, hogy legyen, amin elrágódjon, de csak miután elment, jutott eszembe ez.– Mi az, hogy „ez”? – kérdezte Bielert, a kelleténél egy árnyalatnyival

szelídebben.Dora felhajtotta a szoknyáját, felnyúlt vastag gyapjúbugyija szárába, és előhúzott

egy levelet.– Hát ez! Különös, a minap a szekrényeimet rendezgettem, és egy halom régi

kacatra bukkantam. Így került elő ez a levél is. Valami sejtről van szó benne... –széthajtogatta a levelet. – A 31-es sejt. A kommunista párt egy kisebb egysége,tudod. Egy bizonyos Paul Bielertről van szó benne, aki ennek a sejtnek a vezetőjevolt. Milyen érdekes egybeesés, nem igaz? Valaki, akit éppen úgy hívnak, minttéged.

– Tényleg – vágta rá Bielert. Elvette a levelet, és beleolvasott. – Nagyon érdekes.Megtarthatnám?

Dora elbűvölően elmosolyodott.– Hát hogyne. Van még otthon egy-két ehhez hasonló, úgyhogy nem fog

hiányozni.Bielert arca színt váltott.– Hogy sikerült rájuk tenned a kezed? 1933-ból származnak! Kitől kaptad őket?Dora az italába nézett, és hanyagul vállat vont.– Még sokat kell tanulnod, Paul, nagyon sokat. Nem mondom, eddig se csináltad

rosszul, de mindig is lassú voltál. – Vigasztalóan megpaskolta a férfi kezét. –Szegény Paulom! Amikor te még tehenet fejni tanultál a szerzeteseknél, akik az

132

agyadra mentek, és ezért te titokban bosszút esküdtél ellenük, én már határozottlépéseket tettem a jövőm biztosítása érdekében. Összegyűjtöttem mindent, amire rátudtam tenni a kezem, és elraktam őket az esős napokra. Mire te eljutottál odáig,hogy gyerekes játékokat űzzél a cimboráiddal a 31-es sejtben, nekem már komolygyűjteményem volt. Gyerekjáték volt megszerezni a leveleidet. Persze, nemtudhattam, hogy hasznukat veszem-e valaha, de gondoltam, jó lesz megtartani őket.Sose lehet tudni... – Megszorította Bielert karját, aztán hátradőlt a székében. – Demiért kell felkavarni a múltat? Nem akarlak bántani. Csak egy apró kis engedélytkérek tőled.

– Gyere be holnap az irodámba. Mire jössz, készen lesz.Dora kinevette.– Te viccelsz! Hogy én betegyem a lábam az irodádba? Soha nem engednél ki

onnan! Nem, köszönöm, én jobban örülnék neki, ha elküldenéd hozzám valamelyikembereddel.

Bielert ökölbe szorította a kezét az asztal alatt, a hangja azonban lágy maradt.– Tudod, Dora, azon töröm a fejem, nem lenne-e jobb, ha érted küldenék egy

autót néhány emberemmel. Behoznának téged, és te szétnéznél nálam. Biztosvagyok benne, hogy mindkettőnk számára felüdítő élmény lenne.

– Hogyne – felelte Dora ugyanilyen hangon. – Én pedig abban vagyok biztos,hogy ez nem most jutott eszedbe először.

– Nos, nem, de időnként gyakrabban felötlik bennem, mint szokott.– A gond csak az, Paul, hogy nem zárhatsz be egy cellába anélkül, hogy néhány

óra leforgása múlva magadat is ott ne találd. Annyi mindent mesélhetnék...Kölcsönös gyűlölettel és megértéssel egymásra mosolyogtak.– Nos – Bielert óvatosan kivett egy cigarettát a tárcájából –, megkapod azt az

engedélyt. Elküldöm Greijel három óra körül.– Ez remekül hangzik. Grei meg én egészen jól kijövünk egymással. Ismerted őt

a háború előtt, Paul? Élénken emlékszem még azokra az időkre, amikor azInternacionálén kívül mást nem is énekelt. Persze, azóta átváltott a Horst Wesselre,de hát ki hibáztathatja érte? Csak egy bolond úszik szemben az árral.

Bielert felállt.– Egy jó tanács, Dora: vigyázz magadra. Sok ellenséged van.– Neked is, Paul. Remélem, te is megfogadod a saját tanácsodat.Stever öt éve szolgált a seregben, és jó katona volt. Stahlschmidt, vele

ellentétben, harminc éve, mégis pocsék katona volt. Ami Rotenhausent illeti, abörtön parancsnokát, kérdéses volt, hogy őt egyáltalán katonának lehet-e nevezni.Mindenesetre, gondolta Stever, nem az a lényeg, hogy mióta szolgál az ember,hanem az, hogy alkalmas-e.

– Én alkalmas vagyok – mondta a tükörképének, és tisztelgett neki. Szeretettkatona lenni. Stahlschmidtet és Rotenhausent túlságosan lefoglalta a hatalom utánivágy, egyikük se fogta fel, hogy csak eszközök a nácik kezében.

Én tisztában vagyok vele, parádézott és pózolt a tükör előtt Stever. Ezért fogokéletben maradni.

Stever nem vágyott hatalomra. A hatalom nemcsak megnövekedett presztízzseljárt, hanem megnövekedett kockázattal is, erre pedig nem volt szüksége. Elégedettvolt a jelenlegi pozíciójával és életével. Rendszeres fizetést kapott, távol volt aharctértől, és rendszeres utánpótlása volt nőkből meg ruhákból.

A ruhákat ingyen kapta egy szabótól, aki Grosser Burstahban lakott, és akinek afia valamikor Stever egyik cellájában vendégeskedett. Stever minden egyenruhája ésruhadarabja méretre készült, amiért irigyelték is a többiek.

133

Ami a nőket illeti, gondosan megválogatta őket, és volt egy félig-meddig állandóháreme. Stever számára az emberiség négy osztályra oszlott: a férfiak esetébenkatonákra és civilekre, a nők esetében férjes asszonyokra és hajadonokra. Stevermegvetette a civileket, és nyűgnek tekintette az egyedülálló nőket. Mindig is a férjesasszonyokat szerette. Már tizenöt évesen rájött, hogy az asszonyok szexuálisanalultápláltak – és ő magára vállalta az etetésüket.

Egyéb előnyei is voltak egy férjes nőnek. Először is, nem várták el tőle, hogyszerelmes legyen beléjük, megelégedtek a fizikai vágyaik beteljesítésével, amitökéletesen megfelelt Stevernek; elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaki más isszámítson, mint önmaga. A puszta gondolat, hogy egy másik személy elvárásainakés vágyainak is megfeleljen, rémületes volt számára, és teljesen idegen atermészetétől.

Másodszor, úgy találta, hogy a férjes asszonyok mohón vágynak a kielégülésre.Szinte az összes házasságban, melyekkel eddig dolga volt, az elemek már az elsőhárom év után kimerültek, így az olyan Don Juannak, mint Stever, nem volt nehéz asegítőkész lovag szerepét játszani.

A hajadonokat azért kerülte, mert félt a felelősségvállalástól, a szüzeket pedighatározottan veszélyesnek tartotta.

– Nyúlj a muffjukhoz, mielőtt készen lennének rá, és felvisítják a fél várost, temeg egykettőre a börtönben találod magad – magyarázta komoran BraunObergefreiternek, aki sose tudott nőt keríteni magának, pedig sokkal jóképűbb volt,mint Stever. – Órákig kell simogatnod őket, meg a fülükbe suttognod, hogy mennyireszerelmes vagy beléjük, és mire hajlandóak lehúzni a bugyit, vagy annyirabegerjedsz, hogy elpukkansz, mielőtt még beléjük iktatnád, vagy fájdalmat okozolnekik, amitől úgy nyögnek, mint valami vénasszonyok... szóval, nem éri meg afáradságot – összegezte megvetően. – Foglalkozz inkább a férjezett nőkkel, pajtás.Ők tudják, mitől döglik a légy, és nem kell lyukat beszélned a hasukba, hogymegkaphasd őket.

– Értem – bólogatott aggodalmasan Braun Obergefreiter. – Legközelebbkipróbálok egyet.

– Ez már beszéd! – Stever a fejére csapta a sapkáját, és büszkén kimasírozott alaktanyából.

Aki csak az utcáról ismerte Stevert, a mindig mosolygós, segítőkész katonát –még az idős hölgyeket is átsegítette az úton –, nem gondolta volna róla, hogyszolgálati időben rabokat ver félholtra, mielőtt belökné őket egy nedves cellába. Ésha valaki mégis rákérdezett volna erre, maga Stever is zavarba jön.

– Én csak egy Obergefreiter vagyok – felelte volna. – Én csak parancsokatteljesítek.

Emellett még soha nem ölt embert. Erre büszke is volt nagyon. Úgy szolgáltavégig a háborút, hogy még rá se lőtt senkire. Ez pedig nem kis teljesítmény volt! Aző lelkén egyetlen ember halála se száradt.

VII. Katonás fegyelemRotenhausen őrnagy havonta egyszer tűnt fel a fogházban, hogy bemutatkozzon

az új őrizetesek előtt, és elbúcsúzzon azoktól, akiket elengedtek. Soha nem mondottistenhozzádot a halálraítélteknek, mivel azok az ő szemében már nem tartoztak azélők közé; csak azokhoz intézte szavait, akik elhagyták a fogházat, hogy letöltsékbüntetésüket valamelyik katonai börtönben – Torgauban, Glatzban vagyGermersheimban.

A kedvenc látogatási időpontja este tizenegy óra volt, amikor már minden

134

őrizetes aludt. Élvezte az elkerülhetetlen pánikot és zűrzavart, amit a megjelenéseokozott, a rohangáló őrök látványát, akik kapkodva rázták föl a kába rabokat, ésüvöltöttek velük, hogy szedjék rendbe magukat a parancsnok látogatása előtt. Ahatalom és saját fontosságának tudata töltötte el ilyenkor.

Egyik ilyen villámlátogatását négy nappal az engedélyes ügy után tette. Néhányperccel éjfél előtt ment be a fogházba, azután, hogy egy kellemes estét töltött akaszinóban. Rendkívül jó hangulatban volt. Jól bevacsorázott, a kelleténél egykicsivel többet ivott, és remekül szórakozott. Maga volt a megtestesült elegancia, ésezzel ő is tisztában volt. Szürke, fehér selyemmel bélelt körgallérja lágyan hullámzottaz éjszakai szellőben, bőrcsizmái energikusan csikorogtak, ahogy átsétált azudvaron. Hosszú lábai remekül mutattak a szürke, feszes nadrágban, váll-lapjaiaranylemezként csillogtak a félhomályban. Rotenhausen a helyőrség egyiklegjobban öltözött katonája volt; három évvel korábban feleségül vett egy gazdagnőt, és most ő volt a kaszinó elnöke. Az emberek irigykedve néztek rá, Rotenhausenpedig felszegte az állát, és a német hadsereg krémjének érezte magát.

A legtöbben, akik a helyőrségbe érkeztek, elfogadták Rotenhausent olyannak,amilyen, eszükbe sem jutott megkérdőjelezni befolyását, amivel nem ártott számolni.Egyetlen alkalommal történt meg csupán, már amennyire a helyőrség tisztjei visszatudtak emlékezni, hogy egy idegen, egy felkapaszkodott tiszt az isten tudja, honnan,besétált hozzájuk, és felrúgta az összes elfogadott etikettszabályt, és ügyet semvetve Rotenhausenre, feje tetejére állította a helyőrséget.

Az illető egy fiatal ezredes volt, nem több harmincnál. Minszknél elvesztette a félkarját, és időlegesen Hamburgba helyezték – félúton volt a kórház és a harctérközött. Megkapott gyakorlatilag minden kitüntetést, a zubbonya világított a sokmedáltól. Már az egyenruhája láttán aggodalom töltötte el a tiszteket. A zubbonyátóleltekintve, amely rendelésre készült, minden ruhadarabja a raktári polcról került le. Apisztolya pedig egy P. 38-as volt. Az összes többi tiszt kecses Walthert viselt, amisokkal jobban illett az egyenruhához és a státushoz, amit betöltöttek, ez azismeretlen ezredes azonban nem törődött ilyen finom apróságokkal.

Egy hegyivadászezredhez tartozott, a havasi gyopár hadosztályjelvény büszkénvillogott a zubbonya bal ujján, és bár a helyőrségnél eleinte senki nem tudta, ki ez azember és mit keres náluk, már önmagában ez óvatosságra intette őket.

Fél órával az érkezése után az ezredes megbeszélésre hívta össze őket, éstájékoztatta a riadt társaságot, hogy időlegesen őt nevezték ki a helyőrségparancsnokává.

– Greif ezredes vagyok a 9. hegyivadászezredtől – jelentette be a rémültcsendben. – Időlegesen leszek itt.

Nem rázott kezet senkivel, pusztán végigmért mindenkit csillogó, rezzenetlentekintetével, aztán folytatta:

– Mindig is jól kijöttem az alattam szolgáló katonákkal, és ugyanezt várom elmaguktól is. Mindenki végezze el tisztességesen a feladatát, és remekül megleszünkegymással. Egyvalami van csak, amit ki nem állhatok, és ezért nem fogok tolerálni: amunkakerülés. – Szigorú tekintete ide-oda ugrált az egybegyűlt tisztek sorai közt. –Feltételezem, tisztában vannak vele, uraim, hogy a fronton szolgáló egységek tártkarokkal várják a cserecsapatokat. Biztos vagyok benne, hogy nem tőlem halljákelőször, de azért elmondom, mennyire kétségbeejtővé vált a helyzet az utóbbiidőben; az én ezredemben is akadnak olyan katonák, akik már három éve nemkaptak eltávozást.

Minden jelen lévő tiszttől megkérdezte, mióta van a helyőrségnél, s a válaszokhallatán szemöldöke egyre magasabbra emelkedett. Azoknak a száma, akik

135

legalább a harctér közelében jártak, elenyésző hányadát tette ki az egésznek.– Úgy látom, uraim, hogy a dolgok hamarosan változni fognak errefelé – mondta

Greif.És meg is változtak, mégpedig hirtelen. Három nappal az új ezredes érkezése

után az összes egyenruhakölteményt, a körgallérokat, a köpönyegeket és a stilizáltsapkákat, a tükörfényes lakkbőr csizmákat, az apró pisztolyokat meg a többi kelléketelpakolták, és előkerültek a szabályzatnak megfelelő felszerelések. A helyőrségkemény munka helyszínévé vált, a báli hangulat helyét kemény munka, szürkeegyenruhák vették át.

– Háború van, az isten szerelmére! – Ez volt Greif szavajárása. – Ezhadilétesítmény, nem játékvár ólomkatonákkal!

Még a 76. gyalogsági ezred parancsnokának, az öreg Brandt ezredesnek is végigkellett szenvednie ezeket a változásokat, és meg kellett válnia kedvenc lornyonjától.

– Ha rossz a szeme, akkor írasson fel magának szemüveget – tanácsolta nekiGreif –, de meg ne lássam még egyszer ezzel a maskarával.

És Brandt kénytelen volt tűrni és engedelmeskedni. Vigyázzban kellett állnia, éshagynia kellett, hogy ez a húgyos, ez a sehonnai ezredes, aki olyan fiatal volt, hogya gyereke lehetett volna, sértegesse őt.

A helyőrség csendesen szenvedett, a felszín alatt azonban elégedetlenségfortyogott. A tisztek titokban össze-összegyűltek, hogy megosszák egymássalgyilkos gondolataikat, és hogy különféle baleseteket ötöljenek ki, melyekmegtörténhetnének az ezredessel. Az egyik hadnagynak az a ragyogó ötlete támadt,hogy fel kellene jelenteniük az új parancsnokot a Gestapónál. Már majdnem teljesenkidolgozták a terv részleteit, amikor a helyőrséget olyan sokk érte, amit nem tudottkiheverni: Greif ezredesnél nem más, mint Heydrich tett magánlátogatást.

Éppen Heydrich, az ördög inasa! Az ötlet, hogy feljelentsék Greifot aGestapónak, villámgyorsan elvetették, és meghunyászkodtak. Jobb híján azemberek elkezdték beadni áthelyezési kérelmeiket. Senki nem akart Hamburgbanmaradni egy olyan parancsnok alatt, aki Heydrich barátja. A Gestapónál még a frontis barátságosabb volt.

Rotenhausen nem tartozott azok közé, akik fejvesztve próbáltak menekülni.Persze, nem azért húzta az időt, mert olyan ravasz volt, hanem egyszerűen azért,mert lassúak voltak a reakciói. És az ég megóvta őt, egyben megerősítveRotenhausen önmagáról alkotott nagyszerű véleményét. Alig néhány nappalHeydrich látogatása után Greif táviratot kapott, melyben értesítették azáthelyezéséről. Néhány óra alatt összepakolt, és az orosz frontra távozott. Többésoha nem látták Németországban. Sztálingrád mellett halt meg egy hóviharban, ésamikor az oroszok 1943. február 3-án megtalálták, már jó ideje halott volt.

A helyőrség néhány napon és négy éjszakán át ünnepelte a távozását. Folyt apezsgő, és a régi operett-egyenruhák újra előkerültek rejtekhelyeikről. Az emberekparádéztak és pózoltak, ahogy csak a szívük kívánta, az öreg Brandt ezredes pedigörömében új lornyont vásárolt magának.

Greif helyére egy kétséges intelligenciájú dandártábornokot tettek, aki vélhetőenidő előtti szenilitásban szenvedett, és ezért mindenki imádta. Szórakoztató bolondvolt az öreg, annak ellenére, hogy mindig összenyálazta a tisztfeleségek kézfejét, ésvihogott, akár egy ló, valahányszor bemutatkozott nekik.

– Van der Oost tábornok, madame. A gyalogságtól, természetesen! – Aztánnyögdécselve, ropogó gerinccel kihúzta magát, megigazította a gallérját,megköszörülte a torkát, és elsütötte valamelyik untig ismert viccét: – Lefogadom,nem tudja, hogy miért szolgálok a gyalogságnál!

136

Persze hogy senki se tudta.– Nos, elárulom magácskának. Azért vagyok a gyalogságnál, mert nem vagyok a

tüzérségnél! Érti, ugye? Ki nem állhatom a tüzérséget. Olyan szörnyű egy üzem, azembernek megfájdul a feje attól a sok zajtól.

Egy nap betámolygott a kaszinóba, és megállította az életet hangos röhögésével.– Uraim, olyan boldog vagyok ma este! Tudják, miért vagyok boldog?A tisztek ekkorra már hozzászoktak primitív észjárásához. Nem értékelték ostoba

vicceit, de dandártábornok volt, és soha nem szólt bele a dolgaikba, úgyhogymegrázták a fejüket, és jó képet vágtak.

– Megmondom, miért! – A tábornok vidáman széttárta a karját. – Azért vagyokboldog, mert nem vagyok szomorú!

Tisztelettudóan nevettek, de Van der Oost nem elégedett meg ennyivel. Sugárzóarccal közelebb lépett, és előadott egy újabb „viccet”.

– Tegnap átkozottul szomorú voltam... egyszerűen azért, mert nem voltamboldog, tudják.

Inkább egy vén bolond, mint egy Greif-féle kötözködő, forrófejű fiatal. A helyőrségés új parancsnoka kitűnő viszonyban álltak egymással. Van der Oost csak annyitvárt el tőlük, hogy szórakozzanak a viccein, és cserébe bármit vakon aláírt nekik, lettlégyen az illegális kérelem egy láda margarinért vagy kivégzési parancs. Még az ahír is elterjedt, hogy a dandártábornok nem tud olvasni.

– Nohát, nohát – mondogatta, valahányszor odakörmölte a nevét egy papíraljára. – Nohát, nohát, már megint utolértem magamat. Remek dolog, nem? – Aztánhátradőlt a székében, és az üres irattálcák felé mutatott. – Kimenő, bemenő,függőben lévő: mind üres, látja. Így kell csinálni ezt, uram. El kell végezni a munkát,és akkor nem szakad egyszerre minden az ember nyakába.

– Tegnap Fuhlsbüttelben kivégeztek három katonát – próbált egy alkalommalszóba elegyedni vele a segédtisztje. – Mindhárman a gyalogságnál szolgáltak.

– Ah, igen – legyintett Van der Oost. – Meg kellett tenniük, tudja. Mindenháborúban szükség van áldozatokra. Áldozatuk nélkül nem lenne igazi egyetlenháború sem, tudja.

A Kriegspiel* alatt mindig aludt. Már az elején elszundított, és a közepe tájánébredt fel, bátorító szavakat és tanácsokat kiabálva a tisztjeinek.

– Az idegen páncélos hadosztályokat el kell pusztítani, uraim! Meg kellsemmisíteni őket, mielőtt elérnék Németországot, és dugót okoznának. A lényeg egyilyen csatában, mint ez, mindig az, hogy elvágjuk az ellenség utánpótlási vonalait, haértik, mire gondolok. Mit ér egy tank lövedékek nélkül, he? Olyan, mint egy vasútvonat nélkül.

A tisztek pedig egyetértően bólogattak, és lelkiismeretesen abba az iránybamozgatták a figurákat, amerre mondta. De valahogyan, bármennyire is próbálkoztak,soha nem tudták elvágni az ellenség utánpótlási vonalait. Végül sikerült megtalálniuka megoldást. Minden játék elején ünnepélyesen közölték a dandártábornokkal, hogyaz ellenségnek nincs lőszere. Van der Oost erre elégedetten összedörzsölte atenyerét.

– Szép munka volt, uraim. Ez azt jelenti, hogy nyertünk. Nem kell egyebettennünk, mint ledobni néhány bombát az ellenség gyáraira, és máris a kezünkbenvannak.

Azzal, ragyogó stratégiai tehetségével elégedetten, álomba szenderült. Egy napa helyőrség macskája odakölykezett a terepasztalra, pontosan a 25-ös dombtetejére. Az összes miniatűr tank, ágyú, miegymás felborult és szétszóródott, azegész asztal úgy nézett ki, mintha bombatalálat érte volna. És ennek éppen azon a

137

napon kellett történnie – a macskák már csak ilyenek –, melyen a szomszédoshelyőrség tisztikara hivatalos volt egy taktikai játékra.

Erre már Van der Oost is elvesztette a türelmét. Követelte, hogy vonszoljákhadbíróság elé a macskát. Nem volt mit tenni, eleget kellett tenni a szeszélyének.Két Feldwebel sarokba szorította a vétkes állatot, és ugyancsak ők voltak azok, akika „tárgyalás” ideje alatt fogva tartották a vádlottat. A macskát halálra ítélték azon azalapon, hogy szabotálni próbálta a tiszteket a hadviselés tudományának agyakorlásában. A következő nap azonban sokkal jobb hangulatban találta atábornokot. Van der Oost felmentette a macskát, azzal a kitétellel, hogy atovábbiakban pórázzal a nyakában kell élnie a tisztiszolga felügyelete alatt. Nemsokkal később a macska eltűnt: a tisztiszolga eladta egy mészárosnak. A tábornokhalálra bosszankodta magát a felelős gondatlansága miatt, de miután egy újabbmacska került az eltűnt állat helyére, gyorsan megfeledkezett az egészről.

Két év röppent el Greif ezredes rövid, ám annál borzalmasabb rémuralma óta. Ahelyőrség az élvezetek kertjévé vált, Rotenhausen befolyása pedig napról napranőtt. Az őrnagy rájött, hogy Van der Oost szenvedélyesen szereti a brandyt, és azt isfelfedezte, honnan lehet folyamatosan ellátni vele az öreget. Rotenhausen őrnagy ésVan der Oost dandártábornok igen jól megértették egymást.

Rotenhausen csendesen dünnyögve baktatott a sötét udvaron a fogház irányába.Az ő fogháza ez, ő irányítja. Elmosolyodott, és katonásan a csizmája szárára csapotta lovaglópálcájával. Soha nem lovagolt – rettegett a lovaktól –, a pálca azonban jólmutatott a kezében, és fölöttébb alkalmas volt arra, hogy megtáncoltassa vele azönfejű őrizeteseket.

Stahlschmidt Stabsfeldwebel, akit telefonon értesített a látogatásáról, kisietetteléje. Rotenhausen tartózkodóan viszonozta a tisztelgését. Stever is előkerültidőközben. A fél várost át kellett kutatni érte, és végül egy privát klubban találtak rá,ahol egy obszcén filmet nézett, melyben különböző alakú és nemű meztelenegyének bizarr dolgokat műveltek egymással. Stever még mindig nem tért teljesenvissza a fogház e világi talajára.

– Nagyszerű, Stabsfeldwebel. Javaslom, rögtön térjünk is a lényegre – mondtaRotenhausen, hevesen a csizmája szárát csapkodva a pálcával. – Én elfoglalt embervagyok, mint tudja, úgyhogy ne vesztegessük az időnket.

Stahlschmidt az irodájába vezette, amely nem csupán makulátlanul tiszta volt,hanem a legutolsó berendezési tárgyig minden a helyén volt benne, pontosan úgy,ahogy azt a szabályzat előírta. Rotenhausen körbejárta néhányszor a szobát,belesett a sarkokba, rejtett porcicákat keresve, megvizslatta az irattartó kosarakat,olyan papírok után nézve, melyeknek nincs joguk ott lenni, aztán elővett egy aprófémvonalzót, és megmérte vele a távolságot az asztal széle és a bejövő papírokkosara, az asztal széle és a tintatartó, a tintatartó és a kimenő papírok, a kimenőpapírok és az itatós közt. Stever egykedvűen figyelte az ajtó mellől, Stahlschmidt aháta mögött állt, és időnként Steverre hunyorgott. Mekkora szamarak ezek a tisztek!Tudta, hogy Rotenhausen már régóta szeretne valami hibát találni nála. Ha ő lettvolna a helyében, nem szenvedett volna ennyit. Rotenhausen azonban ostoba volt –és éppen ezért nem tudta elkapni őt soha.

Miután mindent megmért az asztalon, amit mérni lehetett, Rotenhausen unottansóhajtott, és elkérte az őrizetesek névsorát. Stahlschmidt mosolyogva átnyújtottaneki. Az őrnagy a monokliján át, amit csak nagy bajjal tudott a szemén tartani,végigolvasta a neveket.

– Stabsfeldwebel, ez a lista hiányos. Nem tüntette fel rajta az új foglyok számát,és azt sem látom, hány ember lesz átszállítva...

138

– Itt találja, uram, itt lent. – Stahlschmidt kövér, vörös mutatóujja a papír aljárabökött. – Hét új őrizetes, uram. Egy alezredes, egy lovassági kapitány, két hadnagy,egy Feldwebel, két közlegény. Tizennégyen lesznek átszállítva, uram, mindannyianTorgauba. Egy dandártábornok, egy ezredes, két őrnagy, egy százados, egyHauptmann, két hadnagy, egy Feldwebel, három tizedes, egy matróz, egyközlegény. Négy halálraítéltünk is van. Mindannyiuk fellebbezését elutasították.Megtettük a szükséges intézkedéseket a kivégzésükhöz.

– Mindent nagyon jól csinált, Stabsfeldwebel. – Rotenhausen egy grimasszalhagyta leesni szeméről a monoklit, majd az asztalra helyezte a névsort. – Örömmeltölt el, hogy ilyen jól végzi a munkáját. Maga kétségtelenül érti a dolgát, ésmindenben gondosan jár el. Az a fajta ember, akiben meg lehet bízni. Hm. –Keményen a lábszárára csapott a lovaglópálcával. – Nem vagyunk olyan felületesek,mint azok odaát Lübeckben, nem igaz? Minden óraműpontossággal működik, ugye,Stabsfeldwebel?

– Megteszek mindent, ami tőlem telik, uram.– Valamire azért hadd figyelmeztessem: vigyázzon a balesetekkel, ha érti, mire

gondolok. Ha egy őrizetes kezét vagy lábát töri, az rendben, de a nyakukat lehetőlegne törje ketté!

– Én, uram? – vonta össze a szemöldökét Stahlschmidt. – Hogy én eltörném anyakukat?

