A tank remegett és dübörgött alattuk… a hajsza láza hatalmába kerítette ket… aő veszély, a félelem megsz ntű létezni… csak az ölni akarás létezett… A zöldesbarna egyenruhát visel figurák már nem voltakő emberek, katonák. Remeg prédaő volt mind, nyomorult vadállatok, akiket agyon kellett taposni…Hangos kacajjal ünnepeltek, valahányszor egy test szétfröccsent alattuk, és diadalittas örömmámorban úszva fékeztek le minden egyes bombatölcsérnél, amelyben remeg testek húztákő meg magukat… Aztán már fordult is az ágyúcs , és tarolt a halál…ő

SVENHASSEL

GYALOGOS-HADOSZTÁLY

A m eredeti címe:űMARCH BATTALION

Copyright Sven Hassel 1970All rights reserved!

A fordítás a Corgi Books 1970. évi kiadása alapján készült

Fordította: Nitkovszki SztaniszlavHungarian translation Nitkovszki Sztaniszlav, 2000

Borító: AQUILA

1. kiadás© AQUILA KÖNYVKIADÓ, 2000

ISBN: 963 679 129 5

Felel s kiadó: Rácsay László ügyvezető őFelel s szerkeszt : Tótisz Andráső ő

M szaki vezet : Labancz János ügyvezetű ő őM szaki szerkeszt : Jámbor Marianű ő

A nyomás a debreceniKinizsi Nyomdában készült, a 2000. évben

Felel s vezet :ő őBörd s János ügyvezet igazgatóő ő

– A SPANYOL polgárháborúval kezd dött – sercintett kiő Barcelona Blum az orosz tank oldalsó kémlel nyílásán. – El bb aző ő egyik oldalon küzdöttem, aztán a másikon. Kezdetben milicista voltam a Servicios Espacialesnél. Aztán elkaptak a nacionalisták, és miután sikerült meggy znöm ket, hogy én csak egy ártatlanő ő német vagyok, akit Miaja tábornok pribékjei soroztak be er szakkal, minden teketória nélkül beraktak a 2. zászlóalj 3.ő századába. Mondjuk, nem sok különbség volt a két fél között… Az Especialesnél begy jtöttünk mindenkit, akit fasisztaű érzelmekkel gyanúsítottunk, és kivittük ket a Calle del Aveő Mariára, Madridban. A vágóhíd falánál sorakoztattuk fel ket. Aő homok itt olyan száraz volt, hogy másodpercek alatt felitta a vérüket. El se kellett takarítani a nyomokat… A legtöbben állva várták a halált, de a nyomorultabbja úgy összekuporodott, hogy pajszerrel se tudtad volna kiegyenesíteni. Az utolsó pillanatban mind azt kiabálta, hogy „Éljen Spanyolország!”… A nacionalistáknál persze ugyanez volt a helyzet. A különbség csak az volt, hogy itt le kellett ültetni ket, háttal nekünk. A végeő azonban ugyanaz lett. Mind azt kiabálta, hogy „Éljen Spanyolország!”, miel tt bekrepált volna.ő

Milyen vicces… mindegyik hazafinak hitte magát. De ha a tettek mezejére kellett lépni, csak egyféleképpen bizonyíthattad ezt: fel kellett jelentened valakit. Mindegy volt, hogy kit, amíg beköptél valakit. A szerencsétlennek persze esélye sem volt arra, hogy megvédje magát. Elhallgattatták, miel tt még kinyithatta volna a száját…ő

A háború után komoly problémával kellett szembenéznünk. Ötéves várólistára való halálraítéltünk gy lt össze. Kénytelenekű voltunk áttenni a tevékenység helyszínét a bikaviadorok arénájába. Betereltük ket, és nehézgéppuskákkal kaszáltuk le aő tömeget. Négyosztagnyi mórt rendeltek mellénk segítségnek. Anyám, azok voltak aztán csak a szemét állatok… Egy id utánő aztán mindenki be akart szállni, még a rend rök is… Persze aő végén k is ugyanúgy végezték. Szart se számított, hogy melyikő oldalon álltál.

Gondolatnyi szünet következett, aztán megszólalt Pici, a maga lényegre tör módján:ő

– Kivan a tököm a kibaszott polgárháborúddal. Egyetlen jó muff se volt a spanyoloknál, az isten szerelmére?

Barcelona vállat vont, majd alaposan megdörzsölte a kézfejével a két szemét. Talán a kivégzések emlékét akarta kitörölni bel lük… Aztán egyéb dolgokról kezdett mesélni.ő

Narancsültetvényekr l és sz l kertekr l, és utcán táncolóő ő ő ő emberekr l.ő

Apránként megfeledkeztünk a perzsel hidegr l, az orosző ő puszta süvölt hóviharairól, és néhány boldog perc erejéig csakő a távoli spanyol nap melegét és a narancsvirágok bódító illatát éreztük.

EGY

ªªªªªªªªªªªª

A SZTYEPP VÉGTELEN mez i felett fáradhatatlanul zúgott éső üvöltött az örök szél, hegyekbe hordva a kavargó hópelyheket, majd újra szétterítve ket – vég nélkül. Aző egymást ér tankok sora ugyanilyen vég nélkülinek hatott,ő f leg most, hogy az oszlop megállt. A harckocsikő legénységei a járm vek szélvédett oldalán húzták megű magukat, mindenki ott, ahol helyet talált, és ahol illuzórikusan úgy érezte, hogy valamelyest védve van a hideg ellen.

Pici a Panzer 4-esünk alatt feküdt. Porta a lánctalpak nyomvonalai közt hevenyészett magának egy fészket, és most görnyedten ült, vállai közé húzva a nyakát, mint valami elfajzott hóbagoly. A lába közt a Légiós kuporgott vacogó foggal, kifejezéstelenül lila arccal szenvedve a hideget.

A csapataink megtorpantak pillanatnyi és igencsak szeszélyes el renyomulásukban. Fogalmunk se volt, miő lehetett ennek az oka, de nem is érdekelt minket. A háború ugyanúgy háború volt, akár mozgott, akár állt a tankoszlop. Tojtunk rá.

Julius Heide, aki egy üreget ásott magának a hóba, azt javasolta, hogy üssük el huszoneggyel az id t; a kezünkő azonban túlságosan zsibbadt volt a hidegt l, hogy megő tudjuk fogni a kártyákat. A Légiós mindkét kezén és fülén csúnya fagyásnyomok éktelenkedtek, és a ken cs, amivelő kúrálni igyekezett magát, csak még tovább rontotta az állapotát. Porta már az els napon elhajította saját adagját,ő mondván, hogy olyan szaga van, mintha macskaszarból készítették volna.

Egy id után Papa t nt fel, h siesen küzdve a szemb lő ű ő ő fúvó széllel. Kérd n – de nem kíváncsian – néztünk fel rá.ő Tudtuk, hogy a parancsnoknál járt.

– Nos? – szólalt meg Porta.Papa nem válaszolt rögtön. A hóba lökte a fegyverét, aztán ő

maga is lehuppant mellénk. A következ lépése kedvenc,ő saját kez leg készített, kupakos pipájának a rituálisű meggyújtása volt. A Légiós odaadta neki az öngyújtóját. A világ legjobb öngyújtója volt ez, és még sohase mondott

csütörtököt. Ez is házilag készült, egy öreg ólomdobozból, egy borotvapengéb l, néhány apró rongycafatból és egyő kovak b l.ő ő

– Na? – kezdett türelmetlenné válni Porta. – Mit mondott?Pici a tank alatt csapkodni kezdte a combját, abban a hiú reményben,

hogy ezzel felélénkítheti benne a vérkeringést.– Jesszusom, ez olyan kemény, mint egy mélyh töttű

sonka! – Óvatosan megdörzsölte fagyott arcát. – Nem azt mondta valaki, hogy mindjárt itt a tavasz?

– Francot! Három hét múlva karácsony! – felelte keser en Poű rta. – És megmondhatom neked itt és most, hogy az egyetlen ajándék, amire számíthatsz, az egy golyó a fejedbe ivántól.

Papa bizonytalan ujjakkal el vett egy térképet, éső kiterítette a hóra.

– Itt vagyunk és ide megyünk – mutatta a térképen. Pici el kúszott a tank alól, hogy is lássa, mir l van szó.ő ő ő

– Kotilnikovo – bökött a térképre Papa. – Harminc kilométerre a vonalainkon túl. Kotilnikovóból át kell ruccannunk egy Obilnoje nev helyre, hogy megnézzükű magunknak az orosz csapatokat. Hányan vannak, mit csinálnak… Más szóval, felderítést kell végeznünk. És ha netán azon találnánk magunkat, hogy nem tudunk visszatérni az egységünkhöz – mosolyodott el biztatóan Papa –, akkor a parancs az, hogy keressük meg a 4. román hadtestet, amelynek valahol a Volgától délnyugatra kell lennie. Legalábbis pillanatnyilag. Hogy mire odaérünk, akkor hol lesznek, azt még maguk se tudják. Er s aő gyanúm, hogy sehol.

Senki nem szólt, kivéve Portát, aki az alfelével adta Papa tudtára a társaság kollektív véleményét.

– Melyiktek a tökhülye? Te vagy a parancsnok? Iván nem vak, ha nem tudnátok. Egy kilométerr l látni fogja, hogyő ezek nem orosz tankok.

Papa újra felvillantotta biztató mosolyát.– Ez még nem minden. A java még hátravan. Várjatok csak, míg

elmondom.Kivette a pipát a szájából, és t n dve megvakargatta aű ő

szárával a fülét.– Az elgondolás az, hogy felöltözünk orosz egyenruhába,

és beülünk a két T–34-esbe, amit t lük zsákmányoltunk.őA Légiós ül helyzetbe pattant.ő– Ez kész öngyilkosság – jelentette ki vádló hangon. – Nincs joguk ezt

tenni velünk. Ha iván elkap minket abban az egyenruhában, akkor nekünk l ttek.ő

– Még mindig jobb, mint itt ülni és lassan megfagyni – mormogta Papa. – Ki tudja?

Hogy véget vessen az újabb sirámoknak, felállított minket, és mi kelletlenül követtük a parancsnoki járm höz.ű

Lander százados nem régóta volt a zászlóaljnál. Leswigb l érkezett, és faő natikus náci hírében állt. Alá nem támasztott pletykák szerint egyik kedvenc id töltése aő kiskorúak kínzása volt, nevelés címén. Porta egy Feders ne-v cimboráján keresztül kiderítette, hogy egy bizonyosű „nevel helyen”, ahol a százados s r n megfordult, jegeső ű ű fürd vel próbálták engedelmes polő gárrá nevelni a szerencsétlen kölyköket. A hír nem lepett meg minket. A zászlóaljnál mindenkinek megvoltak a maga sötét kis titkai, még a látszólag legbarátságosabb és legb kez bbő ű fickóknak is, akiknek szemt l szembe egyetlen rossz szavukő se volt hozzád. A múlt azonban, el bb vagy utóbb ket iső ő utolérte – és ki más lett volna ilyenkor a végzet keze, mint Porta vagy a Légiós?

Volt, akit hátba szúrtak egy offenzíva során, mást hagytak megfagyni, megint mást átjátszottak az oroszok kezére. Hogy ez utóbbiakkal mi történt, azt persze sose tudtuk meg. Talán jobb is volt így.

Lander százados már várta a társaságot. Szétvetett lábbal, csíp reő tett kézzel mért végig minket. Alacsony, kövér ember volt, ötven év körüli, egy csemegeüzlet hajdani tulajdonosa. Odáig volt a bibliai idézetekért, és általában Isten felkent papjának képzelte magát. Ha valakit a rögtönítél bíróságő elnökeként halálra ítélt, mindig ezt mondta: „Ez jobban fáj nekem, mint neked, de Isten akarata. Az útjaiő kifürkészhetetlenek, amikor azon fáradozik, hogy visszavezesse az elkóborolt bárányt a nyájához.”

Lander százados sokat imádkozott. Étkezések el ttő mindig hosszú áhítatot tartott. Miel tt aláírta volna az általaő és csakis általa partizánnak kikiáltott orosz civilek halálos

ítéletét, következetesen a Szentlélekhez fordult. A széttaposott, agyonl tt emberek látványa pedig pusztánő arra emlékeztette, mennyire is igaz a kijelentés, hogy aki kardot fog, kard által vész el.

Azon a napon, amikor maga végzett ki egy fiatal lányt,ő a következ frázissal állt el : „Az Úr királyságában sokkalő ő jobb lesz, mint eme földi siralomházban.” Gyengéden megsimogatta a lány fejét, aztán l tt, de csak a másodikő golyóval tudta átküldeni áldozatát az ígért égi királyságba.

Úgy t nt, képtelen különbséget tenni Isten és Adolf Hitlerű személye között.

A százados mindig tisztes távolságot tartott önmaga és a harctér között. A vaskeresztje már csak ezért is kétes eredet volt, és mégű inkább azzá vált, amikor Hinka alezredes kérdésére a Bendlerstrasse nagykutyái kerek perec megtiltották neki, hogy tovább kutakodjon.

Papa jelentett, Lander pedig elkomorodott, és prédikálni kezdett:– A háború áldozatokat kíván – magyarázta ünnepélyes

hangon. – Ez Isten akarata. Ha egy háború nem öl, akkor az nem is háború. A küldetésben, amelyet magukra bízok, a legtöbben minden bizonnyal életüket fogják veszteni. De ez egy igazi katona halála lesz. Egy h sies haő lál.

– Most kibaszottul megnyugtattál – morogta hallhatóan Pici.A százados szünetet tartott, és egy helytelenít , deő

távolról sem bosszús pillantást lövellt Pici felé. Alaposan megtanulta a drezdai katonai akadémián: egy tiszt soha nem veszíti el az önuralmát. Mint kadét Lander huszonhat gyakorlófüzetet töltött ki a katona „minden körülmények közötti” viselkedését illet en. Ebbe még az is beletartozott,ő hogy „hogyan viselkedjünk egy kerékpáron ülve.” Ennélfogva most megvet en átnézett Picin, aztán folyő tatta a szentbeszédet:

– A halál gyönyör is lehet – vonította átszellemültű hangon a kavargó hópelyheknek. – Még akár édes is! Szent kötelessége minden német katonának, hogy a hazáért harcoljon. Hogy életét adja ebben a magasztos küzdelemben. Mit kérhetne hát mást, mint hogy h skéntő halhasson meg?

– Megmondhatom, ha érdekel!Ez is Pici volt. A századoson látszott, hogy nehezére esik

uralkodni az indulatain. Az arca, ami eddig kék volt a hidegt l, bíborból pulykavörösre váltott, aztán elfehéredett.ő

– Hálás lennék, tizedes, ha szíveskedne csendben maradni, míg engedélyt nem adok a szólásra.

– Igenis, uram! – mondta készségesen Pici. – Csendben maradni – mormogta magának, mint aki memorizálni akarja a parancsot. – Csendben maradni, míg a százados engedélyt nem ad a szólásra.

Porta vihogni kezdett, és a Légiós torz vonásai még torzabb vigyorba húzódtak. Steiner vidáman rásercintett egy félig a hóba temetett holttestre.

Lander százados az alsó ajkát rágcsálta. Jobb kezét a pisztolytáska övére csúsztatta, kisujjával vágyakozóan meg-megérintve a Walthere agyát.

– A küldetés, amire kijelöltem magukat, létfontosságú a csapataink számára. Büszkék és boldogok lehetnek, amiért éppen magukra esett a választásom. Kétségbevonhatatlanul Isten akarata, hogy behatoljanak az orosz vonalak mögé.

– Istené? – kérdezte panaszos csodálkozástól Pici. – Én azt hittem, hogy a tábornokok akarata.

Egyetlen pillanat alatt huszonhat, a tisztek illő magatartásával foglalkozó gyakorlófüzet lett félreseperve. Lander odaviharzott Picihez, és düht l remegve megállt aő nála jó háromarasznyival magasabb katona el tt.ő

– Engedetlen, szemtelen fráter! – fröcsögte habzó szájjal. – Ezért háromnapi kényszermunkát kap! A német hadsereg nem t ri meg az ilyen neű veletlen léh t ket! Még egy szó,ű ő és agyonlövöm! Ismételje meg, amit mondtam!

Pici kétségbeesetten ránk nézett.– Hogyan mondjam meg neki? Még egy szó, és agyonl !őAz életével játszott. Egy pillanatig úgy t nt, Landerű

tényleg megteszi.– Térdre! – ordította.Pici hátrébb lépett, és lehajtotta a fejét, hogy jobban láthassa a

századost.– Ki, én?Lander visító fejhangon megismételte a parancsot.– Térdre!Pici engedelmesen térdre rogyott a hóban. Lander

megvet en leköpte, aztán újra felénk fordult.ő– Ez az ember a hadsereg szégyenfoltja. Hadbíróság elé fogom állítani,

hogy példát statuáljunk!Pici motyogott valamit a hóban, de Lander vagy nem

hallotta, vagy nem akarta hallani. Mell zve szokásoső dicshimnuszát, megadta nekünk a hálás hazáért elvégzend veszélyes, ám annál dics bb küldetéső ő részleteit. A lényege az volt, amint Papa már elmondta, hogy orosz egyenruhát öltünk, és a két zsákmányolt T–34-essel átmegyünk az ellenséges vonalak mögé. Ez a genfi egyezmény súlyos megsértése volt, ami persze a legkevésbé sem érdekelte Landert – ahogyan a véleményünk sem. Világos volt, hogy a százados már most úgy tekint ránk, mint „ütközetben elt ntek”-re.ű

Még el se indultunk, máris szembe kellett néznünk az els nehézséggel: sehogy se találtunk Pici elefánttermetéreő ill egyenruhát. Még percekkel az indulás el tt is azértő ő küzdöttünk, hogy belepréseljük egy nála jóval szerényebb méret oroszra szabott nadrágba.ű

Nem búcsúztattak minket fanfárok, amikor megváltunk az ezredt l. A tankjaink kirobogtak a hóesésbe, éső hamarosan elnyelt minket a sztyepp fehér pokla.

– Ezeket se látjuk többé – gondolta rólunk bajtársaink többsége.

* * *

A tank nyögve felkapaszkodott egy meredek domboldalon. A motor kékes füstpamacsokkal és zajos dübörgéssel adta tudtul a környez völgyeknek, hogy itt vagyunk. Barcelonaő – aki spanyol napfényr l és narancsligetekr l álmodott –ő ő kinyitotta az egyik oldalsó kémlel nyílást, és belebámult aő hajnali szürkületbe.

– Hegyek – mondta undorral eltelve, noha semmit nem látott. – Semmi egyéb, csak istenverte, hófedte hegyek.

– És ruszkik – tette hozzá szenvtelenül Papa. – Mérget vehetsz rá, hogy azok a hegyek nyüzsögnek t lük.ő

– Gondolod, hogy már túl vagyunk az ellenséges vonalakon?– Már órák óta.Papa nekinyomta a homlokát a toronyablakot keretező

gumipántnak. Már jó ideje szeretett volna látni is valamit,

de a s r hóesésnek és a sötétségnek „köszönhet en”ű ű ő eddig nem sok sikerrel járt.

– Csak remélni tudom, hogy nem fogunk rárohanni egy átkozott aknamez re – dünnyögte.ő

Pici kedvetlenül felnyihogott, és még jobban a fejébe nyomta ócska, szürke keménykalapját. Pici keménykalapja a zászlóalj büszkesége volt, bár akadtak néhányan, akik szerint ez az ártatlan ruhadarab volt a felel azért, hogy több tiszt iső gutaütést kapott. Pici egyetlen percre se volt hajlandó megválni t le.ő

– Mondd csak – fordult oda a Légióshoz –, ha most ráhajtanánk egy aknamez re, mekkora lenne az esélyem arra, hogy a teő sokat emlegetett Allahod kertjébe kerüljek?

– Nem sok – ingatta meg a fejét a Légiós. – Ugyanakkor ha végre felhagynál b nös életviteleddel, és helyetteű inkább imádkoznál, biztos vagyok benne, hogy Allah szorítana számodra is valahol egy kis helyet.

Porta más véleményen volt.– Allah nem fogja hagyni, hogy egy ilyen senki bepiszkítsa a kertjét!– Ja – bólogatott Julius Heide. – Gondold csak el, hogy nézne ki egy hét

múlva a hely. Nem is kert lenne, hanem szemétdomb!– Te befogod! – mordult rá a Légiós, aki igencsak érzékeny volt a

témára. – Allah a magadfélék nélkül is nagyon jól tudja, mit kell tennie.Papa elfojtott kiáltása rántott vissza minket e világra. Újra katonák vol-

tunk, profi gyilkosok. Belerohantunk egy orosz gyalogsági ezred végébe, és hajszál híján múlt, hogy nem tapostuk el a hátul kullogókat. Az oroszok integettek és kiabáltak, de a motorzaj elnyomta a hangjukat, és hamarosan magunk mögött hagytuk ket. Megkönnyebbülésünkre hamarosan aő másik tankunk is felt nt: az oroszok, érthet en, semmiű ő gyanúsat nem találtak vörös csillaggal ékesített T–34-eseinkben. Papa beleszólt a rádióba:

– Távolságot a járm vek között.űA másik tank lassított, sötét árnyéka fokozatosan beleolvadt az estébe.

Csak a rádión áthallatszó lánctalpcsikorgás jelezte, hogy mögöttünk van.– Itt Dora, itt Dora – mondta monoton hangon Papa. – Irány 216,

sebesség harminc. Vége.A rádió és vele együtt a csikorgás megsz nt; már megintű

csak a saját zajainkat hallottuk.– Istenem, de fázom – mondtam.Mintha bárkit is érdekelt volna.– Ugorj ki, és szaladj mögöttünk „Heil Hitler”-t kiabálva – javasolta

Porta. – Nem sokáig fogsz fázni, ha ivánék még hallótávolságon belül vannak.

– Akkor nemcsak nekem lesz melegem – mutattam rá.– Akkor nekünk annyi – bólogatott Papa. – És ki

hibáztatná ket? Megszegjük az összes játékszabályt.ő– Akkor meg miért csináljuk? – kérdezte Pici.– Mert ezt a parancsot kaptuk! – csattant fel Heide. – És a parancs az

parancs, ezt már neked is tudnod kellene.Egész éjszaka utaztunk, néha veszekedéssel, máskor

meg csendes beszélgetéssel ütve el az id t. Éppenő kezdtünk belemelegedni egy szaftos szócsatába, amikor Papa váratlanul felsikított. A perpatvarnak egyszeriben vége szakadt.

– Mi az?– Ütközetre felkészülni!Senki nem szólt. A Légiós felkapta a puskáját, én

csendben felmarkoltam egy gránátot, Barcelona a kémlel nyíláshoz tapadt. Egy nyers hang kiáltott valamitő oroszul, és Papa balti dialektusban válaszolt. A másik T–34-esünk túl kés n vette észre, hogy megálltunk, és belénkő rohant. Az orosz hang folyékonyan káromkodott, igénybe véve a nyelv összes rendelkezésre álló obszcenitását. Aztán ugyanennek a hangnak a gazdája felpattant a tankunkra, és ránk ordított:

– Kövessék azt a tankoszlopot maguktól jobbra!Egy tiszt volt, sapkáján az NKVD zöld keresztjével. Már a

látványa b ven elég volt ahhoz, hogy megbénuljunk aő félelemt l. Pici szája rémült kiáltásra nyílt, de szerencséreő nem jött ki rajta hang. Egyedül Papa rizte meg aő lélekjelenlétét.

– Honnan jöttek? A Baltikumból? – kérdezte az orosz.– Da.– Rögtön gondoltam abból az undorító tájszólásukból. Ha megnyertük

ezt a háborút, ne mulasszák el csiszolni az orosz nyelvtudásukat. És vigyék

már innen ezt a tankot!– Davaj, davaj*, lusta barmok! – rivallt ránk Papa, nem mulasztva el

hozzátenni az elmaradhatatlan szitokfüzért sem.Engedelmesen elfoglaltuk helyünket a hosszú tankoszlop

végén. Az NKVD rend rei mindenütt ott voltak, ordítottak,ő toporzékoltak és gesztikuláltak – rendet próbáltak teremteni, de csak tovább növelték a káoszt.

– Honnan a pokolból jöttek? – kérdezte a tiszt, miután mahorkával kínálta Papát.

Papa motyogott valami zagyvaságot egy titkos küldetésr l, de a tisztet a legő kevésbé se érdekelte a nyomorunk, és különben is a figyelmét már valami más kötötte le: valamivel odébb dugó támadt, megtorpanásra késztetve az oszlopot. Hallottuk, hogy dühösen vitatkozik egy rend rrel, azt követelő ve, hogy sürg sen tisztítsák megő az utat a két tankunk el tt – úgy t nt, siet valahova. Miutánő ű a fenyeget zései közt a „Szibéria” szó baljóslatúan sokszorő fordult el , a rend r jobbnak látta el reengedni minket.ő ő ő

– Taposson rá! – parancsolta a tiszt.Porta szófogadóan gázt adott, és vadul száguldani kezdett a tankkal. Az

orosznak annyira megtetszett a cimboránk virtuozitása, hogy rögtön meg is parancsolta Papának, kérje a parancsnokától Porta áthelyeztetését az személyeső szolgálatába. Papa természetesen megígérte, hogy mindent meg fog tenni ez ügyben.

Negyedórával kés bb a hideg és a zötyköl déső ő meggy zték a tisztet, hogy sokkal jobb helye lesz az „aljaő nép” mellett a tank belsejében. Miel tt az orosz a magaő teljes valóságában lehuppant volna közénk, Papa szigorúan ránk nézett, és jelezte, hogy tartsuk a szánkat.

Az orosz topogni kezdett a tank fémpadlóján, hogy felmelegítse magát, és közben körülnézett.

– Ez a hely büdösebb, mint egy összehányt kupleráj – állapította meg fintorogva. Végignézett rajtunk, elid zöttő egy darabig Picin és az keménykalapján, aztánő rákérdezett a lényegre: – Hol a vodka?

Papa a kezébe nyomott egy korsót, melynek tartalma, legnagyobb

* gyorsan (orosz)

sajnálatunkra, pillanatok alatt legurult a tiszt torkán.Egy ellen rzési ponthoz értünk, ahol egy NKVD-ső

rmester a jelszót akarta hallani.ő– Paplij tumani nad rjegoj – hadarta a tisztünk.– A 67. ezred tankjai? – akarta tudni az rmester.ő– Nyet. Titkos küldetésben vannak.Az rmester azt mondta, hogy várjunk, amíg konzultál aő

feletteseivel.– Hogy az ördög vinne el! – A tisztünk kimászott a

tankból, és leugrott az őrmester elé. – Nem lóghatok itt egész nap. Sietek, érti?

Halkan szitkozódva és motyogva magának, követte az rmestert. A tankból csendben figyeltük, hogy odamennekő

az rmester feletteséhez, egy rnagyhoz, aki egy fa alattő ő üldögélt tábori székén, tengernyi NKVD-s fickóval körülvéve. Láttuk, hogy a tisztünk meglobogtat egy köteg papírt; az átlapozta ket, aztán a tankunkra nézett,ő nevetett, majd egy másik járm felé intett. A mi tisztünk isű odanézett, és is nevetett. Világos volt, hogy a T–34-esnélő jóval kényelmesebb szállítóeszközt ajánlottak fel neki.

Egy id után az rmester odajött hozzánk, és Papaő ő kezébe nyomott néhány papírlapot.

– Tessék. Az új jelszóval. A másikat elfelejthetik.– Mi ez a nagy felhajtás? – kérdezte ártatlanul Papa.– Egy csapat kraut állítólag a mi vonalaink mögött

garázdálkodik néhány tankunkkal, de ne aggódjanak, hamarosan el fogjuk kapni ket. Azért a biztonság kedvéértő megváltoztattuk a jelszavakat… Van egy kis vodkájuk?

Papa odaadta neki Pici személyes készletét, és mi megint csak tehetetlenül néztük, hogy a drága ned elt nik egy mohóű ű orosz gyomorban. A palack a hóban végezte, az rmesterő pedig a rekeszizmok és az alsó gy r sizom közösű ű „hangjátékával” jelezte, hogy a tartalma jó helyre került.

– Így már mindjárt más… Szóval az új jelszó. Jól tanulják meg, és pontosan mondják ki, mert ha nem, bajok lehetnek bel le. Úgy lett megválasztva, hogy a ő krautok ne tudják kiejteni még akkor se, ha véletlenül tudomást szereznének róla. Nem mintha a maguk balti kiejtése sokkal jobb lenne, de öt perc alatt megtaníthatom.

Most akkor próbálják meg jól belevésni abba a vastag nyugati koponyájukba: „Raszvjetili jablonszki i grusi.” Panyimaju?* A válasz pedig úgy szól, hogy „Saumjana ulica.” Ha valaki mást válaszol, akkor a parancs szerint el bb lövünk, csak aztán kérdezünk. ő Saumjana ulica. A tomszki NKVD-parancsnokság, ha tudatlanabbak lennének, mint aminek kinéznek. Most pedig… – mászott fel a tankra Papa mellé –… elmondom az új útvonalukat. Térjenek rá a szadovojei útra, de ne hajtsanak át a városon, mert az már bedugult a 14. hadosztály járm veit l. Ehelyett kanyarodjanak Krasznojeű ő felé, ahol majd kapnak egy másik jelszót. Panyimaju, goszpodin?

– Da – felelte Papa.– Akkor jó.Az rmester búcsút intett nekünk, aztán leugrott aő

tankról. Tovább folytathattuk utunkat, immár az oroszok áldásával.Megállás nélkül robogtunk kelet felé, nagy ívben

elkerülve a falvakat. Néhány alkalommal orosz csapatokba botlottunk, de csak egyszer kérték t lünk a jelszót.ő

Kés este egy erd höz értünk. Papa kiadta a parancsot:ő ő elrejt zni a tankokkal a fák között; aztán felvette aő kapcsolatot a parancsnoksággal, hogy megkérdezze, mi a további teend . Továbbmenni Tuapsze felé, jött a válasz.ő

Megint útra keltünk, most már délnyugat felé. Kilométereken át egyikünk se szólt, míg végül Porta, hogy javítson a hangulaton, közölte:

– Hamarosan kifogyunk a benzinb l.őSenki nem reagált, kivéve Picit, aki tudni óhajtotta, hogyan fogunk

továbbmenni üzemanyag nélkül, majd figyelmeztette a világot, hogy a) a tyúkszemeivel és b) az aranyerével nem lesz hajlandó gyalog átvágni fél Oroszországon. A kutya se méltatta válaszra.

Ahogy tovább nyomultunk, a hegyek egyre közelebb nyomultak mindkét oldalról, és viharfelh k gyülekeztek aző égbolton. A táj egyre vadabb és kopárabb lett. Még a leveg nek is mintha ellenségesebb szaga lett volna. Az út,ő amelyet követtünk, a térkép szerint széles és egyenes volt, de mi csak azt láttuk, hogy minden kilométerrel keskenyebbé és meredekebbé válik. A tankok egyre s r bben csúsztak meg az út jeges felületén; Portánakű ű

* Értik? (orosz)

minden szakértelmére szüksége volt, hogy az úton tudjon tartani minket. A kémlel nyílás üvegét hiába takarítottuk,ő pillanatok alatt újra befagyott. Kénytelenek voltunk nyitva tartani az oldalsó ablakokat, ami persze azt eredményezte, hogy a szél és a hó kedvére tombolhatott a tank belsejében.

Aztán a másik tankunk, amelyet Steiner vezetett, egyszer csak fogta magát, és leírva egy félkört a jégen, lecsúszott az útról. Vissza kellett tolatnunk, hogy felvontassuk az útra. Két acélkábelt is elszakítottunk abbéli igyekezetünkben, hogy elrángassuk a szakadék szélér l. Úgy pattant el mind a kett , mintha gyapotbólő ő sodorták volna ket. Végül egy mázsás lánccal kötöttükő össze a két tankot. Ez megmozdította Steineréket, de a tank másodjára is megcsúszott ugyanazon a jégfolton, és ezúttal még jobban letáncolt az útról, olyannyira, hogy az orra egészen kilógott a szakadék szélér l. Mindenki pánikbaő esett. Steinerék kipattantak a tankból, aztán Porta rátaposott a gázpedálra, és a lánc megfeszült. A tank lassan visszaaraszolt az út felé. Már épp fellélegezni készültünk, amikor a lánc váratlanul elpattant, és a tank a szakadékba zuhant, valahogyan magával sodorva a kis Müllert is. Jó ég tudja, hogyan történhetett. Néhány másodpercig csak álltunk és bámultuk Müller h lt helyétű döbbenten. Mint mindig, most is Papa volt az, aki a leghamarabb összeszedte magát.

– Mennyi benzinünk maradt? – kérdezte.Porta elgondolkodott a kérdésen.– Kábé annyi, amivel ki lehet tisztítani Pici nadrágját – nyögte ki végül.– Akkor jó – vigyorodott el Heide. – Annyival elmehetünk Szibériáig és

vissza.– Ez nem vicc! – fortyant fel Papa. – Tudni akarom, meddig juthatunk

még el.– Az üzemanyagmér szerint semeddig – tájékoztattaő

Porta.– Értem. Ebben az esetben a másik után küldjük. Megszabadítjuk a

fegyverekt l és a l szert l, meg minden egyébt l, ami mégő ő ő ő hasznunkra lehet. És ne felejtsétek, a géppuska sokkal fontosabb, mint a vodka! Még hatszáz kilométer választ el minket a német vonalaktól.

– Semmi se klasszabb egy kis sétánál a drága jó, friss leveg n –ő

vigyorgott kényszeredetten Porta.– És mi lesz a tyúkszemeimmel? – sziszegte Pici.– Szarok a tyúkszemeidre! – csattant fel Papa. – Ha nem akarsz

gyalogolni, akkor itt maradsz!Leszedtünk mindent, ami mozdítható volt, aztán Porta beindította a

motort, a szakadék felé irányította a tankot, és leugrott. Groteszk módon élveztük, hogy a behemót gyilkológép a semmi felé araszol. Szívmelenget látvány volt.ő

– Ez van – vetette a vállára az egyik géppuskát Steiner. – Gyertek, szájh sök! ő Mozduljunk, míg ide nem fagy a talpam.

– Képtelen vagyok megszokni a havat – panaszkodott Pici. – Egyáltalán nem olyan, mint a Reeperbahn… 26.

– Mi van ott olyan különleges?Pici gügye képe valósággal sugárzott a lelki szemei el ttő

elúszó képekt l.ő– Az egy kupleráj – mondta áhítattal.Egész éjszaka gyalogoltunk, aztán szünet nélkül másnap

is, míg Papa valamikor kés délután pihen t nemő ő engedélyezett. Pici el vett egy csomag mahorkát, azt aő fajtát, amit a szovjet közkatonáknak osztogattak, és szétosztotta. Ültünk a hóban, és mohó élvezettel, nagyokat sóhajtva szívtuk be a rossz füstöt. A bagó és a vodka, ha csak ideiglenesen is, de elfeledtette velünk, hogy korog a gyomrunk, hogy egész testünk sajog a hidegt l és aő kimerültségt l.ő

A hatodik napon kikerültünk a hegyek közül, és újra a sztyeppen találtuk magunkat. Papa, Steiner és Barcelona el rementek felderíteni a terepet; a többiek, Porta, Pici, aő Légiós, a Professzor és én egy sziklaképz dmény feő -dezékébe fészkeltük be magunkat. A maradék kenyérdarabkáink elosztásával voltunk elfoglalva – rendkívüli figyelmet igényelt, mert senki se kaphatott egyetlen morzsával se többet –, amikor harsány „Sztoj!”* kiáltás szállt felénk a síkság fel l. Nemő akartunk hinni a fülünknek, aztán amikor kilestünk, a szemünknek. Egy kutyák vontatta szán száguldott Papáék felé a hóban. Mintha a semmib l keveredett volna ide –ő talán egy lankából bukkant el , talán annyira kimerültekő

* Állj! (orosz)

voltunk, hogy nem láttunk a saját szemünkt l –, elég aző hozzá, hogy Papa és a másik kett el tt volt, miel tt mégő ő ő azok észbe kaphattak volna. Két utasa volt, két zömök orosz, mindkett az NKVD zöld keresztjével a sapkáján. Aő szánban ültek, de sítalp is volt a lábukon. Ahogy a szán közelebb ért, az egyik katona leugrott róla, Papáék elé siklott, és követel z en kinyújtotta a kezét. A másik aő ő szánból fedezte. Világos volt, hogy papírt követel t lük. Aő parancsoló mozdulat félreérthetetlen volt, még itt, a Kaukázus szél és hó fújta pusztáin is.

Nem sok mindent tehettünk. A bajtársaink az oroszok és köztünk álltak, gyönyör en eltakarva az ellenséget. Ha lövünk, ketű ő is letalálhatjuk. Az afrikai sivatagi és hegyi háborúkban megedz dött Légiós volt az egyetlen, akinek még egy ilyenő kényes helyzet sem okozhatott fejtörést. Kikúszott a sziklák fedezékéb l, és araszról araszra, hason kúszvaő megközelítette a társaságot. Papáék szerencsére szorosan egymás mellett álltak, a hó elfojtott minden neszt, így a Légiós mögéjük lopózhatott anélkül, hogy bárki is észrevehetett volna valamit. Aztán hirtelen felugrott a hóból, és mint egy rült, l ni kezdett. Az oroszoknakő ő esélyük se volt megvédeni magukat. Az egyik ugyan el akart menekülni, a Légiós – pontosabban Pici – kése azonban a lapockái közé fúródott, miel tt egy lépéstő tehetett volna.

A kutyafalka megijedt a lövésekt l, Papának azonbanő szerencsénkre sikerült elkapnia a vezér hámját. A kutya fenyeget en vicsorgott és csattogtatta éles fogait, Papaő azonban egy határozott mozdulattal befogta a száját, és simogatni kezdte az állatot.

A szán tele volt pakolva tartalék sílécekkel, fegyverekkel, étellel és itallal, a két miniat r vodkás hordóról nem isű szólva. Öt perc múlva már mindannyian csordultig tele voltunk vodkával. Az oroszok anyaszült meztelenül hevertek a hóban, még a dögcédulát is letéptük a nyakukról. Soha nem tudhatta az ember, mikor minek veszi hasznát.

Néhányan sílécet csatoltunk a lábunkra, mások szánra ültek, és már vágtattunk is tovább– el a helyszínt l, minélő

messzebb. A két meztelen holttest ekkor már kopogósra volt fagyva.

”Professzornak” hívtuk. Norvég volt, a háború kitörésekor diák. Önként lépett be az SS-hez. Istenigazából egyikünknek se sikerült kiismerni a fickót. Porta azt mondta róla, hogy áruló, és hogy fel fogják akasztani a Gudbrandsdalban, ha valaha vissza mer térni Norvégiába. Papa azzal próbált a védelmére kelni, hogy nem tudhatjuk róla, mi vette rá erre az esztelen lépésre, mire Porta úgy érvelt, hogy ez is csak a b nösségétű bizonyítja: ha nem az árulás a b ne, akkor az ostobaság az, amiű már önmagában is büntetést érdemel.

Az biztos, hogy naiv egyéniség volt. Minekután elkövette azt a hatalmas baklövést, hogy csatlakozott Hitler seregeihez, döbbenten és undorral eltelve állapította meg, hogy nem ért egyet az SS bizonyos módszereivel – és elég bolond volt ahhoz, hogy azt higgye, ezt fennhangon hirdetheti is kemény következmények nélkül. Természetesen pillanatok alatt egy KZ-ben* találta magát, ahonnan aztán a frontra került, egy büntet ezredbe. A mi ezredünkbő e.

* KZ – a Konzentrationlager (koncentrációs tábor) rövidítése (német)

KETTŐªªªªªªªªªªªª

PICI RENDSZERES id közönként belebotlott a saját sílécébe,ő és iszonyatosakat hasalt a hóban. És valahányszor Pici elhasalt a hóban, a sztyepp egyik végét l a másikig gyilkoső szitkoktól visszhangzott. A Professzor végig mögötte botladozott – még annyira se értett a síeléső m vészetéhez, mint Pici, a gy r dést pedig végképp nemű ű ő bírta. A szemüvege kívül jég volt, belül hó, maga pedigő folyamatosan zokogott, valószín leg anélkül, hogy tudottű volna róla.

– Átkozott SS-tahó! – vicsorgott rá Porta. – Ezt kapod az önkéntes baromságodért!

A Professzor egymás mellé igazította a síléceit, és meglökte magát. A szemüvege a hóba esett.

Julius Heide, a kutyafalka mellett futott, és hogy elterelje figyelmét a kimerültségr l, folyamatosan ingerelte aző állatokat.

– Gyerünk, rohadt korcsok! Szedjétek azokat a göcsörtös lábaitokat! Mi az, kipurcantatok?

Fej fej mellett voltak a falkavezérrel; a morgó, vicsorgó állat egy pillanatra se tévesztette szem el l Heidét, és haő az közel került hozzá, reménykedve feléje kapott félelmetes metsz fogaival. Heide erre éktelen dühkitöréssel éső ökölrázással válaszolt.

– Lusta, büdös korcs! Szvinya!* Harapj meg, és kitépem a gégédet, te rühes vadállat! Ha van valami, amit még a zsidónál is jobban gy lölök, az a kutya! És ha valamit mégű a kutyánál is jobban gy lölök, akkor az a hó!ű

Heide összeszedte minden maradék erejét, és egy pillanat erejéig sikerült megel znie a falkát. A falka többi tagjaő kétségbeesett igyekezettel próbálta növelni az iramot. Heide dühében akkorát lökött magán a síbottal, hogy a

* disznó (orosz)

lécei összeakadtak, és rúgkapálva belebukfeő ncezett a hóba.– Hóha, hóha! – bömbölt Papa az ostort csattogtatva.A szán tovasiklott. Heide feltápászkodott, dühösen megrázta az öklét

utánuk, aztán újra kilépett hosszú, izmos lábaival.– Úgy érzem, hogy még néhány lépés, és összerogyok – panaszkodtam

Portának.– Akkor feküdj le és fagyjál meg – felelte közönyösen.őSzámolni kezdtem a lépéseimet. Egy lépés olyan egy méter lehetett.

Talán kicsivel több… Nem. Egy lépés egy méter. Ennélfogva ezer lépés egy kilométer. Hárompercenként megtettünk egy kilométert. Tizenkét óra alatt… huszonnégy óra alatt… negyvennyolc óra alatt ez ennyi és ennyi, számoltam tovább. Elestem és felálltam; behunytam a szemem; a lábam magától vitt el re,ő belezavarodtam a lépteim számolásába; újrakezdtem, aztán jótékony révületbe zuhantam. Annyit azért sikerült kiszámolnom, hogy tizennégy nap alatt elérhetjük a német vonalakat. Feltéve hogy még lesznek német vonalak.

Papa id nként ellen rizte a menetirányt az irányt jével.ő ő ű Messze-messze, valahol északnyugaton ott volt a Balti-tenger, és a Balti-tenger messzi-messzi, túlsó partján valahol ott volt Dánia és Svédország.

Dániáról és Svédországról álmodtam, amikor a Professzor rémülten felnyögött, majd bejelentette, hogy eltört az egyik síléce. A hír mindannyiunkat megtorpanásra késztette. Papa megállította a kutyafalkát, aztán méltóságteljesen lelépett a szánról a hóba, és rágyújtott a pipájára. Pici lerogyott, aztán rövid habozás után elterült a hóban. Alig telt bele néhány másodperc, máris vastag hótakaró borította. Porta a szán egyik oldalán üldögélt. A társaság többi része is leült, led lt vagyő elnyúlt, ki így, ki úgy. Még a kutyák is kid ltek. Ültekő egymáshoz kucorodva, mint holmi nagy, sz rös hólabdák.ő Csak bámultak maguk elé, ahogyan mi is, anélkül hogy láttak – láttunk volna valamit.

Papa végül megszánt minket. Kivette a pipát a szájából, és csendes, higgadt hangján megszólalt:

– Nem ülhetünk itt így! Rászolgáltunk a pihenésre. Vackoljuk el magunkat.

Négykézlábra emelkedtünk, és gépiesen nekiláttunk havat kaparni, hogy téglákat döngöljünk bel le éjszakai iglunkhoz. Pici olyanő

dühös elszántsággal dolgozott, hogy mindannyian elszégyellhettük volna magunkat – ha még lett volna szégyenérzetünk. A nagy igyekezetben néha-néha elejtett egy frissen elkészített hótömböt, és az persze nem élte túl az esést. Ilyenkor Pici b szen ráugrott a kupacra, és addigő pattogott rajta, az id járást és az oroszokat átkozva, míg kiő nem fogyott a szuszból. Aztán újra visszatért a „vályogvetéshez”, és újra négyszer annyit produkált, mint mi.

– Paskold szépre, paskold kerekre, a friss cipót told kemencébe – énekelte Porta, m vészi érzékkel formáraű gyúrva a ropogós havat. – Gondoljatok csak bele: a felső tízezer tagja vagyonokat fizetnek azért, hogy síelhessenek egy jót. Mi meg ingyen megkapjuk mindezt!

– Befognád? – mordult rá Heide.– Nem tudod értékelni az élet apró örömeit. Ez a te bajod…– Csend! – A Légiós felült, és oldalra döntve a fejét fülelni kezdett. –

Valamit hallok.Mindannyian megdermedtünk.– Fenét! – állapította meg egy id után Porő ta. – Mint

mondtam…– k is hallották – intett fejével a kutyák felé a Légiós.ŐValóban, a kutyáink is felemelték a fejüket, és fülüket

hegyezve, sz rüket borzolva figyeltek. Megint füleltünk egyő sort, és megint nem hallottunk semmit.

– Álmodtál – vont vállat Barcelona.– Igen? És a kutyák?– T led kapták el. Látták rajtad, hogy hallgatózol, és aztő

hitték, alapos okod van rá. De hidd el, csak a hó teszi. Olyan, mint amikor a sivatagban begolyózol a végtelen homoktenger láttán.

A Légiós megvet en lebiggyesztette az ajkát, aztánő szótlanul a puskájáért nyúlt, és cs re töltötte a fegyvert.ő Mintha arra számított volna, hogy bármelyik pillanatban el bukkanhat valaki a végtelen fehérségb l. Furcsánakő ő találtuk, egészen addig, míg a kutyák halkan sz kölű ni nem kezdtek. Felültek, és nyugat felé fordulva mereven figyeltek. Most már mi is kezdtünk nyugtalankodni. A Professzor ideges mozdulatokkal

megtörölgette havas szemüvegét, és hunyorogva a távolba bandzsított.– Nem látok semmit – panaszolta.Papa keze kil tt, és egyenesen el remutatott.ő ő– Kutyák! Hasra mindenki! Prof, te maradj a kutyák mellett! Az ég

óvjon, ha valamelyik ugatni mer! Porta, Heide! Ti odamenjetek a géppuskákkal. Sven és Barcelona! Oda, balra a lángszórókkal! A többiek szétszóródnak. Ötven métert akarok látni minden ember közt!

Végrehajtottuk a parancsait, miel tt még befejezte volnaő ket. Beástuk magunkat a hóba, és vártuk, mi lesz.őMost már mindannyian hallottuk a közeled kutyákő

csaholását, bár látni még mindig nem láttuk ket. Aztánő hirtelen berobbantak a képbe: két hosszú szán, és három-három NKVD-s mindegyiken. Alig ötven méterre t lünkő suhantak el, pattogó ostoraikkal kíméletlenül hajszolva kutyáikat. A kimerült állatok morogtak és ugattak; mi csak feküdtünk a hidegt l és a félelemt lő ő remegve a hóban, és azért imádkoztunk, hogy a kutyáink ne ugassanak vissza.

Kész csoda volt, de egyik eb se hallatta a hangját. A két szán tovasuhant, és hamarosan elt nt szem, majd fül el l.ű ő Egyszer en nem akartuk elhinni, hogy ilyen szerencsésekű vagyunk.

– Jesszusom! – suttogta Heide, amikor már vissza mertünk térni a szánunk mellé. – Még egy ilyen, és idegösszeroppanást kapok.

– Nem jelenthettek volna gondot – jelentette ki magabiztosan Pici. – Mi nekünk hat orosz?

– Kinyírhattuk volna ket – motyogta Barcelona. – Leő kellett volna l nünk ket, Papa. Egy NKVD-s skalpja felérő ő hat közönséges halandóéval.

Papa vállat vont, aztán felnézett az égre. Úgy t nt, azű id járás még rosszabbra fog fordulni. A hófelh k teljesenő ő eltakarták az égboltot, a szél pedig olyan panaszos vonítással fújt, mintha sajnálta volna, hogy hat honfitársa ilyen figyelmetlen volt. Mintha még a természet is ellenünk, behatolók ellen fordult volna.

Egy váratlan szélroham feldöntött mindenkit; olyan hihetetlen er vel esett nekünk, hogy még Pő ici is elterült a hóban, a felszereléseink pedig szanaszét gurultak.

– Utolsó, rohadt egy ország! – üvöltötte bele a szélbe Heide.A Professzor összekapta a holmijait, és az ölében

szorongatva ket visszatámolygott a szánhoz. Könnyekő csorogtak az arcán.

– Olyan fáradt vagyok. Olyan fáradt vagyok. Olyan…– Akkor fogd be! – kiáltott rá Porta. – Ha lett volna egy

csepp eszed, otthon maradtál volna Norvégiában. Most melegben és biztonságban lehetnél. Te akartad magadnak, nem? Te akartál h s lenni! A gáláns kis ő norvég, aki a jó oldalon harcol a csúnya, koszos bolsevikok ellen. Milyen büszke lehet rád Quisling*! Örülsz neki, mi? – Beleköpött a szélbe. – De várd csak ki a végét!

A Professzor beletörölte az orrát a kabátujjába.– Úgyse jutok én már haza.– Nem? – vonta fel zúzmarás szemöldökét Porta. – Akkor meg ivánék

fognak elkapni. Hallgattad mostanában a moszkvai rádiót?– Természetesen nem. Tilos idegen rádióadókat hallgatni.Pici fal híján az öklével verdeste a homlokát.– Sz zanyám, hallottad ezt? Te még mindig azt hiszed,ű

hogy Németország fogja megnyerni ezt a háborút?A norvég szomorúan megrázta a fejét.– Gondolod, hogy elveszítjük? – kérdezte.– Mondok én neked valamit. – Pici észak felé fordította a

Profot a karjánál fogva. – Amott ezeknek annyi ágyújuk van, hogy a 6. hadtestet százszor is a leveg be repíthetnékő velük. A katonákról és a l szerr l nem is beszélve. Halomraő ő l heted ket, mindig lesz, aki a helyükre lépjen. Fel tudodő ő fogni te ezt? – rázta meg a norvégot. – Tudod te, ki fog gy zni?ő

A Prof vaksin pislogott.– Az, aki most itt áll melletted! – jelentette ki Pici, és kidüllesztette a

mellkasát. – És ha a birodalmi kancellária már nem lesz más egy halom füstölg romnál, akkor én leszek az, aki ottő fogok állni a törmelék tetején, és lehugyozza az egészet. Fényesre fogom pisálni Hitler csontjait, érted?

– Sok szerencsét hozzá! – mormogta Papa.Pici dühösen belerúgott a hóba, aztán meglepetten

felkiáltott, és térdre vetette magát. Két kézzel kaparta a

* Vudkun Abraham Lauritz Jonsson Quisling (1887-1945) – norvég fasiszta, aki a második világháború idején a németek kezére játszotta a hazáját.

havat, mint a csontjait keres kutya. Egy kéz bukkant el aő ő hóból, egy ég felé nyújtott kéz, szétálló ujjakkal – olyan volt, mint valami morbid, húsos növény. Hamarosan a hozzá tartozó arc is el került. Iszonyatos volt. Kék,ő összeaszott, ajaktalanul vicsorgó fogakkal, mélyen a szemüregbe töppedt szemekkel. Miután magunkhoz tértünk a sokkból, mindannyian kaparni kezdtük a havat. Két holttest feküdt a sekély sírhantban. Két német gyalogos. Az egyik keze el re volt nyújtva, begörbített ujjakkal – minthaő hívni akart volna minket, hogy csatlakozzunk hozzájuk. Pici meglökte a bakancsa orrával, aztán fintorogva elfordult.

– Majd máskor, komám – dünnyögte.– Nézd át a zsebeiket – javasolta Barcelona.– Nézd át te – vont vállat Pici. – Ki nem állhatom a hullákat.Barcelona habozott.– Na, csináld, ha annyira akarod!A Légiós volt az, aki végül lehajolt, egy gyors mozdulattal

el rántotta a kését, és levágta az egő yik halott övére szíjazott kulacsot. Odalökte Heidének, aki önkéntelenül elkapta, és egy darabig csak tartogatta a tenyerében anélkül, hogy ténylegesen hozzányúlt volna. Végül lecsavarta a kupakját, és óvatosan beleszagolt.

– Vodkának t nik – jelentette kiű minden lelkesedés nélkül.Barcelona felé nyújtotta, de az megrázta a fejét. Picinek se akaródzott

hozzányúlni a kulacshoz. Mintha a társaság egyik pillanatról a másikra megrögzött antialkoholistává vált volna.

– Barmok.A Légiós kikapta Heide kezéb l a kulacsot, és az ajkáhoző

emelte. Tátott szájjal figyeltük, ahogy az ádámcsutkája fel-alá járva leküldte az ismeretlen összetétel folyadékot.ű Aztán vártuk, hogy történjen valami. A Légiós a kézfejébe törölte a száját, és elégedetten bólintott.

– Nem rossz. Nem vodka, de kétségkívül alkohol.Egyszeriben visszavedlettünk régi, szeszkazán

önmagunkká. Porta és Pici gyorsan lenyisszantotta a másik kulacsot is, aztán a két flaska körbejárt. Egy perc se telt bele, mindkett üres volt. Steiner gondosan eltávolította aő halottak dögcéduláit és irományait, majd visszavonultunk hevenyészett hókunyhónkba. Szorosan összebújtunk, és

Papa minden tiltakozása ellenére álomra hajtottuk a fejünket. Még meghalni se lett volna er nk, nemhogy rtő ő állni. Különben is, tizenkét jól megtermett eb virrasztott odakint.

A Légiós mindenkit megvetett, és nem ismert könyörületet. Két dolog létezett a világon, ami jelentett a számára valamit: a vallása (fanatikus moszlim volt) és Franciaország. magaŐ születésénél fogva német volt, de az Idegenlégiónál töltött évek ízig-vérig franciát faragtak bel le.ő

A tankezred fekete uniformisa alatt, teste köré tekerve a trikolórt viselte, mellényzsebében pedig, az igazolványai mögé rejtve egy apró, megsárgult fényképet rizgetett. A fotó egyő férfit ábrázolt, akit a Légiós makacsul „mon genéral”-nak nevezett. Ohlsen hadnagy egy nap elmondta, hogy a francia tisztet Charles de Gaulle-nak hívják, és az afrikai francia szabadcsapatokkal harcol.

Heide gondosan elraktározta magának ezt az információt, hogy egy kés bbi alkalommal, amikor csúnyán összerúgták aő port a Légióssal, kijelenthesse: a „mon genéral” egy nagy rakás teveszar. Miel tt még egyet pisloghattunk volna, a Légióső el kapta a kését, és egy jókora, mély „X”-et gravírozott veleő Heide arcára. A nyoma örökre megmaradt Heide arcán, és valahányszor a fickó begurult, élénkvörös kereszt ült ki az arcára. Mi, többiek, mulatságosnak találtuk az esetet, Heide és a Légiós azonban nagyon is a szívükre vették a történteket.

– Mondjatok, amit akartok bárki másról – ráncolta össze a homlokát a Légiós –, de ha még egyszer meghallom, hogy valaki szót emel a mon genéral ellen, akkor ezzel a késsel fogom meglékelni a mellkasát. Ezt vegyétek ígéretnek.

Komolyan vettük a fenyegetését, még ha nevettünk is rajta. Többé senki nem inzultálta a „mon genéral”-t – legalábbis a Légiós jelenlétében nem.

HÁROM

ªªªªªªªªªªªª

– JÓL VAN, pihenj. Megállunk egy félórára.Papa lefékezte a falkát, mi pedig hálásan lecsatoltuk magunkról a síléceket, és lerogytunk a hóba. A kutyák is elnyúltak, és zihálva, nyelvüket lógatva igyekeztek csillapítani légszomjukat. Papa rágyújtott egy pipára, Barcelona egy darabka fagyott kenyeret rágcsált. Csend volt, viszonylagos csend… míg Heide úgy nem döntött, hogy ez a legmegfelel bb alkalom kiönteni a szívét.ő

A szavak csak d ltek és d ltek bel le, de eleinte senkiő ő ő nem figyelt oda. Id nő ként mindannyiunkkal el fordult, hogyő elkezdtünk duruzsolni, céltalanul és érdektelenül, nem is annyira másoknak, mint magunknak. Életvitelünk egyenes következménye volt ez, az állandó didergésé, az éhezésé és a halálfélelemé. Együtt ettünk – ha volt mit – és aludtunk – ha tehettük –, minden percünket egymás társaságában töltöttük, mégis mintha kilométerekre lettünk volna egymástól, kétségbeesett magányban. Ezért volt az, hogy ha meg kellett engedni a szelepet, legtöbbször magunk hallgattuk a sziszegését, mintha rajtunk kívül más már nem is lett volna a világon.

Heide csak beszélt és beszélt, a keser mondatok olyanű kifogyhatatlanul és megállíthatatlanul ömlöttek bel le, mintő egy föld mélyéb l feltör gyógyforrás kéng zös vize. Nemő ő ő hozzánk szólt, hanem a sztyepphez, a kutyákhoz, a hóhoz és a szélhez. Mi, ha figyeltünk is, legfeljebb kíváncsiságból tettük.

– Az öregem egy részeges állat volt – mondta Heide, és megvet en beleköpött a szélbe, amely válaszképpen aző arcába csapta a nyálat. – Ivott, mint a gödény. Mint egy bélpoklos gödény… Kegyetlenül sokat bírt vedelni az a szemét. Nem viccelek, hat üveg pálinka semmi volt neki. Semmi. Azt hiszitek, jól bírjátok a szeszt? – kérdezte gúnyosan a kutyáktól. – Az asztal alá ivott volna titeket a hét bármelyik napján. Nem azt mondom, hogy nem rúgott be. Hogyan is mondhatnám, amikor soha életemben nem láttam józannak. – Összeráncolta a homlokát. – Ez az igazság. Mindig részeg volt… És ha részeg volt, akkor

kékre-zöldre vert minket egy vastag b rszíjjal. Majdnemő mindennap elvert minket. Mi a végén már megszoktuk, az anyám azonban mindig imádkozott. Nem tudom, miért könyörgött, csak láttam, hogy térdelve motyog a sarokban. Drága istenem, kérlek, tedd ezt, drága istenem, kérlek, tedd azt…

Heide elnézett felettünk hihetetlenül kék és tiszta szemével; ebben a pillanatban bizonyára nem a havat és a távoli fenyveseket látta, hanem a vesztfáliai várost és azt az odút, amelyben a gyerekkorát töltötte.

– Tudjátok, mit mondott az apám, amikor vert minket? „Nem azért kaptok, mert részeg vagyok, nehogy azt higgyétek. Én Németországért csinálom. Csakis Németországért. A b nösű húst meg kell sanyargatni.” Ezt mondogatta. A b nös hústű meg kell sanyargatni. Az ágyban, az anyámmal… Néha csak feküdtünk csendben, és hallgattuk ket, máskorő kiküldtek minket a parkba egy fél órára. Ilyenkor leültünk a padra, és bámultuk a császár lovas szobrát. Csak ültünk és bámultunk kifelé a fejünkb l, míg azt nem gondoltuk, hogyő most már hazamehetünk. Még a kishúgomat is magamat kellett vinnem… Nemcsak oda, mindenhova. Még nem tudott járni. Volt egyszer egy n vérem, Bertha. volt aő Ő legid sebb, de meghalt. Nekem adták a sálját. Emlékszem,ő hogy elmentem a templomba, megköszönni neki, hogy viselhettem a sálját, mert hideg volt, és nekem nem volt nagykabátom. Kivéve egyszer, amikor elloptam egyet, de azt se viselhettem, mert rájöttek, hogy én voltam. Elküldtek a paphoz, hogy beszéljem meg vele, amit tettem. Akkorát kaptam t le, hogy nekiestem az üveges szekrényének, éső magammal rántottam azt. Aztán megint megütött, mint az apám, amikor elvert minket. Sokkal dühösebb volt a vitrin miatt, mint azért, hogy elloptam a kabátot…

Az egyik bátyám elszökött, és belépett a hadseregbe. Írt nekünk egy levelet, még fényképet is küldött, hogy láthassuk, milyen jól fest egyenruhában. Ekkor hallottunk róla utoljára. Kommunistának tartotta magát, nyilván egy koncentrációs táborban végezte. akarta magának a bajt. Soha nem tudta tartaniŐ a száját. Mindig a gy zelemr l és a proletariátusról visított.ő ő

Heide kárörvend en felnevetett.ő– Aztán ott volt Wilhelm. A másik bátyám. tanított meg,Ő

hogyan kell felugrani a villamosra, amikor a kalauz nem figyel, és leugrani róla, miel tt odaért volna hozzánk, hogyő a menetdíjat követelje. Egek, hogy mennyi ocsmányságot zúdítottunk a fejére! Mulatságos volt heccelni a pasast, amikor tudtad, úgyse szállhat le, hogy utánad rohanjon. Egy nap azután mégis megpróbálta, és dühében a kerekek alá rántotta Wilhelmet.

Heide megingatta a fejét.– Engem hibáztattak a történtekért. Azt mondták, én vittem bele a

bajba, pedig ez nem volt igaz, én voltam a fiatalabb. Nem tehettem róla, hogy meghalt… Szerettem volna megkapni a cip jét, de nem ment rá a lábamra. Nagyobb voltam, mintő Wilhelm. Kisebb, de nagyobb, értitek? Wilhelm mindig is csenevész kis fickó volt. Úgyhogy Ruthnak adták a cip jét,ő neki viszont nem sokáig volt szüksége rá, mert eladták egy gazdag linzi családnak. Persze k örökbeadásnak neveztékő a tranzakciót, de az apám pénzt kapott érte, ezért én azt mondom, hogy eladták. Az apám nem kérdezte t le, hogyő akar-e menni vagy sem. Addig verte, míg Ruthnak már teljesen mindegy volt, mit csinálnak vele… Ötven márkát kapott a lányért. Lehet, hogy ti keveslitek, de nekünk akkor egy kisebb vagyon volt. Néhány napig mindenesetre megint telt neki piára… Ha tehette volna, mindannyiunkat elad, de kinek kellett két taknyos kölyök? Aznap megint jó alaposan berúgott. Miel tt hazajött volna,ő elbújtunk a padláson, és csak akkor jöttünk el , amikor márő részegen hortyogott. De ami késett, nem múlt: reggel alaposan elagyalt minket… Nem sokkal ezután történt, hogy egy nap hazamentem az iskolából, és azt láttam, hogy az anyám az ágy szélén ül és sír. Jól emlékszem arra a napra. Mindig emlékezni fogok rá.

Heide felnézett a hóesésbe, aztán kinyújtotta a kezét gy lölt ellenségeű , a falkavezér felé. És a kuvasz, akit azzal fenyegetett, hogy kitépi a gégéjét, döbbenetünkre odakúszott hozzá, és nyalogatni kezdte az arcát. Ekkor már mindannyian Heide történetét hallgattuk.

– Nem tudtam, miért sír – folytatta Heide –, de leültem mellé, és én is sírni kezdtem. Együtt zokogtunk, míg el nem nyomott az álom. A többi gyerek nem volt otthon, fogalmam sincs, hol lehetettek. Gondolom, valahol az utcán csavarogtak… Mire felébredtem, már sötét volt. Éreztem, hogy valami nincs rendben, ugye értitek? Éreztem, hogy az öreglány ott fekszik mellettem, de mégis mintha egyedül

lettem volna. Úgy megrémültem, hogy moccanni se mertem… Egy id után aztán gyertyát gyújtottam, éső láttam, hogy nyitott szemmel fekszik, és a mennyezetet bámulja. Rögtön tudtam, hogy meghalt. Csak tízéves voltam – kilenc és fél –, de még ennyi id sen is ösztönösenő megérzed, ha a halál a közeledben jár.

Heide ránk nézett. Hideg-kék szeme könnyben úszott.– Az anyám jó asszony volt – folytatta fájó hangon. – Jó családból

származott. Tisztességes, dolgos n volt. Soha nem vert megő minket, még csak nem is kiabált velünk. És akár hiszitek, akár nem, soha életében nem volt részeg. Pedig az apám egyszer megpróbálta leitatni. Az apám és az egyik szomszédunk. Er szakkal le akartak er ltetni a torkán egyő ő üveg piát. Anyámnak azonban nem kellett. Tudjátok, mit csinált? Fogta az üveget, és eltörte az öregem fején. És amikor a fater begurult, anyám felkapott egy konyhakést, és beledöfte. – Heide kuncogott. – Ett l egyb l elszállt aző ő öreg harci kedve, gondolhatjátok! Össze kellett varratnia a lábát… Persze, utána jól elverte az anyámat. Ez várható volt. De akkor se tudta rávenni, hogy olyant m veljen, amitű helytelennek tartott.

– De mi történt azután, hogy felébredtél? – kérdezte kíváncsian Pici. – Amikor gyertyát gyújtottál, és ott feküdt melletted?

Heide megvakargatta fagy csípte arcát, lecibált egy heget, és a kutya orra elé tartotta. Az állat gyanakvóan megszagolgatta, aztán megette. Heide összeráncolta a homlokát.

– Megjött az öreg. Seggrészegen és harciasan, mint mindig. Az egyik cimboráját is magával hozta. Schmidtnek hívták azt a szemetet. Igazi ingyenél volt.ő

Heide homlokán még mélyebbeké váltak a red k. Aő szeme újra száraz volt, a tekintete hideg és kemény, a szája keskeny, érzéketlen vonal. Jól ismertük ezt az arckifejezést.

– Egyszer el fogom kapni azt a rohadék Schmidtet – mondta komor elszántsággal.

– Miért? – kérdezte Pici. – Mit ártott neked?– Egy szar alak – jelentette ki Heide, mintha már ez önmagában is elég

ok lett volna. – Valaha a bányában dolgozott az apámmal. Aztán kirúgták, és beállt a helyi bolondokházábaő

ápolónak. Ápolónak! Az ápolás nála azt jelentette, hogy mindennap jól elvert néhány bolondot. Gondolom, mostanság is élvezkedik. A hírek szerint az intézmény krematóriumát vezeti, és higgyétek el, van mit égetnie. Úgy hullanak a bolondok, mint a legyek. Elvileg kormánytitok lenne, de mindenki tud róla.

– Miért? – akarta tudni ezt is Pici. – Miért kell eltitkolni, hogy egy gya-gyás feldobta a talpát, ha te meg én nyilvánosan is feldobhatjuk a talpunkat?

– Ez más – felelte ingerülten Heide. – A bolondokat injekcióval küldik át a másvilágra. Eutanáziának hívják.

– Miért?– Honnan a fenéb l tudhatnám? Mert már csak ny gnekő ű

vannak, gondolom. Az orvosok csinálják, szóval legális, csak éppen titokként kezelik.

Rövid szünet következett, mindenki megpróbálta megemészteni magának, hogy a bolondokat elteszik láb alól, mert már senkinek sincsenek hasznára. Logikusnak logikus volt, de akkor is keser ízt hagyott az emberű szájában.

– És mi van ezzel a Schmidt nev pacákkal? – szólalt megű Porta. – Az öreged cimborájával. Még nem árultad el, mit tett.

–… és mit mondott – tette hozzá Heide. – Amikor bejöttek, mindketten ráordítottak az anyámra, hogy pattanjon fel, és rakja eléjük a kaját. Én mondtam nekik, hogy meghalt, de nem hitték el. Schmidt csak röhögött, és azt mondta, hogy az anyám tetteti magát. Azt mondta, hogy a félcédulások is mindig ezt csinálják, de tudja, hogyan kell feltámasztani ket. „Miértő ő nem versz belé egy kis életet? – kérdezte az öregembert l.ő – Attól majd magához tér, és összedob végre nekünk valami harapnivalót.” Ezeket mondta.

Heide végignézett rajtunk.– Akkor megfogadtam, hogy egy nap elkapom.– És hogyan fogsz végezni vele? – kérdezte a mindig gyakorlatias

Légiós.Parázs vita keletkezett azt illet en, hogyan lehet és kellő

elbánni a Schmidt-féle gennyládákkal. Heide figyelte, de nem szállt be a vitába.

– El fogom kapni – ígérte nekünk. – Elkapom a szemetet, ne aggódjatok.

Ördögien elmosolyodott.– Péppé verték az anyámat, mire k is elhitték, hogy ténylegő

meghalt. Aztán eltörték a karomat, és körberugdostak a padlón, utána meg, mint akik jól végezték dolgukat, elmentek vedelni. Én átrohantam a rend rségre. Aztő hazudtam, hogy nem emlékszem semmire, mire letartóztatták ket gyilkosság vádjával. Hat hétig ültek aő sitten, mire „eszembe jutott”, hogy valójában hogyan is történt az egész. Amikor hazajött az öreg, annyira dühös volt, hogy félholtra vert… Ezért aztán, miután kiengedtek a kórházból, összepakoltam és otthagytam. Azóta is magam vagyok.

Újabb szünet következett. A büntet ezredbenő mindenkinek megvolt a maga története, de azt hiszem, ennél szomorúbbat még egyikünk se hallott. Ett l perszeő még egyikünk se kedvelte meg Heidét, de most már legalább megértettük. Ha lett volna helye a szívünkben szánalomnak, akkor talán még sajnáltuk is volna.

– Ez a Schmidt… – merengett Porta. – Egy kicsit elodáztad a bosszút, nem gondolod? Úgy értem, még kölyök voltál, amikor…

–Tizenhét éve történt – bólogatott Heide. Elkergette maga mell l aő kutyát, és felállt. – De ne aggódj, nem felejtettem el a képét. És tudom, hol keressem. Nem fog elmenekülni el lem.ő

Hittünk neki. Ez is egy olyan téma volt, mint a Légiós „mon genéral”-ja: nem viccelt vele az ember. Mindannyiunk életének voltak fájó pontjai, és megtanultuk, hogy ezeket a legjobb tiszteletben tartani.

– Ne aggódj, el fogom kapni. El fogom kapni… – ismételgette Heide.– Azt meghiszem! – csapott a vállára Porta. – De még mennyire, hogy

elkapod! Az ég irgalmazzon annak a szemétnek.

Törökország! Alig akartuk elhinni a szerencsénket, amikor megtudtuk, hogy ilyen közel járunk a határhoz. Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, rögtön beindult szexuálisan a fantáziánk. Bordélyokról és háremekr l, hastáncosn kr l és egzotikuső ő ő szépségekr lő álmodoztunk.

Ilyen közel a határhoz! És mégis olyan távol t le… Túl szépő volt, hogy igaz legyen. Igen, túl szép volt. Hamarosan rá kellett jönnünk, hogy lehetetlen átjutni a határon…

Úgy hagytuk el a falut, ahogy megérkeztünk oda. Papa a szánon, a falkát hajtva, mi síléccel, Heide a kuvaszt cukkolva. Az egyetlen különbség csak az volt, hogy most már egy foglyot is magunkkal cipeltünk a hosszú útra.

NÉGY

ªªªªªªªªªªªª

A KUTYÁK KID LTEK. Ő Csak feküdtek a hóban, és lógatták a nyelvüket. Egyikünk se értett igazán a kezelésükhöz, még a mindentudó, bölcs Papa se. Papa eredetileg asztalos volt, méghozzá kit n . A szükségű ő faragott katonát bel le. Ebben is kit n volt, noha legalábbő ű ő annyira gy lölt katona lenű ni, mint amennyire a szakmáját imádta. Ami a falkát illeti, a körülményekhez képest jól bánt velük, de a tény ett l még tény maradt: a kutyák kimerő ültek.

Nem mintha mi jobb állapotban lettünk volna. Gyilkos vidéken jártunk, a terep és az id járás minden er nkető ő kiszívta. Óráról órára, percr l percre egyre elesettebbekő lettünk. Folyamatosan jajgattunk és nyögtünk, vagy ha mégse ezt tettük, akkor csak martuk egymást minden ok nélkül. Azon a reggelen Pici és Heide vívott ádáz, keser enű néma ökölharcot több mint húsz percen át. Pici péppé verte Heide orrát. Szokás szerint Papa vetett végett a küzdelemnek, azzal fenyegetve a két jómadarat, hogy kilyuggatja az irhájukat. Soha nem volt kétséges, hogy kész lenne használni a fegyverét, ennek ellenére mégse a revolver, hanem Papa hangja volt az, ami jobb belátásra térítette a küzd feleket; több tekintély volt abban, mintő egy regiment f törzs rmesterben.ő ő

Az egyik kutya csúnyán sántított, és csak a vak nem látta rajta, hogy mennyire szenved. Papa úgy döntött, véget kell vetni a szenvedésének. Pici rögtön jelezte, hogy szívesen elvégezné a „munkát”. Nagy szakértelemmel és még annál is nagyobb élvezettel nyiszálta el a szerencsétlen teremtmény torkát, fült l fülig. Amikor tiltakozni mertünk,ő megsért dött:ő

– Miért ne vigyoroghatnék közben? Én nem a kutyát öltem meg, hanem Julius Heidét és az hülye el ítéleteit!ő ő

Folytattuk az utunkat a falka megmaradt részével. Papa váratlanul megállt egy alacsony emelked tetején. Értetlenülő felkapaszkodtunk melléje, hogy mi is döbbenten lefékezzünk, és eltátsuk a szánkat.

– Allah! – motyogta a Légiós. – Ez olyan, mint egy tenger.– Az lehetetlen!– Akkor hát mi?A térképre néztünk, aztán az irányt re, majd megint aű

tengerre… és az még mindig ott volt a maga hihetetlen valóságában. Papa megrázta a fejét. Nem tévedtünk el, pontosan a kijelölt útvonalon haladtunk. A tengernek tehát több száz kilométerrel odébb kellett lennie. Vagy legalábbis kellett volna.

– Különös – mondta Porta. – Megesküdnék rá, hogy harminc méterre sincs t lünk.ő

– Nincs is.– Akkor hát mi a fene ez?– Ez tó!– Melyik tó? – kérdezte a Légiós.Megint megnéztük a térképet. Sehol egy tó.– Én ezt nem értem – vallotta be Papa.Csak álltunk, és bámultuk a mérhetetlen, fagyott víztömeget.– Akkor egy mocsár – pislogott egyetlen megmaradt szemüveglencséje

mögött a Prof. A másik már napokkal korábban összetört egyik esése alkalmával. – Nem lehet tenger. A tenger nem fagy be.

– Akkor se mocsár. Én még soha nem láttam ilyen mocsarat.– Jó, de akkor mi?A hold felkelt, halvány fényével egy távoli partnak t nű ő

vonalat világítva meg. Két, talán három kilométerre lehetett t lünk.ő

– Ez mindent megmagyaráz – bólintott Steiner. – Egy folyó.Újra el vettük a térképet. A Légiós felnézett aő

csillagokra, aztán méricskélt valamit a térképen, megnézte az irányt t, majd megint az égre nézett, és végül széttártaű a kezét. Se tengernek, se tónak, se folyónak nem volt itt semmi keresnivalója.

– Nem lehet az irányt hibája… Továbbra is nyugatnakű kell mennünk, így nincs más hátra, át kell kelni a jégen.

– Remélem, hogy jó irányba megyünk – mondta aggodalmasan Papa. – Az ennivalónk már fogytán, nem engedhetjük meg magunknak, hogy tévedjünk.

Porta volt az, aki els nek a jégre merészkedett. Hasonő

csúszott rá a rejtélyes víztömeg befagyott felületére; némi habozás után követtük, ugyanúgy hason csúszva, mint .ő Az ismeretlent l való félelem valósággal megbénítottő minket: csak a jó ég tudhatta, milyen vastag a jég, és milyen mély alatta a víz. Ebben a hidegben egy nem kívánt merülés egyenl lett volna a biztos halállal. Ezúttal is aő Légiós volt, aki megoldotta a helyzetet. Fúrt egy lyukat a késével, és elégedetten közölte, hogy a jég elég vastag, nyugodtan felállhatunk. A felfedezés gyerekes örömmel töltött el minket. Pici és Porta alig fért a b rébe: nagyokatő röhögve csúszkálni és piruettezni kezdtek, mint két hülyére itatott cirkuszi medve.

– Mindig meg tudjátok lepni valamivel az embert – jegyezte meg Papa. – Netán elfelejtettétek, hogy Oroszország belsejében vagyunk, ezerötszáz kilométerre a vonalainktól?

– Az oroszok bekaphatják! – kiáltotta örömittasan Pici.Leírt egy kört képzeletbeli korcsolyájával, és a végén bájosan szökkent

egyet. A jég akkorát reccsent alatta, hogy megállt bennem az üt .ő

– Elég a bohóckodásból – mondta a Papa. – Indulás!Már megint alig mertünk lépni a jégen, de azért engedelmeskedtünk.

Fene nagy igyekezetünkben éppen csak szárnyat nem próbáltunk bontani, hogy még könnyebbek legyünk. A jég minden egyes nyögése kétszer olyan hangos jajdulást csalt el bel lünk. Órákbaő ő telt, mire átértünk, de mire átértünk, úgy éreztük, mintha már évek óta a jégen csoszognánk.

Aztán egyszer csak elfogyott a jég, és egy nyírfaerd benő találtuk magunkat. A félelmünk egy pillanat alatt elszállt, mintha sose létezett volna. Pillanatok alatt letördeltünk egy egész kupacnyi gallyat, és tüzet raktunk.

– Ez rület – motyogta Papa, miközben a t z felettő ű melengette a kezét. – Elment a maradék józan eszem is. Csak az nem fogja meglátni a füstjét, aki nem akarja.

– És akkor? – lökött a t zbe csak azért is egy újabb ágatű Pici. – Ha egy orosz ide meri dugni a képét, leütöm, és belelököm a legközelebbi fazékba. Ki tudja? Ha az ember éhes, akkor lehet, hogy még egy orosznak is jó íze van. Ha a dibuvillai macskák megtették… Egy szép kövér orosz azért mégiscsak

ízletesebb lehet, mint egy rühes macska.– Úgy! Most már kannibálok is vagyunk? – gúnyolódott

Heide. – Nem mintha nem néztem volna ki bel led. T ledő ő aztán semmi sem idegen!

Pici a képébe röhögött.– Mondok neked valamit, Julius: a farát félre fogom tenni neked, noha

annak a legzamatosabb a húsa.Amikor már mindenkinek sikerült elhitetnie magával,

hogy a t z felmelegítette a testét, befedtük hóval a paű razsat, és nyugovóra tértünk.

Vel trázó ordítás vert fel minket. Egy pillanat alatt talponő voltunk, fegyverrel a kézben, és szemünket düllesztve a sötétséget pásztáztuk. Még egy ordítás hallatszott, ha lehet, még hangosabb és rémiszt bb, mint az el z .ő ő ő

– Uram atyám, mi lehet ez? – suttogta halálra váltan Barcelona.Mintha maga a hang gazdája akart volna válaszolni, egy hatalmas

szörny ügetett be a fák közé. Porta rémülten felsikoltott, és Pici háta mögé iszkolt. A Prof ájultan összerogyott. Egy harmadik üvöltés hasított bele az éjszakába. És ekkor a Légiós felnevetett. Olyan jóíz en nevetett, hogy eleinte azt hittem, eszét vesztette aű félelemt l.ő

– Allahra! – fordult felénk a hasát fogva. – Ez csak egy teve, ti ostobák! Egy vadteve. A n stényei is valahol iő tt lehetnek a közelben.

Óvatosan, még mindig kételkedve a Légiós épelméj ségében, közelebb loű pakodtunk a szörnyhöz, és célba vettük a fegyvereinkkel. És egyszer csak ott volt el ttünk. Egy teve, összetéveszthetetlenül otromba éső pökhendi fejével. Hamarosan két másik is el bukkant a fákő közül, és immár hárman álltak a jeges szélben, megvet enő közönyös tekintettel bámulva falfehér arcunkat.

– Azannyát! – kiáltott fel Steiner. – Azt nézzétek! Még legalább száz van bel lük odakint!ő

– Egy átkozott tevecsorda – motyogta Porta.– Dromedárok – vágta rá a mindig mindenkinél okosabb Heide. –

Ezeknek egy púpjuk van.– Akárcsak a tevéknek.– Dromedárok.

– Tevék.– Dromedárok, ha mondom.– Fogd már be! – mordult rá Porta. – Ki a francot érdekli, hogy mik?

Inkább azt mondja meg valaki, rá lehet-e ülni a hátukra!– Hát persze – simogatta meg a Légiós a hozzá legközelebb álló állat

orrát. – Sosem ültél tevén az állatkertben?– Dromedáron – tartott ki makacsul az álláspontja mellett Heide.– Tevén – jelentette ki a Légiós. – Kétféle van bel lük: egypúpúő

és kétpúpú.– És Afrikában élnek – tette hozzá tudós képpel Pici. – Jól nézzétek meg

azt a jégizét, fiúk, mert az ott nem más, mint a befagyott Földközi-tenger!A Légiós szomorúan ingatta a fejét.– Sajnos nem. Nemcsak Afrikában élnek tevék. Kínában és itt, a

Kaukázusban is megtalálhatóak. Ha még nem hallottatok volna róla, az oroszoknak egész tevés hadosztályaik…

Három férfi közeledett felénk a tevecsorda fel l. Kopottő kaftánt és állati b röket viseltek. A közelünkbe érveő megálltak, ránk mosolyogtak, aztán nyugat felé mutattak, és magyarázni kezdtek valamit. Egyikünk se tudta megállapítani, milyen nyelvet beszélnek, de nem orosz volt, az biztos. Heide automatikusan a pisztolyáért nyúlt, de a Légiós megfogta a kezét.

– Ne csinálj hülyeséget! Lehet, hogy jó szándékkal vannak. Talán még segíthetnek is.

Papa az id sebb férfi elé lépett.ő– Nyemec?* – kérdezte.Érthetetlen karattyolás volt a válasz. Papa vállat vonva széttárta a kezét,

aztán a nyomaték kedvéért megrázta a fejét.– Nix panyimaju.– Germánszki?Ez elbizonytalanított minket – a három fickó rájött, hogy nem azok

vagyunk, akiknek kiadjuk magunkat, és csak a jó ég tudhatta, mit forgatnak a fejükben. A helyiek barátságosan ránk vihogtak és igyekeztek jó képet vágni, de nyilvánvaló volt, hogy k is tartanak t lünk. Piciő ő bevert orrával és elefánttermetével nem sok jót ígért.

Kenyérrel és kecsketejjel kínáltak minket, mi pedig viszonzásképpen megajándékoztuk ket egy csomagő mahorkával. A röhincsélés tovább folyt minden különösebb

* német (orosz)

ok nélkül, s mivel az ilyesmi ragályos, mi is azon vettük észre magunkat, hogy velük együtt röhögünk a semmin. Egy id után az öreg félreérthetetlen beszéddel közölte,ő hogy szívesen vennék, ha megosztanák velük a vodkánkat. Papa készségesen a kezébe nyomta a flaskáját. Az üveg tartalma, mint azt már megszokhattuk, pillanatok alatt elt nt. Most, hogy az ital legy zte a félelmüket, aű ő tevehajtók félrehúzták Papát, és energikusan magyarázni kezdtek neki a saját nyelvükön. Nagy igyekezetükben még ábrákat is rajzoltak a hóba, és id nként nyugat feléő mutogattak, de Papa egy kukkot se értett az egészb l.ő Aztán az egyikük elkezdett körbe-körbe rohangálni, majd néhány „bumm-bumm” kiáltást követ en elterült, mint akiő meghalt. Papa háromszor is eljátszatta vele a jelenetet, aztán udvariasan bólintott. A másik három erre újból nevetgélni kezdett. Úgy t nt, nem szenvednek hiánytű humorérzékben, de hogy mivel táplálták ezt, az még ma is rejtély számomra.

Két nappal kés bb egy faluhoz értünk a vidám trióvő al. Egyikünk se örült neki túlzottan. A falu embereket jelentett, és ahol emberek voltak, onnan – tapasztalataink szerint – az NKVD sem hiányzott. Három új útitársunk figyelmét nem kerülte el a szorongásunk, de mint mindenre, erre is csak vihogással reagáltak.

– Nyet politika! – kiáltotta vidáman az egyikük.Megérkezésünk nem keltett különösebb érdekl dést aő

falubeliekben. Fjodor, a tevehajcsárok vezére egy kunyhósor felé mutatott, majd intett Papának, hogy kövesse. Papa érthet en vonakodott.ő

– Nyet politika! – ismételte meg vidáman Fjedor.A Légiós a vállára lendítette a puskáját, felajánlotta Papának, hogy

elkíséri.– Rendben. – Papa felénk fordult. – Ha nem térnénk vissza fél órán

belül, gyertek értünk.Behúzódtunk egy kocsmaként funkcionáló, magányos kunyhóba, de

nem sokáig dorbézolhattunk. Miel tt mégő belemelegedhettünk volna az ivásba, Papa és a Légiós visszatért egy harmadik személy, egy német tüzéregyenruhát visel tinédzser társaságában.ő

– Nézzétek, mit adott nekünk Fjedor!Döbbenten bámultuk a fiút.– Három hónapja van náluk. Egy orosz kivégz osztagő

lel tte, de nem halt meg. Azóta is itt rejtegetik a falubeliek.őA fiú tágra nyílt, rémült szemmel nézett ránk, mintha

attól tartott volna, hogy mi is kivégz osztag elé fogjukő rángatni. Érthet en nehezére ő esett elhinni, hogy egyenruháink ellenére a honfitársai vagyunk.

– Paul Thomas – szedte össze magát. – Ágyús, 209. tüzérezred.Papa a kezébe nyomott egy üveget.– Igyál. Most már barátok közt vagy.– Nem ihatok.– Nem ihatsz? – szörnyülködött Porta. – Aztán miért nem?– Mert rosszul vagyok t le.őA fiú megfordult, hogy láthassuk a feje búbjától a nyakszirtjéig húzódó

élénkvörös sebet.– Nem csodálom – motyogta Barcelona. A seb még mindig nem volt

behegedve, és levedzett. – Még ránézni is rossz. Mi történt?– Kivittek minket egy este. Az egész szakaszt. A

legtöbbünk számára ez volt az els éles bevetés.őVállat vont, jelezve, hogy inkább nem beszélne róla.

Fjodor jelent meg, kezében egy csésze tejjel. A fiú elvette t le, és nagy, mohó kortyokkal megitta.ő

– Szpaszibo, tovaris* – mosolygott Fjodorra.– Szóval? – kérdezte kíváncsian Porta.A fiú idegesen megnyalta az ajkait.– Nos… Nos, Tauber, az rmesterünk azt akarta, hogyő

megadjuk magunkat. A többiek közül azonban néhányan nem akarták feladni. Tauber szerint kész öngyilkosság volt: száz orosz jutott egy németre. Tauber azt mondta, ha megadjuk magunkat, akkor hadifoglyokként fognak kezelni minket. Erre valamelyik beköpte, hogy nagyon jól tudják, hogyan bánnak a ruszkik a hadifoglyokkal, és különben is, még egy fél óráig kitarthatunk, s azalatt bármi megtörténhet. Az oroszok közben szünet nélkül azt ordították, hogy adjuk meg magunkat. Jól fognak velünk bánni, ígérték. Aztán Tauber megmakacsolta magát, és kijelentette, hogy még nincs kedve meghalni, és hogy mi csak közlegények vagyunk, ezért azt kell tennünk, amit mond. Egyszóvalő

* Köszönöm, elvtárs. (orosz)

megadtuk magunkat – vont vállat a fiú.Megújult döbbenettel hallgattuk az alig tizennyolc éves fiatalembert.– Hol volt az ezred többi része? – kérdezte végül Barcelona.– Már visszavonultak. Mi alkottuk a hátvédet.– És mi történt azután, hogy bedobtátok a törülköz t?ő– Nos, eleinte jól mentek a dolgok. Snapszot kaptunk, meg cigit, és az

egyik tiszthelyettes egy karéj kenyeret adott Tauber vaskeresztjéért cserébe. Aztán elkezd dtek a kihallgatások. Azt kérdeztékő t lünk, tagjai voltunk-e a Hitlerjugendnek. Ahogyan aő mieink is mindig azt kérdezik t lük, hogy komszomolisták-e.ő

– Ti persze tagadtátok…– Igen, de rájöttek, hogy hazudtunk: megtalálták a tagsági igazolványt

az egyik idióta bajtársunknál. Ezzel minden megváltozott. Ordítozni kezdtek velünk. Azzal vádoltak minket, hogy embereket kínoztunk halálra, meg a többi… Aztán elvittek minket egy Daszkjove nev faluba, vagy valami ilyesmi.ű Még azt se tudom pontosan, hogy merre van. Nem bántak velünk rosszul, viszont elszedtek t lünk mindent. Aő karórákat, a gy r ket, a pénzt, meg az egyébű ű ingóságainkat.

A fiú félénken körbepillantott. Még mindig tartott t lünk.ő– Folytasd – biztatta Papa. – Mi lett ezután?– Lel ttek minket… egyiket a másik után. Sorba kellettő

állnunk, és a még él knek minden lövés után lépniük kellettő egyet el re. Én voltam az utolsó, mer’ én voltam aő legfiatalabb, és ezért, mint mondták, jogom van egy kicsivel tovább élni, mint a többinek. Aztán én is sorra kerültem. Térdre kényszerítettek, és a kivégz tisztő megparancsolta, hogy tartsam egyenesen a fejem, mert úgy mindkett nknek könnyebb lesz. Éreztem, hogy aő tarkómnak nyomja a revolver csövét. Forró volt, és ragadós a vért l… aztán éreztem, hogy szétpukkant a fejem. –ő Megint ránk nézett, majd reményked en Papáraő mosolygott. – Mire magamhoz tértem, az oroszok már sehol sem voltak. Tauber, Willy meg a többiek ott hevertek körülöttem, a vérükbe fagyva. Azt kívántam, bárcsak én is halott lennék – mondta komoly arccal. – Annyira féltem egyedül.

– Mit csináltál ezután?

– El akartam t nni, miel bb. Felállni nem tudtam, mertű ő borzasztóan szédültem, ezért kúszni próbáltam. Nem jutottam volna messzire, ha nem talál meg Fjodor. Nem is tudom, mib l jött rá, hogy egy embert lát a földön heverni.ő Annyira véres voltam, hogy mindennek látszottam, csak élő emberi lénynek nem. De idehozott, s én azóta is ittő vagyok.

– És a seb? – kérdezte Porta. – Azt ki látta el?– Elhozták hozzám az orvosukat. Legalábbis gondolom, hogy az volt,

bár nem vagyok biztos benne. lekötözött egy asztalra, ésŐ addig vájkált a fejemben egy ollóval, míg ki nem halászta a golyót.

– Ollóval? – borzadt el a Prof. – Nem csipesz akartál mondani?– Nem, ollót. Egy közönséges ollóval csinálta.– Érzéstelenítéssel?– Anélkül. – A fiú széttárta a kezét, mintha elnézést akart

volna kérni t lünk az orvos primitív m téti módszereiért. –ő ű Kétlem, hogy az itteniek rendelkeznek effélékkel. Különben mindegy, mert úgyis már rögtön a legelején elájultam.

Néhány másodpercig csendben adóztunk a bátorságának.– Mi ez az rült nyelv, amit ezek beszélnek? – kérdezteő

végül Heide.– Török – felelte Paul. – Az elmúlt egy hónap alatt megtanultam egy-két

szót.– Török? – bámultunk rá hitetlenül. – Akkor hát átjutottunk?– Nem, de nem vagyunk messze a török határtól.– Hát nem hihetetlen? – csodálkozott Pici. – Az egyik

percben még a Kaukázusban vagyunk, aztán a Földközi-tenger partján, majd kínai tevecsordákkal találkozunk, most itt vagyunk, alig egy k hajításra Törökországtóő l! Mondd csak, fiú, mikor indul a legközelebbi vonat Törökországba? – fordult reménykedve a fiúhoz. – Csak jussak át egyszer, és Adolf felkötheti magát!

– Itt nem jár vonat – felelte sajnálkozva Paul. – Itt ragadtunk. Lehetetlenség átjutni.

Ezt azonban már meg se hallottuk. Gondolatban már mindannyian Törökországban voltunk, kényelemben és biztonságban. Porta szexuális fantáziája haladéktalanul m ködésbe lépett, és mi hagytuk, hogy a luxusű bordélyokról

és vad perverziókról sz tt ábrándjai magukkal ragadjákő fantáziánkat. Barcelona térképet rajzolt a porba, hogy megmutassa Picinek, pontosan hol és merre is van Törökország attól a helyt l, ahol lennünk kellett. Piő ci az arasznyi távolság láttán annyira fellelkesült, hogy máris neki akart vágni az útnak, óhatatlanul összetaposva a térképet. A Légiósnak eszébe jutott, hogy van egy régi barátja Ankarában, aki a segítségünkre lehetne, ha átjutnánk.

– Mennyire van innen? – akarta tudni Papa.– A határ? Ötven kilométer – felelte Paul.– A senki földje azonban

s r n be van vetve aknákkal, és a hely nyüzsög az NKVD-ű űsekt l. Még senkinek nem sikerült átszöknie. Legalábbiső Fjodor ezt mondta nekem.

A szavai süket fülekre találtak. A semleges ország közelsége olyan csá-bító volt, hogy még Papát és a Légióst is megszédítette a „nagy lehet ség”.ő

Beletelt néhány napba, mire felfogtuk, hogy Paulnak sajnos igaza van: lehetetlen átjutni Törökországba. Szerencsénkre éppen a csalódottságunk mélypontján történt, hogy Pici felfedezett egy rejtett alkoholkészletet. Többrekesznyi üveg volt, mindegyik a szovjet hadsereg vörös csillagával a címkéjén. A tudat, hogy az ellenség vodkáját vedeljük, végül minden keser ségünk dacára féktelenű jókedvre derített minket. A falusiak, megirigyelve víg kedélyünket, egyenként kilopóztak a kunyhóikból, és csatlakoztak hozzánk. Valaki talált egy kiszuperált kintornát; rült tánc vette kezdetét a havas utcán.ő Hamarosan az egész falu részeg volt, beleértve a gyerekeket is. Olyan önfeledten ünnepeltünk, mintha a háború, amely idevetett minket, nem is létezett volna. Az ösztöneink azonban, ha takarékra lettek is véve, nem sz ntek meg m ködni. Papának elég volt figyelmeztet enű ű ő felemelnie a kezét, hogy a zsivajgó tömeg egy emberként némává és mozdulatlanná dermedjen.

Olyan csend lett, hogy tisztán lehetett hallani az utca távolabbi vége fel l közeled férfi énekét. A jövevényő ő könny géppuskát cipelt, mély basszushangja szomorú voltű és baljós. Delejezetten figyeltük. A tömeg széléhez érve a férfi megállt, végignézett az embereken, aztán határozott

léptekkel a vodkásüvegek felé startolt. Kivett egyet a rekeszb l, megszagolta, elégedetten rávigyorodott, aztánő egy jót húzott bel le. Böffentett, köpött, aztán megint ivott.ő

– Tovaris – mondta a hozzá legközelebb álló Portának –, maga seggrészeg. Üdvözlöm!

Azzal a háta mögé hajította az üveget, majd lekapta hóval fedett sapkáját, és a leveg be dobta. A hó lepergett aő bundáról, felfedve az NKVD rettegett zöld keresztjét. Egy pillanatra mindannyiunkban megállt az üt .ő

Az NKVD-s, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga, belehajította a géppuskáját egy hókupacba, és elkezdett vidám kozák táncot járni. Szájtátva bámultuk. Ilyent se láttunk még.

Pici egy villámgyorsmozdulattal el kapta a revolverét,ő megcélozta vele az oroszt… aztán részeg, öblös hangon elröhögte magát, és valószín leg anélkül, hogy tudatábanű lett volna ennek, vaktában lövöldözni kezdett. A közelben állók rémülten belevágták magukat a hóba, az NKVD-s azonban zavartalanul tovább folytatta a vad ugrabugrálást. Pici abbahagyta a röhögést. Újratöltötte a revolvert, és megint l tt, ezúttal a férfi talpa alá.ő

Az orosz végre abbahagyta a táncot. Felpattant, megragadott egy üveg vodkát, és belevigyorgott Pici képébe.

– Azt hiszed, megijedek egy pisztolytól? Tévedsz, barátom! Nesze, húzd meg!

Most, hogy ilyen frappánsan lefegyverezte Picit – aki mellesleg nem ismerte a „nem” szócskát, ha itallal kínálták –, az orosz felkapta a géppuskáját, és gondosan körbel tteő vele a cimboránkat. Pici elb dült, és rémülten hátraugrott.ő

– Mi a fenét képzelsz, he? Tudod te, ki vagyok én, ruszki? Germánszki katona, az vagyok! Tankos! Bumm-bumm! És szarok rád, meg Sztálinra, meg az összes többi szemétre!

– És most, hogy ezt tudod – ragadta meg az orosz gallérját Porta –, a többit is könnyen kitalálhatod! Te ruszki, én germánszki…mi ellenségek! Kapiskálod? Én tizedes, a német hadsereg gerince. … – intett kezével a Légiós felé –… nem ruszkiŐ ő és nem német, hanem francuszki.

Az orosz szívélyesen Portára mosolygott, biccentett a Légiósnak, majd mosolyogva megrázta az öklét Pici felé. Nyilvánvalóan azt hitte, csak

szórakoznak vele.– Nézd… – Porta kétségbeesésében el vette a kését, és aő

férfi torkának nyomta. – Figyelmeztetlek, ruszki, hogy ez a kés éles. Ha sokat akadékoskodsz, lenyisszantom a fejedet, világos?

Az italtól és az eszmékt l túlbuzgó Heide is elérkezettnekő látta az id t, hogy akcióba lépjen. Az egyik ház irányábólő rohant felénk, mindkét kezében egy-egy kézigránáttal. Papa megpróbálta útját állni, Heide azonban félrelökte, és tovább csörtetett. De ekkora már az orosz sem az eddigi részeg, pajtáskodó katona volt, hanem a világ talán egyik legrettegettebb rend rségének a tagja. Ugrásra készen,ő összesz kült szemmel figyelt… aztán felemelte aű géppuskáját, és figyelmeztet sorozatokat adott le aő támadó két oldalára. Heide azonban ügyet sem vetett rá.

A helyzet most már egyáltalán nem volt mulatságos. Az orosz célba vette Heidét, Papa pedig az oroszra emelte a revolverét. Az orosz ett l egy pilő lanatra elbizonytalanodott; ugyanebben a pillanatban Heide megbotlott, és fejjel nekiesett az orosz hasának. A kézigránátok elgurultak, a Professzor kapta el ket. A géppuska csöve az ég feléő lendült, és a Légiós nem habozott elkapni a végét. Heide és az orosz közben lábak és karok pörg -forgó töő megévé olvadt össze. Papa fejcsóválva leeresztette a revolverét. Az orosznak, h sies er feszítéssel, sikerült kitépnie magátő ő Heide rült szoő rításából. Hátrébb lépett, és b sz hangon,ő öklét rázva közölte velünk, hogy , Pjotr Janov,ő személyesen fog gondoskodni róla, hogy Heide megkapja a legmagasabb büntetést, amiért kezet mert emelni az NKVD egy tagjára. , Pjotr Janov ugyanis nem szokta lenyelni azŐ efféle sértéseket. Heide erre visítva felröhögött, és közölte vele, hogy nyelni úgyse tudna, mert el fogja nyiszálni a torkát.

A tömeg bénult rémületben hallgatta a szóváltást. Az orosz visszavedlett a tipikus, papírokat követel NKVD-ssé.ő

– Fulladj meg! – ordított rá Heide. – Azt hiszed, érdekel minket, a német hadsereg katonáit, hogy te mit akarsz? Szarunk rád, magasról!

Az orosz egyenként megnézett minket, alaposan szemügyre véve az

egyenruhánk minden egyes részletét. Amikor megszólalt, szinte könyörögve kérdezte:

– Nyet russzki?Papa újra felemelte a revolverét. A tömeg közelebb

húzódott; a tudta, hogy rettegett és gy lölt ellenségeiket isű porig lehet alázni, új er t adott nekik. Egy n kárörvend enő ő ő vihogott. Pici megfogott egy vodkásüveget, és az orosz elé tartotta.

– Nesze, igyál – parancsolta. – Ránk és az ellenségeink vesztére! Le Sztálinnal! Heil Hitler!

Az orosz ivott. A felismerés annyira megdöbbentette, hogy még tiltakozni is elfelejtett. Érthet volt: egy egésző osztagnyi német katonával találkozni, ilyen mélyen bent a hátországban – ez kész rémálom lehetett a magányos NKVD-s számára.

Ebben a pillanatban nem éreztünk különösebb gy löletet a férfiű iránt. A falubeliek lelkesedésükben nyársra húztak egy fél disznót, és mi meghívtuk az oroszt, hogy csatlakozzon iső a gy zelmi lakomához. Az orosz er tlenül tiltakozott,ő ő mondván, hogy a disznó szovjet tulajdon, és nekünk nincs jogunk enni bel le, de aztán maga is beláthatta, hogyő ő feleslegesen jártatja a száját, mert elhallgatott.

Az utca közepén ültünk, és puszta kézzel cibáltuk a húst a megboldogult sertés csontvázáról. A vodkásüvegek szünet nélkül rótták körútjukat, hamar elfeledtetve minden ellenségeskedést. Barcelona barátságosan az orosz vállára csapott a revolvere agyával, és elkurjantotta magát: „Vive Moscow!” Az orosz erre böfögött egy jóíz t, majd bátorító szavakat kiabált a tökű -részeg Pici felé, aki egy kövér, nadrágos falubeli hölggyel birkózott a hóban.

– Vive Sztálin! – ordította Barcelona.– Vive Sztálin! – visszhangozta az orosz. – Éljen Lenin, a

munkásosztály védelmez je!őElvesztette az egyensúlyát, és az oldalára billent a

hóban. A Légiós visszatuszkolta ül heő lyzetbe. Az orosz mellkason bökte a mutatóujjával.

– Le vagy tartóztatva! – gügyögte. – Mindenki le van tartóztatva! Már régóta rajtatok tartom a szemem, koszos trockisták!

Megköszörülte a torkát, átköpött a válla felett, és közölte a Légióssal, hogy Karl Marx megrögzött alkoholista volt. Aztán megint felborult, ezúttal Porta ölébe, akit szerelmesen magához ölelt. Körülnézett, mintha nem akarná, hogy meghallják, majd odasúgta neki:

– Tovaris, áruld el nekem, hol tanultál meg oroszul?– Otthon – felelte bizalmasan Porta.Az orosz hallgatott egy sort, aztán felröhögött.– Engem is meg kell tanítanod egy nap!– Örömmel – bólogatott Porta. – De nem akarsz inkább németet tanulni?Az oroszból erre megint el bújt a milicista.ő– Hol vannak a papírjaid? – kérdezte parancsoló hangon. – Nem láttam

a papírjaidat… Vannak papírjaid?– Természetesen – felelte Porta. – De felesleges

megmutatnom ket. Úgyis mind hamisítvány az egész.őA „tréfa” újból jókedvre derítette Pjotr barátunkat. Aztán Fjodor

odacaplatott Papához, súgott valamit a fülébe, és a vidámságnak egyszeriben vége szakadt. A hadonászásából és Papa arckifejezéséb l rögtön láttuk, hogy baj van.ő

– Sven! Pattanj fel, és nyomás a szánért! Fjodor azt mondja, hogy egy NKVD- rjárat közeledik.ő

– Máris!A falubeliek kezüket-lábukat törték nagy igyekezetükben,

hogy segítsenek: k legalább annyira meg akartakő szabadulni t lünk, mint amennyire mi el akartunk t nni aő ű színr l. Papa elrángatta Picit a barátn jét l, kirázta a Profotő ő ő az alkoholg zös transzból, felrugdosta Heidét, éő s már fel is pattant a szánra. Az orosz csak üldögélt a hóban, ölében egy vodkásüveggel, és bambán maga elé bámult: nem értette, miért szakad ilyen hirtelen vége a partinak.

– És vele mi legyen? – bökött hátrafelé a hüvelykujjával Porta.Heide nem habozott volna ott és akkor megszabadulni az orosztól,

Fjodor azonban olyan kétségbeesett kalimpálással kérte, hogy ne hagyjunk a nyakukon egy halott NKVD-st, hogy nem maradt más választásunk, mint magunkkal cipelni a fickót.

– Majd lelövitek kés bb – könyörgött Fjodor. – Sokkalő kés bb. De lelövitek, jó? Vagy elvágjátok torkát.ő Beletemetitek hóba.

– A legnagyobb örömmel – ígérte meg neki Heide. – Majd én gondos-

kodom róla. – Megmarkolta az orosz kabátját. – Gyerünk! Ideje lelépni!Az orosz kelletlenül felcsatolta a síléceit, aztán a géppuskájáért nyúlt.

Heide rálépett a fegyverre.– Vojna plennij* – jelentette ki. – Többé nincs szükséged fegyverre.

Mostantól fogva azt csinálod, amit mondunk.A kutyákat befogtam, Paul kényelmesen elhelyezkedett a szánon.

Az egész falu összegy lt, hogy elbúcsúzzon t lünk. Papaű ő megcserdítette az ostort, kiáltott egy „oháj”-t, és már megint úton voltunk. A hóesés és a szél percek alatt eltüntette a dáridó és a fenséges lakoma nyomait. A jónak mindig múlnia kellett.

A hadifoglyunk három napon keresztül egyetlen szót sem szólt. Els szavait Papához intézte.ő

– Vihar lesz. Azonnal fel kell állítani a sátrat, különben mind megfagyunk.

Papa a fogai közé szorította a pipáját, és felnézett a felh s égboltra.ő

– Jól van – mondta végül. – Ha ezt tanácsolja, akkor fel fogjuk állítani a sátrat. Maga ismeri ezt a vidéket.

Papa nyugalma feldühítette az oroszt.– Amikor azt mondom, hogy azonnal, azt úgy is értem! A

vihar legkés bb egy óra múlva itt lesz, és ha addig nemő állítjuk fel a sátrat, akkor perceken belül halottak leszünk. A h mérséklet pillanatok alatt le fog zuhanni, legalábbő negyvennyolc fokkal fagypont alá.

– Igaza van – jelentette ki a Légiós. – Túléltem már néhány homokvihart a Szaharában, ezért van némi sejtésem, milyen lehet egy hóvihar Oroszországban. Hallgatnunk kellene rá, én mondom.

– Komolyan beszélsz? – fortyant fel Porta. – Hagyni akarod, hogy ez a tahó dirigáljon?

– Nem, de te is láthatod rajta, hogy tényleg félti a b rét.ő Végtére is van itthon, neki kell ismernie az itteni id járásiő ő viszonyokat.

– Neked meg elment az eszed – vágta rá Porta.– Pofa be, és állítsátok fel azt az átkozott sátrat – vetett véget a vitának

Papa.

* hadifogoly (orosz)

Kedvetlenül nekiálltunk lepakolni a cuccokat a szánról, Porta dühösen motyogva a bajsza alatt, Heide obszcén kiáltásokkal illetve a kutyákat, mintha azok lettek volna felel sek a viharért.ő Váratlanul egy er s, metsz en hideg szélroham esettő ő nekünk a semmib l, olyan féktelen haraggal, hogy a szánő és vele együtt Paul a hóba borult.

– Most már talán mozogni fogtok! – füstölgött a Légiós.Olyan gyorsan, amennyire a fagytól elgémberedett

ujjaink és az immár folyamatosan támadó szél engedték, felállítottuk a merevre fagyott ponyvasátrat, aztán az orosz tanácsára körbebarikádoztuk jégb lő és hóból vágott téglákkal.

A munka annyira kimerített minket, hogy alig telepedtünk le a sátorban, máris elnyomott minket az álom. A Professzort bíztuk meg az rködéssel és a folyunkő felügyeletével. Valahogy mindig volt soron, ha rködniő ő kellett.

A vihar ébresztett fel minket. Még soha életemben nem láttam ilyen vihart – elképeszt volt, mint mindenő Oroszországban. Négy-öt órán mind a tíz körmünkkel bele kellett kapaszkodnunk a sátorba, hogy el ne vigye a szél. Mikor aztán a szél vad bömbölésb l üvöltésső é „szelídült”, az orosz elengedte a ponyvát, és bólintott.

– Jól van. Most már aludhatunk.– Nem lehet – rázta meg Papa a fejét. – Mindjárt pirkad. Tovább kell

mennünk.Az orosz szánakozóan elmosolyodott.– Jó, hát akkor próbálja meg. Lépjen ki a sátorból, és majd meglátjuk,

meddig jut el.Picinek persze rögtön ki kellett próbálnia. Kidüllesztett mellel, az oroszt

pocskondiázva felmászott a barikád tetejére. A szél abban a pillanatban fel-kapta, mint a százvalahány kilójával együtt, és belevágta a nyakig érő hóba.

– Rosszul táplálkozol mostanában – csóválta meg a fejét Porta. – Majd elfúj a szél.

– Meddig fog ez tartani? – kérdezte Papa.Az orosz közönyösen vállat vont.– Három napig, ha szerencséjük van. Egy hétig, ha nem.A becslése pontos volt. A vihar három napon át kergette a

havat a puszta felett, olyan hanger vel, hogy még a sajátő hangunkat is alig hallottuk, és a végén már rekedtek voltunk a folyamatos ordibálástól. Id r l id reő ő ő kitámolyogtunk a fagyos, vakítóan fehér külvilágba, hogy ránézzünk a sátor tövében, nyakig hóban kuporgó kutyákra. Odabent veszekedtünk, verekedtünk és aludtunk, hogy valamivel kitöltsük a tétlenség rjít en vánszorgóő ő óráit. Pici és Steiner véresre verték egymást, aztán Steiner váltott, és félholtra verte a Profot. Heide a Professzor védelmére kelt, mire Porta azzal vádolta, hogy az SS-t támogatja. Heide erre dühében kiütötte a Profot, aztán nekiesett halálos ellenségének, Picinek. Végül aztán mégis összefogtunk, és a csendben, rosszkedv en gubbasztóű oroszt kezdtük szidni, aki nélkül – mint azt egyhangúan megállapítottuk – ki se tört volna ez az átkozott háború.

A negyedik napon szokatlan csendre ébredtünk. A hó még mindig hatalmas pelyhekben hullt alá az egekb l, aő szél azonban elült. Körös-körül hatalmas hóhegyek magasodtak, a látvány lélegzetelállító volt. Hancúrozni kezdtünk, mint valami kölykök, ugrabugráltunk, hengerg ztünk, és hógolyókkal dobáltuk egymást.ő

Két héttel kés bb elértük a német vonalakat. Aző élelmiszerkészleteink kimerültek, és félholtak voltunk a kimerültségt l. Már három napja megváltunk a kutyáinktól.ő Képtelenek voltak tovább húzni a szánt, ezért úgy döntöttünk, a sorsukra hagyjuk ket. A szán valahol egyő szakadék alján hevert. A hadifoglyunk viselkedése is megváltozott. Már nem volt olyan arrogáns, és lerítt róla, hogy csak egyvalamire tud gondolni: a szökésre. A helyében melyikünk nem ezt tette volna?

Fjodorék óta senkivel nem találkoztunk, de mint minden, a szerencsénk se tarthatott örökké. Fél kilométerre lehettünk egy erd t l, amikor valahonnan a végtelenő ő mez k fel l felharsant a rettegett kiáltás: ő ő „Sztoj!”

Porta és a Légiós gépiesen hátraperdültek, és durrogtatni kezdtek a hang irányába.

– Fedezékbe! – ordította Papa. – A fák közé!Heide és a Professzor lebuktak egy hóbucka mögé, hogy fedezzenek

minket. Az orosz csak erre várt. Rohanni kezdett a honfitársai felé, kétségbeesetten hadonászva és torkaszakadtából „Urá Sztálino!”-t üvöltve. Heide is éppen ezt a pillanatot várta. Megígérte Fjodornak, hogy személyesen fog végezni az orosszal, és most végre szabadon cselekedhetett. A géppuska felköhögött, az orosz pedig hirtelen megtorpant, mintha egy láthatatlan zsineg hátrarántotta volna. Tétován megfordult, aztán eld lt, mintő egy zsák, görcsösen összehúzta magát, és mozdulatlanná dermedt. Heide eleresztett még egy sorozatot, elhajított három kézigránátot, aztán berohant az erd be. Hóoszlopokő és emberi roncsdarabok emelkedtek a leveg be. Mintegyő végszóra a tüzérségünk is rázendített.

Heide, nyomában a Proffal, biztonságban beért a fák közé. Féktelen jókedvében valamilyen indulót dúdolt. Félelmetes fickó volt, igazi született gyilkos. Egy egészséges társadalomban kétségkívül elzárták volna, mint közveszélyes pszichopatát, de hol voltunk mi ett l? Háború volt, ahol az rült gyilkoső ő kit n katonává min sült át. Heide valóban kiválóű ő ő gyilkológép volt: nem ismert félelmet, fanatikus volt, és kész volt l ni mindenre, ami élt és mozgott. Bátorságát éső agresszivitását kitüntetésekkel méltatta a hadvezetés. Ha túléli a háborút – márpedig az ilyenek mindent túlélnek –, akkor kiképz rmester lesz bel le egy katonai iskolában. Aő ő ő társadalom mindig hasznosítani tudja a Julius Heide-félék alantas ösztöneit – csak id ben fel kell ismerni ket.ő ő

Elégedetten levetette magát a Porta és a Légiós által kezelt nehézgéppuska mögé.

– Kinyírtam vagy húszat!– Akkor nagy lehet a kavarodás odaát. Biztosan nem ártik, mi a franc

ütött belénk. Végül is oroszok lennénk, vagy mi.– Azt fogják gondolni, hogy brandenbergerek vagyunk.– Akkor az ég óvjon minket, ha a kezükbe kerülünk.– Szögesdróttal szokták megfojtani ket – mondta Steiner. –ő

Egyszer láttam két brandenbergert, akit elkaptak. Az egyiket megfojtották szögesdróttal, a másikat élve felnyársalták és megsütötték.