– Tudja, hogy értettem ezt! – mondta ingerülten Rotenhausen. – Legyen óvatos,ez minden, amit kérek, ellenkező esetben mindketten nagy bajba kerülhetünk. Van aStadthausbrückén egy Bielert nevezetű pasas, bizonyára már hallott róla. Rendkívülellenszenves ember. Az elmúlt hetekben túlzott érdeklődést tanúsított az ügyeinkiránt. Körülszaglászott a helyőrségben, kérdéseket tett fel a fogházzal kapcsolatban,tudni akarta, ki irányítja, hány őrizetes van, és a többi. Még odáig is elmerészkedett,hogy tegnap hajnali kettőkor berontott a kaszinóba. Az efféle magatartás nemmaradhatott volna büntetlenül a császár idejében. Az ilyeneket a fülüknél fogvahajították ki. Az egyik hadnagyom, aki még nem látta őt, papnak nézte. Különös egypap, mondhatom! Heydrich egyik tanítványa volt, tudja. Az a fajta ember, akinek azútjait nem ajánlatos keresztezni. Annál több eszünk van, nem igaz?

– Nos, ha jól értem önt, uram...– Ha jól ért engem, Stabsfeldwebel, vésse az eszébe: amennyiben nem akarja

Minszk mellett találni magát, partizánokkal körbekerítve, járjon el körültekintően, éssemmi olyant ne tegyen, amivel a nyakunkra hozhatja ezt a Bielertet. Ha ütlegelniakarja az őrizeteseket, hát tegye, már mondtam, hogy nem zavar. Rászolgáltak, ésegyébként se szeretem elrontani más szórakozását, de legyen óvatos, ez minden,amit kérek. Rengeteg olyan testrésze van az embernek, amit kedvére püfölhet, ésnem marad nyoma. Juttassa eszembe, hogy megmutassam magának, hanekiláttunk az elbeszélgetésnek.

A folyosón az őrök felsorakoztatták mindazokat, akik abban a megtiszteltetésbenrészesültek, hogy személyesen a parancsnok elé járulhattak. A sor elején az újakálltak, legelöl pedig egy negyvennyolc éves hadnagy, akit parancsmegtagadássalvádoltak. Ismerkedése Rotenhausennel pontosan három percig és négymásodpercig tartott, utána két Gefreiter cipelte el az ájulás határán lévő férfit.

– Nem sokáig bírta! – mondta gúnyosan Stever, és jól gyomron döfte agéppisztolya csövével. – Három perc! Ez aztán a rekord! Volt egyszer egyFeldwebel, aki két órán át kitartott. Rotenhausennek pihenőt kellett

tartania, hogy elég ereje legyen kicsinálni a pasast.Ohlsen is a folyosón állt, akárcsak a többi vendég. A fal felé fordulva kellett

139

várakozniuk, tarkó mögé kulcsolt kézzel. Két felfegyverzett őr vigyázta őket, készenrá, hogy tüzet nyissanak a legkisebb provokációra. Alkalmanként előfordult, hogyegy őrizetes kétségbeesésében vagy vak dühében az őrnagy torkának ugrott, deegyikük se élte túl a meggondolatlan támadást. Mindig tetemekként végezték apincében, címkével a bokájuk körül.

Stever Ohlsen hadnagy nevét kiáltotta. Ohlsen hátraarcot csinált, bemasírozottaz irodába, ahol Rotenhausen az elbeszélgetéseit tartotta, és vigyázzba vágtamagát.

Az őrnagy az íróasztal mögött trónolt, előtte, az asztallapon, a lovaglópálca.Stahlschmidt az oldalán állt. Egy gumibotot tartott a kezében, melyre mázként tapadtés kérgesedett rá az elmúlt idők vére. Stever az ajtó előtt állt, közvetlenül az őrizetesmögött.

– Heil Hitler! – ugatta Rotenhausen.– Heil Hitler – válaszolta fakó hangon Ohlsen.Az őrmester elvigyorodott. Előrehajolt, felemelt egy papírköteget.– Elolvastam az aktáját – közölte. – Csúnya ügy, nagyon csúnya. Tapasztalataim

fényében nem jóslok hosszú jövőt magának. Valószínűleg lefejezés vár magára,hacsak nem szegődik maga mellé a szerencse. Ebben az esetben golyó általi halállesz az ítélete, de a maga helyében nem fűznék ehhez sok reményt. – Ohlsenreemelte a tekintetét. – A lefejezés általi halál rendkívül megalázó és undorító isegyben. Túl sok vér folyik, és a fej nélküli test kellemetlen látványt nyújt. Vankérdése vagy kérése? Nem óhajt panaszt emelni?

– Köszönöm, nem, uram.– Értem. – Rotenhausen hátradőlt a székében, és oldalra döntötte a fejét. – Az

őrizetes nem tartja egyenesen a fejét – állapította meg.Stahlschmidt azonnal előrelépett, előrenyújtott jobb karral, ökölbe szorított

kézzel. Stever a géppisztolya agyával segített be.– Így már jobb – bólintott Rotenhausen –, de még mindig nem az igazi.Fájdalom hasított bele Ohlsen testébe. Olyan gyorsan jött és olyan intenzív volt,

hogy úgy érezte, darabokra szakadnak a belszervei. Megtántorodott, de sikerülttalpon maradnia.

Rotenhausen Stahlschmidt felé fordult.– Megmozdult! Hát nem tanítják meg manapság rendesen vigyázzban állni a

katonákat?Stahlschmidt megint öklözött egyet, Stever pedig kezelésbe vette Ohlsen mindkét

veséjét.Ohlsen térdre rogyott. Könnyek szöktek a szemébe. Mintha izzó vascölöpöket

vertek volna a hátába.– Nem értem – csóválta a fejét Rotenhausen. – Az őrizetes nem akar felállni? A

földön akar fetrengeni, mint egy csúszómászó?Intett Stahlschmidtnek. Ohlsen felordított. Stever úgy ütötte a géppisztolyával,

akár egy őrült, Stahlschmidt pedig a rugdosásra koncentrált. Néhány másodpercnyikezelés után halvány vércsík szivárgott elő az őrizetes szájából. Rotenhausen azasztalra csapott a pálcájával.

– Obergefreiter, állítsa lábra azt az embert!Stever felrángatta a hadnagyot. Ohlsen felnyögött, aztán elüvöltötte magát,

ahogy újabb fájdalomhullámok öntötték el megtört testét. Az agyát elborító vörösködön át a fia képe rémlett fel előtte. Öntudatlanul motyogott neki valamit.

– Panaszkodni mer az őrizetes? – kérdezte felbőszülten Rotenhausen.Nem értették, mit mondott, de azért még jobban megverték, csak hogy

140

megtanulja a leckét. Aztán visszazáratták a cellájába.Az új őrizetesek után a régiek kerültek sorra, azok, akiket Torgauba kellett

átszállítani. Mindegyiküknek alá kellett írnia egy nyilatkozatot, mely szerint jóbánásmódban volt része és nincs panasza.

A dandártábornok nem volt hajlandó aláírni a papírt.– Azt javaslom, változatosságképpen, hogy hallgassák meg az én álláspontomat

– mondta nagyon higgadtan és megfontoltan. – Maximum két évre küldenekTorgauba. Lehet, hogy ennyit fogok leülni, lehet, hogy kevesebbet, de többetbiztosan nem. Ha elmesélem a hatóságoknak, amit ebben a börtönben láttam,példának okáért két hidegvérrel elkövetett gyilkosságot, magukat huszonöt évrefogják elzárni. Gondolkozzanak csak el rajta, mit is jelent ez. Először is, miutánletöltöttem a büntetésemet, egy büntetőezredhez kerülök, ahol minden bizonnyalvisszakapom az eredeti rangomat, mivel hiány van tapasztalt tisztekben. És ha ezmegtörténik, ígérem, hogy égen és földön minden követ meg fogok mozgatni, hogymaguk az én alakulatomba kerüljenek a börtönből.

Szavait döbbent csend követte. Stever tanácstalanul Stahlschmidtra nézett, aStabsfeldwebel azonban nem mozdult. Látszott rajta, hogy ezúttal paff maradt.Találkozott már makacs őrizetesekkel, ostoba őrizetesekkel, olyan őrizetesekkel,akik sértegetni vagy éppenséggel bántalmazni akarták őt, de egész pályafutása alattnem volt még dolga olyannal, aki fenyegetőzni mert volna. A foglyok nem voltakolyan helyzetben, hogy fenyegetőzhessenek; remélte, Rotenhausen őrnagy tudja amódját annak, hogyan kell ezt a dandártábornok értésére adni.

Rotenhausen lustán elnyúlva ült a karosszékben. Ráérősen rágyújtott egycigarettára, aztán felemelte a lovaglópálcát, és meghajlítgatta a térdén. Amikor ezt ismegunta, felemelte a tekintetét, és a dandártábornok szemébe nézett.

– Tényleg azt hiszi – mondta vontatott hangon –, hogy a maga korában valaki hathétnél tovább kibírja egy büntetőezredben? Garantálom, hogy három nap után úgygondolna vissza a nálunk eltöltött időszakra, mint élete legkellemesebb napjaira. –Elmosolyodott. – Van egy ajánlatom a maga számára. – Elővette a pisztolyát, és azasztal szélére tette, karnyújtásnyira a dandártábornoktól. – Tessék. A magáé. Fogjaés használja.

Hosszú csend következett. A dandártábornok nem mozdult. Rotenhausenhirtelen felállt a székből, megkerülte az asztalt, és a férfi arca elé suhintott apálcájával. Stahlschmidt visszafojtott lélegzettel figyelte. Ha ez az idióta bedurvul, ésa dandártábornok kék-zöld foltokkal, törött csontokkal érkezik meg Torgauba, akkorabból nagyon nagy baj lesz. Rotenhausen magyarázza csak ki magát, ahogyanakarja, de ő bizony ebben nem fog részt venni, döntötte el.

– Szeretné, mi, ha véresre verném? – Rotenhausen hátravetette a fejét ésnevetett. – Jól jönne, mi? Akkor elpanaszolhatná Vogel ezredesnek Torgauban, hogymilyen rosszul bántunk magával. Nos, sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, denem vagyunk ennyire ostobák. Mi több, egyáltalán nem vagyunk azok, mint arrólhamarosan személyesen is meg fog győződni. Szigorúan a szabályzat értelmébenjárunk el mindenben. Az erőszakon kívül vannak más módszerek is, amelyekkel meglehet törni egy rabot. – Steverhez fordult. – Obergefreiter, tíz perc múlva az őrizeteslegyen az udvaron teljes harci felszerelésben. Ötven kiló nedves homokot azsákjába, és néhány éles kavicsot a bakancsába. A lábbeli legyen régi, merev, éslehetőleg egy fél számmal kisebb. Világos? – Elmosolyodott, Stever pedig lelkesenbólintott. – Kétórányi kíméletes gyakorlatozással kezdjük. Meglátjuk, hogy bírja.

– Értettem, uram!Stever kerek, barátságos arcán várakozásteljes vigyor terült szét. Stahlschmidt

141

hangosan elnevette magát, jelezve, hogy értékeli a tréfát. Az öreg rotenhausenvégeredményben mégse olyan idióta, mint hitte!

Csak a dandártábornok maradt közönyös, de ő is csupán látszólag. Nem volt márfiatal, valószínűtlennek tűnt, hogy túlélje Rotenhausen kétórás, „kíméletes”gyakorlatozását, akár van a hátán ötvenkilós hátizsák, akár nincs. De még ha valamicsoda folytán a szíve ki is tartana, Rotenhausen akkor is bizonyosan kitalálna valamiúj szórakozást, amivel kikészítheti. És a tábornok tisztában volt vele, hogy a poroszkatonai törvények értelmében Rotenhausen szabályszerűen jár el. Nem volt olyantörvény, amely megtiltotta volna, hogy valakit gyakorlatozással halálra gyötörjenek.

– Őrizetes, hátra arc! – Stever kinyitotta az ajtót, és a fejével intett adandártábornoknak. – Előre, mars! Fürgén! Egy-kettő!...

Miután a szerencsétlen eltűnt a folyosón, Rotenhausen őrnagy hanyagul a vállárakanyarította a körgallérját, eltette a pisztolyát, majd ferdén a fél szemére húzta asapkáját – ettől rettenthetetlennek és rámenősnek érezte magát.

– Kövessen, Stabsfeldwebel. Megtanítom magának, hogyan kell jobb belátásrabírni az önfejű őrizeteseket anélkül, hogy vétene a szabályzat ellen. Módszerkérdése az egész.

Stahlschmidt felkapta a sapkáját, és az őrnagy után eredt. Automatikusan oldalrabillentette a sapkáját, akárcsak Rotenhausen. Mindig így viselte, és valószínűnektartotta, hogy az őrnagy tőle leste el – ugyanakkor, kapott észbe, lehet, hogyRotenhausen ezt másképpen gondolja. Gyorsan megigazította a sapkáját úgy, hogyaz a szabályzatban előírtak szerint csücsüljön a fején. Tudta, hogy ettől úgy néz ki,mint egy ünneplőbe öltözött majom, de még mindig jobb volt komplett idiótánakkinézni, mint féltékennyé tenni Rotenhausent.

Az őrnagy néhány méterrel előtte lépdelt kackiásan. A körgallért hátravetette avállán, és felhúzott egy pár hosszú szárú kesztyűt. A váll-lapok aranyfonatameg-megcsillant a halvány lámpák fényében. Stahlschmidt megvető pillantásokatlövellt a felettese után, aztán utánozni kezdte Rotenhausen mozdulatait, hátravetettea köpenyét, és jobbra-balra integetett, mintha kétoldalt egy láthatatlan tömeg lestevolna áhítattal a vonulásukat.

Kiértek az udvarra. Stever a sebtében átöltöztetett dandártábornokkal már vártaőket.

Rotenhausen kiállt az udvar közepére, szétvetett lábbal, csípőre tett kézzel, ésugatni kezdett:

– Jobbra át! Vigyázz! Balra át! Helyben futás! Futás előre! Gyorsabban!Gyorsabban! Gyorsabban! Térdet fel! Nem henyélünk, magasra a térdet! Állj! Hasra!Kúszás előre, húsz kör!...

A dandártábornok verejtékezni kezdett a súlyos hátizsák alatt, levegőértkapkodott, a szeme kidülledt az igyekezettől, hogy teljesítsen minden egyes újparancsot. Túlságosan is jól tudta, hogy elég a legapróbb késés, a gyengeséglegkisebb jele, és Rotenhausennek joga lesz lecsapni rá. Ha nem engedelmeskedika parancsnak, azért akár helyben agyon is lőhetik. A dandártábornok negyvenháromévet szolgált a porosz hadseregben. Tizenöt éves korában lépett be a GrossLichterfelde-i katonai akadémiára. Ismerte az összes trükköt, ismerte a saját jogait,és ismerte a másokét. Rotenhausen pedig eddig még egyszer sem vétett egyikükjogai ellen sem.

– Őrizetes... állj!A dandártábornok hálásan és értetlenül megállt. De nem volt ez pihenés. Az

újabb parancs békajárásra kényszerítette. A teste tiltakozott az izmokat görcsberándító fájdalom ellen, az agya azonban nem volt hajlandó tudomásul venni ezt.

142

Folytatta az ugrándozást, a kavicsok pedig egyre mélyebben belevágtak a talpába,és a fél számmal kisebb bakancs véresre dörzsölte a sarkát.

Stahlschmidt a hasát fogva nevetett a látványon. Stever biztató szavakat üvöltötta dandártábornoknak, valahányszor az elbukdácsolt előtte, akár egy ízületigyulladásban szenvedő béka.

A békaugrás után távolugrás, indiánjárás, aztán helyben ugrálás következett,aztán jöttek a variációk: ugrás terpesztett lábbal, ugrás összetett lábbal, földet éréshason, kúszás, ugrás, földet érés hason, kúszás, ugrás, földet érés...

Húszpercnyi kezelés után a tábornok egyszer csak elájult. A szabályzatértelmében tilos volt rálőni parancsmegtagadás okán az eszméletét vesztettkatonára, de Stevernek nem került két percnél több idejébe feléleszteni az őrizetest.

A gyakorlat folytatódott, mintha félbe se szakadt volna. Rotenhausen széttapostaaz első cigarettáját, és rágyújtott egy másikra... aztán egy harmadikra. Ekkor kezdettel megtörni a dandártábornok. Eleinte csak halkan nyögdécselt, anélkül, hogy őmaga ezt észrevette volna, aztán a nyögése egyre élesebbé és hangosabbá vált,egy idő után pedig vonítássá erősödött, majd tiltakozó sikítássá nőtte ki magát.

Az egész fogház felébredt, az őrizetesek elborzadva az ablakokhoz rohantak,csak az a néhány maradt fekve az ágyában, állt ellen a késztetésnek, hogy a kínlódóember jajkiáltásaira reagáljon, aki már hosszabb ideje vendégeskedettStahlschmidtnél. Ők tudták, mi folyik odalent, látták már nemegyszer. Speciálistréning, így nevezték...

Az üvöltés időnként félbeszakadt, ilyenkor egy kapkodó lélegzetvételt és egygurgulázó hörgést lehetett hallani. Stever az udvar közepén állt, géppuskájacsövével mélyen a dandártábornok köldöke és rekeszizma között. Stever tudta, mitcsinál. Így külsérelmi nyomok nélkül is őrjítő fájdalmat lehetett okozni. A gyomorfalugyan beszakadhatott, de ki állapíthatta meg utólag, hogy ez nem egy keménygyakorlat közben történt? Márpedig a hadseregben nem volt tilos keménykiképzéseket tartani.

Rotenhausen már nem mosolygott. Túlságosan is élvezte a műsort ahhoz, hogyráérjen erre. Torz vigyor feszítette szét az ajkait, szemében fanatikus láng lobogott.

– Őrizetes, talpra!Stever a géppisztolyával felsegítette a tábornokot. A férfi inogni kezdett, mint aki

részeg. Stever mellette szaladt az udvar szélén, a fegyver csövével irányítva adandártábornokot.

– Állj! Öt perc pihenő! Az őrizetes leülhet. Van mondanivalója?A dandártábornok remegő lábakkal a földre ereszkedett. Világtalanul meredt

maga elé, szemét tejfehér köd lepte el. Egy élőhalott, akit sem meghalni, sem élninem hagynak. Lassan megrázta a fejét, szája néma nemet formált. Nem voltmondanivalója.

Stever értetlen megvetéssel nézett le a dandártábornokra. Bolond ez az ember?Mi értelme szembeszegülnie a hatalommal? Mit akar elérni ezzel? Még egy fél óra,és halott lesz... és mindez semmiért.

Az öt perc letelt. Az őrizetest talpra rángatták. Tett újabb két kört, aztánelőrebukott, és úgy maradt. Stever azonnal rajta volt, vadul verte a fejét és a vállát,rugdosta erőtlen, öreg lábát, gyalázta, amiért ennyire bolond.

A dandártábornok ismét feltápászkodott. Stever gyűlölni tudta érte. Miért nem tudvégre meghalni ez a vén kecske? Ha sokáig húzza még, szemernyit se fog aludniezen az éjszakán. Már így is szűk három óra maradt az ébresztőig. Stevermegígérte magának, hogy a következő alkalommal, amikor a tábornok újra öntudatátveszti, akkora ütést mér rá, hogy többé nem kel fel.

143

Az őrizetes felegyenesedett – már amennyire tudott. A válla előreesett, tetőtőltalpig remegett. A sisakja félrecsúszott, ősz haja koszos csomókban a homlokáhoztapadt, félig lehunyt szeméből könny patakzott. Feldagadt nyelvével fájdalmasanmegnyalta kihasadt, vérző ajkait. Rekedt, suttogással adta meg magátRotenhausennek; nincs oka panaszra, és hajlandó aláírni az ezt igazolónyilatkozatot.

– Tudtam, hogy előbb-utóbb mégis megteszi – árulta el neki Rotenhausen. –Mindenki megteszi, miért épp maga nem? – Kivett egy újabb cigarettát, rágyújtott. –Azért remélem, nem olyan ostoba, hogy azt higgye, ennek a tréningnek köze vankorábbi makacskodásához. Ez a fajta zsarolás, természetesen, ellenkezne azelveimmel. A helyzet az, hogy alkalmanként, találomra, kiválasztunk egy őrizetest,és megizzasztjuk egy kicsit. Kizárólag a saját érdekében, persze. Így legalább lesznémi fogalma róla, hogy mi vár rá egy büntetőtáborban, és ezáltal nőnek a túlélésiesélyei. Miért tátog annyira? Szomjas?

A dandártábornok igent intett a fejével.– Nos, most végre van némi elképzelése róla, mi vár magára, nem igaz?

Hallottam, hogy Oroszországban fél napig is masíroztatják az embereket víz nélkül.Még hátra volt húsz perc, mielőtt a kikötött két óra lejárt volna, és noha a

dandártábornok kapitulált, Rotenhausen nem látott rá okot, hogy lerövidítse agyakorlat idejét.

Az öreg katona újabb loholásba kezdett az udvar körül, oldalán az őt hűségesenkísérő és bökdöső Steverrel. Bírta vagy tíz percig, aztán egyszer csak megtorpant,kétrét görnyedt, és vért hányt maga elé. Stever jól belevágott a géppisztollyal.

– Gyerünk, hogy a fene vinné el! Mozogjon!Az utolsó percek lassított felvételként zajlottak le. A dandártábornok egy

teknősbéka tempójával vonszolta magát körbe az udvaron, Stever pedig mellettesétált, és egy kegyelemdöfés kivitelezését fontolgatta, mellyel véget vethetne azöreg szenvedésének, és megmenthetne egy fél órát a saját éjszakájából.

Odabent a fogházban a dandártábornok újra elájult. Ezúttal Stevernek majdnemöt percébe telt, mire magához tudta téríteni. Rotenhausen parancsot adott rá, hogyvetkőztessék le, és vigyék el zuhanyozni, ezért Stahlschmidt és Stever közrefogták aférfit, lerángatták róla a ruhadarabokat, és hideg víz alá tartották vagy tíz percig.Ezután visszaadták vizes testére az egyenruhát, és átlökdösték az irodába, hogyaláírassák vele a nyilatkozatot. Fogniuk kellett a karját és kezében a tollat ahhoz,hogy meg tudja tenni ezt. Rotenhausen élvezettel figyelte a jelenetet.

– Miért nem tette meg ugyanezt mindjárt az elején?A dandártábornok nem hallotta a kérdést. Bambán maga elé meredt, szemében

már alig pislákolt az élet lángja.– Az őrizeteshez szóltam! – csattant fel Rotenhausen. – Választ várok!Megkapta a választ, de nem azt, amire számított. A tábornok önkéntelenül

könnyíteni kezdett magán, éppen Stahlschmidt kifogástalan irodájában, a drága,gonddal tisztán tartott szőnyegen.

Rotenhausen méltatlankodva felkiáltott, majd hátrébb ugrott. Stahlschmidtmagánkívül volt. Odarohant a dandártábornokhoz, rángatni kezdte, és teljesenmegfeledkezve az őrnagy jelenlétéről, sértődötten üvöltözni kezdett, amiért egypiszkos, disznó őrizetes tönkre merte tenni a szőnyegét. Stever közelebb lépett agumibottal, és módszeresen, bár nem túl lelkesen, ütlegelni kezdte a dandártábornokhátát, gyomrát és vállát. Elege volt az öreg értelmetlen akadékoskodásából, aztakarta, hogy meghaljon, minél gyorsabban és lehetőleg jelenetek nélkül, hogy végremindannyian lefekhessenek. Arra azért vigyázott, hogy csak oda üssön, ahol nem

144

maradnak nyomok. Végül a padlóra lökte az őrizetest, és a vizeletfoltba nyomta azorrát.

Rotenhausen őrnagy rosszallóan megcsóválta a fejét.– Micsoda dolog! Milyen szégyenletes dolog! Hogy egy tiszt így viselkedjen! Ettől

a pillanattól fogva azt csinálnak vele, amit akarnak, Stabsfeldwebel. Engem ez azember többé nem érdekel. Nem úriember a szememben. Csak arra vigyázzanak,amit korábban már mondtam: ne maradjanak külső nyomok. Ez minden, amit kérek.

Stahlschmidt összecsapta a sarkait.– Vigyázni fogunk, uram!Rotenhausen fogta az inspekciós könyvet, elegáns mozdulatokkal papírra vetett

néhány szót, aztán egyetlen csuklómozdulattal aláírta a jelentést:A helyőrségi fogház ellenőrzését végrehajtottam. Minden a legnagyobb rendben.

Az átszállítás előtt álló foglyokat kikérdeztem, egyiknek sincs panasza.P. RotenhausenfogházparancsnokLazán a sapkájához érintette két ujját, és elégedetten a végzett munkával

elhagyta az irodát. Egyenesen a szeretőjéhez ment, egy hadnagy feleségéhez. Míga hölgynél volt, és az élet örömeit élvezte, Von Peter dandártábornok csendeseneltávozott az élők sorából.

Stever Obergefreiter rúgott még néhányat a mozdulatlan testbe, de az nemreagált. Stahlschmidt föléje hajolt.

– Hála istennek! Végre lesz egy kis nyugalmunk.– Már azt hittem, sose dobja fel a talpát – morogta Stever.– Rápisálni a szőnyegemre! Hogy manapság milyen disznó tiszteket nevelnek! –

Stahlschmidt felegyenesedett. – Egy szót se a történtekről, világos?Stever elfojtott egy ásítást.– Álmomban se mernék beszélni róla, Stabsfeldwebel.– Ne is tedd! – Stahlschmidt az ernyedt, szürke test felé intett a fejével. –

Szabadulj meg ettől a szeméttől, nem akarok bűzlő tetemeket az irodámban! Ésküldd ide a kilencesből a hadnagyot, súroltasd fel vele a szőnyegemet! Tisztnek valómunka.

– Mit írunk a jelentésbe? – Stever közönyösen megragadta a dandártábornokegyik lábát.

– Nem tudom... – Stahlschmidt megvakargatta a mellkasát. – Vannak rajtakülsérelmi nyomok?

Stever leejtette a lábat, és megvizsgálta a testet.– Néhány horzsolás, ez minden. Bármi okozhatta őket.– Helyes. Látom, érted a munkádat. Mit szólnál ahhoz, ha átvehetnéd a helyem,

miután elmentem innen?Stever szeme elkerekedett.– Itt akar hagyni minket, Stabsfeldwebel?– Még nem, de hamarosan. – Stahlschmidt megmozgatta fáradt tagjait. Hosszú

szárú bőrcsizmája impozánsan, megnyikordult. – Potsdamba akarom áthelyeztetnimagam. Ha ez megtörténik, drága Steverem, akkor átveheted ezt a gyönyörű irodát.Hogy tetszik az ötlet?

– Jól hangzik – felelte Stever. – Ez előléptetést is jelentene?Stahlschmidt a zubbonyára tűzött KV1-re* csapott.– Te is szerezhetsz magadnak ilyent, s még csak nem is kell bemenned az orosz

medve barlangjába érte.

145

– De hogyan tudnék... úgy értem, hogyan lehetnék... nos, hogy őszinte legyek,nincs valami nagy kedvem elmenni két évre egy tiszthelyettesképzőbe csak azért,hogy megtanítsák azt, amit maga már úgyis megtanított nekem, Stabsfeldwebel!

– Ki mondta, hogy iskolába kell menned? – válaszolta önelégült vigyorralStahlschmidt. – Gondolod, hogy nekem szükségem volt iskolára, hogy megszerezemezt? Használd a fejed, és iskola nélkül is meglesz minden.

– De hogyan?– Tegyél mély benyomást az emberekre. Tedd emlékezetessé magadat.

Gyakorolj rájuk nyomást. Tanulj meg néhány sornyi baromságot Goethétől vagySchillertől, vagy valamelyik másik vén kecskétől, és valahányszor alkalmad adódik,kápráztasd el velük az embereket. Barátkozz. Ha ügyesen csinálod, bármitmegkaphatsz, amire vágysz. Ahogy én is a potsdami pozíciót. – Stahlschmidtboldogan felnevetett.

Stever kétkedően hallgatta.– Könnyebb mondani, mint megtenni – motyogta.– Egyeseknek sikerül, másoknak nem – mondta magabiztosan Stahlschmidt. –

Gyerünk, tüntesd el innen ezt a büdös hullát. Keresd meg Hölzer Gefreitert, kérjsegítséget tőle. Rendezzetek öngyilkosságot az őrizetes cellájában. Tudod, hogyankell, már csináltad korábban is.

– Széket az ablak alá?– Úgy jó lesz. És készítsetek hurkot a vén bolond lepedőjéből, akasszátok a

nyakába. A hurok hátul legyen! Ismertem egyszer egy vadbarmot Innsbruckban, akielőre tette. Rászolgált ő is a kötélre, ha engem kérdezel. Míg elrendezitek, átszólokaz orvosnak, és elmondom neki, mi történt. Ebben az éjszakai órában, úgy fogjaaláírni a halotti bizonyítványt, hogy rá se néz a hullára.