– Bájos – morogta Porta. – Pedig én ki nem állhatom a h séget.ő

– Mindegy – legyintett gy zedelmesen Heide. – Úgyis mindő feldobták a talpukat.

Tovább nyomultunk a fák között, és hamarosan kiértünk egy földútra. Alig tettünk pár lépést, egy kanyar mögül lánctalpak csikorgását hallottuk. Egy emberként az út menti bozótba vetettük magunkat. A tankok el lő rejtve voltunk, egy orosz rmester azonban kiszúrt minket.ő Egy ösvényr l bukkant el , egymagában, vállánő ő lángszóróval. Balszerencséjére azt hitte, a honfitársai vagyunk. Porta még arra se adott id t neki, hogy rájöjjön aő tévedésre: odalépett hozzá, és közvetlen közelr lő beleürítette a revolverét. Aztán felkapta lángszórót, és kirohant az útra.

– Most megmutatjuk a rohadékoknak! – rikoltotta vérszomjasan. Letérdelt a közeled tank elé, várt egyő másodpercet, hogy közelebb érjen az orosz járm , aztánű l tt. Hosszú, vörös lángnyelv csapott a T–34-es felé. A tankő felágaskodni látszott, mint egy megbokrosodott ló, aztán megtorpant, majd látszólag minden átmenet nélkül égni kezdett, mint egy fáklya. A torony tetejében egy férfi jelent meg. Félig kitolta magát, aztán lángoló testtel visszazuhant. Hosszú, fájdalmas üvöltözése mindannyiunk idegeit felborzolta – kivéve Heidét. valószín leg élvezte.Ő ű Ég hús émelyít szaga csapta meg az orrunkat. A kétő ő másik tank sietve megfordult, és elmenekült a helyszínr l.ő Azt hihették, egy tankelhárító egység támadta meg ket, éső nem volt kedvük szénné égetni magukat.

Mi sem id ztünk tovább. Lélekszakadva kirohantunk aző erd b l, aztán négykézlábra ereszkedtünk, és lihegveő ő nyalni kezdtük a havat, mint valami állatok, hogy csillapítsuk a félelem és a hosszú vágta okozta égető szomjunkat. Körülöttünk csend volt, a távolban azonban zengett és visított a felsebzett ég.

– Ott van – mutatott északnyugat felé Steiner. – A front.– Istenem, de gy lölöm!űA Prof kimerülten elterült a hóban; másodpercnyi habozás

után mi is ugyanezt tettük. Szükségünk volt egy kis pihen re, miel tt szembenézünk a következ adagő ő ő problémával.

– Mit utálsz benne a legjobban? – kérdezte t le Porta. Aő hátán feküdt, és a fák koronáit bámulta.

– Mindent. A sok hazugságot, a tisztek ostobaságát és az értelmetlen öldöklést. Amikor besoroztak minket Oslóban, egészen mást ígértek.

– Hát persze – mondta keser en Porta. – Gondolom,ű fényes gy zelmet ígértek, apró zászlócskákkal és pucérő segg angyalok fújta trombitákkal. Az ellenség meg csakű egy rakás ólomkatona, akik arra várnak, hogy legurítsd ket, mi? Jesszusom, hogy mi mindent el lehet hitetni aző

emberekkel!– Hulltunk, mint a legyek – folytatta a Prof. – Teljesen felkészületlenül

küldtek minket a csatába. Miel tt még rájöhettünk volna,ő mekkora szarban vagyunk, a legtöbbünk már halott volt.

– Nem vagy egyedül – motyogta Barcelona.– Ja. Elhitették az emberrel, hogy a háború nem lesz több egy

rendhagyó tanulmányi útnál – bólogatott Porta. – Mégis, mennyi kiképzéssel volt pofájuk harcba küldeni titeket?

– Hat hét – felelte a Professzor.Nem akartunk hinni a fülünknek.– Hat hét?– Annyi.– Istenem, nekünk három évünk volt rá – merengett el Papa. – Mi

fokozatosan folytunk bele a háborúba. Lengyelországgal kezd dött…ő Olyan volt, mint egy nagy hadgyakorlat, csak éles munícióval. Hat hét! Magasságos ég! Hányan éltétek túl az els mészárlást?ő

– Kétszázharmincöten voltunk az elején. Mind önkéntesek. A Viking hadosztály tagjai. Már az els naponő százhuszonegyen elestek. Aztán a sebesültek is mind odavesztek, amikor orosz vadászbombázók támadták meg a ment autókat. A parancsnokunk annyira kiborult, hogyő még a helyszínen szétl tte a saját fejét. Két nappal kés bbő ő nyolcunkat kivégezték „az ellenség el li dezertálás” miatt.ő További kilenc személyt, köztük engem is, büntet táborbaő küldtek, amiért azt mertük mondani, hogy a tisztjeink voltak a hibásak. k profi katonák voltak, tudniuk kellett,Ő hogy mire számíthatunk. Mi csak önkéntesek voltunk, akiket félrevezettek… Hat órán át vertek megállás nélkül

Lembergben. Akkor azt hittem, szerencsés vagyok, hogy túléltem. Ma már nem vagyok olyan biztos benne.

– Mindaddig, amíg vannak kurvák a világon, van értelme élni – vigasztalta Pici.

A Prof elmosolyodott, és mi is felderültünk a „kurvák” szó hallatán. A szex megunhatatlan téma volt. Már mindannyian kívülr l tudtuk egymás preferenciáit, aő legmocskosabb vágyait, mégis képesek voltunk újra és újra órákon át tovább nyalogatni a lerágott csontot.

De ezúttal csak néhány röpke percig adózhattunk legf bbő szenvedélyünknek. Nem messze t lünk lövések dördültek.ő

– Szerintem keresnek minket – suttogta Papa. – Keressetek fedezéket, és maradjatok veszteg.

Visszakúsztunk az erd széli bozót fedezékébe. Aző idegeink pattanásig feszültek – már esteledett, halálosan kimerültek voltunk. A fene kívánt bújócskát játszani az oroszokkal. De az ellenség is legalább ennyire türelmetlen volt. Vaktában bel ttek a bokrok közé, visszahúzódtak,ő aztán megint közelebb jöttek, és újra l dözni kezdtek aő rend kedvéért. Ha a tisztjeik nem noszogatták és fenyegették volna ket, egy lépést se tettek volna tovább.ő

Egy pillanatra láttuk ket, ahogy felénk közeledtek a fákő között. Esetlen, fiatal katonák voltak, talán most vettek részt el ször éles bevetésen. Hallottuk, hogy egyikük, jóvalő magabiztosabb, mint a társai, nagy hangon kijelenti: l niő ő fog bárkire, akit megpillant. A parancsnoka dühösen letolta:

– Ha addig vársz, akkor már kés ! Ilyen terepen aző ösztöneidre kell hagyatkoznod. Az els neszre l sz! Mostő ő pedig fogd be a pofád, és tartsd nyitva a füled.

A Légiós hangtalanul felemelkedett, és egy sorozatot küldött a hangok irányába. Kiáltást hallottunk, aztán valaki elkáromkodta magát. Gallyak reccsentek, majd újra csend lett. Nem láttunk senkit, de éreztük, hogy valaki van a közelben. A Légiós összesz kült szemmelű pásztázta a félhomályt. Heide kúszni kezdett egy ösvényen. Porta és Pici követte, Barcelona pedig géppuskával fedezte ket. Egy roppanást hallottunk, aztán egy sötét alakő

bukkant el a fák közül. Bő arcelona azonnal tüzet nyitott. A férfi felordított, és a szeméhez kapott. Egy orosz tiszt volt, egy hadnagy.

Tántorogva továbbjött, arcán csorgott a vér. Barcelona eleresztett még egy sorozatot, véget vetve a szenvedésének. Közben mi is tüzet nyitottunk, mert újabb alakok t ntek fel. Azok, akiket nem találtunk el,ű hátat fordítottak és elmenekültek. A távolból dühös kiabálás hallatszott. Egy tiszt lehetett, aki megpróbálta ráncba szedni ket. Papa megcsóválta a fejét.ő

– Menjünk.Az éjszakát és a következ napot az erd egy távolabbiő ő

szegletében töltöttük. Ezúttal senki nem háborgatott minket. Miután beesteledett, szedel ző ködni kezdtünk. Újabb megpróbáltatás várt ránk: át kellett jutnunk a német vonalak mögé. A terv, amit közösen f ztünk ki, elméletilegő egyszer volt – csakhogy nem elméletben, hanemű gyakorlatban kellett végrehajtani…

Bemásztunk a legközelebbi orosz lövészárokba, ahol Papa fapofával közölte az illetékes tiszttel, hogy aknát keresni küldtek ide minket. Senki nem kételkedett a szavaiban. Elláttak minket felszereléssel, s tő még jó szerencsét is kívántak nekünk.

– Inkább ti, mint én – mondta együtt érz en az orosző rmester, aki kivezetett minket a senki földjére. – Aő

sz zanya vigyázzon rátok!ű– Szpaszibo, pan – felelte kenetteljesen Porta.És már kúsztunk is a német vonalak felé, olyan sebesen, ahogy csak

bírtunk. Géppuskalövedékek csapták fel körülöttünk a havat. Gyorsan behúzódtunk egy bombatölcsérbe.

– Ez így nem lesz jó – mondta Papa, és megparancsolta nekünk, hogy maradjunk ott.

maga tovább kúszott és pattogott, egyik tölcsért l aŐ ő másikig, míg el nem t nt a szemünk el l. Mi meg csakű ő ültünk, és tövig rágtuk a körmünket izgalmunkban. Egy örökkévalóságnak t n tíz perc után egy német hang ránkű ő ugatott:

– Jól van, jöhettek, de csak semmi trükk. Egyenként jöjjenek, emberenként egy perc szünettel.

Csapdától tartottak, amit mi sem bizonyított jobban, mint az, hogy mindannyiunkat bajonettel vártak forró baráti ölelés helyett. Egy fiatal tüzértiszt alaposan kifaggatott minket, de nekem úgy t nt, továbbra is kételkedettű

bennünk – és ki hibáztathatta? Orosz egyenruhába öltözött német katonák, akik az orosz sztyepr l bukkantak el ?ő ő Most, hogy újra a mieink közt voltunk, mi magunk se akartuk elhinni.

– Meglepné, ha tudná, mennyi képtelenség történik a német hadseregnél – vigyorgott Barcelona.

– Tartsa a száját, Feldwebel!* – mordult rá a tiszt. – Lehet, hogy az elmúlt néhány hetet tétlen gyelgéssel töltötték, deő most már újra a hadseregben vannak, és ajánlom, hogy ezt ne feledjék!

– Hogyan is felejthetnénk el? – motyogta Steiner. – Ki más fogadna minket ilyen kitör örömmel? Vörös sz nyeg, megő ő minden! Én mondom magának, hadnagy, igazi élmény volt visszatérni!

Lander százados, ha lehet, még kevésbé örült nekünk. Ő már leírt minket, márpedig ha egyszer Lander valakit hullajelöltté nyilvánított, annak nem volt keresnivalója az él k sorában. Valaki azonban, úgy t nt, róla gondoltaő ű ugyanezt, mert másnap golyókkal a testében bukkantak rá egy cserjésben.

A halálát a partizánok számlájára írták, bár akadtak néhányan, akik csúnyán néztek Portára és Picire. A végén, hogy ártatlanságát bizonyítsa, a két jómadár önként részt vett a temetésen. Vérz szívvel búcsúztatták a halottat…ő

* rmesterő

A glatzi katonai börtönb l érkezett hozzánk. A hadbíróságő tízévi büntetőszolgálatra ítélte, amiért volt mersze azt mondani, hogy a háború csak arra jó, hogy a másodosztályú mázolók zseninek kiálthassák ki magukat.

Altábornagyból rnaggyá fokozták le. Afrikában elvesztette aő bal szemét, a gyomra egy részét pedig Finnországban hagyta. Kit n tankparancsnok volt, valamikor egy egész hadosztálytű ő tartott kordában, a nyelvét azonban képtelen volt fékezni.

Mercedes rnagy volt a legjobb tiszt, akivel valaha is dolgunkő akadt. Amikor megérkezett, felállt ódivatú ládájára – fedetlen f vel és felgy rt ingujjal –, és bemutatkozott nekünk.ő ű

– Üdvözlöm önöket. Én vagyok az új parancsnokuk. A nevem Karl Ulrich Mercedes. Akárcsak maguk, én is nyakig ülök a szarban. Harmincöt éves vagyok, a súlyom pontosan egy mázsa. Van kérdésük? Nincs. Nekem sincs más mondanivalóm, kivéve azt, hogy ha megbecsülik magukat, akkor jól ki fogunk jönni egymással.

Luganszkban haslövést kapott, aztán egy lövedék elvitte a fél állkapcsát. Azon kevés tiszt közé tartozott, akiket még Porta is tisztelt. Ez pedig jelentett valamit.

ÖT

ªªªªªªªªªªªª

LUGANSZK EGY lángtenger volt. Olyan lángtenger, ahol a t zű nem halak tetemeit emésztette, hanem emberekét. Bármerre néztünk, mindenütt halottak hevertek. Az utcán, a kapualjakban, az árokba félrelökve – ahonnan úgy meredeztek el tagjaik, mint szemét a teletömött vederb l.ő ő A még él k, jobbára sebesült, rongyos katonák, az égő ő házak és a romok közt próbáltak menedéket keresni. De ott sem menekülhettek.

A géppuskák, a gyújtóbombák és robbanólövedékek, a kézigránátok esélyt sem adtak nekik. A halál minden modern pusztító eszközt bevetett, hogy napi kvótáját teljesíthesse.

A tankunk, egy ötvenkét tonnás Tigris belseje fémen csikorduló fém sikolyától visszhangzott: csajkák, kulacsok, kézifegyverek, üres l szeresládák lapultak palacsintává aő lánctalpak alatt.

Sártól és vért l fekete m szakiak bolyongtak a letaroltő ű utcákon, az egységeiket keresve. Egy gyalogsági százados parancsokat üvöltözött nekik az utca közepér l. Az egyikő Tigris oldala elkapta, és a földre rántotta. A következ tankő nem tudta idejében elkerülni. Csak a lábszára és csillogó sarkantyúval szerelt csizmája látszott el a lánctalp alól.ő

Senki nem szólt. Senkit nem érdekelt. Mit számított még egy ember halála a március 14-i luganszki mészárlás után? Még nem tértünk magunkhoz a sokkból, az érzelmeink halottak voltak.

Valahol iszonyatos robajjal berogyott egy tet ; szikraeső ő záporozott le ránk. Rendületlenül tovább nyomultunk, egyes sorban, míg Pici rémülten fel nem ordított. A tank megállt, Pici pedig kipattant, és átrohant az úton.

– Mi ütött belé? – fortyant fel Heide. – Mit képzel, mi ez? Sétakocsikázás?

A rádió mérgesen megreccsent. Ohlsen hadnagy volt. Nagyjából ugyanazt mondta, mint Heide, hozzátéve, hogy jobban járunk, ha nem tartjuk fel tovább az oszlopot. Porta

vállat vont, és rátaposott a gázpedálra. A tank el relendült.ő Ugyanebben a pillanatban felt nt Pici. Behajított valamit aű torony tetején keresztül, aztán is lehuppant. Csak ültünkő tátott szájjal, és bámultuk az el ttünk kuporgó, négy-ötő éves forma kölyköt. A kisfiú legalább ennyire bizonytalanul nézett vissza ránk.

– Mit akar jelenteni ez? – csattant fel Papa.Pici az ölébe ültette a gyereket.– A fal tövében kuporgott, egy rakás hulla közt. Nem hagyhattam ott.

Agyonüthette volna egy lezuhanó tégla vagy valami. – Dühösen végignézett rajtunk. – Az enyém, értitek? És mostantól mindenkinek be kell szolgáltatnia a fejadagja egy részét… Te meg én – jegyezte meg a kölyöknek –, mostantól egyek vagyunk. Rendben?

– El tudom képzelni, mennyire fog örülni neki az rnagy,ő ha ezt megtudja – merengett Papa. – Odáig lesz az örömt l.ő

– Szarok rá – jelentette ki Pici. – A kölyök az enyém, és senki nem veheti el t lem. Fogjátok fel végre, hé! Apaő vagyok! Szegény kis pára… annyira rémült. Fordítsd a másik irányba azt a randa képed, Julius! Elég rád nézni, és máris szörnyethal az ember. – Maga felé fordította a kisfiút, és magára mutatott. – Hej, tovaris! Moj pjemjanyik!* Én Pici ocsojenas!

Porta elröhögte magát.– Tudod, mit mondtál neki, seggfej? Azt, hogy te vagy az Atyaúristen!– Jó, akkor magyarázd el neki te, ha ennyire okos vagy – vörösödött el

Pici. – Mondd meg neki, hogy az apja vagyok. Gyerünk!Porta folyékony orosz szóáradatot zúdított a kisfiúra, aki erre szopni

kezdte az ujját, de továbbra is értetlenül pislogott maga köré. Az anyanyel-ve hallatán valamelyest megnyugodhatott, de látszott rajta, még mindig nem tudja mire vélni a történteket. Rongyokat viselt, tet t l talpig sáros volt, meztelen lábán égési sebek,ő ő arcán pedig egy csúnya seb éktelenkedett. A Légiós megtisztította és bekötözte a sebeit, Heide pedig megajándékozta egy almával. Egy pillanat, és az alma már sehol se volt. Még egy árva mag se maradt bel le. Más nemő volt, amivel megkínálhattuk volna, de a helyzet nem is engedte meg, hogy további figyelmet szenteljünk a gyermeknek.

* Kisöcsém!

Gránátok és gyújtóbombák robbantak körülöttünk, házak omlottak össze kártyavárakként, ég gerendák éső faldarabok zuhantak a tankjaink elé. Az oszlop azonban egyetlen pillanatra sem állt meg – ennyi nem jelenthetett akadályt az acélszörnyeteg számára. A romok közül egy csapat katona rohant felénk. Csak miután az utolsó szálig legéppuskáztuk ket, jöttünk rá, hogy a sajátjainkatő kaszáltuk le. Szerencsétlenek a megment iket látták benő -nünk… Sajnos a füst miatt szinte lehetetlen volt megkülönböztetni a németek által viselt álcázott zubbonyt az oroszok khaki egyenruhájától, ugyanakkor haboznunk sem lehetett – itt az érte meg a holnapot, aki els nek l tt.ő ő

A tankok teljes sebességgel csörtettek át a külvároson. Egy bal kanyar után átvágtunk egy nem is oly régen még üde és káprázatos díszkerten. Egy apró, mesterséges tavacska falai zúzódtak porrá a lánctalpaink alatt. A városszéli mez egyetlen összefüggő ő zöldesbarna uniformistenger volt. Emberek, tankok, teherautók, motorok taposták egymást. Mindenki csak ugyanarra tudott gondolni: menekülni, olyan messze Luganszk ég poklától, amennyire csak lehetett.ő

– El re! – ordította az rnagy a rádióba.ő őKönyörtelenül belegázoltunk a zöldesbarna tengerbe.

Ötven tank taposta az eleven húst, köpte a gránátokat és a lángokat. A t z belekapott a roncsokű ból és az egyéb elhagyatott járm vekb l szivárgó benzinbe… Az oroszű ő gyalogosok pánikba estek. El bb erre akartak rohanni,ő aztán arra, agyontaposva egymást. Azok, akik a földre kerültek, végs kétségbeeséő sükben a puszta kezükkel próbálták beásni magukat. A tüzérségünk azonban ördögi precizitással, méterr l méterre, felszántotta a mez t,ő ő kigyomlálva bel le az embereket, mint valami értéktelenő gyomokat. A tankjaink pedig csak gurultak és gurultak, széttaposva mindent és mindenkit, aki az útjukba került.

Aztán egyszer csak csend lett. A tüzérség elhallgatott. Már nem volt szükség rá. Az oroszok egyenesen a német vonalak felé menekültek, remeg nyájjá tömörülve. Aő látvány teljesen bevadított minket. Még a legkevésbé agresszívek is vérszomjas vadállatokként vetették magukat

a menekül áldozatok után. Ez az állati sorba valóő lealacsonyodás elkerülhetetlen volt ebben a hadviselési módban, a túléléshez pedig egyenesen elengedhetetlen.

Éppen ekkor, mintha alantas élvezetünket akarta volna elrontani, egy tankelhárító lövedék rázta meg a tankunkat. Valami csoda folytán nem hatolt át a páncélon, de úgy megrázta a tankot, hogy Porta elvesztette az uralmát a harckocsi felett.

– Húzzunk innen! – üvöltötte Papa, akit még a páncélököl se tudott levakarni a kémlel nyílő ásról.

A következ néhány másodperc gyötrelmesen lassan teltő el. Vártuk a második gránátot, de annak nem akaródzott jönni. Valami jótét lélek kiiktatta nekünk. Tovább vágtattunk a tankkal, és hálát adtunk az égnek a szerencsénkért.

A vonalainkhoz visszatérve azt a parancsot kaptuk, hogy guruljunk át Novoajdar külterületére. Alighogy odaértünk, Ohlsen hadnagy máris közölte rádión az újabb parancsot: forduljunk vissza, és menjünk egészen másfelé.

– Jézusom – motyogta Porta. – Ez a háború id nkéntő átkozottul unalmas tud lenni.

Megint útra keltünk hát. Pici eközben rendületlenül csitítgatta frissen örökbe fogadott kisfiát, aki olyan keservesen bömbölt, hogy a szíve szakadt bele az embernek. A Tigriseink egy páncélautó-egységhez csatlakoztak, akiket egy gyalogsági ezred kisegítésére rendeltek el re. Miután odaérő tünk, lehorgonyoztunk, és vártuk az oroszokat. Kemény hideg volt, és Pici, aki odaadta a kabátját a kisfiúnak, a tank körül rohangált, hogy melegen tartsa a tagjait.

Váratlanul egy gránátsorozat záporozott le a tankjaink köré. Sebesültek sikolya vegyült a lövedékek sivítása közé. Pici torkaszakadtából felordított, és bepattant a tankba. A jobb füle teljesen elt nt, az arca mer volt.ű ő

– A fülem! – vonította. – Azok a seggkúrók ell tték aő kibaszott fülemet!

– Fáj? – kérdeztem meggondolatlanul.Pici dühösen rám mordult.– Na, mit gondolsz, te hülye seggfej?Ostoba kérdés volt, el kellett ismernem.

Megint az események s r jébe kerültünk. Gránátok ésű ű ágyúlövedékek záporoztak az egységeinkre és környezetünkre. Házak égtek, férfiak sikoltoztak, ágyúk és géppuskák bömböltek-ugattak, mintha az alvilág szörnyei szabadultak volna el. Pedig csak mi voltunk azok…

– Valami készül itt – elmélkedett Papa. – Nagyon nem tetszik ez nekem.Ha Papa azt mondta, hogy valami nem tetszik neki, akkor

nekiláthattál megírni a végrendeletedet. A harctéri szolgálat alatt kifejl dött hatodik érzéke mindig el reő ő megsúgta neki a veszélyt, még jóval azel tt, hogy nekünkő bármi is felt nt volna.ű

Ohlsen hadnagy jelentkezett.– Mit gondol, Beier? Hogy látja a helyzetet?Papa megrázta a fejét.– Nem tetszik, ha engem kérdez. Iván mesterkedik

valamiben… a kérdés csak az, hogy mikor és milyen irányból fognak támadni. Ez az átkozott füst olyan s r ,ű ű hogy semmit nem lehet látni t le. Rosszabb, mintha ködő lenne.

– Azért tartsa csak nyitva a szemét.– Úgy lesz.A tankszázad araszolva haladt el re. Egyesével átkeltünkő

egy kis fahídon, amely nyögött és nyikorgott a súlyunk alatt. A rádió folyamatosan recsegett, ideges üzenetváltások folytak az éter hullámain át. Nagy volt a bizonytalanság ezen az éjszakán.

Semmi nem lehet félelmetesebb egy éjszakai támadásnál egy tank személyzete számára. Ráadásul a terep is az ellenségnek kedvezett, a keskeny, mindkét oldalon mocsárral határolt úton nem sok man verezési lehet ségünk volt. Az is biztos volt, hogy aző ő oroszok már bemértek minket, mert a bombáik lépést tartottak a mozgásunkkal.

Az egyik tankunk letért az útról, és beragadt az útszéli ingoványba. Megpróbáltuk kivontatni, de mire nekiláttunk, már olyan mélyre süppedt, hogy lehetetlen volt megmozdítani. Az acélkábelek cérnaként pattantak el. Mercedes rnagyő rohant oda hozzánk, alaposan lehordott minket az ügyetlenségünkért, aztán keszty t húzott, és felrakott egyű újabb kábelt. Az oroszok ebben a pillanatban vetették be a

nehéztüzérségüket. Mercedes, mint akit darázs csípett meg, bepattant a tankunkba, és mi utána özönlöttünk. Lezártuk az összes nyílást, és vártuk, mi lesz a sorsunk. A tank alatt rengett és ugrált a föld. Pici fogadott gyermeke, érthet en, visítani kezdett a rémülett l. Mindenő ő akarater mre szükségem volt, hogy ne csatlakozzak hozzá.ő Barcelona szólalt meg a rádióban.

– Hé, Papa! Látsz valamit?– Hülye kérdés – morogta Porta.– Az orrom hegyét – felelte egykedv en Papaű .– Honnan az istenb l támadnak ezek? A negyedikő

századnak egyébként annyi.Hirtelen csend lett. Baljós csend, amit l mindannyianő

pánikba estünk. Vaktában lövöldözni kezdtünk, bele a sötétségbe. A gyalogságunk kivárt. Egyel re nem sokatő tehettek. Itt és most az oroszok voltak lépésel nyben.ő

Újra elkezd dött, megújult dühvel és er vel. Mintha egyő ő vulkán tört volna ki, kövek és láva helyett fémet és robbanóanyagokat vetve ki magából. A leveg megtelt aő halál zajaival. Mi csak ültünk a borzalmak közepén, bezárva egy acéldobozba, amely bármelyik pillanatban felrobbanhatott alattunk. Szólni se mertünk. Iszonyatos volt ott ülni tétlenül, egyszerre elzárva a világ többi részét l éső kiszolgáltatva annak. Id kérdése volt, perő ceké, másodperceké, hogy mikor talál minket telibe egy rakéta, leveg be reő pítve másfél ezer liter benzint. Pontosan tudtuk, mit jelentene. Épp elégszer láttuk már megtörténni barátainkkal, bajtársainkkal, és nem voltak illúzióink. A tankosok közt a szénné égés volt a leggyakoribb halálnem, és alig tíz százalékuk élte túl a háborút.

Körös-körül gránátok rengettek eget és dobták fel magas oszlopokban a földet. A halál karnyújtásnyira volt t lünk,ő jeges ujjaival már a torkunkat markolászta. Visszavonulhattunk volna, de ez eszünkbe se jutott. Pedig nem voltunk h sök, és eszünk ágában se volt azzá válni. Aő vasfegyelem azonban, amit a kiképz ink belénk vertek, éső ami az évek során lényegünk szerves részévé vált, nem hagyta, hogy magunk mögött hagyjuk ezt a poklot. A fegyelem és a félelem. Nem Hitlerért és nem a hazáért harcoltunk,

hanem a puszta életben maradásért. Az oroszokkal való megütközés min-den alkalommal a halál lehet ségét ő rejtette magában, ha viszont elmenekültünk volna, az a biztos, kivégz osztag el tti haláltő ő jelentette volna. Ez a történet is ismer s volt mindannyiunkő számára. Nem egy ismer s tankszemélyzet tört meg aző elviselhetetlen nyomás és félelem alatt. Nem vetettük meg ket, s t együtt éreztünk velük, de ett l még kivégz osztagő ő ő ő

elé állították ket másnap hajnalban. „Dezertálás aző ellenség el l.” És a többi részletbe is beavattak minket. Ező volt a leghatásosabb módja annak, hogy elvegyék az ember kedvét a hasonló meggondolatlanságoktól.

Megint találat érte a tankot. A kisfiú pánikba esett. A padlóra vetette magát, és visítva, ajkait harapdálva verg dni kezdett. Miel ttő ő lefoghattuk volna, teljes lendülettel beverte a fejét az ágyú závárzatába. Pici az ölébe kapta, mi pedig a rémülett lő tátott szájjal bámultuk az apró, vérz fejet. Heide idegesenő a pisztolya után kapott. A gyerek teste ívben megfeszült, és egy rándulással kifordult Pici karjából. Hátborzongató csattanással elterült a fémpadlón.

– Csináljatok valamit! – ordította kétségbeesetten Pici. – Ne álljatok ott! Csináljatok már valamit!

Papa a gyerek fölé hajolt, aztán szomorúan megrázta a fejét.– Már nincs mit tenni. Meghalt.Az apró, sebzett, rongyokba burkolt test mozdulatlanul

hevert a tank olajos padlóján. Olyan csenevész, olyan esend volt, hogy nem is látszott többnek egy halom üres,ő szakadt ruhánál. Pici dermedten állt mellette; nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhetett. Aztán a valóság mégis beitta magát a tudatába… Pici felordított, mint egy megsebzett óriás, és csapkodni kezdte a homlokát az öklével. Aztán, miel tt még bármelyikünk is észbe kapottő volna, felkapta a gyermek testét, és kiugrott vele a tankból.

– Gyertek, ti rohadt disznók – hadonászott a pisztolyával. – Vegyétek el t lem, ha meritek.ő

Hipnotizáltan bámultuk. Picire eddig csak akkor néztünk fel, ha fölénk magasodott, de most, ahogy ott állt az ágyúgolyók záporában, fején véres kötéssel, karjában egy halott gyermekkel, egyszer en lélegzetelállító látvány volt.ű

– Ez megkergült – motyogta Porta. – Nem adok neki fél percet.– Behozom.A Légiós fürgén, magabiztosan és nesztelenül, Pici mögé mászott. Egy

jól irányzott ütéssel kiiktatta, aztán Heide és Porta visszarángatta a tank belsejébe. Az apró holttest kiesett Pici karjából. A Légiós otthagyta, még csak vissza se nézett.

Újabb tétlen, tehetetlen várakozás következett… Valahol el ttünk megtépázott, véres emberek serege bukkant el aő ő lövészárkokból. A mi gyalogságunk volt az.

Lassan ránk köszöntött a szürke hajnal. Nedves, fojtogató köd lebegett körül mindent, de még mindig jobb volt, mint az éj sötétje. Az orosz vonalak mögül zöld és fehér rakéták röppentek a magasba. Tudtuk, mit jelent. Nem sok jót remélhettünk. Pici közben magához tért, és szitkozódni kezdett. Az egész világot gy lölte, és azzal fenyeget zött, hogy mindent ésű ő mindenkit eltipor.

A támadás kezdetét vette. Az oroszok végeláthatatlan hullámai megrohamozták az állásainkat. Vad „jura” kiáltásokkal vetették rá magukat a gyalogjainkra, akik a zöldesbarna óceánban nem voltak többek apró, elszórt szigeteknél. A mieink közül akik tehették, elhajították a fegyvereiket, és rohantak, hogy mentsék az életüket. Mást nemigen tehettek ekkora túler vel szemben.ő

Szürke, búskomor nap volt, éppen olyan, mint a többi – a szerencsésebbje számára. Mert itt, a frontnak ezen a részén ezer és ezer ember számára az élet utolsó napját jelentette. Senki nem merte összeszámolni a veszteségeket. A halottak száma mindkét oldalon olyan nagy volt, hogy inkább megsemmisítették a listákat. Luganszk sokba került, nagyságrendekkel többe, mint amennyit valójában megért volna. A hivatalos jelentés csak ennyit mondott az ütközetr l: „A luganszkiő szektorban a tüzérségünk visszaverte a támadást. A helyzet változatlan.”

Mercedes szólalt meg a rádióban.– Minden Tigris lendüljön támadásba. Mindent beleadni! Irány a vasúti

töltés. Sok szerencsét!A vasút és a töltés felfordult mozdonyok és p rekocsik kuszaő

halmaza volt. A síneket hosszú szakaszokon feltépték a bombák, a lehet legképtelenebb alakzatokat formálva aző ég felé mered acélrudakból. A távíróoszlopok kid ltek, éső ő

hogy a káosz teljes legyen, a kocsikról szétgurult olajoshordók lángokban álltak. Az egyik égnek álló sínre egy német katona testét dobta fel a légnyomás, és a felnyársalt holttest most úgy lengett jobbra-balra a szélben, mint valami groteszk, emberi szélkakas.

A töltés tetejér l elénk táruló látvány ő még a legbátrabbat is elborzasztotta. Ameddig a szem ellátott, mindenütt az orosz gyalogság zöldesbarnáját lehetett látni, itt-ott légvédelmi és ló vontatta tankelhárító ütegekkel pettyezve.

– Te magasságos ég – mormogta Porta. – Nem lehet, hogy ennyien vannak.

A Tigrisek támadásba lendültek. Messzir l olyanokő lehettek, mint egy vadászni induló, történelem el ttiő szörnyfalka. A t n dés és a félelem ideje lejárt, az ölésű ő ösztöne felülkerekedett. A föld remegett alattunk, a nehézfegyverek ugattak és bömböltek, a lövedékek fáradhatatlanul téptek maguknak utat az ellenséges katonák tömegeiben. A hús-vér tenger egy pillanatra megtorpant. El bb egy fodor futott végig rajta, amiő valóságos szök árrá duzzadt, amint a tankjaink közelebbő értek. A pánikba esett ágyútöltelékek menekülni kezdtek, agyontaposva az útjukban állókat. Azokkal, akik ezt megúszták, az ágyúink végeztek. A széttépett testek és a feltépett anyaföld véres gejzírré olvadva csaptak a magasba.

A tankok belsejében tikkasztó h ség uralkodott. A levegő ő forró volt és füstös, csípte a szemünket és a torkunkat. Heide egy mániákus fáradhatatlan fürgeségével töltötte meg újra és újra az ágyút. Vastag véd keszty jeő ű megperzsel dött, füst szállt a tenyeréb l. Az arcunk kormoső ő volt, ahogyan az a pokol katonáihoz illet, és verejtékben úszott. Normális körülmények közt nem sokáig bírtuk volna, de most fel se t nt milyen elviselhetetlenű „munkafeltételek” mellett dolgozunk.

A tank ugrált és remegett az ágyú rúgásaitól, a vadászat heve a tetőpontjára hágott. Régóta ismertük ezt az érzést, mégis mindig megbabonázott minket, mintha még sose tapasztaltuk volna. A veszély és a halál feledve volt, akárcsak maga a háború. Csak egyvalami létezett számunkra ezekben a pillanatokban: az ölni vágyás. A zöldesbarna egyenruhát visel katonák már nem emberek voltakő

számunkra, hanem vadak, akiket be kellett cserkészni és le kellett teríteni. Mi pedig vadászok voltunk, akik az ölés puszta öröméért hajszoltuk ket. Hangosan, diadalittasanő nevettünk, valahányszor eltiportunk valakit, és még nagyobb volt az örömünk, ha láthattuk a bombatölcsérekben lapító remeg alakokat, és cafattáő l hettük ket.ő ő

Félmeztelenül, fedetlen f vel dolgoztunk a h ségben.ő ő Szuvas fogaink fehéren, szemeink rülten csillogtak szurtoső képkereteikben. Pici vonított, mint egy farkas. Öltünk és öltünk fáradhatatlanul, felhasználva minden rendelkezésünkre álló fegyvert – ágyút, géppuskát, lángszórót. Az oroszok védekezni próbáltak, kétségbeesetten és vadul, mint a sarokba szorított állat, de revolvereikkel és puskáikkal legfeljebb karcolásokat ejthettek a tankjainkon. A tankelhárító ágyúik használhatatlanok voltak a közelharcban, a Molotov-koktéljaik pedig több kárt tettek az

soraikban, mint a tankokban. Mágneses bombákkal iső próbálkoztak, ezeket azonban roppant nehéz, és még annál is kockázatosabb felhelyezni a tank aljára.

– Tigrisek, csipkedjék magukat! – bömbölte az rnagy aő rádióból. – Nem érünk rá egész nap ezt a cs cselékető nyírni!

Megújult dühvel nyomultunk tovább, beleadva apait-anyait a gyilkolásba. Az oroszok újra menekül re fogták. Derékbanő kettészakított testek, végtagok emelkedtek a leveg be, éső zuhantak rá hátborzongató koppanással a tankokra. A ventilátor szorgalmasan kavarta a leveg t, de ahelyettő hogy leh tötte volna, g zölg vér és égett emberi húsű ő ő szagával töltötte meg a tank belsejét. Papa egy id utánő nem is bírta tovább: elfordította a fejét, és hányt. Egy része az arcomra csapódott. Gépiesen letöröltem magamról, de csak kés bb fogtam fel, hogy mi történt.ő

– Az utolsó töltény következik – jelentette be Heide.– És már csak harminc liter benzin maradt – tette hozzá Porta.Hátrakanyarodtunk az ellátókhoz, s rekordid alattő

teletankoltunk és felpakoltuk magunkat l szerrel. Aztánő már jött is az újabb parancs: oroszok t lünk jobbra.ő Távolság ezerkétszáz méter. Elintézni ket.ő

T–34-esek voltak, egy egész alakulat. A vérszomj helyét újra átvette a félelem. Pocsék érzés egy tank belsejében ülni, amikor az ellenség tankjait látod magad el tt.ő

– T z! – adta ki a parancsot Papa.űAz ágyúk eldördültek. Az alakzat elején lév T–34-esek egyő

része lángba borult, de a mi oldalunkon se volt ez másképp. Néhány perc, és fáklyákként ég acéldobozok vettek körülő minket. Nem sokan jutottak ki, miel tt a l szer felrobbantő ő volt, millió darabra tépve a tankot és utasait. A végzet nagyobbrészt a régebbi tankokat érte utol. A Tigrisek állták a sarat, míg a többieket szinte kivétel nélkül eltörölték a föld színér l.ő

Egyórányi keserves harc után az oroszok vereséget szenvedtek. Az ellenség keserves árat fizetett azért, hogy rájöjjön, nem tudja áttörni a német vonalakat ezen a frontszakaszon, mi pedig legalább ekkora árat fizettünk azért, hogy megtudjuk, képesek vagyunk megállítani egy koncentrált támadást.

Kitártuk a csapóajtókat, és mélyen belélegeztük a füstös, de legalább hi-deg leveg t. Pillanatnyilag mi voltunk a táj urai, de nem sokő örömünk telt királyságunkban: bármerre néztünk, nem láttunk egyebet kiégett tankoknál, elszenesedett holttesteknél és jajgató, megcsonkított sebesülteknél.

Aztán ez a pillanat is elmúlt. Papa észrevette, hogy újabb T–34-esek gyülekeznek a roncs mögött. Volt bel lük legalábbő száz. A menetirányból ítélve el akarták zárni a visszavonulás útját. Az oroszok mesterei voltak az effajta technikáknak, ezt saját b rünkön tapasztalhattuk.ő

Papa azonnal értesítette Mercedes rnagyot, aki erreő villámgyorsan visszavonulót fújt. Eszeveszett verseny vette kezdetét. Az egyik T–34-esüknek sikerült is elénk vágnia. Célba vettük és l ttünk. A Tigris megrázkódott, láng csapottő ki a csövén. Egy másodperccel kés bb t z csaő ű pott ki az orosz tankból, aztán az egész, úgy, ahogy volt, szétrobbant.

Két másiktól is megszabadultunk ugyanezzel a módszerrel, de tudtuk, hogy a szerencsénk nem tartós. Teljes gázzal robogtunk tovább, magunk mögött hagyva néhány kiégett Tigrist. Pillanatokkal kés bb véres,ő biceg német katonákba botlottunk. Porta lassított, és aő tank teteje egy szempillantás alatt megtelt. Amint az

várható volt ilyen tempó mellett, útközben elhagytunk bel lük jó néhányat, de nem állhattunk meg, hogy újraő felvegyük ket. Hő a megálltunk volna, hogy mindenkit felvegyünk, garantáltan egy-egy halom üszkös csontként végeztük volna. Ezzel mindenki tisztában volt, ennek ellenére kimondhatatlanul pocsék érzés volt sorsára hagyni a bajtársainkat. Görcsösen markolászó kezek nyúltak a tank felé, csalódott, rémült hangok ordítottak, sikítottak könyörg en utánunk. Porta ösztönösen a fékpedálraő taposott. Papa azonban ráförmedt:

– Meg rültél? Tovább, tovább!őPorta dacosan ellenszegült.– Azt mondtam, nyomás tovább! – ismételte meg Papa. – És ez,

barátom, parancs.Porta mondani akart valamit, de a szavait elnyelte egy

iszonyatos csattanás. A tank megremegett. Odabent egymásra zuhantunk, a kint ül k felüvöltöttek.ő

– Zuhanóbombázók – állapította meg Papa. – Most már talán sietni fogsz.

Porta közönyösen vállat vont, de azért rátaposott a gázpedálra. Megkönnyebbülten fellélegeztünk. Porta az ezred legjobb sof rje volt, ha valaki, akkor biztonságbanő ő visszajuttathatott minket. Vérfagyasztó sikoly hasította át a leveg t, ahogy továbbcsörtettünk.ő

– Valakin átmentünk – dünnyögte a Légiós.Romokon, üvegcserepeken, elhagyott lövészárkokon és

bombatölcséreken gázoltunk át. A többi Tigris jóval el ttünkő volt, csak Barcelonáék tankja rohant mellettünk, ugyanúgy telepakolva gyalogságiakkal, mint a miénk.

Papa motyogott valamit a bajsza alatt. Csak a „híd” szót kaptuk el bel le, de ennyib l is sejtettük, mire gondol. Voltő ő egy híd, amelyen át kellett kelnünk. Minden azon múlt, mi érünk-e oda el bb vagy az oroszok.ő

Újabb nehézséggel kellett szembenéznünk: Barcelona tankja ráfutott egy mocsaras földdarabra, és beleragadt a sárba. Megpróbáltuk kivontatni, de mivel csak oldalról tudtuk húzni, nem sokra mentünk. Közben a tank egyre mélyebbre süllyedt az iszapban. Mercedes, miután tájékoztattuk a helyzetr l, közöltő e, hogy haladéktalanul el kell hagyni és meg kell

semmisíteni a tankot. Barcelona és a legénység többi része átkerült hozzánk, a többiek pedig felkapaszkodtak a tankra. Most már minden talpalatnyi hely foglalt volt, kívül és belül egyaránt.

Belerohantunk egy orosz ütegbe, és eltiportuk ket, miel ttő ő még felocsúdhattak volna. Rémülett l eltorzult arcokő villantak elénk egy pillanatra, aztán elt ntek a tank alatt.ű

Nem sokkal ezután megint meggy lt a bajunk: a tankű veszíteni kezdett a sebességéb l. Porta és Pici mindenő trükköt bevetettek, de hasztalan. A távolság köztünk és a többi Tigris között tovább n tt.ő

– Mi a fenét csináltok? – vontuk ingerülten kérd re ket.ő ő Persze tudtuk, hogy nem k tehetnek róla, de a félelemő elvette az eszünket. – Gyorsabban, az istenit neki!

– Nem vagyok mágus! – csattant fel Porta.Papa Ohlsen hadnagyot hívta, de nem kapott választ.

Eközben az utolsó Tigris is elt nt egy dombtet mögött.ű ő Egyre valószín tlenebbnek t nt, hogy valaha is elérjük aű ű hidat… Már-már beletör dtünk a sorsunkba, amikor a motorő váratlanul új er re kapott. A tank el relendült. Ahogyan aő ő motorhibát, ezt a nem várt feltámadást is Portának tulajdonítottuk. Dicséretek és vállveregetések záporoztak az ezred legjobb sof rjére, aki erre szerényen köpött egyet,ő és sebességet váltott.

– H sök vagyunk – jelentette ki Pici. – Kötelességünk h siő ő halált halni! Heil Adolf! Szerencséd, hogy épp ebben az órában születtünk, és szerencsénk, hogy életben vagyunk, és holnap is végigharcolhatunk egy átkozott napot.

– Csak azt tudnám, mi a fenéért harcolunk – morogta Barcelona a sarokból, ahol meghúzta magát, hogy ne legyen útban.

– Ne kérdezz hülyeségeket – tanácsolta Papa.Hatalmas porfelh kíséretében elértük a hidat. Még egyő

darabban volt, és egy orosz gyalogsági szakasz rizte.ő Nem álltunk le csevegni velük; egyszer en áthajtottunkű közöttük. Két merész lélek a tank elé vetette magát. Egyiknek a lánctalp letépte a fél karját, a másikkal pedig a tank tetején utazó bajtársaink bántak el.

A hídon átérve át kellett hajtanunk egy falun, ami szintén orosz kézben volt. A tankelhárítók persze rögtön t z alá vettekű

minket, de valahogyan mégis sikerült kijutnunk a faluból. A sikolyokból és halálhörgésekb l ítélve azonban a kintő utazók tragikus perceket élhettek át. Semmit sem tehettünk értük.

A falu határában egy T–34-essel kerültünk szembe. kŐ vettek észre minket els nek, és nem is haboztakő kihasználni az el nyüket. A tank elejét taő lálták telibe, de szerencsére a lövedék nem volt elég er s ahhoz, hogy átő -szakítsa a páncélt. A fent lév k maradékát azonbanő elseperte a légnyomás, mint szalmaszálat a szél. Célba vettem az orosz tankot, de miel tt még lő őhettem volna, Porta rátaposott a gázpedálra, és nekivágtatott a T–34-esnek. A tankok iszonyú csattanással összeütköztek, majd lepattantak egymásról. Senki nem maradt talpon a T–34-es belsejében, de ugyanakkor egyikünk se szenvedett komoly sérüléseket. Odaát egészen más volt a helyzet. A miénknél jóval könnyebb orosz tank megperdült, és a torony súlyos csapóajtaja bevágódott, lecsapva a nyílás szélén ül két katona lábát.ő

Valamivel kés bb utolértünk egy német gyalogságiő oszlopot. A katonák félholtak voltak a kimerültségt l, éső szinte egy sem akadt köztük, aki ép lett volna – volt, akinek véres kötés takarta fejét vagy fél szemét, mások karjukat, lábukat vesztették el. Ahogy elhaladtunk mellettük, felkiabáltak nekünk, könyörögtek, hogy vegyük fel ket. Miő visszaintegettünk és bátorító szavakat kiáltottunk nekik, mire k, látva, hogy nem áll szándékunkban felvenni senkit,ő szitkozódni és fenyeget zni kezdtek. Egy tüzérkapitányő el rántotta a pisztolyát, és leadott ránk néhány lövést, egyő Oberwachtmeister pedig, kezében géppuskával, megállt az út közepén, és ránk förmedt, hogy álljunk meg. Rendíthetetlenül tovább hajtottunk. Az Oberwachtmeister nem volt hajlandó mozdulni, a többi pedig magától adódott. Hátunk mögött a bajtársai dühödten felhördültek.

Egy Licsnovszkojtól délre található erd ben bukkantunkő rá a többi Tigrisre. Az éj leple alatt a gépészeink nekiláttak megszerelni az ütött-kopott harckocsikat. A miénk új motort és páncéllemezeket kapott, és az egyik lánctalpat is kicserélték. Barcelonáék egy SS által elhagyott Tigrist

kaptak. Az ágyú nem m ködött, de került helyette egyű másik, sokkal modernebb, amit egy totálkáros tankról szereltek le.

Ohlsen hadnagy jött közénk. Szétosztott egy marék cigarettát, aztán Porta felé fordult:

– Nem lenne kedve játszani valamit?– Mit? – vette el a fuvoláját Porta.ő– Valami vidámat. Amit akar.– A Horst Wesselt – javasolta a Professzor.Lehurrogtuk a javaslatot.– A hadnagy valami vidámat akar hallani – emlékeztette Porta.Egy üveg vodka kezdte meg rövid élet körútját. Lassanű

kezdtünk feloldódni.– Énekeljük azt, hogy „Egy kuplerájban születtem” – javasolta Porta.Teli torokból üvöltöttük a dalt, élvezettel ízlelgetve a disznó szöveget.

Mire az utolsó csepp vodka is elfogyott, egészen kibékültünk a világgal.– Már csak néhány kurva hiányzik – sóhajtotta Pici.Egy darabig azon elmélkedtünk, mi mindenhez kezdenénk az említett

hölgyekkel. Mint minden „mélyenszántó” beszélgetés, ez is verekedésbe torkollt. Ohlsen közölte, hogy elege van bel lünk, és átsétált egy valamivel békésebb csoporthoz.ő Nálunk folytatódott a belviszály. Valaki fejen vágta Portát egy kézigránát nyelével, másvalaki ásóval esett Heidének, a Professzor pedig, mint mindig, most is vérz orral kerültő ki a csatából. Pici ezúttal távol tartotta magát a csetepatétól. Csendben ült, és egy dugi vodkásüveget szopogatott. A küzdelem tet pontján jött a parancs:ő induláshoz felkészülni. Az oszlop elején már fel is dübörögtek a tankmotorok, látni lehetett a kipufogóikból kicsapó hosszú lángnyelveket.

Elhagytuk az erd menedékét, és újra nekivágtunk aző útnak. Tankok, teherautók, páncélautók, kétélt VW-k,ű terepjárók hosszú oszlopa tartott egy keleten fekv ,ő egyel re ő ismeretlen úti cél felé.

Kés bb egy gyalogsági hadosztály is csatlakozottő hozzánk. Porta kihajolt a tankból, és lekiabált a bokorugróknak:

– Hé, cimborák, árulja el valaki, merre van a háború? A világért se akarnánk kimaradni bel le!ő

– Attól ne félj – jött a mogorva válasz.A távolból nehéztüzérség fegyvereinek a morajlása

hallatszott. A leveg ben keres fények cikáztak, és id r lő ő ő ő id re színes jelz rakéták ragyogták be az éjszakát.ő ő

Lefékeztünk a Tigrisekkel, és vártuk a további parancsokat. Porta és Pici nem vesztegette az id t: kimásztak a tankból, éső befészkelték magukat egy árokba, ahol kockázni kezdtek, magas, nem létez összegeket adva meg tétnek. Egy idő ő után Heide és a Légiós is csatlakozott hozzájuk, minek következtében a játék hamarosan civakodásba torkollt.

Valahol, nyugtalanítóan közel hozzánk, eldördült egy ágyú.– T–34-es – jegyezte meg faarccal Papa.Parancsot kaptunk az indulásra. A négy

szerencsejátékos, feledve minden ellentétet, visszapattant a tankba. El ttünk nyomjelz lövedékek zöld és fehő ő ér csíkjai emelkedtek az éjszakába. Ez annyit jelentett, hogy indulhat a támadás.

Becsörtettünk egy s r cserjésbe, bokrokat és zsengeű ű fákat tiporva magunk alá. Az ágyúink akcióba léptek. Valahol felrobbant egy T–34-es, izzó fém alkatrészekkel szórva meg minket. A közelben tankelhárító ágyúk bömböltek. Valahányszor meghallottuk a hangjukat, ösztönösen a vállunk közé húztuk a fejünket.

A nehéztüzérség morajlása hirtelen elhallgatott, géppuskaropogás és automaták kelepelése vette át a helyét. A tüzérség támadásba lendült.

– Tigrisek, el re!őPorta gyorsított. Kövér, zsíros rögök csapódtak ki a

lánctalpak alól, és fák borultak el tekebábukként. Egy pillanatra megálltunk, hogy átengedjünk magunk el tt egyő csapat bokorugrót, aztán formációba rendez dtünk, éső tovább száguldottunk az oroszok felé. A hajsza láza újra eluralkodott rajtunk, de ezúttal más volt, mint a reggel folyamán. Még nem lehetett tudni, mik leszünk: üldöz kő vagy üldözöttek. Egyel re csak a bizonytalanság volt biztos.ő

Egy vasúti keresztez déshez értünk, mely körül egy faluő terült el. Itt már javában folyt a harc. Géppuskák ropogtak, kézigránátok, rakéták robbantak, lángszórók okádták a halált, német és orosz parancsok és jajszavak keveredtek s r füstoszlopokkal. Egy l szerraktár repült leveg beű ű ő ő

látványos t zeffektusok kíséretében. Fáklyákként égű ő házak szegélyezték utunkat. Néhány tankelhárító üteg meleg fogadtatást rendezett számunkra, de sikerült kiiktatni ket. Az utcák a megszokott látványt nyújtották.ő Halott katonák és civilek, döglött lovak, elhagyott fegyverek és kiégett járm vek. Egy felborult autó alá szorulva egyű orosz százados ordítozott habzó szájjal, fájdalomtól kifordult szemmel. Azok a sebesültek, akik nem tudták idejében elvonszolni magukat az utunkból, a lánctalpaink alatt végezték.

Valahol a falu közepe táján közelharc dúlt. Kénytelenek voltunk lefordulni és átgázolni egy sor vályogházon. A falak ellenszegülés nélkül megadták magukat az ötvenkét tonnának. Az egyik házban, egy ágyban, két halott mellett egy apró kislány kuporgott. Porta fékezett, de már kés volt. Senki nem szólt. A hallgatásunkkal hazudtunkő egymásnak. Hallgattunk, mert nem volt merszünk kimondani azt, amit láttunk. Ez nem háború volt, hanem gyilkosság. Az ilyesmir l nem beszél az ember.ő

A falu lakói mindenüket elvesztették, sokan még az életüket is. Egy öregasszony üldögélt a háza romjai között, néhány forgácsdarab közt, amely hajdan a bútora volt. Hosszú, galamb sz haja megpörköl dött, karja és lába tele voltő ő égési sebekkel. Rémülett l tágra nyílt szemmel nézte aő tankokat, de nem mozdult. Különben se lett volna hova rejt znie. Az út közepén három halott civil hevert. Odébbő egy halott gyermek és egy katona feküdt, vérük egyetlen, opálosan vörösl tócsába folyt össze.ő

Azt a parancsot kaptuk, hogy álljunk meg az utca közepén. A közelben egy macskakövekkel kirakott tér volt, közepén kúttal. Egy német katona állt el tte, és épp könnyítettő magán. Bele a kútba. Régóta tartogathatta már magában a felesleget, mert a m velet már-már képtelenül hosszú ideigű tartott. Csendben ültünk, és figyeltük, mintha valamilyen különös, érdekfeszít szertartásnak lehettünk volna aő szemtanúi. Hogy miért kellett beszennyeznie az ivóvizet? Szerintem minden rosszindulat nélkül tette. Azért vizelt bele a kútba, mert az ott volt, és mert nem gondolta meg, hogy valójában mit is tesz. Ez volt az oka, nem egyéb.

Miután végzett, begombolta a nadrágját, és elégedett sóhajjal ellépett a kúttól. Az élet, ha csak egy fikarcnyival is, elviselhet bbé vált számára.ő

A kút túloldalán egy kisfiú játszott a homokban, látszólag megfeledkezve a körülötte tomboló háborúról. A katona odalépett hozzá, mondott neki néhány szót, megpaskolta a fejét. Megfordult, és a tankokat látva vidáman felénk integetett. Aztán rágyújtott egy cigarettára, és a kút kávájának támaszkodva pöfékelni kezdett. Pár pillanat múltán újra eszébe jutott a gyermek. El keresett valamit aő zsebéb l, és odadobta neki a homokba. A gyerek felkapta,ő és mohón a szájába tömte. A katona elvigyorodott és bólintott. A következ pillanatban értetlenül, semmibeő vesz pillantással körbenézett, majd kétrét görnyedt, éső lassan a földre csúszott. A lába rángatózott néhányszor, a szájából vér szivárgott. A gyermek felállt, tétován tett néhány lépést, aztán is összeesett. A gránát, amelynek aő fütyülését egyikünk se hallotta, meglep en kicsit robbant.ő Apró homokfelh szállt fel, de hamarosan le is ülepedett.ő

A színhely csaknem változatlan volt. Két csirke merészkedett a tetemek közelébe, új eledel reményében.

A tankok fedezékéb l a gyalogságunk újabb támadástő indított. Váratlanul barna egyenruhát visel katonákő özönlötték el az utcát. Porta kihajolt a tank oldalablakán, és intett nekik.

– Viszlát Moszkvában, fiúk!Az oroszok golyózáporral viszonozták a köszönését.Állóharc alakult ki. Hol a mieink kergették hátra az oroszokat, hol

azok ket. Aztán az orosz nehéztüzérség is beleszólt aő kötélhúzásba. A mieink hasra vágták magukat, de a bombák még így is felkapták és rongybabákként a leveg be hajították ket. A kémlel nyílás gumikereténekő ő ő nyomtam a homlokom, és az el ttem zajló eseményekető figyeltem. Közönyösen, mint a mozigépész, aki már százszor látta ugyanazt a filmet.

– Ellenséges tankelhárítók t lünk jobbra – jelentette beő Papa.