Felhörpintettek egy-egy pohárral Stahlschmidt titkos italkészletéből, aztán ki-kiment elvégezni a maga munkáját. Stever és Hölzer bevonszolták a holttestet acellába, és megrendeztek egy csúnya, eredményes öngyilkosságot.

A cella ajtajában megálltak, és az ablakrácsról lelógó testre néztek.– Várjunk inkább kint – javasolta Hölzer.Stevernek nevethetnékje támadt.– Mindig a hasamat fogom a röhögéstől, valahányszor a keresztények a

mennyországról, az Atyaistenről meg az angyalkákról és a többi hülyeségrőlpapolnak. Nézd csak meg jól, ahogy ott lóg! El tudod képzelni, hogy pucér seggel éshátán szárnyakkal a mennyországban röpdös?

– Ne kísértsd a gondviselést. – Hölzer megborzongott. – Újabban a hideg futkosa hátamon, valahányszor szembemegyek egy pappal az utcán. Át kell mennem azutca másik oldalára, te érted ezt?

– Babonás vagy?– Nem, nem erről van szó, hanem ennél sokkal többről. Nem vagyok babonás,

sem vallásos, de néha úgy érzem, hogy hamarosan mi fogunk sorra kerülni.– Na és? Egyszer mindenkinek meg kell halni, nem?– Igen, de nem így. – Hölzer a dandártábornok ernyedt testére nézett, aztán

gyorsan elkapta a tekintetét. – Ettől félek annyira. És annyiukat láttam már ígymeghalni nálunk, hogy úgy érzem, egyfajta... megtorlás lesz, érted?

– Ugyan, ne bomolj! – Stever becsukta mögöttük a cella ajtaját.– Komolyan mondom – állhatatoskodott Hölzer. – Tudod, a minap az egyik

belvárosi klubban voltam, és belefutottam három fickóba az egyik büntetőezredből.Harckocsizók, vagy valami ilyesmi. Kemény fickók. Elvágják a torkodat gondolkodásnélkül... kis híján meg is tették velem. Persze, tökrészegek voltak. Csak úgy,

146

szórakozásképpen, hogy valamivel elüssék az időt, a nyakam köré tekertek egykötelet, és pisztolyt nyomtak a hasamba. Tudod, mit mondtak? Azt mondták, hogyezúttal csak méretet vettek. Legközelebb igazi lesz a dolog. És szavamra, hittemnekik! Még most is hiszek nekik, ha erről van szó. Te is azt tennéd a helyemben, haláttad volna őket.

Stever magabiztossága jelentősen megcsappant a büntetőezred szó hallatán. AzObergefreiter önkéntelenül megtapogatta a torkát.

– Hogy nézett ki az a három fickó? Nem volt köztük egy alacsony, csúnya,hosszú heggel az arcán? Állandóan cigarettázik.

– Pontosan – válaszolta döbbenten Hölzer. – Ismered?– Igen, meglátogatták az egyik foglyot néhány nappal ezelőtt. Ijesztő alakok.– De még mennyire – értett vele egyet Hölzer. – Belém fagyasztották a szart,

nem szégyellem bevallani. Különben az egész helytől frászt kapok mostanában. Afogháztól, a várostól, mindentől. Van egy klub, ahova járni szoktam, Dora tánti háza.Jártál már ott? Néhány napja tele van Bielert embereivel. Úgy donganak ott, mintlegyek a szar körül. Dorát nem zavarja, őt nem bánthatják, mert jóban van Bielerttel,de mi a helyzet velünk, a vendégekkel? – Közelebb húzódott Steverhez. –Tegnapelőtt este kissé túl nagyra nyitottam a számat. Mondtam valami baromságotDorának... részeg voltam, nem tudtam, mit beszélek... és mielőtt még észbekaphattam volna, két gestapós bandita kihajított az utcára.

Stever erőltetetten felröhögött.– Miért? Mivel hergelted fel a vén tehenet? Nem adtál neki eleget a lába közé?– Ugyan! – tiltakozott sértődötten Hölzer. – Minden este oda megyek, amikor

nem vagyok szolgálatban. Túlteszek mindenkin, alkalmi és törzsvendégekenegyaránt. Belőlem él meg az egész banda: ha jó szolgáltatást kapok, nem sajnáloma pénzt. A múlt hétvégén úgy kifacsartattam magam, hogy alig tudtam járni.

– Akkor meg miért pipult be rád? Mi volt a gond?– Nem t'om – vont vállat Hölzer –, de mindenütt rémeket látok. Akármerre

megyek, mindenhol azokat a fickókat látom a 27. ezredből. Úgy belém rakták afrászt, hogy még mindig nem tudtam kiheverni. És nem is fogom, azt hiszem. Hogyőszinte legyek, nem bírom tovább. Szívesebben lennék a fronton, mint itt.

– Elment a józan eszed? – kérdezte elképedve Stever.– Ha ezek a gazfickók a 27. ezredtől itt, Hamburgban vadállatokként viselkednek,

mit gondolsz, milyenek lehetnek a fronton?– Nem lesznek ott – motyogta Hölzer.– Lehet, hogy éppen ők nem – ismerte el Stever –, de lesznek hozzájuk

hasonlók, vagy még náluk is rosszabbak. Odakint pedig csak ilyenekkel fogsztalálkozni, nekem elhiheted. Elég veszélyesek itt is, a civilizációban, de ha odakintlennél velük a lövészárokban, végképp búcsút mondhatnál az életednek. Átkozottpszichopata egytől egyig, szórakozásból felrobbantanak vagy megkéselnek, ha nemtetszik nekik, ahogy rájuk nézel. –Megrázkódott. – Nem, köszönöm! Én inkábbebben a tetves lyukban vészelem át az egész háborút, mintsem hogy azok mellé aközveszélyes őrültek mellé kerüljek! A lényeg az, hogy ne hagyd legyűrni magad. Nevedd a szívedre, amit itt látsz. A foglyok azért vannak itt, mert vaj van a fejükön, ésamit kapnak tőlünk, azt ők kérték. Egyébként is, nem a mi felelősségünk. Te csaktedd, amit mondanak neked, a többi felől ne aggódj.

– Igen. – Hölzer eleresztett egy bordarepesztő sóhajt.– Igen, azt hiszem, igazad van, de átkozott legyek, ha tudom, mitévő legyek.

Voltál már úgy, hogy majd megemésztett a félelem? És mindez nap nap után?– Hogy érted azt, hogy megemészt a félelem? Miféle félelem?

147

– Nem t'om. – Hölzer megint sóhajtott egyet. – A jövőtől való félelem. És egyrerosszabb. Mindennap valami újabb borzalmas élmény ér, amit már egyszerűen nemtudok lekezelni. Mint a holnapi is lesz, például.

Stever összeráncolta a homlokát.– Mi lesz holnap?– Az a fickó a húszasból tagló alá kerül. Pedig igazán rendes fickó, komolyan. A

minap eljött hozzá a családja, hogy búcsút vegyen tőle. Végig kellett néznem éshallgatnom a sírásukat és a jajveszékelésüket. Összeszorult a gyomrom... Aztánmegkérdezték tőlem, nem tehetek-e valamit, amivel megmenthetném. Miért éppengem néztek ki? Mit tehetnék én? Vagy mit mondhatnék?

– Semmit – felelte határozottan Stever. – Nem a te dolgod, nem igaz? Hakegyelmet akarnak, akkor menjenek Adolfhoz vagy Heinrichhez.

– Én is ezt tanácsoltam nekik. De még ha meg is tették, mit érhettek el vele?Semmit, és ezt ők is tudták. Én minden este hülyére iszom magam, hogy felejtsek –folytatta keserűen Hölzer. – Addig tömködök valami ringyót, amíg mindketten ki nemdőlünk, aztán teleöntöm magam szesszel, és néhány órán át halott vagyok a világszámára, és ez olyan, mintha a Paradicsomban lennék. Nem érzek semmit, nemtudok semmiről, nem látom meghalni a fickókat, nem hallom visítani a kölyköket... deutána megint reggel lesz, és kezdődik elölről az egész, és egyre rosszabb...

– Hé, vigyáznod kellene magadra – mondta komolyan Stever. – Rossz bőrbenvagy. Meg kell próbálnod logikusan felfogni a dolgokat. Háború van, igaz? Akártetszik, akár nem. Nem te kezdted el, úgyhogy felesleges tépelődnöd emiatt. Aztán,hány foglyot ölünk meg egy héten? Fél tucatot? Néha kevesebbet, néha egy kicsiveltöbbet. És vannak olyan hetek, amikor egyáltalán nincs kivégzés. Gondolj csak bele,mi lenne a fronton! Ott egész zászlóaljakat irtanak ki egyetlen óra leforgása alatt,nap mint nap, és gondolod, hogy ez bárkinek is álmatlan éjszakákat okoz? Nehogyazt hidd! Azt se feledd, hogy a legtöbb szerencsétlen nem azért gubbaszt alövészárokban, mert ő akart odamenni, hanem azért, mert az aranygallérosseggfejek odaküldték őket. Ezek itt, a cellákban, ők azért kerültek ide, mertmegérdemlik, hogy itt legyenek. Tettek valamit, amiért fizetniük kell. Úgyhogyfelesleges krokodilkönnyeket hullatnod miattuk.

– Igen, de van még valami – vallotta be egy hangyányival sem nyugodtabbanHölzer. – Ki nem állhatom a lesújtó bárd látványát. Az is épp elég, ha le kell lőnivalakit, de amikor csak állsz, és nézed, hogy egy fickónak leszedik a fejét atestéről... – Megborzongott. – Ráadásul egy sincs az őrizetesek közt, aki komolybűnt követett volna el.

– Ezt nem neked kell eldöntened – mondta szigorúan Stever. – Ha megszeged atörvényt, akkor fizetned kell érte, ez a helyzet. És ebben az országban a törvény aztmondja, hogy nincs jogod gondolkozni, tehát az is bűncselekmény. Ilyen egyszerű,és csak egy bolond adja a Gestapo tudomására, hogy fűrészporon kívül más is vana fejében. Igazam van?

– Biztosan.– Akkor megértjük egymást. Te meg én jó polgárok vagyunk. Ismerjük a törvényt,

és betartjuk. Figyeljük, merre lengeti a zászlót a szél, és mi is arra fordulunk. És ha aszél iránya megváltozik, akkor mi is megfordulunk. Ami engem illet, nekem teljesenmindegy, hogy Heil Hitlert vagy Éljen a Pártot kell mondanom.

Hölzer megrázta a fejét.– Hiába, Stever. Még mindig el akarok tűnni erről a helyről. Úgy érzem, nem telik

bele sok idő, és változni fog a szélirány. Ha pedig ez megtörténik, akkorStahlschmidt lesz az első, akit a fal elé állítanak, és én nem szeretnék mellette állni.

148

Ki akarok jutni innen, amíg nem késő.– Ne legyél bolond, Hölzer. Van egyszerűbb megoldás is. Nem kell egyebet

tenned, mint kiválogatni néhány, a célnak megfelelő foglyot, segíts nekik életbenmaradni, és máris garantáltad magadnak a hosszú életet! Ha elmész a harctérre,hogy hőst csinálj magadból, azzal még a szélirány változása előtt kicsináltatodmagad. Menj csak le holnap a laktanyához, ahol a 76. ezred állomásozik. Egyszázadot a frontra küldenek. Nézd meg figyelmesen a távozókat, és én annyi üvegpiát adok neked, ahány mosolygós arcot látsz. – Stever megvetően a földre köpött. –Egyet se fogsz látni! Mindegyik olyan komor lesz, mintha a saját temetésérebaktatna, mert tudják, hogy a frontszolgálat egyenlő a halállal. Ha viszont ittmaradsz, azzal adsz magadnak egy esélyt. Igent mondasz, valahányszor azt várjákel tőled, kinyalod Stahlschmidt seggét, megcsókolod az őrnagy csizmáját, ésbiztonságban vagy! Ha pedig eljön a finálé, egyvalamit kell hajtogatnod csupán: teparancsra cselekedtél, te csak engedelmeskedtél a feletteseidnek, nem te akartad.Nem te hozod a törvényeket, nem te akartál itt lenni, nem volt más választásod.

– De még mennyire hogy nem – vágta rá Hölzer. A szemében izgatott fény gyúlt.– Ha rajtam múlna, a haditengerészetnél lennék – árulta el Stevernek. – A hadseregnem nekem való, sohasem csíptem. De a haditengerészet, az valami más... És azokaz egyenruhák, amiket viselnek! – Összedörzsölte két tenyerét. – Minden csajbolondul értük, megfigyelted?

– Egen. – Stever kinyitotta a cellaajtót. – Lássuk, hogy van a barátunk.A dandártábornok teteme mozdulatlanul lógott a lepedőből hevenyészett kötélen.– Már kezd színt váltani – állapította meg Stever. – Ha igaz az, amit a

templomban mondanak, akkor most egy felhő széléről lógatja a lábát, és hárfázik.Nincs gondja sóra-fára, se rend szabályzatra. – Elvigyorodott. –Végeredménybennem is volt olyan rossz pofa. Elég öreg volt ahhoz, hogy a nagyapám legyen, ésazért bírta a gyűrődést. Már azt hittem, sose adja be a kulcsot. – Becsukta az ajtót,és elfoglalta helyét az ajtó oldalán. Az orvost várták. – Remek munkát végeztemrajta – mondta elégedetten. – Egyetlen nyom sincs a testén, még Stahlschmidt isgratulált hozzá.

– Igen...Csendben álltak néhány pillanatig.– Hiába, szakember vagyok ezen a területen – dicsekedett Stever.– Igen.– Az a rengeteg ember, aki átment a kezem alatt... azok, akik kezelést kaptak

tőlem... érted, mire gondolok?– Persze hogy értem.– Akaratlanul is megtanulod a különböző fortélyokat. Tudod, mit lehet csinálni, és

mit nem. Akadnak őrök, akik képtelenek felfogni, hogy nem lehet csak úgy nekiesni apáciensnek, és véresre verni a nyomorultat. Az én szememben az ilyenekmészárosok. Nincs érzékük hozzá. Nem tudnak ráhangolódni a dolgokra. De...

Stever monológjának az orvos megérkezése vetett véget. A tiszt beviharzott acellába, vetett egy pillantást a halottra, vállat vont, aztán minden teketória nélkülaláírta a bizonyítványt.

– Tessék. – Stever kezébe lökte a papírt, és már indult is. – Annyi tisztességsincs ezekben az emberekben, hogy megvárják a reggelt – morogta ingerülten. –Nem mindegy már nekik az a néhány óra, ide vagy oda? Egyetlen éjszakát sealhatok végig nyugodtan. – A tetem felé intett a fejével. – Vágják le onnan, ésszabaduljanak meg tőle.

Eltűnt a folyosón; Stever becsukta utána az ajtót, aztán Hölzerre vigyorgott.

149

– Most már érted, miről beszéltem? Elsőrangú munkát végeztem a vén tökfejjel!Felállították a széket, és Hölzer felállt rá, hogy levágja az elhunyt dandártábornok

kötelét.– Tiszta őrület – panaszkodott. – Egyik percben felkötjük ide a szerencsétlent, a

másikban meg levesszük. Mint egy karácsonyfadíszt.– Van rosszabb is, mint a karácsonyfa-díszítés – jegyezte meg bölcsen Stever. –

Például a lövészárok alján lapítani.Levették a holttestet, kivonszolták a folyosóra, onnan pedig le a pincébe.

Kinyitották az ajtót, a lépcső tetejéhez húzták a terhüket, aztán mindkettenelengedték. A tetem leszánkázott a gömbölyűre koptatott lépcsőkön. Utánacaplattak, és a lábát megfogva tovább vonszolták. Az egyik kanyar után élesreccsenés hallatszott: a fej nekicsapódott valaminek.

– Az istenit! – kiáltott fel kétségbeesetten Hölzer. – Ezeknek nem katonákra vanszükségük, hanem temetkezési vállalkozókra! A francba! Elegem van belőle! Holnapbeadom az áthelyeztetési kérelmet.

– Abbahagynád végre a nyavalygást? – vesztette el a türelmét Stever. – A végénmég engem is az őrületbe kergetsz!

– Ezúttal komolyan mondtam – jelentette ki Hölzer. – Tele van a tököm. –Elengedte a halott lábát. – Hullákat vonszolunk, fejeket szedegetünk összekivégzések után... legközelebb már a seggüket is kitöröltetik velünk!

– Jól van! – Stever lecsapta a halott másik lábát, és mérgesen szembefordultHölzerrel. – Menj, és kérd az áthelyezésedet, ha annyira akarod. De aztán ne gyerenekem panaszkodni, ha nyakig sárban, ellőtt tökkel ülsz egy lövészárok alján!

– Ne félts te engem! – sziszegte Hölzer. – Azt a napot te nem fogod megérni!Stever Obergefreiter rákönyökölt a Matou pultjára, és kötekedően Emil, a bisztró

tulajdonosa felé bökött az ujjával.– Ez is azt bizonyítja, hogy semmit nem tudsz az egészről – mondta megvetően.

– A legtöbben úgy mennek fel a vérpadra, mint a bárányok a vágóhídra. Még az utatse kell megmutatnod nekik. Csak letérdelnek, és a tőkére hajtják a fejüket, minthaimára készülnének. Imádni való látvány. Nem visítoznak, nem ordítanak, nem...

– Megbocsátasz? – szakította félbe fagyosan Emil. – Nem vagyok kíváncsi arra,hogyan gyilkoljátok le az embereket. Én bisztrót vezetek, nem vágóhidat.

Stever felemelte a poharát.– Van egy harckocsizó hadnagyunk – folytatta töretlen lendülettel. – Egészen

tisztességes fickó, már amennyire egy tiszt az lehet. Mindent zokszó nélkül elvisel.Legközelebb ő kerül sorra. Le merem fogadni, hogy még egy nyikkanást se fogunkhallani tőle.

– Lehet, de ettől még nem akarok hallani róla. – Emil egy nedves ronggyalletörölte a pultot. – Te egy szadista disznó vagy, Stever.

– Ki, én? – Stever felhajtotta az italát, és Emil felé lökte a poharát egy újabbadagért. – Miért mondod ezt?

Sértődöttnek látszott. Emil töltött neki, és visszalökte elé a poharat.– Azért, mert igaz! Mert olyan nyilvánvaló, hogy szereted a munkádat. Gumibot

és rothadó hullák szagától bűzlesz, és úgy fetrengsz mások vérében, mint disznó asárban. Már nem is vagy ember, hanem egy elfajzott, korcs valami!

– Nézd, te rosszul ítéled meg a helyzetet – mondta komolyan Stever. – Éntisztában vagyok vele, hogy a munka, amit végzek, ellenszenves lehet egyesekszámára...

Emil gúnyos kacaja belefojtotta a szót.– Ez az év vicce! Méghogy ellenszenves! Ide hallgass, te patkány. – Áthajolt a

150

pulton, és Stever pufók, pirospozsgás arcába fröcskölte a szavakat. – Ha ígyfolytatod tovább, hamarosan te is a kötél kellemetlenebbik végén találod magad. Ésha az a nap eljön, én leszek az első, aki pezsgőt bont!

Stever összevonta a szemöldökét. Hátrébb húzódott, és odakiáltott egy lánynak,aki az egyik távoli sarokban üldögélt. A lány kuncsaftokra várt, de még túl korán volt:a Matou-ban tíz óra után indult meg az élet.

– Hé, Erika! – Stever csettintett az ujjával, mire a lány lassan felemelte a fejét. –Hallottad, mit mondott? Ugye nem tartasz te is... szadista disznónak és patkánynak?– kérdezte könyörgő hangon.

Erika megvetően végigmérte.– Disznó vagy, ez kétségtelen – felelte. – A patkányokról nem sokat tudok... talán

azokra hasonlítasz, amelyek a csatornában élnek.– De miért? – tárta szét a karját Stever. – Mivel ártottam én neked?– Meséld csak el, mit csinálnál velem, ha egyszer valamelyik celládban kötnék

ki? – válaszolt a lány helyett Emil.– Nem, nem, nem! – rázta meg Stever a fejét. – Nem az a kérdés, hogy én mit

tennék, hanem az, hogy mire kényszerítenének rá. Félreértitek a helyzetemet. Énsajnálom azokat a fickókat, akik odabent csücsülnek. De mit tehetek értük? Nekemnincs hatalmam, éppen úgy, ahogyan nektek sincs.

– Nem kellene ott dolgoznod! – vetette oda Erika a sarokból.– Mit kellene csinálnom? Kérjem az áthelyezésemet a frontra, hogy lőjék szét a

fejemet? Annak jobban örülnétek, mi? Nézzétek – magyarázta Stever, egyrekétségbeesettebben –, nem én akartam ezt a munkát, hanem valami kövér seggűaktatologató osztotta rám anélkül, hogy engem megkérdezett volna. SteverObergefreiterből fogházőrt csinálunk! Történhetett volna másként is. Lehetett volnaaz orosz front is, de nem az lett, hanem Hamburg. A sors akarta így, és mit tehet azember a sors ellen? Ami pedig azt illeti, hogy mi folyik odabent... mondja valaki, hogyaz én hibám! Én hozom a törvé-nyeket? Én döntöm el, ki fog életben maradni éskinek kell meghalnia? Egy nagy fenét! Valami hájfej leadja a parancsot telefonon, ésnekem, a kis senkinek el kell végezni a piszkos munkát.

– Megszakad érted a szívem – gúnyolódott Emil.– Mondok én nektek valamit – fordult feléje Stever. – Ebben az életben

egyvalamit tehetsz csak: meghajolsz a szélben, mint a nádszál. Ha a háború végetér, és a kerék fordul egy fél kört, ami kétségtelenül be fog következni, én akkor seleszek munka nélkül. A különbség csak az lesz, hogy másfajta rabokat fogok őrizni.A régi bandát kiengedik, és az újakat teszik a helyükre. A te fajtádat is – döfött Emilmellkasába a mutatóujjával –, az olyanokat is, mint te, akit senki se kényszerített rá,hogy nyereséget halmozzon fel a náciknak eladott italból, az ilyeneket ugyanúgyrács mögé fogják dugni. És ez lesz az, barátom, az, amit a műveltebbek nemezisnekneveznek.

Stever megvetően a bárpultra lökött két márkát, és elhagyta a bisztrót.

VIII. KivégzésMásnap Ohlsen hadnagynak jelentkeznie kellett Stahschmidt irodájában, ahol

megmutatták neki a vádiratot, majd három helyen aláíratták vele a dokumentumot.Kegyesen megengedték neki, hogy egy órára magával vigye a cellába az iratot, ésalaposan átolvassa.

Amint magára hagyták, Ohlsen ünnepélyesen széthajtogatta a papírt, és

151

tanulmányozni kezdte a szöveget:Állami Titkosrendőrség Hamburgi kirendeltség Stadthausbrücke 8.VÁDIRATWehrmacht Hadbiztosság,HamburgAltona hadosztályVan der Oost tábornoknak, 391/X. váda helyőrség parancsnokának Bernt Viktor Ohlsen,76. gyalogsági ezred, Altona a 27. harckocsizóezred hadnagya ellen1940. december 19-én Olhsen hadnagy öt év fegyházbüntetést kapott a 13.

harckocsizóezrednél elkövetett kötelességmulasztása miatt. Nyolc hét glatzi fegyházután áthelyezésre került egy büntetőezredbe, jelenleg az altonai helyőrségifogházban van előzetes letartóztatásban a Gestapo IV/2A részlegének parancsára.Nincs védőügyvédje.

Hazaárulás bűntettének előkészítésével vádolom Bernt Ohlsent az alábbiakalapján:

Néhány alkalommal burkolt szavakkal arra próbálta ösztönözni hallgatóságát,hogy gyilkosságot kövessenek el Adolf Hitler ellen.

Néhány alkalommal a Harmadik Birodalom vezető hivatalnokait - köztük AdolfHitlert - sértő megjegyzéseket tett. (A részleteket lásd a mellékelt „L” vallomásban.)

Szóbeszéd és hamis tények terjesztésével a vádlott előnyös helyzetbe juttatta aHarmadik Birodalom ellenségeit, és viselkedésével szándékosan alá akarta aknáznia német nép morálját.

Kérem, hogy a vádlottat ítéljék halálra az 1933. február 28-i keltezésű Nép- ésÁllamvédelmi Törvény 5. cikkelye alapján, valamint a 80. cikkely 2. bekezdése, a 83.cikkely 2. és 3. bekezdése és a 91b cikkely alapján.

A Führer elleni merényletre buzdító magatartás az 1933. július 28-án elfogadotttörvény 5. cikkelye alapján lefejezés általi halált von maga után.

A következő dokumentumok csatolva:A vádlott vallomása.Három tanú önkéntes vallomása:Egy helyőrségi takarítónő, Frau K.P. hadnagy a Katonai Politikai MinisztériumtólH. Gefreiter a Katonai Biztonsági Szolgálat politikai részlegérőlFent nevezett tanúknak nem kell megjelenniük a tárgyaláson, és vallomásaik az

ítélet meghozatala után megsemmisítésre kerülnek az állambiztonsági törvény 14.cikkelye szerint.

Az egész ügy titkosnak minősítve, minden ide vonatkozó dokumentum azRSHA-nál, Berlin, Prinz Albrecht Strasse 8. alatt kerül eltárolásra.

Az előzetes vizsgálatot Paul Bielert bűnügyi tanácsos, SD Standartenführervégezte el.

s. k. F. WeyersbergállamügyészOhlsen az ablakhoz ballagott, és a rácsokon, a piszkos ablaküvegen át a kinti,

számára elképzelhetetlenül szabad világra nézett. Most, hogy papírra vetve,hivatalos formában is látta a lefejezés iránti ügyészi kérelmet, képtelen voltszembenézni a valósággal. Biztosan csak egy otromba tréfa, a Gestapo betegestrükkjeinek egyike. Torgauban gyakran készítettek elő tíz kivégzést, melyekből végülcsak nyolcat hajtottak végre. Arra a logikus feltevésre alapoztak, hogy miután az

152

utolsó kettő végignézi, ahogy a többiek feje sorra a kosárba hullt, bármire hajlandóaklesznek, csak elkerüljék a tönköt. Apró vigasz volt, de ennél jobbat Ohlsen nemtalált.

Ugyanezen a napon a hamburgi Wehrmacht hadbiztosságról levél érkezett azAltonai hadbiztossághoz:

Wehrmachtkommandatur, HamburgSZIGORÚAN TITKOSA levelet két tisztnek kell elolvasni, aztán meg kell semmisíteni. Az átvételt

telefonon kérjük igazolni.Tárgy. Halálos ítéletet követő kivégzések.Várható, hogy holnap halálos ítéletet fognak hozni a négy következő katona

ügyében:Karl Heinz Berger gyalogsági alhadnagy, 12. gránátosezredBernt Viktor Ohlsen hadnagy, 27. harckocsizóezredFranz Gernerstadt Oberfeldrebel, 19. tüzérségi ezredPaul Baum Gefreiter, 3. hegyivadászezred Ketten a fent nevezettek közül golyó általi halálban részesülnek. A két

kivégzőosztagot a 76. gyalogsági ezred biztosítja, két Feldwebel és tizenkét katonaszemélyében. Egy katonai orvosnak is jelen kell lennie a kivégzéseknél.

A másik két elítéltet le kell fejezni. A 76. gyalogsági ezred kötelessége Berlinbőla helyszínre rendelni Röttger ítélet-végrehajtót, hogy a helyőrségi fogház B zártudvarában eleget tegyen az ítéletnek.

Az elítéltek kérésére egy lelkész is jelen lehet a kivégzéseknél.A 76. gyalogsági ezred kötelessége biztosítani a szükséges négy koporsót.A holttesteket a különleges temető 12/331-es cellájában kell eltemetni.s. k.A. Zimmermann OberstleutnantOhlsen hadnagy nem tudhatta, de a kivégzésére az előkészületeket már

megtették, jóval azelőtt, hogy a tárgyalás elkezdődött, és a bíróság meghozhattavolna ítéletét.

Az emberiesség ismeretlen és ezáltal el nem ismert érték volt a HarmadikBirodalomban, melynek viselkedési kódexe paragrafusok és albekezdéseksokaságán alapult. Elég volt a legcsekélyebb mértékben megszegni a milliónyibekezdés valamelyikét, és máris szigorú büntetés várt a polgárra, függetlenül akilététől, és függetlenül a körülményektől. Az „enyhítő körülmény” fogalmát még egyal-albekezdés sem említette meg, így alkalmazására még a legnagyobb jóindulattalse lett volna mód.

A terem, ahol a tárgyalásokat tartották, színültig tele volt. Az összes padotkatonák foglalták el, akik nem az izgalom kedvéért jöttek, nem is pusztaérdeklődésből, hanem egyszerűen azért, mert parancsot kaptak rá. A felelősbeosztásban lévők ugyanis azt tartották, hogy a hadbírósági tárgyalások látogatásajótékony hatással van a katonai szolgálatot teljesítők magatartására.

Paul Baum Gefreiter, a 3. hegyivadászezred katonája a rémülettől sápadtanvárta, hogy megszülessen az ítélet. A bíróság visszavonult, hogy tanácskozzon.

Az ügyész átrendezte a papírjait, a következő ügyre készült. A remegő Gefreitermár nem érdekelte.

A védőügyvéd az aranytollával játszadozott. Az asztallapon tartotta mindkétkönyökét, és tenyerei közt görgetve az írószert, a szeretőjére gondolt. Pontosabban,nem is a nőre, hanem a vacsorára, amit az ígért neki: a marhasültre és a savanyú

153

káposztára. Szeretőt találni nem volt nagy kunszt ezekben a háborús időkben, amarhahús és a savanyú káposzta azonban luxusnak számított.

A gyorsíró a ceruzája végét rágcsálta, és közben kritikus szemmel a hamuszürkeGefreitert méregette. Paraszttípus, bánatos tekintettel, zömök testtel, durvavonásokkal, nagy, vörös kezekkel. Soha nem tudna lefeküdni egy ilyen férfival. Mégakkor se, ha az összes többit kiirtaná a háború. Inkább szűzen menne nyugdíjba.

A paraszt Gefreiter a padlót bámulta. A lábával számolni kezdte a deszkákat:halálra ítélnek, nem ítélnek halálra; halálra ítélnek, nem ítélnek halálra... Az utolsópadlódeszkára kedvezőtlen ítélet jutott, ami egy pillanatra valósággal megbénította avádlottat. Aztán eszébe jutott, hogy a pad alatt is lenniük kell deszkáknak. Rettegvekitapogatta őket a talpával. Három volt belőlük, ami azt jelentette, hogy „nem ítélnekhalálra”. Valamivel boldogabban felemelte a tekintetét, és a szemközti fehér ajtóranézett. Ezen fognak bejönni a bírók, miután döntöttek a sorsáról. Behunyta aszemét, és azt kívánta, bárcsak a padlódeszkák ítéletére hallgatnának mindhárman.

Az egész eljárás, amivel ennek a tizennyolc éves fiúnak az életére pontot tettek,nem tartott tovább tíz percnél. A bíróság elnöke feltett néhány szűkszavú kérdést,aztán az ügyész tartott egy hosszabb beszédet, majd a védőügyvéd járult hozzá egynéhány másodperces monológgal a színjátékhoz:

– A törvényt és a rendet, természetesen, bármi áron meg kell védeni, tekintetnélkül az emberi érzelmekre és az emberi gyarlóságra. Mindazonáltal arra kérem atisztelt bíróságot, hogy tanúsítson megértést kliensem iránt ebben a számárarendkívül kényelmetlen helyzetben – azzal leült, s tovább álmodozott a szeretőjeáltal ígért marhasültről és a savanyú káposztáról. A katonai jog szempontjábólegyértelmű volt az ügy. Minek strapálta volna magát?

A Gefreiter túl ideges volt ahhoz, hogy egy helyben tudjon ülni. Ide-oda csúszkálta padon, egymáshoz ütögette a két sarkát, a körmeit rágta, a torkát köszörülgette.Miért nem jönnek már? Miért nem akar kinyílni a fehér ajtó? Meddig akarják mégborzolni az idegeit?

Aztán eszébe jutott, hogy talán azért késlekednek, mert nem tudnak dönteni. Hapedig nem tudnak dönteni, az csak egyet jelenthet: nem értenek egyet. És aholegyet nem értés van, ott számára remény terem. Ezért is van három bíró, hogy adöntés ne egyetlen ember szeszélyeinek és hangulatának a függvénye legyen,vigasztalta magát. Minden vádlottnak egyenlő esélyt kell biztosítani.

A tanácskozószobában a bírók ráérősen üldögéltek, és cseresznyepálinkátiszogattak. Burgholz Kriegsgerichtsrat egy roppant mulatságos történet végéhezközeledett. Epizódokat meséltek egymásnak, az első pillanattól fogva, hogyvisszavonultak tanácskozni. Az ügyben nem sok megbeszélnivaló volt, olyannyira,hogy még a bizonyítékok megvizsgálásával sem fárasztották magukat: az ítéletetmár úgyis jó előre meghozták mások.

Fél tucat pohár cseresznyepálinka után kelletlenül visszatértek atárgyalóterembe.

A fehér ajtó kinyílt.A Gefreiter hevesen remegni kezdett. A publikumnak becsődített katonák a

nyakukat nyújtogatták.Az elnök és két bírótársa a körülöttük lengő cseresznyepálinka-felhővel

egyetemben letelepedett a patkó alakú asztalhoz. Az elnök ünnepélyes arcot vágott,és felolvasta az ítéletet: bűnösnek találták dezertálás bűntettében, és golyó általihalálbüntetésre ítélik.

A Gefreiter megszédült az ítélet hallatán, de a mellette álló Feldwebel nemhagyta összerogyni.

154

Az elnök tárgyilagos hangon folytatta a beszédét, melyben előre elutasítottminden fellebbezési kérelmet, az ítéletet és büntetést illetően egyaránt. Ezutánmegpaskolgatta a homlokát egy illatosított zsebkendővel, egy közönyös pillantástvetett az elítélt felé, majd rátért a következő ügyre: 19 661/M.43H, az állam kontraBernt Ohlsen hadnagy.

A Gefreitert elvezették, és Ohlsen hadnagyot szólították. A porondmesterekprecíz munkát végeztek, büszkék lehetettek a gördülékenyen vezetett műsorra.

Stever Obergefreiter kivágta a cella ajtaját, és bekiáltott Ohlsennek:– Magát akarják!– Miért? Már itt az ideje? – Ohlsen teniszlabdányira zsugorodott gyomorral az

ajtóhoz ment.– Pontosan – felelte vidáman Stever. – Maga a következő. Hetes szoba.

Jeckstadt Oberkriegsgerichtsrat már várja magát. Kövér, verejtékszagú disznó. Ha akerék fordul – tette hozzá érdekességképpen –, ő lesz az első, aki bukni fog.

Stever végiglökdöste Ohlsent a folyosón, le a lépcsőn, és a tárgyalóteremhezvezető alagút előtt átadta két katonai rendőrnek. Ezután, mint aki jól végezte dolgát,halkan dudorászva továbbállt. Ohlsen hadnagyot megbilincselték, és átvezették ahosszú alagúton. Útközben találkoztak a Gefreiterrel, aki már túl volt a tárgyaláson.Ordított és rúgkapált, három ember is alig tudta kordában tartani.

– Befognád végre a szád? – ordított rá a fiúra az egyik őr. Elkapta az elítélt fülét.– Mégis, ki az ördöggel akarod megsajnáltam magad? Felőlem aztán nyávoghatsz,én már eddig is túl sokat láttam. A fenébe, lehet, hogy ott, ahová mész, sokkal jobbdolgod lesz, mint közöttünk!

– Gondolj csak bele – szólalt meg egy másik, hátracsavarva a Gefreiter karját –,lehet, hogy a kis Jézuska már vár téged. Ki tudja, talán még partit is rendez atiszteletedre! Mit fog gondolni, ha meglát ebben az állapotban? Hálátlan vagy, haengem kérdezel!

A fiú észrevette Ohlsent, és bármilyen erősen is fogták az őrök, térdre vetettemagát.

– Hadnagy úr! Mentsen meg! Azt akarják, hogy meghaljak! Le akarnak lőni, pedigcsak két napra mentem el, és esküszöm, tévedés volt! Tévedés volt, nem akartam,ó, istenem, nem akartam, nem akartam! Megteszek mindent, amit csak elvárnaktőlem, elmegyek az orosz frontra, megtanulok Stukát vezetni, tengeralattjáróbaszállok, megteszek mindent, esküszöm! Ó, Szűzanyám – motyogta patakzó könnyekközt –, Szűzanyám, segíts, nem akarok meghalni! Heil Hitler, Heil Hitler, Heil Hitler,mindent megteszek, csak hagyjanak élni, kérem, hagyjanak élni!

Csapkodni kezdett hosszú karjával és lábával, és sikerült a földre taszítania egyikőrét. A másik kettő rávetette magát, de a fiú még dulakodás közben sem hagytaabba a könyörgést.

– Jó náci vagyok! Benne voltam a Hitlerjugendben! Heil Hitler, Heil Hitler! Ó,istenem, segíts!

Eltűnt a három súlyos test alatt. Kőpadlónak csapott fej hátborzongatókoppanása hallatszott, aztán az őrök felegyenesedtek, és immár egy öntudatlanGefreitert vonszoltak maguk után.

Ohlsen hadnagy utánuk nézett.– Mi van magával? – Az egyik őr hátba döfte, majd előrelendítette. – A bíróság

nem fog egész nap várni magára.Ohlsen vállat vont.– Kezdünk elérzékenyülni? – gúnyolódott az őr.– Nevezze, aminek akarja... de az egy gyermek volt, akit az előbb a hajánál

155

fogva elvonszoltak.– És akkor? Elég nagy ahhoz, hogy tudja, mit csinál! Megkegyelmeznek egynek,

megkegyelmeznek kettőnek, és hamarosan az egész hadseregnek bottal üthetik anyomát.

– Meglehet. – Ohlsen komor tekintettel a férfi felé fordult. – Van magánakgyereke, Oberfeldwebel?

– Persze. Négy is. Hárman a Hitler Jugendben vannak, a negyedik pedig afronton szolgál. Egy SS-ezredben, a Reichben.

– Mit érezne, ha egy nap őt rángatnák ki a hajánál fogva, hogy agyonlőjék?Az őr felnevetett.– Az soha nem történhet meg. A fiam SS Untersturmführer. Szilárd a helyzete,

akár a kősziklára épített házé.– Háború idején a házak is összedőlnek.A férfi összeráncolta a homlokát.– Ezt hogy értsem?– Ahogy akarja.– És ha nem akarom?– Akkor nem akarja. – Ohlsen fáradtan megrázta a fejét. – Én csak azt tudom,

hogy ki nem állhatom, amikor gyerekeket vonszolnak vágóhídra.– Nos, a maga helyében, pajtás, magamnak tartalékolnám a sajnálatomat, mert

ahogy a dolgok állnak, szüksége lesz rá. – Jelentőségteljesen bólintott, aztánmegpaskolta a pisztolytáskáját. – És csak semmi okoskodás, ha bementünk,világos?

Ohlsen hadnagy látszólag közönyösen helyet foglalt a vádlottak padján, és atárgyalás kezdetét vette. Dr. Beckmann, az ügyész, megkérdezte tőle, hogyhajlandó-e bűnösnek vallani magát az ellene felhozott vádakban.

Ohlsen a padlóra szegezte a tekintetét. A deszkákat olyan fényesre vikszolták,hogy a hadnagynak ellenállhatatlan késztetése támadt kipróbálni, mennyirecsúsznak.

Lassan felemelte a fejét, és a patkó alakú asztal mögött ülő bírók felé nézett.Ketten közülük aludni látszottak. Az elnök, aki hatalmas, vörös bársonyszékbentrónolt, egy lámpa körül keringő légy tanulmányozásával volt elfoglalva. Mentségérelegyen mondva, a légy nem a közönséges, háztartási vagy kerti fajta volt, hanemegy bögöly, egy vérszívó légy. Mint látvány nem volt túl szép, bátorságát ésszemtelenségét viszont nem lehetett megkérdőjelezni.

Ohlsen elvonta tekintetét a bögölytől, és lassan az ügyészre nézett.– Herr Oberkriegsgerichtsrat – mondta tisztelettudóan –, tekintve hogy a

titkosrendőrségen már aláírtam a vallomásomat, nem gondolja, hogy a kérdésfelesleges?

Dr. Beckmann szája szarkasztikus mosolyra görbült. Kék erekkel átszőtt kezévelgyengéden megcirógatta az előtte tornyosuló papírhalmot.

– A vádlott talán lenne olyan szíves, és a bíróságra bízná annak eldöntését, hogymi a felesleges.

– Ó, hogyne – vont vállat Ohlsen.– Nos, akkor minden rendben. Tegyük félre azokat a vádpontokat, melyeket a

vádirat felsorol. – A keszeg doktor a bírók felé fordult, és hangos, sipítozó hangonközölte: – A Führer és a német nép nevében kérem engedélyezzék, hogy a felsoroltvádpontokhoz a dezertálást és az ellenséggel szembeni gyáva magatartást ishozzáfűzzem!

A két alvó bíró kinyitotta a szemét, és bűntudatosan körbepislogott. Érezték,

156

lemaradtak valamiről. Az elnök abbahagyta a bögöly tanulmányozását.Ohlsen hadnagy előreugrott.– Ez hazugság! Soha nem követtem el egyiket se!Dr. Beckmann felemelt egy papírt, és szégyellősen belemosolygott, majd

beszívta a pofazacskóit, mintha azok nem lettek volna így is épp elég soványak. Ezaz a fajta harcviselés volt, amelyben mindig remekelt: váratlan támadás, egy jólirányított, szakállas nyílvessző, és a vádlottnak annyi.

– Soha életemben még csak nem is gondoltam a dezertálásra! – kiáltotta Ohlsen.Dr. Beckmann megingatta a fejét. – Tanulmányozzuk együtt a kérdést. Végül is,

azért vagyunk itt, nemde? Azért gyűltünk itt össze, hogy kiderítsük, ártatlan-e vagybűnös. Ha be tudja bizonyítani, hogy a maga ellen felhozott vádak hamisak, akkortermészetesen szabad emberként sétálhat ki ebből a teremből.

– Szabad emberként? – mormogta Ohlsen, cinikusan felemelve fél szemöldökét.Mit is jelentett szabad embernek lenni? Szabad volt-e valaha is életében? Van-e

akár egyetlen szabad ember is a Harmadik Birodalomban? Az újszülöttektől kezdvea halálos ágyukon fekvő öregekig mindenki rab. Az egész német nép.

– Persze – folytatta dr. Beckmann –, hogyha ennek az ellenkezője történik, akkora sorsa egészen másként fog alakulni.

– Persze – gúnyolódott Ohlsen.Az elnök egyetértően bólintott. Dr. Beckmann ismét a bírók felé fordult.– A bíróság engedélyével pillanatnyilag eltekintenék az előzetes vizsgálat

alkalmával felderített bűncselekményektől, és az újonnan felhozott vádakrakoncentrálnék. Ezekről az újabb bűncselekményekről csak ma reggel szereztemtudomást, amikor megkaptam bizonyos dokumentumokat – a magasba emelt egyvastag dossziét – az Állami Titkosrendőrség Különleges Szolgálatától. Az itt leírttények magukért beszélnek, ezért úgy hiszem, amennyiben a tisztelt bíróságengedélyt ad rá, hogy feltegyek néhány kérdést a vádlottnak, az újabb előzetesvizsgálat szükségessége kérdésessé válik.

Az elnök megint bólintott egyet.– Rendben. A bíróság megadja az engedélyt. Eltekintünk a vádiratban felhozott

vádaktól, és kikérdezheti a vádlottat.Dr. Beckmann alázatosan meghajolt, aztán Ohlsen felé perdült.– 1942. február 2-án ön a 27. harckocsizóezred 5. századának a parancsnoka

volt?– Igen.– Elmondaná a bíróságnak, hogy abban az időpontban hol harcoltak?– Megteszem, ha eszembe jut. – Ohlsen az elnök széke mögött lévő óriási

Hitler-fényképre meredt. Nem jelentett túlzott segítséget a múltra valóösszpontosításban. – Valahol a Dnyeper mellett lehettünk – közölte végül –, de nemesküdnék meg rá. Sok helyen harcoltam.

Dr. Beckmann az asztalra koppintott vékony ujjával.– Valahol a Dnyeper mellett. Korrekt. A hadosztályukat a Vjazma-Rzsev körzetbe

küldték. Parancsot kapott rá, hogy a csapataival Olenin mellett, Rzsevtől nyugatralétesítsen állást. Így már emlékszik?

– Igen. A hadosztályunkat már majdnem bekerítették. A 19. és 20. oroszlovassági hadosztályok átkaroltak minket délről, és északról újabb csapatokközeledtek.

– Köszönöm, köszönöm! – mondta pattogó hangon dr. Beckmann. – A bíróságotnem érdekli az orosz csapatok mozgása. Ami pedig azt a kijelentését illeti, hogy ahadosztályukat már majdnem bekerítették... – felnézett a magas rangú tisztekkel

157

telezsúfolt karzatra –, tekintve, hogy a hadosztálya még létezik, számomrameglehetősen hihetetlen.

Hangos morajlás zúdult alá a karzatról. Köztudott és – természetesen –elfogadott tétel volt, hogy egy német páncéloshadosztályt soha nem keríthetnek beegy alsóbbrendű nemzet, például az oroszok csapatai. Ohlsen egyszeribenelvesztette szavahihetőségét mindazok szemében, akik még soha nem jártak azorosz fronton. Dr. Beckmann a karzaton ülőkre mosolygott.

– Mondja, hadnagy, pontosan visszaemlékszik a háborúnak arra az időszakára?– Igen.– Remek. Lássuk, egyetértünk-e egymással. Ön parancsot kapott a

parancsnokától, Von Lindenau ezredestől, hogy helyezkedjen el a századával Oleninmellett, ahol egy ponton az ellenség áttört, és a védelmi vonalban rés támadt. A rés,hogy pontosak legyünk, a vasútvonal mentén húzódott két kilométer hosszan,Olenintől keletre...

– Melyik vasútvonal? – kérdezte az egyik bíró. Teljesen mellékes volt, delegalább azt a benyomást keltette a hallgatóságban, hogy a bíróság figyel.

– Melyik vasútvonal? – ismételte dr. Beckmann, akit ezúttal sikerült zavarbahozni. Dühösen a papírjai közé túrt, a kérdést motyorászva magában dühösen éstürelmetlenül.

Ohlsen hadnagy élvezettel elnézte néhány pillanatig, aztán segítőkészenmegszólalt:

– A Rzsev-Nelidovo vasútvonal volt.Dr. Beckman ingerülten legyintett.– A vádlott csak akkor beszéljen, ha kérdezik! – Meghajolt a bírók irányában. – A

Rzsev-Nelidovo vasútvonal – tolmácsolta nekik. – Egy jelentéktelen kis mellékvonal.– Már megbocsásson – mondta udvariasan –, de valójában a Moszkva és Riga

közti fővonal volt.Gyanús szín költözött az ügyész sápadt arcára.– Már elmagyaráztam a vádlottnak, hogy csak akkor beszélhet, ha kérdezik.– Ahogy óhajtja. Én csak azt hittem, hogy a tények érdeklik.– A tényeket ismerjük! A kérdéses vonal az ön szemében fontosnak tűnhetett, de

számunkra jelentéktelen.– Meg kell jegyeznem, hogy elég különös mellékvonal az, amelyiknek két

nyomvonala van, és mintegy ezer kilométer hosszú – állhatatoskodott Ohlsen.– Minket az most nem érdekel, hogy milyen hosszú és hány nyomvonala van –

felelte a doktor az irataival babrálva. – Ha azt mondom, hogy mellékvonal, akkornyugodjon bele, hogy az is. Most Németországban van, nem egy szovjetmocsárban. És itt, Németországban egészen más mércével mérjük a dolgokat, mintodaát Oroszországban. De hagyjuk ezt a jelentéktelen vasútvonalat, és térjünkvissza a tényekhez! A parancsnokától azt az utasítást kapta, hogy Olenintól keletrehelyezkedjen el a csapataival, és az ezredes azt is megparancsolta önnek, hogysemmi, ismétlem, semmi esetre se mozduljon el onnan, még akkor se, ha az egészVörös Hadsereg egyedül az ön százada ellen támad. Be kellett ásniuk magukat, ésbiztosítaniuk kellett mind a két szárny, illetve az arcvonal felől. Jól mondom?

Ohlsen morgott valamit, de nem válaszolt.– Jól vagy nem? – kiáltotta dr. Beckmann. – Válaszoljon a vádlott!– Igen – felelte Ohlsen.Dr. Beckmann arcára diadalittas mosoly ült ki.– Nagyszerű. Most, hogy tisztáztuk a parancsok kérdését, rátérhetünk azokra a

momentumokra, melyekből ki fog derülni, milyen gyáván viselkedett, és milyen

158

csúnyán elmulasztotta teljesíteni a kötelességét. A százada gyalogságként harcolt,de erősítést adtak az emberei mellé, nevezetesen egy szakasz tankelhárítófegyverekkel felszerelt tankot és egy utász szakaszt, könnyű- és nehézlángszórókkalegyaránt. Talán elmondaná a bíróságnak a saját szavaival is, hogy pontosan milyenerőkkel rendelkezett a százada a kérdéses időpontban.

– Hogyne – felelte Ohlsen. – Az említett erősítésen kívül kétszázötven emberünkvolt. Összesen mintegy háromszáz katona.

– Azt hiszem, ezt senki se nevezné kis ütőerejű századnak – állapította meg dr.Beckmann. – Éppen ellenkezőleg, elég erősek voltak, nemde?

– Valóban – értett egyet Ohlsen.– Elmondaná nekünk, milyen fegyverzettel rendelkeztek?Ohlsen sóhajtott. Most már kezdte sejteni, hová akar kilyukadni az ügyész. A

bírók felé sandított. Az egyiknek már megint csukva volt a szeme, az elnök pedigpacákat rajzolgatott az itatósára.

– Volt két 7,5 cm-es tankelhárító ágyúnk, két 8 cm-es aknavetőnk, és három 5cm-es is. Ez utóbbiak orosz fegyverek voltak. Aztán volt két nehézgéppuskánk, négynehézlángszórónk, négy könnyűlángszórónk. Ezenkívül, minden szakaszvezetőgéppisztollyal volt felszerelve. Néhány embernek puskája volt. Az utászoknak,természetesen, aknáik és kézigránátjaik is voltak.

Dr. Beckmann oldalra döntött fejjel hallgatta a felsorolást.– Gratulálok. Figyelemre méltó a memóriája. Egyetlen megjegyzést kell tennem,

mégpedig azt, hogy a géppisztolyaik száma jóval az átlagos fölött volt. Több mintszáz géppisztolyuk volt, és ön ennek ellenére mégis gyáván viselkedett.

– Ez nem igaz – motyogta Ohlsen.– Ó? – Dr. Beckmann összevonta a szemöldökét. – Ezzel, sajnos, nem érthetek

egyet, hadnagy. Ki volt az, aki parancsot adott a visszavonulásra? Az egyik embere?Egy tiszthelyettes? Vagy ön, a századparancsnok?

– Én adtam ki a parancsot – ismerte el Ohlsen. – De csak azért, mert aszázadomat addigra eltörölték a föld színéről.

– Eltörölték? – ismételte meg a szót dr. Beckmann. – Bizarr elképzelése vanennek a szónak a jelentéséről, hadnagy! Az én szókincsemben azt jelenti, hogymegsemmisítették, teljesen elpusztították. Az ön jelenléte azonban azt igazolja, hogyez mégsem történt meg! És a parancsok, hadnagy... nem úgy szóltak, hogy semmiesetre sem? Még ha az egész Vörös Hadsereg is egyedül önök ellen támadna?

Ohlsen reménytelenül a bírók felé fordult.– Engedélyt kérek a bíróságtól, hogy röviden beszámoljak az 1942. február 2-án

történt eseményekről.Az alvó bíró felriadt: már megint történt valami, és ő nem tudott róla. Az elnök

befejezte az utolsó pacát is, és a karórájára pillantott. Éhes volt és unta már azegészet. Túl sok ilyen kirakatpert végigült már, mindegyik közönséges, jelentéktelenvolt, a legkevésbé sem méltó bírói zsenialitásához. Legfőbb ideje lett volna, hogy azefféle ügyeket a háttérben intézzék el, minden hűhó nélkül. És ez a Beckmann,nézett villogó tekintettel az ügyészre az asztal fölött, ez is, mit képzel magáról? Mitteszi az eszét, minek nyújtja bele a tárgyalást az ebédidőbe? Ez az egész badarsága gyávaságról... Senki se akart egy ilyen színjátékot, amikor a tárgyalás eredményemár úgyis el volt döntve.

– Megkapja az engedélyt – mondta morogva. – De szorítkozzon a lényegre.– Köszönöm. Olyan rövid leszek, amennyire lehetséges. – Ohlsen Beckmannra

nézett. – Négynapi folyamatos harc után háromszáz főt számláló századomtizenkilencre zsugorodott. Az ellenség az összes nehézfegyverünket tönkretette, a

159

lőszerből is kifogytunk. Már csak két könnyűgéppuskánk volt működőképes.Öngyilkosság lett volna fegyverek és lőszer nélkül helyben maradni. Előttünk is,mögöttünk is oroszok voltak, akik folyamatosan támadtak minket. Ott maradni,amikor semmi remény nem volt az életben maradásra, nemcsak őrültség lett volna,hanem szabotázs is: eldobni tizenkilenc életet, amikor azokat máshol isfelhasználhattuk Németország érdekében!

– Érdekes hipotézis – ismerte el dr. Beckmann. – De egy pillanatra félbe kellszakítanom, hadnagy. A Führer napiparancsa értelmében minden Vjazmatérségében harcoló egységnek az utolsó emberig, az utolsó golyóig harcolnia kellett,hogy megállítsák a szovjetek előrenyomulását. És maga, maga, egy jelentéktelen kishadnagy, azt merészeli állítani, hogy ez őrültség és szabotázs? Azt meri állítani,hogy a Führerünk, aki Isten védelme alatt áll, egy őrült szabotőr? Ítélkezni merészelfelette? Ön, aki annyira jelentéktelen, hogy ha ebben a percben az életét kioltanák,az Németországban senkinek nem tűnne fel, ön szembe merészel fordulni aFührerrel, és szabotálni meri a parancsát?

Ohlsen hadnagy szelíd érdeklődéssel figyelte, ahogy ez az önelégült, precíz kisügyész hisztériába kergeti magát a Führerén esett sérelem miatt.

– Herr Oberkriegsgerichtsrat – vetette közbe végül –, biztosíthatom, hogy alegkevésbé sem állt szándékomban őrültnek beállítani a Führert, vagy szabotálni azüzenetét, amelyet valójában nem szó szerint kell érteni, hanem mint bátorítást.Amikor őrültséget mondtam, magamra utaltam. Nekem azt tanították, hogy egytisztnek kezdeményezőkésznek kell lennie, ha a helyzet úgy kívánta, ésvéleményem szerint ekkor a helyzet ezt kívánja. Emlékezzen arra is, hogy ahelyzetünk gyökeresen megváltozott azután, hogy Lindenau ezredes parancsot adottrá, hogy tartsuk...

– Nem érdekel, hogy mi történt a helyzetükkel és mi nem! – üvöltötte Beckmann.– Minket csak az érdekel, hogy az utolsó csepp vérig tartó harc helyett kivonulttizenkilenc emberrel! Miért nem lépett kapcsolatba az ezredével?

– Mert az egész harctér annyira szét volt lőve, hogy négy napon át képtelenekvoltunk felvenni velük a kapcsolatot.

– Köszönöm – szólt fáradt hangon a bíróság elnöke. – Azt hiszem, elegethallottunk. A vádlott elismerte, hogy visszavonulási parancsot adott ki az Olenin és amellékvonal melletti pozíciótól. A gyávaság és a dezertálás bűntette bizonyítástnyert. – Ohlsenre nézett, türelmetlenül megkopogtatta az asztalt a tollával. – Vanegyéb mondanivalója?