Egy egész üteg fészkelte be magát egy kerítés mögé. A többi Tigrissel együtt koncentrált támadást indítottunk ellenük. k semŐ

tétlenkedtek, és sikerült is komoly károkat okozniuk, de végül eltiportuk az ágyúikat. A legénység elmenekült, kető géppuskával szedtük le. Ohlsen tankját egyszerre négy találat is érte. A légnyomás még a tankunk falán át is megcsapott minket. A legénység egyik tagja lángoló testtel kirepült a tankból. Hogy a többiek életben maradtak-e, azt nem tudhattuk. Az egész els századból már csak hatő maradt. A negyedik századot már korábban eltörölték a föld színér l.ő

Már megint zött vadakká váltunk. Visszahúzódtunk aű közvetlen veszély közeléb l, és néhány kilométerrel odébbő újjászerveztük a csapatainkat. A hadosztály parancsnoka, Keller tábornok bukkant fel egy nyitott terepjáróban. Pillanatok alatt rendet teremtett, mellénk adott néhány egységet más páncélosalakulatoktól, aztán újra kiküldött minket.

A tank belsejében fuldokoltunk. A ventilátor beadta a kulcsot, így minden egyes ágyúlövéssel egyre s r bb lett aű ű füst. Heide egy id után fogta magát, és elájult. Öntudatraő rugdostuk, aztán ott hagytuk. Nem volt se id nk, seő kedvünk ennél többet tenni érte.

Balról, egy jegenyefákkal szegélyezett útról ismer ső fekete alakzatok egész oszlopa közeledett. A h ség ellenéreő éreztem, hogy végigfut a hátamon a hideg.

– T–34-esek!– Már csak k hiányoztak – mormogta keser en Papa.ő ű– Duhaj társaságnak ígérkeznek – jegyezte meg Porta. – Nem

gondoljátok, hogy ideje lenne hazamenni?– Százhúsz méter – közölte Papa. – Bemérted ket, Sven?ő

Ha most eltolod, akkor nekünk végünk.Ezzel én is tisztában voltam, túlságosan is. Célba vettem az

els T–34-est, és anélkül, hogy tudatában lettem volna,ő l ttem. Robbanás hallatszott, aző tán füst és láng csapott ki a tankból. Nem akartam elhinni, hogy ez igaz lehet.

– Megcsináltad! – ordította Porta, és jól hátba vágott. – Megcsináltad, azannyát!

Az orosz tankoszlop megtorpant. Jobbra fordították az ágyúikat – még csak nem is sejtették, ki volt az és honnan l tt. Nyilván azt hitték, egy tankelhárító üteg lövi kető ő

valahonnan a jegenyék mögül.Megint célba vettem egyet, l ttem, és a lövedék ezúttal iső

telibe talált. A többi Tigris is csatlakozott a céllövészethez, kihasználva az ellenség tanácstalanságát. A levegő hamarosan megtelt vörös és sárga lángnyelvekkel átsz ttő fekete füsttel.

– Ez az! – rikoltotta Pici. – A t zijátéknak vége!űPapa gyanakvóan az óriás felé fordult.– Mit gügyögsz?– Nincs több l szer – jelentette vidáman Pici. Lerogyottő

Heide mellé, és belerúgott a már megint öntudatlan fickóba. – Ébreszt , lekésed a m sor végét!ő ű

Visszavonultunk, és Papa odarendelte az utánpótlást végző egységet. Mire felpakoltunk l szerrel, a T–34-esek el lettekő törölve a föld színér l, mi pedig új úti célt kaptunk.ő

Egy s r bozóton átvágva egy lapos síkságra értünk,ű ű amely valósággal feketéllett az összegy lt tankokű seregeit l. Félelmetes látvány volt egyszerre ennyi t zer tő ű ő és acéltömeget együtt látni. Legalább kétszáz Tigris sorakozott egymás hegyén-hátán.

Egy SS-tiszt, egy Obersturmführer kiszúrta a tankunkra festett halálfejet, és megvet en felénk köpött. A halálfej aő büntet ezredek jele volt. Az Obersturm a második SS-őpáncéloshadosztályhoz, a „Das Reich”-hoz tartozott. Ez talán az egész német hadsereg legarrogánsabb alakulata volt. Hogy megmutassuk neki, tényleg olyan kemények vagyunk, mint amilyennek látszunk, egy emberként beintettünk neki.

A parancs úgy szólt, hogy délnyugat felé kell továbbmenni, Szinegorszki felé, ahol egy egész hadosztályunkat bekerítette az ellenség. A rádiónkkal mi is tudni fogtuk kétségbeesett segélyhívásaikat.

Egy óra múlva ott voltunk. Ellenséges tankok hiányában egykett re szétvertük az oroszokat, felszabadítva a bajbaő jutott csapatokat, ahol h sként fogadtak minket. A gondő csak az volt, hogy kiderült, egy SS-hadosztályról van szó. Ha ezt már az elején tudjuk, nem igyekeztünk volna ennyire. Az SS-t még az oroszoknál is jobban gy löltük.ű

Újabb parancsot kaptunk: visszavonulni, amíg még lehet.

Percek alatt felszedel zködtünk, és útnak indultunk, deő nem jutottunk messzire: egy osztag JL2-es vadászbombázó t nt fel. Szétszóródtunk és bemenekültünk az utatű szegélyez erd be. A tankjainkkal sikerült megúsznunk aő ő támadást, a többi egységb l azonban nem sok maradt. Aő bombázók végül elhúztak kelet felé, de megint felt ntű helyettük néhány orosz gyalogsági hadosztály a távolban.

Mercedes rnagy megő nézte a térképet, aztán összedugta a fejét Gaun hadnaggyal, a térképésszel.

– El kell t nnünk innen, amíg még lehet. Ha sokáigű totojázunk, elvágnak minket a többiekt l.ő

– Mi legyen a sebesültekkel?Az rnagy végigpásztázta látcsövével a közeledő ő oroszokat,

megint a térképre nézett, aztán megrázta a fejét, és felmászott a tankjára.– A mozgásképteleneket kénytelenek leszünk sorsukra hagyni.Gaun szeme elkerekedett.– Azt nem lehet, uram. Tudja, hogy az oroszok nem ejtenek foglyokat.

Nem azért mentettük meg ket, hogy most halálra ítéljük.ő– Ha nem t nünk el innen miel bb, még többen fogunkű ő

meghalni – felelte határozottan az rnagy. Azzal elt nt aő ű tank belsejében.

A parancsnoki Tigris mozgásba lendült. Gaun a tank után nézett, aztán a földön ül és fekv sebesültek felé fordult.ő ő Igaz, hogy SS-katonák voltak, és igaz, hogy gy löltük ket,ű ő de akkor is szánalomra méltóak voltak. Sokan kritikus állapotban voltak, szakavatott segítség nélkül nem volt esélyük a túlélésre, de még arra se volt id nk, hogyő legalább ellássuk a sebeiket. Néhány felcser megpróbálta ellátni a súlyosabb sérüléseket – nyílt töréseket, csonka végtagokat, de reménytelen volt. A katonák állapotuk dacára vidámak voltak. Legrosszabb rémálmukban se gondolták, hogy ott fogjuk hagyni ket az oroszoknak.ő Tiszta kórházi ágyról és gyönyör , hosszú combúű n vérkékr l álmodoztak, a szerencsésebbje pedig, akinekő ő ell tték valamelyik végtagját, egyenesen örömmámorbanő úszott. Számukra a csonkulás a katonai szolgálat végét, a Németországba, a családhoz való visszatérést jelentette. Mi, akik fültanúi voltunk az rnagy és Gaun köztiő

beszélgetésnek, szánakozóan pislogtunk a hadnagy felé. Nem irigyeltük azért, amit tennie kellett.

Mercedes kiadta a parancsot a távozásra. A behemót tankok, mindegyik az utolsó talpalatnyi helyig megpakolva katonákkal, a parancsnoki tank után lendültek. Beletelt néhány másodpercbe, mire a hátrahagyottak felfogták, mi történik. Düh és kétségbeesés, könyörgés és fenyeget zés hangjaiő olvadtak egyetlen iszonyatos, földöntúli üvöltéssé. Görcsösen markolászó kezek nyúltak azok után, akiknek hely jutott a tankokon. Vérz , szédelg férő ő fiak vánszorogtak felénk, visítva a fájdalomtól és a csalódottságtól, amiért ezt tettük velük. Mások négykézláb vagy kúszva vonszolták utánunk magukat, és voltak, akik csak feküdtek, és az eget bámulták üres tekintettel. Három tiszt is a tankok alá feküdt, hogy megállítson minket. Mindhármat szétlapították a könyörtelen „tigrisek”. Ez volt minden köszönet, amire háború idején számíthattál. Heil Hitler, és halj meg h sként.ő

Mi se voltunk könny helyzetben. Kétoldalt orosz tankokű t ntek fel. Egyenesen felénk robogtak, és nem kellett sokű ész hozzá, hogy rájöjjünk, elénk akarnak vágni, hogy elzárják a visszavonulás útját. Aztán döngicsélést hallottunk, és pillanatokon belül ellenséges repül kő vetették magukat ránk a felh k közül. Alig pillantottuk megő ket, egy láthatatlan er felemelt és földhöz vágott minket.ő ő

Aztán egy bomba telibe talált minket. Kész csoda volt, hogy a tank nem robbant fel. A plafonhoz présel dtünk, aztán alázuhantunk aő padlóra, egymás hegyére-hátára. Vezetékek és csövek pattantak szét, az ágyú kiszakadt a helyér l, üvegcserepekő fúródtak a b rünk alá. A világ bombák, föld, köő vek és acél szédít kavalkádjává vált, minden táncolt éső robbant köröttünk.

A vadászbombázók megfordultak, és újra ránk vetették magukat. A tankok tetején utazó „szerencséseknek” a legapróbb esélyük sem volt. Bent se volt rózsás a helyzet. Ültünk a sötét, totálkáros dobozban, fojtogató füstben, és hallgattuk az odakint tomboló t zvihart.ű Legszívesebben kirohantunk volna a bombaes be – mégő mindig jobb lett volna farkasszemet nézni a halállal, mint tétlenül ülni a sötétben, és várni, mikor robbantanak cafatokra minket.

Amikor vége lett az egésznek, nem akartuk elhinni, hogy túléltük. Mozdulni se mertünk. El ször azért, mert csapdáraő gyanakodtunk, utána pedig azért, mert féltünk – attól, amit kint látni fogunk.

Lassan, szinte vonakodva bújtunk ki a friss leveg re.ő Azok közül, akik felkapaszkodtak a tankunkra, csak egy ember maradt életben. A tankok többsége nem volt több kiégett, füstölg roncsoknál. A még viszonylag ép harcő -kocsikból a felismerhetetlenségig véres, olajos alakok merészkedtek el . Az egyiknek – négykézláb mászott elő ő egy elfacsarodott acélkoporsóból – vér spriccelt a torkán tátongó sebb l. Egy másiknak leégett a fél arca, aző elszenesedett hús cafatokban lógott a pofacsontjáról. Ehhez képest mi karcolásokkal megúsztuk: Picinek a keze kihasadt, Portának tojás nagyságú lyuk sötétlett a homlokán. Az orosz vadászbombázók jó munkát végeztek.

Barcelona támolygott felénk a csapattársaival. A tankunkra nézett, aztán ránk, majd ismét a tankunkra – mint aki nem akarja elhinni, hogy jogunk van életben lenni. Követtük a tekintetét. A Tigris siralmas látványt nyújtott. Az ágyú elszállt, a lánctalpak szétszakadtak, a motorház beroskadt. A kerekek többsége hiányzott, a benzintartályok kilapultak. A tank mint olyan megsz ntű létezni.

Döbbent csendben álltunk, míg végül Porta megrázta a fejét, kitörölte szeméb l a vérő t, és csendesen megjegyezte:

– Atyám, ez aztán egy tank volt!

Torgau. Börtönnek nevezték, de valójában maga volt a pokol. Egy hideg, szürke pokol, korbácsos-lovaglócsizmás ördögökkel, akiknek egyetlen céljuk volt csupán: kiélni állati ösztöneiket a birkacsorda szintjére redukált fogolyközösségen.

Két út vezetett kifelé Torgauból. Az egyik a kivégz osztag elé,ő a másik az orosz frontra vitt. A foglyok kilencven százaléka a falnál végezte. Meglehet, k jártak jobban.ő

HAT

ªªªªªªªªªªªª

MINDAZOKAT, AKIK még életben maradtak az ezredb l,ő visszaküldték Németországba. Talán úgy érezték, megérdemlünk egy kis „pihenést”…

A századunk a torgaui katonai börtön rségéhez került.ő Félelmet kelt hely volt már ránézésre is: szürke k falak,ő ő szürke kapuk, szürke egyenruhák, szürkére mázolt rácsok. Még maga az égbolt is, ha olyan szerencsés voltál, hogy megpillanthattad, szürke volt.

A hatalmas, kétszárnyú kapu kitárult, készségesen beengedve a börtön legújabb lakóját, egy megbilincselt férfit, akit két r kísért. A fogoly arca idegesen megrándult,ő ahogy a kapu döndülve bezárult mögötte. Valamit motyogott is magának, amib l csak annyit hallottunk, hogyő „él halott”.ő

– Fogja be a száját! – ordított rá a Feldwebel. – Mostantól csak akkor beszélhet, ha kérdezik. Erre pedig leghamarabb akkor fog sor kerülni, ha megkérdezik, akar-e kend t aő szemére.

Schmidt Feldwebel kárörvend en felvihogott. Mindig vihogott,ő ezért ragasztották rá a cimborái a „Mókamester” gúnynevet. Ez még nem is lett volna baj, ha nem kizárólag mások kárára szórakozott volna. Ebben a tekintetben nem is volt normális. A vágy, hogy folyamatosan mások szenvedésein röhögjön, beteges kényszerré fajult. Ugyanakkor semmi szokatlan nem volt ebben: Hitler börtön rei között aligha akadt olyan, akit normálisnakő lehetett volna nevezni.

Schmidt Feldwebel megnyomta a cseng t, ami messzeő bent, a „recepciónak” keresztelt irodában, Dorn Hauptfeldwebel birodalmában szólt. A foglyot bekísérték az épületbe.

A Hauptfeldwebel akkurátusan rendben tartott papírok és akták közt élte életét. Iratszekrények álltak minden sarokban, az asztalon pedig külön dróttálcák voltak az „Aláírandó”, a „Sürg s”, a „Függ ben lév ”,ő ő ő

az „Els rend en fontos” meg efféle iratok számára, hogyő ű mindenki láthassa, Dorn Hauptfeldwebel nélkül a börtön létezni sem tudna. A tollakból, ceruzákból, bélyegz kb l,ő ő tintásüvegekb l, vonalzókból és egyéb irodai kellékekb lő ő álló készlete egyszer en leny göz volt. Az íróasztalű ű ő harmadik fiókjában, egy Völkischer Beobachter* alatt – amit soha senkinek nem jutott volna eszébe elolvasni –, egy „Ragasztó” címkével ellátott, sötétzöld üveg rejt zködött.ő Valójában persze konyakot tartalmazott, ami mindig átsegítette a Hauptfeldwebelt az élet nehézségein – például ha fel kellett emelnie egy tollat, hogy aláírjon néhány levelet.

Az iroda ajtaja kinyílt, Schmidt és egy másik börtön rő nyomultak be a vadonatúj foglyot lökdösve maguk el tt.ő

– Heil Hitler! – ugatta Schmidt.Dorn, az elfoglalt ember, ügyet se vetett rá. Az asztal fölé görnyedve

ült, elmélyülve egy aktában. A dossziéban lapuló, „Gekados” („titkos”) pecséttel ellátott hivatali papírlapokra egy pornográf történet volt gépelve.

Schmidt Feldwebel diszkréten megköszörülte a torkát.– Csendet! – csattant fel Dorn. – Nem látja, hogy el vagyok foglalva?Jó egy percen át csak a titkos papírok zizegését és Dorn szuszogását

lehetett hallani. Végül Dorn gondosan összecsukta a dossziét, betette a „ragasztó” mellé a Völkischer Beobachter alá, majd méltóságteljesen kihúzta a hátát, és végigmérte a foglyot. Schmidt némán eléje tette a férfi iratait. Dorn rájuk sandított, hümmögött egyet, megvet en az egyikő dróttálcára lökte a papírokat, aztán felállt, és ráér senő megkerülve az asztalt, szétvetett lábbal megállt a fogoly el tt.ő

– Nos? – kérdezte.A fogoly megmerevedett.– Heinz Berner hadnagy, 76. tüzérségi ezred – felelte rekedt hangon.– Valóban? – vonta fel a szemöldökét Dorn. – És megkérdezhetem, mi

hozta Torgauba? Vagy talán sehr gekados?*

Berner hadnagy a padlóra szegezte a tekintetét.– Halálra ítéltek gyilkosság miatt… uram.– Egy tiszt, akib l gyilkos lett? – csóválta meg a fejétő

* Népi figyel (német)ő* szigorúan titkos (német)

Dorn. – Egy német tiszt? Hallatlan és elszomorító. És ki, ha szabad tudnom, a balszerencsés áldozat?

– A mennyasszonyom.– A mennyasszonya? – Dorn hátravetette a fejét, és felnyerített. – Ez jó!

Tetszik! Már rég hallottam ilyen jót! De ne aggódjon, Heinz Berner hadnagy, hamarosan újra találkozhat a mennyasszonyával. A magafajták számára nincs hely a német hadseregben.

Berner hadnagyot felvitték a harmadik emeletre, és bezárták egy háromszor másfél méteres cellába. Alig volt nagyobb egy koporsónál.

A hadnagy lerogyott a priccsre, és kezébe temette az arcát. Így ült, mozdulatlanul, csaknem egy fél óráig. Máris halottnak érezte magát – az élete véget ért, miel tt mégő elkezd dhetett volna. Most már bármelyik pillanatbanő megjelenhettek az ajtaja el tt, hogy kikísérjék aő kivégz osztag elé. Talán már fel is sorakoztak odakint.ő

Olyan hihetetlen volt, hogy nem is olyan régen még ott állt a potsdami katonai akadémia végz sei között, büszkénő mutogatva boldog-boldogtalannak frissen megszerzett hadnagyi rangjelzését. Aztán hazaengedték… Az állomáson az apja és az anyja várta dagadó kebellel. No és a h ségesű Else. Még most, utólag belegondolva is nehéz volt megállapítani, hogy pontosan mi is zajlott le benne, hogy mikor kezd dött az egész. Talán azon az estén, amikorő elvitte vacsorázni Elsét, és megcsókolta az étterem ruhatárában. Gyengéden befurakodott a nyelvével az ajkai közé, úgy, ahogyan azt abban a könyvben olvasta. Ki is írta? Valami amerikai… Müller? Miller? Igen, ez volt a neve. Henry Miller. A könyvet elkobozták és nagy h hóű közepette elégették, miután a fél tábor kiolvasta. Else úgy reagált a csókra, mint egy hatvanéves apáca. Két napig nem volt hajlandó szóba állni vele, és utána is csak azzal a feltétellel volt hajlandó visszafogadni t a bizalmába, hogyő megígértette vele, egyetlen ujjával sem fog hozzáérni – nemhogy a nyelvével. Else a BDM* tagja volt, és a szervezet szabályzata szerint tiszt nem m velhetett „olyasmit” a lányaikkal.ű Szüzesség a házasságig. A vágy nem létezik. Ha pedig mégis megtörténne, valami véletlen balszerencse vagy az emberi természet kiszámíthatatlansága folytán, akkor

* Bunn Deutscher Mädel – Német Lányok Sövetsége

sürg sen véget kell vetni a kapcsolatnak. Mit szólna hozzáő a Führer, ha megtudná, hogy a lányai szemérmetlenül viselkednek? Biztosan helytelenítené.

Berner mindent megtett, hogy legy zze éget vágyát.ő ő Végtére is Else a Führeré volt. Balszerencséjére azonban képtelen volt parancsolni az ösztöneinek.

– Egy német tiszt nem viselkedhet így – mondta rosszallóan Else.– Hogy?– Nagyon jól tudod, Heinz.– Akkor hogyan kellene viselkednie?– Várnia kell a házasságáig.Berner elfogadta ezt – mivel úgysem volt más választása –, bár a

potsdami katonai akadémián nem tanultak erre vonatkozó passzusokat.– Akkor házasodjunk össze – javasolta. – Egyesüljünk testileg, és attól

kezdve úgyis a feleségemnek számítasz. Mit szólsz hozzá?Else a nyakába ugrott, és néhány másodpercen át a

Henry Miller könyvében leírt szenvedéllyel csókolták egymást. Aztán Else váratlanul ellökte magát t le, ő és olyan megvetéssel nézett rá, hogy az már fájt.

– Úgy? Tehát csak ezért akarsz feleségül venni? Azért, hogy ágyba vihess? Ez undorító! Akárcsak a nemi kapcsolat. Épp ma jelentettem fel az egyik legjobb barátn met, mert nemi kapcsolata volt egy férfival.ő

Beletelt néhány órába, mire sikerült elhitetnie Elsé-vel, hogy félreismerte t. Mire sikerült, azt is elérte, amit eddigő hiába próbált: a vágy, legalábbis pillanatnyilag, kihunyt.

Aztán másnap… hogy is történt? Hogyan történt… Olyan boldogok voltak. A Kripo* kopói nem akarták elhinni, hogy nem emlékszik. Megverték, aztán „egy kis sétát” helyeztek kilátásba, ami majd fel fogja frissíteni az emlékezetét. Nem értette, mir l van szó, de biztos volt benne, hogy jót nemő jelenthet. A f felügyel néhányszor az arcába öklözött,ő ő majd azzal vádolta, hogy Else mellett más embereket is megölt.

– Meséljen nekünk róla – mondta a f felügyel . – Avassonő ő be minket, és segíteni fogunk. Elintézzük, hogy itt tárgyalják az ügyét, ne Berlinben. Mi itt, Hamburgban, sokkal

* b nügyi rend rségű ő

emberségesebbek vagyunk.Ezek után addig ütötték és rúgták, míg vért nem hányt.

rültebbek voltak, mint . Arra kényszerítették, hogyŐ ő felnyalja azt, amit kihányt, és még egyéb dolgokat is m veltettek vele, amire inkább nem akart visszaemlékezni.ű Végül el zetes letartóztatásba helyezték. A fogda rei mégő ő brutálisabbak voltak, mint a rend rök. Eltörték két ujját,ő egyet-egyet mindkét kezén – a középs t, mert mintő mondták, ez a legfájdalmasabb, és három helyen is könnyedén el lehet törni. Az orvos, aki ezután megvizsgálta, mulatságosnak találta az esetet.

– Elcsúszott a padlón, mi? Elképeszt , hogy újabban hányő fogollyal meg nem történik. Mindig mondom nekik, hogy nem kellene annyira kisuvikszolni a padlót. Legközelebb a nyakát töri valaki.

Most meg ide került, Torgauba. Éppen Torgauba! Ez a név a szenvedés, a pokol, a halál szinonimája volt.

A hadnagy hangosan zokogni kezdett, mint egy kisgyermek. Nem akart meghalni, még tiszthez méltóan se – ha legalább ezt megadják neki. Még nem készült fel a halálra. Még csak húszéves volt, tele hazafias buzgósággal. Harcolni akart, a hazáért, a Führerért, a német nép és a saját dics ségéért. rültség lenne veszniő Ő hagyni egy ilyen tisztet. Mit tehetne? Írjon Halder Generaloberstnek?** Igen. Halder biztosan segítene. Egészen biztosan. Kötelessége írni neki. Nem maga miatt, hanem Németország érdekében.

Berner felpattant, és a cella ajtajához ugrott. Megragadta a vasrácsot, és kiüvöltött a folyosóra:

– Levelet akarok írni! Levelet akarok írni!Kintr l vaő laki rávert az ajtóra.– Pofa be odabent!A hadnagy lehuppant az ajtó mellé állított székre. Kábán

ült, a kinti neszeket hallgatva. Nem sok hallgatnivaló volt az rök lépteit és a kulcszörgést leszámítva, és mindkettő ő

rettegéssel töltötte el. Valahányszor meghallotta ket, aztő képzelte, hogy érte jönnek.

A Kripo vérebei úgy kezelték, mint valami pszichopatát, a bíró pedig sajnálatát fejezte ki, amiért csak egyszer végezhetik ki, és nem legalább

** vezérezredes

tízszer. Pedig még arra sem emlékezett, hogy mit csinált Elsével. Szerette a lányt, sose ártott volna neki.

Részeg volt. Túl részeg volt ahhoz, hogy tökéletesen ura legyen önmagának, de nem elég részeg ahhoz, hogy ne tudja, mit csinál. Arra is emlékezett, hogy letépte magáról a nadrágot. Else sikított és rúgkapált, de senki nem hallotta. Vagy ha hallották is, nem tör dtek vele.ő Ennek is a háború volt az oka. Az emberek annyira hozzászoktak az er szakhoz, hogy már ügyet se vetettekő rá.

Else keményen a sípcsontjába rúgott. Fájt, de mégiső csak nevetett rajta, és még jobban megszorította a lány csuklóját.

– Eressz el! Eressz el!Nem eresztette el. Nem, nem állt szándékában. Else úgy

verg dött, mint egy rült. Disznónak nevezte, éső ő vadállatnak meg zsidónak – ez volt a három legdurvább sértés, amit a lányszövetség h tagjakű ént ismert. Aztán Else az arcába ütött, és valahogyan levertek egy sèvres-i vázát a kandallópárkányról. Még arra is emlékezett, hogy egy drezdai porcelánváza is hasonló sorsra jutott, akárcsak egy metszett kristálypohár és néhány giccses, de méregdrága nipp.

Ezekre mind emlékezett, de arra már nem, hogy utána mi következett. Nem emlékezett például arra, hogy marokszám kitépte volna Else haját, vagy hogy addig harapdálta volna, míg vére serkent. Arra sem emlékezett, hogy leteperte a földre, hogy kétszer belel tt közvetlen közelr l aő ő császár portréjába. Nem emlékezett rá, hogy belemélyesztette a fogait Else torkába, és hogy az addig merev, görcsös test elernyedt, puhává vált. Mindezekre nem emlékezett.

Amikor magához tért, ölébe vette a lányt, és ringatni kezdte. Aztán észrevette, hogy a feje lehanyatlott, mint egy rongybabáé, és erre sírni kezdett. Körös-körül alvadt vér és üvegcserép volt a szoba. Else pedig nem akart magához térni, bármennyire is rázogatta. Apránként rájött, hogy a lány halott, de annyira megrémült, hogy nem akarta elfogadni ezt.

– Ne szórakozz velem! – kiáltott rá, és dühösen megrázta. – Csak teszed magad! Nem lehetsz halott! Nem vagy halott!

Pedig az volt. A hadnagy kirohant a szobából, félmeztelenül és vért l ragacsosan, s addig rohangáő lt fel-alá az utcákon, míg el nem kapták.

Súlyos, csizmás léptek dobbantak a folyosón. Berner hadnagy megdermedt. Hideg verítékcseppek gördültek végig a halántékán. Mi ez? Érte jönnek?

Valaki káromkodott. Újabb csizmák csikorogtak. Aztán csend lett.A hadnagy az ajtóhoz lépett, és megpróbált kilesni. A

cseng gombra tette az ujját. Mi lenne, ha megnyomná?ő Csak hogy lássa, mi történne? De tényleg akarja tudni? Habozott. A keze remegni kezdett a cseng felett. Ki jönneő be, ha csengetne? Az egyik r nyilván. Egy tizedes vagyő valami más, alacsony rangú személy. Minek álljon szóba ,ő egy tüzér hadnagy egy ilyen senkivel?

Valami súlyosat vonszoltak el az ajtó el tt. Egy testet?ő Talán egy másik szerencsétlenért jöttek el, hogy elkísérjék utolsó útjára, és az illet elájult a féő lelemt l. Vajon is elő ő fog ájulni, ha érte jönnek? Elképzelte ket a puső káikkal és az acélsisakjaikkal, és biztos volt benne, hogy képtelen lesz bátran viselkedni. t is úgy fogják elvonszolni, mint ezt aŐ másikat az el bb…ő

Újabb léptek. Heinz Berner hadnagy reszketve a falnak lapult, és az anyjához könyörgött. A szíve majdnem leállt a rémülett l, amikor a léptek épő pen az ajtaja el tt álltakő ő meg. Kulcs csikordult a zárban. Hát ilyen érzés az, amikor eljönnek az emberért. Amikor elérkezik a vég. Érte jöttek…

Egy roppant méret Obergefreiterű * állt az ajtóban. A tankosok fekete egyenruháját viselte, a büntet alakulatokő halálfejes karszalagjával. Szánakozóan méregette t egy-őkét másodpercig, aztán vállat vont, és behúzta maga mögött az ajtót.

– Rosszul mennek a dolgok, mi? Nem éri meg manapság tisztnek lenni. Komolyan mondom, inkább vagyok egyszer ,ű de szabad katona, mint hogy tiszt lennék, bezárva egy cellába.

Heinz Berner elképedve figyelte, hogy az Obergefreiter otthonosan leül a priccs szélére, és int neki, hogy telepedjen melléje. Társalogni egy közkatonával? Ez elképzelhetetlen. Hol marad a ranggal szembeni tisztelet, amir l annyit regélnekő a potsdami akadémián? Végignézett magán, mintha ezek

* Gefreiter – rvezet (német)ő ő

után már maga sem lett volna biztos benne, hogy tüzér hadnagyi egyenruháját viseli. Pedig az volt rajta, de ez a mafla Obergefreiter ügyet sem vetett rá. Életében el szörő Heinz Bernerben kétségek támadtak a Potsdamban tanítottak igazságtartalmát illet en.ő

– Hallgass rám, ecsém – sercintett az Obergefreiter a szemközti fal tövébe.

Ecsém! Ez a mamlasz öccsének mert nevezni egy hadnagyot! Berner tiltakozni akart, de aztán eszébe jutott, hogy hol van, és inkább tartotta a száját. Lerogyott a priccsre. Az er kiment a lábából. Az Obergefreiter mégő mindig magyarázott, de Bernernek fogalma se volt, hogy mir l. Csak bámult maga elé bambán, mígnem lassan beleő nem ivódott a tudatába, hogy az Obergefreiter pisztolya karnyújtásnyira van t le. Ott lógott mellette, a férfi oldalán,ő várva, hogy kikapja a tokjából és használja. Az övére akasztott kulcscsomóról nem is beszélve… Ellenállhatatlan kísértés kerítette hatalmába Bernert. Az Obergefreiter nagydarab férfi volt, egy igazi óriás. Az ilyenek, mint az köztudott, mindig lassúbbak, biztatta magát Berner. Lassabban mozognak, és valószín leg agyilag isű lassúbbak. Egy jól irányzott ütés a pisztoly agyával, és az Obergefreiternek annyi. Úgyse lenne nagy veszteség. Heinz Berner légzése felgyorsult az izgatottságtól. Az Obergefreiter tovább beszélt.

– A helyzet az, ecsém, hogy bátorságot kell merítened valahonnan. Ha pánikba esel, csak magadnak ártasz. Úgy értem, ha már ott vagy, akkor úgyis vége, miel tt mégő felfognád, mi történik veled. Semmi kínszenvedés meg ilyesmi, mint az akasztásnál… Jut eszembe, ha összehaverkodsz az orvossal, akkor esetleg ráveheted, hogy beadjon neked valamit el tte. Az rnagy is eztő ő csinálta, akit tegnap vittek el. Ha jól ügyeskedsz, elviselhet bbé tudod tenni magadnak az életed hátralevő ő részét. Ha szükséged lenne valamire, csak szólj, és én megnézem, mit tudok tenni. Csak egy szót se senkinek, ne feledd…

Elfordította a fejét, hogy sercintsen még egyet. Ebben a pillanatban Berner kikapta a pisztolyát, és felpattant.

– Fel a kezekkel!

Pici engedelmesen felemelte ménk nagy testét aű priccsr l. Tátott szájjal a hadnagyra nézett, aztán aő pisztolya után nyúlt, és megállapította, hogy az nincs a helyén. A hadnagy idegesen csettintett az ujjaival.

– A kulcsokat.Pici szomorúan megingatta a fejét, majd leakasztotta a kulcscsomót,

és a fogoly elé tartotta. Abban a pillanatban, ahogy az utána nyúlt, Pici másik ökle – meghazudtolva minden elméletet, amit a hadnagy a nagy test ekr l hallott –ű ő lesújtott. Picinek soha nem kellett kétszer ütnie. A tüzér hadnagy a földre rogyott. Pici elszedte t le a pisztolyt, éső vállat vont.

– Szerencsétlen hülye – mormogta minden gy löletű nélkül.

Bezárta a cella ajtaját, aztán végigcsörtetett a folyosón. Összefutott Portával, aki t n dve néhány szürkeű ő egyenrongyot visel elítéltet nézett. Egy hidegvő íz-csap körül álltak, és a csajkáikat lötykölték kedvetlen, gépies mozdulatokkal.

– A 839-es nekem támadt – dünnyögte Pici. – Nem sokra ment vele.– Aha – bólintott közönyösen Porta, aztán hátrafelé intett a fejével. –

Nincs kedved huszonegyezni?Bementek a vécére. Ez volt az egyetlen hely, ahol kártyázni

lehetett, köszönhet en a fülkékkel szembe helyezettő tükörnek, melyen át szemmel lehetett tartani a mellékhelyiség bejáratát. Porta el vett egy pakkő szamárfüles kártyát és két méretre vágott cigarettát. A méret itt azt jelentette, hogy a cigarettát be lehetett fordítani a szájüregbe, ha ne adj’ isten bejött volna valaki szemlét tartani. Vogel Oberstleutnant*, a börtönparancsnok úgy döntött, a dohányzást is fel kell venni arra a hosszú listára, amely a „szigorúan tiltott” dolgokat tartalmazza. Ha egy katona megsértette ezt az értelmetlen házirendet, komoly büntetésre számíthatott. Vogel ugyanis nem véletlenül szabályozta be ennyire az alárendeltek életét: ezzel biztosította magának a folyamatos utánpótlást a szadista hajlamai kiéléséhez szükséges delikvensekb l.ő

A huszonegyezés háborítatlanul folyt mintegy húsz percig, aztán pillanatok alatt vége szakadt, amikor a börtön káplánja, Von Gerdesheim jelent meg a tükörben.

* alezredes (német)

– Az Úr legyen veletek, fiaim.A lelkész atyaian Portára és Picire mosolygott. A

kártyáknak és a cigarettáknak már nyoma sem volt. Pici ájtatosan fejet hajtott, noha valójában gy lölte a papokat.ű

– Magával is, atyám. Remélem, a világ jól bánik önnel.A káplán szemöldöke összerándult. Érthet módon gyanúsnakő

találta Pici jámbor viselkedését. Pici vigyorogva összekulcsolta a két kezét a hasán, úgy, ahogy azt a papok szokták tenni. A káplán megköszörülte a torkát.

– Mondd csak, fiam… hiszel te Istenben?Pici szeme elkerekedett.– Remélem, atyám – felelte megbotránkozva.– Bevallom, meglep, hogy hív embert találok aő

közkatonák soraiban. Különösen ha olyan ezredb l való,ő mint a tied, fiam. Hogy finoman fogalmazzak, meglehet sen szokatlan.ő

Pici üdvözült mosollyal a mennyek felé emelte a tekintetét.– De… khm, nem emlékszem, hogy láttalak volna az istentiszteleteken.A káplán szinte menteget zve mondta ezt, mintha biztoső

lett volna benne, hogy Pici ott volt, csak éppen nem vette t észre. Pici levette a szemét a mennyezetr l, és nyájasaő ő n

a papra nézett.– Biztosíthatom, atyám, hogy rendszeresen eljárok templomba minden

augusztus 15-én.– Valóban? És megkérdezhetem, mit l olyan fontoső

neked ez a dátum?– A szent sz z miatt – kiáltott fel lelkesen Pici. – Mindenű

augusztus 15-én, óram pontossággal, elmegyek aű templomba az tiszteletére.ő

A káplán megrázta a fejét.– De drága fiam, miért éppen ezen a napon?– Nos, ide figyeljen, atyám – hajolt közelebb hozzá Pici. –

Hisz maga a szent sz zben vagy nem? Mert végül is ez az,ű ami számít.

A káplán feje kezdett elvörösödni.– Éspedig?– Heródes egy szar alak volt – vont vállat Pici. – Szent

Bernát pedig ivott, mint a kefeköt . Mindig bevedelte aő

misebort.Feltehet en ez volt minden, amit Pici a vallásról tudott,ő

vagy legalábbis tudni vélt, de annál büszkébben osztotta meg a káplánnal.

– Elment az eszed, fiam? – förmedt rá a káplán, de a következ pillanatban, er t véve magán, már ismétő ő jóindulatúan, hízelg en mosolygott. – Miért mondasző ilyeneket? Mi örömöd telik benne?

Pici is csupa mosoly volt.– Ha nagyon érdekli, atyám, akkor elmondom magának. Amikor gyerek

voltam, kábé ekkora, ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy elmenjek az Orsolya-rend zárdájába Egerbe. Tudja, miért? Mert egyszer azt hallottam, hogy el van nekik téve néhány liter a szent sz z tejéb l. Aztánű ő megtanultam számolni, és akkor rájöttem, hogy mivel Jézus már feldobta a talpát néhány száz éve, és a tej nem lehet valami jó állapotba’ mostanára. Ugye világos? Szóval…

– Ebb l elég! – A káplán elhátrált Picit l, mintha az lepráső ő lett volna. – Mi a neve, Obergefreiter?

Pici vigyázzba vágta magát.– Wolfgang Creutzfeld, 27. tankezred. Els zászlóalj,ő

ötödik század. Jelenleg a torgaui katonai börtön „C” szektorában teljesítek rszolgálatot. És ha ez megkönnyíti aő dolgát, atyám, a cimboráim „Pici”-nek szólítanak.

Pici el rehajolt, hogy lássa, mit irkál a noteszébe aő káplán.

– Ennek következménye lesz – ígérte az atya, azzal mérgesen összecsapta a füzetet. Kiderült, hogy nem is notesz, hanem énekeskönyv, ebbe írta bele Pici személyi adatait. Pici nem is próbálta leplezni, hogy mennyire meg van illet dve.ő

A káplán lelkivilágát annyira felkavarták Pici hülyeségei, hogy elfelejtette feladni az utolsó kenetet egy bizonyos Kraus közrend rnek, akit így az egyház áldása nélkül kellettő kivégezni. Nem mintha az illet kérte volna, s t haő ő felajánlják neki, minden bizonnyal elutasítja. Kraus utolsó szavai ugyanis ezek voltak: „Halál Hitlerre!”

Az ügy további következményeként Pici nyolc nap magánzárkát kapott. Három nappal azután, hogy kiengedték, Portával jól berúgtak, aztán elkalapálták a káplánt. Szerencséjükre a káplán az

ütlegelésekt l amnéziát kapott, így megúszták aő felel sségre vonást. Nem sokkal kés bb a káplántő ő áthelyezték a glatzi katonai börtönbe. Itt tartóztatták le az oroszok 1945 májusában, és itt akasztotta fel magát nem sokkal ezután.

Gustav Dürer harmincegy éve szolgált a hadseregben, és huszonnyolc éve volt a torgaui katonai börtön f foglárja. Dornő Hauptfeldwebel, aki egyébként nem sokba nézte, azt mondta róla, hogy és a hozzá hasonlók alkotják a legy zhetetlen némető ő hadsereg gerincét.

A német hadseregre azonban elkerülhetetlenül rávirradt a nap, amikor ezt a Gustav Dürer nevezet csigolyátű összeroppantották. S t mintha ez önmagában nem lett volnaő elég, az egyik elítélt tette vele. Miután Gustav Dürer ily módon a börtön szégyenfoltjává vált, a kötelességtudó Dorn rögtön le is szedette a nevét a „Becsülettábláról”, a személyes holmijait máglyára vetette, és mindent elkövetett azért, hogy „annak a kreténnek” még az egykori létezését is elfelejtse. A német hadsereg gerincének nem volt szüksége Gustav Dürer-félékre.

Néhány emléktárgy azért megmaradt az egykori f foglártól:ő két üveg vodka és négy üveg konyak, amelyek most a Völkischer Beobachter alatt lapultak, a „ragasztó” társaságában. Persze, ezeket csak azért tette el Dorn, hogy bizonyítékul szolgáljanak Gustav Dürer alkalmatlanságára…

HÉT

ªªªªªªªªªªªª

HIDEG, SZÜRKE reggel volt. A leveg ben s r ködfüggönyő ű ű lebegett, az udvar köveit vékony, nyálkás jégréteg lepte be. Papa az ajtóban állt, fázósan összehúzódva, az elítéltek kint toporogtak az udvaron, a hidegt l elkékült ajkakkal. Azok,ő akikben még volt elegend energia – és akarater –, fel-aláő ő rohangáltak, hogy felmelegítsék magukat. Egy-két embernek cigaretta lapult a tenyerében. Papa megengedte nekik, hogy dohányozzanak a séta alatt, noha ez, „természetesen”, szigorúan tilos volt.

A többiekt l távol, magába roskadva, üveges tekintettel,ő Lindenberg Feldwebel álldogált. A jobb keze alól kékesszürke füstcsík szállt az ég felé – Porta szánta meg egy cigarettával. Nagylelk ajándék volt: ha a paű rancsnok tudomást szerez róla, Portának, hatvannapi magánzárkába kerül.

A többi elítélt tisztelettudóan magára hagyta Lindenberget a gondolataival. Az a hír járta, hogy a következ nap reggelére t zték ki a kivégzése id pontját.ő ű ő Az egész börtön tudott róla, hogy el z nap a káplánő ő meglátogatta, és az rség els szakaszának második rajaő ő azt a parancsot kapta, hogy pénteken reggel 4.15-kor jelentkezzen a fegyvertár el tt. Mindenki tudta, mit jelentő ez: mindenki fog kapni két golyót; két golyót a régi, kerekded fajtából. Azt senki nem tudta, hogy miért mindig a kerekded golyót használják a kivégzéseken, de mindig ezt kapta mindenki.

Heinz Berner hadnagy Lindenbergre sandított. Vajon milyen érzés lehet tudni, hogy ütött az órád? t n dött. Megborzongott a hidegt l –ű ő ő és a félelemt l. Már negyedik hete volt Torgau lakója, éső minden egyes napja azzal kezd dött, hogy várta, mikorő fogja meglátogatni a káplán. Isten szolgájának vagy inkább a halál angyalának a felbukkanása ugyanis azt jelentette, hogy az elítéltnek még legfeljebb harminchat órája van hátra az életb l. Az id nem enyhítette a félelmét, hanemő ő éppen ellenkez leg: a tudat, hogy minden egyes napő

közelebb viszi a véghez, csak tovább növelte a rettegését.Az ifjú hadnagy sokat tanult a négy hét alatt. Mindent tudott a rózsaszín

aktákról, az aláírt és ellenjegyzett kivégzési engedélyekr l,ő amelyek valahonnan fentr l jöttek, és mint minden papír,ő Dorn Hauptfeldwebel irodájában kötöttek ki. Tudta, hol tartják a kivégzéseket, és hogy a halálraítélteket a börtönben szolgáló tankezred katonái viszik ki. Többet tudott a kivégzésekr l, különösen a Torgauban végrehajtottő kivégzésekr l, mint fontoskodó potsdami tanáraiő együttvéve.

Berner hadnagy a hideg kövön ült, hátát a latrina k falának vetve. Egy Kurt Schwartz nevezet parasztlegényő ű kuporgott mellette, de egyikük se szólt a másikhoz. A börtön lakói együgy nek tartották Schwartzot, de talán jobű -ban illett volna rá a „nem normális”. A fiú már több mint hat hónapja ült Torgauban. A halálos ítélete ellen benyújtott fellebbezést már kétszer visszautasították, és a harmadik elutasítás folyamatban volt. Schwartz persze err l mit semő tudott. Élete els tizennyolc évét marhák társaságában tölő -tötte, így az emberi hülyeségr l – a „normálisok”ő szokásairól – nem sokat tudott. Így fordulhatott el , hogyő amikor besorozták, képtelen volt felfogni a tényt, hogy immár a hadsereg tulajdona, és mint ilyen többé nem mehet-jöhet kedve szerint. Maradt, amíg illend nek érezte,ő de aztán eljött a tavasz, a mez gazdasági munkák ideje.ő Egy péntek este Schwartz szépen összepakolt, vállára vetette a puskáját, és kisétált a laktanyából. Amikor ha-zaért a tanyájára, a puskát és a szerelvénye többi részét elrejtette egy nagy halom krumpli alá a cs rbe, aztánű folytatta ott, ahol a besorozása el tt abő bahagyta. A katonai rend rségnek nem volt nehéz dolga: meg se kísérelteő eltüntetni a nyomait. Jókedv en fogadta ket, mintha régenű ő látott barátok lettek volna.

– Grüss Gott!*

– Heil Hitler! – felelte a különítményt vezet Feldwebel. –ő Kurt Schwartzot keressük. Nem maga az véletlenül?

– Igen, én vagyok az – bólogatott készségesen Kurt. – Mit

* Isten hozta! (német)

tehetek magukér’? De gyorsan mondják, mer’ jön az es , éső még sok odakinn a tennivaló.

– A francba az es vel! – mordult fel a Feldwebel. – Velünkő jön, mégpedig azonnal. Hadbíróság vár magára.

– Rám? – kérdezte értetlenül Kurt. – Miért várnak rám? Nekem senki nem mondott err l semmit.ő

Kurt csak akkor kezdte gyanítani, hogy valami nincs rendben, amikor a Feldwebel türelmét vesztve ütlegelni kezdte, és azt kérdezte t le,ő hova rejtette el a puskát. A négy acélsisakos férfi látványa most már nyugtalansággal töltötte el, de még mindig nem értette, hogy miért haragszanak rá. Talán azért, mert köszönés nélkül jött el a laktanyából?

A Feldwebelt legf képpen az érdekelte, hol a puska.ő Fenyeget zött és ígérgetett, aztán hosszan ecsetelniő kezdte, milyen következményekkel jár a dezertálás, de Kurt semmi pénzért nem volt hajlandó elárulni a fegyver rejtekhelyét. Az azonban, hogy „az engedély nélküli eltávozás” és a „dezertálás” közti, látszólag jelentéktelen különbség egyben a börtön és a halálbüntetés közti különbséget is jelenti, már felfoghatatlan volt számára.

Még most, hat hónap után se tudta elhinni, hogy kivégzés vár rá. Minden nap, valahányszor Pici sétaid bő en kinyitotta a cellája ajtaját, ugyanazt kérdezte:

– Ma van a napja?Pici erre megrázta a fejét, és közölte:– Nem.Mire Kurt vállat vont, és sztoikus nyugalommal megkérdezte:– Akkor talán holnap?Erre Pici vont vállat.– Talán.De két különböz dologról beszéltek: Pici a kivégzésr l,ő ő

Kurt a hazatérésr l.őEgy sz ke, agyontüntetett Oberleutnantő * rohangált körbe-

körbe az udvaron. Két hónapja volt Torgau lakója. Egy berlini bombázás során elvesztette feleségét és három gyermekét. Elevenen bennégtek egy pincében. Mivel nem kapott engedélyt, hogy hazajöjjön a temetésükre, az Oberleutnant papírokat hamisított magának, és visszatért Berlinbe. Szinte

* f hadnagy (német)ő

azonnal elkapták, és a hadbíróságnak tíz percébe sem telt meghoznia az ítéletet: dezertált és okmányokat hamisított, tehát halálbüntetést érdemel.

Egy lépcs tetején id s alezredes üldögélt, fakókékő ő szemével a távolba révedve. Megtagadva a felülr l érkezettő parancsot, kimentette ezredét az oroszok csapdájából. A hadbíróság egy percig sem kételkedett benne, hogy gyáva, jellemtelen alak, aki nem csupán elmenekült az ellenség el l, hanem ráadásul szabot r is.ő ő

Nemi er szak, gyilkosság, lopás, „gyávaság”, dezertáláső – bármelyiket követted is el, szinte biztos volt, hogy kivégz osztag el tt fogod végezni.ő ő

– Nem tartja kellemetlen feladatnak, hogy olyan embereket kell lel nie, akiő ket személyesen is ismer? – kérdezte meg egyszer egy lovassági tiszt Heidét l.ő

– Miféle kérdés ez? – morogta Heide.– Érdekelne. Én úgy gondolom, egészen más az életért küzdeni a

fronton, és olyan embereket megölni, akiket nem ismersz – s akik megölnének, ha nem te végeznél el bb velük –, mintő hidegvérrel lepuffantani egy védtelen embert, akivel hónapokon át naponta találkozol. Tudom, hogy parancsot hajtanak végre, de akkor is, milyen érzés, ha eljön a pillanat, és meg kell húzni a ravaszt?

– Hogy lehet ilyen baromságot kérdezni? – fakadt ki Heide. – Mit érdekli, hogy mit érzek én? Én se kérdezem magától, hogy mit érez!

– Nem, de megtehetné. Én nem tiltakoznék – tette hozzá szelíden a tiszt. – Nem szégyellném kimondani, hogy félek. Mindig azzal kelek fel reggel, hogy ez lesz az a nap, amikor be fog lépni hozzám a káplán, és ilyenkor annyira megrémülök, hogy legszívesebben csak visítanék és visítanék. Az benne a mulatságos, hogy a fronton soha nem éreztem ilyent. Odakint tudod, hogy jó esélyed van f be harapni, de…ű

– Befogná végre? – förmedt rá Heide. – Anélkül is épp elég bajom van, hogy a maga siránkozását hallgatnám. Hagyja abba a nyafogást, és inkább vésse az eszébe: én nem ismerem magát, soha nem is ismertem, és nem is akarom megismerni. Maga nem több számomra egy átkozott számnál!

A tiszt a fejét ingatta, majd elmosolyodott.– Nagyon is jól ismer. Az összes szerencsétlen ördögöt

ismeri, aki itt sínyl dik. Mindannyiunkat ismő er, és soha nem fog elfelejteni minket.

Kint az udvaron Papa megfújta a sípját. Az értékes egy óra lejárt, az elítélteknek vissza kellett menniük a sötét, sz k cellákba. Engedelmesen ketű tes sorba fejl dtek, éső indultak volna befelé, amikor Gustav Dürer Feldwebel, a szektor parancsnoka jelent meg az ajtóban. Az elítéltek rémülten megtorpantak; mindenki igyekezett elbújni az el tte állók háta mögé. Általánosan elfogadott tény volt,ő hogy Gustav Dürer nem emberi lény. Az rök legalábbő annyira rettegtek t le, mint az elítéltek, s t olybá t nt,ő ő ű mintha még maga a börtönparancsnok is nyugtalanul viselkedett volna a társaságában – Dürer állítólag jó kapcsolatokkal rendelkezett a Gestapónál.

– Maga! – A fenevad Lindenbergre mutatott. – Velem fog jönni!Lindenberg arca elfehéredett. A szerencsétlen férfi

megtántorodott, és el is esett volna, ha a többiek segít készen el nem kapják. Ebben a pilő lanatban mindenki, még Papa is meg volt gy z dve róla, hogy Lindenbergető ő most rögtön el fogják vezetni, hogy kivégezzék. Az efféle trükkök Dürerre vallottak: hozzászoktatni az elítélteket a rutinhoz – a káplán látogatása azt jelentette, hogy még harminchat órád van hátra az életb l – aztán hirtelenő felrúgni az egészet, pánikot és bizonytalanságot keltve.

Amikor Lindenberget elvezették, a jelenlev k biztosak voltakő benne, hogy utoljára látják. Maga Lindenberg se volt ezzel másképp. Beletelt némi id be, mire felfogta, hogy aő Stabsfeldwebel* nem a kivégz osztag elé viszi, hanem egyő irodába. Az irodában egy n várta. Egy tipikuső nemzetiszocialista párti n , magas és férfias, fehér b r ,ő ő ű árjásan sz ke. Barna egyenruhát viselt, kezében dossziétő szorongatott.

– Maga Hermann Lindenberg Feldwebel? – kérdezte a n .őLindenberg se látott, se hallott a félelemt l. A nő ő

türelmetlenül megismételte a kérdést:– Maga Hermann Lindenberg Feldwebel vagy nem?– Én vagyok – hajtott fejet el tte Lindenberg. – Igen.ő– Van itt néhány papír, amit alá kell írnia. Tessék. – A nő

a kezébe nyomta a dossziét. – Nem szükséges elolvasnia,

* törzs rmester (német)ő

elég, ha aláírja ket, de azért a rend kedvéért elmondom,ő hogy ezzel a dokumentummal lemond a fiáról, akit így az állam fog a továbbiakban nevelni.

– Mi?Lindenberg felkapta a fejét, és a n re nézett. A nő ő

gúnyosan rámosolygott húsos ajkaival.– Hallotta, amit mondtam. A feleségét alkalmatlannak

találták a gyereknevelésre. Az a német n , aki magafajtaő dezert röket és szabot röket rejő ő teget az otthonában, nem érdemli meg ezt a megtiszteltetést. Hálás lennék, ha azonnal aláírná. Sok kellemetlenségt l megkímélhetneő mindkett nket.ő

Lindenberg megtörölte a kézfejével a homlokát; f kéntő azért, hogy csináljon valamit – valamit, ami segít megállni, hogy ne vágjon oda visszakézb l ennek a banyának.ő

– És ha nem írom alá? – sandított a n re.ő– Alá fogja írni. Ez parancs. A társadalmunk számára maga

és a felesége megsz ntek létezni. A fiú az államé. Az államű fogja ruházni, etetni és nevelni, hogy megbízható állampolgárrá válhasson.

Lindenberg odalépett a n höz, és megvet en az arcábaő ő köpött.

– Ez minden, amire t lem számíthat.őMint az várható volt, Gustav Dürer püfölni kezdte a

gumibotjával. A n megtörölte az arcát, aztán mosolyogvaő hallgatta Lindenberg jajgatását.

– Most már aláírja?– Nem írok alá semmit – zihálta Lindenberg.Újabb ütlegek, újabb nyögések.– Nem írok alá semmit!– Ez nevetséges – fakadt ki váratlanul a n . – Azt hittem,ő

jobban kézben tartják az elítéltjeiket. Én mindenesetre nem érek rá itt téblábolni. Majd holnap visszajövök a papírokért. Addigra írassa alá ket.ő

Dürer magabiztosan elvigyorodott.– Meglesz.– szintén remélem.Ő– Mérget vehet rá. Megvannak a módszereink. Sehr gekados…

– Akkor magára bízom.– Csak tessék. Örömmel vállalom.A n kiment, Dürer becsukta utána az ajtót. Halkan,ő

fenyeget en. Aztán Lindenberg felé fordult.ő– Nos… akkor azt akarja, hogy munkához lássunk?– Csináljon, amit akar – mondta összeszorított fogakkal Lindenberg. –

Holnapra én már úgyis halott leszek. Fölöttem már nincs hatalma.– Gondolja?– Tudom.– Nos, majd meglátjuk, barátom. Addig is mindent megteszünk, hogy

a lehet legkényelmetlenebbül töltse el élete utolsó óráit.ő És garantálom, nagyon kényelmetlen órák lesznek.

Lindenberg szemébe nevetett, örömittasan, mintha már el re élvezte volna az elkövetkezend élvezetek ízét.ő ő

– Talán azzal kellene kezdenünk, hogy összetörjük a teste összes csontját. Az összes alatt azt értem, hogy az összest. Több mint kétszáz csontja van, ha nem tudná… És ez még csak a kezdet lesz. Mire végzek magával, könyörögni fog a kivégz osztagért.ő

Lindenberg, egészen váratlanul, bevadult. Üvöltve Dürerre vetette magát, és belekapaszkodott a foglár torkába. A meglepett Dürer hátraesett, magával rántva a még mindig a torkát markoló Lindenberget. Most már mindketten rjöngtek, mint két vérengz vadállat. Lindenbergő ő

belemélyesztette az ujjait a foglár nyakába, és tépte, marcangolta a férfi húsát. Dürer szeme kidülledt, arca ellilult, nyakából patakzott a vér.

Pici egy emelettel feljebb, éppen az iroda felett lévő szobában tartózkodott, hallotta a dulakodás zaját. Lerohant, hogy megnézze, mi folyik, de miután bedugta a fejét a szobába, és látta, hogy mi a helyzet, csendben visszacsukta az ajtót, és kirohant a latrinába, ahol Heide és Porta kockajátékkal múlatta az id t. A két tetten ért játékoső majdnem szörnyethalt a rémülett lő .

– Ezt most felejtsétek el! – Pici berontott a legközelebbi fülkébe, lehúzta a vécét, aztán már ugrott is a következ höz, azt is lehúzta, és így tovább. – Csapjatokő zajt, mindegy, hogy mivel, csak gyorsan! Lindenberg most gyilkolja Dürert!

– Te viccelsz!– Menj és nézd meg, ha nem hiszel nekem.– Nem hiszek – mondta Heide –, és ha átversz minket, megfojtalak. –

De azért felkapott egy súrolókefét, és az ablaknak csapta, aztán felrúgott egy vedret, majd lelkesen csapkodni kezdte az ajtókat. Porta ezalatt kiengedte az összes vízcsapot, aztán pancsolni kezdett az egyik kagylóban, és jó hangosan énekelt hozzá. Pici fel-alá rohangált súlyos bakancsában, és folyamatosan a vécéket húzgálta.

– Ennyi id alatt csak végzett már vele – hagyta abba aő kántálást Porta.

– Ha egyáltalán nekikezdett – morogta Heide. – Amit személyesen kétlek.