– Igen, van! – jött tűzbe Ohlsen. – Ha venné magának a fáradságot, hogy apapírjaimba nézzen, láthatná, hogy számos kitüntetést kaptam a szolgálati időmalatt, olyan tettekért, melyek nagy bátorságot igényeltek. Ezennel kijelentem, hogyez már önmagában elegendő bizonyíték arra nézve, hogy nem vagyok gyáva. Aszóban forgó esetben sem a saját biztonságom aggasztott, hanem kevésmegmaradt emberemé. Tizenkilencen maradtunk, körülöttünk kétszázhetven holttesthevert a hóban. A legtöbben közülük saját kezükkel vetettek véget életüknek, mertnem akartak az oroszok kezére kerülni. A tizenkilenc élőből mindenki sebesült volt,néhányan csúnyán. Elfogyott a lőszerünk, elfogyott az élelmünk, a szomjunkat hóvalcsillapítottuk, mert ivóvíz nem volt. Néhányan fagyások miatt is szenvedtek. Énhárom helyen is megsebesültem, de még így is a szerencsésebbek közé tartoztam.A többiek közül egyesek még járni se tudtak támogatás nélkül. Azért adtam ki aparancsot a visszavonulásra, mert értéknek tartottam az életüket.Megsemmisítettünk mindent, mielőtt elhagytuk volna a helyet, semmi sem került azoroszok kezébe. Több helyen is felrobbantottuk a vasútvonalat, és ismétlem, nem

160

egy mellékvonal volt, hanem a Moszkvából Rigába vezető fővonal. Mielőtt kivontamvolna az embereimet, még aknákat is telepítettünk.

Dr. Beckmann ironikusan felnevetett.– Micsoda történet! De akár igaz, akár nem, a tény attól tény: nem maradt a

helyén, ahogy azt parancsba kapta, ennélfogva gyáva és dezertőr.Ohlsen az ajkába harapott, és csendben maradt – már eddig is feleslegesen

tiltakozott. A bírók felé pillantott, de a közönynél pozitívabb érzést nem tudottfelfedezni a három férfi arcán. Úgy volt, ahogy azt már kezdettől fogva sejtette: azítéletet már jóval a tárgyalás előtt meghozták. A publikum hátsó sorában észrevettegy apró, sovány, talpig feketébe öltözött férfit, kabátja gomblyukában vörösszegfűvel. Paul Bielert bűnügyi tanácsos nem mulasztotta el a nagy műsort.

Az elnöknek is feltűnt a férfi, aki minden tiltó rendelkezés ellenére nyíltandohányzott a teremben. A bíró már emelte a kalapácsát, hogy kifejezze veleméltatlankodását, és utána őrizetbe vétesse a szemtelen alakot, de szerencséjéreegyik kollégája az utolsó pillanatban meglökte a lábát, és fülébe súgta Bielert nevét.Az elnök megdermedt, aztán gyorsan letette a kalapácsot, és többé moccanni semert.

Dr. Beckmann figyelmét se kerülte el Bielert felbukkanása. Annyira ideges lett,amikor megpillantotta a IV/ 2A rettegett vezetőjét, hogy egy halom papírt a földrelökött a könyökével. Ez az ember veszélyes volt. Mindig rosszat sejtetett, ha valaholmegjelent, és sose lehetett tudni, mikor kire csap le. Ha akadt is olyan ember ateremben, aki tiszta lelkiismerettel felállhatott volna, és azt mondhatta volna, hogy„nekem nincs félnivalóm”, dr. Beckmann kétségtelenül nem tartozott közéjük.

Volt egy ügy, amibe belekeveredett négy évvel ezelőtt - de ennek a részleteitsenki nem áshatta volna elő ennyi év után. Az ő kivételével mindannyian meghaltakazóta, még Frau Rosen is, akit felakasztottak. Bielerttel azonban sose lehetett tudni.Négy évvel ezelőtt még csak egy jelentéktelen kis titkár volt. Ki sejthette volna, hogyilyen magasra fog törni ennyire rövid idő alatt. Igaz, a pasasnak volt elég eszeahhoz, hogy Heydrich barátságát keresse.

Dr. Beckmann elővette a zsebkendőjét, és remegő kézzel megtörölte a homlokát.Ahogy keze a zsebkendővel a zsebe irányába tartott, önkéntelenül megtapogatta atorkát. Az ügyész Bielert szemébe nézett, és jeges rémület futott végig a hátán. Mitkeres itt ez az ember? Miért jött? Egyetlen fontos vádlottjuk sincs, mindegyik ügyhétköznapinak számít, az ítéleteket úgy hozzák meg, ahogy a Gestapo óhajtotta.Akkor hát miért van itt? Ki érdekli?

Dr. Beckmann megrázta magát, elrakta a zsebkendőjét, és kidüllesztette ványadtmellkasát. Végül is, ki ez a műveletlen, pöttömnyi figura hozzá képest? Senki.Egyszerűen senki. Egy patkány, aki kimászott a csatornanyílásból, és azóta isrothadás szagától bűzlik. Viszont ő, dr. Beckmann, államügyész, és korábbanegyetemi előadó volt. Tiszteletre méltó polgár, mind társadalmi, mind szellemitekintetben Bielert fölé magasló személy.

Úgy döntött, szarvánál ragadja meg a bikát. Mosolyt erőltetett az arcára, ésbiccentett Bielertnek. A Standartenführer jéghideg szemmel meredt vissza rá; szájatovábbra is vékony vonal maradt, a cigarettafüst mérges gázként áramlott kiorrnyílásain. Dr. Beckmann megdermedt. Az arcára merevedett arrogáns vigyorral abíróság felé fordult. Szinte érezte, ahogy a kemény tekintet hátulról a tarkójábafúródik.

Csak most kapott észbe, hogy a bíróság az ő beszédére vár. Elszántanelőrelépett, készen rá, hogy minden lehetséges eszközzel hitet tegyen feltétlen,odaadó patriotizmusa mellett.

161

– Arra kérem a bíróságot, hogy a Katonai Büntetőkönyv 197B cikkelye és 91Bcikkelye alapján a vádlottat ítélje lefejezés általi halálra!

Dr. Beckman visszaült a helyére, és szorgalmasan turkálni kezdett a papírja közt.Maga se tudta, mit keres – talán a lélekjelenlétét. Mély benyomást szeretett volnatenni Bielertre a kötelességtudatával.

Az elnök és két társa felálltak, és kivonultak a tanácskozószobába. Kényelmesenelhelyezkedtek az asztal körül, melyre egy figyelmes törvényszolga egy kancsó borthelyezett. Az elnök félretolta a bort, és sörért kiáltott. Valaki más kolbászt akart, ígyhamarosan aranybarnára sült kolbászok is érkeztek, megfelelő teríték és mustártársaságában.

– Nos... – az elnök telegyömöszölte a száját forró kolbásszal, majd körülöblögettehideg sörrel –... véleményem szerint helyet kellene adnunk az ügyész kérésének, ésvégre túl lennénk ezen az ügyön is.

– Nem győzök egyetérteni – mondta Burgholz Kriegsgerichtsrat az álláttörölgetve.

Pillanatnyi csend következett, ami alatt mindenki a kolbászra összpontosított. Alegfiatalabb bíró, Ring Kriegsgerichtsrat lagymatagon megpróbált Ohlsen hadnagyvédelmére kelni.

– Bevallom, nekem kétségeim vannak a lefejezést illetően. Szükségtelenülkegyetlen, és rendkívül csúnya módja egy ember megölésének. Emellett azt istekintetbe kellene vennünk, hogy a vádlott korábban nem tanúsított gyávamagatartást. Figyelembe véve a kitüntetéseit, nem kellene könyörületességetgyakorolnunk, és golyó általi halálra változtatnunk az ítéletet?

Az elnök tekintete összeszűkült a söröskorsó felett.– Nem hiszem – felelte. – Ne feledje, hogy a gyávaság nem az egyetlen bűne.

Összeesküvést is szított a Führer ellen, és vicceket mesélt róla. Gondolni semmerek arra, mi lesz ebből az országból, ha büntetlenül

hagyjuk az effajta magatartást.Burgholz megköszörülte a torkát, és közömbös képet vágott.– Egyébként... khm... mik voltak ezek a viccek? – kérdezte. Fogta a villáját, és

barázdákat rajzolt vele a mustárba. – Biztosan nem lehettek rosszak.– Ez nézőpont kérdése – közölte komoran az elnök. Az ajtó felé nézett, aztán

kinyitotta a dossziéját, kiválasztott egy papírt, és anélkül hogy odanézett volna, akollégái elé tolta a terítőn.

Ring nevetett elsőként. Előbb elmosolyodott, aztán kuncogni kezdett, végülhátravetette a fejét, és jóízűen hahotázott. Burgholz rosszallóan összevonva aszemöldökét, és ereszkedő vonallá görbítve a száját megkísérelte visszafognimagát, de aztán Ring előrehajolt, és rábökött egy gyöngyszemre. Néhánymásodperc múlva Burgholz is akkorákat nevetett, hogy a pocakja az asztal szélétcsapkodta. Még az elnök is elmosolyodott a tenyere mögött. Ring a combjátcsapkodva nyerített, Burgholz fellökött egy korsó sört. Az arcán könnyek csorogtak.

– A jó sört kiönteni egyáltalán nem mulatságos! – Rosszallással a hangjában azelnök átnyúlt az asztalon, és visszavette a derültséget keltő papírt. A másik kettő isbírához sokkal inkább méltó arckifejezést öltött magára.

– Persze, persze – dörmögte Burgholz két orrfúvás közt.– Ez a dokumentum – folytatta az elnök – az ellenpropaganda legveszélyesebb

fajtája. Véleményem szerint kötelességünk elfogadni az ügyész indítványát. Példátkell statuálni ezzel az emberrel. Az állam érdekeit figyelembe véve kell eljárnunk,nem szabad teret engednünk az érzelmeknek.

Azzal fogta a tollát, és a „Lefejezés” szót írta egy papír aljára, majd az aláírásával

162

szentesítette az ítéletet. Ezután a papírt és rajta a tollat a kollégái elé tette. Burgholzminden gondolkodás nélkül odabiggyesztette az aláírását. Ring habozott egy ideig,végül egy hatalmas sóhaj kíséretében ó is odaírta a nevét. Minden egyes betűterőszakkal kellett kiráznia a tollból. Az elnök növekvő elégedetlenséggel figyelte. Eza Ring napról napra egyre nagyobb nyűg a nyakában. Majd megnézi, mit tehet vele,hátha sikerül egy veszélyesebb térségbe áthelyeztetnie a kollégát. Talán a keletifrontra.

Miután a formaságokkal megvoltak, ráérősen ettek még néhány kolbászt, ésfelhajtottak néhány újabb korsó sört, aztán az elnök behívta a törvényszolgát, és azalkalomhoz illő komolysággal lediktálta neki az ítéletet. A három bíró ezutánfeltápászkodott az asztal mellől, és büszkén kilépdelt a tárgyalóterembe. Atörvényszolga tisztelettudó távolságból követte őket. A kényszerrel verbuválthallgatóság azonnal felpattant, egyedül Paul Bielert maradt ülve. Hátát kényelmesena falnak vetve üldögélt és cigarettázott.

Az elnök haragos pillantásokat lövellt feléje. Ennek az embernek az arcátlanságaminden képzeletet felülmúlt! De sebaj, vigasztalta magát az elnök, miközben helyetfoglalt, hamarosan eljön az az idő is, amikor a Gestapo hatalma kámforrá foszlik. Azamerikaiak és az oroszok sokkal erősebbek, mint hittétek! Egy nap majd te is itt állszelőttem, és én repeső szívvel fogom aláírni a halálos ítéletedet, álmodozott.

Az eszébe se jutott, hogy őt is eltávolíthatják. Ki bántana egy bírót? A bíró nemtörvényalkotó, ő csak végrehajtja a mások által megalkotott paragrafusokat.

Ismét Bielertre nézett; a férfi ajkán ezúttal halvány, gunyoros mosolyjátszadozott. Az elnök nyugtalanul elkapta a tekintetét, és gyorsan, hadarva beszélnikezdett:

– Adolf Hitler Führer és a német nép nevében ezennel kihirdetem az ítéletetBernt Viktor Ohlsen, a 27. harckocsizóezred hadnagya ügyében. – Lélegzetvételnyiszünetet tartott. Bielert tekintete még mindig rajta volt, és egy pillanatra az elnöknekaz az abszurd érzése támadt, hogy a saját halálos ítéletét készül kimondani. –Hosszas fontolgatás után a bíróság úgy döntött, hogy a vádlott bűnös az ellenefelhozott vádakban, beleértve a gyávaság és a dezertálás bűntettét is. Ennélfogvamegfosztatik a rangjától, és lefejezés általi halálra ítéljük. Minden földi java az államtulajdonába kerül, és a bíróság költségeit is az elítéltnek kell fedeznie. A nevekitörlésre kerül minden nyilvántartási jegyzékből. A holtteste egy névtelen sírba leszeltemetve. Heil Hitler!

Az elnök a merev vigyázzban álló elítélt felé fordult.– Van az elítéltnek mondanivalója? – Elismételte háromszor a kérdést, majd

miután nem kapott választ, gyorsan közölte, hogy az ítélet ellen fellebbezésnekhelye nincs. – Rendben. – Intett az Ohlsen mellett álló

Feldwebelnek. – Vezesse el az elítéltet.A hosszú alagúton visszafelé, Ohlsen egy pillanatra látta a következő vádlottat.

Huszonhárom perccel később az elnök kihirdette a negyedik halálos ítéletet is, majdelhagyta a tárgyalótermet. A bírói talárt elegáns gyöngyszürke egyenruhára cserélte.Haza készült, várta otthon a paradicsomleves és a főtt tőkehal. Négy halálos ítélet.Odakint állhatatosan szemerkélt az eső, és ő ezalatt meghozott négy halálos ítéletet,és most hazafelé tartott, hogy paradicsomlevest és főtt tőkehalat ebédeljen. Tipikusbírósági nap. Négy halálos ítélet. Szemerkélő eső. Paradicsomleves és tőkehal. Azelnök begombolta a kabátját, és fürgén a rá váró autó felé lépdelt.

Stever Obergefreiter az alagút végénél várt Ohlsenre. A súlyos ajtó becsukódottmögöttük. Stever nyögve a helyére tolta a reteszt.

– Nos, mi lesz? – kérdezte, ahogy elindultak a folyosón. – Vérfürdő? Ma már

163

harmadik, és valószínűnek tartom, hogy a negyedik is az lesz. Nem mintha ez olyanrendkívüli szám lenne. Egy hónappal ezelőtt tizenhat lefejezésünk volt egyetlen napalatt. – Ohlsenre vigyorgott. – Ne vegye a szívére, hadnagy. Magánál jobbemberekkel is megtörtént már, és egyszer úgyis mindannyian meghalunk, így vagyúgy. És nem maga lesz az első, sem pedig az utolsó. És ha hinni lehet az atyának,egy jobb világ vár magára, még Jézussal is találkozhat.

– Az atyának pedig hinni kell, nem igaz? – nézett rá Ohlsen.– Erről maga sokkal többet tud, mint én. Ami engem illet, nem sűrűn foglalkozom

ezzel a kérdéssel. Gondolom, ha majd eljön az ideje, akkor én is kénytelen leszekelővenni ezeket a dolgokat. Sose lehet tudni. – Megvakargatta a fejét. – Jobb, ha azember nem jelenti ki kerek perec, hogy nem hiszi el, mert mi van akkor, ha a végénkiderül, hogy mégis igaz? Az atya viszont tényleg elhiszi, amit mond. – Stevermegállt, és ájtatos képet vágott. – Mmm... imádkozz, és az Úr meghallgat téged –kántálta mély hangon. – Mmm... az Úr vár téged... mindig mmm-mal kezdi. Ezért ishívják Mmm-Müllernek a fogházban. A vén szaros mindig a reverendájába törli azorrát. Ettől függetlenül azt hiszem, érti a dolgát.

– Remélem – mondta csendesen Ohlsen –, ugyanis vele együtt szeretnémelmondani az imáimat.

– Jézusom! – Stever az ég felé emelte a tekintetét. – Nem mintha gúnyolódniakarnék. Ilyen kérdésekben jobb, ha az ember nem kockáztat, igazam van?

– Nem a kockázat miatt teszem. – Ohlsen megrázta a fejét, majd elmosolyodott.– Én tényleg elhiszem.

– Jézusom! – bökte ki megint Stever. – Mi maga, ha szabad kérdeznem? Rómaikatolikus?

– Protestáns vagyok.– Egyébként – tárta ki Ohlsen ajtaját Stever –, ha már erről van szó, nekem

teljesen mindegy. Akármelyik templomba is nézek be, nekem egyformán röhejes.Semmit se jelent nekem. Persze, ez nem jelenti azt, hogy akkor is így fogomgondolni, ha majd én kerülök sorra.

– Nem bizony – értett egyet halványan mosolyogva Ohlsen.Az ablakhoz ment, és a rácsokon át a szemerkélő esőt nézte.– Nézze – mondta vigasztalólag Stever –, a mai nap már nem kell izgulnia. Még

nem állították fel a vérpadot. A hóhért is Berlinből kell idehívniuk, és szerintem mégő sem érkezett meg. Egyébként is, előtte még jó alaposan szemügyre kell venniemagát, meg kell terveznie az... – a tenyere élével a nyakára csapott. – Érti, ugye?Végeredményben, nem kis ügyességet igénylő munka. Nem tudná elvégezni akárki.Nem, ha egy szép, tiszta vágást akarnak. Aztán még az atyának is látnia kell magát.Nem az öreg Müller lesz az, ő római katolikus. A másik jön magához. Nem t'om anevét, de meg lesz elégedve vele, az biztos. Meg ott van a vacsora is. Rendesvacsorát kap, nehogy – Ohlsemre kacsintott – korgó gyomorral kelljen Szent Péterelé állnia. – Búcsúképpen felemelte a kezét, és bezárta maga mögött az ajtót.

Ohlsen hadnagy szórakozottan fel-alá sétálgatott a cellában. Öt lépés ide, ötlépés oda. Átlósan is megpróbálta, aztán körbe, majd négyszöget bejárva, s amikorezt is megunta, újabb geometrikus formájú pályákra állt rá.

Az órák lassan múltak. Még mindig; esett, amikor a helyőrség órája hatot ütött.Ohlsen lélekben felkészült a hóhér látogatására.

Egész éjszaka az óra kongását hallgatta. Az órát, a negyed órát, a fél órát, aháromnegyed órát; az órát, a negyed órát, a fél órát, a háromnegyed órát; az órát,a...

Aztán kétségbeesetten a falnak kezd te verdesni a fejét. Semmi értelme az óra

164

ütéseit hallgatni, semmi értelme gondolkodni, már semminek nincs értelme. Azéletének vége. Jöjjenek csak, amikor akarnak, és vigyék el... minél hamarabb, annáljobb. Szellemileg már úgyis halott.

Eljött a reggel, és a fogház élete a megszokott mederben folyt tovább. Egycsapat fiatal újonc haladt el énekelve az ablak előtt, és miközben őket figyelte,Ohlsen megpróbált visszaemlékezni a saját fiatalkorára. Volt egyáltalán fiatal?Biztosan, hiszen egyszer mindenki volt fiatal, mégis, egyetlen fiatalkori emléket setudott felidézni magában. A háború előtt lehetett. Megpróbálta kiszámolni fejben.1917-ben született, és most '43-at írnak. Huszonhat éves. Ez így, hangzásra nemtűnt soknak, de valójában nagyon-nagyon sok volt. Öregnek érezte magát.

A kiképzés idejére őt is kirángatták a cellából. Most másképp kezelték. Azelítéltek vörös jelvényét viselte a mellkasán, és a többi elítélttel együtt – összesentizennégyen voltak – végezte a gyakorlatokat. Mindannyian vörös jelvényt viseltek,de néhánynak zöld sáv volt a közepén, ami akasztást jelentett, másoknak fehér, amia golyó általi halál jele volt, némelyeknek pedig, mint neki is, fekete pötty. A feketepöttyösökre lefejezés várt.

Míg az elítéltek körbe-körbe masíroztak az udvaron, Stever az ajtó mellett állvafütyörészett. Silány utánzata volt egy dalnak, amit a Zillertalban hallott. A ritmust apuskatuson verte az egyik ujjával. „Du hast Glück bei den Frauen, bel ami..."(Szerencsés vagy a nőknél, bel ami...)

Egy idő után Stever észrevette, hogy a fütyörészése egyre kevésbé hasonlít aZillertalban hallott dallamhoz. Ahogy az elítéltek elvonultak előtte, egy újabb,egészen más témájú melódia jutott eszébe. „Liebe Kameraden, heute sind wir rot,morgen sind wir tot." (Bajtársak, ma még boldogok vagyunk, de holnap már aföldben rothadunk.

Az elítéltek futásba kezdtek. Egyesével az udvar körül, három lépés távolságottartani. Kezeket a nyak mögött összekulcsolni. Nehogy szót válthassanakegymással, mielőtt meghalnak.

Stever megunta a fütyörészést. A hátára lendítette a PM-jét, és teli torokból arabokra kiáltott:

– Mozgás, lusta csürhe! Emeljék a lábukat, mintha élnének!Az előtte elhaladókat biztatásképpen jól hátba vágta a PM csövével. Az elítéltek

fokozták a tempót, néhányan elkerülhetetlenül közelebb kerültek az előttük futóhoz.– Tartsák a távolságot! – üvöltötte Stever a puskával hadonászva. – Mit

képzelnek, mi ez? Osztálytalálkozó?A PM lecsapott a legközelebbi elítélt fejére. A rabok még gyorsabban szedték a

lábukat, és most már arra is ügyeltek, hogy a köztük lévő távolság megfelelő legyen.– Ütemre! Ütemre! – rikoltotta az Obergefreiter. – Figyeljenek, az isten

szerelmére! Úgy rohangálnak itt körbe, mint egy falka veszett kutya! Ki tudja, lehet,hogy néhányukat felmentik az utolsó percben, és akkor formában kell lenniük, haéletben akarnak maradni egy büntetőszázadban. Ott aztán megdolgoztatnakmindenkit! Egy-kettő-három, egy-kettő-három... ütemre! Ne tátsák a szájukat!

Néhányan az elítéltek közül hátrafordították a fejüket, és szemükben a reménymég mindig pislákoló fényével Steverre pillantottak. Vajon csak szórakozik velük,vagy hallott valamit? Olyan kevés hadköteles korú férfi van... lehet, hogy az országmár nem engedhet meg magának több kivégzést. Már így is két-három hadosztálytkitenne azoknak a száma, akiket államellenes bűncselekmények miatt kivégeztek.

– Tekintetet előreszegezni! Ne áltassák magukat! – ugatta Stever. –Németország maguk nélkül is...

Stahlschmidt lépett ki az udvarra.

165

– Mi az, csevegünk az elítéltekkel? – fojtotta bele a szót Steverbe. – Vagy őkbeszélgetnek? – Szúrós tekintettel végignézett a rabokon. – Az ott! – mutatott azegyikre. – Beszélt! Láttam, hogy mozgott az ajka. Hozza

ide nekem, őrmester!A puskájával őrt álló Braun Obergefreiter átgázolt a körön, és a gallérjánál fogva

Stahlschmidt elé rángatott egy Oberstleutnantot. A Stabsfeldwebel alovaglópálcájával néhányszor a férfi nyakára csapott, aztán intett Braunnak, hogyvisszalökheti a többiek közé a megalázott elítéltet.

– Mocskos disznó! – üvöltötte Stever! – Gyerünk, szedje a lábát! Nem apromenádon vagyunk!

– Obergefreiter, magának fogalma sincs az egészről – csóválta a fejétszomorúan Stahlschmidt. – Csak figyeljen engem! Megmutatom, hogyan kellcsinálni. – A kör közepére állt, bőszen a csizmája szárára csapott a pálcával,néhányszor megmozgatta az állkapcsát, mintegy tesztelve a mechanizmust, aztánmély, elfojtott hangon a rabokra kiáltott:

– Ááállj! Kettős sorba fejlődni!Az elítéltek kezüket-lábukat törték az igyekezettől. Stahlschmidt gyönyörködve

figyelte őket. Jó volt Stabsfeldwebelnek lenni. Nem lett volna más, a világért sem,még tábornok sem, ha valaki felajánlotta volna neki a rangot. Minden rendű és rangúfogoly átment már a keze alatt, de Stabsfeldwebel soha. Ennélfogva, egyszerűkizárásos logikával, arra a következtetésre jutott, hogy a Stabsfeldwebelek valamimódon védettek a közönséges halandókra kirótt büntetésekkel szemben. Még akkorsem eshet baja, ha valaki ismét előszedné a két látogató ügyét, akik hamisengedélyt használtak. De nem, az nem lehetséges. Bielert sokkal elfoglaltabb emberannál, hogy ilyen apróságokkal foglalkozzon.

Stahlschmidt újabb parancsot ordított a raboknak. A férfiak díszlépésben, balrafordított fejjel lépdeltek körbe az udvaron. Ezt tették vagy tíz percig, aztán egyikükeszméletét vesztette. A többiek további öt percen át meneteltek, magatehetetlentársuk testén lépdelve keresztül.

– Obergefreiter – vetette oda hanyagul Stahlschmidt –, ha az elítélt nem térmagához, mire a gyakorlatidő véget ér, intézkedjen.

– Igen, uram.Stahlschmidt elsétált, magára hagyva Stevert az öntudatlan fogollyal. A férfi

néhány perccel később magához tért, és a falnak dőlve vért kezdett hányni. Stevergyűlölettel eltelve nézte. Miért nem bírta a gyűrődést, ahogy a többi? Miért kellett azutolsó pillanatban kibuknia? Úgy érezte, ez egyszer Stahlschmidt túl messzire ment.A pasas a Gestapo foglya, és a Gestapo nem szereti, ha nem vigyáznak arra, ami azövé. Nem tiltakoztak ugyan, ha valaki egy kicsit elszórakozott valamelyik elítéltjükkel,de nagy ribilliót csaptak, ha csak egyikük is meghalt, mielőtt kivégezhették volna.Herr Bielert nagyon kényes ezekre a dolgokra. Stever azt hallotta, hogy egyszerletartóztatta a lübecki helyőrségi fogház teljes személyzetét egy ilyen malőr miatt. ÉsStahlschmidt egyszer már elkövetett egy baklövést a hamisított engedéllyel.

A még mindig vért öklendező elítéltet figyelve Stever arra gondolt, nem lenne-eajánlatos felkeresnie Herr Bielertet. Elmondhatna neki egy-két dolgotStahlschmidtről. Végül is nem ő tehet róla, ha az elítélt belső vérzés következtébenmeghal... miért viselje akkor ő a következményeket? Hiszen ő csak egyObergefreiter, az Obergefreiterek pedig csak parancsokat teljesítenek.

A következő vasárnap Ohlsen hadnagy kopácsolást hallott az udvar felől.Két-három órával később Stever meglátogatta. Odament az ablakhoz, éslelkiismeretesen megrángatta mindegyik rudat. Ohlsenre kacsintott.

166

– Rutinellenőrzés – magyarázta. – Arra az esetre, ha valamivel megpróbáltavolna átvágni őket.

– Mivel? – kérdezte Ohlsen.– Ki tudhatja? – felelte komoran Stever. – Annyi trükköt kitalálhat egy rab! Ráér,

nem kell dolgoznia.– Sikerült valaha is kifűrészelnie magát innen valakinek?– Még nem, de mindig van egy első, nem? És nem akarom, hogy az első az én

blokkomból kerüljön ki. Csináljanak, amit akarnak a máséban, de az enyémbenrendet akarok. Várjon... – Elővett két cigarettát, rágyújtott

mindkettőre, majd az egyiket Ohlsennek adta. – Tartsa alacsonyan, nehogyvalami szemfüles a folyosóról meglássa. Nem árt, ha óvatos az ember. A rabokkaltilos barátkozni, ez alapszabály.

Ohlsen lefeküdt az ágyára, és pöfékelni kezdte az illegális cigarettát. Steverkinézett az ablakon.

– Hallja ezt a kopácsolást? Tudja, mit csinálnak? Innen nem sokat látni, de azértgondolom, rájött már.

Ohlsen fásultan megrázta a fejét. Stever elvigyorodott. Tenyere élét a tarkójáhozérintette.

– Már nekiláttak az előkészületeknek. Utászok csinálják... persze, nem egyedül amaga tiszteletére. Összesen tízen fognak elmenni ugyanazon a napon. Így szoktákezt csinálni. Takarékossági okokból megvárják, míg összegyűl jó néhány ember. Ahóhért Berlinből kell iderendelni, tudja. Őt meg a csapatát. Kiszámolták, hogyhavonta egy alkalomnál gyakrabban nem éri meg idehívni. – Stever visszatért azablakhoz. – Ma érkeztek meg a koporsók is. Semmi flanc, de nem rosszak.Egyáltalán nem. Emiatt felesleges aggódnia. Meg a kosarak is. Azokat is meghozták.

– Kosarakat? – kérdezte Ohlsen.– Igen, a fejeknek.Pillanatnyi szünet következett, aztán a hadnagy kísértetiesen elmosolyodott. Az

arca fehér volt, az ajkai szinte lilák.– Szóval felállítják a vérpadot. Végre felállították.– Igen, de ez még nem jelenti szükségszerűen azt, hogy már ma felvezetik oda

magát – villogtatta a tájékozottságát Stever. – Emlékszem, egyszer kerek kéthónapon át érintetlenül állt. Az SD nem értett egyet a bíróság döntésével. A bírák elakarták engedni a fickót, az SD azonban vért akart. A végén persze ők győztek.Mindig ők győznek. Egy ezredes volt, emlékszem. Vén, mint az országút. Éppenebben a cellában tartották. A kilencesben. Ezt a cellát mindig a magafajták számáratartjuk fenn.

– A magamfajták számára?– Hát... – Stever szégyellősen elmosolyodott –, azoknak, akinek az ítélete már a

tárgyalás előtt megszületett.– Azt akarja mondani, hogy már akkor tudták, mi lesz a sorsom, amikor behoztak

ide?Stever körülnézett a cellában, hátranézett a válla felett, kinézett az ablakon,

aztán bizalmasan közelebb lépett Ohlsenhez.– Nem lenne szabad elmondanom, még nekem se kellene tudnom róla, de mivel

már úgyse lesz sokáig köztünk... – Kacsintott Ohlsennek. – Azért addig se fecsegjenróla senkinek. Amikor valakit idehoznak a Gestapóról, a papírján, a bal margón, vanegy apró jel. A bíró is egy hasonló papírt kap, ugyanazzal a jellel. A jelek pedigmindig jelentenek valamit. A maga esetében az apró kis jel azt mondta, hogy... –Megint a nyakához tette a tenyere élét. – A Gestapo már eldöntötte, mit akar. Az

167

egész tárgyalás csak színjáték volt.– És ha a bíróság mégis másképp döntött volna?Stever a fejét rázta.– Nem szokott. Nem éri meg nekik. Semmi jó nem sülne ki belőle.– Nem, ezt elhiszem – értett egyet keserűen Ohlsen.– Egyébként – folytatta készségesen Stever –, soha nem őrizzük meg ezeket a

papírokat. Minden szigorúan titkos, az iratok füst formájában távoznak a kéményen,amint végeztünk az üggyel. Még az indigó meg az írógépszalag is. Nekem nem isvolna szabad tudnom semmiről. Tudja – vágott bölcs képet Stever –, én már be isgyakoroltam, mit fogok mondani, ha a helyőrség az ellenség kezébe kerül. Amielőbb-utóbb be fog következni... Én meg a Keselyű azt fogjuk mondani, hogy micsak Obergefreiterek vagyunk. Nem tudunk semmiről, és nem csináltunk semmit,csak azt, amire parancsot kaptunk. Ami igaz is – tette hozzá. – Bárki is azt állítja,hogy nem így van...

Leült az ágyra a hadnagy mellé, és a könyökével oldalba bökte a férfit.– Mit számít, melyik oldalon van az ember? Amíg jól fizetnek, és nem kell sokat

dolgozni! Egész jó állásom van itt, és lefogadom, hogy az ellenségnek is szükségelesz rám, ha ők veszik át a hely irányítását. Nem lesz elég emberük, hogy mindenkitlecseréljenek. Mert ehhez a munkához nagy szakértelem kell! És ameddig jólfizetnek, kit érdekel? Ameddig van elég pénzem, hogy akkor menjek el tömni, amikorakarok... – Cinkosan Ohlsenre kacsintott. – Látnia kellene a mostani nőmet!Nemcsak érti a dolgát, hanem egyenesen művésze az ágytornának! Ha akarom,egész éjszaka csináljuk. És mindenben benne van, amit akarok. Rám ül, fuvolázik,akármit mondok neki, megteszi. Az egész Káma Szútra a kisujjában van.

Megnyalta a száját, és oldalra sandított, hogy lássa, sikerült-e tűzbe hoznia ahadnagyot, de az még csak nem is figyelt rá. Stever sértődötten felállt.

– Jól van – dünnyögte méltatlankodva –, ha nem értékeli a társaságomat, akkorelmegyek valaki máshoz. – Az ajtóból még hozzátette: – Hamarosan elege lesz asaját társaságából.

Még mindig nem érkezett válasz. Stever elhagyta a cellát, olyan zajosan, ahogycsak tudta. Becsapta maga után az ajtót, csörgött a kulcsokkal. Belesett akémlelőnyíláson; Ohlsen változatlan arckifejezéssel még mindig ugyanolyanmozdulatlanul ült. Úgy tűnt, észre se vette, hogy Stever magára hagyta.

Hétfőn reggel Von Rotenhausen őrnagy meglátogatta őket, hogy felolvassa nekikaz ítéletüket. Remegett az idegességtől egész idő alatt, egyik lábát a másik köréfonta, és összepréselte a combjait, mint akinek könnyítenie kellene magán. Steverés Greinert a két oldalán álltak, csőre töltött PM-mel. Von Rotenhausen őrnagybetegesen rettegett attól, hogy valamelyik elítélt megőrül és nekitámad, és eszébensem volt a biztonság rovására fitogtatni a bátorságát.

Röviddel azelőtt, hogy a helyőrség órája elütötte volna a delet, egy nedves,hidegen csillogó szem jelent meg a kilences cella kémlelőnyílásában, és hosszan,alaposan megnézte a hadnagyot. Tíz percen át méregette a munkadarabot, aztánegyszer csak eltűnt.

Egy órával később a szokásos körútját végző Stever állt meg egy kis csevegésre.– Megérkezett a hóhér – tájékoztatta vidáman Ohlsent. – Már meg is nézte

magát. Akarja látni a bárdjait? Hármat is hozott magával, ott vannak az egyikcellában, a folyosó végén. Hatalmas, éles jószágok, egy borotva gyerekjátékhozzájuk képest. Különleges bőrtokban tartja őket. A Keselyű már kibontotta őket, ésjátszott velük. Imádja a késeket és a fejszéket, meg mindent, ami vág. Dédelgetettálma, hogy egyszer ő vághassa le egy ember fejét.

168

– A tisztelendő még nem járt itt – szólalt meg Ohlsen. – Míg nem beszélt velem,addig nem tehetnek semmit.

– Ne aggódjon, itt lesz. Még a poroszok se annyira lelketlenek, hogy ima nélkülküldjék át a túlvilágra.

– De hát mikor fog jönni? – türelmetlenkedett Ohlsen.– Hamarosan. Először mindig idetelefonál, hogy megkérdezze, szüksége van-e

valakinek rá, és általában két órával ezután jelenik meg. Nem tudom, hogytelefonált-e már. Valószínűleg nem. Gondolom, kiment, hogy megáldja a frontrainduló csapatokat. – Stever gúnyosan felnevetett. – Mulatságos, nem? Papok éspedikűrösök, több most a munkájuk, mint amivel meg tudnak birkózni. A háború előttsenki se fordult hozzájuk. Most élni se tudnak nélkülük az emberek.

– Meghalni se – mondta csendesen Ohlsen.Azon az estén egy megkínzott lélek hosszú, hátborzongató üvöltése verte fel a

fogház csendjét. Az őrizetesek lidércnyomásos álmukból felriadtak a lidércnyomásosvalóságba. Az őrök elkáromkodták magukat vagy keresztet vetettek, ki-ki hiténekmegfelelően. Az üvöltés erősebbé vált, aztán nyögéssé halkult, majd a bomlófélbenlévő agy újabb segélykérő jelet küldött a világ felé, ezúttal egy idegtépő sikolyformájában. Néhány másodperccel később a „segítség” meg is érkezettStahlschmidt személyében. Ütések hangja hallatszott. A sikoltás elhalt, helyétnyugtalanító csend vette át.

A pap másnap reggel fél tizenegykor jelent meg Ohlsen cellájában. Apró, hajlotthátú ember volt, előreugró állal, kecskeszájjal és szelíd, kék szeme állandóankönnyben úszott. Az orra hegyén verejtékcsepp fénylett. Elfelejtette magával hozni abibliáját, ezért azt használta, ami a cellához tartozott. Hozott viszont magávalnéhány szál papírba csomagolt művirágot és egy Jézusfigurát, aminek a fejérőlvalaki letörte a töviseket.

A cella előtt, a folyosón Stahlschmidt és Stever tébláboltak. Stahlschmidt akémlelőlyukra tapasztotta a szemét, és egy rádióriporter szakszerűségévelközvetítette az eseményeket Stevernek. Egy alkalommal átadta a helyét néhánypillanatra, de aztán ellökdöste az alárendeltjét a lyuktól, és folytatta a kárörvendőkukkolást.

– Most már nemsokára vége... az ágyon ülnek, egymás mellett, egymás kezétfogják. Milyen megindító. Milyen kedves. Most a vén kecske sírni kezd. Még ilyent!Mindjárt kisírja a szemét...

– Miért? – kérdezte értetlenül Stever. – Nem neki csapják le a fejét.Stahlschmidt vállat vont.– Gondolom, azért, mert pap – felelte hosszas töprengés után. – Isten szolgája,

érted? Ha valaki eltávozni készül az élők sorából, neki kötelessége némiegyüttérzést mutatnia.

Stever hátratolta a sisakját, és megvakargatta a feje búbját.– Ja. Azt hiszem, igaza van – mondta bizonytalanul.Eltávolodtak a cellától. Stahlschmidt a hüvelykujját hátrafelé lendítette a válla

felett.– Egyvalamire mérget vehetsz – jelentette ki magabiztosan. – Te meg én soha

nem fogunk ilyen helyzetbe kerülni. Nekünk nem fog egy ingyenélő szemfényvesztőa fülünkbe fingani meg mindenféle badarságot összehordani az Istenről és azangyalokról. Mi tudjuk, hogyan kell csukva tartani a szánkat, és megőrizni a fejünket.– Steverre nézett. – Nem igaz? kérdezte fenyegető hangon.

Stever szorgalmasan bólogatott. Még mindig fontolgatta, hogy elmegy aGestapóra, és megerősíti a pozícióját. Önkéntelenül Stahlschmidt vastag, vörös

169

nyakára pillantott, s arra gondolt, hogy talán még a Berlinből hozott borotvaélesbárdok se tudnák egy csapással átszelni.

– Mit bámulsz? – kérdezte gyanakvóan Stahlschmidt.– Semmit – motyogta Stever. – Csak... csak a nyakát néztem.– A nyakamat? – Stahlschmidt megtapogatta a torkát. – Mi van vele?– Olyan izmos...– Persze hogy az! Egy Stabsfeldwebel nyaka! És a Stabsfeldwebelek nyaka,

kedves Steverem, nem válik meg egykönnyen a törzsüktől. Ellentétben másemberek, például az Obergefreiterek nyakával.

Stever lesunyta a fejét.– Azok a bárdok ám rendkívül élesek.– És akkor? – tárta szét a kezét Stahlschmidt. – Mi ütött ma beléd? Kezdenek

meggyengülni az idegeid? Akarod, hogy elküldjelek egy pszichiáterhez? Vagy túlsokat ittál? Erről van szó? – Stever elé tolta az arcát. – Remélem, ennyi idő alattmegfigyelted, hogy a Stabsfeldwebelek soha nincsenek a halálraítéltek között. Láttálvalaha is egyet, ebben a fogházban? Persze hogy nem! Mi vagyunk a társadalomtartóoszlopai, úgy bizony, ezért nem mernek még csak ujjat se emelni ránk.Belegondoltál már valaha, mi történne, ha sztrájkba lépnénk? Káosz! Tökéleteszűrzavar! Adolf, Hermann, Heinrich, mindenki tehetetlen lenne nélkülünk!

– Azt hiszem, igaza van – mondta szórakozottan Stever, és közben megpróbáltaelképzelni Stahlschmid-tet a saját fogháza őrizeteseként. Ő lehetne az elsőStabsfeldwebel, akit ebben az intézményben kivégzőosztag elé állítanak!

– De még mennyire hogy igazam van! – mennydörögte Stahlschmidt. – És errőlsoha ne feledkezz meg!

A gyakorlatozás ideje alatt Stever és Braun átkutatták az elítéltek celláit. Találtakegy-két érdekes holmit.

A 21-esben Braun egy szelet száraz fekete kenyérre bukkant a matracbelsejében. A 34-esben Stever egy fél cigarettát kapart elő egy padlórepedésből. Akövetkezőben egy ceruzacsonkra akadtak. A legérdekesebb leletet azonban a 9-escella rejtette.

Összegyűjtötték a kincseket, egy kék törülközőbe kötötték őket, és a batyutStahlschmidt irodájába szállították. Ezek a szánalmas vacakok felbecsülhetetlenértéket jelentettek az elítéltek számára, ezért Stahlschmidt-nek mindig rendkívüliörömöt jelentett az elkobzásuk.

A tréningről visszatérő Ohlsen hadnagy döbbenten torpant meg a cellaajtóban.Bármennyire sivár volt is a szoba, Stevernek sikerült mindent a feje tetejére állítania– az első pillantásra nyilvánvaló volt a hadnagy számára, hogy a cellát átkutatták. Azágyhoz rohant, és őrülten végigtapogatta a matrac alját, de semmit se talált.Zokogva a padlóra rogyott. Ekkor lopózott be a cellába Stever. Egy kis sárgakapszulát tartott a hüvelyk- és a mutatóujja közt.

– Nem ezt keresi? – kérdezte vigyorogva. Ohlsen feltápászkodott, éskétségbeesetten a kapszula után kapott, de Stever gumibotja kíméletlenül lesújtottrá, és a fejére, a vállára mért ütésekkel kíméletlenül ablak melletti sarokba kergette.– Álljon vigyázzba, ha egy Obergefreiterrel beszél! Még mindig nem tanult megviselkedni?

Ohlsen reszketeg vigyázzba állt. Stever a kapszulára nézett, és csóválta a fejét.– Maga aztán csirkefogó a javából. Honnan szerezte? Mióta van magánál? Nemlehet régóta, tudnék róla. – Elhúzta Ohlsen orra előtt a kapszulát. – Akkor akartalenyelni, amikor felvezetik a vérpadra, mi? Annyit fáradoztak, hogy szép temetéstrendezzenek magának, annyi pénzt öltek bele a kivégzésbe, és maga így akarta

170

meghálálni nekik? Szégyellhetné magát! Nem mintha annyira meg lennék lepve.Sejtettem, hogy készül valamire. Túlságosan nyugodt volt. Ne feledje, nagytapasztalatom van ezekben a dolgokban. Több embert láttam meghalni, mint ahánymeleg vacsorát kapott életében. Egyesek – vonta haragosan össze a szemöldökét –lassú észjárásúnak tartanak. És itt követik el a hibát, mert én mindenről tudok, amiebben a fogházban történik, és még a seggemen is van szemem. Ezenkívül afejemben van az összes szabály, és be is tartom őket. Ha valaki olyasmit kér tőlem,aminek gyanús szaga van, írásban kérem a parancsot. Így soha nem tehetnekfelelőssé semmiért. Hiába jön oda hozzám valaki, és mondja, hogy: „Hé, Stever,csúnya dolgot csináltál, meggyilkoltál valakit”, én csak megmutatom a papírt, aminfehéren-feketén rajta áll, kinek az utasítására cselekedtem, és máris tiszta vagyok.Egyébként is, én csak egy Obergefreiter vagyok, akinek nincs döntési joga.

Szétnyitotta a tenyerét, melyben a kapszulát tartotta.– Hogy működik? Rögtön megöli az embert, mi? – Nevetett. – Azt hiszem,

Stahlschmidt macskájának fogom adni. Valamelyik nap meg akart karmolni, s énakkor megígértem neki, hogy amint lehetőség adódik rá, kitekerem a nyakát. De ezis megteszi.

Ohlsen hadnagy vigyázzállásban állt. Az alsó ajka remegett, a látásátelhomályosították a könnycseppek, melyek az arcán legördülve a padló porábazuhantak. A kapszula volt a kabát ujjába rejtett ász, az adu, az egyetlen mentsvára.A tudat, hogy az ő hatalmában áll eldönteni, mikor fog meghalni, adott erőt a rabsághosszú hetei alatt. Most már átkozhatta magát, amiért olyan bolond volt, hogy nemrágta szét rögtön a tárgyalás után. Hogy lehetett ilyen betegesen optimista?Mindazok után, amiket látott és amikről hallott, még mindig a felmentésbenreménykedett?

Steverre nézett, könyörgőn az őr felé nyújtotta a kezét.– Adja vissza, Stever. Az isten szerelmére, adja vissza!– Sajnálom, de nem megy. – Stever vállat vont. – Tiltja a szabályzat, meg aztán a

Gestapo nem örülne neki, ha egy halottnak kellene levágatni a fejét, és félő, hogyengem rángatnának a vérpadra maga helyett. – Elvigyorodott. – Ezt pedig nemakarja, ugye? – Nézze, mindkettőnk kezét ugyanazok a törvények kötik meg. Vanazonban valami, amit mégis megtehetek. Eddig nem adhattam oda Stahlschmidtmiatt. Nem engedi meg, hogy átadjuk a leveleket az elítélteknek. Attól fél, hogymérgezett a tinta. Egyszer volt egy ilyen eset. Nem itt, Münchenben. Nagy cirkuszlett belőle, Stahlschmidt azóta minden levelet visszatart. Ezt azonban sikerültkicsempésznem, nem csekély kockázatot vállalva. Hálás lehet érte. Azt hiszem, asebhelyes fickótól jött. Attól, aki egyszer meglátogatta magát.

Ohlsen megtörölte a szemét, és átvette a levelet. Stever ugrásra készen figyelte.– Olvassa el, de nehogy megpróbálja megenni!A hadnagy közömbösen végigfutotta a Papa által papírra vetett néhány sort.

Most, hogy a kapszulát elvették tőle, már semmi nem érdekelte, semmi nem volt,ami vigaszt nyújthatott volna.

Stever türelmetlenül kitépte a kezéből a levelet, és ő is elolvasta.– Ki ez az Alfred, akiről ír? Az a sebhelyes figura, mi? – Ohlsen igent intett a

fejével. – Nem tudom, ki ő, de még mindig úgy érzem, hogy valami okból neheztelrám. Nem értem, milyen alapon. Hiszen én csak egy Obergefreiter vagyok, nem azén hibám, ha emberek halnak meg.

Elmerengett néhány pillanatra, aztán az arca hirtelen felderült.– Mondok valamit. Viszonozhatná a szívességet, amit tettem. Azt, hogy

idehoztam a levelet. Nem kell egyebet tennie, mint írni rólam néhány jó szót a másik

171

oldalára. Stever Obergefreiter jó katona, soha nem lépi túl a hatáskörét... jól bántvelem... meg ilyesmi. Mit szól hozzá, he? Utóiratként hozzáteheti, hogy mennyirebarátságos vagyok a foglyokkal. Aztán odaírja a nevét, a rangját meg a dátumot,hogy hivatalos formája legyen.

Stever kivette a zsebéből a ceruzáját, és felajánlotta a hadnagynak. Ohlsenmegrázta a fejét.

– Először bizonyítsa be. Legyen barátságos egy fogolyhoz, és megteszemmagának.

– Bizonyítsam be? – nevetett Stever. – Magának aztán van pofája!– Nem gondolja, hogy magának még inkább? – kérdezte szelíden Ohlsen.Stever az ajkába harapott. Maga elé tartotta a levelet, és még egyszer elolvasta

azt a részt, ahol a rettegett sebhelyes arcú fickóról volt szó.– Hogyan bizonyíthatnám be? – kérdezte végül.– Adja vissza a kapszulát. Ilyen egyszerű.– Maga megőrült. Az a kapszula engem is megölne, tudja jól.Ohlsen vállat vont. Már a kapszula sem érdekelte igazán.– Maga tudja. Mindenképpen meg kell halnom, úgyhogy nekem teljesen mindegy.

Azt hittem, nem, de maga rádöbbentett, hogy tévedtem. A maga helyében azonban,Stever, komolyan fontolóra venném, nem lenne-e érdemes egy páncélozott fűzőtcsináltatnom magamnak. A Légiós elől nem menekülhet, tudja. Mindig elkapja azt,akit kinézett magának.

Stever aggodalmasan rágcsálni kezdte a szája belsejét.– Szeretnék segíteni magán, komolyan. Bármire hajlandó vagyok, a kapszulát

azonban nem adhatom. Inkább a kés, mint a Gestapo és a vérpad!– Ahogy gondolja – fordította el a tekintetét Ohlsen. Már nem állt vigyázzban. –

Mondtam, hogy nekem mindegy.Közvetlenül a vacsora után jöttek érte. Egy föld alatti folyosón át vezették ki az

udvarra. A lelkész ment elöl, gyászimát mormolva. A kivégzéseket egy szűk, zártudvarban tartották, távol az illetéktelen tekintetektől. A vérpad tetején három frakkot,cilindert és fehér kesztyűt viselő férfi állt: a hóhér és két segédje.

Az elítélteket kettesével végezték ki, Ohlsen párja már kint állt az udvaron. Afogház parancsnoka ellenőrizte a személyazonosságukat, aztán az egyikhóhérsegéd lejött, és letépte a váll-lapjukat, megfosztva őket a rangjuktól.

Elsőként a másik elítéltnek kellett felmennie a vérpadra. A lelkész imádkoznikezdett a lelki üdvéért. A segédek a tönk elé térdeltették az elítéltet, aztánlekötözték. A hóhér felemelte a fejszéjét. A félhold alakú penge vakítóan megcsillantaz alkonyi nap fényében.

– A Führerért, a Birodalomért és a német népért! – kiáltotta elkövetendő tetteigazolásaként a hóhér.

A bárd lesújtott. Halk cuppanással vágott bele a húsba, aztán szinteakadálytalanul átsiklott rajta. Tiszta vágás volt. Erőteljes, jól célzott, egy olyan emberműve, aki értette a dolgát. A fej belegurult az erre a célra odahelyezett kosárba, akettévágott nyakból két vérsugár spriccelt elő. A test megrándult, vergődött. Asegédek fürge, gyakorlott mozdulatokkal felkapták és belehelyezték a koporsóba. Afej a tetem lába közé került.

A nézősereg fellélegzett. Dr. Jeckstadt Oberkriegsgerichtsrat, aki a bíróságelnökeként a halálos ítéletet kimondta, rágyújtott egy cigarettára, majd dr.Beckmannhoz fordult.

– Mondjon, bárki bármit a lefejezésről – jegyezte meg –, azt senki se állíthatja,hogy nem gyors, hatásos és egyszerű módja a bűnözők kiirtásának.

172

– Ha minden olajozottan megy – tette hozzá Rittmeister, aki Jeckstadt mögött állt,és hallotta a megjegyzést.

– Bevallom – szólalt meg dr. Beckmann –, hogy én személyesen kellemetlenelőadásnak tartom. Mindig az jut eszembe ilyenkor, vajon milyen lehet ott fent lenni,várni, hogy lecsapjon a bárd. Különös érzés lehet...

– Drága barátom – korholta őt Jeckstadt –, miért gyötri magát ilyen értelmetlenkérdésekkel? Ezek az emberek elárulták a hazájukat, ezért rászolgáltak abüntetésre. De maga meg én – elmosolyodott az ötlet abszurditásán –, mi soha nemfogunk ilyen helyzetbe kerülni! Egy dolog biztos, doktor, ha mi, törvényszékiek nemlennénk, az ország hamarosan anarchiába züllene. Mi, barátom, egyszerűenfogalmazva nélkülözhetetlenek vagyunk.

– Természetesen, igaza van – értett egyet Beckmann. A vérpad felé fordult, hogyvégignézze a második műsorszámot is. – Egyetlen ország se működhetne a jog és arend őrei nélkül.

Ohlsen lassan, szilárd léptekkel felmászott a létrán. A két segéd lekötözte. Úgytudta, hogy a halál előtti másodpercekben az ember egész élete lepereg a szemeelőtt, az agya most mégis üres volt, akár a mozivászon két vetítés között. Miért nemakartak az emlékek legalább most előbújni a múlt homályából, hogy egy utolsóöleléssel búcsút vehessen tőlük?

Tudatosan arra kényszerítette az emlékezetét, hogy előkeresse a legértékesebbemlékeket, az ő emlékeit, az életét... de mielőtt még egyetlen élénk kép isbeúszhatott volna, a bárd átsuhant a nyakán, és a vetítőgép fénye kialudt.

Porta gyomrának sötét bugyraiban tizennégy korsó sör, kilenc vodka és hétabszint harcolt egymással a helyért, miközben a kavargó bendő tulajdonosa azongora felé támolygott a helyiségen át. Berogyasztott térddel lépegetett, mert túlrészeg volt ahhoz, hogy koordinálni tudja az izmait. Jobbra-balra dülöngélt, akár aviharba keveredett, rumot szállító hajó, és valahányszor mellényúlt egy támaszulszolgáló asztalsaroknak vagy széktámlának, elterült a padlón a lerántott üvegek éspoharak közt.

Végül mégis elérte a célkikötőt, a megerőltetés azonban túl sok volt túlterheltgyomrának. Elterült a zongora tetején, és mindent kipakolt.

A zongorista ijedten hátraugrott a székéről.– A francba! – kiáltott fel dühösen. – Nézze, mit csinált a kibaszott zongorámmal!Válaszképpen Porta oldalra lendítette a kezét, és egy tele söröspoharat a

billentyűkre borított. Ezután körbevonaglott a zongora szélén, és lerogyott a székre.Nagyokat fújtatva, akár egy gőzgép, ólomnehéz, bizonytalan ujjakkal játszani kezdettegy dalt.

Piás Bernard felugrott az egyik asztal tetejére, és két pezsgősüveg aljávaldobolni kezdett a mennyezeten. A sok részeg hang csatlakozott a meg-megbicsakló,néha hamis dallamhoz:

Vor der Kaserne, vor dem grossen Tor, stand eine Laterne und steht sie noch davor.So woll'n wir uns da wiedersehen,bei der Laterne woll'n wir stehnwie einst, Lili Marlene.(A laktanya előtt, a főkapunál,egy lámpa szórta fényét, tán még ma is ott áll.Ott fogjuk viszontlátni egymást,a lámpa alatt karollak át,mint egykor, Lili Marlene.)

173

Egyedül Pici nem énekelt velünk. Egy lányt ültetett a térdére, és szisztematikusanvetkőztette, olyan odafigyeléssel és kedvességgel, mint amivel egy csirkét kopasztaz ember. A lány felváltva kapálózott és sikoltozott, nem tudta eldönteni, sírjon-evagy nevessen.

A zongorista, aki már nem bírta elviselni a hányadékkal és sörrel belepetthangszer látványát, megkísérelte eltávolítani Portát a székről. Porta abbahagyta azongorázást, szeretetteljesen magához ölelte a férfit, és rácsimpaszkodott. Néhánymásodperccel később a szerencsétlen zongorista azon vette észre magát, hogy akonyha irányába repül. Heide lába és a kómában lévő Barcelona közt landolt.

Ugyanebben az időben, míg a mulatság folyt, a fuhlsbütteli börtön egyikfolyosóján komor menet haladt végig. Hat SD-katona, egy pap, egy orvos, néhánytörvényszéki hivatalnok és egy idős hölgy tartott csigalassúsággal, szinte vonakodvaa folyosó végén lévő, zöld posztóval kárpitozott ajtó felé. Olybá tűnt, el akarjákodázni a pillanatot, amikor le kell nyomni a kilincset, és be kell lépni a zöld ajtón túliterembe. A pillanat azonban elkerülhetetlenül eljött, és a menetet elnyelte a szoba.

Negyedórával később ismét kinyílt az ajtó, és a menet előbukkant. Ezúttal sokkalgyorsabban haladtak. Hat SD-katona, egy pap, egy orvos és néhány törvényszékihivatalnok. Csak az idős hölgy hiányzott.