Pici feltartotta a kezét, jelezve, hogy csendet kér.– Ennyi id alatt csak végzett már vele – ismételte magátő

Porta.– Reméljük. Épp elég id t adtunk neki. – Pici kinyitotta aző

ajtót, és intett a többieknek. – Gyertek. Nézzük meg, mi a helyzet odaát.Szerencsére senki nem volt a közelben. Végiglopakodtak

a folyosón, egy pillanatra megálltak az iroda ajtaja el tt –,ő aztán óvatosan résnyire nyitották az ajtót, és belestek.

Lindenberg a rettegett Dürer mellkasán ült, ujjait még mindig a másik torkába mélyesztve. A foglár minden kétséget kizáróan halott volt. Az arcán kék foltok tarkállottak, véreres szeme ijeszt en kidülledt az üregéb l,ő ő a nyelve féloldalt lelógott a fogai közül.

A három katona megillet dött csendben nézte ket.ő ő Lindenberg lassan felegyenesedett. Leakasztotta a halott kulcsait, megfordult, szinte menteget zve elmosolyodott,ő aztán Porta felé nyújtotta a kulcscsomót.

– Megfojtottam.– Látjuk – mormogta Porta. – Nem is tudom, mit mondjak. Talán azt,

hogy köszönjük.– Most mit csináljunk?Tanácstalanul egymásra néztek. Heide megköszörülte a torkát.– Jelentenünk kell. Nincs más választásunk, el kell mondanunk

Dornnak.– Világos.– Ezzel a tettével be fog kerülni a történelemkönyvekbe – mondta halál

komolyan a halálraítéltnek Pici. – Ez az egyetlen jótett, amit valaha is végrehajtott valaki ebben az átkozott börtönben.

– Hajlok egyetérteni veled – bólogatott Porta. Heidére sandított. – Jelentést teszel, amíg mi visszakísérjük Lindenberget a cellájába?

– Francot! Én rségben vagyok. Nem hagyhatom el aő posztomat.

– Pici…– Semmi közöm az egészhez – jelentette ki határozottan Pici. – Nem az

én szárnyamban van. Ez a te részleged, neked kell megoldanod.– Lehet, hogy nem a te szárnyad, de akkor is neked kellett volna

rt állnod ezen a folyosón. És te voltál az egyetlen, akiő láttad, hogy mit csinál, de mégse állítottad meg.

– Ti pedig segítettek nekem elfojtani a zajt! – vágott vissza Pici.Heide váratlanul összecsapta a sarkát és kidüllesztette a mellkasát.– Mint rangid s, megparancsolom neked, hogy menj átő

Dorn Hauptfeldwebelhez, és jelentsd neki az esetet. Máris, Creutzfeld!

– Fulladj meg! – felelte Pici, és még azért sem mozdult.Heide tehetetlenül dühöngött. Er szakkal nemő

kényszeríthette Picit, fenyegetéssel pedig – ezt tapasztalatból tudta – nem sokra ment volna vele.

– Az isten szerelmére! – kiáltott fel kétségbeesetten. – Akkor hát mit tegyünk? Hagyjuk megrohadni Dürert, és ne szóljunk senkinek?

Pici vállat vont.– Miért ne? Kit érdekel?– És vele mi legyen? – intett Heide a halálraítélt felé, aki egy székben

üldögélt, és közönyösen várta, hogy csináljunk valamit. – Mit csináljunk vele?

– Mármint hogy te mit csinálj vele – javította ki Porta. – Te vagy itt a rangid s, emlékszel? Neked kell eldöntened. –ő Ráér sen el kotort a zsebéb l egy cigarettát, és rágyújtott.ő ő ő Közben érdekl dve egy jókora, keménykarton táblátő tanulmányozott, amelyr l rikító vörös bet k ordították,ő ű hogy „Dohányozni tilos!” – Igazán sajnálom, pajtás, de úgy t nik, nyakig benne vagy a szarban.ű

– Oltsd el azt a cigarettát! – ordított rá Heide.Porta ezt meg se hallotta. Pici felé fordult, és komoly képet vágott.– Látod, ilyenkor szintén tudok örülni neki, hogy nemő

vagyok rmester. A rang bajjal jár. Vegyük példáulő kett nket. Nincs felel sségünk. Primitív barő ő mok vagyunk, idióták, akiknek háromszor kell elmondani mindent, hogy egyszer megértsék… Gyöngyéletünk van, barátom! De …ő – intett a fejével Heide felé –… roskadozik a felel sségő terhe alatt. A szerencsétlen hülye.

– Mondok én valamit – derült fel Pici bamba képe. – Vigyük vissza Lindenberget a cellájába, aztán üljünk le huszonegyezni. Mit szóltok hozzá?

Ez volt az eddigi legértelmesebb javaslat. Az irodában oszladozó Gustav Dürert azonban sehogyan se tudták kiverni a fejükb l.ő

– Nagy baj lesz még ebb l – dünnyögte Heide. – Énő mondom nektek.

– Te vagy a rangid s… Hé, adj még egy kártyát.ő– Ti is benne voltatok, ha kitudódik.– Jöhet – mondta rendíthetetlen nyugalommal Pici.– Mindig bevadulnak, ha ilyesmi történik…– Na még egy.– Nektek könny …ű– Nem kérek többet.– Van egy jó ötletem – szólalt meg Porta. – Miért nem

mondjuk el Papának, hogy mi történt, és kérjük meg t,ő hogy segítsen rajtunk? Pici, menj, beszélj vele.

– Miért én? – kérdezte gyanakvóan Pici.– Miért ne? Nem Dornhoz küldtelek, vagy igen?– Még jó, hogy nem, mert úgyse mentem volna… Na jó,

elmondom neki, de részemr l ezzel vége. A többi a tiő dolgotok.

Pici elt nt. Fél perc se telt bele, máris visszatért Papa ésű Barcelona Blum társaságában.

– Szép kis slamasztika – csóválta meg a fejét Papa. – Mit vártok el t lem, mit tegyek? Hol van most Lindenberg?ő

– Visszavittük a cellájába.– A cellájába. Jó. Egyik tök se látott semmit. És nemő

hallottatok gyanús zajokat. Fogalmatok se volt az egészr l,ő míg az elítélt meg nem keresett titeket. Ez eddig rendben. De mi legyen Picivel, aki rségben volt a folyosón? t hogyő Ő mossuk tisztára?

Pici a padlóra sercintett.– Nekem hasmenésem volt. A fél délel ttöt a retyónő

töltöttem. Ezért nem voltam ott, amikor Gustavot kinyuvasztották. Szartam a retyón.

– Értem – tett úgy Papa, mintha tényleg így lett volna. – Így mindjárt más. Természetesen voltál az orvosnál.

– Nem. Ez eszembe se jutott.– Valóban – bólogatott Papa. – Én úgy emlékszem, hogy ma reggel

nyolckor, a séta ideje alatt felkerested Holzermann Obergefreitert, és kaptál t le néhány pirulát a hasfájásodra.ő

– Mi? – jött zavarba Pici. Aztán leesett neki. – Ja, persze. Tényleg így volt. Adott nekem egy marék pirulát, és én az egészet lenyeltem. Azóta is folyton a retyót járom.

– El fogják hinni – bólogatott Papa. – Rólad bármit elhisznek. Ami pedig téged illet, Porta, te a kérdéses id pontban fent voltál Lindenberg cellájában, hogyő átkutasd azt. Attól tartottál, hogy öngyilkosságra készül. Jól tudom? Szeretnék mindent tisztán látni.

– Tökéletesen – értett egyet Porta. – Pontosan így történt. Átkutattam a celláját.

– És én? – kérdezte aggódva Heide.– Te… Igen. Te éppen leltárt készítettél az

ev eszközökr l. Kerítsd el a régit, és másold le. Pici, teő ő ő menj fel Lindenberg cellájába, és forgasd fel. Azt akarom, hogy úgy nézzen ki, mintha forgószél tombolt volna benne. Magyarázd el neki, hogy mir l van szó.ő

– Máris!Pici nekilendült, az ajtóban azonban lefékezett.– Várj csak egy percet! Ki fog szólni Dornnak?– Én – mondta Barcelona. – Ne, ne köszönd meg. Ki nem állhatom, ha

hálálkodnak. Már úgyis tudom, hogy egy szent vagyok.– Szerintem inkább hülye vagy – vetette oda Pici, miel ttő

elt nt volna a folyosón.űDorn Hauptfeldwebel az íróasztalánál ült, felpolcolt lábbal, szájában

Divalordy rnagy egyik szivarjával. A Hauptfeldwebelő szerette a jó szivarokat, különösen Divalordy rnagyő szivarjait. Imádta a kékes füst méregdrága illatát, és még inkább imádta a fels bbrend ség érzését, amit ez az illatő ű

keltett benne. Az asztala, mint mindig, tele volt „sürg s”ő levelekkel és aktákkal. Ölében egy pornografikus rajzokat tartalmazó könyv hevert.

Barcelona els kopogtatását eleresztette a füle mellett. Aő kopogtatás mikéntjéb l nyilvánvaló volt, hogy nem tiszt állő odakint, ezért Dorn, szokásához híven, hagyta, hogy az illet várakozzon. Csak a harmadik kopogtatás utánő méltóztatott dünnyögve közölni, hogy „szabad”.

Alig lépett be Barcelona a szobába, máris újabb három, er teljes kopogás hallatszott. Miel tt még Dorn észbeő ő kaphatott volna, Porta már bent is volt a szobában. Összecsapta a sarkát, tisztelgett, aztán frissen, katonásan közölte:

– Porta Stabsgefreiter, az ötödik századtól, jelentkezik önnél a börtönparancsnok úr parancsára.

– Mi a fenének? – mordult el Dorn.– Parancsot kaptam, hogy ellen rizzem az összes írógépető

és a többi irodai kelléket, uram.– Kinek a parancsára? – kérdezte kedvetlenül Dorn.– Vogel ezredes parancsára, uram – hazudta szemrebbenés nélkül Porta.

Attól egy pillanatig sem tartott, hogy valaha is fény derül a turpisságra. Vogel ezredes ugyanis imádott képtelennél képtelenebb parancsokat osztani.

– Jól van, akkor csinálja! – adta meg magát Dorn. – De ne tartson egy napig!

Porta vidám hümmögéssel kipakolta a szerszámait a padlóra, aztán nekilátott szétszerelni az írógépet. Kicsavarozott mindent, amit ki lehetett csavarozni, eltávolította a hengert és a bet fejeket, letekerte a szalagokat, ide nyúlt, oda bökött,ű és mindent megolajozott, ami csak a szeme elé került. Dorn növekv borzadállyal figyeő lte.

– A maga érdekében remélem, hogy össze is tudja szerelni.– Hogyne, uram – bólogatott készségesen Porta.Dorn idegesen megszívta a fogát, aztán Barcelona felé fordult.– Nos, Feldwebel? Mit óhajt?– Uram – felelte komoly arccal Barcelona –, Blum Feldwebel

vagyok. A szakaszparancsnokom utasításának eleget téve… akarom mondani, Beier Feldwebel parancsára… mivel a szakaszparancsnokom, uram…ő

– Az isten szerelmére! – csattant fel Dorn.Barcelona még jobban zavarba jött.– Uram?– Beszéljen normálisan, ember! A lényeget mondja!– Uram! Gustav Dürer Stabsfeldwebelt megölték. A hatos blokk egyik

irodájában fekszik, uram.Dorn szájában megremegett a cigaretta. A f törzső

kikapta a szájából, és Barcelonára mordult.– Mit mondott?– Dürer Stabsfeldwebel, uram. Megfojtották.– Maga meg rült? Honnan veszi ezt a sületlenséget? Ező

abszurd! Dürer soha nem engedné meg, hogy ilyent tegyenek vele… De ki volt az? Magyarázatot követelek!

Barcelona tájékoztatta Dornt. Most, hogy végre túl volt a nehezén, alig tudta leplezni kárörömét. Porta ezalatt megvizsgálta a kibelezett írógép minden egyes alkatrészét, és persze nyitva tartotta a fülét, hogy szükség esetén Barcelona segítségére siethessen. Amikor Dorn kérdései kezdtek kínossá válni, felegyenesedett, és rávakkantott a papírdombok királyára.

– Uram!Dorn hátraperdült.– Mi az? Mit akar?– Készen vagyok az írógéppel, uram. Akkor megnézhetem az asztalát?– Mi a fenének?– Az ezredes parancsa, uram. Azt mondta, vizsgáljak meg mindent.– Jól van, jól van, csinálja, ha muszáj! És hagyjon békén! –

Dorn ingerülten tovább folytatta a faggatózást. – Ki volt rségben Dürer… meggyilkolásakor?ő

Barcelona megrázta a fejét.– Azt én nem tudom, uram.– Jézus Krisztusom, ha ez így megy tovább, még az sem zárható ki,

hogy elveszítjük a háborút. – Dorn dühösen az asztalra csapott az öklével. – Egy rakás szabot r és áruló! Igen, ezekő maguk. Egy húron pendülnek az elítéltekkel, egyt l egyig.ő Folyton megszegik a házirendet, elhanyagolják a kötelességüket… Isten látja a lelkem, eddig elnéz voltam,ő de most már betelt a pohár. Jól jegyezze meg a szavaimat, Feldwebel, mert mostantól minden másképp lesz!

A szivarja kialudt. Eldobta, és másikat keresett magának

Divalordy rnagy íróasztalában. Egy szinte észrevehetetlenő krétajel lett volna hivatott kimutatni, hogy a távollétében érintetlen maradt-e a fiók.

– Ki léptette el magát Feldwebellé? – kérdezteő Barcelonától.

– A 36. ezred parancsnoka, uram, Bambergnél.– Hm. – Dorn megvet en végigmérte Barcelonát. –ő

Különös, Feldwebel, de maga egy alaposan odaégetett bifsztekre emlékeztet engem. Milyen találó ez az egyenruha. Már messzir l látszik, hogy egyő semmirekell vel van dolga az embernek.ő

– Igen, uram – er sítette meg készségesen Barcelona.ő– Uram! – állt fel ismét Porta. Az arca csak úgy sugárzott a

boldogságtól és a jóindulattól. – Beszórtam az összes fiókját talkummal, uram. Olyan könnyen siklanak ki és be, mint… Beszórjam az rnagy fiókjait is, uram?ő

– Csendet! – mordult rá Dorn. – Elegem van az örökös fecsegéséb l. Tegye a dolgát, aztán t njön innen. Sokkalő ű fontosabb dolgom van.

Azzal kiviharzott a szobából, hogy beszéljen Papával és megnézze a holttestet.

– Ezért valaki lakolni fog! – jelentette ki drámaian. – Nem nyugszom mindaddig, míg meg nem találom a vétkest. Nem lesz béke mindaddig ebben az intézményben, amíg…

– Már megvan a tettes – emlékeztette Papa. – És be is van zárva. Ráadásul kivégzik holnap.

Ez persze igaz volt, de Dorn ett l függetlenül továbbő folytatta a házon belüli nyomozást. Végre itt volt az alkalom, amikor bizonyíthatott – nem hagyhatott ki egy ilyen ragyogó alkalmat. Hosszú interjúkat folytatott minden-kivel, akit közvetve vagy közvetlen módon kapcsolatba lehetett hozni az üggyel, elemzett és újraelemzett, ellen rzött és újraellen rzött, egészen adő ő dig, míg végül a balsors útjába nem sodorta Picit. A Pici által el adott zagyő -vaságok végleg összezavarták – mit csinált a kérdéses id pontban, miő ért csinálta, hol csinálta, honnan jött és hová ment, ki mit mondott neki, és mit mondott neki, amikorő ezt mondták neki, és mit mondott volna, ha…

– Creutzfeld Obergefreiter! – sikította Dorn. – Maga nem normális! Magának egy elmegyógyintézetben lenne a helye, nem a német hadseregben! – Kétségbeesetten Papához fordult. – Beier Feldwebel, kérem, szabadítson meg ett l az embert l. Adjon neki valami egyszerő ő ű feladatot, valami olyat, amit még is el tud végezni. Csakő többé ne kerüljön a szemem elé!

Legutoljára Lindenberget is kihallgatta a cellájában. Halálbüntetéssel fenyegette, majd félreérthetetlenül tudomására hozta, hogyan szoktak járni azok, akik kezet mernek emelni a Gestapo tagjaira. Lindenberg közönyösen végighallgatta, aztán csendben közölte Dornnal, hogy elmehet a fenébe. Utógondolatként még hozzátette, hogy mérhetetlen örömére szolgált megfojtani Dürert, és azt kívánja, bárcsak újból megtehetné.

Dorn megrendülten hagyta el a cellát. Meg volt gy z dveő ő róla, hogy Lindenberg egy rjöng pszichopata. Aő ő hatóságoknak nem lett volna szabad egy katonai börtönben elhelyezniük t. Torgau személyzete nem felelhetett egyő rült cseő lekedeteiért, de Dürer akkor is nagy hibát követett el, amikor

hagyta megöletni magát.Már csak bizonyos dokumentumok aláírása volt hátra,

meg néhány formanyomtatvány, amit három, illetve négy példányban kellett kiállítani – és Gustav Dürer végleg elt nik ű Torgau foglárjainak a listájáról.

Dorn rosszkedv en tért vissza az irodájába. Berontott,ű aztán bevágta maga mögött az ajtót, és az asztalához robogott.

– Valami baj van? – kérdezte egy szelíden megrovó hang.Dorn rémülten az ajkába harapott – épp arra készült, hogy egy szaftosat

káromkodjon –, aztán összecsapta a sarkát, és tisztelgett.– Heil Hitler! Kellemesen telt az éjszakája, uram?– Közepesen, Dorn, de azért köszönöm.Divalordy rnagy egy innsbrucki biztosítási ügynök volt,ő

aki hajlott összekeverni a hadsereget a biztosítójával, miáltal ugyanazzal a bárgyú kedvességgel kezelte Dornt, mint egykori kollégáit. Legrosszabb álmában se gondolta volna, hogy a hivatásos porosz katona mélységes megvetést érez iránta.

Az rnagy nyájasan elmosolyodott, és megpödörteő selymes fény , sz kés bajszát.ű ő

– Nos, mi a helyzet? Mi a mai menü? Történt valami említésre méltó?Több, mint hinnéd, gondolta gúnyosan Dorn.Kihúzta magát, és nekilátott elugatni a nap történéseit. Durr bele a

közepébe, hogy Divalordy, ez az amat r seggre üljön.ő– Gustav Dürer Stabsfeldwebelt megfojtotta az egyik elítélt. Lindenberg

Feldwebel. Nyilvánvalóan pszichopata. A haláleset még nemrégen történt, de már kivizsgáltam az ügyet. A holttestet a hatos blokk egyik szobájában hagytuk. Az írógépemet szétszerelték és megtisztították az ezredes parancsának megfelel en. Az íróasztalok fiókjaitő bepúderezték, így most gond nélkül tologatni lehet ket. Aző „érkezett” iratok tálcájában két akta várja, hogy aláírja ket, uram. Két visszadobott fellebbezés. Van ezenkívül egyő

kivégzési parancs is, amely szintén az ön aláírására vár; továbbá készült egy új leltár az ev eszközökr l, amit nemő ő ártana átnéznie. Ez minden, uram.

Dorn merev vigyázzban állva leste az rnagy reakcióját.ő Látva, hogy Divalordy szemöldöke fölé kövér verejtékcseppek ülnek ki, elégedettség töltötte el.

– Ez borzasztó! Ez egyszer en borzasztó! Gustav Dürertű megölték! Nem akarom elhinni, hogy ez el fordulhat egyő ilyen civilizált létesítményben. Komolyan mondom, ez tiszta rület! Biztos benne, hogy nem téved, barátom?ő

– Teljes mértékben. A tettes, Lindenberg, bevallotta a gyilkosságot.– De hát miért kellett megölnie azt az embert? Mit akart elérni ezzel?– Fogalmam sincs – felelte Dorn, akinek eszébe se jutott megkérdezni

Lindenberg indítékait. – Valószín nek tartom, uram, hogyű egyszer en nem bírta elviselni a Stabsfeldwebel látványát.ű

– Valóban? – az rnagy izgatottan megrángatta a bajszaő végét. – Min képtelen helyzet! Bevallom, magam seő kedveltem Gustav Dürert, de ez még nem ok arra, hogy megöljünk valakit.

– Mint mondtam, uram, a tettes nyilvánvalóan rült.ő– Kétségkívül. Kétségkívül. De akkor is…Dorn mérhetetlenül élvezte, hogy az rnagy ennyireő

szenved. Áthajolt az asztalon, és eléje tolta az aláírandó dokumentumokat. Az rnagy szóraő kozottan fogta a tollát, és aláírt mindent, amit Dorn eléje tett. Általában fogalma se volt róla, mit ír alá. A segédje nélkül elveszett volna a papír-

rengetegben. A legrosszabb rémálma arról szólt, hogy egyedül ül az irodában, amikor megszólal a telefon. A telefon másik végén ugyanis az esetek kilencvenkilenc százalékában Vogel ezredes valamelyik hadsegédje ült, azzal a feltett szándékkal, hogy elrontsa a hívott fél napját. A „fentiek” kizárólag panaszkodásra használták a telefont, ráadásul Divalordy egyetlen szót se értett abból, amit mondtak. Fura katonai zsargont használtak, amib l aző rnagynak mindeddig csak a leggyakoribb frázisokatő

sikerült elsajátítania.Dorn mosolyogva eléje tett egy rózsaszín dossziét, és szolgai

alázattal kinyitotta. Az rnagy megköszönte neki, aztán aző irat fölé hajolt, és odakörmölte az aláírását. A papír, amit olyan vidáman aláírt, mint sok más előz t, egy halálos ítélető volt. Becsukta a dossziét, és visszaadta Dornnak anélkül, hogy csak egy pillantást is vetett volna a borítón terpeszked kövér gótikus bet kre:ő ű

„Hermann Lindenberg Feldwebel,43. gyalogsági ezred,Elhalálozás dátuma:…………Krematóriumnak átadva:…………”

Dorn összeszedte az iratokat, és gondosan egymásra helyezte ket.ő– Még ki kell tölteni a Dürer halálával kapcsolatos nyomtatványokat.

Akarja, hogy megcsináljam én, uram?– Ó, igen, rendkívül hálás lennék érte. Magának ez úgyis jobban megy.Az rnagy kihúzta csodásan m köd fiókját, és kivett kétő ű ő

szivart, amib l az egyiket Dornnak adta. Egy-egy pohárkaő konyakot is töltött abból az üvegb l, amit a sarokban lévő ő szekrényben tartogatott. Az üveg tartalma alaposan megcsappant az el z este óta. Mindkét férfi észrevetteő ő ezt, de egyikük se szólt.

Szegény ördög, gondolta az rnagy. ő A történtek után nem csoda, hogy megszopogatta az üveget.

Mind egyforma, így Dorn. Nyilvánosan megvetik a rossz n kető és az alkoholt, de amint elt nnek a világ szeme el l, rögtönű ő vedelni és kurvázni kezdenek.

Dorn kényelmesen elhelyezkedett az íróasztalánál. Behozták a napi postát, amit gyorsan át is pörgetett. Egyel re csak egyő

levelet választott ki bel le, a többit számos „bejöv ”ő ő tálcáinak egyikébe tette. A levél tartalma egy id reő elszórakoztatta. Végül kelletlenül kihúzta a kedvenc fiókját, és a Völkischer Beobachter alá csúsztatta a borítékot. Most már nem lehetett tovább halogatni a dolgot, neki kellett látni a formanyomtatványoknak. A lap tetejére ráírta, hogy „Gustav Dürer Stabsfeldwebel halálesete, a nyomozást vezette Dorn Hauptfeldwebel”. Ez alá, a „Halál oka” fejlécbe csak egyetlen szót írt: „Gyilkosság”. Hátrad lt, elégedetten megnézte aző eredményt, aztán folytatta. Ki tudhatja, még az is lehet, hogy Heinrich Himmler SS Reichsführer elé kerül az irat. Dorn már látta is magát, amint elfoglalja a Gestapo egyik elegáns irodáját.

A könyökénél elhelyezett telefon idegtép csengéseő zavarta meg a munkájában. Divalordy rnagy menekülveő elhagyta az irodát. Dorn a tiszt hátára vicsorgott, aztán felkapta a telefonkagylót, és belebömbölt:

– Tessék! Ki az? Mit akar?– Tudni akarom, mi a fene folyik a maga részlegében!Vogel ezredes hangja volt. Dorn ijedtében az asztalra ejtette a kagylót.– Halló? Maga az, Dorn? Mi az ördög folyik ott? Halló! Ott van még?– Igen, uram.Dorn idegesen elhadarta a maga verzióját Dürer haláláról és az utána

folytatott nyomozásról.– Ez úgy hangzik, mintha nagyon elfuserálta volna – jegyezte meg az

ezredes.Dorn erre sietve megjegyezte, hogy Divalordy rnagy,ő

immár a tények teljes ismeretében, átvette az ügyet. Az ezredes morgott valamit, aztán letette a kagylót.

Dorn néhány percig a rémülett l zsibbadtan ült, aztánő összeszedte magát, és nekilátott eljátszani azt, amint az imént Vogel csinált – persze a saját alárendeltjeivel. Minekután alaposan lehordta a fél társaságot és így visszanyerte megtépázott önérzete jelent s részét,ő elhagyva az irodát, hogy azokra is lesújtson, akiket telefonon nem lehetett elérni. Hogy minél hivatalosabb benyomást keltsen, találomra fogta az egyik irattárca tartalmát, és belezúdította egy aktatáskába. Ily módon

felfegyverkezve indult portyára az épületben.A folyosó végén máris belebotlott egy csapat elítéltbe,

akik letargikus mozdulattal a padlót sikálták. Rájuk szánt öt percet az értékes idejéb l, a felmosóveder felrúgásávalő téve pontot a prédikációja végére. Most már határozottan jobban érezte magát.

Ahogy befordult a folyosón, Divalordy rnagyba ütközött.ő Még a börtönépület félhomályában is szembet n volt,ű ő milyen sápadt az rnagy. Dorn tisztelgett. Az rnagyő ő megcsóválta a fejét.

– Szörny id ket élünk. Szörny id ket, drága barátom…ű ő ű ő Áthívattak az ezredes irodájába. Pontosan tizenegy óra hét percre… Attól tartok, ez a Dürer-ügy nagyon megfeküdte a gyomrát.

Dorn biztosította az együttérzésér l, aztán folytatta útját,ő egyenesen a fegyverraktár felé, amely Thomas Oberfeldwebelre volt bízva. Thomas mellé a Légiós volt beosztva, továbbá a hét három napján Pici is besegített. A fegyverraktárban dolgozókat mindenki irigyelte. A szabályzat értelmében a raktár ajtaját állandóan zárva kellett tartani – belülr l –, így a bent lév k gyakorlatilag azt csinálhattak,ő ő amit akartak. Amikor Dorn odaért, épp egy heves kártyacsata zajlott. Mire Thomas kinyitotta az ajtót, a kártyák elt ntek, a Légiós és Pici pedig olyan buzgalommalű tisztogatták a fegyvereket, mintha jutalmat reméltek volna érte.

– Maga fegyverraktárnak nevezi ezt a helyet?Dorn finnyásan körülnézett. Semmi keresnivalója nem volt itt, de

kötekedni itt is lehetett.– Még egy szemétdombon is nagyobb rend van, mint itt.Belerúgott egy üres töltényes ládába, aztán Thomas felé fordult.– Mit szólna hozzá, ha jelentést írnék minderr l? Err l aő ő

koszról, és err l a… káoszról? He? Megtehetném! Ha úgyő akarnám, bajt hozhatnék a fejére. Szerencséjére nem áll szándékomban, de azt javaslom magának, Thomas, hogy szedje össze magát, és rakjon rendet idelent, különben legközelebb nem leszek ilyen nagyvonalú.

– Nekem így is tetszik – morogta Thomas.Dorn, mivel erre nem tudott mit mondani, fenyeget enő

bólogatni kezdett, aztán sarkon fordult, hogy elkullogjon.

– Elég kellemetlen ez a Gustav-ügy, nem igaz? – szólt utána a Légiós.– Ne is említse! – csattant fel Dorn, félretéve a méltóságát. – Még

mindig nem értem, hogy történhetett meg! Az a rühes disznó!– Ki? Lindenberg Feldwebelre gondolt?– Nem. Gustav Dürerre. Hogy követhetett el ekkora baklövést

egy ilyen tapasztalt foglár! Húsz éve van szolgálatban, és akkor csak úgy egyszer en hagyja, hogy egy jöttment rültű ő megfojtsa…

– Nagy könnyelm ség – jegyezte meg a Légiós. – Persze,ű ez is csak egy ilyen helyen történhet meg.

Dorn szemében gyilkos fény villant.– Mire célzott ezzel? Talán sértegetni akar?– Te jó ég, dehogy! – felelte színlelt döbbenettel a Légiós. – Álmomban

sem merném.– Végül is nem a maga hibája, nem igaz? – szólalt meg Pici. – Senki

nem hibáztatja érte. Egyszer en balszerencséje volt, hogyű éppen a maga részlegén történt, ha érti, mit akarok mondani. Ugyanakkor – tette hozzá filozofikus képpel –, mindig lennie kell egy els alkalomnak, nem igaz?ő Szerintem ez itt a lényeg. Mindig van egy els alkalom.ő Akármelyikünkkel megtörténhetett volna. A maga helyében én nem aggódnék ennyire.

Dornnak csak most esett le, hogy Pici ugyanaz a tökfej, aki korábban teljesen összezavarta.

– Ha jól emlékszem, azt mondtam magának, hogy ne merjen még egyszer az utamba kerülni!

– Ez így igaz – felelte készséges mosollyal Pici. – Maga azt mondta, hogy adjanak nekem valami egyszer munkát,ű mivel a bonyolultabb dolgokhoz nincs elég eszem… Így hát fegyvereket tisztítok, uram.

– Akkor fogja be a száját, és tisztítsa ket! – ordítoő tta Dorn.Kirohant a szobából, és bevágta maga mögött az ajtót. A

jókedve, az elégedettsége megint odavolt, kezdhette elölr lő az egészet. És mindez egy ostoba tökfej miatt.

Végigviharzott a folyosón, aztán befordult, de még innen is hallani vélte a három imposztor gurgulázó nevetését.

Katz és Schröder kora reggel érkezett Torgauba, egyenesen Berlinb l. Vállat vállnak vetve lépkedtek, határozottan, lehajtottő fejjel, lazán zsebre vágott kézzel.

Néhány órával kés bb távoztak. Hazafelé tartottak, Berlinbe,ő de már nem voltak olyan magabiztosak, mint korábban. Bizonytalan léptekkel, orrukat lógatva baktattak, peckes tartásuk, hanyag pökhendiségük már sehol sem volt.

– De rohadék – motyogta Katz. – Még egy ilyen rohadék ezredest!– Ráadásul a tüzérségt l való.ő– Igen, még csak nem is SS.Egy darabig nem szóltak.– Szerinted?– Micsoda?– Szerinted komolyan mondta?– Az orosz frontot?– Aha.Megint hosszú csend következett.– Hogy lehetne ekkora befolyása egy ilyen rohadt kis senki ezredesnek?

Hogyan, kérdem én? Hiszen még csak nem is SS.Katz egy darabig az ajkát rágcsálta, aztán vállat vont.– Az ilyen rohadék ezredeseknek gyakran nagyobb a befolyásuk, mint

gondolnád.– Úgy gondolod?– Attól tartok.Letörten csoszogtak tovább az állomás felé.– A rohadék! – dünnyögte keser en Katz.ű

NYOLC

ªªªªªªªªªªªª

MÁSNAP KORA reggel Lindenberg Feldwebelt kikísérték a kivégz osztag elé. Pici és Porta baktatott a két oldalán,ő el írás szerint a könyökét fogva.ő

Lindenberg a saját, zöld egyenruháját viselte, a feje azonban, megint csak az el írásoknak megfelel en,ő ő fedetlen volt. Pici és Porta acélsisakja rosszindulatúan csillogott a hideg hajnal szürke fényében, és a bakancsos lépteik kérlelhetetlen csattogásából se lehetett sok jót kihallani.

A második raj, Ohlsen hadnagy vezetésével már kivonult a helyszínre. A fal közelében a káplán álldogált egy hely rségi kapitány éő s egy katonaorvos társaságában. Az udvar túlsó végében, egy apró ajtó mellett két felcser üldögélt egy hordágyon.

Lindenberg idegesen körülnézett. Mindeddig sikerült meg riznie a méltóságát; most veszítené el, az utolsóő pillanatokban? Pici bátorító szavakat dünnyögött feléje:

– Fel a fejjel, pajtás. Ne adj okot örömre ezeknek a seggkúróknak. Mi mind a te oldaladon állunk.

Lindenbergnek sikerült mosolyt er ltetnie az arcára.ő Dacosan felemelte a fejét, úgy vonult az osztag elé. Amikor odaértek a kijelölt helyre, higgadtan elhelyezkedett, aztán felemelte a karját, hogy Pici oda tudja szíjazni az oszlophoz. A kapitány odalépett egy kend vel, hogy bekösse a szemét,ő Lindenberg azonban nemet intett a fejével.

– Vigye innen, nincs szükségem rá. Látni akarom, mi történik velem.– Ahogy akarja.A kapitány vállat vont, és visszabaktatott a káplán mellé.

Lindenberg megvet en utána köpött. Rövid szünető következett, aztán Ohlsen hadnagy felemelte a kezét. Ezernyi puskacs nézett farkasszemet Lindenberggel, éső mind arra az egyetlen, apró fehér rongydarabra mutatott, amit a szíve fölé t ztek. A rongy alatt a szíve olyanű hevesen, olyan összevissza vert, hogy Lindenberg egy pillanatig azt hitte, szívroham fog végezni vele, miel tt mégő

a golyók elérnék. Vakrémület kerítette hatalmába. Kezdte elveszteni öntudatát, és vele együtt az önuralmát. A feje kóválygott és szétrobbanni készült az erekben lüktető vért l, aztán a föld akart közeledni feléje, de nem sikerültő neki, mert er s szíjak állták útját.ő

Le kell gy znie a gyengeségét, döntötte el akaraterejeő utolsó morzsájával Lindenberg. Tartozik ennyivel önmagának, tartozik vele Picinek és Portának, meg a többieknek, akik olyan határozottan kiálltak mellette, akik vele azonosultak, noha az volt a munkájuk, hogy agyonl jék t. A kék egyenő ő ruhás matrózoknak, a fekete tankosoknak és a zöld egyenruhás elítélteknek.

Lindenberg felemelte a fejét, és a tekintete találkozott Pici tekintetével. Lindenberg egy utolsó, megbocsátó mosolyt küldött feléje. Pici puskája szinte észrevehetetlenül megmozdult, aztán megint, mígnem már nem a fehér rongydarabra mutatott, hanem valahová Lindenberg válla fölé. A kivégzés ellen Pici nem tehetett semmit, de legalább nem l tt rá egy barátra.ő Másodpercekkel kés bb Porta puskája is megemelkedettő egy parányit. Mérhetetlen hála töltötte el Lindenberg zakatoló szívét. Az arcán végigcsorgó könnyek már a gyengeség és nem a félelem könnyei voltak.

Az egyik katona elájult. Kölyök volt még, alig tizennyolc éves. Összerogyott, és arccal el reesett. A szemüvegeő csörömpölve széttört a kövezeten, a puska kiesett a kezéb l. Senki nem tör dött vele.ő ő

Szegény kis fickó, túl fiatal még ehhez. Ez volt Lindenberg utolsó gondolata. A következ pillanatban eldördültek a puskák.ő Egy fájdalmas kiáltás hallatszott, aztán csend lett.

Ohlsen hadnagy odalépett hozzá, pisztollyal a kézben, de a kegyelemlövésre már nem volt szükség: Lindenberg meghalt. Ohlsen egy hosszú pillanatig rezzenéstelen, kifejezéstelen arccal a halottat nézte, aztán csendben visszajött a szakaszhoz. Az orvos intett, mire két ápoló ráemelte a holttestet a hordágyra, és elt nt vele aű krematórium ajtaja mögött. Az els szakasztő elmasíroztatták a szálláshelyük felé. A Professzort talpra rángatták. Valamivel odébb valaki diszkréten hányt.

Pici és Porta egymás mellett baktatott.

– Várjatok csak – motyogta Pici. – Várjatok csak, míg eljön a mi napunk. Rohadékok.

Felesleges volt elmagyaráznia, kikr l beszél. Porta ezt eő nélkül is tudta.

– Az lesz életem legboldogabb napja – bólintott. – És ha k fognak ott állni,ő nem fogok a válluk fölé célozni. Utálok

mellétrafálni!

Ötöt ütött az óra. Pontosan húsz perc telt el azóta, hogy Lindenberget kivezették a cellájából. Tizenegy órára Dorn már végzett az összes papírmunkával, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy még csak gondolnia se kelljen erre a kellemetlen ügyre. A nyomtatványokat kitöltötte, és kiszámolta a költségeket is: az államnak pontosan 1250,05 márkájába került az egész. Divalordy rnagy aláírását mindenütt a bélyegz jévelő ő helyettesített, aztán az összes iratot belesuvasztotta egy borítékba, és elküldte postázásra. Ezzel meg is volt. Az adminisztrációs munkát elvégezte – szép kis délel ttiő feladvány volt –, úgyhogy most már nyugodtan lazíthatott.

Elégedetten hátrad lt a székben, a lábát feltette aző asztalra, és rágyújtott az rnagy egyik szivarjára. Mivel aő jóból sohasem elég, fél kézzel benyúlt a fiókjába, a Völkischer Beobachter alá, kivett néhány pornóképet, és tanulmányozni kezdte ket egy nagyítón keresztül.ő

A délid tájéka volt Dorn kedvenc napszaka. Ilyenkorő mindenki más el volt foglalva, így senki nem ért rá háborgatni t. Azok, akiknek esetleg nála lett volna dolguk,ő hamar megtanulták, hogy ilyenkor semmivel nem szabad háborgatni a Hauptfeldwebelt. A telefon kivétel volt: alkalmanként megcsörrent, és bár rendkívül bosszantó volt, mégse lehetett figyelmen kívül hagyni. Most is megszólalt, alig tíz perccel azután, hogy Dorn leült kiélvezni jól megérdemelt pihen jét. Ingerültenő felkapta a kagylót.

– Itt Dorn. Ki beszél?Egy Feldwebel volt az, aki tudni szerette volna, mit kezdjen Lindenberg

holmijaival.– Miféle holmikkal? Van köztük valami említésre méltó?– Nincs, uram. Legfeljebb egy halom lucskosra sírt levél

és néhány n i ruhafoszlány.ő– Küldje a hadbíróságra – vetette oda Dorn, miközben egy újabb

fényképet helyezett a nagyító alá. A látvány kellemes bizsergést keltett az ágyékában. – Legalább lesz, mivel kitöröljék a seggüket. Ó, és Feldwebel – a hangja itt egy fokkal keményebb lett –, ha már megkérdezett, talán az is érdekli, hogy rendkívül elfoglalt ember vagyok, akinek nincs ideje ilyen bagatell ügyekre. Legyen egy kicsit ötletdúsabb, Feldwebel. Nagyon nem örülnék neki, ha még egyszer ezt kellene mondanom.

– Igenis, uram.Dorn letette a kagylót, és visszatért a szivarjához meg a fényképeihez.

De csak öt percig lehetett nyugton. Egy er teljeső kopogtatást követ en két férfi jött be az irodájába anélkül,ő hogy megvárták volna, míg engedélyt ad rá. Egyformán voltak öltözve, mintha ikrek lettek volna. Mindketten puha nemezkalapot viseltek, jól a szemükbe nyomva, amihez hosszú, állig begombolt b rkabát és barna, csikorgós cipő ő társult. Az arcuk nem hasonlított egymáséra, viszont mindkett nek szürke volt a szeme, és a tekintetükb lő ő fenyeget távolságtartás áradt. Dorn pimaszulő farkasszemet nézett velük, még a lábát se vette le az asztalról. A magabiztossága azonban csak látszat volt: a hideg futkosott a hátán ezekt l az emberekt l.ő ő

– Minek köszönhetem, hogy félbeszakították a munkámat? – kérdezte t lük.ő

– Ez kissé bonyolult. – A magasabbik férfi a társához fordult. – Szerinted minek köszönheti, hogy félbeszakítottuk a munkáját?

– Talán azért, mert néhány szót akarunk váltani vele?– Mi ez az egész? – vonta fel a szemöldökét Dorn. – Kik maguk?– Katz és Schröder. – Ez úgy hangzott, mintha egy kabaré

szerepl i ő mutatkoztak volna be. – Katz és Schröder, akik látogatóba jöttek magához. Ezek vagyunk.

A magasabbik, aki olyan „katzosnak” látszott, hízelg enő Dornra mosolygott.

– Nem kínál meg minket egy itallal, Hauptfeldwebel?Dorn óvakodva bámulta a két férfit. Volt valami bennük, ami

határozottan nyugtalanította, de ennek ellenére úgy döntött, nem adja meg magát. A lelkiismerete, végül is, tiszta volt. Bárkik legyenek is ezek, bárki küldte is ket,ő

nincs félnivalója t lük. Ennek ellenére persze benne volő t a félsz. Lassan lecsúsztatta a lábát az asztalról, és közben a rejtekhelyükre löket a pornóképeket.

– Sajnálom, uraim, de csak vízzel kínálhatom önöket. Persze, ha ragaszkodnak a sörhöz, kaphatnak a kantinban.

– Persze – mosolygott Schröder. – Így is van ez rendjén. Eddig jól csinálta… De többé ne forduljon el , Hauptfeldwebel, hogyő az asztalra pakolja a lábát. A hivatali íróasztala végtére is a Führer tulajdona.

– Mit akarnak t lem? – kérdezte gyanakvóan Dorn. – Ező egy katonai létesítmény. Civileknek itt semmi keresnivalójuk.

A két férfi fölényesen egymásra mosolygott. Dorn felállt, és az asztallapra támaszkodva feléjük hajolt.

– Ha nem hajlandók azonosítani magukat, kénytelen leszek idehívatni az rséget. Ez az én irodám, és énő elfoglalt ember vagyok. Ami pedig a viselkedésüket illeti, az egyenesen felháborító. Hogy jönnek ahhoz, hogy csak úgy berontanak az irodámba? Azonosítsák, vagy kirúgatom magukat.

Dorn úgy érezte, mintha minden egyes szava egy lapát föld lett volna a saját sírjából, de nem volt más választása. Be kellett olvasnia nekik. Felegyenesedett, és várta a hatást.

– Bravó – tapsolt Schröder. Beleszagolt a leveg be. –ő Lehet, hogy nem tud itallal kínálni minket – mondta Katznak –, de az illatfelh b l ítélve jófajta szivart pöfékelt az imént.ő ő Remélem, mi is kapunk bel le legalább egyet. Vagyő errefelé nem szokás körbekínálni a társaságot?

Mintha meg se hallották volna, amit mondott. Ez nyílt sértés volt. Dornnak nem maradt más lehet sége, mintő megnyomni a gombot. Katz a szemébe nevetett.

– Egy r nem lesz elég… legalább három kell! Háromő er s és ostoba katona. Minél er sebbek és minélő ő ostobábbak, annál jobb… És szükségünk lesz még egy asztalra, egy írógépre, három székre, valamint két lámpára ötszáz wattos izzókkal. Meglesz mindegyik? Mert a maga kötelessége biztosítani ket, Hauptfeldwebel.ő

Dorn tátva felejtette a száját.– Mir l beszél? – kérdezte, miután összeszedte magát. –ő

Miért jött ide?

– Ha olyan er s is lenne, mint amilyen ostoba – fojtott elő egy ásítást Schröder –, akkor…

Megérkezett az r egy rmesterrel a nyomában.ő ő– Itt van az re – mondta Schröder anélkül, hogyő

hátranézett volna. – Mit akar kezdeni vele?Dorn nyelt néhányat, aztán az ajtó felé mutatott.– Kifelé, idióták! Nem látják, hogy vendégeim vannak?Az r szeme elkerekedett, az ő őrmester pedig motyogott valamit

a riasztásról. A két értetlen, elképedt arc látványa túl sok volt Dornnak.– Kifelé! – visította. – Hányszor kell még elismételnem, hogy

megértsék?A két katona sietve tisztelgett, aztán elt nt. Dornű

megtörölte a homlokát a kézfejével, aztán azon kezdte törni a fejét, vajon hogyan hat tekintélyesebbnek, ha ül vagy ha áll. Úgy döntött, egyel re állva marad, de pár másodpercő múltán rá kellett jönnie, hogy a karja jelenléte elviselhetetlen ny göt jelent számára. El ször a háta mögéű ő tette, de ett l úgy érezte magát, mint egy kisiskolás.ő Ezután összekulcsolta maga el tt a két kezét, amit l megő ő olyan volt, mint egy imát mormoló pap. Végül hagyta ernyedten lógni ket, kényükre-kedvükre. Ezzel meg iső oldódott volna a gond, ha nem érezte volna mázsás súlyoknak az ökleit. Mintha két betongömbbe lett volna beleágyazva a két ökle. Közben persze az se kerülte el a figyelmét, hogy Katz és Schröder minden mozdulatát lesik, és kiválóan szórakoznak a kínlódásán.

– Készen áll? – kérdezte halkan Schröder.– Készen? Mire? – rezzent össze Dorn. – Nem tudom, honnan jöttek, de

javaslom, hogy haladéktalanul menjenek vissza, és hagyjanak békén. Velem nem lehet közös dolguk, és be kell vallanom: kezdenek bosszantani.

– Hallottad ezt? – nevetett Schröder. – Szerinted lehet annyira ostoba valaki, hogy ne tudja, honnan jövünk?

– Lehet – bólintott Katz. – A katonák többsége rendkívül lassú felfogású.

– Fogytán a türelmem! – csattant fel Dorn. – Vagy azonnal elhagyják az irodámat, vagy felhívom Vogel ezredest! Annak pedig, efel lő biztosíthatom magukat, kellemetlen következményei lehetnek!

– Vogel ezredes számára – tette hozzá Schröder. – Bár ha megtudja,

hogy itt vagyunk, neki talán lesz annyi esze, és messze elkerül minket.Katz megkerülte az asztalt, és leült Dorn székébe. Feltette a

lábát az asztalra, majd turkálni kezdett az egyik fiókban. Amikor ezt megunta, kigombolta a kabátja fels gombját,ő és kényelmesen elhelyezkedett. Dorn képtelen volt tiltakozni. Most, hogy Katz ült, látni lehetett, hogy a kabátja alól, a bal hónaljánál, kidudorodik valami. Ez csak egy dolgot jelenthetett: a férfi pisztolyt visel. Dorn a másikra sandított. Schröder kabátja is púposabb volt az egyik oldalon. A verejték zubogó patakokban csorgott végig a hátán, ahogy rászakadt a bizonyosság.

– A Gestapótól vannak?A két férfi hahotázni kezdett, mintha Dorn az évszázad viccét mesélte

volna el nekik.– Gyors felfogású – fröcsögte a hasát fogva Schröder. – Dachaura

mondom, gyors felfogású! Ha ilyen tempóban koptatja a fogaskerekeit, barátom, sokáig ki fognak tartani magának.

– Feltéve, hogy természetes halállal fog meghalni – tette hozzá Katz.– Természetesen.– Most pedig… – Katz a remeg Dornra nézett. –… térjünkő

rá a lényegre. Katz és én az RSHA 4-2A-tól vagyunk, és szeretnénk váltani magával néhány szót arról, ami ebben a börtönben folyik.

– Nem tudom, mire céloznak.– A gyilkosságra.Schröder vehemensen a sz nyegre köpött, éső

széttaposta a nyálát a talpával.Ez nem úriember, gondolta kétségbeesetten Dorn. Ha az lenne, nem

köpködne a sz nyegemre.ő– Hol van? – förmedt rá Katz.Dorn er vel elszakította a tekintetét a sz nyegét nyálazóő ő

Schrödert l.ő– Kicsoda?Katz csettintett az ujjaival.– Torgau réme. A pszichopata. A gyilkos. Hol van most?Dorn bambán egyik férfiról a másikra nézett.– Jól van – bólintott Katz. – Ha ez túl bonyolult magának, akkor ne

válaszoljon. Csak kísértesse fel ide azt az embert.– Beszélni akarnak vele?

– Mondjuk igen, ha végre idehozatná. – Katz fenyeget enő Dornra mosolygott. – Nem mintha a maga társaságát nem találnánk kell en pezsdítő őnek, de hát nem tölthetjük az egész napot duhajkodással. Biztos vagyok benne, hogy maga, aki köztudottan mindig elfoglalt ember, meg fogja érteni ezt. Úgyhogy hozassa csak fel azt az elítéltet, és essünk túl rajta.

Dorn nyelt egyet. A gyomra összerándult az idegességt l,ő kis híján összehányta magát.

– Attól tartok… ez lehetetlen.– Mi lehetetlen? – kérdezte kedélyesen Katz.– A gyilkost… ma reggel kivégz osztag elé állították. –ő

Dorn széttárta a kezét. – Meghalt és eltemették. Az ügy lezárva.

Schröder a Hauptfeldwebel elé állt.– Maga szerint ez vicces?– Természetesen nem – felelte Dorn. – Az illet t ténylegő

kivégezték.Schröder jelent ségteljesen Katzra nézett, aztán fújtatottő

egyet.– Ebben az esetben, nagyon elfoglalt barátom, kénytelen vagyok

megállapítani, hogy maga szabotált egy államellenes b ncselekmény ügyében folytatandó nyomozást,ű ugyanakkor megszegte a büntet törvénykönyv 1019.ő paragrafusát. Gondolom, tudja, mit jelent ez…

Dorn verejtékmirigyei megkett zött er feszítésselő ő dolgoztak. A Hauptfeldwebel ázott és fázott a saját nedveiben, ráadásul még a hányinger is b szen kerülgette.ő

– Nem én vagyok a felel s. Itt nem én adom aő parancsokat. Az én feladatom csupán annyi, hogy el készítem a papírokat.ő

– Éppen ez az. Maga készítette el a papírokat. – Schröder aő Hauptfeldwebel felé kapott, és megragadta a férfi zubbonyát. – Figyelmeztetem, hogy amennyiben nem keríti el a gyilkost, magát is kivégz osztag elé fogom állítatni.ő ő Maga készítette el a papírokat, maga hallgatta ki aő tanúkat, maga rostálta át a tényeket, maga csinált mindent, tehát a gyilkost is magának kell el teremtenie.ő

Mindegy, hogy ki lesz az, de gyilkosra van szükségünk. Világos?

Dorn hangtalanul tátogott, mint egy partra vetett hal. Ha ez a vég, akkor rendben, legyen. De legalább megmutatja nekik, milyen egy vérbeli Hauptfeldwebel! Elég az alárendeltekkel és a felettesekkel szemben tanúsított engedékenységb l.ő Hosszú id n keresztül jóval többet vállalt, mint amennyitő kellett volna, mostantól azonban kemény lesz. Kemény, mint a Krupp-acél.

Schröder eleresztette Dorn zubbonyát, és meglengette az orra el tt nem túl tiszta mutatóujját.ő

– Utoljára mondom: vagy el teremti azt az átkozottő gyilkost, vagy halott embernek tekintheti magát!

Csend. Dorn mereven állt, karját az oldalának szorítva – keményen, mint a Krupp-m vek acélja. Katz hirtelenű feléledt.

– Üljön le – mutatott egy székre a szoba közepén. – Tekintse úgy, hogy le van tartóztatva.

Még a Krupp-acél is megremegett volna egy ekkora csapás alatt. Dorn szíve kihagyott egy ütemet, aztán még vadabbul pumpálni kezdett, pattogásig feszítve a dobhártyáit. Nem lesz több kellemesen ellötyögött nap az rnagy szivarjaival és aő pajzán fotókkal. Dorn már látta magát, amint görnyedten egy latrina piszkát sikálja, valahol Glatzban vagy – ami rosszabb volt minden rémálmánál – éppen itt, Torgauban, ahol eddig úgy élt, mint egy kiskirály.

Katz elült az írógéphez, és bef zött egy üres papírt.ű– Neve? Kora? Vallási hovatartozása?Hosszú, részletes beszámolót írt négy alcímre tagolva: szabotázs,

törvénytelen eljárás, kötelességteljesítés elmulasztása és irathamisítás. Amikor végzett vele, kihúzta a gépb l,ő elégedetten végignézett rajta, aztán odarakta Dorn elé, hogy írja alá. Dorn, megszokásból, odabiggyesztette a „Hauptfeldwebel”-t is a neve mögé. Katz rögtön kikapta a kezéb l a tollat, és áthúzta a szót.ő

– Ezt elfelejtheti. Többé nem tiszthelyettes. Mostantól fogva maga nem több egy közönséges b nöz nél.ű ő

Ebben a megalázó pillanatban kivágódott az ajtó, és Vogel ezredes

vonult be az irodába. Termetre jelentéktelen személy volt, személyisége azonban mintha egyszeriben zsúfolttá tette volna a szobát. A rohamosztagosok sápadtszürke egyenruháját viselte, két ezüst halálfejjel a gallérján; derekán széles b rövr l fekete P38-as lógott. A fegyverő ő hatalmasnak t nt az ezredesen – mintha nem is pisztoly,ű hanem gépfegyver lett volna a pisztolytáskába t zve. Azű ezredes zubbonyának a bal ujja üres volt, nyakában lovagkereszt fityegett. Méltóságteljesen elsétált a két hívatlan vendég el tt, egy pillanatig se hagyva kétségető afel l, ki az úr a háznál. Dorn felpattant, és vigyázzba vágtaő magát.

– Dorn Haupt… – elhallgatott, és gyorsan kijavította magát. – Joachim Dorn, letartóztatásban, uram.

Az ezredes arca kifejezéstelen maradt. Megállt a két gestapós el tt,ő és h vösen végigmérte ket. Katz és Schröder ösztönösenű ő felállt. Már nem t ntek olyan fölényesen magabiztosnak.ű Dorn térde ellen rizhetetlenül remegni kezdett. Az ezredeső jelenlétében mindig a rosszullét környékezte. Hosszú, már-már elviselhetetlen csend következett. Végül maga az ezredes volt az, aki véget vetett neki.

– Ezek az emberek… – intett megvet en Katz és Schröderő felé –… feltételezem, a titkosrend rségt l vannak.ő ő

– Igen, uram – felelte nyugtalanul Katz. Nem szerette a „titkosrend rő -ség” megnevezést, de nem mert tiltakozni. – Katz SS Stabsscharführer, pedig a kollégám, Schröder SSő Oberscharführer. Azért küldtek ide minket, hogy jelentést készítsünk a 2-es blokkban történt tegnapi esetr l, amikorő is egy bizonyos Gustav Dürer foglárt megölte az egyik elítéltjük.

– Remélem, sikerült elég információt összegy jteniükű ahhoz, hogy megírhassák a jelentésüket – mondta ellentmondást nem t r hangon Vogel. – Ami pedig Dornű ő Hauptfeldwebelt illeti… netán t gyanúsítják aő gyilkossággal?

– Nem, uram. magában a gyilkosságban nem vétkes.Ő– Vagy úgy? – vonta fel fél szemöldökét az ezredes. Az orrlyuka

enyhén megremegett, mint a kopónak, ha szagot fog. – Megtudhatnám akkor, hogy mit keresnek önök, uraim, ebben az irodában?

El vette arany zsebórájátő , és a mutatók állását összevetette a falióráéval.

– Ha nem tévedek, reggel 9.37-kor haladtak el az rháző mellett. Most 17.14 van. Hét órája és harminchét perce vannak a börtön területén, de mind ez ideig nem volt szerencsém találkozni önökkel. Felhívnám továbbá a figyelmüket arra, hogy ezúttal is én voltam az, aki megkereste önöket. Ez pedig nem helyénvaló, hogy enyhén fejezzem ki magamat.

Katz kitátotta a száját, hogy válaszoljon, de végül mégis inkább a hallgatás mellett döntött. Az ezrede másik szemöldöke is ívbe rándult.

– Vagy talán nem tudtak róla, hogy nem a második blokk parancsnoka, hanem én magam hívattam ide önöket?

– De igen, uram – felelte Schröder meggondolatlan lelkesedéssel. – Azt mondták nekünk, hogy szeretné, ha egy küls egység vizsgálná ő ki az esetet.

– Valóban? – Az ezrdes hátborzongatóan elmosolyodott. – Ebben az esetben végképp nem értem, miért mulasztottak el jelentkezni nálam a megérkezésükkor?

Katz már javában f tt a verítékében, amikor nyílt az ajtó,ő és Divalordy rnagy táő ncolt be az irodába.

– Jó napot, jó napot! – kürtölte sugárzó arccal. – Hogy vagyunk ezen a szép…

A mosoly lehervadt az arcáról. Az rnagy döbbentenő Dornra nézett, aztán az ezredesre, majd a két gestapósra. A szeme alatt egy izom kínosan ütemes rángatózásba fogott. Látva, hogy valaminek a s r jébe csöppent,ű ű ráadásul a lehet legrosszabb pillanatban, Divalordyő idegesen hebegni-habogni kezdett. A többiek komoran hallgatták, míg a hangja bátortalanul el nem halt egy se füle, se farka mondat közepén. Megint kellemetlen, s rű ű csend telepedett közéjük.

– Nincs jelentenivalóm, uram – nyögte ki félénken az rnagy.ő– Valóban? – Az ezredes szemöldöke megint felszaladt,

ezúttal egyszerre mindkett . – Ennyi izgalom közepetteő nincs semmi jelentenivalója? Értem.