IX. Születésnapi muriA Három Nyúlban zajló dáridó zaja nemcsak a Davidsstrasse, hanem az egész

környék lakóit ébren tartotta, még a meglehetősen távoli Bernhard Nocht Strassénlévő kórház betegei is irigyen forgolódtak és szitkozódtak ágyaikban. És a zsivaj,ahogyan a jókedv és a részegség is, óráról órára egyre erősebbé vált.

A Három Nyúl tulajdonosa, közismert nevén Piás Bemard a születésnapjátünnepelte a bisztró egyik hátsó szobájában. Csak a legszerencsésebbtörzsvendégek nyertek bebocsátást ide.

Pici érkezett elsőnek, még kora délután. Piást egy létra tetején trónolva találta,kínai papírlámpákkal és színes szalagokkal a feje körül. A szoba sarkaiban sörös- éspezsgősrekeszek tornyosultak. Piás értette a módját.

– Valaki azt mondta nekem, hogy ma van a szülinapod – szólította meg Pici.Piás Bernard bólintott.– Valakinek igaza volt.– Rendicsek – vigyorodott el Pici. – Ebben az esetben szeretnék sok boldog

születésnapot kívánni neked. Csak előbb tudni akartam, pontosak-e az értesüléseim.– Igen? – Bernard Picire nézett, mindentudóan elmosolyodott, aztán ráordított

egy sörösrekesz mögött botladozó legényre: – Ne oda, te esztelen! A másik sarokba!Pici tekintete mohón követte a szobán átvándorló rekeszt, majd visszaröppent a

Piásra.– Izé... egy kis buli lesz?– Pontosan. – Bemard kifújta az orrát az ujjai közt, rá egyenesen egy húsostálra.

Közönyösen nézett az étel tetején szétterülő foltra. – Úgyis kellett volna rá még egykis fűszer. Különben ha egyszer lenyeli az ember, akkor úgyis valami hasonló leszbelőle. Egyszer a lányok beleürítették a kávézaccot. Senki se vett észre semmit.Elvegyült.

– Igazad van – vágta rá készségesen Pici. Csodálkozva felmérte a bárpultmögött sorakozó üvegsereget. – Ki fogja elpusztítani ezt a rengeteget?

Bemard végigmérte, aztán oldalra fordult, és kiköpött a nyitott ablakon.– A cimboráim.Pici morgott valamit. Még nem tudta, mitévő legyen: máris kérje a bebocsátását

174

Piás legbelső körébe, vagy inkább folyamodjon valami célravezető taktikához.

– Hamarosan elmegyünk – próbálkozott, kézfejével megtörölve kiszáradt ajkait.– Igen, ez már csak így van – bólogatott részvét nélkül Piás.– Visszaküldenek minket a frontra – folytatta állhatatosan Pici. – A zászlóalj

megint ugyanolyan erős, mint fénykorában. Egy csomó új tankot kaptunk, megmindent. Csak ne beszélj róla senkinek, mert szigorúan titkos. Egy ilyen cimborának,mint te, el merem mondani, de egyébként...

– Ne aggódj, úgyse érdekel senkit – nyugtatta meg Piás Bernard. Felállt a létralegfelső fokára, hogy a mennyezetbe vert szögre akasszon egy színes füzért. A létraszilárdan állt, Piás azonban ijesztően ingadozott a tetején. Már jóval reggeli előttelkezdte az ivást.

– Vigyázz – nyújtotta feléje hatalmas tenyerét Pici. – Ne akard épp aszülinapodon kitörni a nyakad. – Megállította az imbolygó Piást a létra tetején, aztánbűbájosan elvigyorodott. – Hányadik év is lesz ez?

– A negyvenkettedik... és idehozhatsz két üveg sört, igyál egyet azegészségemre.

Pici már nyúlt is a legközelebbi sörkészlet irányába, és felmarkolt két üveget. Azegyiket feladta Piásnak, a másikat a szájához emelte, hogy leharapja róla a kupakot.

– Várj csak egy percet – mondta hirtelen Bernard. Pici felé tartotta a tenyerét. –Hol az ajándékom? Nem jöhetsz ide piálni meg boldog születésnapot kívánni üreskézzel!

– Ez igaz – értett vele egyet Pici. Leeresztette az üveget. – Még jó, hogyeszembe juttattad. Olyan az agyam, akár egy szita. – Belesüllyesztette a kezét anadrágja zsebébe, és előhúzott egy miniatűr, durva rózsaszín papírba tekertcsomagot.

Bernard érdeklődve nézegette.– Mi van benne?– Soha nem jönnél rá – felelte Pici. A fogával kinyitotta az üveget. – Százezer év

alatt se. Az, amire mindig is vágytál.Bemard letépte a papírt, hogy egy olcsó üvegnyitó maradjon a kezében.

Szitkozódva áthajította a szoba másik végébe.– Ez ma már a tizedik átkozott üvegnyitó! Hát nincs egy csepp fantáziátok, az

istenit neki?– A jó szándék a lényeg – magyarázta Pici. Hátrahajtotta a fejét, és egyetlen

kortyintással leküldte a sör felét. – Nem tanították meg neked otthon?– Cseszd meg a jó szándékodat! – morogta Bemard. – Kinek kell ötszáz tetves

üvegnyitó?Miután ivott Piás egészségére, Pici még ott maradt, hogy segítsen feldíszíteni a

termet és megkóstolni az italokat. Aztán amikor megérkeztek az első vendégek,besegített a házigazdaszerepbe is, és valahányszor a meghívottak ittak Piásegészségére, Pici illemtudóan velük tartott. Ahogy egyre több lett a vendég, úgy nőtta tósztok száma is, így nem csoda, hogy mielőtt még a parti hivatalosan elkezdődöttvolna, Pici már ki is dugta a fejét az ablakon, és ledugta az ujjait a torkán, hogyhelyet csináljon a következő rundok számára.

Porta az est közepe táján jelent meg, nyilvánvaló volt, hogy útközben betértvalahova. Átkönyökölte magát a tömegen, és vidáman Piás hátára csapott.

– Boldog szülinapot! Boldog szülinapot! Boldog... megkaptad az ajándékot?– Miféle ajándékot? – kérdezte gyanakvóan Piás.– Hát azt a női test formájú üvegnyitót! Picinek kellett elhoznia.

175

– Ja, megkaptam – felelte megvetően Piás.– Akkor jó. Együtt vettük, Pici meg én. Közösen választottuk ki neked. Éppen ez

az, amire az öreg Piás Bernie-nek szüksége van, mondtuk egymásnak. Hogymegkímélje a fogát. A műfogát. Gondoltuk, odáig leszel érte...

– Fenét! – Piás megvetően félretolta, és faképnél hagyta.Valamikor az este folyamán, mielőtt még merev részegre ittuk volna magunkat,

leültünk vacsorázni. Nagy tülekedés és veszekedés volt az asztaloknál, ki is törtegy-két verekedés, és eltört néhány szék, de végül mindenkinek sikerült megfelelőhelyet találnia magának. Piás Bemard bekiáltotta a két felszolgálólányt, akik rövidszoknyába és bélyeg nagyságú köténybe öltözve – egyesek szerint túlöltözve –hordták fel az étkeket.

– Hé, Helga! – szólt oda Porta egyiküknek. – Pici azt állítja, hogy leborotváltattadmagad, mint a francia kurvák! Igaz ez? Megtapogathatom?

Helga lecsapott elé egy tányér főtt káposztát, és egyetlen szó nélkül elviharzott.Popsija dölyfösen járt ide-oda feszes bugyijában. Porta felnyihogott, és csak ő tudjamiért, tenyérrel a káposztába csapott.

A vacsora vége felé dallal kedveskedtünk Bernie-nek. Semmi köze nem volt aszületésnaphoz vagy bármiféle ünnephez, mivelhogy szinte kizárólag a szexről esettszó benne, de a Piás ennek ellenére – vagy éppen ezért – méltónak találta egynegyvenkettedik születésnapját ünneplő férfihoz.

Olyan sokat ittunk, hogy senki nem akadt közöttünk, aki ne adta volna ki ataccsot legalább egyszer. Az alkohol mámorában megkétszereződöttnek vélterőnkkel felkaptuk Piást, és a levegőbe dobáltuk. A harmadik dobás után kiderült,hogy mégse vagyunk olyan jó formában: elterültünk a padlón, magunk alá temetveaz ünnepeltet. Porta kikúszott a rakásból, felmászott az asztal tetejére, ésdobbantott, hogy csendet kér. Heide két üres üveget egymáshoz csapkodvatámogatta a szólni kívánó férfiút. Az üvegek néhány ütés után megadták magukat,és csörömpölő szilánkfelhő formájában a földön heverőkre záporoztak.

– Fogjátok be a csőrötöket! – üvöltötte Heide. – Joseph Porta akar beszélnihozzátok!

Valamennyire összeszedtük magunkat, és tűrhető csend lett a szobában,böfögésen, szellentésen és öklendezésen, no meg kortyolgatáson kívül mástnemigen lehetett hallani.

– Piás Bernard – szólalt meg szigorú hangon Porta –, Piás Bernie, öreg Berniecimboránk, ma negyvenkét éves vagy, és mindannyian tudjuk, hogy te vagy alegnagyobb két lábon járó szar a világon, de azért szeretünk téged! – Porta egyteátrális mozdulattal széttárta a karját, és kis híján leesett az asztalról. –Mindannyian szarok vagyunk! – kiáltotta kipirult arccal. – Ezért vagyunk itt ma este,hogy a legnagyobb szar tiszteletére igyunk! Most pedig énekelni fogunk. Egy, kettő,három!

A lábával verte a taktust az asztal tetején, utoljára pedig Heide ölébe taposott – akevésbé rosszmájúak szerint véletlenül. Egymásba gabalyodva eltűntek az asztalalatt.

Valamivel odébb Pici az ölébe kényszerítette Helgát, és elszántan a lány feketebugyiját rángatta. Helga rúgta és harapta, ahogy csak bírta. Néhányan fogadásokatkötöttek, Helga harciassága láttán kétesélyesnek ítélve meg a küzdelem kimenetelét.

Heide az asztal alatt ült, részegen valakinek a lábát ölelgetve, és önmagánakmotyorászva. A háborúról beszélt, és arról, hogy milyen katonának lenni. Sikerültpercek alatt álomba ringatnia magát.

Barcelona Piás Bernard mellé telepedett, és mesélni kezdett neki

176

Spanyolországról. Valahányszor talált valakit, aki meghallgatta, vagy legalább úgytett, mintha hallgatná, Barcelona spanyolországi élményeiről regélt. Ezúttal abikaviadalok és egy Alicante melletti tankcsata került sorra, és Barcelonának nem kiserőfeszítés árán sikerült érthetetlenné összezagyválni a két témát. Egy általaérdekfeszítőnek vélt résznél felpattant a székéről, és rohangálni kezdett a szobábanfejével öklelni készülő bikát, kezével a földnek szegezett géppisztolyt imitálva.

– Mi a fene akart ez lenni? – nézett az asztal alól a tovarobogó Barcelona utánPorta.

Barcelona lefékezett, sértődötten végigmérte Portát, aztán leült.– Alicanténál követtem el egyik legdicsőbb haditettemet – közölte ridegen.

Felemelt egy gazdátlan söröskorsót, a javát a mellére csorgatta, aztán elégedettenmegtörölte a száját.

– A fenébe a dicsőséggel – legyintett Porta. – Inkább a spanyol csajokról mesélj,akiket megdugtál.

Barcelona akkorát csuklott a rátörő emlékek okozta izgalomtól, hogy ha nincs ottPapa, hogy elkapja a gallérjánál fogva, kiesik a székből.

– Részeg, mint az állat – mondta megvetően Porta.Barcelona, még mindig Papa által egyengetve, közelebb hajolt hozzá.– Joseph Porta Obergefreiter – dünnyögte sörízű hangon –, száztizenkettedjére

is figyelmeztetlek: légy tisztelettudó, amikor velem beszélsz. Én Feldwebel vagyok, anémet hadsereg tartópillére!

– Tartópillér a seggem! – gúnyolódott Porta. – Egy ilyen vén szivar, mint te?Átbukdácsolt a bárpulthoz, magához húzta a legközelebbi üveget, és kirángatta

belőle a dugót. A hirtelen kiszabaduló gáz akkorát durrant, mint egy kisebb ágyú. Atársaság fele az asztal alá vetette magát. Porta a szájához emelte a pezsgősüveget,és nagyokat kortyolt belőle.

– Rajongok a művészetekért! – ordította el magát Barcelona.Porta feléje fordult.– Akkor szívd le magad! Feldwebel úr – tette hozzá gúnyosan.– Nemcsak én – folytatta Barcelona –, hanem az én drága Bemard barátom is. Ő

is rajong a művészetekért. – Azzal a Piásra borult, és egy nyálas csókot nyomott ahomlokára barátságuk jeléül. A Piás bambán elvigyorodott. – Ki – kiáltotta Barcelona–, kérdem én, ki az ebből a részeg, szexőrült bandából, aki legalább egyszer jártmúzeumban, hogy megízlelhette volna a művészet gyönyöreit? Ki az közületek –zavarodott bele ismét a mondanivalójába –, ki az, kérdem én, aki ivott a tudásfájánál? Melyik közületek, ti nyárspolgárok, hallott Thorvaldsenről? He? Melyikőtökismeri legalább a nevét? Azt hiszitek, ő is egy strici a Reeperbahnon? Nos, nem az.

Barcelona intőleg felemelte az ujját. Ez végképp elterelte a figyelmét arról, amitmondani kezdett. Valami ugyanis nem stimmelt a kezével. Hamarosan rá is jött,miről van szó. A megszokott tíz helyett ezúttal tizenkét ujj volt a két kezén. Pedig ötmeg öt az tíz, a hüvelykujjakat is beleértve. Lenyűgözve nézegette a kezét.Hipnotizáltan művészekről és hősökről kezdett beszélni, aztán zajos előadást tartotta szabadságról, mérges kiabálással tudtunkra adta, hogy mindannyian testvérekvagyunk, és ezért ő szeret minket, végül elkerülhetetlenül káromkodni kezdettanélkül, hogy mindezt észrevette volna.

Egy szitkozódásfüzér közepén egyszer csak elhallgatott, és tágra nyílt szemmelfigyelte, hogy a világ lassan felemelkedik körülötte, aztán ijesztő tempóbanzsugorodni kezd. Barcelona pislogott egyet, és megrázta a fejét, mire a dolgoknagyjából helyreálltak.

Barcelona a mellkasára csapott, és szenvedélyes hangon kijelentette, hogy az ott

177

látható színes szalagok meg kitüntetések semmit nem jelentenek számára, ezért jónéven venné, ha valaki megszabadítaná őket tőle. Fel is ajánlotta őket atársaságnak ajándék gyanánt, s hogy bebizonyítsa, nemcsak ígérget, megpróbáltaletépni őket a zubbonyáról, de ez már túl sok volt a szesz által kiütött szervezetének.Előrezuhant, arccal az asztallapon hullámzó sörtócsába, és egy különös dalba fogottbizonyos madárürülékpöttyökről.

Egy idő után a vele szemben ülő személy, megunva vagy dalt, vagy a dalolót,átnyúlt az asztal felett, és letaszította a székről. Zuhanás közben Barcelona egyfanatikus „Viva Espagna” kiáltást hallatott, aztán elvesztette az eszméletét.

Piás Bernard fátyolos tekintettel nézegette műkedvelő barátja magatehetetlentestét. A látvány észrevehetően elszomorította. Porta és a Légiós támogatásávalfelkúszott az asztalra, hogy beszédet mondjon. Úgy állt ott, mint egy élő metronóm,ütemesen előre-hátra lengedezve, a bokái körül Légiós ölelő karjaival. Porta azasztal mellett állt, készen rá, hogy elkapja, ha a kelleténél jobban kilengene.

– Barátaim! – Széttárta a karjait, mint aki az egész világot magához akarja ölelni.Egy színes papírszalag lágyan a nyaka köré ereszkedett. – Barátaim, remélem, hogymindannyian eleget ittatok, és senki se maradt szomjan. Mert mondom én nektek,elég ital van a pincémben... – Ennél a pontnál hátraesett, egyenesen bele Portavárakozó karjaiba. Rövid szünet következett, mialatt visszaállították a helyére. – Elégpia van a pincémben ahhoz, hogy egész Németország mámorban ússzon! Abarátaim vagytok, hát fogyasszátok. Igyátok meg az egészet! Igyatok annyit,amennyi csak belétek fér. Barátaim... – Ezúttal előrezuhant, és Portának körbekellett rohannia, hogy elkapja, mielőtt még az asztalnak csapódik. Visszalökte aLégiós felé. – Barátaim, remélem, hogy második otthonotoknak tekintitek az énbisztrómat, egy olyan helynek, ahol éppúgy ehettek, ihattok és szarhattok, minthaotthon lennétek. Kocsmárosnak lenni nem egyszerű foglalkozás, hanem hivatás.Tudjátok, mi az? Hivatás! Hova mentek, fiúk, amikor le vagytok törve, és fel akartokvidulni egy kicsit? A laktanyába? Haza az asszonyhoz és a gyerekekhez? Fenét! –Grandiózus gesztussal körbemutatott, amitől hajszál híján harmadszor is lerepült azasztalról. – Fenét! – ordította Piás Bemard rettenthetetlenül. – Nem mentek aközelükbe se! Mert itt az otthonotok! A jó öreg Bernie-nél! Piás Bernie-nél, mert ígyhívnak engem, és nem ok nélkül, barátaim! Nem ok nélkül! Régóta benne vagyokmár a szakmában, és ha hozzám jöttök, fiúk, hogy egy kis vigaszt találjatok, éntudom, mire van szükségetek! Tőlem mindenki teli gyomorral távozik!

– Ez igaz – erősítette meg egy vidám hang az asztal távoli vége felől. – Teligyomorral és üres zsebbel!

Bernard jóindulatúan elmosolyodott.– Nálam – folytatta –, az egyszerű katona a király. Közlegények, tizedesek,

őrmesterek... mindenkit szívesen látok! A tiszteket azonban nem állhatom. A tisztek,drága barátaim, a világ legalattomosabb, legundokabb...

Egyetértő füttyögetés és ordítozás fojtotta bele a szavakat. Bernard magasan afeje fölött összekulcsolta a két kezét, és győzedelmi táncot járt, akár egybokszbajnok. A Légiós és Porta aggodalmasan figyelték.

– Uraim! – üvöltötte túl Bemard a zsivajt –, mi Hamburghoz tartozunk! Hamburg ami városunk! Hamburg Európa utolsó védőbástyája!

Ismét hangos ordítozás fogadta szavait. A legtöbbünket semmi nem kötötteHamburghoz, de pillanatnyi lelkesedésünk ettől még töretlen volt. Ordítoztunk és apadlót dübögtettük, és ölelgettük egymást túlcsorduló szeretetünkben. A fellelkesültBernard energikusan rátaposott valakinek az ujjaira, majd végigtrappolt az asztalon,belelépve a tányérokba, szétrugdosva a poharakat.

178

– Sylvia! – Piás Bernard elkapta az egyik felszolgáló lány karját. – Hova mész,kislány? Mit képzelsz? Szolgálatban vagy, amíg az ital el nem fogy. Hozzál még sört,és gondoskodj róla, hogy senki ne szenvedjen hiányt semmiben!

Üvöltöztünk és fütyültünk, csapkodtuk az asztalokat és a székeket, egymás hátátés a saját tenyerünket, ezúttal csak a puszta zajkeltés kedvéért. Azok, akik egy időreeltűntek valamelyik asztal alatt, most magukhoz tértek, és csatlakoztak hozzánk azőrjöngésben. Bernard lekászálódott az asztalról, és a zongora felé intett.

– Énekeljünk! Készek vagytok elénekelni Hamburg himnuszát, cimborák?Egyszerre, mindenki...

Rekedt, hamis, időnként böffenésbe csukló hangon énekelni kezdtük Bernardkedvenc dalát:

Das Herz von Sankt Paulida ist meine Heimat,in Hamburg, da bin ich zu Haus.(Szent Pál szíve,ott az én otthonom,Hamburgban, csak ott élhetek boldogan.)Az éneknek Steiner vetett véget. Betámolygott a mosdóból, hogy közölje

mindenkivel, az este első hullarészeg, ájult bohóca megtekinthető amellékhelyiségben. Egy lármás éljent követően az egész társaság kitódult amosdóba, hogy megnézze a pácienst. Egy Feldwebel volt. Merev részeg volt,annyira kifeküdt, hogy semmivel nem lehetett magához téríteni. Vad örömkiáltásokkíséretében a hat legerősebb férfiú kicipelte, és a csatornába hajította. Az eset utánPorta olyan sokáig nevetett, hogy kiakadt az állkapcsa, de rövid ideig maradt így,mert Pici gondoskodott róla, hogy a helyére kerüljön.

A következő egy órában további hét vendég kötött ki a csatornában. Piás Bemardszületésnapi partija lassan kimúlt, már csak a pállott sörszag, a cigarettafüst és aföldön heverő üvegcserepek maradtak. A Piás egy ládában aludt.

Mi, nyolcan a 27. ezredtől egymást fél utca szélességben átkarolva ballagtunkvissza a laktanyába.

– Szomjas vagyok! – rikoltotta Porta. A Herbertstrasse házfalai undorodva löktékvissza a sörszagú hangot.

Ahogy eltántorogtunk egy földalatti-állomás mellett, észrevettünk egyöregembert, aki egy kefével és egy vödör festékkel vesződve egy plakátot próbáltfelkenni a falra. Megálltunk, hogy segítsünk neki, de ő valami oknál fogva megijedttőlünk, és elrohant, hátrahagyva a felszerelését. Ha már megálltunk, mi is nekiestünka plakátnak.

– Mit ír? – kérdezte Porta.Steiner előretartotta, és sikerült is elolvasnia az első szót – KÖZLEMÉNY –,

mielőtt Barcelona kikapta volna a kezéből, hogy belemártsa a ragasztóba.– Ki a fene... – Porta elvesztette az egyensúlyát, és a járdára zuhant. A lábamba

kapaszkodva akart felállni, minek eredményeképpen én is a földön kötöttem ki. – Kia fene ragaszt plakátot ebben az éjszakai órában?

Negyedóránkba telt, mire nyolcan felragasztottuk azt az egy plakátot. Kiöntöttüka ragasztót, elvesztettük a kefét, kettészakítottuk a papírt, összekentük magunkat ésegymást, de végül mégis sikerült felkényszerítenünk a falra a makacs jószágot. Agond csak az volt, hogy egyikünk se tudta elolvasni, és képtelenek voltunk rájönni,hogy miért. A Légiós végül megfejtette a rejtélyt. Miközben mi buzgón támogattukhátulról, lekaparta a plakátot, megfordította, s úgy ragasztotta vissza.

– Mit ír? – kérdezte ingerlékenyen Porta, immár másodszor. Már megint a földön

179

üldögélt, ezért nem sokat látott.Steiner és Barcelona egymásba kapaszkodva egyensúlyoztak a plakát előtt, és

azon fáradoztak, hogy fókuszba hozzák a betűket. A szöveg most fejjel lefelé volt.Mintha oroszul lett volna. Steiner hangosan elmotyogta a szavakat, Barcelona pedigudvariasan kijavította, valahányszor elakadt egy bonyolultabb szótagnál. Steiner aztmondogatta, hogy „köszönöm”, meg hogy „sajnálom”, Barcelona pedig azt, hogy„ugye nem haragszol, amiért kijavítalak”, és ettől nagyon elragadó volt a jelenet,kivéve azt, hogy közben egyikük se bírt talpon maradni.

– Barátaim! – kiáltotta végül Barcelona. Szája elé tette a kezét, a szemeelkerekedett. – Ne essetek pánikba! Őrizzétek meg a nyugalmatokat! Üzenet aGestapótól!

Steiner, aki váratlanul támasz nélkül találta magát, nekiesett a falnak, és lassanlecsúszott a járdára.

– Olyan szomjas vagyok – nyöszörögte.– Mit ír? – kérdezte egy papagáj egyhangúságával Porta.Barcelona belekapaszkodott a falba, hogy ő is el ne dőljön.– Valakit fel fognak akasztani – nyögte ki.Porta, elégedetten a hallottakkal, hátat fordított nekünk, és lehányta az aluljáró

lépcsőjét.Papa leült a földre, hátát a lámpának vetette. Beszélni akart, de az első kísérletre

még a száját se tudta megmozdítani. Várt egy kicsit, aztán újra próbálkozott. Aszavak egyesével pottyantak ki belőle, úgy kellett összeszedegetni őket.

– Kit... fognak... fel... akasztani?Barcelona nekinyomta a homlokát a közleménynek.– Elárulta a Führert... és a német népet... és a hazáját... Ma 17.15-kor lesz

kivégezve... Emilie Dreyer...Felszedtük Steinert meg Portát, és kart karba öltve folytattuk utunkat a zegzugos

utcákon, az Igazságügyi Palota irányába. Barcelona és a Légiós énekeltek:íDragoner sind halb Mensch, halb Vieh. Auf Pferd gesetzte Infanterie.(A dragonyosok félig emberek, félig vadállatok,Lóhátra ültetett marcona gyalogosok.)– Az a nő... az a nő, akit fel fognak akasztani... – segítséget várva néztem körül,

de a többiek magamra hagytak. – Az a nő... – vágtam bele újra – ismertük... ismerjükőt? Az, akit...

Hosszú időre csend lett.– Lehet – szánt meg végül a Légiós.– Annyian meghalnak – filozofált Papa. – Háborúba mennek. Meghalnak. Nem

emlékezhetünk mindenkire.– Mi is hamarosan háborúzni megyünk – mondta Heide. – A zászlóaljban már

készültséget rendeltek el.– Éljen! – kiáltotta Pici. – Hős vagyok!Befordultunk a laktanya udvarára. Porta hirtelen négykézlábra ereszkedett a

vezérkari szállás előtti gyönyörű, bársonyos gyepen. Némi vesződség árán ülőhelyzetbe húzta magát. Mi imbolyogva megálltunk körülötte.

– Énekeljünk valamit ezeknek az alvó szarjancsiknak – javasolta. – Egy kis dalténekeljünk... Hinka ezredesnek kurva van az ágyában. – Kacsintani akart, de egyikszemét se tudta behunyni a másik nélkül. – Ismerem azt a kurvát, egy kankósribanc, olyan fenn hordja az orrát, hogy még a pontos időt sem mondaná meg egyObergefreiternek. Énekeljünk nekik valamit, verjük ki őket az ágyból.

180

A hangja nyersen, erőteljesen szállt az ablakok felé, akár egy haláltusáját vívószamár ordítása. Csatlakoztunk hozzá:

lm schwarzen Keller zu Askalon,da kneipt ein Mann drei Tag,bis dass er wie ein Besenstiel am Marmortische lag.(Askalon sötét pincéjébenegy férfi vedelt három napig,míg mereven, akár egy seprűnyél, a márványasztalra nem került.)– Jézusom! – lökte megvetően a sarokba a felszerelését a Légiós. – Átkozottul

hülye egy munka a magam korabeli embernek.Közelharcot oktatott, s mint ilyennek, mindig kézbe kellett vennie a börtönökből

és táborokból érkező újoncokat.Pici vállat vont, majd jóízűen beleharapott a sonkába, amit a 8. század raktárából

csent konzervből vájt ki.– Miért csinálod, ha nem szereted? – motyogta teli szájjal.Az apró Légiós lógó fejjel rágyújtott egy cigarettára – sose hiányozhatott a

szájából –, és lassan, merengőn kifújta a füstöt az orrlyukán át. Az asztalrakönyökölt, s a cigaretta parázsló végét egy haldokló méh potrohának nyomta, lesvea rovar reakcióját. A méh hamarosan kimúlt; a Légiós fáradtan sóhajtott egyet.

– Ha szabad kérdeznem, te miért lettél katona? – fordult Pici felé.– Erre könnyű válaszolni – felelte Pici, ételt köpködve a szélrózsa minden

irányába. – Nem volt választásom. Vagy belépek a seregbe, vagy az utcáncsavargok korgó gyomorral. Én a hadsereg mellett döntöttem. – Leharapott egyújabb falat sonkát. – Először megpróbáltam a lovasságot, de ott túl nagynak találtak.Azt mondták, túl nagy vagyok szegény lovaknak... úgyhogy elküldtek agyalogsághoz. Az aztán szar volt! Mást se csináltunk, csak talpaltunk egész nap. Ésazok a rohadék tisztek! – A padlóra köpött, de azután eszébe jutott, hogy étel volt aszájában. Letérdelt, hogy összeszedje az elkóborolt sonkadarabokat. – Azt hitték,beletaposhatnak a porba, csak azért, mert szocpolos gyerek voltam. Segélybőléltünk, tudjátok, mielőtt beléptem volna a seregbe.

– Világos – bólogatott a Légiós. – Egyetértek veled, hogy nem volt választásod.Két rossz között választhattál, ami szerintem nem is jelent igazi választásilehetőséget.

– Még mennyire hogy nem! De hát – Pici a kézfejébe törölte a száját –, ilyen azélet. Veled mi a helyzet?

– Velem? – A Légiós arcán zord mosoly jelent meg. – Nekem se volt másválasztásom. Soha nem kértem segélyt, és soha nem volt zűröm a hekusokkal. Csakannyit tudok, hogy nem volt munkám, a gyomrom pedig egyre zajosabban kérte amagáét. Papírt rágcsáltam, ha szert tudtam tenni rá; nem laktam jól tőle, de legalábbenyhítette a gyomor fájdalmait. '32-ben aztán azt mondtam, hogy pá, Németország,és a naposabbnak vélt Franciaországba mentem. Aztán, amikor megérkeztemPárizsba, rá kellett döbbennem, hogy éppolyan szürke, nedves és rideg, mint Berlin.

– És akkor mit csináltál? – kérdezte Pici a sonkát rágcsálva.A Légiós cinkosan rákacsintott.– Felszedettem magam egy prostituálttal az egyik buszmegállóban. Akkor még

nagyon fiatal voltam... Megtanított egy-két dologra, beleértve a franciát is – tettehozzá vigyorogva –, aminek később nagy hasznát vettem.

– Mért nem maradtál vele? – kérdezte Pici. – Nem volt elég jó dolgod? Miért

181

léptél be az idegenlégióba?– Mint mondtam, nem volt más választásom. A kopók szimatolni kezdtek az

öreglány körül, le kellett lépnem onnan. Nem volt kedvem sittre kerülni, úgyhogybeálltam az idegenlégióba. – Vállat vont. – Lehetett volna rosszabb is. Lehet mégrosszabb is...

Az ablakhoz ment, megállt egy pillanatra.– Hé, maga! – Felkapott egy bakancsot, és az előtte elhaladó újonc után vágta. –

Van némi felszerelésem, amit meg kell tisztítani. Pronto. És jó munkát végezzen, haa nyakán akarja tudni a fejét!

Az újonc, egy hatvanon túli férfi, még korához képest is túlságosan megtört éshajlott, a Légiós felé fordította vizenyős szemét. A Légiós intett neki a fejével, azöregember pedig engedelmeskedett. Pillanatnyilag az volt a sorsa, hogy valakimásnak a felszerelését tükörfényesre kellett pucolnia. A jövőbeni sorsa sokkaldicsőségesebb volt, bár legalább annyira értelmetlen: hősként kellett meghalnia aDnyeper partján, Kijevtől északra.

A Légiós becsukta az ablakot, és elnyomta a cigarettáját.– Lehet még rosszabb dolgod is – mormogta.

X. Visszatérés a frontraMásnap reggel roppant sajnálatos esemény történt a lőtéren: Brandt Feldwebelt

találat érte. Négyszer is, mind a négy alkalommal a homlokán. Az egyetlen vigasz azvolt, hogy ő maga ebből a szörnyűségből semmit se vehetett észre, már az elsőlövés végzett vele. Ennek ellenére mindannyian kellőképpen döbbentek voltunk. Azügyeletes tisztet rögtön letartóztatták, és órákon át vallatták, de végül elengedték.

A megrendült Pici és Porta önként vállalták a kellemetlen feladatot, amit a tetemeltávolítása jelentett. Kimentek ketten, és felpakolták egy teherautó platójára.

– Mitől ilyen nehéz? – morgolódott Pici. – Az ember azt hinné, hogy könnyebbnekkéne lennie. Végül is, a lelke már eltávozott, nem igaz?

– Szerintem nem is volt lelke – vélte Porta.Felmásztak a teherautó hátuljára, elővettek egy pakk kártyát, és asztalnak

használva a néhai Brandt Feldwebelt, játszani kezdtek. Porta a hátsó zsebébőlelőhúzott egy üveg snapszot. Megkínálta belőle Picit.

– Kösz. – Pici elvette az üveget, és derekasan meghúzta. A kézfejével megtöröltea száját, majd horkantott és köpött egyet. – Egyszerre lőttünk, Julius meg én. Egy ésugyanabban a pillanatban. Nem tudom, melyikünk találhatta el hamarabb ezt aszemetet.

Porta a snapszért nyúlt, és felnevetett, ahogy eszébe jutott a jelenet.– Láttad, hogy elsápadt a többi rohadék, amikor látták, mi történt? Sejtik az

átkozottak, hogy szándékosan csináltuk, csak nem tudnak ránk bizonyítani semmit.Fogadjunk, hogy egész este ingyen fogunk piálni?

– Remélem. – Pici megint az asztalra köpött. – Szerinted már a pokolban van?– Hol lenne másutt? Odafent be se engednék a tetűt.– Te mondtad. – Pici kikapta Porta kezéből az üveget, és egy pillanatig tűnődve

nézte. – Azon filózok, vajon minket be fognak-e engedni oda, ha eljön az ideje. Tehogy gondolod?

– Sehogy. – Porta összekeverte a kártyákat, majd villámgyorsan kiosztotta alapokat. – Ilyen értelmetlenségekre nem pazarolom az intelligenciám. Fogd akártyáidat, és kezdjük.

– Jó. – Pici letette az üveget, engedelmesen felkaparta a kártyákat a Feldwebel

182

széles hátáról, és jól megnézte őket. – Az agy szétfröccsent mindenfelé. Láttad?Amikor kihoztuk?

– Na és?– Semmi. Csak úgy mondtam. – Pici leeresztette a kártyáit. – Kíváncsi voltam,

láttad-e. – Újabb gondolat ötlött az eszébe. Portára vigyorgott. – Tudod, mit?Elmegyek, meglátogatom a nőjét. Felvidítom egy kicsit. Megmondom neki, hogyúgyis csak egy tetű állat volt, nem sokat vesztett el a személyében. Főleg akkornem, ha ágyba bújik velem. Végeredményben ezzel tartozom neki. Ha elvettem apasiját, valamivel pótolnom is kell érte.

– Egyetértek – mondta méltóságteljesen Porta. – Nagyszerű ötlet. Tetszik. Csakegy ilyen vajszívű fickó, mint te, lehet ennyire figyelmes. De ha már a tartozásról vanszó, szerintem az egész század tartozik neki.

Késő este volt, mire visszatértek a laktanyába, ezért leparkolták a teherautót, ésotthagyták a holttestet a hátuljában. Majdnem egy hétnek kellett eltelnie, mire valakiszagot fogott.

Néhány nappal később, röviddel azután, hogy az ezred parancsot kapott azindulásra, egy újoncokból álló különítmény masírozott át az udvaron. Néhányan azablakból figyeltük őket. Papa egyszer csak a szoba belseje felé fordult, és odakiáltotta Légiósnak:

– Hé, Alfréd, gyere gyorsan! Ezt meg kell nézned!A Légiós az ablakhoz tolakodott, és a Papa által mutatott irányba nézett.– Átkozott legyek, ha nem ő az! – Felröhögött, és oldalba bökte Papát. - Régi

barátunk, a Stabsfeldwebel! Üdvözöljük!Kinyitották az ablakot, integetni, kiabálni kezdtek. Stahlschmidt Stabsfeldwebel

felnézett. Egyből felismerhette őket, mert még abból a távolságból is láttam, hogyelsápad. Az oldalán masírozó újonc nem más volt, mint Stever Obergefreiter.Felpillantott a Légiósra, aztán gyorsan elkapta borzalommal teli tekintetét. Alegrosszabb rémálma vált valóra.

Porta kidugta a fejét Papa és a Légiós közt, és gúnyosan odavetette:– Hát sikerült! Hamarosan elhúzunk innen. Még néhány nap, és lekéstétek volna

a vonatot!A menet tovább trappolt. A közepén egy trombitát cipelő férfi lépdelt. Zöld

zubbonya gallérján még látni lehetett a letépett fekete SS-jelvény helyét. Ahogyelhaladtak az ablak előtt, reménykedőn Portára nézett, aztán lehajtotta a fejét.

– Ki ez? – kérdeztem. – Barátod?Porta elmosolyodott.– Néha üzletet szoktam kötni vele – felelte elégedetten.Edel Hauptfeldwebel a szokásos meleg fogadtatásban részesítette az újonnan

érkezetteket, nem hagyott ki egyetlen fenyegetést, sértést és átkozódást sem, ami arepertoárjában szerepelt. A hét hátralevő részében, közölte, a takarítás terén fogjákhasznossá tenni magukat. Különösen az illemhelyek tisztán tartására kell majdkoncentrálniuk. Ha a vécécsészék nem lesznek naponta kétszer csillogóra súrolva,figyelmeztette őket, akkor személyesen fogja leharapni a fejüket.

Ahogy Edel a beszéde vége felé közeledett, Hinka ezredes sétált oda azújoncokhoz. Jóindulatúan körbemosolygott, egy pillanatra felvidítva az újak szívét.

Edel az ezredes felé perdült, összecsapta a bokáját, és frissen, üdén tisztelgett.– Edel Hauptfeldwebel, uram, 5. század, húsz újonccal.Hinka végignézett a társaságon, és halkan felnevetett. Mivel különösebb okot

nem adtak rá, hogy nevessen, az emberek megint búskomorságba süllyedtek. Hinkaa műsort az ablakokból élvező 5. századra nézett, és elmosolyodott.

183

– Köszönöm, Hauptfeldwebel. Melegítse fel őket egy kicsit. Megtenné? Haddérezzék magukat otthon. Azt hiszem... – ismét az ablakok irányába nézett – azthiszem, hogy Kalb gondjaira fogjuk bízni őket.

– Értettem, uram.Edel a Légiósért akart indulni, de az már lent is volt az épület előtt. A Légiós

odasietett az ezredeshez, tisztelegtek egymásnak.– Húsz újonc... Be kell vezetnünk őket az itteni életbe, hozzá kell szoktatnunk

őket a mi módszereinkhez. Már nincs sok időnk, tegyen meg mindent... Gondolja,hogy képes lesz rá?

A Légiós végigpásztázta a húsz aggodalmas arcot.– Nem fér hozzá kétség, uram.– Helyes. Mutatkozzunk be, aztán magának hagyom őket.Az ezredes lassan, leereszkedően végigsétált az újoncok előtt. A Hauptfeldwebel

peckesen lépdelt mögötte, a Légiós könnyed macskaléptekkel követte őket. Hinkamegállt Stahlschmidt előtt.

– A neve?– Stahlschmidt, uram. Stabsfeldwebel...Hinka belenézett a papírokba.– Maga a helyőrségi fogházban tevékenykedett? Még soha nem volt a fronton.– Nem, uram. Nem engedhettem meg ma...Az ezredes egy kézmozdulattal elhallgattatta.– Ne fárassza magát mentségek felsorolásával, nem szükséges. Hamarosan a

harctérre kerül. Attól tartok, hamarosan véget érnek boldog napjai. Eljött az ideje,hogy aktívan részt vegyen a háborús erőfeszítésekben. Majd meglátjuk, hogy vesziaz akadályokat. – A papírokba nézett, és elkomorodott. – Úgy... Azért kerülthozzánk, mert rosszul bánt a gondjaira bízott foglyokkal.

– Sajnálatos félreértésről van szó, uram – mondta a Légiós csendesen baljósjelenlététől rekedten Stahlschmidt. – Valami tévedés történt, uram, én nem csináltamsemmit. Én nem lennék képes rá.

– Hogyne, Stabsfeldwebel. Aki idejön, mind tévedésből kerül ide. Ez már régótaközismert tény.

Az ezredes továbblépett. Edel is továbblépett. A Légiós megállt egy pillanatra,jéghideg tekintettel a Stabsfeldwebel szemébe nézett. Végül tűnődve megsimogattaa sebhelyét, rosszat sejtetően elmosolyodott, aztán szó nélkül ő is az ezredes utánlépett.

Hinka Stever előtt állt.– Szintén a fogházból? Talán tisztogatás volt odaát?Stever nyelt egyet.– Én is csak azt mondhatom, uram, hogy sajnálatos eset.– Ó, én is. – Hinka bólintott, és továbbment. Edel úgyszintén. A Légiós előtte is

megállt.– Menjen, keresse meg Porta Obergefreitert. Mondja meg neki, hogy én küldtem.

Tudni fogja, mit kezdjen magával. Már beszéltem magáról neki, mindent tud azügyeiről.

Stever túl rémült volt ahhoz, hogy mozdulni tudjon. Dermedt vigyázzban állt, aLégiós hosszú, eleven sebhelyének a látványától delejezetten.

– Nos? – A Légiós felvonta fél szemöldökét. – Parancsot adtam. Javaslom, hogytegyen eleget neki.

Többé ügyet sem vetve Steverre, követte az ezredest. Hinka az ex-SS-sofőr előttfékezett le. A trombitára mutatott.

184

– Tud játszani rajta?– Igen, uram. Trombitás voltam egy lovassági ezrednél. Florian Geyer SS.– Valóban? És mi hozta sorainkba?Kleber szégyellősen lesütötte a szemét.– Lopás, uram. És feketepiaci üzérkedés.– Mit lopott?– Izé... krumplit, uram. – Kleber arca lángvörössé vált. – Krumplit és cukrot.– Krumplit és cukrot. Elég ostobán hangzik, nem?– De igen, uram.– Hm. Nos, jót fog tenni magának, ha egy kis harcot lát. Az majd remélhetőleg

elvonja a figyelmét az ételről.Az ezredes sorra vette az összes újoncot. Mindegyikük félelemmel vegyes

tisztelettel nézett fel rá. Edelt aggódva méregették, a Légióst pedig leplezetlenrémülettel. Végül az ezredes a nyomában loholó Edel Hauptfeldwebellel együtttávozott; az újoncok magukra maradtak a Légióssal, akinek első dolga az volt, hogybal szemére húzta a sapkát – a képzeletében még mindig az idegenlégió fehérsapkája volt –, és a szájába biggyesztett egy cigarettát.

– Ide figyeljenek, maguk lusta disznók – mondta anélkül, hogy kivette volna acigarettát. – Itt újak, még nem ismerik a dörgést, de egyvalamit jó, ha már alegelején a fejükbe vésnek. Meg ne próbálják keresztezni az utamat! Azidegenlégióban szolgáltam, aztán három évig Torgauban voltam egy különlegeszászlóaljjal. Most pedig itt vagyok, és maguk is itt vannak, úgyhogy csak aztmondhatom, az ég kegyelmezzen maguknak!

Papa az ablakból figyelte, hogy a Légiós a legtávolibb és legfélreesőbbgyakorlótér felé vezeti a szerencsétlen bandát, ahol azt tehet velük, amit akar. Papamegcsóválta a fejét.

– Nos, ez egy időre kielégíti. A Légiós nehezen felejt...Keményen megdolgoztatta az újakat. Három órán át gyötörte őket. Mezítláb

szaladtak az udvar kemény, kavicsos talaján, aztán kimentek az iszapba, aholnégykézláb caplattak fulladásig. Ezután a lövészárkon kellett átugrálni, és mindazok,akiknek ez nem ment, visszatérhettek a fülig érő iszapba. És a Légiós mindentvégigcsinált velük együtt, francia és német szitkokkal bátorítva őket, miközben acigaretta egyetlen pillanatra se hiányzott a szája sarkából.

– Ne higgyék, hogy maguk ellen vagyok! – ordította nekik. – Távolról sem, én alegjobbat akarom maguknak! Néhány hét kemény gyakorlás, és már meg se fogkottyanni! Térdre, maga ott, azt mondtam, térdre! Ne féljen a sártól. Nyelje a sarat,falja a sarat, mit számít egy kis nedves föld? Előbb menjen át rajta, utána majd ráérlélegezni!

Hinka ezredes egy Tigernek dőlve figyelte őket. Alfred Kalbnak kemény iskolájavolt: az éhezés, a légió, Torgau, a 27. harckocsizóezred... Sok helyen harcolt, ésmég mindig életben volt. Az embernek keménynek kell lennie, ha életben akarmaradni. Az ezredes a fejét csóválva elnevette magát. Nem irigyelte a Légióshozzáértő keze alatt szenvedő, verejtékező katonákat.

– Jól van, most pedig ismét futás!Miközben az emberei az iszapból az udvarra rohantak, onnan pedig vissza az

iszapba, és így tovább, a Légiós leült egy faládára, és elővette a sípját.– Egy sípszó azt jelenti, hogy futás. Kettőre hasra vetik magukat, három sípszóra

pedig összetett lábbal ugrálni kezdenek. Világos? Világos. Próbáljuk meg.Kerek egy órán át próbálták. Az emberek kezdtek botladozni, a sípszó azonban

ugyanolyan friss, metsző volt, mint az első percben.

185

– Jól van, ennyi elég lesz ebből. – A Légiós fejcsóválva végigmérte őket. – A jóég tudja, mi lesz magukkal a fronton evvel a kondícióval. Öt percig se fogják bírni.Rendben, mondok maguknak valamit. Nincs kedvem tovább vesztegetni az időmetmagukra, de megszakad a szívem, ha ilyen esetlen fickókat látok. A maguk, éscsakis a maguk érdekében, hogy egy kicsit megedződjenek, tartunk még egyórányimenetelést.

A húsz embert különböző barakkokban helyezték el. Stahlschmidt hozzánk került.Kapott egy szekrényt, amibe haladéktalanul neki is látott bepakolni a holmiját.Csendes volt és letört, egyenruhája alatt izzadságtengerben fulladoztak a bolhák. Azágyán feküdt elnyúlva, amikor a Légiós bejött, és egyenesen odament hozzá.

– Valamit el kell mondanom magának Stahlschmidt. Azt a műsort, amit az előbbrendeztem, csakis magának köszönhetik a társai. És lesz még ennél cifrább is. Atöbbiek nem érdekelnek, egyedül maga. A gondviselés küldte ide, és én mindenerőmmel azon leszek, hogy kihasználjam ezt a páratlan lehetőséget.

Stahlschmidt felült az ágyban, és remegő ajkakkal kinyögte:– Ide nézzen, Kalb, én tudom, hogy kivan rám azért, ami a hadnagyával történt,

de nem én tehetek róla, hogy kivégezték, az isten szerelmére!– Arról viszont igen, hogy szétrugdosták a fejét és félholtra verték már az első

este! – A Légiós a falnak lökte Stahlschmidtet, és fél kézzel elkapta a torkát. –Sajnos, még nem tudtuk elkapni a rohadékot, aki a kivégzésről tehet. Mit gondol,miért van itt? Azért, mert az a nagyokos azt hitte, megelégszünk magával! Bielertrőlbeszélek, ha még nem jött volna rá. Ne aggódjon, az ő ideje is eljön majd, deegyelőre maga van soron, és én gondoskodni fogok róla, hogy megbánja mindengaztettét. Ha nem az én kezem alatt hal meg, akkor majd kibelezik az oroszok. Debárhogy is történjen, Stahlschmidt, egyvalamit jól jegyezzen meg: nincs kegyelem. Afronton nincs kegyelem, Stahlschmidt.

Keményen a falnak csapta a Stabsfeldwebel fejét.– Álljon fel, ha magával beszélek! Ez az első, amit meg kell tanulnia!Stahlschmidt felállt. A Légiós hátrébb lépett, összeszűkült szemmel megnézte

magának, aztán morgott valamit, és a saját ágyához ment. Amint biztonságostávolságba került tőle, Stahlschmidt mérgesen belerúgott a legközelebbibakancspárba, és kimerülten visszazuhant az ágyra. Balszerencséjére éppen Picibakancsait találta felrúgni.

Amint Stahlschmidt feje a párnára hanyatlott, Pici – aki eddig békésen kolbásztmajszolt – egy hangos harci kiáltással rávetette magát. Elkapta Stahlschmidt egyikvállát, maga felé fordította a férfit, és az öklével állon vágta. Az ütést továbbiakkövették, aztán Stahlschmidt egy rémült ordítással leesett az ágyról, Pici lába elé.Pici hasra fordította, ráugrált néhányszor a hátára, aztán megvetően az ágy alálökte. Ezután visszamászott az ágyára, felkapott két üveg sört, a fogával kibontottaőket, és egyszerre mindkettőből inni kezdett. Erre a mutatványra egyedül ő voltképes. Az üres üvegeket hanyagul a nyögdécselő Stahlschmidt fejére hajította. AStabsfeldwebel, akinek közben sikerült feltérdepelnie, visszazuhant a földre.

Egy új korszak kezdődött a Stabsfeldwebel számára; a kemény munka és aveszély korszaka. Az az ember, aki eddig csak osztogatta az ütéseket, most hirtelena szenvedő szerepében találta magát.

Késő éjszaka, tele sörrel és egymás iránti jó szándékkal, Porta és Rudolf Kleberfelkaptattak a katonakórház mögötti Navigációs Iskolához vezető meredek,kanyargós utcán. A domb tetején egy padot találtak. Leültek egymás mellé, éshosszú ideig nem szóltak egymáshoz, az alvó város neszeit hallgatták.

– Jól van – szólalt meg egy idő után Porta –, ha azt mondod, hogy tényleg olyan

186

jól tudsz játszani, akkor nem bánom. De figyelmeztetlek, Hinkának olyan a hallása,mint egy karmesternek! Nagyon össze kell kapnod magad, ha helyt akarsz állni nála.

– Hadd mutassam meg neked, mit tudok! Kérlek!Kleber áhítatosan elővette a trombitát a tokjából, megnyalta néhányszor a

fúvókát, aztán a szájához emelte a hangszert, és a szeme sarkából Portára nézett.– Az egyik legjobb ezrednél szolgáltam – dicsekedett. – Még a nürnbergi nagy

parádén is részt vettünk. Egyszer még Adolf egyik bankettjén is zenéltem. És...– Fogd be a pofád, és játssz inkább valamit – hallgattatta el Porta.Kleber felállt, vett egy mély lélegzetet, és fújni kezdte a hangszert. Egy lovassági

fanfár dallamai hasítottak bele az éjszakába.Porta az orrát túrva üldögélt. Mintha nem is hallotta volna a trombitaszót.Kleber egy gyalogsági fanfárral folytatta, aztán türelmetlenül Porta felé fordult.– Nos, mit játsszak neked? Mit szeretnél hallani?– Fogalmam sincs. – Porta elnyomott egy ásítást. – Attól függ, mi a választék.– Játszhatok neked bluest.– Azt nem lehet – rázta meg a fejét Porta. – Nem eléggé hazafias. A blues jenki

zene. Ha valaki meghallja, egykettőre a lágerben találhatjuk magunkat.– Csak nem félsz? – kérdezte gúnyosan Kleber.– Nem – felelte Porta. – De ne erőltessük a dolgot. Sokan mondták már nekem,

hogy tudnak bluest játszani, de eddig még egyikük se bizonyította be.– Akkor figyelj ide. Hallgass és figyelj.

Kleber tudta, hogy nagy kockázatot vállal, de vérbeli zenész volt, és ebben apillanatban a zenén kívül más nem érdekelte. Hátrahajtotta a fejét, és az égbolt, acsillagok felé emelve a trombitát, belesírta minden fájdalmát az éjszakába. A felhőkmögül, mintha a zeneszó csalta volna ki, előbújt a hold, fénye lágyan megcsillant atrombita ezüstös testén.

– Nem rossz – ismerte el Porta. – Halljunk még valamit.A hangjegyek láthatatlan csillagporként szálltak alá az alvó városra. Nem sokkal

később egy rendőr jelent meg, a lejtőtől zihálva. Kleber bűnbánóan közelebb lépetthozzá, várva, hogy a közeg félbeszakítsa, de az a fejét félrebiccentve elbűvöltenhallgatta a zenét.

– Memphis Blues – mondta végül. Odasétált Porta mellé. – Memphis Blues...milyen régen is hallottam. – Levette a sapkáját, egy zsebkendővel megtörölteverejtékező, kopasz fejét, és leült a padra.

Két lány baktatott fel a dombtetőre. Őket is Kleber mágikus trombitaszavavonzotta oda. Kleber olyan elszántsággal játszott, mintha az élete függött volna tőle.A közönsége csendben hallgatta.

Kleber kérdőn Portára nézett.– Nos?– Elég jó – felelte Porta. – Ismered ezt? – Fütyörészni kezdett.– Ah, igen! – derült fel a rendőr arca. – Ezt is ismerem. A Deep River.– Várjanak egy kicsit – eresztette le a trombitát Kleber. – Ne siettessenek. – Most

már a művész volt. A zenéje befolyása alá kerültek, és ő ezt tudta. Megvárakoztattaőket, élvezte, ahogy a feszültség egyre magasabbra hág.

Aztán a régi blues magával ragadta őket. Hallották a rabszolgák énekét, a millióláb dobogását, a lovak patkóinak a csattogását a kemény talajon, a tankok és amotorizált járművek dübörgését...

Kleber abbahagyta a játékot. Kifogyott a lélegzetből. Ismét Porta felé fordult.– Nos, mi a véleményed?

187

– Hallottam már rosszabbat is – vigyorodott el Porta. – Hallottam rosszabbat is.– Meghiszem azt! – mondta sértődötten a rendőr. – Mit akar még?– Maga ezt nem értheti – világosította fel Porta. – Ez a fickó hivatalosan akar

játszani. Egy századnál. Egy ilyen feladatra csak az alkalmas, akit maguk a múzsákcsókoltak homlokon. Az nem olyan, mintha egy zenekarban játszana az ember. Arrabárki képes. Nekünk fogsz játszani, a fronton – nézett keményen Kleberre. – Ahalálba fogsz küldeni embereket! A te bádogtrombitád lesz az utolsó hang, amitegyesek hallani fognak. Fel tudod ezt fogni?

Csend követte szavait. Porta egy olyan világról beszélt, amit a többiek nemismertek. Olyan világról, ahol a halál volt az egyetlen megbízható dolog, és ahol akét világ határát átlépő katonák olyan tehetetlenné váltak, mint az újszülöttkisgyermek.

– Igen, értelek – motyogta Kleber. – Erre még sohase gondoltam.– Nem olyan lesz, mint a parádén.– Nem, elhiszem neked.– Vagy Adolf valamelyik nyálas bankettjén.– Mit szólsz ehhez? – ragyogott fel hirtelen Kleber arca. – Egy zenész halála...

Viva la muerte...A trombita zengő hangon belezokogott az éjszakába. Sóhajtozva, remegve,

jajgatva mesélte el a mindhalálig zenélő muzsikus történetét. A levegő megteltszomorúsággal.

Viva la muerte. Viva la muerte...– Jól van – szólalt meg Porta. – meglátom, mit tehetek. Ha rajtam múlik, te leszel

a század kürtöse.Elmentek anélkül, hogy egy szót is szóltak volna a rendőrhöz vagy a két lányhoz.Nyolc nappal később az ezred megkapta a távozási parancsot, és a laktanyában

pillanatokon belül minden a feje tetejére állt. Mi még mindig nem kaptunk újparancsnokot Ohlsen hadnagy helyére, ezért időlegesen Hinka ezredes vette át aparancsnokságot. Nem bántuk, jobb volt az ezredes, mint egy idegen, akit mégsohase láttunk. Előléptetése előtt éppen az 5. század parancsnoka volt, ígymindannyian jól ismertük.

Mielőtt végleg elhagytuk volna a laktanyát, új kürtösünk megmutatta nekünk, mittud. Miközben mi elérzékenyülve vigyázzban álltunk, eljátszotta nekünk abúcsúfanfárt:

Adieu, vieille caserne,Adieu, chambrées puantes...(Ég veled, régi laktanyánk,Ég veletek, verejtékszagú szobák...)Már megint mennünk kellett. Vissza, a frontra. Ez mindig felkészületlenül érte az

embert. Régóta tudtuk, hogy be fog következni, de akkor is felkészületlenül érte azembert, és Kleber bánatos trombitaszója sokunk torkába gombócot gyűrt.

A vonat lassan kigördült az állomásról, majd Hamburgból, aztán Németországból.A frontra tartottunk. Monte Cassino volt az úti cél. Ekkor még nem tudtuk, Hinkaezredes még nem nyithatta ki a lepecsételt parancsot. De oda mentünk. MonteCassinóra.