Az rnagy kényelmetlenül lábat váltott, aztán dünnyögöttő valamit a „balszerencsés incidensr l, ami tegnap történt”.ő

– Több mint balszerencsés – szakította félbe az ezredes. – Akár azt is mondhatnám, hogy katasztrofális. Ennek a „balszerencsés incidensnek”, Divalordy rnagy, igen kellemetlen következményeiő lehetnek.

– Valóban, uram – bólogatott készségesen az rnagy. –ő Magam is ezt gondolom. Kellemetlen következményei lehetnek.

– De nem annyira számomra… – jegyezte meg rejtélyesen az ezredes.– Mint, uram?– Mint magának, rnagy.őDivalordy lenyelt egy jókora adag leveg t. A teste forróő

verítékben fürdött. Az ezredes ráér sen a szemébe csavartő egy monoklit, aztán kinyújtotta a kezét a papírokért, amelyeket Katz szorongatott a markában. Katz tiltakozás nélkül átadta kő et, majd csatlakozott a merev vigyázzban állók gyarapodó táborához.

Az ezredes végigfutotta a papírokat, s amikor minddel végzett, egy megvet mozdulattal az asztalra lökte ket.ő ő Levette a monokliját, és újfent szemügyre vette el bbő Katzot, aztán Schrödert.

– Szántszándékkal megszegték a parancsomat. Azt az utasítást kapták, hogy jelentkezzenek a parancsnokságon, azaz nálam. Önök azonban ahelyett, hogy ezt tették volna, detektívest kezdtek játszani a kettes blokkban, majd hallatlan pimaszságról téve tanúbizonyságot, ítéletet hirdettek az egyik tiszthelyettesem felett.

Katz és Schröder hallgatott. Mindkett Adolf Hitlerő portréját nézte mereven, mintha a Führer bajszos képét lő várták volna a segítséget.

– Rendben – bólintott az ezredes. – A hallgatásukat beleegyezésnek veszem. Tehát elismerik a vádakat. Pillanatokon belül be fogják hívni önöket a segédemhez. maga is vizsgálódottŐ az ügyben, és van néhány irata, amit alá kell írniuk nála. Estére Berlinben lehetnek, onnan pedig, miután megkapták az áthelyezési parancsukat, máris továbbindulhatnak új állomáshelyükre. Valahová a keleti front környékére. Minden jót, uraim!

A Gestapo h sei le voltak léptetve. Az ezredes hátatő fordított nekik, k pedig szótlanul kikullogtak a folyosóra.ő Dornon volt a sor, hogy megkapja a fekete levesét.

– Maga már jó ideje tartózkodik itt, Hauptfeldwebel Dorn – villantotta rá vérfagyasztó mosolyát Vogel. – Figyelemmel kísértem a munkáját, és nekem úgy t nt, hogy az utóbbiű id ben meglehet sen terhesnek találta az irodaiő ő kötelezettségeit. Maga jó katona, Dorn, ezzel tisztában vagyok. Érzem magában a bizonyítani vágyást, az eltökéltséget, hogy megszorongassa a Führer ellenségeit. Ugye, jól ítéltem meg?

Dorn egyetért en bólintott. Mi mást tehetett volna?ő– Éppen ezért azt mondom, kár irodai pepecselésre vesztegetnie

az energiáit – folytatta mély átéléssel az ezredes. – Egy magafajta tehetség, egy ilyen lánglelk h s, egy ilyen igaziű ő hazafi nem ülhet naphosszat a négy fal mögött. Magának cselekednie kell, ember! Aktívan részt kell vennie a Führerért és a hazáért vívott harcban! Kint, a harcmez n,ő szemt l szembe az ellenséggel! Maga türelmesen várt ező idáig, Dorn. Ez sem kerülte el a figyelmemet, hát most íme, a jutalma: megkapja az esélyt, hogy bizonyíthasson! – Az ezredes suttogóra fogta. – A papírjait már kiállítottuk. Egy órán belül indulhat. Jó utat, és sok szerencsét!

Dorn kábán tisztelgett, és rogyadozó léptekkel kitrappolt a szobából. Semmi sem állt távolabb t le, mintő szembeszállni a Führer ellenségeivel – hacsak nem rács mögött vannak, mint itt, Torgauban. Sikítani tudott volna a düht l. Annyi éven át szolgált h ségesen, és most ez aő ű jutalom! Kiküldik a frontra, hogy úgy haljon meg ott, mint egy közönséges katona. Ha a Führer tudná, hogyan bánnak a legh ségesebb szolgáival…ű

Az ajtó becsukódott a háta mögött; Divalordy magára maradt az ezredessel. Az rnagy félénken elmosolyodott,ő de az ezredes nem viszonozta.

– Nos, rnagy, a dolgok rendkívül kellemetlen fordulatotő vettek… Csak azt tudnám, ki volt az az eszement, aki képes volt magára bízni egy egész börtönblokkot! Maga hagyta, hogy egy Feldwebel az orránál fogva vezesse, márpedig én nem tolerálom az effélét. Az ember vagy tiszt, vagy közkatona. Maga melyiknek tekinti magát?

Divalordy nyelt egy zajosat.– Tisztnek, uram.Hangosan, katonához méltóan akarta elharsogni a választ,

de csak nyüszítésre futotta bel le.ő– Tisztnek? Valóban? – Az ezredes elt n dött egyű ő

pillanatra. – Maga értékes koponya, rnagy. Úgyő gondoltam, adok magának még egy esélyt, hogy kibontakoztassa a képességeit. Bizonyára örömmel fogja hallani, hogy találtam magának egy nagyszer pozíciót azű egyik m szaki alakulatnál. Náluk majd sok akciót láthat, ésű b ven lesz alkalma megmutatni, milyen fából faragták.ő Bevallom, én kétlem, hogy a tiszti fajtából… de csak rajta, ha mégse így van, hát akkor lássuk!

Az rnagy rémületére Vogel ezredes el vett egyő ő áthelyezési kérelmet a zsebéb l, és az asztalra hajította.ő

– Tudtam, hogy türelmetlen lesz, ezért már el iső készítettem mindent. Csak alá kell írnia ket, és máriső szedel zködhet. Irány a nagy kaland! Magának is csak aztő tudom mondani, Divalordy rnagy, hogy jó utat és sokő szerencsét.

Az ezredes elhagyta a szobát. Divalordy még hosszú percekig álldogált ugyanazon a helyen, az öngyilkosság gondolatát fontolgatva.

Vérhas végzett vele 1948-ban egy tobolszki hadifogolytáborban.

A hadbíróságok ítéleteit, az eljárási jog szerint, a hadsereg „Igazságügyi Osztály”-a bírálta felül minden esetben. Az ítéletet csak akkor lehetett végrehajtani, ha azt Von Grabach tábornok, az osztályvezet aláírásávalő ellenjegyezte.

Von Grabach inkább volt ismert kényes ízlésér l, mintsem aő jogban való jártasságáról. Különösen a prostituáltakért és a jófajta konyakért volt oda. Katona volta kimerült a jól szabott egyenruhákban és a ranggal együtt járó el nyökben. Az, hogyő már évek óta egyetlen ítéletet se olvasott át, miel tt egyő könnyed tollvonással rábiggyesztette volna a nevét, cseppet sem zavarta. Végtére is nem vállalhatott mindent magára, nem igaz?

KILENC

ªªªªªªªªªªªª

VON GRABACH tábornok nyugtalanul járkált fel-alá az irodája vastag perzsasz nyegén, id nként szórakozottő ő pillantásokat vetve az alant húzódó Landwehr-csatornára. A víz és fák helyett azonban valami egészen más jelent meg a tábornok lelki szemei el tt: Frau von Zirlitz, rózsaszínő selyembugyiban. Von Grabach tábornok szenvedélyesen imádta a rózsaszínt: olyannyira, hogy maga iső babarózsaszín alsónem t viselt. Ebba von Zirű litzért is szenvedélyesen rajongott: pillanatnyilag a hölgy volt a szeret je.ő

A tábornok el kapta a zsebóráját, és csalódottanő megállapított, hogy még csak öt perc telt el a hosszú órákból, amelyek még elválasztották az est örömeit l. Aő zsebóra Bukarest városvezetésének az ajándéka volt. Bukarest! Négy hónapig állomásozott a román f városban,ő és az ott töltött id minden egyes percét élvezte. A városő maga volt az éden, ha szeretted a partikat, az ingyenitalt, az ingyenszivart. Duhajkodással és orgiákkal f szerezettű éjszakák végeláthatatlan sora. Utólag visszatekintve erre a boldog id szakra, Von Grabach nem is tudott olyanő bukaresti n re visszaemlékezni, aki ne nimfomániás bestiaő lett volna.

Itt, Berlinben minden más volt. Itt a n kért meg kellettő küzdeni, és nem volt elég megszerezni, de meg is kellett tartani ket. Az SS miatt volt ilyen rossz a helyzet. Aző embereik elárasztották a várost, egyszer en mozdulni seű lehetett t lük. Elviselhetetlen alakok voltak. Faragatlan,ő m veletlen cs cselék, amelynek von Grabachű ő magánvéleménye szerint semmi keresnivalója nem volt a német hadseregben.

Von Grabach elfintorodott. Még arra se érdemesek, hogy rájuk gondol-jon. Inkább az ablakhoz lépett, és kinézett. Egy asztmatikusan köhögő vontatóhajó lebegett tova a csatorna szinte mozdulatlan

vizén, nyomában uszályok hosszú sorával. Von Grabach gondolatai visszatértek Frau von Zirlitzre. Nem szabad lfelejtenie, figyelmeztette magát, hogy írjon a barátjának, a Von Zirlitz százados hadosztályát vezet tábornoknak. Aő gáláns kapitány semmiképpen nem látogathat haza váratlanul. Ez csak kellemetlenségekhez vezetne, amit ugye senki nem szeretne. F leg azt nem, hogy a híre aő Prinz-Albrecht-Strasséra eljusson. Nem mintha épeszű ember b ncselekménynek tarű totta volna, hogy valaki lefeküdt egy frontszolgálatos katonatiszt feleségével – csak hát azok, akik a Harmadik Birodalom gyepl jét markolták,ő sajnálatos módon nem tartoztak az épesz emberekű táborába.

A tábornok hátat fordított az ablaknak, és folytatta a fel-alá sétálgatást a süpped s perzsasz nyegen. Az irodája,ő ő ahogyan az egy ilyen rangú és fontosságú emberhez illett, inkább hasonlított egy tágas dolgozószobára, mint hivatali helyiségre. Itt, egy díszes faragott íróasztalon kerültek ellenjegyzésre a torgaui rabok halálos ítéletei. A tábornok gondolatai azonban ebben a percben nem a halálraítéltek, hanem Ebba von Zirlitz és az rózsaszín bugyija körülő jártak.

Az álmodozásának szárnysegédje megérkezése vetett véget. A tiszt az íróasztalra helyezett két rózsaszín borítójú irattartót.

– Elnézést a zavarásért, uram. Ezek most érkeztek. Két fellebbezés Torgauból. Az egyiket korábban már láttuk: egy dezertálással vádolt lövész rő mester ügye. A másik új. Egy tüzér hadnagy, akit gyilkossággal vádolnak.

– Köszönöm, Walther, hagyja csak ott ket. Majd beléjükő pillantok kés bb, ha lesz rá id m. Ami ezeket aő ő fellebbezéseket illeti, már régen megtanulhatták volna, hogy úgyse kapnak kegyelmet. Igazán megkímélhetnének minket ett l a rengeteg papírmunkától. – Von Grabachő elégedetten el vette arany cigarettatárcáját. – Mások talánő megkönyörülnének rajtuk, de minket kemény fából faragtak, Walther. Sokkal keményebb fából. Ezek a nyomorultak nem érdemelnek szánalmat. B nt követtek el,ű tehát lakolniuk kell. Ilyen egyszer , Walther. Ez aű

vasfegyelem alappillére. Én nemcsak prédikálok, Walther, hanem cselekszem is… Tessék, egy cigaretta. Szerintem ízleni fog. Egyenesen Amerikából jött, a Vöröskereszten át. – Cinikusan felnevetett. – Mit nem adnék, ha láthatnám a washingtoniak arcát, amikor közlik velük, hol kötöttek ki a cigarettáik!

– Köszönöm – mondta Walther halvány mosollyal.Az ablak alól frissen besorozott lovasságiak vidám éneke hallatszott.– Nagyszer fiúk – jegyezte meg a tábornok. – Átkozottulű

nagyszer ek. Németország fiataljai, Walther. A jöv nk!ű ő Isten áldja meg ket!ő

– Igen, azok – bólogatott buzgón Walther. – Láttam kető tegnap gyakorlatozás közben. A szó szoros értelmében repesett a szívem a boldogságtól ekkora lelkesedés láttán. Az utolsó szálig készek életüket adni a Führerért.

– A Hitlerjugend. – Von Grabach elégedetten felsóhajtott. – De mondja, Walther… csak hogy témát váltsunk: járt mostanában a vigalmi negyedben?

– Tegnap este is ott voltam, uram.A tábornok orrlyukai megremegtek az izgatottságtól.– És? Látott valami említésre méltót? Valakit, akit… khm, ajánlani

tudna?– Sajnos ki kell ábrándítanom, uram. Nincs ugyan hiány

n kb l, de önnek egyiket se ajánlanám, uram. Nem önnekő ő valók, ha érti, mire gondolok.

– Milyen kár. Tudja, Walther, azért kérdeztem, mert bízom a maga véleményében. Apropó… nem találkozott véletlenül egy Ebba von Zirlitz nev hölggyel kalandjai során?ű

– Ebba von Zirlitz? – ráncolta össze a homlokát Walther. – Nem mondhatnám, hogy hallottam ezt a nevet. Talán ismernem kellene t?ő

– Feltehet en nem. Mindegy, nem lényeges. – A tábornokő rekedten felnevetett. – Csak van egy barátom, akit érdekel a hölgy. Gondoltam, megkérdezem, tud-e róla valamit.

Walther is kuncogott, de persze nem azért, amiért a tábornok. A vén bakkecske! Ebba von Zirlitzet mindenki ismerte. Ő maga is ágyba bújt vele két hónappal korábban, és tudta, hogy el tte legalább tizenketten átmentek rajta.ő

– Rendben, Walther. Egyel re ennyi. Majd szólok, haő

szükségem lesz magára.A tábornok leléptette a szárnysegédjét, aztán visszatért

csendes ügetéséhez és Ebba von Zirlitz rózsaszín bugyijához, mely lelki szemei el tt domboő rult. Lassan, élvezettel rángatni kezdte az apró alsónem t, de miel ttű ő még túlságosan felhevült volna, sikerült véget vetnie a m veletnek. Izgatott szuű szogással leült az íróasztalához, és kinyitotta az egyik rózsaszín dossziét. Egy másodperc múlva unottan lehajította, és a telefonkagylóért nyúlt.

– Ebba? Te vagy az, édes kis szerelmem? Itt Claude… türelmetlenül számolom az órákat, édesem. Már alig várom, hogy este legyen.

Hangosan belecuppantott a telefonba. Ebba imádnivalóan felkacagott.– Ne felejtsd a bundát, amit ígértél.– Megkapod, kiscicám. Egy percig se aggódj emiatt.A rózsaszín dossziék érintetlenül hevertek az elkövetkező

három napon át Von Grabach asztalán. Aztán újabbak jöttek, más börtönökb l, míg véő gül egész halom gy lt összeű bel lük. Mindegyik iratcsomag egy-egy elíő téltet jelentett, annak családjával és barátaival együtt, akik mind-mind aggódva várták a fejleményeket. És minden nap újabb gyötrelmeket, újabb áldozatokat hozott – újabb kilincselést a hatóságoknál, telefonokat, vég nélküli vonatozásokat távoli vidékekr l, leveleket, telefonokat, könnyeket éső megaláztatást. Az egyik elítélt n vére eladta a testét, egyő másiknak az apja pedig a lelkét bocsátotta áruba. Feleségek és anyák költöztek fel Berlinbe és vállaltak munkát nehézipari gyárakban, hogy a hivatalok közelében lehessenek, és így minél hatékonyabban képviselhessék szeretteik ügyét. Egész családok koplaltak, hogy az így összekuporgatott pénzzel reményeik szerint megvehessék azt, amit az emberi jóindulatra apellálva nem kaphatták meg. Hosszú, keserves csata volt megszerezni a fellebbezéshez való jogot, hogy aztán – miután végre benyújthatták – hosszú ideig megint ne történjen semmi. Újabb várakozás következett, de most még rosszabb volt, mint a folyamat elején, mert innen már semmit nem tehettek.

Az ügy kikerült a kezükb l, s csakis és kizárólag Vonő Grabach tábornok nem létez jóindulatától függött. De aő tábornok nem is ért volna rá ilyen „piti” ügyekkel

foglalkozni. „DOLGOM VAN. KÉREM, SEMMIKÉPPEN NE ZAVARJANAK.” – hirdette hivalkodóan az ajtajára csavarozott tábla. Még Walther se látta naponta néhány percnél hosszabb ideig. Néha csak egy „jó reggelt” vagy egy „viszontlátásra” erejéig találkoztak csupán, amikor a tábornok átviharzott az el szobán. Ennek a f oka az volt – amely nem maő ő radhatott titok Walther el tt –, hogy a Von Zirlitz-ügy virágzott. Ebbenő természetesen nagy szerepe volt a cobolyprém bundának, amihez a tábornok a hadbiztosság jóvoltából juthatott hozzá. A bundákat az SS foglalta le valahol, és azért kerültek át a hadsereghez, hogy némi átalakítás után továbbküldjék ket a keleti fronton harcoló katonákhoz.ő Persze egy se jutott célba bel lük. A javát már Berlinbenő kiválogatták a feleségeiknek és a szeretőiknek a magasabb rangú tisztek, a többi pedig továbbment Lengyelországba, ahol a helyi hadvezetés osztozott a maradékon. A keleti fronton harcoló katonák közben belefagytak a lövészárokba, de kit érdekelt ez?

A hadbiztosság parancsnoka is megzenésített kett t,ő egyet saját célra, egyet pedig a barátjának, a tábornoknak. Nem kedvelte különösebben a tábornokot, de ett l mégő nem ártott jó kapcsolatban lenni vele.

– Nagyon leköti a munkája? – kérdezte Von Grabach-tól, úgy téve, mintha a válasz valóban érdekelné.

– Mindig akad valami tennivaló – felelte a tábornok, miközben a fogát vájkálta egy ezüst fogpiszkálóval. – Az embernek egy perc nyugta se lehet. – Kényelmesen hátrad lt a székben, és elégedettő képpel beleszürcsölt a konyakjába.

– Finom – bólintott elismer en.ő– Nem rossz, ugye? – mondta önelégülten a hadbiztos. –

Franciaországban rekviráltuk, kórházi felhasználás céljára… Tegnap elküldtem az egyik Feldwebelemet Spandauba. Lopáson kaptuk az illet t. – A tábornokra nézett. – Remélem, aő hadbíróság ugyanolyan komolyan veszi az ilyesmit, mint én. Az ilyeneket nem tudom sajnálni. Kivégz osztag eléő velük, hogy kedvét szegjük a többi hasonsz r nő ű ek!

– Ne aggódjon, majd én gondoskodom róla. Személyesen fogok közbenjárni az ügyében.

– Nagyon hálás lennék érte. Elkeserít , hogy mennyireő lezüllött a hadsereg morálja.

– Mifelénk nem, efel l biztosíthatom. Az én elvem az,ő hogy vasfegyelmet kell tartani bármi áron. Tegnap például az egyik alárendeltem három nap késéssel tért vissza a szabadságáról. Menteget zni próbált, de én nem vagyok aő félmegoldások híve. Ha az ember csinál valamit, akkor azt csinálja rendesen. A szabályok pedig azért vannak, hogy t zzel-vassal betartassuk ket. A hazának nincs szükségeű ő naplopókra és él sköd kre.ő ő

– És mi lett az illet sorsa?ő– Nos, szóltam a katonai rend rségnek, hogy tartóztassákő

le dezertálás gyanújával. Halálbüntetést kértem a 1133-as paragrafus 9-es cikkelyére hivatkozva.

A tábornok elégedetten összedörzsölte a tenyerét, majd reményked en a konyakosüveg felé tolta üres poharát.ő

– Hova jutna ez az ország, ha mindenki úgy jöhetne-mehetne, ahogy neki tetszik? Ki harcolna akkor a fronton?

– Tökéletesen egyetértek önnel. Véleményem szerint a katonai törvénykönyv túlságosan engedékeny. Hányszor hall az ember olyat, hogy semmirekell csavargók kegyelmető kapnak, és ahelyett, hogy a kivégz osztag el tt végeznék,ő ő végiglötyöghetik a háborút egy úgynevezett „büntet ”ő ezredben.

– Ami engem illet – dicsekedett Von Grabach –, én nagyon ritkán alkal-mazom a könyörületesség jogát. Mondhatni soha. – Felemelte csordultig töltött poharát. – Most is egy olyan ügyem van, amelyet már sokszor visszadobtam, mégis folyton elém kerül. Egy fiatal lövész kapitányról van szó, aki sorozatosan megtagadta az engedelmességet a feletteseinek. A gond az, hogy a fickónak befolyásos rokonai vannak, akik minden követ megmozgatnak annak érdekében, hogy így vagy úgy borsot törjenek az orrom alá. Én azonban tántoríthatatlan vagyok. Semmiképpen nem fogok meghajolni küls er k kedvéért. Hiszem éső ő vallom, hogy a legszigorúbb büntetést, a halálbüntetést kell kiróni minden olyan esetben, amikor a törvény lehet ségető ad rá. Ha hagynám, hogy az effélék megússzák, az egyet jelentene a vasfegyelmen alapuló rendszer bukásával. Három hét múlva lesz a tárgyalás, de én már

el készítettem a dokumentumokat.ő– A tárgyalás el tt? – kérdezte döbbenten a hadbiztos. –ő

Úgy érti, még miel tt kihirdették volna az ítéletet?őVon Grabach felnevetett.– Így is lehetne mondani – felelte leereszked hangon. –ő

A helyzet azonban az, hogy a bíróság szinte minden esetben úgy dönt, ahogy azt mi megkérjük t lük. Azoknak,ő akik a rendszer ellen vétkeznek, b nh dniük kell, bárkikű ő legyenek is a rokonaik. Ez nálam alapelv. Senki nem tántoríthat el attól, amit helyesnek vélek… kivéve talán magát a Führert és Heinrich Himmlert – tette hozzá. – De fel lük nyugodt vagyok, mert tuő dom, hogy k is aő vasfegyelem hívei. Ugyanabból a kemény fából faragtak minket. Büszke vagyok rá, hogy ilyen tudok lenni… Látja ezt a keresztet? – Megpöckölte a nyakában fityegő kitüntetést. – Tudja, miért kaptam ezt, Schmidt tábornok? Azért, mert hatékonyan végzem a munkámat. Száz esetb lő kilencvenkilencben halálbüntetést kérek. Maga a Feldmarschall mondta nekem, hogy „a háborúban kemény férfiakra van szükség, és ha valaki az, akkor azt meg kell jutalmazni”. Biztosan egyetért velem abban, hogy bármelyik hülye képes harcolni a fronton. De ha ilyen kényes munkáról van szó, mint például az enyém… – somolygott bizalmas-magabiztosan – nos, akkor bizony nem lehet akárkit az íróasztal mögé ültetni. Mert itt nem csupán arról van szó, hogy papírokat kell aláírni. Megfelel m veltséggelő ű kell rendelkezni, érteni kell a lélektanhoz, és jól kell ismerni az emberi természetet. Tudni kell, hogyan bánjunk az emberekkel…

– Mennyire igaza van, drága tábornokom. Egész napodat, akarom mondani, napunkat kitölti a munka. De meg is van az eredménye: az orvosom azt mondta, ha nem pihenek legalább hat hetet valami nyugodt helyen, mint például Baden-Baden, akkor számíthatok rá, hogy el bb vagy utóbb ideg-őösszeroppanást kapok. De mondja csak… nem tud odalent valami jó címet?

Von Grabach a szivarfüstbe burkolt mennyezet felé fordította a tekintetét.

– Baden-Baden? – Kortyolt egyet a konyakból, és t n dveű ő megforgatta az italt a szájában. – Kit n ek a szivarjai,ű ő

barátom! Ha szerezni tudna esetleg bel lük…ő– Ízlett az aromája? Küldök önnek holnap öt dobozzal. Már ha nem

sértem meg ezzel a csekélységgel…– Ugyan, ez roppant kedves önt l! Igazán nagylelk . – Aző ű

üres pohár ismét közelebb csúszott a konyakosüveghez. – Szóval Baden-Baden. No, lássuk csak… Van egy-két címem, amit szívesen átadok. Holnap reggel átküldöm kető valakivel.

– Az pompás lenne. De jut eszembe… – Schroll tábornok bizalmasan közelebb hajolt. –… Hallotta a legújabb pletykákat? Azt rebesgették, hogy a csapataink vereséget szenvedtek a Kaukázusban. Ha ez igaz, akkor nagy kérdés, hogy a végs gy zelmet valóban olyan gyorsan…ő ő

Von Grabach kihúzta magát a székében, és lecsapta a poharát.– Hogyan? Nem akarok hinni a fülemnek, uram! Ez azt

jelentse, hogy kétségei vannak a háború végkimenetelét illet en?ő

– Dehogy! – kiáltotta halálsápadtan a hadbiztos. – Drága tábornokom, meglep, hogy ilyesmit feltételez rólam… Egyszer en csak arrólű van szó – improvizált kétségbeesetten –, hogy van itt nálunk egy Oberfeldwebel, aki roppant mód hajlamos a borúlátásra. Magam is többször fültanúja voltam, hogy Németország vereségér l fecsegett összevissza.ő Felháborító! Ez a dolog a Kaukázussal az utolsó csepp volt a pohárban: akkor és ott eldöntöttem, hogy megszabadulok t le.ő

– Remélem – mormogta a szivarja izzó végét tanulmányozva Von Grabach –, hogy jó kezekben van önöknél. Végtére is hol tudnák, mit kell kezdeni egy ilyen árulóval, ha nem önöknél?

Schroll elvörösödött, tokájától a feje búbjáig. Motyogott néhány érthetetlen szót, aztán kétségbeesetten belekapaszkodott az els szalmaszálba, ami a kezébeő akadt: a telefonba.

– Bocsásson meg, drága tábornokom, de most jutott eszembe, hogy megfeledkeztem valami fontosról.

Lázasan hadarni kezdett Schmidt Oberstintendantnak, a „Különleges ellátmányi raktár” vezet jének.ő

– És jut eszembe, küldjön át nyolc doboz szivart meg hat

üveg pezsg t az irodámba – tette hozzá a végén. – Abból aő fajtából, amit tegnap is kaptam. Kérem, tegye meg haladéktalanul. Köszönöm… Ja, és igen, Schmidt, az a szabadságolás, amir l szó volt, ne aggódjon miatta,ő elintézem.

Helyére tette a kagylót, majd bizalmasan Von Grabachra mosolygott.– A szivarok úton vannak. Holnap megkapja ket.ő

Remélem, nem bánja, hogy egy láda pezsg t is fog találniő közöttük… Most érkezett Franciaországból.

Szívélyesen megszorongatták egymás kezét. Von Grabach megtorpant az ajtóban.

– Küldjön részletes jelentést az árulóról.– Az árulóról?– Már el is felejtette? Az Oberfeldwebelr l, aki vereségr lő ő

beszél. Ha megvan a jelentés, személyesen fogok gondoskodni róla. Utasítást kaptunk, hogy járjunk el kérlelhetetlen szigorral az efféle ügyekben.

Miután Von Grabach tábornok elhagyta a szobát, Schroll lerogyott az íróasztalához, hogy áttekintse a helyzetet. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy nem sikerült megtévesztenie Von Grabachot az Oberfeldwebelr l sz ttő ő meséjével, de még semmi nem volt veszve. A tábornok persze most már jóval többet várt, mint néhány doboz szivar és a pezsg , de ez igazán nem jelenthetett gondot.ő Volt azonban még valami: a nem létez áruló. Von Grabachő világossá tette, hogy b nbakot akar. Valakit tehát fel kellettű áldozni.

Schroll behívatta a szárnysegédjét. Brandt Stabsintendant, aki banktisztvisel ként dolgozott a háború el tt, maga volt aő ő megtestesült diszkréció és precizitás.

– Ah, Brandt – mondta neki a tábornok. – Van egy bizonyos Oberfeldwebelünk, aki folyamatosan stratégiai visszavonulásokról és más effélékr l beszél. Tudja, kire gondolok?ő

Brandt homloka red kbe ráncolódott.ő– Azt hiszem, igen, uram.– Helyes. Kérem, azonnal helyezze rizet alá.őBrandt nagyot nézett.– Tartóztassam le, uram? Miért?

– Vereségpártolásért. Mert rontja a katonák morálját. Az ilyenek az egész német hadseregre veszélyt jelentenek.

– De uram, kétlem, hogy egyetlen katonával is beszélt volna. Mármint vereségr l. S t egyáltalán nem hallottam,ő ő hogy bárkivel is beszélgetett volna ilyesmir l.ő

– És stratégiai visszavonulásról?– Az nem ugyanaz – tiltakozott Brandt.– Lehet, hogy magának nem, Brandt, de nekem igen.

Gyakorlatilag ugyanaz. Úgy látom, maga is bed lt aő propagandának, amit Londonból és Moszkvából sugároznak.

Brandt összeráncolta a homlokát. Nem állt szándékában vitatkozni a tábornokkal, de akkurátusan szortírozott gondolatai és a jelen helyzet ütköztek, ezt pedig nem bírta elviselni.

– Már megbocsásson, uram – mondta a könyvelő hangján, aki hibát fedezett fel a f nöke számításaiban –, deő ha nem tévedek, egy alkalommal éppen ön volt az, aki a stratégiai visszavonulás el nyeit ecsetelte. Ez akkor volt,ő amikor…

– Az más volt – komorodott el Schroll. – Egy egészen más helyzetben és id ben. A háború egy más fázisában.ő

– Értem, uram.Brandt elhallgatott. Nem értette ugyan, de nem is az dolga volt,ő

hogy értse. Neki csak fel kellett figyelnie a hibákra, és nem értelmeznie kellett ket.ő

– Ami az Oberfeldwebelt illeti – folytatta Schroll –, valaki nagyon érdekl dik iránta. Nem sok jóra számíthat se , deő ő mi se, ha nem teszünk valamit. Éppen ezért úgy vélem, az lenne a legjobb, ha váratlanul elt nne. A papírjaival együtt,ű persze.

Brandt megmerevedett.– De uram! Ez lehetetlen! Ellentmond a szabályzatnak! Nem lehet csak

úgy megszabadulni az iratoktól. Hiszen azok nélkülözhetetlenek a hadsereg vezetéséhez. Mi lenne velünk nélkülük? Megnézhetnénk magunkat! Lehet, hogy ön nem…

– A fenébe! – fakadt ki Schroll. – Mégis, kinek képzeli magát, Brandt, hogy így kioktat engem? Tegye, amit mondok, méghozzá egykett re, vagy a jöv hét aő ő

lövészárokban találja!Tábornok és szárnysegédje farkasszemet néztek

egymással. Brandt tekintetéb l csalódottság és megvetéső sugárzott.

– Nyomás! – ordította Schroll. – Azt akarom, hogy a nyomorult Oberfeldwebel még ma elt njön Berlinb l!ű ő

– Rendben van, uram. Azt hiszem, el tudok intézni neki egy áthelyezést egy Görögországban állomásozó lövészezredhez.

– Görögországba? – sikította Schroll. – Az nem jó, maga idióta! Egyetlen hely jó csak neki, és az a keleti front. Amikor azt mondtam, hogy tüntesse el, akkor azt úgy is értettem! Finnország is megfelelne, talán. Mindegy csak többé ne kerüljön el . Ami pedig aző iratait illeti, azokkal csináljon, amit akar. Égesse el ket,ő tömje ket a kéménybe, vagy dugja, ahova akarja. Magáraő bízom, csak vigye ket innen!ő

– Értettem, uram – mekegte Brandt. Biztonságos, iratgy jt kb l és indigós másolatokból épített világaű ő ő egyetlen perc leforgása alatt összeomlott. Állítson ki hamis igazolványokat! És égesse el az eredetieket! Soha életében nem tett ilyent. Az iratok hivatalos adatokat tartalmaztak, hivatalos adatok nélkül pedig nem volt civilizáció.

Brandt kitámolygott a szobából, a tábornok pedig a logisztikai tanácsadóért küldött. A tiszt egy fiatal hadnagy volt, aki nagy h siességr l tett tanúbizonyságot aő ő csatamez n, és eközben elveő szítette a fél lábát. Schroll intett neki, hogy foglaljon helyet.

– Üljön le, Brücker. Helyezze kényelembe magát. Egy szivart?Brücker elfészkelte magát a karosszék mélyén, aztán figyelte, mint

lépked fel-alá a szobában a tábornok, ütemesen egy vonalzóval ütögetve a bal vállát.

– Nehéz megtalálni a helyes útvonalat a lét háborgó tengerén… nem igaz, hadnagy?

Brücker elnevette magát.– Kicsit sántít a szókép, uram, de egyet kell értenem önnel.A tábornok folytatta a fel-alá járkálást. Brücker tekintete összesz kült.ű

Mit forgathat a vén kujon abban az üres tökfejében? Bármi legyen is az, nem árthat neki. A hadnagynak volt egy testvére az SS-nél, méghozzá igen befolyásos pozícióban.

Ha valaki árthatott volna a másiknak, az nem is annyira a tábornok lett volna, hanem inkább Brücker.

– A szárnysegédem – fékezett le Schroll. – Kezd használhatatlanná válni.

– Az a pasas egy gyengeelméj – jelentette ki Brücker.ű– Igen, gyengeelméj ! Ez a megfelel szó. – Schroll aű ő

féllábú hadnagy felé perdült. – Azon t n döm… nem tudnaű ő valahogyan megszabadítani t le? Felt nés nélkül, hogyő ű mindenki azt higgye, én vagyok az, akit a legjobban meglepett a távozása. Ugye érti?

Brücker jéghideg tekintettel nézett vissza rá. Schroll idegesen felnevetett.

– Az az ember kezd az idegeimre menni. Képtelenség normálisan együtt dolgozni vele. Én…

– Ne is mondjon ennél többet, tábornok. Tudom, mit fogok tenni. Van egy SS-egység odakint, Ukrajnában.

– Kiváló! Éppen valami ilyesmire gondoltam. Ha ezt össze tudja hozni, drága fiam, azzal mindkett nknek nagy szívességet tesz. Még aő hónap vége el tt el fogják léptetni, efel l kezeskedem.ő ő ő

– Köszönöm, uram.Brücker gondolataiba merülten bicegett ki a szobából. Az

el léptetés a legkevésbé se érdekelte: a tábornokő közbenjárása nélkül is bármikor megszerezhette volna. A szárnysegéd sorsa is hidegen hagyta – a pasas tényleg egy hülye volt, megérdemelte a sorsát. Azt viszont már annál érdekesebb lett volna tudni, hogy miért tart t le aő tábornok. Mert nyilvánvaló volt, hogy Schroll ezért akar megszabadulni t le. Azért, mert valami kompromittálót tudő róla…

Négy órával kés bb már meg is érkezett távírón aő parancs: Brandt Stabsintendantot áthelyezték egy ukrajnai különleges egységhez. Schroll tábornok húsz percen át telefonálgatott, megmozgatva minden követ annak érdekében, hogy Berlinben tartsa a szárnysegédjét, de végül legnagyobb sajnálatára be kellett látnia, hogy tehetetlen. A parancs „fentr l” érkezett, a csúcsról, olyanő magasról, hogy a tábornokot kiverte a hideg veríték. Most már Brücker hadnagy miatt is aggódhatott.

Néhány nappal kés bb Von Grabach felhívta, hogy aző Oberfeldwebel után érdekl djön. Schroll tábornok most márő valósággal gy lölte a szerencsétlen tiszthelyettest – minthaű az bármir l is tehetett volna.ő

– Áthelyezték? – mormogta Von Grabach. – A szárnysegéddel együtt? Ilyen hirtelen?

– Nem tudtam megakadályozni – hazudta a hadbiztos. – Persze, ha még mindig el akarja kapni ket, akkor biztosanő utol lehet érni ket valahol.ő

A vonal másik végén Von Grabach elmosolyodott, és gondolatban kalapot emelt a kollégája el tt. A pasas nem vesztegette aző idejét, ezt el kellett ismernie.

Még aznap délután Von Grabach két láda konyakot kapott a hadbiztosságról. Schroll tábornok elutazott Baden-Badenbe, hogy kiélvezze jól megérdemelt pihenését.

A konyak röviddel ebéd el tt érkezett meg a tábornokhoz.ő Délután négykor, amikor Von Grabach már jelent ső mennyiséget beszopogatott belőle, egy bizonyos Berner tanácsos jelent meg az irodájában. Ha nem lengték volna körül konyakg zfelh k, Von Grabach be se engedte volna. Aő ő tábornoknak a ködön át mintha úgy sejlett volna, hogy Berner tanácsos fia Torgauban raboskodik, a halálos ítélete végrehajtását várva. Berner tanácsos, aki érthet módonő szerette volna megmenteni a fia életét, azért jött, hogy tájékoztassa a tábornokot az ügyét támogató befolyásos rokonok névsoráról.

A tábornok végighallgatta Berner tanácsos esedezését, de fikarcnyi szánalmat se érzett. Aztán következett a befolyásos rokonok listája, mire morogva megjegyezte, hogy talán lehet tenni valamit.

– Meglátom, mit tehetek – bólintott teljhatalma olümposzi magasságaiból –, de meg kell értenie, hogy a döntés nemcsak rajtam múlik. Mint mindenkinek, nekem is be kell tartanom a törvényt… Higgye el, ha tehetném, habozás nélkül támogatnám a fellebbezést. Tudnia kell, hogy jómagam irtózom az er szak és a brutalitás mindenő formájától. Ha tehetném, örökre eltörölném a halálbüntetést. Azonban… – vont vállat –… a szabályokat én se hághatom át, ezt meg kell értenie.

– Mint tudja, a fiam nem államellenes b ncselekményű t

követett el, tábornok úr – folytatta kétségbeesetten a tanácsos. – Hirtelen felindulásból ölt, és a lány volt a hibás. A fiam jó katona, márpedig a jó katonákat meg kell becsülni. Nem kérek mást, csak annyit, hogy hagyják meg az életét, és adjanak neki egy esélyt, hogy bizonyíthassa h ségét. Még ha ez a keleti frontot jelenti is…ű

– Igen, igen, tökéletesen egyetértek. Mindent meg fogok tenni a fiáért, ígérem.

– Akkor számíthatunk önre, tábornok úr?– Szavamat adom – felelte a konyak g zébenő

megduplázódott tanácsosnak Von Grabach. – A fia kegyelmet fog kapni.

A Berner házban nagy dáridót csaptak aznap este. Folyt a pezsg , a teleő fon szüntelenül csörgött. A tanácsos mindenkinek elmondta, hogy Németország büszke lehet a tábornokaira: bölcsek és emberségesek, s mindenki, aki mást mond, az hazudik. Még ugyanezen az éjszakán levelet írt a fiának, amelyben tájékoztatta t a nagyszer hírr l. Aő ű ő szíve csordultig telt hálával.

* * *

A szóban forgó, rendkívül bölcs és emberséges tábornok rágyújtott egy szivarra, töltött magának egy jókora adag konyakot, aztán kényelmesen hátrad lt a karosszékében. Von Grabachő békében volt a világgal. Fantáziadús, izgalmas éjszakát töltött el Ebba von Zirlitznél, aztán még aznap reggel megtudta, hogy hosszú üdülést utaltak ki neki Berchtesgadenben. Nem panaszkodhatott tehát, az egyetlen, aprócska baja csak az volt, hogy két rózsaszín dosszié még mindig ott hevert az asztalán. Két füstpamacs közt maga elé húzta az els t, amelyik a keze ügyébe került.ő

– Heinz Berner exhadnagy, közlegénnyé lefokozva. A szászországi Tor-gau katonai börtön 2-es blokk, 476-os cellájának a lakója. Halálra ítélték.

A tábornok közönyösen átlapozta az aktát. A szeme végigsiklott a szavakon, de az agya nem fogta fel a jelentésüket. Egyik rózsaszín dosszié éppen olyan volt, mint a másik, és már épp eleget látott bel lük életében. Félő relökte Heinz Bernert, és odahúzta helyette Paul-Nicolas Grünt. Ugyanaz. Von Grabachot a

legkevésbé se érdekelte, milyen b nök miatt kerültek Torű -gauba. Halálra ítéltek voltak, ez épp elég bizonyíték volt a b nösségükre.ű

Legurította a maradék konyakot is a torkán, aztán a karórájára pillantott. Ideje hazamenni és összecsomagolni, ha még este el akar indulni Berchtesgadenbe. Kézbe vette a tollát, és hanyagul aláírta mindkét iratot. Heinz Berner és Paul-Nicolas Grün sorsa meg volt pecsételve. Már az isten se menthette meg ket.ő

Von Grabach tábornok, miután ily módon halálra dolgozta magát, gon-dosan egymásra helyezte a két aktát. Elégedettséget kellett volna éreznie most, hogy végzett a munkával, de ehelyett inkább nyugtalanság töltötte el. Csak kés bb, Berchtesgadenbenő jött rá, hogy egy tanácsos és néhány üveg konyak volt ennek az oka. Most, hogy már tudta, honnan fúj a szél, bosszúság fogta el. Hogy jön ahhoz ez a Berner, hogy katonai ügyekbe avatkozzon? Különben is galád módon csalta ki bel le az ígéretet, kihasználva, hogy illumináltő állapotban van. A halálos ítélet megváltoztatásának még a gondolata is elborzasztotta Von Grabachot. Mindenesetre, bármit is ígért a tanácsosnak a konyak hatása alatt, az akta aláírásával a gépezet beindult, már semmit nem lehetett tenni. A háború az háború, és a tanácsoson kívül még rengetegen szenvednek a kényelmetlenségei miatt.

Von Grabach nagylelk en úgy döntött, tesz egy utolsóű engedményt a szül knek: elintézi nekik, hogy a kivégzéső el tt meglátogathassák a fiukat. Az elítélt persze még eztő se érdemelte volna meg, de Von Grabach nem volt embertelen, még kevésbé igazságtalan. Ennélfogva haladéktalanul el is küldte az üzenetet Berlinbe, aztán gyorsan ki is verte a fejéb l az ügyet.ő

Frau Berner volt az, aki felnyitotta a Berlinb l küldöttő hivatalos értesítést.

„Ha látni akarják fiukat, Heinz Berner elítéltet, akinek a kivégzését május 24-én 05.00 órára t zték ki, akkorű jelentkezzenek a torgaui börtön parancsnokságán május 23-án 18.00 órakor. Ez az engedély négy személy számára érvényes. A látogatás id tartama tíz perc.”ő

Berner asszony, mivel senki nem volt, aki ebben a szörny pillanatban átkarolhatta volna, felsikoltott és elájultű az el tér kövén. Frau Grün viszont, a másik halálraítéltő édesanyja, éppen tizenkét órás szolgálatát töltötte mint szobalány a Graf Moltke Hotelben, ennélfogva nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy is elaléljon.ő Összeszorította a fogait, és dacosan tovább végezte a munkáját, de az ágyak aznap rendetlenül voltak megvetve, és a padló sem ragyogott a tisztaságtól, mint máskor. Amikor azzal fenyegették, hogy feljelentik a munkaügyi inspektornak, ami azonnali áthelyezést jelentett volna egy l szergyárba, Frau Grün vállat vont, jelezve, hogy nemő érdekli, mit csinálnak vele. Három hónappal kés bb aő földalatti elé vetette magát a Sankt Paul-i állomáson.

Torgauban mindannyian olvastuk a levelet, és meg voltunk gy z dve róla, hogy Heinz Berner ténylegő ő megmenekült a kivégz osztagtól.ő

– Csapj a tenyerembe, komám! – rikkantotta Heide. – Soha nem hittem, hogy megérjük ezt a napot. Szerencsés farkúró vagy, hallod-e, Heinz.

Heinz Berner magánkívül volt az örömt l. Úgyő ugrándozott körbe a cellában, mint a hevedereit lő megszabadított igásló, mi meg ültünk az ágyon, és a csodát tárgyaltuk.

– Most már közénk tartozol – állapította meg elégedetten Pici. – Hidd el, jobban jártál. Ki a fene akar nyavalyás tiszt lenni?

Egyedül Papa kételkedett.– Túl szép, hogy igaz legyen – mondta, miután elhagytuk a cellát.

– Nem értem, honnan tudhat az apja a kegyelemr l, amikorő mi itt még nem hallottunk róla. Ha valóban igaz lenne, akkor már régen meg kellett volna táviratozniuk.

– Minden lehetséges – állította a Légiós. – Allah útjai kifürkészhetetlenek. Nem ez lenne az els eset, hogyő megkegyelmeznek valakinek. Még akkor történt, amikor a Légiónál szolgáltam. Az egyik fickót az utolsó pillanatban mentették meg. Már felsorakozott a kivégz osztag, amikorő megérkezett a kegyelmi parancs.

Papa megcsóválta a fejét.– Nekem akkor se tetszik. Egyáltalán nem tetszik. Attól tartok, csak a

bolondját járatják a fiúval.

– Nem lesz semmi gond – jelentette ki Porta. – Akartok fogadni rá?– Nem szeretnék egy ember életére fogadni – morogta Papa.Barcelona hozta a rossz hírt. Rohanva jött a titkárságról, falfehér arccal,

még dadogni is alig tudott.– Holnap… hajnali ötkor… k-ki fogják… végezni.Döbbenten hallgattuk.– Kit? – kérdeztem egy id után, noha mindannyianő

tudtuk, hogy Heinzr l van szó.ő– Lehetetlen! – kiáltotta Porta. – Nem tehetik ezt vele! Hülyét

csináltak bel le!ő– Láttam a parancsot – bólogatott Barcelona. – Egy tábornok írta alá.

Holnap reggel…Megint ránk szakadt a csend. Egymásra néztünk, és

ugyanazt a borzadályt láttuk visszatükröz dni a többiekő arcáról, amit mi is éreztünk.

– Szerencsétlen fiú – motyogta Papa. – Bárcsak ne írt volna neki semmit az apja.

– Pedig valaki megígérte neki, hogy kegyelmet kap. Nem lehetett olyan ostoba…

– Azt hitte, holnap kiengedik…– Ilyesmit csak akkor mondasz valakinek, ha tökéletesen biztos vagy

benne…– Nos, most már egészen biztosak vagyunk benne. Ki fogja közölni vele

a hírt?– Én – ajánlkozott fel váratlanul Pici. – Hogy is mondjam…

felel snek érzem magam érte. Különös, mert soha ki nemő állhattam a tiszteket, különösen az fajtáját… Heinz aző els , akivel szót tudok érteni. Nem hittem volna, hogy eljönő a nap, amikor sajnálni tudok egy ilyen seggfejet.

– csak egy kölyök – jegyezte meg Porta.ŐBarcelonára néztem.– Kik fogják kivégezni?– Mi – jött a brutálisan egyszer válasz.ű– Jesszusom! – szörnyedt el Porta. – Ezek aztán mindenáron meg

akarják keseríteni az utolsó óráit.A Légiós kivett két cigarettát, és Pici kezébe nyomta

ket.ő– Nesze. Jót fog tenni az idegeinek egy kis ópium. És mondd meg neki,

hogy megpróbálok szerezni valamit a dokitól.– Mondok én nektek valamit! – kiáltotta teli torokból

Porta. – Majd ha eljön a forradalmunk, és k kerülnek sorra,ő akkor majd én is megkegyelmezek mindegyik rohadéknak, aztán meggondolom magam az utolsó nap, amikor szabadon engednék ket! Szívatni fogom ket, ahogy csakő ő kitelik t lem! Kamatostul visszakapják…ő

– Jól van, ezt mint tudjuk – állította le Papa. – Felesleges szétkürtölni.Pici h siesen elvonult, hogy tájékoztassa Heinzot. A fiúő

éppen olvasott; felnézett a könyvb l, és a cella ajtajábanő felbukkanó Picire mosolygott.

– Mi bajod? Úgy nézel ki, mint akit halálra ítéltek!Mélyen letüd zte a cigarettafüstöt, aztán figyelte, mintő

kígyózik el az orrából.ő– Szerinted mennyi id be fog telni, hogy átirányítsanakő

egy büntet ezredbe? Talán már holnap megkapom aő parancsot?

– Nem hiszem – mondta szomorúan Pici.Elfordította a fejét, és kinézett a magasra vágott ablakon.

Nem volt értelme kerülgetni a témát. Tudta, minél tovább húzza az id t, annál nehezebb lesz mindkett jüknek.ő ő Szembefordult Heinzcal, készen rá, hogy közölje vele a hírt. Heinz váratlanul felpattant, és barátságosan Pici mellkasába öklözött.

– Mulatságos fickó vagy, tudod-e? Amikor el ször bejöttélő a cellámba, látni se bírtalak. Most pedig, akár hiszed, akár nem, elfacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hogy többé nem foglak látni. Isten tudja, miért, de ez a helyzet!

– Nem fogok hiányozni neked – közölte nyersen Pici. – Egyrészt nem szoktam hiányozni senkinek, másrészt… nem lesz rá alkalmad, hogy hiányolj bárkit is.

Berner mosolya elhalványult.– Mi az? – kérdezte. – Mi nyomaszt ennyire?– Ülj le, és elmondom.Pici hangja nyers volt és parancsoló. Berner elsápadt, de azért

engedelmeskedett.– Mir l van szó?ő– Nem fognak elengedni holnap. Se máskor.

– Mi? – Berner akaratlanul felegyenesedett. – Úgy érted… végül mégse kaptam kegyelmet?

– Soha nem is kaptál. Valaki bekavart.– Nem! Ez nem lehet igaz! Hazudsz! Át akarsz verni! – Berner vadul

megrázta a fejét. – Tévedsz, nem igaz? Biztosan tévedsz!– Nem tévedés, Heinz. Valakinek közölnie kellett a hírt. Én vállaltam.– Te meg rültél! – ordította Heinz. – Itt van, fehér-ő

feketén! – Benyúlt a takaró alá, és el húzta az apjátólő kapott levelet. – Látod? Azt írja: „sikerült elintéznem, hogy kegyelmet kapjál, és átirányítsanak egy büntet ezredhez”.ő Gondolod, hogy az apám ezt írta volna, ha nem lenne igaz?

tanácsos, tudja, mit csinál. Te vagy az, aki téved! ValakiŐ másról lehet szó, akit ugyanúgy hívnak, mint engem.

– Sajnálom – dünnyögte Pici. – Tudom, hogy nehéz szembenézni a ténnyel, Heinz. Hogy az apád honnan vette azt, amit írt, nem tudhatom, az viszont biztos, hogy megérkezett a kivégzési parancs, és holnapra szól. Gy lölöm, hogy ezt kell mondanom, de…ű

Miel tt még befejezhette volna,ő Berner ájultan terült el a padlón.

A pap még azel tt megérkezett, hogy a fiú magához tértő volna. Fiatal férfi volt, f hadnagyi rangban. Zöldő egyenruhát viselt, zubbonyán a német sassal és a horogkereszttel, gallérján kereszttel. A cella ajtajában megállt, majd látva Pici ellenséges tekintetét és a padlón fekv elítéltet, gyorsan visszavonult.ő

Pár perccel kés bb Berner kinyitotta a szemét. Piciő segített neki felülni.

– Mikor kerül sor rá? – kérdezte a fiú.– Holnap reggel. Öt órakor.– Értem. És ki fog… ki fogja csinálni?– Mi.Berner hirtelen elengedte a kezét, és embriópózba görnyedve átkarolta

Pici lábát.– Segíts! Az isten szerelmére, kérlek, segíts! Most még rosszabb, mint

eddig volt. Én ezt nem bírom!– Vedd el a revolveremet – mondta csendesen Pici. – Üss le vele,

aztán… – A fejéhez emelte a kezét. – Sokkal gyorsabb, hidd el.

Berner felült.– L jem le magam? Képtelen vagyok rá, nincs meg hozzáő

a bátorságom. Tedd meg te, Pici. L j le. Most! Majd aztő mondod nekik, hogy szökni próbáltam.

Pici megrázta a fejét.– Nem tudom megtenni. Nem tudnék rál ni egy barátra.ő

Holnap se fogok rád l ni, ahogyan Porta sem. Soha nemő szoktunk.

– De mi lesz, ha a többiek se l nek?ő– L ni fognak. Egyenesen a fehér rongy közepébe. Végeő

lesz, miel tt még felfoghatnád… A zendülésnek semmiő értelme nem lenne. Minket is kivégz osztag elé állítanának,ő aztán elvégeztetnék valaki mással a piszkos munkát. Nézd… miért nem beszélsz Julius Heidéval? mindig olyanŐ buzgó, biztosan lel ne, ha valami hülyeséget csinálnál.ő Julius egy rohadék. Bármit megtenne, hogy távol tartsa magát a bajtól. De t lem ne kérd. Nem lennék képes rá…ő Ugye megérted? Nem tudnám megtenni.

Berner lehajtotta a fejét, és halkan zokogni kezdett.– Ide küldöm neked Papát. majd lelket önt beléd. Én…Ő

én csak egy buta mackó vagyok. – Pici körülnézett, de hiába várta a segítséget. Az arca hirtelen felderült. – Tudod mit, Heinz. Holnap ilyenkor már sokkal jobban leszel. Az a sok mese a mennyekr l… biztosan van benne valami. Úgyő értem, nem tudhatod, míg meg nem próbáltad, nem igaz? Egy pap egyszer azt mondta nekem, hogy nem kell félnem a haláltól, mert halottnak lenni sokkal jobb, mint élni. Hátha igazat mondott.

Heinz, úgy t nt, meg se hallotta ezt. Pici más iránybólű próbált közelíteni a témához.

– Nem is annyira a halállal van a gond, hanem azzal, hogyan halsz meg. Vegyük például a rákot. Mindenki retteg t le.ő Vagy a bénulást. Vagy a gázt. Meg a többi ilyesmit. De egy kivégz osztag el tt végezni! – Lekicsinyl en leő ő ő gyintett. – Nudli, nekem elhiheted! Még annyit se fogsz érezni, mint amikor beléd döfnek egy t t. Komolyan mondom! Mintű mondtam, Julius Heide egy rohadék, de egyvalamit azért el kell ismerni: sohasem téveszti el a célpontot.

A szavainak ezúttal se volt látható hatásuk. Pici kivette a cigarettáit és a

gyufáját, s az ágyra hajította ket. Ezért az egyetlenő mozdulatért hathavi kemény kényszermunkával fizethetett volna, ha lebukik.

– Itt kell hogy hagyjalak, Heinz. rségben kelleneŐ lennem… Szívd el a cigiket. Van köztük két ópiumos is. Húzd ki velük holnapig, hidd el, segíteni fog. Ha kellene valami, csak csengess. Valamelyikünk idejön, rendben?

Berner nem válaszolt. Pici még egy darabig szótlanul nézte a zokogó fiút, aztán elhagyta a cellát. Kint, a folyosón hirtelen dührohamában belerúgott egy vízzel teli bádogvederbe. A veder végigszállt a folyosón, aztán iszonyatos csörömpöléssel nekivágódott a falnak. Csend, majd Heide dühös hangja szállt fel a lépcs forduló fel l:ő ő

– Hé, mi az isten folyik odafenn?– Víz, te seggfej! – ordította Pici.Heide bölcsen úgy döntött, hogy ejti a témát. Jobb volt messze elkerülni

Pici, amikor ilyen hangulatban volt.Miután mintegy fél órán át céltalanul gyelgett aző

épületben, Pici visszatért az rszobára, és odaállt Papa elé.ő– Beszélned kell Heinzcal. Megígértem neki, hogy bemész hozzá. Nem

vagyok jó mások pátyolgatásában: rád van szüksége.– Mégis, mit mondjak neki? – szegezte neki a kérdést Papa.– Nem is tudom… Azt, amit jónak látsz. Valamit Jézusról,

meg az üdvözülésr l, s a többi.ő– Heinz vallásos? – kérdezte döbbenten Barcelona. – Még soha nem

láttam a pappal társalogni.– Nem tudom, micsoda, de valakinek beszélnie kell vele – jelentette ki

állhatatosan Pici.– Amiért nem hisz benne, azért még meghallgathatja a dumát – szólalt

meg Porta. – Végtére is nem árt tudni az embereknek, hova érkezik, ha mégis a papoknak van igazuk.

Barcelona a Légiós felé fordult.– Miért nem mész inkább te? Mesélhetnél neki Allahról és

az varázslatos kertjér l.ő őA Légiós oldalra perdült, és Barcelona szemébe döfte a tekintetét. Most

komolyan beszélsz, vagy csak egy kést akarsz a hátadba? – kérdezték a villámló sugarak.

Miel tt még eldönthette volna, Papa felállt, és felcsatoltaő

az övét.– Rendben, beszélek vele – nyúlt a sapkájáért. – Gondolom, nem fogok

nagyobb hülyeségeket mondani, mint a pap. Csak annyit kérek t letek, hogy tartsátok szemmel a folyosót, míg bentő vagyok. Nem akarom, hogy váratlan vendégek zavarják meg a beszélgetést.

– Bízd csak ránk – bólintott Porta.Papa három órát töltött az elítélt fiú cellájában. Senki nem tudta, mit

mondhatott neki, az azonban tény volt, hogy Heinz egészen lecsillapodott. Nem is volt vele gond egészen estig, amikor meglátogatták a szülei.

Egymás mellett ültek, szemben a fiukkal, egy apró asztal túloldalán. T lük jobbra, egy k oszlopba simulva egy foglárő ő állt. Olyan tehetségesen simult bele a környezetébe, hogy szinte nem is lehetett észrevenni. azonban mindentŐ tisztán hallott és látott – vagy legalábbis szeretett volna.

Berner tanácsos alig bírta rávenni magát, hogy belenézzen a fia szemébe. Frau Berner csak ült és egy zsebkend t itatott aő könnyeivel.

– Heinz… – csúsztatta a kezét a fia felé az asztalon. – Heinz, bátran kell viselkednünk.

A k -foglár tekintete megvillant, ahogy követniő igyekezett a mozdulatot: csak nem akar átadni valamit ez a n az elítéltnek?ő

– Heinz… – suttogta lágyan a nevet. – Heinz, szegény, drága kisfiam…– Beszéljen hangosan és érthet en – figyelmeztetteő

gépiesen a foglár.– Apa, ez igaz? – pislákolt fel Heinzban egy utolsó,

mindent elemészt láng erejéig a remény. – Biztos, hogyő visszautasították a fellebbezést?

– Igaz, Heinz… Ahogy az anyád mondja, meg kell próbálnunk bátran viselkedni ezekben a nehéz órákban. Ne feledd, fiam: egyszer, valahol, valamikor, újra egyesülni fogunk. Bízz ebben. Ezt egy percre se feledd.

– Annyira félek – nyüszítette Heinz.A tanácsos ajka megremegett. is félt.ŐHeinzb l váratlanul d lni kezdtek a szavak; látszólagő ő

összefüggéstelenül, borzadállyal töltve el a szüleit.– Az út a cellából az udvarig, az a legrosszabb… Julius egy rohadék, de

mindig telibe talál… vége lesz, miel tt felfoghatnám… Ez nemő

olyan, mint a rák. A ráktól félnétek… vagy a gáztól. Nudli lesz az egész… holnap ilyenkor már jó dolgom lesz…

Jézusom, meg rült, ő gondolta a tanácsos.– Heinz, kisfiam, mir l beszélsz? – kérdezte rémültenő

Frau Berner.Heinz üres tekintettel az anyjára nézett.– Ezt mondták nekem.– Kik? Kik mondták ezt?– A barátaim.– Úgy érted, a többi rab?Heinz nemet intett a fejével.– Nem. Az rök. Pici és Papa meg a többiek.ő– kŐ a barátaid?– Igen. – Egy könnycsepp gurult végig a fiú arcán. – És holnap

hajnalban agyon fognak l ni.őFrau Berner arca kifehéredett. A hölgy megingott a

székén, aztán kifordult szemmel lecsúszott a padlóra. A tanácsos, miközben a felesége alélt testével birkózott, azon t n dött, vajon tényleg megbomloű ő tt-e a fia agya. Hogyan nevezheti valaki a hóhérjait a „barátainak”?

A foglár elvált a k oszloptól.ő– Lejárt az id .őHeinz és az apja egymásra néztek. Mindketten felálltak. Lehetetlen pil-

lanat volt, egyikük se tudta, mit mondjon a másiknak. Heinz váratlanul belevetette magát Herr Berner karjába. Gyerekkora óta ez volt az els alő kalom, hogy összeölelkeztek. A végs elváláső borzalma egymáshoz bilincselte ket. A foglárnak kétő másikat kellett odahívnia, hogy szét tudja választani ket. Aő tanácsost és feleségét kihajították a folyosóra, mint két zsák lisztet. Heinzot visszavezették a cellájába. Nem sokkal kés bb lecsempésztük az rszobára, és teleitattukő ő vodkával. Félájultan került vissza a cellába.

Barcelona és én voltunk rségben aznap éjszaka. Aő többiek kimentek a városba, és csak éjféltájt tértek vissza, merev részegen. Pici, mint ilyenkor mindig, duhaj hangulatban volt, és tört-zúzott maga körül. Ohlsen hadnagy lejött a szobájából, hogy csendre intse, de mint kiderült, maga se volt sokkal józanabbő . Barcelonára és rám

szakadt minden.Herr Berner és felesége nem messze a börtönt l, egyő

Véres huszár nev foű gadóban töltötték az éjszakát. Egyikük se aludt, s t még kísérletet se tető tek rá. Csak ültek az ágy szélén, némán maguk elé bámulva, és hallgatták az óra ketyegését, amely a fiuk életéb l még hátralev órákatő ő számlálta.

Heinz Berner egész éjszaka fel-alá járkált a cellájában, id nként megállva az ajtó el tt, hogy megdöngesse azt, éső ő kétségbeesetten kivonítson a folyosóra. Maga sem tudta, hogy mit akar, de világgá kellett ordítania a fájdalmát.

Hajnali négykor ébresztettük a többieket. A Légióst leküldték a fegyverraktárba. Négy harminckor egy rnagyő jött át a hely rségt l. Ellen rizte, készen állunk-e aző ő ő akcióra, aztán felkereste a halálraítéltet.

– Próbálja megemberelni magát. Ne feledje, mit tanult a tiszti iskolában. Egyszer mindenkinek szembe kell néznie a halállal. Magának, mint katonának, kötelessége szemrebbenés nélkül farkasszemet néznie vele. Ne okozzon csalódást azoknak, akik felnéznek magára.

Eme bátorító szavak elhadarása után bezárta maga mögött a cella ajtaját, magára hagyva Heinz Bernert a félelmeivel.

Ohlsen hadnagy pocsék formában volt ezen a reggelen. A sisakja, a gombjai és a csizmája gyémántként csillogtak, ő maga azonban úgy nézett ki, mint egy falhoz kent mosogatórongy. Papa eléje állt és tisztelgett.

– Készen állunk, uram.Ohlsen bólintott, de nem mondott semmit. Hátraarcot csinált, és elindult

Heinz Berner cellája felé. Mindannyian követtük. Heinz az ágyán feküdt, és kifejezéstelen arccal a mennyezetet bámulta. A hadnagy a vállára tette a kezét.

– Eljött az id , Heinz. Próbáljon meg bátor lenni. Olyanő gyorsak leszünk, amennyire csak lehet.

A fiú, réveteg tekintettel felült, letette a lábát a k padlóra, és rogyadozó téő rddel felegyenesedett.

– Meg kell kötnöm a kezét – mondta menteget ző ő hangon Ohlsen.

El vett egy vadonatúj, fehér kötéldarabot, Heinz pedigő engedelmesen, mint egy kisgyerek, akire keszty t akarű

húzni a mamája, felénk nyújtotta a kezét. A szeme üveges volt, mint egy halottnak. A hadnagy a csuklója köré hurkolta a kötelet, de miel tt még meghúzhatta volna, a fiúő elájult. Olyan gyorsan, olyan váratlanul történt, hogy csak álltunk, és bámultuk tétlenül. Azt hiszem, mindenkinek ugyanaz a gondolat villant át az agyán ebben a pillanatban: Istenem, add, hogy szívroham legyen!

Egyesek könnyen meghalnak, Heinz Bernernek azonban más sorsot szánt az ég. Ohlsen hadnagy és Papa talpra állította. Szinte azonnal magához tért. Minden ízében remegni kezdett, aztán üvölteni és ordítani kezdett. Szitkozódott, átkozódott, könyörgött, felváltva, összevissza, minden ráció nélkül. Tehetetlenek voltunk. A fiú teljesen elvesztette az önuralmát, még Papa szavai se jutottak el a tudatáig. De mit is mondhatott volna egy húszéves fiúnak, aki épp a kivégz osztag eléő készültünk rángatni? A kivégz osztag elé, amelyet éppenő mi alkottunk…

Úgy kellett kirángatni Heinzet er szakkal az udvarra.ő Egész úton kiabált és ordított. Porta sisakja elgurult, Heide elejtette a puskáját, én a bordáim közé kaptam egy rúgást. Aztán megjelentek az ablakokban az elítéltek, és csapkodni, fütyülni, ordítozni kezdtek:

– Gyilkosok!– Fasiszta disznók!– Hóhérok!– Átkozott gyilkosok!Ha tudták volna, hogy mi mit érzünk ebben a pillanatban…Kint az udvaron kristálytiszta, friss reggel volt. A szél

virágillatot sodort felénk a szabadok világából, az ég hibátlanul kéklett a fejünk felett. Azon t n dtem, vajonű ő könnyebb-e meghalni egy ilyen csodaszép reggelen, és arra a következtetésre jutottam, hogy szívesebben búcsúznék el az élett l szikrázó napsütésben – ha rajtam múlna. Csak hátő az ilyesmibe vajmi kevés beleszólásunk van.

Ahogy végigvonszoltuk a kockaköveken, Berner a maradék józan eszét is elveszítette. A szeme kifordult, hab buggyant ki a szája sarkából, a teste görcsökben rángatózott. Ezekben a pillanatokban akaratlanul is gy löltük t, amiért ezt teszi velünk – amiértű ő arra kényszerít minket, hogy olyan borzalmakat éljünk át,

amelyeket soha életünkben nem leszünk képesek elfelejteni. De hát elvárható lett volna t le,ő hogy méltósággal fogadja ezt a halált? Azt, hogy a sajátjai fogják megölni?

Berner egy utolsó, kétségbeesett rándítással kihúzta a kezét a kötélb l, és miel tt még felocsúdhattunk volna,ő ő Papára ugrott. Kezét-lábát körbekulcsolta a másik ember törzsén, és csak visított, visított, míg a végén már azt hittem, én is csatlakozni fogok hozzá.

– Nem akarok meghalni! Nem akarok meghalni! Ne hagyd, kérlek, jaj, kérlek, ments meg!

Ohlsen hadnagy megtorpant, és hamuszürke arccal nézte. Még soha nem láttuk ilyen döbbentnek. Remegett, könnyek csorogtak az arcán, csaknem olyan állapotban volt, mint maga a halálraítélt. Papa birokra kelt a fiúval, de nem tudta megnyugtatni, és nem tudta levakarni magáról. Négyünknek alig sikerült letépni róla Heinzot. A felfordulás, a megaláztatás izgalmaiban öklendeznem kellett.

– Te hülye állat! – ordított rám Porta. – Nézd, mit tettél a kibaszott csizmámmal!

Pici, dühösen fújtatva, mint egy felajzott bika, feléje indult, és behúzott neki egyet. Porta visszaütött. Mintha nem is egy börtön, hanem egy tébolyda udvarán lettünk volna.

Az udvar túlsó végében egy másik csapat jelent meg, Grün Feldwebellel a közepén. Végül , a másik halálraítéltő volt az, aki a segítségünkre sietett. Méltóságteljesen odalépett Bernerhez, és a fiúra szegezte szomorú tekintetét.

– Ne félj – mondta neki. – Nem te vagy az egyetlen. Együtt megyünk át a túlvilágra, rendben?

Azt hiszem, a meglepetés ereje volt az, ami egyetlen szempillantás alatt magához térítette Bernert. Mindenesetre lecsillapodott, amiért végtelenül hálásak voltunk Grünnek.

Folytattuk utunkat az udvar végébe. A pap is csatlakozott a menethez, halk kántálással arra kérve urát, hogy bocsássa meg a b neinket.ű

A nap felkelt, lágy narancssárga fénnyel öntve el a komor épület udvarát. Valahol egy feketerigó énekelt, a magasban pedig reggeli után kutató, rikoltozó sirályok szelték a leveg t.ő Méltó nap volt az utolsó felvonáshoz.

Heide és a Légiós odavezették Bernert a véres cölöphöz,

és rácsatolták a mellkasára a széles b rszíjat. Papaő közelebb lépett.

– Bekössem a szemed?– Csak segíts – suttogta Berner. – Kérlek, segíts. Nem akarok meghalni.Ohlsen az ajkába harapott, és elfordította a fejét. Láttam, hogy Pici is a

szeméhez emeli a kezét. Én felnéztem az égre, a sirályokra, és azon merengtem, vajon miért jöttek ide a sirályok, miért nem a tenger felett köröznek? Mire visszatértem a földre, Papa már bekötötte a fiú szemét és visszalépett a sorba.

Grün Feldwebel, akit a második kivégz osztag embereiő már szintén odakötöztek az oszlophoz, nem engedte, hogy bekössék a szemét. Látni akarta a világot, míg még láthatta azt.

– Kérlek, segíts! – kiáltotta Berner.Egy rémült gyermek kiáltása volt. Egy gyermeké, aki mindeddig hiába

kiabált, hiába könyörgött… de mégse akarja feladni, mert képtelen elhinni, hogy az emberek tényleg ennyire kegyetlenek tudnak lenni. Ohlsen hadnagynak ez volt az utolsó csepp a pohárban. Mindkét kezével befogta a száját, és különös, csuklásszer hangokat hallatva elrohant. Nem hibáztattukű érte. Túl sok lett volna elvárni t le, hogy kiadja aő t zparancsot. Mi több, ett l a naptól fogva még nagyobbraű ő tartottuk a hadnagyunkat.

Néhány másodperccel kés bb elfoglalta a helyét egyő idegen, egy hadnagy a gépkocsizóezredt l. A zubbonyaő jobb ujja üres volt – azt hallottuk, Sztálingrádnál veszítette el a fél karját. Nem volt több huszonötnél, de a mellkasa tele volt kitüntetésekkel és csillagokkal. Els pillantásraő meggy löltük. Betolakodó volt, akinek nem lett volna jogaű csatlakozni a mi gyötrelmes áldozati rituálénkhoz. A halálraítélt fájdalma a mi fájdalmunk is volt, és a hadnagy jelenléte csak megbontotta az egységet.

A hadnagy – talán szándékosan – elfelejtette felajánlani a hagyományos „utolsó cigaretta” elszívásának a lehet ségét. Talán jobb is volt így. Csak meghosszabbítő otta volna a fiú kínjait újabb tíz perccel…

– Els szakasz, jobbra át!őKatonás precizitással végrehajtottuk a parancsot.– El re nézz!ő

A szemem önkéntelenül a Heinz Berner szívét jelképező fehér rongyra szegez dött. Készen álltam a kötelességemő teljesítésére.

A Véres huszár egyik szobájában két szempár tapadt az óra mutatójára. Még egy perc volt ötig. Még egy perc.

A hadnagy a toronyórát nézte, így nem t nt fel neki,ű hogy Pici és Porta puskája hajszálnyival feljebb emelkedik. De még ha látta volna is, akkor is azt hihette volna, hogy csak a kezük remeg az idegességt l. Különben semő számított. Tíz másik puska szegez dött a fiúra.ő

Az óra ötöt ütött.– T z!űTizenkét lövés olvadt egyetlen dübörgéssé. Hosszú, fájdalmas kiáltás

fulladt vérbe, majd csendbe. Heinz Berner feje oldalra billent.Egy újabb kivégzés ért véget. A sirályok visszarepültek a tenger fölé.

Persze ennek is az lett a vége, hogy visszaküldtek minket a frontra. Porta és Pici tehetett róla, meg egy halálraítélt, akinek sikerült megszöknie.

A szökést követ rült vizsgálat kiderítette, hogy a rab olyanő ő eszközöket használt fel a szökéséhez, amelyeket csakis kintr lő kaphatott: egy ollót, egy kést és egy reszel t. Feltörte a zárat aő cellája ajtaján, és valahogyan feljutott a tet re. Innen egy, aő börtönben szerzett kötél segítségével ereszkedett le a külső falon. Mindezt három nappal a tervezett akasztása el tt tette.ő

Picit és Portát, akik a kérdéses id ben rszolgálatban voltak –ő ő azaz lenniük kellett volna –, azonnal letartóztatták és kihallgatták. Mindketten hülyének tették magukat, és makacsul ragaszkodtak ahhoz az állításukhoz, hogy fogalmuk sincs semmir l. Tizennégy napon át vallatták a két jómadarat, majd –ő mivel a szökevénynek még mindig nem sikerült a nyomára akadni – kelletlenül elengedték ket.ő

Vogel ezredes az egész osztagot megbüntette, de úgy, hogy az még nekünk, tapasztalt frontszolgálatosoknak is sok volt.

Miel tt elhagytuk volna Torgaut, az ezredes lejött hozzánk,ő hogy a hagyományoknak megfelel en elbúcsúzzon t lünk.ő ő Egyvalakivel fogott csak kezet, és az Pici volt. Porta megesküdött rá, hogy Vogel mosolygott, amikor hátat fordított nekünk.

TÍZ

ªªªªªªªªªªªª

TYESZTNANOVNA. Egy kisváros a román határ mellett, a Fekete-tenger partján. Valamikor nyüzsgött az élett l, aő piaci kofák asztalai roskadoztak az árutól, a fehérre meszelt házak napfényben fürödtek. Most néptelen volt, mint egy temet , és a vidám házak helyén agyonbombázott romokő hevertek. A háború elején vasúti csomópont, és a Velkov felé vezet f út is itt vezetett el, éppen a városka közepén.ő ő Most elfeledett város volt; értéktelen, jelentéktelen. Mintha sose létezett volna.

Egyszer alkalmunk nyílt, hogy bemenjünk a néhány még álló ház egyikébe, így saját szemünkkel láthattuk, milyen rült kapkodás közepette hagyő ták el. A mosogató tele volt

mosatlan tányérokkal és csészékkel, az asztal étkezéshez megterítve. A szekrényajtók tárva-nyitva álltak, az ágyak vetetlenek voltak. Az egyik szoba közepén egy fél pár magányosan árválkodó cip t találtunk. Odébb, az emeletreő vezet lépcs n sárga játék mackó hevert. Döbbentenő ő bámultuk, magunk elé képzelve a menekül családő látványát.

– Átkozott háború! – fakadt ki Papa. – Még a gyerekeknek se lehet nyugtuk!

– Miért is hagynák békén ket? – kérdezte cinikusan Pici,ő hogy a saját érzelg sségét leplezze. – Hiszen úgyse jóő semmire. Nem tudnak géppuskát kezelni vagy tankot vezetni!

Dühösen átrúgta a mackót a lépcs korlátai között. Aő tömzsi játék állat halk puffanással elterült a hall padlóján.

– Kit érdekel, mi történik egy halom tetves kölyökkel?Ez volt az els alkalom, hogy Papa tekintetében gyilkoső

indulatot láttam. Pici felé perdült, és megmarkolta a pisztolyát.– Befognád azt a mocskos szád? Esküszöm neked, ha

egyszer kezet mersz emelni egy gyerekre, én megöllek téged. Úgy éljek, megöllek! – Azzal megfordult, és lerohant a lépcs n, ki az utcára.ő

Pici ránk nézett, és széttárta a karját.– Ebbe meg mi ütött?– Úgy t nik, érzékenyen érintette, amit mondtál –ű

jegyezte meg Porta.– De hát nagyon jól tudja, hogy soha nem bántanék egy gyereket! –

méltatlankodott Pici.Porta vállat vont. Mindannyiunkkal el fordult, hogyő

pánikba estünk vagy hogy minden ok nélkül dühbe gurultunk. A kimerültség, a kétségbeesés velejárója volt ez. Velünk is megtörtént, és most Papán volt a sor. Pici ezzel ugyanúgy tisztában volt, mint mi, de ett l még rosszulesettő neki, hogy Papa így ráförmedt.

– Én vagyok a legutolsó, aki bántana egy kölyköt – dünnyögte. – Nagyon jól tudjátok ezt! Hányszor kockáztattam az életem értük? Emlékeztek arra a kiskrapekre Luganszkban? Na és a majdaneki szállítmány? Ki sodorta veszélybe magát, és ki l tt rá az rökre, hogy aő ő porontyok megszökhessenek? És – derült fel az arca – ki etette meg azt az SS-t a kutyákkal?

Kollektíven felszisszentünk. Ez csúnya emlék volt.– Akkor túl messzire mentél – tiltakozott Porta. – Már akkor

megmondtam, és ezt mondom most is.Az a lengyelországi éjszaka mindannyiunk emlékezetébe

örökre bevéste magát. Kilenc lengyel partizánnal együtt egészen váratlanul bukkantunk rá a szállítmányra: zsidó gyerekekre, akiket elszakítottak a szüleikt l, hogy az iső ten tudja hová szállítsák ket. Pici teljesen bevadult, és aző egyik partizán, elborzadva a viselkedését l, megpróbáltaő leállítani. Közölte, hogy lengyel tiszt, és hogy bizonyítsa, el vett egy fényképet, amelyen egyenruhában volt látható.ő Erre mi közöltük vele, hogy mi pedig tábornokok vagyunk a német hadseregben. Persze nem hitte el, de azért megadta magát, és hat partizántársával meg azokkal a gyerekekkel, akiknek sikerült megszökniük, visszavonult az erd be. Aző SS-tisztet, akit Pici lel tt, nagylelk en otthagyta nekünk,ő ű hogy csináljunk vele, amit akarunk. Két partizán velünk maradt. Nem állítom, hogy az ötletük volt, hogy ki kellene vágni a halott szívét, de azt se mondom, hogy nem.

Mindenesetre Picivel hárman lelkesen nekiestek a halottnak, mi pedig hátborzongva – ám tagadhatatlanul leny gözve – fiű gyeltük a véres m veletet. Miután végeztek,ű a lábánál fogva felakasztották a megcsonkított tetemet egy fa ágára. Pici azóta is azt állította, hogy a szívet megették a környékbeli kutyák, és nagyon valószín , hogy igazatű mond.

Az elhagyatott Tyesztnanovna egyik elhagyatott villájában rendeztük be ideiglenes szálláshelyünket. Fantasztikus hely volt, magasan egy hegy oldalába építve, pazar kilátással a Fekete-tengerre. Az els és a második emelet csupaő hálószoba volt, sötét rózsaszín és halványkék ágynem velű vetett ágyakkal, hatalmas, giccsesen keretezett tükrökkel. Levetettük magunkat a földszinti nappali kanapéira és foteljeibe, mit sem tör dve azzal, hogy bakancsos lábainkő összesározzák a pompás perzsasz nyeget és a finomő kelméb l varrt terít ket.ő ő

– Isten áldja meg Romániát! – kiáltotta Pici, akit egészen megrészegített a házat beleng parfümillat és a hálószobákő fiókjaiban tartott alsószoknyák látványa. – Ki se fogok mozdulni innen!

Porta szélesre tárta az erkélyajtót, és kiment a teraszra, ahonnan a „Feketé”-nek nevezett tenger hihetetlenül kék vizét lehetett látni. Valahol messze, nagyon messze, még javában dúlt a háború, de ez minket most a legkevésbé sem érdekelt.

Még ugyanaznap délután Pici, miközben az els emelető folyosóin kóborolt, belebotlott egy hatalmas, kövér n be,ő aki épp ruhákat pakolt össze egy szekrényb l. Sajátő bevallása szerint halálra rémült, de összeszedte magát, és leordított nekünk segítségért. Mire odaértünk, már javában birkózott a n vel. Nehéz volt megmondani, melyikük állő nyerésre.

– Mi folyik itt? – kérdezte Papa. – Ki ez a n ? Mit keres itt?őA n nek sikerült kiszabadítania az egyik lábát, hogy egyő

hatalmasat rúgjon vele Pici sípcsontjába. Pici a fájdalomtól és a düht l üvöltve belekapaszkodott lapáttenyerével a nő ő torkába.

– Ereszd el! – ordított rá Papa.

Pici, kelletlenül bár, de elengedte az ellenfelét, aki egyensúlyát vesztve beleesett a ruhásszekrénybe. Hatalmas keble remegett és pihegett az átélt izgalmaktól.

– Ki maga? – kérdezte t le Papa. – És mit keres itt?ő– Azért jöttem, hogy összeszedjek néhány dolgot. Nem

lakom itt, de a ház az enyém. Tiszta ágynem kre vanű szükségem. A családom tífuszos.

A szó hallatán ösztönösen elhátráltunk t le. A n , kapvaő ő az alkalmon, ölébe kapott egy halom takarót és leped t, ső kikacsázott a házból. A Légiós t n dve nézett utána azű ő ablakból.

– Van valami furcsa ezen a két lábon járó tokaszalonnán.– Szerinted kurva? – kérdezte mohón Pici.– Inkább madám. Ismerem a fajtáját… Gyerünk, nézzünk utána a

dolognak.A Légiós feltette a sapkáját, felfegyverezte magát pisztollyal és késsel –

amit a bakancsa szárába dugott –, aztán az ajtó felé indult.– Na, ki tart velem?A kövér n egyikünket se érdekelte igazán, leszámítvaő

Picit, t viszont még vadlovakkal se lehetett volnaő elvonszolni a villából. Egy korábbi, magányos városbeli sétája során felfedezett egy halom ellátmányt az elhagyott parancsnokság épületében. Természetesen mindent hazahordott a villabeli hálószobájába, ahol így akár egy hónapokig tartó ostromot is át tudott volna vészelni minden különösebb nehézség nélkül. Az ágy melletti asztalon magas halomban álltak a szivarok; a fal mellett whiskys-, vodkás- és franciakonyakos-üvegek regimentjei sorakoztak. Pici büszkén behívott minket, hogy megcsodáljuk a készletét, s a józan ész és az illem határain belül megkínáljuk magunkat.

– Mi ez? – kapta fel Barcelona az ágy végében álló jókora porcelánbögrét.

– Az éjjeliedényem! – kapta ki féltékenyen a kezéb l Pici.ő – Rózsaszín és kék virágok meg pufók angyalkák… Tökéletesen megfelel a célnak, és csak kiöntöm az ablakon, ha megtelt.

– Amire hamarosan sor is fog kerülni – jegyezte meg Barcelona az üvegármádia láttán.

A Légiós hamarosan visszatért. Csupa jó hírt hozott és olyan vidám

volt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Lehuppant Pici ágyára, s egyik kezében egy üveg konyakkal, a másikban meg egy szivarral, törökülésbe fészkelte magát. Csak és Papaő szerették a szivart, de ha már olyan sok volt bel lük, nemő álltuk meg, hogy mi is el ne szívjunk egyet-egyet. Heide már kétszer kiokádott az ablakon – bele a Fekete-tengerbe –, de ez inkább volt a vodka m ve, mint a szivaré.ű

– Nos? – kérdeztük kíváncsian. – Mit találtál?A Légiós diadalmasan felnevetett, aztán egyetlen húzásra,

szemrebbenés nélkül kiitta az üveg felét.– Tudjátok, mi ez a hely?– Nem – felelte bamba képpel Pici. – Mi ez a hely?– El fogtok ájulni, ha megtudjátok – vigyorgott a Légiós.– Gyerünk, ne csigázz! – sürgette Pici.– Rendben. Nos, hogy rövid legyek… ha minden rendben

megy, akkor egy vörös lámpa szokott égni az ajtónk el tt. –ő Azok, akik éppen ittak, majdnem belefulladtak az italukba, a többiek pedig elkékültek a mélyen leszippantott szivarfüstt l. Pici annyira megdöbbent, hogy még szólni seő tudott.

– Azt akarod mondani, hogy egy kupiban lakunk? – suttogta Porta, nem akarván hinni a fülének.

– A mi kupinkban – pontosított a Légiós.– De hol vannak a n k?ő– A n k!őPici vidáman felkiáltott, és a meghökkent társaság szeme

láttára pillanatok alatt meztelenre vetk zött. Csak aő bakancsot, a pisztolytáskát és a keménykalapot hagyva magán.

– Ezekre nem lesz szükség jó ideig – hajította a szekrénybe az egyenruháját.

– És a bakancs? Az minek? – kérdezte zavarában Papa.– Gatya nélkül rohangálni az egy dolog, de mezítláb mászkálni egészen

más tál tészta. Légy mindig készenlétben, ez az én mottóm. Akármi jöjjön is – mutatott különböz magasságokban fityegő ő fegyvereire –, minden eseményre készen állok.

Porta is buzgón az eljövend eseményekre készült. Aző egyenruhája követte a Piciét a szekrénybe, pedig pucéronő

fel-alá kezdett rohangálni el ttünk, vidáman nyerítve, mintő egy fedezés el tt álló cs dör.ő ő

– Készen állok, jöhetnek a kurvák! De hol vannak a kurvák? És hol a madám?

– A hölgyet már volt szerencséd megismerni – felelte mosolyogva a Légiós. – Lejjebb lakik egy házban, amihez képest ez a hely egy lepusztult légópince. maga egy öreg, büdös tehén, akiŐ literszámra önti magára a parfümöt mindennap, hogy elnyomja vele a testszagát, és megspórolja a fürdés ny geit. A létesítmény azonban, amit itt vezetett, megértű volna egy misét.

Pici felkapta a fejét.– Megért volna? Hogy érted azt, hogy megért volna?– Ilyen a sors – sóhajtott a Légiós. – Az öreg tehén szerint a lányok

megrémültek, amikor azt hitték, hogy Sztálin Jóska közeledik, és elszaladtak nyugatra, hogy egy olyan helyen ajánlják fel a szolgáltatásaikat, ahol nagyobb szükség van rájuk, mint itt.

Pici a szívéhez kapott, és elterült az ágyon.– Itt igenis nagy szükség van a szolgáltatásaikra – jelentette ki dühösen

Barcelona. – Én már annyira kanos vagyok, hogy még egy kecskét is meghágnék!

– Na és a tehén? – t n dött Porta. – is jobb lenne, mintű ő Ő a nagy semmi…

A Légiós megrázta a fejét.– Nem javasolnám. Szerintem akkora van neki, mint egy

elefántnak. Ha egyszer elmerülsz benne, soha többé nem keveredsz ki bel le…ő

– Azon majd ráérek akkor gondolkodni. El bb be szeretnékő jutni! – közölte Porta.

– Te tudod – vont vállat a Légiós. – Nem hinném, hogy ellenére lenne a dolog… Egyébként Olgának hívják – tette hozzá fanyalogva.

– Olga… Olga… – ízlelgette a nevet Pici. – Nem mondhatom, hogy odáig vagyok az Olgákért…

– Én viszont mindenért odavagyok, az Olgától a tejesüvegig – jelentette ki Barcelona. – Miért nem hoztad magaddal, az isten szerelmére?

– Várjatok csak egy percet – emelte fel a kezét Porta. – Mi van, ha a tehén csak át akar verni minket?

– Hogy érted ezt?

– Úgy, hogy csak azt mondja, hogy a lányok elhúztak, mert nem tetszik neki a képünk. Nem mi vagyunk a világ legfessebb katonái, ezt el kell ismernetek.

– Igen, ez is egy lehet ség… De hová a fenébe rejthetteő volna el kető ?

– Bárhol rejt zzenek is, én megtalálom ket! – fogadtaő ő meg b szen Pici. – És ha az a vén csoroszlya hazudottő nekünk, azt egy életre megbánja.

– Ne csináljatok hülyeséget – könyörgött Papa. – Az effélék mindig jóban vannak a rend rséggel. Ha kezető emeltek rá, mindannyian bajba kerülünk.

– Szart! – válaszolta Porta. Magára kapta a nadrágját, és beleugrott. – Gyerünk! Kapjuk el és szedjük ki bel le!ő

A Légióssal az élen átviharzottunk madám Olgához. Nagy felindultságában Pici teljesen megfeledkezett róla, hogy egy szál kalapban van. De ez most mindegy volt neki, még az se érdekelte, hogy a szivarjai és az italok rizetlenül maradtakő a villában. Picit most csak egy dolog érdekelte: hogy elcsípjen néhányat az illékony prostituáltak közül. Mi persze élveztük a helyzetet.

– Ez az.A Légiós befordult egy hófehér villa kapujánál. Az épület

mintha a leveg ben függött volna, egy bódítóan illatozóő virágfelh tetején. Figyelmen kívül hagyva az ajtón láthatóő „Kérjük, kopogtasson” táblát, a Légiós bátran berontott a házba, és intett, hogy kövessük. Bátran végigmasíroztunk a márványlapokkal kirakott hallon, egyenesen be a szalonba, ahol madame Olga egy elegáns íróasztal mögött ült, és valamit körmölt. Gigantikus keble úgy folyt át az asztallapon, mint egy tomboló szök ár. A ő csörtetésünk zajára ijedten felnézett.

– Mit akarnak? – kiáltott ránk. Vastag sminkje alól kövér izzadságcsepp indult útjára a bércek felé.

– Mamma mia! – suttogta ámultan Porta a húshegyek láttán, melyek most, ebben a fény z környezetben mégű ő hatalmasabbnak látszottak. – Ezekkel a t gyekkel egyő egész regimentet táplálni lehetne!

Madám Olga arca alaposan ki volt pirosítva, így nem lehetett látni, hogy

elsápad, de mi valahogy mégis megéreztük.– Azt kérdeztem – próbált határozottnak látszani –, hogy mit akarnak

t lem?ő– A lányokat – felelte tömören Pici.– Lányokat? Miféle lányokat? Ha a lányaimra gondol, attól

tartok, csalódást kell okoznom. k nincsenek itt.ŐSzemmel láthatóan ideges volt. Egyetlen szavát se hittük.– Várd csak meg, míg ideér iván – fenyegette meg vaskos ujjával

Pici. – nem fog ilyen szépen kérni, mint mi. csak idejön,Ő Ő és elveszi, amit akar.

– Meg rült, fiatalember? Itt nincs semmi, amitő elvehetnének t lem…ő

Pici eléje toppant, és a magasba lendítette az öklét. Madám Olga visítva hátralökte magát a székkel.

– Még egy hazug szó, te szarputtony, és…– Hagyd, Pici. Azt hiszem, mondani akar valamit.A Légiós gyengéden megfogta Pici karját, mire Olga

szörny ségesen elmosolyodott, el villantva sárgaű ő m fogsorát.ű

– Köszönöm, Obergefreiter. Úgy érzem, maga és én…Ajtócsapódás hallatszott, és egy újabb hadsereg trappolt

át a hallon. Madám Olga rémülten felállt az asztal mell l. Miő is megfordultunk, készen rá, hogy megvédjük magunkat, de nem volt szükség rá. A szobába beözönl katonák románokő voltak, és nem mi érdekeltük ket, hanem Olga. Dühödtő kiáltások közepette rárontottak, felkapták és dobálni kezdték. A madám felszállt a magasba, nekikoppant mennyezetnek, aztán iszonyatos sebességgel alázuhant, hogy csak úgy cuppant hatalmas hátsója. Sikolya egybevegyült a románok vad ordítozásával. Porta el vetteő a furulyáját, hogy zenei aláfestést adjon az eseményeknek. Papa a homlokát ráncolva figyelt, mi pedig csatlakoztunk a pokoli zsivajhoz, nagyokat éljenezve, valahányszor Olga felken dött a plafonra, és kórusban „Szégyen!”-t kiáltva,ő amikor az idomok rengve a sz nyegnek csapódtak.ő

Végül a románok megunták a dolgot, és hagyták, hogy Olga könnyekt l maszatos arccal feltápászkodjon aő sz nyegr l.ő ő

– Remélem, ez jó lecke volt! – förmedt rá egy tizedes. – Figyelmez-tettelek, hogy vissza fogunk jönni!

– Miért jöttetek vissza? – kérdezte kíváncsian a Légiós.– Ugyanazért, amiért ti! Miért, mit gondoltál?– Csak t n dtem.ű ő– Az oroszok hamarosan itt lesznek, és nekünk kötelességünk megvéde-

ni ezt a helyet… De hülye lennék egy olyan kuplerájért harcolni, amelyben nincsenek lányok! Hol vannak, te vén szipirtyó, te vén szifiliszláda?

Megint nekiestek Olgának. Pici közben talált egy medveb rt; gyorsan magára tekerte, aztán is belevetetteő ő magát a tömegbe, s buzgón harapdálni és csapkodni kezdte a madám bokáját. Hamarosan Heide és Porta is követte. A vérig sértett csapat végigrángatta madám Olgát a házon, lépcs n fel, lépcs n le, egyszer a hajánál, máskorő ő a karjánál vagy a lábánál fogva. Pici mintha egyenesen az alkalomhoz öltözött volna a dereka körül csapkodó medveb rrel. A bútorokat felborogatták, vázákat éső porcelánszobrokat csaptak a földhöz. A lárma kilométerekre elhallatszott, talán még az el renyomuló orosz csapatok iső hallották. Mire a románok belefáradtak a tetemes izommunkát kívánó szórakozásba, és a versenyzongora alá hajították, a madám inkább látszott holtnak, mint él nek.ő Nem mintha annyira sajnáltam volna – nem az a fajta nő volt, aki sajnálatot érdemel –, de az egész eljárás kissé barbárnak t nt számomra.ű

Pici egy hordó sörre bukkant valahol a konyha tájékán. Egy román közlegénnyel begurították a szalonba, és felhajították az íróasztalra. Pici elfordította a csapot, hagyva, hogy a habos, barna ned széttáruljon aű sz nyegen.ő

– Csak tudni akartam, mi van benne – magyarázta Pici.Vedelni kezdtük, virágvázákból és gyümölcstálakból, de Pici villabeli

készlete után határozottan gyengének éreztük.– Próbáljátok meg ezzel! – jött be a nappaliba egy román, ölében egy

halom üveggel.Vodkát, konyakot, gint, vörös- és fehérbort öntöttünk a sörbe,

majd jól felráztuk a keveréket. Már javában állt a bál, amikor madám Olga magához tért, és kimászott a zongora

alól. A banda azonnal célba vette. Egy román rő mester letérdelt melléje, és ugatni kezdett neki. Valaki más kitépett egy marék tollat az egyik széthasított díszpárnából, és fáradhatatlan szorgalommal megpróbálta feltömni a hölgy orrába. Csakhogy valahányszor sikerült neki, Olga rögtön kihapcizta. Heide ráöntött egy váza sört a madám ruhájára, Pici pedig ráült a lábára b rkötényében, ső felváltva morgott és csuklott neki.

– Hol vannak a lányok? – hagyta abba az ugatást a román rmester. – Hol vannak, te vasorrú bába?ő

Madám Olga megrázta kékre potyolt fejét.– Könyörüljenek meg rajtam… – nyöszörögte. – A lányok nincsenek itt.

Úton vannak Szabinára.– Szabinára? Miért mennek oda?– Mert félnek t letek.őA románok tanácstalanul egymásra néztek. Nem tudták eldönteni,

higgyenek-e neki vagy ne. Portának nem voltak kétségei. Odament a madámhoz, és szétvetett lábbal megállt felette.

– Elég a hazugságokból, te szoptatós tehén! Hol rejtegeted ket?ő

Madám Olga zokogni kezdett, olyan hevesen, hogy a zsírpárnái csak úgy reszkettek.

– Konstancára mentek…– Ó, igen? Azt hittem, Szabinára?– Nem, nem. Konstancára. Parancsot kaptak, hogy oda menjenek. Nem

volt választásuk.– Hazudsz, vén boszorka! – kiáltotta Porta, és a madám arca fölé

helyezte a lábát. – Jobban jársz, ha pillanatokon belül visszatérnek, különben széttaposom azt a hájas fejedet!

Pici letépte magáról a medveb rt, és csapkodni kezdte veleő madám Olgát. A román szitkozódott, Heide kikapta a Légiós kését, és a n torkához nyomta.ő

– Ide figyelj, te szerencsétlen vén hülye! Vagy megmondod, hol vannak a lányok, vagy fülig ér vigyortő vágok a torkodra! Nos, HOL VANNAK?

Ha nem parkolt volna le éppen abban a pillanatban két teherautó a ház el tti virágágyás közepén, Heide mindenő bizonnyal beváltotta volna ígéretét. A fékcsikorgás és az ajtócsapkodás hallatán azonban úgy döntött, kés bbreő

halasztja a „m tétetű ”.Kirohantunk a hallba, és kilestünk az ajtón.– Meg rülök! – visított Porta. Elkapta a derekam, éső

táncra perdült a bálteremnek is beill el térben. – Látjátok,ő ő amit én láttam! Meg rültem!ő

– Én is láttam – próbáltam lerázni magamról.Pillanatokon belül kiderült, hogy Pici is látta ugyanazt, amit mi.– A kurvák! – ordította torkaszakadtából. – Két teherautónyi kurva!A román rmester intett, és kiáltott valamit románul aző

embereinek. Azok örömteli zsivajjal utána tódultak, ki az udvarra. Pici – folyton lekívánkozó medveb rében – és Portaő rögtön utánuk eredt. Papa felült a Légiós mellé az ablakpárkányra, és halálos nyugalommal nekilátott cigarettát sodorni magának.

– Az ég óvjon minket attól, hogy ma jöjjenek az oroszok – motyogta. – Megküzdünk velük, ha részegek vagyunk, megküzdünk velük józanul is… de ki a fene fog harcolni ellenük, ha a fiúk kurvázni kezdenek?

A Légiós közönyösen vállat vont.– Kit érdekel? Én a helyedben nem gyötörném magam emiatt.Az udvarról lányok sikítása és román katonák káromkodása

hallatszott. Pici a tumultus szélén rohangált körbe-körbe, sikertelenül fáradozva azon, hogy meglasszózzon magának valakit a medveb rrel. Porta vezette be a házba aő cs cseléket. A kétszárnyú ajtó bevágódott, és Portaő masírozott be rajta a fuvolájával, büszkén, mint a hamelni patkányfogó. Csakhogy nem gyerekek követték, hanem prostituáltak, egyik tucat a másik után. Egyesek fel voltak öltözve, míg mások – önként vagy kényszerb l – csupánő melltartót és bugyit viseltek. Pici elhajította a medveb rt,ő mint immár feleslegessé vált kelléket, és Porta nadrágja is valahol kint hevert a virágágyásban. Barcelona a helyszínen vetk zött le, olyan fürgén, pillanatok alatt, hogyő az akár cirkuszi mutatványnak is beillett volna. Heide egy elegáns mozdulattal kihajította az alsógatyáját az ablakon. A nemes ruhadarab felakadt egy zászlórúdra, ahol egy darabig vidáman együtt lengett a német zászlóval, aztán lomhán tovalibbent a szél szárnyán kelet felé.

Barcelona két lánnyal és egy román katonával osztozott a kanapén. Úgy

össze voltak gabalyodva, hogy tán még maguk se tudták, melyik testrész kihez tartozik. Valaki a lépcs tetejér lő ő leordított, hogy Steiner beleszédült egy vízzel teli fürd kádba. Lecipelték a vigalom helyszínére,ő csuromvizesen és félholtan, de hamar magához tért, miután a kezébe nyomtak egy fél üveg vodkát. Pár perccel kés bb már egy görög lány üldözött zord elszántsággal.ő Mindketten kiugrottak az ablakon, és Steinert ezután nem is láttuk egy darabig.

Madám Olga a sarokba kúszott, és felhúzta magát egy székre. Innen figyelte, még mindig reszketve, a szobában zajló eseményeket. A Légiós nevetve odament hozzá. Maga volt a megtestesült boldogság és jóakarat.

– Olyan kedves magától, madame, hogy rendelkezésünkre bocsátotta a házát. Kiváló hely egy jó kis mulatságra.

Böfögött, de gyorsan a szájára tette a kezét, és elnéz enő Olgára nézett.

– Bocsánatáért esedezem, madame.Madám Olga kegyesen elmosolyodott.– Legalább maga úriember. Francia, ha nem tévedek, ugye?– Valóban, madame. Caporal à la légion êtrangère. A votre service,

madame.*

– Hallod ezt? – bökte Pici oldalba Portát. – Milyen el kelő ő létesítményben vagyunk!

Porta nem ért rá vele foglalkozni, mert éppen egy makacs jugoszláv lánnyal birkózott. Pici sért dötten vállat vont, aztánő megigazította a keménykalapját, és üldöz be vett egyő húsos sz két, aki nem mindennapi ízlésr l téveő ő tanúbizonyságot, zöld csipkével szegett lazacszín bugyitű és élénkvörös harisnyatartót viselt. A lány az ajtónál belerohant egy román tizedesbe, aki egy poharakkal teli tálcával igyekezett volna befelé. A poharak szétrepültek, a lány vihogva a padlóra huppant. Pici azonnal rávetette magát. A román, mivel mást nemigen tehetett, káromkodott.

Az egyik lány – azt mondta, Annie-nak hívják, és Hannoverbe való –, mellém telepedett, és átölelte a nyakamat.

– Nem tudom, kik vagytok, édes – dorombolta –, de már igazán ideje volt, hogy egy kis friss hús érkezzen.

* Tizedes az idegenlégióból. Állok szolgálatára, asszonyom. (francia)

– Örülj neki, hogy nem orosz hús érkezett – jegyeztem meg.Porta eltangózott el ttünk a jugoszláv lánnyal.ő

Megkerülték a szobát, és mire visszakerültek a látómez mbe, a lány mintha már nem lett volna olyanő morcos, mint eddig. Porta a mellébe kapaszkodott, nem túl gyengéden, de a kis jugoszláv nem jelezte, hogy neheztelne a bánásmód miatt.

– Hé, Sven! – fékeztek le el ttünk. – Még mindigő szándékodban áll megírni a memoárodat, ha a háborúnak vége lesz? Szerinted ki fogja elhinni mindezt? – A lány felé fordult, és kidüllesztette sovány mellkasát. – Akarod hallani, miket tettünk eddig? – Számolni kezdte az ujjain. – Átkeltünk a Volgán, úsztunk a Földköziben, átkorcsolyáztunk a befagyott Bottenvikken-öblön. Jártunk már mindenhol, kipróbáltunk mindent… Egyszer annyira berúgtunk, hogy hetekbe telt, mire kijózanodtunk… Ki tudunk ugrani ejt erny vel egy repül b l, hidakat robbantunk fel, tankotő ő ő ő vezetünk, még vonatot is tudunk vezetni, tudunk ölni és rabolni, kémkedni és igazolványokat hamisítani. Bármit mondj, mi már kipróbáltuk. Egyszer pezsg ben fürödtem.ő Ehhez mit szólsz?

– Semmit – felelte a kanapé végéb l Papa. – Mit kelleneő szólnom?

– Pofa be! – mordult rá Porta. – Nem hozzád beszéltem.Fogta a lányt és a zongora felé rángatta, melyen egy kegyvesztett,

lefokozott román hadnagy valami otthoni dalt játszott. Lassan, álmodozva kalapálta a billenty ket, maga elé vetítve a boldogű békeid k napjait, amikor még hadnagyi ruhában feszített,ő valahol egy tisztek és elegáns hölgyek által benépesített szalonban. A zenéje kavicsos ösvényen üget patákő dobbanását, nyergek csikorgását, kantárok és zablák csilingelését, trombiták és kürtök szavát idézte. Egy szakasz délceg, kék mentés huszár vágtázott tova egy tó partján… Ehelyett a szerencsétlen egy rossz hírű nyilvánosházban üldögélt, durva, alacsony rangú katonákkal körülvéve, akiknek minden gondolatát a szex és az ivászat töltötte ki.

Az exhadnagy szomorúan dalra fakadt. Egy halálosan szép és halálosan fájdalmas szerelmes dalt dúdolt. Pici odatántorgott a zongorához, és

beleöntött egy váza isten tudja mit.– Hé, te! – A román fölé hajolt, és belevicsorgott az arcába. – Most már

közénk tartozol, cimbora! Hadnagy voltál, de má’ nem vagy az. Most már csak egy vagy közülünk… és nem tetszik nekünk a zene, amit játszol. Valami olyant kérünk, amit mi is értünk, világos?

A hadnagy cinikusan elmosolyodott.– Valamit, amit te is értesz? Vagyis cicikr l, popsikról éső

effélékr l szóljon?ő– Emmá’ jobban hangzik – bólogatott Pici.A hadnagy megrázta a fejét. Barcelona melléje somfordált. Undorítóan

részeg volt.– Drága hadnagyom… drága, nagyon drága hadnagyom… arra kérem,

énekeljen nekünk… egy éneket… a halálról.Nekitámaszkodott Picinek, leütött néhány hangot a

zongorán, aztán fülsért tenorhangon énekelni kezdett:ő

„Az ágyúszó érted kiált, Vonj nyirkos kebledre,Jöjj, jöjj értem, halál.”

Aztán hátravetette a fejét, és hosszan, rekedten hahotázott. Egy pillanatra kinézett az ablakon a lenyugvó nap fényében fürd tengerre, aztán összeráncolta a homlokát.ő

– Hallottátok ezt?Pillanatok alatt néma csend lett a szobában. A távolból ágyúk dörgése

hallatszott.– Az ajtónkon kopogtatnak – mondta ünnepélyesen

Barcelona. – Bumm-bumm, engedjetek be… De kit érdekel? Én mondom nektek: szart se tör djeő tek velük! Holnap meghalunk, de ma, ma bujálkodjatok és legyetek boldogok!

Azzal elájult. Pici közönyösen átlépett rajta, ráhajolt egy sörrel és vodká-val teli gyümölcsöstálra, és lefetyelni kezdett. Aztán megfordult, és egy ha-talmasat köpött madám Olga irányába. Amikor a hölgy tiltakozni merészelt, Pici lekapott egy Adolf Hitler-portrét a falról, és Olga fejére húzta.

– Íme a megfelel hely az ilyen obszcén festményekő számára – jelentette ki Pici. – Nem tudtad, hogy törvény tiltja a pornográf képek birtoklását?

– Úgyis a pokolra fog kerülni a Führerrel meg a többi rohadékkal együtt

– legyintett Porta, és hanyagul ráöntött egy fél üveg konyakot a szerencsétlen n fejére.ő

– Nincs kedved feljönni velem az emeletre? – kérdezte hízelg hangon madám Olga. – Ott kettesben lehetnénk…ő

– Ki akar kettesben lenni veled, te faggyúgy jtemény?ű Vigyázz a nyelvedre, ha velem beszélsz! – Porta kihúzta magát. – A német hadsereg tartóoszlopát tisztelheted a személyemben, ha nem tudnád.

Elbotorkált, kettesben hagyva madám Olgát a nyakában lógó Hitlerrel.– Nem bírom tovább elviselni a látványodat – panaszkodott Pici. – Túl

nagy a fény ebben a szobában.Felemelte a kezét, faarccal kicsavarta a forró ég t aő

foglalatból, és egy vad kiáltással kihajította az ablakon. Egy pillanatra kitört a pánik. Valaki azt kiáltotta, hogy itt vannak az oroszok, mire a lányok rémült sikítással rohangálni kezdtek körbe-körbe. Az egyik román el vette a pisztolyát,ő és – még maga sem tudva, miért – belel tt nyolc golyót aő padlóba. Pici csak vihogott, mint egy eszel s. A hadnagyő zongorázott, Barcelona a földön feküdt, és a halálról énekelt. A felfordulás közepén madám Olga felfedezte, hogy elt nt a medveb re. Lerángatta Hitlert a nyakából,ű ő majd mindkét öklével püfölni kezdte Pici mellkasát.

– Hol van a sz nyegem? A medveb r sz nyegem! Mitő ő ő csináltál vele, te enyves kez ! Azt a sz nyeget egy kínaiű ő katonától kaptam!

– Most pedig egy német katona törli vele a seggét! – rikoltotta Pici, és jó er sen rácsapott Olga kövér hátsójára. –ő Pofa be, vén szatyor, vagy bezárlak a szekrénybe!

Madám Olga lehuppant, és tanácstalanul rágcsálni kezdte az ajkait. Valóban egy vén szatyor volt, de most már épp eleget szenvedett ahhoz, hogy megérdemeljen némi szánalmat. Rettegett attól, hogy a lányok berúgnak és túl nagyra nyitják a szájukat, mert neki is megvoltak a maga sötét titkai – mint mindannyiunknak. És b ven volt ideje rá, hogyő észrevegye a fekete, halálfejes karszalagunkat a „Sonderabteilung” felirattal. Börtöntöltelékek, tolvajok, gyilkosok, lázadók voltunk; kétségbeesett férfiak, akiknek a gyorsabb, kíméletesebb halál, a kivégzés helyett a

frontszolgálat hosszú, idegtép haláltusáő ja jutott osztályrészéül. Hogyan is érdekelhettek volna minket a társas élet szabályai? Azok után, amit nap mint nap látnunk kellett és amiken keresztülmentünk? A legjobb katonák voltunk a világon, de ugyanakkor a „fegyelmezetlen banda” enyhe kifejezés lett volna a jellemzésünkre. Szakképzett gyilkosok voltunk, akik a frászt hozták az ellenségre és mindenki másra, aki csak az utunkba került.

Olga t n dve nézett fel a toronymagas Picire. Lehetségesű ő lett volna, hogy Pici is csak egy ember, mint mindenki más? Hogy ennek az undorító, vigyorgó szörnyetegnek is volt apja, anyja, családja? Hogy ugyanolyan érzelmek m ködtették, mint más emberi lényeket? Ezen az esténű már négyszer fenyegette meg t azzal, hogy megfojtja: éső ha megtudja a titkát, akkor minden bizonnyal végre is hajtja, amit ígért. Azokkal a hatalmas lapáttenyereivel még egy elefántot is megtudna fojtani. Olga úgy döntött, megpróbál jó viszonyba kerülni a monstrummal. Negédesen elmosolyodott; Heide, aki épp el ttük támolygott el,ő megállt, és a madámra pislogott.

– Ó, milyen elb völ ! – mondta maró gúnnyal.ű őMadám Olga most már feléje is sugárzott „elb völ ”ű ő

mosolyából. Heide megrángatta Pici könyökét.– Azon t n döm, milyen lehet ez a tehén tök pucéron.ű ő

Vegyük le a ruháit és skubizzuk meg.Az egyik szekrény tetejér l, ahová még Pici raktározta elő

kés bbi felhasználás céljából, megszólalt egy alacsony,ő barna lány:

– A helyetekben én belecsavarnám a medveb rbe.ő Undorító látványt nyújt a ruhái nélkül.

Olga felnézett a szekrény tetejére, és összecsücsörítette az ajkait. A drága Nelly. A kis drága Nelly Belgiumból. Bolond volt, hogy ilyen sokáig megtartotta. Már hónapokkal ezel tt megő kellett volna szabadulnia t le. A lányra villantotta ijesztő ő fogsorát.

– Ne kiabálj ilyen hangosan, drágám. Senkit nem érdekel, amit mondani akarsz.

– Gondolod? – visította a lány. – Én nem lennék olyan biztos benne!Leugrott a szekrényr l, és Pici vállába kapaszkodvaő

valamit súgott a cimboránk fülébe. Pici elröhögte magát.

– Tényleg? Na, akkor gyere, vén szipirtyó, és dobd le a rongyaidat. Mindig is látni akartam egy olyan segget, mint a tiéd. Hé, emberek, sorakozó! A világ legnagyobb segge pillanatokon belül bemutatkozik!

A nem mindennapi látványosság a szoba minden fertályából odavonzotta a népet. Madám Olga, félretéve békekötési szándékát, olyan vadul küzdött, mint egy nagyanyatigris. Nem nézett volna ki az ember ekkora er t és elszántságot bel le. Tökéleteső ő ellenfél volt Pici számára. A hadnagy végre valami gyors zenét kezdett játszani a zongorán, a tömeg pedig felváltva éljenzett és hurrogott. Aztán egyszer csak madám Olga felrepült a leveg be, és ránk zuhant. Valaki rémültenő elkapta és továbbhajította. A madám átszáguldott a szoba felett, mint egy rakéta, röptében felborítva Julius Heidét, két lányt és három széket. Végül a zongora el tt kötött ki,ő Barcelona mellett, aki részeg vigyorral fogadta. A hadnagy, némi habozás után, valcert kezdett játszani.

A tömeg szétoszlott, ki-ki folytatta a maga szórakoztatását. Pici és Annie Hannover letelepedett a sz nyegre, hogy kockajátékot játsszon két románnal. Annieő matrózgallért viselt melltartó helyett. A Prof, aki már jó ideje izgatottan bámulta a szoba másik végéb l, mostő végre összeszedte a bátorságát, és odalépett hozzá. Sápadt arca elvörösödött zavarában.

– Bocsásson meg, hogy ilyen rámen sen viselkedem, de nemő lenne kedve… nem lenne kedved… izé, szóval… azon t n döm…ű ő

Pici felnézett rá.– Ha akarod t, vigyed. Ha nem, húzz innen.őAnnie felhajtott egy fél pohár vodkát, és a Professzor szemébe nevetett.– Nos? – kérdezte.A Prof megfordult és elrohant. Hosszú órákig nem láttuk.Leültem egy karosszékbe, ölemben egy csendes, részeg lánnyal, és

kellemesen pityókásan a körülöttem zajló eseményeket figyeltem. Láttam, hogy Porta tapogatni kezdi a jugoszláv lányt. Észrevettem, hogy a belga lány, Nelly letelepedik a kanapéra Papa és a Légiós közé. Úgy t nt, nem a szex miatt, hanem a társalgás kedvéértű közeledik hozzájuk. Mindkét férfi érdekl dve hallgatta, amitő mondott, különösen a Légiós. A szeme összesz kült, aű

szeme csillogása nem sok jót ígért. Papa rágyújtott egy pipára, és mérgesen pöfékelni kezdett. Madám Olgára siklott a tekintetem. A n növekv nyugtalansággal figyelteő ő a triót. Nyilvánvaló volt, hogy Nelly valami érdekfeszít tő mesél, különben a Légiós, aki egyébként semmibe vette a n ket, nem figyelt volna ilyen intenzíven.ő

Madám Olga csendben az ajtóhoz somfordált, de még miel tt kiosonhatott volna, Porta gyorsan eléje lépett.ő

– Drága madám Olga, csak nem akar itthagyni minket?Megragadta a n t, és a karjánál fogva a szoba kő özepére

rángatta. Pici vidáman megéljenezte, a szoba valamelyik szegletében pedig tapsorkán kerekedett.

– Hölgyeim és uraim, gy ljenek egybe, és nézzék meg aű világ legnagyobb produkcióját! Figyeljék, mint dobálja le magáról a ruháit a földkerekség legkövérebb n je!ő Szemeket ideszegezni, nehogy egy mozdulatot is elmulasszanak!

– Hurrá! – bömbölte a háta mögül a holtrészeg Heide.Madám Olga körülnézett, menekülési útvonalat keresve, de ütött az

órája. A tömeg szorosan körbezárta.– A szoknyát! – üvöltötte Pici.Letépte Olgáról, és kihajította az ablakon.– Cicitartót!Egy mérhetetlenül hatalmas melltartó szállt a szoknya után.– A bélnyomorítót! – rikoltotta Heide. Örömteli

rángatásokkal lecibálta a f z t Olgáról, aztán hajtogatniű ő kezdte, mint egy harmonikát. – Valódi vas és acél hájprés!

– Gyerünk, tovább! Szedjetek le róla mindent, és adjátok meg a vén szipirtyónak, amit megérdemel! – kiabálta Nelly a kanapéról.

– Türelem – mormogta a Légiós, aki jéghideg, rezzenetlen tekintettel figyelte a jelenetet. – Hadd szórakozzanak el bb. Majd megkapja,ő amit megérdemel, ne aggódj.

Végül madám Olga reszket teste elénk tárult a magaő teljes, meztelen valóságában. A tömeg lélegzetvisszafojtva, elborzadva szemlélte a látványt, amit hiába próbálnék szavakba önteni. Leginkább egy kövér, túlsúlyos lárvához hasonlíthatnám. A látvány egyszerre volt leny göz ésű ő visszataszító.

– Sz zanyám – suttogta megillet dve Pici. Oldalraű ő döntötte a fejét, hogy ebb l a szögb l is szemügyre vegyeő ő a látványt. – Micsoda látvány!

– Hol a medveb r? – kiáltotta Porta a néz tér els sorából.ő ő őA kérdés körbejárta a szobát.– Hol a medveb r? Hozzátok ide a medveb rt!ő őMindenki lázasan a medveb rt kezdte keresni. Asztalokatő

és székeket borogattunk fel, a még ép üvegedényeket vidáman a falnak csapkodtuk. A díszpárnákat kibeleztük, a sz nyegeket leszaggattuk. Az egyik román behozta aő szemetesvödröt, és a szoba közepére borította a tartalmát.

– Hol a medveb r?ő– Keressétek meg a medveb rt!ő– Keressük meg a medveb rt! – visszhangozta Barcelona,ő

és négykézláb kutatóútra indult a bútorok között.Váratlanul három lövés dördült el. Ijedten behúztuk a nyakunkat, de

csak Porta volt az. Egy tótágast álló karosszék mögött kuporgott az egyik szekrény tetejére szegezett puskával.

– Ott van az átkozott medvéje! Mindjárt végzek vele!El húzta a kését, és vadul vagdalni kezdte a leveg t.ő ő

Madám Olga rémülten felsikított. A medveb r hirtelenő lecsúszott a szekrényr l, és ráesett Barcelona fejére,ő elsötétítve körülötte a világot. Barcelona körbe-körbe kezdett rohangálni a négy végtagján, és ordítva könyörgött nekünk, hogy mentsük meg a medvét l.ő

Miután végre madám Olgát becsavarták a medveb rbeő és Barcelonát nekitámasztották a kandallópárkánynak, a Légiós feltette a sapkáját, a szája sarkába biggyesztett egy cigarettát, és akcióba lendült. Arrogánsan átslattyogott a szobán, és odaállt madám Olga elé.

– Meg kell beszélnünk valamit.Olga szeme tágra nyílt a rémülett l. A Légiós mögül Papaő

és Nelly nézett le rá parázsló tekintettel. A madám sokkal jobban tette volna, ha még idejében elmenekül a többi városlakóval együtt. Csakhogy a kapzsiság nem engedte. A sok katona – el bb a románok, aztán a németek, és kiő tudja, talán még az oroszok is – nagy üzletet ígért. Balszerencséjére az érdekl dés sokkal nagyobb volt, mintő

amire várt.– Mondja csak, Olga, milyen kapcsolatban áll maga a Gestapóval? –

kérdezte szelíd hangon a Légiós.– A Gestapóval? – hebegte Olga. – Hogy én meg a Gestapo? Nem

ismerek onnan senkit. Még soha nem volt dolgom velük.– Valóban? – mormogta a Légiós. T n dve megsimű ő ogatta a

kését. – Látja ezt, Olga? Látja ezt a kést? Velem volt végig, amíg a légióban szolgáltam. – Felnevetett, mintha a légió említése csupa kellemes emléket ébresztett volna fel benne. – Már a számát se tudom azoknak, akiknek elvágtam vele a torkát.

Olga tett egy utolsó, dacos kísérletet. Felegyenesedett, és bár a medveb r lecsúszott róla, megpróbáltő méltóságteljesen szembenézni a másik hárommal.

– Miért mondja ezt nekem? – kérdezte szemrehányóan. – Semmi közöm hozzá, hány embert ölt meg.

– De hamarosan lehet – állította a Légiós. – Ha maga lesz a következ a listán.ő

– Elég a beszédb l! – kiáltotta Nelly. – Inkább csináld!ő Megérdemli a sorsát!

– Még annál is többet! – csatlakozott hozzájuk egy másik lány. A szoba közepe felé fordult, és figyelmet kért. – Tudjátok, hogy jutott ennek a helynek a birtokába? A Gestapo helyezte ide! És nem ez az egyetlen hely, ahol kifejtette áldásos tevékenységét. Bukarestben és Szarajevóban is vannak házai.

– És mit gondoltok, mi hogy kerültünk ide? – vette át a szót Nelly. – Azt hiszitek, kurvának születtünk? Nem, nem önszántunkból lettünk azok. A Gestapo hozott ide minket. Nem kérdezték, hogy akarjuk-e.

– Nem, mert nem vagyunk zsidók – folytatta keserű hangon egy másik lány. – Ha zsidók lennénk, választhattunk volna a bordély és a gázkamra közt.

– És ezt a hájas állatot azért helyezték ide, hogy szemmel tartson minket. Nehogy elmondhassuk valakinek, hogyan kerültünk ide.

A többiek is megnyíltak.– Csak az elmúlt hónapban öt lányt küldött Ravensbrückbe, mert

egyikük panaszkodni mert az egyik vendégnek…– És Desa? Saját kezével fojtotta meg Desát!– Így van a Gestapóval – akasztotta össze két mutatóujját az egyik lány.

– Nehri Haupsturmführer itt vacsorázott minden este egy hónapon át…

Porta egy dühödt ordítással madám Olga torkának ugrott. A román hadnagy rült crescendót csalt el a zongorából.ő ő Madám Olgának valahogyan sikerült kitépnie magát Porta szorításából. Átbújt Porta hóna alatt, meglep fürgeséggelő kikerülte a visítozó lányokat, és átrohanva a gunyorosan mosolygó Légiós háta mögött, Papa lába elé vetette magát. Papa volt a legid sebb közülünk, s egyben a legjózanabb éső a legemberségesebb. Talán volt az egyetlen személy aző egész szobában, aki némi könyörületet érzett iránta, és Olga ezt ösztönösen megérezte.

Papa komoran nézett a lába el tt hever ,ő ő összefüggéstelenül dadogó n re. Nagyokat pöfékelt aő pipájából, hallgatott egy sort, aztán megcsóválta a fejét, és elhagyta a szobát. Úgy t nt, madám Olga sorsa meg vanű pecsételve.

Fenyeget en körbefogtuk, férfiak és n k egyaránt.ő ő Különös látvány volt. A legtöbben félig vagy teljesen meztelenek voltunk, mégis fegyvert szorongattunk a kezünkben. A Légiós volt az egyetlen, aki teljesen fel volt öltözve, és talán éppen ezért volt a legfrissebbő mindannyiunk közül.

– Öljétek meg! – sikította Nelly. – Öljétek meg, ahogy iső megölte Desát!

– És Margaret Rosét! Lelövette a Gestapóval!Megint ömleni kezdtek a vádak. Yvonne-t és Ilsét koncentrációs táborba

küldte. A szögesdróton haltak meg, amikor szökni próbáltak. Madám Olga többször is kilátásba helyezte néhány másik lánynak, hogy ugyanígy fognak járni. Aztán ott volt Silva. elmesélte azŐ egyik vendégnek, egy hadnagynak, hogyan került a bordélyba. Büntetésképpen péppé korbácsolták a hátát, és hagyták, hogy megrohadjon a pincében.

– Elvette t lünk minden pénzünket. A legutolsóő pénzünket is.

– Meztelenre kellett vetk znünk el tte mindennap, hogyő ő megvizsgáljon és átmotozza a holminkat.

– És…A Légiós felemelte a kezét.– Jól van, úgy gondolom, éppen eleget hallottunk. De szabályosan

kell eljárnunk. Tárgyalást tartunk, mérlegre tesszük a tanúvallomásokat és a bizonyítékokat, aztán meghozzuk a megfelel döntést.ő

Felkapott egy törött széket, majd a kör közepére csapta.– Ez lesz Yvonne. Ez pedig Ilse, ez Desa… és Margaret Rose… ez meg

Silva. És ez…– Az Lone! – kiáltotta egy lány. – t TichilestibenŐ

akasztották fel.– Rendben. – A Légiós felállított egy újabb széket. – Ez Lone, akit

felakasztottak Tichilestiben.Porta eléje tolt egy széket.– Nesze. Ez Gerda. Lel tték, ott kint a kő ertben, mert

nekihajított egy üveget ennek a vén szadistának.– És ne feledjétek Monicát…– És Szonját…– Rendben, elég. – A Légiós végigmutatott a széksoron. – Az

esküdtszék. Tizenketten kellene lenniük, de ez a kilenc is…Miel tt még befejezte volna, gyoő rsan felsoroltak neki három

másik nevet. Alice, Cecilia, Gola…– Tökéletes – bólintott ünnepélyesen a Légiós. – Tizenkét esküdt,

tizenkét halott lány. Most pedig – magához intette Nellyt – állj ide, mert te leszel a bíró. Én képviselem a vádat. Védelemre nincs szükség, mert úgyse lenne semmi alapja.

– Én akarok lenni a bíró – mondta Pici.A Légiós vállat vont.– Ahogy akarod. Akkor legyen háromtagú a bíróság. Gyere, Szorka, te

leszel a harmadik.Porta jugoszláv babája helyet foglalt Pici és Nelly mellett. Az arca

sugárzott a kárörömt l. Ez már a kilencedik államiő bordélyház volt, ahol „dolgozni” kényszerült. Senki és semmi iránt nem érzett könyörületet.

– Tessék – adta oda neki Pici a pisztolyát. – Ezzel fogsz kopácsolni, ha a hallgatóságnak túl nagy lenne a pofája. Csendre lesz szükségünk, hogy minden figyelmünkkel az ügyre koncentrálhassunk.

– Jó. – Szorka megdöngette a parkettet a pisztoly agyával. – Csendet a teremben! Vezessék be a vádlottat!

Porta a bajonettje hegyével Olga meztelen hátsó fertályába döfött. A n el reugrott.ő ő

– Nincs jogotok elítélni engem – hebegte. – Én nem csináltam semmit. A törvényeket a kormány hozza, nem én. Én csak azt csináltam, amit mondtak nekem. Nem vagyok b nösebb, mint más.ű

– Pofa be! – szólt rá a Légiós. – Azt majd az esküdtszék dönti el, hogy b nös-e vagy nem.ű

– Hát persze hogy az! – bömbölte Pici, aki bíróság ide vagy oda, vodkával öblögette a torkát.

– Mivel vádolod? – kérdezte Nelly.A Légiós a tizenkét üres szék felé fordult.– Tisztelt esküdtszék, hölgyeim… a nép nevében azzal vádolom

Olga Geisst, hogy elkövette a következ ket: gyilkosság,ő rabszolgatartás, kínzás és árulás.

Pici szigorúan végigmérte a vádlottat.– Hallotta ezt? Van mondanivalója? B nösnek érzi magát?ű– Nem – felelte aléltan Olga.Szorka kopácsolni kezdett a pisztollyal.– A vádlott üljön le. Mi az esküdtszék ítélete?A Légiós megint a kísértetiesen üres széksorra nézett.– Hölgyeim, b nösnek találják Olga Geisst a felsoroltű

b ncselekű ményben vagy nem?Várt egy pillanatig, aztán a bíróság felé fordult.– Az esküdtszék döntése: b nös!ű– Persze hogy b nös – bólintott Pici. – Már csak aű

büntetést kell kiszabnunk. Én azt javaslom, legyen a büntetése lassú fulladás, kötél által. A seggében egy égő gyertyával.

Olga felsikított, és a földre vetette magát. Ugyanebben a pillanatban egy nyers hang dördült ránk a hall fel li ajtóból.ő

– Mi folyik itt?Annyira lefoglalt minket az ítélkezés, hogy egyikünk se

hallotta a közeled veszélyt. Három rend r állt az ajtóban,ő ő köztük egy Oberfeldwebel, aki az imént szólt. Ahogy egy emberként feléjük fordultunk, minden figyelmeztetés nélkül tüzet nyitott. Sikoly hallatszott, és a hannoveri Annie szétdobta a karját, aztán elterült a sz nyegen. Vérő patakzott a szájából.

– Mentsenek meg, kérem! – visította Olga a tömeg közepér l. – Ezekő

az állatok meg akarnak kínozni engem!– Csendet! – förmedt rá az Oberfeldwebel. – Bízza ránk. Mi tudjuk, mit

kell tennünk.Beljebb lépett. Ahogy ezt tette, egy villanás látszott a

válla felett, és a Légiós kése beleállt az egyik rend rbe. Aő sebesült tátogó szájjal, hitetlenül bámulta a mellkasából kiálló kést, aztán lassan lerogyott a földre és elterült. Ahogy a jobb keze kivágódott, arcon találta a mintegy fél órája kábultan fekv Barcelonát, aki erre feleszmélt, és magáhoző kaparintotta a rend r pisztolyát. Ösztönösen felemelte aő fegyvert, és felénk irányította. Fogalma se volt róla, kik vagyunk, vagy hogy mit csinál és miért csinálja. Heide, kihasználva, hogy mindenki döbbenten Barcelonát bámulja, rávette magát az Oberfeldwebelre, és levitte a földre. A Légiós halálos nyugalommal kihúzta kését a sebb l, éső megtörölte a zubbonya elejében. A román hadnagy visszavánszorgott a zongorához, és valami gyászindulót kezdett játszani.

– Miel tt folytatnánk a tárgyalást, azt hiszem, javaslom,ő hogy zárjuk be az ajtókat – mondta a Légiós. – Sven, megtennéd?

Mire visszatértem, a tárgyalás véget ért. Madám Olga zokogott és a kezét tördelte.

– A nép nevében kötél általi halálra ítélem Olga Geisst – közölte a döntést kíméletlenül Szorka. – Az egyik bíró további javaslatára pedig a holttestet a kutyák elé vetjük.

– Ez én voltam – jegyezte meg Pici, mintha nem lett volna eléggé nyilvánvaló. – Ez a legkevesebb, amit megérdemel.

– Egyetértek – bólogatott a Légiós. Madám Olgára pillantott. – Hallotta ezt, öregasszony? Van mondanivalója, miel tt végrehajtanánkő az ítéletet?

Akár volt, akár nem, nem kapott rá esélyt. Porta lerángatta a súlyos bársonyfüggönyt m ködtet zsinórt, Piciű ő pedig fogott egy pár gazdátlan harisnyát, és az elítélt szájába tömte ket. Az egyik románő megkötözte Olga kezét egy vékony selyem melltartóval. A madám persze rúgott, csípett és harapott, de a lányok rávetették magukat, és leteperték. Kész csoda volt, hogy nem tépték cafatokra.

A zsinór egyik végét felkötötték a zászlórúdra. A másikon hurkot

képeztek, szakszer csúszó csomóval. A termetes hölgyetű segít kész kezek feltolták a rúd feletti ablakba, aztánő beledugták a fejét a hurokba.

– Ugorj! – parancsolta Pici.Madám Olgának esze ágában se volt, de remegő

hájtömegei nagyban megnehezítették az ablakpárkányon való egyensúlyozást.

– Ugorj! – ordította rá Pici.Madám Olga ijedtében megbillent, és alázuhant a

mélybe. Ahogy a megfeszül kötél összerándult a nyakán, aő tokája felfúvódott, mint egy léggömb… aztán, mintha szétdurrant volna, a nyaka kinyúlt, lehetetlenül hosszúra és vékonyra.

Csend telepedett az udvarra. Egyesek elfordították a fejüket, mások, mintha a rémületes látvány megdelejezte volna ket, dermedten nézték a zsinór végén himbálózóő testet.

– A kurva – motyogta Nelly. – Könny haláű la volt, ha engem kérdezel.

Visszatértünk a szalonba, magunk el tt taszigálva a kétő rend rt. A hadnagy még mindig a gyászindulót játszotta.ő Barcelona az okádékában feküdt, de mintha már nem lett volna annyira részeg.

– Melyikük ölte meg a lányt? – kérdezte a Légiós a két rend rt l.ő őA sz nyegen, a saját vérében nyugvó Annie-ra néztünk.ő

Az Oberfeldwebel elsápadt.– Én… gondolom, én voltam. Az ujjam… biztosan megrándult a

ravaszon. Véletlenül. Én senkit nem akartam megölni.– Bizonyára – bólogatott megért en a Légiós. –ő

Mindazonáltal túl veszélyes lenne életben hagyni magát. Még a végén mást is lel ne akaratán kíő vül. – Odaintette magához Heidét. – Vidd ki az udvarra, és szabadulj meg t le.ő

– Szívesen! – csillant fel Heide szeme.Elt ntek. Hallottuk a lépteiket, ahogy átmentek a hallon,ű

aztán az ajtónyitást és az ajtócsukódást. Utána csend lett. Feszülten figyeltünk, még a hadnagy is abbahagyta a zongorázást. A lányok az ablakhoz tódultak. Pár má-

sodperccel kés bb géppuskakattogás hallatszott, majd egyő P–38-as dörrent.

– Ennyi – dünnyögte elégedetten Porta.A Légiós fogott egy üveg konyakot, és ünnepélyesen megemelte.– Folytatódjék a mulatság.Nem volt ellenvetés.

TIZENEGY

ªªªªªªªªªªªª

A MULATSÁG FOLYTATÓDOTT. Teljesen megfeledkeztünk a háborúról, amely valahol, t lünk északnyugatraő változatlanul tombolt, így szinte sokként ért bennünket a visszavonuló seregek látványa. Úgy t nt, az oroszok átű tör-tek valahol, és az egész frontszakasz összeomlott: csapataink fejveszetten, egymást taposva menekültek a Kundúk-hágó felé. Ennyit sikerült megtudnunk azoktól, akik meg mertek állni annyi id re, hogy tájéő koztassanak minket. Minden fegyvernem képviselte magát a menekül k közt,ő kivétel nélkül – gyalogságiak, tüzérek, m szakiak, tankosokű igyekeztek lélekszakadva minél nagyobb távolságot ékelni önmaguk és az orosz csapatok közé. Valaki azt ordította felénk, hogy az ellenség minden elképzelhet ponton áttört,ő és már alig egy kilométerre van a várostól. Valaki más szerint a folyó túlpartján több hadosztályunkat is elvágtak a vonalainktól. Mindenki menekült, még a tartalékosok is, akik néhány nappal korábban még égtek a harci vágytól.

Minket a harmadik román hadtesthez csatoltak, és azt a parancsot kaptuk, hogy maradjunk veszteg, és védjük meg mindenáron az állásainkat. Mindannyian, a románok és mi magunk, de még a lányok számára is nyilvánvaló volt, hogy csakis valami agyatlan barom adhatta ki ezt a parancsot. Nyolc teljes hadosztály menekült, és akkor elvárták volna t lünk, egy maroknyi vegyes nemzetiségő ű csapattól, hogy megállítsa az ellenséget. Kinézünk az ablakon a hágó felé hömpölyg embertömegre, éső hasunkat fogtuk nevettünkben. Mást úgyse tehettünk volna.

Hogyan is kezd dött ez a tömeghisztéria? A képlet sajnoső ismer s volt. Az oroszok el reküldtek egy kisebb T–34-eső ő különítményt, hogy csapást mérjenek a német vonalakra, és ezzel visszaszerezzék a csapataik morálját. A tankoknak sikerült áttörniük a német védelmi vonalat, és alapos mészárlást végeztek a környéken. A parancsnok erre pánikba esett, és sürg s üzenetben közölte aő

feljebbvalóival, hogy az oroszok általános támadást indítottak, és ha nem vonja vissza a csapatait, körülfogják ket. A hír tovább terjedt, és eljutott a közkatonák fülébe is.ő

Az embereken eluralkodott a vakrémület, már csak egyvalamire tudtak gondolni: elt nni innen a fenébe,ű miel tt még a tankok széttaposnák ket.ő ő

A T–34-es különítmény a katonák képzeletében hamarosan zászlóaljjá, ezreddé, majd hadosztályokká dagadt. Egy százados mély meggy z déssel álő ő lította, hogy az egész ötödik orosz hadtest áttört, és úton van felénk. Ez biztosan nem lehetett igaz, mert tudtuk, hogy a páncéloshadosztályaik nagyobbik része még mindig a sebeit nyalogatja a Kercs túloldalán. Ugyanez a százados volt, aki megparancsolta, hogy minden titkos dokumentumot égessünk el, és semmisítsük meg az összes járm vet – kivéve azt az egyet, amit kisajátított mű agának –, nehogy az ötödik orosz hadtest kezébe kerüljenek.

Néhány évvel kés bb a h s százados megírta a Tabarő ő Bunarij-i „stratégiai visszavonulás történetét. Az írást azóta is tankönyvként használják a katonai iskolákban. A százados kitüntetést kapott helytállásáért, és el léptettékő ezredessé.

Az orosz tankok üldöz be vették a menekül ket, totáliső ő káoszt keltve. Azok, akik megpróbáltak ragaszkodni katonai mivoltukhoz, menthetetlenül alámerültek a rémület tengerében. Egy id s vezér rnagy, miután harő ő madjára is kievickélt a fejét taposó bakancsok alól, az oszlop végén, a sebesültek és a betegek közt találta magát. Az rnagyő ordított, visított és fenyeget zött, de a távolodó katonákő ügyet se vetettek rá. Magára maradt az elesettekkel és az arcán patakzó szégyenkönnyekkel. Az rnagy tudta, hogyő könnyekkel nem lehet megállítani a tankokat, amelyek egyre közelebb és közelebb kerültek a menekül khöz.ő Ágyúgolyók zúgtak el mellette, gránátok robbantak körülötte, az rnagy azonban nem hátrált. Elmenekülhetettő volna, de inő kább felkapott egy marék kézigránátot, és a legközelebbi tank elé rohant. Alig néhány méterre volt, amikor megbotlott és elesett. A kézigránátok ártalmatlanul

az árokba gurultak. A T–34-es már ott volt mellette. Kinyúj-totta a kezét, hogy belekapaszkodjon, de balszerencséjére éppen az egyik kipufogó elé kapott, és miel tt mégő felfoghatta volna, mit tett, a kicsapó láng hamuvá égette az ujjait. Az egyik lánctalp belekapott a köpenyébe, és magához rántotta, be a kerekek közé. Bent, a tankban hallották a kiáltását. Egy hadnagy kilesett az egyik kémlel nyíláson, majd látva a groteszk tisztelgésben égnekő mered kart, hangosan elröhögte magát. Az rnagy testétő ő pillanatok alatt cafatokra szabdalták a kerekek. Azt a keveset, ami még megmaradt bel lő e, a többi tank taposta szét, és hamarosan már csak egy véres pacát és a fölötte dongó legyeket lehetett látni.

A felesége csak három hónappal kés bb értesült aő haláláról: a vezér rnagy csata közben esett el, amikor egyő ádázul védett orosz állás felé vezette az embereit. Visszavonulás közben senki nem esett el. Efféle visszavonulások nem is voltak a német hadseregben.

Kitában, a határ túloldalán, hadbíróság ülésezett a városi tanácsteremben. A közelükben zajló eseményekr lő fogalmuk se volt, így halálos nyugalommal végezték a dolgukat: szemrebbenés nélkül kivégz osztag elé küldő tek minden dezert rt, akit csak eléjük citáltak. Amikor a T–34-őesek elérték a város keleti határát, épp egy fiatal közlegény ügyében ítélkeztek, aki „gyáván” eldobta fegyverét az ellenség el tt. A bíróságot elnökl ezredes elemében volt.ő ő Az alkalmazandó törvények a kisujjában voltak, az utolsó bet ig betéve tudta ket, még a vessz k helyét is pontosanű ő ő ismerte. Imádta idézni ket, a hosszú, nyakatekertő mondatok ijeszt óriáső kígyókként keringtek a vádlott feje körül. A marásuk, elkerülhetetlenül, mindig halálos volt. Azért volt ez olyan elkerülhetetlen, mert az ezredes mély meggyő-z déssel hitte, hogy ha elérte a kétszázadik halálos ítéletet,ő akkor el fogják léptetni, és visszahívják Berlinbe, hogy aő továbbiakban a Birodalom jogi bizottságában ténykedjen. Egyel re csak a százharminchetedik ítéletnél tartott, deő bízott benne, hogy még néhány ilyen nap, és teljesíteni fogja a kvótát. És egy kis szerencsével anélkül fogja elérni a

kétszázas álomhatárt, hogy csak egyetlen kivégzést is végig kellett volna néznie. Az ezredes ugyanis iszonyodott az er szaktól. Számára a százharminchét kivégzett nemő annyira ember, mint „jogi anyag” volt, amit el készítésreő adtak át neki, és végs feldolgozásra vettek át t le. Haő ő egyáltalán gondolt is rájuk, azzal vigasztalta magát, hogy áldozatok nélkül nincs háború.

Az ezredes kihúzta magát, és szemügyre vette legújabb áldozatát, egy fiatal közlegényt, akit halálra kellett ítélni, hogy példát statuáljanak társainak. Egy katonai rend r megütögette a fiú vállát.ő

– Gyerünk, fiam. Ideje menni. Veled már végeztek.A fiú kifejezéstelen arccal hallgatta végig az ezredes tirádáját, még

akkor se reagált, amikor kihirdették a halálos ítéletet. A tömör, „veled már végeztek” megjegyzés azonban villámként hasított a tudatába. A bíróság felé fordult, széttárta a kezét, ordított és tiltakozott. A rend r, félretéve atyai jóindulatát, egy er ső ő csapást mért a gumibotjával a füle tövére, majd a veséjét ütlegelve kirugdosta a teremb l.ő

Ahogy az ajtó kitárult, bombázás robaja töltötte meg a termet. Egy másodperccel korábban még csend volt, most a leveg vibrált a nehézágyúk dörgését l, a gránátokő ő robbanásaitól, a géppisztolyok kelepelését l. Aő tárgyalóterem mennyezetéről vakolatdarabok potyogtak a földre.

– Mi a fene folyik itt? – méltatlankodott az ezredes makulátlan világosszürke egyenruháját porolva.

Az egyik bírótársa, bizonyos Laub százados a hetedik motorizált ezredt l, felállt a székéb l, és az ablakhoz lépett.ő ő Unott arccal kinézett, hogy a következ pillanatbanő rémülten elugorjon az ablaktól.

– Az oroszok!– Fityfenét! Az oroszok egy félországnyira vannak innen! Szedje össze

magát, ember! Vagy azt akarja, hogy rémhírek terjesztésével vádolják?– Nem, uram. – A százados nyelt egyet. – Ha talán megnézné ön is,

ezredes úr…Blank rnagy, az ügyész azonban gyorsabb volt, mint aző

ezredes.– Attól tartok, uram, hogy Laub századosnak igaza van – fordult

rémülten az ezredes felé. – Az oroszok azok.

– Hogy a fenébe jutottak el idáig?– Azt nem tudom, de itt vannak.A rend r önkéntelenül elengedte az elítéltet. Szorosanő

egymás mellett álltak a szállongó fehér porfelh ben,ő mintha mindegyikük a másiktól remélte volna a védelmet. Az elítélt hirtelen fogta magát, és elrohant. Átvágtatott a néptelen folyosókon, és ki az utcára, ahol egyenesen belerohant egy b rdzsekis, bundasapkás óriásba, aki épp aő városháza lépcs jén baktatott felfelé. Az óriás elkapta aő fiút, és ráordított a maga nyelvén. A szerencsétlen elítélt annyira megrémült, hogy még szólni se tudott. Ösztönösen kitépte magát az orosz szorításából, mire az habozás nélkül beleeresztett két golyót a koponyájába. A közvetlen közelr l leadott lövések a szó szoros értelmébenő szétloccsantották a fiú fejét.

„Látják – mondta volna erre dr. Goebbels –, még azok is, akiket halálra ítéltünk, készek kiállni és harcolni a Birodalomért!”

De dr. Goebbels azt már nem tudta volna megmondani, hogy a továbbiakban mi lett a közlegény sorsa. A holttest egy darabig érintetlenül feküdt a városháza lépcs jén, mígnem egy orosző tankparancsnok azt nem hitte, hogy egy ravasz némettel van dolga, aki halottnak tetteti magát, hogy aztán orvul kézigránátokat dobhasson a közeled katonák közé. Mivelő az illet ezt nem tartotta volna ildomosnak, parancsot adottő rá, hogy dobjanak ki némi robbanószert a német fiatalemberre. A robbanás ereje letépte a fiú mindkét karját és lábát, a torzót pedig az útra vetette, ahol a tankok pillanatok alatt péppé taposták. A maradványok további sorsáról a város húshiányban szenved kutyái és macskáiő gondoskodtak. Wulff közlegény néhány perc leforgása alatt szertefoszlott, mintha sose létezett volna. A német hatóságok hosszú ideig azt hitték, hogy sikeresen dezertált. Otthoni rokonait és barátait hosszú órákon át vallatták, anyját pedig letartóztatták a fiú bújtatásának vádjával. Az igazságra soha nem derült fény.

A bundasapkás óriás elordította magát, mire féltucatnyi barna egyenruhás szibériai rohamozta meg az épületet. Az ezredes meglepetten hátrah költ, Laub százados pedigő el kapta a pisztolyát, de miel tt még használhatta volna,ő ő

egy géppisztolysorozatot kapott a gyomrába. Az ezredes felháborodottan az orosz tizedeshez fordult.

– Tiltakozom a brutális bánásmód miatt! Higgadjanak le, az ég szerelmére, és viselkedjenek képzett katonaként!

Balama tizedes a lába elé köpött, és felemelte a géppisztolyát. Az ezredes elhátrált.

– Nem áll szándékunkban ellenállni. Felesleges lenne. A sorsunk az önök kezében van… Eressze le azt a fegyvert, ember!

Az oroszok kinevették.– Sztoj! – A tizedes a parancs ellenére még mindig ijedten

kuporgó rend rhöz lépett, és gyomorszájon vágta aő géppisztoly csövével. A férfi felsikoltott, inkább a félelemt l, mintsem a fájdalomtól, aztán odaszaladt aző ezredeshez, térdre rogyott el tte, és belekapaszkodott aő lábába, mint ahogyan kisgyermek az anyja szoknyájába. Az ezredes megpróbálta lerúgni magáról, de nem sikerült megszabadulnia t le.ő

– Davaj, davaj! – parancsolta a tizedes. A katonái röhögve összeterelték a haditörvényszék tagjait. A tüzér rmester,ő aki koronatanú volt az egyik vádlott ügyében, egy bajonettet kapott a tarkójába. Az ülnök három gyermeket és egy feleséget hagyott hátra, de az özvegyet odahaza két szeret is szórakoztatta, így a férj elvesztése mindenő bizonnyal megváltás volt számára.

Egy orosz komisszár robogott be a tanácsterembe, és elhadart egy sor új parancsot. Türelmetlen, könyörtelen ember volt. A 4/6306-os számú haditörvényszék életben maradt tagjait kiterelték az épületb l, és beültették egy T–ő34-es hátuljába – a tank kifogyott a l szerb lő ő , ezért vissza kellett térnie a támaszpontra.

Pici és Barcelona Blum a fák fedezékében lapult, amikor meghallotta a közeled tank zaját. A sof r olyan eszel senő ő ő hajtott, hogy még Porta is megirigyelhette volna; öreg róka lehetett, bizonyára megérezte, hogy veszély leselkedik rájuk. A komisszár is nyugtalan volt. Megállás és látszólag minden ok nélkül szidta a sof rt, és cifrákat káromkodott,ő valahányszor a motor köhögött vagy kihagyott.

Pici a hasán feküdt, állát a kezével támasztva, és a

közeled T–34-est ő figyelte.– Az a kretén bajt akar – jegyezte meg. – Hé, Barcelona, mit szólnál egy

kis mókához? Fedezz, míg lemegyek, hogy ellássam a baját.– Hagyd ket elmenni – dünnyögte egykedv enő ű

Barcelona.– Mi? – Pici nem akart hinni a fülének. – Most meg akarjuk védeni a

kuplerájt vagy nem? Távol tartsuk a ruszkikat vagy ne? Te képes lennél ülni a kövér seggeden, és hagyni, hogy ez a tet vidáman tovább robogjon az orrod el tt?ű ő

– Kussolj, az ég szerelmére, mer’ agybajt kapok t led. Miő az istent árthat nekünk egyetlen tank? Nem térhet le az útról, mert mindkét oldalon mocsár van. Ha mégis megtenné, elsüllyed. Te is tudod.

– Na és? Akkor meg hagyjuk ket elsétálni az orrunkő el tt?ő

– Ne légy már ilyen tökfej. Szerinted hová juthatnak innen? Ez az út a tengerhez vezet. El bb-utóbb vissza kell fordulniuk, éső akkor megint itt fognak elmenni. Addig mi szépen kibéleljük nekik az utat aknákkal.

– Szerintem ezek a hülye barmok eltévedtek, vagy valami ilyesmi…Pici hagyta, hogy a tank elrobogjon el ttük, de aő

következ pillanatban ül helyzetbe pattant éső ő el remutatott.ő

– Hé, azt nézd! Tele van a mieinkkel…– Szerintem inkább sebesült h söket visznek visszaő

Moszkvába.– Fogadjunk?A motor, mintegy végszóra, beadta a kulcsot. A tank, mit

sem tör dve azzal, hogy a benne ül k mit szólnak hozzá,ő ő megtorpant. Megpróbálták újraindítani, de hiába. Bentr lő dühös kiabálás hallatszott. Pici vigyorogva felkapta a géppuskáját, és célba vette a tankot.

– Ne csinálj hülyeséget! – figyelmeztette Barcelona. – Nem ezért vagyunk itt. Papa nem azt mondta, hogy jöjjünk fel ide, és l jünk célba az úton elhaladókra.ő

– Pofa be – felelte Pici.Els nek a komisszár halt meg. Dühében kiugrott aő

tankból, és az útról folytatta az ordítozást.– Tudod, mit kapsz ezért, te?! Ez felháborító, ennél ocsmányabbul már

nem is lehetne megszegni a…A mit? A szabályzatot? A sof rt soha nem érdekelte aő

szabályzat. Fegyverropogás hallatszott, és a komisszár a mondat közepén összecsuklott, mint egy kerti nyugágy.

– Mi folyik ott? – kiáltotta valaki a tankból.Csend. Semmit nem lehetett hallani a szél zúgásán és az ágak nyikorgá-

sán kívül. A leghalványabb jel se utalt az orvvadász hollétére. Aztán a mo-csarat lakó békák kórusban brekegni kezdtek, mintha mindegyiknek ugyan-azon pillanatban jutott volna eszébe kivesézni a történteket. A foglyok, akik eddig meg se mertek mukkanni, most ugyanígy összedugták a fejüket.

– Kik lehettek? A mieink?– Fogalmam sincs.– Csakis k lehettek.ő– Remélem.– Ki más l hetett volna rá?ő– Nem tudom.– De honnan l ttek?őSenki nem válaszolt, mert senki nem tudta. A halott

komisszár szétvetett karral feküdt az úton, üveges tekintettel a saját növekv vértócsáját bámulva. A békákő kibeszélgették magukat, újra nyomasztó csend lett. Az ágyús nem bírta tovább a feszültséget; kipattant a toronyból, és körberohanta a tankot, végigpásztázva az út mindkét oldalát. Hamarosan két társa is követte. Rémülten egymáshoz bújtak, mintha ez védelmet jelenthetett volna a golyók ellen.

Fent, a fák s r jében Pici csendesen elröhögte magát.ű ű Megint célzott, az ujja megint ráfonódott a ravaszra.

– Most már legyen elég! – döfte oldalba Barcelona. – Nem azért jöttünk ide, hogy szórakozzunk. Ennél sokkal fontosabb tennivalóink vannak.

– Mi lehet fontosabb az ellenség kinyírásánál? – akarta tudni Pici. – Úgy csinálsz, mintha mindennapos lenne, hogy a ruszkik kipattannak a T–34-esb l, és tangózni kezdenek az útő közepén! Most pedig hagyj békén, amíg szépen mondom.

A géppuska felugatott, kétszer gyors egymásutánban. A békák rémült csobbanással bevetették magukat a vízbe. Az egyik német fogoly felállt, és integetni kezdett a toronyból.

– Tovaris! Tovaris! Barátok vagyunk! Ne l jetek!őPici tátva felejtette a száját.

– Nézd azt a barmot…– Micsoda cs cselék! – köpött megvet en maga eléő ő

Barcelona. – Nézd ket, egymáshoz bújtak, mint valamiő szopós malacok. Kész csoda, hogy iván nem l tte kető ő agyon els ránézésre. Én azt tettem volna a helyükben. Miő a francot akarnak kezdeni egy ilyen csürhével Moszkvában?

– Az egy dolog. De mi mit tegyünk velük?– Nem’tom… Vigyük keő t magunkkal.Barcelona fél térdre emelkedett, és intett a foglyoknak, akik némi

habozás után kimásztak a tankból, és elindultak feléjük. Libasorban közeledtek egy gallyakkal kirakott ösvényen. A mocsáron túl, a fák között két koszos, rossz arcú német közlegény fogadta ket.ő

– Mi a fene… – tiltakozott az ezredes, amikor Barcelona durván megragadta, hogy fedezékbe húzza.

– Ne olyan hangosan! – mordult rá ingerülten Barcelona. – Háború van, ha nem tudná. Azt akarja, hogy szétl jék aő fejét?

Az ezredes kihúzta magát.– Azt tanácsolom…– Pofa be! – dörrent rá Pici, és az ezredes szájára tapasztotta sáros kezét.Valahol a hátuk mögött sort z dördült.ű– Mi volt ez? – kérdezte Blank rnagy, aki ebben aő

pillanatban ugrott be a fák közé. – Ki l ránk?ő– Kett t találhat – felelte gúnyosan Barcelona, éső

élvezettel megállapította, hogy az rnagy eddig makulátlanő egyenruhája derékig sáros lett.

– Az oroszok? Hol vannak?Barcelona vállat vont.– Valahol ott… Javaslom, induljunk tovább, amíg még

nem kés . Maguk csak kövessenő ek és tartsák a szájukat.– Megkérdezhetem…– Nem. – Pici az ezredes ülepébe döfött a géppuska

csövével. – Mozgás, és cs röket befogni. Aki pofázni mer,ő azt ezzel fogom kilyukasztani.

Fák és bokrok közt haladtak tovább, aztán át egy újabb lápon, mígnem egy fákkal s r n ben tt domboldalhoz értek. Barcelona ittű ű ő pihen t rendelt el, aztán félrevonult megbeszélést tartaniő Picivel.

– Szerinted hogyan tovább? Maradjunk itt sötétedésig, vagy menjünk tovább?

Pici morcosan összeugrasztotta a szemöldökét.– Kifelé jövet nem volt ilyen macerás. Ha nem lennének velünk ezek a

gennyládák…– Akkor húzzuk meg magunkat itt sötétedésig.– Nekem nyolc.Pici lehajította a géppuskát, aztán is elterült. Barcelonaő

intett a tisztáson toporgó uraknak.– Most pihenni fogunk egy darabig. Itt biztonságban vagyunk.Az ezredes megköszörülte a torkát.– Én úgy vélem, okosabb lenne késlekedés nélkül továbbállni.– Meglehet. Miért is ne?Barcelona leheveredett Pici mellé. El vette ütött-kopottő

bagós szelencéjét, és ráér sen nekiláő tott cigarettát sodorni magának.

– Nem állok útjába. Máris mehet.Blank rnagy felszisszent. Várta, hogy az ezredeső

mondjon valamit, tegyen valamit. A két borostás, mosdatlan közlegény kaján vigyorral figyelte ket. Újabbő sort z rázta meg talpuk alatt a talajt. Az ezredes hasraű vetette magát, és védekez en a feje fölé emelte a kezét.ő

– Erre semmi szükség – mondta jóindulatúan Barcelona. – Hozzá fog szokni. Nem akarnak megölni minket, csak tudatosítani akarják bennünk, hogy itt vannak.

– Nos, ez nekem akkor se tetszik! – csattant fel Blank rnagyő a tiszti mundér becsületét védve. Felsegítette az ezredest, aztán folytatta: – Lehet, hogy maguk jobban ismerik az itteni viszonyokat, mint mi, de akkor is esztelenség itt téblábolni.

– Nézze – mondta Barcelona türelmesen, mint amikor az ember egy visszamaradott kisgyermekhez szól –, ha meg akar halni, akkor menjen tovább. Nem kell tíz lépést tennie, és halott lesz. A halott a jelszó. Valamivel odébb van egy dombtet , tele olyan magához hasonló okos emberek hulő lá-ival, akik azt hitték, hogy nappal is át tudnak kelni rajta. Ha egy darabban akarunk visszajutni a kuplerájba, akkor meg kell várnunk, hogy besötétedjen.

Az rnagy kinyitotta a száját, aztán tétován becsukta. Aző ezredes volt az, aki végül feltette a kérdést:

– Vissza a… hova? Mit mondott?– A kuplerájba.– Úgy érti, a támaszpontra?– Igen.– De miért… hogyan…Pici megkönyörült rajta.– Ez egy igazi kupleráj – tájékoztatta a megbotránkoztatott tisztet. –

Kurvákkal meg mindennel. Mi is alig várjuk már, hogy visszatérhessünk oda, de azért még nem kell kinyuvasztani magunkat. Egyetlen kurva se ér annyit. Itt biztonságban vagyunk. Odaát – bökött hátra a hüvelykujjával – még mindig dúl a harc. Egy perc alatt szétlövik a fejedet. Semmi értelme h sködni.ő

Barcelona a kezébe nyomott egy cigarettát. A két közlegény nekivetette a hátát egy farönknek, és büdös füstfelh be burkolózott. Az ezredes undorodva elhúzódott aő közelükb l.ő

– Büdös disznók – motyogta.Mintegy fél órán át viszonylagos béke uralkodott az

erd ben. Aztán, valahonnan délnyugaton, a karmester aő magasba lendítette a pálcáját, és az egész zenekar rázendített a háború nyitányára. Az erd csak úgy zengettő és pattogott a robbanások alatt. Ezúttal Pici és Barcelona volt az, aki a földre vetette magát. Ez már nem közönséges csata volt. Úgy t nt, mintha az egész harcvonal a leveg beű ő repült volna. A makulátlan rnagy kotorni kezdte a sarat,ő mintha feltett szándéka lett volna, hogy alagutat váj magának a kuplerájig. Az ezredest a leveg be dobta az első ő sort z légnyomása; Pici hátán landolt, és ott is maradt, aű „büdös disznót” ölelve egészen a bombázás befejeztéig. Pici a maga részér l iszonyatosan szenvedett az ezredeső fel l áradó pomádészag miatt. Fel is emelte a fejét, hogyő szóvá tegye ezt, de ekkor a tekintete találkozott az ezredesével; egy öregember fakókék tekintete volt ez, egy halálra rémült öregemberé, és Pici, életében el ször, tartaniő tudta a száját.

A dombok és mocsarak kilométeres körzetben égtek. Emberek, lovak, járm vek, nehézágyúk szálldostak aű leveg ben. Tíz perc leforgása alatt egy egész gyalogságiő zászlóalj semmisült meg. Egy l szerraktár is felrobbant,ő s r füstbe borítva a környéket. A leveg vöröslött a t zt l,ű ű ő ű ő és feketéllett a repeszdarabok millióitól.

Mikor végre csend lett, Barcelona felült, és keser enű megjegyezte:

– Ennyit arról a hülye Goebbelsr l és a primitívő majmairól, akik vesztésre állnak…

Pici lelökte magáról az ezredest, és falevelekkel elegyített sarat köpködve felállt. Az öt megmentett fogoly közül kett halott volt. A másik háromő még mindig kocsonyaként remegett.

– Jó kutyák! – kiáltotta oda nekik bátorítóan Pici. – Gyerünk ide a gazdihoz!

Blank ezredes óvatosan megemelte a fejét.– Gyertek ide, rohadt szájh sök! – rúgott bele a hozzáő

legközelebb lév be Barcelona. – A háborúnak méő g nincs vége!Az rnagy összeszedte maradék méltóságát, és felállt.ő

Lesepert egy nedves falevelet az orráról, megigazította sáros zubbonya hajtókáját, aztán fenyeget en Barcelonaő szemébe nézett.

– Amint elértük az egységét, fel fogom jelenteni magát a parancsnokának.

Barcelona vállat vont.– Ha azt hiszi, hogy érdekelni fogja, akkor csak próbálja meg.– Gondoskodni fogok róla, hogy érdekelje. – Az rnagyő

drámaian Barcelona, majd Pici felé bökött remegő mutatóujjával. – Mindkett jüket letartóztatom, csak érjünkő oda! Ezért kivégz osztag elé fognak kerülni!ő

– Ahogyan te is, vadbarom – jegyezte meg csendesen Barcelona.Az rnagy feje ellilult. A keze a pisztolytáskájára siklott,ő

de aztán eszébe jutott – balszerencséjére túl kés n –, hogyő az oroszok elvették a fegyverét. Barcelona és Pici szánakozóan egymásra nézett.

– Menjünk? – javasolta Pici.Elhagyták az erd t, és még egyszer átkeltek a lápon. Aző

ágakkal kirakott ösvény ezúttal még keskenyebb volt, mint az el z , és csúszkált, billegett a lábuk alatt, mint vitorlás aő ő viharos tengeren. Pici ment elöl, a sort Barcelona zárta. Mindketten feszülten figyeltek minden érzékükkel, készen rá, hogy az els gyanús jelre l jenek.ő ő

Az ezredes túl öreg volt az effajta megpróbáltatáshoz. A kényelemhez és a nyugalomhoz volt hozzászokva, a háború nehézségei ismeretlen dimenziókat nyitottak meg el tte. Meg-őmegcsúszott az ösvényen, nemegyszer négykézláb mászott a többiek után. sz haja fekete volt az iszaptól, gallérjaŐ levált az egyik oldalon, lovaglónadrágja végig felhasadt az oldalán. Reszketett és verejtékezett a félelemt l és aő kimerültségt l. Puha matracra vágyott, meg selyemő ágynem re, parfümillatra és odaadó kiszolgálásra, sű ehelyett csak b zl mocsarat látott, meg pimaszű ő közlegényeket, akik parancsolgatnak neki…

Valahol félúton az ezredes elvesztette az egyensúlyát, és belezuhant a gyilkos trutymóba, amely már alig várta, hogy magába szippanthassa legújabb áldozatát. A menet megtorpant.

– Mi az? – nézett hátra Pici.– Miért álltunk meg? – kérdezte Barcelona türelmetlenül a sor

elejér l.őLátták, hogy az öreg kétségbeesetten küzd az iszappal,

majd közönyösen figyelték, hogy Blank rnagy letérdel aző ösvény szélére, és az ezredes felé nyújtja rövidnek bizonyuló karját. A rend r lekapta a zubbonyát, és az öregő felé lendítette, akinek sikerült is elkapnia a ruhadarab ujját. Az rnaggyal együtt megpróbálták kihúzni, de hasztalanulő próbálkoztak.

– A maga helyében – gyújtott rá kényelmesen egy cigarettára Pici –, nem kalimpálnék annyira. Így sokkal hamarabb le fog süllyedni.

Barcelonával csak álltak egymás mellett és unottan bámultak.– Öt perc? – próbálta megsaccolni Pici.– Kábé. Egy kicsit tovább is kitarthatna, ha nem rúgkapálna ennyire.Blank rnagy szemrehányóan rájuk nézett.ő– Jöjjenek, segítsenek! Ez parancs!Pici elvigyorodott. Se , se Barcelona nem mozdult. Jólő

ismerték az ezredes hírnevét. A százvalahány halálos

ítéletr l is tudtak. A kisujjukat se mozdították.őBlank rnagy felállt. Keresett magának egy jó vastagő

ágat, aztán imígy felfegyverkezve fenyeget en a kétő közlegény felé indult. Pici ráemelte a géppuskát, de az rnagy rá se hederített. Egy másodperccel kés bb aő ő

géppuska felvakkantott, és az rnagy követte az ezredest aő mocsárba. A rend r rémült cikcakkban menekülni próbált.ő Barcelona hidegvérrel célba vette, és meghúzta a ravaszt. A hadbíróság utolsó tagja is f be harapott.ű

– Ez jó nap volt – jegyezte meg elégedetten Barcelona. – Kibaszottul jó nap. Sokkal jobb érzés tölt el, ha ilyen szemeteket nyírhatok ki, mint amikor ruszkikat öldösök.

Pici máris munkához látott a harapófogóval, amit mindig magával hordott.

– Ehhez mit szólsz? – Három aranyfogat tartott a markában. A zsák-mány az erszénybe került, a többi, hasonlóképpen szerzett példány mellé. – Ez már hat. – Kivett egyet, és egy foghíjba illesztette. – Hogy mutat?

Barcelona megcsóválta a fejét.– Még bajod lesz bel le. Ráadásul Porta gy jti ket.ő ű ő– kolléga, nem rivális – közölte felháborodva Pici.ŐBarcelona gúnyosan felnevetett.– Én ebben nem lennék olyan biztos! De mindegy, te tudod!Továbbindultak, és mire koromsötét lett – délnyugati

vérvöröst l eltekintve –, vissza is értek a támaszpontra.ő Miután némi vodkával és egy sült kolbásszal friss energiát tápláltak magukba, jelentést tettek. Papa gondterhelten hallgatta végig a történetet.

– Most már nem kétséges, hogy körbe vagyunk véve – közölte velük, amikor elhallgattak. – Julius és Sven jelentése szerint komoly csapatmozgás zajlik mögöttünk, ti pedig orosz tankokat és gyalogságot láttatok az ellenkező irányban. – Portára nézett. – Mi a helyzet a tengerparttal?

– Ott se jobb a helyzet. Tele van orvlövészekkel.– Hm…Papa szippantott egy mélyet a pipájából, aztán gyengéden

megmasszírozta az orrnyergét.– Van valakinek valami ötlete? Hogy a fenébe vágjuk ki

magunkat ebb l a helyzetb l?ő ő

– Miféle helyzetb lő ? – kérdezte rémülten az egyik lány, aki élénkzöld bugyiban és melltartóban kockajátékot játszott egy román tizedessel. – Miért akartok elmenni innen? Jönnek az oroszok?

Papa ügyet sem vetett rá. Kiterítette a térképet, s odaintette magához a Légióst.

– Te mit gondolsz?A Légiós a térkép fölé hajolt, hosszú ideig csak hümmögött és a

homlokát ráncolgatta, aztán felegyenesedett, és egy hosszú, zöld vonalra mutatott, ami végighúzódott szinte az egész térképen.

– Ez az. Itt átjuthatunk.– Az mocsár – jegyezte meg Papa.– Itt mindenütt mocsár van.– Mocsár és s r erd … Hat kilométer hosszan.ű ű ő– Vagy ez, vagy itt maradunk, és várni fogjuk, hogy megöljenek minket.

Más kiutat nem látok.– Így mindjárt más.– Hé! – kiáltott fel Pici, miután elvált a vodkásüvegt l. –ő

Hol van a zongorista? Mulatni akarok.– Igen, hozzátok ide a zongoristát! Miért nem hallgatunk egy kis zenét?

– hadonászott Barcelona egy félig megevett kolbásszal.– Azért, mert a zongorista feldobta a talpát – közölte Heide a maga

nyers módján.– Mi? Hogyan?– F be l tte magát.ő őPici felpattant.– Hol a hulla?– Ülj le, és nyugi – nyomta vissza a helyére Porta. – Én már elintéztem.Pici elé tartott egy csillogó aranyfogat. Pici mohón utánakapott, de

ebben a pillanatban Papa döntésre jutott.– Készüljetek fel, máris indulunk. Iván bármelyik percben itt

lehet. Nem szeretném, ha itt ütnének rajtunk… Heide, nézz szét odakint, hátha találsz annyi pisztolyt, hogy mindegyik lánynak jusson bel le.ő

– Máris.A zöld bugyis lány önkéntelenül megrázkódott.– Pisztolyt kapunk? De hát én még azt se tudom, hogyan kell ezt

megfogni!– Hamarosan tudni fogod – felelte komoran Papa.

Negyedóra múlva már kint voltunk a házból, s Portával és Picivel az élen a mocsár felé baktattunk. Jól haladtunk, így sikerült a fák fedezékébe érnünk, még miel tt kezdetét vette volna aző esti hangverseny.

– Ez iván – állapította meg Porta. – Úgy t nik, épp aű megfelel id pontban távoztunk.ő ő

– Gyerünk, nyomás tovább – sürgette Papa. – Majd útközben megbeszélitek.

Libasorban haladtunk a fák között. Rendhagyó látványt nyújthattunk. Elöl Pici – már maga is kuriózum volt –,ő mögötte két lány félig n i, félig kaő tonai ruhába öltözve, esetlenül tartott pisztollyal a kézben, aztán Porta, négy román – az oroszokéval könnyen összetéveszthet khakiő egyenruhában –, megint lányok, ezúttal egy egész falka, még mindig libasorban, majd végül mi. Egy helyen át kellett kelnünk egy hídon, amelyet három orosz rzött.ő Könnyedén elbántunk velük: annyira meglep dtek t lünk,ő ő hogy elfelejtettek l ni, s mire mégis eszükbe jutott, márő kés volt. A lányok közül hárman egy-egy orosző nagykabáttal lettek gazdagabbak. Azonnal magukra is terítették ket, ezekben parádéztak át a híd túloldalára.ő

– Ostoba libák – motyogta a Légiós. – Ha elkapnak minket velük, nekünk annyi. Azt fogják mondani, hogy kémek vagyunk, és lel nek mindannyiunkat, miel tt még kinyithatnánk aő ő szánkat.

– Egyébként is lel nének – vigasztaltam.őAmikor az orosz tankok behatoltak a román kisvárosba,

amit olyan siet sen elhagytunk, az els dolog, aminő ő megakadt a szemük, madám Olgának a zászlórúdon himbálózó teteme volt. A madám nyakába helyezve hatalmas tábla hirdette hatalmas bet kkel: „ÁRULÓ”. Azű oroszok mintegy húsz percen át az elhagyatott villára összpontosították a gránátjaikat, aztán rájöttek, hogy senki sincs odabent. Ezután hosszas diskurzus következett a felakasztott n kilétét illet en, és végül arra aő ő következtetésre jutottak, hogy partizán lehetett, akit egy banda fasiszta disznó végzett ki. A testét – pontosabban azt, ami megmaradt bel le a villa intenzív bombázása utánő

– leemelték, és h s katonához méltóan eltemették.őA sírja ma is látható. A sírkövön az alábbi tömör felirat olvasható:„Itt nyugszik Olga Geiss, a h s szabadságharcos.”őValamikor a temetés id pontja tájékán lehetett, hogyő

Porta és Pici egymás mellett kuporgott a szabadban, a természetes szükségleteknek engedelmeskedve. Mint ilyenkor mindig, az élet és a halál kérdéseir l társalogtak.ő

– Hitler – bámulta meg Pici a fotót az újságpapírdarabon, amit vécé-papírnak szánt.

Porta büszkén eléje tolta a maga toalettpapírját.– Az enyémen meg Sztálin van.Pillanatnyi csend következett.– Nem is olyan rossz ez az újság – jegyezte meg Porta, miközben a

nadrágját gombolta. – Elég puha és sima. Majdnem olyan, mint egy igazi retyópapír.

Összehajtogatták azt, ami az újságokból megmaradt, és gondosan eltették kés bbi használat céljára.ő

– Tudod, min gondolkodom? – kérdezte t n dve Pici. –ű ő Szerinted hazaárulás, ha valaki Hitler képével törli ki a seggét?

Porta hosszan mérlegelte a kérdést, alaposan megvizsgálva azt minden aspektusából.

– Talán – bökte ki végül.Pici elégedetten bólintott.– Szerintem is… Kár, hogy csak fénykép volt.